A WikiLeaks filozófiája a következő alapelven nyugszik: a titkok arra valók, hogy leleplezzék őket. Minden egyes titkosított hír tehát arra rendeltetett, hogy napvilágra kerüljön és hozzáférhetővé legyen a polgárok számára.

Heves viták dúlnak az egész világon arról, hogy vajon a WikiLeaks elő­revitte-e vagy sem a sajtószabadság ügyét, hogy jót vagy rosszat tesz-e a demokráciának, hogy szükség van-e a cenzúrájára, vagy sem. Akár­hogy is, egy dolog bizonyos, és ezt minden újságíró tudja, hogy amikor a WikiLeaks nyilvánosságra hozott több ezer jelentést az Afganisztánban és Irakban ténykedő amerikai katonák túlkapásairól és mintegy 250.000 táviratot, amiket az Egyesült Államok nagykövetségei küldtek a Külügymi­nisztériumnak, az „nagy pillanat volt az újságírás történetében" (El País, 2010. február 8.). Ezzel a pillanattal pedig új időszámítás lépett életbe.

A névtelen internetezők által 2006-ban létrehozott WikiLeaks csoport, amelynek egyetlen ismert alakja Julian Assange, azt választotta küldeté­sének, hogy kiszivárogtatott híreket (leaks) gyűjt össze, majd nyilvános­ságra hozza őket, miközben garantálja a források védelmét.

Érdemes megjegyezni, hogy Julian Assange szerint mi volt az a három ok, amely a szervezet megalapítására ösztönözte: „Az első: a polgári társadalom haldoklása világméretekben. Az elektronikus átutalások ré­vén a pénzalapok áramlása olyan sebességet ért el, hogy gyorsabban terjed, mint bármilyen politikai vagy morális ítélet. Ezáltal pedig romba dönti a polgári társadalmat az egész földkerekségen. Erre egy kiváltságos embercsoport képes, és teszi is azzal a haszonnal, hogy gazdagságot és hatalmat halmoz fel magának. A második: létrejött egy gigantikus biztonsági állam, ami szüntelenül növekszik. Kiindulópontja az Egyesült Államok, és onnan terjed el mind jobban és jobban az egész világon." A harmadik, „a tömegtájékoztatás nemzetközi méretű katasztrófája. […] Annyira silány, és olyan mértékig manipulál minket, hogy már akkor is jobban éreznénk magunkat, ha semmilyen média nem létezne. Semmi­lyen." (El País, 2010. október 24.)

Nem vitás, hogy Assange igen radikális nézeteket képvisel az újság­írással szemben. Egyik interjújában egyenesen így nyilatkozik: „Az új­ságírás olyan magatehetetlen állapotban van, hogy ha most újságíróként mutatkoznék be, akkor azzal saját magamat járatnám le. Az újságírók által elkövetett legnagyobb gonosztett az, ahogyan a háborúkról (Irak és Afganisztán) tudósítanak. Olyan háborúkról, amelyekért részben ők is felelősek amiatt, hogy nem fogalmaznak meg kérdéseket, mert hiányzik belőlük a tisztesség, és a talpát nyalják az összes kormányszóvivőnek." (El Pais, 2010. október 24.)

A WikiLeaks filozófiája a következő alapelven nyugszik: a titkok arra valók, hogy leleplezzék őket. Minden egyes titkosított hír tehát arra ren­deltetett, hogy napvilágra kerüljön és hozzáférhetővé legyen a polgárok számára. A demokráciáknak semmit sem szabad titokban tartaniuk. A politikai vezetőknek sem. Ha ez utóbbiak nyilvános szereplése nincs éles ellentmondásban magántermészetű vagy titkos tevékenységükkel, akkor a demokráciáknak nincs semmi félnivalójuk a kiszivárgott hírek terjesztésétől. Mert ebben az esetben – de csakis ebben az esetben – ez azt jelenti, hogy morálisan feddhetetlenek. És hogy a politikai modell, amely bennük testesül meg – és úgy tekintünk rá, mint „mind közül a legkevésbé tökéletlenre" -, méltán terjedhet el, minden különösebb etikai kétség nélkül, az egész világon.

Mi szükség volna rá akkor, hogy az újságírók hallgassanak, amikor egy felelős politikus nyilvánosan kijelent valamit, szűkebb körben pedig annak pontosan az ellenkezőjét mondja?

A weboldal arra biztatja az internetezőket, hogy saját platformjukon keresztül terjesszék azokat a hang- és videofelvételeket, bizalmas szövegeket, amelyeknek meggyőződtek a hitelességéről, de ne árulják el, hogy honnan kerültek hozzájuk. Az oldalon (http://wikileaks.org/) két tucat önkéntes dolgozik teljes munkaidőben, és hozzájuk csatlakozik esetenként további 800 szintén önkéntes munkatárs (újságírók, jogászok, informatikusok). A WikiLeaks internauták és alapítványok adományaiból tartja fenn magát. Nem fogad el azonban hivatalos támogatást és sem­milyen reklámot sem.

Munkáját közhasznúnak ismerte el számos intézmény. A brit The Economist című hetilaptól 2008-ban megkapta az Index on Censorship Award címet. 2009-ben az Amnesty International neki ítélte a „legjobb új médium" díjat annak a cenzúra alá vett dokumentumnak a közléséért, amely a volt kenyai elnök, Daniel Arap Moi és közvetlen környezetének pénzsikkasztási ügyeit tárta fel.

A WikiLeaks megalakulása óta egyfolytában tobzódik a titkokban, és valóságos gyára lett a scoops-nak. (Renard 2010) Ezen a téren három év alatt többet produkált, mint amennyit bármelyik elismert sajtóorgánum harminc év alatt… 2006 és 2009 között a következő leleplezései vertek fel különösen nagy port: közzétette azokat a dokumentumokat, amelyek feltárták a svájci Julius Baer magánbank által alkalmazott technikát a tőkemenekítésekre; az amerikai hadsereg gauntanamói fogolytáborában lefolytatott büntetőper jegyzőkönyvét; a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Párt tagjainak listáját névvel, címmel, telefonnal és foglalkozással, így rendőrökét is; azokat az elektronikus üzeneteket, amelyeket a World Trade Center ellen 2001. szeptember 1-jén elkövetett merénylet áldo­zatai küldtek a külvilágnak; dokumentumokat, amik az izlandi The New Kaupthing csődjének hamis voltát bizonyítják; a Szcientológiai Egyház titkos jegyzőkönyveit; annak a Sarah Palinnek a személyes levelezését, aki John McCain oldalán az Egyesült Államok alelnöki címére pályázott, és leveleit a hivatali számítógépén küldte el a választási kampány alatt; Marc Dutroux perének jegyzőkönyveit, bennük mindazoknak a telefon­számával, bankszámlaszámával és címével, akiknek a neve felmerült a pedofil bűnügy nyomozása során…

A Probo Koala-ügy

A felsorolt leleplezések egytől egyig jelentős vihart kavartak, de az érintett körökön kívül nem találtak szélesebb körű médiavisszhangra. Alighanem a Trafigura-ügy volt az első a WikiLeaks akciói közül, amely komoly nemzetközi érdeklődést is keltett.

A Londonban alapított multinacionális Trafigura cég ez egyik legna­gyobb olaj- és nyersanyagszállító vállalat a világon. Előbb az úgynevezett „olajat élelmiszerért" botrányba keveredett bele Irakban, majd azzal vá­dolták meg, hogy 2006-ban kibérelte a Probo Koala hulladékszállító hajót, hogy veszélyes vegyi hulladékot vigyen Elefántcsontpartra, ami majd ott kerül megsemmisítésre. Csakhogy merőben gazdaságossági meggondo­lásokból a mérgező hulladékot egyszerűen leszórták különböző abidjani telephelyeken… Az eset következményeként egy tucatnyi ember meghalt, több ezren mérgezést szenvedtek, és óriási nemzetközi botrány tört ki…

A Trafigura saját védelmi stratégiája érdekében elrendel egy belső vizs­gálatot és jelentést – „The Minton Report" -, hogy megállapítást nyerjen a hulladék tényleges toxicitása. Az eredmény riasztó, a multinacionális vállalat pedig úgy dönt, hogy titokban tartja. A WikiLeaks azonban sike­resen hozzájut a jelentéshez, és 2009 szeptemberében nyilvánosságra is hozza. A dokumentum tudományos érvekkel alátámasztva kimutatja, hogy a vegyi hulladék 108 000 személyt mérgezett meg.

A kiszivárgástól megrémült Trafigura azonnal oltalmat talál a harcias brit Carter-Ruck ügyvédi irodánál, amely jóformán szakosodott már a hasonló akciókkal szemben alkalmazott megfélemlítésre és elhallgatta­tásra. Ügyvédei sikeresen elintézték, hogy egy részrehajló ügyész olyan eljárást indítson, amely megtiltja a The Guardiannek, hogy közzétegye a WikiLeaks által rendelkezésére bocsátott Minton Reportot. A Trafigura fellélegzik, és szinte diadalmámorban úszik.

Köszönjük, Twitter!

Csakhogy 2009. október 12-étől fogva, a The Guardian on-line vonalán (www.guardian.co.uk/), amit havonta 30 millió ember látogat, arról értesíti olvasóit, hogy az újságot, 1821-es megalapítása óta első ízben, az igaz­ságszolgáltatás akadályozza, hogy az esetről írjon, arra hivatkozva, hogy a kérdés a Parlament előtt van. A hír nem sikkad el. Egy emberjogi harcos azon nyomban mozgósításba kezd, és hashtagriadót² fúj a Twitteren. És máris „újságírók, bloggerek, twitterezők, szociális munkások serege alakul, és ered minden részlet felderítésére, amit a Carter-Ruck-iroda el akart tussolni".³

Mindössze negyvenkét perccel azután, hogy a The Guardian riadót fújt, az Internet a világ elé tárja mindazt, amiről a napilap kénytelen volt hallgatni. „És a twitterszféra olyannyira tűzbe jött, hogy a »trafigura«, a »carterruck« és a »guardian« a leggyakrabban twittelt szavakká váltak Európában. Másnap 12 óra 19 perckor a Carter-Ruck-iroda beadja a derekát, és e-mailt küld a The Guardiannek, hogy publikálhat."⁴

Alan Rusbridger, a napilap igazgatója, látva a Háló általános, vala­mint az új hálózati kommunikáció konkrét hatalmát, gyorsaságát és hatékonyságát, microblogging formájában mond köszönetet az interne­tezők közösségének: „Köszönöm, Twitter, és köszönöm minden egyes twitterezőnek a fantasztikus támogatást az elmúlt 16 órában! A szólás­szabadság hatalmas győzelme ez."⁵ Néhány nappal később, miután Rusbridger levonta az esemény valamennyi tanulságát, erre a követ­keztetésre jutott: „Olvasóink immár résztvevői annak, amit mi csinálunk. […] Mi pedig olyan dolgok megvalósítására lettünk képesek, amilyenekre nélkülük nem lenne módunk." (Rusbridger 2010) És valóban, erre nem lettek volna képesek – a WikiLeaks nélkül.

Járulékos gyilkosság

A Julian Assange által indított weboldal igazi felavatásának éve 2010 volt. És meg kell adni, hogy a felavatás igencsak nagyot szólt. Különösen áp­rilistól fogva, amikor szárnyára bocsátotta a Collateral Murder (Járulékos gyilkosság) című videót.

A felvétel George Orwell egyik mondatát választotta mottójául: „A politikai nyelvezet úgy van megalkotva, hogy a hazugságot hitelessé, a gyilkosságot tiszteletre méltóvá változtassa, a levegőről pedig elhi­tesse, hogy szilárd halmazállapotú." (Orwell 2001, 173) A felvétel képei egy Apache helikopterről készültek, Bagdad egyik városnegyede fölött. A jelenet 2007. július 12-én játszódik, fényes nappal. Felülről az látszik, hogy emberek vonulnak az utcán. Közülük az egyik – Nami Noor-Eldeen, a Reuters riportere, munkatársa, Saeed Chmagh társaságában – kame­rát visz a vállán. A katonák azt hiszik, hogy valamilyen fegyver, talán egy RPG rakétavető van nála, és felszólítás nélkül több sorozatot lőnek ki nehézgéppuskából a gyanús személyekre, miközben többször elhangzik a parancs: „Keep shooting! Keep Shooting!" [Tüzelést folytasd!] Tizenkét ember marad ott holtan, köztük a két riporter és egy kilencéves gyermek.

És egyre hallatszik a tüzelő katonák őrült röhögése, és ahogy az áldoza­tokat szidalmazzák: „Bastards!" Utána repülnek tovább…

A videó 48 órán belül bejárja a világot, és nyomában több mint 3000 cikk születik a nemzetközi médiában. Miután felkerül a világhálóra, a YouTube-on négymillió ember látja⁶ három nap alatt. A Pentagon arra kényszerül, hogy vizsgálatot indítson. A hadsereg azonban rendületlenül kitart a saját verziója mellett: „Kilenc lázadóval végeztek ez alkalommal." És az újságírók halála? „Az járulékos veszteség."

A démonizált Assange

A WikiLeaks 2010-ben még három másik „tömeges kiszivárogtatással" döbbentette meg a világot: az afganisztáni háborúban elkövetett bűnökről szóló 76.000, az amerikai hadsereg részéről lezárt ügyirattal (Riviere 2010); 400.000 jelentéssel olyan incidensekről és jogtalanságokról (SIGACT, Significant Action in the War), amiket amerikai katonák követtek el Irakban 2004 és 2009 között („bizalmas katonai iratok legnagyobb ki­szivárogtatása a történelemben"); és különösen azzal a mintegy 250.000 diplomáciai távirattal, amiket 274 amerikai követség váltott a washingtoni Külügyminisztériummal.

Ezúttal a szembenálló nézetek szokatlan hevességgel csaptak össze. Érthető. „Ha egyszer a jó újságírásról van szó – állítja Julian Assange -, akkor természetes, hogy vitatják." A WikiLeaks alapítója, az on-line infor­mációk Robin Hoodja méltó alakja lehetne Stieg Larsson (a Millennium szerzője) valamelyik regényének. Van, aki isteníti, van, aki az ördöggel azonosítja. Washington is az utóbbi álláspontra helyezkedett, amikor Oszama Bin Ladennel állította egy sorba, és megtette a második „első számú közellenséggé", majd hajtóvadászatot indított ellene az egész világon azokkal a félelmetes eszközökkel, amelyekkel mint a világ leg­nagyobb hatalma rendelkezik.⁷

Az USA támadása a WikiLeaks ellen ahhoz a magatartáshoz hasonló, amelyet például a brit hatóságok tanúsítottak valamikor 1983-ban Sarah Tisdallel, a Foreign Office egyik funkcionáriusával szemben. A tisztviselőt hat hónapi börtönre ítélték, mert jelentéseket adott át a The Guardiannek arról, hogy Margaret Thatcher kormánya titokban amerikai cirkálórakéták telepítését tervezi Nagy-Britanniában. Vagy ahhoz, ahogy az izraeli ha­tóságok léptek fel Mordechai Vanunu atomtudós ellen 1986-ban, akit 18 évi börtönre ítéltek, mert a londoni Sunday Timesnak „kiszivárogtatta", hogy Izrael atomfegyvereket birtokol.

Ezért történt azután, hogy szerte a világon sok ezer internetező egye­sült az Anonymous közösségén belül, s indított hatásos kiberháborút – az Operation Paybacket, azaz a Visszavágás Hadműveletet -, és lekérdezéseivel komoly, túlterheléses zavart okozott az Amazon, a Visa, a Paypal vagy a MasterCard webszervereiben, azoknál a társaságoknál, amelyek intézkedéseket hoztak a WikiLeaks és Julian Assange ellen. A mozgalom tagjai leggyakrabban úgynevezett szolgáltatásmegtagadás­sal járó támadásokat (DdoS) indítanak. Másra nincs is szükségük hozzá, mint egy ingyenesen letölthető programra – LOIC, avagy „Low Orbit Ion Cannon" (szó szerint: alacsony röppályájú ionágyú) -, és ha azt elindítják, akkor számítógépeik abban a pillanatban rákapcsolódnak az internetes célpontra, ahol megbénítják a kapcsolatokat.

Azzal, hogy az Anonymous csatlakozott az internetes szabadság védel­méhez, egy új nemzetközi polgári létformát teremtett meg az Interneten. Amikor 2011 elején népfelkelések hulláma érte el az arab világot, ez a kollektíva nem egy politikai ütközetben is részt vett. Tunéziában, az ot­tani diktátor, Ben Ali hivatalos honlapja ellen indított támadást. Kevéssel később más autoriter rezsimek címére záporozta fenyegető üzeneteit. Amikor Egyiptomban a hatóságok első ízben kapcsoltak le a Webről huszonhárom millió helyi internetezőt, és vágták el a telefonösszeköt­tetést, megbénítva vele a Twitterhez és Facebookhoz való hozzáférést, az Anonymous nagyszabású és összehangolt informatikai támadásba kezdett bizonyos kormányoldalak, nevezetesen a belügy- és hírközlési minisztérium ellen. (Ferran 2011)

Richard Stallman, a szabad szoftverek⁸ egyik fő támogatója szerint, ezek a kibertüntetések természetes polgári felzúdulások internetes jo­gaink védelmében: „Az Anonymous akciói a tüntetés digitális formái, de nem sokban különböznek a valóságos tüntetésektől, amikor tömegek vonulnak az utcára, hogy tiltakozásukat fejezzék ki bizonyos rendelke­zésekkel szemben. Az Anonymous a maga operációs módszerével, hogy weboldalakat blokkol, nem veszélyezteti ezeknek az oldalaknak sem az integritását, sem a biztonságát, és nem vádolható semmiféle adatlopás­sal." (Stallmann 2010) Szerinte a Viszavágás Hadművelet módszere az angol diákokéhoz hasonlít, akik 2010 decemberében tiltakoztak Lon­donban a Topshop üzletek előtt: nem törtek össze semmit, nem vittek el semmit, mégis jelentős kárt okoztak a tulajdonos Philip Greennek (egy sikkasztással vádolt milliárdosnak, akinek a felesége Monacóban adózik), akit David Cameron miniszter azzal bízott meg, hogy dolgozza ki, miként lehet csökkenteni a közkiadásokat. (Marliére 2010)

A közérdek szolgálatában

A WikiLeaks körül kelt viták mindenütt hevesek voltak, 2011 januárjában pedig még meg is kétszereződött a számuk, amikor Julian Assange Lon­donban bejelentette, hogy a WikiLeaks bankadatokat készül közzétenni. Ezek kétezer olyan titkosított számlát érintettek, amelyeket a Kajmán-­szigeteken (adóparadicsom a karibi térségben) nyitottak több ország (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Németország, Ausztria stb.) politikai vezetői, az üzleti és kulturális élet tekintélyes alakjai, akik vagyo­nokat halmoztak fel az Atlanti-óceán két partján. A bizalmas információkat Rudolf M. Elmer osztotta meg a WikLeaksszel, aki a svájci Julius Baer bank egykori vezető funkcionáriusaként pénzmenekítési technikákra szakosodott. Rudolf Elmer azt a szisztémát akarta felfedni a világ előtt, amely lehetővé teszi a gazdagoknak, hogy ne fizessenek adót. Először Peer Steinbrück német pénzügyminiszternek ajánlott fel információt, ő azonban azon igyekezett, hogy elsüllyessze azt egy dosszié mélyén. Ezzel szemben a WikiLeaks garancia volt a leleplezésre.

Néhány bírálója egyenesen egy orgazdáéhoz⁹ hasonlította a WikiLeaks módszereit. A legtekintélyesebb sajtóorgánumok azonban megvédték, mondván, hogy leleplezéseivel alapvetően járul hozzá létfontosságú iratok megismeréséhez, következésképpen a közérdeket szolgálja. „A közönség joga arra, hogy tájékoztatva legyen, olyan alapvető kérdés a demokráciában – állítja például Edwy Plenel, a Médiapart weboldal létre­hozója -, amely egyéb jogokat is érint, amennyiben beigazolódik, hogy a nyilvánosságra hozott információk közérdekűek. A WikiLeaks leleplezései pontosan ilyen esetek, amit kellőképpen bizonyít, hogy a világ összes médiuma átveszi őket, vagy az, hogy sorra csődöt mondanak az ellene indított bírósági eljárások." (Plenel 2011)

A WikiLeaks sűrűn hangoztatja, hogy a kormányok korrupciója, nepo­tizmusa és visszaélései elleni harcban „az átláthatóság a leghatásosabb eszköz".¹⁰ Arra derít fényt, hogy egyes politikai vezetők – jelesül a külpoli­tika területén – mit tesznek az állampolgárok nevében; feltárja ellentmon­dásaikat, színlelésüket, mesterkedéseiket. Kiteregeti az egyes államok szennyesét, mert ellene van, hogy „a családon belül mossák fehérre". Közszemlére teszi azt az ellentmondást, amely a politikusok közbeszéde és a titkos homályban folytatott üzelmei között feszül. Kimutatja, hogy az állam a maga tényleges cinizmusát tudatosan és szántszándékkal gyakorolja a közérdek nevében.

Ez az egész persze olyan régi ügy, mint maga a világ, csakhogy manapság az adatok és irattárak tömeges digitalizálása mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy hozzáférjen olyan fájlokhoz, amelyek felháborítják azzal, hogy tartalmukban kiáltó morális ellentétet mutatnak felelős politikusok hamis kijelentéseivel, és egy klikkeléssel továbbítsa azokat a leleplező bizonyítékokat, amelyeknek birtokába került. „Az Internettel – állítja Felix Stalder, a bécsi Új Technológiai Intézet kutatója – a kommunikáció egy kifinomult infrastruktúrája vált hozzáférhetővé mindenki számára, és ez az alapvető disszonancia kellő energiát és motivációt ad arra, hogy »felrobbantsa ezt a rendszert«." (Stalder 2011)

Franciaországban több, a hatalomhoz dörgölőző, hivatalos újságíró is eszelős indulattal ügyködik azon, hogy lejárassa a WikiLeakst, vagy megpróbálja kisebbíteni a jelentőségét. Minden bizonnyal azért, mert ez a szervezet az ő lustaságukat, megalkuvásukat és cinkos viselkedésüket is leleplezte. Mindenesetre ezek a „lakáj újságírók" sokkal többet beszélnek magáról a WikLeaksről, mint nagy hatású leleplezéseiről. A cenzúrának ez a meglehetősen ügyetlen formája megint csak Marshall McLuhan híres mondását igazolja: „A médium maga az üzenet."

Ezek a „hajbókoló újságírók" (Halimi 1995) alapvetően három dolgot próbálnak bizonyítani:

1.) hogy a WikiLeaks alapvetően semmi újat nem hozott, legfeljebb „néhány harmadlagos fontosságú leleplezést" (Steinberg 2010);

2.) hogy sérti az emberek magánéletét;¹¹

3.) hogy az átláthatóság gondolata akármilyen vonzó is, „az átlát­szatlanság elve nélkülözhetetlen a demokráciában" (Bouchicot 2010), a reálpolitika igenis megkívánja (Rousselin 2010), mert „a nemzetközi kapcsolatokban, a titok és a hipokrízis elengedhetetlen" (Beylau 2010).

