A WikiLeaks filozófiája a következő alapelven nyugszik: a titkok arra valók, hogy leleplezzék őket. Minden egyes titkosított hír tehát arra rendeltetett, hogy napvilágra kerüljön és hozzáférhetővé legyen a polgárok számára.

Heves viták dúlnak az egész világon arról, hogy vajon a WikiLeaks elő­revitte-e vagy sem a sajtószabadság ügyét, hogy jót vagy rosszat tesz-e a demokráciának, hogy szükség van-e a cenzúrájára, vagy sem. Akár­hogy is, egy dolog bizonyos, és ezt minden újságíró tudja, hogy amikor a WikiLeaks nyilvánosságra hozott több ezer jelentést az Afganisztánban és Irakban ténykedő amerikai katonák túlkapásairól és mintegy 250.000 táviratot, amiket az Egyesült Államok nagykövetségei küldtek a Külügymi­nisztériumnak, az „nagy pillanat volt az újságírás történetében" (El País, 2010. február 8.). Ezzel a pillanattal pedig új időszámítás lépett életbe.

A névtelen internetezők által 2006-ban létrehozott WikiLeaks csoport, amelynek egyetlen ismert alakja Julian Assange, azt választotta küldeté­sének, hogy kiszivárogtatott híreket (leaks) gyűjt össze, majd nyilvános­ságra hozza őket, miközben garantálja a források védelmét.

Érdemes megjegyezni, hogy Julian Assange szerint mi volt az a három ok, amely a szervezet megalapítására ösztönözte: „Az első: a polgári társadalom haldoklása világméretekben. Az elektronikus átutalások ré­vén a pénzalapok áramlása olyan sebességet ért el, hogy gyorsabban terjed, mint bármilyen politikai vagy morális ítélet. Ezáltal pedig romba dönti a polgári társadalmat az egész földkerekségen. Erre egy kiváltságos embercsoport képes, és teszi is azzal a haszonnal, hogy gazdagságot és hatalmat halmoz fel magának. A második: létrejött egy gigantikus biztonsági állam, ami szüntelenül növekszik. Kiindulópontja az Egyesült Államok, és onnan terjed el mind jobban és jobban az egész világon." A harmadik, „a tömegtájékoztatás nemzetközi méretű katasztrófája. […] Annyira silány, és olyan mértékig manipulál minket, hogy már akkor is jobban éreznénk magunkat, ha semmilyen média nem létezne. Semmi­lyen." (El País, 2010. október 24.)

Nem vitás, hogy Assange igen radikális nézeteket képvisel az újság­írással szemben. Egyik interjújában egyenesen így nyilatkozik: „Az új­ságírás olyan magatehetetlen állapotban van, hogy ha most újságíróként mutatkoznék be, akkor azzal saját magamat járatnám le. Az újságírók által elkövetett legnagyobb gonosztett az, ahogyan a háborúkról (Irak és Afganisztán) tudósítanak. Olyan háborúkról, amelyekért részben ők is felelősek amiatt, hogy nem fogalmaznak meg kérdéseket, mert hiányzik belőlük a tisztesség, és a talpát nyalják az összes kormányszóvivőnek." (El Pais, 2010. október 24.)

A WikiLeaks filozófiája a következő alapelven nyugszik: a titkok arra valók, hogy leleplezzék őket. Minden egyes titkosított hír tehát arra ren­deltetett, hogy napvilágra kerüljön és hozzáférhetővé legyen a polgárok számára. A demokráciáknak semmit sem szabad titokban tartaniuk. A politikai vezetőknek sem. Ha ez utóbbiak nyilvános szereplése nincs éles ellentmondásban magántermészetű vagy titkos tevékenységükkel, akkor a demokráciáknak nincs semmi félnivalójuk a kiszivárgott hírek terjesztésétől. Mert ebben az esetben – de csakis ebben az esetben – ez azt jelenti, hogy morálisan feddhetetlenek. És hogy a politikai modell, amely bennük testesül meg – és úgy tekintünk rá, mint „mind közül a legkevésbé tökéletlenre" -, méltán terjedhet el, minden különösebb etikai kétség nélkül, az egész világon.

Mi szükség volna rá akkor, hogy az újságírók hallgassanak, amikor egy felelős politikus nyilvánosan kijelent valamit, szűkebb körben pedig annak pontosan az ellenkezőjét mondja?

A weboldal arra biztatja az internetezőket, hogy saját platformjukon keresztül terjesszék azokat a hang- és videofelvételeket, bizalmas szövegeket, amelyeknek meggyőződtek a hitelességéről, de ne árulják el, hogy honnan kerültek hozzájuk. Az oldalon (http://wikileaks.org/) két tucat önkéntes dolgozik teljes munkaidőben, és hozzájuk csatlakozik esetenként további 800 szintén önkéntes munkatárs (újságírók, jogászok, informatikusok). A WikiLeaks internauták és alapítványok adományaiból tartja fenn magát. Nem fogad el azonban hivatalos támogatást és sem­milyen reklámot sem.

Munkáját közhasznúnak ismerte el számos intézmény. A brit The Economist című hetilaptól 2008-ban megkapta az Index on Censorship Award címet. 2009-ben az Amnesty International neki ítélte a „legjobb új médium" díjat annak a cenzúra alá vett dokumentumnak a közléséért, amely a volt kenyai elnök, Daniel Arap Moi és közvetlen környezetének pénzsikkasztási ügyeit tárta fel.

A WikiLeaks megalakulása óta egyfolytában tobzódik a titkokban, és valóságos gyára lett a scoops-nak. (Renard 2010) Ezen a téren három év alatt többet produkált, mint amennyit bármelyik elismert sajtóorgánum harminc év alatt… 2006 és 2009 között a következő leleplezései vertek fel különösen nagy port: közzétette azokat a dokumentumokat, amelyek feltárták a svájci Julius Baer magánbank által alkalmazott technikát a tőkemenekítésekre; az amerikai hadsereg gauntanamói fogolytáborában lefolytatott büntetőper jegyzőkönyvét; a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Párt tagjainak listáját névvel, címmel, telefonnal és foglalkozással, így rendőrökét is; azokat az elektronikus üzeneteket, amelyeket a World Trade Center ellen 2001. szeptember 1-jén elkövetett merénylet áldo­zatai küldtek a külvilágnak; dokumentumokat, amik az izlandi The New Kaupthing csődjének hamis voltát bizonyítják; a Szcientológiai Egyház titkos jegyzőkönyveit; annak a Sarah Palinnek a személyes levelezését, aki John McCain oldalán az Egyesült Államok alelnöki címére pályázott, és leveleit a hivatali számítógépén küldte el a választási kampány alatt; Marc Dutroux perének jegyzőkönyveit, bennük mindazoknak a telefon­számával, bankszámlaszámával és címével, akiknek a neve felmerült a pedofil bűnügy nyomozása során…

A Probo Koala-ügy

A felsorolt leleplezések egytől egyig jelentős vihart kavartak, de az érintett körökön kívül nem találtak szélesebb körű médiavisszhangra. Alighanem a Trafigura-ügy volt az első a WikiLeaks akciói közül, amely komoly nemzetközi érdeklődést is keltett.

A Londonban alapított multinacionális Trafigura cég ez egyik legna­gyobb olaj- és nyersanyagszállító vállalat a világon. Előbb az úgynevezett „olajat élelmiszerért" botrányba keveredett bele Irakban, majd azzal vá­dolták meg, hogy 2006-ban kibérelte a Probo Koala hulladékszállító hajót, hogy veszélyes vegyi hulladékot vigyen Elefántcsontpartra, ami majd ott kerül megsemmisítésre. Csakhogy merőben gazdaságossági meggondo­lásokból a mérgező hulladékot egyszerűen leszórták különböző abidjani telephelyeken… Az eset következményeként egy tucatnyi ember meghalt, több ezren mérgezést szenvedtek, és óriási nemzetközi botrány tört ki…

A Trafigura saját védelmi stratégiája érdekében elrendel egy belső vizs­gálatot és jelentést – „The Minton Report" -, hogy megállapítást nyerjen a hulladék tényleges toxicitása. Az eredmény riasztó, a multinacionális vállalat pedig úgy dönt, hogy titokban tartja. A WikiLeaks azonban sike­resen hozzájut a jelentéshez, és 2009 szeptemberében nyilvánosságra is hozza. A dokumentum tudományos érvekkel alátámasztva kimutatja, hogy a vegyi hulladék 108 000 személyt mérgezett meg.

A kiszivárgástól megrémült Trafigura azonnal oltalmat talál a harcias brit Carter-Ruck ügyvédi irodánál, amely jóformán szakosodott már a hasonló akciókkal szemben alkalmazott megfélemlítésre és elhallgatta­tásra. Ügyvédei sikeresen elintézték, hogy egy részrehajló ügyész olyan eljárást indítson, amely megtiltja a The Guardiannek, hogy közzétegye a WikiLeaks által rendelkezésére bocsátott Minton Reportot. A Trafigura fellélegzik, és szinte diadalmámorban úszik.

Köszönjük, Twitter!

Csakhogy 2009. október 12-étől fogva, a The Guardian on-line vonalán (www.guardian.co.uk/), amit havonta 30 millió ember látogat, arról értesíti olvasóit, hogy az újságot, 1821-es megalapítása óta első ízben, az igaz­ságszolgáltatás akadályozza, hogy az esetről írjon, arra hivatkozva, hogy a kérdés a Parlament előtt van. A hír nem sikkad el. Egy emberjogi harcos azon nyomban mozgósításba kezd, és hashtagriadót² fúj a Twitteren. És máris „újságírók, bloggerek, twitterezők, szociális munkások serege alakul, és ered minden részlet felderítésére, amit a Carter-Ruck-iroda el akart tussolni".³

Mindössze negyvenkét perccel azután, hogy a The Guardian riadót fújt, az Internet a világ elé tárja mindazt, amiről a napilap kénytelen volt hallgatni. „És a twitterszféra olyannyira tűzbe jött, hogy a »trafigura«, a »carterruck« és a »guardian« a leggyakrabban twittelt szavakká váltak Európában. Másnap 12 óra 19 perckor a Carter-Ruck-iroda beadja a derekát, és e-mailt küld a The Guardiannek, hogy publikálhat."⁴

Alan Rusbridger, a napilap igazgatója, látva a Háló általános, vala­mint az új hálózati kommunikáció konkrét hatalmát, gyorsaságát és hatékonyságát, microblogging formájában mond köszönetet az interne­tezők közösségének: „Köszönöm, Twitter, és köszönöm minden egyes twitterezőnek a fantasztikus támogatást az elmúlt 16 órában! A szólás­szabadság hatalmas győzelme ez."⁵ Néhány nappal később, miután Rusbridger levonta az esemény valamennyi tanulságát, erre a követ­keztetésre jutott: „Olvasóink immár résztvevői annak, amit mi csinálunk. […] Mi pedig olyan dolgok megvalósítására lettünk képesek, amilyenekre nélkülük nem lenne módunk." (Rusbridger 2010) És valóban, erre nem lettek volna képesek – a WikiLeaks nélkül.

Járulékos gyilkosság

A Julian Assange által indított weboldal igazi felavatásának éve 2010 volt. És meg kell adni, hogy a felavatás igencsak nagyot szólt. Különösen áp­rilistól fogva, amikor szárnyára bocsátotta a Collateral Murder (Járulékos gyilkosság) című videót.

A felvétel George Orwell egyik mondatát választotta mottójául: „A politikai nyelvezet úgy van megalkotva, hogy a hazugságot hitelessé, a gyilkosságot tiszteletre méltóvá változtassa, a levegőről pedig elhi­tesse, hogy szilárd halmazállapotú." (Orwell 2001, 173) A felvétel képei egy Apache helikopterről készültek, Bagdad egyik városnegyede fölött. A jelenet 2007. július 12-én játszódik, fényes nappal. Felülről az látszik, hogy emberek vonulnak az utcán. Közülük az egyik – Nami Noor-Eldeen, a Reuters riportere, munkatársa, Saeed Chmagh társaságában – kame­rát visz a vállán. A katonák azt hiszik, hogy valamilyen fegyver, talán egy RPG rakétavető van nála, és felszólítás nélkül több sorozatot lőnek ki nehézgéppuskából a gyanús személyekre, miközben többször elhangzik a parancs: „Keep shooting! Keep Shooting!" [Tüzelést folytasd!] Tizenkét ember marad ott holtan, köztük a két riporter és egy kilencéves gyermek.

És egyre hallatszik a tüzelő katonák őrült röhögése, és ahogy az áldoza­tokat szidalmazzák: „Bastards!" Utána repülnek tovább…

A videó 48 órán belül bejárja a világot, és nyomában több mint 3000 cikk születik a nemzetközi médiában. Miután felkerül a világhálóra, a YouTube-on négymillió ember látja⁶ három nap alatt. A Pentagon arra kényszerül, hogy vizsgálatot indítson. A hadsereg azonban rendületlenül kitart a saját verziója mellett: „Kilenc lázadóval végeztek ez alkalommal." És az újságírók halála? „Az járulékos veszteség."

A démonizált Assange

A WikiLeaks 2010-ben még három másik „tömeges kiszivárogtatással" döbbentette meg a világot: az afganisztáni háborúban elkövetett bűnökről szóló 76.000, az amerikai hadsereg részéről lezárt ügyirattal (Riviere 2010); 400.000 jelentéssel olyan incidensekről és jogtalanságokról (SIGACT, Significant Action in the War), amiket amerikai katonák követtek el Irakban 2004 és 2009 között („bizalmas katonai iratok legnagyobb ki­szivárogtatása a történelemben"); és különösen azzal a mintegy 250.000 diplomáciai távirattal, amiket 274 amerikai követség váltott a washingtoni Külügyminisztériummal.

Ezúttal a szembenálló nézetek szokatlan hevességgel csaptak össze. Érthető. „Ha egyszer a jó újságírásról van szó – állítja Julian Assange -, akkor természetes, hogy vitatják." A WikiLeaks alapítója, az on-line infor­mációk Robin Hoodja méltó alakja lehetne Stieg Larsson (a Millennium szerzője) valamelyik regényének. Van, aki isteníti, van, aki az ördöggel azonosítja. Washington is az utóbbi álláspontra helyezkedett, amikor Oszama Bin Ladennel állította egy sorba, és megtette a második „első számú közellenséggé", majd hajtóvadászatot indított ellene az egész világon azokkal a félelmetes eszközökkel, amelyekkel mint a világ leg­nagyobb hatalma rendelkezik.⁷

Az USA támadása a WikiLeaks ellen ahhoz a magatartáshoz hasonló, amelyet például a brit hatóságok tanúsítottak valamikor 1983-ban Sarah Tisdallel, a Foreign Office egyik funkcionáriusával szemben. A tisztviselőt hat hónapi börtönre ítélték, mert jelentéseket adott át a The Guardiannek arról, hogy Margaret Thatcher kormánya titokban amerikai cirkálórakéták telepítését tervezi Nagy-Britanniában. Vagy ahhoz, ahogy az izraeli ha­tóságok léptek fel Mordechai Vanunu atomtudós ellen 1986-ban, akit 18 évi börtönre ítéltek, mert a londoni Sunday Timesnak „kiszivárogtatta", hogy Izrael atomfegyvereket birtokol.

Ezért történt azután, hogy szerte a világon sok ezer internetező egye­sült az Anonymous közösségén belül, s indított hatásos kiberháborút – az Operation Paybacket, azaz a Visszavágás Hadműveletet -, és lekérdezéseivel komoly, túlterheléses zavart okozott az Amazon, a Visa, a Paypal vagy a MasterCard webszervereiben, azoknál a társaságoknál, amelyek intézkedéseket hoztak a WikiLeaks és Julian Assange ellen. A mozgalom tagjai leggyakrabban úgynevezett szolgáltatásmegtagadás­sal járó támadásokat (DdoS) indítanak. Másra nincs is szükségük hozzá, mint egy ingyenesen letölthető programra – LOIC, avagy „Low Orbit Ion Cannon" (szó szerint: alacsony röppályájú ionágyú) -, és ha azt elindítják, akkor számítógépeik abban a pillanatban rákapcsolódnak az internetes célpontra, ahol megbénítják a kapcsolatokat.

Azzal, hogy az Anonymous csatlakozott az internetes szabadság védel­méhez, egy új nemzetközi polgári létformát teremtett meg az Interneten. Amikor 2011 elején népfelkelések hulláma érte el az arab világot, ez a kollektíva nem egy politikai ütközetben is részt vett. Tunéziában, az ot­tani diktátor, Ben Ali hivatalos honlapja ellen indított támadást. Kevéssel később más autoriter rezsimek címére záporozta fenyegető üzeneteit. Amikor Egyiptomban a hatóságok első ízben kapcsoltak le a Webről huszonhárom millió helyi internetezőt, és vágták el a telefonösszeköt­tetést, megbénítva vele a Twitterhez és Facebookhoz való hozzáférést, az Anonymous nagyszabású és összehangolt informatikai támadásba kezdett bizonyos kormányoldalak, nevezetesen a belügy- és hírközlési minisztérium ellen. (Ferran 2011)

Richard Stallman, a szabad szoftverek⁸ egyik fő támogatója szerint, ezek a kibertüntetések természetes polgári felzúdulások internetes jo­gaink védelmében: „Az Anonymous akciói a tüntetés digitális formái, de nem sokban különböznek a valóságos tüntetésektől, amikor tömegek vonulnak az utcára, hogy tiltakozásukat fejezzék ki bizonyos rendelke­zésekkel szemben. Az Anonymous a maga operációs módszerével, hogy weboldalakat blokkol, nem veszélyezteti ezeknek az oldalaknak sem az integritását, sem a biztonságát, és nem vádolható semmiféle adatlopás­sal." (Stallmann 2010) Szerinte a Viszavágás Hadművelet módszere az angol diákokéhoz hasonlít, akik 2010 decemberében tiltakoztak Lon­donban a Topshop üzletek előtt: nem törtek össze semmit, nem vittek el semmit, mégis jelentős kárt okoztak a tulajdonos Philip Greennek (egy sikkasztással vádolt milliárdosnak, akinek a felesége Monacóban adózik), akit David Cameron miniszter azzal bízott meg, hogy dolgozza ki, miként lehet csökkenteni a közkiadásokat. (Marliére 2010)

A közérdek szolgálatában

A WikiLeaks körül kelt viták mindenütt hevesek voltak, 2011 januárjában pedig még meg is kétszereződött a számuk, amikor Julian Assange Lon­donban bejelentette, hogy a WikiLeaks bankadatokat készül közzétenni. Ezek kétezer olyan titkosított számlát érintettek, amelyeket a Kajmán-­szigeteken (adóparadicsom a karibi térségben) nyitottak több ország (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Németország, Ausztria stb.) politikai vezetői, az üzleti és kulturális élet tekintélyes alakjai, akik vagyo­nokat halmoztak fel az Atlanti-óceán két partján. A bizalmas információkat Rudolf M. Elmer osztotta meg a WikLeaksszel, aki a svájci Julius Baer bank egykori vezető funkcionáriusaként pénzmenekítési technikákra szakosodott. Rudolf Elmer azt a szisztémát akarta felfedni a világ előtt, amely lehetővé teszi a gazdagoknak, hogy ne fizessenek adót. Először Peer Steinbrück német pénzügyminiszternek ajánlott fel információt, ő azonban azon igyekezett, hogy elsüllyessze azt egy dosszié mélyén. Ezzel szemben a WikiLeaks garancia volt a leleplezésre.

Néhány bírálója egyenesen egy orgazdáéhoz⁹ hasonlította a WikiLeaks módszereit. A legtekintélyesebb sajtóorgánumok azonban megvédték, mondván, hogy leleplezéseivel alapvetően járul hozzá létfontosságú iratok megismeréséhez, következésképpen a közérdeket szolgálja. „A közönség joga arra, hogy tájékoztatva legyen, olyan alapvető kérdés a demokráciában – állítja például Edwy Plenel, a Médiapart weboldal létre­hozója -, amely egyéb jogokat is érint, amennyiben beigazolódik, hogy a nyilvánosságra hozott információk közérdekűek. A WikiLeaks leleplezései pontosan ilyen esetek, amit kellőképpen bizonyít, hogy a világ összes médiuma átveszi őket, vagy az, hogy sorra csődöt mondanak az ellene indított bírósági eljárások." (Plenel 2011)

A WikiLeaks sűrűn hangoztatja, hogy a kormányok korrupciója, nepo­tizmusa és visszaélései elleni harcban „az átláthatóság a leghatásosabb eszköz".¹⁰ Arra derít fényt, hogy egyes politikai vezetők – jelesül a külpoli­tika területén – mit tesznek az állampolgárok nevében; feltárja ellentmon­dásaikat, színlelésüket, mesterkedéseiket. Kiteregeti az egyes államok szennyesét, mert ellene van, hogy „a családon belül mossák fehérre". Közszemlére teszi azt az ellentmondást, amely a politikusok közbeszéde és a titkos homályban folytatott üzelmei között feszül. Kimutatja, hogy az állam a maga tényleges cinizmusát tudatosan és szántszándékkal gyakorolja a közérdek nevében.

Ez az egész persze olyan régi ügy, mint maga a világ, csakhogy manapság az adatok és irattárak tömeges digitalizálása mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy hozzáférjen olyan fájlokhoz, amelyek felháborítják azzal, hogy tartalmukban kiáltó morális ellentétet mutatnak felelős politikusok hamis kijelentéseivel, és egy klikkeléssel továbbítsa azokat a leleplező bizonyítékokat, amelyeknek birtokába került. „Az Internettel – állítja Felix Stalder, a bécsi Új Technológiai Intézet kutatója – a kommunikáció egy kifinomult infrastruktúrája vált hozzáférhetővé mindenki számára, és ez az alapvető disszonancia kellő energiát és motivációt ad arra, hogy »felrobbantsa ezt a rendszert«." (Stalder 2011)

Franciaországban több, a hatalomhoz dörgölőző, hivatalos újságíró is eszelős indulattal ügyködik azon, hogy lejárassa a WikiLeakst, vagy megpróbálja kisebbíteni a jelentőségét. Minden bizonnyal azért, mert ez a szervezet az ő lustaságukat, megalkuvásukat és cinkos viselkedésüket is leleplezte. Mindenesetre ezek a „lakáj újságírók" sokkal többet beszélnek magáról a WikLeaksről, mint nagy hatású leleplezéseiről. A cenzúrának ez a meglehetősen ügyetlen formája megint csak Marshall McLuhan híres mondását igazolja: „A médium maga az üzenet."

Ezek a „hajbókoló újságírók" (Halimi 1995) alapvetően három dolgot próbálnak bizonyítani:

1.) hogy a WikiLeaks alapvetően semmi újat nem hozott, legfeljebb „néhány harmadlagos fontosságú leleplezést" (Steinberg 2010);

2.) hogy sérti az emberek magánéletét;¹¹

3.) hogy az átláthatóság gondolata akármilyen vonzó is, „az átlát­szatlanság elve nélkülözhetetlen a demokráciában" (Bouchicot 2010), a reálpolitika igenis megkívánja (Rousselin 2010), mert „a nemzetközi kapcsolatokban, a titok és a hipokrízis elengedhetetlen" (Beylau 2010).

Az előtt, aki veszi a fáradságot, hogy elolvasson néhányat az érvelések közül, egészen egyértelművé válik, hogy az első vádban a legképtelenebb rosszhiszeműség nyilvánul meg. Arra az érvelésre, hogy a magánélet védelme mindennél előbbre való, cáfolatul Jeff Jarvis újságírótanár vé­leményére hivatkozunk, amit a New York-' City Universityn fogalmazott meg. Eszerint „a magánélet védelme egyfajta ernyő, amit gyakran arra használunk, hogy leplezzük félelmünket az új technológiáktól". (El País, 2010. szeptember 19.) A félelmet, amely újabbakat szül. Ezt éppen maguk az amerikaiak bizonyították, amikor feltalálták és forgalmazni kezdték a Kodak kamerákat. 1890 és 1910 között az akkoriban „kodakers"-nek ne­vezett amatőr fotósokat azzal a váddal tiltották ki a nyilvános parkokból, hogy azért fényképezik a gyanútlan embereket, mert vissza akarnak élni a képekkel. „A bíróságok előtt hosszú ideig feküdt a kérdés, hogy a fotós­nak, legyen amatőr vagy hivatásos, szüksége van-e engedélyre ahhoz, hogy bármilyen felvételt készítsen vagy előhívjon. A válasz végül az lett, hogy nincs" (Lessig 2004). Ez volt az első alkalom, amikor felvetődött a magánélet védelmének kérdése, amit egy új médium megjelenése látszott fenyegetni (Warren – Brandeis 1890). Másrészt, ha van miért aggódni az állampolgárok magánéletének védelméért, akkor nem szabad elfelejteni, hogy azt nem a WikiLeaks fenyegeti, hanem az államok, ahogy mindinkább biztonsági jelleget öltenek. Az elektronikus eszközök hihetetlen arzenálja, amellyel rendelkeznek, ma már lehetővé teszi, hogy az emberek magán­életének legutolsó zugát is kifürkésszék. Ők azok, amelyek az emberektől a legteljesebb átláthatóságot követelik meg. Ez esetben nem jogos visszavágás-e, ha a WikiLeaks ugyanazzal a pénzzel fizet (jóval csekélyebb mértékben) a hatalmasoknak? Végül a harmadik vád machiavellisztikus cinizmusa már olyan mértékű, hogy jóformán figyelmen kívül hagyható.

A WikiLeakst gyakran éri az a kritika is, hogy amikor informátorai révén válogatás nélkül zúdítja az Internetre több ezer titkos dosszié tartalmát az iraki és afganisztáni háború borzalmairól vagy az amerikai követsé­gek bizalmas üzeneteit, olyankor nemcsak „felelőtlen" magatartásról tanúskodik, hanem emberek ezreinek életét is veszélyezteti. „A kezük vértől csöpög!" – jelentette ki például az amerikai védelmi miniszter, Robert Graves.¹²

Erre Julian Assange egyértelmű választ adott: „Négy év alatt, amióta a WikiLeaks létezik, maga a Pentagon sem volt képes bebizonyítani, hogy miattunk akár csak egyetlen ember is veszélybe került volna."¹³

Első szempont: senkit ne érjen kár

Az az aggodalom, hogy a dokumentumokban szereplő személyeket valamilyen kár érheti, idővel arra késztette a weboldalt, hogy ne abban a formában terjessze a dossziékat, amilyenben kapta őket, és hogy hóna­pokkal előtte egy második szűrőn is átbocsássa őket: konkrétan az írott sajtó öt tekintélyes orgánumán, amilyen a The Guardian¹⁴ , a The New York Times, a Der Spiegel, a Le Monde és az El País. Az Afganisztánról szóló dokumentumok és a 250 000 követségi üzenet esetében az említett médiumok először egymással konzultáltak, végül közösen határoztak arról, hogy közöljék-e őket vagy sem: „A döntés parázs vita után született meg – nyilatkozta Bill Keller, a The New York Times igazgatója. Előzőleg hosszasan tanulmányoztuk az anyagot, hogy felmérjük a jelentőségét és megítéljük a hitelességét. Vannak esetek, mint amilyen ez is, amikor az információ nyilvánvalóan a közérdeket szolgálja." (The New York Times, 2010. július 25.) Ekkor létrehoztak egy 120 szakújságíróból álló multina­cionális csoportot, ami heteken át osztályozta, elemezte, ellenőrizte, ér­telmezte és rangsorolta a követségi jelentések nyers üzeneteit, és tették mindezt újságírói kritériumok alapján (a WikiLeaks vezetői nem tekintik magukat újságíróknak, még akkor sem, ha megkövetelik is forrásaik védelmét). Így történt meg azután, hogy minden olyan személy nevét kitörölték, akinek a biztonsága veszélybe került volna a dokumentumok publikálásával.

Azoknak, akik szüntelenül arról kárognak, hogy a WikiLeaks által napvilágra került dokumentumok úgymond „archívumok kifosztásából" származnak, jó volna emlékezniük rá, hogy a szabad sajtó alapjai nagyrészt „kitudódott hírek"-re épülnek. Ha megáll a lábán az a tétel, hogy egyetlen, illegális eszközökkel végzett nyomozás eredménye sem kerülhet bírósági tárgyalásra, akkor az sem lehetséges, hogy a média a közvélemény ítélőszéke elé álljon. Példának okáért az, hogy az Egyesült Államok milyen mértékben avatkozott be a vietnami háborúba, abból a 7.000 oldalnyi ultratitkos dokumentum-­együttesből, a „Pentagon-iratok"-ból derült ki, amelyet Daniel Ellsberg, a Rand Corporation egyik kutatója bocsátott titokban a The New York Times részére 1971-ben. Erre föl fakadt ki ekképp Richard Nixon elnök: „Az efféle dolgokért embereket kellene máglyára küldeni."

Arra is érdemes emlékezni, hogy a The Washington Post nyomozásá­nak sikere a híres Watergate-ügyben (ez vezetett Richard Nixon elnök lemondásához), amit az oknyomozó újságírás egyik legnagyobb diada­lának tartanak, nem lett volna lehetséges, ha az FBI második embere, a „Deep Throat" [Mély Torok] fedőnéven ismert Mark Felt nem csempészi ki és nem adja át a titkos információkat két újságírónak, Carl Bernsteinnek és Bob Woodwardnak.

