Dolgozatvázlatomban az elmúlt évtized egyik meghatározó tár­sadalomtudományi vonulatához fűzök megjegyzéseket. A mo­dernizációs elméleteket kettős értelemben fogom fel: egyrészt mint szaktudományos teljesítményeket, másrészt mint ideológi­át. E két szempont természetesen nem választható el egymás­tól szigorúan, de bizonyos hangsúlyok érvényesíthetők. Jelen írásomban elsősorban ideológiakritikai, módszertani megközelí­tést alkalmazok, miközben nem vonom kétségbe a vizsgált el­méletek szakmai színvonalát. Sőt! A modernizációs elmélet bizonyos értelemben annak a szellemi-társadalomkritikai tevé­kenységnek a csúcsvonulata, amely a reformgondolkodástól a rendszerváltás igenléséig ívelt a nyolcvanas években. Éppen ezért nem tanulság nélkül való, ha – terjedelmi okokból a szo­kásos hivatkozásokat mellőzve – megvizsgáljuk ezen elmé­letiek) néhány explicit vagy lappangó metodológiai, illetve tartalmi problémáját.

I. A modernizációs elmélet eredetileg – a nyugati szak­irodalomban – a fejlettség és elmaradottság mibenlétét vizsgálta. Születésekor a fogalom vitathatatlanul ér­tékhangsúlyos volt, és a nyugati iparosítás, valamint az angolszász demokráciák intézményi feltételeit kínálta min­taként a világ egyéb térségei számára. A modernizációs ideológia az ismétlési paradigmán (Ágh) nyugodott, amely a nyugati életmóddal és fejlettségi szinttel kecsegtetett belátható időn belül – a minta elfogadása és követése esetén. Az így fel­fogott sikeres modernizációnak két szigorú feltétele volt: a kö­vető társadalom fogadja, igényelje a felkínált mintát, és legyen képes megvalósítására.

Az elméletet – és a hátterében meghúzódó gyakorlatias politikai, üzleti aspirációkat – a hetvenes évek végéig számos kudarc érte, ezért vonzereje a nyugati társadalomtudósok köré­ben csökkent. A kudarcok mindenekelőtt az előbb említett két szigorú feltételre (hajlandóság és képesség), pontosabban ezek hiányára vezethetők vissza, és három területen voltak lát­ványosak. 1. A harmadik világ országainak zömében a westernizációs kísérlet fokozta a szervetlen és egyenlőtlen fejlődés árnyoldalait. Nőtt a bizalmatlanság a fejlett régió kínálta megol­dásokkal szemben, felerősödtek a törzsi-nacionalista, konzer­vatív-tekintélyuralmi ideológiák és mozgalmak. A szórványos gazdasági sikerek politikai elnyomással és különleges tőke­képződési feltételekkel kapcsolódtak össze, tehát az elmélet szá­mára sem kívánatosak, sem kellően általánosíthatók nem voltak. 2. Az európai államszocialista rendszerek – ekkor még – fenntartották egy nem kapitalista modernizáció elvi és gya­korlati lehetőségét. E rendszerek puszta léte vitathatóvá tette a modernizáció unilineáris felfogását, 3. Az a benyomásom, hogy a modernizációs ideológiát a legsúlyosabb vereség éppen „sa­ját pályáján” érte. A fejlett régió korábbi fejlődési íve megtört (és itt nem a növekedési ütemek lassulása a legfontosabb tény). A Nyugat társadalmi-gazdasági rendszereinek mind több pontja bizonyult sebezhetőnek. Alternatív társadalomszervező elvek, posztmodern ideológiák és értékek törnek maguknak utat, amelyek nem illeszthetők a tőke alapvetően hierarchikus rendszerébe (Szabó A. Gy., Vámos, Tütő). Szimbolikus értékű jelzésnek tekinthetjük a Római Klub fellépését is ebben az időszakban.

II. A társadalomtörténeti és elméleti fejlődés paradoxona: miközben Nyugaton az elbizakodott „példamutatás” időszakát a hetvenes-nyolcvanas években a visszafogottabb, kritikusabb önvizsgálat kora váltotta fel, addig a hazai (és általában a ke­let-európai) társadalomtudományokban a modernizációs elmé­letek éppen virágkorukat élték. Mi tette alkalmassá ezt a megközelítést, hogy ilyen fáziskéséssel is a válságba jutó ál­lamszocializmus uralkodó kritikai elméletévé szerveződjön? Mi­lyen funkciók megoldására volt képes, és hol vannak elméleti-módszertani korlátai?

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a „modernizációs el­mélet” kifejezés olyan gyűjtőfogalom, amely egymással lazán érintkező, gyakran egymással is vitában álló felfogásokat sorol együvé. Ezért indokolt a kifejezés többes számú használata is. Összetartozásukat a vizsgált problémák, az érvényesített (nyílt vagy rejtett) értékek és módszerek kapcsolata biztosítja, a tu­dományos paradigma kuhni értelmében.

A modernizációs elmélet – mint paradigma – az állam­szocialista ideológia paradigmáját szorította ki az értelmiségi közgondolkodásban az államszocializmus felbomlásának idő­szakában. Valójában már korábban is létezett egy ideológiai űr, nagyjából a hruscsovizmus bukásától kezdődően. Az ideológiai űr egyetlen társadalomban sem lehet tartós. Kezdetben ezt a teret egy sajátos ökonomista pragmatizmus foglalta el, de ez különböző okok folytán, alkalmatlan volt a szellemi értékinteg­ráció megvalósítására. A modernizációs elmélet viszont – kellő adaptáció esetén – alkalmas volt arra, hogy egybefűzze az ad­dig szétszórt kritikai és reformelemeket, és az ilyen törekvések háttér ideológiájául szolgáljon. A modernizációs elmélet vég­eredményben inkognitóban folytatott küzdelem volt a polgáro­sodásért (kapitalizálódásért). E folyamat során persze egyre kevesebb inkognitóra volt szükség, egymás után hullottak le a különféle államszocialista „fátylak” (kinek-kinek szemérmessé­ge és elszántsága szerint), és a folyamat végeredményeként ott állt a meztelen igazság: a modernizációs elmélet az ál­lamszocializmusból az államkapitalizmusba való átmenet válságtudata és programja.

Megítélésem szerint mindenekelőtt a következők miatt vált alkalmassá e funkció betöltésére:

1. Magyarországon sokáig megoldatlan volt a különféle kri­tikai szaktudományok (politológia, szociológia, közgazdaság­tan, jogtudomány stb.) eredményeinek összekapcsolása úgy, hogy azok egymás következtetéseit erősítsék. Ez az elmélet le­hetővé tette, hogy most minden irányból dokumentálódjék egy „modernizációs zsákutca” (Lengyel), és a kiútra többé-kevésbé összhangban álló javaslatok szülessenek (lásd pl. a Fordulat és reform vagy Bihari: Reform és demokrácia című írásokat, il­letve a Beszélő „Társadalmi szerződés” című különszámát).

2. A modernizációs ideológia fogalmi apparátusa úgy épül fel, hogy az általa kívánatosnak tartott társadalomfejlődési irá­nyokat egyetemes, összemberi fejlődési irányként tünteti fel. Kikapcsolja az érdekküzdelmek racionális szociológiai tartal­mát, látszólag értéksemleges, rendszersemleges kifejezések­hez köti programját. E nyelvi redukcióval leválik az állami ideológiáról, majd megtisztított fogalmai megemelésével és ér­tékfogalmakhoz kapcsolásával fölébe kerekedik. (Lásd a piac, privatizálás, autonómia, függetlenség, szabadságjogok stb. fo­galmainak karrierjét a nyolcvanas évek végén.)

3. A modernizációs ideológia a szakmai érvelések laza­ságát, pongyolaságát helyenként képes volt hangulati ele­mekkel vagy egyszerű „rámutatással” pótolni. A Nyugatra való puszta hivatkozás a közgondolkodás jelentős része számára elégséges és meggyőző, és mindenekelőtt nem igényel komoly szellemi erőfeszítéseket. E gondolkodásbeli restség kihaszná­lása tudományetikailag vitatható ugyan, de kétségtelenül hatá­sos és eredményes módszer, ami a westernizációs felfogás esélyeit növelte. A fenntartás nélküli westernizáció veszélyeire viszonylag kevesen hívták fel a figyelmet (pl. Csepeli, Papp Zs.).

4. A modernizációs elmélet hazai változata intenzív államtalanítási (állampárttalanítási) programot hirdetett, és olyan ér­tékeket hangoztatott, amelyekhez a politikai nyomás alól szabadulni akaró értelmiség jelentős része vonzódott. A politi­kai (és egyéb) piacok olyan újraelosztását ígérte, ahol a hagyo­mányos káderértelmiséggel szemben a többi értelmiségi csoport is nagyobb eséllyel indulhat harcba a „zsákmány” meg­szerzéséért.

A modernizációs elmélet átmeneti hazai sikerességével kapcsolatban egy sajnálatos paradoxonra is fel kell hívnunk a figyelmet. Hosszú történelmi tapasztalatok mutatják, hogy egy társadalmi ideológia elterjedtsége, elfogadottsága nálunk (és különböző mértékben feltehetően másutt is) nincs arányban az adott ideológia szakmai megalapozottságával. Konkrétan, eb­ben az esetben: a modernizációs felfogás színvonalas, értékes szakmai teljesítményeken alapult, de „nem ezért szerették”, nem ezért hódított teret szélesebb körökben.

III. A modernizációs elmélet végül is a korábban népszerű, majd háttérbe szoruló konvergencia-tétel újrafogalmazásának bizonyult, mégpedig annak erősebb változatában, amely nem is annyira a két társadalmi rendszer közeledését mondta ki, mint inkább az államszocializmus átalakulását polgári társada­lommá. Ezért teljesen logikus, hogy – az események forgata­gában – a modernizációs elmélet bizonyos irányzatai átnőttek a rendszerváltás ideológiájává. Meg kell mondani, hogy ez a metamorfózis nem tett jót az elmélet tudományos színvonalá­nak. A rendszerváltás alkalmanként barbár eufóriájának hangu­lati nyomása alatt sokkal laposabb megnyilatkozások születtek e tárgyban, mint korábban. (A jobb ízlésűek persze távol ma­radtak ettől, és ma már néhány vonatkozásban a korai csömör jelei is mutatkoznak.) Éppen a rendszerváltás során bizonyoso­dott be ugyanis a modernizációs elmélet Közép- (Kelet-)Európára adaptált változatának egyik szerkezeti fogyatékossága: míg a rendszerkritikai elemei markánsak és színvonalasak, ad­dig a terápia-rész fantáziátlanabb és önkényesebb. Utolsó megjegyzéseimmel ezt az ellentmondást igyekszem néhány vonatkozásban kibontani:

1. Az elmélet nem tudta kellően specifikálni a moderni­zációs folyamat regionális formáját. Ezért állandóan ingado­zott e folyamat előrehaladása mértékének megállapításában. A kelet- (közép-)európai modernizáció specifikumainak megérté­sében az institucionalista felfogás jutott a legmesszebb. Egyes képviselői (pl. Lengyel) a fogyasztáson keresztüli moderni­zálás tétele révén lényeges összefüggéseket mutattak ki. (E té­tel segítségével sikerült konkretizálni azt a sajátos regionális fejlődési utat, ahol, minthogy nincs mód a tőke tömeges felhal­mozására, a viszonylagos modernizálódás, polgárosodás a fo­gyasztási szokásokon keresztül tör utat magának. Ez a folyamat a neki megfelelő különleges magatartásokat és félle­gális „intézményeket” alakított ki a civil szférában, termé­szetesen a legális államszocialista intézmények nyomása alatt.) Különböző okokból azonban ebből nem (nem ebből) nőtt ki egy alternatív modernizálási elmélet.

2. Az alternativitás hiánya általában is módszertani gyengéje a modernizációs felfogásnak. Túl sok standard normatív elemből épül fel, aminek az a következménye, hogy a modernizáció egyik lehetséges – és hosszú távon vitathatóan sikeres – útját tüntetik fel a modernizáció útjának általában.

3. A modernizációs elmélet túl nagy hangsúlyt fektetett a társadalmi részrendszerek öntörvényűségének kimutatá­sára és biztosítására, így elsikkadtak egy makroszintű össze-hangolódás szempontjai. E kérdésben teljesen jogos C. Offe kritikája: a modern társadalom minden részrendszeréből repü­lőgépek startolnak, mielőtt még a célrepülőterek leszállópályáit megfelelő állapotba hozták volna. Magam is úgy vélem, hogy a XX. (és a leendő XXI.) századi modern rendszerek vizsgálata termékenyebb, ha al- és részrendszereik közös működési elve­ire koncentrálunk. Ugyanez érvényes a kívánatos társadalmi rendezőelvekre is. Jelenleg a társadalmi tevékenységek össze-hangolódásával kapcsolatos problémák legalább három síkon merülnek fel. Meg kell oldani a mikro- és mezoszféra (egyének, családok, kisközösségek, települések, gazdasági szervezetek stb.) egységeinek olyan koordinálását, ahol szabadságuk ga­rantálása nem egymás ellen mozgósítja erőiket, hanem egy­más kiteljesedése javára is. Mozgásformát kell találni az összállami szinten jelentkező konfliktusok kezelésére. Végül, de nem utolsósorban internacionális koordináció szükséges azoknak a globális problémáknak tekintetében, amelyek túllé­pik a nemzeti (állami) kereteket, és már ma, illetve a közeljövő­ben világméretű katasztrófával fenyegetnek. (A többszáz milliós éhező népesség a Földön enyhén szólva világbotrány és permanens katasztrófa.)

4. A modernizációs elmélet a nyolcvanas évek során végig nem tudta egyértelműen tisztázni, hogy a hazai modernizációt a szocializmuson belül értelmezi-e, vagy a szocializmust úgy fogja fel, mint az általános modernizáció kezdetleges, esetle­ges szakaszát, formáját. Az ebbeli bizonytalanság és kétértel­mű megnyilatkozások ahhoz vezettek, hogy jelenleg a formációelméletileg értelmezett szocializmuson belüli moderni­záció csak marginális elméleti perspektíva.

5. Az elméletnek csak látszólag és átmenetileg sikerült ideológiamentesnek feltűnnie. Hiszen fogalmai – alaposabb vizsgálat esetén – szintén ideologisztikusnak, prekoncipiáltnak bizonyulnak. Nyilvánvaló, hogy a munkaadó (sic!) és munka­vállaló (sic!) fogalompár egészen más konnotációkat és érték­tartalmakat sugall, mint a tőkés és bérmunkás fogalompár, holott ugyanarra a társadalmi tényállásra reflektálnak.

6. A modernizációs elmélet bizonyos áramlatain napjainkra beteljesedett egy sajátos Murphy-törvény: ha javítani kezdesz egy struktúrát, egy darabig nincs hatása; amikor hatásos, már nem az a struktúra.

Összefoglalás és következtetés: a hazai társadalom­tudományoknak meg kell találniuk a maguk válaszait azokra a kérdésekre, amelyek megoldására ma a „posztmodern” világ­kép ajánlkozik, mivel a modernizációs elmélet és származékai egy túlérett társadalom ideológiáját testesítik meg.

Az Eszmélet már korábbi számaiban is közölt írásokat, amelyek a közelmúlt és a jelen szovjet és kelet-európai rendszerei jellegének meghatározásával, elem­zésével foglalkoztak. A jövőben sem kívánjuk levenni folyóiratunk lapjairól ezt a valóban fontos és Magyarország lakóit is oly közelről érintő elméleti kér­dést, amelynek megközelítése, elemzése természetesen igen sok szempontból lehetséges. A szerkesztőség nem kíván állást foglalni az ún. „létező szocializ­musnak” sem államkapitalizmusként, sem államszocializmusként, sem pedig a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti korszakként való meghatározá­sa mellett. Mind a hazai irodalomban, mind a nemzetközi vitákban évtizedek óta hangzanak el érvek mindegyik fajta értelmezés oldalán. Mocsáry József ta­nulmányának következtetéseit és az általa használt kategóriákat a lehetséges válaszok egyikének, az e vitához való hozzájárulásnak is tekintjük. (A szerk.)

*

Közel- és félmúltunk paradoxonjai jól ismertek: 1956: „népfelkelés a szocializmus ellen”, mivel a termelőerők és a termelési viszonyok összhangját hirdető rendszer éppen az összhang tragikus hiányát „va­lósította meg”, pazarló gazdálkodást folytatott – a termelés igen ala­csony hatékonysága mellett -, olyan egypárt uralmat, amelynek gyakorlata éppen saját ideológiájának (munkáshatalom, kizsákmányo­lásmentes szocialista társadalom stb.) megsemmisítésére irányult. A munkáshatalom az uralmi elit hatalmává vált, a kizsákmányolásmentes társadalom helyett megvalósult az állami kizsákmányolás, amely a tár­sadalomtól élesen elkülönült, szinte feudalisztikusan uralkodó „nó­menklatúrát” hozott létre; a közvetlen népuralom tanácsrendszere centralizált, hierarchikus államapparátus uralmává korcsosult.

