A Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. egyik vezető állású tisztviselője, Purpriger Ernő, a könyvelés és a pénzügyek korábbi felelőse 1946-ban három év börtönbüntetést kapott, és politikai jogainak gyakorlásától további tíz évre eltiltották. A népbíróság így indokolta ítéletét: „A rádió volt a háborús erőfeszítés egyik legfontosabb fenntartója, a háborús uszítás, a faji gyűlölet fokozásának leghatékonyabb, […] elsőrendű hatalmi eszköze. A rádió volt a bűnös tömegszenvedélyek felkeltésének legelsőrendűbb tényezője. Aki egy ilyen intézménynél a nyilasuralom alatt is mindvégig vezető állásában megmaradt, ezáltal hozzájárult mindazon háborús és népellenes bűnök elkövetéséhez, amelynek a rádió messze­menő tömeghatásával okozója lett."¹

A rádió és a sajtó ugyanúgy a lejáratódott és megbukott (akkoriban sokan így mondták: rothadt) rendszer része volt, mint a kormány, a had­sereg, a csendőrség és a helyi közigazgatás. Senki nem vitatta, hogy mindegyiket meg kell tisztítani.

A korszak leghatékonyabb tömegközlési eszköze, a Magyar Rádió a háború időszakában fokozatosan elveszítette korábbi szellemi integritá­sát. A rádió a húszas évektől – Kozma Miklós irányításával – természe­tesen az uralkodó rendszert kívánta szolgálni, magát a Kárpát-medencei magyar szupremácia egyik eszközének tartotta, ám műsorait mindig igyekezett szakmailag elfogadható, művészileg értékes minőségben készíteni és sugározni. A rádió vezetősége ennek érdekében esetenként, nem is ritkán, más hatalmi-kormányzati vagy befolyásos közéleti körökkel és személyekkel is szembekerült, vitázott. 1944. március 19-én a Ma­gyar Rádió is a német megszállók felügyelete alá került, a szélsőséges háborúpártiak szócsöve lett – a nyilas hatalomátvételt követően pedig egyértelműen a magyar náciké.

A felszabadulás után a háborútól sokat szenvedett emberek szemében mindenki bűnös volt, aki a korábbi években közéleti tisztséget viselt, feladatot vállalt. Különösen vétkesnek látszottak azok, akik előtérben voltak: például a sokak által ismert rádióműsorok szereplői, szerkesztői. A rossz megítélés – jogosan, de nem egyforma mértékben – kiterjedt az intézmény vezetőire és a műsorok elkészítésének feltételeit megteremtő műszaki, hivatali és kisegítő munkatársaikra. Az említett tisztviselőnek például azt rótták fel, hogy a nyilas kormánybiztos időszakában is meg­maradt tisztségében, noha 1944 végén szinte automatikusan lett második ember a hierarchiában, mivel a többi vezető elhagyta az intézményt. El­marasztalásának okai között konkrét bűncselekményt nem is állapítottak meg, hiszen nem készített és nem is felügyelt műsorokat.

A korabeli hangulatra jellemző, hogy a Rádió egyik társvállalatánál Cserépy László rendezőt azért ítélték állásvesztésre, mert meghitt viszonyban volt Páger Antallal. „A Páger Antallal való együttműködés beszédes bizonyítéka Cserépy magatartásának. Az Igazoló Bizottság ezt a tényt további bizonyítás elrendelése nélkül elegendőnek találta az állásvesztést kimondó határozat meghozatalához."²

A számonkérés kezdete, az igazolási eljárás

A szövetségesek győzelme, a Harmadik Birodalom felszámolása után mindenütt igyekeztek megtisztítani a közéletet a nácizmustól. Szigorú­nak minősíthető a felelősségre vonás Nyugat Európában: Belgiumban háromezer, Dániában négyszáz, Franciaországban négyezer személyt végeztek ki. Nürnbergben 658 halálos ítéletet hoztak. A különböző né­met megszállási övezetekben több millió fő ellen folytattak eljárást.³ A vétkes politikusok, katonák, rendőrtisztviselők és hivatalnokok mellett a kollaboráns újságírók, művészek, rádiósok is sorra kerültek. William Joyce, a berlini rádió angol bemondója (az „ugató" Lord How-How) és egy másik náci, Jean Herold Paquis, a párizsi rádió francia bemondója hazaárulónak minősült, kivégezték őket. (Képes Figyelő, 1945. október 27.) Magyar bíróságok hét újságírót ítéltek halálra, közülük ketten kegyel­met (életfogytiglant) kaptak. A kivégzetteket a sajtón túli politikai szerepük vagy egyéb cselekményeik miatt is elmarasztalták.⁴

Magyarországon a közélet megtisztítását az Ideiglenes Nemzetgyűlés kezdeményezte. Felhatalmazása alapján az Ideiglenes Nemzeti Kor­mány a honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikk 141. paragrafusát, a kivételes hatalom köréről szóló háborús rendelkezést alkalmazta, amikor előírta a közalkalmazottak igazolását. Az igazolási eljárás nem volt teljesen ismeretlen próbálkozás, új kitaláció. Korábban, 1939-ben alkalmaztak hasonlót, amikor a visszacsatolt területeken munkára jelent­kező közalkalmazottakat „magyar nemzethűség szempontjából" vonták igazolási eljárás alá. (MTI 1939. február 27.) A sok visszaélés és a rossz tapasztalatok miatt az újabb területfoglalások után a nemzethűséget firtató eljárás már elmaradt. (Szabó 2002) Teleki Pál miniszterelnök sze­rint: „bár bizonyos haszna volt az igazolási eljárásnak, tízszer annyi kárt okoz a denunciálási hajlam felélesztésével". (MTI 1940. szeptember 23.)

A háború utáni igazolást megkövetelő 15/1945. ME. számú rendelet a Magyar Közlöny első, új, 1945. január 4-i számában jelent meg. A ren­deletnek az volt a célja, hogy tisztázzák: 1939. szeptember 1. (vagyis a világháború kitörése) óta az egyenként igazoló eljárás alá vont közalkal­mazottak magatartása sértette-e a magyar nép érdekeit. (1. §)

Noha első pillantásra kézenfekvőnek látszik, miben áll az érdeksérelem, szükségessé vált a fogalom részletezése, mert számos értelmezési vita keletkezett. Május elején módosították a rendeletet. A tisztázást célzó első paragrafus így fogalmazott: „A magyar nép érdekeit sértő cselekedetnek kell tekinteni különösen: ha a közalkalmazott nyilas vagy más fasiszta jellegű párt (mozgalom) tagja volt, ilyen pártot, mozgalmat támogatott vagy azok célkitűzését, működését, helyeselte; ha a háborúba való belépés, a háborúban való további részvétel vagy a tengelyhatalmak érdekében vagy pedig a szövetséges hatalmak érdekei ellen propagandát fejtett ki; ha akár közvetlenül, akár tetteivel, közhangulatot kialakító magatartásával közvet­ve, az ország lakossága egy részének érdekeit sértő, a magyar alkotmány szellemével ellenkező jogszabályok hozatalát mozdította elő, vagy ilyen jogszabályok végrehajtásában olyan módon vett részt, hogy ezáltal az érintett személyek helyzetét súlyosbította, ha az ország lakosságának egy része ellen gyűlöletre izgatott." (1080/1945. ME. számú rendelet)

A rendelet még így is elég tág teret hagyott a szubjektív vélekedésnek, hiszen ki tudja pontosan, miként nyilvánulhat meg egy párt vagy mozga­lom célkitűzésének vagy működésének helyeslése, vagy a „közhangu­latot kialakító magatartás".

Időközben, február elején létrehozták a népbíróságok és népügyész­ségek rendszerét, hogy „mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésü­ket". (81/1945. ME. számú rendelet)

Ez az új jogszabály körülírta a háborús bűn fogalmát. A felsorolás (13. § 1. bekezdés) háborús bűnösnek minősítette azt is, „aki nyomtatványban vagy gyülekezet előtt elmondott beszédben vagy rádió útján [kiemelés -V. Gy.] a háború fokozottabb mértékben való folytatására izgatott". A 6. szakasz a minősítést a „háború szolgálatában jelentős szellemi munkát végzett" személyekre is kiterjesztette. A 17. § 3. pontja szerint „népel­lenes bűnös az, aki nyomtatványban, gyülekezet előtt vagy egyébként nyilvánosan nép- vagy demokráciaellenes intézkedés hozatalát sürgette, vagy meghozatalát dicsérte". A 4. bekezdés ugyanígy minősíti azt is, „aki kényszerű szükség nélkül a nép- vagy demokráciaellenes hírverés szolgálatába szegődött". A felsorolt bűncselekmények hivatalból üldözen­dőknek minősültek (19. §), és a kiróható büntetés mértéke: 1 évi fogság vagy internálás volt (18. §).

Májustól kiegészítették ezt a rendelkezést is. A módosítás szerint nép­ellenes bűntettben bűnös az is, „aki nyomtatványban (bármilyen módon sokszorosított iratban), gyülekezet előtt elmondott beszédben vagy rádió útján [kiemelés – V. Gy.] huzamosabb időn át olyan állandó jellegű és folyamatos tevékenységet fejtett ki, amely alkalmas volt arra, hogy a fa­siszta és a demokráciaellenes irányzatok elterjesztése és megerősítése végett vagy a faji és felekezeti gyűlölet felkeltése, illetőleg ébrentartása céljára a közfelfogást jelentős mértékben befolyásolja, és az országra káros irányba terelje". (1440/1945. ME. számú rendelet)

A jogszabályokban nem található az izgatás fogalmának meghatá­rozása, pedig az a tárgyalásokon rendre előkerült. A definíció a NOT (Népbíróságok Országos Tanácsa) közlönyében több hónap múlva bukkant fel: „nyomtatványban, gyülekezet előtt elmondott beszédben vagy rádió útján különleges, a hallgatóság, illetve az olvasó lelkének erős indulatát kiváltani szándékozó behatás, amely azt célozza, hogy a hallgató (olvasó) lelkében az ellenállás csökkenjék az elérni kívánt hatással szemben, és eredményeként a hallgató (olvasó) gondolkodása a tettessel azonos indulati elemekkel telítődjék". (Népbírósági Közlöny, 1945. november 24. 12.)

A látszólag nagyon elvont kategóriákat a kortársak életközeli tapaszta­latai töltötték meg a gyakorlatban alkalmazható tartalommal. A rendőrségi kihallgatások valamint a bírósági tárgyalások és ítéletek szövegéből minden fogalmi és jogi bizonytalanság ellenére kirajzolódik az alkal­mazott kifejezések nagyjából egységes felfogása. A felelősségre vont értelmiségiek egy része, a fenyegető szigorú büntetés nyomása alatt, esetenként másfajta pressziónak is kitéve, de hasonlóképpen használta a fogalmakat. Igaz: valamennyi vádoló hatóság, sőt időnként a bíróság is utat engedett az indulatoknak. A jegyzőkönyvek megfogalmazása pedig a kihallgató, és nem a gyanúsított vagy a vádlott sajátja. A szorult helyzetű ember aláírása legfeljebb a szöveg jóváhagyását jelenti, és nem az azzal való azonosulását. A sajtó szintén fűtötte az érzelmek hevességét. A lapok a vallomásokat nem szó szerint, hanem rövidítve, következésképp sokkal élesebb fogalmazással, jelzős szerkezetekben tették közzé. Olva­sóikat igyekeztek „megkímélni" az árnyalt, de körülményes fogalmazástól.

Egy példa: Dövényi Nagy Lajost, a Tarnopolból indult el című regény íróját, a rádió hírhedt kommentátorát is felelősségre vonták. A rendőr­ségen készült kihallgatási jegyzőkönyve szerint így vallott: „A regényem megírásakor tudatában voltam annak, sőt célom is az volt, hogy a zsidók elleni faji, illetőleg felekezeti gyűlöletet felkeltsem, és azt ébren tartsam […] Tudatában voltam annak, hogy Hitler több ízben kijelentette, hogy többek között célja az is, hogy az európai zsidóságot teljesen kiirtsa. Eb­ből kifolyólag tisztában kellett lennem azzal, hogy a zsidóellenes uszítás, mely regényemben kifejezésre jutott, milyen messzeható következménye [sic!] lehet a magyarországi zsidóság tragédiájának előidézésében. Ta­gadom azt, hogy a Rádió hírszolgálati tisztviselőjének egy alkalommal, amidőn azt kérdezte tőlem, hogy nem-e [sic!] unom ezeket az uszító hírmagyarázatokat, azt válaszoltam volna: »nekem ki van osztva minden napra kb. 1000 zsidó, akiket meg kell semmisítenem, de ha elfáradok, akkor egy párat életbe [sic!] hagyok«. Ellenben nem tagadom, hogy ilyen értelemben s erről a kérdésről volt szó közöttünk, azonban emlékezetem szerint én ezt nem magamra vonatkozólag mondottam, hanem más újságíró társamnak »humoros« megjegyzését továbbítottam." (ÁBTL V-129749. Dövényi Nagy Lajos vizsgálati dosszié. Kihallgatási jegyző­könyv 1945. szeptember 7.) Aki az előző szöveget olvassa, szinte hallhat­ja, amint a kihallgató rendőrtiszt diktálja a mondatokat. A kihallgatásról a másnap reggeli újságban a következő jelent meg: „Amikor megkérdezték tőle: tisztában van-e azzal, hogy az együgyű és évtizedeken keresztül politikailag tendenciózusan félrevezetett közönségben micsoda hatást váltott ki cikkeivel, Dövényi arcátlanul azt válaszolta, hogy nem is sejti." (Szabadság, 1945. augusztus 9.)

A jogszabályok felsorolt részleteinek alaposabb fogalmi körülírása és az eltelt évek, a háborús hónapok sok-sok tapasztalata sem segített egyszerűvé, átláthatóvá tenni az igazolás folyamatát. Az igazolás alá vont személyek sorsát az alakuló politikai rendőrség gyakran öntörvé­nyű (elsősorban a kommunista párt vezetői által irányított) működése, a több azonos jogú hatóság párhuzamos hatásköre, egyes esetekben a politikai pártok érdekeinek az érvényesítése, alkalmasint a bizottsági tagok személyes ellenszenve vagy szimpátiája elég bizonytalanná tette. Tekintélyes körök a laikus bírák szerepét és a népbíráskodás visszaható erejét is megkérdőjelezték. Mindszenty József hercegprímás elvi és a formális joggyakorlatra hivatkozó aggodalmát a miniszterelnöknek küldött levélben fogalmazta meg. „A büntető jog terén a törvények ezen vissza­ható erejét soha egyetlen egy jogrendszer sem ismerte el. A klasszikus római jognak sarkalatos parancsa a »nullum crimen sine lege poenali« [nincs bűntett büntető törvény nélkül], továbbá, hogy »lex posterior nequit trahi ad facta praeterita« [a későbbi törvénynek nincs visszaható ereje]. Werbőczy is azt írja Hármaskönyvében: »constitutiones non pro praeterito, sed pro futuro scripta sunt« – a törvényeket nem a múltnak, de a jövőnek szerkesztik." (Iratok… 1992, 153) Utóbbi megjegyzést mintha megfogadták volna, az idézett kormányrendeletet az Ideiglenes Nemzetgyűlés két másik rendelettel összegyúrva törvényerőre emelte, és az így elfogadott 1945. évi VII. törvény a továbbiakban a koncepciós perek egyik jogi hivatkozásává vált.⁵

Az igazolás folyamata sokáig elhúzódott, gyakorlatilag soha nem került nyugvópontra. 1947 tavaszán a Minisztertanács felfüggesztette az igazo­ló bizottságok működését, nem sokkal később az igazságügyi miniszter felügyelete alá helyezte a 16.000 befejezetlen ügyért felelős, újjáalakított bizottságokat. (10 000/1947. Korm. sz. rendelet) Az igazolások ügyét a következő években a minisztertanács – még 1948-ban is – kénytelen volt napirendre tűzni. (A Minisztertanácsi… 2003; Dinnyés 2000)

Az igazolásra kötelezettek

Az igazolási kötelezettség a közalkalmazottakra, tehát az állam, a tör­vényhatóság, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és a közoktatás dolgozóira terjedt ki, de közéjük sorolták az állami támogatásban ré­szesülő magánvállalatok alkalmazottait is. Utóbbiak körébe tartozott a Rádió és társvállalatai.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány tagjait, politikai államtitkárait és a honvédség vezérkari főnökét, vala­mint a kormány által kinevezett főispánokat megkímélték az igazolási procedúrától, őket eleve igazoltaknak tekintették. A többi közalkalmazott köteles volt nyilatkozatot tenni arról, mit tett a megelőző években. A nyi­latkozatokat az igazoló bizottságokhoz kellett benyújtani. E testületek öt tagját a rendelet alapján a főispán sorsolta ki a Magyar Függetlenségi Front pártjainak (pontosabban a helyi szervezeteknek) öt-öt jelöltje közül. A fővárosban, nem lévén főispán, a Budapesti Nemzeti Bizottság vonta hatáskörébe e feladatot. A bizottság ezek után behívta annak az intézménynek egy képviselőjét, amelyben az igazolási eljárásokat lefoly­tatták. A Rádió ügyeiben Szilágyi Ödön, a rádióújság felelős szerkesztője volt a vállalati képviselő.⁶

Az eljárás a következő volt: az érintett munkahelyén nyolc nappal a tárgyalás előtt az elnök közhírré tette, hogy a bizottság kinek a nyilat­kozatáról fog tárgyalni. Aki akart, a tárgyalásig bejelentést tehetett, akár szóban, akár írásban. (A szóbelit jegyzőkönyvezni kellett.) Később a felhívást az érintett lakóházában is kifüggesztették, ennek tényét a ház­bizalmi igazolta. A tárgyalás kezdetben nem volt nyilvános.

A Rádió vállalati bizottsága elé kerülő alkalmazottak mindenekelőtt kitöltöttek egy kétoldalas kérdőívet. A rovatokban a személyes ada­tokon túl a közeli múltra vonatkozó kérdések szerepeltek elsősorban: teljesített-e katonai szolgálatot; a legutóbbi (1941-es) népszámlálás alkalmával milyen nemzetiségűnek vallotta magát; volt-e tagja (tiszt­ségviselője) a Volksbundnak, az SS-nek, bármelyik 1920 után működött pártnak, kamarának, érdekképviseleti szervezetnek; kapott-e kitüntetést 1930 után; járt-e hivatalos úton Németországban; kinevezték-e vállalati igazgatótanácsba vagy más vezető testületbe? Az utóbbi kérdés már nyilvánvalóan utalt a legutóbbi hónapok történéseire. Voltak részletezőbb, a zsidótörvényekre vonatkozó kérdések is: az illetőnek volt-e szerepe a zsidótörvények végrehajtásával kapcsolatban, árjásított-e zsidó üzletet, vásárolt-e zárolt, majd eltulajdonított készletből kiárusított terméket, szerzett-e zsidótól eredő rádiót, beköltözött-e zsidó lakásba (ha igen, mi okból)? Viselt-e nyilas formaruhát, jelvényt vagy karszalagot? Vé­gül, de nem utolsósorban a rádiósnak arra is válaszolnia kellett, hogy szerepelt-e előadóként a műsorban, hogy 1930 után milyen újságba, folyóiratba írt cikket, jelent-e meg könyve az adott időszakban, tartott-e nyilvános beszédet népgyűlésen vagy akár szakmai egyesületben. A háborús időszakot követő tisztázás során az is minősítő körülménynek számított, hogy korábban ki melyik lapot fizette elő. Az oldal alján sze­repelt az a kérdés, hogy bírói ítélet felfüggesztette-e politikai jogait, ha igen, milyen cselekmény miatt, mennyi időre. Az elítélés ténye nem volt magától értetődő, mivel a korábbi eljárások során baloldaliakat és nyilas mozgalmi aktivistákat is értek retorziók. Az a tény tehát, hogy valakitől megvonták a politikai jogokat, önmagában nem minősítette az érintettet. (Jegyzőkönyv.   1945)

A kitöltött kérdőív áttekintése, az érintett és a tanúk személyes meg­hallgatása alapján a bizottság általában gyorsan döntött, igazolt vagy elmarasztalt. A büntetés a vezető állásból vagy az előléptetésből (meg­határozott időre) történő kizárás, de akár az azonnali elbocsátás vagy soron kívüli nyugdíjazás kezdeményezése volt. A bizottságnak mun­kaügyi hatásköre nem volt, de határozatát mindig végre kellett hajtani. Súlyosabbnak ítélt esetekben a rendőrséghez vagy a népügyészséghez továbbították az iratokat, ott szinte minden esetben vádat emeltek. Ha valakit nem igazoltak, vagy a rá vonatkozó határozatot igazságtalannak tartotta, jogorvoslatért a népbírósághoz, végső soron a Népbíróságok Országos Tanácsához fordulhatott. Az igazoló bizottság tagjaival szem­ben nem lehetett elfogultsági kifogást emelni. (Népbírósági Közlöny, 1946. február 23. 2.)

Az igazolás alá vont személyek számát és a vizsgálatok számszerű adatait ma már nem lehet pontosan megállapítani. A bizonytalanság oka a több őrzőhelyen⁷ lévő, hiányos iratanyag, a korabeli sajtóközlemények eltérő adatai, a változó felelősségű és személyi összetételű bizottságok (volt ideiglenes, majd hivatalos, illetve a nyugatról hazatért alkalmazottak átvilágítását végző testület) dokumentációja, a fellebbezések és népbíró­sági büntetőügyek elhúzódása, valamint a háború előtti és az 1945 után felvett alkalmazottak fluktuációja.

A felszabadulás után Központi Híradó Rt. néven újjászerveződött hol­ding egységes igazoló bizottsága 1945 decemberéig a Rádió, az MTI és a Filmiroda dolgozói közül 722 személyt igazolt. Akkor még 105 „fontos" személy igazolása váratott magára. Az alkalmazottak 14 százalékát a bizottság nem igazolta: 21 főt állásvesztésre ítélt, további 8 személyt vezető állásra alkalmatlannak minősített, 8 fő kényszernyugdíjazását kezdeményezte, 2 embert eltiltott a nyilvános szerepléstől, és 13 főt feddéssel bocsátott el. (Világ, 1945. december 15.)

A Fővárosi Levéltárban őrzött iratok alapján készített összesítés szerint a nem hivatalos igazolási eljárás 385 személyt minősített. A régi munkatársak közül alkalmazhatónak tartottak 120 tisztviselőt, továbbá 35 főt a postaműszaktól, 115 főt a munkások közül, illetve 15 új embert, vagyis összesen 285 főt. Politikai szerepük és magatartásuk, valamint a vállalatnál betöltött szerepük miatt a többiek, közöttük 8 postaműszaki alkalmazott szolgálati viszonyát felfüggesztették. A népügyészséghez 46 személy ügye került.⁸

Az igazolás rendje a Rádióban az újjáépítés kezdetén

Mivel a politikai szűrés rendszere elég sokára, 1945 nyarára állt össze, és a rádióműsor megindításával addig nem lehetett várni, az igazo­lásokat önállóan kezdték meg az intézményben. Januárban a Rádió és az MTI gyakorlati vezetőjévé az Ideiglenes Nemzeti Kormány – a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet megbízottaival egyetértésben – Ortutay Gyulát nevezte ki, akinek más tevékenysége mellett tekinté­lyes rádiós gyakorlata is volt.⁹ A vállalat magánszemélyek tulajdona volt, formailag részvénytársaság, de a részvényesek véleményét Ortutay megbízásáról nem kérdezték meg. A furcsa, ellentmondásos helyzetet februárban Havel Béla alelnök azzal akarta feloldani, hogy a tulajdo­nosok nevében ő is megbízást adott Ortutaynak a vállalatvezetésre. A lépést a későbbi események nem igazolták, mert amint a kormányzó pártok és a tulajdonosok között konfliktus keletkezett, Ortutay vissza­adta ezt a megbízást.

Az új vezető kinevezésekor a magyarországi rádiózás személyi és technikai állapotát tekintve romokban hevert. 1945 májusáig csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) adott engedélyt vevőkészülék tartására, és természetesen csak politikailag megbízhatónak tartott személyeknek. A rádióhallgatás szabadsága csak néhány héttel az adás megkezdése (május 1.) után valósulhatott meg. (Kelen…)

A romeltakarítás és a műszaki berendezések helyreállítása szinte áttekinthetetlenül nagy feladatnak látszott, mégsem okozott annyi gon­dot, mint a személyi körülmények tisztázása. Február 10-én a Sándor utcában ideiglenes igazoló bizottság alakult az MTI, két nap múlva a Rádió alkalmazottainak minősítésére. Deklarálták, hogy ennek döntései nem véglegesek, a Budapesti Nemzeti Bizottság által kijelölt majdani végleges bizottság felülbírálhatja azokat, de a határozatok természetesen azonnal életbe léptek. Elhatározták, hogy akit a bizottság elmarasztal, azt a munkájából felfüggesztik, noha járandóságairól, esetleges nyugdí­járól a bizottság nem jogosult dönteni. A bizottság a mérlegelés három fő szempontját fogalmazta meg: az illető volt-e fasiszta politikai párt vagy szervezet (pl. a Volksbund) tagja, másra át nem ruházható módon felelős-e a fasiszta elnyomás alatt végzett munkájáért, és az elmúlt évek folyamán tett-e tanúságot következetes fasiszta érzületről.

A Rádiót érintő igazolási, rendőrségi és ügyészségi (összefoglaló elnevezéssel: adminisztratív), illetve bírósági eljárások főként két irány­ban folytattak vizsgálatot: az egyik a rádió hangját meghatározó (akkor még nem így nevezett) gyűlöletbeszédet gyakorló szerzők és előadók tevékenységét, a másik a nekik teret adó intézmény működését irányító vezetők felelősségét kutatta.

Az alkalmazottakat, viselkedésük ismeretében négy csoportba sorolták: elismerték a baloldali ellenállás résztvevőit, illetve azokat, akik határo­zottan nyilas-ellenes magatartást tanúsítottak, nem bántották a politika­mentes felfogásúakat, és elmarasztalták azokat, akik nyilasok, illetve németbarátok voltak. Kialakult még egy kategória: a bizottság a vállalat volt vezetőit sem igazolta. „Aki az elmúlt esztendőkben a felelősséget másra át nem hárítható módon a vállalat vezetésében részt vett, az nem igazolható, a vállalatnak tagja nem lehet." (Ortutay… 1945)

Az igazoló bizottság Ortutay Gyula elnök kezdeményezésére két el­hunyt, illetve eltűnt munkatársat, Örley Istvánt és Rákóczi Pétert – mivel „hervadhatatlan érdemeket szereztek a Magyar Rádió ellenállási mozgal­mában, ezzel minden időkre példát mutattak" – egyhangúlag igazoltnak nyilvánított. (Tárgyalási jegyzőkönyv, 1945. július 20.)

1945. április végére, a műsor megindításának idejére az alkalmazottak létszáma – a felszabadulás után felvett új munkatársakkal együtt – a háború előtti felét érte el: 77 munkatárs és tisztviselő, 47 zenekari tag és 60 munkás feladata volt a műsorszolgáltatás május elsejei megindítása.

A rádió munkatársait az elmúlt év eseményei alaposan megrostálták. Akit érintettek a zsidóellenes törvények, azt már a német megszállás előtt eltávolították, kivéve Radó Árpádot, az ismert és közkedvelt bemondót.¹⁰ A német megszállás, március 19-e után Náray Antal rádióelnök vissza­vonult.¹¹ Az intézmény irányítását német katonai megbízott vette át, de Frigyesy János ügyvezető igazgató formálisan a Rádió élén maradt. Az MTI ügyvezetője változatlanul Havel Béla volt, és csak néhány vezető beosztású munkatársat távolítottak el.¹² Egy korabeli jelentés, amelyet a Rádió és az MTI vezetői írtak alá, részletesen beszámol a megszállásról. (BFL XVII. 789. 3. doboz, Havel Béla iratai)

A német követség sajtóattaséja, Niebelschütz báró március 19-én az intézmény felügyeletével Franz Schaub (eredeti nevén: Rothen Ferenc) újságírót bízta meg, aki egy német alakulattal el is foglalta a Sándor utcai épületet.¹³ A Sztójay kormány új államtitkára, Kolosváry-­Borcsa Mihály április végére elérte Cs. Szabó László irodalmi osztályvezető és helyettese, Ortutay Gyula, valamint Németh Antal főrendező, dramaturg eltávolítását. Nekik a Rádió végkielégítéssel, az ismert bemondónak, Gecső Sándornénak nyugdíjazással mondott fel. (MR Irattár. Kivonat az 1944. április 26-i vb. ülés jegyzőkönyvéből.)

Somogyváry Gyula, aki már csak névlegesen volt a rádió alkalmazottja, koncentrációs táborba került. A többiek – a nyilas érzelműek kivételével – nagyrészt visszahúzódtak, ha tehették, elhallgattak. A régiek nagy ré­szének félrehúzódásával, illetve félreállításával egyidejűleg új, a Sztójay kormány számára megbízható személyeket szerződtettek a Rádióhoz. A politikailag legfontosabbnak tartott hírosztály vezetését Béry Lászlóra bízták.¹⁴ Bosin Endre, aki addig a híreket szerkesztette, beosztottként maradt.¹⁵ A kulcspozíciókba új emberek kerültek.¹⁶ Az irodalmi jellegű műsorok irányítását Liszt Nándorra, a Nemzeti Színház főtitkárára bíz-ták.¹⁷ A drámai osztályt Laurisin Lajos, az Operaház tagja vette át.¹⁸ A kormánybiztos és az új kinevezettek nem a Rádiótól kapták a fizetésüket. „Szerencsére az új vezetők nem szívesen dolgoztak, így a régi munkatár­sak – amennyire csak lehetett – a régi szellemben dolgoztak" – állította Frigyesy (1974, 42).

A következő év a magyar rádiózás történetének mélypontjára vezetett, egészen az átmeneti megsemmisülésig. A hazug hadijelentések közlését, akár a hírlapokban, a rádión keresztül is közreadták. Ezt később nem is kérték számon a rádiósokon. Az uszító, gyűlölködő kommentárok szerzőit és gondozóit azonban – elsőként az igazoló bizottságok – megpróbálták felelősségre vonni. Csakhogy az 1944 márciusával kezdődő időszakban a rádió hangját meghatározó szerzők közül csupán néhányan voltak az intézmény alkalmazottai.

Dövényi Nagy Lajost, az esti hírek rendszeres kommentátorát például 1938-tól foglalkoztatta külső munkatársként a Rádió, de hangjával igazán gyakran 1944 áprilisától találkozott a rendszeres rádióhallgató. Az Új Magyarság című újság korábbi munkatársát (1934-38), majd a szélső­jobboldali Esti Újság segédszerkesztőjét (1936-44) a külügyminisztérium sajtófőnöke „a politikai szolgálat megszervezése" érdekében delegálta a Rádióba. A „politikai szolgálat" kifejezés a napi híradásokat, kommentáro­kat és rövidebb politikai jellegű előadások átalakítását, a „támadó jellegű" háborús propagandát jelentette. Dövényi ezért a külügyminisztériumtól fizetést kapott, felolvasott írásaiért pedig a Rádió a szokásos honorári­umot utalta.¹⁹ Hírmagyarázataihoz – az 1945. szeptember 7-én felvett rendőrségi jegyzőkönyv szerint – az anyagot a külügyminisztériumból kapta, és a Rádióban diktálta gépbe.²⁰ A Szabad Szó, amikor hírt adott perének kezdetéről (1945. szeptember 28.) „a hazugságok bajnokának" nevezte, és „nemzetünk leggyászosabb korszakának legelvetemültebb gonosztevője" minősítéssel illette. Népbírósági tárgyalását Major Ákos, a NOT elnöke vezette, a népügyész mellett a (politikai) közvádat Losonczy Géza, a Szabad Nép főmunkatársa képviselte. 1945-ben, a kihirdetett halálos ítélete után Szirmai Rezső és segítője, dr. Gartner Pál beszélt Dö-vényivel a börtönben. „Először a hangját figyeljük – írja Szirmai (1993, 38) -, ezt a jól hangsúlyozó tömör, mély, vidékies hangot, amely a németek bevonulása után sokszor okozott megdöbbentő perceket azoknak, akik a rádiót hallgatták. […] még most is fülünkbe cseng az a hang […] azok a mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék, amelyeket az a hang terjesztett!" A népbíróság halálos ítéletét 1946-ban a NOT kegyelemmel életfogytig tartó kényszermunkára változtatta.

A Sztójay-kormány időszakában más újságírók és politikusok szavai is terjesztették a kormány propagandáját. Harminc alkalommal tartott előadást Bosnyák Zoltán, a Magyar Zsidókérdés Kutató Intézet igaz­gatója, több szélsőséges, fajelméletet népszerűsítő lap (a Harc, az Egyedül vagyunk, a Függetlenség) munkatársa, szerkesztője. Október 15-ig Stitz János nyolc, Marschalko Lajos és Váró Andor három-három, Megyeri Ella, Somody István, Oláh György két-két előadást tartott. Rajtuk kívül egy-egy alkalommal szerepelt még: Görgey Vince, Rajniss Ferenc, Kolosváry-­Borcsa Mihály, Esterhás István, Nyírő József, Milotay István,

Orsós Ferenc, Szigeti Endre, Endre László, Jaross Antal, Tasnády-Nagy András, Máté-­Törék Gyula, Levatich László.²¹ Az ő szereplésük utólag, a romba döntött országban, az elkeseredettség és a felfokozott érzelmek hangulatában az egész intézményre rávetült, és szerencsétlenül érintette a rádiózás ismert személyiségeit.

A háborús propaganda évei, az elhangzott uszító műsorok tömege után a közönség joggal kereste a felelősöket. A laikus igazságszolgálta­tás intézménye, az igazolási eljárás alkalmasnak – és a népügyészség, valamint a népbíróság büntető eljárásaival együtt – kezdetben elegen­dőnek látszott ugyan a gyűlöletbeszéd megbüntetéséhez, de nem érte el a célját. A rádióműsorokban elhangzottakért felelősségre vont embe­rek országszerte ismert személyiségek voltak, akiknek többsége évek munkájával, új kommunikációs terepen nyújtott, önálló teljesítménnyel szerzett ismertséget és népszerűséget magának. A rádiósok esetében ellentmondásos helyzet alakult ki. A mából visszatekintve egyszerűen minősíthető, ám a maga korában valójában nagyon is bonyolult viszonyok között előfordult, hogy ugyanazon személy nyilvánosság előtti hivatalos szereplései elfedték a magánember humánus cselekedeteit.

Budinszky Sándor például rádiószereplésekkel megszerzett ismertsé­gét titokban mások segítésére is használta. Ő volt az egyik legismertebb rádiószereplő, a sportközvetítések korabeli nagymesterével, Pluhár Istvánnal ő teremtette meg a magyar nyelvű riporteri stílust. 1933-ban elhangzott első megszólalása után mintegy 1600 helyszíni közvetítést ké­szített. Igazolási eljárását 1945. július 31-ére tűzték ki. A tárgyaláson nem tudott megjelenni, mert éppen internáló táborban volt. Budapest elfogla­lása után néhány nappal az NKVD, a szovjet állambiztonsági szolgálat elfogta, egy gödöllői, majd a ceglédi fogolytáborban többször kihallgatták, végül 1945 júniusában elengedték. Mire azonban igazoló bizottság elé kerülhetett volna, a magyar rendőrség újra internálta. Népbírósági tár­gyalásra is a toloncházból vezették 1946. január 25-én. A Gálfalvy-­tanács előtt a vád tárgya több politikai témájú és tartalmú rádiós szereplése volt. Felrótták neki, hogy 1937 januárjában Horthy ausztriai és németországi látogatásáról tudósított, többek között közvetítette, amint Kielben a kormányzó felesége „megkeresztelt" egy ünnepélyesen vízre bocsátott cirkálót. A közvetítéseiről azt mondta a bíróság előtt: „nem állott másból, mint az elém táruló kép vázlatszerű lefestése". A háború első heteiben a katonai vezérkar propagandaosztálya Budinszkyt a frontra küldte, onnan hét rádiós közvetítést mondott mikrofonba és filmhang-felvételre. „Ezek a tudósítások kétségtelenül azt a hitet kelthették a magyarországi rádióhallgatókban, hogy hadseregünk és repülőink korszerűen, jól vannak felszerelve, és helyesen cselekszünk, okkal veszünk részt a németek oldalán a Szovjet elleni háborúban."²² A bíróság belátó volt, Budinszkyt sem a riportért, sem a tudósításokért nem büntette meg. Elmarasztalta viszont az 1944-ben, Kassán rendezett antibolsevista kiállításról adott tudósítása, és arról a rádióújságban május 19-én megjelent írása miatt, valamint azért, mert a rádióban és a rádióújságban „mentőmunkának" minősítette, helyeselte a Hain Péter vezette politikai rendőrség akcióját, az „eldugott zsidó műkincsek" összegyűjtését. Budinszky a rendőrségi kihallgatása során is előkerült vádakat azzal utasította vissza, hogy gyakorlatilag kényszerítették a közvetítésekre, és a kritikus pontokon előre elkészített szövegeket kellett felolvasnia. Elmondta továbbá, hogy a nyilas korszakban több felkérést elutasított, többek között Szálasi be­iktatásának közvetítését. A vádirat e részleteit a sajtóban is közzétették. (Népbírósági Közlöny, 1945. december 22. 15.)

A tárgyaláson számos kollégája és barátja szólt mellette. Szerintük Budinszky nem volt szélsőségesen németbarát, sőt, amikor kellett, igyekezett zsidó ismerősein segíteni. Mentesítést szerzett Szilágyi Ödön feleségének a zsidóellenes törvények egyes előírásai alól, noha a rádióújság szerkesztőjével rossz viszonyban volt.²³ Egy lakásszom­szédja arról beszélt, hogy a riporter rendszeresen élelmiszerrel látta el Dr. Berend József zsidó orvost, és őt sem jelentette fel, noha tudta, hogy hamis – keresztény személyazonosságot tartalmazó – személyi iratokat használ. Az érseki helynök emlékezett rá, hogy egy házaspárt felvétetett egy katolikus kórházba. Egy vak munkaszolgálatos nőtestvére elmondta, hogy miként segített a bátyja helyzetén. Egy kereskedő számára szintén mentesítést szerzett, noha nem voltak közeli barátok.