Hozzánk jóval közelebb, itt Franciaországban is – és most hagyjuk a Le Canard Enchafnét, amely arra szakosodott, hogy „kiszivárgott anya­gok" alapján áll elő folyamatosan fontos leleplezésekkel – találkozunk hasonló példával. A Woerth-Bettencourt-­ügy 2010-ben pattant ki, amikor a Mediapart nevű weboldal és a Le Point hetilap teljes egészében nyilvá­nosságra hozta azokat a „titkos lehallgatások"-at, amelyek Eric Woerth minisztert is közvetlenül érintették.

Emlékszünk arra, hogy ez alkalommal voltak olyanok, akik – hogy a lényegről eltereljék a figyelmet – arra helyezték a hangsúlyt, hogy a bizo­nyítékokhoz illegális úton jutottak hozzá. Erre reagált többek között Eva Joly bírónő is, amikor ezt nyilatkozta: „Itt mindenki a nyomozás kérdéséről beszél – mondta. – Csak arról folyik a szó, hogy milyen problémákat vetnek föl az illegális lehallgatások, nem pedig arról, hogy mit tárnak fel." (Le Monde, 2010. december 16.)

Hazug demokráciák

A legzavaróbb körülmény tehát mégsem az, hogy a WikiLeaks „lopott dokumentumokat" terjeszt, amit azok hangoztatnak, akik a hírvivővel végeznének, ha az rossz üzenetet hoz.¹⁵ A dolog lényege az, hogy a WikiLeaks olyan információkat hoz a világ tudomására, amik az állam­polgárokra tartoznak, és amiket a hatalom nem akar nyilvánossá tenni. Annak okát, hogy mivel magyarázható az iránta megnyilvánuló tömeges rokonszenvmozgalom, az El País igazgatója, Javier Moreno ekképp boncolgatja: „A WikiLeaks dokumentumai által keltett különös érdek­lődésnek alapvetően egyszerű a magyarázata: tökéletesen leleplezi, mégpedig olyan mértékben, ahogy előtte senki sem, hogy a fejlett nyugati demokráciák politikai osztályai szüntelenül becsapják állampolgáraikat." (El País, december 19.)

És az az igazi botrány, hogy nem történik semmi. Hogy a jelenségnek gyakorlatilag nincs semmilyen következménye. Hogy a kétségbevon­hatatlan bizonyítékokkal leleplezett felelős politikusok, akik hazudtak népüknek, tovább kormányoznak, mintha mi sem történt volna. Ez a fajta büntetlenség pedig sokkolja és felháborítja a polgárokat.

A tunéziai kivétel

Az egyetlen kivételnek az általános szabály alól a 2010. decemberi, 2011. januári tunéziai forradalom tűnik. A WikiLeaks bombaként robbanó távira­tokat közölt, amikben Robert F. Codec amerikai nagykövet részletekbe menően leírja, hogy Tunéziában milyen elképesztő méreteket öltött a korrupció a kivénhedt diktátor, Ben Ali és felesége, Leila féktelen étvágyú családjának, a „Trabelsi klán"-nak a körében. A hír katalizátorhatással volt a tunéziai népre, amely 23 évig sínylődött a kleptokrata diktatúra alatt. Ahogy a kínai mondás tartja, ez volt az „a súlyos bunkócsapás, mely eszméletre térít".

Persze a tunéziaiak addig is a bőrükön tapasztalták meg a rezsim rend­őri természetét. A nép elégedetlensége nőttön-nőtt, különösen azután, hogy az élelmiszerek ára az égbe szökött. December 7-én azonban, amikor a visszaélések és vesztegetések pontos leírásával nyilvánosságra kerültek a követségi jelentések, az emberek lázadásban törtek ki.

A tunéziai hatóságok azonnal letiltottak minden hozzáférést a WikiLeakshez, és cenzúra alá vették a helyi médiumoknak azt a részét, amely reagált a hírre. Csakhogy egyes weboldalak – például a TuniLeaks – megszerezték az anyagot,¹⁶ lefordították arabra és franciára, majd ter­jeszteni kezdték. Tőlük társadalmi szervezetek, az elektronikus posta, a blogszféra és az „arab telefon" vette át, és táplálta tovább az amúgy is felgyülemlett népharagot.

Olyannyira, hogy amikor december 17-én egy diplomás munkanélküli fiatalember, Mohammed Bouaziz, aki utcai árusként kereste kenyerét, felgyújtotta magát a Sidi Bouzid-i prefektúra előtt, az szikra volt a pus­kaporban. Azonnal tüntetések kezdődnek, és csakhamar elterjednek az ország minden részében. A Twitter, a Facebook és a blogok a cenzúrát megkerülve közvetítik az utasításokat és a jelszavakat. Az Al Jazeera arab tévéállomás bemutatja a Facebook és YouToube oldalait, népsze­rűsíti őket, és növeli az események visszhangját. Egymást érik az ösz-szecsapások a rendőrséggel, és több tucat áldozattal járnak. A tüntetők azonban fokozzák harcukat. Végül 2011. január 14-én a diktátor Zine El Abidine Ben Ali – aki évtizedekig tetszelgett az európai uniós demokrá­ciája védelmezőjének szerepében, arra hivatkozva, hogy ő volna a „vé­dőbástya az iszlamizmus ellen"¹⁷ – megbukik. A Foreign Policy amerikai magazin szerint ez volt a „WikiLeaks első forradalmi győzelme". (Foreing Policy, Washington, 2011. január 13.)

Meg kell védeni a forrásokat

Akárhogy is, a WikiLeaks felbukkanása az újságírás jövőjéről szóló vitá­ban bombaként robbant. John Pilger dokumentarista, híres oknyomozó újságíró, egykori vietnami és kambodzsai haditudósító úgy ítéli meg, hogy a weboldal „az oknyomozó újságírásnak egy olyan új formáját teremtette meg, amely nem ismer félelmet" (New Statesman, 2010. augusztus 19.). Idővel más, jellegükben különböző szervezetek lépnek óhatatlanul Julian Assange nyomába az egész világon. „Bármi lesz a sorsa Assange-nak és a WikiLeaksnek – állítja Felix Stalder, a bécsi Technológiai Intézet kutatója -, a modell már létezik. És reprodukálódik majd máshol és máskor." (Stalder 2011)

Ezt az állítást támasztja alá az arab Al-Jazeera tévéállomás és a The Guardian brit napilap példája azzal az 1600, a titkos izraeli-palesztin tárgyalásokra vonatkozó bizalmas dokumentummal, amiket 2011. január 23-án tettek közzé.

Az Al-Jazeera 2011 januárjában külön weboldalt is nyitott a kiszivá­rogtatott híreknek: Al Jazeera Transparency Unit (http://transparency. aljazeera.net/), Bill Keller pedig nemrég döntött úgy, hogy a The New York Timesnak is legyen egy saját „kiszivárogtató fiók"-ja (anonymous electronic drop box).

Miközben bizonyos államok fenyegetésekkel és bírósági eljárásokkal igyekeznek megfojtani ezt az újfajta újságírást¹⁸ , demokratikusabb he­lyeken olyan törvényeket fogadnak el sorra, amelyek a jogait biztosítják, megvédik a forrásokat és akadálytalanná teszik az Internet működését. Ez a helyzet Izlandon (Poncet 2010), ahol a Parlament 2010. június 16-án elfogadott egy törvényt – Icelandic Modern Media Initiative (IMMI) -, amely a világon a legteljesebb szólásszabadságot biztosítja újságíróknak és a szerkesztőségeknek az oknyomozó újságírás és az elektronikus sajtó területén. Nem kétséges, hogy az Internethez való általános hoz­záférés előbb-utóbb éppolyan alapvető demokratikus követelmény lesz, mint a tanuláshoz, a tudáshoz és a elektromossághoz való jog. A digitális árok feltöltése, amely egyelőre szakadékként tátong – lévén, hogy az emberiség kétharmada, azaz négymilliárd ember életében nem használta az Internetet -, nagyon hamar világméretű igényként jelentkezik. Az olyan törvények pedig, amelyek a kifejezés szabadságát védik, szükségszerű­en születnek majd meg.

A Sherrod-ügy

Igaz ugyan, hogy az Internet fejlődése informatikai téren sok pozitív eredménnyel járt – mint amilyen az elektronikus újságírás elterjedése vagy a WikiLeaks szárnyalása -, azért megvoltak a maga árnyoldalai is. Különösen az az „újságíró olvasókhoz" vagy „az események szemta-núihoz"¹⁹ intézett felhívás, hogy bátran tegyék közzé blogjaikat, fotóikat és videofelvételeiket²⁰ az újság weboldalán, mert jelentősen megnövelte annak a kockázatát, hogy hamis hírek terjengjenek a Világhálón…

Ráadásul a digitális média gyors elterjedése automatikusan hozta magával a sajtóbeli csúsztatások számának robbanásszerű növeke­dését. Ebből a szempontból nézve különösen tanulságos eset volt az úgynevezett Sherrod-ügy. Kezdődött az egész 2010 júliusában, amikor egy amerikai szájt, az ultrakonzervatív Tea Party mozgalomhoz közelálló Breitbart.com egy – megcsonkított és átszerkesztett – részletet közölt a Mezőgazdasági Minisztérium egyik afro-amerikai tisztviselőjének, Shirley Sherrodnak a beszédéből. A „dokumentum" azt sugallta, hogy egy fehér­bőrű mezőgazdasági kistermelőt diszkrimináció ért a bőre színe miatt, ami egyfajta „bizonyíték" lett volna arra, hogy az Obama-­adminisztráció rasszista gyakorlatot folytat. Az „információ", amelyet szinte azonnal felkapnak a netes közösségi oldalak és a legnagyobb sajtóorgánumok, első helyen a Fox News, pillanatok alatt hatalmas botrányt kavar. Akkora botrányt, hogy nem egészen 24 órával később a mezőgazdasági minisz­ter elküldi azonnali felmondását Shirley Sherrodnak.

Ám a hivatalnoknő igen gyorsan bebizonyítja ártatlanságát, mégpedig egyszerűen azzal, hogy teljes egészében közzéteszi eredeti beszédét, amelynek megtekintésére egyetlen médium sem vette a fáradságot. Az állítólagosan diszkriminált fehér kistermelő – akit egyetlen újságíró sem kérdezett meg – szintén nem marad tétlen, és mindenütt azt ma­gyarázza, hogy Shirley Sherrod valójában megmentette őt. Csakhogy a tisztviselőnő jó híre akkor már romokban hever. Maga Barack Obama elnök volt kénytelen személyesen felhívni telefonon és a bocsánatát kérni: „Azért történt az egész, mert olyan médiakultúrában élünk, hogy ha a YouToube vagy egy blog bármit híresztel, azt a világ felkapja, és végül hatalmas üggyé duzzad." (Interjú az ABC televíziós csatorna „Good Morning America" című műsorában, 2010. július 22.)

Tragikus tévedések

A média Franciaországban sem fog mellé ritkábban vagy csúszat szándé­kosan, mint máshol, amit több tucat eset is bizonyít. Ha közülük néhány bocsánatosnak bizonyul is²¹ , mások súlyos következményekkel, olykor pedig tragédiával járnak. Példának itt van az outreau-i „pedofilok" bűn­ügye, vagy Marie L. története, akit állítólag antiszemita indíttatású inzultus ért a RER D vonalán, a Patrice Alégre – Dominique Baudis-ügy vagy éppen a Roissy reptér poggyászkezelőjének esete (Balbastre 2004).

Ezek a példák többnyire olyan beállítottságú újságírókhoz kapcsolód­nak, akik oknyomozónak mondják magukat, s miközben megittasultak az általuk keltett félelemtől, biztosak saját büntetlenségükben. Ők okozzák a legjelentősebb károkat. Ez a jelenség késztette Philippe Cohent és Elisabeth Lévyt a kijelentésre: „Távol áll tőlünk, hogy a politikus férfiakat és nőket a vérszomjas újságírás ártatlan áldozatainak tekintsük. Ugyan­akkor egyes perekben meg kellene kérdezni az újságíróktól, hogy milyen alapon vonnak felelősségre mindenkit, amikor őket senki sem kényszeríti erre." (Cohen – Lévy 2008)

A France 2 tévécsatorna állandó jeruzsálemi tudósítója, Charles Enderlin Un enfant est mort [Meghalt egy gyermek] című könyvében egy döbbenetes, ideológiával átszőtt sajtómachináció történetét írja le, mely történet valóságos iskolapéldája a gátlástalan félretájékoztatásnak (Weill-Raynal 2007). Emellett elmondja azt is, hogy milyen üldöztetést szenvedett el emiatt ő és vele együtt a hozzátartozói. Az eset azzal indul, hogy 2000. szeptember 30-án Gázában, a netzarimi izraeli állásokkal szemben több lövés éri Mohammed al-Durrát, egy palasztin kisfiút, aki ott hal meg apja karjaiban. A jelenetet a France 2 operatőre, Talal Abou Rameh filmezi. A képeket Charles Enderlin kommentárjával még aznap este bemutatja ugyanez a tévécsatorna, és a film azonnal bejárja a vilá­got, bizonyítva egyes izraeli katonák embertelenségét.

Csakhogy a dezinformációra szakosodott műhelyek és az amerikai­izraeli körökhöz tartozó, összeesküvés-elméletekben jártas szakértők, meséli Charles Enderlin, azon nyomban nekiálltak, hogy kiforgassák a képek értelmét. A Politis hetilap igazgatója, Denis Sieffert ekképp fog­lalja össze a történteket: „A machinációt egy jól ismert dezinformációs műhely, a Metula News Agency (Mena) kezdte, amely egy bizonyos francia közönséghez szól. A forgatókönyv francia aktivisták műve, olyan izraeli álszakértőkkel közösen, akik azt is megpróbálták bebizonyítani, hogy Jichak Rabin egy Simon Peres által szőtt összeesküvés áldozata… A forgatókönyv állítása megdöbbentő: eszerint az egész nem egyéb, mint egy Talal Abou-Rameh által megrendezett jelenet Enderlin cinkos összejátszásával. A kis Mohammed eljátszotta saját halálát. A szájáról, állítják ezek a botcsinálta »szakértők«, leolvashatók az utasításai, ami­ket ő maga ad az operatőrnek. Az utolsó golyó becsapódása után teste megrándul, és ez arról tanúskodik, hogy nem halt meg. (Seifert 2010)

Az igazság botrányos elferdítése árán ugyan, de ez a befolyásos sze­mélyek által vezérelt, jól felépített dezinformációs gépezet mégiscsak sikerrel hitette el a gondolatot, hogy a France 2 dokumentuma nem egyéb, mint hamisítás, egy megrendezett jelenet, összegezve pedig egy közönséges „médiaösszeesküvés" Izrael ellen. Ezt a verziót azután olyan tekintélyes médiumok tették magukévá, mint a The Wall Street Journal, a Los Angeles Times és egy német televíziós csatorna. Izra­elben azonban – senki. Ebből a körülményből vonta le Denis Sieffert a következtetését: „Ennek az ügynek az egyik tanulsága az, hogy az Izrael melletti jobboldali kamarilla végeredményben hatékonyabb Franciaor­szágban vagy az Egyesült Államokban, mint magában Izraelben. Soha, sem Sharon, Livni vagy Olmert kormánya, sem a hadsereg vezérkara, sem a Sin Beth (a belső elhárítás) nem tett magáévá olyan elméleteket, mint amilyeneket Franciaországban propagálnak. Az izraeli hatóságok soha nem vonták kétségbe Talal Abou-Rameh vagy Enderlin hitelessé­gét." (Seifert 2010)

A dezinformáció hasonló formában nyilvánul meg más országokban is. Spanyolországban például a 2004. március gyilkos merényletek után a José María Aznar kormánya által felügyelt média széles körű manipulációba kezdett. Bizonyos választói ambíciók szolgálatában arra törekedett, hogy egyfajta „hivatalos igazságot" erőltessen a közönségre, amikor is megpróbálta eltitkolni az Al-Qaida-hálózat felelősségét, és a gaztettet az ETA baszk szervezetnek tulajdonította.

2005-ben és 2006-ban az El Mundo napilap két riportere tucatnyi har­sány cikket publikált, és bennük azt leplezte le, hogy Gaetano Pisano, „Tano", olasz festő Spanyolországban fogadta be és rejtegette az egyik legelvetemültebb náci bűnöst, Aribert Heimet, „Doktor Halál"-t… 2010 októberében az egyik bíróság azonban egyértelműen bebizonyította, hogy az összes „információ" „hamis, pontatlan, ellenőrizetlen" volt (El País, 2010. október 18.). Ennek ellenére a festő pszichiátriai kezelésre szorult, pályafutása derékba tört.

Az összes hasonló ügy, továbbá az a körülmény, hogy egyre szorosab­ban kapcsolódott össze a gazdasági és politikai hatalommal, súlyosan megtépázta a média hitelességét.

(Fordította: Székely Ervin )

Eredeti megjelenés: http://www.medelu.org/L-affaire-Julian-Assange- Wikileaks. A cikk a szerző L'Explosion du journalisme című könyvének [Párizs, Galilée, 2011] V. fejezete.

Jegyzetek

¹ „Ezek a publikációk veszélyes támadások, és nem csupán az Egyesült Államok biztonsági érdekei, hanem a nemzetközi közösség ellen is" – jelentette ki példá­ul Hillary Clinton, az amerikai diplomácia vezetője 2010. október 30-án. http:// www.rtbf.be/info/media/WikiLeaks/WikiLeaks-hillary-clinton-met-les-choses-au-point-280681

² A Twitteren egy hashtag (címke), nevezetesen a kettős kereszt szimbólum ke­rült a kulcsszó elé: #trafigura. A hashtagok lehetővé teszik az egyazon tárgyra vonatkozó információk csoportosítását.

³ Trafigura vs Guardian: twitter au secours de la liberté de la presse, Media Trend, http://www.themediatrend.com/wordpress/

⁴ Az összecsapás leírását Robert Booth tollából lásd: Trafigura: A few tweets and freedom of speech is restored, guardian.co.uk, 2009. október 13. http://www. guardian.co.uk/media/2009/oct/13/trafigura-tweets-freedowm-of-speech

⁵ Lásd a Media Trend idézett cikkét.

⁶ http://www.youtube.com/watch?v=to3Ymw8L6ZI

⁷ Többek között a svájci Postfinance bank, a Paypal on-line pénzküldési rend­szer, a Visa és a Mastercard leállították a pénzadományok folyósítását Julian Assange szervezetének, és számos szolgáltató letiltotta a hozzáférést a И/iki'Leakshez. Lásd Riviére 2011.

⁸ A szabadon letölthető szoftverek alkalmazása, módosítása, másolása és ter­jesztése hivatalosan is ingyenes.

⁹ A francia büntető törvényköny 321.1. paragrafusa kimondja: „orgazdaságot követ el az, aki valamely tárgyat rejteget, megőriz vagy továbbít, valamint ha továbbításában közvetítő szerepet vállal, és tudja, hogy az a tárgy bűncselek­ményből származik. Orgazdaságnak minősül továbbá, ha valaki a körülmények ismeretében bűncselekményből származó tárgy révén, bármilyen módon, vagyoni haszonra tesz szert."

¹⁰ „Sunlight is said to be the best of disinfectants" – mondta Louis D. Brandeis, aki 1916 és 1939 között az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának (haladó szellemű) elnöke volt.

¹¹ Lásd például Jean-Michel Apathie blogját: WikiLeaks, le journalisme et les cambrioleurs, 2010. december 6. http://www.rtl.fr/blog/aphatie/wikileaks-le-journalisme-et-les-cambrioleurs-06-12-7675262487

¹² Egy 2010. július 31-én Christiane Amanapourral készült interjúban az ABC amerikai tévécsatornán.

¹³ Julian Assange answers your questions, www.guardian.co.uk, 2010. december 3.

¹⁴ Ez a brit napilap, a The New York Times-szal együtt első helyen közli a WikiLeaks leleplezéseit.

¹⁵ Ki üdvözölte „a demokratikus átláthatóságot", amikor például Németországban, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon vagy Lengyelországban nyilvános­ságra hozták és hozzáférhetővé tették az Interneten a kommunista éra politikai rendőrségének titkos archívumait, amivel több száz egykori kollaboráns életét dúlták fel?

¹⁶ 2010. december 13-ától fogva például a Maghreb emergent weboldal az USA nagykövetsége által folytatott „forródrót-beszélgetések" teljes anyagát terjesz­tette francia fordításban.

¹⁷ Az Egyesült Államok és szövetségesei a hidegháború idején (1947-1989) hangoztattak ahhoz hasonló szólamot, hogy „erősítsük meg a bástyákat a kommunizmus ellen", hogy fenntartsanak (vagy éppen létrehozzanak) olyan diktatúrákat, mint amilyen Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban, Törökországban és Dél-Amerika számos országában uralkodott.

¹⁸ Franciaországban Eric Besson iparügyi miniszter döntött úgy, hogy támadást indít aWikiLeaks ellen egy francia owned web hosting centeren (a roubaix-i OVH társaságon) keresztül azzal az ürüggyel, hogy diplomáciai titkot „sértett". Vö. Le Monde, 2010. december 3. Mellesleg Frédéric Mitterrand kulturális miniszter is kardoskodott egy másik szerver betiltása mellett, mondván, hogy az a WikiLeaks által lopott, kalóz módra megszerzett híreket továbbított. Vö. nouvelobs.com, 2011. január 6.

¹⁹ Franciaországban a BFMTV (http://temoins.bfmtv.com/) információs lánc biztatja folyamatosan „a riporterek közösségét", hogy ha valaki tanúja volt bizonyos eseményeknek, az küldje el címére fotóit vagy videofelvételeit. A szolgáltató ön­magát így határozza meg közelebbről: „A BFMTV olyan szerver, amely lehetővé teszi riporterközösségének, hogy videóit és fotóit szerkesztőségünkbe küldje, és megossza más internetezőkkel. Együttműködésben a Citizenside elnevezésű hálózattal, azt a lehetőséget is biztosítjuk, hogy egyetlen klikkeléssel eladjátok képeiteket a médiának, bárhol a világon."

²⁰ Olykor felmerül a szerzői jogok kérdése is, mint ahogy azt Daniel Morel haiti fotós esete is példázza, aki azon kevés fotóriporter közé tartozik, aki közvetle­nül a 2010. január 12-i földrengés után Port-au-Prince-ben volt. Morel feltette néhány felvételét a Twitterrel társult TwitPic nevű fotószerverre. Ezeket töltötte le onnan egy dominikai internetező, bizonyos Lisandro Suero. Onnan vette át őket a France-Presse Hírügynökség (AFP), és forrásául a Suero nevet jelölte meg. 2010. december 10-én egy New York-i bíróság elmarasztalta az AFP-t, hogy a fotókat Morel beleegyezése és jogdíj fizetése nélkül közölte. A bíróság ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a TwitPic nem jelezte, hogy a képek fel­használása jogdíjmentesen volna lehetséges. (Vö. Le Monde, 2010. december 31.).

²¹ 2010. március 19-én például a France Soir az első oldalon egy teljes alakos felvételt publikált Johnny Hallyday-ről ezzel a címmel: „Johnny a Karibi-tengeri Saint-Barthélemynél lovagolja a hullámokat", és azt állította, hogy az „exkluzív" fotó az előző napon készült, holott valóságban több mint négy éve…

Hivatkozások

Balbastre, Gilles 2004: Les faits divers, ou le tribunal implacable des médias, Le Monde diplomatique, 2004. december. http://www.monde-diplomatique.fr/2004/12/BALBASTRE/11719

Beylau, Pierre 2010: Les fausses vérités de WikiLeaks, Le Point, 2010. november 29. http://www.lepoint.fr/monde/ou-va-le-monde-pierre-beylau/les-fausses-verites-de-wikileaks-29-11-2010-1268391_231.php

Bouchicot, Jean-Yves 2010: WikiLeaks et les vieux journalistes : Slama bat le record. Mediapart, 2010. november 30. http://blogs.mediapart.fr/blog/jean-yves-bouchicot/301110/wikileaks-et-les-vieux-journalistes-slama-bat-le-record?page=0%2C0%2C0%2C0%2C3

Cohen, Philippe – Lévy, Elisabeth 2008: Notre métier a mal tourné. Deux journalistes sénervent. Párizs, Mille et une Nuits

Enderlin, Charles 2010: Un enfant est mort, Párizs, Don Quichotte Ferran, Benjamin 2011: Ces »hacktivistes« qui révent d'imposer la démocratie, Le Figaro, 2011. január 28.

Halimi, Serge 1995: Un journalisme de révérence, Le Monde diplomatique, 1995. február. http://www.monde-diplomatique.fr/1995/02/HALIMI/1191

Lessig, Lawrence 2004: Culture Libre – Comment les médias utilisent la technologie et la loi pour confisquer la culture et contrőler la créativité. http://www.sisudoc.org/sisu/free_culture.lawrence_lessig/about.fr.html

Marliére, Philippe 2010: Manifs étudiantes á Londres: un moment de bonheur collectif, Rue89, 2010. december 2. Orwell, George 2001: La politique et la langue anglaise. In George Orwell: Essais, Articles, Lettres, Vol. IV (1945-1950), Párizs, Editions

Ivrea Plenel, Edwy 2011: En défense d'Internet et de WikiLeaks : la révolution numérique, Mediapart, 2011. január 7.

Poncet, Guerric 2010: L'islande pourrait devenir un paradis pour la liberté d'expression, Le Point, 2010. február 16.

Renard, Florence 2010: WikiLeaks: débat sur un grand déballage, Les Echos, 2010. december 7.

Riviére, Philippe 2010: Rapports explosifs sur la guerre d'Afghanistan, Le Monde diplomatique, 2010. július, http://www.monde-diplomatique.fr/carnet/2010-07-26-Rapports-explosifs-sur-la-guerre

Riviére, Philippe 2011: WikiLeaks, mort au messager, Le Monde diplomatique, 2011. január, http://www.monde-diplomatique.fr/2011/01/RIVIERE/20058

Rousselin, Pierre 2010: La tyrannie de la transparence, Le Figaro, 2010. no­vember 29.

Rusbridger, Alain 2010: First Read: The Mutualized Future is Bright, The Guardian, 2010. október 19.

Sieffert, Denis 2010: L'incroyable machination, Politis, 2010. október 8.

Stalder, Felix 2011: Pourquoi les institutions peinent á garder leurs secrets, Le Monde diplomatique, 2011. január. http://www.monde-diplomatique.fr/2011/01/STALDER/20057

Stallman, Richard 2010: The Anonymous WikiLeaks protests are a mass demo against control, The Guardian, 2010. december 17; a cikk francia fordítása: http://www.telerama.fr/techno/de-la-necessite-des-cybermanifestations-pour-defendre-wikileaks-par-richard-stallman,63869.php

Steinberg, Stefan 2010: La presse européenne et les révélations de WikiLeaks, Le Journal des alternatives, 2010. augusztus 19. www.alternatives.ca

Warren, Samuel D. – Brandeis, Louis D. 1890: The Right to Privacy, Harvard Law Review, 4.

Weill-Raynal, Guillaume 2007: Les nouveaux désinformateurs, Párizs, Armand Colin

Az írás első része kimutatta, hogy kedvteléseink általában nem eszközei az életben maradásnak. Ebben a részben kiderül, hogy a szabadságra következetesen törekvő egyénnél szervesen összekapcsolódhatnak a létezés nagy kérdései és az örömforrások.

„Nem a képességeid, hanem a döntéseid mutatják az értéked"
„Végy magadon erőt, de ne tégy magadon erőszakot!" (könyvjelzőfeliratok)

Az előző részben (Eszmélet 95, 2012. ősz) megmutatkozott, hogy más úton járnak az egyéni kedvtelések és máson az egzisztenciális létkérdések: a szóba került örömforrások nem az életben maradás eszközei. Megkerülik az egyén biológiai, társadalmi, planetáris létezésének alapjait, így a bennük rejlő fenyegetettségeket, kockázatokat is.

Jelen fejezet arra próbál rákérdezni, hogy nem kapcsolódhat-e össze a két ellentétes beállítódás. Lehetséges-e egyidejűleg figyelembe venni a nagy létproblémák megoldására és az individuális örömökre való tö­rekvés igényét, szempontját? Kialakulhat-e összhang a különböző szintű létbeli fenyegetettségek kérdése és az egyéni örömvágy között?

***

„Látom a jót, és teszem a rosszat" – figyelt föl annak idején Baruch Spinoza az emberi viselkedés egyik ellentmondására. Hiába munkál bennünk a józan értelem, gyakorta nem az útmutatásának megfelelő módon cselekszünk. A magyarázatot abban véli megtalálni, hogy az egyén nem képes uralkodni az érzelmein, indulatain, szenvedélyein. Ráadásul ez az ésszerűtlen viselkedés a szabadságunktól is megfoszt minket – tudjuk meg az Etika „Az emberi szolgaságról, vagyis az indula­tok erejéről" című részéből.

Ezek szerint az egyén jót és rosszat egyaránt cselekvő lény. Tetteit hol ésszerűség, hol ésszerűtlenség irányítja. Bár Spinozánál a végső cél az egyén homogénné, tisztán észlénnyé alakítása lenne, azonban míg ez ténylegesen megvalósul, az éppen élő egyénekkel kapcsolatban folyamatosan fennáll a kérdés: Csak puszta szeszély, kiszámíthatat­lanság húzódhat meg érzelem és értelem, szenvedély és racionalitás perlekedésében? Vagy létezhet benne valamilyen rejtett, mögöttes logika, szerves összefüggés is? Minden esetben irracionálisak és szolgaságba döntenek az indulatok és a szenvedélyek? Vagy esetleg előfordulhat valamilyen felismerhető szabályszerűség, valamilyen feltárható rend „jó" és „rossz", ésszerű és ésszerűtlen eme kettősségében? Lehet-e olykor következetesség abban, hogy időnként „rosszat" teszünk?