A közvetlenül Sztálintól importált egypártrendszeres diktatúra ná­lunk is számos kommunista életét követelte meg, s a nemzet jelentős tömegeinek igazolhatatlan anyagi, jogi hátrányokat okozott, bár milliók­nak gazdasági és társadalmi felemelkedéshez kínált lehetőséget. Ezek­nek az itt jelzett bonyolult ellentmondásoknak volt az eredménye, hogy az egész korszakon át a párton belül is mindig léteztek újragondolásra és reformra kész irányzatok, amelyek szembefordultak a pártvezetés bizonyos döntéseivel, s keresték az alternatívát. így pl. 1953-ban a Nagy Imre-csoport, az 1956-os pártellenzék, a Petőfi-kör, 1968-ban az új gazdasági mechanizmus (amely a reformkommunizmusnak mint mozgalomnak az eredménye, még ha csupán a párt felső köreit és az uralmi elit demokratizálásra hajló csoportjait ragadta is meg); 1980-1981-től a gazdasági reformerek új hulláma, a reformkommunisták és a velük részben polémiában álló marxista értelmiségiek csoportjai je­lennek meg radikális kritikai elképzelésekkel, amelyek részben visszatérnek a 60-as évek végének, a 70-es évek elejének „hagyományaihoz”. A 80-as években a reformkommunisták elől egyre inkább elhárulnak az akadályok, s egyfajta „diktatúrát” alkalmazva, sa­ját gazdasági programjukat képesek győztes pozícióba emelni. Ennek a reformpolitikának volt a része, hogy az állami vezetés – a pártveze­tés bólogatása és tehetségtelen asszisztálása mellett – a liberális gaz­daságpolitika befolyása alatt egyre gyorsuló ütemben vezette be a sikeresnek látszó kapitalista piacgazdaság módszereit, intézményeit, amelyek azonban a hazai környezetben szinte hatástalannak bizonyul­tak. Végül a legkiáltóbb paradoxon: a hatalmat birtokló párt és vezető csoportja tömegfelkelés, látható kényszer nélkül, önként átadja a hatal­mat, elfogadja a létét és jólétét biztosító rendszer felszámolását (1988­1990).

Az előbbiek nem magyarázhatók azzal – mint ahogy még számta­lan egyéb paradox jelenség sem -, hogy a szocializmust a „személyi kultusz”, Rákosi, Kádár, a funkcionáriusok visszaélései és a szeren­csétlen tévedések rontották el, sem azzal, hogy a szovjetek és hazai ügynökeik úgymond népelnyomó rendszere csak félrevezetésül, meg­tévesztésül tett pozitív gesztusokat. A magyarázatnak mélyebbnek kell lennie.

Véleményem szerint a lehetséges magyarázat az az egyébként ma már többek által vallott felfogás, hogy a „létező szocializmus” a va­lóságban sajátos államkapitalizmus volt.

A dolgozók helyzete, a tőkés és a bérmunkás viszonya a „létező szocializmusban”

Ebben a társadalomban a dolgozók helyzetét a termelési eszközöktől, a termelés anyagi feltételeitől való elválasztottság jellemzi. Az állam mint kollektív tőkés a hagyományos módokon túl az államhatalomban a kizsákmányolás kiterjesztésének új eszközeivel rendelkezik. Jelentős mértékben ki tudja iktatni a munkaerő-piaci versenyt – ami biztosít­hatná a munkaerő árának értéke körüli ingadozását -, és a munka­bérszintet tartósan a munkaerő ára alá nyomja, felfokozva az értéktöbbletet, vagyis a kizsákmányolást. Lehetőséget ad erre, hogy a kizsákmányolás eme fokozását a szocializmus építésének tüntetik föl, továbbá és különösen az egyenlősdi, amely társadalmi igazságként magyarázza a magasabb mennyiségi vagy minőségi teljesítményt pro­dukáló csoportok jövedelmének a létminimum felé való egalizálását. Az, hogy hatalmi funkciói mellett az állam kollektív tőkés is, lehe­tőséget nyújt számára az adó és a profitjövedelmek összemosásá­ra és így a kizsákmányolás leplezésére. S arra is, hogy a kizsákmányolás érdekében alkalmazott gazdaságon kívüli kény­szert ne mint a tőkének a munka feletti uralmát, hanem mint az állam által képviselt társadalomnak a termelés fölötti hatalmát, a dolgozóknak létük anyagi feltételei, viszonyaik feletti uralmát tün­tesse fel.

Az „államszocializmus” kapitalista jellege legnyilvánvalóbb a mun­kabérnél: ez a munkaerő ára, és nem a munka szerinti elosztás eszkö­ze (ahol a kollektívák és ezek egyes dolgozói az általuk megtermelt értéknek a közös költségek levonása utáni részét kapnák). Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a bér a munkaerő létfenntartási költségek alap­ján kialakított ára, és a gyakori bérszabályozási technikák kiindulása mindig a létfenntartási költség. Ezt csak kismértékben tudja elhomályo­sítani, hogy a bérnek csak egy nagyobbik részét kapják a dolgozók munkabérként, a végén már 40%-ot tesz ki a társadalmi juttatás.

A „szocialista” tervszerűség mint a kapitalista anarchia „felszámolása”

Úgy gondolom, a végeredmény közismert: a tervgazdaság nem azt je­lentette, hogy a dolgozók anyagi létük feltételeit saját ellenőrzésük alá vonták. Fennmaradtak az áru-pénz-érték kategóriák, az értéktörvény, és uralmuk a társadalom, az egyes emberek fölött (azzal együtt per­sze, hogy hatásmechanizmusuk a tervgazdaság áttételezésével sokkal bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé, szabályozhatatlanná vált). A bü­rokratikus tervkoordináció mögött ott van a piac, csak a kereslet-kíná­lat nem közvetlenül szabályoz, hanem egy bonyolult, bürokratikus terv-áttételen keresztül, amely „eltorzítja” azt. Gondoljunk a gazdaság­politika váratlan módosulásaira, a szabályozórendszer hullámszerű vál­tozásaira, beleértve a bérszabályozást, és ezek következtében a vállalatok helyzetének hirtelen megváltozását, ami az egyes ember és egész embercsoportok helyzetét, teljesítményüktől, magatartásuktól függetlenül szabja meg.

A monopol-nagyvállalatok uralma a gazdaságban

A „létező szocializmus” gazdasága nem egyszerűen az állami túlhatalom által irányított, szervezett és az állami tulajdon által meghatározott rendszer. A rendszer meghatározói a gazdaság felett uralkodó mono­pol-struktúrák, az országos üzemhalmaz-nagyvállalatok és trösztök. Néhány jellemző adat: 1987-ben a magyar ipar 51.000 szervezetből állt, a valóságban azonban az 1.043 állami iparvállalat és ezen belül is a 728 minisztériumi vállalat jelentette az ipart. A minisztériumi ipar 728 vállalatáé az ipar állóeszköz-állományának 89 (az 1.043 állami iparvál­lalaté – a továbbiakban zárójelben – 96,4) %-a, az ipar teljes termelési értékéből itt realizálódik 83,5 (90,43) %, az ipar teljes nyereségéből 80 (87) %, az ipar dolgozói létszámából itt dolgozik 74,4 (80,5) %. Az 1 milliárd termelési érték felett produkáló 315 vállalat alkalmazta a lét­szám 59,5 %-át és a 2.000 fő feletti 173 vállalat a létszám 48,6 %-át. Az építőipar 29371 szervezetből áll, de a 164 állami építőipari vállalat­nál dolgozott a foglalkoztatottak 55,7 %-a. Hasonló a helyzet a ke­reskedelemben is, az 500 fő feletti 306 vállalat alkalmazta 1987-ben a létszám 87,5 %-át. Végül tegyük hozzá, hogy a kereskedelmi nagyvál­lalatoknak a termékcsoportokban vagy régiókban gyakorolt kereskedel­mi monopóliuma összefonódik az iparvállalatokéval, és tulajdonképpen együtt alakítják ki a piaci uralmat.

Azóta sok minden változott. Létrejött sok kisvállalkozás, az üzem­halmaz-nagyvállalatok egy része vagyonközponttá és ezek által össze­fogott gazdasági társaságokká alakult. Lényegileg azonban az új formában változatlanul fönnmaradtak és tovább élnek a monopolstruk­túrák. Lényegileg ma is igaz, amit Csillag István 1980-ban, a második decentralizációs hullám után leírt: „a decentralizációk ellenére a ma­gyar ipar 460 termékfőcsoportját átvizsgálva nem akad olyan, amely­ben a legnagyobb kibocsátó részesedése kisebb lenne 51%-nál, illetve alig van olyan, ahol a két legnagyobb kibocsátó részesedése ne érné el a 75%-ot”. Látnunk kell továbbá, hogy itt nem egyszerűen állami pri­vilégiumok (profilgazda, exportkivételi lista, kijelölt importőr, anyagellátó stb.) teremtette monopóliumokkal állunk szemben, hanem a piac felett uralkodó – jóllehet általában mesterségesen létrehozott, de ma már valóságos – termelési és forgalmazási monopol-nagyvállalatok hálóza­tával. Ezek saját, az államtól és a társadalomtól elkülönült érdekekkel rendelkeznek, és ellátási, foglalkoztatási, export-, adófizetési súlyuknál fogva (az államon keresztül) érvényesíteni tudják érdekeiket, megvédik piaci uralmukat. Alá tudják rendelni érdekeiknek az államapparátust is, és azt adóvégrehajtójukká teszik, amely a lakosságtól és a nem mono­polizált gazdálkodóktól elvont adóval gazdaságtalan termelésük, pazar­ló gazdálkodásuk ellenére biztosítja fennmaradásukat, sőt fejlődésüket. Az állami gazdaságpolitika alakulására, a szabályozásra stb. vonatko­zó tömeges megfigyelések bizonyítják, hogy az állam már régóta nem tud a monopolstruktúráknak parancsolni, a monopol-farok csóválja az állam-kutyát.

A magyar szociál-államkapitalizmus kialakulásáról és működéséről

Az állam 1948-49-ben, a fordulat évében, köztulajdonba vette a tőkés termelést, hogy a hivatalos állami ideológia, a marxizmus szellemében végrehajtsa a szocialista forradalmat. Ezt követően két irányban is ra­dikálisan eltért az eredeti, marxi értelemben vett szocializmus koncep­ciójától. Egyrészt államosította a kis- és középüzemeket, sőt, még a kisárutermelést is, hogy a „szocializmust” az egész társadalmat átfogó, egységes állami rendszerré tegye; jóllehet a marxizmus alapján egyér­telmű volt, hogy ez nem kollektivizálás, hanem államosítás, hiszen nemcsak a tőkéstől, hanem végül is a közvetlen termelőtől vették el a termelés anyagi föltételeit. E tényből fakad a jelentós piaci űr, és az így létrehozott ál-nagyüzemek csak nehezen, alacsony hatékonysággal, nagy társadalmi pazarlással voltak üzemeltethetők. Nem változtatott ezen, ha az államosítást „szövetkezetesítés” útján hajtották végre. Hi­szen ezek is állami erőszakkal, és nem önkéntesen, a korszerű techni­ka alkalmazásával jöttek létre, hanem torz álszövetkezetek formájában. A másik döntő eltérés a marxi szocializmustól, hogy az állam az álla­mosítás után nem adta a gyárakat a dolgozóik tulajdonába, hanem mérhetetlen önbizalommal fölvállalta, hogy „érdekükben” náluk jobban fogja azokat működtetni. Így széles állami szektor jött létre, amely az egész gazdaságot átfogó rendszerré vált előbb az iparban, majd a me­zőgazdaságban is.

Lehet és kell azon vitatkozni, hogy ez mennyiben volt szükségsze­rű. (Van olyan álláspont, hogy a tőkés termelésből nem hozható létre más, mint ilyenfajta államkapitalizmus. És lehet elemezni a tényleges fejlődés okait, a szovjet példa és politika befolyását, amely számára el­viselhetetlen lett volna egy más jellegű fejlődés.)

Mindenesetre a kezdeti eufória után a dolgozók előtt hamar nyil­vánvalóvá vált: az állami tulajdon tőlük idegen, és ők pusztán jogfosz­tott bérmunkások. Létrejött az uralmi elit, amely a közfunkciók gyakorlójából a társadalom fölött uralkodó, zárt csoporttá válik. Mind­ezek következtében negatívvá vált a dolgozó tömegeknek a munká­hoz, a „társadalmi-állami” tulajdonhoz való viszonya.

A gazdaságban végbement a monopolizálódlás, tehát olyan mes­terséges folyamat, amely nem a termelés koncentrációjából, a korsze­rű, hatalmas termelőberendezésekből, hanem a vállalatok állami centralizációjából ered. Ugyanakkor a létrejött monopolszervezetek na­gyon is valóságosak: a gazdaságban elfoglalt uralkodó szerepük politi­kai jelentőséggel párosult.

Másfelől azt is látnunk kell, hogy a létrejött üzemhalmaz-nagyválla­latok nemcsak haszonélvezői az államkapitalizmusnak, hanem teher­hordói, szenvedő alanyai is. Helyzetük, valamint az általuk leigázott gyáraik és dolgozóik helyzete nem saját teljesítményüktől függ – amelynek eredményét az állami redisztribució túladóztatással, árpoliti­kával úgyis elvonja -, hanem az állami bürokratikus koordináció átte­kintés nélküli döntéseitől. Ezektől függően jutnak bérfejlesztéshez, tőkéhez, importhoz stb. Erőfeszítéseiket ezért nem is teljesítményeik fokozására (amelyhez úgyis korlátozottak a lehetőségek és az áttekin­tésük), hanem az állammal való együttműködésre és alkura összponto­sítják. Másfelől az időnkénti reformhullámok decentralizációval, a vállalati önállóság szélesítésével, a túladóztatás csökkentésével próbál­ják racionalizálni a rendszert. Végül is a létrejött „államszocializmus”, létrehozóinak szubjektív szándékától függetlenül, speciális, teljesen ki­fejlett államkapitalizmussá válik.

Az államkapitalizmus diktatórikus jellegéről és uralmi elitjéről

Az elmúlt korszakot elítélő közvélekedésben döntő szerepet játszik a rendszer diktatórikus jellege, a valódi demokrácia és a jogállamiság hi­ánya, amit a közvélemény az állampárt és a pártállamiság torzításának tulajdonít. A valóság elemzése ezt megkérdőjelezi, gondoljunk a hiva­talos ideológia és politika törekvéseire, a gyakorlatban persze kiürese­dett, szertartássá merevedett „demokratizmusára” és a tényleges demokratizálási erőfeszítésekre: a diktatórikusán, „felülről” megkövetelt üzemi „demokráciára”, „pártdemokráciára”, a hangoztatott szocialista törvényességre és a rendszer kontrolljának különböző kísérleteire, nép­fronttal, többjelöltes választással, vállalati önkormányzattal. A diktatúra nem ok volt, hanem következmény: a rendszer alaptermészete hiúsí­totta meg a demokratizálási kísérleteket, újra és újra helyreállítva, sót kiterjesztve a diktatórikus hatalomgyakorlást, amely addig még igazol­hatónak is tűnt, amíg az életszínvonal nem mutatott csökkenő tenden­ciát.

A másik, sok félreértéssel terhelt problémakör az uralmi elit kér­dése. Közismert, hogy a politikai élet országos és helyi irányítói (a poli­tikai elit), az államapparátus vezető tisztviselői kara (az állami elit) és a vállalatok, bankok, szövetkezetek hatalomgyakorló csoportjai (a gazda­sági elit; most menedzser-elitnek mondják) együtt zárt uralkodóréteget alkotnak. Ez rendelkezik a gyakorlatban a társadalmi tulajdonnal, bir­tokolja, sőt haszonélvezi. Hatalmi, sőt általános uralmi helyzetét legá­lis, de főleg féllegális és illegális úton jelentős anyagi előnyökké változtatva, a nép általános életszínvonalát messze meghaladó jólétet, biztonságot élvez. Ezt akár jogosnak is fölfoghatjuk, hiszen modern ipari társadalom nem működhet elit nélkül, az antik görögök óta ilyen elit mindig is volt, és helyzetét többé-kevésbé mindig ki is használta. Az elit azonban ebben a társadalomban (sem) a teljesítményük alapján kiemelkedőket egyesíti; tagjai teljesítménytől függetlenül, uralmi helyze­tük alapján birtokolják a társadalom vezetését, ugyanis nem a társada­lom, hanem maga az elit emeli ki őket.

A társadalom és az uralmi elit közötti ellentét nem oldható meg az uralmi elit kisebb vagy nagyobb részének személyi meg­újításával, ilyenfajta „rendszerváltással”, csak az uralmi elit létét előidéző okok megszüntetésével. Ennek gyökere azonban az állam­kapitalizmusban rejlik, amelyből hiányzik az a civil társadalom, ahol a tulajdonosok választanák ki gazdasági teljesítményük alapján a vállalati vezetőket, a lakosság az önkormányzatokat, a képviselőket; és ahol az elitnek ez a széles, folyamatos teljesítménnyel legitimizált alapzata biz­tosítaná, hogy az állami és politikai vezetőket ugyancsak teljesítmé­nyük alapján „válasszák” ki – vagyis a csúcsán álló gúla a talpára fordulna. Látnunk kell azonban, hogy amíg az értelmiség állami alkal­mazott, a munkásság az állam vagy az államtól függő gyárak alkalma­zottja, és még a kisiparos, a vállalkozó is – az adó, a hitel, a nagyvállalati függés ezernyi szálán – a túlsúlyos államtól függ, addig a társadalom hősiesen föllázadhat ugyan, de utána az uralmi elit helyre­állítja az uralmat. Ezt, a demokrácia manipulálását, a vállalati, intézmé­nyi, községi, városi vezetők hatalma biztosítja.

Nem változtat ezen az uralmi elitet alkotó három főcsoport egy­más közötti harca sem a hegemóniáért, bár ezt igyekeznek demokrati­kus küzdelemnek föltüntetni. Az elmúlt négy évtizedben általában a politikai elit gyakorolta a főhatalmat. Ugyanakkor ismételten tanúi vol­tunk az állami elit próbálkozásának, hogy szakértelmiségként előnyo­muljon, és a menedzser-elit kísérleteinek, hogy az állami és politikai elit által kinevezett vállalati helytartóból – aki „feudális szolgáltatásként” a másik két csoportnak, mintegy vesztegetésként, féllegális és illegális jövedelmet is juttat – föléjük nőjön, „megvásárolja” őket. A vállalati önállóságról, a párt(ok), a politika és az állam viszonyáról szóló viták­ban ezt a hegemóniáért folyó küzdelmet is látni kell. Enélkül nehezen értelmezhető az 1968-as új mechanizmus, az 1972-es visszarendezés vagy a vállalati önkormányzatok bevezetése és a menedzserek melletti kiállásuk, vagy az államapparátus és a politika 88-89-es vállalatitanács-ellenessége, legújabban pedig a spontán privatizáció körüli viha­rok vagy a vagyonügynökség parlamenti, illetve kormányfelügyeletének vitája. Az elitek harcban állnak a gazdasági és politikai hatalom, az ál­lami tulajdon újrafelosztásáért.