Jávor Pál, az ismert színész, Budinszky több évtizedes barátja szerint „vérbeli szpíker volt, aki hivatását szentnek tartotta, és csak annak élt […] nem érdekelte semmilyen politikai mozgalom". Jávor arról is beszélt, hogy amikor a Svábhegyen fogva tartották, Budinszky volt az egyetlen, aki fel merte őt keresni, eljárt az érdekében két nyilas miniszternél, táviratot kül­dött neki a sopronkőhidai börtönbe, értesítette zsidó felesége hogylétéről. Landesmann Olga, Jávor Pál felesége, aki 1944-ben bujkálni kényszerült, maga jelentkezett a népbírósági tárgyalásra, és mindezt megerősítette. Uray Tivadar színművész húsz éve ismerte Budinszkyt, jó barátságban voltak. „Meggyőződése – mondta – hogyha a vádlott hivatásától [akkor, 1944-ben] visszavonul, olyan szélsőséges bitangok jönnek, akiknek va­lóban sikerült volna az, amivel Budinszky Sándort vádolják." Budinszky mellett állt ki Szőnyi István festőművész és Pátzay Pál szobrász is.

Szabó Katalin a rádió műsorszerkesztési osztályán dolgozott. Tanúsí­totta, hogy a katonai vagy politikai jellegű műsorszámokat a propaganda­minisztérium, a belügyminisztérium vagy a vezérkari főnökség utasítására kellett beiktatniuk, Budinszkyt pedig személy szerint kérték a közvetítésre. A hölgy szemtanúja volt annak, hogy Budinszky a nyilas kormánybiztos­nak megtagadta, hogy közvetítse Szálasi beiktatását. Barsi Ödön, a Rádió főrendezője úgy vélte: Budinszky a volt kormányzóhoz ragaszkodott, tőle várta, hogy megfékezi a zsidóüldözést, és félreállítja Szálasiékat. Ha a terhére rótt közvetítéseket megtagadja, abból baja származhatott volna. Barsi hozzátette: látta azokat a leiratokat, amelyeket a hivatalok a közve­títő riporternek előre elkészítettek, és fel kellett olvasnia.

A népbíróság a majdnem két éve internált Budinszkyt 1946. december 28-án, 3665/1945 számú ítéletével félévi börtönbüntetésre és állampol­gári jogainak ötévi felfüggesztésére ítélte. A fellebbezést, egyben az igazolást (a korabeli terminológiával: igazolófellebbezést) az ügyész elutasítani javasolta, illetve a bizottság határozatának a jóváhagyását kérte. (BFL XXV. 1. a 4518 – 1945) Mire az ítéletet kihirdették, öt hónap és 15 nap eltelt, a bíró a börtönbüntetést kitöltöttnek vette. Nagyobb súlyú mellékbüntetésnek látszik, hogy, tájékoztatni rendelte a budapesti főpolgármesteri hivatalt és a lakáshivatalt. A tárgyalásról és az ítéletről a sajtó is beszámolt. (Kis Újság, 1946. január 26.; Magyar Nemzet, 1946. augusztus 29.) A Szabad Nép így: „Budinszky Sándort, a rádió volt nyilas helyszíni közvetítőjét több súlyos terhelő vallomás ellenére mindössze hat hónapi börtönbüntetésre ítélte a népbíróság, mert az ítélet indokolása szerint csak a Rádióéletben megjelent két cikkéért találták bűnösnek. (Szabad Nép, 1946. augusztus 29.)

A Somogyváry Gyula (ismert írói nevén: Gyula diák) ellen lefolytatott eljárás tragédiával végződött.²⁴ Az ő nyilvános és titkos cselekedetei között elképesztően nagy, ezért egyértelműen nem is bizonyítható el­lentét feszül. Két regényét (a Virágzik a mandula, valamint És Mihály harcolt címűeket) 1945-ben fasiszta szelleműnek minősítették, és a betiltott, megsemmisítésre ítélt könyvek listájára vették.²⁵ Történt ez annak ellenére, hogy náciellenes (akkoriban inkább a „németellenes" kifejezést használták) állásfoglalása és szereplése miatt 1944 márci­usában a németek letartóztatták, majd Mauthausenben koncentrációs táborba zárták. A háború utáni helyzetét nehezítette, hogy korábban országgyűlési képviselő is volt, így számon kérhették rajta több olyan törvény támogatását (megszavazását), amely a népbírósági rendeletben megfogalmazott háborús bűn, illetve nép- és demokráciaellenes bűn­cselekmény kritériumát kielégítette.²⁶ Védekezésében arra hivatkozott, hogy szerinte az első zsidó(ellenes) törvény nem volt embertelen, de már akkor is tépelődött a kormánypártból való kilépésen, a másik két törvényt pedig nem szavazta meg, mert katona volt, nem járt be a parlamentbe. Egyébként választókerületében mindig nyilas ellenfele volt, a parlamenti szélsőbal (ott helyezkedtek el a nyilasok) hangosan demonstrált ellene. Pedig ellenfelei nem is tudták, hogy Somogyváry a háború alatt egy náciellenes rádióállomásnak volt az egyik irányítója.

A titkos rádióról a fellebbezésben Somogyváry a következőket írta: „1940 kora tavaszától kezdve, Teleki Pál miniszterelnök parancsára és a külügyminisztériummal való szakadatlan kapcsolatban, Magyarország külpolitikai helyzetére, és főként a magam személyére nézve felette veszedelmes, titkos rádiószolgálatot végeztem, a vezérkari főnökség részéről rendelkezésemre bocsátott, mozgó, katonai leadóállomással. Ez a szolgálat, Magyarországnak a háborúba való szerencsétlen bele­sodortatása után, immár az úgynevezett »szövetségesi hűség« elleni, folyamatos és rendszeresen végrehajtott, katonai deliktum-sorozatot jelentett, amelynek a németek részéről való felderítése és rábizonyítása esetén Magyarország nem térhetett volna ki a kiadatásom és rögtönítélő német hadbíróság elé való állíttatásom elől; másfelől pedig azonnali legsúlyosabb megtorlásokra vezethetett volna az ország ellen." (BFL XVII. 789. igazoló bizottság 5. doboz, Somogyváry népbírósági anyaga 754-755) A beadványban az olvasható, hogy Somogyváry minderről a bizottságot zárt tárgyaláson részletesen tájékoztatta, ám arról az ülésről nem készült vagy nem maradt fenn jegyzőkönyv.²⁷

Somogyváry igazolásáról 1945. november 13-án tárgyalt a bizottság. A tárgyalásról készült jegyzőkönyvből az olvasható ki, hogy a bizottság tagjai jól felkészültek (vagy valaki felkészítette őket), mert számos korábbi beszédéből idéztek, visszanyúltak az őszirózsás forradalom korszakába is, felolvasták parlamenti beszédeinek részleteit, néhány kérdésről poli­tikai vitát folytattak vele. A megkérdezett tanúk, kollégák valamennyien szimpátiával nyilatkoztak róla. Bosin Endre 25 éve ismerte, sokáig együtt dolgozott vele a Rádióban. Állította, hogy Somogyváry nem volt zsidóelle­nes. Tanúnak hívták mauthauseni rabtársait. Szentiványi Lajos, a Nemzeti

Bank alelnöke Bajcsy-Zsilinszky Endrét idézte, aki annak idején elmond­ta neki, hogy ha valamit meg akart tudni a valóságos hadi helyzetről, Somogyváryhoz fordult tájékoztatásért. Malasits Géza, az új nemzetgyűlés szociáldemokrata képviselője azt mondta el, hogy Somogyváry „nagyon mérsékelt, jó keresztény ember" volt. A baloldali képviselők szerették, mert mindig őszintén tájékoztatta őket a való helyzetről, nem volt németbarát és nyilas. Megerősítették, hogy a gyűlölködő törvények megszavazásánál nem volt jelen a parlamentben, mert már katona volt. Lajos Iván minisz­tériumi tanácsos tudott a titkos rádióban végzett munkájáról. Ismertették Szakasits Árpád szociáldemokrata főtitkár írásbeli nyilatkozatát is arról, hogy Somogyváry mint a vezérkari főnökség 6. (propaganda) osztályához beosztott tiszt, segített a katonai, illetve a munkaszolgálat alól mentesíteni Kállai Gyulát (a Népszava szerkesztőjét, a későbbi kommunista külügy­minisztert és miniszterelnököt) és két munkatársát.

Somogyváry elmondta például, hogy a német fogságban a kihallgatója vádpontként idézte fel Kállaiék mentesítését, szapulta őt, mert elvállalta egy katolikus hitre térő zsidó keresztapaságát, szemére vetette, hogy könyveit a zsidó Singer és Wolfner Kiadónál jelentette meg, és hogy beszédeiben náci- és nyilasellenes kitételeket használt. Az igazoló bi­zottság mindennek ellenére négy évre eltiltotta a nyilvános szerepléstől (rádió, sajtó stb.), így kenyérkereset nélkül maradt. A korabeli sajtó is beszámolt a határozatról. (Magyar Nemzet, 1945. december 1.) Fel­lebbezésében Somogyváry „az igazsággal szemben homlokegyenest ellenkező" határozatot igen keserűen jellemezte: „eltilt minden nyilvános szerepléstől [.] sőt, egy mindenre ráhúzható »stb.«-vel olyan esetleges életlehetőségektől is, amelyekre utóbb bármely haragosom vagy rossz­akaróm, mint elvitatható »nyilvános szereplésre« rámutat. Ez a »stb.« egyébiránt nyilvánvalóan egyedül áll a szabatos judikatura történetében." (BFL XVII. 789. igazoló bizottság 5. doboz, Somogyváry népbírósági anyaga 751-757)

A népbíróság a fellebbezési eljárásban az eltiltást három évre csökken­tette. Határozatában mérlegelt: képviselőként és a rádióban elmondott újévi köszöntőivel, valamint a kívánság-hangversenyek szereplőjeként a jobboldali rendszert messzemenően kiszolgálta, továbbá két könyvét in­dexre tették, ezzel szemben javára írta, hogy nem tartozott a legtúlzóbbak közé, antiszemita tevékenységet nem fejtett ki, a németek a megszállás után rabságba hurcolták. A népbírósági határozaton a dátum: 1948. február 6. A tárgyalás, illetve a fellebbezés benyújtása óta több mint két év eltelt, s ha hozzávesszük a felszabadulástól a tárgyalásig eltelt hóna­pokat, ki is telik a három esztendő. Somogyváry meghurcolása azonban nem fejeződött be. 1950. november 6-án a lakásán újra letartóztatták, és internálták. A rendőrségi jegyzőkönyvek és a táborban keletkezett besúgói jelentések csupa általánosságot tartalmaznak, semmilyen konkrét váddal nem szembesítették. Három év múlva, 1953. február 12-én, rabkórházban halt meg. (Orvosi jelentés: ÁBTL 3.1.9. V-17608, 50.)

Fedák Sári, a korszak ünnepelt művésze magyar nyelvű, de nem ma­gyar rádióban volt közreműködő a háború végén. Az Új Magyar Színház vezető színésznője a front közeledtével (1944. október 14-én) elhagyta Budapestet. Kerék Margit nevű szobalányával Sopronba utazott, ott fel­lépett a Vén diófa és a Tokaji aszú című darabokban. December közepén a nyilas külügyminisztérium nevében bemondónak kérték a bécsi, német tulajdonú Donausender rádió magyar nyelvű adásához. A rádióban he­tenként háromszor szerepelt fél öttől ötig. Elszavalta többek között Liszt Nándor Aranyvonat című, a Szent Jobb ereklyét szállító vonatról szóló, illetve Boldogasszony anyánk című versét, utóbbit orgonakísérettel. Saját írásai közül Társaságban sorozatcím alatt a német-magyar történelmet felidéző gondolatait, egy meg nem jelent könyvének négy részletét ol­vasta fel. „Volt még egy előadásom a bécsi magyar rádióban, [amelyet] emlékezetem szerint akkor tartottam, amikor Budapest végképp elesett. Ezt az előadásomat a rádió vezetőségének felkérésére tartottam, mint olyan személy, aki 46 esztendőn keresztül Budapest közönségével a legszorosabb érintkezésben voltam mint művésznő. Az előadásomban arról volt szó, hogy Budapestet összebombázhatják, összedűlhet a világ, de az ibolyák a Hűvösvölgyben mégis kivirítanak, és mi még sírva fogunk egymás nyakába borulni Budapesten." (ÁBTL V-101545) Szerepléseiért kétszer kapott 1000-1000 Birodalmi Márkát. A rádió munkatársai április 2-án elmenekültek Bécsből. Fedák Sárit otthagyták. Őt egy dunai uszály vitte fel Németországba. Az amerikai csapatokkal Obernzell helységben találkozott.

A művésznőt – hazatérte után – népbíróság elé állították, mondván: aki a Donausender műsorában közreműködött, az a nép- és demokráciael­lenes hírverés szolgálatába szegődött. Az ítélet: két év börtönbüntetés, teljes vagyonelkobzás és a politikai jogok 10 évi felfüggesztése. Az indokok között „a népbíróság enyhítő körülményként értékelte vádlott büntetlen előéletét, idős korát és azt a körülményt, hogy a felmerült ada­tok szerint az üldözések alatt több zsidó származású embert, valamint baloldali politikai felfogásuk miatt üldözöttet támogatott; azt a körülményt, hogy csaknem fél évszázados, sikerekben gazdag színészi pályája alatt a magyar színházi kultúrát gazdagította és külföldön is sikert és elismerést szerzett a magyar névnek; végül azt a körülményt, hogy mint kiöregedett színésznő, nem tudván belenyugodni abba, hogy tovább nem szerepelhet, bármilyen politikai küzdelmek és körülmények között is színpadra és szereplési lehetőségre volt szüksége, mely indító oknak nagy szerepe volt abban, hogy ő a nyilasokhoz csatlakozott". (ÁBTL V-101545) (Megjegyezzük: a bíróság nem említette, hogy 1919. után meg azért támadták Fedák „Zsazsát", mert részt vett a Vörös Hadsereg toborzóján az Opera előtt.)

A rádiózáson túl más cselekményeket – antiszemita kijelentéseket – is tulajdonítottak Fedáknak, ám ezeket a Népbíróságok Országos Tanácsa, a másodfokú fórum nem találta kellően bizonyítottnak. A NOT a Fedákra kiszabott két év elzárást jogerősen nyolc hónap börtönbüntetésre változ­tatta, mivel „a törvényi tényállásban foglalt huzamosabb idő és a maga­tartás állandósága nem állapítható meg". A büntetés letöltése után Nyár­egyházán élt teljes visszavonultságban. Mivel mellékbüntetésként három évre eltiltották a budapesti fellépéstől, többé nem tért vissza a színpadra.

Története jóval később, halála után felülvizsgálattal folytatódott. 1994-ben a Legfelsőbb Bíróság – a legfőbb ügyész indítványára – újraértel­mezte a „hírverés" fogalmát, s ennek alapján törvénysértőnek ítélte meg mind a Budapesti Népbíróság, mind a Népbíróságok Országos Tanácsa által kiszabott büntetéseket. Az ítélet azt tartalmazza, hogy „a terhelt a Donausender rádiónál lényegében bemondói feladatot vállalt, vagyis a mások által összeállított híreknek, anyagoknak és egyéb írásműveknek a felolvasására vállalkozott. A hírverés fogalma azt jelenti, hogy az elkö­vető politikai jellegű és önálló szellemi tevékenységet fejt ki, ezért nem tekinthető ilyennek a más által összeállított rádióközlemények puszta felolvasása, ismertetése." (Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Bfv. X. 2081/1994/4. szám) Igaz, hogy a legfőbb ügyész felülvizsgálati indítványában az szerepel, hogy a terhelt „a háború idején néhányszor [saját maga által írott] jegyzeteiben németországi útleírásokat, a mun­kásviszonyokról és a szociális kérdésekről felolvasott", de azok tartalma „politikailag nem volt kifogásolható". Miután a peranyagban ezek a jegy­zetek nem találhatók, nem tudni, hogy az indítványozó mire alapozta a minősítésüket. Az 1994-es ítélet tehát egyfelől azt tartalmazza, hogy a rádióban Fedák Sári saját írásait olvasta fel, amelyek – noha nem ismerjük a tartalmukat – politikailag nem kifogásolhatóak, másfelől azt, hogy bemondóként nem felelős az általa felolvasott szövegek tartalmáért. Minderre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a terheltet a népellenes bűntett miatt ellene emelt vád alól felmentette.

Nincs módunk kételkedni a felmentés megalapozottságában. Még­is nehéz elfogadni, hogy évtizedekkel később, egy másik történelmi korszakban az ítéletet egy újabb bíróság felülvizsgálati eljárása úgy semmisíti meg, hogy már nincsenek élő tanúk vagy később előkerült, újabb bizonyítékok, és nem látszik nyoma történeti kutatásnak, újabb elemzésnek. Ha hatvan évvel a háború után egymást követik a gyors felmentések és rehabilitációk, és ha az utókor bírósága éppoly siet­séggel kívánta lezárni az ügyeket, mint egykor az igazoló bizottságok és a népbírósági tanácsok, akkor az a benyomás keletkezhet, hogy az igazságszolgáltatást a törvényeken és a megismert tényeken kívül más szempontok is befolyásolják.

Mire vezetett a számonkérés?

A felsorolt példák azt bizonyítják, hogy a laikus igazságszolgáltatás in­tézménye, az igazolási eljárás, bár kezdetben szükségesnek látszott a közélet megtisztításához, nem érte el a célját, felemás eredményt hozott. A tömeges felülvizsgálat lehetőséget, noha túl korai alkalmat kínált a közelmúlttal való szembesülésre. A Rádióban sem teljesült a kezdeti cél: a személyenkénti vizsgálat nem tette mindenki számára egyértelművé, hogy a gyűlölet szavai miként segítették elő azokat a cselekményeket, amelyek elvezettek a soha nem látott nemzeti tragédiához.

A számonkérés éveiben, 1945-46-ban a magyar társadalomban a háborúban szétrombolt ország, a milliós emberveszteség és a szétzi­lálódott családok ellenére még erős volt a korábbi rendszerből eredő gondolati folyamatosság. Túl sokan voltak olyanok, akiknek alapos lelkiismeret-vizsgálatra lett volna szükségük. Amint a rádiós példa is bi­zonyítja, az igazoló bizottság egyes tagjainak is volt felelőssége, ők sem voltak hibátlanok. (Kilián Zoltán például joggal nehezményezte, hogy az őt ún. honvédműsoráért elmarasztaló bizottság elnöke, Dr. Bóday Jenő közreműködő szerzője volt ugyanannak a sorozatnak.) A bizottságok általában jól ismert személyek huzamos ideig megfigyelt, sokszorosan megtapasztalt magatartását minősítették. A tanúk vallomása és az egyes cselekedetek megítélése azonban sok szubjektív és igazságtalan elemet is tartalmazott. Ellensúlyként a bizottság működésének viszonylagos nyi­tottsága és a sajtó figyelme jöhetett számításba. Ami az utóbbit, a lapokat illeti: a jelzős szerkezetekkel tűzdelt hírek és rövid tudósítások inkább indulatokat keltettek, mintsem alaposan tájékoztattak. A lapok részben a nyilvános szereplést megítélő (és a részleteket kevésbé ismerő) közvé­leményt jelenítették meg, részben (nagyrészt?) politikai kívánalmaknak igyekeztek megfelelni, példatárat akartak prezentálni. Ez magyarázhatja a rádiós igazolásokról szóló hírek gyakran éles minősítéseit, a cikkek durvább hangvételét. A Rádió belső viszonyait jobban ismerő bizottsági tagok – döntéseikben megjelenő – véleménye, illetve elsősorban a tanú­ként meghallgatott kollégák tapasztalata ezeknél árnyaltabb.

A háborús közelmúltban, amelyet mind a bizottság, mind a hatóság az igazolások szempontjából elsőrendűen vett figyelembe, a Rádió mű­ködését is meghatározta a kivételes hatalom, a rendeleti úton történő kormányzás. A Teleki-kormány által 1939. szeptember 1-jén bevezetett rendkívüli intézkedések, az 1939. évi II. törvénycikk alapján életbe léptet­te a kivételes állapotot. Korlátozták az egyesülési és gyülekezési jogot, átalakították a közellátás rendjét, bevezették a rendőri felügyeletet, az iparban felfüggeszthették a fizetett szabadságot, felállították a légoltal­mi szervezetet és bevezették a sajtó, a postai és távíró közlemények ellenőrzését, valamint a telefonok lehallgatását és a rádióközlemények cenzúrázását, továbbá a külföldről érkező sajtótermékek vizsgálatát. A cenzúra alávetett helyzetbe hozta a sajtót és a rádiót. Egyharmadával csökkentették a napilapok terjedelmét, a közlésre szánt szövegek kézira­tát vagy kefelevonatát a területileg illetékes ügyészség sajtóellenőrzéssel megbízott tagjának be kellett mutatni, s csak az ő engedélyével volt szabad közölni. A sajtócenzúra nem csupán ellenőrzésre szorítkozott. A miniszterelnökség és a Külügyminisztérium sajtóosztályai általános irány­elvekkel és szinte naponta részletes utasításokkal, kötelező vezércikk-és kommentár-átadásokkal igyekeztek elérni, hogy a sajtó hangvétele összecsengjen a kormányzat külpolitikai szándékaival. (Lásd például: „… a háború szolgálatában"2007.)

A rádióban a híreket és a külpolitikát is érintő előadásokat – ellenőrzés címén – lényegében a Külügyminisztérium beosztottjai szerkesztették; a Honvédelmi Minisztérium megkapta a hadüggyel kapcsolatos, katonai tárgyú kéziratokat, s valamennyit cenzúrázta, a hírmagyarázatok egy részének a VKF (Vezérkari Főnökség) volt a megrendelője, sőt gyakorta előállítója is. A mindenkori kormányzatnak a rádióra fordított fokozott figyelmét bizonyítja, hogy a húszas évek óta hetenként ülésezett egy mi­nisztérium-közi műsorellenőrző bizottság, amelynek szerepe, befolyása most megnövekedett.

Az előzmények és a felidézett (valamint számos további bizonyítékkal szolgáló, de ebből az írásból terjedelmi ok miatt kimaradt) esetek azt mutatják, hogy a Rádióban felelősségre vont emberek – különösen az országszerte ismert személyiségek – rádióbeli és közéleti szereplése ürügye lehetett későbbi koncepciós, jogilag és emberileg megengedhe­tetlen, megalázó procedúráknak.

A rádiós műsorkészítőket sújtó népbírósági ítéletekről utólag gyakran kiderül: a bizonyítási eljárás nélkülözte a kellő körültekintést, a felsorakoz­tatott bizonyítékok nem mindig voltak elegendőek, és utólag hiányolható az alapos elemzésük. Másfelől az is igaz, hogy az érintettek védekezése – a megmaradt iratok alapján – elég ellentmondásos.

Kétségtelen, hogy a háborús propaganda évei, az elhangzott uszító műsorok tömege után joggal keresték a felelősöket. Megfontolandó tapasztalat a jogi felkészültség nélküli, politikai érdekeket képviselő lai­kusok szereplése mind az igazolási és fellebbezési eljárásokban, mind a büntetőügyekben. Ezek a testületek eredeti feladatuk ellátása közben nem csak az ország és a lakosság elszenvedett bántalmait torolták meg, hanem igazságtalanságukkal sok új sérelmet is okoztak. Mégis nehezen fogadható el, ha évtizedekkel később, egy másik történelmi korszakban az ítéleteiket egy újabb bíróság sorozatos felülvizsgálat keretében, for­mai, alaki okokra hivatkozva semmisíti meg.

A Rádió vezetőinek háború utáni megítélése vitatható. Egyfelől jogos az elmarasztalásuk (nem feltétlenül annak a mértéke, de a ténye), hi­szen ők üzemeltették, irányították azt az intézményt, amelynek hangja jelentős hatással volt a háborús hangulat és a rasszista indulatok, a gyűlölet felkeltésére. A Rádió vezetői és tulajdonosai elleni eljárásokat azonban erősen befolyásolta, hogy a politikai pártok először birtokukba, majd tulajdonukba akarták venni az intézményt. Ez hamarosan be is következett.

(A tanulmány az OTKA támogatásával készült. Szám: T/F 043599)

Jegyzetek

¹ (BFL XXV. 1. a. Népbíróság 3036/45, 136.) A Világ című lap 1945. szeptember 27-i cikke úgy tudta, hogy a népügyész Purpriger Ernőt azzal is megvádolta, hogy 15 000 hanglemezt és a rádió felbecsülhetetlen értékű műszereit a kiürí­tés során nyugatra „mentette át". A cikk állítására a peranyag nem tartalmaz bizonyítékot.

² (BFL XVII. 789. 1. doboz) Cserépy László (1907-1957): színész, filmrendező, a harmincas évek fordulóján a Nemzeti Színház tagja volt. Később filmrendező lett. 1945-ben elhagyta az országot.

³ (Zinner 1982, 22-23) Újabb, részletes áttekintést ad Papp (2009, 162).

⁴ Fiala Ferenc és Dövényi Nagy Lajos kegyelmet kapott, Rajniss Ferenc, Szálasi kormányának minisztere, Hubai Kálmán a radikális szélsőjobboldali pártok meghatározó politikusa, Kolosváry-Borcsa Mihály a Sztójay kormányban állam­titkár, Omelka Ferenc a nyilas Számonkérő Szék vezetője, Görgey Vince pedig bűnsegéd volt egy politikai merényletben.

⁵ Az 5900/1945. ME. számú rendelet a népbírósági eljárásra vonatkozó szabá­lyokat részletezte, a 6750/1945. ME. számút névlegesen a közhivatalnokok munkafegyelmének fokozottabb biztosítása tárgyában bocsátották ki.

⁶ Szilágyi Ödön (1902-1951) újságíró, a Délibáb, a Színházi Élet és a Színházi Világ munkatársa, 1932-ben lépett be a Rádióba. Több mint ötven rádiószerep­lése volt. 1943-tól a Rádióélet című hetilap felelős szerkesztője. Szépirodalmi és művészeti tárgyú cikkei jelentek meg a Magyar Nemzetben és az Újságban. 1945-től a Magyar Rádió című lapot szerkesztette, illetve a műsorszerkesztő­ségben dolgozott.

⁷ Budapest Fővárosi Levéltár, Magyar Rádió Zrt. irattára, Állambiztonsági Szol­gálatok Történelmi Levéltára, Magyar Országos Levéltár, Legfelsőbb Bíróság irattára, Politikatörténeti Levéltár.

⁸ Az igazoló bizottságok működését, eljárásuk szabályait, az általuk megfogal­mazható minősítéseket és lehetséges intézkedéseket, a fellebbezés módját, továbbá az itt idézett adatokat részletesen ismerteti Fehér (2006, 61-124). Adattárában 60 elmarasztalt személy adatai szerepelnek.

⁹ Ortutay Gyula (1910-1978) néprajztudós, politikus. A harmincas évek elején Kozma Miklós rádióelnök gyermekének házi tanítója. 1935-től a Rádió munka­társa, Cs. Szabó László helyetteseként az irodalmi műsorok lektora. Egyetemi oktató (magántanár), a Magyarságtudomány című folyóirat szerkesztője. A harmincas évektől részt vett a baloldali értelmiségi akciókban. 1945-ben a Budapesti Nemzeti Bizottság tagja.

¹⁰ Radó Árpád sorsáról bővebben ír Szalóczy (2005).

¹¹ Részletesebben: Náray (2006, 252).

¹² Frigyesy János és Havel Béla sorsával részletesebben e tanulmány A Rádió ve­zetőinek felelősségre vonása című [itt nem publikált – a szerk.] része foglalkozik.

¹³ Franz Schaub, eredeti neve: Rothen Ferenc, a magyarországi német kisebbségi mozgalom aktivistája, a Magyarországi Németek Népművelődési Egyesületé­nek (Ungarnlandisch Deutscher Volksbildungsverein – UDV) korábbi titkára. 1936-ban a Győri Ítélőtábla hathavi fogsággal sújtotta, de amnesztiát kapott. 1937-1939 között a nemzetiszocialista mozgalom, Szálasi külügyeinek irányí­tója volt. Internálása elől 1939-ben Németországba menekült, ahol a külügy­minisztérium délkelet-európai sajtócsoportjának referense lett. A megszállókkal tért vissza Magyarországra.

¹⁴ Béry László (1898-1971) újságíró. A Nemzeti Újság és az Új Nemzedék belső munkatársa, 1939-től az Esti Újság szerkesztője. 1948-ban emigrált. A SZER magyar osztályán 1951-1967 között dolgozott. Ottani álneve: Balogh Balázs.

¹⁵ Bosin Endre (1894-?) 1933-tól hírszerkesztő, a német megszállásig a hírosz­tály vezetője, majd szerkesztő. 1945-től az ötvenes évekig más beosztásban dolgozott a Rádióban.

¹⁶ 1944. április 22-24. között több újság közölte a rádió vezetésében elrendelt változtatásokat (Magyarország, Új Nemzedék, Reggel, Esti Újság, Összetartás, Friss Újság).

¹⁷ Liszt Nándor (1899-1946) jogász, hírlapíró. Az MTI debreceni kirendeltségén, majd különböző újságoknál dolgozott (Fehér Újság, A Nép, Magyarság, Szózat, Új Vetés). 1934-1936 között a Katholikus Figyelő szerkesztője, 1937-től a Füg­getlenség irodalmi rovatvezetője. A Nemzeti Színház főtitkára, 1945 tavaszán a bécsi Donausender munkatársa. Háborús bűnösnek nyilvánították.

¹⁸ Laurisin Lajos (1897-1977) operaénekes (tenor). Előbb teológiai tanulmányokat folytatott, majd jogot hallgatott, végül Rákosi Szidi színiiskolájában szerzett diplomát és a Zeneakadémia opera tanszakán tanult. 1926-tól 1945-ig volt az Operaház tagja. 1945-ben az USA-ban telepedett le.

¹⁹ Zilahy Sebess Jenő külügyi sajtófőnök Frigyesy János vezérigazgatónak 1944. április 5-én küldött levele. (Frigyesy 1974, 43-44)

²⁰ A kommentált hírek eredeti példányainak egy kötege Dövényi rendőrségi dosz-sziéjában van (ÁBTL V-129749).

²¹ (Major 1945. augusztus 27.) Majort 1945. február 5-én a Budapesti Nemzeti Bizottság a népügyészség, ill. a népbíróság sajtó- és intellektuális szakreferen­sévé nevezte ki.

²² Budinszky Sándor rendőrségi kihallgatása, 1945. június 27. (BFL XXV. 1. a 4891 – 1945. 33)

²³ Budinszky népbírósági iratai között található Szilágyi Ödönnek a népbíróság­hoz eljuttatott sorszám nélküli, hivatalos, fejléces levélpapírra írott beadványa: „Hosszú idő óta kutatok a régi Rádióélet lappéldányok után, hogy Budinszky Sándornak olyan cikkeit is megtaláljam, amellyel kapcsolatban nem hivatkozhatik arra, hogy az valamilyen hatóság parancsára íródott. A lappéldá­nyok az ostrom alatt elpusztultak, de most, a mai tárgyalás után végre mégis a kezembe került a Rádióélet 1941. december 19-i és 1943. június 16-i száma, amelyekben minden kétséget kizáró módon jószántából írt, visszaemlékezései közben. Ezt a két lappéldányt a ma délelőtt elhangzott tanúvallomás alátámasz­tása végett betekintésre idemellékelten megküldöm."

²⁴ Somogyváry (eredeti családneve: Freissberger) Gyula 1895-ben született. Az első világháborúban katona volt. Kozma Miklós a többszörösen kitüntetett, tehetséges fiatalembert 1920-ban parlamenti tudósítónak és szerkesztőnek alkalmazta az MTI-nél, majd a Rádiónál. 1928-tól főként a műsorra kerülő iro­dalmi művek lektorálását végezte. Magyaros nevét 1929-ben vette fel, mikor vitézi címet kapott. 1934-ben Kozma kérésére átvette a prózai osztály vezetését. Később, igazgatói rangban a rövidhullámú adások megszervezője és irányítója volt. 1935-ben, a csornai körzetben kormánypárti országgyűlési képviselő lett. 1938. március 1-jétől nem teljesített szolgálatot a Rádiónál, mivel tartalékos századosként a vezérkarnál katonai beosztást kapott. Ismertségét a közéleti tevékenysége és rádióműsorai mellett elsősorban Gyula vitéz néven publikált népszerű regényei és gyakran előadott hazafias versei keltették.

²⁵ Az Ideiglenes Nemzeti kormány 530/1945. ME. számú rendelete a fasiszta szel­lemű és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítéséről. Ennek kiegészítése a belügyminiszter 20.178/1945/1. BM. számú körrendelete a fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek és filmek megsemmisítéséről. (Magyar Közlöny, 1945. július 25.)

²⁶ A 81/1945. ME. sz. rendelet 11. § szerint háborús bűnös az is, aki „az 1939. évi háborúnak Magyarországra való kiterjedését vagy Magyarországnak a háború­ba mind fokozottabb mértékben történt belesodródását vezető állásban kifejtett tevékenységével vagy magatartásával elősegítette, vagy azt megakadályozni nem törekedett" illetve „aki mint a kormány, országgyűlés tagja […] részese volt olyan határozat hozatalának, amely a magyar népet az 1939. évben kitört világháborúba sodorta".

²⁷ Titkos, kormányzati rádióról ír, de Somogyváry nevét nem említi Gábor (1998, 42). Az általa ismert, illegális Magyar Szabadság Rádió 1942 augusztusában kezdte meg adásait. „1942 nyarán Kádár Gyula és Ullein-Reviczky Antal, Kállay Miklós beleegyezésével, tárgyalásokat kezdett Peyer Károllyal és Szeder Fe­renccel egy titkos rádióadó felállításáról. A megegyezés értelmében néhány, a VKF 6 által szerkesztett próbaadás után Kállay Miklós kinevezte Makkai János kormánypárti, németellenes képviselőt főszerkesztőnek. Helyettese a Pesti Hírlap munkatársa, Pisky-Schmidt Frigyes szociáldemokrata újságíró lett. A külső munkatársak között volt a szociáldemokrata Faragó György és Gábor Róbert. Bemondóként Pisky-Schmidt mellett Székely Beáta működött. A titkos rádió haditudósító osztálya a budaörsi repülőtér melletti Lanáriai-telepen kezdte meg működését, Magyar Szabadság Rádió néven." További kutatást igényel annak tisztázása, hogy a két titkos rádió azonos-e. A titkos rádió létét memoár­jában megerősíti Kádár Gyula (1978, 494-495), a VKF 6. osztályának egykori parancsnoka is.

Hivatkozott irodalom

„… a háború szolgálatában" Főszerkesztői értekezletek 1942. szeptember 22.-1943. augusztus 25. (2007) Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette: Joó András. Budapest, Napvilág Kiadó – Magyar Távirati Iroda

Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára (továbbiakban: ÁBTL) V-101545

ÁBTL V-129749

ÁBTL 3.1.9. V-17608

A Minisztertanácsi jegyzőkönyvek napirendi jegyzékei. 1944. december 23.-1947. május 31. (2003) Budapest

Budapest Fővárosi Levéltár (továbbiakban: BFL) XVII. 789. 1. doboz BFL XVII. 789. 3. doboz

BFL XVII. 789. 5. doboz

BFL XXV. 1. a. Népbíróság 3036/45

BFL XXV. 1. a. 4518 – 1945

BFL XXV. 1. a. 4891 – 1945.

Dinnyés Lajos első kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei. 1947. június 2. – szeptember 19. (2000) Budapest, Magyar Országos Levéltár

Fehér Csaba 2006: A demokrácia hullámhosszán. Rádiósok felelősségre vonása a második világháború után. In: FONS XIII. 2006. 1. sz. 61-124.

Frigyesy János emlékirata, 1974. Gépirat. Magyar Rádió Archívum, Szabó Miklós gyűjtemény

Gábor Róbert 1998: Az igazi szociáldemokrácia – Küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen 1944-1948. Budapest, Századvég Kiadó

Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. 1. (1992) Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Jegyzőkönyv az MTI alkalmazottainak igazoló bizottsági vizsgálatáról, 1945. február 10. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár (PTL) 721 f 1/205 ő. e.

Kádár Gyula 1978: A Ludovikától Sopronkőhidáig. Budapest, Magvető

Kelen Péter Pál tájékoztatója Ortutaynak, illetve levele Balogh István államtitkár­nak. PTL 721 f. 210. ő. e.

Képes Figyelő, 1945. október 27.

Kis Újság, 1946. január 26.

Magyar Közlöny, 1945. július 25.

Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Bfv. X. 2081/1994/4. szám

Magyar Nemzet, 1945. december 1.

Magyar Nemzet, 1946. augusztus 29.

Major Róbert jelentése, 1945. augusztus 27. In: A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzőkönyvei. Szerk.: Gáspár Ferenc és Halasi László. Budapest Főváros Levéltára, 1975.

Minisztertanácsi jegyzőkönyvek napirendi jegyzékei (2003). 1944. december 23. – 1947. május 31. Budapest, 2003.

MR Irattár. Kivonat az 1944. április 26-i vb. ülés jegyzőkönyvéből. (jelzet nélkül)

MTI 1939. február 27. Tudósítás a visszacsatolt felvidéki területen a közszolgálat ellátása céljából szükséges állások szervezéséről szóló kormányrendeletről

MTI 1940. szeptember 23. Teleki Pál beszéde Marosvásárhelyen. http://archiv1920-1944.mti.hu/Pages/PDFSearch.aspx?Pmd=1 (Letöltés: 2012. május 20.)

Náray Antal vallomása. Múltunk 2006/3.

Népbírósági Közlöny, 1945. november 24.