1. Nem minden szeszély, ami annak látszik

Mondják, hogy az emberek szeszélyesek. Mondják, hogy az emberek következetlenek.

Valóban, az ember gyakran szeszélyes, gyakran következetlen. De számos esetben, amikor egyik cselekedetét első pillantásra puszta szeszélynek vagy következetlenségnek gondolnánk, mélyebb elemzés során megmutatkozik, hogy az illetőt valamilyen racionális megfontolás mozgatja, illetve határozottan felismerhető következetesség vezérli.

A növények működése az önreprodukcióra programozott zárt rendszer: életüket az önfenntartás és a szaporodás mozgatóereje irányítja.

Az állatok viselkedését szintén a létfenntartás és a fajfenntartás ösz­töne határozza meg.

A gépek működése is egylényegű: működésüket az vezérli, amire tervezték, illetve alkalmazzák őket.

Az emberi egyén – a növényektől, az állatoktól, a gépektől eltérően – nem szigorúan zárt, homogén, hanem (mint korábban már volt róla szó) életfolyamata különböző szintjeinek a metszéspontjában, illetve metszéspontjaként létezik. Létezésének valamennyi síkján, dimenzió­jában egyidejűleg éli az életét. Cselekedetei, törekvései hol erre, hol arra a szintre irányulnak, fókuszálnak. De kisebb-nagyobb mértékben a többi szintre is kihatnak. Ugyanakkor ezeken a – természeti, történelmi, társadalmi – létszinteken eltérő mérce érvényesül egyazon konkrét cse­lekedetre: működésükben, gyakorlatukban ténylegesen más-más mérték alkalmazódik rá. Ugyanazt a tettet az egyén létezésének különböző síkjai a saját objektív mércéiken egymástól eltérő módon, szempontok szerint „ítélik meg". (Bővebben kifejtve: „Értékeszme és valóság" /1979/ http://minerva.elte.hu/tuto/ )

A puszta szeszélynek, következetlenségnek, ésszerűtlenségnek tűnő cselekedetről gyakorta kimutatható, hogy az illető valamelyik létszintjén (létszintjein) nagyon is racionálisnak és következetesnek bizonyul. Mit jelent mindez? Nem kevesebbet, mint hogy bármit tesz az egyén, visel­kedése egyszerre minősülhet – más-más dimenzióban – ésszerűnek és ésszerűtlennek, következetesnek és következetlennek. Valamint – ezzel szoros összefüggésben -, hogy indokolt többféle racionalitással szá­molnunk: plurális racionalitás/ésszerűség fogalomban gondolkodnunk.

Hogy érthetőbb legyen az ésszerűség pluralitására, a racionalitások többféleségére vonatkozó következtetés, gondoljunk bele: magán a tudomány területén is mennyire különböző elvárásokkal találkozunk. Másként (sőt, egymástól is eltérő módon) ítélik meg az egyén viselke­dését, tetteit az elvont általános normákat alkalmazó társadalomtudo­mányok (jogtudomány, politikatudomány stb.) – figyelmen kívül hagyva, felülírva az egyének, csoportok egyneműsítést zavaró sajátosságait, különösségeit. (Az egyediségtől elvonatkoztató szakmaiság.) És más­ként a konkrét individuumra koncentráló orvoslás, pszichológia stb., amelyeknek elsődlegesen az egyediségekkel van dolga. Ez utóbbiak feladata az adott egyén testi és lelki egészségét megteremteni, gon­dozni, az egyensúlyi állapotát, működését biztosítani. (Az általánosabb szinteket elfedő szakmaiság.) A társadalomtudományok az egyén számára külső, az individuális tudományok a belső kritériumokat, vonatkoztatási pontokat alkalmazzák: ítéleteikben, minősítéseikben külső, illetve belső rendszerek szempontjait érvényesítik. Ennek a tudományon belüli profilmegoszlásnak figyelemre méltó következmé­nye például: megesik, hogy valamely viselkedés, amely az általános érvényre igényt tartó tudományosság mércéjén irracionálisnak mi­nősül, a lélektan számára gyógyító (vagyis tudományos, racionális) eszközként jön számításba. Az egyén belső rendszerével foglalkozó pszichológus – szakmai-szakszerűségi megfontolásból, tárgy- és feladatválasztásából adódóan – nem teheti meg, hogy ne a páciens egyedi sajátosságaira koncentráljon. (A köztes, közvetítő helyzetben levő pedagógus szerepéről és mozgásteréről vö. „A liberalizmus: fa­sizmus. Lukács György koncepciójáról ". Eszmélet 85 /2010. tavasz/) Külső és belső eme kettősségével szorosan összefügg az emberek személyiségének ki- és továbbalakulása.

Régi megállapítás, hogy az egyén nem valamilyen zárt, lehatárolt en­titás, amely statikus lényeget hordoz magában, hanem sokkal inkább az eleven viszonyaival jellemezhető lény. Egyedi személyisége is külső viszonyaiba merítkezik, azokból építkezik, táplálkozik. Továbbá, mivel a viszonyai változnak, az egyén maga is folyamat: tapasztalatai, élményei hatására élete során állandóan formálódik. Bizonyos értelemben egy­fajta lenyomata a külső körülményeknek, amelyek között az élete zajlik. Másfelől azonban nem puszta lenyomata, hanem alakítója is azoknak. Egyidejűleg termék és aktív szubjektum.

„A marsallbotot mindenki a tarsolyában hordja" – hangzik a kissé elna­gyolt idézet. Mégsem lesz mindenkiből marsall. Nemcsak azért, mert nincs szükség olyan sok marsallra. Nemcsak azért, mert nincs min­denkinek kellő képessége a marsallságra. Hanem azért sem, mert – a tapasztalatok szerint – nem mindenkinek van belső hajlama erre. Vagyis mégsem hordja mindenki a tarsolyában a marsallbotot.

Úgy tűnik, hogy az emberek személyisége rendelkezik olyan – a puszta képességeken túlmutató – egyedi sajátosságokkal, amelyek azt ugyan nem határozzák meg eleve, hogy mivé lesz az illető, de azt igen, hogy mivé nem lehet. A külső viszonyok nem tudnak az adott egyénbe bármit „beleírni" – nem lehet őt bármivé alakítani. (Személyiségének specifi­kumai, mint végső bázis, támogatóan, illetve korlátozóan orientálják a konkrét személyiség kibontakozásának irányát és továbbfejlődését.) A külső viszonyok olyan egyedi belső magra rakódnak, nyomódnak rá, amely bizonyos – egyénenként eltérő – befolyásoknak ellenáll, másokat viszont szervesen adaptál, integrál. Úgy is mondhatjuk, hogy a meglevő saját magba formál, épít bele. Ez a saját mag fogadja be (illetve más esetben nem fogadja be) a kívülről jövő hatásokat az állandóan formá­lódó személyiségbe.

Azt tapasztaljuk, hogy a kialakult személyiségnek két összetevője van: egyedi sajátosságai és másokkal közös vonásai. Konkrétabban: a személyiség egyedi bázisa, mint specifikus mag, és mint kiteljesíthető potencialitás, illetve a – tágan értelmezett – szocializáció formáló hatá­sa. Az egyént a szocializáció a hasonlóvá válás, az egyformaság irá­nyába tereli. Személyiségének megkülönböztető specifikumát viszont az eredeti bázis továbbélése, folyamatosan alakuló fennmaradása mutatja. A személyiségben az állandóság, a folytonosság mozzanata: az egyediség. Ebből bomlik ki (bontakozhat ki) a személyiség sokfé­lesége.

Az egyidejűleg „kapuként" és szűrőként működő, és állandóan to­vábbépülő eredeti magot nevezik az individuum személyes oldalának – klasszikusnak tekinthető kifejezéssel: az esetleges, véletlen egyéntől megkülönböztetett személyes egyénnek.

2. „Játszani is engedd"

Petőfi verse – egyebek mellett – azt illusztrálja, hogy az egyén visel­kedése hol ilyen, hol olyan. Egyszer a gondolatait, máskor az érzelmeit helyezi előtérbe. Egyszer kellemes hangulatokat, máskor táplálékot fo­gyaszt. Választhatja a mindenkori jelent, de akár előnyben részesítheti a jövőjét. Tekinthet önmagára mint puszta egyénre, de úgy is, mint nemzete tagjára. Aggódhat-bánkódhat országa szegényeiért (a népért) éppúgy, mint az ország egészéért. Kezelheti magát az országához tartozóként, vagy akár az emberiség részeként. Stb.

Viselkedésünknek ilyen sokfélesége lehet kapkodás, iránytalanság tünete. Árulkodhat arról, hogy az illető belsőleg bizonytalan, talajtalan, ami egy esetleges, véletlenszerű sodródásban jut kifejeződésre. De az is lehet, hogy – épp ellenkezőleg – az eltérő, sőt ellentétes konkrét megnyilvánulásoknak közös gyökere van, és a sokszínű, változatos viselkedés valamiféle belső következetesség jele. (Petőfi mondandója a versben határozott iránnyal, építkezéssel rendelkezik.) Nemcsak a külső vonzások és taszítások lehetnek viselkedésünk mozgatórugói, hanem az a személyiség is, amely reagál (illetve negatívan reagál: nem reagál) a külső hatásokra. Aki egységes, kiegyensúlyozott személyiséggel ren­delkezik, annak a cselekedetei döntően ennek az irányítása alatt állnak. (Ilyenkor elmondható, hogy rend van az egyénben: a személyiség belső rendje nyilatkozik meg a viselkedésében.) Ebben az esetben a felszínen következetlennek, esetleg kaotikusnak tűnő magatartásról kiderülhet, hogy ugyanarról a tőről, az illető egységes struktúrájú személyiségéből fakad. Innen nézve az egyes egyén azért sokféle, többrétegű, az életét tudatosan különböző síkokon élő lény, mert jót akar magának. Logikusan, racionálisan viselkedik, amikor személyiségének többoldalú igényeit, hajlamait nem tagadja meg eleve.

3. A személyiség védelme

Nem logikátlan, ha az egyén fontosnak tartja a személyiségét. Nem logikátlan, ha az egyén védelmezi a személyiségét. Személyisége az az entitás, amely objektíve a legközelebb áll hozzá. Személyiségvéde­lemnek azt nevezem, amikor az egyén, cselekvése során, ragaszkodik a – változó, továbbformálódó – személyiségéhez, magatartásának személyes jellegéhez.

A személyiségvédelemnek megkülönböztethető offenzív és defenzív, valamint aktív és passzív változata. Elhatárolható továbbá egymástól – az eredményesség szempontjából – az objektív és a szubjektív sze­mélyiségvédelem.

– Offenzív személyiségvédelemnél az egyén igyekszik a személyi­ségével összhangban cselekedni, illetve vele összhangban levő élmé­nyekhez jutni. (Azzal próbálja védeni a személyiségét, hogy kielégíti annak – vélt vagy valós – szükségleteit.) Aktív esetben megszervezi az ilyen élményeket önmaga számára. Passzív esetben arra szorítkozik a tevékenysége, hogy az útjába kerülő lehetőségek között – a saját belső mércéje alapján – szelektál.

– Defenzív személyiségvédelemnél az egyén igyekszik távol tartani a személyiségétől idegen hatásokat, eseményeket. (Azzal védi a szemé­lyiségét, hogy megpróbálja megóvni az ellenségesnek gondolt, roncsoló befolyásoktól.) Aktív esetben tudatosan mérlegel, és ennek alapján kikerüli (illetve elhárítja) a nem kívánt történéseket. A teljes defenzivitás választásakor viszont „kivonul" annak érdekében, hogy minden negatív érintkezést (mint veszélyforrást, kockázatot) kiszűrjön, kiiktasson. Visszavonulásával „nagy tételben", strukturálisan tekinti magát védettnek.

Nem logikátlan, hogy a konkrét személyiségvédelem aktuálisan mindig az éppen adott, empirikusan jelenlevő (akár az egyedi bázist háttérbe szorító, felfüggesztő) személyiség védelmét jelenti. Vagyis akármilyen is egy adott személyiség itt és most megnyilvánuló konkrétsága (illetve belső összetétele), az egyén gyakorlatában a mindenkori belső állapot, illetve az erről kialakított képzet (ahol az adekvát képzet és a tévképzet egyenértékű) jelenik meg megvédendőként. Ez a gyakorlati kiindulópont­ja, a tényleges vonatkoztatási alapja.

A rövid távú és a hosszú távú személyiségvédelem általában nem tel­jesen azonos. Az egyének – ösztönösen vagy tudatosan – előnyben részesítik valamelyiket. Továbbá, az egyén szándékolt cselekedete és annak következménye sem feltétlenül esik egybe. Ennek alapján indokolt különbséget tenni szubjektív személyiségvédelem és objektív személyi­ségvédelem, vagyis a személyiségvédelem igyekezete, eltökéltsége és tényleges eredménye között. Elemzéssel kimutatható, hogy valamely egyén adott cselekedete hozzájárul-e vagy sem az illető személyiségé­nek védelmezéséhez, és ha igen, akkor objektíve a rövid vagy a hosszú távú személyiségvédelmet segíti-e elő.

Objektív személyiségvédelemnek nevezem, ha sikeresen megvalósul a védettség: a személyiség belső biztonsága ténylegesen létrejön. Kiala­kul és tartósan működik a személyiség egyensúlyi állapota. Szubjektív személyiségvédelemnek nevezem, ha egy ilyen eredmény elérésére megvan a tudatos törekvés – de az eredmény puszta szándék marad. Akár azért, mert az illető nem találja meg, illetve nem alkalmazza a célravezető eszközöket. Akár azért, mert amit az illető a személyisége védettségének gondol, arról kiderül (illetve elemzés révén kiderülhet!), hogy csupán átmeneti, ingatag biztonságot ad.

4. A személyiség játékossága és elköteleződése

Egyeseknek az élvezetek vagy a sikerek halmozása, másoknak va­lamilyen tekintély szolgálata a fő kedvtelése. De az is megesik, hogy valakinek az okozza a legnagyobb örömöt, hogy a saját személyiségé­vel törődik, és azt gondozza. „Hobbijává" teszi a személyiségére való koncentrálást, odafigyelést. A személyiséggel való törődésnek egyaránt fontos eleme lehet annak kibontakoztatása, továbbépítése, egységessé formálása, illetve játékos igényeinek kielégítése. (Személyes hajlam fejeződhet ki mind az alkotó, önfejlesztő, mind a játékos tevékenység­ben.) A személyiségre orientált beállítódás nem távolít el a mindennapi örömöktől, de a viszony megfordul: a kedvtelések vonzásában levő, azoknak kiszolgáltatott viselkedést felváltják a személyiségből fakadó, hozzá igazodó, ezért vele ellentétbe nem kerülő kedvtelések.

Nem nehéz észrevenni, hogy az egyéni kedvteléseknek a saját szemé­lyiséggel való összekapcsolódása (a személyiség belső egységében való gyökerezése) a korábban említettektől eltérő minőséget eredményez. Aki az örömkeresést (a pillanatokhoz, illetve a külső esetlegességek­hez, véletlenekhez kötődő örömforrásokkal szemben) a személyiségére alapozza, az a pusztán mennyiségi örömök helyett – lehetőség szerint – hosszabb távú, maradandó, tartós és minőségi (személyes tartalmú, minőségű) örömökre lel.

Élvezet is van abban, hogy létezik egy középpontjuk – mondja Makaren­ko a parancsnokról. Az egységes struktúrával rendelkező személyiség nem kívül, hanem önmagán belül találja meg és hordozza a középpontját. Azt tapasztalja, hogy az örömei is erre a belső „középpontra" alapozód­nak, ebben gyökereznek. A belső „középponttal" való rendelkezés tehát kihathat az örömök, kedvtelések területére. Új horizontot nyit. Megadja a kedvtelések személyessé válásának a lehetőségét, az adott személyiség­hez szervesen, belsőleg kapcsolódó örömök kialakulását. A személyes örömök, személyes kedvtelések, személyes játékosságok érvényesülé­sének lehetőségét. Hobbivá teszi a személyiségközpontú viselkedést.

Ugyanakkor több is ez, mint puszta hobbi. Az írás első részében szó volt az egyének különböző kedvteléseiről, és ennek keretében a különböző elköteleződéseiről. Szó volt az állandóságra, folytonosságra vágyó egyének tekintélyek (személy, intézmény, eszme) iránti elkötele­ződéseiről. Miért ne fordulhatna elő, hogy aki az életében állandóságra, folytonosságra törekszik, nem önmagán kívül, hanem – befelé tekintve – személyiségének belső útmutatásában keresi azt. Hogy valaki önmagát választja, és a saját személyisége (személyiségének egységes jellege) iránt köteleződik el? (Klasszikussá vált megfogalmazásban: „a szemé­lyiség szenvedélye" /S0ren Kierkegaard/ mozgatja.) Hogy – amennyiben határozott struktúrájú személyiséggel rendelkezik – a döntéseit, csele­kedeteit ezen szűri át, ehhez igazítja?

Az ilyen ember – ösztönösen vagy tudatosan – arra is törekszik, hogy el tudja fogadni önmagát. Arra is elköteleződik, hogy önmagával „jóban", belső békében legyen: megteremtse és megőrizze a lelki egyensúlyát. Hogy pszicho-fiziológiai rendszerét hosszabb távon táplálja, működtesse. Végső fokon személyiségének tartós egyensúlya, belső harmóniája iránt elkötelezett. Ily módon a személyes (a személyiséggel összhangban levő) hobbi létszintű, az egyedi létezésben gyökerező megalapozást nyer.

5. Közbevetés: szubjektív cél – objektív cél

„Mondj igazat, betörik a fejed". Mi van akkor, ha az igazmondás és a fejbetörés egymástól elválaszthatatlan, és mégis megmondom az igazat? Ha a lelkiismeretem nem engedi, hogy elhallgassam? Ha azon az áron is kimondom, hogy tudom, ezért betörik a fejem? Csak törjék, ha nélküle nem megy az igazság kimondása!

Jelen fejezet arra keresi a választ, hogy összekapcsolódhatnak-e az egyéni örömök és a nagy létproblémák. A vizsgálódásnak ezen a pontján szükséges szóba hozni egy paradoxnak tűnő összefüggést.

Birtokában vagyunk a döntés, az alternatívák közötti választás képes­ségének.

Lehetőségünk van arra, hogy olyan célokat tűzzünk ki, amelyek reáli­sak, ténylegesen elérhetők.

Birtokában vagyunk a képességnek, hogy megválasszuk a kitűzött célhoz szükséges eszközöket.

Birtokában vagyunk a képességnek, hogy célravezető módon alkal­mazzuk ezeket az eszközöket.

Mindez – szigorúan véve – azt is jelenti, hogy a tetteink által előidézett esemény nem pusztán megtörténik velünk, hanem úgy jelenik meg, mint gyakorlati célunk. Akkor is, ha nem fogalmazzuk meg a célunkként, vagy akár ellentétes a szándékolt céljainkkal. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk róla, ténylegesen úgy cselekszünk, mintha célunk lenne a bekövetkező fejlemény. Ez az összefüggés akkor is fennáll, ha gyakran nem akarjuk elismerni és vállalni tetteink bizonyos következményeit.

Ki akarta az 1990-es rendszerváltásnak nevezett rendszer-átalakítást (az összes szakmailag előrelátható – ezért többek által prognosztizált – következményével)? Mindenki, aki gyakorlatával – szavazatával – hoz­zájárult a legitimálásához. Aki nem ment el választani, az nem akarta, csupán passzívan elszenvedte.

Ki akarta, hogy NATO-radar épüljön Magyarországon? Mindenki, aki – akár igen, akár nem szavazattal – részt vett a belépési népszavazáson. Az akkori közhangulat ismeretében a radarépítés elkerülésének legjobb esélye a népszavazástól való távolmaradás volt.

Ki akarja Magyarország fizetésképtelenségét? Mindenki, aki az állami eladósodást vállaló pártokra szavaz. Aki nem akarja, hanem csupán elvi­seli az ország eladósodását, az kivonja magát a politikai választásokból.

Ki akarja, hogy törleszthetetlen hiteltartozása legyen? Mindenki, aki (szakmailag előrelátható, többek által prognosztizált) bizonytalan mun­kaerő-piaci helyzetben vállalja az eladósodást. Aki nem akarja a saját mértéktelen eladósodását kockáztatni, az biztos fedezet nélkül nem vesz fel hitelt.

A hasonló példák hosszan sorolhatók.

A célirányos (szakzsargonnal teleologikus) viselkedés két változatát különböztetik meg a filozófiában: a célkitűző (célkövető) és a célnélküli célszerűséget. Az előbbi az emberek, az utóbbi döntően a növények és az állatok viselkedésére jellemző.

Talán paradoxnak tűnik, de a célnélküli célszerűséggel jellemzett vi­selkedés – némi áttétellel – az emberek világában is előfordul. Ennek az „elidegenült" teleológiának a visszajelzései fontos pedagógiai szerepet játszanak. Az emberi magatartások pontosabb megítélése érdekében indokolt figyelembe venni és komolyan számolni vele.

Egy ismert vicc. Két szőke nő a pályaudvaron.

– Vasutas úr! Elvisz engem ez a vonat Szegedre? – kérdezi az egyik.

– Nem, hölgyem – hangzik a válasz. Mire a másik:

– És engem?

Kissé alakítsuk át a történetet.

– Elvisz engem ez a vonat Szegedre?

– Nem tudom, nézze meg a táblát!

A kapott tanácsra több válasz is lehetséges. Az egyik: „Köszönöm, megnézem." A másik: „Nem tudok olvasni."

Lehet, hogy analfabéta szereplőnket nem győzi le a felmerült nehéz­ség, és addig-addig kérdezősködik, míg végül felszáll az egyik vonatra. Ám lehet, hogy félreértette-félrevezették, és a vonatja nem megy Sze­gedre (nem Szegedre megy). Az ismerethiány (az olvasni tudás hiánya) kiszolgáltatottá tette: korlátozta a szabadságát.

Lehet, hogy analfabéta szereplőnket az olvasni tudás (az önálló eliga­zodási képesség) hiánya visszariasztja, és lemond az utazásról. („Akkor inkább nem utazom.") Lehet, hogy így jár jobban, mert lemarad egy vonatbalesetről. De az ismerethiány (az olvasni tudás hiánya) ebben az esetben is kiszolgáltatottá tette: korlátozta a szabadságát.

Az is lehet, hogy analfabéta szereplőnket helyesen tájékoztatják, jó vonatra száll, és balesetmentesen megérkezik Szegedre. Megvan a bol­dog vég – történetünk merő sikertörténet. És mégis: szereplőnket csak a véletlen juttatta célba – nem ő saját magát. Az önálló eligazodás hiánya – a siker ellenére is – kiszolgáltatottá tette: korlátozta a szabadságát.

Nézzük a másik esetet. Történetünk hőse Szegedre akart utazni, de – ol­vasni nem tudván – félreértette-félrevezették, és a vonat nem Szegedre, hanem, mondjuk, Debrecenbe érkezett. Cselekvésének szubjektív célja és objektív következménye között nem csekély a távolság.

Miben volt szabad, és miben nem az illető? Szabadon, külső befolyá­solástól mentesen határozta el, hogy mit szeretne csinálni. Szabadon, külső befolyásolástól mentesen tűzte ki a célját: döntött arról, hogy el akar utazni, és hogy hova. Cselekvésének és úti céljának megválasztása a szabad akarat megnyilvánulása. Másrészt viszont nem az úti céljához érkezett meg, ezért ennyiben nem beszélhetünk a szabadságáról.

Az eseményekre utólag visszatekintve azt látjuk, hogy minden egyér­telműen determinált – az alábbi értelemben. Ami megtörtént, csak azért következett be, mert elégséges oka volt a bekövetkeztének. Tudhatta volna az utazó – kellő ismeretek megszerzésével (pl. a betűk megtanu­lásával) -, hogy Debrecenbe fog megérkezni? Ha igen, akkor utazásának objektív (nem tudatos, általa nem kitűzött, de cselekedetét valóságosan mozgató, meghatározó) célja volt ide, és nem máshova érkezni. Min­denáron utazni, és nem otthon maradni akart, ezáltal olyan folyamatot indított el, amely szükségképpen (egyértelmű determináltsággal) juttatta a vonat célállomására.

„Én nem ezt akartam" – tiltakozhat a tévelygő.

„De bizony, ezt akartad! Te akartad ezt!" – replikázik a valóság. „Mi mást akartál volna? Te éppen ezt akartad. Pontosan úgy cselekedtél, mint aki Debrecenbe akar eljutni."

Tudatlansága, tájékozatlansága miatt az utasnak nem álltak rendelkezésé­re a szükséges eszközök, hogy szubjektív célkitűzését az objektíve meg­valósult cél rangjára emelje. (Mint szokás mondani: sokat tett azért, hogy ne teljesüljön a vágya.) Az objektíve működő (a gyakorlatban érvényesülő) cél mindig erősebb a puszta szándéknál, a szubjektív célképzetnél.

Persze, általában nem tervezhető meg és nem kalkulálható előre min­den következmény. Ezért a szubjektív célkitűzés és a cselekvés – komp­lexen vett – végeredménye ritkán esik teljesen egybe. De a szabadságra következetesen törekvő egyén tudatosan cselekszik, ezért az esetlege­sen bekövetkező fejleményekkel is számol. A számára legnegatívabb következmények eshetőségét, lehetőségét is figyelembe veszi, és ezek ismeretében és kockázatával (vállalásával) dönt, választ.

A célra irányuló emberi cselekvés létrejött eredményét – a dolgok logiká­jából szükségképpen következő – objektív célnak nevezem. Valamilyen szándékolt vagy nem szándékolt objektív cél megvalósulását másfajta cselekvéssel meg lehet akadályozni.

(Ezzel ellentétes értelmezési módszert képvisel az egyik gimnáziumi tananyag: „A Mindenható Isten teremtette a világot. […] A Mindentudó Isten a világot jónak teremtette. […] A világban található rossz nem a Mindenható Istentől származik." Csalódott „rendszerváltók", fizetéskép­telenné vált adósok stb. is hajlamosak ilyen típusú értelmezésre. Például: A hitelfelvételben levő jót – a pénzhez jutást – én akartam, de a benne rejlő rossz – kamatos visszafizetésének vállalt kötelezettsége – nem tő­lem származik. Gyakorta arra is erős hajlamuk van, hogy megnevezzék/ kinevezzék a negatívumok felelőseit.)

„Úriember biztosra nem fogad" – tartja a régi mondás. A szabadságra következetesen törekvő egyén viszont éppen ezen dolgozik: megpróbál csak biztosra „fogadni". Amikor pedig erre nem képes, az alábbi módon kerülheti el tevékenységének szándékolatlan, nem vállalt következmé­nyeit.

Az emberek viselkedésében szubjektív és objektív cél egymástól elvá­laszthatatlan (reflexiós meghatározások): csak együtt, egymásra vonat­koztatva értelmezhetők. Ahol nincs szubjektív célkitűzés, ott bárminemű (így az eltévedt, elvétett) cél megvalósulása is elmarad. Aki mindenáron elejét akarja venni, hogy nem kívánt hatást idézzen elő, az megteheti, hogy teljesen lemond a bizonytalan kimenetelű céljáról. Mivel semmikép­pen nem akar kockáztatni, az ilyen esetekben inkább nem cselekszik. („Akkor inkább nem utazom!")

6. A személyiség szabadsága és fenyegetettsége

Senki sem örül annak, ha céljai elérésében korlátozzák. Az egyének általában törekszenek az általuk elképzelt szabadságra. Ki ösztönösen, ki tudatosan. Ugyanakkor az egyes individuum megteheti, hogy nem törekszik szabadságra. Megteheti, hogy törekszik rá, de nem következe­tesen. Továbbá azt is megteheti, hogy következetesen törekszik a saját rövidebb vagy hosszabb távú szabadságára.

Az alábbi fejtegetés csak a szabadságra következetesen törekvő egyén viselkedésére vonatkozik. (Vagyis nem tárgya az olyan magatar­tás, amely a szabadságra nem törekszik tudatosan és következetesen!) Ebből adódóan szándékosan nem foglalkozik az egyénnek sem a sze­szélyes, sem a pusztán ösztönös cselekvéseivel. Ezeket kirekeszti a vizsgálódásból.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy a ténylegesen elérhető egyéni szabadság nem mentes bizonyos korlátozásoktól. A célkitűző és célmegvalósító tevékenység valójában a vágyott szabadság megközelítését, elérését segítő kompromisszu­mok sorozata. Ha valóban célhoz akarok érni, akkor olyan célokat kell kitűznöm, amelyek reálisak, ténylegesen elérhetők. Ha valóban célhoz akarok érni, akkor olyan hatékony eszközöket kell találnom, amelyek oda elvezetnek.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy szabadsága a tőle függetlenül ható erők megismerésén és gya­korlati birtokbavételén nyugszik. Így tud befolyást, rendelkezést szerezni bizonyos, számára fontosnak tekintett tárgyak, események felett.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri: a tárgyismeret és az ismereteken alapuló mérlegelés elősegíti, hogy ne tűzzön ki megvalósíthatatlan célokat. Továbbá: előbb-utóbb belátja, hogy célmegvalósító tevékenységének sikeressége nem csak azt feltételezi, hogy a kitűzött cél reális, elvben elérhető, hanem azt is, hogy megva­lósítása során folyamatosan alkalmazkodik az objektív adottságokhoz (a külső környezethez, a tevékenység közegéhez), és következetesen alkalmazza az éppen szükséges (mert célravezető) eszközöket.