Az államkapitalizmusról általában, helye a világban, jellemzői

Az államkapitalizmus az 1930-as nagy gazdasági válság nyomán vált a kapitalizmus általánosan elterjedt fejlődési szakaszává. Kiindulása még az I. világháborús hadigazdaság, kibontakozása a keynesi gazdaság­politika sikeres alkalmazása volt. A gazdaságban állami szektor létre­hozásával, pótlólagos piaci kereslet teremtésével, a termelés és a fejlesztés irányításával, anticiklus-politikával megelőzi a válságot, stabi­lizálja a gazdaságot, folyamatos növekedést biztosit. Egyben a jóléti állam” magas szintű és fokozódó állami költekezésre alapított szoci­álpolitikájával politikai stabilitást is teremt. Jelentős szerepe van a világ fejlett régióinak a II. világháború utáni négy évtizedes tartós és nagy­ütemű fellendülésében. Az államkapitalizmuson belül élesen megkü­lönböztethető a fejlett piacgazdaságok és a fejlődő világ állam­kapitalizmusa.

Mindenütt a mi állami iparunkhoz kísértetiesen hasonló jelensé­geket találunk, a fejlett világban is. (Tegyük hozzá, hogy a lényegen nem változtat, ha az állami szektort nem állami vállalatok alkotják, ha­nem gazdasági társaságok, melyeket egy vagy több vagyonügynök­ség, esetleg vagyonkezelő minisztérium irányít. Egyébként a legújabb gazdasági irányzatok szinte mindenütt hozzákezdtek az állami szektor privatizálásához, mert alacsony teljesítménye eltorzította a piacgazda­ságot, és már a gazdaság hatékonyságát is veszélyeztette.)

A világgazdaságban azonban igazi jelentősége már jó ideje nem a fejlett piacgazdaságok visszaszorulóban lévő államkapitalizmusának van, hanem a fejlődő világénak. Ez mindent átfogó, az ottani gazdaság egészén uralkodó, azt meghatározó rendszer. Arculatát az is formálja, hogy milyen mértékben keveredik a kapitalizmus előtti gazdaság ma­radványaival, a piacgazdaság kisebb vagy nagyobb mértékű jelenlété­vel, a külföldi tőke szigeteivel stb. Számunkra, általános elterjedtségén túl, azért is ez az érdekes, mert leginkább ez rokon a kelet- és közép­-európai államszocializmussal”, amelyik – véleményem szerint – ennek a klasszikus vagy latin-amerikai államkapitalizmusnak az egyik varián­sa. Hozzá kell tennünk, hogy a népi demokráciákhoz hasonló szociál­-államkapitalizmus a „szocialista táboron” kívül is megtalálható volt, gondoljunk pl. Allende Chiléjére vagy az „iszlamizált” formában Nasszer Egyiptomára stb.

A klasszikus államkapitalizmus modernizációs modellként jött létre, és ma a fejlődő világ jelentős részére jellemző Latin- és Közép-Ameri­kától (Brazília, Argentína, Chile, Kolumbia, Mexikó stb.) Afrikán át (Al­géria, Egyiptom) Ázsiáig (Szíria, Irak, Irán vagy a Távol-Keleten Indonézia, a Fülöp-szigetek stb.).

Az államkapitalizmusok gazdaságát paternalista államgazdaság­ként szokták emlegetni. A valóságban az államkapitalizmus ennél szé­lesebb jelenségegyüttes. Vegyes gazdaság, amelyen belül uralkodó szerepe van az állami szektornak – alacsony hatékonysága, gazdaságtalansága ellenére is. Ezen alapul az uralmi elit hatalma. Az államkapi­talizmus azonban nem egyszerűen az állami szektor súlyát és hatalmát jelenti, hanem ennek érdekében és erre alapozva az egész gazdasá­got átfogó, szinte népgazdaság-trösztként működő rendszert. Ez az ál­lamgazdaság minden gazdasági szereplőt – a kisárutermelőt, a magánvállalatokat is – alárendel magának, és alapjában szabja meg a helyzetűket. Az államgazdaság összekapcsolja az állam gazdaságon kívüli hatalmát tulajdonosként gyakorolt gazdasági hatalmával. Az ál­lamapparátus alig tesz különbséget a tulajdonosi profitelvonás és az adó, a tulajdonosi és állami gazdaságirányítás vagy tőkeátcsoportosí­tás között, ami sokszor államosításba csap át. A gazdaságirányítás gátlástalanul használ törvényhozási eszközöket a munkaerőmozgás irányításától a monopolhelyzet létesítésén át az állami elképzelésekkel nem egyező gazdasági tevékenység bűnténnyé nyilvánításáig. így jön létre az egész gazdaságot jellemző állapot, melyben az állami vállala­toknak, sőt a magángazdaság szereplőinek helyzetéi sem saját teljesít­ményük, hanem az állami túlhatalom eszközei határozzák meg, úgymint az adó, az árszabályozás, a vámok, a bérszabályozás, az im­portkeretek, és a másik oldalon a támogatások, az adóelengedéstől a vállalati, a termelői és az exportdotációkig, az állami hitelpolitika, a tő­kejuttatás, az exportkivételi lista, valamint az engedélyek és a közvet­len adminisztratív eszközök, például a vezetők kinevezése, a magánszektornál a működési engedély stb. Mindez egyetlen rend­szerben működtetve hozza létre az államgazdaságot, ahol – a formális vállalati önállóságtól függetlenül – az állami vállalatok, sőt, a magán­szektor számára is egyértelmű az állami utasítások, elvárások teljesíté­se, az ellátási felelősségtől az állami fejlesztési programok teljesítésén át az uralmi elit illegális és féllegális jövedelmeinek biztosításáig. (Ahol is az állami vállalatok és a magánszektor egyaránt teljesítik az elvárá­sokat, legfeljebb lobbyzással és nem érdekvédelemmel érvényesítve érdekeiket.)

Az egyes államkapitalizmusok vegyes gazdaságában, a meghatá­rozó állami szektor mellett, a gazdaság fejlettségétől függően van kü­lönböző jelentősége a többi szektornak, így a kapitalizmus előtti kistermelésnek, a sokszor igen kiterjedt kézművességtől a paraszti gazdálkodásig, amely csak fokozatosan válik árutermelővé. Mellettük megtalálható a kisárutermelés és az azt kiegészítő második gazdaság. Megjegyzem, hogy a vegyes gazdaság fennmaradása a „reálszocializmus”-féle államkapitalizmusra jellemző. Például még a Rákosi-korszak­ban is fennmaradt a kisipar, a parasztgazdaság, sót a spekulációs tőke is, ha erről esetenként nem a statisztika, hanem a bírósági akták tudó­sítanak is, illetve tudnunk kell értelmezni a háztáji, téesz-segédüzemági, bedolgozói stb. jelmezeket.

A klasszikus harmadik világbeli államkapitalizmusra általában jel­lemző az igazi tőkés szektor is. Ezt egyrészt a külföldi tőke korszerű szigetei jelentik, amelyek részben külföldi inputtal termelnek, kihasznál­va a helyi olcsó munkaerőt, nyersanyagot, alacsony környezetvédelmi előírásokat és az államgazdaság nyújtotta előnyöket, a bürokratikus koordináció redisztribúciójától a dolgozók kiszolgáltatottságán át az alacsony munkabérekig. Jobbára exportra dolgoznak. Ritkábban a he­lyi piacra termelnek, általában korszerű termékeket, de monopolhely­zetben, és az országból magas profitot vonnak ki. Ehhez a valódi tőkés szektorhoz számíthatók a gazdaság jószerével periférikus terü­letein elhelyezkedő vállalkozói kis- és középüzemek és a spekulációs tőke. Ezek, hogy elkerüljék az állami redisztribúciót, többnyire a fél­legalitás viszonyai közé húzódnak. A spekulációs tőke főleg a luxus­importban, az idegenforgalomban, a telekspekulációban, a luxus­lakás-építésben és a speciális exportágazatokban működik (kézműves­-termékek, keleti szőnyeg vagy egyenesen arany, drágakő, valuta, sőt kábítószer).

Végül a klasszikus államkapitalizmus vegyes gazdaságának fontos jelenségei az élősködő szatellitvállalatok és speciális kizsákmányolá­suk. Az állami monopol-nagyvállalatokra élősködő növényként települ­nek rá ezek az őket kiszolgáló és szipolyozó magán- vagy állami-magán kis- és középvállalatok. Általában a nagyvállalatokból választották le őket, és szimbiózisban élnek azokkal, de elsősorban nem e nagyvállalatok rugalmas kiegészítőiként, jóllehet számukra gyár­tanak részegységet, szervizelnek, importálnak, exportálnak vagy összeszerelnek stb. Szerepük ugyanis főleg a „szerencsés” üzletkötés, amely számukra, vagyis a tulajdonosaik, az uralmi elit és az újgazda­gok számára – a nagyvállalatok profitjának egyidejű csökkenésével – igen magas: 50-100%-os, sőt, e fölötti tőkearányos profitot biztosít. Ez­zel az uralmi elit számára megszűnik az államkapitalizmusokban min­dig kísértő egyenlősdi problémája; a magas vezetői fizetések, nyugdíjak és főleg az illegális, féllegális jövedelmek legális profitjövede­lemmé válnak – a rendszerváltás óta ezt láttuk Magyarországon is.

Az uralmi elit a klasszikus harmadik világbeli államkapitalizmus­nak is jellemzője. Ezen belül itt is általában a politikai elit a hegemón csoport, amely azonban ritkábban pártelit, gyakrabban katonai elit vagy ezek koalíciója. Az állami és a politikai elit között igen gyakori az első­ségért való küzdelem, sőt az állami elit sok esetben kiszorítja a politikai elitet, és átveszi annak a szerepét is. A menedzserelit általában egyen­rangú partner, és abban is különbözik a szociál-államkapitalizmus ha­sonló rétegétől, hogy sokkal „színesebb”. Önálló csoportjai az állami nagyvállalatok vezetői mellett a külföldi tökét képviselő komprádorok, a spekulációs tőke és a perférikus töke valódi tőkései meg az uralmi elit­ből ide átszármazott pszeudotőkések. Jellemző az állami vállalati me­nedzsereknek a periférikus és a spekulációs tőkésréteggel való szoros együttműködése, amit kiegészít személyi összefonódásuk a politikai és az állami elittel. Ebben döntő szerepe van annak, hogy a menedzserek és velük a politikai és állami elit tagjai társtulajdonosai a monopolválla­latokon élősködő szatellitvállalatoknak.

A klasszikus államkapitalizmus gazdasági stabilitásáról és politikai instabilitásáról

Ez igen izgalmas téma számunkra, hiszen a nemzetközi tapasz­talatokból következtethetünk a piacgazdaságra való áttérés realitására, a politikai rendszerváltozás stabilitására és lehetőségeire. A közfelfo­gás az államkapitalizmusokat – tekintve, hogy azok diktatórikus jellegű­ek – politikailag igen stabilnak, de gazdaságilag instabilaknak tekinti, mivel a gazdaságuk alacsony hatékonyságú, s így hajlamos a válság­ra. Szélesebb kitekintésben azonban a tapasztalat éppen ezzel ellenté­tes. Ugyanis igen gyakoriak a puccsok, sőt népfelkelések és ezek talaján a politikai rendszerváltozások, amelyek rövidebb-hosszabb dik­tatórikus szakasz után szinte törvényszerűen következnek el. Gon­doljunk Dél-Amerikára, a szinte menetrendszerű katonai hatalomátvé­telekre, vagy Délkelet-Ázsiára, Afrikára stb. Politikai stabilitásról tehát nehezen lehetne beszélni. Ugyanakkor azonban meglepő a gazdasági rendszer stabilitása. Nasszer „szocializmusépítő” rendszere megbukott. Többpártrendszer következett, de az államkapitalizmus lényegében érintetlen maradt. Argentínában az 1943-46-os Perón-korszak óta már volt katonai diktatúra, többször pluralista demokrácia, majd újra perónista győzelem, amelyet napjaink felé közeledve újra katonai diktatúra, ezt felváltó többpártrendszerű demokratizálás és most újra perónista elnökválasztási győzelem követett. A hasonló példák még hosszan so­rolhatók, a lényeg, hogy a demokratikus változás általában nem tud megküzdeni az államkapitalizmussal.

Az államkapitalizmus stabilitásának két forrása van, az államgaz­daság és az uralmi elit. Az elsőre jellegzetes példa Chile. A szociál­-államkapitalizmus (Allende „szocializmusa”) bukása után Pinochet diktatúrája kemény privatizálásba kezdett az amerikai tőke támogatá­sával, a Nobel-díjas Martin Friedmann tanácsadói irányításával. A pri­vatizálás 10 éves korszakának eredménye: a bürokratikus-állami tulajdon 80%-ról 60%-ra szorult vissza. Az állami szektor tehát lénye­gében túlélte a privatizációt, kiszélesedett ugyan a magántőke – azon­ban elsősorban a külföldi tőke szigeteiként, a gazdaság periférikus területein és spekulációs tőkeként. A privatizáció periférikus maradt, és jelentós részben csak szimulált. A legdöntőbb azonban, hogy a gazda­ság egésze megmaradt paternalista államgazdaságnak, és az állam gazdasági túlsúlya még nagyobb mértékben fennmaradt, mint tulajdo­nosi szerepe.

Az uralmi elitnek a stabilitásban betöltött szerepe nem mond ellent annak, hogy a változások némelyike igen komoly személycserékkel jár, sőt az uralmi elit jelentős részének fizikai megsemmisítésével is páro­sulhat (lásd például Indonézia és Chile). Mégis, az uralmi elit túlélte és megújult, ha személyileg nagyon jelentősen kicserélődött is. Uralmá­nak lényege ugyanis nem személyeiben, hanem a néptől elkülö­nült, azzal szemben uralmi helyzetben lévő, zárt jellegében van: a struktúrában.

Történelmi paradoxonainkról az államkapitalista hipotézis fényében

Az 1956-os felkelésben a „munkáshatalom”, a „szocializmus” ellen fel­kelő munkásság ellentmondása mindjárt értelmezhetővé válik és a „for­radalom vagy népfelkelés” vita is megoldódik, ha felhagyunk azzal a fikcióval, hogy az „államszocializmus” is szocializmus.

1956-ban a fegyveres fölkelésben és a tömegmozgalomban is a diákság és bizonyos lumpenproletár elemek mellett a munkásság je­lentette a fő erőt. Az ígért szocializmus helyett az állami, kollektív tőkés tulajdont, az uralmi elit hatalmát kapták, és most harcba indultak a gyárak dolgozói tulajdonba vételéért. A munkástanácsok anyagai, az egykorú újságok, dokumentumok, a kihallgatási jegyzőkönyvek erre bő­séges bizonyító anyagot tartalmaznak. És érthetővé válik a parasztság­gal, a kispolgársággal való sikeres szövetségük is a mindent maga alá gyűrő államkapitalizmussal szemben. A parasztok a beszolgáltatás, a kolhoz ellen lázadtak, a föld szabad birtoklásáért, a kisárutermelés szabad fejlődéséért; a kisárutermelők – pontosabban a volt kisáru­termelők – az üzletért, a műhelyért harcoltak. (1956 teljes képéhez hoz­zátartozik, hogy a tegnap emberei, a volt tőkések, földbirtokosok, csendőrök és katonatisztek is jelentkeztek a még nem is oly régmúlt restaurációjáért. És végül a lumpen elemek is, akik számára különösen nyomasztó volt az államkapitalizmus kemény rendje. Őket keserű, el­nyomorodott életük mozgatta, és a számukra enyhet hozó zűrzavarért vállaltak szerepet, véletlenszerű szövetségben hol a munkásokkal, hol a tegnap embereivel. Az ö „sajátos szabadságharcuk” a fasizmusba torkollt volna.)

A kétségtelenül létező polgárháborús fenyegetésen túl a szovjet és hazai uralmi elitet elrémítette a szocializmus zászlaja alatti tényle­ges demokratizálás esélye, amely a termelőknek adta volna a termelő­eszközöket, a munkások tulajdonába a gyárakat, a parasztokéba a földet, a kistermelőknek a műhelyt, az üzletet. Ez a változás ugyanis nem hagyott volna helyet az uralmi elitnek, amely létének és jólétének alapja a bürokratikus-állami tulajdon. Az ilyen konszolidáció közvetle­nül fenyegette létében az uralmi elitet, és félelmes példájával a többi kelet- és közép-európai szociál-államkapitalizmust.