Népbírósági Közlöny, 1945. december 22.

Népbírósági Közlöny, 1946.február 23.

Ortutay Gyula levele Pagani Frigyeshez, 1945. március 25. In: Frigyesy János emlékirata, 1974. Gépirat 59. oldal. Magyar Rádió Archívum, Szabó Miklós gyűjtemény

Papp Gyula 2009: Az igazoló eljárások és a háborús bűnök megtorlása 1945 után Magyarországon. AETAS, 2009/2.

Szabad Nép, 1946. augusztus 29.

Szabadság, 1945. augusztus 9.

Szabad Szó, 1945. szeptember 28.

Szabó Helga 2002: A visszacsatolt Csallóköz politikai és közigazgatási beillesz­kedése 1938-1941. Társadalomtudományi Szemle, 2002/2.

Szalóczy Pál 2005: A leírt szöveg felolvasandó. Mikrofontörténetek a Magyar Rádió hőskorából. Budapest, Athenaeum 2000 Kiadó

Szirmai Rezső 1993: Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben. Budapest, Pelikán Kiadó

Tárgyalási jegyzőkönyv, 1945. július 20.

Világ, 1945. szeptember 27.

Világ, 1945. december 15.

Zinner Tibor 1982: Háborús bűnösök, népbíróságok. História, 1982/2.

81/1945. ME. számú rendelet

1080/1945. ME. számú rendelet

1440/1945. ME. számú rendelet

5900/1945. ME. számú rendelet

6750/1945. ME. számú rendelet

10 000/1947. Korm. sz. rendelet

Valójában az, ami az egykori Keleti Blokk területén történt, korántsem volt restauráció. Helyesebb volna „a kapitalizmus második eljövetelének”, vagy még inkább „a kapitalizmus második kiadásának” nevezni, Engels híres kifejezésének analógiájára („második jobbágyság”). Éppen úgy, ahogy a második jobbágyság, azaz a jobbágyrendszer „második kiadása” sem volt az első restaurációja, a hozzá való visszatérés, hanem radiká­lisan különbözött tőle, „a kapitalizmus második kiadása” sem az elsőhöz való visszatérés, nem annak restaurációja.

A továbbiakban ezt a megközelítést szeretném érvekkel alátámasztani.

Első lépésként tegyük fel magunknak a kérdést: mennyiben elfogadha­tó egyáltalán a „restauráció” terminus használata? Ha a politikatudomány területén maradunk, (s ahogyan jómagam annak idején rámutattam „A forradalmi folyamat szakaszai” (Taraszov 1995a, 58-67) és „A nemzeti forradalmi folyamat: belső törvényszerűségek és szakaszok” (Taraszov 1995b) című műveimben, a restauráció olyan politikai rezsim, amely a szokásos forradalmi ciklus utolsó szakaszát követi – vagyis a nyílt el­lenforradalom szakaszát, a brumaire-t, a bonapartizmust. A restauráció rendszere újragyártja a forradalom előtti díszleteket, de a forradalom alapvető gazdasági vívmányait megőrzi. (Amennyiben eltörli azokat, az ismét forradalomhoz vezet, mint az 1830-as forradalom Franciaország­ban, vagy a „dicsőséges forradalom” Angliában, amelyek a restaurációs rezsim szélsőségeinek korrekcióját célozták.) A körbeért forradalmi ciklus után, egy másik forgatókönyv szerint, a nyílt ellenforradalmi diktatúra (a bonapartista rezsim) átalakulhat az ellenforradalmi demokrácia rend­szerévé (ahogyan az Franciaországban a Thiers-MacMahon rezsimmel történt, amely – amikor az ismert definíció szerint a „köztársaságpártiak nélküli köztársaság” „polgári republikánusok köztársaságává” fejlődött-­átnőtt a „szokásos” Harmadik Köztársaságba.

Oroszország esetében csak akkor lesz indokolt restaurációról beszél­nünk, ha a monarchia helyreállításával szembesülünk (természetesen alkotmányos monarchiáról lenne szó, mely inkább tartalmatlan külsőség) a kapitalista termelési viszonyok mellett. A másik elengedhetetlen körül­mény a restitúció lenne – vagy, mint ennek egy változata, az elveszett vagyonokért járó legalább részleges kárpótlás. Amíg e két jelenség hiányzik, nem beszélhetünk restaurációról.

Igen, természetesen Oroszországban vannak olyan erők, amelyek a monarchia helyreállítására törekszenek, de ezek vagy marginális szere­pet játszanak a politikában, vagy legalábbis nyilvánvaló kisebbségben vannak még az uralkodó osztályon belül is. Igen, a politika befolyásos szereplőjének számító pravoszláv egyház 2007-ben csaknem keresz­tülvitte a törvényhozási folyamaton az egyházi vagyon visszaszolgálta­tásáról szóló törvényt – de végül is nem járt sikerrel. (S egyáltalán nem azon bukott meg a dolog, hogy a törvénytervezet azt a szélhámosság­nak beillő tételt tartalmazta, hogy az „istentelen forradalmárok” által elkobzott vagyont az egyháznak kell visszaszolgáltatni, miközben a cári Oroszországban az egyház állami intézmény volt, vagyona pedig az állam tulajdona, hanem azon, hogy az elnöki vezetés ráébredt: egy ilyen törvény elfogadása törvényszerűen maga után vonná a teljes restitúciót, különben a forradalom előtti vagyonok összes többi örököse törvénytelen diszkriminációt szenvedne el.)

Tehát, ha a putyini-medvegyevi „puha bonapartizmus” rendszere mellett (melyben a törvényhozás, mint hatalmi ág szerepe szimbolikus, a parlamenti ellenzék elhanyagolható, a „nagy médiumokat” kontroll alatt tartják, a parlamenten kívüli ellenzéket rövid pórázon, a munkajogi törvények elnyomóak, az állami bürokrácia pedig teljes egészében össze­nőtt az üzleti elittel) figyelemmel kísérhetnénk azt is, hogy a cári család örökösei őseik rehabilitációját és kanonizációját követően azok vagyonát is visszakapnák, ezután pedig szélesebb körű restitúció következne, valamiféle kompromisszumos megállapodással a régi (forradalom előtti) és új (posztszovjet) tulajdonosok között, teljességgel helytálló volna a „restauráció” kifejezés.

Ugyanakkor persze nagy a kísértés, hogy a forradalom előtti és a mai orosz kapitalizmus között hasonlóságokat keressünk. Ilyenek minden bizonnyal szép számmal kínálkoznak. A köznapi tudat pedig természete szerint nem dialektikus, s az ismétlődő jelenségeket és folyamatokat haj­lamos egy típusba sorolni, ami tudománytalan. De ha nem a hétköznapi ember, hanem a tudós szemével tekintünk e nevezetes hasonlóságokra, észrevesszük, hogy valójában különbségekről van szó.

Először is: nyilvánvalónak tűnik, hogy Oroszország a „szovjet kitérő” után ismét visszatért a kapitalista világrendszerbe, kapitalista elvi alapon.² Mi több, Oroszország a kapitalista világrendszerben jelenleg a periférián foglal helyet, de a félperifériás ország szerepére pályázik.

Ugyanakkor a cári időkben ez az igény megalapozottabb volt. A mai értelemben vett kapitalista világrendszer éppen akkoriban alakult ki, és semmiképpen nem volt globális. Hasonlóképpen formálódófélben voltak a „centrum-periféria” viszonyok. Oroszország számára az, hogy a kapitalista államok élcsapatából kimaradt, nem jelentette, hogy nem igényelhet egy szeletet a tortából, hogy nem lehet az övé az egyik szólam a nagyhatalmak koncertjén (nem beszélve arról, hogy a „nagyhatalom” meghatározásának kritériumai is mások voltak akkoriban). Az oroszor­szági imperializmus sajátosságai (egyrészt a Nyugattól való függősége, másrészt a Keleten kialakult, Oroszországtól függő államok megléte) sokkal inkább megfelelt a „félperiféria”, mint a „periféria” fogalmának. Ráadásul akkoriban még szó sem volt „egypólusú világról”, vagyis egy­séges imperialista világrendszerről, világimperializmusról az USA-val az élen. A világban a különböző – erősebb és gyengébb – imperializmusok versenye folyt, s az oroszországi csak egy volt közülük, nem a legerő­sebb, de nem is a leggyengébb.

Mára azonban az egységes kapitalista világrendszer már kialakult (mi­után a keleti blokk széthullott, és Kína is a pályára lépett, persze sajátos feltételek mellet; a lehetséges kivételek – ha ugyan valóban azok -, mint Észak-Korea és Kuba, nem számítanak), ezért teljesen indokolt globa­lizációról beszélni. Természetesen az „első oroszországi kapitalizmus” idején még semmiféle „globalizációról” nem lehetett szó. Amikor Orosz­ország az 1990-es években, vagyis az orosz gazdaság irányított csődje idején csatlakozott a kapitalista világrendszerhez, ezzel azt alapozta meg önmaga számára, hogy a harmadik világ tipikus „óriásállamává” váljon, mint amilyen India, Brazília, Indonézia vagy a Dél-Afrikai Köztársaság. A forradalomig maga a „harmadik világ” kifejezés sem létezett, éppen azért, mivel nem lett volna kire használni. Egy harmadik világbeli országnak – még akkor is, ha „óriásállamról” van szó – kevés az esélye arra, hogy felkapaszkodjon a kapitalista félperifériára, illetve, ami még fontosabb, hogy ott tartósan meg is tudjon maradni.

Mi több, Oroszország határozottan rosszabb feltételek mellett tért vissza a kapitalista világrendszerbe, mint ahogyan kilépett belőle (s ter­mészetesen összehasonlíthatatlanul rosszabbak mellett, mint amikor a „második világ” része volt): a megváltozott viszonyok által diktált mérték szerint sokkal gyengébb gazdasággal, kevesebb nyersanyagforrással, ki­sebb területtel és lakossággal, rosszabb geopolitikai helyzetben (amelyet nem tudott kompenzálni nukleáris fegyverek birtoklásával, hiszen semmi­lyen rakéta nem pótolhatja sem a balti és a fekete-tengeri kikötőket, sem az ukrajnai termőtalajt, sem a közép-ázsiai gyapotot stb.).

A helyzet általános jellemzői közül, melyek többsége, bár nem mind­egyike, a gazdaságot érinti, csak arra a tényre szeretnék rámutatni, hogy a kapitalista cári Oroszország fejlődő ország volt. Igaz, ezt a fejlődést visszafogta az uralkodó rezsim és az uralkodó osztályok, igaz, a kapita­lizmus az akkori Oroszországban félfeudális volt, s Lenin ismert mondása szerint az ország nem is annyira a túl sok, mint inkább a túl kevés kapita­lizmustól szenvedett. De a reformok előtti Oroszországhoz képest mégis megfigyelhető volt az állandó és egyértelmű fejlődés (még akkor is, ha ennek gyümölcseit csak a kisebbség élvezhette, s ha maga ez a fejlődés – mint minden polgári fejlődés – szörnyű társadalmi aránytalanságokhoz vezetett). A modernizációs elméletek bizonytalan terminológiájával élve azt mondhatjuk, hogy a cári Oroszország – bár túl lassan ahhoz, hogy a kor világában helytálljon, túl bátortalanul és nehézkesen, megállókkal és kitérőkkel – a modernizáció útján haladt. „A kapitalizmus második kiadása” Oroszországban Steven Cohen közismert meghatározása szerint (2001, 173)³ demodernizációval kezdődött. A Szovjetunóban jelen lévő fejlett technológiák jelentős része (a robottechnika, a számítástechnika, stb.) a modern kapitalista Oroszországban egyszerűen megsemmisült. Ez történt a tudományos bázis nagy részével is (Horev 2001, 11-12),⁴ más fejlett technológiai ágazatokat (például az űrkutatást) a minimumra redukálták. Még az ipar nem különösebben jelentős, progresszív és fejlett ágazatai is jelentős károkat szenvedtek. A kiemelt helyzetben lévő haditechnika és -ipar is „összezsugorodott”, arra kényszerült, hogy elsősorban exportra gyártson, s ma alapvetően a késő-szovjet időszak hagyatékát igyekszik ki­aknázni. Ismeretes, milyen katasztrofális helyzetbe kerültek a könnyűipari termékek gyártói, például a textilipar. Ezzel ellentétben, a cári Oroszor­szágban a reformokat követő 20 évben megduplázódott a vászon egy főre jutó felhasználása (Isztorija Rosszii 1998, 400). A nagyipari textilgyártás akkor az egyik legjelentősebb, legprogresszívabb, a legfejlettebb tech­nológiákat használó termelési ágazat volt. Általában véve, ha eltekintünk az uráli bányászattól, mely elavult felszereléssel dolgozott és elsősorban jobbágymunkán alapult (mivel itt a technológiai megújhodás húsz évet vett igénybe), a forradalom előtti Oroszországban a nagyipar a korabeli „high tech”-felhasználás valódi példája volt. A nagyipar termelékenysége pedig 1893 és 1900 között majdnem megkétszereződött (Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija 1965, 6. kötet, 995).

Másképpen fogalmazva, a forradalom előtti kapitalista Oroszország elmaradott, de fejlődésben lévő ország volt. A mai kapitalista Oroszor­szág pedig ezzel ellentétben visszaesésben lévő ország, ahol a fejlett technológiát és tudományos bázist igénylő ágazatok helyére az össze­szerelő üzemek világa lép, ahol a 30-40 évvel ezelőtt progresszívnek számító gazdasági szektorok „konzerválódnak”, ahol a XXI. század első éveitől beáramló olajdollár-tömegek ellenére a valódi technikai­technológiai fejlődést és átalakítást felváltották a hangzatos szólamok, a „nanotechnológiáról” és a „nemzeti projektek” költségvetéséről szóló párbeszédek.

A másodikként említhető általános körülmény: a cári Oroszország a feudalizmusból lépett át a kapitalizmusba, a mezőgazdasági társadalom­ból a mezőgazdasági-ipariba, az abszolutizmusból a polgári képviseleti demokráciába. A „második kiadás” viszont a szuperetatizmusból lépett a kapitalizmusba, a szovjet típusú politikai rendszerből a polgári (bur­zsoá) rendszerbe egy ipari társadalmon belül. S bár az ilyen átmenetek törvényszerűségeit még nem mutatták ki és nem tanulmányozták (s úgy tűnik, a burzsoá akadémiai tudományt ez nem is érdekli, s teljességgel megelégszik a „tranzitológia” nyilvánvalóan tudománytalan ideológiai-propagandisztikus koncepcióival), nem kétséges, hogy ez egészen más eset, mint a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet. Már csak azért is, mert a kapitalizmus olyan feladatait, mint az ipari forradalom, az indusztrializáció, a kulturális forradalom, az urbanizáció, a Szovjetunió már régen megoldotta. Ugyanakkor a kapitalizmus a maga klasszikus formáiban csak azért tudott megmaradni és fejlődni, mert a falvak lakos­ságából verbuválódó szabad és képzetlen munkaerő légiójára támaszko­dott, amely gazdasági kényszer hatására állt be a kapitalista termelésbe, számára végtelenül előnytelen feltételek mellett.

Egy dolog a cári Oroszország, ahol a városi lakosság aránya 13 száza­lék, és parasztok tömegei áramlanak a városokba, akik engedelmesek, igénytelenek, s marxista szóhasználattal élve készek a kétkezi munká­ra, s egészen más a mai urbanizált Oroszország, melynek lakossága hozzászokott a kényelem egy bizonyos szintjéhez, és szakmailag már specializált.

Természetesen elképzelhető, hogy országunk vezetőinek folyamatos sopánkodása, miszerint az országban túl sok a felsőfokú végzettségű szakember, míg a gazdaságnak kétkezi munkásokra volna szüksége, és a soron következő „közoktatási reform” ezen a tarthatatlan helyzeten talán valamelyest változtatna; de ez csak egy újabb bizonyíték arra, hogy a „kapitalizmus első kiadása” radikálisan különbözött a „másodiktól”: az első esetben a kapitalizmus progresszív, fejlődéspárti szerepben lépett fel, a másodikban regresszív, degradáló erőként.

Van még egy tényező, amely összefügg az előbbivel: a demográfiai helyzet. A háború előtti kapitalista Oroszországban a népesség száma folyamatosan növekedett. Ez egyrészt a hagyományos sokgyermekes családmodellel függött össze, másrész a lassan, de mégiscsak javuló egészségügyi és higiéniai feltételekkel, amely természetesen csökken­tette a halálozási arányt, elsősorban a gyermekek körében. Még falun is, ahol a halandóság jóval magasabb volt, mint a városban, a népesség száma a reformok utáni években, a XX. század elejére csak az európai országrészben 48,9 millióról 80 millióra növekedett (Isztorija Rosszii 1998, 435), az ország egész területén pedig (nem számítva Finnországot és Oroszországot) 1858 és 1913 között 63 millióról 140 millióra (Brook 1980). Ha tekintetbe vesszük az akkori alacsony átlagéletkort, mindez azt jelenti, hogy Oroszország fiatal lakossággal rendelkező ország volt. Az európai országrészre jellemző mezőgazdasági túlnépesedés tényét is figyelembe véve, mindez garantálta az erős munkáskezek beáramlását a kapitalista (s konkrétan az ipari) fejlődésbe. S valóban, az 1897-es adatok szerint még a fővárosokban is (Moszkvában és Pétervárott) 67 és 69 százalék volt a parasztok aránya (Rasin 1956, 324-327). Persze, ők már csak formálisan, származásuk szerint „parasztok”, valójában legin­kább munkások voltak (kivéve egy elenyésző részüket, akik cselédként, fuvarosként, kereskedőként stb. dolgoztak).

A mai Oroszországra azonban a népesség fogyása jellemző (amelyet a neoliberális szerzők, elkerülve a „kihalás” kifejezést, a jobban hangzó „depopuláció” szóval jelölnek), s ennek oka elsősorban a valószínűtle­nül emelkedő halálozás. Amikor Gajdart és Csubajszt a különlegesen magas halálozási arányról kérdezték, ők megpróbálták az alacsony születési arány felé terelni a beszélgetés menetét. De ez a taktika nem vált be: a társadalom nem hitt nekik, különösen hogy idővel a születések száma nőni kezdett, ám a depopulácó mégsem állt meg (Powell 2002, 344-348).⁵ A halálozási arány erőteljes növekedése pedig, ahogyan már ezt többször is kimutatták, egyenes következménye azoknak a társadal­mi-gazdasági viszonyoknak, melyeket „a kapitalizmus második kiadása” teremtett Oroszországban.

Ám a népességfogyással egyidejűleg a népesség rohamos öregedése is megfigyelhető a mai Oroszországban. Nyilvánvaló, hogy a nyugdíjas korú lakosság döntő többségére mint munkaerőre nem lehet számítani, s az sem várható tőlük, hogy új szakképesítéseket szerezzenek. Ezen­kívül objektív okok (így pl. egészségi állapotuk) miatt sem egyezhetnek ki, és nem is akarnak kiegyezni azokkal az „ideiglenes” nehézségekkel és nélkülözéssel, melyeket a fiatalok (a fiatal, képzetlen munkaerő) elviselnek. Mivel semmiféle kapitalizmus nemhogy nem fejlődhet, de nem is létezhet munkaerő híján, ez azt jelenti, hogy egy nagyon fontos tényező, a termelőerők tekintetében „a kapitalizmus második kiadása” Oroszországban alapvetően másképpen működik.

Most tekintsünk át néhány tisztán gazdasági körülményt.

Először is nézzük a tulajdonviszonyokat. A kapitalizmus definíciója szerint a termelőeszközök magántulajdonán alapul. „Első kiadásának” megjelenése idejére a magántulajdonon alapuló viszonyok Oroszor­szágban már hosszú ideje széles körben elterjedtek, ezek domináltak a gazdaságban. Oroszország gazdasága a kapitalizmus előtt a mező­gazdasági termelésen alapult, amely a nemesi földbirtok rendszerére (vagyis magántulajdoni viszonyokra) támaszkodott. A kapitalizmus fejlő­désével a falvakban a magántulajdoni viszonyok gyakorlatilag mindenre kiterjedtek (a sztolipini agrárreform már az utolsó lépést jelentette). Az iparban hasonlóképpen fejlett volt a magánszektor, nem is beszélve a kereskedelemről. Kétségtelenül létezett (bár nem mindenhol) az obscsina és az (egy bizonyos időszaktól kezdve hátrányba szoruló) állami ipar, de az adott árupiaci viszonyok közepette kénytelenek voltak ezek is a magántulajdoni termelés játékszabályai szerint működni. Az állam, mint ipari szereplő ugyanúgy viselkedett, és ugyanazokhoz a szabályokhoz tartotta magát, mint a többi tulajdonos. Az állami és az állami manufak­túrákba rendelt jobbágyokhoz való viszonyában az állam tulajdonosként lépett fel (bár persze leginkább földbirtokosként).

Egészen más volt a kiinduló helyzet a tulajdonviszonyok tekintetében „a kapitalizmus második kiadásánál”. A kapitalizmus ez esetben egy olyan országban vált uralkodóvá, ahol korábban a termelőeszközök gyakorlati­lag teljes egészében állami tulajdonban voltak, ahol jóformán hiányoztak a magántulajdoni viszonyok, és nem működtek a piaci keretek. Ez már önmagában olyan alapvető eltérés a kapitalista viszonyok bevezetésének kísérletében, melynek alapján kijelenthető, hogy „a kapitalizmus második kiadása” nem lehet az első „restaurációja”.

Másodszor, nem helyes a gyakori hivatkozás az államkapitalizmus akkori és mai jelentős (mi több, „különleges”) szerepére. A formális egyezés és bizonyos közös jelenségek (mint például az óriási korrupció) ellenére az államkapitalizmus két különböző modelljével állunk szemben. A cári Oroszországban az államkapitalizmus csak a reform előtti kincs­tári tulajdon örököse volt (melyet gyakran nehéz volt elkülöníteni a cári tulajdontól). Az oroszországi kapitalizmus további fejlődését elsősorban a cárizmus háborús stratégiai tervei határozták meg (ez indokolja a vas­útépítés, a hadiipar és az ezzel összefüggő fémipar kiemelt szerepét). Hiába a szektorra jellemző kolosszális sikkasztások, az államkapitalizmus a cári Oroszországban mégiscsak az államkasszát és az állami érdekeket szolgálta (már ahogyan ezt akkor értelmezték, ebben a sorrendben: a cári családot, a bürokratikus elitet, az uralkodó osztályt). Végül is a kapitalista cári Oroszország költségvetési bevételeinek jelentős tétele származott a kincstári tulajdonból (a másik hasonlóan nagy összeg a bormonopólium volt, melyhez hozzáadódtak más, kisebb „kormányzati regálék”).

Ezzel szemben a mai Oroszországban az államkapitalizmus neolibe­rális modellre épül. Ennek megfelelően az állami vállalatok részvénytár­saságok, melyek ugyanúgy adót fizetnek az államkincstárnak, mint bár­melyik más részvénytársaság. A proflton azonban a csúcsmenedzserek szűk köre osztozik ügyesen, akiknek többsége magas rangú állami hiva­talnok. Ők azonban nem mint hivatalnokok, hanem mint magánemberek részesülnek ebből a haszonból (vagyis nem a tisztség viselője, hanem a személy kapja a profltot). Ennek a sémának a különös cinizmusa abban rejlik, hogy nem foglalja magában a veszteségek fedezését a csúcsmenedzserek zsebéből; vagyis amikor a cég nem profitot, hanem veszteséget termel, e veszteségeket az államkincstár fedezi, tehát az adófizetők pénze megy rá!

Más szóval, a kapitalista cári Oroszországban az államkapitalizmus valóban államkapitalizmus volt, míg a mai Oroszországban ez nem más, mint szélhámosok üzleteit eltakaró paraván, mely mögött a bürokratikus elit formálisan törvényesen, valójában azonban bűnös módon (épp ezért csendben) gazdagodhat.

Harmadszor, helytelen az a hozzáállás is, mely a forradalom előtti és a modern kapitalista Oroszországot mint „nyersanyag-birodalmakat” hasonlítja egymáshoz. Valóban, mindkét Oroszország „nyersanyag-­birodalom”. De a mai „nyersanyag-birodalom” korántsem a forradalom előttinek „restaurációja”. Kezdjük azzal, hogy különböznek az exportra kerülő nyersanyagok. A forradalom előtti Oroszországban ez elsősorban gabona volt, ezenkívül fa, len, kender, bőr, prém stb. A mai Oroszország­ban kőolaj, földgáz, alumínium, fa. Vagyis a mai „nyersanyag-birodalom” a már iparosodott Szovjetunió örököse, hiszen, bár nyersanyagokat exportál (vagy elsődleges feldolgozottságú termékeket), ezek olyan anyagok, amelyek ipari kitermelést, feldolgozást, szállítást igényelnek, és eltérnek a preindusztriális időszak nyersanyagaitól.

A cári Oroszországot, amelynek nem sikerült felugrania a kapita­lizmus első kocsijára, eközben azért több olyan elmaradott, feudális, tőle részben vagy egészében függő ország határolta, amelyeknek úgy adhatta el ipari termékeit, hogy nem kellett a fejlettebb nyugati országok konkurenciájától tartania, cserébe felvásárolta nyersanyagaikat. Végered­ményben ez vezetett a „nyersanyag-birodalom” konfliktusához Japánnal Mandzsúriában és Koreában, s ez volt az egyik oka annak, hogy az első világháborúban Oroszország és az Oszmán Birodalom szembekerültek egymással. Ezért a forradalom előtti Oroszország fokozatosan növelte az ipari termékek exportját.

Lényegében a kapitalista cári Oroszország, a feudális cári Oroszország örököse, nem is lehetett más, mint „nyersanyag-birodalom”: ahhoz, hogy ettől a státusztól megszabaduljon, először el kellett volna érnie az ipari fej­lettség olyan fokát, hogy az ipari termelés kielégítse a belső piaci igényeket.

„A kapitalizmus második kiadása” azonban a szovjet szuperetatizmus örököse volt, amely az ipari termelés (legalábbis a haditechnika) tekinte­tében a kapitalista világ legnagyobb országával, az USA-val is fel tudta venni a versenyt. A posztsztálinista Szovjetunió nem volt „nyersanyag-­birodalom”, és Jegor Gajdar véleményével ellentétben nem „az olajra volt kihegyezve”. A peresztrojka hajnalán az energiahordozók és az elektro­mos energia aránya a szovjet exportban 52% volt (Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 1991, 659), s meg kell jegyeznünk, hogy az elektromos energia nem nyersanyag.⁶

A fennmaradó szovjet exporttermékek kétharmada késztermék volt (igaz, anyagi értékét tekintve a legjelentősebb tételt ezek között a fegy­verek képviselték – ám a fegyver sem nyersanyag).

A mai kapitalista Oroszország visszatérése a „nyersanyag-birodalom” státuszához szorosan összefügg „a kapitalizmus második kiadásával”.

Ez a „kiadás” egy olyan gazdasági krízis formájában jelent meg, amely, ahogyan már említettük, az ipari termelés 50%-át a lehető legbarbárabb módom megsemmisítette, az üzemeket egyszerűen bezárták, felszere­lésüket lebontották és fémhulladékként külföldre értékesítették. Mellé­kesen, csak az 1994-es évben 6201 ipari vállalatot szüntettek meg és hordtak szét! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 277)

Igen, totális háború nélkül természetesen lehetetlen maradéktalanul visszatérni a preindusztriális korszakba. S a Szovjetunió azon vívmányai, melyek lehetővé tették a „nyersanyag-birodalom” állapotából való kilé­pést, valamelyest még ma is hatnak. Az orosz exportra szánt termékek jelentős része még mindig fegyver, elektromos energia (melyet főképpen a FÁK-országokba szállítunk), és elsődleges feldolgozású termék (fémek, nem pedig ércek). De világosan kirajzolódik egy folyamat, mely ellentétes „a kapitalizmus első kiadásában” megfigyelhetővel. A cári Oroszország, bár soha nem törekedett nyíltan a „nyersanyag-birodalom” átalakítására és a fejlett technológiák exportjának bevezetésére (hiszen akkor még ezek a terminusok sem léteztek), mégis, lassan, de folyamatosan ebben az irányban haladt. A mai Oroszország pedig, ellentétben a hivatalosan hangoztatott céllal (a nyersanyagexportot a fejlett technológiák export­jával váltani ki), az ellenkező irányba tart.

Ami a kapitalizmus két „kiadásában” ebben a vonatkozásban közös, az az ország értékeinek barbár kifosztása, és a népének szükségleteihez való cinikus hozzáállás. A cári Oroszország növelte a gabonaexportot, eközben nem vette figyelembe sem a lakossági szükségleteket (az is­mert mondás szerint „koplalunk, de eladjuk!”), sem a gabona világpiaci árának változásait (Pokrovszkij 1902, 105).⁷ Mindannyian megfigyelhet­jük, hogy most ugyanez történik az olajjal. De ez nem a „restauráció” jellegzetessége, hanem minden kapitalista szokásos piaci viselkedése: haszonszerzés itt és most.

Negyedszer, teljesen indokolatlan párhuzamot vonni az akkori és a mai privatizáció között. Mindenki tisztában van azzal, hogy „a kapitaliz­mus első kiadása” idején a privatizáció mértéke meglehetősen alacsony volt, és III. Sándor uralkodása idején gyakorlatilag meg is szűnt. Az is ismeretes, miért szűnt meg – először is a kincstári cégek privatizációja nem hozta meg a várt nyereséget, emellett a privatizált cégek jó része veszteségessé vált. Ráadásul a stratégiailag fontosak, mint a vasúti társaságok, komoly terheket róttak az állami hitelrendszerre, s mindez, mint tudjuk, azzal végződött, hogy a kincstár kénytelen volt visszavásá­rolni a tulajdonosok által csődbe vitt vasúti cégeket. Anekdotaszámba bent, milyen vadorzó módon zsákmányolták ki a magántulajdonosok a vasutakat.⁸ Gyakran ugyanez történt a magánkézbe került bankokkal is, melyeket szintén a kincstárnak kellett megmentenie (igen jellemző az Orosz Ipari-­Kereskedelmi Bank története). Ez ismét azt a jól ismert tételt támasztja alá, hogy a rentabilitás nem a tulajdoni formától, hanem a hozzáértő vezetéstől függ.

Egészen más képet mutat a posztszovjet Oroszországban végbement privatizáció. A privatizáció a neoliberalizmus szent tehene, és Pjotr Filippov egykor nagy port felvert nyilatkozatából tudjuk, hogy Csubajsz és a többi kormányzati privatizátor meg voltak győződve arról, hogy mindent privatizálni kell, kivéve talán – még ebben sem voltak biztosak – a parlamentet és a bíróságokat (Kuranti, 1992). Ezért a mai Oroszor­szágban a privatizáció hullámokban folyik, s elsősorban a legsikeresebb és legnyereségesebb cégeket privatizálják.⁹ A neoliberálisok újra és újra felhangzó sopánkodásának a „putyini államosításról” nem sok köze van a valósághoz, mivel ténylegesen vagy nyilvánvaló reprivatizációról van szó (ami azt jelenti: elvenni a bizniszt az „idegenektől” és odaadni a „mi­einknek”), vagy olyan pszeudo-állami részvénytársaságok alapításáról, melyekről már szó esett.

Az egyetlen hasonlóság, amely a kétféle privatizáció között megfigyel­hető, nem más, mint hogy mind a posztszovjet, mind a cári Oroszország­ban az állam sokkal kisebb nyereséget zsebelt be a privatizációból, mint amilyenre számított. Az iparvállalatok privatizációjából 1993 és 1999 között csupán a beütemezett nyereség 17,2% százaléka folyt be a költ­ségvetésbe! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 292) S tegyük hozzá, hogy ezek a cégek nevetséges áron, gyakran a szovjet periódusban felbecsült értékükön keltek el, „megfeledkezve” a száguldó inflációról. Emlékszem, hogy e grandiózus ügylet egyik résztvevője – aki egykor a VCSZPSZ (Szakmai Szakszervezetek Össz-­szovjet Központi Tanácsa) köreihez tartozott – egy magánbeszélgetésben elmondta, gyakran milyen „tudományos” módszerrel számították ki a vállalatok vételárát: a havi béralap háromszorosát kerekítették valamelyik irányba (s nem is mindig fölfelé).

Ötödször, abszurditás arra hivatkozni, hogy a cári és a mai kapitalista Oroszországot egyaránt a külföldi tőkétől való függőség jellemzi. Két­ségtelen, hogy a kapitalizmus perifériájának minden országa elkerülhe­tetlenül függésbe kerül a centrum tőkéjétől, nem lehet független. De az adott esetben felmerül egy lényegi különbség. A XIX. század végén, XX. század elején a globális neoliberális diktátumnak nem voltak olyan eszkö­zei, mint az IMF és a Világbank, melyek a hitelek folyósításáért cserébe az adott országokra kényszerítették volna politikai és gazdasági elveiket. A cári Oroszország lehet, hogy függött a német vagy a francia tőkétől, s ez értelemszerűen hatott a külföld irányában tanúsított viselkedésére, de mindez igen komolytalan dolog volt az IMF kényszerítő erejéhez képest.

Ezenkívül „a kapitalizmus első kiadásának” idején Oroszországban megfigyelhető az átállás a termékbehozatalról a tőkebehozatalra (mi több, a protekcionista politika, amelynek Visnyegradszkij pénzügyminisz­ter mintegy a szimbólumává vált, egyenesen arra ösztönözte a külföldi tőkét, hogy elsődlegesen az orosz tulajdonú vállalatokban szerezzen részesedést, melynek eredményeképpen az orosz iparvállalatokba fektetett tőke összege lassacskán, észrevétlenül meghaladta a külföldi tulajdonú cégek vagyonát (Taburno, 1903) ). Persze, M. N. Pokrovszkij nyomán megjegyezhetjük, hogy ez a protekcionizmus az orosz átlagfo­gyasztó zsebére ment, de mi mást várhatnánk az osztályhatalomtól egy osztálytársadalomban?

Ma viszont a termékbehozatal és a tőkebehozatal egyaránt megfigyel­hető. Ráadásul annak ellenére, hogy a kormányhivatalnokok bőszen emlegetik „a termelés védettségét” stb., a rezsim nem folyamodik valós protekcionista intézkedésekhez. Ezeket inkább az aktuális propaganda­kampányokkal próbálja helyettesíteni (harc a grúz bor és a borzsomi víz, a lengyel tőkehús és a „Bush-lábacská”-nak becézett amerikai fagyasztott csirkecomb ellen – nem úgy általában, hanem mindig konkrét cégekre kihegyezve, és mindig csak időlegesen!), mivel az ilyen intézkedések szemben állnak a neoliberalizmus dogmáival.

Az egyetlen szféra, amelyben a posztszovjet Oroszországban még sokáig megmaradt a protekcionizmus, a bankok világa volt: az újdonsült bankárok féltek, hogy a) a nyugati „óriások” úgy zabálják fel őket, hogy azoknak fel sem tűnik, b) nyilvánvalóvá válik az oroszországi bankbiznisz kriminális jellege (mindenesetre a nyugati bankok vezetői biztosan nem látják szívesen soraikban az alvilágban nagy tekintélyt szerzett figurákat).

Tehát, ha egyáltalán küzdöttek valami ellen „a kapitalizmus második kiadásában”, az a szabad tőkebehozatal volt. Ugyanakkor Oroszország­ból legálisan és illegálisan ki is vittek tőkét. S még azt sem tudja senki, mennyi került ki pontosan (az elemzések 800 milliárd és 1200 milliárd dollár között ingadoznak).¹⁰

Természetesen kijelenthetjük, hogy ha Visnyegradszkij „nem adta volna el Oroszországot a nyugati tőkének”, a cári Oroszország gazdasági rend­szere összeomlott volna. De „a kapitalizmus második kiadása” Oroszor­szágban már egy ilyen összeomlással kezdődött. Gondolom, egyetérte­nek velem abban, hogy így már egészen más a leányzó fekvése.

Végezetül, a forradalom előtti kapitalizmusban a külföldi tőke csaknem teljes egészében a gazdaság legfejlettebb, legprogresszívebb ágazataiba áramlott – a banki szférába, a fémfeldolgozásba, az olajkitermelésbe, a vegyiparba, az autógyártásba stb. Új technológiákhoz és új termelési lehetőségekhez juttatta Oroszországot, progresszív erőként lépett fel. Ma a külföldi tőke a nyersanyag-ágazatok, az élelmiszeripar, a kozmetikumok és higiéniai cikkek gyártása felé irányul, s ha be is telepíti a gyártási folyamatokat, legfeljebb az összeszerelő üzemek szintjén. Vagyis úgy viselkedik, mint az első világ képviselője a harmadik világban, amely ily módon konzerválja a kapitalista periféria országaiban a technológiai elmaradottságot, sőt, a rivális cégek likvidálásának érdekében egyene­sen lerombolja a fejlett gyártási technológiákat (sok esetben ez történt a repüléstechnika és az elektronika területén, vagy például a permi finommechanikai művekben).