Az eredményesség másik összetevője, kelléke maga a szubjektum. A célmegvalósító tevékenység sikerességének nem csak a külső környezet­ben, hanem individuális oldalon is vannak előfeltételei. Az eredményesség azt is feltételezi, hogy az illető egyén önmagához, saját adottságaihoz és képességeihez is alkalmazkodva határozza meg a célokat, valamint hogy fegyelmezetten alkalmazza a saját erőit a célmegvalósító folyamatban. Önfegyelmet, önuralmat gyakorolva korlátozza, keretek közé szorítja szeszélyét, ezáltal ellenőrzése, uralma alatt tartja saját természetét, ön­magát. Igyekszik elkerülni, hogy szabadságának érvényre jutását saját természetének spontán érvényesülése gátolja, akadályozza meg.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy vannak olyan céljai, amelyek elérésére önerőből képtelen, ezért ezek megvalósulását másokkal való – különféle – együttműködésekre kell alapoznia.

– Ha a cél kitűzésénél nem a többiek együttműködési készségéből indul ki, akkor bizonytalanná teszi a célja elérését. (A célkitűzés meg­alapozatlansága.)

– A cél megvalósulását fenyegeti, ha a cél kitűzésénél nem számol az adott feltételekkel és eszközökkel; nem veszi őket figyelembe, nem kalkulál velük. (A szükséges eszközök hiánya.)

– Hiába az együttműködési készség és a szükséges eszközök megléte, a kitűzött cél elérése attól is függ, hogy tudja-e az éppen érintett egyének között az együttműködést „itt és most" működtetni. A cél megvalósulá­sát fenyegeti a konkrét együttműködés meghiúsulása, sikertelensége. (A kivitelezés „hogyan"-jának elhibázása, elvétése.)

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy vannak olyan céljai, amelyek elérése országának társadalmi gya­korlatától, aktuális működésétől, gazdasági, jogi, politikai stb. szabá­lyaitól is függ. A cselekvés hatékonysága érdekében kénytelen ezekkel is számolni. A kitűzött célok megvalósítása azon is múlik, hogy – saját pusztán szubjektív szabadság-elképzelését korlátozva – kellőképpen figyelembe veszi-e (akár „barátként", akár „ellenségként" használva, elfogadva vagy elutasítva, kijátszva) ezeket a külső tényezőket, felté­teleket, erőket.

A szabadságra következetesen törekvő egyén előbb-utóbb felismeri, hogy vannak olyan céljai, amelyek elérését az emberiség viselkedése is befolyásolhatja – pozitívan vagy negatívan. (Háború, migráció, a ter­mészeti környezet szennyezése, világgazdasági folyamatok, a transz­nacionális gazdasági, politikai, katonai szervezetek viselkedése stb.) Az egyén céljainak megvalósítása attól is függ, hogy kellőképpen számol-e az emberiségléptékű folyamatokkal.

Korunkban az egyén léte, illetve személyes léte számos kisebb-nagyobb fenyegetésnek, kihívásnak van kitéve. A kihívások a személyiség egye­diségének a szintjén, az egyéni egzisztencia szintjén és az emberiség szintjén egyaránt jelentkeznek.

– Kortünet, hogy növekszik az egyének önállótlansága, autonómiahiánya. Azt tapasztaljuk, hogy az egyéneknek sok kérdésben elenyészik a sze­mélyes választási hajlandósága és készsége. Megszokják, hogy számos élethelyzetükre készen talált megoldásokat kapnak. Olyan – hatékonyan érvényesülő – szocializációban részesülnek, amelynek következtében fontos alapkérdésekben azonos tendenciát mutat az ízlésük, az értékrend­jük. Az őket mindenhonnan érő propaganda, reklám stb. nyomán nagyon hasonlítanak egymásra a fogyasztási igényeik, az időtöltéseik – egyálta­lában az életmódjuk, életformájuk. Iskolai és társadalmi nevelődésükben az elszemélytelenedés, egyformává válás („uniformizálódás") tendenciája dominál: feledésbe merül, feloldódik a személyes egyediség. Korprobléma a személyiség egyedisége (eredetisége, személyes jellege) elleni kihívás.

A szabadságra következetesen törekvő egyén beleütközik a személyi­ségnek ebbe a fenyegetettségébe. Kénytelen szembenézni a kihívással és komolyan számolni vele. Másként fogalmazva: a személyiség auto­nómiájának védelmét személyes ügyévé tenni.

– Kortünet, hogy egyre több tulajdonnélküli nem talál bérmunkát, és más legális úton sem jut hozzá a megélhetéséhez szükséges jövede­lemhez. Az ENSZ adatai szerint minden hatodik ember nem lakik jól, és naponta több tízezren halnak éhen. A termelési eszközökhöz való szabad hozzáférést (ami nyitást jelenthetne a csoportos, közösségi önfenntartás irányába) viszont nem engedi (jogilag és karhatalmilag meggátolja) az uralkodó világrend (a fennálló társadalmi rendszer). Következmény: a létfenntartási eszközökhöz való hozzáférés bizonytalansága. A kirekesztő tulajdonnak ebben a rendszerében sokakat fenyeget annak veszélye, hogy – rövidebb-hosszabb távon – munkanélkülivé (jövedelemnélkü­livé) válik. Többé-kevésbé mindenkit fenyeget annak veszélye, hogy „megélhetési bűnözés" áldozatává válik. Korunk kihívása – megélhetési tulajdon (birtoklás) hiányában – a tulajdonnélküli páriák léte, és számának rohamos növekedése.

A szabadságra következetesen törekvő egyén beleütközik a fennálló rendszer által termelt életveszélybe: a párialét különböző fenyegetéseibe. Rákényszerül arra, hogy szembenézzen a kihívással, és számoljon vele. Nyomós oka van rá, hogy komolyan vegye, személyes ügyeként kezelje a párialét felszámolásának kérdését.

– Korprobléma az ember és a természet (a Glóbusz) kapcsolatában bekövetkező változás: a közöttük levő egyensúly megbomlása. A Föld ég­hajlata olyan életfeltétel, amely elengedhetetlen az ember (az emberiség) fennmaradásához, újratermelődéséhez. Ugyanakkor a természeti környe­zet jelenlegi rombolása, tönkretétele azt a tendenciát mutatja, amely a földi életfeltételek megsemmisülésével fenyeget. Korunk kihívása, hogy a technikai civilizáció magában hordozza az emberiség kipusztítását.

A szabadságra következetesen törekvő egyén beleütközik a földi létfel­tételek ingatagságának fenyegetésébe. Kénytelen szembenézni az em­beriséget veszélyeztető kihívással. Ezért – mondhatni – személyes, belső ügyévé teszi a planetáris környezeti egyensúly visszaállításának feladatát.

A személyes ügy és a létezés problémája szervesen összekapcsolódhat mind az egyéni autonómia (személyes jelleg), mind a párialét, mind a planetáris kihívás kérdésében. A személyiség egységes struktúrájára való alapozás lehetővé teszi, hogy oldódjon az egyéni ügyek és a nagy létproblémák elváló kettőssége, elkülönültsége. Természetesen ez nem jelenti, hogy kizárólagos fontosságúvá válnának a létezés kérdései az egyén számára. Ugyanígy bármely egyediségéből vagy játékosságából következő kérdést – amennyiben szervesen illeszkedik – saját személyes ügyévé tehet.

(Megjegyzendő, hogy a szabadságra következetesen törekvő egyénnek módjában áll rövidebb vagy hosszabb távú életstratégiákat választani. Az itt vázolt hosszabb táv a különböző rövidebb távok előnyben részesítése esetén, a konkrét egyéni döntéshez igazodva módosul.)

7. Létválaszok – személyes eszmék

Az írás első része arra a következtetésre jutott, hogy tetteink egyúttal állásfoglalások is – akár akarjuk, akár nem – az emberi létezés alapkér­déseivel kapcsolatban. Létkérdésekre adott – jó és rossz – létválaszok.

„Maradj, pillanat!" – kiáltott fel az agg, megvakult Faust, amikor felfigyelt a tengerparton dolgozó ácsok szorgos munkájának a hangjaira. Faust a boldogságot (a magánboldogságát) az emberiség gyarapodásában, a természetet birtokba vevő, átalakító erejének megtapasztalásában találta meg. Az egyéni boldogság keresésének goethei megoldása azt sugallja, hogy a létezés feladataival való foglalkozás is lehet örömforrás.

Szintén az írás első részében került szóba, hogy vannak olyan egyének, akik az állandóságra, életük folytonosságára vágyva valamilyen eszmé­ben próbálnak megkapaszkodni, belső stabilitásra lelni. Ezt kívánja a lelki biztonságuk, nyugalmuk. Ezt diktálja a lelkiismeretük. Az is szóba került, hogy az ilyen eszmei fogódzók nem feltétlenül állnak szerves kapcso­latban az egyén léthelyzetével, hanem többé-kevésbé véletlenszerűen, esetlegesen társulnak az illetőhöz. Az illető számára nem objektív létkér­dés a kapcsolódás. Az adott léthelyzetre, objektív „létkérdésekre" adott hobbiválaszok viszonylag könnyen feladhatónak, elsorvadónak, más eszmével felcserélhetőnek bizonyulhatnak. Alapvetően más történik, amikor a konkrét léthelyzetek tudatosítása „termeli ki" egyének eszmei elköteleződését.

Egy ismert megfogalmazás szerint az egyén kettősen létezik: „mind szub­jektíve, mint ő maga, mind objektíve", létezésének külső feltételeiben. A külső feltételek egyrészt természeti (planetáris), másrészt társadalmi szintűek. Így nem meglepő, ha valaki komolyan veszi, személyes ügyé­vé teszi az emberi létezés szűkebb vagy tágabb (illetve rövidebb vagy hosszabb távú) feltételeivel való foglalkozást.

Az sem meglepő, ha elköteleződik olyan eszmék iránt, amelyek kife­jezik az általa választott személyes ügyet. Ezzel viszont döntő változás történik az egyes egyén és az általa képviselt eszme viszonyában: szer­ves, belső kapcsolat jön létre közöttük. A képviselt eszme – az egyénhez esetlegesen társulótól eltérően – személyes (személyes kötődésű, ma­gából a személyiségből fakadó) eszmévé válik. Elméleti, illetve gyakorlati képviselete belső cselekedet, magának a személyiségnek a tevékeny­sége. („Itt állok, másként nem tehetek" – sugallja egy belső késztetés. Háborogna az illető lelke, nyugtalankodna a lelkiismerete, ha nem így tenne.) A képviselt eszme bizonyulhat helyesnek vagy helytelennek. De egy döntő tényezőben különbözik a hobbieszméktől: belsőleg vállalt, mert magában az egységes személyiségben gyökerezik.

Megfigyelhető, hogy a személyes eszmék vagy individuális vagy tár­sadalmi vagy planetáris szinten alapozódnak meg – ha ezek a szintek ellentétbe kerülnek egymással.

– A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen saját ügyeként is felismerni az elszemélytelenítő, uniformizáló tendenciák térhódítását. Léthelyzetéből, valamint nézőpontjából adódóan aktivitással ad választ a kihívásra: elköteleződik a személyiségvédelem ügye, a személyes au­tonómia fontosságát megfogalmazó eszmék mellett. Személyes örömre is lelhet a szabad személyiség ügyének és eszméjének képviseletében.

– A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen saját ügyé­nek is tekinteni a párialét egyéni, társadalmi, illetve világméretű problémá­ját. Van, aki jelenbeli szociális vagy politikai aktivitással próbál reagálni, van, aki egy jobb társadalmi jövőre irányuló (pozitív vagy jelenkritikai) tevékenységgel. Mindkét esetben személyes szabadságkövetése miatt – mondhatni belsőleg – arra kényszerül, hogy elkötelezze magát a párialét felszámolásának, a társadalmi egyensúly létrehozásának eszméje iránt. Személyes örömet is találhat az ügyben és az azt kifejező eszmében.

– A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen saját ügye­ként is felismerni a természeti környezet védelmét. Van, aki közvetlen környezetvédő tevékenységgel ad választ a kihívásra. Van, aki a plane­táris szintű környezetmentésért való (pozitív vagy kritikai) küzdelemmel. Akár így, akár úgy, belsőleg kényszerült arra, hogy elköteleződjön a környezetvédelem feladata és a planetáris egyensúly megteremtésének eszméje mellett. Egyidejűleg személyes örömforrás is lehet számára az ügy és az eszme képviselete.

Az említett esetekben az egyénre ható eszme nem válik külön az egyéntől, illetve az egyén nem válik külön az eszmétől. A szabadságra következetesen törekvő egyén számára ezek az eszmék nem mint kül­sődleges, esetlegesen rokonszenves eszmék választódnak ki, hanem a gyakorlati személyiségvédelem elemeként, eszközeként. Ily módon az eszmei cél az individuum személyes létezésében gyökerező okozati meg­alapozást kap. Személyiségéből fakadó kauzális mozgatóerő. Mint sze­mélyessé vált eszme, az illető egyén lételeme, cselekvési formája. Nem pusztán véletlenszerű eszmei, hanem szerves, létbeli elköteleződés. (Az egyediben gyökerező, általa működtetett, róla leválaszthatatlan általános.)

Az eddigi fejtegetés során követett módszer: a szemléleti horizont foko­zatos tágítása (az emberiség, a Glóbusz szintjéig), illetve a horizontok összekapcsolása azokkal az emberekkel, akik azokat hordozzák, képvi­selik. A horizont bővülése egyidejűleg annak a körnek a szűkülésével járt együtt, akikre a gondolatmenet adott fázisa még vonatkozik.

A fejtegetés arra kényszerült, hogy először – tisztán formailag – le­mondjon azokról, akiknek hiányoznak a létezésükhöz szükséges feltéte­lek (külső vagy belső okok miatt „lemondtak" róluk). Azután „elengedte" azokat, akik nem tudatosítják magukban (mert elengedték) az életüket meghatározó létkérdéseket. Később azokat is kivonta a hatásköréből (hatósugarából), akiknek a személyisége nem rendelkezik egységes struktúrával. Végül pedig azoktól is „megszabadult", akik nem töreksze­nek következetesen a saját szabadságukra. (Szemléletes szándékú – bár némiképp suta – analógiával: a célra irányított űrhajóról fokozatosan le kell választani a már csak tehertételt jelentő hordozórakétákat.)

A következő részben a kiszélesített szemléleti horizont gyakorlati vissza­szűküléséről lesz szó. Nevezetesen arról, hogy némelyek – miközben tisztában vannak a következetes szabadság bizonyos kritériumaival – kü­lönböző okok miatt tudatosan lemondanak ezek eléréséről. Beletörődnek abba, hogy ez a szabadság – a számukra adott körülmények között, illetve feltételek mellett – megvalósíthatatlan.

E számunk írásai tartalmilag igen különféle témákba sorolhatók. Szinte mindegyiket összeköti azonban, hogy a tőkerendszer, a kapitalizmus alapvető ellentmondásait feszegetik, amelyek az emberi élet végső kereteit érintik. A holokauszttól a világválságig, a menekülés társadalmi-termelési lehetőségeitől a kulturális ellenállásig sokféle és differenciált elemzéssel találkozik az olvasó. Folytatódik a vita a wallersteini világrendszer-elméletről. Most induló fotórovatunk Keleti Éva fotóművészetét mutatja be. Tárgyszavakba foglalva a lapszám cikkeit, az alábbi fogalmakat ajánljuk: Auschwitz, gettó, államcsőd és világrendszer, gazdasági összeomlás, Beatles, világválság, posztkolonialitás, menekülés az állam és a tőke szorításából.

A szerző a burzsoázia, az állam, a kommunista párt és a munkásság viszonyát elemzi a portugál forradalomban. A gyarmattartó pozíció megrendülése és a gazdasági recesszió hatására a burzsoáziának is érdeke volt a centralizáció. Nem szabad alábecsülni a fiatal városi munkásság szerepét sem, amely a hagyományos szociáldemokrata és kommunista pártok ellenőrzését megkerülve megkérdőjelezte a termelőeszközök magántulajdonát és mozgásba hozta az önszerveződés új formáit.

A portugál forradalom 1974. április 25-én katonai puccsal kezdődött, amelynek célja a Salazar-rendszer megbuktatása és a gyarmati hábo­rúk beszüntetése volt; a forradalmat csak tizenkilenc hónappal később, 1975. november 25-én számolták fel, ugyancsak katonai puccsal. 1974 áprilisában három társadalmi tényező együttes hatása teremtett olyan történelmi helyzetet, ami a portugál forradalmat a második világháborút követő időszak legradikálisabb társadalmi forradalmává tette Európában. A huszadik században ez volt az utolsó olyan eseménysor, amikor meg­kérdőjelezték a termelőerők magántulajdonának jogosságát. A gyarma­tosítás eltörlésére irányuló forradalmak megrendítették a portugál katonai hierarchiát. Az 1973-as válság a portugál irányító hatalom további gyen­güléséhez vezetett, míg végül a Tajo folyó mindkét partján, Lisszabonban is, a város környékén is, kiformálódott egy fiatal városi munkásság, amely többé-kevésbé spontán módon szerveződött és koncentrálódott; ők hoz­ták mozgásba az önszerveződés azon formáit, amelyek a hagyományos szociáldemokrata és kommunista pártok ellenőrzését megkerülve, még cseppfolyós állapotokat eredményeztek.

A portugál forradalom időszakában zajlott le a gazdaság főbb szek­torainak – a bankoknak, a biztosítóknak és az energiaiparnak – az államosítása. Az első államosítás már 1974 májusában végbement a munkások kezdeményezésére, ám a kiterjedt államosításra jórészt csak 1975 márciusa után került sor, amikor a GDP több mint négy százalékkal esett vissza. E tanulmányban ennek az államosítási folyamatnak a törté­netét követjük végig, továbbá vizsgáljuk a Portugál Kommunista Pártnak a folyamatokhoz való viszonyát, és mindenekelőtt azt a kérdést elemez­zük, hogy mindezek az események vajon a munkásoknak a termelés fölötti ellenőrzését eredményezték-e, vagy pedig, éppen ellenkezőleg, arra szolgáltak, hogy a portugál burzsoázia megmenthesse a gyárakat és vállalatokat a gazdasági válságot követő összeomlás hatásaitól úgy, hogy e termelőegységeket átengedte a munkásellenőrzésnek.

„A demokratikus állam alapvető – mindmáig a nagy monopóliumok kezén lévő – gazdasági szektorainak ellenőrzése révén végül lehetőség nyílik arra, hogy meg­akadályozzuk a tőke kimenekülését, és így a nyereséget a nép szolgálatába állíthatjuk.”¹

Az államosítás jelentése

A bankok, biztosító társaságok és gyárak államosítása Portugáliában nagy­jából 1975 márciusa és 1975 májusa között ment végbe, és a munkások által követelt politikai lépés volt. A munkások a forradalom dinamikájától vezérelve vették rá a politikai pártokat és a Fegyveres Erők Mozgalmát e lépésre, és kényszerítették a forradalmi tanácsot és a negyedik átmeneti kormányt, hogy először a bankokat és a biztosító társaságokat államosít­sák, majd pedig számos kulcsfontosságú céget is, amelyek a meghatározó portugál gazdasági csoportok részét alkották. 1975-ben Portugáliában a forradalom állította a történelem fókuszába az államosítás kérdését, amit a Kommunista Párt fontosabbnak ítélt bármiféle, a hatalomra kerülését elősegítő stratégiánál is. Sem a Portugál Kommunista Pártnak, sem a Szo­cialista Pártnak, sem a Fegyveres Erők Mozgalmának nem volt stratégiai elképzelése az államosításról az 1974-1975-ös periódusban.

Az államosítási folyamat eredményeként az állam gyakorolta az ellenőrzést a vállalatok fölött. Ez azzal a kettős következménnyel járt, hogy a gazdasági recesszió közepette az állam kockáztatni kényszerült a gazdaság terén, továbbá azzal, hogy a tulajdon problémáit objektíve a munkások döntötték el. Középtávon – egy évtizeddel később – a bankok és az államosított gyárak visszakerültek korábbi, kárpótlásban részesített, tulajdonosaikhoz.

Ám ez a folyamat, amelynek megvan a kezdete is, a vége is, saját belső fejlődéssel rendelkezik; abban a pillanatban, amikor az államosítás megtörténik, a munkások győzelmét, a kapitalista rendszer vereségét, az élesedő osztályharcot jelenti, amely a magántulajdon és a hatalom kérdését állítja a portugáliai osztályharc középpontjába. És ettől kezdve a forradalom története egyben a munkások és a társadalom középső szektorai körében megnyilvánuló óriási önbizalom története is, amire 1975. március 11-én tettek szert; akkor nyerték el a tömegek azt a bizonyosságot, hogy győzni tudnak, hogy képesek megkérdőjelezni a termelőerők magántulajdonát, és aztán ez a magabiztosság futótűzként terjed át az egész országra, mivel ez az elem az 1975 júliusában, az ún. „forró nyár” idején kezdődő forradalmi válság lényegét alkotta.

A Portugáliában a forradalom idején végbement államosítások tör­ténetének kutatásával gyakorlatilag még senki nem foglalkozott. Csak az államosítás egyes eseményeinek időpontját ismerjük, és azt tudjuk, mely szektorokat államosították. Azonban szinte minden további adatot pontosítanunk kell: így azt, milyen volt a társadalmi helyzet az államo­sított vállalatokon belül; volt-e vajon ezeknél a cégeknél és ezekben a gyárakban munkásellenőrzés. Kik voltak az államosított gyárakban a munkások vezetői és a termelés irányítói? A Kommunista Párt, a Szocialista Párt, netán a szélsőbal? Milyen erős volt ezeknek a pártok­nak a vállalatokra gyakorolt befolyása akkor, amikor ők irányították a szakszervezeteket és munkásbizottságokat? Mikor kezdődött a cégek magántulajdonának megkérdőjelezése – objektíve, illetve szubjektíve? Hány céget államosítottak azért, mert csődbe ment, gazdasági össze­omlás fenyegette, és hányat azért, mert igazgatóik tartottak a munkás­ellenőrzéstől? Milyen politikai és gazdasági következményekkel jár, ha egy szektort csak részlegesen államosítanak? Az államosított cégek hány százalékában történt meg, hogy a cégvezetők végül elmenekül­tek Portugáliából? Mely pártok támogatják az államosítást, és milyen társadalmi körülmények közepette teszik ezt? Mikor és milyen társa­dalmi feltételek között kezdődik meg a cégek visszaadása a korábbi tulajdonosoknak?

Mindezen problémák közül az a leglényegesebb kérdés: milyen messzire ment el a munkásellenőrzés (az ellenőrzés kiterjedt-e a termelésre, mikor és kinek készültek a termékek) a portugál forradalom idején? Más szavakkal, vajon az államosítás a kollektivizálás felé tett átmeneti lépés volt-e vagy sem?

Államosítanak a munkások

Portugáliában a forradalom után, a rezsim összeomlását követően alig egy hónappal került sor az első államosításra. 1974. május 21-én a Vízművek dolgozói elfoglalták az üzem központját, és követelték az államosítást. A cég új nevet kapott: Empresa Portuguesa de Águas Livres (EPAL). Újabb államosításokra csak azután került sor, hogy 1974 nyarán elfogadják a gyarmatok függetlenségét deklaráló törvényt. 1974 szeptemberében a 450-es, 451-es és 452/74-es rendeletek államosítják a Portugál Bankot, az Angolai Bankot és a BNU-t, ami Medeiros Ferreira szerint „az első olyan lépés, mely lehetővé teszi a portugál állam szá­mára, hogy elfoglalja azt az egyetlen helyet a dekolonizáció pénzügyi következményeinek levezénylésében, amely hivatalosan a július 27-én meghozott 7/74-es törvénnyel vette kezdetét” (Ferreira 1993, 114).

Tény, hogy a gyarmatok elvesztése arra késztette a portugál kapi­talizmust, hogy a centralizáció eszközéhez folyamodjon azért, hogy a gyarmatokhoz kötődő gazdaságból meg tudja őrizni mindazt, amit csak lehet. Ugyanakkor nem szabad alábecsülnünk a forradalmi küzdelem­nek az anyaországban játszott szerepét ezeknek az intézkedéseknek a bevezetésekor: először is, 1974. április 25-ét követően a dekolonizáció tempóját is jelentősen meghatározta a forradalom dinamikája; aztán, a banki dolgozók szakszervezete 1974. április 25-étől kezdve súlyos küzdelmek részvevője volt, és az állam csak Spinola 1974. szeptember 28-i jobboldali puccsának bukását (ami a munkásoknak köszönhető) követően fokozta a hitelintézetek fölötti ellenőrzést, így például az októ­ber 12-i 540-A/74-es rendeletben. A banki dolgozók szakszervezetében rendkívül kiélezett küzdelem folyt, és 1975-ben a Portugál Kommunista Párt végül Portóban és Lisszabonban kénytelen volt átadni az irányí­tást a Szociáldemokrata Pártnak. Ez azt mutatja, hogy a banki dolgozók erősen fogékonyak voltak a társadalmi változásokra; ez a fogékonyság öltött testet 1974. szeptember 24-ét követően, amikor a dolgozók kezdték követelni a magánbankok államosítását, például úgy, hogy nyilvánosság­ra hozták, hogy a Banco Espírito Santo² és a puccs mögött álló csoport szoros kapcsolatban áll egymással.

Az államosítások zömére 1975. március 11. és 1975 májusa között került sor. 1975. március 11-én a bankot elfoglaló dolgozók azt követik, hogy államosítsák a bankokat. Március 12-én a Forradalmi Tanács, amely ezen a napon alakult meg, bejelenti a bankok államosítását (ebből a külföldi bankok kimaradtak), majd március 24-én a biztosító intézetek államosítását is. Április 14-én Lisszabonban és Portóban tömegek tüntetnek, követelve, hogy a bankokat államosítsák.³ Április 15-én a negyedik átmeneti kormány döntése nyomán számtalan, a frissen kisajátított pénzügyi csoportokhoz tartozó céget államosítanak, többek között a nemzetgazdaság alapvető szektoraiba tartozókat, így az olajtermelést, az elektromos műveket, a gázszolgáltatást, továbbá a dohányáruk, a sör, a cement előállítását végző üzemeket, a hajózást, a malomipart, a hajóépítő és javító cégeket, a teherfuvarozást, a városi és helyi tömegközlekedést. E cégek jórészt, mint már említettük, azokhoz a nagy gazdasági csoportokhoz tartoztak, amelyek elképesztő bevételekre tettek szert az Új Állam, a Salazar-féle diktatúra időszakában; ilyen volt többek között a Champalimaud és az Espírito Santo üzletcsoport.

Elsősorban az ország északi részén sok vállalat, köztük több nagy­méretű is, elkerülte az államosítást – így a parafa-feldolgozás, a cukor-finomítás, a textilipar és a borászati export. És éppen ezek a vállalatok voltak azok, amelyek később alapul szolgáltak az új magáncégek – így például Americo Amorim cégeinek – újjászervezéséhez; Amorim egyike azoknak a portugáloknak, akik a forradalom utáni évtizedekben emel­kedtek a leggazdagabbak közé.

Az Új Állam doktrínája áldását adta a magánvállalkozásokra, de ezen időszakon belül az állami tulajdonú vállalatok (sector empresarial de Estado, SEE) is jelentősen megerősödtek, amint arra Silva Lopes (1996, 310) felhívta a figyelmet. Az államnak hatalmi vagy befolyási pozíciói maradtak a szállítás, az olajfinomítás, az elektromos művek, a bankszek­tor stb. területén. Becslések szerint az állami vállalatok az államosítást megelőzően mintegy kétharmadát foglalkoztatták annak a munkaerőnek, amelyet az államosítást követően az SEE alkalmazott.

Az 1975-ben lezajlott államosítást követő első időszakban az SEE mintegy háromszázezer dolgozót foglalkoztatott, ez a teljes munkaerő közel nyolc százaléka, és a GDP 20-25 százalékát kitevő összértéket termelt. Ahogyan Silva Lopes (1996, 314, 315) mondja, igaz, hogy a por­tugál állam birtokolta Nyugat-Európa egyik legnagyobb üzleti szektorát, ám a folyamatok mégsem különböztek lényegesen attól, ami Franciaor­szágban, Olaszországban, az Egyesült Királyságban és Németországban történtek. Ezekben az országokban az állami szektor a munkaerőnek átlag 10 százalékát foglalkoztatta.