Az előtt, aki veszi a fáradságot, hogy elolvasson néhányat az érvelések közül, egészen egyértelművé válik, hogy az első vádban a legképtelenebb rosszhiszeműség nyilvánul meg. Arra az érvelésre, hogy a magánélet védelme mindennél előbbre való, cáfolatul Jeff Jarvis újságírótanár vé­leményére hivatkozunk, amit a New York-' City Universityn fogalmazott meg. Eszerint „a magánélet védelme egyfajta ernyő, amit gyakran arra használunk, hogy leplezzük félelmünket az új technológiáktól". (El País, 2010. szeptember 19.) A félelmet, amely újabbakat szül. Ezt éppen maguk az amerikaiak bizonyították, amikor feltalálták és forgalmazni kezdték a Kodak kamerákat. 1890 és 1910 között az akkoriban „kodakers"-nek ne­vezett amatőr fotósokat azzal a váddal tiltották ki a nyilvános parkokból, hogy azért fényképezik a gyanútlan embereket, mert vissza akarnak élni a képekkel. „A bíróságok előtt hosszú ideig feküdt a kérdés, hogy a fotós­nak, legyen amatőr vagy hivatásos, szüksége van-e engedélyre ahhoz, hogy bármilyen felvételt készítsen vagy előhívjon. A válasz végül az lett, hogy nincs" (Lessig 2004). Ez volt az első alkalom, amikor felvetődött a magánélet védelmének kérdése, amit egy új médium megjelenése látszott fenyegetni (Warren – Brandeis 1890). Másrészt, ha van miért aggódni az állampolgárok magánéletének védelméért, akkor nem szabad elfelejteni, hogy azt nem a WikiLeaks fenyegeti, hanem az államok, ahogy mindinkább biztonsági jelleget öltenek. Az elektronikus eszközök hihetetlen arzenálja, amellyel rendelkeznek, ma már lehetővé teszi, hogy az emberek magán­életének legutolsó zugát is kifürkésszék. Ők azok, amelyek az emberektől a legteljesebb átláthatóságot követelik meg. Ez esetben nem jogos visszavágás-e, ha a WikiLeaks ugyanazzal a pénzzel fizet (jóval csekélyebb mértékben) a hatalmasoknak? Végül a harmadik vád machiavellisztikus cinizmusa már olyan mértékű, hogy jóformán figyelmen kívül hagyható.

A WikiLeakst gyakran éri az a kritika is, hogy amikor informátorai révén válogatás nélkül zúdítja az Internetre több ezer titkos dosszié tartalmát az iraki és afganisztáni háború borzalmairól vagy az amerikai követsé­gek bizalmas üzeneteit, olyankor nemcsak „felelőtlen" magatartásról tanúskodik, hanem emberek ezreinek életét is veszélyezteti. „A kezük vértől csöpög!" – jelentette ki például az amerikai védelmi miniszter, Robert Graves.¹²

Erre Julian Assange egyértelmű választ adott: „Négy év alatt, amióta a WikiLeaks létezik, maga a Pentagon sem volt képes bebizonyítani, hogy miattunk akár csak egyetlen ember is veszélybe került volna."¹³

Első szempont: senkit ne érjen kár

Az az aggodalom, hogy a dokumentumokban szereplő személyeket valamilyen kár érheti, idővel arra késztette a weboldalt, hogy ne abban a formában terjessze a dossziékat, amilyenben kapta őket, és hogy hóna­pokkal előtte egy második szűrőn is átbocsássa őket: konkrétan az írott sajtó öt tekintélyes orgánumán, amilyen a The Guardian¹⁴ , a The New York Times, a Der Spiegel, a Le Monde és az El País. Az Afganisztánról szóló dokumentumok és a 250 000 követségi üzenet esetében az említett médiumok először egymással konzultáltak, végül közösen határoztak arról, hogy közöljék-e őket vagy sem: „A döntés parázs vita után született meg – nyilatkozta Bill Keller, a The New York Times igazgatója. Előzőleg hosszasan tanulmányoztuk az anyagot, hogy felmérjük a jelentőségét és megítéljük a hitelességét. Vannak esetek, mint amilyen ez is, amikor az információ nyilvánvalóan a közérdeket szolgálja." (The New York Times, 2010. július 25.) Ekkor létrehoztak egy 120 szakújságíróból álló multina­cionális csoportot, ami heteken át osztályozta, elemezte, ellenőrizte, ér­telmezte és rangsorolta a követségi jelentések nyers üzeneteit, és tették mindezt újságírói kritériumok alapján (a WikiLeaks vezetői nem tekintik magukat újságíróknak, még akkor sem, ha megkövetelik is forrásaik védelmét). Így történt meg azután, hogy minden olyan személy nevét kitörölték, akinek a biztonsága veszélybe került volna a dokumentumok publikálásával.

Azoknak, akik szüntelenül arról kárognak, hogy a WikiLeaks által napvilágra került dokumentumok úgymond „archívumok kifosztásából" származnak, jó volna emlékezniük rá, hogy a szabad sajtó alapjai nagyrészt „kitudódott hírek"-re épülnek. Ha megáll a lábán az a tétel, hogy egyetlen, illegális eszközökkel végzett nyomozás eredménye sem kerülhet bírósági tárgyalásra, akkor az sem lehetséges, hogy a média a közvélemény ítélőszéke elé álljon. Példának okáért az, hogy az Egyesült Államok milyen mértékben avatkozott be a vietnami háborúba, abból a 7.000 oldalnyi ultratitkos dokumentum-­együttesből, a „Pentagon-iratok"-ból derült ki, amelyet Daniel Ellsberg, a Rand Corporation egyik kutatója bocsátott titokban a The New York Times részére 1971-ben. Erre föl fakadt ki ekképp Richard Nixon elnök: „Az efféle dolgokért embereket kellene máglyára küldeni."

Arra is érdemes emlékezni, hogy a The Washington Post nyomozásá­nak sikere a híres Watergate-ügyben (ez vezetett Richard Nixon elnök lemondásához), amit az oknyomozó újságírás egyik legnagyobb diada­lának tartanak, nem lett volna lehetséges, ha az FBI második embere, a „Deep Throat" [Mély Torok] fedőnéven ismert Mark Felt nem csempészi ki és nem adja át a titkos információkat két újságírónak, Carl Bernsteinnek és Bob Woodwardnak.

Hozzánk jóval közelebb, itt Franciaországban is – és most hagyjuk a Le Canard Enchafnét, amely arra szakosodott, hogy „kiszivárgott anya­gok" alapján áll elő folyamatosan fontos leleplezésekkel – találkozunk hasonló példával. A Woerth-Bettencourt-­ügy 2010-ben pattant ki, amikor a Mediapart nevű weboldal és a Le Point hetilap teljes egészében nyilvá­nosságra hozta azokat a „titkos lehallgatások"-at, amelyek Eric Woerth minisztert is közvetlenül érintették.

Emlékszünk arra, hogy ez alkalommal voltak olyanok, akik – hogy a lényegről eltereljék a figyelmet – arra helyezték a hangsúlyt, hogy a bizo­nyítékokhoz illegális úton jutottak hozzá. Erre reagált többek között Eva Joly bírónő is, amikor ezt nyilatkozta: „Itt mindenki a nyomozás kérdéséről beszél – mondta. – Csak arról folyik a szó, hogy milyen problémákat vetnek föl az illegális lehallgatások, nem pedig arról, hogy mit tárnak fel." (Le Monde, 2010. december 16.)

Hazug demokráciák

A legzavaróbb körülmény tehát mégsem az, hogy a WikiLeaks „lopott dokumentumokat" terjeszt, amit azok hangoztatnak, akik a hírvivővel végeznének, ha az rossz üzenetet hoz.¹⁵ A dolog lényege az, hogy a WikiLeaks olyan információkat hoz a világ tudomására, amik az állam­polgárokra tartoznak, és amiket a hatalom nem akar nyilvánossá tenni. Annak okát, hogy mivel magyarázható az iránta megnyilvánuló tömeges rokonszenvmozgalom, az El País igazgatója, Javier Moreno ekképp boncolgatja: „A WikiLeaks dokumentumai által keltett különös érdek­lődésnek alapvetően egyszerű a magyarázata: tökéletesen leleplezi, mégpedig olyan mértékben, ahogy előtte senki sem, hogy a fejlett nyugati demokráciák politikai osztályai szüntelenül becsapják állampolgáraikat." (El País, december 19.)

És az az igazi botrány, hogy nem történik semmi. Hogy a jelenségnek gyakorlatilag nincs semmilyen következménye. Hogy a kétségbevon­hatatlan bizonyítékokkal leleplezett felelős politikusok, akik hazudtak népüknek, tovább kormányoznak, mintha mi sem történt volna. Ez a fajta büntetlenség pedig sokkolja és felháborítja a polgárokat.

A tunéziai kivétel

Az egyetlen kivételnek az általános szabály alól a 2010. decemberi, 2011. januári tunéziai forradalom tűnik. A WikiLeaks bombaként robbanó távira­tokat közölt, amikben Robert F. Codec amerikai nagykövet részletekbe menően leírja, hogy Tunéziában milyen elképesztő méreteket öltött a korrupció a kivénhedt diktátor, Ben Ali és felesége, Leila féktelen étvágyú családjának, a „Trabelsi klán"-nak a körében. A hír katalizátorhatással volt a tunéziai népre, amely 23 évig sínylődött a kleptokrata diktatúra alatt. Ahogy a kínai mondás tartja, ez volt az „a súlyos bunkócsapás, mely eszméletre térít".

Persze a tunéziaiak addig is a bőrükön tapasztalták meg a rezsim rend­őri természetét. A nép elégedetlensége nőttön-nőtt, különösen azután, hogy az élelmiszerek ára az égbe szökött. December 7-én azonban, amikor a visszaélések és vesztegetések pontos leírásával nyilvánosságra kerültek a követségi jelentések, az emberek lázadásban törtek ki.

A tunéziai hatóságok azonnal letiltottak minden hozzáférést a WikiLeakshez, és cenzúra alá vették a helyi médiumoknak azt a részét, amely reagált a hírre. Csakhogy egyes weboldalak – például a TuniLeaks – megszerezték az anyagot,¹⁶ lefordították arabra és franciára, majd ter­jeszteni kezdték. Tőlük társadalmi szervezetek, az elektronikus posta, a blogszféra és az „arab telefon" vette át, és táplálta tovább az amúgy is felgyülemlett népharagot.

Olyannyira, hogy amikor december 17-én egy diplomás munkanélküli fiatalember, Mohammed Bouaziz, aki utcai árusként kereste kenyerét, felgyújtotta magát a Sidi Bouzid-i prefektúra előtt, az szikra volt a pus­kaporban. Azonnal tüntetések kezdődnek, és csakhamar elterjednek az ország minden részében. A Twitter, a Facebook és a blogok a cenzúrát megkerülve közvetítik az utasításokat és a jelszavakat. Az Al Jazeera arab tévéállomás bemutatja a Facebook és YouToube oldalait, népsze­rűsíti őket, és növeli az események visszhangját. Egymást érik az ösz-szecsapások a rendőrséggel, és több tucat áldozattal járnak. A tüntetők azonban fokozzák harcukat. Végül 2011. január 14-én a diktátor Zine El Abidine Ben Ali – aki évtizedekig tetszelgett az európai uniós demokrá­ciája védelmezőjének szerepében, arra hivatkozva, hogy ő volna a „vé­dőbástya az iszlamizmus ellen"¹⁷ – megbukik. A Foreign Policy amerikai magazin szerint ez volt a „WikiLeaks első forradalmi győzelme". (Foreing Policy, Washington, 2011. január 13.)

Meg kell védeni a forrásokat

Akárhogy is, a WikiLeaks felbukkanása az újságírás jövőjéről szóló vitá­ban bombaként robbant. John Pilger dokumentarista, híres oknyomozó újságíró, egykori vietnami és kambodzsai haditudósító úgy ítéli meg, hogy a weboldal „az oknyomozó újságírásnak egy olyan új formáját teremtette meg, amely nem ismer félelmet" (New Statesman, 2010. augusztus 19.). Idővel más, jellegükben különböző szervezetek lépnek óhatatlanul Julian Assange nyomába az egész világon. „Bármi lesz a sorsa Assange-nak és a WikiLeaksnek – állítja Felix Stalder, a bécsi Technológiai Intézet kutatója -, a modell már létezik. És reprodukálódik majd máshol és máskor." (Stalder 2011)

Ezt az állítást támasztja alá az arab Al-Jazeera tévéállomás és a The Guardian brit napilap példája azzal az 1600, a titkos izraeli-palesztin tárgyalásokra vonatkozó bizalmas dokumentummal, amiket 2011. január 23-án tettek közzé.

Az Al-Jazeera 2011 januárjában külön weboldalt is nyitott a kiszivá­rogtatott híreknek: Al Jazeera Transparency Unit (http://transparency. aljazeera.net/), Bill Keller pedig nemrég döntött úgy, hogy a The New York Timesnak is legyen egy saját „kiszivárogtató fiók"-ja (anonymous electronic drop box).

Miközben bizonyos államok fenyegetésekkel és bírósági eljárásokkal igyekeznek megfojtani ezt az újfajta újságírást¹⁸ , demokratikusabb he­lyeken olyan törvényeket fogadnak el sorra, amelyek a jogait biztosítják, megvédik a forrásokat és akadálytalanná teszik az Internet működését. Ez a helyzet Izlandon (Poncet 2010), ahol a Parlament 2010. június 16-án elfogadott egy törvényt – Icelandic Modern Media Initiative (IMMI) -, amely a világon a legteljesebb szólásszabadságot biztosítja újságíróknak és a szerkesztőségeknek az oknyomozó újságírás és az elektronikus sajtó területén. Nem kétséges, hogy az Internethez való általános hoz­záférés előbb-utóbb éppolyan alapvető demokratikus követelmény lesz, mint a tanuláshoz, a tudáshoz és a elektromossághoz való jog. A digitális árok feltöltése, amely egyelőre szakadékként tátong – lévén, hogy az emberiség kétharmada, azaz négymilliárd ember életében nem használta az Internetet -, nagyon hamar világméretű igényként jelentkezik. Az olyan törvények pedig, amelyek a kifejezés szabadságát védik, szükségszerű­en születnek majd meg.

A Sherrod-ügy

Igaz ugyan, hogy az Internet fejlődése informatikai téren sok pozitív eredménnyel járt – mint amilyen az elektronikus újságírás elterjedése vagy a WikiLeaks szárnyalása -, azért megvoltak a maga árnyoldalai is. Különösen az az „újságíró olvasókhoz" vagy „az események szemta-núihoz"¹⁹ intézett felhívás, hogy bátran tegyék közzé blogjaikat, fotóikat és videofelvételeiket²⁰ az újság weboldalán, mert jelentősen megnövelte annak a kockázatát, hogy hamis hírek terjengjenek a Világhálón…

Ráadásul a digitális média gyors elterjedése automatikusan hozta magával a sajtóbeli csúsztatások számának robbanásszerű növeke­dését. Ebből a szempontból nézve különösen tanulságos eset volt az úgynevezett Sherrod-ügy. Kezdődött az egész 2010 júliusában, amikor egy amerikai szájt, az ultrakonzervatív Tea Party mozgalomhoz közelálló Breitbart.com egy – megcsonkított és átszerkesztett – részletet közölt a Mezőgazdasági Minisztérium egyik afro-amerikai tisztviselőjének, Shirley Sherrodnak a beszédéből. A „dokumentum" azt sugallta, hogy egy fehér­bőrű mezőgazdasági kistermelőt diszkrimináció ért a bőre színe miatt, ami egyfajta „bizonyíték" lett volna arra, hogy az Obama-­adminisztráció rasszista gyakorlatot folytat. Az „információ", amelyet szinte azonnal felkapnak a netes közösségi oldalak és a legnagyobb sajtóorgánumok, első helyen a Fox News, pillanatok alatt hatalmas botrányt kavar. Akkora botrányt, hogy nem egészen 24 órával később a mezőgazdasági minisz­ter elküldi azonnali felmondását Shirley Sherrodnak.

Ám a hivatalnoknő igen gyorsan bebizonyítja ártatlanságát, mégpedig egyszerűen azzal, hogy teljes egészében közzéteszi eredeti beszédét, amelynek megtekintésére egyetlen médium sem vette a fáradságot. Az állítólagosan diszkriminált fehér kistermelő – akit egyetlen újságíró sem kérdezett meg – szintén nem marad tétlen, és mindenütt azt ma­gyarázza, hogy Shirley Sherrod valójában megmentette őt. Csakhogy a tisztviselőnő jó híre akkor már romokban hever. Maga Barack Obama elnök volt kénytelen személyesen felhívni telefonon és a bocsánatát kérni: „Azért történt az egész, mert olyan médiakultúrában élünk, hogy ha a YouToube vagy egy blog bármit híresztel, azt a világ felkapja, és végül hatalmas üggyé duzzad." (Interjú az ABC televíziós csatorna „Good Morning America" című műsorában, 2010. július 22.)

Tragikus tévedések

A média Franciaországban sem fog mellé ritkábban vagy csúszat szándé­kosan, mint máshol, amit több tucat eset is bizonyít. Ha közülük néhány bocsánatosnak bizonyul is²¹ , mások súlyos következményekkel, olykor pedig tragédiával járnak. Példának itt van az outreau-i „pedofilok" bűn­ügye, vagy Marie L. története, akit állítólag antiszemita indíttatású inzultus ért a RER D vonalán, a Patrice Alégre – Dominique Baudis-ügy vagy éppen a Roissy reptér poggyászkezelőjének esete (Balbastre 2004).

Ezek a példák többnyire olyan beállítottságú újságírókhoz kapcsolód­nak, akik oknyomozónak mondják magukat, s miközben megittasultak az általuk keltett félelemtől, biztosak saját büntetlenségükben. Ők okozzák a legjelentősebb károkat. Ez a jelenség késztette Philippe Cohent és Elisabeth Lévyt a kijelentésre: „Távol áll tőlünk, hogy a politikus férfiakat és nőket a vérszomjas újságírás ártatlan áldozatainak tekintsük. Ugyan­akkor egyes perekben meg kellene kérdezni az újságíróktól, hogy milyen alapon vonnak felelősségre mindenkit, amikor őket senki sem kényszeríti erre." (Cohen – Lévy 2008)

A France 2 tévécsatorna állandó jeruzsálemi tudósítója, Charles Enderlin Un enfant est mort [Meghalt egy gyermek] című könyvében egy döbbenetes, ideológiával átszőtt sajtómachináció történetét írja le, mely történet valóságos iskolapéldája a gátlástalan félretájékoztatásnak (Weill-Raynal 2007). Emellett elmondja azt is, hogy milyen üldöztetést szenvedett el emiatt ő és vele együtt a hozzátartozói. Az eset azzal indul, hogy 2000. szeptember 30-án Gázában, a netzarimi izraeli állásokkal szemben több lövés éri Mohammed al-Durrát, egy palasztin kisfiút, aki ott hal meg apja karjaiban. A jelenetet a France 2 operatőre, Talal Abou Rameh filmezi. A képeket Charles Enderlin kommentárjával még aznap este bemutatja ugyanez a tévécsatorna, és a film azonnal bejárja a vilá­got, bizonyítva egyes izraeli katonák embertelenségét.

Csakhogy a dezinformációra szakosodott műhelyek és az amerikai­izraeli körökhöz tartozó, összeesküvés-elméletekben jártas szakértők, meséli Charles Enderlin, azon nyomban nekiálltak, hogy kiforgassák a képek értelmét. A Politis hetilap igazgatója, Denis Sieffert ekképp fog­lalja össze a történteket: „A machinációt egy jól ismert dezinformációs műhely, a Metula News Agency (Mena) kezdte, amely egy bizonyos francia közönséghez szól. A forgatókönyv francia aktivisták műve, olyan izraeli álszakértőkkel közösen, akik azt is megpróbálták bebizonyítani, hogy Jichak Rabin egy Simon Peres által szőtt összeesküvés áldozata… A forgatókönyv állítása megdöbbentő: eszerint az egész nem egyéb, mint egy Talal Abou-Rameh által megrendezett jelenet Enderlin cinkos összejátszásával. A kis Mohammed eljátszotta saját halálát. A szájáról, állítják ezek a botcsinálta »szakértők«, leolvashatók az utasításai, ami­ket ő maga ad az operatőrnek. Az utolsó golyó becsapódása után teste megrándul, és ez arról tanúskodik, hogy nem halt meg. (Seifert 2010)

Az igazság botrányos elferdítése árán ugyan, de ez a befolyásos sze­mélyek által vezérelt, jól felépített dezinformációs gépezet mégiscsak sikerrel hitette el a gondolatot, hogy a France 2 dokumentuma nem egyéb, mint hamisítás, egy megrendezett jelenet, összegezve pedig egy közönséges „médiaösszeesküvés" Izrael ellen. Ezt a verziót azután olyan tekintélyes médiumok tették magukévá, mint a The Wall Street Journal, a Los Angeles Times és egy német televíziós csatorna. Izra­elben azonban – senki. Ebből a körülményből vonta le Denis Sieffert a következtetését: „Ennek az ügynek az egyik tanulsága az, hogy az Izrael melletti jobboldali kamarilla végeredményben hatékonyabb Franciaor­szágban vagy az Egyesült Államokban, mint magában Izraelben. Soha, sem Sharon, Livni vagy Olmert kormánya, sem a hadsereg vezérkara, sem a Sin Beth (a belső elhárítás) nem tett magáévá olyan elméleteket, mint amilyeneket Franciaországban propagálnak. Az izraeli hatóságok soha nem vonták kétségbe Talal Abou-Rameh vagy Enderlin hitelessé­gét." (Seifert 2010)

A dezinformáció hasonló formában nyilvánul meg más országokban is. Spanyolországban például a 2004. március gyilkos merényletek után a José María Aznar kormánya által felügyelt média széles körű manipulációba kezdett. Bizonyos választói ambíciók szolgálatában arra törekedett, hogy egyfajta „hivatalos igazságot" erőltessen a közönségre, amikor is megpróbálta eltitkolni az Al-Qaida-hálózat felelősségét, és a gaztettet az ETA baszk szervezetnek tulajdonította.

2005-ben és 2006-ban az El Mundo napilap két riportere tucatnyi har­sány cikket publikált, és bennük azt leplezte le, hogy Gaetano Pisano, „Tano", olasz festő Spanyolországban fogadta be és rejtegette az egyik legelvetemültebb náci bűnöst, Aribert Heimet, „Doktor Halál"-t… 2010 októberében az egyik bíróság azonban egyértelműen bebizonyította, hogy az összes „információ" „hamis, pontatlan, ellenőrizetlen" volt (El País, 2010. október 18.). Ennek ellenére a festő pszichiátriai kezelésre szorult, pályafutása derékba tört.

Az összes hasonló ügy, továbbá az a körülmény, hogy egyre szorosab­ban kapcsolódott össze a gazdasági és politikai hatalommal, súlyosan megtépázta a média hitelességét.

(Fordította: Székely Ervin )

Eredeti megjelenés: http://www.medelu.org/L-affaire-Julian-Assange- Wikileaks. A cikk a szerző L'Explosion du journalisme című könyvének [Párizs, Galilée, 2011] V. fejezete.

Jegyzetek

¹ „Ezek a publikációk veszélyes támadások, és nem csupán az Egyesült Államok biztonsági érdekei, hanem a nemzetközi közösség ellen is" – jelentette ki példá­ul Hillary Clinton, az amerikai diplomácia vezetője 2010. október 30-án. http:// www.rtbf.be/info/media/WikiLeaks/WikiLeaks-hillary-clinton-met-les-choses-au-point-280681

² A Twitteren egy hashtag (címke), nevezetesen a kettős kereszt szimbólum ke­rült a kulcsszó elé: #trafigura. A hashtagok lehetővé teszik az egyazon tárgyra vonatkozó információk csoportosítását.