Hatodszor, a kapitalizmus két „kiadásában” az egyik legfontosabb gazdasági ágazat, a mezőgazdaság helyzete nem csupán gyökeresen eltérő, hanem határozottan ellentétes tendenciákat mutat. A cári Orosz­országban a XX. század első évtizedének közepére (vagyis a sztolipini felülről szervezett gazdasági forradalom kísérlete előtt) a mezőgazda­ság helyzetét a kortársak alaposan kielemezték. Bármennyit is vitáztak egymással a bolsevikok (Lenin), a mensevikek (Maszlov), a kadetek (Kaufmann), az eszerek (Csernov) és a jobboldaliak, ezek a viták főkép­pen részletekről, értelmezésekről és prognózisokról folytak. (Lenin 1971; Maszlov 1905; 1908; Kaufmann 1908; Csernov 1906; Jermolov 1906) A kirajzolódó képet mindenki világosan láthatta. Bár a falvakban a jobbágy­felszabadítás óta komoly lépések történtek a kapitalizmus bevezetésére, az oroszországi mezőgazdaság még mindig különösen elmaradott, fejletlen és nyíltan félfeudális volt. Ezt mutatja az a fontos tény is, hogy a falusi gazdaságok döntő többsége semmit sem termelt a piacra, ami a kapitalizmus szempontjából abszurd. Nyemcsinov akadémikus mára már klasszikussá vált számításai szerint még a sztolipini reformok után, az 1909-1913-as években az eladásra szánt kenyér 21,6 százalékát a földesurak, 50 százalékát a kulákok termelték, s a többi paraszt – a falusi lakosság döntő többsége – csak a 28,4 százalékát (Nyemcsinov 1945, 34). Ez azt jelenti, hogy a forradalom előtti Oroszországban a parasztok többsége csak saját családja élelmiszerszükségletét termelte meg. Ez pedig nem más, mint naturális gazdálkodás, feudalizmus, de semmiképpen sem kapitalizmus. Ugyanezt, konkrét számokra lebont­va, megtalálhatjuk Leninnek „A szociáldemokrácia agrárprogramja az 1905-1907-es első orosz forradalom idején” című munkájában. Lenin kiszámolta (1973, 203), hogy Oroszország európai részében 10,5 millió szegényparaszti, 1 millió középbirtokosi, 1,5 millió kulák- és tőkésbirtok volt, és 30 ezer nagybirtok.

A nagybirtok, mint egyértelműen feudális jelenség fennállása garan­táltan ahhoz vezetett, hogy a parasztok birtoka Oroszország európai részében minimális volt (vagy, ha úgy tetszik, a parasztság volt túl nagy­számú a birtokolt földhöz képest). 1905-ben a 28 ezer leggazdagabb földbirtokos 62 millió gyeszjatyina földdel rendelkezett (amely a magán­tulajdonban lévő földterület háromnegyede), eközben a 619 ezer közép-és kisbirtokos 6,2 millió gyeszjatyinával. (Szovjetszkaja isztoricseszkaja enciklopegyija 1961, 176) Lenin azt is kiszámolta (1973, 64, 67), ahhoz, hogy egy parasztcsalád ne haljon éhen és ne is adósodjon el a következő aratásig, s még adót is tudjon fizetni, legalább – persze átlagosan – 15 gyeszjatyina földön kell gazdálkodnia. 1905-ben a paraszti gazdaságok 82,3 százaléka kisebb volt, mint 15 gyeszjatyina.

Ezek a számítások értelemszerűen az akkori, különösen alacsony termőképességen alapulnak: az európai országrészben egy gyeszjatyina földön 41,4 pud gabona termett (Lenin 1973, 79-80 alapján), de a ter­mőképesség, ha lassan is, növekedett. Az első világháború kezdetéig a gabonafajták átlagos termőképessége elérte a 45 pudot, a búzáé külön 55 pud volt egy gyeszjatyinán (amit ugyanakkor össze sem lehet hasonlí­tani az európai adatokkal: pl. Franciaországban 90 pud, Németországban 152 pud, ezen belül búzából 157 pud, az Osztrák-Magyar Monarchiában 89 pud, Belgiumban 168 pud termett). (Szovjetszkaja isztoricseszkaja enciklopegyija 1961, 178; Isztorija SZSZSZR 1968, 303)¹¹ Épp ez a meg­növekedett termőképesség tette lehetővé a bolsevikok számára, hogy 1921-ben ne 15 gyeszjatyinánál, hanem a feketeföldes területeken 8,5, a többin pedig 9,5 gyeszjatyinánál húzzák meg a középparaszti birtok alsó határát. (Hrjascseva 1921, 60)

Ahogyan azt L. V. Milov akadémikus A nagyorosz szántóvető című (2001), már megjelenésekor korszakosnak számító munkájában kétséget kizáróan bizonyította, értelmetlen lett volna a nyugati mezőgazdasági tapasztalatokat orosz talajra átültetni. Az orosz mezőgazdasági termelés ingadozó hozamú volt, az ország környezeti és időjárási viszonyai – Dél-Oroszországot és Dél-Szibériát kivéve – olyan különösen kedvezőtlenek voltak, hogy az orosz parasztnak lehetősége sem volt arra, hogy maga is jóllakjon, és a földesúr igényeit is kiszolgálja (illetve az államét, mint legfőbb földesúrét).

Az egyetlen kiút ebből a zsákutcából a nagyipari mezőgazdasági ter­melésre való átállás lehetett volna. Ez azonban lehetetlen a nagybirtok­rendszer s egyben a paraszti kistermelés felszámolása nélkül. Épp ez a körülmény ítélte kudarcra a sztolipini agrárreformot és korántsem az, amit az ideológiai megrendelésre dolgozó szovjet szerzők később felhoztak, vagyis hogy csak a parasztok 26 százaléka lépett ki az obscsinából, és még közülük is később sokan visszaléptek, valamint az áttelepítési kampány nem érte el célját, az agrár-túlnépesedés megszüntetését, vagy hogy az 1911-es éhínség azt bizonyította, hogy a mezőgazda­ság fejlődése egyenetlen, stb. Még ennél is szánalmasabb, amikor a sztolipini reformok mai apologétái arra hivatkoznak, hogy az átkozott szabadkőművesek miatt Pjotr Arkagyijevicsnek nem adatott meg az a húsz nyugodt év, amit a reformok kibontakoztatásához kért: először őt magát lőtték le, aztán kirobbantották az első világháborút, azután pedig a forradalmat. A sztolipini reform nem tudta megteremteni a kapitaliz­mus sikeres fejlődéséhez szükséges feltételeket, mivel ahelyett, hogy elköteleződött volna vagy a porosz, vagy az amerikai modell mellett, (Lenin szerint) egyszerre próbálta mindkettőt megvalósítani: fejleszteni próbálta a falvakban a paraszti (kulák-) kapitalizmust, egyszersmind megőrizte a feudalizmusból maradt nagybirtokrendszert. Érthető módon az utóbbi az uralkodó osztály nyomására alakult így (a kormányzósági nemesi testületek meghatalmazottainak első kongresszusa a nemesi nagybirtokrendszer elleni támadást „a szocialista rendszer felé vezető lépésnek” titulálta). (Hresztomatyija po isztorii Rosszii 2001, 364). Mind­eközben az az elhúzódó polgárháború, a parasztok földesuraik elleni harca, mely 1902-ben kezdődött az orosz falvakban, s csúcspontját az 1905-ös forradalomban érte el, amikor a földesúri kastélyok egyhatodát felégették, világossá tette, hogy a nagybirtokosoknak és a parasztoknak (illetve a falusi burzsoázia alsó, középső, sőt felső rétegének) az érdekei kibékíthetetlenül szemben állnak egymással. A parasztok nem is akartak mást, mint egymás között felosztani a nagybirtokosok földjeit. Ez nem a szegények harca volt a gazdagok ellen, itt osztályok álltak szemben egymással. Helyesen értelmezte ezt Teodor Sanyin (1997, 277-278), aki az 1905-ös évről úgy ír, mint a falusi obscsina harcáról a sok évszázados elnyomás ellen, melyben az obscsina élén nem a szegényparasztok, hanem a középparasztok álltak.

Ezt az elhúzódó polgárháborút a sztolipini reform kibővítette egy má­sikkal: hozzáadta a parasztság többségének, az obscsinának harcát a „világfalóval”, vagyis a kulákkal, aki „bekebelezte” az obscsinát (vagyis, miután az obscsina által nyújtott minden lehetséges előnyt kihasznált, kivásárlás nélkül kilépett az obscsinából, s magával vitte a legjobb föl­deket). 1917-re ez már különösen élesen kirajzolódott. (Sanyin 1997, 278-279) De hisz a társadalmi reformok nem azért születnek, hogy társadalmi forradalmat provokáljanak ki (ebben az esetben elhúzó­dó polgárháborút a kulákok ellen), hanem azért, hogy a forradalmat megakadályozzák! Sztolipin reformja sem volt ebben kivétel, s ezt a kortársak is világosan látták. De ez a reform már a kezdet kezdetén megbukott, mivel „húsz év békét” követelt a sikerhez – ehelyett polgár­háborút gerjesztett.

Igazat adhatunk tehát a Richard Pipes (1993: 19) által idézett Slicher van Bath-nak abban, hogy az orosz mezőgazdaság az általános fejlődési törvényszerűségekből kiindulva sem a sztolipini reform előtt, sem pedig utána nem tudott lehetőséget teremteni „a fejlett ipar, kereskedelem és közlekedés” létrejöttére. S mivel a sztolipini reform csak generalizálta a nemesség és a burzsoázia közötti konfliktust (amelyet az 1905-ös események tisztán láthatóvá tettek, rávilágítva az orosz burzsoázia gyengeségére és gyávaságára), ráadásul kiderült, hogy a falusi kis-és középtulajdonosok nem polgári, hanem kispolgári beállítottságúak (egyenlőségpárti szocialisták), ezzel a forradalom előtti Oroszországban a kapitalizmus elvesztette perspektíváját. Hogy pontosak legyünk, a bolsevikoknak illett volna szobrot állítani Sztolipinnek, mivel az 1917-es forradalom előfeltételeit a falvakban az ő reformja teremtette meg.

Ma egészen más kép tárul elénk. Először is azért, mert a kérdést még nem elemezték tudományosan. A statisztikák zavarosak, és nyíltan hami­sítják őket, főképp az állami hitelek elnyerésének (és zsebre vágásának) érdekében, no meg a földtulajdon tömeges illegális kisajátítása miatt.

A falvakban „a kapitalizmus második kiadása” abból a helyzetből indult, hogy a termelőeszközök, köztük a föld is, teljesen állami tulaj­donban voltak (melyet a kolhozokban „kollektív” tulajdonnak álcáztak). S bár a „magánszektor” és a „farmergazdálkodás” vezérszónokai (pl. Csernyicsenko), akik később a hozzáértés teljes hiányáról tettek tanú­bizonyságot, az egekig magasztalták a magángazdaságok létrejöttét, hamar kiderült, hogy az alapvető termékek döntő többsége – mint a kenyér, tej, hús, tojás, baromfi, és még inkább a hal – nem a magángaz­daságokból származik, hanem a nagyipari mezőgazdasági termelésből, amely a Szovjetunió végnapjaiból maradt ránk.

Ennek a rendszernek az alapjait az erőszakos kollektivizálás idején fektették le, s bár az akkor választott út teljességgel ellenforradalminak bizonyult (nem olyan volt, mint az amerikai vagy a porosz, hanem még reakciósabb – mint az angol, csak a landlord szerepét az állam játszotta el), a stratégia Oroszország természeti és klimatikus viszonyai között az egyetlen helyes megoldásra irányult, mely nem volt más, mint a nagyipari gazdálkodás.

„A kapitalizmus második kiadásában” ezt a rendszert lerombolták, formálisan azért, mert nem felelt meg a lakosság megnövekedett fo­gyasztási igényeinek. Mára a fogyasztás radikálisan csökkent, a ma létező mezőgazdaság azonban még ezt sem képes kielégíteni, mivel az agrártermelés jelentős része egyszerűen megszűnt. S míg a Szovjetunió mezőgazdaságilag önálló volt (emlékezzünk: a pangás idején nem volt gabonaimport, kivéve a takarmánygabonát, ami elkerülhetetlen volt olyan patologikus körülmények között, amikor a parasztok igen találékonyan kész pékáruval etették a jószágot!), a mai Oroszország képtelen ellátni magát élelmiszerrel, és importra szorul. A farmergazdaságok, akárcsak „a kapitalizmus első kiadásában”, megint csak Délen bizonyultak rentá­bilisnak, a többi térségben lassan haldokolnak.

S épp ilyen lassan, de biztosan erősödnek Oroszország mezőgaz­daságában az új latifundiumok, csak épp a tulajdonosaik most a pénz­ügyi-ipari csoportok, amelyek felvásárolják a szántóföldeket és más mezőgazdasági területeket (melyeket néha meg sem művelnek, csak „tartaléknak” szánják).

Mindazonáltal ezek az új típusú nagybirtokosok olyan helyzettel találják szembe magukat, amely még a XIX. század végéhez vagy a XX. század elejéhez képest is kedvezőtlen a kapitalizmus fejlődése szempontjából. A legtöbb térségben (elsősorban a nem feketeföldes területeken) ugyanaz a látvány fogadna minket: elhagyott, gazos szántóföldek, romos, kifosz­tott tanyák, mezőgazdasági gépek rozsdatemetője, kihaló falvak. Vagyis, míg „a kapitalizmus első kiadásának” feladata a mezőgazdaság meg­reformálása volt, a „másodiké” a mezőgazdaság újrateremtése. Régen agrár-túlnépesedés volt, túl sok volt a munkaerő, ma elnéptelenednek a falvak, komoly hiány van munkaerőből. Azelőtt Oroszország európai részére a sokat emlegetett földhiány volt jellemző, most pedig túl sok a föld. Azelőtt a termelőeszközök tulajdonosának tanulatlan, igénytelen, az alacsony jövedelembe belenyugvó, a nélkülözést is tűrő dolgozók álltak a rendelkezésére, most pedig a „pangáshoz” szokott „elzüllött” vidékiekkel kénytelen beérni, akik nem rohannak „fillérekért görnyedezni”.

Tehát „a kapitalizmus első kiadása” a fejlődő, de hihetetlenül lassan fejlődő vidékkel találta szembe magát. A mai orosz kapitalizmus azonban a részben stagnáló, részben pedig degradálódó és kihalófélben lévő vidékkel kénytelen szembenézni, amely nem képes élelmiszerrel ellátni az ország lakosságát.

Két szempontból mégis kedvezőbb ma a helyzet a kapitalizmus fejlő­déséhez a falvakban. Nem olyan hosszú a kapitalista nagyipari terme­léshez vezető út, hiszen a nagybani gazdálkodás már a szuperetatizmus idején kialakult. Persze, felmerül a kérdés, lesz-e elég dolgozó, képzett szakszemélyzet és infrastruktúra. Eddig még senki nem számolta ki, lesz-e elég belföldi vásárlóerő a mezőgazdaság ilyen totális átalakításá­nak finanszírozásához, s ha nem lesz, lehet-e külföldi piacot és külföldi befektetőket találni.

A mai kapitalizmus második előnye, hogy jelenleg nem folynak a vidé­ken társadalmi harcok. A kapitalista, vagy akár a földesúr ellen csak a tömegbázissal rendelkező, saját igazába vetett hitében biztos obscsina volt képes küzdeni. A szétzilált, individualista és csökkenő számú falusi lakosság érthető módon nem alkalmas tömeges ellenállásra. Annál gyakoribb manapság az individuális és passzív ellenállás (vagyis az alkoholizmusba menekülés). Még nem lehet tudni, melyik a rosszabb.

Most pedig tekintsünk át néhány társadalompolitikai és kulturális szempontot.

Először is, a forradalom előtti Oroszország nem egyszerűen osztálytár­sadalom volt, hanem rendi osztálytársadalom, s ez lényegében határozta meg a társadalmi életet (például nem vitatható, hogy az 1861-es reform után a – rendi – orosz állam kizárólag azzal foglalatoskodott, hogy meg­mentse a nemesi földtulajdont, s ott és akkor, amikor ez lehetetlennek bizonyult, különböző privilégiumok osztogatásával könnyített a nemesek helyzetén). A társadalom rendi felosztása kitartott egészen az 1917-es esztendőig, annak ellenére, hogy 1861 után ez egyre inkább ellentétbe került a kapitalizmus alapelveivel. (A nemzetközi tapasztalatokból le­szűrhető, hogy a rendi felosztás normális esetben a kapitalizmus előtti állapotot jellemzi, s a polgári forradalom általában megszünteti.)

Ugyanakkor a rendi felosztás természetesen erőteljesen korlátozta a társadalmi szabadság mértékét, csökkentette a társadalmi aktivitást, gátat vetett a fejlődésnek, és lezárta a függőleges társadalmi mobilitás sok csatornáját. Oroszországban az, hogy léteztek adófizető és nem adófizető rétegek (ami önmagában egyenlőtlen gazdasági helyzetet ered­ményezett), elkényelmesítette az első csoportba tartozókat, a másodikba tartozókat pedig frusztrálta. De a mindennapi élet tekintetében annak a puszta ténynek volt még nagyobb jelentősége, hogy léteztek kiváltságos és nem kiváltságos rétegek (s még félig-meddig kiváltságosak is, mint az első és második gildébe tartozó kereskedők – ez a félig privilegizált helyzet mindazonáltal törvényesen lehetővé tette számukra, hogy men­tességet szerezzenek a sorkötelesség, a természetbeni kötelezettségek és a fejadó alól). A kiváltságos és nem kiváltságos rétegek élete élesen különbözött. Amikor kihallgatták őket, a nem kiváltságosokat verhették és kínozhatták, míg egy kiváltságost soha (ezért rettentette el a közvé­leményt olyannyira a nemesi származású Dmitrij Karakozov kínvallatá­sáról terjengő szóbeszéd, s ezért titkolta annyira a kormányzat az ezzel kapcsolatos információkat). A nem kiváltságosokat alávethették testi fenyítésnek (s a parasztokat még akkor is deresre húzták, amikor hivata­losan már nem létezett testi fenyítés), a kiváltságos rétegek fiai – 1906-ig – előnyöket élveztek, ha állami szolgálatba léptek, s gyorsabban haladtak előre a ranglétrán, s a legnagyobb nem kiváltságos réteg, a parasztság (amelyhez a lakosság döntő többsége tartozott!) még az 1860-as évek reformjait követően sem jutott hozzá a polgári igazságszolgáltatáshoz.

Ráadásul a hatalom minden módon igyekezett megakadályozni, hogy az „alsóbb” rendekhez tartozók bebocsáttatást nyerjenek a nemesség soraiba (bár nyilvánvaló volt, hogy ilyen előrelépést csupán a rendszer iránt leginkább elkötelezettek, vagy a legtehetségesebbek tehetnek). Az az egy-másfél ezer ember, aki elért rangja vagy kitüntetése miatt nemesi címet kapott, egy száznegyven-százötvenmilliós országban csak csepp volt a tengerben. Annál is inkább, mivel nemességhez jutni egyre nehezebb volt. I. Miklós és II. Sándor felemelték a szerzett nemesség rangbéli követelményeit mind a polgári, mind a katonai szolgálatban, III. Sándor szigorította a kitüntetéssel szerezhető nemességről szóló ren­delkezéseket, II. Miklós pedig – még közvetlenül az 1905-ös forradalom előtt is – élesen ellenezte, hogy a nemesség sorait az „alsóbb” rétegekből származó nagybirtokosokkal töltsék fel, bár ennek az ellenállásnak az osztálypolitikai ostobasága teljesen nyilvánvaló volt. (Korelin 1979, 98, 100, 152)

Az osztályok kialakulása a forradalom előtti Oroszországban már be­fejeződött – a XX. században már nem jöttek létre új osztályok -, de a rendek és az osztályok keretei egész egyszerűen nem estek egybe, sőt, egyre jobban elkülönültek. A XIX. század végén a parasztsághoz sorolt munkás számított átlagosnak, aki nem vesztette el teljesen kapcsolatát a faluval (hiszen ott élhetett a családja, oda térhetett vissza, ha elveszítette a munkáját, s a korai kapitalizmusban az is elterjedt volt, hogy a gyári munkások visszajártak a faluba aratás idején). A XX. században már a született proletár számított tömegjelenségnek, s nem csak a Lengyel Királyságban és az Ural mentén, hanem mindenhol – de őt még szintén parasztként tartották nyilván.

A parasztság mint rend rohamos széthullása nem változtatott az ország lakosságának osztályösszetételén. A többség osztálya szerint paraszt, vagyis falusi kistulajdonos maradt, jelentős hányaduk pauperizálódott, és így proletár (egy részük lumpenproletár) lett, egy jelentéktelen kisebbség meggazdagodott, és a burzsoázia soraiba lépett (ők általában a falusi burzsoáziához csatlakoztak, de nem mindegyikük; volt, akinek még az is sikerült, hogy kereskedővé váljon).

Ezzel párhuzamosan a polgárság, sőt, a nemesség átalakulása is végbement. Ugyanakkor épp a rendi felosztás biztosított a nemeseknek különösen kedvező feltételeket ahhoz, hogy társadalmi státuszukat és perspektíváikat megőrizzék – tehát például tisztséget kapjanak az állam­apparátusban – még akkor is, ha elszegényedtek vagy tönkrementek.

Másképpen fogalmazva, mivel a rendi felosztást a jogrend sérthetet­lenné tette, a kapitalizmus a függőleges társadalmi mobilitás egyetlen lehetséges csatornáját nyitotta meg, s ez nem volt más, mint az egyéni meggazdagodás. (Az 1905-ös forradalom, ahogyan az egy polgári de­mokratikus forradalomtól el is várható, megnyitott egy másik csatornát is, de ez korántsem vált tömegjelenséggé: ez a politikai – társadalmi -karrier révén való felemelkedés, mivel az Állami Duma már nem rendi intézmény volt.)

A mai Oroszország e tekintetben egészen más képet mutat. Először is, a kapitalista osztálytársadalomba vezető átmenet kiindulópontja nem egy kapitalizmus előtti osztálytársadalom volt, hanem egy olyan, a szuperetatizmus idején megszilárdult társadalomszerkezet, melyben a társadalom formálisan osztálytársadalom maradt, de az osztálykü­lönbségeket a felépítmény szintjére szorították, mivel gazdaságilag az összes szovjet osztály képviselői azonos helyzetben voltak: mindenki az állam bérmunkásának számított. (Erről részletesebben: Taraszov 1996; Taraszov 1994.) Másodsorban, éppen annak köszönhetően, hogy e fel­építménybeli (nem gazdasági) osztályoktól kellett a „normális” gazdasági-­társadalmi osztályokig eljutni, ez az átalakulási folyamat Oroszországban különösen elhúzódott, s még ma, több mint tizenöt év elmúltával sem fejeződött be. Ott, ahol az osztályalakulás már végbement, az osztályok határai tartósak és viszonylag stabilak, s az átmenet az egyik osztály­ból a másikba nem tömeges és lavinaszerű, s még kevésbé jellemző a tömeges „ingázás”. A posztszovjet Oroszországban 1992 és 1994 között munkások és közszolgálati dolgozók tömegei váltak kisvállalko­zóvá (vagyis kispolgárrá), elsősorban ügynökké, vagy elszegényedett lumpen-proletárrá, 1998-ban pedig, épp ellenkezőleg, a kisvállalkozók tömegei mentek tönkre és váltak bérmunkássá a szolgáltatási szférá­ban. (Sokszor az említett ügynökök elvesztették a saját üzletüket, és elkezdtek a sikeresebb ügynököknek dolgozni.) A kétezres években a legtöbb ügynökhálózatot elsöpörték a nagy kereskedelmi hálózatok vagy lehetetlenné tette a helyi hatalom, s e cégek alkalmazottai kénytelenek voltak ismét tevékenységet váltani.

Tény, hogy az itt leírt jelenségnek semmi köze sincs ahhoz, amit Marx a munka jellegének megváltozásáról ír (hiszen nem függ a nagyipari ter­melés technológiai változásaitól), sem pedig ennek speciális változatáról, amelyről oly sokat írtak az 1960-as, 70-es években Nyugaton, amikor a technológiai fejlődés olyan mértéket öltött, hogy egy dolgozó kénytelen volt életében többször is átképezni magát, vagy minimum új képesítése­ket szerezni. A munkaerő fent leírt átcsoportosulása (és az osztályváltás) általában nem teszi szükségessé jelentős új ismeretek elsajátítását (mi több, a régi ismeretek is feleslegessé válnak), és nem jár a társadalmi státusz emelkedésével sem. Továbbá, nem érinti az uralkodó osztályokat és jellegében leginkább a bedolgozói foglalkoztatás vagy alkalmi munka elterjedéséhez áll közel.

A kilencvenes évek folyamán Oroszország lakosságának nem ke­vesebb, mint 60 százaléka többször is megváltoztatta foglalkozását, s formálisan társadalmi osztályt is váltott. Én például ismerek olyan embert, aki a tudomány területén dolgozott, hegesztő lett, ezután biztonsági őr, majd kereskedő, ezután vezető állásba került, de később ismét bizton­sági őr lett (ez 1994 és 2001 között történt). Ismerek egy építészt is, aki munkás lett, azután biztonsági őr, munkanélküli, és végül ügynök (1994 és 1998 között). S egy tanárnőt is, aki ügynök lett, később piaci kofa, színházi menedzser, később prostituált, ezután ékszerész, végül hajlék­talan munkanélküli (1994-1999).

Az osztályok kialakulása Oroszországban még nem zárult le, hiszen az osztályváltás tartós trendjei helyett ma azt figyelhetjük meg, hogy a munkahelyek betöltése kaotikusan, meglehetősen véletlenszerűen zajlik, s a munkaerőpiacot a kereslet és a kínálat aránytalansága jellemzi.

A stabil osztályszerkezet azt feltételezi, hogy az osztálystátusz szár­mazás útján öröklődik (vagy legalábbis elvben fennáll ilyen öröklődés lehetősége). Az ilyen öröklött státusszal rendelkezők még épphogy megjelentek Oroszországban, s kizárólag a társadalmi elit körében (nem tekintve az olyan gazdálkodási enklávékat, mint az iparművészek stb., ahol a foglalkozás és a munkahely nemzedékről nemzedékre száll), a la­kosság többsége azonban a periodikus deklasszálódás állapotában van.

A tegnapi kolhozok és szovhozok dolgozói ki tudja, mivé váltak mára: lehetnek falusi proletárok, félproletárok, farmerek, szakemberek, mun­kanélküliek, betanított vagy szakmunkások a városban, biztonsági őrök, eladók stb.

Ellentétben a forradalom előtti kapitalista Oroszországgal, ahol a feudalizmusból a polgári társadalomba való tipikus átmenet zajlott, a mai Oroszországban az osztályok kialakulása torz jelleget öltött, mivel különböző történelmi periódusokhoz tartozó osztályok és társadalmi csoportok jönnek létre egyidőben. Ez a folyamat speciális megközelítést igényel – tisztán tudományos alapon, részrehajlás és propagandacélok nélkül kell tanulmányozni. Hová sorolhatjuk például az úgynevezett „irodaplanktonok” rétegét: az „új típusú proletariátushoz”, ahogyan egyesek állítják, vagy „kollektív vezetőknek” tartsuk őket, ahogyan má­sok mondják, esetleg „ideiglenesen fennálló rétegnek, mely a virtuális gazdaságon élősködik”, egy harmadik vélemény alapján?

Eközben nemcsak hogy nem történnek lépések a mai orosz társada­lom osztályszerkezetének tisztázására, hanem éppen azon igyekeznek az akadémikus és az alkalmazott tudománynak az állam és a nagytőke irányában kiszolgáltatott képviselői, hogy a képet lehetőség szerint minél jobban elhomályosítsák. (Részben tudatosan, a társadalmi elvárásoknak megfelelve, részben akaratlanul, módszertani bizonytalanságuk eredmé­nyeképpen – a tudományosság kritériumai komoly támadásnak voltak kitéve a posztmodernizmus ideológiája részéről.) Ugyanakkor ezekben a folyamatokban is az osztályszerkezet kialakulatlansága nyilvánul meg.

Felidéznék egy példát: a Szociális és Nemzeti Kérdések Független Oroszországi Kutatóintézete (SZNKFOK) 1997-ben közvélemény-kuta­tást végzett, mely az orosz társadalom osztályszerkezetének vizsgálatára irányult (önmeghatározás alapján). A válaszadók csupán három választá­si lehetőséget kaptak: „felsőbb osztály”, „középosztály”, „alsóbb osztály”. Több osztály nincs is Oroszországban! A kutatók konstatálták, hogy az „alsóbb osztályhoz” alapvetően „az idősebb nemzedék képviselői”, a munkanélküliek, a nyugdíjasok (ők vajon miben különböznek az „idősebb nemzedék képviselőitől”?), a munkások és a falusiak sorolják magukat. A „felsőbbhöz” sorolják magukat „az ifjúság képviselői”, a vállalkozók, az egyetemisták (akik, mint látható, nem az „ifjúsághoz” tartoznak), és a humán értelmiség (nocsak!). A kérdőíves vizsgálat leírását a következő pontosítás követi: „Természetesen nem a társadalom klasszikus osztá­lyokra tagolódásáról van itt szó” (Gorskov 2000, 234-235). Valójában miért is nem?

Mellesleg, mi mást várhatnánk attól az orosz szociológiától, amely a társadalmi realitásnak a hatalom számára mindenkor kedvező képét megteremtő szovjet kutatásokon iskolázódott.

Ez nem cáfolja azt a tényt, hogy a mai Oroszország társadalomszer­kezetét még nem kutatták és elemezték eleget, bár nyilvánvaló, hogy élesen eltér a forradalom előtti kapitalista Oroszország társadalomszer­kezetétől.

Itt van például az a tény, hogy a munkavállalók nagyon nagy száma, senki sem tudja, pontosan mennyi, alkalmi munkából él. Az ő alkalmi foglalkoztatásuk eltér a forradalom előtti Oroszországban jellemző alkalmi munkavállalástól, mivel akkor a parasztok váltak alkalmi (szezonális) munkássá, akik ezáltal plusz jövedelemhez jutottak. Ma Oroszországban alkalmi munkavállalóként bárki dolgozhat, függetlenül a foglalkozásától, a mezőgazdasági dolgozóktól kezdve a művészi alkotómunkát végzőkig. Az előbbiek olyan helyzetben vannak, mint Kubában a forradalom előtt a szezonális mezőgazdasági munkások (vagyis sajátos társadalmi réteget képeznek, melynek tagjai tömegesen, összehangoltan és rendszeresen váltogatják a proletár és a lumpenproletár osztályhelyzetét), míg az utóbbiak helyzete az Henri Murger könyvében ábrázolt bohémekére emlékeztet. Ám ezek pusztán analógiák, s nem világítanak rá a jelenség lényegére.

A bérmunkások alkalmi munkában történő foglalkoztatása világten­dencia, egyúttal része a neoliberalizmus gazdasági stratégiájának, mely a szolidaritás és a kollektivizmus hagyományos mechanizmusainak le­rombolását célozza az elnyomott és kizsákmányolt osztályokban és réte­gekben, egy olyannyira atomizált társadalom megteremtését, amely már nem tud ellenállást kifejteni a neoliberális rablógazdálkodással szemben.

Ám az oroszországi alkalmi munka rendszerének specifikuma még nincs kimutatva, szociális jelentése nem megállapított, nem tisztázott.

A mai Oroszországban hihetetlenül elterjedt a rabszolgamunka, s nem csupán az építőiparban. Ráadásul, a köztudattól eltérően, nem csak a vendégmunkások válhatnak ilyen új rabszolgává. Ezen új jelen­ség elterjedésének mértéke pontosan nem ismert – nem utolsósorban azért, mert illegális, ebből kifolyólag a vizsgálódók saját életüket teszik kockára. A hivatalos adatok nyilvánvalóan nem tükrözik a valóságot, mivel azoktól az igazságügyi szervektől származnak, akik fedezik ezt az illegális üzletágat. Értelemszerűen a rabszolgamunka nagymértékű felhasználása is világjelenség, egy újabb eleme a neoliberalizmus gazdasági stratégiájának. (Bales 2006) De mindemellett tény, hogy az új rabszolgaság témáját Oroszországban még nem kutatták, s az új rabszolgák helye a társadalom szerkezetében még nem tisztázott. Kik is ők? Nincstelenségük, a termelőeszközökhöz való viszonyuk és a társadalmi munkaszervezésben elfoglalt helyük alapján proletárok. De hát a proletár munkáját megfizetik – a piac által szabályozott áron. S a proletár gazdasági kényszer hatása alatt dolgozik, az új rabszolgák többsége pedig gazdasági és nem gazdasági kényszer bonyolult kom­binációjának van alávetve. Az új rabszolgák kategóriájába mellesleg az utcán vagy bordélyban dolgozó prostituáltak jelentős – nem tudhatjuk, valójában mekkora – része is beletartozik.

Az, hogy a hivatalos társadalomtudomány nem teljesíti közvetlen kö­telességét, és nem tanulmányozza a társadalmi realitást, ahhoz vezet, hogy a baloldali ellenzék körében is irreális elképzelések születnek a mai orosz társadalom szerkezetéről. Többek között ismét elterjedtté vált a „proletariátus” mint terminus. A mi baloldalijaink egyszerűen gondolkod­nak: ha egyszer újra kapitalizmus van, van proletariátus is.

Azonban, ahogyan a szó elsődleges jelentése is mutatja, proletár az, akinek nincs semmilyen tulajdona, kivéve a gyermekeit. Éppen ezért kénytelen áruba bocsátani a munkaerejét, ha nem akar éhen halni. Va­jon hány olyan „proletár” van ma Oroszországban, akire az előbbi leírás ráillik? Korántsem véletlen, hogy a szovjet propaganda nem nevezte proletariátusnak a szovjet munkásosztályt. Nem is volt az. A mai orosz munkásosztály, amely közvetlenül a szovjet korszakból eredeztethető, en masse szintén nem tekinthető proletariátusnak. Talán barakkokban élnek, vagy sötét vackokban húzzák meg magukat? Talán nincs sem­milyen szakképzettségük? Egy bizonyos részüknek – még akkor is, ha ez kisebb, mint a peresztrojka idején elhíresült 27 százalék – felsőfokú végzettsége van, ami a piacgazdasági viszonyok között már önmagá­ban tőkének számít. Talán a mai orosz munkások jelentős hányadának nincs kiegészítő jövedelemforrása (mint például a csempészet vagy az ingatlankiadás)? Marcuse ismert kijelentését (1969, 16) parafrazálva, nem mondhatjuk-e el róluk: „Az olyan munkáscsaládot, amelynek nem­csak hogy van autója, de két autója van, s nemcsak hogy van lakása, de két lakása van, talán nevezhetjük proletárnak, de nemigen lesz belőle forradalmi proletariátus”?

Épp ez az utóbbi körülmény különösen fel kellene, hogy keltse az orosz baloldaliak figyelmét, hiszen az orosz történelem során már talál­kozhattunk hasonló jelenséggel. A híres izsevszki-votkinszki antibolse-vista felkelésre gondolok, melyet az izsevszki-votkinszki munkásezredek megalakulása követett (eredetileg a Népi Felkelősereg égisze alatt, akik később vörös zászlóval harcoltak Kolcsak hadseregében). Az iszevszki-votkinszki munkások többségének már az apja is képzett szakmunkás volt, iskolázottak voltak, jómódúak, akiknek – a nőtlen fiatalokat kivéve – saját háza és háztáji gazdasága volt, gyakran kiadó szobája is, mint kiegészítő jövedelemforrás, emellett apolitikusak voltak. Éppen elég műveltek voltak ahhoz, hogy helyesen határozzák meg saját közös érdekeiket, mint olyan emberek érdekeit, akik egyszerre bérmunkások és kispolgárok, vagyis támogatni a februári forradalmat, de elutasítani a bolsevikokat. A februári polgári forradalom (s még az alkotmányos monarchia is) számukra tökéletesen megfelelt, annál is inkább, mivel az nem csupán politikai egyenlőségüket garantálta, hanem az ő sajátos érdekeik képviseletét is a szovjeteken keresztül. Éppen ez volt az, ami az iszevszkiek és votkinszkiak ellenforradalmi szocialista (eszer-mensevik) pozícióját meghatározta.

S éppen ez az életforma az, ami tökéletesen emlékeztet a mai orosz munkások életmódjára.

Mindezek után, vajon tekinthető-e a mai orosz munkásosztály haladó osztálynak? Kiemelkedik-e iskolázottságával a szinte teljesen tanulatlan lakosság köréből? Ők dolgoznak-e a gazdaság technológiailag és tudo­mányosan legösszetettebb területein?

Végül pedig, rendelkezik-e ez az osztály (legalább spontán, nem verbalizált) osztályszellemiséggel? Hiszen éppenséggel ez a spontán osztályszellemiség volt az oka annak, hogy a szociáldemokrata eszmék ilyen sikeresen beépültek a munkások tudatába.

Hazánkban, ahogyan a FOM (Közvélemény Alapítvány) közvéle­mény-kutató intézet 2001-es felmérései mutatják, csak a válaszolók 6 százaléka – s nem feltétlenül a dolgozók – határozta meg magát osztálykategóriákkal (Gyeszjaty let... 2003, 45). S csak a megkérdezett bérmunkások 3 százaléka tett tanúságot osztálytudatról, azáltal, hogy önmagát és a munkaadót a „mi-ők” oppozícióban helyezte el (Gyeszjaty let... 2003, 51). Ráadásul a „bérmunkás” fogalma még semmiképpen nem azonos a „munkással”.

Ebből is látszik, hogy a forradalom előtti kapitalista Oroszország tár­sadalmi struktúráját jól ismerjük, a jelenlegiét azonban nem. De nem kétséges, hogy az eltérés igen nagy.

Másodszor, a forradalom előtti kapitalista Oroszország uralkodó osz­tályai lényegesen különböznek a mai Oroszország uralkodó osztályaitól.

A forradalom előtti Oroszország uralkodó osztálya a nemesség volt, vagyis alapjában véve a földesurak, a feudális osztály, s az is maradt még az 1860-as évek reformjai, sőt, az 1905-ös forradalom után is, amikor az orosz monarchia gyorsan kezdett el haladni egy tipikus polgári monarchia kialakulása felé.