Az 1968-as új mechanizmus és az 1972-es visszarendezés

A reformkommunizmus győzelmét jelentő 1968-as reform a terv és a piacgazdaság párosítása, vagyis a piacgazdaság felé tett lépés, lénye­gében az államkapitalizmus korszerűsítése volt. A marxista reform­közgazdászok a növekedés lelassulása, a fokozódó gazdasági ne­hézségek és az akkor is kezdődő eladósodás ellen a megoldást az áru-pénz-érték kategóriák és az értéktörvény alkalmazásával, vagyis a piacgazdaságban keresték. A reform sikere egyrészt azt mutatja, hogy az államkapitalizmuson belül is van jobb és rosszabb variáns, más­részt azt, hogy milyen fontos az irányítás színvonala. A szinte vissza­esés nélkül előrelendülő gazdaság a valóság helyes felismerését és alkalmazását tükrözte. Minimális volt az átmeneti korszak, amikor a ré­gi szabályozás már és az új, részben piaci viszonyok még nem ha­tottak. A másik tapasztalat azonban az új mechanizmus gyors kimerülése, 1972-re beálló válsága. Ez megmutatta, mennyire korláto­zottak a korszerűsítés lehetőségei, ha az állami tulajdon konzer­válódása folytatódik. Ahol igazi volt a siker, ott az államkapitalizmus meghaladásáról volt szó. Az 1972-es válság ugyanis nem érintette a mezőgazdaságot, ott elég messzemenően megvalósulhatott a piacgaz­daság, úgy, hogy a termelőszövetkezeti formában elvben adva voltak a valódi tulajdonosok: a dolgozók. A magyar mezőgazdasági „csoda” korszaka volt ez, amikor a téesz gazdálkodni és a tagság dolgozni kezdett. A termelőszövetkezetek ugyanis bevételeikből kifizették kiadá­saikat, állami kötelezettségeiket, és ami maradt — sok vagy kevés -, az az övék volt személyi jövedelemre, beruházásra, minden külön adó­zás, szabályozás, állami beleszólás nélkül. És hogy a siker nem a me­zőgazdaság különlegességének vagy a juttatott tőkének az eredménye volt, az abból is látható, hogy az állami gazdaságokban ez a pozitív trend nem jelentkezett, pedig sokkal több tőkéhez jutottak, mint a tée­szek. Ugyanezt bizonyítják a termelőszövetkezetek ipari vállakózásai, amelyek szinte tőke nélkül az állami ipar komoly versenytársaivá lettek.

A korszak nagy paradoxona az 1972-es visszarendezés. Az or­szág évszázados modernizációs feladatát vállaló szocialista kísérlet négy sikeréve után, amikor gyors ütemben fejlődött a gazdaság és megtörtént a „mezőgazdasági csoda”, amelyet az egész „szocialista tá­bor” hitetlenkedve nézett (s a termelőszövetkezetek ipari sikerei bizo­nyították az új mechanizmus ipari alkalmazhatóságát is), a biztató trend váratlanul véget ért. A fejlődés jelentkező feszültségeire – az ipa­ri munkásság bérének elmaradása a téesz-jövedelmek mögött; a nagy­ipar fellendülésének elakadása és a téesz-iparral szembeni ver­senyképtelenségének sokasodó jelei; a mindezek következtében fellé­pő politikai nehézségek – a vezetés nem a sikert hozó módszerek álta­lános, elsősorban ipari bevezetésével reagál, hanem gyors és határozott visszarendezéssel. Lépéseket tesznek a téeszek „államosí­tására” (regulatív béradó, az elnökválasztás párthatáskörbe vonása és feddhetetlenségi igazoláshoz kötése, a téesz-gazdálkodás „szabályo­zása”, bekapcsolása az állami redisztribúcióba, a támogatások, elvoná­sok rendszerébe stb.), vagyis végbemegy az államkapitalista viszonyok termelőszövetkezetekre való kiterjesztése. (Egyidejűleg miniszteri en­gedélyhez kötik a termelőszövetkezetek ipari tevékenységét, hogy a nagyipart megvédjék a hatékonyabb versenytárstól. Végül a korszerű technika tömeges injekciójával akarják hatékonnyá tenni a nagyipart anélkül, és ahelyett, hogy a gazdasági reformot érvényesítenék.) Az eredmény közismert, a nagyipar hatékonysága nem javul, a termelő­szövetkezetek fejlődése viszont lelassul. A visszarendezés előtt a gaz­daság sikereiből táplálkozó életszínvonal-emelkedést ezután jórészt hitelfelvételből tartják fent, abban a reményben, hogy a nagy beruhá­zások meghozzák az eredményt. Ez az egyik titka az eladósodásnak, amelyet a nemzetközi adósságcsapda bezáródása tesz majd tragikus­sá.

A visszarendeződés másik okát – anélkül, hogy a szovjet befolyást tagadnánk – az uralmi elit döntő szerepében kell keresnünk. Rádöb­bentek, hogy a termelőszövetkezeteknek az új mechanizmusból eredő gazdasági önállósága növekvő gazdasági sikereket hoz ugyan, de ve­szélyezteti az uralmi elitnek való engedelmességet és így az anyagi szolgáltatásokat is. (A tagság által választott elnök és vezetés nem hallgat sem a megyei pártbizottságra, sem a minisztériumra, hiszen a téesz helyzete saját eredményeitől függ, sőt kritizálják a minisztériumi irányítást, és mint sikeres pártszervezetek még a magasabb pártszer­vek dolgába is bele akarnak beszélni. Így alakult ki a vélemény, hogy ez túl nagy ár a gazdasági sikerekért, és ha az új mechanizmust az iparban, az egész gazdaságban bevezetik, új világ lesz, amelyben az uralmi elitnek – ők ugyan úgy mondták, hogy a párt vezető szerepé­nek, a szocialista állam tekintélyének, a nemzetközi együttműködésnek – nem marad helye.)

Az uralmi elit pánikja mozgatta meg a „munkásellenzék” vezér­egyéniségeit, és ók vonták be a hazai vitákba a szovjet vezetést és néhány testvérpártot. Ezt megkönnyítette, hogy az ottani uralmi elit is érzékelte a magyar példa veszélyét. Sem a szovjet, sem általában a kelet-európai uralmi elitek nem kívánták az állami tulajdon közös­ségivé alakítását.

„Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz”, avagy a nagy félreértés

Az előzmény: Az 1968-as új mechanizmus sikere; az ország gazdasági fejlődése, a „legvidámabb barakk” javuló életszínvonala, frizsider­-szocializmusa, automobilizációja, az ország növekvő nemzetközi tekintélye az értelmiség széles rétegeit töltötte el a fellendülés és a nemzeti kibé­külés reményével. A sikerek megnövelték a reformkommunisták önbi­zalmát, hittek a további gazdasági sikerekben és egy ideig a marxizmus reneszánszában. Szükségesnek látták ehhez az értelmiség legjobbjainak a „bevonását”, s ebben a helyzetben a „beat”-nemzedék fiatal értelmiségiéi vállalták a „kommunista szakember” szerepét. Zö­mük nemcsak a karrierért, hanem hogy végre szakemberek vezesse­nek. Hittek az új mechanizmusban, s a visszarendezés után is helyükön maradtak, öncsalással mondván, hogy ők a hibás politikát is jobban csinálják; meg mi egyebet tehettek volna… Eljutottak a vállalati hatalom csúcsaira, a gazdaságvezetői elitbe. A 70-es évek végére egyre nagyobb szerephez jutottak az állami elitben is, és a 80-as évek kezdetén megjelentek előbb a területi, majd a központi pártap­parátusban. Lassan növekedett a szerepük, összetartottak, és képzett­ségük folytán egyre nőtt a súlyuk, hatáskörük. A 80-as évek derekára már csak a hatalom csúcsain nem volt övék a vezető szerep. Azonban a háttérintézmények szakember­-teamjeiként és a pártapparátus munka­társaiként is egyre nagyobb befolyásra tettek szert.

Az értelmiség egésze csak fokozatosan józanodik ki és döbben rá, hogy az államkapitalizmus nem az értelmiség osztályuralma, ha­nem az uralmi elité, amely még a 80-as években sem föltétlenül áll kvalifikált értelmiségiekből. Csak törpe kisebbségük juthat be a politikai elitbe. A mérnökök, közgazdászok, számviteliek, jogászok stb. zöme nem tartozik a vállalatok hatalomgyakorlói közé, és a pedagógusoknak, orvosoknak, jogászoknak, újságíróknak is csak a törpe kisebbsége lehet intézményi vezető vagy szabad egzisztencia; vállalkozóvá is csak n kevesek válhatnak. A zömük bizony ugyanúgy dolgozó, mint a munkások, alkalmazottak, kistermelők, téesz-tagok, és sorsuk is velük és az ország sorsával közös.

Az 1980 utáni liberális gazdaságpolitikai kurzus paradoxonai

1979-re az ország nagyfokú eladósodása kikényszeríti a gazdasági re­form újraindítását. A nagypolitikában azonban tovább él a tervgazda­ság elsőbbségének a dogmája, új mechanizmus helyett csak a gazdaságirányítás reformjáról szabad beszélni, még az indirekt terv­gazdaság fogalma sem szalonképes; nem rehabilitálják a reform­kommunizmust (a Nyers-Fock-Fehér-csoportot), még a reform ki­teljesedését jelentő „második reform” kifejezés is tilos.

Ez idáig érthető. Ami érthetetlen, hogy a „szocializmus” kemény védelme meglepő gazdasági változásokkal párosult. 1982-től kimutat­ható az 1989-ben spontán privatizációnak becézett kisajátító privatizá­ció első, de már nagyon jelentős felvonása a gmk-k és főleg a kisszövetkezetek útján. Megkezdődik a klasszikus államkapitalizmusra jellemző, a nagyvállalatokra ráfűződő, élősködő gazdasági szervezetek létrejötte, mozgásba jön a spekulációs tőke (például működni kezd a zöldség-gyümölcs maffia és a külkereskedelmi maffiák). Fejlődik a pe­riférikus tőkés szektor a kisipar megélénkülésével és még sokkal in­kább a második gazdaság gyors kiterjedésével. 1986, az új visszarendeződés meghiúsulása után a „Dimitrov téri fiúknak” becézett liberális gazdaságpolitikusok gyorsuló ütemben vezetik be a Friedman-, Reagan-, Thatcher- stb. stílusú piacgazdasági reformokat.

És most: a liberális piacgazdasági reformok abszurd tapasztalatai

Sorra bevezetik a fejlett kapitalizmus, az egyetlen ismert, sikeres piac­gazdaság intézményeit, módszereit: a privatizálást a második gazda­sággal, gmk-val, kisszövetkezettel; megjelenik a kötvény, a váltó, a csődtörvény; a kétszintű bankrendszer, a kapitalista adórendszer, a monetáris gazdaságpolitika; a gazdasági társaságokról szóló és a csat­lakozó átalakulási törvény, a tőzsde; az import- és árliberalizálás; az általános privatizálás, a külföldi tőke bevonása stb. Ezek azonban – több év tapasztalatai alapján kimondhatjuk – teljesen hatástalanok. Pontosabban a magyar gazdaságban másképp viselkednek, mint ere­deti környezetükben. Nem a paternalista államgazdaságot változtatják piacgazdasággá, hanem ők válnak az államgazdaság részeivé. Erre nincs más magyarázat, mint az, hogy az államkapitalizmus asszimilálja őket, alárendeli saját uralkodó viszonyainak. A végeredmény ismert: egyre ellenőrizetlenebbül kibontakozik az infláció, a munkanélküliség, a gazdaság hanyatlása. Tehetetlenek vagyunk, amíg nem értjük az ab­szurd jelenségek okát, azt, hogy a piacgazdasági reformokat szociál-államkapitalizmusban vezették be, amely így se nem „szociális”, se nem piaci (kapitalista).

A másik meghökkentő paradoxon, az uralmi elit színeváltozása

1. Azt látjuk, hogy a párt- és állami vezetés, amely a 68-as reform radi­kálisabb áramlatai elől is mereven elzárkózott, ugyanakkor befogadta a kisajátító privatizációt, a spekulációs tökét, a második gazdaság kiter­jesztését, mégpedig nem egyszerűen eltűrte, hanem segítő jogszabá­lyokkal és szabályozási kedvezményekkel (adó-, bérszabályozás stb.) hívta életre és támogatta azt. Sőt, 1986 után – sorozatos csődjük elle­nére – egyre markánsabb liberális piacgazdasági reformokat vezetnek be. A magyarázat csak az lehet, hogy az 1968 után, a 80-as évekre megújult uralmi elit számára egyre terhesebb szociál-államkapitalizmus helyett a klasszikus (latin-amerikai, Fülöp-szigeteki) államkapitalizmus már nem rémálom, hanem lassanként vágyálom. A menedzser-elit, az állami elit köreiben, sőt a végén már a pártközpontban is, egyre gyak­rabban beszélgetések tárgya lesz, hogy mit ér a villalakás, az elegáns hétvégi ház, a feleség nercbundája. Innen csak egy kis lépés, és meg­indult a kirajzás a „Fehér Házból” és a megyei pártközpontokból. Előbb csak egy kis lépés a feleség zöldség-gyümölcs üzletéig, divatszalonjá­ig, a spekulációs tőkének nyújtott védelemig, némi csendestársi rész­vétellel. Ebbe illeszkedik a vállalati tanács, amely a menedzser-elit mozgásszabadságát növeli, és ez közvetve az elit többi részének is hasznos. Ezután következnek a kft-k, s szabadul el a spontánnak be­cézett, kisajátító privatizáció. Ezek a mérföldkövei annak az útnak, amelyen az uralmi elit egy „szép, új világba” menetel, ahol nem kell szűkös jövedelmét veszélyes féllegális és illegális módon kiegészítenie, hanem, mint a klasszikus államkapitalizmusban, legális, profit jellegű jövedelemhez jut. Nem hurcolják meg többé a magas prémiumokért, nincs vita a magas nyugdíjakról.

Úgy gondolom, a 80-as években lejátszódó folyamat reális magya­rázata, hogy a megújult uralmi elit felismerte a „létező szocializmus” igazi természetét, és elhatározta, hogy komfortossá teszi, klasszikus államkapitalizmussá „korszerűsíti”, ahol szégyenkezés nélkül élvezheti kiváltságos helyzetét. Ezzel a „szocializmus” uralmi elitje – amely­nek a legjobbjai korábban még hittek abban a hamis tudatban, mely szerint a nép érdekében vezetik az országot – tudatosan vál­lalta az államkapitalizmust. Ezt értem az uralmi elit első színeváltozá­sán.

2. A hatalmat birtokló pártelit, a jól szervezett, színvonalas állami elit és menedzser-elit a „rendszerváltás” keretein belül békésen átadta a hatalmat az ellenzéknek, akiket részben még ó segített életre (pl. Pozsgay az MDF egyik alapítójaként). Jellemző, hogy már hatalomban van a volt ellenzék, de még mindig retteg a visszarendeződéstől, mint­hogy ez a hatalom pusztán az ölébe hullott – lévén, hogy az uralmi elit úgy ítélte meg, hogy a neki megfelelő viszonyok politikailag ily módon stabilizálhatók a legjobban. Az más kérdés, hogy az inga túllendült, és az uralmi elit színeváltozása válságba csapott át. A pártelit, mint olyan, lényegében megsemmisült, és a megmaradáshoz szinte mindenkinek meg kell járnia a „damaszkuszi utat”. A gazdasági-pénzügyi és mene­dzser-elit viszont az államkapitalizmus új formájában is jelentős rész­ben túlélőnek bizonyult, mégpedig azáltal, hogy átállt az új politikai hatalom, az új erőcentrum oldalára.

A változásokat – lássuk be – Kelet-Európában általában ez jellem­zi: minden megváltozik, hogy semmi se változzék. Teljes a „rend­szerváltás”, de az államkapitalizmus túlél, az uralmi elit legfeljebb „megújul”. Szerencsés esetben a változást újabb, hosszabb-rövidebb „siker”-korszak követi. Lényegileg azonban a folyamat egy nagy körfor­gás, és a körből való igazi kitörésre nem nagyon ismerünk példát.

A kapitalista út realitásai

Az élet rideg valósága lassan széttépi az illúzióinkat: hogy Bős-Nagy­maros leállításának költségeit elintézik a nyugati környezetvédők; az adósságteher majd megoldódik a fejlett országok segítségével; az or­szágra alapvetően terhes KGST-kapcsolatok megszakításának hátrá­nyaiért bőven kárpótolnak a nyugati gazdasági kapcsolatok, a fejlett országok hatalmas piacai és az Európa-házba való gyors bejutásunk; a gazdaság korszerűsítését finanszírozza a külföldi tőke. Lássuk a va­lóságos tényeket. Hitelezőinknek és az IMF-nek a fő céljuk – és ez tu­lajdonképpen érthető -, hogy fizessük az adósságterheket. „Segíteni” csak annyira és abban segítenek, hogy ne omoljunk össze, megőrizzük a fizetőképességünket. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a tőke gazdaságilag vagy politikailag bizonytalan helyre nem megy. Ami jön, a spekulációs tőke, az olcsón megszerzett kapacitásokból akar magas profitot a bel­ső piacon, monopolárakkal. Nem akarja és nem is tudja a korszerűsí­tést vagy a fejlesztést finanszírozni. Lassan belátjuk, ahogy az USA-nak a latin-amerikai államkapitalizmusokra mint perifériákra van szüksége (és nem arról van szó, hogy segíti azok fejlett piacgazda­sággá válását), ugyanígy az európai piacgazdaságoknak a kelet-kö­zép-európai államkapitalizmusok szükségesek perifériaként. Az Európa-házban kemény verseny uralkodik, és akkor lesz jobb helyünk, ha – úgymond – javítjuk a teljesítményünket. Rádöbbenünk, hogy sú­lyos gazdasági problémáinkat belső erőforrásainkkal és munkánkkal nekünk kell megoldanunk, ebben más nem fog segíteni. Magunknak kell kitörnünk az államkapitalizmusból, s felépíteni a piacgazdaságot…

Ez a csapdahelyzet tükröződik az egyre radikálisabb privatizációs elképzelésekben. A tulajdonos a remélt Messiás, aki tulajdonosi érde­kétől indíttatva, tulajdonosi hatalmával mindent megold, és megteremti a kitörés gazdasági csodáját. Két problémával azonban nem nézünk szembe jelentőségének megfelelően: az egyik az államkapitalizmus va­lódi tartalma és a privatizáció lehetséges szerepe a fölszámolásában, a másik a privatizáció reális lehetősége, minőségi és mennyiségi kér­dései.