Az államosítás a világszerte tapasztalható felhalmozási válság köze­pette zajlott; és bizonyos mértékben a módszer, amellyel megvalósult – azaz a munkásellenőrzés kizárásával -, arra mutat, hogy a portugál burzsoázia arra használta az államosítást, hogy képletesen szólva, miu­tán gyűrűiket elvesztették, legalább az ujjukat megmentsék: vagyis hogy a vállalataikban zajló konfliktusoknak véget vessenek, és megmentsék cégeiket a felhalmozási válságtól. Ezt igazolja a kormányzó koalíciós pártok retorikája: a pártok kivétel nélkül arra szólították fel az államosított vállalatok dolgozóit, hogy tartsanak mértéket a követeléseikben, mond­ván, munkahelyük most már a portugál nép tulajdonában van. A pártok nyilván elfeledkeztek arról a tényről, hogy az állam és az általa irányított cégek kapitalisták maradtak. Medeiros Ferreira (1994, 116) például azt állítja, hogy az államosítás lehetővé tette a hadsereg számára, hogy ellenőrzése alá vonja a pénzügyi rendszert; Silva Lopes (1996, 316) pedig részletezi, hogyan járult hozzá az államosítás a gazdaságra háruló nemkívánatos hatások csillapításához.

Ez az interpretáció jól hangzik, ám véleményünk szerint felcseréli a célt az oda vezető úttal. A történet végét (vagyis azt, hogy a vállalatokat végül kompenzációval és előjogok biztosításával visszaadták korábbi tulajdono­saiknak) összekeverik a folyamattal, azzal, hogy a forradalmi folyamatban a munkások megkérdőjelezték a termelőeszközök magántulajdonának jogosságát. És, mint azt Arcary (2004, 75) megjegyzi, nem szabad fel­cserélni a forradalom lépéseit az ellenforradalom ténykedésével.

Az, hogy az államosítás milyen fontos cél volt a forradalom számára, elsősorban nem gazdasági hatásai miatt lényeges, és nem is a szo­cialista gazdaság lehetséges körvonalazódása miatt – a gazdaság és az állam továbbra is kapitalista maradt, és a külföldi bankok és üzleti vállalkozások elkerülték a beavatkozást -, hiszen mindez a kommunista vezetés támogatásával történt, pedig a kommunisták programja célul tűzte ki a „megváltást a külföldi imperializmustól”. Mint már említettük, az államosított iparágak a munkaerőnek mindössze nyolc százalékát foglalkoztatták.

Jelentőségük, valamint az a szerepük, hogy fordulópontot jelentenek a portugál forradalomban, abban gyökerezik, hogy az államosítás a munká­sok követeléseinek hatására mentek végbe, sok esetben nagy létszámú munkásgyűlések döntései eredményeként, illetve úgy, hogy a munkások megszállták azokat a vállalatokat, amelyek államosítását követelték.

Az államosítások továbbá a munkásság kiemelkedő győzelmét is ered­ményezték, minthogy a magas (20-30%-os) infláció időszakában sikerült a reálbérek emelését és más szociális juttatásokat is kiharcolniuk (Lopes 1996, 320). És mindezt kompenzáció nélkül.

A heves osztályharc részeként a március puccsot követően sok kapitalistát, köztük jó néhányat az ország legtehetősebb tőkései közül, őrizetbe vettek, és/vagy arra kényszerültek, hogy Brazíliába menekülje­nek; csak az 1970-es évek végén vagy még később tértek vissza Portu­gáliába, azaz akkor, amikor az egymást követő kormányok megkezdték a kompenzáció kidolgozását, amelyet elsőként a 80/77-es, október 26-án elfogadott törvény rögzített.

A Portugál Kommunista Párt politikája az államosítás kérdésében

A Portugál Kommunista Pártnak nem volt államosítási stratégiája vagy államosítási programja. A forradalom időszakában a párt kiadott egy sor dokumentumot, amelyek a földreform, a katolikus egyházhoz való viszony, a diákmozgalom és a szakszervezetek „egységessége” kérdé­sével foglalkoztak, de egészen 1978-ig kell várni, hogy napvilágot lásson az első olyan nyilvános állásfoglalás,⁴ amely az államosítás kérdéskörét elemzi – és különös hangsúlyt fektet arra, hogyan biztosítható e folyamat visszafordíthatatlan jellege -, akkor, amikor már az ellenforradalmi erők kerekedtek felül, vagyis amikor a párt defenzívában van.

A párt politikája egészen 1974 végéig az volt, hogy az államosítást nem veszi védelmébe. Ebben az értelemben a pártnak nem is jelent meg nyilvános felhívása. A nemzeti és demokratikus forradalom programját megfogalmazó Rumo à Vitória (a győzelemhez vezető út) 1965-ben született, és máig ez a hivatalos pártprogram; megfogalmazza „a bank­rendszer, a biztosítótársaságok, a vasút, a légi és tengeri közlekedési vállalatok, a telefon- és távírótársaságok, a bányászat, a villamos áram termelését és szállítását végző cégek és az ipar azon egyéb szektorai államosítását, amelyek monopolcsoportok kezében vannak”⁵ , továbbá a külföldi bankok államosítását is, a kompenzáció lehetőségével. De a Plataforma de Emergência [válságplatform], a Portugál Kommunis­ta Párt által elfogadott program, amely a forradalmi időszak teendőit határozza meg, egyetlen szóval sem említi az államosítást, és célja a „magánbankok állami ellenőrzése, valamint a kormányzati beavatkozás abban az esetben, ha és amennyiben a bankok ténykedése nem esik egybe a nemzeti közösség érdekeivel. Meg kell erősíteni a kormányzati képviseletek és állami ügyintézők szerepét”⁶ ; a dokumentum célul tűzi ki a tőkemozgások ellenőrzését és a bajban lévő kis- és középvállalko­zások megsegítését, a kölcsönfelvételt, a gazdasági szabotázsakciók leleplezését és megbüntetését és a tulajdon elkobzását abban az eset­ben, ha azt bírósági döntés hagyja jóvá. A Platform megfogalmazza még a vállalatok állami támogatását, illetve új állami vállalatok és közös vállalkozások létrehozását.⁷ Ez a politika, amelyet a harmadik átmeneti kormány fogadott el (ebben a kommunisták is részt vettek a szocialisták, a liberálisok és a Fegyveres Erők Mozgalmának képviselői mellett), támo­gatja a Banco de Portugal által delegált küldöttek működését, akiknek az a feladatuk, hogy meghatározzák a vállalatok és a banki menedzsment közötti együttműködés és támogatás formáit. Úgy tűnik, a párt olyan nagy jelentőséget tulajdonított ezeknek a küldötteknek/ügyvivőknek (a Platform⁸ is megemlíti őket),⁹ hogy mindenképp a maga embereit kívánta ezekben a pozíciókban elhelyezni.

Ebben a periódusban a párt gazdaságpolitikája arra fókuszált, hogy szorgalmazza és előkészítse az államnak a vállalatok működésébe való beavatkozását. A Portugál Kommunista Párt támogatta legkitartóbban a 660/74-es rendeletet, amely 1974. november 25-én lépett életbe. Mi több, 1977-ben felmerül a gondolat, hogy a kormány többi tagját éppen a Portugál Kommunista Párt meggyőző érvelése vette rá e határozat elfo­gadására.¹⁰ A rendelet előírta, hogy az állam avatkozzon be a vállalatok tevékenységébe, ha ott hanyagságot, tőkekivonást, a beszállítóknak való szándékos tartozást, adócsalást tapasztalnak. összességében – a hiva­talos adatok szerint – a forradalom időszakában a három tevékenységi szektorban és kb. 350 vállalatnál (amelyek mintegy százezer dolgozót foglalkoztattak) került sor állami beavatkozásra (Lopes 1996, 309). (A Portugál Kommunista Párt adatai szerint csak mintegy háromszáz vál­lalatnál történt állami beavatkozás.) Ám a beavatkozások többnyire (255 vállalatnál) 1975-ben zajlottak és különösen nagy számban történtek 1975. március 11-e után, ami arra utal, hogy még az államosításért folyó küzdelem csúcspontján is a kormányzat előnyben részesítette a beavat­kozást az olyan cégeknél, ahol szociális harcok, gazdasági problémák, szabotázsakciók vagy mindezek együtt fordultak elő. Gyakorlatilag csak a közepes és a nagyvállalatok voltak a beavatkozás tárgyai. A kisebb cégek általában önigazgatással működtek.

Az intervenciós politikát a forradalom idején mindvégig alkalmazták. 1975. május 12-én és május 29-én adja ki a negyedik átmeneti kormány a 222-B/75-os és a 422/76-os számú rendeleteket, melyeknek célja megegyezik a november 25-i 666-os rendelet céljával, és amelyek a közgazdász José da Silva Lopes szerint legalizálták azt az állapotot, amelyet a munkások teremtettek a vállalatoknál:

„A szociális konfliktusok kirobbanásával az április 25-öt követő első hónapban sok vállalat dolgozói elűzték munkaadóikat vagy azok képvi­selőit, azzal vádolva őket, hogy szabotázsakciókat, a diktatúrával való együttműködést, a munkaerővel szembeni elnyomást stb. tapasztalnak. Ugyanakkor, a vállaltoknál tapasztalható romló gazdasági feltételek fenntarthatatlan helyzetbe sodorták a cégek jó részét, mert nem volt likviditásuk vagy csődöt jelentettek, és ez a helyzet sok tulajdonost arra késztetett, hogy hátat fordítson a vállalatnak. Annak érdekében, hogy megvédjék állásukat vagy hogy a tőke tulajdonosaitól minden hatalmat megszerezzenek, a munkások az érintett vállalatoknál átvették a terme­lés irányítását, és az állam támogatását kérték, hogy vissza tudjanak térni az üzleti életbe.

A kormány így arra kényszerült, hogy egy sor rendeletet fogadjon el, amelyek az ilyen és ehhez hasonló helyzeteknek jogi hátteret biztosíta­nak. […] Ezek a rendeletek alapozták meg és szabályozták a magán­vállalatoknál az állami beavatkozást, noha ideiglenes intézkedésekként, mindaddig, amíg a termelőeszközöket vissza nem adják tulajdonosaik­nak.” (Lopes, 1996, 308)

1974 novemberéről, de különösen 1975 januárja és márciusa között, a kommunista párt számos vezetője sürgeti beszédében, hogy „a párt dol­gozzon ki stratégiát a monopóliumokkal és a nagybirtokokkal szemben”.¹¹ 1975 februárjától a párt politikájának fókuszába kerül az agrárkérdés is. A Portugál Kommunista Párt számos konferenciát szervezett Ribatejóban és Alentejóban, hogy megismertesse és megvédje a földdel kapcsolatos politikai álláspontját. Ugyanakkor azonban a Portugál Kommunista Párt nem szólított fel mozgósításra az államosítás védelmében 1975 márci­usát megelőzőleg.

1975. január 3-án a banki alkalmazottak gyűlése a bankrendszer álla­mosítását követeli. A határozatot az Avante! a kilencedik oldalon közölte. A napilap e számában a címlapon szó esik a szervezeti egységről, a déli országrészben tartott parasztkonferenciáról, a munkások egyesült nemzeti konferenciájáról, a kommunista diákok szervezetéről és a diákok közösségi szolgáltatásairól, a szavazók regisztrációjáról, és olvasható a PIDE által meggyilkolt Militao Ribeiro emléke előtti tisztelgés. Szembe­szökő, hogy a bankrendszer államosítását követelő határozat a lap utolsó hírei között szerepel, anélkül, hogy a címlapon említés történne róla. A tudósítás úgy fogalmaz, hogy „Követelték a bankrendszer államosítását a Fegyveres Erők Mozgalmának programjában kiemelt monopóliumellenes szempontok alapján”.¹² Továbbá azt is követelik a FEM programjában megfogalmazottakon túl, hogy a saneamentos [szó szerint: megtisztí­tás] a bankok igazgatói és felsővezetői körében is menjen végbe. A párt legközelebb 1975 februárjában az Egyesült Munkáskonferencián beszél majd az államosításról. A konferencia legtöbb bizottsága állást foglalt az államosítás mellett.¹³ Álvaro Cunhal kijelenti, hogy az államosítás csak akkor nyitja meg a szocializmus perspektíváját, ha munkásellenőrzés­sel megy végbe. De ennek az ellenőrzésnek a demokratikus egység¹⁴ talaján, az állammal és a kormánnyal egyetértésben kell megtörténnie, mondja a kommunista párt vezetője:

„Mára lehetségessé vált a munkásellenőrzés a fokozatosan egyre demokratikusabbá váló állammal való szoros együttműködésben, mint­hogy a fejlettebb struktúrákhoz való fejlődésünk átmeneti periódusában vagyunk. Ez a portugál forradalmi folyamat eredetiségének egy újabb, szintén nagyon érdekes aspektusa.”¹⁵

Az államosítás a párt politikájának központi eleme lesz, és március 11-től, illetve a negyedik átmeneti kormány hivatali ideje alatt a mun­kásellenőrzés kérdése – amit a párt mindig úgy határoz meg, mint ami nem az állam osztályjellegét, hanem csak az állami szervezeteket teszi kérdésessé – a kormánykörökben csak akkor merül fel, amikor a KP éles vitákat folytat a kormányzásról a Szocialista Párttal, azaz 1975 májusától.

A Portugál Kommunista Párt nem úgy fogja fel az államosítást, hogy azt a munkásság elsőbbségét élvező lépésnek tekinti. Az államosítást, mondja Medeiros Ferreira, „nagymértékű empirizmus és rögtönzés kísérte” (Ferreira 1993, 114). Véleményünk azonban nem egyezik meg e szerzővel akkor, amikor azt állítja, hogy januárban a Portugál Kom­munista Párt úgy határozott, hogy „támogatja és éleszti a vállalatoknál tapasztalható konfliktusokat” (Ferreira 1993, 109). A munkások harcaival kapcsolatos kutatásaink során semmi sem igazolta ezt az állítást – éppen ellenkezőleg. Hammond, aki szintén tanulmányozta a munkásellenőrzés kibontakozását, hasonló konklúzióra jut: „1975 első hónapjaiban a PKP kitartott a mérsékletesség politikája mellett, és a legtöbb szakszervezet is követte példáját. Így aztán a mozgalom kicsúszott a kommunisták el­lenőrzése alól, mivel olyan követelésekkel állt elő, amelyek jóval túlléptek azon a határon, ameddig a Kommunista Párt hajlandó volt elmenni.” (Hammond 1981, 421)

Az effajta empirizmus a forradalmi dinamika eredménye volt. Az álla­mosítást 1975. január és március között nagy tömegmozgalmak előzték meg, amelyekben a leggyakrabban alkalmazott harci módszer a vállalatok megszállása és az a követelés volt, hogy a vállalatok vezetőinek körében történjék meg a saneamento [tisztogatás] (Ferreira 1993, 109). Úgy tűnik, hogy a Kommunista Párt, a többi párthoz hasonlóan, nem számolt ezzel a mozzanattal. Nem létezik olyan program, amelynek tárgya az ezen a téren elérhető győzelem lett volna. Húsz nappal az államosítások megin­dulás előtt – és már azt követően, hogy a legtöbb bizottság a Munkásság Egyesült Konferenciáján az államosítás mellett szavazott – a Portugál Kommunista Párt a Melo Antunes-féle programot támogatta, amelyben nem szerepel az államosítás, csak az, hogy az állam 51 százalékos tulajdonjoggal vegyen részt a vállalatok működésében.

1975. március 11. után a párt védelmébe veszi az ipar egyes szekto­raiban zajló államosításokat. Aktívan részt vesz azokban a demonstrá­ciókban, amelyek a bankszektorban, a biztosító társaságoknál, a média­vállalatoknál, a bányáknál, a vasútnál követelik e lépést, és politikájának középpontjában a termelési harc áll. A március 14-i tüntetésen, amely a bankrendszer államosítását sürgeti, a párt egy felhívást osztogatott, amely a következőket tartalmazta:

„A bankrendszer államosítása elősegíti a munkások életszínvonalának emelkedését, továbbá segít a munkanélküliség és az infláció elleni harc­ban is. A gazdaság alapvető, mindmáig a nagy monopóliumok kezében lévő szektorainak állami ellenőrzése révén végül lehetőség nyílik arra, hogy megakadályozzuk a tőke külföldre menekülését, és a nyereséget a nép szolgálatába állíthatjuk.”¹⁶

A párt melegen ünnepli az április 15-i eseményeket, amikor is a nagy gazdasági csoportokat, továbbá ezek bankjai jórészét államosították (a Melo, a Champalimaud, az Espirito Santo stb. csoportjait), és úgy tekinti ezeket a lépéseket, mint a forradalom visszafordíthatatlanságá­nak jelét.¹⁷

Ám ez a körülmény nem különbözteti meg sem a Kommunista Pártot, sem a párt vezetőit a többi pártoktól és pártvezetőktől. 1975. március 11-e és júniusa között az ország politikai vezetői kivétel nélkül támogatták az államosítást. Costa Gomes úgy vezette fel a bankok államosítását, mint „a legforradalmibb lépést, amely korunk Portugáliájában történt”¹⁸ ; a liberális Portugál Demokrata Párt (PPD) nyilvánosan hangoztatta, hogy a vállalatokat az alkalmazottaknak kell irányítaniuk.¹⁹ Mário Soares, a szocialisták vezetője szorgalmazta a bankrendszer és a biztosítás álla­mosítását, továbbá földreformot követelt²⁰ ; és még a Portugál Ipari Kon­föderáció, a munkaadók szervezete sem ellenezte az államosítást azzal érvelve, hogy a vállalatirányításban jelen kell lennie a munkaadóknak, a munkavállalóknak és az államnak is²¹ ; ez arra a megoldásra emlékeztet minket, amit az 1980-as évek elején Portugáliában zajlott sztrájkokat követően javasoltak a pártok, így például 1984-ben a társadalmi párbe­szédet; ekkor jött létre a társadalmi dialógust szervező intézet, amely a munkakörülmények kérdéseiben biztosít fórumot a munkaadók, a mun­kások és az állam képviselőinek.

Államosítás és az állam természete

Amikor 1975 márciusában sor kerül az államosításokra, a Portugál Kommunista Párt az államosított vállalatok dolgozóinak azt javasolja, hogy alakítsanak igazgatótanácsokat, amelyek élén a kormányzati és a munkásképviselők állnak.²² A kérdés, amely megosztja a pártokat és a munkaadókat egyaránt, az, hogy a kormányzatnak mely tagjai és melyik párt képviselői vegyenek részt ezeknek az igazgatótanácsoknak az irányításában. A harc nem az államosítás vagy a munkásellenőrzés kérdése körül folyt, hanem akörül, hogy milyen eszközökkel befolyásolják az államosított és állami irányítás alatt álló bankok és vállalatok admi­nisztrációjának összetételét.

Az államosítást a munkások hajtották végre, és a Forradalmi Tanács intézményesítette. A kormányt alkotó pártok ugyanakkor átruházták ezeket a vívmányokat a Forradalmi Tanácsra, ezáltal gyengítették a munkásoknak a győzelemből fakadó magabiztosságát: „A nép hálásan köszöni Portugália történetének legforradalmibb törvényét” – ez állt a Diário Popular című lap első oldalán.²³ Ám a Portugál Kommunista Párt taktikája az adott helyzetben ugyanez volt – az államosításokat a Nem­zeti Fegyveres Erőknek, a Forradalmi Tanácsnak tulajdonították annak a stratégiának a jegyében, hogy a Fegyveres Erőket a választások adta legitimáció alternatívájaként meg kell erősíteni:

„A Portugál Kommunista Párt Központi Bizottságának Politikai Bizott­sága tudatában lévén a Fegyveres Erők Mozgalma Forradalmi Tanácsa összetételének és első törvénykezési lépésének – a bankok államosí­tásának -, teljes egyetértését nyilvánítja ki ezzel a döntéssel, amely a demokratikus folyamat továbbfejlődése és a konszolidáció szempontjából alapvető fontossággal bír.

A PKP KB Politikai Bizottsága felszólítja a munkásosztályt, a dolgozó tömegeket és a közvéleményt, hogy fejezze ki egyetértését ezzel a tör­ténelmi jelentőségű döntéssel.

A PKP KB Politikai Bizottsága azzal a javaslattal fordul minden de­mokratikus és népi erőhöz, hogy országszerte szervezzenek közös gyűléseket, demonstrációkat és tömegtalálkozókat, hogy ezáltal adjanak hangot a nép elégedettségének és erősítsék meg a nép és a Fegyveres Erők Mozgalmának szövetségét.”²⁴

1975-ben néhány szélsőbalos csoport kérdőre vonta a Portugál Kom­munista Pártot a munkásellenőrzés és az államosítás eredményességét illetően. Tény, hogy mindkét problémakör ugyanahhoz a folyamathoz vezetett: a munkásellenőrzés nélkül és az üzleti titoktartás felszámolása híján végrehajtott államosítás korántsem vezetett a szocializmushoz való átmenethez. A Egyesült Demokrata Párt például közzétett egy szöveget: „Hisszük és a történelem már meg is mutatta e meggyőződésünk igaz­ságát, hogy vészhelyzetekben a burzsoázia felhasználja az államosítást annak érdekében, hogy véget vessen a kapitalista anarchiának”.²⁵

A Portugál Kommunista Pártban ezeket a kérdéseket mellékesnek tekintették. A pártkörökben az államosítás folyamán született elmélet szerint az állam osztályszerkezete 1974. április 25. óta alaposan meg­változott. Egy szovjet közgazdász, a moszkvai egyetem professzora, Jurij Rubinszkij 1975 márciusában a Gulbenkian Alapítvány által az államosításról rendezett konferencián védelmébe vette a Portugál Kom­munista Pártot:

„Ebben a kérdésben [Jurij Rubinszkij] különbséget tett a kapitalista országok bankjai államosításának jelentőségét illetően, mivel ezekben az országokban az államosítás nem jár együtt a gazdasági struktúra válto­zásával. Nem ez a helyzet viszont a mienkhez hasonló, a szocializmusba való átmenet időszakát élő társadalmakban, és ennek következtében a bankrendszer államosításakor alkalmazott lépések jelentőségének tagadása nem több mint dagályos kifejezések használata a nép félre­vezetése érdekében.”²⁶

A munkások által a termelés és az elosztás hatékony kontrollja nélkül gyakorolt államosítást azzal az elmélettel igazolják, hogy ez az intézkedés a szocializmus megteremtése felé tett lépés, mivel az állam már nem volt kapitalista és a szocializmusba való átmenet jellemezte. 1978-as értékelésében a Portugál Kommunista Párt a vállalatirányítás munkásellenőrzésének kérdésével kapcsolatban megjegyzi, az álla­mosított iparágakban jellemző a munkásság erőteljesebb „realizmusa”, „a munkabeszüntetések és sztrájkok itt kevésbé gyakoriak, továbbá a munkások sokkal szerényebb követelésekkel állnak elő”.²⁷ Vessünk egy pillantást a PKP vezetőinek beszédeire, amelyek 1975-ben, a forradalmi folyamat delelőjén hangzottak el a vasút államosítását kommentálva:

„A CP (a vasúttársaság) államosítását, ami a szocializmus győzelme elérésének sürgető és szükséges feltétele volt, és aminek végrehajtását tavaly január 5-én a Sport Pavilonban javasolták, a gyűlésen részvevő vasúti dolgozók ezrei lelkes támogató demonstrációval ünnepelték […].

Hogy mit is jelent az államosítás, azt az egyik szóvivő így magyarázta: Egy vállalat államosítása azt jelenti, hogy az adott cég a továbbiakban már nem tartozik egy munkaadó, egy tőkés vagy egy tőkéscsoport ha­táskörébe, hanem kizárólag csak a nemzet, azaz a nép fennhatósága alá”.²⁸ (A Szerző kiemelése.)

Ez az elemzés – vagyis az a gondolatmenet, hogy ami az államé, az a nemzeté, és ami a nemzeté, az a népé -, továbbá az a lépés, hogy az államosításokért a felelősséget teljes egészében a Fegyveres Erők Mozgalmának Forradalmi Tanácsára ruházta át, a Portugál Kommunista Pártot ugyanarra a csapásra terelte, mint amin azok jártak, akik szerint a munkások által elért eredmények az ő iránymutatásuk gyümölcsei, illetve azok érdeme, akik úgy vélték, a kapitalista termelési módnak a szocia­lista termelési módra való átmeneti időszaka könnyű és fájdalommentes periódus; és akik dédelgették a lehetőséget (melyet a Fegyveres Erők Mozgalma és a Szocialista Párt is nyilvánosan védelmébe vett), hogy ezt az átmenetet ugyanúgy le lehet vezényelni, mint ahogy a Fegyveres Erők Mozgalma a rendszerváltást lebonyolította, vagyis gyakorlatilag (a nagyvárosokban) veszteségek és áldozatok nélkül, és anélkül, hogy a hatalmat erőszakkal kellett volna megszerezni, magyarul: polgárháború nélkül.

A Szovjetunió akkori politikájának és a PKP történeti, elméleti megkö­zelítéseinek elemzése egyaránt azt mutatja, hogy ez a politika koránt­sem a „portugál forradalom eredetiségéből” fakadt az 1970-es években. Abból a stratégiából eredt, amely a Portugál Kommunista Párt 1974-es „újjászervezéséből” következett – e szerint frontokat kell kiépíteni, hogy a kormányzást a liberális polgárság és a kispolgárság szektoraival meg lehessen osztani. E stratégia egyértelműen nemzetközi alapokra támaszkodott, melynek epicentrumában az imperialista országok és a Szovjetunió közötti együttműködési politika állt. A szocializmusba való békés belenövés elmélete a Szovjetunióból származott. A Portugál Kommunista Párt által a különböző időszakokban képviselt álláspontok arra az egyszerű elképzelésre koncentráltak, hogy az országok többsége szocialista, más országok pedig anélkül juthatnak el erre a történelmi fokra, hogy meg kellene ragadniuk a hatalmat – ezt az elméleti fejte­getést olvashatjuk a párt elméleti lapjában, a Problemas da Paz e do Socialismo-ban (Kiernan 1997, 327).

E politikai alapon az állam fogalma is kacskaringós kört jár be, és a párt mindenkori taktikai szükségleteinek rendelődik alá. Ha az 1967-ben megjelent A questão do Estado, questão central de cada Revolução [Az állam, minden egyes forradalom központi kérdése] (2007) című pártkiadványban Cunhal azt állítja, hogy az államnak az a szerepe, hogy megvédje és megőrizze a burzsoázia hatalmát a proletariátus fölött, és biztosítsa a proletariátus kizsákmányolását, akkor elengedhetetlenül fontossá válik az állam természetének megértése, ha a hatalom megra­gadására kerül sor: „nem lehet az államot csak úgy átvenni, azt le kell rombolni” (Cunhal 2007, 23); vagyis akkor meg kell védeni a proletariátus diktatúráját, és végül, a tanácsokat is meg kell védelmezni mint a kettős hatalom megtestesítőit: „Leninnek és a bolsevikoknak az volt a legfőbb érdeme, hogy a szovjeteket nem »bevezették«, hanem hogy ezekben a tömegek által teremtett forradalmi szervezetekben felismerték a pro­letárhatalom testületeit” (Cunhal 2007, 32). 1974-1975-ben az egész államelmélet a politikai taktika szolgálatának rendelődik alá: időnként a párt követeli a saneamentos-t a fasiszta elemek eltakarítása érdekében, máskor pedig, mint az államosítások esetében láthattuk, egyenlőségjelet tesz a politikai rendszer változása és az állam jellegében végbement változás között, és végül, bevezeti a „szocializmus útjára lépett demok­ratikus Portugália” fogalmát, egy olyan koncepciót, amelyet gyorsan felad, amikor a „forró nyárnak” nevezett válság és a Fegyveres Erők Mozgalmával való konfliktus kirobban.

Ugyanakkor az államosítás folyamatában történik meg az, hogy a Portugál Kommunista Párt továbbviszi a fogalmat, mely szerint az ország már a szocializmushoz vezető úton jár; azaz továbbviszi azt az elméletet, amely fenntartja, hogy az államosítások, következésképp a menedzsment és az ellenőrzés kérdését illető felelősség az államot terheli, valamint azt a nézetet is, hogy az államosított vállalatoknál dolgo­zókat fel kell szólítani arra, hogy tanúsítsanak mérsékletet a társadalmi küzdelmek során.

Ugyanakkor azonban, mint arra John Hammond rámutatott – és mint ahogyan azt az államosított vállalatok jelentős kompenzációval kísért, a korábbi tulajdonosoknak való visszaadása hamar bebizonyította -, az állami beavatkozás és a termelés munkásellenőrzése összeegyez­tethetetlen volt: „Az államosított és az interveniált cégeknél az állam közvetlen ellenőrzése beszűkítette a dolgozói ellenőrzés lehetőségeit” (1981, 423).

A Kommunista Párt, a „termelési harc” és a munkásellenőrzés

Amióta az államosítás elkezdődött, a korporatív irányítás és a munkás­ellenőrzés kérdése állandóan napirenden szerepelt. Közös irányítás, önigazgatás vagy munkásellenőrzés?