Természetesen létezik egy régi, még a nemesi-polgári historiográ­fia által megalkotott elmélet az államhatalom (s következésképpen a bürokrácia) osztályok feletti jellegéről; ezt az elméletet még Plehanov is sokra tartotta. De ezt az elméletet elegendően cáfolják a cárizmus nyilvánvalóan osztálypolitikus (nemespárti) viselkedéséről birtokunkban lévő konkrét ismereteink, s az a tény, hogy a nemesség volt a termelő­eszközök legfőbb birtokosa, és kiváltságos helyzetben volt a bürokratikus apparátusban is. Ebből kifolyólag a bürokrácia felső és középső rétege nemesekből állt, s ahogyan ez ismeretes, ezek osztályösszetételét biztosította az is, hogy a Rangtábla bizonyos szintjei automatikusan nemességhez juttatták a hivatalnokokat. Ezenkívül a cári Oroszország tisztikarának nagy többségét is a nemesek tették ki, annak ellenére, hogy az alacsony rangúaknak – főleg háború idején – azért megvolt a lehető­ségük emelkedni a katonai ranglétrán. P. A. Zajoncskovszkij számításai szerint a hét fegyvernem közül egyetlen egyben nem voltak túlsúlyban a tisztek között a nemesek, s ez a reguláris gyalogság volt. De mivel azoknak a tiszteknek a 46 százaléka, akik nem voltak született nemesek, szerzett nemességgel rendelkező apa gyermeke volt, a nemesek szám szerinti túlsúlya az egész tisztikarban megingathatatlan maradt (Isztorija SZSZSZR 1973, 149). Peter Kenez adatai szerint az első világháború előtt a tisztek körében a született nemesek aránya kifejezetten emelke­dett. (California Slavic Studies 1973)

Az új uralkodó osztály szerepére természetesen egyedül a burzsoázia pályázott, amely vegyes rendűekből állott – de még a burzsoázia köré­ben is nagy százalékban voltak jelen a született nemesek. Ám az orosz burzsoázia, még a nagypolgárság is, amint azt 1905-ben is bizonyította, rendkívül gyáva volt, és többségében hajlamos arra, hogy alkalmaz­kodjon a nemesség érdekeihez (és uralmához). Az a kisebbség pedig, amely nyílt ellenállást tanúsított, pusztán csak azt próbálta elérni, hogy a nemesség másodrendű partnereként részt vehessen a kormányzás­ban (s ez az ellenzékiségnek éppen eléggé mérsékelt formája). Persze a burzsoázia, mint afféle kollektív pénzeszsák, képes volt befolyásolni, és befolyásolta is a bürokrácia egészét, vesztegetésekkel rá tudta venni érdekei érvényesítésére, de ez nem állt közvetlenül szemben az uralkodó osztály (vagyis a nemesség) érdekeivel, s nem is öltött olyan méreteket, hogy a bürokrácia a kereskedőtőke ügynökévé váljon, ahogyan ezt Pokrovszkij (1967, 570-579) állította.

A mai Oroszországban egészen más a helyzet. A mai uralkodó osztály – a bürokrata-burzsoázia – valószínűtlenül gyorsan alakult ki, ráadásul olyan körülmények között, amikor az uralkodó osztály szerepének el­éréséhez nem támaszkodhatott a termelőeszközök birtoklására, hiszen a termelőeszközök a Szovjetunióban állami tulajdonban voltak. A tulaj­donviszonyok helyett kizárólag hatalmat és erőt tudtak felmutatni. Ezért az új uralkodó osztály magját a szovjet pártállami-gazdasági bürokrácia (a nómenklatúra) képezte, amely a hatalmat ki tudta egészíteni a tulaj­donnal (vagyis a számára előnyös módon privatizálta az állami tulajdont, hiszen ő maga szabta meg a privatizáció szabályait, és ezek betartását is ő felügyelte). Ebben különbözik a bürokrata-burzsoázia a szokásos burzsoáziától, amely először hosszú időn – gyakran évszázadokon -keresztül csak felhalmozza a tulajdont, a kereskedőtőkével kezdve, s csak azután nyilvánítja ki igényeit a hatalomra. (Erről bővebben: Taraszov 2007; Taraszov 1994, 86-88)

A bürokrata-burzsoázia nem kizárólag posztszovjet jelenség. Ez jellem­ző a posztkoloniális országokra, melyekben az uralkodó osztály a helyi (gyarmati) bürokráciából nőt ki, akik a gyarmatosítók távozása után meg­kaparintották az állami tulajdont (néha a gyarmatosítók magántulajdonát képező vagyont is).¹² Különösen jól példázza a bürokrata-burzsoázia kialakulását és viselkedését a gyarmati országokban Indonézia esete, ahol még használatban is volt a „kabir” (azaz kapitalista bürokrata) kife­jezés. Magam már többször is írtam erről a témáról.

Az új uralkodó osztály különböző társadalmi csoportokból alakult ki. A legjelentősebb persze a nómenklatúra, de kezdetben a második legna­gyobb számú csoport (majdnem 40 százalék) a köztörvényes bűnözőké volt, elsősorban azoké, akik a fekete gazdaságban működtek (Taraszov 1994, 87). Ebből arra következtethetünk, hogy a peresztrojka idején csak ők készültek tudatosan a kapitalizmusra való átállásra, csak ők remél­ték, hogy az új rendszer új elitjévé válhatnak, s csak ők tettek gyakorlati lépéseket ennek érdekében. Amikor aztán ezek a csoportok egymásra találtak, és szerteágazó üzleti kapcsolatokat építettek ki, pontosan ugyan­azokat a sémákat hívták újra életre, amelyeket az alvilág és a bürokrácia egy része a NEP alatt már bejáratott (Larin 1927).

Ugyanakkor az egykori nómenklatúra történelmi távlatban rövid idő – tíz év – alatt kiszorította a köztörvényes bűnözőket (az úgynevezett banditákat) az uralkodó osztály perifériájára, gyakran oly módon, hogy elkobozta a vagyonukat, őket magukat pedig az ország elhagyására kényszerítette. A nómenklatúra e győzelme nemcsak a bűnözők jogi támadhatóságának köszönhető, hanem annak is, hogy a bürokraták társadalmi súlya sokkal nagyobb volt, annak, hogy ők minden más társadalmi csoportnál hamarabb kezdték magukat „önmagáért való osz­tálynak” tekinteni, és annak, hogy éppen a nómenklatúra rendelkezett a legnagyobb gazdálkodási gyakorlattal, ők tudták irányítani a tényleges gazdasági folyamatokat, függetlenül attól, hogy a szovjet időszakban formálisan milyen tisztséget láttak el.¹³

Más társadalmi csoportok, akik igyekeztek beférkőzni az új uralkodó osztály soraiba, szervezetlenségük és kis létszámuk miatt semmiféle konkurenciát nem jelentettek a bürokrácia számára, és vagy feloldódtak benne, vagy pedig az „új burzsoázia” létszámát gyarapították, amely bár anyagilag privilegizált réteget képvisel, de a bürokrata-burzsoáziától függ, s állandóan ki van téve az előbbi nyomásának; leginkább a folya­matosan kreált újabb adók, díjak és bírságok formájában kivetett állami sarc révén.¹⁴

Volt még egy olyan csoport, amely részt vett az új uralkodó osztály ki­alakulásában, s a kezdetekkor a figyelem középpontjában állt – ez pedig a tudományos dolgozók csoportja (elsősorban a közgazdászoké, de nem kizárólag). E csoport legismertebb képviselői Burbulisz, Berezovszkij, Gajdar, Csubajsz és Aven. A nómenklatúrát képviselő Csernomirgyinnek a „laborvezetők kormányáról” tett indulatos megjegyzése azt eredmé­nyezte, hogy a köztudat túlértékelte e csoport jelentőségét az új eliten belül. Ez annál is inkább így volt, mivel ez az elképzelés még hízelgett is az orosz „demokratikus értelmiség” hiúságának. Korai cikkeiben még Olga Kristanovszkaja, az új orosz elit legismertebb kutatója is engedett ennek az illúziónak.

Természetes, hogy így alakult. A tudomány köreihez tartozó emberek, akiknek sikerült beférkőznie a hatalmi és üzleti elitbe, a „kapitalizmus első kiadásának” idején is szemet szúrtak a kortársaknak. Erről Nyekraszov is említést tesz „Kortársak” című poémájában:

Plutokraták – honfitársak,
Zsidók, avagy németek –
Köreiben renegátok –
Néhány professzorgyerek.
Történetük nem újdonság:
Szorgosan dolgozgatott,
Művelte a tudományt, és
Szidott minden gazdagot.
Professzor volt, tudós, míg csak
Harminc évet meg nem ért,
S úgy látszott, a hivatását
Fel nem adná semmiért.
Elmúlt harminc éves –
S a távcsövek mögül
Kiugrott hát hősünk,
És most részvényeken ül.

Mellesleg, a már emlegetett I. A. Visnyegradszkij a mechanika professzora volt – egészen addig, míg nem lett tag számos részvénytársaság igazgatóságában, majd pénzügyminiszter.

Azonban a „kapitalizmus első kiadásában” hamar kiderült, hogy a „professzorok” inkább kivételt képeznek, mint szabályt. A mai Orosz­országban ugyancsak gyorsan megbizonyosodhattunk arról, hogy a „tudományos dolgozók” nem képeznek sajátos érdekekkel rendelkező különálló csoportot a bürokrata-burzsoázián belül, s egyáltalán, az új elitben játszott szerepüket alaposan túlértékelik. Nem véletlen, hogy Olga Kristanovszkaja új könyvében semmit sem ír erről a csoportról. Ugyanakkor a szerző ismét hangsúlyozza a nómenklatúra túlsúlyát az „új elit” összetételében, különös tekintettel arra a tényre, hogy az üzleti elit azon képviselőinek körében is, akiknek nincsen a nómenklatúrával összefüggő előélete, 39 százalék azok aránya, akik származásuk révén mégis az elithez kötődtek: 36,8 százalékuknak az apja, 18 százalékuknak pedig az anyja dolgozott a nómenklatúrában (Kristanovszkaja 2004, 342).

Ez éppenséggel többek között azt bizonyítja, hogy Oroszországban már kialakult az uralkodó osztály, és a sikeres függőleges társadalmi mobilitás csatornái, melyeket igénybe véve be lehet jutni ebbe az osz­tályba, a szemünk előtt zárulnak be, ha már be nem zárultak. Ezt állapítja meg L. B. Koszova is, a „Vertikális mobilitás – egyenlőtlen lehetőségek” című tanulmány szerzője (2003, 432-448): a „társadalmi lift” most már leginkább csak a társadalmi elitet szállítja.

Az a tény, hogy az új uralkodó osztály a bürokráciából származik, többek között magának a bürokráciának a megállíthatatlan növekedését vonja maga után Oroszországban: a hivatalnokok száma (ha össze­adjuk a bürokrácia felső és középső szintjén elhelyezkedők számát, amit valamiért nem szoktak megtenni, mintha az apparátus középső szintje nem is létezne) 2000-re elérte a 6 millió 203 ezret! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 116) Ezért aztán az új uralkodó osztály, amely szorosan kötődik a tényleges bürokráciához, mintegy elegyet képez vele, még veszélyesebb parazita lesz, mint a feudális osztály volt (amazok legalább profi fegyverforgatók voltak, vagyis annak illett lenniük).¹⁵

Nem vitás, hogy a forradalom előtti Oroszország ugyancsak a bürokrá­cia birodalmaként híresült el. Széles körben ismert, hogy I. Miklós miként fortyant fel a negyvenezer főírnok miatt, akik az országot valójában kor­mányozzák. De a bürokrácia akkori és mostani uralkodása két különböző dolog. A forradalom előtti Oroszországban az uralkodó osztály azon az elven konstruálódott, hogy a későbbi bürokraták először földesurak voltak (vagyis a termelőeszközök birtokosai), s csak azután váltak bürokratává. A mai Oroszországban ez fordítva van: először bürokrata valaki, azután válik a termelőeszközök tulajdonosává (kapitalistává). Ez két szükségsze­rű, ellentétes kiindulási pont mind az uralkodó osztály, mind a bürokrácia kialakulása szempontjából. Ezen felül minden egyes nemes személyesen öröklés útján jutott a vagyonához, a bürokrata-kapitalista viszont valaki mástól (általában az államtól) orozta el azt, ami ma az övé. Ez a két körül­mény merőben más gazdasági, politikai és társadalmi viselkedést indukál a forradalom előtti és a mai orosz uralkodó osztály számára. (Példa erre többek között a Stabilizációs Alap nyugati részvényekbe fektetése, vagy az, hogy A. Uszmanov éppen az izlandi bankban helyezte el a pénzét, vagy ahogyan R. Abramovics megvásárolta a Chelsea-t.)

Harmadszor, teljesen eltérő a két kapitalista Oroszországban a közok­tatás, a tudomány és a kultúra állapota és tendenciái.

A forradalom előtti Oroszországban a közoktatás – igaz, megbo­csáthatatlanul lassan – éppen elkezdett kiterjedni a társadalom egé­szére, újabb és újabb sikereket ért el. Mi több, a valódi előrelépést ezen a területen a kapitalizmus hozta el. A feudális Oroszországban analfabetizmus és civilizálatlanság uralkodott. A kultúra „oszlopai” túl­ságosan gyengék voltak, s vagy rendi, vagy éppen – mint az óhitűek esetében – rendiségellenes jellegük volt. A cári Oroszország tizenkét állami („imperátori”) egyeteme közül, amelyek a forradalom küszöbén fennálltak – beleértve a helsingforsit is, ahol svéd nyelven folyt az oktatás -, négy már a reform utáni időszakban nyitotta meg kapuit. Az 1905-ös forradalom után nyílt meg mind a három népi egyetem. A női főiskolák, a politechnikai és technológiai főiskolák ugyancsak a kapitalista Oroszországban jöttek létre. II. Sándor uralkodásának végén Oroszországban még 84 százalék volt az analfabéták aránya, de II. Miklós uralkodásának végére már csak a kilenc éven felüliek 73 százaléka nem tudott írni-olvasni. Nem valami látványos, de határozott fejlődés, hiszen emberek millióiról van szó.¹⁶

A közoktatás elterjedése és fejlődése Oroszországban közvetlenül nyilvánvalóan azzal függött össze, hogy a kapitalizmus (technikailag is) egyre bonyolultabbá és szerteágazóvá váló gazdasági gépezete folyamatosan egyre több írástudó és iskolázott munkaerőt igényelt. Per­sze, a kulturális forradalmat Oroszországban csak a bolsevikok tudták megvalósítani, s Oroszország elmaradottsága érthető módon egyenesen összefüggött a hatalmon lévők reakciós, konzervatív hozzáállásával, mégis, a fejlődés tendenciája vitathatatlan.

„A kapitalizmus második kiadása” nem pusztán egy olyan országot örökölt a szovjethatalomtól, amelyben mindenki írástudó, hanem egy olyan országot, ahol mindenkire kiterjed a középszintű oktatás, s ahol rengeteg oktatási intézmény van, köztük számos főiskola és egyetem, melyek jelentős része világszínvonalú oktatást biztosított.

Ez az új, kapitalista hatalom azonnal hozzálátott a közoktatás rendsze­rének tönkretételéhez, természetesen „reformoknak” titulálva a pusztítást. Ennek oka egyszerű: az új uralkodó osztály nem látta át, hogyan segíti elő a létező közoktatási rendszer a bürokrata-burzsoázia meggazdago­dását, más szempontjai pedig akkoriban nem voltak. Ám a „reformoknak” (több is volt, köztük olyanok is, amelyeket nem sikerült megvalósítani) volt stratégiai célja is: egy kétcsatornás közoktatási rendszert akartak létrehozni – drága és minőségi oktatást az elit, gyengét (de lehetőleg szintén drágát) a többiek számára. Ezeknek az intézkedéseknek a lé­nyege, hogy megerősítsék a társadalmi differenciálódást azáltal, hogy az „alsóbb rétegeket” – vagyis a lakosság döntő többségét – kizárják a minőségi oktatásból, tehát megfosszák azoktól az ismeretektől, melyek révén azok (mind szakmai, mind társadalmi téren, így a politikában is) versenyre kelhetnének az elittel (vagyis a bürokrata-burzsoáziával s az azt kiszolgáló értelmiségi érdekcsoportokkal). (Erről bővebben: Taraszov 1999, ill. http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html)

A szovjet közoktatási rendszer persze nem volt ideális. Az 1980-as évekre már nyilvánvalóan nem felelt meg a Szovjetunió társadalmi és gazdasági fejlődése által támasztott követelményeknek, és radikális átalakításra szorult. Ezt még a gerontokratikus szovjet kormányzat is felfogta, ezért került bevezetésre az 1984-es „alijevi” reform. De a mai kapitalista Oroszországban a közoktatási rendszer nem pusztán a ren­deltetésének nem felel meg (bármilyen alacsony színvonalon), hanem az elnevezésének sem.¹⁷

Tehát, míg a forradalom előtti Oroszországban a közoktatás fejlődött (egy nagyon rossz kiindulópontból startolva az akkoriban progresszívnek számító külföldi minták irányában haladt), a mai Oroszországban visszafejlődik (egy viszonylag előnyös kezdeti helyzetből kezd a harmadik világ legrosszabb rendszereinek szintjére süllyedni).

Hasonló helyzetben van a tudomány is. Oroszország éppen a forra­dalom előtti kapitalista időszakban foglalta el méltó helyét a tudomány világában. Ez annak köszönhető, hogy ekkor lépett színre (elsősorban a természettudomány területén) a materialista és demokratikus beállított­ságú közrendűek már említett nemzedéke, amelynek politikailag radikális tagjai azokban az években a forradalmi mozgalom magját képezték. A kapitalista fejlődés objektív követelményei lehetővé tették az oroszországi tudomány, így az elméleti alapkutatások anyagi feltételeinek javítását is, bár nem túl nagy mértékben.

Természetesen igaz, hogy a Nyugathoz viszonyítva az oroszországi tudomány provinciális szinten maradt, de azért igen nagy és megbecsült provinciának számított. Éppen ebben az időszakban alakultak ki Orosz­országban az a jelenség, amit tudományos iskolának nevezünk, és a szovjet korszakban ezek végig fenn is maradtak. Ebben a korszakban folytatták tanulmányaikat és/vagy kezdték el tudományos pályájukat azok a későbbi szovjet tudósok, akik aztán elérték, hogy a tudomány az akadémiai és egyetemi világ rezervátumából a XX. század húszas-­harmincas, majd ötvenes-hatvanas éveinek tudományos komplexumává fejlődjön (az utóbbi időszakban értelemszerűen csak azok vehettek részt, akiket elkerült a sztálini terror thermidori kaszája).

Nem kérdés, hogy a forradalom előtti Oroszországban a tudomány nem a politikai rezsimnek köszönhetően, hanem annak ellenére fejlődött. A haladó tudósok zaklatása, „politikai megbízhatatlanság” miatti üldözte­tése akkoriban megszokott jelenség volt.

Ma azonban mindez másképp van. Az elvileg ellenzékinek számító orosz kommunista párt prominensét, Zs. I. Alfjorovot nem üldözte senki, akkor sem, amikor még nem volt Nobel-díjas. A tudósok a nyilvánvaló sületlenségtől kezdve a nyílt rendszerkritikáig bármit publikálhatnak (a folyóiratok kis példányszáma miatt ez a kritika amúgy is erőtlen). Ám a humántudományok művelőinek nagy részét könnyen megvásárolhatóvá tette az államnak, a nagytőkének, vagy éppen a külföldi ösztöndíjakat osztogató intézményeknek való kiszolgáltatottság. Az, hogy az Orosz Tudományos Akadémia akadémikusnak választotta A. N. Jakovlevet, akinek tudományos teljesítménye valóban a nullával egyenlő, és A. I. Szolzsenyicint, aki – filológus-akadémikus létére – nem tudja megkülön­böztetni az igét a melléknévtől,¹⁸ ékes bizonyítéka a patologikus helyzet­nek. A disszertáció tudományos kritériumai megszűntek, a hivatalnokok számára presztízs lett ledoktorálni, disszertációikat „négerekkel” íratják nyakra-főre.¹⁹ D. J. Ajackov disszertációjának botrányos ügye csaknem a vesztét okozta a nemzetközi hírű szaratovi történésznek, N. A. Troickijnak. A Vlagyimir Putyin plagizált disszertációja körül kialakult botrányt a VAK (a tudományos fokozatok odaítélését szabályozó minisztériumi szakbizottság – a ford.) és a hasonló fórumok egyszerűen igyekeztek nem észrevenni.

Az ország tudományos életének siralmas helyzetéről szó szerint sok ezer cikk született. Ezek jól vázolják és megfelelően elemzik a helyzetet – szerzőik általában maguk is tudósok, akiket még megtanítottak gon­dolkodni és elemezni. Először is, az elmúlt időszakban a tudományos iskolák többsége elhalt, mert a tudósok jó része külföldre távozott, a tudományos szféra nagyon elöregedett, „demográfiai szakadék” alakult ki – a szovjet tudományos iskolák utolsó képviselőinek már nem volt kinek továbbadniuk tudásukat és tapasztalataikat (mivel a fiatalok ma nem választanak tudományos pályát a szélsőségesen alacsony fizetések miatt, vagy ha igen, villámgyorsan emigrálnak). Másodszor, az állandó forráshiány miatt a leginkább perspektivikus irányzatok fejlődése meg­szűnt. Harmadszor, az alapkutatások nagy részét vagy befagyasztották, vagy megszüntették, vagy külföldre telepítették, hiszen a hivatalnokok és a tőke csak a gyorsan megtérülő befektetéseket tudják értékelni, és egyszerűen nem értik, mi hasznuk lehet az elméleti és alapkutatásokból. Negyedszer, a tudományt elkezdte aktívan kiszorítani az áltudomány, az afféle sarlatán vállalkozások, mint a „torziós mezők akadémiája”, „az érzékek feletti érzékelés akadémiája” stb., ami részben a tudományos, materialista megközelítésre zúduló (többek között egyházi) támadások­nak köszönhető. Ezek a támadások egyrészt a „kommunizmus elleni harc” jegyében folytak, másrészt a posztszovjet hivatalnokréteg agresszív műveletlenségére támaszkodtak, s a divatba jött posztmodernizmus is ebbe az irányba hatott. Az utóbbi hatását jól illusztrálja az a botrány, amely egy, a VAK folyóiratában megjelent cikk körül tört ki, melyet szerző­je az áltudományos szövegeket generáló SCIgen program segítségével alkotott (Troickij variant 2008)

Tehát a forradalom előtti kapitalista Oroszországban az egyházi és a politikai cenzúra igájában sínylődő, mégis fejlődő tudományunk volt, most azonban stagnáló és visszafejlődő van, s fennáll a lehetőség, hogy a „kapitalizmus első kiadásának” kulturális szintje alá fogunk süllyedni.

Ugyanez elmondható a kultúráról is. Itt nem is fontos belemennünk a részletekbe. Elég, ha az irodalomra tekintünk, s feltesszük a kérdést: hol van a mai Lev Tolsztoj? A mai Dosztojevszkij? Szaltikov-Scsedrin? Turgenyev? Csernisevszkij? Nyekraszov? A. N. Osztrovszkij? Leszkov? Tyutcsev? Kuprin? Csehov? Gleb Uszpenszkij? Korolenko? Garsin? Gorkij? Vereszajev? Stb., stb., stb.

Szándékosan nem soroltam fel az imént az „ezüstkor” alkotóit (mint ismeretes, legtöbbjük költő volt), mivel azok, akik látták műveik eredeti kiadását, tudják, hogy ezek a könyvek mikroszkopikusan kicsi példány­számban jelentek meg (200-500 példányban), s ahogyan az utolsó oldalakon és a borítókon elhelyezett reklámokból megtudhatjuk, öt-tíz évig a kiadók polcain vesztegeltek, mielőtt elkeltek volna. Pedig ezek az „ezüstkor” későbbi büszkeségeinek könyvei voltak – Andrej Belijé, Marina Cvetajeváé, Borisz Paszternáké, Oszip Mandelstamé… Csak a szimbolisták első nemzedéke – Brjuszov, Blok, Balmont és Szologub -kerülte el ezt a sanyarú sorsot. Vagyis a híres „ezüstkori” költészet nagy részére nem volt kereslet és igény még „művelt társasági körökben” sem. Erre a fajta költészetre csak a bolsevikok által végrehajtott kulturális forradalom tette fogékonnyá a társadalmat, mivel akkor szoktatták rá az embereket a komolyabb olvasmányokra, és szorították rá őket arra, hogy az irodalmat, többek között a költészetet komolyan vegyék (melynek jó táptalajt adott a forradalom és a polgárháború alatt felgyülemlett hatalmas emocionális feszültség).²⁰

A vastag irodalmi folyóiratok akkori helyzetét össze sem lehet hason­lítani a maival. Mint ismeretes, akkoriban az irodalmi folyóiratok voltak „az eszmék urai”. S szerepüket nemcsak a szépirodalom minőségének köszönhették. Az irodalmi folyóiratok befolyása akkortájt, mint tudjuk, az irodalom- és művészetkritika és publicisztika színvonalától és minőségé­től függött. Bármennyit is beszélünk arról, hogy a cári Oroszországban a cenzúra által meghatározott speciális feltételek olyan filozófiai, szoci­ológiai és politikai funkciókat róttak az irodalomkritikára és az irodalmi publicisztikára, melyeket normális esetben nem kellett volna ellátnia, tény, hogy a vastag irodalmi folyóiratok 1905 után sem veszítették el szerepü­ket, amikor a filozófiai, szociológiai és politikai irodalom nem kényszerült a cenzúra miatt irodalomkritikának vagy publicisztikának álcáznia magát. Emellett valljuk be őszintén: a mai irodalmi folyóiratok nem szépíró szerzői között nem találunk olyan személyiségeket, akik tehetségben, bátorságban, virtuozitásban és a közvéleményre tett hatásában felvennék a versenyt Belinszkijjel, Dobroljubovval, Csernisevszkijjel, Nyekraszovval, Herzennel, vagy legalább Mihajlovszkijjal, Sztrahovval, Varfolomejevvel, Zajcevvel vagy Ivanov-Razumnyikkal.

A vastag irodalmi folyóiratok a mai Oroszországban csak vegetálnak, belterjessé váltak, s leggyakrabban csak a szerzők, a szerzők barátai és ellenségei, rokonai és a szakmabeli bölcsészek kísérik őket figye­lemmel. Erőltetettek, végtelenül unalmasak és riasztó tehetségtelen-ségről árulkodnak. Tegyük hozzá, hogy a forradalom előtti kapitalista Oroszországban az irodalmi folyóiratokat üldözte és gyakran betiltotta a hatalom, miközben anyagilag csak magukra támaszkodtak, ma pedig semmilyen cenzúrának és zaklatásnak nincsenek kitéve, s jelentős részüket vagy az állam, vagy a nagytőke támogatja (mint például a Znamja folyóiratot). S nem is ejtettünk szót a szatirikus irodalmi folyó­iratok teljes hiányáról.

Ugyanígy áll a dolog a színházzal. Mindazon problémák ellenére, ame­lyekkel a forradalom előtti Oroszországban a színház küzdött, nyugodtan mondhatjuk, hogy akkoriban a színházművészet demokratizálódott, egyre kifinomultabbá vált, szociális érzékenysége és ennek függvényében társadalmi szerepe is növekedett. Ismeretes és kétségbevonhatatlan, milyen sokat adott az orosz és a nemzetközi színházművészetnek a 60-as évek „új színháza”, Osztrovszkij, Csehov, Szadovszkij, Sztrepetova, a Moszkvai Művész Színház, Jermolova, Komisszarzsevszkaja, Tairov, Meyerhold vagy Jevreinov. A mai Oroszországban a legtöbb színház olyan intézménnyé vált, amely az újgazdagok kulturális igényeit igyekszik kielégíteni, és a színházművészet olyan tempóban hanyatlik, hogy nem­sokára művészetről már nem is beszélhetünk. Tudjuk, hogy a színészek általában buták (az okos színész akadályozza a rendezői koncepció megvalósítását), de amióta nincsen „szovjet cenzúra”, az is kiderült, hogy a színházi rendezők is szinte kivétel nélkül mind ostobák. Mindenesetre az a makacs igyekezetük, hogy az élet teljes gazdagságát alantassággá, trágársággá és primitív szexualitássá redukálják, eléggé árulkodik mind az orosz színházi rendezők szellemi színvonaláról, mind azokéról, akiket ez a „művészet” el tud kápráztatni.²¹ Mindemellett az előadóművészet is hanyatlik: míg azelőtt a valóban zseniális Szoktunovszkij volt a sztár a színészek között, napjaink sztárja Bezrukov, aki minden egyes darabban (és persze filmben) ugyanazt játssza.

Ha pedig a zene felé fordulunk, akárcsak az irodalom esetében, itt is rákérdezhetünk: hol van a mai Csajkovszkij? Rimszkij-Korszakov? Muszorgszkij? Balakirev? Borogyin? Anton Rubinstein? Glazunov? Szkrjabin? Rahmanyinov? A zenészekről már ne is beszéljünk. Az orosz zeneművészeti előadói iskolák a XX. század elején jöttek létre, és az egész szovjet időszakban megőrizték működésüket. Szándékos tönk­retételük már az új, kapitalista időszakra esik. A legjobb előadók, akik még a szovjet iskolákban szerezték tudásukat, ezután külföldre távoztak.

A képzőművészet áttekintése még ennél is tréfásabb képet mutat. A forradalom előtti Oroszország megmutatta a világnak, hogyan lehet meghaladni a megalkuvó akadémizmust, és tehetségek egész garma­dáját vonultatta fel, a vándorkiállítóktól a „Mir iszkussztva” és a „Bubnovij valet” csoportig és a szuprematizmusig. A mai Oroszország „aktuális” képzőművészete szánalmas (bár hivalkodó), a társadalom szempontjából felesleges és érdektelen (s ezért nem is hat a társadalom életére).

Úgy tűnik, a kultúrának egyetlen olyan területe van, amely manapság hasonló helyzetben van, mint a forradalom előtti kapitalista Oroszország­ban, ez pedig a balett. „A kapitalizmus első kiadása” idején az orosz balett szinte végig válságos állapotban vegetált, az volt a dolga, hogy szóra­koztassa az udvart, és ágyasokat biztosítson a cári család tagjai és a „nagyvilági” társaság számára. A művészet azon fellobbanásai, amelyek a szimfonikus balett megszületéséhez, Gorszkij és Fokin tevékenységé­hez köthetők (mely utóbbihoz a Gyagilev nevével fémjelzett párizsi orosz évadok zajos sikere szolgáltatott alapot), ritka és szerencsés kivételnek számítottak.

Persze, hivatkozhatnánk arra, hogy a régi, forradalom előtti idők óta sok új művészeti ág is kifejlődött, ilyenek a filmművészet, a televíziózás vagy a rockzene, ám ez demagógia lenne. Az „orosz rock” a szemünk előtt vált a késő-szovjet időszak „lázadó zenéjéből” közönséges poppá, az pedig per definitionem nem művészet. (Az igazi rockzene csak a gettók ellenkulturális-szubkulturális világában maradt meg.) Az orosz televíziózás pedig az 1960-as, 1970-es évekre épphogy felemelkedett a művészet szintjére, de az ilyen irányú kísérletezésnek Szergej Lapin véget is vetett, a kapitalista Oroszországban pedig, ahol a televízió rögtön a tömegszórakoztatás és tömegbutítás eszközévé vált, végleg búcsút mondhattunk nekik.

A mozival már bonyolultabb a helyzet. Az a kezdetleges stádium, amelyben a filmművészet a forradalom előtti Oroszországban volt, nem is tette másra alkalmassá, mint hogy a tömegkultúrát szolgálja. Ezt Neja Zorkaja (1976) a maga idejében világosan kimutatta. De azóta hosszú idő telt el, és a mozi mind a Szovjetunióban, mind a többi filmes nagy­hatalomban valódi művészetté fejlődött, amely esztétikai nyelvének (nyelveinek) segítségével alkalmas bonyolult filozófiai, társadalmi és politikai, sőt, ismeretelméleti kérdések feldolgozására. A posztszovjet Oroszországban a filmművészet totálisan visszahanyatlott a tömegkul­túra szintjére, s ez a hanyatlás hamarosan különösen rossz irányt vett, mivel az orosz mozinak a tömegkultúra szokásos funkciója – a tömegek szórakoztatása, figyelmük elterelése a társadalmi-politikai problémákról – mellett még egy másik feladatot is szántak (akárcsak Sztálin idejében), ez pedig az agymosás, az uralkodó osztály és rendszer által üdvösnek ítélt ideológia terjesztése.²²

Az orosz kultúra ilyen totális hanyatlása szorosan összefügg az új orosz uralkodó osztály kulturális primitivizmusával. A nemesekkel el­lentétben, akik általában klasszikus műveltséget szereztek, s akikbe belenevelték a feudális mintákon nyugvó jó ízlést, az új elit még nem tanulta meg, hogyan illik az elitnek viselkednie, és hogyan nem, s fesz­telenül demonstrálja fejletlen ízlését vagy az ízlés teljes hiányát. Ezt a társadalmi elvárást mind nyíltan, mint burkoltan közvetítik a „kultúra mestereinek”, akik, mint afféle profi prostituáltak, jó érzékkel pontosan azt valósítják meg, amit várnak tőlük. A hatalom csúcsán állók sem ki­vételek. II. Miklós, aki Sz. Ljubos találó megjegyzése szerint maga volt a „koronás gyarlóság”,²³ nyilván kicsit sem konyított sem az operához, sem a baletthez. (A balett számára elsősorban az a terep volt, ahol „hivatalos” szeretője, Matilda Kseszinszkaja aratta sikereit. Azt, hogy Kseszinszkaja korának egyik legremekebb táncosnője volt, Miklós való­színűleg fel sem fogta. A lánnyal családja kívánságára folytatott viszonyt, akik azt remélték, a fiatal trónörökös így majd leszokik az onanizálásról /Ljubos 1924, 189/.) De, mint jól nevelt ember (s hogy az volt, azt minden életrajzírója megerősítette), II. Miklós tudta, hogy operába és balettre járni illendő dolog, zenés kávéházba viszont nem illendő. S mivel tud­ta, hogy nincs kifinomult esztétikai érzéke, ebben (általában, bár nem mindig) a szakértők tanácsaira hagyatkozott. Ezzel szemben a mai Oroszországban minden Luzskov-féle szakértőnek tartja magát, legyen szó festészetről, építészetről vagy akár színházról. Ennek köszönhetjük az olyan szégyenletes eseményeket, mint a május 9-i Győzelem Napján a Kremlben tartott hivatalos ünnepi koncertet, ahol – olyan díszlet előtt, amit mintha egy isten háta mögötti laktanya kiskatonái dobtak volna seb­tében össze – teljesen fahangú és botfülű „énekesek” adták elő a Nagy Honvédő Háború dalait „orosz chanson” stílusban, az Orosz Föderáció elnöke és családja, az egész kormány és az Orosz Pravoszláv Egyház pátriárkája pedig az első sorból nézték – és csodálták – ezt a produkciót!

Ma az uralkodó osztály képviselői, hiába vásárolnak grófi címet valamelyik „nemesi társaság” önjelölt vezetőitől, s hiába tudják, hogy helyzetükből kifolyólag nekik támogatniuk kell a művészetet, rá nem jönnének, hogy azokban a kérdésekben, amelyekhez nem értenek, nem ártana szakértőkkel konzultálni. Tipikus példaként álljon itt a Moszkvai Konzervatórium nagytermében 2005. október 6-án rendezett koncert, melyen Ivan Numerov alt lépett fel. A koncertet az „Egyesült Cukrászok” nevű holding szponzorálta, s ezek az „egyesült cukrászok” nem kevés pénzt költöttek még arra is, hogy a jeles Numerov koncertjét a Rosszijszkaja gazetában, a Trudban, a Vremja novosztyejben s további orgánumokban reklámozzák. És egyik cukrásznak sem jutott eszébe, hogy szakértőkhöz forduljon, akiktől megtudhatta volna, hogy bizony nem minden zeneiskola növendékei tudnának olyan sikeresen csúfot űzni az alt hangból, ahogyan ezt Numerov tette. Érthető módon minden normális ember szörnyülködve hagyta ott a koncertet (elsőként a konzervatórium növendékei távoztak). Ám a cukrászok elégedettnek látszottak. Csupa-csupa Jourdain úr.

Ez a kultúrpolitika (a neoliberális gazdaságpolitikával egyetemben) ahhoz vezetett, hogy ma a lakosság nagy többségének részvétele a kulturális életben éppen ellenkező irányban változik, mint a forradalom előtt. A forradalom előtt magánszemélyek, illegális (hivatalosan inkább féllegális) diákszervezetek, 1905 után pedig már szakszervezetek és társadalmi szervezetek is könyvtárakat és olvasótermeket, népszín­házakat, dalárdákat stb. hoztak létre. A nagyvárosokban „népházakat” építettek (persze, azzal a céllal, hogy a munkások „hőzöngés” helyett mással legyenek elfoglalva, de mégis!). Mindez annyira kinőtte magát, hogy a legnagyobb üzemekben színházakat létesítettek, ahol a mun­kások, a kortársak megfigyelései szerint meglepően magas művészi színvonalon, drámákat, sőt, operákat adtak elő, melyekben a Bolsoj, a Malij és a Művész Színház színészei vendégszerepeltek – ilyen volt például a Nyikolszkij gyár színháza Orehovban (Orehovo-Zuevszkaja pravda 2002).

Ma, ahogyan ezt a RAGSZ (Oroszországi Közszolgálati Akadémia) Szociológiai Központja által 2004 decemberében 25 régióban végzett „A mai Oroszország szellemi kultúrája – a jelenlegi állapot és a tendenciák” című speciális kutatási projekt következtetéseiben leírták (Szvobodnaja miszl 2005, 130-145), Oroszországban azt figyelhetjük meg, hogy a szovjet időszakban hagyományosnak tekintett (kollektív) kulturális tevé­kenység eltűnik, azt a szabadidőnek az atomizált társadalmakra jellemző passzív, individuális, otthoni szabadidős tevékenysége váltja fel: televízió és videónézés, alvás, magányos italozás és az egyszerű semmittevés, „a szabadidő elütése”.

Ugyanakkor az olvasási kultúra szerkezete is változik: a komolyabb olvasmányokat kiszorítja a ponyva, a primitív, szenzációhajhász, botrány-és szórakoztató irodalom, szélsőséges esetben pedig az olvasás csak a keresztrejtvényekre és a tévéműsorra korlátozódik. Érdekes, hogy mind a lakosság, mind a szakértők jelentős része úgy véli, hogy a kulturális élet elszegényedése szorosan összefügg egyrészt a lakosság életszín­vonalának csökkenésével, másrészt azzal, hogy a hatalom rákényszeríti a lakosságot bizonyos kulturális termékek fogyasztására és bizonyos kulturális minták követésére.