Tudomásul kell vennünk, hogy az államkapitalizmus nem egysze­rűen a tőke állami tulajdona, a vállalatok állami jellege, amit „megold” a privatizáció, hanem túlsúlyos állami uralom a gazdaság fölött és annak bürokratikus koordinációval irányított, centralizált, hierarchikus állam-gazdaságként való működtetése. És ennek nagyon is reális alapjai vannak, amiből csak az egyik az állami szektor. A másik és legsúlyo­sabb összetevő a gazdaság már említett monopolstruktúrái, üzemhal­maz-nagyvállalatai, s ezek összefonódása az állammal. Végül a harmadik összetevő a GDP 60-70%-át koncentráló államháztartás. Ez az, ami az állami túlhatalom és szerep fenntartására kényszerít, vi­szont földbe nyomja a gazdaságot. Megakadályozza tehát a piacgaz­daságra való áttérést, az államkapitalizmus fölszámolását.

A demokratikus átalakulás az államkapitalizmusnak ezekkel a va­lódi alapjaival nem fordult szembe. A valódi cél: a rendszerváltás keretében birtokba venni az államapparátust és hatalmas intézmény­rendszerét, valamint az azt finanszírozó államháztartást. És birtokba venni a monopolstruktúrákat, megszállva annak csúcsait. (Ez érthető is, hiszen a demokratikus átalakulás legfőbb támasza éppen az az ér­telmiség és a széles alkalmazotti réteg, amelyeknek egzisztenciáját ve­szélyeztetné egy radikális államháztartási reform a túlméretezett államapparátus és intézményrendszer leépítésével. Másfelől egy valódi piacgazdasági reform – amely az üzemhalmazok gyáraikra darabolásá­val és a dolgozók tulajdonába adásával megteremtené a piaci ver­senyt, és az államháztartás reformja útján, csökkentve az elvonást, működőképessé tehetné a gazdaságot – egyben az uralmi elit létét is végveszélybe sodorná. Ezeket a lépéseket tehát ezért sem tehették meg szinte sehol az államkapitalizmusok, mégoly radikális forradalmi fordulataik folyamán sem.)

Az államkapitalizmus tényleges reformja nélkül azonban az a ve­szély fenyeget, hogy a gazdaság teherviselő képességét szétfeszítik a demokratikus átalakulás és főleg a privatizáció igen magas költségei.

Ezt a gazdaság nem tudja kitermelni, és így egyre gyorsuló inflációba csúszik. Végleg fölbomlanak a gazdasági kapcsolatok, amelyeket úgyis veszélyeztet az átmeneti állapot, ahol a régi bürokratikus koordináció már nem, és a piaci koordináció – mivel a piac létrejötte elmaradt a centralizált gazdaságirányítás felszámolása mögött – még nem szabá­lyoz. A végeredmény túlelvonás, infláció, a gazdaság irányíthatatlanná válása és gyorsuló szűkülése. Mindez a gazdaság Lengyelországhoz hasonló összeroppanásához vezet, ahonnan már nincs kiút, illetve ahol az ország a gazdaság tragikus összeszűkülésén, (fél)gyarmati helyzetbe jutásán, a lakosság mérhetetlen áldozatain keresztül is csak nagyon alacsony szinten lesz stabilizálható. A tragikus vízióra jelenleg csak egy válasz van.

A privatizáció reális lehetőségéről és útjairól

A feladat mérhetetlenül nagy, a működő tőke zömének, 90-95%-ának, 1989-es árakon 2400 milliárd forintnak az állam tulajdonából termé­szetes tulajdonosok kezére juttatása. Ezzel szemben áll mintegy 40-45 milliárd forintos magántőke és a hasonló, 600 millió dolláros, vagyis 40 milliárd forintos külföldi tőke. Tudnunk kell ugyanis, hogy a jelenlegi társasági vagyon, 520 részvénytársaság és 2.000 kft tőkéjének jelentős része is banki és vállalati, közvetett állami tulajdon. A 300 milliárdos la­kossági betét pedig egyrészt lakás, autó és egyéb tartós használati tárgy előtakarékossága, másrészt az állam, illetve a bankok már elköl­tötték más lakáskölcsönökre és mást hitelekre. A betétesek által tör­ténő átcsoportosítás tehát a bankrendszer szinte azonnali összeroppanását vonná maga után. A vállalkozói tőkének – ami fő forrás lehetne -, jelentéktelen súlyán kívül az is a problémája, hogy ugyan magas, sőt igen magas a profitja (jórészt állami kedvezmények folytán, ha ez az adóbevallásokban nem jelentkezik is, de mutatja az újgazda­gok életmódja, a luxusautók, luxuslakásárak), azonban a vállalkozói szféra profitjainak jelentős része luxusfogyasztásra és restaurálásra kerül, mert a gazdaság túladóztatása miatt – még ha van is rá piaci le­hetőségük – nem tudják befektetni. (Akkor ugyanis elérik az adóztatha­tó méretet, és zuhanásszerűen csökken a profitjuk.) Az pedig, hogy a nagyvállalati szférába fektessenek be, eleve kizárt. Az infláció jelenleg 30%-os, amit követ a kamat, viszont az ipar átlagos vagyonarányos nyeresége 10%-os, amit még magas nyereségadó, MŰFA is terhel. A tisztességes privatizáció, ahol az állami tulajdon megfelelő ellenérték ellenében kerül magántulajdonba, tehát eleve lehetetlen.

Az előprivatizáció – a vendéglátóipari, kereskedelmi, szolgáltató egységek magánkézbe adása – és ehhez hasonlóan a nagy jövedelmű vezetők és újgazdagok tulajdonossá tétele az 50%-os kedvezményen túl is csak állami privatizációs és vállalkozói hitellel oldható meg. Ez inflációt gerjeszt, és 18%-os kamatával a 30%-os infláció mellett az ál­lami tulajdon elherdálása. Tegyük hozzá, hogy a 18%-os kamat költ­ségvetést terhelő kamatkiegészítése költségvetési hiányt és inflációt okoz. Mindezen nem változtat a tőzsde vagy a versenytárgyalásos elő­privatizáció sem. Ezek ugyanis olyan piacok, ahol a hatalmas kínálattal szemben nem áll fizetőképes kereslet, tehát legfeljebb legalizálják a köztulajdon elherdálását, és ha megjelenik is valamennyi külföldi, spe­kulációs tőke, ez csak annál rosszabb. A privatizáció tehát szükség­szerűen csap át kisajátító privatizációba.

Az állam számára csak az a döntés marad, hogy a tömegek meg­nyugtatására leállítja a menedzserek és újgazdagok szövetkezésének spontán privatizációját, és beindítja a kormány által irányított, szerve­zett privatizációt. Ez a „tisztességes” privatizációhoz szükséges fizető­képes kereslet hiányában ugyanúgy kisajátító privatizáció lesz, legfeljebb nem a menedzserek, hanem a folyamatot ellenőrzésük alá vonó állami és politikai elit és a most már velük szövetkező újgaz­dagok lesznek a haszonélvezői. Szükségszerűen támad fel újra a – konkrét esetek tömegével alátámasztható – megalapozott vád a kor­rupcióról és a köztulajdon kisajátításáról, ami a gyorsan szegényedő országban, ahol egyre fokozódnak a jövedelmi differenciák, elviselhe­tetlen politikai terhet fog jelenteni.

A másik súlyos következmény, hogy a kisajátító privatizáció nyer­tesei szükségszerűen nem a versenyben kiemelkedő vállalkozók lesz­nek, akik alkalmasak a tőke működtetésére, hanem az új (és részben a régi) uralmi elit tagjai és a velük szövetkező spekulánsok. A létrejövő tulajdonosok tehát a privatizáló klasszikus államkapitalizmusokból oly jól ismert pszeudotőkések és -vállalkozók. Itt, Közép-Európában, úgy is mondhatjuk, hogy egy dzsentroid tőkésréteg, amelyik nem ért a tőke működtetéséhez, és az nem is igazán érdekli. Célja a luxusfogyasztás (a könnyen megszerzett tulajdon hasznából). Tegyük hozzá, hogy a ki­sajátító privatizálásban elfogy az állami tőkevagyon, de megmarad az 50-60%-ot kitevő államadósság, így a változatlan állami terhek mellett az újgazdagok luxusfogyasztása és a privatizálást finanszírozó kölcsö­nök is terhelik a nemzeti jövedelmet, fokozzák a tömegek elszegénye­dését.

A valóságos privatizáció tehát korlátozott kiterjedésű lesz, a gaz­daság mellékes területeit érinti és az államkapitalizmus főhatalma, redisztribúciója ezeken a területeken is fönnmarad. Ezt egészíti ki az államkapitalizmust érintetlenül hagyó, szimulált privatizáció. Értem ezen az állami vagyon társasági tőkévé alakítását (banki és vállalati kereszttulajdonlással, vagyonkezelő szervezetekkel vagy önkormány­zati, intézményi, társadalombiztosítási tulajdonnal, ami lényegében kor­szerűsített bürokratikus-állami tulajdon). Ugyanígy csak szimulált reform a monopolstruktúrák, a piaci uralom birtokában lévő üzemhal­maz-nagyvállalatok részvénytársaságokra bontása, miközben központ­juk vagyonkezelő szervezetként vagy egyesülésként működteti tovább a monopóliumot. A szimulált privatizációt azután megkoronázzák az uralmi elit és az újgazdagok magántulajdonában vagy magán-állami vegyes tulajdonában lévő, a monopol nagyvállalatokra ráfűződő, azo­kon élősködő kis- és középvállalatok, amelyek tulajdonosaik számára magas profitot biztosítanak.

Egy lehetséges alternatíva: a dolgozói tulajdonon alapuló, vegyes tulajdonú piacgazdaság

Az államkapitalizmust meghaladó megoldás nem lehet ideologikus utó­pia, a múlt vagy a jövő álomvára, hanem egyszerre kell hatékonynak, korszerűnek, emberségesnek lennie, és „logikusan” következnie kell gazdasági és társadalmi viszonyainkból. Az átalakítás főiránya egyér­telműen – a piacgazdaság. De az igazi kérdés az, hogy milyen piac­gazdaság?

Valódi tulajdonosokra van tehát szükség, mert a bürokratikus-álla­mi tulajdon sem a régi, sem az újabban divatba jövő, modernizált meg­oldásaiban – a megújult keresztény-nemzeti vagy européer-liberális uralmi elit kezében – nem lesz hatékony. Az optimális tulajdonos a kis­iparban, kereskedelemben, szolgáltatásban: az iparos, a kereskedő. A kisebb üzemekben, az úgynevezett személyes tőkés üzemben – ahol a tőkés a vállalkozás irányítója -: a vállalkozó tőkés. A nagyüzemben – ahol a tőketulajdon és funkció szétvált, és a vállalatot a menedzser irá­nyítja – az optimális tulajdonosok a dolgozók. Áttekintésük van a válla­lat egészéről, s megélni is csak jól menő üzemben tudnak, ezért olyan igazgatót választanak, és olyan döntéseket hoznak, hogy ez egyszerre biztosítsa a jó béreket és az üzem fejlődését. Ezt azonban nem sza­bad abszolutizálni, mint azelőtt az állami tulajdont és most a tőkés ma­gántulajdont. Helyet kell kapniuk a külföldi és hazai tőkés üzemeknek, valamint a dolgozói és külső részvényesi közös tulajdonban lévőknek egyaránt. Azután a piaci verseny döntse el, hogy melyik a hatéko­nyabb, mert ez a fő kérdése annak a folyamatnak, amely az államgaz­daságból átvezethet a hatékony piacgazdaságba, és az ezen nyugvó civil társadalomba.

A dolgozók bekapcsolása a privatizálásba

A dolgozói tulajdon nem azonos a bürokratikusán bevezetett, formális dolgozói tulajdonlással, amelyik csak álca az uralmi elit birtoklásán (vállalati önkormányzat, ingyen adott népi részvény stb.). A valódi dol­gozói tulajdon a dolgozók anyagi áldozatával, felelősségvállalásával és főleg aktív cselekvésével jön létre, amit az állam csak támogathat, ked­vezményekkel. A lényeg, hogy az állami tőke privatizálásához – amellyel szemben nem áll megfelelő vállalkozói, lakossági vagy mun­kavállalói tőkeerő – új tulajdonosokat talpra állító támogatási rendszer kerüljön kidolgozásra. És ennek – a jelenlegi rendszerrel szemben, ahol annál nagyobb a kedvezmény, minél gazdagabb, aki kapja – egyenlő támogatást kell adnia minden új tulajdonosnak, vagyis a dol­gozók tulajdonossá válásához is. Tekintve azonban, hogy a vállalkozó bárhol befektethet, a dolgozó pedig csak saját üzemében, ott elsőbb­séget kell számukra biztosítani. Ez a privatizálásba bekapcsolja a bér­ből, fizetésből élők még az inflációs elszegényedés ellenére is igen jelentős vásárlóerejét, főleg pedig érdekeltté teszi őket vállalatuk gaz­dálkodásában, teljesítményének fokozásában. Így az új tulajdonosok széles köre és versenyük végül megszünteti az elit részéről történő, il­letve a spekulánsi kisajátítást, elfogadhatóvá teszi a privatizációt a szé­les tömegek számára. A vállalkozók és ugyanígy a dolgozói közőssé­gek nem az uralmi elit kegyéből kapják a tulajdont, hanem egymással versenyben, és csak akkor tudják megtartani, az árát letörleszteni, ha hatékonyan működtetik.

A dolgozói tulajdon megteremtését is fölvállaló privatizálás techni­kai megoldása sokféle lehet: a vállalatok részvénytársasággá alakítá­sánál alkalmazott részvényprogram, elviselhető (pl. 10%-os) saját erővel; a vállalatok bérbeadása és/vagy lízingelése a dolgozok által alapított és vállalkozói hitellel alátámasztott társaságoknak; a vállalati dolgozók társaságainak vagyonkezelői kijelölése stb. A lényeg a ver­senysemlegességet biztosító azonos hitel, támogatási rendszer a ma­gánvállalkozók és a dolgozók vállalkozói közösségei, szövetkezeti számára, ami a tisztességes piaci versenynek a föltétele. Így alakul ki a tulajdonosok optimális rendszere: a dolgozói tulajdonban lévő üze­mek, külföldi és hazai tőkés üzemek és a vegyes tulajdon, ahol a dol­gozók többségi vagy kisebbségi tulajdona mellett esetleg hazai és külföldi tőkéstársak, sőt önkormányzati, intézményi, társadalom­biztosítási tulajdon is van. Ugyanis az utóbbiak, mint kizárólagos vagy többségi tulajdonosok csak a bürokratikus-állami tulajdon egyik formá­ját jelentik, azonban pozitív szerepet játszanak – segítve az önkor­mányzat, intézmény TB-gazdálkodását -, ha a dolgozói vagy magántulajdonosi többség biztosítja a vállalat hatékony működését, és megvédi attól, hogy az intézményi, önkormányzati kiskirályságok ré­szévé váljon.

A dolgozói tulajdonnal szemben – egy XIX. századi magántulajdo­nosi vízió bűvöletében – nagy az ellenállás. Ezen még a fejlett ipari társadalmak legújabb tapasztalatai: az USA-beli ESOP-program, a ja­pán modell, a vállalati dolgozókat a privatizációnál előnyben részesítő angol gyakorlat sem látszik változtatni. Változatlanul él a magántulajdo­nosi legenda, amit nem zavar, hogy a nagyvállalatoknál a részvényes már régen nem képes a vállalatot áttekinteni, a menedzsereknek ki­szolgáltatott, általuk könnyen manipulálható látszattulajdonos csak jel­mez a menedzseri hatalmon, és ez lesz nálunk az uralmi elitén is.

Az államkapitalizmus pedig tovább él, az uralmi elit személyi összetételében felfrissülve, esetleg döntően megújulva fennmarad, és változatlanul őrzi szerepét, hatalmát. S a már most is rosszkedvű, gya­nakvó tömegek rádöbbennek: megint minden megváltozott, hogy sem­mi se változzék.

A demokrácia most kezd, a fejlődés pedig most szűnik meg jelszónak számítani a „harmadik világban”. Maga a „fejlődés” mint fogalom és mint kifejezés is láthatóan végső válságban van. Az „új” eszme, amely felváltja, a „demokrácia”. Amikor Gandhit megkérdezték, mit gondol a „nyugati civilizációról”, azt felelte: „nem lenne rossz gondolat”. Ennyit elmondhatunk a fej­lődésről és éppúgy a demokráciáról is. Azonban a harmadik világ számára a jövőben a „demokrácia” valószínűleg semmivel sem lesz valóságosabb, mint a „fejlődés” vagy, ha már erről van szó, a „nyugati civilizáció” volt a múltban. Ehelyett, éppúgy mint az utóbbi, a demokrácia is könnyen válhat olyan lobogóvá – vagy fügefalevéllé -, amely alatt folytatódik a Délnek az Észak általi kizsákmányolása és elnyomása.

Ezért hát, Abraham Lincoln szavaival fogalmazva, kevés va­lóságosan és a szó valódi értelmében vett demokratikus kor­mányzata lehet „a népnek, a nép által és a népért” a harmadik világhoz tartozó Dél bármely részén mindaddig, amíg ezen or­szágok gazdasági lehetőségei korlátozottak, és politikai dönté­seiket meghatározza részvételük az egész világgazdaságban, amelyet viszont az Észak irányit. Természetesen jelenleg nincs sem igény, sem előrelátható remény az egész világ­gazdaságot érintő, demokratikus alapon történő döntésho­zatalra. Amíg a demokrácia hiánya fennmarad a világgaz­daság egészének vonatkozásában, addig a politikai demok­rácia ennek bármely „szuverén” részén a legjobb esetben is csak korlátozott hatáskörű lehet.