³ Trafigura vs Guardian: twitter au secours de la liberté de la presse, Media Trend, http://www.themediatrend.com/wordpress/

⁴ Az összecsapás leírását Robert Booth tollából lásd: Trafigura: A few tweets and freedom of speech is restored, guardian.co.uk, 2009. október 13. http://www. guardian.co.uk/media/2009/oct/13/trafigura-tweets-freedowm-of-speech

⁵ Lásd a Media Trend idézett cikkét.

⁶ http://www.youtube.com/watch?v=to3Ymw8L6ZI

⁷ Többek között a svájci Postfinance bank, a Paypal on-line pénzküldési rend­szer, a Visa és a Mastercard leállították a pénzadományok folyósítását Julian Assange szervezetének, és számos szolgáltató letiltotta a hozzáférést a И/iki'Leakshez. Lásd Riviére 2011.

⁸ A szabadon letölthető szoftverek alkalmazása, módosítása, másolása és ter­jesztése hivatalosan is ingyenes.

⁹ A francia büntető törvényköny 321.1. paragrafusa kimondja: „orgazdaságot követ el az, aki valamely tárgyat rejteget, megőriz vagy továbbít, valamint ha továbbításában közvetítő szerepet vállal, és tudja, hogy az a tárgy bűncselek­ményből származik. Orgazdaságnak minősül továbbá, ha valaki a körülmények ismeretében bűncselekményből származó tárgy révén, bármilyen módon, vagyoni haszonra tesz szert."

¹⁰ „Sunlight is said to be the best of disinfectants" – mondta Louis D. Brandeis, aki 1916 és 1939 között az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának (haladó szellemű) elnöke volt.

¹¹ Lásd például Jean-Michel Apathie blogját: WikiLeaks, le journalisme et les cambrioleurs, 2010. december 6. http://www.rtl.fr/blog/aphatie/wikileaks-le-journalisme-et-les-cambrioleurs-06-12-7675262487

¹² Egy 2010. július 31-én Christiane Amanapourral készült interjúban az ABC amerikai tévécsatornán.

¹³ Julian Assange answers your questions, www.guardian.co.uk, 2010. december 3.

¹⁴ Ez a brit napilap, a The New York Times-szal együtt első helyen közli a WikiLeaks leleplezéseit.

¹⁵ Ki üdvözölte „a demokratikus átláthatóságot", amikor például Németországban, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon vagy Lengyelországban nyilvános­ságra hozták és hozzáférhetővé tették az Interneten a kommunista éra politikai rendőrségének titkos archívumait, amivel több száz egykori kollaboráns életét dúlták fel?

¹⁶ 2010. december 13-ától fogva például a Maghreb emergent weboldal az USA nagykövetsége által folytatott „forródrót-beszélgetések" teljes anyagát terjesz­tette francia fordításban.

¹⁷ Az Egyesült Államok és szövetségesei a hidegháború idején (1947-1989) hangoztattak ahhoz hasonló szólamot, hogy „erősítsük meg a bástyákat a kommunizmus ellen", hogy fenntartsanak (vagy éppen létrehozzanak) olyan diktatúrákat, mint amilyen Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban, Törökországban és Dél-Amerika számos országában uralkodott.

¹⁸ Franciaországban Eric Besson iparügyi miniszter döntött úgy, hogy támadást indít aWikiLeaks ellen egy francia owned web hosting centeren (a roubaix-i OVH társaságon) keresztül azzal az ürüggyel, hogy diplomáciai titkot „sértett". Vö. Le Monde, 2010. december 3. Mellesleg Frédéric Mitterrand kulturális miniszter is kardoskodott egy másik szerver betiltása mellett, mondván, hogy az a WikiLeaks által lopott, kalóz módra megszerzett híreket továbbított. Vö. nouvelobs.com, 2011. január 6.

¹⁹ Franciaországban a BFMTV (http://temoins.bfmtv.com/) információs lánc biztatja folyamatosan „a riporterek közösségét", hogy ha valaki tanúja volt bizonyos eseményeknek, az küldje el címére fotóit vagy videofelvételeit. A szolgáltató ön­magát így határozza meg közelebbről: „A BFMTV olyan szerver, amely lehetővé teszi riporterközösségének, hogy videóit és fotóit szerkesztőségünkbe küldje, és megossza más internetezőkkel. Együttműködésben a Citizenside elnevezésű hálózattal, azt a lehetőséget is biztosítjuk, hogy egyetlen klikkeléssel eladjátok képeiteket a médiának, bárhol a világon."

²⁰ Olykor felmerül a szerzői jogok kérdése is, mint ahogy azt Daniel Morel haiti fotós esete is példázza, aki azon kevés fotóriporter közé tartozik, aki közvetle­nül a 2010. január 12-i földrengés után Port-au-Prince-ben volt. Morel feltette néhány felvételét a Twitterrel társult TwitPic nevű fotószerverre. Ezeket töltötte le onnan egy dominikai internetező, bizonyos Lisandro Suero. Onnan vette át őket a France-Presse Hírügynökség (AFP), és forrásául a Suero nevet jelölte meg. 2010. december 10-én egy New York-i bíróság elmarasztalta az AFP-t, hogy a fotókat Morel beleegyezése és jogdíj fizetése nélkül közölte. A bíróság ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a TwitPic nem jelezte, hogy a képek fel­használása jogdíjmentesen volna lehetséges. (Vö. Le Monde, 2010. december 31.).

²¹ 2010. március 19-én például a France Soir az első oldalon egy teljes alakos felvételt publikált Johnny Hallyday-ről ezzel a címmel: „Johnny a Karibi-tengeri Saint-Barthélemynél lovagolja a hullámokat", és azt állította, hogy az „exkluzív" fotó az előző napon készült, holott valóságban több mint négy éve…

Hivatkozások

Balbastre, Gilles 2004: Les faits divers, ou le tribunal implacable des médias, Le Monde diplomatique, 2004. december. http://www.monde-diplomatique.fr/2004/12/BALBASTRE/11719

Beylau, Pierre 2010: Les fausses vérités de WikiLeaks, Le Point, 2010. november 29. http://www.lepoint.fr/monde/ou-va-le-monde-pierre-beylau/les-fausses-verites-de-wikileaks-29-11-2010-1268391_231.php

Bouchicot, Jean-Yves 2010: WikiLeaks et les vieux journalistes : Slama bat le record. Mediapart, 2010. november 30. http://blogs.mediapart.fr/blog/jean-yves-bouchicot/301110/wikileaks-et-les-vieux-journalistes-slama-bat-le-record?page=0%2C0%2C0%2C0%2C3

Cohen, Philippe – Lévy, Elisabeth 2008: Notre métier a mal tourné. Deux journalistes sénervent. Párizs, Mille et une Nuits

Enderlin, Charles 2010: Un enfant est mort, Párizs, Don Quichotte Ferran, Benjamin 2011: Ces »hacktivistes« qui révent d'imposer la démocratie, Le Figaro, 2011. január 28.

Halimi, Serge 1995: Un journalisme de révérence, Le Monde diplomatique, 1995. február. http://www.monde-diplomatique.fr/1995/02/HALIMI/1191

Lessig, Lawrence 2004: Culture Libre – Comment les médias utilisent la technologie et la loi pour confisquer la culture et contrőler la créativité. http://www.sisudoc.org/sisu/free_culture.lawrence_lessig/about.fr.html

Marliére, Philippe 2010: Manifs étudiantes á Londres: un moment de bonheur collectif, Rue89, 2010. december 2. Orwell, George 2001: La politique et la langue anglaise. In George Orwell: Essais, Articles, Lettres, Vol. IV (1945-1950), Párizs, Editions

Ivrea Plenel, Edwy 2011: En défense d'Internet et de WikiLeaks : la révolution numérique, Mediapart, 2011. január 7.

Poncet, Guerric 2010: L'islande pourrait devenir un paradis pour la liberté d'expression, Le Point, 2010. február 16.

Renard, Florence 2010: WikiLeaks: débat sur un grand déballage, Les Echos, 2010. december 7.

Riviére, Philippe 2010: Rapports explosifs sur la guerre d'Afghanistan, Le Monde diplomatique, 2010. július, http://www.monde-diplomatique.fr/carnet/2010-07-26-Rapports-explosifs-sur-la-guerre

Riviére, Philippe 2011: WikiLeaks, mort au messager, Le Monde diplomatique, 2011. január, http://www.monde-diplomatique.fr/2011/01/RIVIERE/20058

Rousselin, Pierre 2010: La tyrannie de la transparence, Le Figaro, 2010. no­vember 29.

Rusbridger, Alain 2010: First Read: The Mutualized Future is Bright, The Guardian, 2010. október 19.

Sieffert, Denis 2010: L'incroyable machination, Politis, 2010. október 8.

Stalder, Felix 2011: Pourquoi les institutions peinent á garder leurs secrets, Le Monde diplomatique, 2011. január. http://www.monde-diplomatique.fr/2011/01/STALDER/20057

Stallman, Richard 2010: The Anonymous WikiLeaks protests are a mass demo against control, The Guardian, 2010. december 17; a cikk francia fordítása: http://www.telerama.fr/techno/de-la-necessite-des-cybermanifestations-pour-defendre-wikileaks-par-richard-stallman,63869.php

Steinberg, Stefan 2010: La presse européenne et les révélations de WikiLeaks, Le Journal des alternatives, 2010. augusztus 19. www.alternatives.ca

Warren, Samuel D. – Brandeis, Louis D. 1890: The Right to Privacy, Harvard Law Review, 4.

Weill-Raynal, Guillaume 2007: Les nouveaux désinformateurs, Párizs, Armand Colin

E számunk írásai tartalmilag igen különféle témákba sorolhatók. Szinte mindegyiket összeköti azonban, hogy a tőkerendszer, a kapitalizmus alapvető ellentmondásait feszegetik, amelyek az emberi élet végső kereteit érintik. A holokauszttól a világválságig, a menekülés társadalmi-termelési lehetőségeitől a kulturális ellenállásig sokféle és differenciált elemzéssel találkozik az olvasó. Folytatódik a vita a wallersteini világrendszer-elméletről. Most induló fotórovatunk Keleti Éva fotóművészetét mutatja be. Tárgyszavakba foglalva a lapszám cikkeit, az alábbi fogalmakat ajánljuk: Auschwitz, gettó, államcsőd és világrendszer, gazdasági összeomlás, Beatles, világválság, posztkolonialitás, menekülés az állam és a tőke szorításából.

Az 1989-es munkástanácsok története számos előre mutató kezdeményezést hordozott, legfőképpen azt, hogy az 1956-os munkás-önigazgatói tapasztalatokat felhasználva a dolgozók újra megpróbálták a termelést ellenőrzésük alá vonni és alkotmányos keretekben biztosítani a dolgozói tulajdon létjogosultságát. A cikk az akkori események összefoglalását adja, kiemelve a kritikus pontokat, amelyek egy következő munkásszerveződés esetén tanulságul szolgálhatnak.

A rendszerváltás huszadik évfordulója kapcsán lezajlott társadalmi diskurzusból, összegzésekből valamiért kimaradt a közösségi tulajdon kérdése, pedig a magántulajdon versus állami tulajdon mellett létezett egy harmadik út is, amely sem akkor, sem azóta nem kapott megfelelő társadalmi nyilvánosságot.

A tulajdonváltás az állami tulajdon magánkisajátításának története (privatizáció), az a fő vonal, amellyel a korai politológiai, közgazdaságtani vizsgálódások foglalkoztak. Azonban gyakorlatilag figyelmen kívül maradt az a fejlemény, hogy az átalakulás történetében kísérletek történtek arra, hogy az állami tulajdont közösségi ellenőrzés alá vegyék. Dolgozatom ezeknek a kísérleteknek a feldolgozásához kíván adalékokkal szolgálni.

A rendszerváltás előtt a demokratikus szocializmusnak és a vegyes (állami, magán, szövetkezeti) tulajdonon alapuló gazdaságnak sok híve volt a rendszerkritikai értelmiség körében. Nemcsak a nyugati marxis­ták, hanem sok kelet-európai ellenzéki is úgy gondolta, hogy a mun­kások támogatni fognak egy antikapitalista alternatívát, ha az egyúttal antibürokratikus is lesz. Ez azonban nem következett be: a munkások Kelet-Európa szerte sehol nem védték meg a „munkásállamot”, és nem került sor önálló politikai akciókra sem. Érvényes ez Lengyelországra is, ahol a Szolidaritás munkás-önigazgatói szárnya a nyolcvanas évek kö­zepén még erős társadalmi támogatással rendelkezett (Mitrovits 2010b, 46-70). A rendszerváltás azonban az egész régióban megváltoztatta a (geo)politikai és társadalmi erőviszonyokat.

A privatizáció

A rendszerváltás legbelsőbb lényegéhez tartozott a privatizálás az egész kelet-európai régióban. E tanulmány megírásakor az állami tulajdon magánkisajátítását, vagyis a privatizációt, a tulajdonviszonyok megvál­tozását vettem kiindulópontnak, mert pusztán a politikai intézményrend­szer átalakításának leírásából nem következik, hogy milyen valódi erők mozgatták e gazdasági átalakulási folyamatokat. Nem véletlen, hogy a különböző privatizációs elképzelések Kelet-Európában már a kezdetek kezdetén tudták, hogy a tulajdonáthelyezés lesz az alapkérdés, ami gazdasági, politikai és hatalmi problematika volt egyszerre. Mindez a magyar átalakulás keretében jól illusztrálható (Mocsáry 1990). A pri­vatizáció magyarországi ismert története nem érthető, ha nem látjuk e folyamat eltérő formáit a kelet-európai régió különböző országaiban. Az orosz, a cseh, a bolgár vagy éppen a szlovén példák mutatják, hogy a helyi hatalmi elitek előtt történelmileg determinált módon, de különféle lehetőségek voltak. Az egész nemzetközi feltételrendszer, a nemzetközi pénzügyi szervezetek politikája, az adósságcsapda, amelybe a kelet­-európai országok kerültek, mind a privatizálás előfeltevéséből indultak ki, és olyan hatalmi és intézményi reformokat követelt, amelyek lehetővé tették az állami tulajdon privatizálását. A magyar fejlődés is megmutatja, hogy a politikai pártok létrejötte elválaszthatatlan az állami vagyon újrafel­osztásának, vagyis magánkisajátításának folyamataitól. A magyarországi privatizációs folyamatok beágyazottságát Krausz Tamás a világrendszer perspektívájából így vetette fel:

„A neoliberalizmus mint a multinacionális tőkeuralom adekvát politikai eszközrendszere a maga nemzetközi intézményrendszerével, hatalmi-gaz­dasági struktúráival sem tudta volna rendszerváltás nélkül keresztülvinni a privatizálást Kelet-Európában, ellentétben például Thatcher Angliájával vagy bárhol másutt a hagyományos tőkerendszerben, ahol rendszerváltás nélkül ment végbe a magántulajdonban gyökeredző állami tulajdon privát kisajátítása, eladása. Elvben, alkotmányjogilag az állami tulajdon az ál­lamszocializmusban a termelő osztályok ellenőrzése alá tartozott, persze csak elvben. Mint tudjuk, a kelet-európai gyakorlatban az állami tulajdon sosem lett közvetlenül társadalmi tulajdon, sőt az annak megvalósítására irányuló kísérleteket mindenütt leverték.” (Krausz 2010, 89-90)

Magyarországon a rendszerváltás folyamatában a vállalatigazgatók, munkások és értelmiségiek nagy többsége elhitte, hogy nem lényeges kérdés: ki a tulajdonos? A lényeges az, hogy a tulajdon, a vagyon, a gyár működtetése „rendben legyen”. Azonban a privatizáció elindítása az új tulajdonosi csoportok és az újjászerveződő politikai osztály kü­lönböző frakciói között kibékíthetetlen ellentéteket gerjesztett. Kiderült, hogy mégsem mindegy ki a tulajdonos. Nem túlzás azt állítani, hogy a rendszerváltás legalapvetőbb kérdésévé éppen a tulajdon kérdése vált, aminek jelentőségét korábban oly sokan megkérdőjelezték. Mocsáry József közgazdász 1989 decemberében így ír erről egyik cikkében:

„Meg kell állapítani, hogy az állami és szövetkezeti tulajdon kisajátítá­sának folyamata egyre nagyobb kiterjedésű és egyre gyorsul az üteme. Hiába a figyelmeztetések, az inflációval finanszírozott folyamat megy tovább, és félő, hogy visszafordíthatatlanná válik. Nem egyszerűen a szegényedő ország csökkenő nemzeti tortájából egyre nagyobb szeletet kihasító újgazdagok léte a baj, hanem az is, hogy ellenőrizhetetlenné válik az állami tulajdon, szabad utat kapnak a külön érdekek, irányíthatat­lanná válik a gazdaság. A dolgozók széles tömegeinek – akik egyszerre viselik a gazdaság szétzüllésének és az újgazdagok luxusfogyasztásának minden terhét – saját kezükbe kell venni a közérdek védelmét, a vissza­élések leleplezését.” (Népszava 1989)

Ennek a visszafordíthatatlan folyamatnak előzménye volt az 1988. évi VI. törvény a gazdasági társaságokról.

Törvény a gazdasági társaságokról

A rendszerváltás folyamatában már a nyolcvanas évek végén, az MSZMP egyes vezetőinek közvetlen támogatásával (Pozsgay Imre, Nyers Rezső) különféle pártkezdeményezések jöttek létre, megformá­lódtak a „felülről” létrehozott pártok. E folyamatban még a rendszervál­tás, még a pártok uralmának legalizálása előtt 1988. október 10-én az Országgyűlés elfogadta az ún. társasági törvényt, amely 1989. január 1-jén lépett életbe, és tulajdonképpen utat nyitott a korlátozatlan priva­tizáció előtt. Megengedte gazdasági társaságok alapítását, valamint lehetővé tette, hogy az állami vállalatok vagyonuk egy részét, köztük legjobb gyáraikat, tevékenységük legnyereségesebb részét – külső tőke bevonásával vagy anélkül – gazdasági társaságokká alakítsák át, és ezáltal (valamint üzletrészek és részvények eladásával) a vállalatot részben vagy egészen magántulajdonba adják. Ebben az is benne volt, hogy egyrészt – amennyiben a menedzsment vagy az állami vezetők érdeke ezt diktálta -, a vagyont mélyen üzleti értéke, sőt névértéke alatt (az érték nélkül nyilvántartott, bérelt üzlethelyiségek, telkek fölér­tékelése nélkül stb.) vigyék gazdasági társaságokba, másrészt, hogy a részvényeket, üzletrészeket mélyen valódi értékük alatt idegenítsék el. Az átalakulási törvény (1989. évi XIII. törvény) az állami vállalatok gazdasági társasággá alakítására és privatizálására adott lehetőséget, a leendő tulajdonosok számára hallatlanul kedvező feltételekkel. A tör­vények a vevő kiválasztását és a feltételek részletes szabályozását a menedzsmentre bízták, jóllehet ellenőrizve, engedélyezéshez kötve a külföldi tőke bekapcsolódását a gazdaságba.

A lényeges, hogy bevonták a külföldi tőkét a magyar privatizációba, és kimondták, hogy a „Külföldiek gazdasági társaságban lévő érdekeltsége teljes védelmet és biztonságot élvez”. /1988. évi VI. törvény, 9.§ (1)/ Úgy gondolták, a magyar gazdaságot tovább nem lehet hitelekből finanszírozni, a külföldi tőke bevonásával akartak kitörni az adósságcsapdából. Hozzá­tenném, hogy ez a törvény a kormány egyik vállalása volt a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD) közismert nevén a Világbank felé:

„A magyar kormány és a Világbank 1988. július 1-én írta alá az »Ipari szerkezetátalakítási kölcsön« (ISAL) szerződést. Ezt megelőzően 1988. március 31-ig az IBRD már összesen 19 kölcsönt nyújtott Magyarország­nak, ezek közül hatot más hitelezőkkel együtt. A korábbi hitelek 43%-át az ipar, 32%-át a mezőgazdaság, 16%-át az energia-ágazat és 8%-át a közlekedés kapta. Az 1988-as ISAL összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő konvertibilis valuta, amit két részletben lehetett felvenni. Az első 100 millió dolláros részletet azonnal, a második részt a szerző­désben foglaltak teljesülésének felülvizsgálatakor. Erre 1989 március­augusztusában került sor. A kölcsönt öt év türelmi idő után tíz egyenlő részletben kell visszafizetni 1994. március és 2003. szeptembere között. A kölcsönhöz a végrehajtás folyamán (1989-ben) a japán EXIM Bank 8 milliárd yen (kb. 50 millió USD) kiegészítő kölcsönnel kapcsolódott, amit a magyar kormány szintén igénybe vett. A kormány az ISAL-szerződéssel kapcsolatban többek közt a következőket vállalta:

1. Javul az állami költségvetés egyenlege és 1990 végéig megáll az ország külső eladósodási folyamata.

2. A termelői és fogyasztói ártámogatások összege az 1988. évi terv­hez képest (amely 204,9 milliárd forint volt) legalább 10%-kal tovább csökken.

3. A társasági törvény és a hozzá kapcsolódó egyéb törvények el­fogadása, ami lehetővé teszi az állami vállalatok részvénytársasággá alakulását, természetes személyeknek szavazati jogú részvényvásárlást, valamint természetes személyeknek kft. és rt. alapítását.

4. A vasipar és szénbányászat átalakítása a Világbank elvárásainak megfelelően.

5. A vállalati jövedelemadóztatás átalakítása, a vállalkozói adónak a nyereségadóba és SZJA-ba történő beépítése.” (Márkus 1998, 97)

A magyar kormány 1983-tól folyamatosan vett fel ún. struktúra átalakító kölcsönöket, amelyeket részben a Világbank, részben a Nemzetközi Va­luta Alap (IMF) finanszírozott. Azért tartom fontosnak itt megemlíteni az ország eladósodottságának mértékét, mert amire elkezdődtek a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások, addigra az ország belpolitikai, gazdasági moz­gástere annyira beszűkült, hogy az intézményi változtatásokat szinte e fenti gazdasági átalakulási folyamatokhoz lehetett csak illeszteni.

A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások

Magyarországon 1989. június 13-án elkezdődtek a Nemzeti Kerekasztal­-tárgyalások a politikai rendszerváltás, a politikai és gazdasági hatalom újrafelosztásának levezénylése céljából az MSZMP és az ellenzék rész­vételével. Később a szakszervezetek és civil szervezetek tiltakozásának hatására létrehozták a Harmadik Oldalt a kerekasztalnál, de annak nem lehetett meghatározó szava, mert az MSZMP és az ellenzék éppen a döntő vitaponton, a tulajdon kérdésében összefogott velük szemben. A Harmadik Oldal részeként ott ülő Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) ezért állt fel a kerekasztaltól:

„Továbbra is valljuk, hogy a politikai és a gazdasági válság csak együtt kezelhető és oldható meg. Erre azonban nincs már esély a háromoldalú egyeztető tárgyalásokon, ennek jelenlegi formája értelmét és hitelét egyaránt elvesztette. Egyébként pedig nem kívánunk egy tömeges elnyo­morodáshoz és dolgozói kiszolgáltatottsághoz vezető gazdasági diktatúra látszatdemokráciával való leplezéséhez hozzájárulni. Ezért a BAL – az általa aláírtak tiszteletben tartásával – a továbbiakban nem vesz részt a politikai egyeztető tárgyalásokon.” (BAL 1989. november 10.)

Romsics Ignác történész túlzott jelentőséget tulajdonít a tárgyalá­soknak: „Bár gazdasági problémákról viszonylag kevés szó esett, a külpolitika pedig teljességgel hiányzott a plenáris ülések és a munka­csoportok értekezleteinek napirendjéről, a közjogi kérdésekben született megállapodások önmagukban véve forradalmi jelentőségű átalakulás alapjait vetették meg.” (Romsics 2003, 168) A forradalmi narratíva nála is előkerül.