Jól látható, hogy a lakosság nem elhanyagolható része alternatíva híján állt át az olcsó termékek és „alacsony műfajok” „élvezetére”. Nem csak azért, mert nincs másra pénze, de legalább ennyire a „felülről” (részben reklámok útján) jövő propaganda hatására. A kutatás többek között megállapította, hogy a fitnesz-centerek és bowling-termek töb­bé-kevésbé rendszeres látogatása a megkérdezettek között az első helyen állt, messze megelőzve ezzel a színházat, a koncerteket, a kiál­lítótermeket és még a diszkót is (körülbelül olyan gyakori, mint a mozi látogatás). Ugyanakkor az olvasás a hetedik helyre szorult a szabadidős tevékenységek, kikapcsolódási lehetőségek között. A szerzők így vonták le a következtetést: „A szellemi és tömegkommunikációs szférában az új feltételekhez való alkalmazkodás általában negatív irányba mutat. Ez megnyilvánul a kulturális minták minőségcsökkenésében, az írott és elektronikus sajtóban megjelenő elemző műfajt képviselő cikkek, írások és műsorok színvonalának csökkenésében, a tömegkommunikációs eszközök többségének deintellektualizációjában, bulvárosodásában, az emberek kulturális sokszínűség iránti igényeinek csökkenésében, kulturális látóterük általános beszűkülésében. A szellemi javak piacának nézettségi adatok, népszerűségi ráták, brandek kategóriáiban gondol­kodó szereplői a saját maguk által gerjesztett kereslet kielégítésére törekednek, amelyben nincs helye sem a magasabb követelményeknek, sem az önálló, aktív és igényes személyiségnek, a piac ma afféle kvázi-civilizációs folyamatként működik. Nem a művészet, a kulturális alkotás igénye működteti, hanem a már megszokott, bevált, és mellesleg jól jövedelmező termékek eladása.” (Szvobodnaja miszl 2005, 139-140)

Negyedszer, a ma divatos összehasonlítások ellenére lényegi különb­ségek vannak a forradalom előtti és a jelenlegi orosz imperializmus kö­zött. A forradalom előtti kapitalista Oroszország elsővonalbeli imperialista nagyhatalom volt. Imperialista befolyása az uralmi blokkokon át kiterjedt egész Európára, amely akkoriban az imperialista harcok legfőbb színtere volt, közvetlen érdekeltségi szférája pedig magába foglalta Közép- és Ke­let-Európát, és a mediterrán térséget. Az európai határokon túl az orosz imperializmus aktív volt az egész Közel-, Közép- és Távol-Keleten, s még Burmában is igyekezett megvetni a lábát. A mai Oroszország uralkodó osztálya az egykori Oroszország határain túl nem pályázik befolyási övezetekre, vagyis szigorúan véve kisebb területben gondolkozik, mint az egykori Orosz Birodalom. A sok jelképes gesztus, repülőgépek és hajók szállítása Venezuelának egy-két „baráti látogatással” összekötve, való­ban csak szimbolikus lépés és reklámfogás – ahogyan Osztap Bender mondaná, az orosz hatalom képviselői „a tekintélyes külső érdekében felfújt pofával” fontoskodnak. Ily módon Oroszország mint imperialista hatalom Ausztrália, India, a maoista Kína, a rasszista Dél-Afrikai Köz­társaság vagy a katonai diktatúrák korát élő Brazília szintjére „süllyedt”, vagyis átkerült a „másodvonalbeli” imperialista hatalmak táborába. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy Moszkva és Washington között, a köl­csönös harcias retorika ellenére, ebben a kérdésben létezik valamilyen hallgatólagos megállapodás (bár lehet, hogy ezt mindkét érintett fél a maga módján értelmezi).

A példák számát még lehetne szaporítani, de ezt már nem tartom szükségesnek. Ahogyan azt Lenin mondotta volna hasonló esetben, qui prouve trop, ne prouve rien. Most már levonhatunk néhány következtetést.

1. A mai orosz kapitalizmusnak semmi köze sincsen a XIX. század végi, XX. század eleji orosz kapitalizmushoz, nem lehet az utóbbihoz való visszatérésként (annak „restaurációjaként”) értelmezni. A mai kapitaliz­mus a szovjet rendszer (a szuperetatizmus) fejlődésének (vagy, ha úgy tetszik, visszafejlődésének) eredményeképpen jött létre. Ezért aztán a forradalom előtti kapitalizmusra vonatkozó ismereteink csak közvetetten nyújthatnak e témában segítséget, és semmiképpen sem pótolhatják a mai orosz kapitalizmus tanulmányozását, elemzését és elméleti fel­dolgozását. Mi több, számos esetben inkább negatív hatással vannak munkánkra, félrevezetően hatnak, mivel hamis analógiákat kínálnak. Annál inkább segítségünkre lehet a „harmadik világhoz”, a kapitalizmus perifériájához tartozó országok tanulmányozása, tapasztalatainak érté­kelése, akárcsak a globalizációs folyamat általános vizsgálata.

2. Egyáltalán nem állják meg a helyüket azok az ideológiai konjunktú­rához kötődő, jelenleg divatos értékelések, melyekkel az orosz értelmiség jelentős része azonosul, amelyek szerint a mai Oroszország visszatérni készül forradalom előtti állapotához (vagyis elvben a patriarchális pravo­szláv imperialista monarchiához). Ez elsősorban azért lehetetlen, mert a mai oroszországi kapitalizmus a szuperetatizmusban gyökerezik (amely már megoldotta a kapitalizmus minden alapvető feladatát – az iparosí­tást, az urbanizációt és a kulturális forradalmat), vagyis Oroszországban már véglegesen rögzült az ipari termelési mód, és kialakult az ipari társadalmakra jellemző társadalomszerkezet. Ez az objektív körülmény. Másodsorban, ebben az uralkodó osztály döntő többsége sem érdekelt, mivel egy ilyen fordulat anyagi státuszukat (a tulajdonhoz való jogukat) elkerülhetetlenül kérdésessé tenné. A mai Oroszország többi társadalmi osztálya és rétege még kevésbé érdekelt egy ilyen visszatérésben. Ez a szubjektív körülmény.

3. Még ennél is alaptalanabbak a hagyományos baloldali ellenzék azon reményei, hogy a „kapitalizmus második kiadása” elkerülhetetlenül olyan társadalmi-politikai változásokat idéz elő az országban, amelyek végül egy új „1917. októberhez” vezetnek, melynek eredményeképpen a

társadalomnak hirtelen nagy szüksége lesz erre a bizonyos ellenzékre, amely a spontán politikai folyamatok hullámát meglovagolva ekkor a csúcsra törhet. Még akkor sem, ha hagyományos baloldali ellenzékünk mai vezérei számára oly kecsegtetőnek tűnik a lehetőség, hogy egy harckocsi lövegtornyában találja magát a Finn pályaudvar előtt, vagy a Kseszinszkaja-palota erkélyén, azután pedig a Szmolnijban és/vagy a Kremlben. A lényegi különbség a mai kapitalista és a forradalom előtti Oroszország között (mint objektív körülmény), valamint a való élettől száz évre lemaradó hagyományos baloldali ellenzék teljes korszerűtlensége (mint szubjektív körülmény) gondoskodnak arról, hogy ez a feltételezés ne legyen más, mint színtiszta illúzió.

4. A mai orosz kapitalizmus, mint olyan egyedi jelenség, melynek nincs analógiája a történelemben, kitartó és szigorú tudományos tanul­mányozás után kiált. Ezt a tanulmányozást nem helyettesíthetjük sem (szocialista, liberális vagy konzervatív) kész sémák bemagolásával és felmondásával, sem valamilyen külföldi történelmi és gazdasági-társa­dalmi példa elemzéséből levont tanulság Oroszországra vetítésével, még kevésbé a múlt politikai jelszavainak értelmetlen ismételgetésével (függetlenül attól, honnan származnak ezek a jelszavak – ma a sztolipini „Nekünk nagy Oroszország kell!”, a feketeszázas „Üsd a zsidót!” és a bolsevik „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” egyformán inadekvát).

A „kapitalizmus második kiadása” Oroszországban éppen annyira sajátos, mint amennyire érdekes és tanulmányozásra váró társadalmi­gazdasági jelenség, amely nem pusztán lelkiismeretes, abszolút komoly és abszolút tudományos hozzáállást igényel, hanem, úgy sejtem, több­nyire egészen más kutatókat is, nem azokat, akikkel ma rendelkezünk.

Fordította: Iván Ildikó

2008. május 16 – 2008. december 4. Megjelent a Levaja Polityika [Baloldali politika] c. folyóirat 7-8. számában. A cikk a „Két kapitalizmus Oroszországban” című nemzetközi konferencián elhangzott előadás alapján készült, Moszkva, 2008. május 17-18.

Jegyzetek

¹ Érdekes, hogy Kagarlickij Periferijnaja imperija… című könyvében (2003, 489, 519-521) újfent megerősítette az oroszországi „restaurációs időszakról” vallott tézisét.

² Azt, hogy Oroszország – számára előnytelen módon – már a sztálinizmus idején bevonódott ebbe a rendszerbe, Kagarlickij tények alapján bizonyítja (2003, 429­450, 459-471). Ebben az esetben Kagarlickij Wallerstein nézeteihez csatlakozik (többször is az ő követőjének nevezve magát), aki, bár különböző korszakaiban a Szovjetuniót hol a kapitalista világrendszer részének, hol pedig „kivételnek” tekintette, de soha nem tartotta önálló világrendszernek, s ez igen sokatmondó.

³ Cohen nem indulatból használja a „valódi demodernizáció” kifejezést, hanem be is bizonyítja azt, hogy a „kapitalizmus második kiadásának” eredményei egyenesen ellentmondanak a „modernizációs elmélet” által ígérteknek: a GDP csökkent (50, de az is lehet, hogy 83 százalékkal), a tőkebefektetés aránya 80 százalékkal, az egy főre jutó hús és tejtermék 75 százalékkal kevesebb, a termelés, az infrastruktúra, a közellátás hanyatlik, tönkremegy, a lakosság a szegénységi küszöb környékén, vagy az alatt tengődik, a felsőfokú végzettsé­gűek nagy része képesítést nem igénylő munkából tarja fenn magát stb. (Cohen 2001, 172-173) Cohen ugyanott a „katasztrófa” kifejezést is használja, amely igen találóan jellemzi a jelenlegi helyzetet, főleg, ha tekintetbe vesszük a német kutató, V. Falin által közölt adatokat, miszerint a „kapitalizmus második kiadása” által okozott gazdasági károk már 1998-ra két és félszer felülmúlták a második világháborúban elszenvedetteket. (NG 1998)

⁴ B. Sz. Horev ismert adatai szerint 2001-re a tudományos és tudományos ku­tatói szervezetek egyharmadát teljesen megszüntették, a tudomány területén foglalkoztatottak száma a felére csökkent, 150 tudományos folyóirat szűnt meg, és az orosz tudósok 15 százaléka emigrált.

⁵ Mindez azzal végződött, hogy már a nyugati tudomány ruszistái sem hisznek nekik, akik pedig általában kritika nélkül ismételgetik az orosz neoliberálisok minden sületlenségét. Lásd például Powell (2002).

⁶ Valójában a helyzet ennél érdekesebb volt. A szovjet elektromos energia fő fogyasztói a KGST országai voltak, akik a világpiaci áraknál jóval olcsóbban jutottak ehhez hozzá. Ha világpiaci áron vásárolták volna, a nyersanyag és a késztermény aránya a szovjet exporton belül egészen másképp festett volna (ám az elektromos energia esetében ez technikai korlátoktól, konkrétan a háló­zatok kiépítettségétől függött). Mindazonáltal 1980 és 1985 között a Szovjetunió 19,9-ről 29,3 milliárd kW/órára növelte az elektromos áram exportját, amely másfélszeres emelkedést jelent!

⁷ 1880 és 1894 között Oroszország gabonaexportja több mint háromszorosára nőtt – 201 millió pudról 639,5 millió pudra, eközben a gabona ára látványosan csökkent (1880: 231,8 millió rubel, 1894: 381,4 millió rubel).

⁸ Ma hasonló módon viselkednek az olajágazat privatizálói: a privatizált lelőhelyek elkerülhetetlenül kiapadnak, az új lelőhelyek utáni kutatási hajlandóság azonban a magántulajdonban lévő cégeknél évről évre csökken.

⁹ Épp ezért a privatizáció legnagyobb része rövid idő alatt, fantasztikus tempóban lezajlott, hogy a konkurensek számát minimalizálják, s a vagyon oda kerüljön, ahová kell; 1995 végére a fő állami alapok 91 százaléka már magánkézbe került (Rosszijszkij Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2001, 305).

¹⁰ Ez semmiképpen nem volt sem véletlenszerű, még kevésbé irracionális folya­mat. Ellenkezőleg, a tőke kivitelét egyenesen az állam pénzügyi-gazdasági politikája provokálta. (Lásd például: Polityicseszkij zsurnal 2004, 36-38.)

¹¹ Ugyanez derül ki a tengerentúli országokkal való összehasonlításból, akik ebben az időben a gabonapiacon Oroszország fő riválisai voltak: a termőképesség az USA-ban kétszer, Argentínában két és félszer, Kanadában háromszor ilyen magas volt. (Ljasenko 1950, 280)

¹² Egyébként a bürokrata-burzsoázia egyes helyeken – ott, ahol volt erős riválisa: a földesúri osztály – kénytelen volt megőrizni az állami érdekeltség jelentős részét a gazdasági szektorban, amellyel, mint kollektív tulajdonnal de facto – de nem de jure – ő maga rendelkezett. (Lásd: Bardham 1984, 102.)

¹³ A peresztrojka időszakában érdekes adatok jelentek meg a városi és kerületi pártbizottságok első- és másodtitkárainak (a párt, illetve az ideológia irányí­tóinak) backgroundjáról Belorussziában. Kiderült, hogy az első titkárok 95,6 százaléka, és a másodtitkárok 75,2 százaléka, mielőtt tisztségét elfoglalta volna, gazdasági vezető volt. (Szovjetszkaja kultúra, 1989) Feltételezem, hogy a helyzet az ország más régióiban hasonló lehetett.

¹⁴ Ezt jól megvilágítja Radajev könyve (1998) első fejezetében.

¹⁵ A bürokrácia létszámának ilyen exponenciális növekedése a bürokrata-burzso­ázia uralma alatt szintén analóg a posztkoloniális országokban megfigyelhető jelenséggel. A maga idején Cserkov a következő adatokat közölte: Zairében 1966 és 1980 között 24,8 ezerről 400 ezerre (vagyis tizenhatszorosára) növe­kedett a hivatalnokok száma, Tanzániában 1963 és 1980 között 34 ezerről 160 ezerre (majdnem ötszörösére), Kamerunban 1960 és 1979 között 7 ezerről 79 ezerre (tizenegyszeresére), Nigériában 1960 és 1980 között 90 ezerről 520 ezerre (majdnem hatszorosára). (Narodi Azii i Afriki 1984, 52)

¹⁶ Ma – antibolsevista túlbuzgóságból – divatnak számít a forradalom előtti Orosz­országot minden tekintetben idealizálni, többek között túlértékelni kulturális fejlettségét és műveltségét. Például azt állítani, hogy az 1917-es forradalom előtt az írástudók aránya 45 százalék volt. Ez a mítosz olyan megbízhatatlan forrástól származik, mint Nyikolaj Rjazanovszkij (Riasanovsky 1963, 486). Rjazanovszkij úgy kapta meg ezt az számot, hogy egészen egyszerűen írástudónak számí­tott minden olyan gyereket, akik az 1908-ban elfogadott kötelező négyéves elemi iskoláról szóló törvény hatálya alá estek, „megfeledkezve” arról, hogy e törvénynek a tervek szerint 1909-től 1922-ig (!) kellett volna a gyakorlatban megvalósulnia, és az oktatásban részt vevő gyerekek száma 1917-ig 4,5 millió­ról csupán 6,5 millióra emelkedett (25 millió gyerekből ennyien jártak iskolába). Ismerjük II. Miklós rendeletét is, amelyben azt közli, a nép oktatásának ügyében „egyáltalán nem ajánlatos a túlzott sietség”. (Ljubos 1924, 201) Magam is írtam már arról néhányszor, milyen volt a helyzet a valóságban. (Alternatyivi 2001, 158-159; vagy http://www.scepsis.ru/library/id_96.html)

¹⁷ A http://www.scepsis.ru/tags/id_53.html oldalon hatásos összeállítást olvasha­tunk az oroszországi „közoktatási reformról” és annak következményeiről.

¹⁸ A. V. Florja még Szolzsenyicin életében igen bátran leamortizálta utóbbi filológiai munkásságát cikkeiben: (Florja 2001a; Florja 2001b).

¹⁹ A helyzet találó leírását olvashatjuk E. V. Balackij cikkeiben (2005a; 2005b).

²⁰ Érdemes beleolvasni a kortársak feljegyzéseibe, akik megörökítették a költészet iránti különösen megnövekedett érdeklődést a forradalom utáni első évtizedben: a felfokozott érzelmi feszültségben, teltház előtt zajló felolvasásokat, a néha konkrét tömeghisztériába torkolló hangulatot, s ez nem csak az olyan „nyilvános” költők szerepléseire vonatkozott, mint Majakovszkij, Jeszenyin vagy a „proletár költők”, hanem a „szalonköltőkre” is, mint Cvetajeva, vagy a Schmidt hadnagyot felolvasó Paszternak.

²¹ Érdekes, hogy a színikritikusok többsége normálisnak tekinti a kialakult helyze­tet. Csak egy abszolút kisebbség harcol az orosz színház méltóságáért. Lásd például Marina Tyimaseva és Ilja Szmirnov írásait a „Szkepszisz c. folyóiratban.

²² Ezt a témát egy munkámban (Taraszov: Anti-matrica…) bővebben elemeztem.

²³ „Miklós mindenekelőtt kispolgár volt, kicsinyes és aprólékos, kisszerű lélek. Maga volt a megtestesült kispolgári romlottság […] Magánlakrészének beren­dezése egy gazdag bankár lakására emlékeztetett, aki nem különösen művelt, és híján van a művészi ízlésnek [.] II. Miklós szobáiban drága kispolgári bú­torok voltak, jelentéktelen vagy rossz képek a falon, vulgáris ikonok, ízléstelen nyomatok.” (Ljubos 1924, 188-189, 247)

Irodalomjegyzék

Alternatyivi 2001. № 1.

Balackij, E. V. 2005a: Formirovanyije gyisszertacionnoj lovuski. Szvobodnaja miszl XXI, 2005. 11.

Balackij, E. V. 2005b: Gyisszertacionna lovuska. Szvobodnaja miszl XXI, 2005. 2.

Bales, K. 2006: Odnorazovie ljugyi. Novoje Rabsztvo v globalnoj ekonomike. Moszkva

Bardham, P. 1984: The Political Economy of Development in India. Oxford

Beljajev, L. Sz. 2007: Poszledsztvija resztavracii kapitalizma v Rosszii. Irkutszk

Brook, Sz. I. 1980: Dinamika i etnicseszkij szosztav naszelenyija Rosszii v epohu imperializma. In: Isztorija SZSZSZR. 1980. 3.

California Slavic Studies. (1973) Vol. 7.

Cliff, T. 1991: Goszudarsztvennij kapitalizm v Rosszii. B. m

Cohen, S. F. 2001: Proval kresztovogo pohoda. SZSA i tragegyija poszt-kommuniszticseszkoj Rosszii. Moszkva

Csernov, V. M. 1906: Marxizm i agrarnij voprosz. Szentpétervár

Dickout, V. 2004: Resztavracija kapitalizma v SZSZSZR. Moszkva

Dolenko, A. N. 1996: Klasszovaja borba i SZSZSZR v 1970-80 godiiresztavracija kapitalizma. Moszkva

Florja, A. V. 2001a: Nyeobhogyimoli russzkomu jaziku „raszsirenyije” po A. I. Szolzsenyicinu. In: II. Izmajlovszkie Cstyenyija. Matyeriali Vszerosszijszkoj naucsnoj konferencii 25-26 oktjabrja 2001. Orenburg

Florja, A. V. 2001b: Vlagyimir Dal i szovremennaja filologija. Matyeriali Vszerosszijszkoj naucsnoj konferencii 22-23 nojabrja 2001. Nyizsnyij Novgorod

Gorskov, M. K. 2000: Rosszijszkoje obscsesztvo v uszlovijah transzformacii. Moszkva

Gyeszjaty let szociologicseszkih nabljugyenyij. 2003. Moszkva

Horev, B. Sz. 2001: Progressz SZSZSZR i regressz burzsuaznoj Rosszii. Moszkva

Hresztomatyija po isztorii Rosszii. 2001. Moszkva

Hrjascseva, A. I. 1921: Gruppi i klasszi vkresztyjansztve. Moszkva

Isztorija Rosszii. Sz nacsala XVIII do konca XIX veka. 1998. Moszkva

Isztorija SZSZSZR. 1973. 1.

Isztorija SZSZSZR. Sz drevnyejsih vremjon do nasih dnyej. 1968. 6. kötet. Moszkva

Jermolov, A. Sz. 1906: Nas zemelnij voprosz. Szentpétervár

Kagarlickij, B. J. 2000: Resztavracija v Rosszii. Moszkva

Kagarlickij, B. J. 2003: Periferijnaja imperija. Rosszija i miroszisztema. Moszkva

Kaufmann, A. A. 1908: Agrarnij Voprosz v Rosszii. 1-2. kötet. Moszkva

Kirszanov, V. N. 1993: „Resztavracija” kapitalizma v Rosszii. Isztoki i pricsini. Moszkva

Korelin, A. P. 1979: Dvorjansztvo v poreformennoj Rosszii. Moszva

Koszova, L. B. 2003: Vertyikalnaja mobilnoszty: nyeravensztvo vozmizsnosztyej. In: Szpravedlivie i nyeszpravedlivie szocialnije nyeravensztva v szovremennoj Rosszii, 432-448.

Kristanovszkaja, O. 2004: Anatomija rosszijszkoj eliti. Moszkva

Kuranti, 1992. 10. 1.

Larin, J. 1927: Csasztnij kapital v SZSZSZR. Moszkva

Lenin, V. I. 1961: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 1. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1971: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 3. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1973a: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 16. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1973b: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 17. kötet. Moszkva

Ljascsenko, L. L. 1950: Isztorija narodnogo hozjajsztva SZSZSZR. 2. kötet. Moszkva

Ljubos, S. 1924: Poszlednyije Romanovi. Leningrád – Moszkva

Marcuse, H. 1969: An Essay on Liberation. Boston

Martinov, J. M. – Csinguzov, O. M. 2005: Otyecsesztvennaja isztorija. Moszkva

Maszlov, P. P. 1905: Agrarnij voprosz v Rosszii. 1. kötet. Szentpétervár

Maszlov, P. P. 1908: Agrarnij voprosz v Rosszii. 2. kötet. Szentpétervár

Milov, L. V. 2001: Velikorusszkij pahar i oszobennosztyi rosszijszkogo isztoricseszkogo processza. Moszkva

Narodi Azii i Afriki. 1984. № 2.

Narodnoje hozjajsztvo SZSZSZR v 1990 g. Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. 1991. Moszkva

NG – figure i lica, 1998. № 16.

Nyemcsinov, V. Sz. 1945: Szelszkohozjajsztvennaja sztatyisztyika c osznovami tyeorii. Moszkva

Orehovo-Zujevszkaja pravda, 2002. 08. 27.

Pipes, R. 1993: Rosszija pri sztarom rezsime. Moszkva

Pokrovszkij, M. N. 1967: Izbrannije proizvegyenyija. V csetüreh knyigah. 3. könyv. Moszkva

Pokrovszkij, V. I. 1902: Szbornyikszvegyenyijpo isztoriiisztatyisztyike vnyesnyej torgovli Rosszii. T. 1. Szentpétervár

Polityicseszkij zsurnal, 2004. № 34.

Powell, D. E. 2002: Death as a Way of Life. Russia's Demographic Decline. Cur­rent History, Oct. 2002. Vol. 101. № 657. 344-348.

Radajev, V. V. 1998: Formirovanyije novih rosszijszkih rinkov: transzakcionnije izgyerzski, formi kontrolja i gyelovaja etika. 1. rész. Moszkva

Rasin, A. G. 1956: Naszelenyije Rosszii za 100 let (1811-1911). Moszkva

Riasanovsky, N. 1963: A History of Russia. N.Y.

Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. Sztatyisztyicseszkij Szbornyik. 2000. Moszkva

Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. Sztatyisztyicseszkij Szbornyik. 2001. Moszkva

Sanyin, T. 1997: Revoljucija kakmomentisztyini. 1905-1907, 1917-1922. Moszkva Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija. 1965. 1. kötet. Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija. 1965. 6. kötet. Szovjetszkaja kultúra, 1989. 10. 17.

Szpravedlivije i nyeszpravedlivije szocialnije nyeravensztva v szovremennoj Rosszii. 2003. Moszkva

Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. 1991

Szvobodnaja miszl XXI, 2005. № 10.

Taburno, I. P. 1903: Prilozsenyije k eszkiznomu obzoru finanszovo-ekonomicsesz-kogo szosztojanyija Rosszii za poszlednyije 20 let. Grafiki i sztatyisztyicseszkije tablici. Tabl. 6. Szentpétervár

Taraszov, A. N. 1994: Provokacija. – Postcriptum iz 1994-go.

Taraszov, A. N. 1995a: Rosszija XXI. 1995. № 11. 58-67.

Taraszov, A. N. 1995b: http://www.scepsis.ru/library/id_101.html

Taraszov, A. N. 1996: Szuperetetizm i szocializm. Szvobodnaja miszl, 1996. 12.

Taraszov, A. N. 1999: Mologyozs kak objekt klasszovogo experimenta. 1. cikk. Klasszovij podhod k obrazovanyiju: znanyija – tolko bogatim. Szvobodnaja miszl XXI, 1999. 10.

Taraszov, A. N. 1999-2000: Mologyozs kak objekt klasszovogo experimenta. 2. cikk. Obnovlenyije gumanyitarnogo obrazovanyija. Szvobodnaja miszl XXI, 1999. 11. és 2000. 2. (http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html)

Taraszov, A. N. 2007: Bjurokratyija kak szocialnij parazit. Szvobodnaja miszl XXI, 2007. 2.

Taraszov, A. N.: Anti-matrica ili borba babla sz oszlom. http://www.scepsis.ru/library/id_1895.html.

Troickij variant, 2008. 13. Troick (http://www.grani.ru/Society/Science/rn.142082.html)

Truskov, V. V. 2003: Resztavracija kapitalizma v Rosszii. Moszkva

Zorkaja, N. M. 1976: Na rubezse sztoletyij. Uisztokovmasszovogo iszkussztva v Rosszii 1900-1910 godov. Moszkva

http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html

http://www.polit.ru/science/2008/09/30/erunda.html

http://www.scepsis.ru/authors/id_209.html;

http://www.scepsis.ru/authors/id_6.html

http://www.scepsis.ru/library/id_96.html

http://www.scepsis.ru/tags/id_53.html

Az 1960-as évek gazdasági reformjainak idején mind az NDK-ban, mind pedig Magyarországon felmerült egy erősebben differenciáló bérrendszer kialakítása; az állampárt azonban végül mindkét ország­ban visszatért a jól bevált munkáspolitikához, ami a munkásosztály egészének kilátásba helyezte az életszínvonal folyamatos fejlődését.¹ Természetesen itt is voltak kiemelt csoportok, például a bányászok és a magasan képzett szakmunkások, és az egyes ágazatok munkásai sem egyenlően részesültek az állami juttatásokból. Ám az életszínvonal­-politika, illetve a gazdaság- és társadalompolitika egysége, ahogyan az NDK-ban nevezték, sikeres volt a rezsim szempontjából annyiban, hogy egyik országban sem alakult ki a lengyel Szolidaritáshoz hasonló szá­mottevő munkásellenzék. Ahogyan Szalai Erzsébet (2004) is rámutatott, a „jóléti diktatúra” sikeresen depolitizálta a munkásokat, és a politikai nyilvánosság helyett más dimenziók felé fordította gondolkodásukat, érdeklődésüket. Hosszú távon azonban mégis hozzájárult az államszoci­alizmus bukásához, mert egy olyan fogyasztói tudatot erősített, amelyet a tervgazdaság keretein belül sehogyan sem lehetett kielégíteni. A magyar eset volt még a legsikeresebb, ahol a reformközgazdászok a második gazdaság kiterjesztésével akarták orvosolni a tervgazdaság krónikus áru­hiányát. Ezt a politikát végül a kormánynak is el kellett fogadnia, amikor az 1970-es évek végétől egyre kevésbé állt módjában a munkásfizetések központi emelése. A munkások lehetőséget kaptak arra, hogy a második gazdaságból egészítsék ki jövedelmüket, és így jelentős többletmunka árán biztosíthatták életszínvonaluk fejlődését.² A szocialista ipar termékei azonban nem versenyezhettek a fejlett kapitalista országok által kínált fogyasztási árucikkekkel, a nyugati bevásárló-turizmus pedig rádöbben­tette az embereket arra, hogy a nyugat-európai munkások egészen más, magasabb szinten tudják kielégíteni fogyasztói igényeiket, mint akár a „legvidámabb barakk” állampolgárai Kelet-Európában.³

Honecker összehasonlíthatatlanul szigorúbb diktatúrát gyakorolt az NDK-ban, mint Kádár Magyarországon, és az ismert okok következtében sokkal inkább igyekezett elzárni a Nyugattól (elsősorban természetesen Nyugat-Németországtól) országának lakosait. Csakhogy a kommunikáci­ós eszközök fejlődésével Honecker sem tudta megvalósítani a hírzárlatot: hiába számított politikai vétségnek a Westfernsehen (a nyugatnémet tv-adók nézése), a keletnémet családok túlnyomó többsége a „függöny mögött” a nyugatnémet médiából informálódott. Honecker ráadásul nemcsak a diktatúrát szigorította, hanem gazdasági téren sem tett a kapitalizmusnak engedményeket: az 1970-es években támadás indult a magántulajdonban levő kis-és középüzemek ellen, és többségüket államosították. Az NDK-ban – noha a vezető funkcionáriusok állandó harcot vívtak a lakosság „folyamatos és kielégítő ellátásáért” – még a jelentések tükrében is krónikus áruhiány mutatkozott a legkülönfélébb árucikkekből, úgymint kávé, banán, autóalkatrészek és építőanyag; a gépkocsira való többéves várakozást és a szervizhiányt pedig még párttagok is gyakran kifogásolták. Az 1980-as években az általános áruhiánnyal együtt az elégedetlenség is nőtt Kelet-Németországban: az emberek számára világossá vált, hogy a tervgazdaság keretein belül nem tudják úgy kielégíteni a fogyasztói szükségleteket, mint a kapitalista országok irigyelt állampolgárai.

Az egy sokkal messzebbre vezető kérdés, hogy a fogyasztói szoci­alizmus mennyiben volt „fából vaskarika”, hiszen a nyugati újbaloldal éppen ezt vetette a „jóléti diktatúrák” szemére, már a 60-as években. Az viszont elmondható, hogy a fogyasztói tudat erősítése hosszú távon gyengítette a szocialista rendszert, éppen azért, mert az emberek nem másképpen, hanem pontosan úgy akarták kielégíteni szükségleteiket, mint a kapitalista országok állampolgárai.⁴ Miután világossá vált, hogy a kommunista rezsimek nem tudják teljesíteni azt az ígéretüket, hogy a kelet-európai munkásoknak is megteremtik a Nyugaton látott életszínvo­nalat, a munkások a „modernitás várakozásaival” fordultak az új rendszer felé. A fentebb említett, szociológiai témájú kutatásom nagy kérdése, hogyan változtatták meg az újkapitalizmusban szerzett tapasztalatok és a fogyasztás világába való sikeres vagy sikertelen integráció a munká­soknak a fogyasztáshoz való viszonyát, illetve egyáltalán történt-e ebben a dimenzióban komolyabb változás, egy kevésbé materiális alapú érték­rend felé történő tudati elmozdulás. Az alábbiakban ennek a kutatásnak az eredményeit vázolom tézisszerűen.

Magyarországon és általában a szocialista országokban a munkástör­ténetre mind az államszocialista időszakban, mind pedig az államszoci­alizmus bukása után rányomta bélyegét az ideológiai megközelítés.⁵ Az uralkodó kommunista párt a munkásságot deklarálta uralkodó osztálynak; az a tézis, hogy a párt győzelemre vitte a munkásosztálynak a tőke ellen vívott harcát, szervesen beépült az államszocialista rendszer legi­timációs ideológiájába és visszatérő eleme volt a hivatalos kommunista agitációnak és propagandának. Az a kutató, aki olyan következtetésre jutott, amelyik ellentmondott a hivatalos marxizmus-leninizmus rangjára emelt legitimációs ideológiának, tudományos pályafutását kockáztatta – legalábbis a kommunista blokk országaiban. De azért születtek – éppen a „legvidámabb barakknak” kikiáltott Magyarországon – fontos eredmé­nyek a munkásosztály és a szocializmus témakörében. Mindenképpen érdemes megemlíteni Kemény István kutatásait, aki lényeges tényezőket ismert fel a szocialista munkásosztály rétegződésében, a származástól a lakóhelyig, illetve a végzett munka jellegéig. A struktúravizsgálatok közül kiemelem Ferge Zsuzsa munkáját, aki a munkajelleg-csoportokkal helyettesítette a két osztály-egy réteg modellt (munkásság, parasztság és az értelmiség). És végül, feltétlenül említést érdemelnek Héthy Lajos és Makó Csaba iparszociológiai munkái, és az a tézis, hogy a „létező szocializmusban” is működik a béralku – sőt, a termelés kulcspozícióiban dolgozó munkások igen jelentős informális nyomást tudnak gyakorolni a vállalati vezetőkre, akik a terv teljesítése miatt sokszor arra kényszerül­nek, hogy kielégítsék e munkások anyagi követeléseit.

A fenti munkák jelzik, hogy elindult egy reorientáció attól az ideológiai narratívától, amelyben a munkásosztály csak elnyomott vagy uralkodó osztály lehetett. A rendszer baloldali kritikusai sokszor eljutottak az ideológia tagadásához – vagyis ahhoz a tézishez, hogy a munkásságot az államszocializmusban éppen úgy kizsákmányolják, mint a kapitalista országokban. Példának okáért Rudolf Bahro és mások mellett Michael Burawoy sokat tett annak érdekében, hogy új kérdések szülessenek, amelyek meghaladhatják a mindkét oldalon propagált „hidegháborús” legitimációs narratívát. Burawoy kapitalista és volt gyarmati országok üzem- és munkaszervezetét hasonlította össze, és arra a következ­tetésre jutott, hogy a korai kapitalizmus despotizmusát felváltja a „hegemón despotizmus”, ahol a munkások tesznek engedményeket a tőkének, annak érdekében, hogy megmentsék a gyárat és a munká­jukat. A kutató eredetileg Lengyelországban kívánta tesztelni, hogy a hegemón despotizmus a szocialista országokban is megjelenik-e, de a Szolidaritással szemben alkalmazott állami represszió és a katonai diktatúra bevezetése meghiúsította a lengyel terepmunkát. Burawoy így végül a magyar Lenin Kohászati Művekben szerzett tapasztalatokat a szocialista üzemszervezésről. Terepmunkája megerősítette a hegemón despotizmus tézisét a szocialista országokban; igaz – és ez fontos -, a kutató ekkor még úgy gondolta, hogy ha megszabadulnak az állampárt gyámkodásától, a szocialista munkások több eséllyel valósítanak meg egy önigazgató, demokratikus szocializmust, mint a kapitalizmusban szocializálódott társaik.

Az államszocializmus bukása nem igazolta a Burawoy-hoz hasonló nyugati baloldali gondolkodók várakozásait. Ahogyan Mark Pittaway fogalmazott, Magyarországon a rendszer nem bummal, csak nyüszí­téssel ért véget. Ennek oka leginkább az, hogy a munkásság voltakép­pen sikeresen integrálódott be abba a Kádár-rendszerbe, amelyik az életszínvonal folyamatos növelésére alapozta legitimációját, és minden szocialista szlogen ellenére egy materialista értékrendet közvetített az állampárt fő társadalmi támaszának számító munkásosztály felé. Burawoy is említi, hogy a munkások kitartóan kérdezgették az amerikai professzort az amerikai munkások fizetéséről és életszínvonaláról, mi­közben a szocialista rendszer olyan büszke vívmányai, mint az ingyenes egészségügy, a felsőoktatás vagy a kultúra támogatása szóba sem kerültek, mint a fizetést kiegészítő tényezők. A rendszer tehát sikeresen depolitizálta a munkásokat, de azon az áron, hogy a fogyasztói tudatot erősítette, miközben a munkások körében is hiteltelennek számító hivata­los „marxizmus-leninizmus” propagálásával lejáratta az egész szocialista ideológiát és magának a rendszernek a vívmányait is.

Az állampárttal együtt annak hivatalos ideológiája is megbukott, de ez sem vitte előrébb a tudományban a munkáskutatást. A történészek új nemzedéke fontos eredményeket ért el a sztálini időszak munkáspo­litikájának revíziójában; az 1989 utáni időszak viszont megint áldozatul esett az ideológiai megközelítésnek. Berliozzal szólva azt mondhatjuk, mintha közmegegyezés volna arról, hogy a szocialista munkásosztály soha nem létezett. Holott számszerűen az ipari munkásság alkotta a fog­lalkoztatottak legnagyobb csoportját. Nagyon kevés kutatás foglalkozott azzal, hogy mi is történt ezzel a társadalmi csoporttal a rendszerváltás után. A kivételek között említhetem Szalai Erzsébet úttörő tanulmányát a hazai munkásság struktúrájáról és tudatáról, illetve Ferge Zsuzsa leírását a mai magyar társadalomról, aki újfent beemelte a struktúrába a munkásosztályt.