Bevezetés a „fejlődés”- mint a „demokrácia” előfutára – fogalmába

A „harmadik világ” számára a második világháború vége óta a fejlődés ideológiája volt a politikai-gazdasági realitás és a po­litika zászlaja és fügefalevele. Mégis, a harmadik világhoz tar­tozó Dél nagy részén, a meghaladását célzó majd minden elképzelhető fajtájú ideológiai megoldás és politikai erőfe­szítés ellenére is, makacsul fennmaradt és részben még súlyosbodott is a gazdasági fejletlenség. Ez a történet nem új, és itt kevéssé kell részleteznem. Azonban van itt néhány későbbi, meglehetősen visszás fordulat, amely a jelen kontex­tusban figyelmet érdemel. Engedtessék meg, hogy ezzel kap­csolatban megismételjem néhány – nemrég publikált, részben önéletrajzi illetve önkritikái jellegű esszémben, a The Underdevelopment of Developmentben is taglalt – korábbi reflexiómat.

A világrendszer valóságos fejlődését sohasem irányította valamiféle globális „fejlesztési” elgondolás vagy politika (helyiek is csak kevéssé), és nem is felelt meg soha ilyeneknek. Ebben a világgazdaságban az egyes szektorok, régiók és népek idő­legesen és ciklikusan változó módon vezető és hegemoniális központi (mag)pozíciókat foglalnak el a társadalmi és technoló­giai „fejlődésben”. Azután át kell engedniük előkelő helyüket az őket felváltó újabbaknak. Ez rendszerint egy, a rendszeren be­lüli hosszú, válságos interregnum után történik. Ebben a krízis ­időszakban intenzív versengés folyik a vezető szerepért és a hegemóniáért. A központi mag a világtörténelem során a föld­golyón elsősorban nyugati irányban tolódott el. Az országok, régiók vagy szektorok alrendszereinek szintjén minden „fejlő­dés” a nemzetközi munka- és hatalommegosztáson belüli ki­váltságos helyzetüknek köszönhetően és e helyzet révén ment végbe. A jelenleg uralkodó nézetek a „nemzeti fejlődésről” egy rövidlátásból fakadó „optikai csalódás”, az önérdek által befo­lyásolt, szelektív, csőlátásszerű felfogás termékeként alakultak ki. A fejlesztési ideológia egy ilyen önmegtévesztő felfogáson alapul, és most ugyanez temeti is el, hiszen a kemény realitá­sokkal szemben egyre kevésbé és kevésbé tartható. Szüksé­gessé vált tehát, hogy ezt a fejlesztési elméletet, éppúgy, mint a mikro-kínálati és makro-keresleti oldallal operáló közgazdasá­gi elméleteket most valamilyen másfajta elmélettel váltsuk fel. Lekerekítettebb, dinamikusabb és mindent átfogó, a keresleti és kínálati oldalt egyaránt számba vevő gazdaságelméletre van szükségünk ahhoz, hogy a világgazdasági és technológiai fej­lődést, ha nem is irányítani, de elemezni tudjuk.

Az utolsó két évtizedben a legelterjedtebb politikai ideo­lógia és „fejlesztési elmélet” azt hirdette, hogy a „nemzeti fejlődés” a legjobban a „piac varázslata” révén biztosítható, mégpedig azáltal, hogy az „exportvezérelt” növekedés elő­mozdítása érdekében szabadjára engedjük a „szabad vál­lalkozást”. Az iránymutató modellek ebben a tekintetben Dél-Korea és Tajvan voltak. Ez a két ország a legutóbbi időszakban valóban igen jól szerepelt a világpiacon. Az ideológiai modell balszerencséjére azonban sikerük nem annyira a szabad vállalkozás, mint inkább az állami beavatkozás érdeme volt. Ezenfelül az, hogy e két országban az állam képes volt az ilyen típusú beavatkozásra, három korábbi tényezőn alapult: a háború előtti japán gyarmatosításon, a háború után Amerika által rájuk erőltetett földreformon és a hidegháború alatt kapott hatalmas összegű külföldi támogatáson. Túl ezeknek az eseteknek a „sa­játosságain”, az a tézis, hogy minden vagy akár számos más ország lemásolhatná „sikerüket”, alapvetően téves. A világpiac nem tudná felvenni egy Kína-méretű Hongkong exportját. Más­felől az, hogy jobb gazdasági elemzésre van szükségünk, nem jelenti azt, hogy van vagy lehetséges a fejlődésről vagy a fej­lődés számára egy olyan „modell”, amely világszerte alkalmaz­ható vagy lemásolható lenne.

Az ezzel a politikai modellel házaló ideológusok, valamint számos latin-amerikai, afrikai és délkelet-ázsiai ország szeren­csétlenségére, amelyek lényegében ugyanezt az exportvezérelt növekedési stratégiát követték, Hongkong és Szingapúr város­államai kivételével ez a modell mindenütt nyomorúságosan megbukott. Ráadásul Korea és Tajvan lehetősége az eddigi si­kersorozat folytatására ma egyre inkább kétségessé válik (lásd pl. Bello és Rosenfeld, 1990), nem is szólva arról, milyen poli­tikai és társadalmi árat kellett fizetni e diktatúrák fennállásának idején. Annak az oka, hogy további sikereik kétségessé váltak, természetesen a változó világpiacon folyó verseny követelmé­nyeiben rejlik, különös tekintettel az 1990 óta tartó új világgaz­dasági recesszióra.

A világpiacon és a világpiacért folyó egyre inkább techno­lógiai jellegű versengésben még nem látható, ki jutott el a túl­éléshez szükséges szintre. Másképpen kifejezve, ebben a világgazdasági székfoglaló társasjátékban még nem világos, ki­nek lesz még ülőhelye a játék legközelebbi szünetében, ame­lyet, könnyen lehetséges, éppen a jelenlegi új recesszió okoz majd. Koreának és Tajvannak talán lesz még esélye, de több mint valószínű, hogy nekik sem; és sikerük, amellyel kihasítanak maguknak egy részt a világpiacból, a legjobb esetben is időle­gesnek bizonyul.

Az azonban nyilvánvaló, hogy (Japántól eltekintve) Ázsia, Afrika és Latin-Amerika többi országa közül igen sok – éppúgy, mint a legtöbb kelet-európai ország és a Szovjetunió – nem érte el ezt a szintet. A forrásokkal takarékoskodó iparfejlesztési politika és egy információs/szolgáltató jellegű társadalom kiala­kulása megfosztja őket nyersanyagaik „hagyományos” piacaitól, és csökkenti viszonylagos előnyüket az alacsony munkaráfor­dítást igénylő termékek exportálásában. Ugyanakkor a techno­lógiai szint emelése a világpiaci versenyképesség megtartása érdekében a „harmadik” és a „második” világ országainak leg­nagyobb részében kudarcot vallott, bár természetesen ugyanez történt az iparilag fejlett „első” világ és különösen az Egyesült Államok számos szektora és népességcsoportja esetében is.

A valós kilátás tehát országok, régiók és népek számára az, hogy növekszik marginalizálódásuk veszélye. Azaz akaratuk ellenére kirekesztődhetnek a fejlődés világfolyamatából, ráadá­sul olyan feltételek között, amelyeket nem maguk választanak meg. A legnyilvánvalóbb eset erre a Szaharától délre fekvő Af­rika jelentős része. A nemzetközi munkamegosztásban a világ­piacon ugyanis láthatólag egyre kevesebb hely jut Afrika termé­szeti és emberi erőforrásainak. Miután a kapitalista „világfejlődés” során Afrikát kifacsarták, mint egy citromot, lehet, hogy jó­részt most sorsára hagyják. De ugyanez a sors fenyeget egyre inkább más régiókat és népeket is. Ráadásul az ilyen területek mindenütt megtalálhatók: a Délen (például Banglades, a brazil északkelet, Közép-Amerika stb.); a hajdani ipari övezetekben, mint amilyen Dél-Bronx és más nyugati régiók és népesség­csoportok; és egész belső régiók és népek esetében a „szo­cialista” Keleten, például a kínai-szovjet határ mindkét oldalán.

Az 1989-90-es év eseményei szükségszerűen felgyorsítják és súlyosbítják milliók marginalizálódását Kelet-Európában és a Szovjetunióban. Szovjet-Közép-Ázsia kifacsart citromjának el­dobása például részét képezi Borisz Jelcin orosz elnök politikai álláspontjának is. A Szovjetunió déli részén élők haragja amiatt, hogy a múltban oly sokáig kizsákmányolták őket, nemkülönben az az igényük, hogy a jövőben véget vessenek ennek, nagyon is kézenfekvő. Éppígy érthető a „hagyományos” etnikai és nemzeti identitás vonzóereje (vagy újrafelfedezése) és az etnikumok kö­zött előálló viszálykodás, amely mintegy válaszként jelentkezik a súlyosbodó gazdasági deprivációra, mint például a Szovjet-Közép-Ázsia egyes részein jelentkező 30 százalékos munka­nélküliségre. Ám a politikai „függetlenség” és az etnikai viszá­lyok Közép-Ázsiában vagy Közép-Afrikában kevés gazdasági előnyt jelenthetnek a jövőre nézve. Éppen ellenkezőleg, az, hogy politikai okokból etnikai és egyéb gátakat emelnek a gaz­dasági kapcsolatok vagy akár a kizsákmányolás elé, ezeket az országokat külön-külön és együttesen visszavetheti a történelmi fejlődés egy holtágába. (Jóllehet, ahogyan egy korábbi cikkem­ben érveltem [Frank, 1991/c], „Közép-Ázsia központi szerepe” egy évezreden keresztül történelmi tény volt, mielőtt a tizenha­todik században kialakult a világ mai, az Észak-Dél pólusok szerinti elrendeződése.) Ahelyett, hogy elérnék a vágyott „nyugat­európaizálódást”, e régiók közül nem kevés valószínűleg „latin­amerikanizálódik” majd, sőt némelyik akár még „afrikanizálódik” és „libanonizálódik” is.

Meglehet, hogy mindezekben az országokban és másutt is most valójában feláldozzák az embereket a „növekedésre irá­nyuló fejlesztési politika” oltárán. Áldozatául esnek annak a cél­nak, hogy országaik számára lehetővé váljék a hatékony be­kapcsolódás a tőkés világpiac meghatározta nemzetközi mun­kamegosztáson belüli versenybe, és áldozatai lesznek általában a jelenlegi társadalmi fejlődésnek. A Nyugat esetleg sokkal több bevándorlót tud majd befogadni annak a néhány országnak a segítségével, amely (többségükkel szemben, ahol csak szeret­nék ezt) valóban el tudja kerülni a marginalizálódást Közép-Amerikában és Afrikában. Sokan fogják ugyanis inkább válasz­tani a munkamegosztás által kizsákmányolt életet Északon, mint a háború, az éhezés vagy az élet szélsőséges marginali­zálódása következtében rájuk váró halált Délen.

Úgy tűnhet, hogy a harmadik és a korábbi „második” világ egyes részelnek amerikai, nyugat-európai és Japán ve­zetés alatt álló gazdasági blokkokba való esetleges beke­belezése ellentmond ennek a marginalizálódási folyamat­nak. Ám az érintett népesség többsége szempontjából az ilyen bekebelezés valójában nem mond ellent a marginali­zálódásnak, sőt éppenséggel felerősíti annak folyamatát. Ugyanis az ő területeiket és erőforrásaikat, éppúgy, mint mun­ka- és vásárlóerejüket, csak azért kebelezik be ezekbe a kiala­kulóban lévő regionális politikai-gazdasági blokkokba, hogy erő­sítsék a tömb élén álló országok gazdasági hatalmát és ver­senyképességét. Éppen ezért az ilyen blokkokba való bekebelezés csak olyan mértékben megy végbe, amennyire a tömb alulfejlett részein („a piramis alján”) van valami, amit a csúcson állók kizsákmányolhatnak. Ahol, és amikor az emberek munka- vagy vásárlóereje ehhez a célhoz nem járul hozzá, ők éppúgy marginalizáltak maradnak, mint egyébként maradnának. Sőt, a mind a gazdasági tömbök között, mind azo­kon belül folyó verseny nyomása csak felerősíti a marginalizá­lódás folyamatát a blokkokon belül, a piramis csúcsától az al­jáig. Ez az oka például annak, hogy a kanadaiak máris töme­gesen panaszkodnak a kanadai-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény miatt, és hogy a munkaerő szóvivői Kanadában, az Egyesült Államokban és Mexikóban egyaránt figyelmeztetnek rá: ha ezt a szabadkereskedelmi zónát kiterjesztik Mexikóra is, ez mindhárom országban fokozhatja a munkaerő kizsákmányo­lását vagy munkanélkülivé válását. Ezenkívül, ha egy ország beépül egy politikai-gazdasági tömbbe, egyre jobban ki van téve annak is, hogy a blokk vezető hatalmának politikai vonalát kell követnie. Ez a függő országot megfoszthatja attól a lehetőségtől, hogy képes legyen – a „Sinatra-doktrinát” követve – a „maga útját járni”, aminek pedig esetleg némi előnyét élvezhetné a világ­méretű gazdasági marginalizálódás szélesebb kontextusában.

Más szavakkal, lehetséges, hogy – a történelem egy újabb gazdasági fortélya révén – a világrendszeren belüli társadalmi fejlődés jelenlegi szintjón napjainkban egy globális méretű ket­tős gazdaság és társadalom van kialakulóban. Azonban ez a dualizmus különbözik attól a régebbi dualizmustól, amelynek hi­potézisét korábbi írásaimban (Frank, 1967 és másutt) elvetet­tem. A hasonlóság a kétféle dualizmus között csak látszólagos. A régi dualizmuselmélet szerint a szektorok vagy régiók elkü­lönültek voltak, azaz állítólag anélkül fejlődtek, hogy közöttük a múltban vagy a jelenben kizsákmányoló viszonyok jöttek volna létre, mielőtt a „modernizcáió” szerencsésen örökre egyesítené őket. Ezt az elkülönült kettős létezést tételezték fel az egyes országokon belül is. Én, s ezt ma is helyesnek tartom, mind­ezeket az állításokat tagadtam. Az új dualizmusban, amelyről most beszélek, másról van szó: az elkülönülés a másik civili­zációval való kapcsolatteremtés és gyakran az általa végrehaj­tott kizsákmányolás után következik be. A citromot azután dob­ják félre, hogy kifacsarták. Így ez az új dualizmus a társadalmi és technológiai evolúció ama folyamatának az eredménye, amelyet mások fejlődésnek hívnak. Továbbá ez az új dualiz­mus azok között alakul ki, akik részt vesznek, illetve akik többé nem tudnak részt venni a világméretű munkamegosztásban. E világméretű munkamegosztás sajátosságai bizonyos mértékig technológiailag meghatározottak. Ezért ez az új dualizmus ré­szesedik a régi technológiai dualizmus hatásaiból. A történelem iróniája az is, hogy azok a Kelet-Európában jelenleg végbeme­nő politikai és ideológiai változások, amelyek révén e terület népei a nyugat-európai „első világhoz” szeretnének csatlakoz­ni, ehelyett most azzal fenyegetnek, hogy Kelet-Európát– újból, mert eredetileg is ez volt a helye – a „harmadik világba” helye­zik. Lengyelország már latin-amerikanizálódott. Romániának ko­rábban par excellence függő jellegű, mezőgazdasági (és csak időlegesen olaj-) exportra alapozott gazdasága szerencsés és hálás lesz, ha sikerül akárcsak ezt a pozíciót is visszaszereznie (amelyért most versenyben áll Bulgáriával, amely a „szocialista” rendszer alatt kifejlesztette az exportra irányuló mezőgazdasági termelést).

Ugyanez a probléma fokozott erővel jelenik meg a Szovjet­unióban. Oroszország és Ukrajna néhány részét Nagy Péter nyugatosította, és ő, Witte és Sztálin iparosította is. De a Szov­jetunió legnagyobb része még mindig legjobb esetben is egy harmadik világbeli gazdaság szintjón áll, mint amilyen például Brazíliáé, Indiáé és Kínáé, amelyeknek szintén van ipari ka­pacitásuk, különösen hadiipari vonatkozásban. A kaukázuson­túli és közép-ázsiai régiók, akár a Szovjetunióban maradnak, akár nem, valószínűleg még csak nem is latin-amerikanizálód­nak, hanem inkább afrikanizálódnak, vagy – amitől Isten őrizzen – politikailag libanonizálódnak. Ugyanez a szomorú végzet sújt­hatja Dél-Jugoszlávia jó részét is, akár egységes marad, akár, ami valószínűbb, több részre szakad.

A keserű tapasztalat megmutatta, hogy a „második világbeli” „szocialista” „nemzeti fejlődés” Kínában, a Szovjetunióban, és Kelet-Európában képtelen volt a világgazdasági verseny kényszerű korlátai közül kitörni vagy azokon túllépni. A „má­sodik” világnak ezeket az országait éppúgy, mint a „har­madik világéit”, megnyomorította a világgazdaság nemzet­közi munkamegosztásában betöltött helyük, teljesen függet­lenül attól, hogy a politikai demokrácia áldásaiban vagy hiányának, illetve bukásának átkában részesültek. Korlátozta őket, hogy nem volt külföldi fizetőeszközük, egyszóval: hogy nem volt dollárjuk. 1989 és 90 eseményei a rendszer minden megmaradt ideológiai legitimációját és hitelét felszámolták ezek­ben a „második világbeli” „szocialista” országokban. Azonban miközben számos értékelő kizárólag ezen ideológia „szocialista” összetevőjének csődjére korlátozza figyelmét, legyen szó Eu­rópáról, Ázsiáról vagy Afrikáról, a valóság úgyannyira vagy még inkább aláásta az ideológia „nacionalista” komponensét is. Mert a többi nemzeti fejlesztési stratégia Afrikában, Latin-Ameriká­ban és Ázsiában lényegében hasonló volt, és gyakran ugyan­úgy vagy még csúfosabban megbukott, mint a szovjet típusú modernizáció. Ezt figyelhettük meg, amikor összehasonlítottuk a kommunista pártok, a katonai diktatúrák és az őket követő demokratikus kormányzatok gazdaságpolitikáját. így a hosszú távú gazdasági perspektívák csele az, hogy semmiféle – bármily eltérő politikai eszközökkel folytatott – alternatív nemzeti fejlő­dés kilátásai nem jók, akár külön-külön, akár együttesen tekint­jük őket. Ellenkezőleg, e kilátások Kelet-Európa és a Szovjet­unió alulfejlett, harmadik világ típusú régiói számára most egé­szen rosszak. De – teljesen függetlenül nemzeti ideológiájuktól vagy államuk politikai vonalvezetésétől – a perspektívák másutt is, a legtöbb fejletlen, harmadik világbeli régió számára ugyan­ilyen rosszak, sőt néhány esetben még rosszabbak is.