Végül is a senki által meg nem választott kerekasztal-tárgyalások 1989. szeptember 18-án zárultak le egy megállapodás kiadásával, amelyben törvényjavaslatok alapelveiben egyeztek meg. Az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) tagjai közül az SZDSZ nem írta alá a dokumentumot.

Míg az 1990 májusában hatalomra jutott MDF a privatizáció ún. osztogatásos formáját, addig az SZDSZ a világpiacon jelenlévő erőket részesítette előnyben. Az SZDSZ nem tekintette „nemzeti” kérdésnek az új gazdasági uralkodó osztály létrehozását, egy működő kapitalizmusra hivatkozva a polgári osztály multinacionális jellegét vette alapul. Lásd ehhez az SZDSZ (2000, 453) 1989-es programjának 2. pontját a gazda­sági rendszer átalakításáról. (Ez a konkurenciaharc a közvetlen forrása az új hatalmi eliten belül annak az ellentétnek, amely ideológiailag az antiszemitizmus és kozmopolitizmus, illetve népi-urbánus szembenál­lásban fejeződött ki.)

Az MSZMP-ből létrejött Magyar Szocialista Párt (MSZP) fő vonulata az állami tulajdon privatizálását a kádárista menedzsment javára akarta levezényelni, annak érdekeit képviselte. Az utódpárt három alapvető irányzatból tevődött össze:

1. Az MSZMP ún. reformszárnya, amely már 1988-tól hajlott a privati­záció koncepciójának korlátozatlan elfogadására, ami tükröződött a fent említett társasági törvényben.

2. A második irányzat az ún. Reformkörök Mozgalom volt (Romsics 2003, 101), amelynek tagjai a fiatal másodvonalbeli párthivatalnokok so­raiból kerültek ki, és akik reformkommunista helyett reformszocialistáknak nevezték magukat. Megújulási törekvéseiket a rendszer demokratizálá­sában látták. Az irányzat összefonódott a Horn Gyula-Németh Miklós-Pozsgay Imre vezette reformszárnnyal. Ők a tulajdon kérdésében eleinte felemás álláspontot foglaltak el, az állami tulajdon vonatkozásában nem volt közös véleményük. De azért alapjában a pártvezetők privatizációs elképzeléseit részesítették előnyben, amelyek mindenekelőtt a Kádár­korszak ipari és pénzügyi menedzsmentjének, a technokratáknak az érdekeit tükrözték.

3. A párt baloldalát a Népi Demokratikus Platform képviselte, amely határozottan ellenezte a magántulajdon korlátlan visszaállítását. A Szigeti Péter szerkesztésében megjelent Balra, ki a zűrzavarból című tanulmány­kötetben összefoglalták a platform alaptéziseit. Elképzelésük szerint (és itt felmerült a közösségi tulajdon megmentésének szükségessége), egy olyan vegyes tulajdonú gazdaság alapjait kell lerakni, amelyben a magán az állami és a közösségi tulajdon együttese egy többszektorú gazdaság meghonosítását jelentette volna. „A társadalmi tulajdon különféle formái (állami, szövetkezeti, helyi-önkormányzati és termelői-önigazgatói stb.) mellett a magánszektor fontos szerepet kaphat egy ilyen gazdaságban. A külföldi tőkeimportnak az értelmét az adhatja meg, ha a keletkező haszon egésze nem vándorol ki az országból, s ha fejlett technikát, technológiát, munkakultúrát, vezetési ismereteket segít meghonosítani.” (Szigeti 1990, 7) Ez az álláspont az MSZP alakuló kongresszusán is megfogalmazódott, és a küldöttek mintegy harmada támogatta. (Krausz 2009, 7-9)

A választási kampányban 1990 tavaszán az MSZP perifériáján meg­jelent a dolgozói tulajdon megvalósításának követelése. Valójában sem a pártok, sem az új Országgyűlés igazán nem állt a dolgozói tulajdon oldalára, hanem a privatizáció neoliberális modelljét követte. A közös­ségi tulajdon politikai érdekképviseletét civil szervezetként a Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) vállalta fel, amelynek néhány munkás­származású tagja (Szili Sándor, ill. Gyárfásné Kerékgyártó Ildikó) a Népi Demokratikus Platformon keresztül próbálta bevinni a dolgozói tulajdon kérdését a parlamenti frakció gondolkodásába. Ez a platform fokozatosan elveszítette politikai befolyását, és parlamenti képviselői az MSZP elnökségi tagjaiként fokozatosan feloldódtak a mainstream hivatalos politikában.

Az 1989-es magyar munkástanács mozgalom és a dolgozói tulajdon tapasztalatai

1. A rendszerváltáskori civil társadalmak

A civil társadalom – alapeszménye szerint – a társadalom autonóm és önkéntes szerveződése. Azzal a céllal jön létre, hogy a szerveződésben résztvevő emberek különféle lakóhelyi, munkahelyi és országos érdekeit megvédje az elkülönült állammal és a speciális pártérdekekkel szemben. Ezek az (eredetileg) alulról megszerveződő szervezetek a mindennapi élet minden olyan szegmensét elvben lefedték, amely kikerült a politikai pártok és politikai társadalom ellenőrzése alól. Bármilyen tematikus problémát magáénak valló (pl. édesvízkészletek, rák elleni küzdelem, humanitárius segély, szakszervezetek, békemozgalom stb.), értéket védő civil szervezet éppen akkor számít erősnek, hatékonynak, ha túllépve önmagán szélesebb befolyásra tesz szert.

Az 1945 utáni kelet-európai fejlődésben a civil mozgalmakat illetően a két legfontosabb történelmi tapasztalat az 1956-os munkástanácsok és a lengyel Szolidaritás munkás-önigazgatói szárnya a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Mivel mindkét hagyományra az 1989-es munkástaná­csok mint szellemi előzményre tekintettek, sok mindent átvettek tőlük.

Az 1956-os munkástanácsok úgy gondolták, hogy az állami tulajdon feletti ellenőrzés ne a bürokrácia, hanem a dolgozók választott képviselői kezébe kerüljön, ami egyértelműen tükröződött a Munkástanácsok Par­lamentjének dokumentumában. Feitl István egyik írásában (1989) így értékeli a magyarországi 56-os munkástanács mozgalmat:

„Az 1956-os események során, de különösen a munkástanácsok életében a piaci gondolatot nélkülöző, az emberi szervezésben és terve­zésben való hit az, ami újra és újra szemünk elé kerül. Hiszen az üzem perspektívájából józan fejjel gondolkodó munkás joggal hiheti önmagáról és a munkástársairól, hogy azt ők jobban meg tudják szervezni, mint a bürokrácia. Ez a hit motiválta azt, hogy a politikai ellenállás mellett a munkások ezrei és tízezrei az önigazgatásban is rendületlenül hittek.”

Bibó István 1957 elején egyik rövid feljegyzésében (2004) így írt a munkástanácsokról:

„A magyar munkástanácsok nagy erkölcsi győzelmet arattak, mellyel a magyar forradalom hitelét megóvták. E harcban azonban ellenfelük nem a többpártrendszer vagy a parlamentáris demokrácia volt. Ellenfelük az volt, ami közös ellenfele mind a parlamentáris, mind a szindikalista szabadságnak: a zsarnokság.”

A lengyel Szolidaritás negyed századdal később tulajdonképpen ezek­hez a hagyományokhoz (is) nyúlt vissza. Mindkét munkás-önigazgatói fejlemény alapkérdésnek tekintette a munkástulajdon ill. a dolgozói tulajdon kérdését.

2. A lengyel Szolidaritás önigazgató szárnya

Lengyelországban a társadalmi, gazdasági és politikai önigazgatás megvalósítása 1980-1981-ben reális lehetőséggé vált. Nemcsak azért, mert 1980 nyarán az országos sztrájkhullám következtében kialakult Szolidaritás szakszervezet tagjainak túlnyomó többsége az önigazga­tás mellett foglalt állást, hanem azért is, mert az önigazgató rendszer előfeltételei is létrejöttek. Az önigazgatás koncepcióját az Üzemi Szer­vezetek Hálózata („Hálózat”) által 1981 tavaszán kidolgozott tézisekben tették közzé. A tervezet a pluralizmus és a társadalmi élet demokratikus szabályainak tiszteletben tartására és az önigazgatás elvére épült. (Mitrovits 2010a)

A program szerint a nemzetgazdaság alapvető szervezeti egysége a társadalmasított vállalat. A vállalaton belül létrehozandó Munkásönkor­mányzat rendelkezik az össznemzeti vagyonhányad felett a társadalom és a saját kollektívája érdekében. Az önkormányzatnak minden dolgozó automatikusan tagja. Az önkormányzat legfelsőbb hatalmi szerve a Munkásönkormányzat tagjainak szabad gyűlése. A kollektívák a mun­kástanácsokon keresztül képviseltetik magukat a Munkásönkormány­zatban. A vállalat élén az igazgató áll, akit pályázat útján választanak meg. A Munkásönkormányzat joga meghatározni a vállalat fejlődésének fő irányvonalát, elfogadni a többéves terveket, megerősíteni a vállalat szervezeti struktúráját. A szakszervezetekkel közösen döntenek a vál­lalat által megtermelt jövedelem elosztásáról. Az önkormányzat joga az igazgató kinevezése és visszahívása. Hatáskörébe tartozik továbbá a kooperációs szerződések megkötése, illetve az állami és területi hata­lommal való együttműködés is.

Ám a lengyel rendszerváltás példája mutatja, hogy a még oly jelentős ellenzéki tömegmozgalom, mint a Szolidaritás sem tudott érdemileg be­leszólni az átalakítás fő kérdéseibe. (Mitrovits 2010b, 68-69)

3. A 89-es munkástanácsok

A Kelet-Európa országaiban létrejövő civil társadalom a politikai tár­sadalom nyomása alá került, és a hatalmi elit igényeinek megfelelően elkezdték felülről befolyásolni: egyeseket finanszíroztak, másokat hagy­tak vegetálni. Az alapvető szelekciós elv az volt, hogy melyik szervezet támogatja a rendszerváltást, melyik gátolja. Az államszocializmus leépí­tése folyamán végső soron a „nyitott társadalom” szociális utópiájának valódi funkciója éppen az volt, hogy a társadalmat elválassza a politi­kába való közvetlen beavatkozás lehetőségétől is. A leghatékonyabb és legerősebb civil szervezetek mindig a termelő folyamathoz kapcsolódtak, ilyen életképes civil szervezetnek bizonyult az egyetemes jelentőségű szakszervezeti mozgalom. Ha nem is mindenütt, de a dolgozók képvi­seletének e szervezetei is túlélték a huszadik századot. Napjainkban a különböző sajtó- és másfajta kuratóriumokban szinte minden civil szerve­zetről gyakorlatilag megállapítható, hogy mely „politikai szekértáborhoz” tartozik. Gyakran úgy viselkednek, mint a pártok, de azt kommunikálják hogy már „túl vannak a pártokon és a politikán, sőt, a politikával szem­beni igazi alternatív szerveződések színterei. Ez is egyfajta kelet-európai sajátosság. A valóban „politikaellenes” civil szervezeteket az jellemzi, hogy társadalmi ellenhatalomként képesek megszerveződni és vállalt feladataikat a lakosság valamely csoportjának érdekében végrehajtani (termelői tanácsok, üzemi tanácsok, vállalati tanácsok stb.).

Végül is megállapítható, hogy a bürokratikus jóléti állam leépülésének mértékében a civil szervezetek a XIX-XX. század fordulójának stílusában ismét jótékonykodási szervezetekké alakulnak át. Az állam és a piac uralma új formában tornyosul az állampolgári önszerveződések fölött, mint az új uralmi viszonyok legjellemzőbb vonása.

A Kádár-rendszer évtizedei alatt a „szocialista állam” maga kívánta elvégezni a lakosság helyett a civil feladatokat, teljes egészében álla­mosította a civil társadalmat is, ezáltal meggátolva az egyének szabad szervezkedését. Természetesen ezzel nem túlvállalta magát, hanem meg akarta akadályozni egy esetleges ellenhatalom létrejöttét jobbról is és balról is.

A rendszerváltás idején a politikai pluralizmus keretei között számtalan civil szervezet jött létre igen különböző funkciókkal. A kezdeti reménykeltő szakasz után 1988-tól az 1990-es tavaszi választásokig tartó eufórikus hangulatban sorra alakultak a civil szerveződések, de a választások után a pártok fokozatosan kiterjesztették befolyásukat és tulajdonképpen maguk alá gyűrték ezeket a szervezeteket, hol a politikai erő, hol a pénz­ügyi eszközök alkalmazásával. Anyagi forrás hiányában e szervezetek többsége nem tudta folytatni munkáját, vagy csak kis körök vegetációjára szorítkozott a tevékenységük. Egyre inkább rászorultak a párt- és állami támogatásokra, ezzel viszont feladták eredeti függetlenségüket. Tehát a pénz és a politika kettős szorításában a valódi civil kezdeményezések fokozatosan elsorvadtak és amelyek fennmaradtak, azok is pártpolitikai érdekeket szolgáltak ki.

1990-től már nem volt szükség a civil társadalom mint társadalmi önszerveződés koncepciójára, így a fogalom átalakult. A társadalmi ön­védelmet, mint például a Létminimum Alatt Élők mozgalmát a parlamenti demokráciától idegennek minősítették, miközben a hasonló ellenállást még egy-két évvel korábban is az államszocialista rendszerrel szembeni alapvető „civil funkciónak” tekintették.

A rendszerváltás folyamatában talán a legelső és legjelentősebb, nemzeti méretű önszerveződést a munkástanácsok testesítették meg, amelyek történelmi előképei jól ismertek a magyar és az egyetemes történelem különböző szakaszaiban (1871, 1905, 1917, 1918-19, 1936-39, 1945-48, 1956 stb.) A munkástanács egyrészt a munkások sa­ját szervezett törekvése a munkástulajdonért az üzemen belül. Másrészt a munkástanács egyben politikai szervezetté is válik, amely képviseli a dolgozói tulajdon bevezetését, és a munkások tulajdonossá válásáért, üzemi tulajdonáért küzd. Ezek a spontán alakult üzemi, gyári szerveze­tek három alapvető irányzatot képviseltek (amelyeket alább részletesen bemutatok), ugyanannak a történelmi-gazdasági helyzetnek a termékei voltak. Az első két csoporthoz sorolhatók azok a munkástanácsok, amelyek alapvető célja a munkahelyek megvédése volt a privatizáció folyamatában. Közös kapcsolódási pontjuk, hogy mindhárom irányzat döntő kérdésnek tekintette a dolgozói tulajdon bevezetését, mint a közös­ségi tulajdon megteremtését és próbáltak e tulajdonformának szélesebb társadalmi támogatást szerezni, miközben már javában zajlott az állami tulajdon magánkisajátítása. A „dolgozói-közösségi tulajdon” képviseleté­re alkalmasnak látszó új szervezetek (munkástanácsok, munkavállalói tanácsok, vállalati tanácsok stb.) a privatizációt is úgy fogták fel, mint az állami tulajdon társadalmasításának egyik lehetőségét, nem pedig mint a magánkisajátítás kizárólagos eszközét.

4. A munkástanács mozgalom irányzatai

1. Az első irányzatot az ún. tulajdonos munkástanácsok jelentették, ame­lyek többfelé az országban deklarálták a vállalatok közösségi tulajdonát. E munkástanácsokat támogatta Mocsáry József közgazdász, a Baloldali Alternatíva Egyesülés és az MSZP balszárnya, a Népi Demokratikus Platform. Tevékenységüknek köszönhetően néhány tízezer ember munkavállalói tulajdonát sikerült keresztülvinni, és létrehozni ezek érdek­védelmi szervezetét, az MRP (Munkavállalói Résztulajdonlási Program) Országos Szövetségét.

2. A másik irányzat a Rácz Sándor vezette történelmi munkásta­nácsok voltak, amelyek az 1956-os munkástanácsi tradíció követését képviselték. (Rácz 23 évesen volt az akkori – 1956-os – Nagybudapesti Központi Munkástanács elnöke.) Kevés volt mögöttük a valóban élő munkástanács, de az állami tulajdon társadalmasítását szorgalmazták a dolgozók, a munkavállalók érdekében. Úgy gondolták, hogy az 1990-es Munkástanácsi Parlamentnek alapcélkitűzéseiben követnie kell az 1956-ost. Rácz Sándornak ebben az időben nagyon pozitív volt a sze­repe. Egyértelműen elkötelezte magát amellett, hogy a munkástanács a munkástulajdon szerve, és amelyik nem az, az nem tekinthető munkás­tanácsnak, bármi is a neve.

3. A harmadik – kezdetben a leggyengébb, később a győztes – irányzat a munkástanácsok szakszervezetté átalakításának koncepciójával fellép­ve az akkor legerősebb új párt, az MDF politikai és pénzügyi támogatását élvezte. Eredendően maguk is a dolgozói tulajdon valamely formájában gondolkodtak, de Palkovics Imre vezetése alatt feladták tulajdonosi cél­jaikat és szakszervezetekké alakították át munkástanácsaikat. Palkovics, aki végül MDF-tagként lett parlamenti képviselő, ezt a kormánybarát szakszervezeti pozíciót testesítette meg. Megelégedett a Munkavállalói Részvény Program bizonyos, egészen kezdetleges képviseletével, ame­lyet az MDF vezérkar, így Antall miniszterelnök is jóváhagyott. Palkovics egy 1989 nyarán létrejött munkástanács elnöke volt a Herendi Porcelán­gyárban. Saját elmondása szerint azért alapította meg az első munkásta­nácsok egyikét, mert a híresen jól menő gyár menedzsmentje a nyereség jelentős részét saját körein belül osztotta el, és a munkásokat gyakorlatilag kisemmizte. Palkovics határozottan elutasította az üzemek közvetlen munkás-önigazgatását. Személye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a munkástanácsi irányzatok közül a szakszervezeti került fölénybe.

5. A munkástanácsi irányzatok kényszeregyesülése

Amikor 1990. április 24-én megalakult a Munkástanácsok Országos Szövetsége (MOSZ), többségben voltak a tulajdonosi irányzat képvise­lői. A fordulat csak 1990 nyarán (1990. július 14.) következett be, éppen Palkovics Imre MDF-es parlamenti képviselő erős nyomására. Nem véletlen, hogy a kikényszerített egyesülés után, Palkovics lett a Munkásta­nácsok Országos Szövetségének elnöke és mind a mai napig ő tölti be ezt a tisztséget. A három irányzat egyesülése az MDF hatalomra jutása után került napirendre. Az akkori kormányzat veszélyesnek tartotta az üzemi munkásszerveződéseket, és a maga irányítása alá akarta vonni őket. Mocsáry József (aki a tulajdonosi irányzatot képviselte) álláspontja az volt, hogy csak akkor érdemes egyesülni, ha már sok munkástanács alakult. Kompromisszumként megpróbálták felajánlani Rácz Sándornak, legyen ő az elnök, de ő nem vállalta. Miközben megalakult az Antall-kormány, Palkovics egyre agresszívebben követelte az egyesülést, és ígérgetések­kel próbálta meggyőzni a munkástanácsokat. Megkezdődött az alku folya­mata. Thoma László, a nemrég elhunyt ismert baloldali politológus, aki a munkástanácsok irodáját vezette, rábeszélte az elnökséget, hogy egyez­zenek meg Palkoviccsal. Azután lejátszódott Palkovics és a tulajdonosi munkástanácsi irányzat egyesülése. Ennek az egyesülési folyamatnak volt egy másik oldala is. Nevezetesen, hogy a tényleges munkástanácsok elkezdtek külön összejönni, és megalakult egy másik munkástanács­-mozgalom, amelyet úgy hívtak, hogy pártfüggetlen munkástanácsok, akik Mocsáry Józsefet választották meg elnöküknek. Palkovics később a MOSZ elnöksége alatt a még működő tulajdonosi munkástanácsokat, beleértve a pártfüggetleneket is, teljesen ellehetetlenítette.

6. A Munkavállalói Résztulajdonlási Program (MRP)

Az MRP előképe az Amerikai Egyesült Államokban kialakult olyan pénz­ügyi-finanszírozási- szervezeti technika (angolul ESOP – Employee Stock Ownership Plan), amely lehetővé teszi, hogy egy cég munkavállalói szervezett módon, de lényegét tekintve egyénileg váljanak tulajdonossá a munkáltató társaságban, oly módon, hogy a felvett hitel vagy a rész­letek törlesztése és a kamatok fizetése ne e bérjövedelmüket, hanem a társaság nyereségét terhelje. (Tulajdonos… 2011) Amerikában 10-12 millió munkástulajdonos van, ezek egynegyede többségi tulajdonos, ellenőrző pakett tulajdonosa.

A rendszerváltás előtt felállítottak egy munkavállalói résztulajdonosi programbizottságot, az ún. MRP-bizottságot, amelynek feladata az amerikai ESOP magyarországi meghonosításának előkészítése volt. A bizottságnak Bokros Lajos is a tagja lett, a szakszervezetet Mocsáry Jó­zsef közgazdász képviselte, valamint a bizottság tagja volt még egy ezzel a témával foglalkozó szociológus is: Lukács János. A bizottság elnöke Martonyi János volt. A bizottság elkészített egy anyagot arról, hogy a törvényprogram-csomagba kerüljön bele egy MRP rész, és a rendszervál­táskor az állami tulajdon egyik hivatalos leépítési útja legyen a munkástu­lajdonba adás. Maga az anyag végül nem került bele a törvénybe.

Az Antall-kormány később hozott egy MRP törvényt, az 1992. évi XLIV. törvényt A Munkavállalói Résztulajdonosi Programról, ami egy csonka MRP-nek tekinthető. Az eredetileg elkészült MRP törvénytervezetet, amelyet a fent említett bizottság állított össze, alaposan lerontották és alkalmassá tették visszaélésekre. Az állami tulajdon privatizációjánál öt százalékban maximálták a munkástulajdont, amit fél áron vehettek meg az érdekeltek. 1992 augusztusában lépett életbe ez a csonka MRP törvény. 2002-ben – Kiss Péter (MSZP) javaslatára – az akkori kormány megbízást adott az MRP törvény módosítására, ami 2003-ban megtörtént.

7. A Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) szerepe

A BAL első felhívását 1988. szeptember 28-án adta ki, amiben bejelentet­ték, hogy megkezdték az egyesülés szervezését, valamint csatlakozásra szólították fel a hasonló gondolkodású munkásokat, értelmiségieket, diákokat, mozgalmakat és csoportosulásokat. Már ebben az első felhí­vásukban deklarálták azt a „harmadikutas” (se nem kapitalizmus, se nem államszocializmus) alternatívát, amelyet mind a mai napig képviselnek:

„A magyar társadalom a nyolcvanas évek második felére egy nyílt általános válság küszöbéhez érkezett. Kiéleződtek a nemzeti jövedelem elosztása körüli küzdelmek, elszaporodtak a legkülönfélébb – egymással is harcban álló – önigazoló ideológiák és reformtörekvések. A jelenlegi körülmények között szükségét érezzük annak, hogy megszerveződjenek azok az erők is, amelyek a társadalom jövőjét nem a neosztalinizmus és újkonzervativizmus valamilyen változatában vagy kombinációjában képzelik el. Ezért bejelentjük, hogy a mai napon megkezdjük a Baloldali Alternatíva Egyesülés szervezését.” („Baloldali Alternatíva”… 1988)

Az alapítók, illetve az első csatlakozók között olyan ismert személyi­ségek is voltak, mint Andor László, Bizám György, Görög Tibor, Havas Ferenc, Juhász József, Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor, Karvalics László, Krausz Tamás, Lóránt Károly, Lugosi Győző, Makai Mária, Márkus Péter, Mocsáry József, Murányi Zoltán, Szabó András György, Szalai Pál, Szász Gábor, Szigeti Péter, Szűcs Katalin, Tálas Péter, Thoma László, Trencsényi László, Tütő László.