Ismert, hogy az 1970-es évek közepétől a fejlett kapitalista országok áttérnek az ún. posztfordista modellre, amelyet Boltanski és Chiapello így jellemeznek: a kapitalizmus feladja a termelés folyamatának hierarchikus, fordista struktúráját, és helyette kialakít egy hálózat alapú szervezeti formát, amely teret enged a munkavállalói kezdeményezésnek és a munkahelyi autonómiának. A hierarchikus-centralizált irányítási lánc helyett kiterjedt hálózatokat kapunk résztvevők sokaságával, a munkát teamekben szervezik, vagy projektek alapján, figyelembe veszik a vásár­lói megelégedettséget, és általánosan mozgósítják a munkásokat, hogy megvalósítsák vezetőik vízióit. Az új munkásosztály fő jellemzője tehát, hogy szervezetlen és atomizált. A hagyományos nagyipari munkásság társadalmi és politikai súlyának csökkenését egyébként már Gorz is megfigyelte az 1980-as évek elején. Kevésbé vizsgált azonban az a kérdés, hogy az államszocialista országok miért ragaszkodtak a fordista modell fenntartásához. Szokás felhozni a vezetők elaggott életkorát és a kommunista politikusok általános félelmét az információs társadalom­tól, de én fontosnak tartok rámutatni itt a munkáspolitikára, hiszen az ipar szerkezeti átalakítása tömeges állásvesztéssel és éppen annak az osztálynak a megrendülésével járt volna együtt, amelyikre az állampárt a társadalmi befolyását építette. Hogy ezzel mennyire tisztában voltak, annak bizonyítására emlékeztetnék arra, hogy 1989-ben az MSZMP közgazdászai számoltak azzal a radikális szerkezeti átalakítással, ami végül is bekövetkezett, de úgy gondolták, hogy ennek megvalósulása esetén elkerülhetetlen lenne egy társadalmi forradalom.

Ez a jóslat nem teljesült, a kapitalizmust nem ingatta meg a poszt-fordista átmenet óriási társadalmi és emberi költsége. A magyar esetben azonban a privatizáció során tapasztalt visszásságok aláásták az új demokráciába vetett hitet is, és sokak szemében az új politikai-gaz­dasági elit is csak a korrupciónak és az állami vagyon kiárusításának köszönhette pozícióját, ami nagyban aláásta a hazai politikusok és üzletemberek hitelét. Az általam vizsgált Rába munkásai egyöntetűen a „hanyatlás narratívájába” illesztették bele gyáruk rendszerváltás utáni történetét, ahol a vezetők leépítették a termelést, az új tulajdonosok nem fektettek be a műszaki-technikai fejlesztésbe, a gyár értékes ingatlanjait pedig eladták. Ha Szalai Erzsébet modelljében gondolkodunk, akkor a Rába egykori törzsgárdája a hazai szektor alulfizetett, kizsákmányolt, „buheráló” munkásságával azonosult. A fejlődést az újkapitalizmusban azok a multinacionális vállalatok képviselték, amelyek a munkások sze­rint tönkretették a hazai ipar egykori büszkeségeit, elcsábították tőlük a legjobb munkaerőt és nagyobb tőkeerejükkel tisztességtelen versenyre kényszerítették a tőkehiányos magyar vállalatokat. A Zeissnél is drasz­tikus létszámleépítésekre került sor, de a vállalatnál maradó németek pozitív tapasztalatokat szereztek a posztfordista munkaszervezésről, hiszen az új tulajdonos nyugatnémet Zeiss-vállalat modernizálta a megmaradt üzemeket, lecserélte az elavult gépsorokat és gyártási tech­nológiát, valamint jelentős fejlesztéseket hajtott végre a termelésben. Így a munkások közvetlenül is részesülhettek a posztfordista innováció vívmányaiban – különösen úgy, hogy a modernizálás során a munkakö­rülmények is jelentősen javultak (légkondicionáló beszerelése, nagyobb tisztaság, új mosdók, menza stb.). A német esetben különösen negatív tapasztalatnak nem a privatizáció, hanem a munkanélküliség bizonyult: mindegyik interjúalany szembesült ezzel a fenyegetéssel rokonain, barátain vagy személyes sorsán keresztül. A tartós munkanélküliség nemcsak a dolgozók társadalmából jelentett kirekesztődést, hanem sokan igen súlyos lelki tünetekről és elszigetelődésről is beszámoltak. Néhány történetben klinikai kezelés és öngyilkosság is előfordult. Nem véletlenül jelentette a németeknek a munkanélküliség a rendszerváltás legfélelmetesebb tapasztalatát.

A másik dimenzió, az életszínvonal vonatkozásában is különösen szembetűnő különbségeket tapasztalunk a két minta között. Az anyagi világban a németek döntő többsége javulásról számolt be: a dolgozók anyagilag gyarapodtak, a munkanélküliek a szolgáltatások terén vet­ték észre elsősorban a fejlődést. Nem így a magyarok, akik döntően stagnáló vagy romló életszínvonalról számoltak be az interjúkban. A Kádár-korszak fő pozitívumai között szerepelt a kiszámíthatóság és az életszínvonal: a rendszerben ugyan nem voltak nagy perspektívák, de abban mindenki egyetértett, hogy akkor a „kisember” is boldogulhatott. Az interjúalanyok egyöntetűen úgy gondolták, hogy a munkásság volt a rendszerváltás nagy vesztese; szemben a németekkel, a többség nem a társadalmi hierarchiák szigorodását, hanem az anyagi lesüllyedést fájlalta a legjobban. Miközben a németek szemében utólag sem növelte meg a honeckeri állam vonzerejét a kormány által garantált életszínvonal, addig Magyarországon a munkások többsége továbbra is aszerint mérte le a kormányok teljesítményét, hogy mennyire tudják növelni életszínvonalu­kat. Ezért nem véletlen, hogy sokan – főleg a falvakban élő családanyák – a diktatúra ellenére is inkább választották volna a Kádár-rendszert, mint az újkapitalizmust. A materiális gondolkodás tehát a magyar esetben nem változott; ellenkezőleg, a munkások többsége kevésbé tudta kielégíteni fogyasztói igényeit az új rendszerben, mint a régiben, és mivel a nyilvá­nosságban nem volt jelen egy alternatív értékrendszer, az emberekben tovább mélyült a depriváció érzése és a frusztráció.

Az újkapitalista rendszerben az emberi kapcsolatok változására egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok. A né­met életút-történetekből az derül ki, hogy náluk az individualizáció is erősebben érvényesült, mint a magyaroknál. A kiindulási helyzet is kü­lönbözött, hiszen az NDK egy jóval (állam)kollektivistább (bürokratikus) szocializmust próbált megvalósítani, mint a piac kiszélesítésével kísér­letező Magyarország. Az, hogy a technikai fejlődés feleslegessé teszi az emberek egy részét, mélyen benne volt a német köztudatban, mint ahogyan az is, hogy az új rendszerben jóval kiélezettebb verseny folyik a munkahelyekért, mint a régiben. Ennek következménye a társadalomban lezajlott nagyfokú individualizáció, a régi közösségi szellem eltűnése a munkahelyekről, a „riválisok” kiszorítása a jó munkahelyi pozíciókból, a magánjellegű kapcsolatok háttérbe szorulása a munkatársak között, a kíméletlen versengés, az információk eltitkolása a másik elől (nehogy ő húzzon hasznot belőle) és a bezárkózás. A német interjúalanyok több­sége egyenesen „magányos harcosokról” beszélt. Mind a keletnémetek, mind pedig a magyarok hiányolták a régi munkahelyi kollektívákat és azt a közösségi szellemet, amelyik megvolt a szocializmus idején. Interjúala­nyaim mindkét mintában elmondták, hogy a régi rendszerben máshogy viszonyultak egymáshoz az emberek: közösségibb volt a gondolkodás, kevésbé a haszon, a társadalmi hierarchia és az érdek irányította a tár­sas érintkezést, és egyértelműen jobbak voltak az emberi kapcsolatok. A régi munkahelyi közösségek megszűnésére tehát egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok – nem véletlen, hogy ezen a közösségi talajon fogalmazódott meg a magyar és a német munkások körében a leginkább azonos antikapitalista kritika.

Az utolsó fejezetben két nagy kérdést vizsgáltam: a munkásság helyét az új rendszerben és a rendszerváltásnak, illetve az új demokráciának a megítélését. A németek továbbra is a középosztály részének tekintették a szakmunkásságot, mint ahogyan azt sem bánták, ha gyermekük nem szerez diplomát, hanem valami jó szakmát tanul. Ennek a csoportnak a tudatában mélyen benne volt az NDK-ban megszokott nagyobb tár­sadalmi egyenlőség; erre a sokakban megmaradt baloldali mentalitásra a baloldali pártok is számíthattak Németországban. A magyar esetben viszont a munkások egyöntetűen a rendszerváltás vesztesei közé sorol­ták magukat. A dolgozó németekkel ellentétben a mintában megszólaló magyar munkások mind arról számoltak be, hogy romlott az életszín­vonaluk, és csökkentek a tartalékaik. A munkásokat elkeserítette, hogy annak ellenére sem tudnak kijönni a fizetésükből, hogy megvan a rendes, bejelentett állásuk. A többség kilátástalannak tartotta a középosztály helyzetét (ahová sorolták magukat); gyermekeiket pedig mindenképpen főiskolára vagy egyetemre szánták azok, akik abban a helyzetben voltak, hogy ezt valamennyire biztosítani tudták számukra. Egyfajta baloldali mentalitást itt is megőriztek az egykori munkásközösségek; de az is igaz, hogy mindegyik munkás hangsúlyozta: Magyarországon egyik párt sem tett semmit a munkásokért.

A másik nagy kérdés, hogyan ítélték meg a munkások a kapitalizmus tapasztalatával a hátuk mögött a rendszerváltást és az új demokráciát. A német esetben a rendszerváltást illetően egyértelmű a kép: senki sem bánta meg, hogy jött a Wende⁶ , sem az egykori párttagok, sem pedig azok a mérnökök, műszaki rajzolók és könyvelők, akik ideiglenesen vagy akár tartósan is munkanélkülivé váltak az új rendszerben. Általában véve mindenki úgy látta, hogy a honeckeri állam megérett a bukásra. Bár nem fogadták el a nácizmussal való analógiát (a nácizmus elutasítása – talán az antifasiszta nevelés eredményeképpen – nagyon erős volt ebben a korosztályban), a megszólalók kizárták a lehetőségét még egy ilyen diktatúrának. A honeckeri állam elutasítottságát jól mutatja, hogy még az új rendszerben hajléktalanná vált interjúalanyom sem kívánkozott vissza az NDK-ba (vagy legalábbis úgy tett, mintha nem kívánná vissza a múltat).

Magát a kapitalizmust azonban már árnyaltabban ítélték meg a munká­sok. A posztfordista fejlődés pozitívumai mellett nagyon sok negatívumot is felsoroltak. Kiemelt helyen állt a munkanélküliség és a túlhajtott indi­vidualizáció, ami a németek többsége szerint a társadalmi együttélést is veszélyezteti. Mind a dolgozók, mind pedig a munkanélküliek körében megfigyelhetjük a fogyasztói társadalom kritikáját; nagy szerepet ka­pott a környezettudatosság (az ember a saját jövőjét veszélyezteti, ha felelőtlenül kizsákmányolja és rombolja környezetét a nagyobb haszon reményében) és a közösségi, emberi értékek hangsúlyozása a mind nagyobb fogyasztásra ösztönző fejlődéssel szemben.

A magyar vélemények több ponton is markánsan különböztek a néme­tektől. A németek a magukénak érezték a Wendét; többen elmondták, hogy kimentek a nagy tüntetésekre, és úgy érezték, hogy aktív szereplői voltak a diktatúra bukásának. A magyarok többsége nem vállalt közös­séget a rendszerváltással (igaz, a kommunistákkal sem!), és általában megfigyelhető volt egy igen erős ressentiment azokkal a csoportokkal szemben, akik a munkások véleménye szerint a rendszerváltás óta nemcsak elkülönültek a dolgozó emberektől, hanem aránytalanul nagy mértékben profitáltak a nép tulajdonának kiárusításából és az új rend­szerből. Ide sorolták a volt pártkádereket, az értelmiséget és a kialakuló új magántulajdonosi osztályt. A privatizációt kivétel nélkül mind nagyon negatívan ítélték meg: a Rába privatizációját a munkások úgy írták le, hogy a vezetők „szétlopták” a gyárat, de ugyanezt gondolták a többi állami vállalat magánosításáról is. A külföldi tulajdonosokkal szembeni bizalmatlanságot fokozta, hogy a munkások szerint a külföldi cégek csak a magyar piacokat akarták megszerezni, és leépítették a magyar terme­lést, vagy pedig bezárták a gyárakat. De a multinacionális vállalatokról is megvolt a munkások véleménye: kivitték a profitot az országból és kizsákmányolták a magyar munkaerőt. Ezek után nem meglepő, hogy a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, amelynek ők csak a hátrányait érzékelték: a vállalat leépült, a munkáslétszám az ötödére zsugorodott, elveszett a gyár régi presztízse (amit a betelepülő Audi még jobban kihangsúlyozott), és visszaesett a munkások életszínvonala. Tovább fokozta a ressentiment érzését az új elit „hivalkodó fogyasztása”: nagyon sokan elmondták, hogy régen, a szocializmus idején a vezetők és a munkások között nem voltak akkora anyagi különbségek, mint az új rendszerben.

A magyar munkások körében tehát erős kételyek fogalmazódtak meg mind a rendszerváltással, mind pedig az új demokráciával kapcsolatban. Ezek a kételyek azonban nem egy általános rendszerkritika irányába mutattak, hanem inkább egy sajátos magyar út preferálásába, ahol az állam valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszik egyfelől a multinacio­nális vállalatok és a hazai termelők, másfelől pedig a munkásság és a tőkések érdekei között. Több oka is lehet annak, hogy a magyar politikai baloldal miért nem tudott profitálni ezekből a kételyekből. A német és a magyar mentalitás különbségei mellett érdemes rámutatni a baloldali nyil­vánosság hiányára; elgondolkodtató, hogy még az elkötelezett baloldali szavazók is azt mondták, hogy egyetlen párt sem tekinti feladatának, hogy felvállalja a munkások érdekképviseletét. A munkásosztály látvá­nyos kirekesztődése a politikából és az érdekvédelem gyengesége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a többség csak az államban reménykedett, amely hitük (vagy reményeik) szerint osztályok felett áll, és mint ilyen, tesz valamit a „kisemberekért”.

A vizsgálati eredmények segítenek megmagyarázni a Kádár-korszak ambivalens megítélését. Az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kor­mányzás utáni vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával, ahogyan azt sok interjúban is megfigyelhettük. A magyarok között csak kevesen voltak olyanok, akik úgy érezték, hogy profitáltak a rendszer­váltásból és az új demokráciából. A negatív tapasztalatok hatására Magyarországon a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, így a nagyobb és erősebb államban, illetve egy sajátos magyar út preferálásában vélték megtalálni a félperifériás fejlődés ellenszerét. A keletnémetek sikeresebb integrációját a kapitalista világgazdaságba egy mentalitásváltozás is kísérte a posztmateriális gondolkodás irányába, amit a magyar esetben kevésbé lehet kimutatni.

Ugyanakkor fontos hasonlóságnak tartom, hogy a szakszervezeti- és munkásmozgalom helyzetéről egyformán pesszimistán nyilatkoztak az interjúalanyok. A magyarok a nagyüzemek megszűnésével és a szak­szervezeti mozgalom szándékos szétverésével magyarázták a munkás­tiltakozás hiányát. A németek úgy vélekedtek, hogy a munkahelyen az emberek atomizáltak, magányos harcosok, és mindenkit csak az foglal­koztat, hogyan tartsa meg a munkahelyét. Abban megegyeztek a véle­mények, hogy általában meggyengült az érdekképviselet. A munkások egyik mintában sem vártak az elkövetkező években jelentős társadalmi változásokat; a mindennapok mikrovilágában azonban sokan kifejezték, hogy nagyobb közösségi életre lenne igényük, mint ami a magányos harcosoknak megadatik.

Ezek a vizsgálati eredmények segítenek megmagyarázni, hogy miért nem teljesültek 1989-ben a magyar baloldali ellenzéknek a munkásta­nácsokhoz fűződő várakozásai. Jelen számunkban nem véletlenül kap helyet a portugál és a magyar tapasztalatok mellett Michael Burawoy tanulmánya, aki Mark Pittaway-hez hasonlóan elveti az államkapitaliz­mus tézisét. Az amerikai kutató még a Kádár-korszak idején végzett terepmunkája során regisztrálta a rendszer szocialista vonásait; érdekes módon jobban, mint azok a magyar munkások, akik csak az amerikai munkások fizetéséről kérdezgették az amerikai professzort, és szóba sem kerültek olyan szocialista vívmányok, mint az ingyenes oktatás vagy egészségügy. Burawoy ugyanakkor felfigyelt a munkásközössé­gekre, hiszen éppen ezek a közösségek lehettek volna egy önigazgató társadalom bázisai.

Jegyzetek

¹ A témával hosszan foglalkozom korábbi könyvemben, Bartha (2010).

² A második gazdaságról lásd Gábor – Galasi (1981). A szerzők később arra is rámutattak, hogy ez a privát szektor az állami iparhoz csatlakozott (vagyis jó­részt állami megrendeléseket teljesített). Ezért szkeptikusak voltak afelől, hogy ez a „második” gazdaság egészében képes lesz talpon maradni egy kapitalista struktúrában. Tézisük hamarosan beigazolódott, hiszen a „második” gazdaság jó része – főleg a mezőgazdaságban – leépült a rendszerváltás után.

³ Róna-Tas Ákos (1997) megmutatja, hogy a társadalmi átalakulás a politikai fordulat előtt megkezdődött Magyarországon.

⁴ Ezt a fejleményt nevezte Fehér Ferenc, Heller Ágnes és Márkus György (1991) a szükségletek feletti diktatúrának.

⁵ Az államszocializmus fogalmának kifejtéséhez lásd Krausz – Szigeti (2007).

⁶ A Wende (fordulat) a rendszerváltás közismert elnevezése a volt NDK-ban.

Irodalomjegyzék

Bartha Eszter 2010: Magányos harcosok: Munkások a rendszerváltás utáni Kelet-Németországban és Magyarországon. Budapest, L'Harmattan Kiadó-ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék (Kelet-Európai Monográfiák, 2), 2011.

Gábor R. István – Galasi Péter 1981: A „második” gazdaság: Tények és hipo­tézisek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György 1991: Diktatúra a szükségletek felett. Budapest, Cserépfalvi Kiadó

Földes György 1989: Hatalom és mozgalom 1956-1989. Budapest, Reform Könyvkiadó – Kossuth Könyvkiadó

Krausz Tamás – Szigeti Péter (szerk.) 2007: Államszocializmus: Értelmezések – viták – tanulságok. Budapest, L'Harmattan

Pittaway, Mark 1998: Industrial Workers, Socialist Industrialisation and the State in Hungary, 1948-1958. (PhD disszertáció) University of Liverpool

Pittaway, Mark 2002: The Reproduction of Hierarchy: Skill, Working-Class Culture and the State in Early Socialist Hungary. The Journal of Modern History, 74.

Pittaway, Mark 2006: A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkás­ság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958. Eszmélet 72 (2006. tél)

Róna-Tas Ákos 1997: The Great Surprise of the Small Transformation: The Demise of Communism and the Rise of the Private Sector in Hungary. Ann Arbor, The University of Michigan

Somlai Péter 2008: Társas és társadalmi. Válogatott tanulmányok. Budapest, Napvilág Kiadó

Szalai Erzsébet 2004: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Kritika, 33 évf., 9. sz.

(A tanulmány a Bolyai János Kutatási ösztöndíj támogatásával ké­szült.)

Így esett, hogy a hidegháborús filozófus, H. B. Acton a (szovjet) marxizmus elleni archetipikus támadásának a The Illusion of the Epoch [a korszak illúziója] címet adta, míg Raymond Aron egy másik marxi idézetre utalva a marxizmust Az értelmiség ópiumának [The Opium of Intellectual] nevezte. Ennek az illúzióromboló szándéknak a csúcs­pontját talán Leszek Kolakowski háromkötetes, nagy műve jelenti (Main Currents in Marxism – A marxizmus fő irányzatai), a marxizmusnak mint hitmagyarázatnak ez a ragyogó cáfolata, mely minden egyes kö­tettel harciasabbá vált, és a szerző egyre szenvedélyesebb, már-már vallásosan elutasító magatartásáról tanúskodott. Kołakowski nézete szerint a marxizmus minél távolabb kerül kezdeti eredetiségétől, annál meredekebb, egyenes vonalú hanyatlást mutat, hogy végül belehulljon az értelmiségellenes fekete lukba, ahogyan az az 1960-as években, a diákmozgalmak értelmezése szerint már megtörtént.

A szociológiában a kommunista illúzió végének egy másik olvasatát találjuk meg. Az 1950-es években, illetve az 1960-as évek elején Daniel Bell, Saymour Martin Lipset és mások az ideológia végéről értekeztek. Véleményük szerint nem a Szovjetunió, hanem az Egyesült Államok oldotta meg az emberiség alapvető problémáit. Valójában, érvelt Lipset, az Egyesült Államok mindig is szocialista volt vagy a szocializmus mindig belopózott a hátsó ajtón. Alighogy ez az eufórikus kijelentés napvilágot látott, a történelem visszavágott: az USA-ban szociális tiltakozási hullám indult, mely ország-világ elé tárta a polgárjogok lábbal tiprásának gyakor­latát, az országban tapasztalható döbbenetes nyomort és a határokon túli imperialista terjeszkedés számtalan tényét. Az Egyesült Államok a valóságban a kapitalista gonoszság és igazságtalanság szinonimájának bizonyult – tehát semmi köze sem lehetett a szocializmushoz. Az ideoló­gia vége megteremtette saját végét. Maga is olyan ideológiává vált, mely a dominációk és alávetettségek sorát fedte el, és utat nyitott a szocialista kísérletezés új korszakának.

A kommunizmus bukása Kelet- és Közép-Európában 1989-ben, majd két évvel később a Szovjetunióban állítólag magával rántotta és – ismét – eltemette a marxizmust. A „gonosz birodalmának” széthullása lehetővé tette a Nyugat felsőbbrendűségének önigazolását és önünneplését. Csak az volt a különbség, hogy most az USA nem vette magára a szocialista feladatok megvalósítását, hanem a szocializmus mint fogalom került a történelem szemétdombjára. Úgyhogy ekkoriban a legváltozatosabb el­méletekkel tömték a fejünket a kapitalizmus hallatlan szívósságáról és a kommunizmus megvalósíthatatlanságáról; a sor Francis Fukuyama győ­zedelmi indulójától, A történelem végétől egészen François Furet sokkal tragikusabbra hangszerelt változatáig, az Egy illúzió vége című írásáig terjedt. Ma talán már sokkal óvatosabban nyilatkozunk a történelemről és a történelem jövőjéről. Nem lehetünk biztosabbak a szocializmus végét illetően, mint a kapitalizmus örökkévalóságának kérdésében. A szocializmus és a kapitalizmus olyan mélységesen összefonódott egy­mással, hogy meglehetősen nehéz elképzelni egyikük elmúltát anélkül, hogy a másik ne tűnne el a történelem süllyesztőjében. Ezért aztán az „illúzió végének” fogalmát Jean Baudrillard találó kifejezésével, a „vég illúziójával” cserélhetjük fel. Tanulmányunk szerény hozzájárulás kíván lenni ehhez a paradox véghez – a végek végéhez.

Kiindulópontomat a magam 1989-1991-es emlékei jelentik, melyek az elfojtott szocialista óhajok újjáéledésére koncentráltak; ezen óhajok, vágyak feltámadásának illetve későbbi megfogyatkozásuknak megérté­séhez Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei (Budapest, Napvilág Kiadó, 2004 [1944]) című elemzését használom interpretációs keretként. Az önszabályozó piaccal kapcso­latos kritikájából indulok ki, hogy megmutathassam, az elmúlt húsz évben a piaci fundamentalizmus hogyan erősítette meg önmagát, és azt is bizonyíthassam, hogy miért nem lehet ez a történelem vége. Az elemzés során számba veszem, maga Polányi miért ragaszkodott olyan kitartóan egyfajta vég illúziójához, ahhoz a meggyőződéséhez, hogy az önszabályozó piac eszméje többé sosem tér vissza. Ehhez szükséges A nagy átalakulás rekonstrukciója, amely a manicheus egyszeri átalakulás elvétől eltérve a kapitalizmus fejlődésén belül számos, egymást követő átalakulást tételez fel. Hogy Polányi a történelmet a piacgazdaság ki­alakulásának és bukásának történetére egyszerűsítette, annak tudható be, hogy ő alábecsülte a kapitalizmus eszméjének elméleti elemzését – magát e megközelítését is az eredményezte, hogy Polányit magával ragadta a mechanikus és materialista marxizmus elutasítása, és a mar­xista történeti törvényekkel való leszámolás. A továbbiakban bizonyítani fogom, hogy a mechanikus marxizmus korántsem jelenti mindenféle marxizmus végét, és A nagy átalakulás lapjain átszűrődik egy másféle marxizmus eszméje, mely összhangban van a piacosítás harmadik hul­lámával; olyasfajta marxizmus eszméje, melyből kiszorul a vég illúziója, vagy ahogyan Stuart Hall fogalmazott, a garanciák nélküli marxizmus.

A kommunizmus romjai alá temetett lehetőségek

A kommunizmus összeomlása minden érintett országban két erő együtt­hatásából következett be – egyfelől a domináns osztályokon belül folyó küzdelmek hatására, másfelől a domináns és alárendelt osztályok között zajlott harcok következtében. A két erő különböző, de komplex módokon táplálta egymást. Az egyik végletet a magyarországi rombolás jelentette, amelyet döntően fentről vezényeltek le, a másik véglet pedig a tömegek mobilizálódása volt, amely az NDK és Csehszlovákia összeomlásához vezetett. Ceauşescu hatalmának megdöntése nyílt polgárháború ered­ménye is volt, de felülről is támogatták. Minden egyes összeomlásra jelentősen hatott a többi államban kibontakozó események dinamikája, és mindet lényegében határozta meg a Szovjetunió magatartása. Abbeli igyekezetükben, hogy magyarázatot találjanak e felettébb drámai és vá­ratlan eseménysorra, az elemzők megpróbálták egyetlen meghatározó mozzanatra leegyszerűsíteni – így például a demokrácia iránti vágyról, a kommunizmus iránti gyűlöletről, a gazdasági hanyatlásról beszéltek -, miközben nyilvánvalóan többet értünk meg az eseményekből, ha úgy közelítünk hozzájuk, hogy azok egyetlen politikai erőtérben játszó külön­böző szereplők interakciói következtében alakultak. Akárhogyan is volt, e tanulmányomban inkább azokkal a lehetőségekkel foglalkozom, melyeket a kommunizmus összeomlása nyitott meg, és azt is elemezni kívánom, hogyan söpörte félre az események áradata ezeket az új lehetőségeket. Pusztán csak saját tapasztalataimra fogok hivatkozni.

1985 és 1988 között évente elzarándokoltam Magyarország legna­gyobb acélkohászati üzemébe, a miskolci Lenin Kohászati Művekbe, ahol kohómunkásként dolgoztam, minden alkalommal jó néhány hónapig. Bár a szocializmus ránk, az Októberi Forradalom Szocialista Brigád tagjaira épült, alig vettük észre, hogy a rendszer összeomlott. 1989 júliusának második felében éppen Magyarországon tartózkodtam, amikor a külön­böző politikai pártok változó sikerei tartották lázban Budapestet, továbbá az a kérdés, meddig tart ki még a kommunizmus. A dráma kibontakozását Nagy Imre – az 1956 után meggyilkolt reformer miniszterelnök – szim­bolikus újratemetése segítette elő, ahol a Fidesz vezetője, Orbán Viktor diadalmasan és bátran kijelentette: a kommunizmus halott. Tény, hogy ez a vég kezdete volt, melyet Kádár Jánosnak, az 1956-os reformkom­munizmus megteremtőjének mindössze két héttel később bekövetkezett halála szimbolizált. Meglehet, Budapesten Nagy Imre temetése gyúj­tópont volt a politikában, de semmi hasonló hatása nem volt a Lenin Kohászati Műveknél, ahol a munkások erejét a megerőltető műszakok kiszívták, és elmerültek a családi élet problémáiban, dühösek voltak a növekvő árak miatt, és átkozták a vállalatvezetők alkalmatlanságát, tehetségtelenségét.

Csak 1990-ben kezdett a helyzet megvilágosodni, amikor a privati­záció lehetősége felderengett. Üzemi megbízottunk, aki már korábban lemondott posztjáról, és az előző évben visszaadta párttagkönyvét is, aktívan bekapcsolódott abba a mozgalomba, melynek célja az 1956-os munkástanácsok visszaállítása volt, ennek révén szerették volna a Lenin Kohászati Művek irányítását magukhoz ragadni. E szándék már túl kevés és túl késői volt, mivel a szocializmus korábbi menedzserei egyik napról a másikra kapitalista vállalkozók lettek, kivásárolták – vagy inkább eltulaj­donították – a szerteágazó kohászati művek legtermelékenyebb részeit, melyeket a továbbra is állami kézben lévő infrastrukturális, veszteséges részlegek tartottak fenn. A pénz az állami kofferekből az újsütetű vállal­kozók zsebébe vándorolt.

Azon a tavaszon nem dolgoztam, hanem Lukács Jánossal, kollégám­mal és barátommal tartottam, aki próbálta felkelteni a dolgozók érdek­lődését az ESOP (dolgozói részvénytulajdonlási program) iránt, ami a szocializmusból a munkások érdekeit szolgáló kivezető út lehetett volna. Olyan óriáscégeknél is megfordultunk, mint a Rába Művek, ahol vasúti kocsikat gyártottak, illetve voltunk Herenden is, a híres porcelángyárban. A spontán privatizációnak ebben a korai szakaszában jelentős érdeklő­dés mutatkozott a munkástulajdonlás lehetőségei iránt. Lukácsnak még a konzervatív MDF vezetőit is sikerült meggyőznie, hogy támogassák a törvényhozásban ezt az alternatívát. A végén mindez kialudt, mivel a privatizációs folyamatokat központosították annak érdekében, hogy a nyugati pénzügyi cégek ellenőrzésük alá vonhassák. Az átalakulás feltételeit a külföldi tőke diktálta, nem pedig a munkástulajdon és mun­kásellenőrzés különböző formái.

1990 májusában Magyarországról rövid látogatásra Oroszország­ba utaztam, ahol mintegy százötven szovjet szociológusnak tartot­tam előadásokat; az esemény tíznapos volgai tanulmányi hajóúton (komangyirovka) zajlott. A Gogol nevet viselő hajó megfelelt névadója szellemének. Ez a periódus jelentős időszak volt a Szovjetunióban. Februárban a párt lemondott alkotmányban rögzített hatalmi monopó­liumáról, és aztán a balti köztársaságok lépéseket kezdeményeztek a Szovjetunióból való kiválás érdekében. A Gogolon az orosz parlamentben folyó vitákkal szórakoztattak minket; a parlament ülései máskor legföl­jebb pantomimjátéknak tűntek, most viszont Borisz Jelcint, Gorbacsov fő riválisát akarták Oroszország elnökének megválasztani. A hajó így a peresztrojka amolyan úszó laboratóriumává változott, amikor utazás közben a gazdaság minden területén zajló titkos privatizációról szóló tör­ténetekkel traktáltak útitársaim, és ezt a titkos privatizációt maguk között szövetkezeti mozgalomnak nevezték. Még a szociológusok is megalakí­tották saját szövetkezeteiket, és közvélemény-kutatási eredményeikkel eredményesen járultak hozzá a lelkes civiltársadalom kialakulásához. Aztán megvendégeltek a harcias vorkutai bányászokról szóló beszámo­lókkal; ezek a bányászok a szibériai és az ukrajnai kollégáikkal együtt majd a következő évben térdre is kényszerítették a Szovjetuniót.

Kétségbeesetten kerestem a lehetőséget arra, hogy megismételhes­sem magyarországi terepmunkámat, vagyis hogy bejussak egy szovjet műhelybe dolgozni, amit aztán a csodával határos módon a következő évben sikerült megvalósítanom a távoli északon, Sziktivkar városában. Vajon akadt-e jobb hely a Gogolnál, ha az ember a szociológusok között igyekezett kapcsolatot találni, akik – mint azt később megtudtam – az egész Szovjetunió gyáraiban és vállalatainál (beleértve a hadiipari üze­meket is) nagyra becsült személyzeti vezetők voltak. Az expedíció koc­kázatos vállalkozásnak bizonyult, mivel a párt még nem teljesen bénult meg, és az út rosszul végződött: vádak és kifogások merültek fel azokkal szemben, akik túl sok időt töltöttek velem és a másik három amerikaival. Nekem azonban óriási kaland volt ez az út, mert mindenben különbözött korábbi, előre megtervezett és megszervezett Szovjetunióbeli útjaimtól, és nekem sikerült itt barátságot kötnöm azokkal, akikkel a következő év­tized során együtt kísértem figyelemmel a szovjet összeomlás fázisait.

És ha mindez nem lett volna eléggé érdekes, akkor elmondom, hogy ugyanezen év júliusában, a szovjet utamat megelőzően Dél-Afrikában jártam. 1968 óta nem vetődtem el arra, mivel az Afrikai Nemzeti Kong­resszus bojkottot hirdetett az apartheid kormány ellen a tudomány terü­letén. De akkoriban kezdett kirajzolódni a közeledés az Afrikai Nemzeti Kongresszus és de Klerk kormánya között. Februárban szabadon en­gedték a hosszú ideje börtönben tartott Nelson Mandelát, és csapatostul kezdtek visszatérni az országba a száműzetésben élők is. Dél-Afrika, amely politikailag mindig is eleven volt, most egyenesen tűzijátékot produkált, mivel a szegregált városban fellángoltak az összetűzések. Tanúja voltam a sowetói futballstadionban a Dél-afrikai Kommunista Párt megalakulásának, pontosabban újraalakulásának. Aligha lehet elfejteni annak a délutánnak a drámai légkörét, ahogy a felszabadító harc hőseit, akik olyan sokáig éltek illegalitásban, most sorra bemutatták a mintegy negyvenezer fős, reménykedő tömegnek. Meglehetősen ironikus persze, hogy Dél-Afrikában a kelet-európai kommunista pártok és az államszo­cializmus összeomlásáról tartottam előadásokat. Nagyon nehéz volt szembesülni a párt rendíthetetlen harcosainak ezekkel a tényekkel, de még Joe Slovo, a kommunista párt akkori főtitkára is friss szellemű vitát kezdeményezett a kommunista mozgalom hazai és nemzetközi történe­téről. Ám a szocializmus eszménye ebben az országban is vereséget szenvedett, amikor az Afrikai Nemzeti Kongresszus által alakított új kor­mány 1994-ben hivatalba lépett, és privatizációs programot indítva útjára, tágra nyitotta a határokat a nemzetközi verseny előtt, ami természetesen a munkások elbocsátásával és a munka informalizálásával járt. Tény, hogy az Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetői szívesen letagadnák, hogy valaha is elkötelezték magukat a szocializmus mellett.

A Polányi-elmélet rejtélye: piacosítás ellenmozgalom nélkül

1990-ben meglehetősen optimista voltam a jövőt illetően, és ennek egy polemikus írásomban hangot is adtam: „A marxizmus halott: éljen a marxizmus”. A marxizmus, írtam akkor, az az elmélet, amely a legjobb magyarázattal képes szolgálni az államszocializmus összeomlásának okairól most, hogy a termelési viszonyok már nem béklyózzák meg a termelőerőket. De ennél is fontosabb – jelentettem ki -, hogy a szovjet típusú kommunizmus csődje megnyitja az utat a marxizmus előtt, hiszen az végre kiszabadulhat az uralkodó ideológia szorításából. Az elüszkö­södött láb levágása után a marxizmus újra felkel és jár majd. Tény, ami tény, mindmáig tévedésnek bizonyult ez a jóslatom – kevés kivételtől eltekintve a kapitalizmus ilyen vagy olyan formában, de mindenhol győ­zedelmeskedett, letarolta és megsemmisítette a valódi alternatívákat, beleértve magának az alternatívának a lehetőségét is.

Ugyanakkor a marxizmushoz, de legalábbis az általam marxizmusként ismert eszmékhez való viszonyom is meglehetősen kritikus lett. Segítsé­gével meg tudtam magyarázni az államszocializmus megsemmisülését, de nem segített eligazodni a szocializmusból a kapitalizmusba való átme­net okozta pusztítást illetően; az átmenetnek ezt a folyamatát egyébként én primitív ellen-felhalmozásnak, leépülésnek [disaccumulation] neve­zem. A piacosítás keretei között nem a kizsákmányolás, hanem a munka száműzése volt a legszembetűnőbb jelenség, amely magyarázatot kívánt. Hogy megértsem e folyamatokat, Polányi Károlynak A nagy átalakulás című 1944-ben született klasszikus művének tanulmányaihoz és figyel­meztetéseihez fordultam. A mű két szempontból is roppant jelentős.