A politikai ideológia jelenlegi gazdasági irrelevanciája

Az 1980-as évek mind a Kelet, mind a Dél országainak jelentős részében a „fejlődés” ideológiájáról a „demokrácia” ideológiájára való áttérést mutatták. Mégis, ugyanezek az 1980-as évek egy­szersmind bebizonyíthatták a nemzeti politikai ideológiáknak a nemzetközi világgazdaságban való irrelevanciáját is. A legjelen­tősebb nemzetközi és nemzeti gazdasági és politikai irányvo­nalak, amelyeket az 1980-as évek folyamán világszerte elfo­gadtak és végrehajtottak, gyakran ellentétesek az „uralkodó” ideológiákkal. Ez utóbbiak ugyanis nagyjából-egészéből közöm­bösek azoknak a szükségszerű politikai-gazdasági válaszoknak a szempontjából, melyek olyan világgazdasági feltételek kihívá­saira születtek, amelyeknek befolyásolása senkinek sem áll ha­talmában. Az 1989-es kelet-európai forradalmakról adott átte­kintésemben (Frank, 1990/a) és Francis Fukuyamának adott válaszomban (Frank, 1990/b) arra törekedtem, hogy bebizonyít­sam: Fukuyama ideológiai tézisét, miszerint, az ideológia hosszú távon legyőzi az anyagi viszonyokat”, a való világ meg­hazudtolta. Ugyanis az elmúlt években a tézis ellenkezője bi­zonyosodott be (és félő, hogy ugyanez történik a közeljövőben is). Nevezetesen:

Az 1970-es években ugyanazt az export/import-vezérelt nö­vekedési stratégiát fogadták el a kommunista pártok által veze­tett kormányzatok Keleten (Lengyelország, Románia, Magyar­ország), mint a katonai diktatúrák Délen (Argentína, Brazília, Chile).

Az 1980-as években ugyanazt az IMF modelljén alapuló adósságszolgálati politikát fogadták el és hajtották végre a kom­munista párt által vezetett kormányzatok Keleten (Lengyelor­szág, Magyarország, Románia, Jugoszlávia), mint a katonai dik­tatúrák, a többi tekintélyuralmi kormányzatok és az őket felváltó demokratikus kormányok Délen (Argentína, Brazília, Mexikó, Fülöp-szigetek).

Bizonyos variációk voltak ugyan az adósságszolgálati poli­tika témájára, de ezeket nehéz megfeleltetni (megmagyarázá­sukról nem is beszélve) az illető rezsimek vagy kormányok po­litikai színezetének vagy ideológiájának: az IMF legmintaszerűbb tanítványa Nicolae Ceauşescu volt Romániában, aki tényleg csökkentette az adósságot, egészen addig, amíg a fé­nyek kihunytak, először népe, aztán ő maga számára. A másik oldalon Peruban az újonnan megválasztott elnök, Alan Garcia dacolt az IMF-fel, és kijelentette, hogy az adósságszolgálat összegét korlátozni fogja az exportbevételek maximum 10 száza­lékára. Valójában az ő hivatalba lépése előtt az adósságszolgá­lat évi összege ennél kevesebb volt. Azután elnöksége alatt 10 százalék fölé emelkedett. A lakosság reáljövedelme körülbelül a felére esett vissza, és Garciát az elnöki székben Maria Vargas Llosa, a nagy regényíró akarta követni, miután a politikai kö­zépbalról átállt a szélsőjobboldalra. De mit jelent ez, ha egyál­talán jelent valamit? A peruiak Vargas Llosa ellen szavaztak, megválasztották Fujimorit és megkapták tőle a „Fujisokkot”. Az új elnök gazdaságpolitikája pontosan ugyanaz, amit vetélytársa javasolt, és szavazói elutasítottak. Tetejébe a peruiak most a kolerával küzdenek.

A kommunista Jaruzelski tábornok Lengyelországban és a populista sandinisták Nicaraguában szintén IMF-stílusú „alkal­mazkodást” és „feltételességet” kényszerítettek népeikre. Mind­két helyen az IMF által gyakorolt nyomás segítsége nélkül tör­tént ez, hiszen Lengyelország nem volt tagja az IMF-nek és Nicaragua nem juthatott be a tagjai közé. Nicaraguában „condicionalidad sin fondo” uralkodott, azaz feltételesség az Alap nélkül, és a sziszifuszi politika bármilyen határa vagy túllendül­hető mélypontja nélkül.

Magyarországnak volt a legreformáltabb gazdasága és a legliberálisabb politikai vezetése még a kommunista párt veze­tése alatt, a Varsói Szerződésen belül. Mégis, Magyarország az 1980-as évek első felében háromszorosan visszafizette adósságának alapösszegét (a kamatok nélkül), és eközben a meglévő adósság összege megduplázódott. Ez rosszabb, mint Lengyelország vagy Brazília vagy Mexikó sorsa, amelyek átlag­ban csak egyszer vagy kétszer fizették vissza a meglevő adós­ságot (miközben annak teljes összegét ők is kétszeresére nö­velték). Hogy mennyire nem számít semmi: Lengyelországban a Jaruzelskit és a Kommunista Pártot felváltó Szolidaritás-kor­mány most élvezi az IMF-tagságot – és keményebb gazdasági áldozatokat kényszerít rá az uralma alatt álló népességre, mint elődei.

Mindezek alapján felmerül a kérdés: különbözött-e bármiben is a „szocialista” Kelet gazdaságpolitikája a mostanitól a demok­rácia létrejötte előtt, vagy – ha már itt tartunk – létrejött-e most „végleg”a demokrácia Kelet-Európában? Vegyük például Len­gyelországot. Miért hajtották végre a kommunista Gomułka és Gierek kormányai, a kommunista Jaruzelski tábornok és a Szo­lidaritás miniszterelnöke, Mazowieczki mind ugyanazokat a népszerűtlen intézkedéseket? Mi több, a Szolidaritás és a kom­munisták lényegében ugyanazokat a mérsékelt gazdasági re­formokat javasolták 1981-ben, mielőtt Jaruzelski tábornok de­cember 13-án bevezette a katonai kormányzást. Azután persze nem volt elég politikai hatalma még ahhoz sem, hogy akárcsak a Szolidaritás által támogatott reformokat megvalósítsa, mivel a Szolidaritás által képviselt népakarat helyett a szükségállapot eszközével kormányzott. Ám hol és miféle demokratikus kifeje­ződésben ölt testet a népakarat most, amikor a Szolidaritás ténylegesen hatalmon (vagy inkább kormányon) van, és a la­kosság iránta érzett jóindulatát arra használja fel, hogy még drasztikusabb, népszerűtlen nadrágszíj-meghúzó politikát kény­szeresen a népességre, mint az előző kormányzat? Ugyanaz a kérdés vethető fel a demokratikus választások révén vagy anél­kül hatalomra került kormányzatokkal kapcsolatban Magyaror­szágon, Jugoszláviában és másutt. Magyarország első szabad választásain minden párt egyetértett abban, hogy a választások után az IMF előírásait fogja követni.

Nos tehát, van-e valamilyen ideológiai tanulság, amelyet le­vonhatunk ezeknek a gazdasági intézkedéseknek a jellegéből és egymással való összehasonlításából? Úgy tűnik, van egy-kettő. Latin-Amerika és Délkelet-Ázsia esetében még lehetsé­ges a „nacionalista”„antiimperializmusra”(és néha még a „szo­cializmusra” is) hivatkozva kifejezni és mozgósítani az ezekkel a politikai-gazdasági megszorító intézkedésekkel szembeni né­pi ellenállást. Ez azonban Kelet-Európában jelenleg sehol sem lehetséges, mivel „a szocializmus megbukott”, és a kommunista pártok hitelvesztetté váltak a lakosság szemében. Ők hozták létre ugyanis először a belföldi gazdasági krízist, és hajtották végre azután az adósságszolgálati és takarékossági intézkedé­seket; no és természetesen alárendelt eszközei voltak az orosz imperializmusnak. Úgyhogy senki sem hivatkozhat rájuk vagy politikájukra. Ezzel szemben a Nyugat a jövőt jelenti ezeknek a népeknek a számára. Mi több, a nyugati irányítás alatt álló IMF és Intézkedései voltak az ellenzéki csoportok „titkos fegyverei” és „de facto szövetségessel”. Ezek a csoportok most hatalmon vannak vagy erőfeszítéseket tesznek a ha­talomra jutásért, mégpedig annak az elsősorban gazdasági, másodsorban politikai válságnak köszönhetően, amelyet mindenekelőtt a megszorító, „alkalmazkodó” intézkedések­nek az IMF támogatásával való bevezetése idézett elő. Úgy­hogy jelenleg nemcsak gazdasági, de politikai értelemben sincs alternatívája az IMF és más nyugati tényezők tanácsaihoz és feltételeihez kötött további megszorító intézkedéseknek.

A gazdasági válság Kelet-Európában és a Szovjetunióban kiterjedt és elmélyült. Ez és a vele kapcsolatos gazdasági té­nyezők ténylegesen hozzájárultak ahhoz, hogy társadalmi (és egyszersmind etnikai-nacionalista) mozgalmak ilyen messze­menő célokért oly sok embert akartak és tudtak is mozgósítani. Az 1980-as évek évtizedét – amely valójában az 1970-es évek közepén kezdődött – a Szovjetunióban most „a pangás korsza­kának” nevezik, és tény, hogy Kelet-Európa legnagyobb részé­ben (éppúgy, mint Latin-Amerikában, Afrikában, és a világ jó néhány más területén is, lásd Frank, 1988) az életszínvonal abszolút csökkenését és felgyorsuló gazdasági válságot hozott magával. Különösen jellemző volt erre az időszakra, hogy Ke­let-Európában az itteni országoknak a versenyben elfoglalt he­lyét és életstandardjait illetően Nyugat-Európához, de még a délkelet-ázsiai újonnan iparosodott országokhoz viszonyítva is, jelentős visszaeséssel és csökkenéssel járt együtt. Ezenfelül a gazdasági válság lefolyása és (hibás) kezelése a Szovjet­unióban és Kelet-Európában elmozdulásokat okozott az orszá­gok, szektorok, különböző szociális csoportok (ideértve a ne­meket is) és etnikumok által elfoglalt uralmi vagy kiváltságos, illetve függő és kizsákmányolt pozíciókban is. Mindezek a gaz­dasági változások társadalmi elégedetlenséget, követeléseket és a néptömegek mobilizálódását idézték elő, illetőleg táplálták, és mindez – sokban különböző, sokban hasonló módon – meg­élénkült társadalmi (ós etnikai-nacionalista) mozgalmakban fe­jeződött ki. Jól ismert tény, hogy a gazdasági eredetű elége­detlenséget egyaránt táplálja a „megszokott” életstandardoknak az élet egészét vagy egyes területeit érintő abszolút csökkené­se, és az ezzel összekapcsolódó változások a népesség egyes csoportjainak egymáshoz viszonyított relatív gazdasági jólété­ben. A legtöbb gazdasági válság polarizálja a társadalmat; re­latíve – ha nem éppen abszolút értelemben is – tovább gazda­gítja azokat, akiknek jól megy, és még szegényebbé teszi – abszolút és relatív értelemben – azokat, akik már eleve rosszul élnek, különösen a nőket.

Így a peresztrojka és a glasznoszty nagy jelentőségű vál­tozásai a Szovjetunióban és Kelet-Európában, s ezzel a hideg­háború vége nem egyszerűen Mihail Gorbacsov fejéből pattant ki, mint Pallasz Athéné Zeusz homlokából. Ő maga mondotta róluk, hogy elkerülhetetlenek voltak. Mivel a (gazdasági) szük­ségszerűség a (politikai) felfedezések szülőanyja, ha Gorbacsov maga nem létezett volna, ki kellett volna találni. Pragmatikus gyakorlata túllépte és felforgatta az ideológiai prekoncepciókat, beleértve a sajátjait és a hazai és külföldi ellenfelekéit is. A világgazdaság követelményei voltak azok a kiváltó okok, ame­lyek a legkülönbözőbb fajta politikai gyakorlatokhoz és a politika groteszk fordulataihoz vezettek az 1980-as években.

A politikai helyzet iróniája az, hogy a „reálisan létező szo­cializmus” nem utolsósorban azért bukott meg, mert nem sikerült megvalósítania Keleten az import/export-vezérelt növekedési modellt, és az IMF-stílusú megszorító intézke­déseket. Mindeközben a „valóságosan létező kapitalizmus” ugyanezeket a modelleket és intézkedéseket igyekezett be­vezetni Délen, és úgyszintén kudarcot vallott. Azonban ezt senki nem mondja ki sem Nyugaton, sem Keleten, és a Dé­len többé senkinek sincs semmilyen javasolható plauzibilis „szo­cialista” alternatívája. Miért került sor a kudarccal való szembe­sülés során Keleten (illetve annak egy részén) rendszerváltásra, és ugyanez a kudarc miért nem vezetett a Délen sehol sem rendszerváltáshoz? Jeanne Kirkpatrick tévedett, amikor azt mondotta, hogy a „totalitárius” rendszerek Keleten nem változ­nak, míg a tekintélyuralmi (autoriter) társadalmak Nyugaton igen. Valójában vitatható, hogy vajon bármelyik esetben volt-e bármilyen tényleges „rendszerváltozás”, vagy sor ke­rült-e „a történelem végére”. Az új demokratikus rendszerek még kevésbé lesznek képesek ellenállni a világgazdasági ne­hézségeknek, illetve ellensúlyozni ezeket, mint totalitárius elődeik.

A privatizáció tébolya

Az ideológiai zűrzavar egy másik példája a jelenleg divatos „pri­vatizálás”, amelyet egyidejűleg a „demokráciával” azonosítanak. Sajnálatos módon ez az ideológiailag elősegített privatizálás nem jelent orvosságot Közép-Kelet-Európa bajaira (semmivel sem inkább, mint amennyire a stabilizációs és privatizációs po­litika megoldást jelentett Latin-Amerika és a világ más részei problémáira). Mi több, a jelenlegi világméretű recesszió folya­mán ezek a privatizációs intézkedések csak társadalmilag álta­lánossá tehetik és tovább súlyosbíthatják a szegénységet. A jelenlegi privatizációs láz éppúgy gazdaságilag irracionális és politikailag ideologikus törekvés, mint a korábbi államo­sítási láz volt. Kevés valódi különbséget jelent, hogy egy vállalat állami vagy magántulajdonban van-e, mert vala­mennyiüknek egyenlő feltételek mellett kell versenyezniük egymással a világpiacon. Az egyetlen kivételt ez alól a sza­bály alól az olyan köztulajdonban lévő vállalatok jelentik, ame­lyeket az állami költségvetésből finanszíroznak, és azok a ma­gánvállalatok, amelyeket szintén az állami, költségvetésből tá­mogatnak, és/vagy egyéb módokon is „közérdekből” felmentenek az alól, hogy viselniük kelljen a verseny következményeit. Is­mert példák az Egyesült Államokban a detroiti Chrysler Corpo­ration, a chicagói Continental Bank and Trust Company (jelen­leg a nyolcadik legnagyobb amerikai bank), az „Ohio, Maryland, California and Texas Savings and Loans” vagy akár New York City. Továbbmenve, a piacon a köztulajdonban lévő és a ma­gánvállalatok egyaránt hozhatnak ugyanolyan jó vagy ugyan­olyan rossz beruházási és egyéb gazdasági döntéseket. Az 1970-es években pl. az (állami tulajdonban lévő) British Steel előnytelen módon túl sokat ruházott be, a (magántulajdonban lévő) United States Steel pedig, ugyancsak előnytelenül, túl keveset. Az 1980-as években a nyilvános tiltakozások miatt mind­kettő bezárta az acélhengerműveket. Éppígy cselekedett a ma­gántulajdonban lévő német acélipar kereszténydemokrata, és a köztulajdonban lévő francia acélipar szocialista kormány alatt.

Az állami vállalatok privatizálása Keleten és Délen olyan leértékelt részvényárakon, amelyek a nemzeti részvénytőzsdén a következő héten megduplázódnak, éppoly megtévesztő gya­korlat, mint a veszteséges vállalatok nacionalizálása és a piaci értéküket meghaladó kártérítés fizetése értük, vagy a nyeresé­ges vállalatok csekély kárpótlás melletti vagy anélküli naciona­lizálása. Ez az „itt a piros, hol a piros” játék annál megdöbben­tőbb azoknak a keleti és déli vállalatoknak az esetében, ame­lyeket külföldi fizetőeszközért (vagy adósságtörlesztésként kapott leértékelt hazai valutáért) vásárolnak fel külföldi társasá­gok vagy vegyesvállalatok. Egyszóval a privatizációs vita ko­média; valójában sokkal kevésbé a termelés hatékonyságáról szól, mint inkább az elosztás igazságosságáról (pontosabban igazságtalanságáról).