A BAL több száz tagja kereste és megtalálta a kapcsolatot és az együtt­működést a hasonló célkitűzésű szervezetekkel és személyekkel nem­csak Magyarországon, Közép-Európában és Nyugat-Európában, hanem az Egyesült Államoktól és Oroszországtól Ausztráliáig. Nem utolsósorban a közvetlen demokráciára való törekvés miatt csatlakozott a szervezethez az ún. demokratikus ellenzék több tagja (így Szalai Pál és Mikes Tamás). Egy, a nyolcvanas évek eleje óta működő szellemi műhelyből (a BAL-hoz közel álló folyóiratként) alakult meg 1989-ben az Eszmélet.

A BAL egy dokumentuma szerint „A »Baloldali Alternatíva« Egyesülés történelmi jelentőségű eseménynek tartja, hogy a Herendi Porcelán­gyárban és a Péti Nitrogénműveknél megalakultak a munkástanácsok. E kezdeményezést nyilvánvalóan az üzemek, vállalatok egész sora fogja követni. Egyszer s mindenkorra vége annak a korszaknak, amikor a hatalom birtokosa, a politikai bürokrácia – a régi tőkés recept szerint – egyszerűen a munkások, a bérből és fizetésből élők vállaira rakhatta a válság terheit. A »Baloldali Alternatíva« Munkásbizottsága felhívja az üzemek és gyárak munkásait, hogy fogjanak össze a velük tartó műszaki és gazdasági szakemberekkel. A munkástanácsok irányítása alatt dolgozzanak ki ellenterveket a vállalatok kiárusításával, a tömeges elbocsátásokkal szemben, az inflációt gerjesztő, áremelésekre épülő katasztrófapolitika ellen!

A »Baloldali Alternatíva« Egyesülés kész minden szakmai segítség megadására.” (BAL Munkásbizottsága 1989)

A szervezet legintenzívebb éve az 1989-es volt, azonban az MDF hatalomra kerülése után fokozatosan háttérbe szorult, és a mai napig civil szervezetként tevékenykedik szerény számú tagsággal. Tütő László filozófus, (aki egyike volt az alapítóknak) az egyesülés huszadik évfordu­lójára írt cikkében többféle magyarázatot ad, miért nem tudták sikeresen képviselni a dolgozói tulajdon kérdését a nagypolitikában:

„A BAL számos kísérletet tett a társadalmi önszerveződés előse­gítése érdekében, de ezek – a végeredményt tekintve – sikertelenek maradtak. A kudarc egyik fő oka az aktuálpolitika: a civil önszerveződés (ezen belül a közösségi önvédelem) gondolata nem tudott érdemben konkurálni a többpárti parlamentarizmussal (illetve a hozzá kapcsolódó illúziókkal). A politikai pártokban, a politikusokban való reménykedés – a lakosság döntő többségénél – erősebbnek bizonyult a saját kezdemé­nyezés, önálló döntés és személyes felelősségvállalás alternatívájával szemben.

A végső sikertelenség másik oka magának a szervezetnek a történeté­ben, tevékenységében rejlik. A BAL rendezvényeinek és állásfoglalásai­nak a többsége nem közvetlenül a megfogalmazott általános célkitűzés­hez illeszkedett, nem annak lett alárendelve. A gyakorlati feladatra való összpontosítást elméleti, ideológiai, sőt aktuálpolitikai témák hátráltatták. Vélhetően ez is szerepet játszott a tagság elöregedésében, az aktív tagok megfogyatkozásában.” (Tütő 2008) Mindehhez hozzátehetjük még, hogy a dolgok „objektív logikáját” ne tévesszük szem elől: a történelmi-politikai feltételek nem kedveztek a közösségi cselekvés ezen új kísérletének, melyet végső soron a kapitalista restauráció szorított a perifériára.

8. A BAL a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon

A BAL javaslatára, nyomására, hosszú viták után végül Tölgyesi Pé­ter megfogalmazásában bekerült a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásain kezdeményezett követelés az 1989. évi XXXI. törvény az Alkotmány módosításáról 12.§. (2) bekezdésébe:

„(2) Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulaj­donának létrejöttét és működését.”

Az Alkotmánynak ez a szakasza az alkotmányosan védett tulajdon­formákról szólt. 1990. április 29-én megállapodott az MDF és az SZDSZ arról, hogy módosítják az új Alkotmányt, és kiveszik belőle a dolgozói közösségek tulajdonának jogi lehetőségét, amivel kihúzták az alkotmá­nyos alapot a termelői önigazgatás tulajdonformáját képviselő munkás­tanácsok alól. Most csak az államigazgatási, a magán- és a szövetkezeti tulajdont védi az állam. A módosított Alkotmány erre vonatkozó részét így változtatták meg:

„7.§. (1) Az Alkotmány 12.§-a helyébe a következő rendelkezés lép:

(2) Az állam tiszteletben tartja az önkormányzatok tulajdonát.” (1990. évi XL. törvény)

Mivel a paktum az 1990-es képviselőválasztások után történt, ezért a tulajdoni szerkezet jogi keretének egyoldalú megváltoztatását többen nem tekintették legitimnek. Például a Társadalmi Érdekegyeztető Ta­nács (TÉT) és a parlamenti pártok egyik találkozója előtt kiküldött TÉT előterjesztés kétségbe vonta a tulajdoni szerkezet legitimitását, de ezt az MDF képviselője felháborítónak találta, mert szerinte 1990 tavaszán a választók erre szavaztak. Sokan azzal érveltek, hogy az MDF aláírta a kerekasztal dokumentumait, támogatott munkástanácsokat, vagyis írva és ráutalva is a dolgozói tulajdon mellett állt ki a választások előtt, de a már alá nem író SZDSZ-szel másról kötött paktumot.

Ezzel a módosítással végképp megszűnt a dolgozói tulajdon beveze­tésének lehetősége, a tulajdonosi munkástanács mozgalom kénytelen volt feladni eredeti célkitűzéseit, és ez volt a közvetlen oka és háttere a MOSZ-ban a Palkovics-féle irányzat felülkerekedésének.

9. Munkástanácsok Információs Irodája

A BAL és a szerveződő munkástanácsok megalakították a Munkásta­nácsok Információs Irodáját Thoma László vezetésével, amely a működő és szerveződő munkástanácsok szakértői és tanácsadó testületeként funkcionált. Műszaki, közgazdasági, politikai-jogi szakértők társadalmi munkában látták el a munkástanácsokat a szükséges információkkal. Pártoktól független volt, elsősorban a munkástanácsok közötti információ­cserét szolgálta, és szakértőket is közvetített. Ha az Országos Szövetség valamely állami vagy érdekvédelmi szervezetben szakértővel kívánta képviseltetni magát, akkor a Munkástanácsok Információs Irodája segítet­te ebben. A munkástanácsokat ezenkívül gyakorlati tanácsokkal is ellátta. Egy részletet közlünk a munkástanácsoknak szóló útmutatójukból:

„Hogyan kezdjünk hozzá az MT szervezéséhez?

1. A vállalat egyes szervezeti egységeiben tartsunk munkásgyűléseket (ha kell, műszakonként), ahol eldöntjük, hogy mi a célunk a MT megala­kításával. A megalakulást titkosan szavazzuk meg, és kössük magunkat a 2/3-os részvételi arányhoz és ezen belül a 2/3-os egyetértő szavazati arányhoz. A munkásgyűlésről készüljön hivatalos jegyzőkönyv. A koráb­ban megfogalmazott létszámarányos norma szerint válasszuk meg az egység küldöttjét a vezetőségbe. Második fordulót javaslunk. Először a jelöléshez adjanak a dolgozók titkosan javaslatokat. Ezek a nevek kerüljenek fel a jelölőlistára, s ezekből válasszanak a résztvevők megint titkosan más küldötte(ke)t.

2. A küldöttek üljenek össze és fogalmazzák meg alapszabály-terve­zetüket.

3. A küldöttek beszéljék meg választóikkal az alapszabály-tervezetet, és ha szükséges, többszöri egyeztetés után véglegesítsék.

4. Az egyesülési törvény alapján jegyeztessék be a munkástanácsot mint egyesületet a bírósági nyilvántartásba.

5. Ezzel az aktussal a munkástanács jogi személlyé vált, és mint ilyen a közösség nevében jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat.

6. A munkástanács mint jogi személy tárgyalhat tagjai, a teljes dolgozó kollektíva nevében a vállalatvezetéssel, a vállalatot részben vagy teljes körűen megvásárolni szándékozó vevő-aspiránssal, illetve a felsőbb irányító szervekkel, céljai elérése érdekében.

7. A munkástanács – külső szakértők bevonásával – vizsgálja felül a vállalat gazdasági vagy átalakulási programjait, s dolgozzon ki – a dolgo­zók testületeként – alternatív programot.” (Hogyan… 1990, 172)

10. A munkástanácsok első parlamentje és a MOSZ megalakulása

1989. december 2-án a szakszervezetek oktató központjában (néhai SZOT Iskola) a BAL és a Munkástanácsok Információs Irodája országos munkáskonferenciát rendezett. 1990 elején tucatjával alakultak a mun­kástanácsok, a számuk akkoriban meghaladta a százat is, gyakorlatilag az üzemekben átvették a hatalmat.

1990. február 24-re a Munkástanácsok Információs Irodája megszervez­te a Munkástanácsok 2. Országos Találkozóját, amely létrehozta a Mun­kásparlamentet. A Munkásparlament megalakította a Munkástanácsok Országos Szövetségét (MOSZ), és elnöknek Somlay Lajost (akit futball-bíróként is ismertek a 60-as években), az egyik 1956-os munkástanács vezetőjét választotta. Érdekes, hogy ezen a tanácskozáson Bokros Lajos (későbbi pénzügyminiszter) keményen a munkástanácsok mellett szólalt fel. A tanácskozás résztvevői nem a piaci tulajdonszerzés lehetőségé­ből indultak ki, hanem az 1917-19-es és az 1956-os munkástanácsok hagyományaiból. Az alakuló ülésen teljes egyetértés volt a tekintetben, hogy a Munkástanácsok Parlamentjének az 1956. október 31-i ülésen elfogadott dokumentum legyen a kiindulópontja. Ennek szellemében az alapító dokumentumukban alapvető célként fogalmazták meg a kö­vetkezőket: „A vállalati dolgozók önvédelmi összefogása, az átalakuló társadalmunkban jelentkező új helyzetek, problémák megoldására. Az erre a célra szerveződött munkástanácsok szövetségeként szervezi azok együttműködését, közös tevékenységét. Fő cél a vállalati dolgozók tulaj­donának a megteremtése, legalább résztulajdonként, távlatilag elsőbbségi tulajdonként. Ennek érdekében szervezi az alkalmazotti részvényprogra­mokat, a vagyonkezelői jog megszervezését, ezek továbbfejlesztését és más lehetséges megoldások kidolgozását és alkalmazását.

A szövetség a közös célok érdekében szervezi a munkástanácsok együttműködését, információcseréjét, közös fellépését és képviseli a munkástanácsok közös érdekeit.

A szövetség tagjai közös erővel kölcsönösen védik egymást.” (Az eredeti. 1995, 198)

Ezt az alapszabályt 1990. július 14-én hatályon kívül helyezték, amikor az MDF-es munkástanácsok Palkovics Imre vezetésével új elnökséget választottak. Erről fentebb már említést tettem a munkástanácsi irány­zatok kényszeregyesülésénél.

A BAL Egyeztető Bizottsága az alábbi állásfoglalást adta ki a Mun­kástanácsok Országos Szövetségének megalakulásáról 1990. február 24-én:

„Korszakos jelentőségűnek tartjuk, hogy február 24-én összeült a Mun­kástanácsok Parlamentje, és megalakította a Munkástanácsok Országos Szövetségét. E szövetségnek legfontosabb feladatai:

1. összehangolni és erősíteni az egészen különböző okok miatt létrejött munkástanácsoknak (mint a munkavállalók önvédelmi szervezeteinek) a küzdelmét;

2. szervezni a bérmunkások szolidaritását az elbocsátások elleni és a dolgozói tulajdon megteremtéséért vívott harcban;

3. biztosítani e törekvések politikai képviseletét.

A munkástanácsok dolgozói kezdeményezésre jönnek létre, és bele­szólást követelnek a vállalati ügyek intézésébe, a munkavállalók sorsának irányításába. A közvetlen, részvételi demokrácia elvei szerint, alulról épít­kezve működnek. Ezért úgy ítéljük meg, hogy a munkástanácsok országos hálózata alapjává válhat egy olyan társadalmi ellenhatalomnak, amely képes a gazdasági és a politikai bürokráciával szemben megvédeni a dol­gozók társadalmának valóságos érdekeit.” (BAL állásfoglalása… 1990)

11. A munkástanácsok és a szakszervezetek

A szakszervezeti mozgalom újjászervezésének kísérlete (akár új érdek­képviseletek formájában, akár pedig az egykori állami szakszervezetek „kisajátításával”, illetve megújításuk révén) megmutatta, hogy a mun­kások nem bíznak a munkahelyi érdekképviseletben. A szakszervezeti aktivisták és a munkásellenzék súlytalanná vált és alárendelődött a középosztálybeli és értelmiségi érdekeknek az új pártokban, vagy pedig teljesen marginalizálódott. Thoma László (1998, 247) így magyarázta a szakszervezetek légüres térbe kerülését:

„1989 nyarától kezdve a munkavállalók egyre kisebb eséllyel tudták védeni a munkahelyeket. A munkavállalói tulajdonszerzés célja és értelme teljesen bizonytalanná vált. (Pontosabban szólva: az ilyen kí­sérleteknek is inkább a munkahelyek védelme volt a valódi célja.) De mivel a szakszervezeteknek intézményesen a privatizációra nem volt komoly befolyásuk, a helyzet a szakszervezetekkel szemben az amúgy is erősödő bizalmi válságot mélyítette.”

Az 1989-es munkástanácsok tapasztalatai

A munkástanácsoknak 1990 végén, kb. 19.600 tagja volt, ami azoknak az embereknek a számát tükrözi, akik egyszer beléptek valamely mun­kástanácsba; a tagdíjat fizetők száma ennél lényegesen kisebb volt. A munkástanácsok igazi tömegmozgalommá nem is válhattak, hiszen a magyar munkások alapvető tömegei egyáltalán nem rendelkeztek a demokratikus ellenálláshoz szükséges képességekkel, szervezetekkel, nemzeti (és nemzetközi) szintű kapcsolatokkal. Marginalizálódásuk egyik fő oka, hogy nem hittek a saját lehetőségeikben (akkoriban nem is igen értették, mit is neveznek privatizációnak), másrészt a múltban sem sze­rezhettek tapasztalatokat az önszerveződés terén a paternalista állami keretek között.

Ennek ellenére világossá vált, hogy a részvények munkástulajdonlása önmagában még nem oldja meg a problémát, hiszen az csak abban az esetben életképes, ha a munkások a részvényeikkel együtt meghatározó beleszólási jogot kapnak a termelés ügyeibe képviselőiken keresztül. A közösségi tulajdon különböző formáinak felkarolása a lengyel Szolidaritás mozgalomtól az 1989-es orosz munkásbizottságokig azt bizonyították -mint korábban igyekeztem aláhúzni -, hogy a közösségi tulajdon, mint a gazdálkodás egyik szektora csak akkor életképes, ha olyan demokratikus állam létezik, amelyben alkotmányosan deklarálják e szektor létezését. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az államnak ezt a szektort gazdaságilag is támogatnia kell éppen úgy, ahogyan azt teszi az állami és magánszektor esetében.

A munkástanácsi mozgalom másik tapasztalata, hogy egyidejűleg a közösségi tulajdonlás különböző formái jöttek létre és léteztek egymás mellett. A közvetlen munkástanácsi tulajdonlás az állami tulajdon közvet­len munkásellenőrzését jelenti, ilyen értelemben az állami tulajdon tár­sadalmasításának egy fokáról van szó. A fentebb idézett dokumentumok arra utalnak, hogy elképzeléseik szerint e termelési forma rendszerszerű működését szorgalmazták. A becslések szerint több ezer ember közös erőfeszítésének eredményeként létrejött munkástanácsi tulajdont (gyá­rakat, különböző nagyságú üzemeket) mindaddig sikerrel üzemeltették, amíg az állam vagy az új tőkés magántulajdon – jogi-politikai és piaci úton – meg nem fojtotta.

Másfajta dolgozói tulajdonosi forma az állami vagy magántulajdonú vállalatokból való résztulajdonlás. Ez a forma is működött, ám a mene­dzser érdekek hatására a törvények a dolgozói tulajdont rendkívül kis százalékban engedélyezték. Ez a tapasztalat is mutatja, hogy a közös­ségi tulajdon nem működésképtelen vagy bukásra ítélt, hanem tudatosan korlátozták (korlátozzák) életterét.

Pozitív tapasztalat azonban e téren az, amely a munkástanácsokat a vállalati menedzsment tárgyalópartnereként mutatja; a tanács számos, a tőkés vállalkozó önkényét korlátozó intézkedéseket hozott, ahhoz hasonlóan, ahogyan a németországi üzemi bizottságok, (de rövid léte­zésük megint nem véletlen). A külföldi tőkések az otthoninál (például a németországinál) kedvezőbb feltételekkel akartak bejönni a magyaror­szági vállalatokba, ezért minden áron ragaszkodtak a munkásönvédelem szerveinek szétveréséhez, betiltásához.

Az is kiderült, hogy a tulajdon, a hatalom és a gazdaság-gazdálkodás kérdései szervesen összefüggnek. 1989 munkástanácsainak „naivitása” abban állt, hogy alábecsülték az állam és benne a kormányhatalom szerepét. Nem véletlen, hogy az a munkástanácsi irányzat maradt csak életben (jóllehet a periférián), amely feladta az eredeti tulajdonosi törek­véseket, tradíciót; és a hatalom nyomására valamint anyagi csábítóereje hatására közönséges szakszervezetté vedlett vissza.

Érdekes az a tapasztalat is, hogy a közösségi tulajdonlás megszilár­dítja a dolgozók közötti szolidaritást és összetartást. Azok a szakiroda­lomban gyakran fellelhető érvek, elsősorban közgazdászoktól (Kornai János, Sós Károly Attila, Lengyel László stb.), hogy a közösségi tulajdon a piacgazdaság értelmében nem versenyképes, gazdaságtalan, nem hatékony stb., nem meggyőzőek. Ugyanis maguknak a közösségi szek­torban dolgozóknak kell eldönteniük, hogy mit tartanak gazdaságosnak és hatékonynak. Nem biztos, hogy a termékek, az áruk cseréje kizárólag piaci úton szervezhető meg, hiszen minden a lehetőségektől, a társadal­mi környezettől függ. A közvetlen csere az egyes közösségek, szabad gazdasági társulások, önkéntes szövetkezetek stb. között regionális vagy nemzeti méretekben nem szerveződhetett meg, tehát nem tudhatjuk, mire jutottak volna.

Az a tény, hogy napjainkban is számos közösségi kísérlet létezik a gaz­dálkodás terén, elgondolkodtató e törekvések erős történelmi gyökereit illetően. Hogy rendszerként működhetne-e egy a közösségi tulajdonra épülő gazdálkodási és társadalmi mechanizmus, függetlenül a tőkétől és a bürokráciától, mindaddig utópiának tűnik, amíg meg nem valósul.

Hivatkozott irodalom

A BAL állásfoglalása a MOSZ megalakulásáról 1990. február 24. http://bal.hu/kiadvany/MT11.html (Letöltés: 2011. március 16.)

A BAL Egyeztető Bizottságának állásfoglalása: Nyilatkozat a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon való részvétel megszakításáról. 1989. november 10. http://bal.hu/magyar/allasfgl/all50.htm (Letöltés: 2011. március 18.)

A BAL Munkásbizottságának felhívása munkástanácsok megalakítására. 1989. au­gusztus 16. http://bal.hu/magyar/allasfgl/all21.htm (Letöltés: 2011.március 18.)

A „Baloldali Alternatíva” Egyesülés felhívása. 1988. szeptember 28. http://bal.hu/magyar/alaplist/felhivas.htm (Letöltés: 2011.március 10.)

Bibó István 2004: A munkástanácsok és a többpártrendszer. In: Bibó István: Vá­logatott tanulmányok. Budapest, Corvina, 448-451.

Az eredeti Munkástanácsok Országos Szövetségének Alapszabálya 1995 (1990). In: Krausz Tamás – Márkus Péter (szerk.): Önkormányzás vagy az elitek uralma. Budapest, Liberter Kiadó, 1995.

Feitl István 1989: A magyar munkástanácsok és az önigazgatás 1956-ban . Esz­mélet 2 (1989. nyár), 42-52.

Hogyan szervezzünk Munkástanácsot? A dokumentum megjelent: Eszmélet 5 (1990. május), 170-172.

Krausz Tamás 2009: Kongresszusi Beszéd – az MSZMP utolsó (XIV.)és az MSZP alakuló kongresszusán , 1989. október 7. Eszmélet 81 (2009. tavasz), 7-9.

Krausz Tamás 2010: Tézisek a rendszerváltás történeti értelmezéséhez. Eszmélet 88 (2010. tél), 80-101.

Márkus Péter 1998: A Világbank és Magyarország . Eszmélet 39 (1998. ősz), 96-104.

Mitrovits Miklós 2010a: A remény hónapjai… A lengyel Szolidaritás és a szovjet politika (1980-1981). Budapest, Napvilág Kiadó

Mitrovits Miklós 2010b: Az önigazgatás bukása. In: Krausz Tamás – Mitrovits Miklós – Zahorán Csaba (szerk.): Rendszerváltás és történelem. Tanulmányok a kelet-európai átalakulásról. Budapest, L'Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet­Európa Története Tanszék, 2010. 46-70.

Mocsáry József 1990: Hogyan lopjunk gyárat? Meghökkentő történetek, avagy: tulajdonreform magyar módra , Eszmélet 3 (1990. január), 43-55.

Népszava, 1989. december 14.

Romsics Ignác 2003: Volt egyszer egy rendszerváltás. Budapest, Rubikon Kiadó

SZDSZ 2000 (1989): A rendszerváltás programja. In: Romsics Ignác (szerk.): Ma­gyar Történeti Szöveggyűjtemény 1914-1999. II. Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Szigeti Péter 1990: Bevezető. In: Balra, ki a zűrzavarból. A Magyar Szocialista Párt Népi Demokratikus Platformjának ars poeticája. Budapest, MSZP Információs és Dokumentációs Központ, 1990.

Thoma László 1998: Védtelen társadalom. A rendszerváltás és a szakszervezetek (1988-1992). In: Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai rendszerváltás történetéből. Budapest, Napvilág Kiadó, 1998.

A Tulajdonos Munkavállalók és Társaságaik Országos Szövetsége honlapjáról (MRP Országos Szövetség): http://iridium.hu/mrp/mimrp.htm (Letöltés: 2011. március 29.)

Tütő László 2008: Az egy párt is sok volt – Húsz éves a Baloldali Alternatíva Egyesülés . Eszmélet 79 (2008. ősz), 4-21.