Az 1970-es években a fiatal liberálisok, baloldali munkások és refor­mista szakszervezeti vezetők körében állandó követelésként hangzott el a munkásellenőrzés (Brinton 1975, 13). Természetes, hogy ezek az eltérő társadalmi szegmensek eltérően értelmezték a munkásellenőrzés fogalmát. A témakört nagyszabású viták övezték és sok alapvető tanul­mány, elemzés tárgya volt. Brinton például úgy véli, hogy a munkásel­lenőrzés a munkások „becsapásának” egyik eszköze, és arra alkalmas, hogy megakadályozza őket az önigazgatás megvalósításában, mivel az önigazgatás megkérdőjelezi a profitot (Brinton 1975). Ernest Mandel szintén úgy vélte, hogy a kapitalista vállaltok demokratikus ellenőrzésén túl a munkásellenőrzés fogalma kiterjeszthető az önigazgatásra is, ám csak átmeneti intézkedésként volna bármi értelme (Mandel 1973, 18-23). Hammond (1981, 415) minimális definícióval él: a munkásellenőrzés szerinte hatékony kollektív ellenőrzés a vállalatok működése fölött, és ezzel nyitva hagyja az ellenőrzés mértékének kérdését, ami az igazgatás problémáinak – mint például a munkaerő alkalmazása – ellenőrzésétől akár a megtermelt árucikkek elosztásáig terjedhet.

Az 1974-75-ös évek Portugáliájában a vállalatok fölötti ellenőrzés fogalmát többféle jelentésben használták; jelentett „az igazgatásban való részvételt”, a „bérek mértékének nyilvánosságra hozatalát” és a termelés fölötti ellenőrzést (Santos et al. 1976, 49-50). A politikai szervezetek és szövetségek nem figyeltek annak pontos megkülönböztetésére, hogy vajon a munkásellenőrzés a menedzsment fölötti ellenőrzést, a termelés és/vagy az elosztás feletti ellenőrzést jelenti-e, és vajon az ellenőrzést a munkások demokratikus gyűléseinek vagy a szakszervezeteknek kell-e gyakorolniuk.

E tanulmányunkban a munkásellenőrzésnek a szigorúan vett jelentését használjuk – demokratikus munkásellenőrzés a termelés és az elosztás folyamatai terén olyan vállalatoknál, amelyek élén kapitalisták álltak, ami egyben a kereskedelmi titoktartás eltörlését is jelenti. Ez a meg­határozás kizárja mind a közös igazgatást, mind az önigazgatást, és a munkásellenőrzésre mint a kollektivizáláshoz vezető átmeneti eszközre tekint. Tehát ez a lépés azt jelenti, hogy a vállalatirányítás még inkább a kapitalisták, mintsem a munkások kezében van; továbbá azt jelenti, hogy a termelés és fogyasztás ellenőrzésének szintjén maradva (ezzel pedig elengedhetetlenül fontossá téve a kereskedelmi titoktartás eltörlését vagy másképpen fogalmazva, a könyvelés nyilvánossá tételét), azt a munkástanácsok vagy egyéb tanácsi formák végzik a gyárakban és a cégeknél, nem pedig a szakszervezetek. Ez a meghatározás volt – mint arra Hammond rámutat – a legnépszerűbb a baloldalon az 1960-as és 1970-es években, és az orosz forradalom nagy teoretikusainak fejtege­tésein alapult.

Vlagyimir Iljics az egész bankrendszer államosítását szorgalmazta (nem pedig csak egyes elemeinek államosítását), ami a nagyipar és a kereskedelmi konzorciumok államosításával volt egyenlő (Lenin 1976, 61-62); azt is hozzátette, hogy „a kereskedelmi titoktartás eltörlése nélkül a termelés és az elosztás fölötti ellenőrzés nem lenne több üres ígéretnél” (1976, 65). Bürokratikus intézkedés lenne, nem pedig olyan, amely lehetővé tenné, hogy a munkások valóban gyakorolhassák az el­lenőrzést. Az orosz forradalmárok a kérdéskörnek központi jelentőséget tulajdonítottak, és korántsem tekintették elméleti kérdésnek. Egy nappal azután, hogy 1917. november 7-én megragadták a hatalmat, kiadtak egy törvénytervezetet a munkásellenőrzés tárgyában. Így hangzik:

„1. Valamennyi, legalább 5 munkást és alkalmazottat (együttvéve) foglalkoztató, illetőleg legalább évi 10.000 rubel forgalmat lebonyolító ipari, kereskedelmi, banki, mezőgazdasági és egyéb vállalatnál be kell vezetni az összes termékek és a nyersanyagok termelése, tárolása és adásvétele fölötti munkásellenőrzést.

2. A munkásellenőrzést a vállalat összes munkásai és alkalmazottai gyakorolják vagy közvetlenül, ha a vállalat olyan kicsiny, hogy ez lehet­séges vagy választott képviselőik útján, akiket közgyűléseken haladék­talanul meg kell választani, a választásokról jegyzőkönyvet véve fel és a megválasztottak neveit közölve a kormánnyal és a munkás-, katona- és parasztküldöttek helyi szovjetjeivel.[…]

4. E választott képviselőknek kivétel nélkül minden üzleti könyvbe és okmányba, továbbá tekintet nélkül minden anyag-, szerszám- és árurak­tárba és készletbe betekintést kell engedni.” (LÖM 35. 28)

A Portugál Kommunista Párt azonban a munkásellenőrzés olyan ér­telmezéséhez ragaszkodott, amely a fentiekben említett megközelítések egyikével sem azonosítható tisztán. A párt a termelési harc kontextusá­ban kezd a munkásellenőrzés kérdéséről beszélni. De hogy a Portugál Kommunista Párt a munkásellenőrzés fogalmán mit ért, azt egyértelműen meghatározza²⁹ : a bármiféle szervezetben – a szakszervezetekben, a társulásokban, a szövetkezetekben, a parasztligákban, a lakóközösségek alkotta bizottságokban – működő olyan munkásszervezetek, amelyek feladata a forradalom védelme és a termelési harc biztosítása, hiszen ez „a munkásosztály fő harci frontja”.³⁰ Ez a meghatározás a termelésben való részvételt (és nem ellenőrzést) jelenti, ami a szakszervezetekkel karöltve történik az üzleti tervek, az árak, a munkabérekről folytatott viták stb. kérdésében³¹ – és szigorúan a tárgyhoz kapcsolódik, ami nem más, mint a „termelési harc”.

A PCP számára a munkásellenőrzésnek csak akkor volt értelme, ha az alárendelődött a termelési harcnak, és nem ment túl azon, amit a párt a munkások „irreális követeléseinek” nevezett. Sok esetben, bár nem mindig, a munkásellenőrzés azt jelentette, hogy a szakszervezetek (ami­kor a PKP irányította őket) részt vállaltak a vállalatirányításban, amely vállalatokat gyakorta a kormány és a szakszervezet képviselői igazgattak. De jelenthette, hogy a munkásbizottságok – ha és amennyiben a PKP befolyása alatt álltak – ellenőrzést gyakorolnak a vállalat felett, vagy azt (mint azt a párt egyes vállalatokkal közölte), hogy ellenőrző bizottságo-kat³² állít a vállalatok élére, és ezek biztosítják „a termelési harcban a győzelmet”³³ .

A Portugál Kommunista Párt 1975. május 18-án nagygyűlést tartott Vila Franca de Xirában, ahol Álvaro Cunhal beszédében (1976, 43-45) úgy fogalmaz, hogy „a jelen pillanat legnagyobb feladata” a „termelési harc”, és hozzáteszi, hogy ezt úgy kell véghezvinni, hogy véget kell vetni a sztrájkoknak és az „irreális követeléseknek”. Az 1975. június 28-án Campo Pequenóban, rendezett nagygyűlésen Veiga de Oliveira a negyedik ideiglenes kormány kommunista szállítási és távközlési minisz­tere felidézte a TAP, a nemzeti vasúttársaság, továbbá számos busz- és szállítási társaság államosításával aratott győzelmet, és elítélte, hogy éppen ezeknek a vállalatoknak a dolgozói sztrájkhullámokat és szám­talan követelést kezdeményeztek; ezeket a „reakció” által végrehajtott „szabotázsakcióknak” nevezte.³⁴ Ugyanebben a beszédben a miniszter javaslatot tett a közlekedési eszközök viteldíjának emelésére. És ugyan­csak ezen a nagygyűlésen Victor Silva, a Mague egyik kommunista dolgozója védelmébe veszi a munkásellenőrzést.³⁵

A termelékenység stratégiai kérdés volt, a munkásellenőrzés pedig olyan fogalom, melynek jelentése a párt taktikai szükségletei szerint változott, minthogy alá volt vetve a termelési harc stratégiájának. Az elnevezés: a „termelési harc” sem a véletlen műve. A háborút követő európai újjáépí­tésre utal, felidézi azt a történelmi szerepet, amelyet a fasizmus bukását megelőzően a nagy tekintélyű kommunista ellenállás játszott, miközben az európai gazdaság romokban hevert; felidézi továbbá azt az álláspontot is, hogy az osztályharcot háttérbe kell tolni az összes nemzeti osztály közös erőfeszítése érdekében, mellyel a kapitalista gazdaságot kell talpra állí­tani, hiszen később ez a gazdaság biztosít majd a munkásoknak sokféle kedvezményt, amikor létrehozza a jóléti államot. Másképpen fogalmazva: Európa második világháborút követő újjáépítése nem mehetett volna vég­be a kommunista vezetés részvétele és támogatása nélkül. Mint ahogy igaz ez a PKP-re is a Portugál forradalom során, mivel a párt kétségtelenül jelentős szerepet játszott a gazdaság stabilizálásában.

A PKP vezetésének társadalmi és gazdasági forgatókönyve szerint, ha a termelés nem növekszik, akkor a helyzet gazdasági csőddel fe­nyeget – ami maga után vonja a reakciós puccsot; továbbá, mint már fentebb említettük, a párt azt az álláspontot képviselte, hogy Portugália már a szocializmus felé vezető úton jár. Ezért tehát a munkások nem a főnökeiknek, hanem a nemzetnek dolgoznak. Ennek az álláspontnak az igazolása érdekében a gazdaság bizonyos ágazatainak államosítását és az agrárreformot hozták fel példaként:

„A gazdaságunkért folytatott termelési harc a legközelebbi jövőben a forradalmi folyamat legdöntőbb tényezője lesz. A munkások tehát vagy újszerűen közelítik meg munkahelyi magatartásukat, vagy pedig minden erőfeszítés, amely a munkásosztály életszínvonalának emelésére irányul, csődöt fog mondani.

Az új munkaerkölcsnek meg kell felelnie az alapvető szektorok álla­mosítása és a nagybirtokok kisajátítása politikájának, minthogy ezek a módszerek a szocializmus felé mutató gazdasági demokrácia elemei.

Egyfajta általános és irreális ellenálló akció, amely azon az alapon kérdőjelezi meg az államosított iparágak életképességét, veszélyesen alacsony foglalkoztatási szintünket és a hazai termelés igényeit, hogy azok a külföldi államoktól való függésünket könnyítenék, ellentmondana a forradalmi folyamat konszolidációjának, és csak a reakció profitálna belőle”.³⁶

A párt politikája a gazdaság stabilizálására irányul, ami azt is jelenti, hogy meg kell akadályozni a termelés folyamatosságát megakasztó jelenségek előfordulását, függetlenül attól, hogy ezek az akadályok a burzsoázia köreiből jönnek-e (gazdasági szabotázs, a vállalatokból a tőke kivonása), vagy a munkások köreiből (sztrájkok) származnak. Másfelől, a párt felszólítja a dolgozókat a termelés intenzívebbé tételére, az ingyen­munka végzésére, a munkaidő meghosszabbítására és a munkásellen­őrzés egyéb formáira, amelybe beletartozik a termelés szemmel tartása, a tőkekivonás és a gazdasági szabotázs stb. megakadályozása. De ide tartozik a sztrájkok és munkáskövetelések féken tartása is.

E három politikai premisszát a dokumentumok mindig együtt emlegetik: „harc a termelésért”, „munkásellenőrzés”, „a sztrájkok és az irreális kö­vetelések féken tartása”. Így például az Avante! című lapban megjelent a Socel gyári munkásbizottság felhívása, amely kijelenti, hogy a termelési harc „a mienk és az értünk történik”.³⁷ Ugyanebben a dokumentumban a munkások úgy vélik, lehetséges, hogy a termelést ellenőrzésük alatt tudják tartani, de nem szabad engedniük, hogy a hatékonyság „egy meghatározott szintje alá süllyedjen a munkavégzés”.³⁸ Hallgassuk meg, mit mond Cunhal a Catarina Eufémia emlékére rendezett gyűlésen, Baleizão faluban:

„Köszöntöm a munkásokat, akik már három hete egy fillért sem kapnak a Corte da Condessától, de mégis kitartanak a termelési harcban.

Köszöntöm a Herdade dos Machados dolgozóit, akik beleegyeztek abba, hogy egyszeri fizetéssel is kitartanak azért, hogy a hatezer hek­tárnyi parlagon heverő földet művelésbe vehessék.

Köszöntöm a Sta. Vitória és az Evidel dolgozóit, akik megművelték Herdade do Outeiro földjeit és kifejezték akaratukat, hogy egy napi ingyenes munkával megtisztítják a napraforgó- és gabonaföldeket a gyomoktól.”(Cunhal 1976, 23-24)

Ez a politika széles konszenzust eredményezett a koalícióban, a Forradalmi Tanácsban, a Fegyveres Erők Mozgalmánál. A Szocialista Párt és a PPD kijelenti, hogy a nehéz helyzetben a dolgozói követelések visszafogására van szükség;³⁹ Costa Gomes azt mondja, hogy a munka egyet jelent azzal, hogy „a forradalom pártján” állunk;⁴⁰ Ramiro Correira például azt nyilatkozza, hogy „a politikai hatalom a termelési harcot is magában foglalja”.⁴¹ Vasco Gongalves május elsejei beszédében teljes egyetértését fejezi ki a Portugál Kommunista Párt politikájával:

„Jelenlegi gazdasági válságunk a legalapvetőbb akadály, amit le kell küzdenünk. Ez a mi nagy bajunk okozója. És a győzelemhez rendelke­zésünkre álló idő nagyon rövid. Vagy talpra állunk a magunk erejéből, a magunk erőfeszítéseivel, vagy pedig súlyos veszélybe sodorjuk a forradalmi folyamat tempóját, országunk jövőjét. Akkor pedig előre látható, hogy visszatér a fasizmus, a gazdasági függőség, elvesznek a szabadságjogok.

Küzdelmünk döntő jelentőségű. Felszólítok minden munkást, minden hazafit, hogy teljes erővel vegyen részt a termelési harcban, hiszen az itt elért győzelmen múlik a forradalom jövője. A termelési harc szükség­szerű lépés a gazdasági válság leküzdésére, és általa olyan feltételeket teremthetünk, amely gazdaságunk jövőbeli fejlődését a szocializmus felé vezető úton megalapozza.”⁴²

A GDP növekedési ütemének csökkenése drasztikus: az 1973-as 11,2%-ról 1,1%-ra esik 1974-ben, míg 1975-ben már negatívba fordul, -4,3%-ra zuhan vissza. A munkanélküliek száma 1975 első felére meg­haladta a kétszázezret. A munkanélküliség növekedése féktelen: 1974 decemberében 177.000 munkanélkülit tartanak nyilván, 1975 márciusá­ban mintegy 200.000-et, és 1975 júniusában már közel 250.000-et (Rosa 1975, 10-16). Szélsőbalos csoportok a PKP-t támadják, és azt követelik, hogy a munkaidő csökkentésével teremtsenek több munkahelyet. Erre a támadásra a Portugál Kommunista Párt azzal reagál, hogy a bérek emelése és a munkaidő csökkentése „gazdasági katasztrófát” (Cunhal 1976, 46) eredményezne. A munkaügyi miniszter, Costa Martins, elment a Sinesbe 1975 június végén, és ott kijelenti, hogy a munkaidő nem csökkenthető, mert azzal csak a munkanélküliséget növelnék.⁴³

Vizsgáljuk meg alaposabban ezt a politikát, mert most érkeznek az események a válság és a forradalom csúcspontjára – következéskép­pen a marxisták szempontjából adottak a munkásosztálynak az ideális feltételek ahhoz, hogy tiltakozzanak, szervezkedjenek és megragadják a hatalmat. Az 1975-ben megfogalmazott követelések igazolják e feltevést. Cristovam (1982) készített egy összehasonlító elemzést az 1979-es sztrájkok alkalmával – vagyis már a forradalmat követő időszakban – el­hangzott követelésekről, illetve az 1974-1975 közötti követelésekről, és ebben arra a megállapításra jutott, hogy 1974-1975 között a követelések­nek közel 15-22,7%-a közvetlenül is megkérdőjelezte az üzleti hatalmi központok szerepét (Cristovam 1982, 74), míg 1979-ben a követelések­nek alig 3,7%-a foglalkozott a vállalatirányítás problémájával. Továbbá, az 1974-1975 közötti időszak munkabér-követeléseiben, amelyek az összes követelés 39,8%-át tették ki, elsődlegesen egalitariánus szel­lem mutatkozik meg: a dolgozók mindenkinek egyenlő bért, a bérskála csökkentését, a minimálbér egységes, országos rögzítését követelték (Cristovam 1982, 76). A forradalmi korszakokra jellemzően újabb köve­telések is születnek, így például az egyenlő munka, az egyenlő bér, a vállalatokon belüli privilégiumok felszámolása.

A bérek megállapításáért folyó harc központi jelentőségű, mert a profitot kérdőjelezi meg. A Portugál Kommunista Párt politikája azonban – amelyet több ezer munkás utasított el, ahogyan az Cristovam elem­zéseiből is látható – a profittermelő mechanizmusok és az értéktöbblet kivonásának konzerválását és stabilizálását fogalmazta meg. A termelési folyamatban felmerülnek bizonyos termelési költségek: változó tőke (bé­rek, grosso modo) és állandó tőke (nyersanyag, gépek stb.). A termelés során, mondja Marx, a munkások megtermelik a munkabéreiket, plusz azt az értéktöbbletet, ami az ún. nem fizetett munkából származik.

„De ami a profitot illeti, nem létezik olyan törvény, amely minimumát árazná. Nem mondhatjuk meg, mi csökkenésének végső határa. És miért nem állapíthatjuk meg ezt a határt? Azért, mert megállapíthatjuk ugyan a bér minimumát, maximumát . Csak azt mondhatjuk, hogy ha a munkanap határai adva vannak, a profit maximuma a bérek fizikai minimumának; és ha a bérek vannak adva, a profit maximuma a munkanap olyan meghosszabbításának, amely még összeegyeztethető a munkás fizikai erejével. A profit maximumának határa tehát a bérek fizikai minimuma és a munkanap fizikai maximuma. Nyilvánvaló, hogy e maximális profitráta és határa között a változatok mérhetetlen skálája lehetséges. Tényleges fokát csak a tőke és munka közötti szüntelen harc dönti el, mivel a tőkés állandóan arra törekszik, hogy a béreket fizikai minimumukra szorítsa és a munkanapot fizikai maximumára nyújtsa, míg a munkás állandó nyomást gyakorol az ellenkező irányban.

A kérdés a harcoló felek erőviszonyának kérdésévé oldódik fel.” (Marx 1964, 135)

Az államosítást követően is a munkaerőnek több mint 90 százaléka a magánvállalkozóknál dolgozott, és az állam is kapitalista maradt. Ilyen körülmények között a Portugál Kommunista Párt a termelési harcra szólít fel, ellenzi a béremelést, és azt kéri a munkásoktól, hogy korlátozzák követeléseiket. A „termelési harc” olyan politika volt, amelynek célja – kevés sikerrel, mivel nem övezte a munkások széles körű támogatása – a Portugál Kommunista Párt stratégiájának lényegi problémáját tükrözi: hogyan lehet az állami szervezetnek részévé válni úgy, hogy az állam osztálytermészetét megkérdőjeleznénk.

Amikor a Portugál Kommunista Párt arra szólította fel a munkásokat, hogy maradjanak a gyárakban, hogy megakadályozhassák a gazdasági szabotázsakciókat, akkor ez a felszólítás aligha akadályozta meg a munkásokat abban, hogy tovább menjenek – és ezt meg is tették, ami a bérköveteléseket, a munkahelyek csökkentésének elutasítását, a válla­latvezetés felelősségre vonását illeti. Ám történelmileg mégis igazság­talan volna a PKP nyakába varrni mindazt, ami valójában a munkások felelőssége volt.

Az államosítással a munkások újabb lökést adtak a portugál forrada­lom kibontakozásának. Nélkülük nem tudnánk közelebb kerülni az 1975 nyarán kibontakozott forradalmi válság megértéséhez.

(Fordította: Baráth Katalin)

A tanulmány a belgiumi Gentben 2010. április 13-16-án megrendezett Európai Társadalomtörténeti Konferencián elhangzott előadás szerkesz­tett változata.

Jegyzetek

¹ Nacionalizacao da Banka – Grande Vitória de Povo. As Comissoes da Concelhia da Póvoa do Varzim e Vila do Conde do PCP. 1975. március 14. Documentos do PCP, Centro Documentacao 25 de Abril

² Comissões de Delegados Sindicais do Banco Espírito Santo e Comercial de Lisboa. Sabotagem Económica. Dossier Banco Espírito Santo. Lisboa, Diabril Editora, 1975, 39.

³ Diário Popular, 15 March 1975. 9 és 11.

⁴ As Nacionalizações. Defesa e Dinamização. Textos da Conferencia das Organizações do PCP para a Defesa e Dinamização do Sector Nacionalizado da Economia. 11 and 12 March 1978. Lisboa, Edições Avante!, 1978, 52.

⁵ VII Congresso Extraordinário do PCP. In: Documentos políticos para a História do PCP. Lisboa, Avante!, 1974, 321.

⁶ VII Congresso Extraordinário do PCP. 359-362.

⁷ VII Congresso Extraordinário do PCP. 359-362.

⁸ VII Congresso Extraordinário do PCP. 360.

⁹ Comissões de Delegados Sindicais do BES e Comercial de Lisboa. Sabotagem Económica. Dossier Banco Espírito Santo. Lisboa, Diabril Editora, 1975, 39.

¹⁰ As Empresas Intervencionadas. Lisboa, Avante!, 1977, 7.

¹¹ Política Clara e Transparente. In: Avante!, 23 January 1975, 2.

¹² Avante!, 9 January 1975, 9.

¹³ Avante!, 6 February 1975, 5.

¹⁴ Avante!, 6 February 1975, 5.

¹⁵ Avante!, 6 February 1975, 5.

¹⁶ Nacionalização da Banca – Grande Vitória do Povo. As Comissões Concelhias da Póvoa do Varzim e Vila do Conde do PCP. 14 March 1975. Centro Documentação 25 de Abril

¹⁷ A Revolução é Irreversível. In: Avante!, 17 April 1975. 1.

¹⁸ Diário Popular, 15 March 1975, 9.

¹⁹ Diário Popular, 15 March 1975, 9.

²⁰ República , 24 March 1975, 11.

²¹ República, 22 March 1975, 16.

²² República, 15 March 1975, 1

²³ Diário Popular, 15 March 1975, 9.

²⁴ O PCP apoia a nacionalização da Banca. In: Diário Popular, 14 March 1975, 9.

²⁵ República, 24 March 1975, 8.

²⁶ Economista Soviético fala sobre Nacionalizações. In: Avante!, 17 April 1974, 7.

²⁷ As Nacionalizações. Defesa e Dinamização. Textos da Conferencia das Organizações do PCP para a Defesa e Dinamização do Sector Nacionalizado da Economia. 11 and 12 March 1978. Lisboa, Edições Avante!, 1978, 52.

²⁸ Os ferroviários a favor da nacionalização da CP. In: Avante!, 10 April 1975, 7.

²⁹ O processo revolucionário e a batalha da produção. In: Avante!, 22 May 1975, 4.

³⁰ O processo revolucionário e a batalha da produção. In: Avante!, 22 May 1975, 1.

³¹ Não há meio caminho nem meias tintas. In: Avante!, 22 May 1975, 6.

³² Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³³ Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³⁴ Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³⁵ Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³⁶ A unidade da classe operária esteio da unidade de todo o povo. In: Avante!, 15 May 1975, 2.

³⁷ A batalha da produção: tarefa nossa e para nós. In: Avante!, 22 May 1975, 6.

³⁸ A batalha da produção: tarefa nossa e para nós. In: Avante!, 22 May 1975, 6.

³⁹ Coligação aceita unir forças contra a crise. In: Diário de Lisboa, 12 May 1975, 1, 20.

⁴⁰ O Trabalho enquanto forma de estar com a revolução. In: Avante!, 26 June 1975, 9.

⁴¹ O poder politico passa pela batalha da produção. In: Diário de Lisboa, 9 May 1975, 1.

⁴² Discurso de Vasco Gonçalves no 1st May 1975. http://www1.ci.uc.pt/cd25a/wikka.php?wakka=poderpol01 , consultado em 14 July 2009.

⁴³ A batalha económica precisa de um clima político propício. In: Avante!, 26 June 1975. 9.

Bibliográfia

Arcary, Valério 2006: O Encontro da Revolução com a História. São Paulo, Xamã

Arcary, Valério 2004 :Quando o Futuro era Agora. Trinta Anos da Revolução Portuguesa. In: Outubro. São Paulo, Xamã, No. 11, 2004, 71-92.

Brinton, Maurice 1975: Os Bolcheviques e o Controle Operário. Porto, Afron­tamento

Cristovam, Maria Luísa 1982: Conflitos de Trabalho em 1979. Breve Análise Sociológica. Lisboa, Ministério do Trabalho

Cunhal, Álvaro 1976: A Crise Político Militar. Discursos Políticos 5. Lisboa, Edições Avante!

Cunhal, Álvaro 2001: Rumo à Vitória. As Tarefas do Partido na Revolução Democrática e Nacional. Lisboa, Avante!

Cunhal, Álvaro 2007: A Questão do Estado, Questão Central de cada Revolução. Lisboa, Edições Avante!

Ferreira, José Medeiros António 1993: Portugal em Transe (1974-1985). Mattoso, José (dir): História de Portugal. Lisboa, Círculo de Leitores, 1993. Vol. VIII.

Hammond, John 1981: Worker Control in Portugal: The Revolution and Today. In: Economic and Industrial Democracy. London, Sage, vol 2., 1981, 413-53.

Kiernan, V. G. 1997: Revolução. In: Dicionário do Pensamento Marxista. Rio de Janeiro, Jorge Zahar Editor, 1997, 324-327.

Lenin, Vlagyimir Iljics 1976: O Controle Operário e a Nacionalização da Indústria. Lisboa, Estampa

Lenin, Vlagyimir Iljics: A munkásellenőrzésről szóló rendelet tervezete. LÖM 35. 28.

Lopes, José da Silva 1996: A Economia Portuguesa desde 1960. Lisboa, Gradiva

Mandel, Ernest (ed.) 1975: Controle Ouvrier, Conseils Ouvriers, Autogestion. Paris, Francois Maspero

Marx, Karl 1964 (1865): Bér, ár és profit. In: MEM 16. Budapest, Kossuth Könyv­kiadó

Rosdolsky, Roman 2001: Para Ler O Capital de Karl Marx. São Paulo, Contraponto

Rosa, Eugénio 1975: A Economia Portuguesa em Números. Lisboa, Moraes Editora

Források

As Empresas Intervencionadas. Lisboa, Avante!, 1977, 7.

As Nacionalizações. Defesa e Dinamização. Textos da Conferência das Organizações do PCP para a Defesa e Dinamização do Sector Nacionalizado da Economia. 11 and 12 March 1978. Lisboa, Edições Avante!, 1978

Avante!, órgão oficial do PCP, 1975

Comissões de Delegados Sindicais do BES e Comercial de Lisboa. Sabotagem Económica. Dossier Banco Espírito Santo. Lisboa, Diabril Editora, 1975

VII Congresso Extraordinário do PCP. In: Documentos Políticos para a História do PCP. Lisboa, Avante!, 1974

Diário Popular, 1975

Diário de Lisboa, 1975

Documentos do PCP, Centro de Documentação 25 de Abril, 1974-75

O Programa do MFA e dos Partidos Políticos. Alfragide, Edições Acrópole, 1975

República, 1975.

Mckenzie Wark „Kommunista Kiáltvány 2.0"-nak is nevezett Hacker Kiáltványa szerint az információgyártást és információterítést uralók átvették a rendszer feletti hatalmat a hagyományos tőkésektől. A cikk a könyv érdemeivel és korlátaival

Az úr nem eszik, ha a paraszt nem szarik – tartja a régi mondás. A megállapítás a termelés elsődlegességét hangsúlyozza az életben ma­radáshoz képest. A jelenkori polgári elméletek – egy másik nézőpontból (mondhatnánk: egy más osztálynézőpontból) – szívesebben foglalkoznak a forgalommal és a fogyasztással, mint a termeléssel. (Ennek szelle­mében a közvetlen termelőknél szívesebben foglalkoznak a tulajdonos termeltetőkkel-munkáltatókkal, valamint más, tényleges hatalommal rendelkezőkkel.)

A jelenkorban számosan vannak, akik – bérmunkásként – az állam által szabályozott munkaerőpiacról kapják a jövedelmük nagy részét. A jelenkorban számosan vannak, akik állami alkalmazottként közvetlenül az államtól kapják jövedelmük nagy részét. A jelenkorban számosan vannak, akik nyugdíjasként, segélyezettként az államtól kapják jövedelmük nagy részét. Egyidejűleg azt tapasztalják, hogy mindenféle állami szabályok, kényszerek uralkodnak felettük. Életük egyik főszereplője az állam.