Először is, a szerző azt állította, hogy a piaci kapitalizmushoz nem vezet piaci út, hogy a piacok természetes módon nem alakulnak ki, hanem erőszakkal kell őket megteremteni és fenntartani az állam poli­tikai beavatkozása révén. A piaci fundamentalizmusnak a paradoxonja, amely a szovjet államnak a kapitalizmusba való átalakulását is mozgatta, abban állt, hogy a piacnak a régi rendszer hamvaiból kellett volna feltá­madnia. Ahogyan korábban a bolsevik átmenet, ez utóbbi is forradalmi átmenetnek bizonyult – a kapitalizmusba való átmenetet ötszáz nap alatt lebonyolítani, ahogyan a Satalin-terv megfogalmazta, az államot a lehető leghamarabb lerombolni, és mindenkit, aki ellenállni próbál a változások­nak, a sokkterápiával lesből megbénítani. Polányi már azelőtt megma­gyarázta ezt nekünk, mielőtt ez a big bang, ez a nagy durranás fedőnevű piaci őrület kirobbant volna, és a szovjet lakosság a sokkterápia pusztító hatása alá került. Kína tisztán igazolta Polányi azon jóslatát, hogy a párt által szervezett és vezényelt átmenet hogyan táplálja és formálja ki az államszocializmus méhében a piacgazdaságot. Magyarország pedig még korábban demonstrálta, milyen hatékonyan lehet a központosított gazdaság repedéseiben kicsírázó piacokat felnövelni.

E tanulmányban azonban Polányi jelentőségének inkább a második aspektusával foglalkozom, nevezetesen a kettős irányú mozgás elméle­tével – vagyis azzal, hogy az önszabályozó piac kialakulása szükségsze­rűen vezet el az ellenmozgalomhoz, a társadalom önvédelmi lépéseihez. Polányi azt állítja, hogy nem a kizsákmányolás, hanem az árucikké válás, az ún. kommodifikáció volt az, ami Nagy-Britannia társadalmi szöveté­nek felfeslésével fenyegetett az ipari forradalom idején, és ez váltott ki tiltakozást. Különösképpen a termelésnek, a munkaerőnek és a pénznek mint kulcsfontosságú tényezőknek az árucikké tétele volt az, ami a civi­lizáció megsemmisülésének veszélyét hordozta, és egyértelműen ez a helyzet fenyegette Nagy-Britanniát a tizennyolcadik században. Amikor az emberi lényeket a szabályozatlan munkaerőpiacon szabadon adható és vehető munkaerővé redukálják, megsemmisül emberi karakterük, és használhatatlan eszközökké silányulnak azon vállalkozások számára is, amelyek őket mint munkaerőt megvásárolták. Amikor a földet és a földből élő közösséget elválasztják egymástól, hogy eladó területekké változtassák és tetszés szerint kereskedjenek vele, akkor az attól kezd­ve már nem szolgálja eredeti célját, vagyis azt, hogy az emberi létezés alapja legyen. Amikor a pénzből csinálnak árucikket úgy, hogy az értéke hullámzik, akkor éppen azokat a vállalkozásokat taszítják ki az üzletből, amelyeket pedig fenn kellene tartania. Ennek a három fiktív árucikknek ez a közös sajátossága: mihelyt a szabályozatlan csereforgalom részévé válnak, elveszítik használati értéküket, noha a cserének éppen ez volna a célja. De használati értékük elvesztése magával vonja a társadalom emberi kötelékeinek felbomlását, és erre – mondja Polányi – a társada­lom spontán módon önvédelemmel válaszol.

Polányi tételét az angol történelemből vett példákkal illusztrálja. Így leírja, hogyan védelmezte az egyházközségek közösségeit a Speenhamland­-rendszer, vagyis az önszabályozó piacot feltartóztató 1795-ben elfogadott törvény (amire majd később még visszatérek), amely külső támogatást nyújtott a nemzeti munkaerőpiac kialakulásá­nak hatásaival szemben. Ám a gát 1834-ben átszakadt, ekkor ugyanis új szegénytörvényt fogadtak el, amely felszámolta a külső támogatást. Mindez azonban a társadalom részéről ellenlépést váltott ki: megalakultak Robert Owen utópikus közösségei, kialakult a szövetkezeti mozgalom, létrejött a chartista mozgalom, majd később, a tizenkilencedik század utolsó negyedében parlamenti törvények törölték el a szervezkedést tiltó törvényeket, és lehetővé tették a szakszervezetek kiformálódását, kiterjesztették a munkásosztály szavazati jogait, bevezették a munkások kompenzációját és így tovább. A huszadik századi történelemben Polányi figyelme az aranystandard által irányított nemzetközi kereskedelem felé fordul, vagyis a pénz kommodifikálása kelti fel érdeklődését. Az a pusz­títás érdekelte, amit ez a jelenség eredményezett az 1930-as években az egyes nemzetgazdaságokban, és ami az egyes országokban eltérő reakciót váltott ki a fasizmuson át a sztálinizmusig, a New Deal-ig és a szociáldemokrácia kialakulásáig. Minden politikai rezsimben közös volt azonban az, hogy reaktív elszigetelődéssel próbáltak védekezni a nem­zetközi kereskedelem és az árucikké változott pénz okozta pusztítások ellen. Bár a reakciónak specifikus történelmi gyökerei voltak, különösen fontos volt az osztályerők egyensúlya, ám a hajtóerőt az adta, hogy a társadalmat a piac a teljes megsemmisülés rémével fenyegette. Polányi ezt a folyamatot a kettős mozgás törvényeként fogalmazta meg: minden egyes lépésre, amelyet az önszabályozó piac kialakítása felé tesznek, a társadalom ellenmozgással válaszol. Az embert ez a megfogalmazás Newton harmadik mozgástörvényére emlékezteti: a hatás és az ellenha­tás egyenlő és ellentétes irányú!

Ám itt van a probléma gyökere is. Tény, hogy az angol munkásság mobilizálódott, és az is tény, hogy a mobilizálódást nem lehet pusztán a kizsákmányolás mértékével magyarázni, hanem nyilvánvaló, hogy tör­ténelmi örökségek is jelentős szerepet játszottak kialakulásukban, amint arra E. P. Thompson az angol munkásosztály kiformálódásáról szóló, ra­gyogó munkájában rámutat. Ha Oroszország felé fordulunk, látható, hogy a társadalom reakciója – már amit annak lehet nevezni – a sokkterápiára és általánosságban a piacosításra a fentiektől jelentősen eltért. Ahelyett, hogy egyre szélesebb körű tiltakozás mutatkozott volna, a társadalom hajlandó volt visszatérni a nem-piaci, szovjet korszakot megelőző álla­potokhoz. Amikor a rendszerváltást követően a szovjet munkásosztály sorsát elemeztem, felfigyeltem egy folyamatra, amelynek az involúció elnevezést adtam – azaz se nem forradalom, se nem evolúció -, és amely a Polányi által piac előtti társadalomként leírt viszonyrendszerre hasonlít, alapját pedig a háziipari gazdaság és a kölcsönösség valamint újraelosztás elvei adják. Ezt a visszalépést az ipari munkásság körében éppen úgy meg lehet figyelni, mint a közös gazdaságokban dolgozó parasztok között. A piacosítási folyamat nem indította be a társadalom spontán ellenállását. Éppen ellenkezőleg.

A kommunista korszakból jóval erősebb civil társadalmat öröklő Magyar­országon és Lengyelországban a kettős mozgás eltérő formát öltött. Az ember azt várná, hogy a Szolidaritás által megalakított kormány a piac­gazdaságba való átmenetet óvatosan bonyolította le, és a gyakorlatban majdnem ez is volt a helyzet, de nem a Szolidaritás vezetőinek ellenállása, hanem a menedzserek vonakodása miatt. Mint azt David Ost olyan ékes­szólóan leírta, a Szolidaritás antikommunizmusa erősebbnek bizonyult a munkásosztály támogatása iránti elkötelezettségüknél – olyannyira, hogy a szocializmus összeomlását követően a munkaerő szorongatott helyzet­be került, ha politikai támogatást keresett. A kommunizmus elutasítása olyan mélyről fakadt a lengyel társadalomban, hogy nemcsak a szocializ­must, hanem az osztálynak a fogalmát is megtagadták, és ezzel szélesre tárták a kaput a jobboldali nacionalizmus csábereje előtt. Magyarországon hasonló történéseknek lehettünk tanúi: először a szabaddemokraták és a Fidesz álltak a piaci társadalom megteremtéséért folyó harc élén, majd a kommunista párt örökösei is csatlakoztak hozzájuk. A társadalom piac­cal szembeni ellenállását itt is a konzervatív nacionalista pártok, például a Magyar Demokrata Fórum vették kézbe. Gille Zsuzsa például leírja, az Európai Unióhoz való csatlakozás hogyan hozta magával az olcsó élelmiszerek importját, új ipari sztenderdek erőszakos bevezetését és a mezőgazdasági termelésbe beözönlő külföldi tőke térnyerését. Mivel e támadásokkal szemben teljesen védtelenek voltak, a parasztok a Jobbik és a hozzá hasonló jobboldali pártok támogatását keresték a neoliberális politika csapásaival szemben. Akárcsak Lengyelországban, az ún. szo­cialista pártok lemondtak a szocialista eszmények védelméről, és ezzel utat nyitottak a jobboldali nacionalizmus előtt.

A dél-afrikai neoliberális fordulat egészen más történelmi kontextusban zajlott, de kérdés, mennyire eltérőek az eredmények. Polányi ténylege­sen Dél-Afrikára utal, amikor egy meglehetősen elnagyolt értékelésében a gyarmatosítás hatásait elemzi, és párhuzamot von az angol munkás­osztályt a tizenkilencedik század elején ért pusztulással – párhuzamot lát a közösség felszámolásában és a munkások lealacsonyításában. Minden politikai tiltakozást, minden politikai függetlenségi törekvést Polányi az angol ipari forradalom lencséjén át vizsgál. Ahogyan Anglia historiográfi­ája előrelépett 1944 óta, ugyanúgy lépett előre Dél-Afrika historiográfiája is, ami azt jelenti, hogy a harc sohasem egyszerűsíthető le a társadalom önvédelmére. De még ennél is fontosabb, hogy azt láthatjuk, a társadalmi tiltakozás az 1980-as években érte el csúcspontját, vagyis akkor, amikor még az apartheid állam irányította a gazdaságot. Tény, hogy éppen ezzel az ipari irányító apparátussal szemben lépett harci szövetségre az ipari tőke az Afrikai Nemzeti Kongresszussal. Továbbá, amikor az apartheid bukásával a piacok megnyíltak, bár nem tűntek el teljesen a tiltakozások, de meglehetősen alábbhagytak. Ahogyan a munkásosztályt kiszorították a termelésből az informalizálás legkülönbözőbb eszközeivel (kiszervezés, háztáji, háziipari termelés stb.), úgy veszítette el képességét is arra, hogy tiltakozzon, míg azok, akik meg tudták tartani az állásukat, elvesztették érdeklődésüket a tiltakozás iránt. Ismételten, a felszabadító párt feladja szocialista elveit (egészen odáig elmegy ebben, hogy azt is tagadja, vala­ha lettek volna szocialista elvei), és keblére öleli a neoliberalizmust; ezzel a lakosság döntő többségét magára hagyja. Érdemes itt megjegyezni, hogy a Grounding Globalization című művükben Webster, Lambert és Bezuidenhout bemutatja, hogy a háztartásigép-iparban a piacosításra adott válasz mennyire eltérő Dél-Koreában (túlmunka és beleegyezés), Ausztráliában (szervezett harc) és Dél-Afrikában (informalizálás). El kell gondolkodnunk azon, vajon a reakciók miért ennyire eltérők a gazdasá­gilag párhuzamos helyzetekben.

A neoliberalizmus fűtötte a kapitalizmus elleni fellépés másféle for­máinak meghonosodását is. Cihan Tugal például a Törökországban tapasztalható neoliberális iszlám felemelkedésére utalva egyfajta passzív forradalomról beszél, amely felszívta az iszlám kapitalizmusellenességét, részben persze az iráni forradalom tapasztalataira adott reakcióként, mivel ez utóbbinak sikerült féken tartania a neoliberalizmust. Érdekes jelenség, hogy azokban az országokban, ahol a szocializmust katonai diktatúra söpörte el, a szocializmus ismét egyfajta virágkorát éli. Itt első­sorban Latin-Amerika ún. „rózsaszín forradalmi hullámára” utalnék, azaz arra a folyamatra, melynek során szocialista pártok kerülnek hatalomra inkább választások, mintsem forradalmak útján – gondoljunk csak Bolí­viára, Venezuelára, Uruguayra, Brazíliára, Chilére, Argentínára. Ezekben az országokban ma is napirenden vannak olyan szocialista projektek, amelyek lényegében a részvételi demokráciára épülnek.

A nagy átalakulástól a piacosítási hullámokig

Polányi Károly elmélete két, egymással szorosan összefüggő rejtélyt ha­gyott ránk. Egyfelől, nem vizsgálta a piacosítással szembeni ellenmozgal­mak lehetőségének feltételeit, és különösképpen a jelenlegi neoliberális korszak adta feltételeket. Másfelől, Polányinak meggyőződése volt, hogy az emberiség soha nem fogja ugyanazt a hibát ismét elkövetni, soha nem fog beletörődni a piaci fundamentalizmus meggyökereztetésébe, amit ő liberális krédónak nevezett, és amelynek alapját az önszabályozó piac ideája alkotja. Miután rámutatott, milyen szörnyű pusztítással járt az emberiségre nézve, úgy gondolta, lehetetlen, hogy a piaci funda­mentalizmus ismét feltámadjon. Azt gondolta, a két világháború okozta tragédia, valamint a fasizmus és a sztálinizmus tapasztalatai mindörökre maguk alá temették az önszabályozó piac eszméjét. Ha választ találunk arra, jóslata miként lehetett fatálisan téves, akkor jóval hatékonyabban láthatjuk át, hogy a piacosítás jelen hullámára adandó ellenmozgalom vajon miért is várat magára.

Mikor Polányi az önszabályozó piac végét posztulálja, akkor a kapi­talizmus történetét két szakaszra bontja: az önszabályozó piac felemel­kedésére és bukására. Az önszabályozó piacot a Speenhamlandnek harminckilenc évig sikerült feltartóztatnia, vagyis a törvény 1795-ös megszületésétől 1834-es visszavonásáig; ekkor a szegénytörvény lépett a helyébe, amely felszámolta a külső támogatást, és első ízben teremtette meg a valódi munkaerőpiacot. Csak ekkor – vagyis amikor kénytelen volt függőségi mentalitását feladni és puszta léte forgott kockán – vált képessé a munkásosztály arra, hogy önmagát történelmi erőként megalkossa, ami meg is történt a tizenkilencedik század során. Az éhínség ostorcsapásai alatt nyögve állt be a munkásság a gyári moz­galom mögé; ekkor azt követelte, hogy rövidebb legyen a munkanap, kiállt az owenizmus, a szövetkezeti mozgalom és chartista mozgalom mellett, szavazati jogainak kiterjesztése érdekében. Csak amikor a munkásosztály a reformista szakszervezetek révén már hozzáedződött a kapitalizmus feltételeihez, (amelyet részben még jobban elmélyített az 1873-1886-os nagy gazdasági válság) akkor, azaz a tizenkilencedik szá­zad utolsó negyedében szerezte meg a törvények adta engedményeket. A piac megjelenésére adott válasz egyfajta új imperializmusban öltött testet, amely a világkereskedelem működésével, a nyersanyagpiacok és új piacok megszerzésére irányuló versengéssel függött össze, és mindez elvezetett az első világháborúhoz.

De aztán, az első világháborút követően a piacokba vetett hit hevesen nyert teret, és a virágzó 1920-as évek a szabad kereskedelem hátán felkapaszkodó kapitalizmus gyors terjeszkedésének lettek tanúi; a sza­bad kereskedelem pedig az aranystandardba vetett bizalmon alapult. Az aranystandarddal valójában a nemzeti valutáknak rögzített átváltási rátája volt, ami katasztrofálisan lecsökkentette a nemzeti központi bankok manőverezési képességét a monetáris politika irányítása és közvetve a nemzetgazdaságok élénkítése terén. Végül az aranystandardra épített kierőszakolt nemzetközi kereskedelem az egész rendszert romba dön­tötte; az első ország, amely összeomlott, Nagy-Britannia volt (1931-ben), majd az USA is felmondta az aranystandard elvét (1933-ban), és ekkor kezdett kialakulni a piaccal és a pénz kommodifikálásával szembeni protekcionista politika. Akárcsak az 1834-es szegénytörvény, az arany­standard felmondása is a piac elleni fellépés kezdetét jelentette, ami a New Deal, a szociáldemokrácia, továbbá a fasizmus, a kollektivizálás, a központi gazdaságirányítás, valamint a második világháború kirobba­násában intézményesült.

Polányi elméletében a nagy átalakulás nem a piac létrejöttét jelenti, hanem a piac elleni fellépést, ami a piacot a társadalom ellenőrzése alá tudja vonni. Élete végén nem a piac teljes felszámolásában bízott, hanem a társadalmi ellenőrzésben, ami meg tudja őrizni a földet, a munkaerőt és a pénzt a teljes kommodifikálástól. A kapitalizmusnak mindössze két periódusát különböztette meg: az önszabályozó piac eszméjének felemelkedését, ami fokozatosan magával vonta a munkaerő, a föld és a pénz áruvá válását, majd erre válaszul életre hívta a társadalom önvédelmi ellenmozgalmait. Amikor az ember ráébred az önszabályozó piac váratlan visszaszivárgására – az 1970-es évek közepén és az olajválság hatására -, akkor megpróbálja Polányi történetszemléletét újraértelmezni, és a piacosításnak nem pusztán egyetlen általános felívelő korszakát tételezni, melyet az ellenmozgás lefelé haladó ága követ, hanem egymást követő piacosítási hullámokat látni, amelyeket a kommodifikáció elkülöníthető mintázata és a piacosításra adott eltérő ellenmozgalmak jellemeznek.

Ha követjük Polányi leírását, az első periódus a munka árucikké té­telének megtörténtét és az arra adott reakciót foglalja magában. Itt az ellenmozgalom valójában az osztályharc, amelynek során a munkaerő a munkajogok kiterjesztését követeli, és a küzdelem még akkor is a helyi közösségekből indul ki, ha később a század folyamán országos jelentőségűvé válik. A viszontválasz konkrét formáját az osztályerők nemzeti konfigurációja alakította – így aztán Angliában a munkásosztály nagyjából és egészében autonóm erőt alkotott, míg a kontinensen a munkások szövetséget kötöttek a kapitalistákkal a feudális arisztokrácia ellen. Angliában a munkásosztály meg volt félemlítve és ki volt zárva a politikai képviseletből a reformista szakszervezetek létrejötte előtt, majd ezek mederbe terelték és megszelídítették az elégedetlenséget. Ezzel ellentétben, a kontinensen a domináns osztályok felismerték az effajta kirekesztés veszélyeit, és a munkások lehetőséget kaptak arra, hogy megalakítsák saját pártjaikat. Amikor pedig a munkaerő jogait törvényileg is garantálták, akkor a szabad kereskedelemnek a nemzeti protekcio­nizmus szabott korlátokat. A protekcionizmust az első világháború hozta felszínre, ami a piacosítás második hullámát indította el.

Hogy bekapcsolódhassanak a nemzetközi kereskedelembe, a nemzeti valuták most az aranystandardnak voltak kiszolgáltatva, ami konverti­bilissé tette őket. Ám a pénz áruvá válása súlyos inflációt és deflációt eredményezett, és a nemzetgazdaságokat létükben fenyegette. A piaco­sításnak ebben a második hullámában a nemzetgazdaságok reagáltak a fejleményekre azzal, hogy felmondták az aranystandardot, és lezárták gazdaságaikat a nemzetközi szabad kereskedelem előtt. Ez az államilag szabályozott gazdaságok korszaka volt, amelyekhez bizonyos szociális és jóléti jogok társultak (amelyekbe beletartoztak a munkával kapcsolatos jogok is). Hogy a protekcionizmus milyen tényleges formát öltött az egyes országokban, ismét csak a történelmi hagyományokat és az osztályok közötti erőviszonyokat tükrözte.

Ha meghatározzuk a piacosítás első két hullámát, illetve a velük szem­ben kialakult ellenmozgalmakat, akkor világosan kirajzolódik a piacosítás harmadik hullámának logikája; ezt a fejleményt Polányi már nem élhette meg. Az 1974-es olajválsággal kezdődő harmadik hullám előrevetíti a kommunizmus összeomlását (és erősen befolyásolta ezt az összeomlást sokféle, közvetett módon), ami aztán még jobban felerősítette és meg is erősítette a harmadik hullámot. Ahogyan például Gil Eyal kimutatta, a kommunizmus ellenségei a piaci fundamentalizmusra támaszkodtak szembenállásuk kialakítása során, és sikerük csak olajat öntött a tűzre, amelynek lángjait az uralkodó ortodoxia vetette. Van-e jobb, megfelelőbb ideológiai inspiráció, mint amit a kommunistákból lett újhitűek teremtenek, olyanok, akik egész életükben a tervgazdaság működését biztosították? Továbbá, mivel a kommunizmus a kapitalizmus egyenlősítő alternatívája volt, a szisztéma összeomlásával csökkent a kapitalizmusra nehezedő nyomás, hogy emberi arcot öltsön – hogy biztosítsa a megfelelő közok­tatást, jóléti juttatásokat, társadalmi biztonságot, egészségügyi szolgál­tatást. Ennek megfelelően az USA-ban minden olyan kísérlet, mely a kapitalizmusnak efféle egyenlősítő arculatot próbál adni, azonnal diszk­reditálódik mint szocialista, tehát ördögtől való, és ez is csak azt mutatja, hogy a kommunizmus összeomlása milyen mélységesen hiteltelenítette ezeket az eszméket.

A piacosításnak ez a harmadik fázisa nemcsak a munkaerő és persze a pénz áruvá változtatását végzi el, hanem a környezetet is áruvá teszi. Ez az új elem az, amely sajátos, új ellenmozgalom alapjául szolgálhat, ám ennek olyan ellenmozgalomnak kell lennie, amelynek – ha valóban hatékony akar lenni – globális méreteket kell öltenie. Még nem jutottunk el a földi létet fenyegető szörnyű veszélyhez, amely az emberi jogok széles körű védelméért kiáltana, és amely magában foglalja majd a munka- és szociális jogok körét, de persze túl is lép azokon. Csak az egész em­beriséget fenyegető, egyre súlyosbodó környezeti válság – függetlenül attól, hogy a globális felmelegedés, a vizek privatizációja vagy a föld kizsákmányolása okozta-e – eredményez majd hatékony globális ellen­mozgalmat. A mozgalmat nem a világvégével riasztgató forgatókönyvek vagy absztrakt jóslatok fogják felfejleszteni, hanem katasztrófák sorozata Csernobiltól kezdve az ázsiai cunamikig.

Az effajta környezeti katasztrófáknak emblematikus példája volt az a cseppet sem a természet okozta pusztulás, ami a Katrina-hurrikánt kö­vetően New Orleansban bekövetkezett, hiszen egyértelműen és tisztán a piaci fundamentalizmus és a vele fű alatt együttműködő nemzetvédelem tevékenységének következménye volt. Először is, a kapitalista környezet­pusztításnak óriási szerepe volt abban, hogy a hurrikán ilyen hatalmas károkat okozhatott. A hurrikánok általában véve is egyre intenzívebbé válnak a globális felmelegedés miatt, ami megemelte az óceánok vizé­nek hőmérsékletét. Ami New Orleanst illeti, ez mesterségesen kialakított város, melynek nem is volna szabad azon a helyen léteznie, mert a Mississippi árterében fekszik. Ahogyan a huszadik század folyamán a város terjeszkedett, egyre több mocsaras területet csapoltak le, és ezzel a város egyre nagyobb részét a tengerszint alá nyomták, amivel csak még sebezhetőbbé vált a hurrikánok előtt, és egyre inkább a spórolósan kiépített töltésektől és gátaktól függött a sorsa. Ahogyan a városban fejlődésnek indult a szórakoztató ipar, a Mexikói-öbölben pedig egyre intenzívebben fejlesztették az olajipart, úgy erodálódtak a mocsaras területek, és ez teljesen kiszolgáltatta a metropoliszt a viharoknak. A nemzetvédelem elmulasztotta a környezeti pusztulás hatásainak ellensú­lyozását. Az, hogy a gátak felmondták a szolgálatot, nemcsak a mérnöki és építői hanyagság vagy tudatlanság következtében állt elő, hanem az infrastruktúra fejlesztésének elhanyagolásából fakadt, ami háttérbe szorult a katonai biztonsággal szemben.

Az állam militarizálása nemcsak a megelőzés elmulasztására ad magyarázatot, hanem arra is, miért volt olyan határtalanul elfuserált a mentési hadművelet, ami sokkal inkább emlékeztetett katonai meg­szállásra, mintsem humanitárius mentési beavatkozásra; hiába volt a mentés, a lakosság negyede az elárasztott városban rekedt, és több mint ezer ember halt meg. A torzszülött nemzetvédelemi minisztérium létrehozása, amelynek a Szövetségi Katasztrófa-elhárítási Ügynöksé­get [Federal Emergency Management Agency] is alárendelték – ezzel lefokozták minisztériumi státusából -, nagyjából-egészében megvilágítja a tehetetlenség forrását. De ugyanennyire fontos az a tény is, hogy az állam a kirekesztett lakosságot – szegényeket és feketéket, fehéreket és időseket, kórházi ápoltakat és a börtönök foglyait – nem tekintette érde­mesnek arra, hogy megmentse őket. Végül pedig, amikor az újjáépítésre került sor, az állam jócskán megnehezítette ugyanennek a kirekesztett csoportnak a dolgát, amikor megpróbálták visszakövetelni otthonaikat; vagy azzal, hogy elképesztően magas biztosítási díjat követeltek tőlük, vagy úgy, hogy a bérlakás-rendszert egyszerűen felszámolták. Az újjá­építés és a rehabilitáció pedig úgy folyt, hogy az építőiparban érvényes munkajogokat egyszerűen felfüggesztették, és ezzel bátorították a mun­kaadókat arra, hogy inkább papírok nélküli emigránsokat alkalmazzanak a New Orleans-i munkavállalók helyett. Egyszóval, a szövetségi kormány maga vezényelte a természet árucikké változtatásának és a munkaerő újra áruvá változatásának hosszú történetét.

Tágabban értelmezve, világosan láthatjuk, a környezeti pusztulást mint problémát – függetlenül attól, hogy éghajlati változás, az erdők kiirtása vagy mérgező hulladékok okozták – hogyan próbálják további kommodifikálással (nevezetesen azzal, hogy bírságolják a szennyezést) megoldani. A környezet elpusztítása ezzel mintegy elfogadhatónak mi­nősül, mindaddig, amíg fizetünk érte, de amikor ezt tesszük, akkor csak elmélyítjük a jövőbeni válságot, és egyúttal a károk jóvátételére szolgáló összegek kifizetését a károk okozóiról átruházzuk azokra, akik nem tudják e költségeket viselni.

A piacok összetett és egyenlőtlen fejlődése

A piacosításnak ezek a hullámai nem egymástól elszigetelten jelentkez­nek, hanem inkább dialektikus fejlődést (vagy visszafejlődést) mutatnak. E fejlődés során minden egyes újabb hullámot két körülmény határoz meg: a három fiktív árucikk (a munkaerő, a pénz és a föld) közül melyik­nek az aktuális kommodifikációja zajlik, illetve hogy erre a folyamatra éppen milyen a jellemző reakció. A fő vonulat mellett azonban a másik két fiktív árucikk kommodifikációja is jelen lehet. A piacosítás második hulláma többek között támadást intézett az első periódusban megszerzett munkajogok ellen, illetve a pénz áruvá válását hozta magával, amely aztán – ellenreakcióként – újra szociális jogokat alakított ki, köztük mun­kajogokat is. Hasonlóképpen, a harmadik hullám, mint már fentebb láttuk, a munkaerő áruvá válását, a szociális jogok visszavonását és a pénz kommodifikálását eredményezi; amint azt jól láthattuk az egész világon végigsöprő pénzügyi válság során, illetve hatása most már kiterjed a természet áruvá alakítására is, ami új, tartós fenyegetést jelent az egész emberiségre. Tény, hogy a neoliberális rend azzal a kihívással állt elő, hogy meg kell értenünk a három kommodifikációs jelenség egymáshoz való viszonyát, azokat az új formákat, amelyeket felvesznek, valamint a folyamatos ellenmozgalmak természetét.

Végül, a piacosítás hullámait a világ különböző térségeiben eltérően érzékelik a társadalmak, és nemcsak a helyi és nemzeti hagyományok különbözősége miatt, hanem annak következtében is, milyen helyet fog­lalnak el a kapitalista világrendszerben. Amikor Polányi egyenlőségjelet tesz az afrikai közösségek gyarmati felszámolása és a brit munkásközös­ségek megsemmisítése közé, lényeges különbségeket hagy figyelmen kívül, mindenekelőtt a gyarmatok kizsákmányolását a természeti kincsek kiaknázása és új piacok megnyitása céljából; utóbbi ugyanis a létfenn­tartási eszközökhöz való hozzáférést csak részlegesen korlátozta, míg az ipari Nagy-Britanniában a munkaerő teljes kisajátítása ment végbe a létfeltételektől való teljes elszigetelés közepette. A brit munkaerő alkal­mazása a gyarmatokról beszállított nyersanyagok importjától és a Nagy-Britanniában gyártott késztermékek gyarmatokra exportálásától függött. A második korszakban annak a birodalmi célkitűzésnek a véghezvitele, hogy a kapitalista világgazdaságba integrálják a periferikus térségeket, sikeres függetlenségi mozgalmaknak teremtett lehetőséget, és véget vetett a nagyhatalmak gyarmatok iránt tanúsított politikai felelősségvál­lalásának. A perifériás országok spontán módon alkalmazkodnak peri­ferikus szerepükhöz, sőt reprodukálják is ezt az állapotot akkor, amikor versengenek a kapitalista befektetésekért és az északi piacokra való bejutásért. Az ún. globalizáció harmadik korszakában a periféria országai válnak áldozati bárányokká a környezeti harcokban, mivel a mérgező hulladékok szemétdombjai lesznek, és a légkörszennyezést is ők sínylik meg legjobban. Igaz, persze, hogy az ilyen súlyos környezeti veszélyeket nem lehet könnyedén specifikus földrajzi térségekhez szögezni, amint azt a csernobili katasztrófa oly ékesen bizonyította.

A világ különböző régiói nemcsak eltérő módon érzékelik a kommo­difikáció hatásait, hanem elérő ritmusban is. A három hullám története Angliában például majdnem két évszázadot fog át, míg az USA-ban mondhatni egyetlen század alatt lezajlott. Kína és a hozzá hasonló országok e három hullám egyidejű jelenlétét tapasztalják meg. Olyan ez, mintha a Speenhamland óta napjainkig lezajlott eseményeket ötven esztendőbe sűrítenénk. Ahogyan Vu Dzsi-min írta, a kínai hukou (tartóz­kodási engedély) rendszer, ami a vidékről jövő munkaerő áramlását az állampolgári jogok segítségével szabályozza, a kínai Speenhamlandnek tekinthető, mert a vidéki települések felelőssége volt, hogy lakóik boldo­gulásáról gondoskodjanak. Az utóbbi harminc év reformkorszakában a hukou-rendszer fokozatos összeomlásának és ezzel párhuzamosan az országos munkaerőpiac kialakulásának lehettünk tanúi. Ugyanakkor azonban ezen idő alatt Kína meghatározó jelentőségű kereskedelmi hata­lommá nőtte ki magát, felhalmozva olyan pénzügyi készleteket, amelyek képesek az USA óriási fizetési deficitjét ellensúlyozni. Kína a nemzetközi nyomás hatására csökkentette valutája értékét, ám a gazdaság terén mindmáig elutasította, hogy lemondjon a központi ellenőrzésről. Végül, Kína robbanásszerű növekedése elképzelhetetlen mértékű környezeti problémákat szült. A piaci cunami nyomása alatt álló Kína egyfajta potenciális New Orleans, persze, jóval nagyobb méretekben. Ahogyan maga Polányi is kifejtette, nem maguk a társadalmi változások, hanem a társadalmi változások arányai határozzák meg a gazdasági és szociális katasztrófa méretét.

Fentebb úgy rekonstruáltuk Polányi elméletét, hogy az ő egyszeri „nagy átalakulási” folyamatát kettőre osztottuk; sőt, egy harmadik „nagy átala­kulás” lehetőségét is felvázoltuk. A piacosítás minden egyes hullámát a munkaerő, a pénz és a környezet (mindhárom entitás jelentése időtől és helytől függően változik) kommodifikálásának sajátos kombinációja jellemzi, és mindegyik nagy átalakulás a piacosításra adott ellenmozgást is jelent, mindegyik eltérő mértékű, az aktorok különböznek, más és más a földrajzi epicentrumuk és így tovább. Az egyes „nagy átalakulások” nem szigetelődnek el egymástól, hanem a következő a megelőzőn ala­pul. De fel kell tennünk a kérdést, vajon újabb tárgyakkal bővül-e a fiktív árucikkek köre, vagyis várhatóan kiegészül-e a munkaerő, a pénz és a környezet listája olyan entitásokkal, melyeket a kommodifikálás alapve­tően és lényegében torzít el. Az egyik kézenfekvő tárgy maga a tudás lehet. Ha a mai helyzetben az új ismeretek termelésére és terjesztésére gondolunk, rémülettel kell eltöltsön bennünket, milyen nagy mértékben alá van vetve a tudás és ismeret a piac törvényeinek. Az agytrösztök és az ún. kettes típusú, azaz a problémára fókuszáló és interdiszciplináris ismeretek megszerzésére koncentráló ismeretszerzés felbukkanása jelzi ezek eszközzé válását. Jól nyomon követhető ez a folyamat az egyete­mek jellemző vonásait érintő változásokon: hatalmas tempóban veszítik el autonómiájukat, a közt szolgáló szerepüket, mivel alá vannak vetve az államok és a korporációk igényeinek; és ők híven szolgálják a munkaerő, a pénz és a környezet áruvá tételét. Manapság az egyetemeken tapasz­talható harcok a közösségi tudás védelméért folynak, azért a tudásért, amely elérhető és felfogható a közösség számára, azaz a társadalom érdekében áll, és olyan tudás és ismeret, amely szükséges ahhoz, hogy a piacosítás harmadik hulláma borzalmainak útját állhassuk.

A kapitalizmus és a marxizmus felülvizsgálata

A fentiek ismeretében joggal merül fel a kérdés, vajon Polányi miért gon­dolta azt, hogy az önszabályozó piac eszméje halott és mindörökre el van temetve. Vajon egyszerűen csak az empíriából következő meggyőződése volt-e az, hogy az ellenmozgalmak olyan, a piacok szabályozta rendsze­rekben szilárdultak meg, amelyek már örökkévalónak és sziklaszilárdnak látszottak? Vagy inkább az történt: úgy vélte, az emberiség megértette az önszabályozó piac pusztításaiból adódó tanulságokat, és többé már nem akad olyan állam, olyan burzsoázia, amely effajta kísérleteken töri a fejét? Abbeli igyekezetében, hogy a marxizmustól elhatárolja magát – különösképpen az osztályharcos és történelmi marxizmustól -, Polányi figyelmen kívül hagyta, hogy a piacok kapitalista védőburokban működ­tek. Úgy vélte, az osztályérdekek nem a kapitalista gazdaság, hanem a társadalom önvédelme révén fejeződnek ki. A civil társadalmat nem tekintette sajátos terepnek, melyen a tőke minden igyekezetével saját érdekeinek, különösképpen pedig a felhalmozásra és a profitszerzésre vonatkozó érdekeinek érvényesítésére törekszik. Az önszabályozó piac fontos eszköze a felszámolásnak/felhalmozásnak, amelyet az alárendelt osztályok tulajdontól való megfosztásával hajt végre a tőke, aminthogy az önszabályozó piac ideológiai fegyver is volt, ami mindenkit hatása alá vont. Azzal kecsegtette a részvételre hajlandókat, hogy anyagi ellen­szolgáltatásban részesíti őket. A piaci társadalom a fejlett kapitalizmus hegemóniájának alapja, még akkor is, ha megteremti az alternatívák alapjait is.

Polányi helyesen döntött, amikor hátat fordított a klasszikus marxiz­musnak, azaz Marx, Engels, Kautsky, Luxemburg és Bernstein elméleté­nek. Ez volt ugyanis az a marxizmus, amely sohasem elemezte komolyan a szocializmus elméletét, mert szilárdan meg volt győződve arról, hogy a kapitalizmus halott. Pedig a kapitalizmus nem omlott össze, sőt, a fentebb a piacosítás második hullámának nevezett korszakra válaszul újraszervezte önmagát. A marxizmus is újjáformálta magát, visszalépett a törvényszerű beteljesedés elméletétől az államszocializmus megte­remtéséhez. Ez volt az a marxizmus, amely a szervezett vagy fejlett ka­pitalizmus elméletét, netán a fasizmus és az államszocializmus teóriáját kialakító állam köré szerveződött. Ez volt a szovjet marxizmus virágkora, amely eredetét a nyugati marxizmusba vezette vissza.

A piacosítás harmadik hullámának időszakában összeomlott az ál­lamszocializmus, a jóléti államok pedig erős nyomás alá kerültek, mivel a kapitalizmus új, saját létét is veszélyeztető ellentmondásokat termelt. Vajon milyen az a marxizmus, amely a piacosítás harmadik hullámához idomul, pontosabban szólva, az ellenmozgalomhoz illeszkedik? Bizonyo­san nem a klasszikus, a kapitalizmus önpusztítását hirdető, gazdasági törvényekkel operáló marxizmus lesz, mint ahogyan nem lehet a második korszak államközpontú marxizmusa sem, hanem olyan szociológiai mar­xizmus lesz, amely visszahozza a szocializmusba a szociális elemet a piaccal és az állammal szemben; azt a szociális elemet, amely magába foglalja, de meg is haladja a helyi és a nemzeti kereteket, és a globálisig terjed. A szociológiai marxizmus csak a piacosítás harmadik hulláma ellen fellépő mozgalommal együtt arathat sikert, ma azonban nem tehet mást, mint hogy keresi és feltárja azokat a valóságos utópiákat, amelyek a kapitalizmus repedései között szökkennek szárba.

(Fordította: Baráth Katalin)

A tanulmány az ELTE és a Politikatörténeti Intézet által 2010. január 15-én Budapesten megrendezett „Húsz év után” című konferencián elhangzott előadás írásos változata.