1988. évi VI. törvény a gazdasági társaságokról (1988. október 10.) 1989. évi XIII. törvény a gazdálkodó szervezetek és a gazdasági társaságok átalakulásáról

1989. évi XXXI. törvény az Alkotmány módosításáról (1989.október 23.)

1990. évi XL. törvény az Alkotmány módosításáról (1990. június 25.)

A szerző a burzsoázia, az állam, a kommunista párt és a munkásság viszonyát elemzi a portugál forradalomban. A gyarmattartó pozíció megrendülése és a gazdasági recesszió hatására a burzsoáziának is érdeke volt a centralizáció. Nem szabad alábecsülni a fiatal városi munkásság szerepét sem, amely a hagyományos szociáldemokrata és kommunista pártok ellenőrzését megkerülve megkérdőjelezte a termelőeszközök magántulajdonát és mozgásba hozta az önszerveződés új formáit.

A portugál forradalom 1974. április 25-én katonai puccsal kezdődött, amelynek célja a Salazar-rendszer megbuktatása és a gyarmati hábo­rúk beszüntetése volt; a forradalmat csak tizenkilenc hónappal később, 1975. november 25-én számolták fel, ugyancsak katonai puccsal. 1974 áprilisában három társadalmi tényező együttes hatása teremtett olyan történelmi helyzetet, ami a portugál forradalmat a második világháborút követő időszak legradikálisabb társadalmi forradalmává tette Európában. A huszadik században ez volt az utolsó olyan eseménysor, amikor meg­kérdőjelezték a termelőerők magántulajdonának jogosságát. A gyarma­tosítás eltörlésére irányuló forradalmak megrendítették a portugál katonai hierarchiát. Az 1973-as válság a portugál irányító hatalom további gyen­güléséhez vezetett, míg végül a Tajo folyó mindkét partján, Lisszabonban is, a város környékén is, kiformálódott egy fiatal városi munkásság, amely többé-kevésbé spontán módon szerveződött és koncentrálódott; ők hoz­ták mozgásba az önszerveződés azon formáit, amelyek a hagyományos szociáldemokrata és kommunista pártok ellenőrzését megkerülve, még cseppfolyós állapotokat eredményeztek.

A portugál forradalom időszakában zajlott le a gazdaság főbb szek­torainak – a bankoknak, a biztosítóknak és az energiaiparnak – az államosítása. Az első államosítás már 1974 májusában végbement a munkások kezdeményezésére, ám a kiterjedt államosításra jórészt csak 1975 márciusa után került sor, amikor a GDP több mint négy százalékkal esett vissza. E tanulmányban ennek az államosítási folyamatnak a törté­netét követjük végig, továbbá vizsgáljuk a Portugál Kommunista Pártnak a folyamatokhoz való viszonyát, és mindenekelőtt azt a kérdést elemez­zük, hogy mindezek az események vajon a munkásoknak a termelés fölötti ellenőrzését eredményezték-e, vagy pedig, éppen ellenkezőleg, arra szolgáltak, hogy a portugál burzsoázia megmenthesse a gyárakat és vállalatokat a gazdasági válságot követő összeomlás hatásaitól úgy, hogy e termelőegységeket átengedte a munkásellenőrzésnek.

„A demokratikus állam alapvető – mindmáig a nagy monopóliumok kezén lévő – gazdasági szektorainak ellenőrzése révén végül lehetőség nyílik arra, hogy meg­akadályozzuk a tőke kimenekülését, és így a nyereséget a nép szolgálatába állíthatjuk.”¹

Az államosítás jelentése

A bankok, biztosító társaságok és gyárak államosítása Portugáliában nagy­jából 1975 márciusa és 1975 májusa között ment végbe, és a munkások által követelt politikai lépés volt. A munkások a forradalom dinamikájától vezérelve vették rá a politikai pártokat és a Fegyveres Erők Mozgalmát e lépésre, és kényszerítették a forradalmi tanácsot és a negyedik átmeneti kormányt, hogy először a bankokat és a biztosító társaságokat államosít­sák, majd pedig számos kulcsfontosságú céget is, amelyek a meghatározó portugál gazdasági csoportok részét alkották. 1975-ben Portugáliában a forradalom állította a történelem fókuszába az államosítás kérdését, amit a Kommunista Párt fontosabbnak ítélt bármiféle, a hatalomra kerülését elősegítő stratégiánál is. Sem a Portugál Kommunista Pártnak, sem a Szo­cialista Pártnak, sem a Fegyveres Erők Mozgalmának nem volt stratégiai elképzelése az államosításról az 1974-1975-ös periódusban.

Az államosítási folyamat eredményeként az állam gyakorolta az ellenőrzést a vállalatok fölött. Ez azzal a kettős következménnyel járt, hogy a gazdasági recesszió közepette az állam kockáztatni kényszerült a gazdaság terén, továbbá azzal, hogy a tulajdon problémáit objektíve a munkások döntötték el. Középtávon – egy évtizeddel később – a bankok és az államosított gyárak visszakerültek korábbi, kárpótlásban részesített, tulajdonosaikhoz.

Ám ez a folyamat, amelynek megvan a kezdete is, a vége is, saját belső fejlődéssel rendelkezik; abban a pillanatban, amikor az államosítás megtörténik, a munkások győzelmét, a kapitalista rendszer vereségét, az élesedő osztályharcot jelenti, amely a magántulajdon és a hatalom kérdését állítja a portugáliai osztályharc középpontjába. És ettől kezdve a forradalom története egyben a munkások és a társadalom középső szektorai körében megnyilvánuló óriási önbizalom története is, amire 1975. március 11-én tettek szert; akkor nyerték el a tömegek azt a bizonyosságot, hogy győzni tudnak, hogy képesek megkérdőjelezni a termelőerők magántulajdonát, és aztán ez a magabiztosság futótűzként terjed át az egész országra, mivel ez az elem az 1975 júliusában, az ún. „forró nyár” idején kezdődő forradalmi válság lényegét alkotta.

A Portugáliában a forradalom idején végbement államosítások tör­ténetének kutatásával gyakorlatilag még senki nem foglalkozott. Csak az államosítás egyes eseményeinek időpontját ismerjük, és azt tudjuk, mely szektorokat államosították. Azonban szinte minden további adatot pontosítanunk kell: így azt, milyen volt a társadalmi helyzet az államo­sított vállalatokon belül; volt-e vajon ezeknél a cégeknél és ezekben a gyárakban munkásellenőrzés. Kik voltak az államosított gyárakban a munkások vezetői és a termelés irányítói? A Kommunista Párt, a Szocialista Párt, netán a szélsőbal? Milyen erős volt ezeknek a pártok­nak a vállalatokra gyakorolt befolyása akkor, amikor ők irányították a szakszervezeteket és munkásbizottságokat? Mikor kezdődött a cégek magántulajdonának megkérdőjelezése – objektíve, illetve szubjektíve? Hány céget államosítottak azért, mert csődbe ment, gazdasági össze­omlás fenyegette, és hányat azért, mert igazgatóik tartottak a munkás­ellenőrzéstől? Milyen politikai és gazdasági következményekkel jár, ha egy szektort csak részlegesen államosítanak? Az államosított cégek hány százalékában történt meg, hogy a cégvezetők végül elmenekül­tek Portugáliából? Mely pártok támogatják az államosítást, és milyen társadalmi körülmények közepette teszik ezt? Mikor és milyen társa­dalmi feltételek között kezdődik meg a cégek visszaadása a korábbi tulajdonosoknak?

Mindezen problémák közül az a leglényegesebb kérdés: milyen messzire ment el a munkásellenőrzés (az ellenőrzés kiterjedt-e a termelésre, mikor és kinek készültek a termékek) a portugál forradalom idején? Más szavakkal, vajon az államosítás a kollektivizálás felé tett átmeneti lépés volt-e vagy sem?

Államosítanak a munkások

Portugáliában a forradalom után, a rezsim összeomlását követően alig egy hónappal került sor az első államosításra. 1974. május 21-én a Vízművek dolgozói elfoglalták az üzem központját, és követelték az államosítást. A cég új nevet kapott: Empresa Portuguesa de Águas Livres (EPAL). Újabb államosításokra csak azután került sor, hogy 1974 nyarán elfogadják a gyarmatok függetlenségét deklaráló törvényt. 1974 szeptemberében a 450-es, 451-es és 452/74-es rendeletek államosítják a Portugál Bankot, az Angolai Bankot és a BNU-t, ami Medeiros Ferreira szerint „az első olyan lépés, mely lehetővé teszi a portugál állam szá­mára, hogy elfoglalja azt az egyetlen helyet a dekolonizáció pénzügyi következményeinek levezénylésében, amely hivatalosan a július 27-én meghozott 7/74-es törvénnyel vette kezdetét” (Ferreira 1993, 114).

Tény, hogy a gyarmatok elvesztése arra késztette a portugál kapi­talizmust, hogy a centralizáció eszközéhez folyamodjon azért, hogy a gyarmatokhoz kötődő gazdaságból meg tudja őrizni mindazt, amit csak lehet. Ugyanakkor nem szabad alábecsülnünk a forradalmi küzdelem­nek az anyaországban játszott szerepét ezeknek az intézkedéseknek a bevezetésekor: először is, 1974. április 25-ét követően a dekolonizáció tempóját is jelentősen meghatározta a forradalom dinamikája; aztán, a banki dolgozók szakszervezete 1974. április 25-étől kezdve súlyos küzdelmek részvevője volt, és az állam csak Spinola 1974. szeptember 28-i jobboldali puccsának bukását (ami a munkásoknak köszönhető) követően fokozta a hitelintézetek fölötti ellenőrzést, így például az októ­ber 12-i 540-A/74-es rendeletben. A banki dolgozók szakszervezetében rendkívül kiélezett küzdelem folyt, és 1975-ben a Portugál Kommunista Párt végül Portóban és Lisszabonban kénytelen volt átadni az irányí­tást a Szociáldemokrata Pártnak. Ez azt mutatja, hogy a banki dolgozók erősen fogékonyak voltak a társadalmi változásokra; ez a fogékonyság öltött testet 1974. szeptember 24-ét követően, amikor a dolgozók kezdték követelni a magánbankok államosítását, például úgy, hogy nyilvánosság­ra hozták, hogy a Banco Espírito Santo² és a puccs mögött álló csoport szoros kapcsolatban áll egymással.

Az államosítások zömére 1975. március 11. és 1975 májusa között került sor. 1975. március 11-én a bankot elfoglaló dolgozók azt követik, hogy államosítsák a bankokat. Március 12-én a Forradalmi Tanács, amely ezen a napon alakult meg, bejelenti a bankok államosítását (ebből a külföldi bankok kimaradtak), majd március 24-én a biztosító intézetek államosítását is. Április 14-én Lisszabonban és Portóban tömegek tüntetnek, követelve, hogy a bankokat államosítsák.³ Április 15-én a negyedik átmeneti kormány döntése nyomán számtalan, a frissen kisajátított pénzügyi csoportokhoz tartozó céget államosítanak, többek között a nemzetgazdaság alapvető szektoraiba tartozókat, így az olajtermelést, az elektromos műveket, a gázszolgáltatást, továbbá a dohányáruk, a sör, a cement előállítását végző üzemeket, a hajózást, a malomipart, a hajóépítő és javító cégeket, a teherfuvarozást, a városi és helyi tömegközlekedést. E cégek jórészt, mint már említettük, azokhoz a nagy gazdasági csoportokhoz tartoztak, amelyek elképesztő bevételekre tettek szert az Új Állam, a Salazar-féle diktatúra időszakában; ilyen volt többek között a Champalimaud és az Espírito Santo üzletcsoport.

Elsősorban az ország északi részén sok vállalat, köztük több nagy­méretű is, elkerülte az államosítást – így a parafa-feldolgozás, a cukor-finomítás, a textilipar és a borászati export. És éppen ezek a vállalatok voltak azok, amelyek később alapul szolgáltak az új magáncégek – így például Americo Amorim cégeinek – újjászervezéséhez; Amorim egyike azoknak a portugáloknak, akik a forradalom utáni évtizedekben emel­kedtek a leggazdagabbak közé.

Az Új Állam doktrínája áldását adta a magánvállalkozásokra, de ezen időszakon belül az állami tulajdonú vállalatok (sector empresarial de Estado, SEE) is jelentősen megerősödtek, amint arra Silva Lopes (1996, 310) felhívta a figyelmet. Az államnak hatalmi vagy befolyási pozíciói maradtak a szállítás, az olajfinomítás, az elektromos művek, a bankszek­tor stb. területén. Becslések szerint az állami vállalatok az államosítást megelőzően mintegy kétharmadát foglalkoztatták annak a munkaerőnek, amelyet az államosítást követően az SEE alkalmazott.

Az 1975-ben lezajlott államosítást követő első időszakban az SEE mintegy háromszázezer dolgozót foglalkoztatott, ez a teljes munkaerő közel nyolc százaléka, és a GDP 20-25 százalékát kitevő összértéket termelt. Ahogyan Silva Lopes (1996, 314, 315) mondja, igaz, hogy a por­tugál állam birtokolta Nyugat-Európa egyik legnagyobb üzleti szektorát, ám a folyamatok mégsem különböztek lényegesen attól, ami Franciaor­szágban, Olaszországban, az Egyesült Királyságban és Németországban történtek. Ezekben az országokban az állami szektor a munkaerőnek átlag 10 százalékát foglalkoztatta.

Az államosítás a világszerte tapasztalható felhalmozási válság köze­pette zajlott; és bizonyos mértékben a módszer, amellyel megvalósult – azaz a munkásellenőrzés kizárásával -, arra mutat, hogy a portugál burzsoázia arra használta az államosítást, hogy képletesen szólva, miu­tán gyűrűiket elvesztették, legalább az ujjukat megmentsék: vagyis hogy a vállalataikban zajló konfliktusoknak véget vessenek, és megmentsék cégeiket a felhalmozási válságtól. Ezt igazolja a kormányzó koalíciós pártok retorikája: a pártok kivétel nélkül arra szólították fel az államosított vállalatok dolgozóit, hogy tartsanak mértéket a követeléseikben, mond­ván, munkahelyük most már a portugál nép tulajdonában van. A pártok nyilván elfeledkeztek arról a tényről, hogy az állam és az általa irányított cégek kapitalisták maradtak. Medeiros Ferreira (1994, 116) például azt állítja, hogy az államosítás lehetővé tette a hadsereg számára, hogy ellenőrzése alá vonja a pénzügyi rendszert; Silva Lopes (1996, 316) pedig részletezi, hogyan járult hozzá az államosítás a gazdaságra háruló nemkívánatos hatások csillapításához.

Ez az interpretáció jól hangzik, ám véleményünk szerint felcseréli a célt az oda vezető úttal. A történet végét (vagyis azt, hogy a vállalatokat végül kompenzációval és előjogok biztosításával visszaadták korábbi tulajdono­saiknak) összekeverik a folyamattal, azzal, hogy a forradalmi folyamatban a munkások megkérdőjelezték a termelőeszközök magántulajdonának jogosságát. És, mint azt Arcary (2004, 75) megjegyzi, nem szabad fel­cserélni a forradalom lépéseit az ellenforradalom ténykedésével.

Az, hogy az államosítás milyen fontos cél volt a forradalom számára, elsősorban nem gazdasági hatásai miatt lényeges, és nem is a szo­cialista gazdaság lehetséges körvonalazódása miatt – a gazdaság és az állam továbbra is kapitalista maradt, és a külföldi bankok és üzleti vállalkozások elkerülték a beavatkozást -, hiszen mindez a kommunista vezetés támogatásával történt, pedig a kommunisták programja célul tűzte ki a „megváltást a külföldi imperializmustól”. Mint már említettük, az államosított iparágak a munkaerőnek mindössze nyolc százalékát foglalkoztatták.

Jelentőségük, valamint az a szerepük, hogy fordulópontot jelentenek a portugál forradalomban, abban gyökerezik, hogy az államosítás a munká­sok követeléseinek hatására mentek végbe, sok esetben nagy létszámú munkásgyűlések döntései eredményeként, illetve úgy, hogy a munkások megszállták azokat a vállalatokat, amelyek államosítását követelték.

Az államosítások továbbá a munkásság kiemelkedő győzelmét is ered­ményezték, minthogy a magas (20-30%-os) infláció időszakában sikerült a reálbérek emelését és más szociális juttatásokat is kiharcolniuk (Lopes 1996, 320). És mindezt kompenzáció nélkül.

A heves osztályharc részeként a március puccsot követően sok kapitalistát, köztük jó néhányat az ország legtehetősebb tőkései közül, őrizetbe vettek, és/vagy arra kényszerültek, hogy Brazíliába menekülje­nek; csak az 1970-es évek végén vagy még később tértek vissza Portu­gáliába, azaz akkor, amikor az egymást követő kormányok megkezdték a kompenzáció kidolgozását, amelyet elsőként a 80/77-es, október 26-án elfogadott törvény rögzített.

A Portugál Kommunista Párt politikája az államosítás kérdésében

A Portugál Kommunista Pártnak nem volt államosítási stratégiája vagy államosítási programja. A forradalom időszakában a párt kiadott egy sor dokumentumot, amelyek a földreform, a katolikus egyházhoz való viszony, a diákmozgalom és a szakszervezetek „egységessége” kérdé­sével foglalkoztak, de egészen 1978-ig kell várni, hogy napvilágot lásson az első olyan nyilvános állásfoglalás,⁴ amely az államosítás kérdéskörét elemzi – és különös hangsúlyt fektet arra, hogyan biztosítható e folyamat visszafordíthatatlan jellege -, akkor, amikor már az ellenforradalmi erők kerekedtek felül, vagyis amikor a párt defenzívában van.

A párt politikája egészen 1974 végéig az volt, hogy az államosítást nem veszi védelmébe. Ebben az értelemben a pártnak nem is jelent meg nyilvános felhívása. A nemzeti és demokratikus forradalom programját megfogalmazó Rumo à Vitória (a győzelemhez vezető út) 1965-ben született, és máig ez a hivatalos pártprogram; megfogalmazza „a bank­rendszer, a biztosítótársaságok, a vasút, a légi és tengeri közlekedési vállalatok, a telefon- és távírótársaságok, a bányászat, a villamos áram termelését és szállítását végző cégek és az ipar azon egyéb szektorai államosítását, amelyek monopolcsoportok kezében vannak”⁵ , továbbá a külföldi bankok államosítását is, a kompenzáció lehetőségével. De a Plataforma de Emergência [válságplatform], a Portugál Kommunis­ta Párt által elfogadott program, amely a forradalmi időszak teendőit határozza meg, egyetlen szóval sem említi az államosítást, és célja a „magánbankok állami ellenőrzése, valamint a kormányzati beavatkozás abban az esetben, ha és amennyiben a bankok ténykedése nem esik egybe a nemzeti közösség érdekeivel. Meg kell erősíteni a kormányzati képviseletek és állami ügyintézők szerepét”⁶ ; a dokumentum célul tűzi ki a tőkemozgások ellenőrzését és a bajban lévő kis- és középvállalko­zások megsegítését, a kölcsönfelvételt, a gazdasági szabotázsakciók leleplezését és megbüntetését és a tulajdon elkobzását abban az eset­ben, ha azt bírósági döntés hagyja jóvá. A Platform megfogalmazza még a vállalatok állami támogatását, illetve új állami vállalatok és közös vállalkozások létrehozását.⁷ Ez a politika, amelyet a harmadik átmeneti kormány fogadott el (ebben a kommunisták is részt vettek a szocialisták, a liberálisok és a Fegyveres Erők Mozgalmának képviselői mellett), támo­gatja a Banco de Portugal által delegált küldöttek működését, akiknek az a feladatuk, hogy meghatározzák a vállalatok és a banki menedzsment közötti együttműködés és támogatás formáit. Úgy tűnik, a párt olyan nagy jelentőséget tulajdonított ezeknek a küldötteknek/ügyvivőknek (a Platform⁸ is megemlíti őket),⁹ hogy mindenképp a maga embereit kívánta ezekben a pozíciókban elhelyezni.

Ebben a periódusban a párt gazdaságpolitikája arra fókuszált, hogy szorgalmazza és előkészítse az államnak a vállalatok működésébe való beavatkozását. A Portugál Kommunista Párt támogatta legkitartóbban a 660/74-es rendeletet, amely 1974. november 25-én lépett életbe. Mi több, 1977-ben felmerül a gondolat, hogy a kormány többi tagját éppen a Portugál Kommunista Párt meggyőző érvelése vette rá e határozat elfo­gadására.¹⁰ A rendelet előírta, hogy az állam avatkozzon be a vállalatok tevékenységébe, ha ott hanyagságot, tőkekivonást, a beszállítóknak való szándékos tartozást, adócsalást tapasztalnak. összességében – a hiva­talos adatok szerint – a forradalom időszakában a három tevékenységi szektorban és kb. 350 vállalatnál (amelyek mintegy százezer dolgozót foglalkoztattak) került sor állami beavatkozásra (Lopes 1996, 309). (A Portugál Kommunista Párt adatai szerint csak mintegy háromszáz vál­lalatnál történt állami beavatkozás.) Ám a beavatkozások többnyire (255 vállalatnál) 1975-ben zajlottak és különösen nagy számban történtek 1975. március 11-e után, ami arra utal, hogy még az államosításért folyó küzdelem csúcspontján is a kormányzat előnyben részesítette a beavat­kozást az olyan cégeknél, ahol szociális harcok, gazdasági problémák, szabotázsakciók vagy mindezek együtt fordultak elő. Gyakorlatilag csak a közepes és a nagyvállalatok voltak a beavatkozás tárgyai. A kisebb cégek általában önigazgatással működtek.

Az intervenciós politikát a forradalom idején mindvégig alkalmazták. 1975. május 12-én és május 29-én adja ki a negyedik átmeneti kormány a 222-B/75-os és a 422/76-os számú rendeleteket, melyeknek célja megegyezik a november 25-i 666-os rendelet céljával, és amelyek a közgazdász José da Silva Lopes szerint legalizálták azt az állapotot, amelyet a munkások teremtettek a vállalatoknál:

„A szociális konfliktusok kirobbanásával az április 25-öt követő első hónapban sok vállalat dolgozói elűzték munkaadóikat vagy azok képvi­selőit, azzal vádolva őket, hogy szabotázsakciókat, a diktatúrával való együttműködést, a munkaerővel szembeni elnyomást stb. tapasztalnak. Ugyanakkor, a vállaltoknál tapasztalható romló gazdasági feltételek fenntarthatatlan helyzetbe sodorták a cégek jó részét, mert nem volt likviditásuk vagy csődöt jelentettek, és ez a helyzet sok tulajdonost arra késztetett, hogy hátat fordítson a vállalatnak. Annak érdekében, hogy megvédjék állásukat vagy hogy a tőke tulajdonosaitól minden hatalmat megszerezzenek, a munkások az érintett vállalatoknál átvették a terme­lés irányítását, és az állam támogatását kérték, hogy vissza tudjanak térni az üzleti életbe.

A kormány így arra kényszerült, hogy egy sor rendeletet fogadjon el, amelyek az ilyen és ehhez hasonló helyzeteknek jogi hátteret biztosíta­nak. […] Ezek a rendeletek alapozták meg és szabályozták a magán­vállalatoknál az állami beavatkozást, noha ideiglenes intézkedésekként, mindaddig, amíg a termelőeszközöket vissza nem adják tulajdonosaik­nak.” (Lopes, 1996, 308)

1974 novemberéről, de különösen 1975 januárja és márciusa között, a kommunista párt számos vezetője sürgeti beszédében, hogy „a párt dol­gozzon ki stratégiát a monopóliumokkal és a nagybirtokokkal szemben”.¹¹ 1975 februárjától a párt politikájának fókuszába kerül az agrárkérdés is. A Portugál Kommunista Párt számos konferenciát szervezett Ribatejóban és Alentejóban, hogy megismertesse és megvédje a földdel kapcsolatos politikai álláspontját. Ugyanakkor azonban a Portugál Kommunista Párt nem szólított fel mozgósításra az államosítás védelmében 1975 márci­usát megelőzőleg.