Egyáltalán nem logikátlan, hogy némelyek a politikai államban vélik felismerni a rendszer fő mozgatóját-éltetőjét. Az állam – úgymond – olyan intézkedéseket hoz, szabályozásokat vezet be, amilyeneket akar. Szabad akaratában, sőt önkényében semmi sem korlátozza. Ezért sokan neki tulajdonítják a fennálló rendszerben a legnagyobb hatalmat. Őt dicsérik, ha elégedettek a rendszerrel. Őt teszik felelőssé, ha elégedetlenek a rendszerrel. Legfőbb jótétemény vagy legfőbb bűnös – de az állam a legfőbb úr.

Ha ez így van, akkor a rendszer működésében-működtetésében az állam a végső alany. Maga gondoskodik a működéséről és fennma­radásáról. Megalapozza önmagát, és képes arra, hogy tisztán a saját törvényei szerint mozogjon.

Többek között azért is vitatható ez a magyarázat, mert komolyabb gazdasági válságok idején vele ellentétes jelenségeket tapasztalunk. A gazdaság megbénul, a termelés radikálisan visszaesik, számos terüle­ten teljesen leáll. Nincs vásárlóerő, ezért alábbhagy a termelés – és az állam tehetetlen. Ilyenkor megmutatkozik a felszínen, ami elemzés révén feltárható: az állam csak bizonyos határokig tényleges úr. (Mondhatni: azokon túl már „nem eszik”.) Ha a termelés – gazdasági okok miatt – akadozik, sőt megbénul, akkor az állami akarat kevésnek bizonyul.

Látványosan lelepleződik, hogy a végső hatalom nem a politikáé, nem a politikai államé.

A jelenkorban számosan vannak, akik bankhitelekből vásárolnak. Szá­mosan vannak, akik irdatlan jövedelmekre tesznek szert banktechnikai manipulációk, pénzügyi spekulációk révén. Azt is tapasztaljuk, hogy a bankok hatalmas nyereséggel működnek. Nagyobbrészt materiálisan nem létező „virtuális” pénzeket mozgatnak, hiteleznek. A nem létező pénzből is hasznot húznak. Úgy tűnik, hogy a bankok szinte bármit megtehetnek, mert törekvéseikhez az állam készségesen szállítja a kí­vánt törvényeket és szabályokat. Úgymond: „Az állam úgy ugrál, ahogy a bankok fütyülnek.” Az emberek pedig ki vannak szolgáltatva a bankok diktátumainak. Egyáltalán nem véletlen, hogy sokan a bankokban, a mai bankrendszerben vélik felismerni a rendszer legfőbb hatalmát. Neki tulajdonítják a fennálló rendszerben a főszerepet. Ezért őt szidják, ha elégedetlenek a rendszerrel. Őt akarják elzavarni, leváltani. Ő a főbűnös – hiszen ő a legfőbb úr.

Ha ez így van, akkor a rendszer működésében-működtetésében a bankrendszer, a bankszektor a végső alany. Maga gondoskodik a műkö­déséről és fennmaradásáról. Saját maga alapozza meg a létezését.

A különböző gazdasági válságok cáfolják ezt a magyarázatot. Túlter­melési válságok idején eladhatatlan áruk halmozódnak fel. Leállítanak üzemeket, elbocsátanak dolgozókat. A jövedelmek csökkennek, a ke­reslet visszaesik. Nincs elég vásárlóerő, a gazdaság megbénul. Ezen a helyzeten a bankszektor – korlátozott képességei miatt – nem tud úrrá lenni. Ilyenkor közvetlenül megtapasztaljuk (ami egyébként is tudható), hogy csupán bizonyos keretek között úr a bank. Túltermelés esetén minden pénzügyi manipuláció, az egész bankrendszer tevékenysége önmagában elégtelen. (Hirtelen lelepleződik, hogy amit korunk hősének gondoltunk, az csupán a nap lovagja.) A végső hatalom nem a bankoké, nem a bankszektoré.

McKenzie Wark: Hackerkiáltvány (Noran Libro Kiadó, 2010) című köny­vében az ismert régi fordulatok helyenként új köntösbe bújnak. Osz­tályérdekek és osztályellentétek. Uralkodó osztályok és kizsákmányolt osztályok. Túlfejlett uralkodó nemzetek és fejletlen kizsákmányolt nem­zetek. Osztálypolitika és bérrabszolgalét. Osztályhatalom és osztályharc. Vektoralista osztály és hackerosztály. „Világ munkája egyesüljön!”

Sűrűn találkozni olyan, a kapitalizmust bíráló írásokkal, amelyek cso­korba gyűjtik azokat a társadalmi irányzatokat és csoportokat, amelyek törekvése nem valósítható meg az adott rendszerben. Ebből a szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy az illető rendszerkritikai szereplők objektíve érdekeltek a rendszer meghaladásában. A közös érdekeltségből pedig – úgymond – logikusan csak egy dolog következhet: a rendszer felforgatására, felborítására irányuló közös cselekvés. Ezek a szereplők – a helyzetükből adódóan – az egymással való szövetségre vannak ítél­ve. Van ilyen érdekeltség? Igen. Van ilyen cselekvés? Nem. Az alapvető kérdés: Miért nem, ha igen? Miért nincs, ha van? Az ellentmondás oka – olvashatjuk a szerzőknél – a tudat vagy az erkölcs visszamaradottsága. Ezért az együttes lázadó cselekvés vágyott alanya, motorja: a tudati rádöbbenés, az erkölcsi nekibuzdulás.

Ennél az ötletnél materialisztikusabb – mert szociológiailag létező – alannyal áll elő McKenzie Wark.

Wark – mutatis mutandis – az alkotót hackernek, az alkotás folyama­tát hackelésnek, az eredményét hacknek, az alkalmazási-felhasználási irányt vektornak, a képviseletet reprezentációnak, a lehetőséget abszt­rakciónak nevezi. Az az olvasó, aki hajlandó mindezt elnézni neki, és megbirkózik a szerző által telepített megértési akadályokkal, a könyvben figyelemreméltó gondolatokkal találkozhat.

1. A világ, ahol élünk

Wark szerint világunk „a hiány és a bőség kizsákmányoló kettéválásán alapuló osztályuralom”. Két részre tagozódik: a túlfejlett és a fejletlen világra. Az előbbi terrorizálja és kizsákmányolja az utóbbit.

A világ túlfejlett részén „az uralkodó osztályok arra törekszenek, hogy megnyissák a fejlődő világot a tőke és az információ folyamatai előtt, de […] fenntartsák a határokat a fejletlen világból érkező áradatokkal szemben. A fejletlen világból sem a munka, sem a munka terméke nem juthat szabadon a túlfejlett területekre.” Az uralom fő eszköze az árutermelés: a javak árukká változtatása „az összes erőforrást egyet­len absztrakt és kvantifikálható síkra helyezi”. Bekövetkezik a „globális árucikkforma uniformitásának érvényesítése”. Más szavakkal a „globális kommercializálás”, vagyis a világpiac egyetemesen irányított működte­tése.

A globális uralom kialakításában és működtetésében transznacionális szervezetek játsszák a kulcsszerepet. Ezekben az „államok fölötti szerve­zetekben a túlfejlett államok uralkodó osztályai a többiekre rákényszerítik” a globális körülményeket és erőviszonyokat. A tőkés világrendbe integ­rálódott államok – mind a túlfejlett, mind a fejletlen országokéi – kényte­lenek a kialakuló globális hatalomhoz alkalmazkodni, igazodni.

Ez a szisztematikusan létrehozott állapot „a túlfejlett világ minden uralkodó osztálya számára biztosítja […] nemcsak az összes erőforrás objektiválását, hanem a fejletlen világ nemzeti törekvéseinek felügyeletét és elrettentését is”. A helyi gyakorlatokat fokozatosan felszámolják, és globális normáknak vetik alá.

A globalizált kapitalizmus (a globális irányítás) nemcsak árucikkeket, hanem életmódot is termel: a fogyasztás és a szórakozás világát. A rend­szer működtetésében és a fejletlen világ bekebelezésében vezető szerep jut annak, hogy maga az információ is áruként üzemel. A hírközlési had­viselésben a média – mint „militáris szórakoztató központ” – hadászati jelentőségű szerepet játszik. („A kommunikáció vektorai konfettiként szór­ják szét a világban az árucikké tett élet reprezentációit, a szubjektumokat objektumokká teszik, és a migrációs vektorokat korábban soha nem látott mértékben indítják be.”) A globalizált kapitalizmus működtetésében stratégiai fontossággal bír a szervezett szórakoztatás.

A fejletlen országok számára kínált alternatíva: vagy lemondanak a fejlesztésekhez szükséges erőforrásokról (tőke és információ), vagy föl­adják a szuverenitásukat. A tapasztalatok szerint többnyire készségesen betagolódnak: vezetőik „megtanulják irányítani és kizsákmányolni saját hagyományos kultúrájukat a globális árufogyasztás céljára”.

2. Mit hackel a hacker?

Az agráriumban a gazda (a gazdálkodó) élelmiszert termel. Az iparban a bérmunkás iparcikket termel. A gondolkodó ember gondolatot termel.

Hackernek nevezi a szerző azt a gondolkodót, aki innovatív, újszerű gondolattal áll elő. A kreatív, alkotó gondolkodó: hacker. A hackerek új világokat fedeznek fel és új világokat teremtenek.

A hacker gondolatban elrugaszkodik az éppen adott valóságtól, és tu­dati absztrakciót hoz létre. („Absztrahálni annyi, mint kifejezni a természet virtualitását, közismertté tenni egyes lehetőségeit”.) A hacker terméke absztrakció. Gondolat, vágy, eszme, eszmény formájában elvonatkoztat a fennállótól, és a fennállóhoz képest elvont világba lép át. Ezzel új síkot, a reális mellett egy virtuális síkot teremt: a kimeríthetetlen sokféleség, a megvalósítható potencialitás síkját.

Az absztrakció termelésének művelete: hackelés. „Nyers adatokból hackelünk ki és alkotunk új fogalmakat, új észleléseket, új érzeteket.” Le­gyen bár valaki kutató vagy alkotó, „művész vagy biológus, vegyész vagy zenész, filozófus vagy programozó” – ők „az absztrakció hackerei”.

Hackelni nem más, mint információval vagy termeléssel túlmenni az adott valóságon, valamilyen többlethez. „Ami valóságként jelenik meg, az a hacker számára mindig részleges, korlátozott, netán még hamis is. A hacker számára az aktuálisban mindig kifejeződik egyfajta többletle­hetőség, a virtuális többlete. Ez a valós, de nem aktuális kimeríthetetlen birodalma, […] ami valóra válhat.”

Az emberiség történelmét a többlet dinamizálja: a természetből elő­állított többlet termelése hozza létre – mintegy második természetként – az emberi élet terét. Korunkban az így létrehozott többlet megvásárol­ható árucikkek formáját ölti. Az áruforma, valamint a hozzá kapcsolódó magántulajdon a többletet szűkösséggé, megfosztottsággá alakítja át. „A törvény erejénél fogva a hack véges tulajdonná válik.”

3. A kommunikáció, mint irányított információ

A hacker új gondolatot, új tudást termel. Az új gondolat, mint többletis­meret: információ. (Az információ: többlettudás) Egy kreatív, innovatív gondolat átadása során valamilyen nem fennállóról, valamilyen – elvben – megvalósuló-megvalósítható újról tájékoztatunk.

Az információban a virtualitás gazdagsága jelenik meg. Az információ „szabadjára engedi minden dolog és minden ember, objektum és szubjek­tum látens kapacitását.” Az információ: erőforrás. Azonban az információ sorsa és betöltendő szerepe nyitott: különböző vektorok mentén, azaz különböző irányokban aktualizálódhat. Aktualizálódhat megvásárolható áruként, és aktualizálódhat bárki által hozzáférhetőként, szabadon.

A termelés és elosztás irányításának eszközeivel „az információ kommercializálódása révén az egész világ árucikké tehető”. Ebben az esetben a tulajdon kommunikálja és „gúzsba köti az információt”. Áruvá válásakor – a szabad információtól eltérően – olyan, úgymond felcímkézett információt kapunk, melynek felhasználási irányát is meg­határozzák a tulajdonviszonyok. Az áruvá tett információ alárendelődik a kommunikációs eszközöknek. Szabad tudás helyett irányított közlés lesz belőle. A szerző szóhasználatában az információ: felfedezés, a kommunikáció: félretájékoztatást szolgáló ismétlés. A kommunikáció az információ halott formája.

4. Ki irányítja az információt?

Az új gondolatnak, információnak nemcsak tartalma, hanem iránya is van. Irányt adhat neki maga a gondolkodó, az alkotó – vagyis az infor­mációtermelő hacker. De irányát megadhatja, meghatározhatja a hacker munkáltatója is – vagyis az, akinek a hacker a bérmunkása. (Ebben az esetben a szerzői jogok nem az alkotót, hanem az őt alkalmazásban tartó munkáltatót illetik meg.) Így az információ közlését, felhasználását a hackereket foglalkoztató „irányadó osztály” tartja kézben: fennható­sága alatt tartva ezzel a fennálló társadalmi struktúra változásait, illetve konzerválását.

A munkáltatóknak ez az irányadó osztálya – a szerző szóhasználatával a vektorális (vektoralista) osztály – rendelkezik „az információállomány, az információfolyam és az információvektorok” fölött. A vektoralisták monopolizálják és árucikké teszik az információt, „az árutermelést pedig az információ terjesztésének kívánják alávetni”. Ezzel „a tőke termelés fölötti monopóliumát próbálják megtörni”. A hagyományos tőkéseket ­mint korábbi uralkodó osztályt – fokozatosan kiszorítják a hatalomból. A szerző nézete szerint korunkra a vektorális osztály lett a rendszer meghatározó osztálya.

5. A vektorális állam

Az állam az uralkodó osztályok olyan segédeszköze, amely – egyebek mellett – a reprezentáció erőszakát alkalmazza. Különböző reprezentá­ciók formájában megszünteti az emberek és termékeik sokszínűségét. Az állam olyan intézmény, amely erőszak révén „megteremti objektum és szubjektum szétválasztását […], valamint azt a síkot, amelyen ezek találkoznak”.

A modern kapitalizmusban a társadalmi osztályok harca állami keretek között és államilag szabályozott módon folyik. „Az osztályok azért harcol­nak, hogy ki fizessen adót, illetve milyen mértékűt, illetve azért, hogy az állami adóbevétel az osztályokhoz vagy osztályfrakciókhoz kerüljön-e.” A túlfejlett világ uralkodó osztályai kizsákmányolják a fejletlen világot. Innen származik az a többlet, amelyből országaikban „az állam kompro­misszumot köthet a termelő osztályokkal, és magáévá teheti bizonyos érdekeit – a fejletlen világ rovására”.

Wark a modern kapitalizmus történetében két korszakot különböztet meg: egy állami és egy vektorális korszakot. Az államit a hagyomá­nyos tőkés, a vektorálist a vektoralista osztály offenzívája jellemzi. A vektorálisnak nevezett korszakban elsősorban azé a hatalom, aki az információközlés, az információátadás irányítása, irányának meghatáro­zása fölött rendelkezik. (Az információ mint árucikk az anyagi minőséggel rendelkező áruknál szabadabban hamisítható.) Ebben a korszakban a vektorális osztály egyre eredményesebben befolyásolja az államot. Az állam vállalja az információ szabad áramlásának megakadályozását, „a vektor megrendszabályozását, az információ tulajdonon belüli meg­tartását, illetve azt, hogy megállít minden, a vektorális osztály érdekén kívül eső hacket”.

A vektorális osztály „saját jogon hasznot hajtó iparággá” kívánja tenni az oktatást és a kultúrát. Annak érdekében is nyomást gyakorol az ál­lamra, hogy az minden kommunikációs, oktatási és kulturális tulajdont magánosítson. El kívánja érni, hogy „a tudást mint erőforrást privatizálja”, amiként magánosítja a tudományt és a kultúrát is. Számára „az oktatás is csak »kommunikációként« áruba bocsátható »tartalom«„. Arra törek­szik, hogy világszerte az árucikké tett kultúra, az árucikké tett oktatás, az árucikké tett kommunikáció fogyasztóivá tegye a termelő osztályokat. Így azok mindinkább az áruformát öltő információ foglyaivá válnak.

A szerző meglátása szerint a vektorális osztály foglyul ejti az államot. Egyúttal túl is lép rajta: „leválasztódik az állam keretéről […] és transz­nacionális, árucikké tett információt nyer ki a nemzeti, társadalmasított

kultúrából és oktatásból”. Abban érdekelt, hogy az általa tálalt hír, közlés „globális médiaesemény” legyen.

A vektorális osztály térnyerésének fontos társadalmi következményei vannak: „az uralkodó osztályok a termelő osztályok kárára mindenütt fel­adják az államon belüli kompromisszumaikat”, hogy ezzel is megnöveljék a közvetlen nyereségüket. A termelő osztályok engedményekre kénysze­rülnek: kénytelenek lemondani számos, korábban elért eredményükről. Mégis továbbél az a gyakorlat, amelyben a termelőket elsősorban a nemzeti kötődés jellemzi. („A termelő osztályok manapság is leginkább nemzeti keretek közt élnek, és mind a mai napig inkább a nemzeti identitás keretei között fogják fel érdekeiket és vágyaikat, semmint a keresztirányú osztályérdekek kifejeződéseként.”)

6. Az oktatás: a szolgaság iskolája

Az emberek tudásának két forrása van: a mindennapi élet és az iskolai oktatás. Az iskola az irányított tudás intézménye. Feladata kettős. Egy­részt, a rendszer számára szükséges ismeretekre tanít és magatartásra nevel. Az oktatás: kiképzés („az árutermelés rabszolgáivá képez”). A le­igázás eszköze: „gúzsba köti és az osztályhatalom erőforrásává teszi az elmét”. Ebben gyökerezik az iskolai oktatás gazdasági értéke. Másrészt szolgalelkűségre nevel („az oktatás kiképzi [.] az engedelmes lényeket, amelyeknek az őket körülvevő társadalmi rendet természetesnek kell elfogadniuk”).

A polgári tudomány részekre tagolja, különálló szakterületekre bontja az ismereteket. Mechanikus, mennyiségi kérdésnek tekinti a meg­ismerést. Ezzel eléri, hogy a szaktudomány nem ad a világban való eligazodáshoz szükséges minőségi tudást, világképet. Az iskola ezt a szemléletet képezi le, adja tovább. „Az oktatás »diszciplínákká« teszi a tudást, homogén »területekké« szegregálja, amelyek élére megfelelően »képzett« őröket helyez azzal a feladattal, hogy kordában tartsák a megjelenési formáit.”

Az iskolarendszerben „a tudás osztálypolitikája” érvényesül. „Az oktatás a tudásnak […] a tulajdon jegyében történő megszervezése. Az oktatás, azokat, akik igénybe veszik, az osztályhatalom objektumaivá teszi, olyan funkcionális elemekké, amelyek végül elsajátítják a szabályait. Azokat, akik ellenállnak az objektivációnak […], a fegyelmező állam rendőrsége és szelíd zsarui” veszik kezelésbe.

A leigázási gépezetben speciális helyet kap a felsőoktatás („felsőok­tatási gyárakról” beszél a szerző). A megszerzett diploma igazolás arról, hogy az illető „jól tűri az unalmat, és képes a szabálykövetésre”. A dip­lomások többsége bérmunkás marad akkor is, ha információt gyűjtöget. „Gyárakban dolgoznak, bár rá lettek nevelve, hogy irodának gondolják őket. Bért visznek haza, bár rá lettek nevelve, hogy ezt fizetésnek gondolják. Egyenruhát hordanak, bár rá lettek nevelve, hogy öltönynek tartsák. Az oktatás egyetlen különbségtételre tanítja meg őket, nevezetesen arra, hogy a kizsákmányolás eszközeit másként nevezzék, és lenézzék azokat a saját osztályukhoz tartozókat, akik ettől eltérő elnevezéseket használnak.”

Az emberek ismereteinek másik forrása a mindennapi élet. A kreatív gondolkodáshoz szükséges tudás jelentős része nem hivatalos, nem intézményes keretek között, hanem a mindennapi életből szerezhető be. „Az infoprolik ellenállnak az oktatásnak, és az utcán szerzett isme­reteikből élnek.”

7. Túl a tulajdonon

A hackerek többségének a helyzete kettős: a munkáltatójától függő alkal­mazott, de egyidejűleg független gondolkodó is. Egyszerre tulajdonnélküli és tulajdonos. Gondolata annak a tulajdonába kerül, akinek a bérmun­kása. Gondolatát a munkáltatója használja, hasznosítja: ő adja meg a felhasználás irányát. Ugyanakkor a gondolkodását nem lehet elvenni a hackertől. Gondolatától nem lehet teljesen megfosztani: egyidejűleg az ő birtokában is marad. Ez egyrészt esélyt ad arra, hogy a hacker – bérmun­kás helyzetében is – fenntartsa a viszonylagos autonómiáját. Másrészt esélyt ad arra, hogy a gondolatának más irányt (más felhasználási irányt) adjon, mint a munkáltatója. A tudás szubjektummá teszi azt, akit a gazda­ságban csak funkcióként (árufunkcióként) ismernek el – sőt ismernek.

A hacker aktuális érdeke a termékéhez mint tulajdonhoz fűződik: be­vételi, jövedelmi forrás a számára. Ennyiben a hacker „azonosul saját áruvá válásával”. A munkahelyért, jövedelemért versengő hackerek piaci versenytársat látnak egymásban. Betagozódnak a „szakmai elitizmus” kialakult rendjébe. Tulajdonuknak tekintik a tudásukat, és azt – közvetlen anyagi érdekeiket követve – „a konformitás szolgálatába állítják”.

A hacker számára intellektuális konfliktust jelent a tulajdonkérdés, nevezetesen, hogy kié a tudása. Az alábbi dilemmák előtt áll. 1. Mun­káltatójának tulajdona-e az ő gondolata, vagy pedig mindenkié? 2. Az ő tulajdona-e a gondolata, vagy pedig mindenkié? Nem nehéz észrevenni, hogy a két dilemma valójában egy. (Az ellenségével lép szövetségre, ha tulajdonának tekinti, ezért áruba bocsátja a gondolatát – hivatkozik Alexander Bardra a szerző.) Az alapkérdés, hogy tulajdoni korlátok kö­zött mozogjon-e a szellemi termelés. A termelés függőségéből a termék függősége következik.

„A hackelés természetéből fakad a szabad fölfedezés, a szabad újítás, valamint a szabad teremtés és termelés.” A termelés szabadságával a termék szabadsága az adekvát. A gondolat azzal a sajátossággal ren­delkezik, hogy nem kisebbedik és nem fogy el a használata, fogyasztása során. „Az információ az az ajándék, amely úgy osztható meg, hogy

közben csak a szűkössége csökken.” Ezért az információ minden további nélkül megfosztható árucikk mivoltától, és szabadon hozzáférhetővé tehető. Át lehet alakítani közkinccsé.

A hackerek (gondolkodók, szellemi termelők) többsége a munkálta­tója számára végzett bérmunkából él. Ám „a hackereknek az az érde­kük, hogy szabadon hackelhessenek a hackelés kedvéért”. Érdekük a szellemi termelés felszabadítása a tulajdoni korlátok alól. Ebben a kérdésben osztályellentét feszül a vektoralista osztály és a hackerek között. A „tudásért folytatott osztályharc” során kialakul a hackerek osztályöntudata és saját kultúrája, „a kollektív tapasztalat” kultúrája. A hacker „osztályöntudat megtestesítői” mindenki számára szabad erőfor­rásnak tekintik a tudást, az irányítatlan információt. („A hackelés nem ismeri el a mesterséges szűkösséget, sem a hivatalos jogosítványokat, az igazoló rendőri erőt, hanem csakis azt, amit a hackerek közt fennálló ajándékviszony alakít ki.”)

A hackerek osztályöntudatra ébredése elindítja a magáértvaló hackerosztály kialakulását. („A hackerosztály mint osztály akkor valósul meg, amikor […] felülemelkedik a tulajdon létező formáin.”) A hackerek felismerik, hogy a fennálló társadalmi berendezkedés megváltoztatható, meghaladható. Felismerik, hogy a magántulajdonosi rendszer mester­séges korlátaival az ajándékgazdaság nyitott sokfélesége helyezhető szembe. A hackerosztály tisztában van azzal, hogy a hackelés nemcsak üzleti célra történhet, ezért „az üzletiesítésen és az osztályuralmon túl­mutató, új termelési formákat hackel életre”.

A hackerek szellemi erőforrásokat hoznak létre. A termelők anyagi erőforrásokat hoznak létre. Korunkban a hackerek döntő többsége vektorálisok bérmunkása. Az általuk létrehozott szellemi erőforrások a vektorálisok tulajdonát képezik. A szellemi erőforrások használatának irányát a vektorális osztály határozza meg.

Korunkban a termelők döntő többsége tőkések bérmunkása. Az anyagi erőforrások a tőkések tulajdonát képezik. Az anyagi erőforrások haszná­latát a tőkésosztály határozza meg.

A szellemi erőforrások használatának a vektorális osztály által meg­határozott iránya (szabad felhasználásának meggátlása, tulajdon általi korlátozása) akadályozza az erőforrások fejlődését.

Az anyagi erőforrások szabad felhasználásának meggátlása, használa­tának a tőkésosztály általi (magántulajdon általi) korlátozása akadályozza az erőforrások fejlődését.

Van tehát valami közös a hackerek és a munkások társadalmi hely­zetében. Ahogy a hackerosztály az információkhoz, mint szellemi erő­forrásokhoz való szabad hozzáférésben érdekelt, ugyanúgy érdekelt a munkásosztály a termelési eszközökhöz, mint anyagi erőforrásokhoz való szabad hozzáférésben. Mindkettejük útjában a termék áruvá tétele, illetve a monopolizált tulajdon (magántulajdon) áll. Közös érdekük a tulajdoni korlátozások lebontása.

„A hackerosztály elsődleges és legfontosabb érdeke az információ szabad áramlása.” Ez tudja optimálisan felszabadítani a szellemi erőfor­rásokat. A termelő osztályoknak is fontos érdeke az információhoz való szabad hozzáférés, és az ezen alapuló tudás. („A szabad információ […] az erőforrások hatékony elosztásának feltétele”.) De ennél is fontosabb a termelés erőforrásainak „a tehetségen, és nem a gazdaságon alapuló szétosztása”. Ennyiben hacker és munkás közös érdeke egy radikális vektorváltás: minden erőforrás szabad (tulajdonviszonyoktól szabad) termelő használata. A hackerosztály – úgymond – rátalál a szubjektum és az objektum közötti viszony olyan lehetőségére, „ahol e kettő a szű­kösség és a hiány szorításán kívül találkozik”.

Vektorváltásra, a magántulajdonosi rendszer meghaladására akkor van esély, ha a hackerosztály „nemcsak a saját osztályérdekeként ismeri föl a tulajdontól való szabadságot, hanem fel tudja mutatni a termelő osztályoknak, hogy az a termelő osztályok összességének érdeke”. Sza­badságtörekvése során a hackerosztálynak szüksége van a munkások szövetségére. Abban érdekelt, hogy „minden osztálynak meglegyen a lehetősége arra, hogy új életmódot hackeljen ki magának”.

A munkások számára kulcskérdés az életmód szabadsága és a terme­lési mód szabadsága. Ez utóbbi – bizonyos értelemben – visszahozása annak a korábbi állapotnak, amikor a szükséges tudás még a termelők tulajdona volt, és „kultúra formájában szállt mintegy ajándékként egyik nemzedékről a másikra”. („A munkásosztály kultúráján belül köztulajdon­ként áramló információ mindenkié.”) Annak a helyzetnek a felszámolása, amelyben a tudás (miképpen a tulajdon) monopolizált formában levá­lasztódott, a termelők számára lehetővé teszi „saját termelőképességük visszatértét”, a „találékonyság erőforrásainak” felszabadítását, „szabad termelőenergiájuk kibontakozását”.

8. Túl az államon

„A reprezentáció […] mindig kevesebb annál, amit reprezentál.” A repre­zentáció meghamisítja az eredetit, a valódit. Ezért „minden reprezentáció hamis”.

Korunk társadalmi rendszerében a dolgokat a tulajdon képviseli, repre­zentálja. Ez a képviselet a tulajdont teszi – az embereket meghatározó, viselkedésüket mozgató – alannyá.

A tulajdon a valóditól, eredetitől való elvonatkoztatás révén válik alannyá. Az elvonatkoztatás követeli meg és termeli ki a reprezentációt, amelyet azután „az alávetett szubjektumokra kényszerít mint negatív identitást, mint a tulajdon hiányát”. A tulajdon: hiány, szűkösség a ter­melők számára.

Korunk társadalmi rendszerében az embereket a politikai képviselők reprezentálják. A politikai képviselet: „a különbségeket az egységnek

alárendelő politika”. Ez a képviselet magát a képviseletet, a politikai kép­viselőt teszi – a valóságos egyénekkel szemben – cselekvő alannyá.

Hogyan működik a politikában a képviseleti rendszer? „A képviseleti politika (reprezentációk versengése az állam keretein belül) szembeállítja az egyik reprezentációt a másikkal, és az egyiket a másik bírálatával iga­zolja. Mindegyik azért küzd, hogy […] a szubjektum kereteit belefoglalja az állam kereteibe.” Egymás kölcsönös bírálata: „kritika és ellenkritika zéró összegű játszmája”. Az ilyen kritika – végső soron – mind a képvi­seleti rendszernek, mind az egymást bírálók ezen belüli saját értékének igazolását szolgálja.