1975. január 3-án a banki alkalmazottak gyűlése a bankrendszer álla­mosítását követeli. A határozatot az Avante! a kilencedik oldalon közölte. A napilap e számában a címlapon szó esik a szervezeti egységről, a déli országrészben tartott parasztkonferenciáról, a munkások egyesült nemzeti konferenciájáról, a kommunista diákok szervezetéről és a diákok közösségi szolgáltatásairól, a szavazók regisztrációjáról, és olvasható a PIDE által meggyilkolt Militao Ribeiro emléke előtti tisztelgés. Szembe­szökő, hogy a bankrendszer államosítását követelő határozat a lap utolsó hírei között szerepel, anélkül, hogy a címlapon említés történne róla. A tudósítás úgy fogalmaz, hogy „Követelték a bankrendszer államosítását a Fegyveres Erők Mozgalmának programjában kiemelt monopóliumellenes szempontok alapján”.¹² Továbbá azt is követelik a FEM programjában megfogalmazottakon túl, hogy a saneamentos [szó szerint: megtisztí­tás] a bankok igazgatói és felsővezetői körében is menjen végbe. A párt legközelebb 1975 februárjában az Egyesült Munkáskonferencián beszél majd az államosításról. A konferencia legtöbb bizottsága állást foglalt az államosítás mellett.¹³ Álvaro Cunhal kijelenti, hogy az államosítás csak akkor nyitja meg a szocializmus perspektíváját, ha munkásellenőrzés­sel megy végbe. De ennek az ellenőrzésnek a demokratikus egység¹⁴ talaján, az állammal és a kormánnyal egyetértésben kell megtörténnie, mondja a kommunista párt vezetője:

„Mára lehetségessé vált a munkásellenőrzés a fokozatosan egyre demokratikusabbá váló állammal való szoros együttműködésben, mint­hogy a fejlettebb struktúrákhoz való fejlődésünk átmeneti periódusában vagyunk. Ez a portugál forradalmi folyamat eredetiségének egy újabb, szintén nagyon érdekes aspektusa.”¹⁵

Az államosítás a párt politikájának központi eleme lesz, és március 11-től, illetve a negyedik átmeneti kormány hivatali ideje alatt a mun­kásellenőrzés kérdése – amit a párt mindig úgy határoz meg, mint ami nem az állam osztályjellegét, hanem csak az állami szervezeteket teszi kérdésessé – a kormánykörökben csak akkor merül fel, amikor a KP éles vitákat folytat a kormányzásról a Szocialista Párttal, azaz 1975 májusától.

A Portugál Kommunista Párt nem úgy fogja fel az államosítást, hogy azt a munkásság elsőbbségét élvező lépésnek tekinti. Az államosítást, mondja Medeiros Ferreira, „nagymértékű empirizmus és rögtönzés kísérte” (Ferreira 1993, 114). Véleményünk azonban nem egyezik meg e szerzővel akkor, amikor azt állítja, hogy januárban a Portugál Kom­munista Párt úgy határozott, hogy „támogatja és éleszti a vállalatoknál tapasztalható konfliktusokat” (Ferreira 1993, 109). A munkások harcaival kapcsolatos kutatásaink során semmi sem igazolta ezt az állítást – éppen ellenkezőleg. Hammond, aki szintén tanulmányozta a munkásellenőrzés kibontakozását, hasonló konklúzióra jut: „1975 első hónapjaiban a PKP kitartott a mérsékletesség politikája mellett, és a legtöbb szakszervezet is követte példáját. Így aztán a mozgalom kicsúszott a kommunisták el­lenőrzése alól, mivel olyan követelésekkel állt elő, amelyek jóval túlléptek azon a határon, ameddig a Kommunista Párt hajlandó volt elmenni.” (Hammond 1981, 421)

Az effajta empirizmus a forradalmi dinamika eredménye volt. Az álla­mosítást 1975. január és március között nagy tömegmozgalmak előzték meg, amelyekben a leggyakrabban alkalmazott harci módszer a vállalatok megszállása és az a követelés volt, hogy a vállalatok vezetőinek körében történjék meg a saneamento [tisztogatás] (Ferreira 1993, 109). Úgy tűnik, hogy a Kommunista Párt, a többi párthoz hasonlóan, nem számolt ezzel a mozzanattal. Nem létezik olyan program, amelynek tárgya az ezen a téren elérhető győzelem lett volna. Húsz nappal az államosítások megin­dulás előtt – és már azt követően, hogy a legtöbb bizottság a Munkásság Egyesült Konferenciáján az államosítás mellett szavazott – a Portugál Kommunista Párt a Melo Antunes-féle programot támogatta, amelyben nem szerepel az államosítás, csak az, hogy az állam 51 százalékos tulajdonjoggal vegyen részt a vállalatok működésében.

1975. március 11. után a párt védelmébe veszi az ipar egyes szekto­raiban zajló államosításokat. Aktívan részt vesz azokban a demonstrá­ciókban, amelyek a bankszektorban, a biztosító társaságoknál, a média­vállalatoknál, a bányáknál, a vasútnál követelik e lépést, és politikájának középpontjában a termelési harc áll. A március 14-i tüntetésen, amely a bankrendszer államosítását sürgeti, a párt egy felhívást osztogatott, amely a következőket tartalmazta:

„A bankrendszer államosítása elősegíti a munkások életszínvonalának emelkedését, továbbá segít a munkanélküliség és az infláció elleni harc­ban is. A gazdaság alapvető, mindmáig a nagy monopóliumok kezében lévő szektorainak állami ellenőrzése révén végül lehetőség nyílik arra, hogy megakadályozzuk a tőke külföldre menekülését, és a nyereséget a nép szolgálatába állíthatjuk.”¹⁶

A párt melegen ünnepli az április 15-i eseményeket, amikor is a nagy gazdasági csoportokat, továbbá ezek bankjai jórészét államosították (a Melo, a Champalimaud, az Espirito Santo stb. csoportjait), és úgy tekinti ezeket a lépéseket, mint a forradalom visszafordíthatatlanságá­nak jelét.¹⁷

Ám ez a körülmény nem különbözteti meg sem a Kommunista Pártot, sem a párt vezetőit a többi pártoktól és pártvezetőktől. 1975. március 11-e és júniusa között az ország politikai vezetői kivétel nélkül támogatták az államosítást. Costa Gomes úgy vezette fel a bankok államosítását, mint „a legforradalmibb lépést, amely korunk Portugáliájában történt”¹⁸ ; a liberális Portugál Demokrata Párt (PPD) nyilvánosan hangoztatta, hogy a vállalatokat az alkalmazottaknak kell irányítaniuk.¹⁹ Mário Soares, a szocialisták vezetője szorgalmazta a bankrendszer és a biztosítás álla­mosítását, továbbá földreformot követelt²⁰ ; és még a Portugál Ipari Kon­föderáció, a munkaadók szervezete sem ellenezte az államosítást azzal érvelve, hogy a vállalatirányításban jelen kell lennie a munkaadóknak, a munkavállalóknak és az államnak is²¹ ; ez arra a megoldásra emlékeztet minket, amit az 1980-as évek elején Portugáliában zajlott sztrájkokat követően javasoltak a pártok, így például 1984-ben a társadalmi párbe­szédet; ekkor jött létre a társadalmi dialógust szervező intézet, amely a munkakörülmények kérdéseiben biztosít fórumot a munkaadók, a mun­kások és az állam képviselőinek.

Államosítás és az állam természete

Amikor 1975 márciusában sor kerül az államosításokra, a Portugál Kommunista Párt az államosított vállalatok dolgozóinak azt javasolja, hogy alakítsanak igazgatótanácsokat, amelyek élén a kormányzati és a munkásképviselők állnak.²² A kérdés, amely megosztja a pártokat és a munkaadókat egyaránt, az, hogy a kormányzatnak mely tagjai és melyik párt képviselői vegyenek részt ezeknek az igazgatótanácsoknak az irányításában. A harc nem az államosítás vagy a munkásellenőrzés kérdése körül folyt, hanem akörül, hogy milyen eszközökkel befolyásolják az államosított és állami irányítás alatt álló bankok és vállalatok admi­nisztrációjának összetételét.

Az államosítást a munkások hajtották végre, és a Forradalmi Tanács intézményesítette. A kormányt alkotó pártok ugyanakkor átruházták ezeket a vívmányokat a Forradalmi Tanácsra, ezáltal gyengítették a munkásoknak a győzelemből fakadó magabiztosságát: „A nép hálásan köszöni Portugália történetének legforradalmibb törvényét” – ez állt a Diário Popular című lap első oldalán.²³ Ám a Portugál Kommunista Párt taktikája az adott helyzetben ugyanez volt – az államosításokat a Nem­zeti Fegyveres Erőknek, a Forradalmi Tanácsnak tulajdonították annak a stratégiának a jegyében, hogy a Fegyveres Erőket a választások adta legitimáció alternatívájaként meg kell erősíteni:

„A Portugál Kommunista Párt Központi Bizottságának Politikai Bizott­sága tudatában lévén a Fegyveres Erők Mozgalma Forradalmi Tanácsa összetételének és első törvénykezési lépésének – a bankok államosí­tásának -, teljes egyetértését nyilvánítja ki ezzel a döntéssel, amely a demokratikus folyamat továbbfejlődése és a konszolidáció szempontjából alapvető fontossággal bír.

A PKP KB Politikai Bizottsága felszólítja a munkásosztályt, a dolgozó tömegeket és a közvéleményt, hogy fejezze ki egyetértését ezzel a tör­ténelmi jelentőségű döntéssel.

A PKP KB Politikai Bizottsága azzal a javaslattal fordul minden de­mokratikus és népi erőhöz, hogy országszerte szervezzenek közös gyűléseket, demonstrációkat és tömegtalálkozókat, hogy ezáltal adjanak hangot a nép elégedettségének és erősítsék meg a nép és a Fegyveres Erők Mozgalmának szövetségét.”²⁴

1975-ben néhány szélsőbalos csoport kérdőre vonta a Portugál Kom­munista Pártot a munkásellenőrzés és az államosítás eredményességét illetően. Tény, hogy mindkét problémakör ugyanahhoz a folyamathoz vezetett: a munkásellenőrzés nélkül és az üzleti titoktartás felszámolása híján végrehajtott államosítás korántsem vezetett a szocializmushoz való átmenethez. A Egyesült Demokrata Párt például közzétett egy szöveget: „Hisszük és a történelem már meg is mutatta e meggyőződésünk igaz­ságát, hogy vészhelyzetekben a burzsoázia felhasználja az államosítást annak érdekében, hogy véget vessen a kapitalista anarchiának”.²⁵

A Portugál Kommunista Pártban ezeket a kérdéseket mellékesnek tekintették. A pártkörökben az államosítás folyamán született elmélet szerint az állam osztályszerkezete 1974. április 25. óta alaposan meg­változott. Egy szovjet közgazdász, a moszkvai egyetem professzora, Jurij Rubinszkij 1975 márciusában a Gulbenkian Alapítvány által az államosításról rendezett konferencián védelmébe vette a Portugál Kom­munista Pártot:

„Ebben a kérdésben [Jurij Rubinszkij] különbséget tett a kapitalista országok bankjai államosításának jelentőségét illetően, mivel ezekben az országokban az államosítás nem jár együtt a gazdasági struktúra válto­zásával. Nem ez a helyzet viszont a mienkhez hasonló, a szocializmusba való átmenet időszakát élő társadalmakban, és ennek következtében a bankrendszer államosításakor alkalmazott lépések jelentőségének tagadása nem több mint dagályos kifejezések használata a nép félre­vezetése érdekében.”²⁶

A munkások által a termelés és az elosztás hatékony kontrollja nélkül gyakorolt államosítást azzal az elmélettel igazolják, hogy ez az intézkedés a szocializmus megteremtése felé tett lépés, mivel az állam már nem volt kapitalista és a szocializmusba való átmenet jellemezte. 1978-as értékelésében a Portugál Kommunista Párt a vállalatirányítás munkásellenőrzésének kérdésével kapcsolatban megjegyzi, az álla­mosított iparágakban jellemző a munkásság erőteljesebb „realizmusa”, „a munkabeszüntetések és sztrájkok itt kevésbé gyakoriak, továbbá a munkások sokkal szerényebb követelésekkel állnak elő”.²⁷ Vessünk egy pillantást a PKP vezetőinek beszédeire, amelyek 1975-ben, a forradalmi folyamat delelőjén hangzottak el a vasút államosítását kommentálva:

„A CP (a vasúttársaság) államosítását, ami a szocializmus győzelme elérésének sürgető és szükséges feltétele volt, és aminek végrehajtását tavaly január 5-én a Sport Pavilonban javasolták, a gyűlésen részvevő vasúti dolgozók ezrei lelkes támogató demonstrációval ünnepelték […].

Hogy mit is jelent az államosítás, azt az egyik szóvivő így magyarázta: Egy vállalat államosítása azt jelenti, hogy az adott cég a továbbiakban már nem tartozik egy munkaadó, egy tőkés vagy egy tőkéscsoport ha­táskörébe, hanem kizárólag csak a nemzet, azaz a nép fennhatósága alá”.²⁸ (A Szerző kiemelése.)

Ez az elemzés – vagyis az a gondolatmenet, hogy ami az államé, az a nemzeté, és ami a nemzeté, az a népé -, továbbá az a lépés, hogy az államosításokért a felelősséget teljes egészében a Fegyveres Erők Mozgalmának Forradalmi Tanácsára ruházta át, a Portugál Kommunista Pártot ugyanarra a csapásra terelte, mint amin azok jártak, akik szerint a munkások által elért eredmények az ő iránymutatásuk gyümölcsei, illetve azok érdeme, akik úgy vélték, a kapitalista termelési módnak a szocia­lista termelési módra való átmeneti időszaka könnyű és fájdalommentes periódus; és akik dédelgették a lehetőséget (melyet a Fegyveres Erők Mozgalma és a Szocialista Párt is nyilvánosan védelmébe vett), hogy ezt az átmenetet ugyanúgy le lehet vezényelni, mint ahogy a Fegyveres Erők Mozgalma a rendszerváltást lebonyolította, vagyis gyakorlatilag (a nagyvárosokban) veszteségek és áldozatok nélkül, és anélkül, hogy a hatalmat erőszakkal kellett volna megszerezni, magyarul: polgárháború nélkül.

A Szovjetunió akkori politikájának és a PKP történeti, elméleti megkö­zelítéseinek elemzése egyaránt azt mutatja, hogy ez a politika koránt­sem a „portugál forradalom eredetiségéből” fakadt az 1970-es években. Abból a stratégiából eredt, amely a Portugál Kommunista Párt 1974-es „újjászervezéséből” következett – e szerint frontokat kell kiépíteni, hogy a kormányzást a liberális polgárság és a kispolgárság szektoraival meg lehessen osztani. E stratégia egyértelműen nemzetközi alapokra támaszkodott, melynek epicentrumában az imperialista országok és a Szovjetunió közötti együttműködési politika állt. A szocializmusba való békés belenövés elmélete a Szovjetunióból származott. A Portugál Kommunista Párt által a különböző időszakokban képviselt álláspontok arra az egyszerű elképzelésre koncentráltak, hogy az országok többsége szocialista, más országok pedig anélkül juthatnak el erre a történelmi fokra, hogy meg kellene ragadniuk a hatalmat – ezt az elméleti fejte­getést olvashatjuk a párt elméleti lapjában, a Problemas da Paz e do Socialismo-ban (Kiernan 1997, 327).

E politikai alapon az állam fogalma is kacskaringós kört jár be, és a párt mindenkori taktikai szükségleteinek rendelődik alá. Ha az 1967-ben megjelent A questão do Estado, questão central de cada Revolução [Az állam, minden egyes forradalom központi kérdése] (2007) című pártkiadványban Cunhal azt állítja, hogy az államnak az a szerepe, hogy megvédje és megőrizze a burzsoázia hatalmát a proletariátus fölött, és biztosítsa a proletariátus kizsákmányolását, akkor elengedhetetlenül fontossá válik az állam természetének megértése, ha a hatalom megra­gadására kerül sor: „nem lehet az államot csak úgy átvenni, azt le kell rombolni” (Cunhal 2007, 23); vagyis akkor meg kell védeni a proletariátus diktatúráját, és végül, a tanácsokat is meg kell védelmezni mint a kettős hatalom megtestesítőit: „Leninnek és a bolsevikoknak az volt a legfőbb érdeme, hogy a szovjeteket nem »bevezették«, hanem hogy ezekben a tömegek által teremtett forradalmi szervezetekben felismerték a pro­letárhatalom testületeit” (Cunhal 2007, 32). 1974-1975-ben az egész államelmélet a politikai taktika szolgálatának rendelődik alá: időnként a párt követeli a saneamentos-t a fasiszta elemek eltakarítása érdekében, máskor pedig, mint az államosítások esetében láthattuk, egyenlőségjelet tesz a politikai rendszer változása és az állam jellegében végbement változás között, és végül, bevezeti a „szocializmus útjára lépett demok­ratikus Portugália” fogalmát, egy olyan koncepciót, amelyet gyorsan felad, amikor a „forró nyárnak” nevezett válság és a Fegyveres Erők Mozgalmával való konfliktus kirobban.

Ugyanakkor az államosítás folyamatában történik meg az, hogy a Portugál Kommunista Párt továbbviszi a fogalmat, mely szerint az ország már a szocializmushoz vezető úton jár; azaz továbbviszi azt az elméletet, amely fenntartja, hogy az államosítások, következésképp a menedzsment és az ellenőrzés kérdését illető felelősség az államot terheli, valamint azt a nézetet is, hogy az államosított vállalatoknál dolgo­zókat fel kell szólítani arra, hogy tanúsítsanak mérsékletet a társadalmi küzdelmek során.

Ugyanakkor azonban, mint arra John Hammond rámutatott – és mint ahogyan azt az államosított vállalatok jelentős kompenzációval kísért, a korábbi tulajdonosoknak való visszaadása hamar bebizonyította -, az állami beavatkozás és a termelés munkásellenőrzése összeegyez­tethetetlen volt: „Az államosított és az interveniált cégeknél az állam közvetlen ellenőrzése beszűkítette a dolgozói ellenőrzés lehetőségeit” (1981, 423).

A Kommunista Párt, a „termelési harc” és a munkásellenőrzés

Amióta az államosítás elkezdődött, a korporatív irányítás és a munkás­ellenőrzés kérdése állandóan napirenden szerepelt. Közös irányítás, önigazgatás vagy munkásellenőrzés?

Az 1970-es években a fiatal liberálisok, baloldali munkások és refor­mista szakszervezeti vezetők körében állandó követelésként hangzott el a munkásellenőrzés (Brinton 1975, 13). Természetes, hogy ezek az eltérő társadalmi szegmensek eltérően értelmezték a munkásellenőrzés fogalmát. A témakört nagyszabású viták övezték és sok alapvető tanul­mány, elemzés tárgya volt. Brinton például úgy véli, hogy a munkásel­lenőrzés a munkások „becsapásának” egyik eszköze, és arra alkalmas, hogy megakadályozza őket az önigazgatás megvalósításában, mivel az önigazgatás megkérdőjelezi a profitot (Brinton 1975). Ernest Mandel szintén úgy vélte, hogy a kapitalista vállaltok demokratikus ellenőrzésén túl a munkásellenőrzés fogalma kiterjeszthető az önigazgatásra is, ám csak átmeneti intézkedésként volna bármi értelme (Mandel 1973, 18-23). Hammond (1981, 415) minimális definícióval él: a munkásellenőrzés szerinte hatékony kollektív ellenőrzés a vállalatok működése fölött, és ezzel nyitva hagyja az ellenőrzés mértékének kérdését, ami az igazgatás problémáinak – mint például a munkaerő alkalmazása – ellenőrzésétől akár a megtermelt árucikkek elosztásáig terjedhet.

Az 1974-75-ös évek Portugáliájában a vállalatok fölötti ellenőrzés fogalmát többféle jelentésben használták; jelentett „az igazgatásban való részvételt”, a „bérek mértékének nyilvánosságra hozatalát” és a termelés fölötti ellenőrzést (Santos et al. 1976, 49-50). A politikai szervezetek és szövetségek nem figyeltek annak pontos megkülönböztetésére, hogy vajon a munkásellenőrzés a menedzsment fölötti ellenőrzést, a termelés és/vagy az elosztás feletti ellenőrzést jelenti-e, és vajon az ellenőrzést a munkások demokratikus gyűléseinek vagy a szakszervezeteknek kell-e gyakorolniuk.

E tanulmányunkban a munkásellenőrzésnek a szigorúan vett jelentését használjuk – demokratikus munkásellenőrzés a termelés és az elosztás folyamatai terén olyan vállalatoknál, amelyek élén kapitalisták álltak, ami egyben a kereskedelmi titoktartás eltörlését is jelenti. Ez a meg­határozás kizárja mind a közös igazgatást, mind az önigazgatást, és a munkásellenőrzésre mint a kollektivizáláshoz vezető átmeneti eszközre tekint. Tehát ez a lépés azt jelenti, hogy a vállalatirányítás még inkább a kapitalisták, mintsem a munkások kezében van; továbbá azt jelenti, hogy a termelés és fogyasztás ellenőrzésének szintjén maradva (ezzel pedig elengedhetetlenül fontossá téve a kereskedelmi titoktartás eltörlését vagy másképpen fogalmazva, a könyvelés nyilvánossá tételét), azt a munkástanácsok vagy egyéb tanácsi formák végzik a gyárakban és a cégeknél, nem pedig a szakszervezetek. Ez a meghatározás volt – mint arra Hammond rámutat – a legnépszerűbb a baloldalon az 1960-as és 1970-es években, és az orosz forradalom nagy teoretikusainak fejtege­tésein alapult.

Vlagyimir Iljics az egész bankrendszer államosítását szorgalmazta (nem pedig csak egyes elemeinek államosítását), ami a nagyipar és a kereskedelmi konzorciumok államosításával volt egyenlő (Lenin 1976, 61-62); azt is hozzátette, hogy „a kereskedelmi titoktartás eltörlése nélkül a termelés és az elosztás fölötti ellenőrzés nem lenne több üres ígéretnél” (1976, 65). Bürokratikus intézkedés lenne, nem pedig olyan, amely lehetővé tenné, hogy a munkások valóban gyakorolhassák az el­lenőrzést. Az orosz forradalmárok a kérdéskörnek központi jelentőséget tulajdonítottak, és korántsem tekintették elméleti kérdésnek. Egy nappal azután, hogy 1917. november 7-én megragadták a hatalmat, kiadtak egy törvénytervezetet a munkásellenőrzés tárgyában. Így hangzik:

„1. Valamennyi, legalább 5 munkást és alkalmazottat (együttvéve) foglalkoztató, illetőleg legalább évi 10.000 rubel forgalmat lebonyolító ipari, kereskedelmi, banki, mezőgazdasági és egyéb vállalatnál be kell vezetni az összes termékek és a nyersanyagok termelése, tárolása és adásvétele fölötti munkásellenőrzést.