Az emberek, mint szubjektumok sokfélék: különböznek egymástól (sajátosságuk az egymástól való különbség). A képviseletük valójában nem más, mint a különbségeik alárendelése valamilyen egységnek. A képviselet eltünteti a sokféleségüket, beolvasztja a különbségeiket. A képviselet eltünteti a különbözést.

A különbözés nem képviselhető, csak – a maga egyediségében – kife­jezhető. A szubjektumok egyediségének, vágyainak kinyilvánítása, meg­nyilvánulása – politikai alternatívaként – a képviselet helyébe a kifejezés politikáját állítja. A kifejezés politikája állam nélküli, és arra törekszik, hogy elkerülje a politikát. Az állami törvényeket figyelmen kívül hagyó, azokon túllépő, az államon kívül eső lehetőség.

A kifejezés politikája nem kritizálja a képviseleti (állami) politikát, hanem azzal váltja le, haladja meg, hogy nem vesz róla tudomást. („Megtagadni, semmibe venni vagy plagizálni a reprezentációt, lemondani a tulajdonai­ról, megtagadni azt, amit jogcímnek tart, annyit tesz, mint elkezdeni nem az államiság, hanem az államnélküliség politikáját.”)

„A kifejezés politikája nem törekszik arra, hogy megszabaduljon az államtól, sem arra, hogy megreformálja a nagyobb struktúrákat […] Arra törekszik, hogy átjárja a létező államot az állam új létformájával. A mindennapi élet alternatív gyakorlatának magvait szórja szét.” A minden­napi élet alternatív gyakorlata: állami közvetítés nélküli, reprezentáción kívüli közvetlen kapcsolatok a szubjektumok között. Olyan új, másfajta életmód is, amely egyúttal az emberiség fennmaradásának, túlélésének a feltétele. (Arra is utal a szerző, hogy a jelenleg uralkodó termelési mód és életmód – a természeti környezet pusztításával – lakhatatlanná teszi a Földet.) A kifejezés politikája a különbözőségek egységesítése és szabványosított reprezentációja helyett a különbözőségek megtartásával igyekszik megvalósítani azok összehangolását.

9. Mit nem hackel a hacker?

Wark a tulajdon (és vele összefüggésben a termelési mód) kérdését állítja elemzésének középpontjába. Ezen az elméleti bázison von le újszerűnek szánt következtetéseket. Ezek szerint külön (a hagyományos bérmunká­soktól különböző) társadalmi osztályt képez a bérmunkás „hackerosztály”. Külön (a hagyományos tőkésektől különböző) társadalmi osztályt képez a „vektorális osztály”. A hatalom forrása már nem a termelés, hanem a szellemi tulajdon.

Warknek ezek a következtetései nem feltétlenül magától értetődőek.

Vajon a bérmunkás szellemi termelők tényleg a bérmunkásoktól külön társadalmi osztályt képeznek? Vagy annak csupán egyik rétegét képezik? Nem azon belül alkotnak-e (mint például az üzemmérnökök, a szakmun­kások vagy a szakképzetlenek) relatíve elkülöníthető csoportot?

Vajon a vektorálisok tényleg a hagyományos tőkésektől külön társa­dalmi osztályt képeznek? Vagy annak csupán egyik rétegét képezik? Nem azon belül alkotnak-e (mint például a termelő-, a kereskedő- vagy a banktőke hordozói) relatíve elkülöníthető csoportot? Nem attól vagyunk-e megtévesztve, hogy korunkra erőteljesen megnőtt az információ (ezért az információs intézmények) gazdasági szerepe? Hogy a gazdaság folyamatos működéséhez közlések áradatának kell átszőnie a gondolko­dásunkat az árutermelés és árueladás sikeressége érdekében?

Vajon az anyagi termelésnek vagy a szellemi termelésnek van elsőbb­sége a rendszer újratermelésében? Változatlanul fennmarad-e a szellemi bérmunkások alkalmazása (sőt, kiképzése), amikor visszaesik az általuk „hackelt” anyagi termékekre a fizetőképes kereslet? Életképes-e az adott rendszerben a szellemi termelés az anyagi termelés profltja nélkül? Önállóan képes-e a szellemi alkotás („hackelés”) a profitszerzésre? Vagy csupán az anyagi termelés szolgálatában?

Az elméleti dilemmák megválaszolásának tétje: Új rendszerrel van-e dolgunk, vagy csupán a régi rendszer egy újabb alesetével? Új hatalmi osztály-e a „vektorális osztály”, vagy csupán a tőkésosztály egyik – ko­runkban felszínre dobódó – frakciója? Új kategóriák kellenek-e korunk megértéséhez-megértetéséhez, vagy elegendő a régi fogalmakat követ­kezetesen alkalmazni az újabban kialakult konkrét helyzetre?

Korábban szó volt arról, hogy az államot lehet kedvelni vagy utálni, de nem ő a rendszer „első mozgatója”. A bankszektort is lehet szeretni vagy neheztelni rá, de a rendszernek ő sem az „első mozgatója”. Vajon a Warknél preferált „vektorális osztály” eleget tesz-e ennek a kritérium­nak? Pusztán önmaga, vagy valami más érdekében és szolgálatában is „vektorál”? Fenntartható-e a „vektoráló” tevékenysége, ha kicsúszik alóla a „vektorált”? Önálló-e, önfenntartó-e a „vektoralista osztály”? Vagy inkább az valószínűsíthető, hogy az önállóságnak ez a képzete egy speciális, történelmileg átmeneti helyzetből származik?

Az „új rendszer” képzetét az táplálja, hogy mindennapi tapasztalataink felszínén rendre találkozunk olyan látványos erőkkel, hatalmakkal, ame­lyek közvetlenül nem mutatják a termelőtőke arcát – így attól teljesen függetleneknek látszanak. Ilyen az állam, ilyen a bankrendszer – és ilyen a (szellemi termelés felhasználási irányát meghatározó) „vektoralista osztály” is.

10. Kapitalizmus – hagyományos kiszerelésben

A polgári rendszer történelmi logikája többféleképpen értelmezhető. Többek között akár hagyományos kategóriákkal is. Így felvázolva – erő­sen lecsupaszított állapotban – például az alábbiak szerint. (Orientáló célzattal – vállalva a félreértelmezések kockázatát – megkülönböztetem a „piaci”, az „állami”, a „fogyasztói” és a „hitelkapitalizmusnak” elnevezett formát – sőt, némiképp elnagyolva: korszakot.)

A polgári rendszert a gazdasági növekedés élteti. Tiszta modelljében minden ehhez igazodik, ennek rendelődik alá. Ezt szolgálja a technológiai fejlesztés, megújulás éppúgy, mint a termelő bérmunkások által előállított értéktöbblet.

10.1. „Piaci” kapitalizmus

Olcsón termelni, haszonnal eladni, a nyereséget felhalmozni és a ter­melésbe visszaforgatni. A rendszer szabadversenyes, klasszikusnak is nevezett „piaci” szakaszában ezek a tőkés vállalkozások fő jellemzői. Nemcsak a felhalmozási, gazdagodási vágy, hanem a többi vállalko­zással való állandó versengés kényszere is profitmaximalizálásra ösz­tönöz. A konkurenciával való versengés a felszínen maradásért, illetve ennek eszközeként a többiek legyőzéséért folyik. A drágábban termelő (alacsonyabb termelékenységű) szereplőket kirostálja a piac. A nyertes vállalkozások vagyonosodnak, a nemzetgazdaság is gyarapodik.

Idővel azonban kiderül, hogy a profitmaximalizálási hajlam nagyobb a rendszer teherbírásánál. A rövid távú nyereség és a rendszer hosszú távú fennmaradása szembekerül egymással. A felhalmozásban érdekelt magántulajdonosok – piaci versenykényszerből következő – mohósága a stabilitást veszélyezteti. Az egyes vállalkozás és maga a rendszer, az egyes tőkés és a nemzeti „össztőkés” (Marx) szempontjai különválnak. A vállalkozásokat – a hosszabb távú sikeres működés érdekében – önma­guktól is meg kell védeni. Létkérdésként jelentkezik: a nemzeti „össztőkés” érdekében való hatalmi beavatkozás a spontán piaci versenybe.

10.2. „Állami” kapitalizmus

Mivel a rendszer működésének hosszú távú stabilizálását nem oldja meg az „önszabályozó” piac, megjelenik a külső intézményi segítség igénye. A nemzeti „össztőkés” szolgálatában fokozatosan kiépül a modern tőkésál­lam és annak politikai hatalma. Ez az állam (konkrétabban az azt irányító kormányzat) politikai eszközökkel befolyásolja a piac, és egyáltalában a gazdaság működését. (A piaci spontaneitás korlátozásával segíti elő a gazdaság harmonikusabb mozgását.) Szolgálataiért adók, járulékok stb. formájában részesedik a tőke által termelt értéktöbbletből.

Azt tapasztaljuk, hogy a XIX. század utolsó harmadától az ún. „ön­szabályozó” piacot mindinkább felváltja az államilag szabályozott piac

(„állami piacgazdaság”): a rendszer spontán működését a rendszer irányított működtetése. A lényegében a piac által mozgatott kapitalizmus helyébe valamiféle államilag ellenőrzött kapitalizmus kezd lépni, egyfajta hibrid rendszert létrehozva. A polgári rendszer története a továbbiakban a tőkésállam aktív bábáskodása mellett zajlik.

Miért kell felszámolódnia a kapitalizmus szabadversenyes formájá­nak, megbuknia a szabad piacgazdaságnak? Egyrészt, mert a rendszert (a profitszerzés rendszerét) veszélyeztető módon működik. Másrészt, mert nem képes létrehozni a folyamatos működéshez szükséges keretfeltételeket. Mi veszélyezteti a tőkés rendszer alapjait? A magán­vállalkozások logikusan – mivel ez a lételemük – törekszenek profitjuk maximális növelésére. Ennek nyomán a nemzetgazdaság prosperál. Ugyanakkor, a gazdagodás áraként, a nemzeti vagyon gyarapodásá­nak – gazdaságon kívüli – melléktermékeként kialakul és felerősödik a bérmunkás tömegek ellenállása. Lázadoznak az olykor tizenöt-tizen­nyolc órás munkaidő ellen. Lázadoznak a munkakörülmények, illetve életkörülmények ellen. Ami a lényeg: elkezdenek szervezkedni, és saját gazdasági, valamint politikai követeléseket fogalmaznak meg. Létrejön egy olyan jelentős létszámú társadalmi erő, amely nem integrálódik a rendszerbe. (A kapitalizmust éltető, életben tartó tőkeviszony egyik pólusának értékrendje és politikai elképzelése a rendszeren kívül, azon túl helyezkedik el.) Hosszabb távon azonban nem nélkülözheti ezt az integrálódást a kapitalizmus. (Viszonylagos társadalmi békére a gazdaság folyamatos működtetéséhez is szükség van.) A magánvál­lalkozások – rövid távú szempontjaik miatt – sem nem érdekeltek, sem nem képesek ezt a feladatot megoldani. Az „össztőkés” nevében és érdekében megerősödő/felerősített állam – mondhatni a termelőtőke infrastruktúrájaként – teremt olyan politikai helyzetet (megfegyelmezve, lenyesegetve mind a magántőke, mind a bérmunkásság rendszerre káros megnyilvánulásait), amellyel elősegíti a termelés és felhalmozás folyamatosságát.

A vázolt összefüggést plasztikusan jellemzi Rosa Luxemburg már 1899-ben, amikor rávilágít: az egyes tőkés szélsőséges mohósága éppúgy, mint az összmunkásság – magántulajdonon túllépő – közös érdeke veszélyt jelent a rendszerre. (A tőkés mohósága gyakorlatilag veszélyezteti, az összmunkás viszont nem is akarja a fennálló struktúrát.) Ugyanakkor az egyes munkás béremelési törekvése összeegyeztethető a rendszer (az „össztőkés”) szempontjaival. „Alapjában véve ez már nem munka és tőke közötti harc, hanem a tőke és a munkaerő szolidáris harca a fogyasztók ellen.” (Társadalmi reform vagy forradalom?) A szakszer­vezetek – mivel a munkásság egészének érdekeivel szemben csupán egyes tagjainak és csoportjainak érdekeiért állnak ki – „a kapitalista bértörvény megvalósításának eszközei”. Az állam – bizonyos határokon belül – segít a privát egyénekre szétesett (mondhatni privatizált, polgá­rosított) bérmunkásságnak abban, hogy a tőkés rendszeren belül találjon magának helyet és célokat. Ezt erősítik az állam részéről a különböző szociális intézkedések is.

Ami a rendszer stabilitásának biztosítását, folyamatos működése fel­tételeinek megteremtését illeti, elsősorban a magántőke működéséhez szükséges keretfeltételek megteremtésére és a változó körülmények közötti fenntartására kell gondolni. Nevezetesen:

• a tulajdonnak és gyarapításának a védelmét ellátó jogi szabályozás (törvényhozás), jogszolgáltatás (bíráskodás), jogvédelem (karhata­lom);

• olyan iskolarendszer, amely kineveli a bérmunkásként alkalmazható munkaerőt;

• a profitszerzést közvetítő eszközök létrehozása, támogatása (keres­kedelmi és pénzügyi intézmények stb.);

• a tőkés termelést és felhalmozást segítő állami beruházások (útépí­tés, vasúthálózat, haderőfejlesztés stb.). Egyrészt a nemzetgazda­sági egyensúly elősegítése, másrészt saját bevételeinek növelése érdekében az állam – legnagyobb befektetőként, munkáltatóként és megrendelőként – maga is aktív gazdasági szereplővé válik.

10.3. „Fogyasztói” kapitalizmus

A „klasszikus”, szabadversenyes kapitalizmus idején David Ricardo még azt vallotta, hogy amit egy nemzetgazdaság megtermel, azt el is tudja adni. Ezt az optimista feltételezést a tapasztalat rövid időn belül megcáfolta: megjelentek a ciklikusan fellépő túltermelési válságok. Tehát hamarosan kiderült, hogy a technikai kapacitásokhoz igazodó tömegter­melés túllépi a rendszer teherbírását. (A túltermelés gazdaságilag annyit jelent, hogy az árukínálat nagyobb a rá irányuló fizetőképes keresletnél, azaz a vásárlóerőnél.) A termelés során előállított értéktöbblet csak a kereskedelem révén képes tényleges jövedelemmé, profittá realizálódni. A megtermelt értéktöbblet kereskedelmi realizálásához a kellő vásárló­erő is szükséges. Ezért megkerülhetetlen feladat: az adott vásárlóerő mesterséges megnövelése, többlet-vásárlóerő létrehozása. Konkrétabb megfogalmazásban: többletpiac, többletkereslet biztosítása. A folyamatos működéshez tehát nemcsak árut, hanem vásárlóerőt is „termelni” kell.

Az előállított értéktöbblet kereskedelmi realizálásában sokat segít a külső kereskedelem, a világpiac korábbi kialakulása és – különböző módszerekkel történő – felhasználása. (Ideértve a politikai, valamint a gazdasági gyarmatok piacának kiaknázását.) De a vásárlóképző feladat megoldásában a belső piac radikális átalakítása is sorra kerül. A nemzet­gazdasági egyensúly létrehozásában – mint John Stuart Mill már 1848-ban rámutatott – nagyobb szerep jut a bérmunkások, mint a vagyonosok vásárlóerejének. Amit az egyes tőkés legfeljebb a konkurenciánál szeret­ne, az a tőkésállam nézőpontjából nyilvánvaló: a túltermelés hatásainak mérsékléséhez viszonylag jól fizetett bérmunkásságra (valamint magas foglalkoztatottságra) van szükség. (Nem mellékesen: az ilyen munkásság politikailag is megbízhatóbb.)

A munkások béremelése mellett egy másik fontos – a vásárlóerőt növelő – eljárás: olyan foglalkozások létesítése és fenntartása/eltartá­sa, amelyek nem termelnek, viszont elősegítik a profit egy részének továbbosztását, újraosztását. Az ilyen foglalkozást űzők – az állami alkal­mazottaktól a kereskedelmi, banki, tőzsdei területeken dolgozókon át a különböző szolgáltatásokban tevékenykedőkig – valójában a termelőtőke „társfogyasztói” (Marx). Közvetlenül vagy állami közvetítéssel pénzt von­nak el a termelőtőkétől, de vásárlásaikkal – realizálva az értéktöbbletet – vissza is juttatnak neki. (Ami nem zárja ki, hogy közben ilyen „realizálási” szerepet betöltő intézmények és vállalkozások ne juthatnának hatalmas jövedelmekhez.)

10.4. „Hitelkapitalizmus”

A tőkés gazdaság általános sajátossága, hogy benne a tömegtermelés nem meglevő, valóságos, hanem fiktív piacra történik. Ezért a rendszer szerves része a túltermelés (miképpen más összefüggésben a terme­lés-visszatartás). Az állam (a kormányzat) igyekszik úgy beavatkozni a gazdaság működésébe és úgy befolyásolni az állampolgárok fizetőké­pességét, hogy az eladatlan árukra többletkereslet képződjön. (Teszi ezt a termelőtőke közvetlen javára, a rendszer stabilizálásáért, valamint saját adóbevételeinek biztosítása érdekében.)

Az állami intézkedések jelentős hatással vannak a bérmunkások (egyáltalában az állampolgárok) jövedelmére. De ezzel párhuzamosan szükségesnek mutatkozik annak befolyásolása is, hogy a jövedelmek elköltése a tömegtermelés által megkövetelt, a piaci kínálatnak meg­felelő, számára kedvező irányt vegyen. Az áruk reklámozása segít az emberek pénzköltését, vásárlásait gazdaságilag kívánatos irányba terelni – vagyis kialakítani az irányított fogyasztás gyakorlatát. Mindez azonban nem szünteti meg sem az árufelesleget (eladatlan árukínálat), sem a vásárlóerő hiányát.

A fizetőképesség mesterséges megnövelésének állami beavatkozással előidézett formája elégtelennek mutatkozik ahhoz, hogy a termelés áru­feleslegeit felszívja. Az állami rásegítés („fogyasztói társadalom”, „jóléti állam”) elégtelen módszernek bizonyul. Ezért sem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben – lényegében a nemzeti „össztőkés” piacbővítő le­hetőségeinek kimerülésével – előtérbe kerül a globális tőke aktivitása.

A globális tőke térnyerésével mindinkább fellazulnak, átjárhatóvá válnak a nemzetgazdaságok határai. Uralkodóvá válik a tőkék szabad áramlása (következmény a privatizációnak nevezett magánfelvásárlás), az áruk és árureklámok szabad áramlása (ld. például a bevásárlóköz­pontok elterjedése), az ideológiák szabad áramlása (vö. a hírterítés és a szórakoztatóipari termékek uniformizáló hatása).

A globális tőke térnyerésének – az itt vizsgált összefüggésben – legfon­tosabb következménye a tágan értelmezett médiában megjelenő globális reklámipar, információs ipar kialakulása, valamint a pénzpiac (hitelpiac, részvénypiac, kötvénypiac stb.) globalizálódása.

A túltermelés, tömegtermelés túlkínálathoz vezet. A túltermelés a fizetőképes kereslet megnövelésével ellensúlyozható. A rendszer folya­matos működtetéséhez a túltermelést – akár mesterségesen előállított túlfogyasztással is – ellensúlyozni szükséges. Ezért nem marad más, mint újabb és újabb fogyasztási vágyak gerjesztése, vásárlási hajlam felkeltése, költekezési szándék kialakítása. A tömegtermelés mellé fel­cseperedik a reklámhordozó tömegkommunikáció.

Az árupropaganda, árureklám feladata új vásárlási vágyak termelése. A mindenoldalú reklámhadjáratok hatására meglódul az emberek fantá­ziája, és egyre újabb fogyasztási igények keletkeznek. Ezzel egy más szinten reprodukálódik a piaci árutöbblet (árufelesleg) és kereslethiány, a túltermelés és jövedelemhiány ellentéte: a fogyasztási kedv nagyobb a vásárlóerőnél. A vásárlási hajlam kielégítését akadályozza a pénzhiány, a fizetőképesség hiánya. (Eredetileg a termelés szaladt előre a fizető­képességgel szemben, most ez kiegészül a mesterségesen felerősített vásárlási kedv, költekezési vágy túlfutásával, arányvesztésével.) Ezért új feladat: a vásárlási elképzeléssel bíró, de kellő jövedelemmel nem rendelkező állampolgárok fizetőképességének a megteremtése. Más szavakkal: magának a fizetőképes vásárlónak az előállítása.

Régi gyakorlat a kölcsönből, hitelből történő vásárlás, a vásárlási szándék és a vásárlási képesség közötti aránytalanság áthidalása hi­telfelvétellel. De tömeges méreteket csak az utolsó évtizedekben öltött. Ebben a változásban döntő szerepet játszik, hogy az árupropaganda mellé felzárkózott a hitelnyújtás (más szavakkal: az eladósítás/eladósodás) propagandája, és a legkülönbözőbb hitelek tukmálása. Másként fogalmazva: a vásárlói-fogyasztói fizetőképesség hitelezéssel történő mesterséges kitágítása.

A hitelfelvétel (eladósodás) fogyasztói szándéka és magából a rend­szerből fakadó szükséglete – a korábbi időszakhoz képest – felértékeli a bankszektort. Nem teljesen logikátlan, hogy az állam a nemzetgazdasági egyensúlyt elősegítő (ezzel pedig a rendszer stabilizálását szolgáló) segéderőként kezeli azt. Törvényekkel védelmezi, támogatásokkal táplálja. (Nem mellékesen: a bankszektor jelentős bevételeket is hoz az államnak.) A bankszektor rendszeren belüli létjogosultságát az adja, hogy – miként a politikai állam – a termelőtőke profitszerzésének infrastruktú­rájaként is üzemel. Ezért a termelőtőke (valamint a rendszer stabilitását szolgáló állam) és a banktőke érdeke összetalálkozik.

Nem nehéz észrevenni, hogy a belső, nemzetgazdasági lehetőségek kimerülésekor a globális tőke térhódításával a globális „össztőkés” lép elő az egyes nemzetek „össztőkésével” szemben, annak rovására. A kialakult új helyzet – paradoxnak tűnő – sajátossága, hogy a globális „össztőkés” érdeke az eredeti tőkés gyakorlat fejújítását kívánja meg. Horizontja és mozgástere – nemzeti rokonáétól eltérően – leszűkül a rövidtávra: a gyors nyereség, a „napi” siker taktikája válik jellemzővé. Ismét előtérbe kerül – most a többé-kevésbé monopolhelyzetben levő transznacionális és multinacionális cégek főszerepével – a rövidtávú profitmaximalizálásra való törekvés. A globális „össztőkés” látóköréből lényegében kiesik a hosszabb távú folyamatok strukturális befolyásolá­sának a lehetősége. Rákényszerül arra, hogy lemondjon a hosszú távú stabilitásról. („Utánam az özönvíz!”)

Korunkban a rendszer dinamikája (egyáltalán fennmaradása) feltételezi a termelőtőke, az állam, a – tágan értelmezett – médiaipar (információs ipar, reklámipar) és a banktőke együttműködését. Ez az együttműködés konfliktusos, a többlethaszonért versengő. Mindegyik szereplőt a saját bevétel növelése mozgatja. De egyaránt rá vannak utalva a rendszer folyamatos működésére, a gazdasági struktúra fenntartására. A terme­lőtőke a végső alany: termelési gyakorlata ad kihívást (haszonszerzési és hatalomszerzési lehetőséget) a többi szereplő számára.

A kapitalizmus történetét végigkísérő, ismételten megújuló feladat: meggátolni, hogy a túltermelés (kínálati piacra történő tömegtermelés) válságként a felszínre jusson. Ennek eszköze a külső piachódítás, a bel­ső piacteremtés, a hadigazdaság, a mesterséges vásárlóerő teremtése, az áruk intézményes tukmálása (mesterséges szükségletgerjesztés) és a mind jobban kiteljesedő eladósítás (fedezet nélküli hitelfelvételre ösztönzés).

A rendszer működtetésének feladata a termelés különböző szintjeit hívja életre. Kiindulópont a profitorientált árutermelés, amely a terme­lőtőke alapfunkciója. Ez elindít egy profitrealizálási dinamikát. Ebből fakad – első hullámban – olyan jövedelmeknek az előállítása, amelyek csak az állami beavatkozás révén keletkeznek. A tőkésállamot irányító kormányzat nélkülözhetetlen szerepre tesz szert a profitszerzés biztosí­tásában. Nélkülözhetetlen szolgálata lehetővé teszi számára, hogy – bár csak relatíve, mégis – jelentős mértékben függetlenedjen „megbízójától”, „alkalmazójától”, a tőkés rendszer végső alanyától, a termelőtőkétől. Ezért képes bizonyos mértékig érvényre juttatni saját partikulás érdekeit, és „önjáróvá” válni. Így tudja például az állami bevételek jelentős részét nem a rendszerre, hanem önmagára fordítani.

A következő hullámban felerősödik a vásárlási szándék termelése. A médiaipar gondoskodik a fogyasztók fantáziájának, vágyainak megdol­gozásáról. A többletfogyasztás generálásával alapvetően hozzájárul a piaci egyensúly javításához, ezáltal a tőkés árutermelők profitjának reali­zálásához. Fontos szerepe következtében nagyfokú önállóságot is ki tud magának harcolni. Ez magyarázza, hogy a média időnként úgynevezett „negyedik hatalmi ágként” viselkedik.

A legutóbbi hullámban alapvető feladatként jelentkezik a fizetőképes­ség felemelése a kitermelt fogyasztási vágyak szintjére. Más szavakkal: magának a konkrét vásárlónak az előállítása. A sokszínűen reklámozott bankhitel gondoskodik ezeknek az újabb fizetőképes vásárlóknak a legyártásáról, termeléséről.

Az állami bevételek jelentős része – közvetlenül is, de főleg közvetve – összefüggésben áll a bankokkal. Az állam (kormányzat) oly mértékben lekötelezettje a pénzügyi szektornak, bankszektornak (oly mértékben függ a hitelezői tevékenységtől), hogy csaknem szabad kezet ad neki. Működését szinte felszabadítja az ellenőrzése alól. Törvényileg engedi meg, hogy tőkéjének akár harmincszorosát is kikölcsönözze a bank. El­nézi a számlapénzzel, elektronikus pénzzel végrehajtott manipulációkat. Nem szól bele a fedezetnélküli hitelezés gyakorlatába. Tudomásul veszi a fiktív gazdasági eljárásokat.

Az állami fennhatóságot kinövő banktechnikai manipulációk, a spe­kulatív pénzügyi műveletek törvényes lehetőségének elburjánzása következtében a korszak dinamikáját lényegében nem a reálgazdaság, hanem a virtuális gazdaság biztosítja. A reálgazdaság oldalvizein létrejön az ún. buborék-gazdaság, amely bármikor szétpukkanhat. (A pénzügyi műveleteknek csak mintegy tizede kapcsolódik a reálszférához: hozzáve­tőlegesen tízszer annyi – valós és fiktív – pénz forog, mint az összes áru piaci értéke.) Ezzel együtt megfigyelhető egy sajátos összefüggés. A „hi­telkapitalizmus” (a globális tőke) korában a termelőtőke érdeke nemcsak a reálgazdaság, hanem a „buborékgazdaság” szereplőivel (spekulációs tőke, fiktív tőke) is összetalálkozik. Ezek a szereplők – bár semmilyen értéktermeléshez nincs közük -, közvetve szintén hozzájárulnak az értéktöbblet realizálásához. összhangban van a globális „össztőkés” természetével, hogy már a termelőtőke sem a rendszer stabilizálását keresi, hanem elsősorban a „napi” túlélésre, a rövidtávra játszik.

A vázolt logika szerint az állam, a média, a bank – az adott összefüg­gésben – a termelőtőke infrastruktúráját képezi. Az állam rendszerstabilizálóként, a média (mint a tömegpropaganda intézménye) a fogyasztási vágy motorjaként, a bank nélkülözhetetlen vásárlóerő-generálóként tölti be fontos szerepét. A kormány, a „vektorális” tőke, a banktőke a termelő­tőkétől elválaszthatatlanul, végső fokon annak alávetve működik.

Ugyanakkor, más összefüggésben a kormány, az információnak a médiában irányt adó „vektorális osztály”, a bankrendszer nem pusztán a termelőtőke infrastruktúrája, hanem attól relatíve önállósult hatalom is. Viszonylagosan „önjáró” mozgásra is szert tesz. Abszolút értelemben vett függés, alávetettség, és relatív önállóság jellemzi őket. A felszínen megmutatkozó relatív önállóság látványának esik áldozatul – sokak­kal egyetemben – Wark. Amit ő a „vektorális osztály” térhódításának, előrenyomulásának értelmez, az – legalább ekkora erővel – a globális tőkének a helyi tőkékkel (ezért az egyes államokkal, kormányokkal) szembeni, azok rovására történő előrenyomulásaként is értelmezhető, a tőke két frakciója, a nemzeti „össztőkés” és a globális „össztőkés” közötti konfliktus következményeként. Akár abban a formában is, hogy a nemzeti „össztőkés” számos kormányzata a globális „össztőkés” helyi képviselőjévé, hordozójává, „ügynökévé” válik. (Vö. neoliberalizmus az elméletben és a gyakorlatban – ide is számítva a Valutaalap, Világbank, NATO, Európai Unió, WTO, ICC stb. gyakorlatát.)