2. A munkásellenőrzést a vállalat összes munkásai és alkalmazottai gyakorolják vagy közvetlenül, ha a vállalat olyan kicsiny, hogy ez lehet­séges vagy választott képviselőik útján, akiket közgyűléseken haladék­talanul meg kell választani, a választásokról jegyzőkönyvet véve fel és a megválasztottak neveit közölve a kormánnyal és a munkás-, katona- és parasztküldöttek helyi szovjetjeivel.[…]

4. E választott képviselőknek kivétel nélkül minden üzleti könyvbe és okmányba, továbbá tekintet nélkül minden anyag-, szerszám- és árurak­tárba és készletbe betekintést kell engedni.” (LÖM 35. 28)

A Portugál Kommunista Párt azonban a munkásellenőrzés olyan ér­telmezéséhez ragaszkodott, amely a fentiekben említett megközelítések egyikével sem azonosítható tisztán. A párt a termelési harc kontextusá­ban kezd a munkásellenőrzés kérdéséről beszélni. De hogy a Portugál Kommunista Párt a munkásellenőrzés fogalmán mit ért, azt egyértelműen meghatározza²⁹ : a bármiféle szervezetben – a szakszervezetekben, a társulásokban, a szövetkezetekben, a parasztligákban, a lakóközösségek alkotta bizottságokban – működő olyan munkásszervezetek, amelyek feladata a forradalom védelme és a termelési harc biztosítása, hiszen ez „a munkásosztály fő harci frontja”.³⁰ Ez a meghatározás a termelésben való részvételt (és nem ellenőrzést) jelenti, ami a szakszervezetekkel karöltve történik az üzleti tervek, az árak, a munkabérekről folytatott viták stb. kérdésében³¹ – és szigorúan a tárgyhoz kapcsolódik, ami nem más, mint a „termelési harc”.

A PCP számára a munkásellenőrzésnek csak akkor volt értelme, ha az alárendelődött a termelési harcnak, és nem ment túl azon, amit a párt a munkások „irreális követeléseinek” nevezett. Sok esetben, bár nem mindig, a munkásellenőrzés azt jelentette, hogy a szakszervezetek (ami­kor a PKP irányította őket) részt vállaltak a vállalatirányításban, amely vállalatokat gyakorta a kormány és a szakszervezet képviselői igazgattak. De jelenthette, hogy a munkásbizottságok – ha és amennyiben a PKP befolyása alatt álltak – ellenőrzést gyakorolnak a vállalat felett, vagy azt (mint azt a párt egyes vállalatokkal közölte), hogy ellenőrző bizottságo-kat³² állít a vállalatok élére, és ezek biztosítják „a termelési harcban a győzelmet”³³ .

A Portugál Kommunista Párt 1975. május 18-án nagygyűlést tartott Vila Franca de Xirában, ahol Álvaro Cunhal beszédében (1976, 43-45) úgy fogalmaz, hogy „a jelen pillanat legnagyobb feladata” a „termelési harc”, és hozzáteszi, hogy ezt úgy kell véghezvinni, hogy véget kell vetni a sztrájkoknak és az „irreális követeléseknek”. Az 1975. június 28-án Campo Pequenóban, rendezett nagygyűlésen Veiga de Oliveira a negyedik ideiglenes kormány kommunista szállítási és távközlési minisz­tere felidézte a TAP, a nemzeti vasúttársaság, továbbá számos busz- és szállítási társaság államosításával aratott győzelmet, és elítélte, hogy éppen ezeknek a vállalatoknak a dolgozói sztrájkhullámokat és szám­talan követelést kezdeményeztek; ezeket a „reakció” által végrehajtott „szabotázsakcióknak” nevezte.³⁴ Ugyanebben a beszédben a miniszter javaslatot tett a közlekedési eszközök viteldíjának emelésére. És ugyan­csak ezen a nagygyűlésen Victor Silva, a Mague egyik kommunista dolgozója védelmébe veszi a munkásellenőrzést.³⁵

A termelékenység stratégiai kérdés volt, a munkásellenőrzés pedig olyan fogalom, melynek jelentése a párt taktikai szükségletei szerint változott, minthogy alá volt vetve a termelési harc stratégiájának. Az elnevezés: a „termelési harc” sem a véletlen műve. A háborút követő európai újjáépí­tésre utal, felidézi azt a történelmi szerepet, amelyet a fasizmus bukását megelőzően a nagy tekintélyű kommunista ellenállás játszott, miközben az európai gazdaság romokban hevert; felidézi továbbá azt az álláspontot is, hogy az osztályharcot háttérbe kell tolni az összes nemzeti osztály közös erőfeszítése érdekében, mellyel a kapitalista gazdaságot kell talpra állí­tani, hiszen később ez a gazdaság biztosít majd a munkásoknak sokféle kedvezményt, amikor létrehozza a jóléti államot. Másképpen fogalmazva: Európa második világháborút követő újjáépítése nem mehetett volna vég­be a kommunista vezetés részvétele és támogatása nélkül. Mint ahogy igaz ez a PKP-re is a Portugál forradalom során, mivel a párt kétségtelenül jelentős szerepet játszott a gazdaság stabilizálásában.

A PKP vezetésének társadalmi és gazdasági forgatókönyve szerint, ha a termelés nem növekszik, akkor a helyzet gazdasági csőddel fe­nyeget – ami maga után vonja a reakciós puccsot; továbbá, mint már fentebb említettük, a párt azt az álláspontot képviselte, hogy Portugália már a szocializmus felé vezető úton jár. Ezért tehát a munkások nem a főnökeiknek, hanem a nemzetnek dolgoznak. Ennek az álláspontnak az igazolása érdekében a gazdaság bizonyos ágazatainak államosítását és az agrárreformot hozták fel példaként:

„A gazdaságunkért folytatott termelési harc a legközelebbi jövőben a forradalmi folyamat legdöntőbb tényezője lesz. A munkások tehát vagy újszerűen közelítik meg munkahelyi magatartásukat, vagy pedig minden erőfeszítés, amely a munkásosztály életszínvonalának emelésére irányul, csődöt fog mondani.

Az új munkaerkölcsnek meg kell felelnie az alapvető szektorok álla­mosítása és a nagybirtokok kisajátítása politikájának, minthogy ezek a módszerek a szocializmus felé mutató gazdasági demokrácia elemei.

Egyfajta általános és irreális ellenálló akció, amely azon az alapon kérdőjelezi meg az államosított iparágak életképességét, veszélyesen alacsony foglalkoztatási szintünket és a hazai termelés igényeit, hogy azok a külföldi államoktól való függésünket könnyítenék, ellentmondana a forradalmi folyamat konszolidációjának, és csak a reakció profitálna belőle”.³⁶

A párt politikája a gazdaság stabilizálására irányul, ami azt is jelenti, hogy meg kell akadályozni a termelés folyamatosságát megakasztó jelenségek előfordulását, függetlenül attól, hogy ezek az akadályok a burzsoázia köreiből jönnek-e (gazdasági szabotázs, a vállalatokból a tőke kivonása), vagy a munkások köreiből (sztrájkok) származnak. Másfelől, a párt felszólítja a dolgozókat a termelés intenzívebbé tételére, az ingyen­munka végzésére, a munkaidő meghosszabbítására és a munkásellen­őrzés egyéb formáira, amelybe beletartozik a termelés szemmel tartása, a tőkekivonás és a gazdasági szabotázs stb. megakadályozása. De ide tartozik a sztrájkok és munkáskövetelések féken tartása is.

E három politikai premisszát a dokumentumok mindig együtt emlegetik: „harc a termelésért”, „munkásellenőrzés”, „a sztrájkok és az irreális kö­vetelések féken tartása”. Így például az Avante! című lapban megjelent a Socel gyári munkásbizottság felhívása, amely kijelenti, hogy a termelési harc „a mienk és az értünk történik”.³⁷ Ugyanebben a dokumentumban a munkások úgy vélik, lehetséges, hogy a termelést ellenőrzésük alatt tudják tartani, de nem szabad engedniük, hogy a hatékonyság „egy meghatározott szintje alá süllyedjen a munkavégzés”.³⁸ Hallgassuk meg, mit mond Cunhal a Catarina Eufémia emlékére rendezett gyűlésen, Baleizão faluban:

„Köszöntöm a munkásokat, akik már három hete egy fillért sem kapnak a Corte da Condessától, de mégis kitartanak a termelési harcban.

Köszöntöm a Herdade dos Machados dolgozóit, akik beleegyeztek abba, hogy egyszeri fizetéssel is kitartanak azért, hogy a hatezer hek­tárnyi parlagon heverő földet művelésbe vehessék.

Köszöntöm a Sta. Vitória és az Evidel dolgozóit, akik megművelték Herdade do Outeiro földjeit és kifejezték akaratukat, hogy egy napi ingyenes munkával megtisztítják a napraforgó- és gabonaföldeket a gyomoktól.”(Cunhal 1976, 23-24)

Ez a politika széles konszenzust eredményezett a koalícióban, a Forradalmi Tanácsban, a Fegyveres Erők Mozgalmánál. A Szocialista Párt és a PPD kijelenti, hogy a nehéz helyzetben a dolgozói követelések visszafogására van szükség;³⁹ Costa Gomes azt mondja, hogy a munka egyet jelent azzal, hogy „a forradalom pártján” állunk;⁴⁰ Ramiro Correira például azt nyilatkozza, hogy „a politikai hatalom a termelési harcot is magában foglalja”.⁴¹ Vasco Gongalves május elsejei beszédében teljes egyetértését fejezi ki a Portugál Kommunista Párt politikájával:

„Jelenlegi gazdasági válságunk a legalapvetőbb akadály, amit le kell küzdenünk. Ez a mi nagy bajunk okozója. És a győzelemhez rendelke­zésünkre álló idő nagyon rövid. Vagy talpra állunk a magunk erejéből, a magunk erőfeszítéseivel, vagy pedig súlyos veszélybe sodorjuk a forradalmi folyamat tempóját, országunk jövőjét. Akkor pedig előre látható, hogy visszatér a fasizmus, a gazdasági függőség, elvesznek a szabadságjogok.

Küzdelmünk döntő jelentőségű. Felszólítok minden munkást, minden hazafit, hogy teljes erővel vegyen részt a termelési harcban, hiszen az itt elért győzelmen múlik a forradalom jövője. A termelési harc szükség­szerű lépés a gazdasági válság leküzdésére, és általa olyan feltételeket teremthetünk, amely gazdaságunk jövőbeli fejlődését a szocializmus felé vezető úton megalapozza.”⁴²

A GDP növekedési ütemének csökkenése drasztikus: az 1973-as 11,2%-ról 1,1%-ra esik 1974-ben, míg 1975-ben már negatívba fordul, -4,3%-ra zuhan vissza. A munkanélküliek száma 1975 első felére meg­haladta a kétszázezret. A munkanélküliség növekedése féktelen: 1974 decemberében 177.000 munkanélkülit tartanak nyilván, 1975 márciusá­ban mintegy 200.000-et, és 1975 júniusában már közel 250.000-et (Rosa 1975, 10-16). Szélsőbalos csoportok a PKP-t támadják, és azt követelik, hogy a munkaidő csökkentésével teremtsenek több munkahelyet. Erre a támadásra a Portugál Kommunista Párt azzal reagál, hogy a bérek emelése és a munkaidő csökkentése „gazdasági katasztrófát” (Cunhal 1976, 46) eredményezne. A munkaügyi miniszter, Costa Martins, elment a Sinesbe 1975 június végén, és ott kijelenti, hogy a munkaidő nem csökkenthető, mert azzal csak a munkanélküliséget növelnék.⁴³

Vizsgáljuk meg alaposabban ezt a politikát, mert most érkeznek az események a válság és a forradalom csúcspontjára – következéskép­pen a marxisták szempontjából adottak a munkásosztálynak az ideális feltételek ahhoz, hogy tiltakozzanak, szervezkedjenek és megragadják a hatalmat. Az 1975-ben megfogalmazott követelések igazolják e feltevést. Cristovam (1982) készített egy összehasonlító elemzést az 1979-es sztrájkok alkalmával – vagyis már a forradalmat követő időszakban – el­hangzott követelésekről, illetve az 1974-1975 közötti követelésekről, és ebben arra a megállapításra jutott, hogy 1974-1975 között a követelések­nek közel 15-22,7%-a közvetlenül is megkérdőjelezte az üzleti hatalmi központok szerepét (Cristovam 1982, 74), míg 1979-ben a követelések­nek alig 3,7%-a foglalkozott a vállalatirányítás problémájával. Továbbá, az 1974-1975 közötti időszak munkabér-követeléseiben, amelyek az összes követelés 39,8%-át tették ki, elsődlegesen egalitariánus szel­lem mutatkozik meg: a dolgozók mindenkinek egyenlő bért, a bérskála csökkentését, a minimálbér egységes, országos rögzítését követelték (Cristovam 1982, 76). A forradalmi korszakokra jellemzően újabb köve­telések is születnek, így például az egyenlő munka, az egyenlő bér, a vállalatokon belüli privilégiumok felszámolása.

A bérek megállapításáért folyó harc központi jelentőségű, mert a profitot kérdőjelezi meg. A Portugál Kommunista Párt politikája azonban – amelyet több ezer munkás utasított el, ahogyan az Cristovam elem­zéseiből is látható – a profittermelő mechanizmusok és az értéktöbblet kivonásának konzerválását és stabilizálását fogalmazta meg. A termelési folyamatban felmerülnek bizonyos termelési költségek: változó tőke (bé­rek, grosso modo) és állandó tőke (nyersanyag, gépek stb.). A termelés során, mondja Marx, a munkások megtermelik a munkabéreiket, plusz azt az értéktöbbletet, ami az ún. nem fizetett munkából származik.

„De ami a profitot illeti, nem létezik olyan törvény, amely minimumát árazná. Nem mondhatjuk meg, mi csökkenésének végső határa. És miért nem állapíthatjuk meg ezt a határt? Azért, mert megállapíthatjuk ugyan a bér minimumát, maximumát . Csak azt mondhatjuk, hogy ha a munkanap határai adva vannak, a profit maximuma a bérek fizikai minimumának; és ha a bérek vannak adva, a profit maximuma a munkanap olyan meghosszabbításának, amely még összeegyeztethető a munkás fizikai erejével. A profit maximumának határa tehát a bérek fizikai minimuma és a munkanap fizikai maximuma. Nyilvánvaló, hogy e maximális profitráta és határa között a változatok mérhetetlen skálája lehetséges. Tényleges fokát csak a tőke és munka közötti szüntelen harc dönti el, mivel a tőkés állandóan arra törekszik, hogy a béreket fizikai minimumukra szorítsa és a munkanapot fizikai maximumára nyújtsa, míg a munkás állandó nyomást gyakorol az ellenkező irányban.

A kérdés a harcoló felek erőviszonyának kérdésévé oldódik fel.” (Marx 1964, 135)

Az államosítást követően is a munkaerőnek több mint 90 százaléka a magánvállalkozóknál dolgozott, és az állam is kapitalista maradt. Ilyen körülmények között a Portugál Kommunista Párt a termelési harcra szólít fel, ellenzi a béremelést, és azt kéri a munkásoktól, hogy korlátozzák követeléseiket. A „termelési harc” olyan politika volt, amelynek célja – kevés sikerrel, mivel nem övezte a munkások széles körű támogatása – a Portugál Kommunista Párt stratégiájának lényegi problémáját tükrözi: hogyan lehet az állami szervezetnek részévé válni úgy, hogy az állam osztálytermészetét megkérdőjeleznénk.

Amikor a Portugál Kommunista Párt arra szólította fel a munkásokat, hogy maradjanak a gyárakban, hogy megakadályozhassák a gazdasági szabotázsakciókat, akkor ez a felszólítás aligha akadályozta meg a munkásokat abban, hogy tovább menjenek – és ezt meg is tették, ami a bérköveteléseket, a munkahelyek csökkentésének elutasítását, a válla­latvezetés felelősségre vonását illeti. Ám történelmileg mégis igazság­talan volna a PKP nyakába varrni mindazt, ami valójában a munkások felelőssége volt.

Az államosítással a munkások újabb lökést adtak a portugál forrada­lom kibontakozásának. Nélkülük nem tudnánk közelebb kerülni az 1975 nyarán kibontakozott forradalmi válság megértéséhez.

(Fordította: Baráth Katalin)

A tanulmány a belgiumi Gentben 2010. április 13-16-án megrendezett Európai Társadalomtörténeti Konferencián elhangzott előadás szerkesz­tett változata.

Jegyzetek

¹ Nacionalizacao da Banka – Grande Vitória de Povo. As Comissoes da Concelhia da Póvoa do Varzim e Vila do Conde do PCP. 1975. március 14. Documentos do PCP, Centro Documentacao 25 de Abril

² Comissões de Delegados Sindicais do Banco Espírito Santo e Comercial de Lisboa. Sabotagem Económica. Dossier Banco Espírito Santo. Lisboa, Diabril Editora, 1975, 39.

³ Diário Popular, 15 March 1975. 9 és 11.

⁴ As Nacionalizações. Defesa e Dinamização. Textos da Conferencia das Organizações do PCP para a Defesa e Dinamização do Sector Nacionalizado da Economia. 11 and 12 March 1978. Lisboa, Edições Avante!, 1978, 52.

⁵ VII Congresso Extraordinário do PCP. In: Documentos políticos para a História do PCP. Lisboa, Avante!, 1974, 321.

⁶ VII Congresso Extraordinário do PCP. 359-362.

⁷ VII Congresso Extraordinário do PCP. 359-362.

⁸ VII Congresso Extraordinário do PCP. 360.

⁹ Comissões de Delegados Sindicais do BES e Comercial de Lisboa. Sabotagem Económica. Dossier Banco Espírito Santo. Lisboa, Diabril Editora, 1975, 39.

¹⁰ As Empresas Intervencionadas. Lisboa, Avante!, 1977, 7.

¹¹ Política Clara e Transparente. In: Avante!, 23 January 1975, 2.

¹² Avante!, 9 January 1975, 9.

¹³ Avante!, 6 February 1975, 5.

¹⁴ Avante!, 6 February 1975, 5.

¹⁵ Avante!, 6 February 1975, 5.

¹⁶ Nacionalização da Banca – Grande Vitória do Povo. As Comissões Concelhias da Póvoa do Varzim e Vila do Conde do PCP. 14 March 1975. Centro Documentação 25 de Abril

¹⁷ A Revolução é Irreversível. In: Avante!, 17 April 1975. 1.

¹⁸ Diário Popular, 15 March 1975, 9.

¹⁹ Diário Popular, 15 March 1975, 9.

²⁰ República , 24 March 1975, 11.

²¹ República, 22 March 1975, 16.

²² República, 15 March 1975, 1

²³ Diário Popular, 15 March 1975, 9.

²⁴ O PCP apoia a nacionalização da Banca. In: Diário Popular, 14 March 1975, 9.

²⁵ República, 24 March 1975, 8.

²⁶ Economista Soviético fala sobre Nacionalizações. In: Avante!, 17 April 1974, 7.

²⁷ As Nacionalizações. Defesa e Dinamização. Textos da Conferencia das Organizações do PCP para a Defesa e Dinamização do Sector Nacionalizado da Economia. 11 and 12 March 1978. Lisboa, Edições Avante!, 1978, 52.

²⁸ Os ferroviários a favor da nacionalização da CP. In: Avante!, 10 April 1975, 7.

²⁹ O processo revolucionário e a batalha da produção. In: Avante!, 22 May 1975, 4.

³⁰ O processo revolucionário e a batalha da produção. In: Avante!, 22 May 1975, 1.

³¹ Não há meio caminho nem meias tintas. In: Avante!, 22 May 1975, 6.

³² Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³³ Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³⁴ Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³⁵ Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³⁶ A unidade da classe operária esteio da unidade de todo o povo. In: Avante!, 15 May 1975, 2.

³⁷ A batalha da produção: tarefa nossa e para nós. In: Avante!, 22 May 1975, 6.

³⁸ A batalha da produção: tarefa nossa e para nós. In: Avante!, 22 May 1975, 6.

³⁹ Coligação aceita unir forças contra a crise. In: Diário de Lisboa, 12 May 1975, 1, 20.

⁴⁰ O Trabalho enquanto forma de estar com a revolução. In: Avante!, 26 June 1975, 9.

⁴¹ O poder politico passa pela batalha da produção. In: Diário de Lisboa, 9 May 1975, 1.

⁴² Discurso de Vasco Gonçalves no 1st May 1975. http://www1.ci.uc.pt/cd25a/wikka.php?wakka=poderpol01 , consultado em 14 July 2009.

⁴³ A batalha económica precisa de um clima político propício. In: Avante!, 26 June 1975. 9.

Bibliográfia

Arcary, Valério 2006: O Encontro da Revolução com a História. São Paulo, Xamã

Arcary, Valério 2004 :Quando o Futuro era Agora. Trinta Anos da Revolução Portuguesa. In: Outubro. São Paulo, Xamã, No. 11, 2004, 71-92.

Brinton, Maurice 1975: Os Bolcheviques e o Controle Operário. Porto, Afron­tamento

Cristovam, Maria Luísa 1982: Conflitos de Trabalho em 1979. Breve Análise Sociológica. Lisboa, Ministério do Trabalho

Cunhal, Álvaro 1976: A Crise Político Militar. Discursos Políticos 5. Lisboa, Edições Avante!

Cunhal, Álvaro 2001: Rumo à Vitória. As Tarefas do Partido na Revolução Democrática e Nacional. Lisboa, Avante!

Cunhal, Álvaro 2007: A Questão do Estado, Questão Central de cada Revolução. Lisboa, Edições Avante!

Ferreira, José Medeiros António 1993: Portugal em Transe (1974-1985). Mattoso, José (dir): História de Portugal. Lisboa, Círculo de Leitores, 1993. Vol. VIII.

Hammond, John 1981: Worker Control in Portugal: The Revolution and Today. In: Economic and Industrial Democracy. London, Sage, vol 2., 1981, 413-53.

Kiernan, V. G. 1997: Revolução. In: Dicionário do Pensamento Marxista. Rio de Janeiro, Jorge Zahar Editor, 1997, 324-327.

Lenin, Vlagyimir Iljics 1976: O Controle Operário e a Nacionalização da Indústria. Lisboa, Estampa

Lenin, Vlagyimir Iljics: A munkásellenőrzésről szóló rendelet tervezete. LÖM 35. 28.

Lopes, José da Silva 1996: A Economia Portuguesa desde 1960. Lisboa, Gradiva

Mandel, Ernest (ed.) 1975: Controle Ouvrier, Conseils Ouvriers, Autogestion. Paris, Francois Maspero

Marx, Karl 1964 (1865): Bér, ár és profit. In: MEM 16. Budapest, Kossuth Könyv­kiadó

Rosdolsky, Roman 2001: Para Ler O Capital de Karl Marx. São Paulo, Contraponto

Rosa, Eugénio 1975: A Economia Portuguesa em Números. Lisboa, Moraes Editora

Források

As Empresas Intervencionadas. Lisboa, Avante!, 1977, 7.

As Nacionalizações. Defesa e Dinamização. Textos da Conferência das Organizações do PCP para a Defesa e Dinamização do Sector Nacionalizado da Economia. 11 and 12 March 1978. Lisboa, Edições Avante!, 1978

Avante!, órgão oficial do PCP, 1975

Comissões de Delegados Sindicais do BES e Comercial de Lisboa. Sabotagem Económica. Dossier Banco Espírito Santo. Lisboa, Diabril Editora, 1975

VII Congresso Extraordinário do PCP. In: Documentos Políticos para a História do PCP. Lisboa, Avante!, 1974

Diário Popular, 1975

Diário de Lisboa, 1975

Documentos do PCP, Centro de Documentação 25 de Abril, 1974-75

O Programa do MFA e dos Partidos Políticos. Alfragide, Edições Acrópole, 1975

República, 1975.