A piac szabadsága = demokratikus szabadság?

Első látásra különös, ahogyan a ma divatos módon azono­sítják a szabadpiaci „kapitalizmust” és a választási politikai „demokráciát”, mintha elválaszthatatlanok, ha nem éppen egy­mástól megkülönböztethetetlenek lennének. Jobban megvizs­gálva a kérdést azonban azt látjuk, hogy ez az új ideológiai divat alig több mint módszer arra, hogy több, „demokrati­kus” önrendelkezésnek álcázott piaci egyenlőtlenséget és hatalomtól való megfosztást adjanak el a népeknek. Éppúgy, mint – természetesen – a pénz, a választásokon megnyilvánuló demokrácia is nagyon kívánatosnak látszik, különösen akkor, ha nincs meg. Ilyenkor könnyű nagyra értékelni a több párt rész­vételével lefolytatott választásokat és a szabadabb sajtót, amely megvitathatja a politikai és más döntéseket stb. Különösen ez a helyzet a „szocialista” Keleten, ahol az elnyomó kommunista pártbürokrácia és az idegen uralom megbénította a gazdasági fejlődést és a politikai véleménynyilvánítást. A választási de­mokrácia visszatérését úgyszintén szívesen látják a Dél ama részein, Dél- és Közép-Amerikában és Délkelet-Ázsiában, ahol a katonai, vagy más tekintélyuralmi rezsimek a tönk szélére és a katonai, vagy más tekintélyuralmi rezsimek a tönk szélére és az adósságcsapdába vezettek a gazdaságot. Az emberi ténye­zőkben megmutatkozó ára mindennek először többtízezer poli­tikai gyilkosság, eltűnések és kínzások voltak, azután növekvő éhínség, betegség, magas gyermekhalandóság, bűnözés stb. Egy egész nemzedék szenvedte meg a tragikusan lecsökkent életesélyeket. Talán nincs is szükség arra, hogy külön kimutas­suk: mindez mennyiségileg és minőségileg rosszabb volt a (ka­pitalista) Dél számára, mint amit a „szocialista” Kelet élt át. Az új demokráciák kevés reményt kínálnak arra, hogy ez az emberi tragédia még jóra fordulhat.

Szembesülve a világtörténelem e valóságával, bizonyos né­pek most könnyen kívánhatják a demokráciát a szabad piaccal és/vagy a kapitalizmussal párosítani. Keleten a legtöbben a ka­pitalizmus képzetéhez egy ragyogó jövő ígéretét társítják. Délen azonban keserű múlt- és jelenbeli tapasztalatok tapadnak a ka­pitalizmus fogalmához. Bizonyos országokban a gazdaság ször­nyű állapota újból fenyegeti a demokratikus államot. Sajnálatos módon a lengyelek máris tapasztalják a piac és az (adóssággal tetézett) demokrácia ugyanazon keserű következményeit, mint amelyeket az argentinok, brazilok, filippinók a legutóbbi évek­ben.

Másfelől a kelet-ázsiai újonnan iparosodott országok és Ja­pán „sikerei” – mint már szó volt erről – ritkán párosultak túl sok választási demokráciával. Japánban vannak választások, de a Liberális Demokrata Párt majdnem ugyanolyan hosszú ide­je uralkodik változatlanul, mint az Intézményes Forradalmi Párt Mexikóban. Ezenfelül a Liberális Demokrata Párt és az Intéz­ményes Forradalmi Párt frakciói nem annyira politikai alternatí­vákat, mint inkább a vezérséggel kapcsolatos személyi ellenté­teket fejeznek ki. Dói-Korea, Tajvan és Szingapúr teljesen tekintélyuralmi rendszerek uralma alatt „prosperált”, s csak most kezdenek engedni keménységükből, válaszként a gazdasági si­kerre. Hong Kong-ban természetesen nem volt és nem is lehet szó arról, hogy akár a közeli szárazföldi Kína, akár a távoli brit szigetország felvesse vagy megtárgyalja bármiféle politikai de­mokrácia kérdését. Ezzel szemben a hongkongi kínaiak a lá­bukkal (ha nem is nyíltan) és szavazatokkal voksolnak a de­mokratikus önrendelkezés mellett.

Nyugaton, azaz Észak-Amerikában, Nyugat-Európában és újabban Dél-Európa és Óceánia egyes részein a politikai-szo­ciális demokrácia sokkal kevésbé oka, mint inkább követ­kezménye a kapitalista piacon – és éppoly jelentős mértékben a kapitalista világpiacon – aratott gazdasági sikernek. Ezek a nyugati országok csak ott és akkor engedhették meg maguknak a választási – politikai demokrácia luxusát, ahol gazdagságuk alapjai ezt lehetővé tették számukra. Természetesen bonyolult és vitákkal teli munkát igényelne annak kimutatása, hogy az Észak-Dél kapcsolatoknak a múltban az „imperializmusra” és „kolonializmusra”, mind a mai napig pedig az egyenlőtlen cse­rére alapozott rendszere nélkül a Nyugat nem lehetett volna ké­pes megszerezni mai alapvető gazdagságát, jövedelmeit, szo­ciális és ezzel együtt politikai demokráciáját. Számukra balsze­rencsés módon a keleti „szocialista” országok csak nagyon kevéssé voltak képesek profitálni ebből a Délről származó jö­vedelemáramlásból. E kudarc okainak kevesebb köze volt a szocialista tervezés hazai hiányosságaihoz, mint a világpiacba való meg nem felelő beilleszkedésükhöz. Ami a függő Dóit illeti, ezek az országok hosszú ideje szenvednek (gazdasági, társa­dalmi és politikai értelemben egyaránt) attól a támogatástól, amelyet ők adnak a nyugati gazdasági fejlődéshez és politikai demokráciához.

A harmadik világ nyilvánvaló tanúbizonyságát nyújtja a népi választási demokrácia kudarcának a való világ irányításában vagy a saját gazdaságpolitika érvényre juttatásában. Hol volt a népakarat, a nép által és a népért választott demokratikus kor­mányzat a való világ viszonyainak megszervezésében vagy akárcsak a gazdaságpolitika terén Argentínában, Perón asszony választott kormányai, a junta tábornokai (Videlától Galtieriig) és Alfonsín, majd Menem választott elnökök uralma alatt? Valamennyien ilyen vagy olyan népszerűtlen gazdasági meg­szorító intézkedéseket vezettek be. Valamennyien kudarcot val­lottak mind a nép fogyasztási, mind a nemzeti termelés fejlesz­tési igényeinek kielégítésében. Egy már másfél évtizeden át hú­zódó válság után 1989-ben a nemzeti jövedelem újabb 10, az emberek jövedelme pedig 50 százalékkal csökkent. Az utóbbi években a bérek és fizetések összege a nemzeti jövedelem 50 százalékáról annak 20 százalékára süllyedt. Jelenleg a populista-perónista Menem elnök még szigorúbb megszorító intéz­kedéseket vezet be, mint elődje, Alfonsín.

Peruban a demokratikusan választott APRI-sta elnök, Alan García alatt a nemzeti jövedelem 20 százalékkal csökkent, az emberek jövedelme pedig valószínűleg több mint 50 százalék­kal. Ez volt a nép „demokratikus” uralma, a nép által, a népért, a gazdasági ügyek fölött? Említettük már, hogy a peruiak a „biz­tos” jelölt, Mario Vargas Llosa által ajánlott IMF-féle stabilizációs politika ellen szavaztak, és a „sötét lovat”, Alberto Fujimorit vá­lasztották helyette. Hát tényleg „sötét” lónak bizonyult, ugyanis pontosan ugyanazt a gazdaságpolitikát vezette be, amellyel ve­télytársa fenyegetett, és amelyet a választók elvetettek. Közép-Amerikában a gazdasági krízis egyaránt sújtotta az összes or­szág gazdaságát, függetlenül attól, hogy az illető országban de­mokrácia volt-e, mint Costa Ricában, többé vagy kevésbé lep­lezett katonai hatalom a választott elnökök uralma hátterében, mint El Salvadorban és Guatemalában, vagy „marxista” „szo­cializmus”, mint Nicaraguában, amely saját elhatározásából be­vezette a „condicionalidad sin fondo”-t (a Valutaalap nélküli fel­tételességet), ahogyan már fentebb megjegyeztük. Termé­szetesen az USA által támogatott kontra-háború mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy az inflációs ráta évi 30 százalék fölé ugorjon. Mindezek után a nicaraguaiakat választás elé állították a sorozás plusz háború (amellyel Bush fenyegette a sandinis­tákat) és a pénz között (amelyet felajánlott Chamorrónak). A nicaraguai nép a pénzt és a békét választotta. Mégis, a győz­tesek csak a békéből adtak valamennyit, ám semmit a pénzből, amelyet ígértek. A panamai „választott” és az amerikaiak által (!) uralomra segített Endara elnök egyaránt éhségsztrájkot foly­tatva próbálta megszerezni azt a pénzt, amelyet állítása szerint neki népe számára ígértek. Előbb az embargó, majd az ame­rikai invázió következtében a panamaiak most 50 százalékos munkanélküliségtől szenvednek. Nem csoda – vagy talán az? – hogy a kelet-németek is, akárcsak a nicaraguaiak és bármi­lyen normális választóközönség, anyagi megfontolások szerint szavaztak. De mit értek el vele? A Nyugat függő gazdasági gyar­matává váltak, és kaptak kétmillió, lassan hárommillióra szapo­rodó munkanélkülit (amiről az alkuban persze nem volt szó).

Miért szavaztak mindezek a választók rövid távú anyagi ér­dekeik szerint? Mert nem volt ennél jobb választásuk. Ám kény­szerű döntésük és megválasztott kormányaik teljes mértékben kudarcot vallottak, mindezeknek és más országoknak az esetében is. Vajon miért követték és követik mindezek a kormányok ugyan­azokkal a gazdasági körülményekkel szembesülve ugyanazt a gazdaságpolitikát? Mind ezt tették, mert ezt kellett tenniük (a Kohl-kormányzat esetleges kivételével Nyugat-Németországban, amely hozhatott volna néhány kevésbé költséges döntést, mint amilyenekre hajlamosnak látszik). Mindezek a kormányok rá­kényszerültek, hogy ne azt tegyek, amit „a nép” akart, hanem azt, amit a gazdasági körülmények diktáltak. Azonban nem egy­szerűen a „nemzeti” gazdaság – és annak vagyona vagy sze­génysége által a népakarat gyakorlása elé állított korlátok – ha­tározták meg azokat a politikai „döntéseket”, amelyeket a kor­mányok meghoztak és meghoznak. Elsődlegesen és mindenekelőtt a világgazdaságon belüli függés az, ami a „demokratikus” dön­téshozatal és politika szűk határait kijelöli. Így tehát valóban „a történelem (a fejlődés) demokratikus végéről” beszélhetünk? Vagy a választóközösség csak a politikai vezetőket választja meg száz különös „szuverén” nemzeti lakóbárkán, amelyek a változó gazdasági áramlatok és visszatérő válságviharok óce­ánján hányódnak, miközben a kormányoknak egyáltalán nincs hatalma az elemek fölött? Még a Titanic stewardjai és/vagy uta­sai is, akik újrarendezhették a székeket a fedélzeten, a „demok­ratikus”, „a népnek, a nép által és a népért” adott önrendelkezés több esélyével rendelkeztek, mint ezek az országok. Mind­azonáltal a Titanicon is a negyedosztályon utazóknak 80 szá­zaléka esett áldozatul, a harmadosztályon utazóknak 60 szá­zaléka, a másodosztályon utazóknak viszont 40, az első osz­tályon utazóknak pedig csak 20 százaléka halt meg. A gazda­goknak és hatalmasoknak legalább van egy „demokratikus” első választási lehetősége, a Titanicon és másutt is. A pénz szava erősebb, mint az ideáloké.

Így hát, amikor Fukuyama azt mondja: „fel kell ismernünk, hogy nagy jelentőségű forradalom megy végbe a világban, és ebben a forradalomban az eszmék azok, amik igazán számíta­nak”, az övénél egy kicsit több elővigyázatossággal kell felmér­nünk, hogy éppen milyen eszmék lehetnek ezek, és miért szá­mítanak olyan sokat. Ideológiai álcázás azt állítani, hogy ami ma Németországban és másutt végbemegy, az elsődlegesen és mindenekelőtt a demokrácia jóhangzású (vagy akár másod­lagosan a nacionalizmus rosszul csengő) ideológiája nevében történik. Mindkét ideológia arra szolgál, hogy elfedje mind a közönséges anyagi motívumokat, mind a valódi anyagi erőket, amelyek a folyamatban közreműködnek. Ebben a vonatkozás­ban Fukuyama tézise nem állhatja meg a helyét a bizonyíté­kokkal, de akár saját elemzése nagy részével szemben sem. Kevés valós alapja van – ha egyáltalán van alapja – annak, hogy a belátható jövőben jelentős javulást várjunk a világgaz­daság gazdasági-politikai viszonyaiban. Ellenkezőleg, az anya­gi fejlődés a világgazdaságban rövid és középtávon valószínű­leg csak ront a helyzeten. Mindaddig, amíg az adósságteher továbbra is fennmarad – és a közeljövőben ez még növekszik is -, a Dél adósság sújtotta gazdaságai továbbra is megszen­vedik ennek következményeit, és az adósság továbbra is fe­nyegetni fogja demokráciáikat. Sajnos ugyanez igaz az új vagy kialakulóban lévő, de még adósság sújtotta demokráciákra Len­gyelországban, Magyarországon, Jugoszláviában és másutt is Kelet-Európában. Bármilyen, az IMF tanácsai vagy akár a ja­vasolt új Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank kereskedelmi feltételei szerint végrehajtott pénzügyi rendezés elkerülhetetle­nül csak fenntartja és súlyosbítja ezeket a terheket és veszé­lyeket, amelyeket egyébként az ilyen intézkedések kiterjeszt­hetnek Közép- és Kelet-Európa más részeire és talán a balti köztársaságokra is.

A világgazdaságnak az anyag- és munkaerő-megtakarítás fokozódása irányába mutató hosszú távú fejlődése a harmadik világ mind nagyobb részére terjeszti ki az afrikaihoz hasonló marginalizálódást. De az ipari és mezőgazdasági fejlődés és hanyatlás Nyugaton is faji, etnikai és más – kábítószertől és bűnözéstől sújtott – gettókba marginalizálja a népesség növek­vő részét. Most, hogy a tömeges munkanélküliség meg a nö­vekvő regionális differenciálódás és társadalmi polarizálódás Keleten is kibontakozik, ezt a régiót is ugyanez a gazdasági, társadalmi és politikai marginalizálódás fenyegeti. Mi több, Ju­goszlávia és a Szovjetunió déli részeire – hogy Kína nyugati és egyéb területeit már ne is említsük – ez a marginalizáció máris ráüti a bélyegét.

Úgyhogy aligha az a helyzet, hogy a piac és a demokrácia, vagyis a gazdasági és politikai szabadság mindig együtt járnak. Valójában éppígy lehet érvelni az ellenkezője mellett. Egy vá­lasztásokon alapuló demokráciában az „egy ember – egy sza­vazat” elve érvényesül. A piacon viszont az „egy dollár – egy szavazat” az elv. Másképp: sok dollár: sok szavazat, nincs dol­lár: nincs szavazat. Sőt, azok, akik csak kevés vagy semennyi dollárt sem kerestek vagy tudnak keresni a hazájukban, nem­csak gazdaságilag szorulnak ki a döntésekből, de gyakran po­litikailag is kizárják őket a szavazásból. Nem véletlen, hogy a leginkább marginalizált szegények szavaznak a legkevésbé a választásokon. Az Egyesült Államokban ők a lakosság 50 szá­zaléka, a hajléktalanoknak pedig nincs lakóhelyük, és így még szavazati joguk sem.

Ehhez hasonlóan azok, akik semennyi vagy csak kevés dol­lárt keresnek külföldön, de csak pesókat vagy zlotykat otthon, a világrendszerben, politikai és gazdasági értelemben egyaránt, úgyszintén marginalizálódnak, hacsak nincs most márkájuk vagy jenjük. A Hetek csoportjának évi „gazdasági” (valójában politikai) csúcstalálkozói jól szemléltetik ezt az elvet. Annál is inkább, mert az Ötök csoportja a „noblesse oblige” hagyomá­nyos elvének megfelelően csak Kanadát és Olaszországot fo­gadta be körébe. Ezenfelül a valódi döntéshozók szerencsés társasága a Hármak csoportjának kormányaira, vagyis kizárólag az Egyesült Államok, Németország és Japán központi bankjaira korlátozódik, és még Nagy-Britannia és Franciaország központi bankjai is csak kívülről pillanthatnak be ebbe a szentélybe. Van persze egy szélesebb konzultatív kör is, amely a 24 iparilag fejlett OECD-országból áll, némi véleménnyilvánítási, ám nem szavazati lehetőséggel. A világ politikai-gazdasági tanácskozó testületében azonban – az Egyesült Nemzetek közgyűlé­sén kívül – az emberiség többi részének, akik Délen, és Keleten, a „harmadik” és a „második” világban élnek, nincs reális véleménynyilvánítási vagy szavazási lehetőségük.

Ami ennél is rosszabb, a piac nemcsak hogy megfosztja a már dollár nélkül szűkölködőket a politikai befolyástól otthon és külföldön; a piac működése általánosságban (mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásban) polarizáló is: gazdagabbá teszi a gazdagokat, a szegényeket pedig még szegényebbé, és ezáltal még inkább marginalizálttá. A Biblia tanúsága szerint ez koránt­sem új ténye az életnek: „akinek van, annak adatik és megsza­poríttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” – még az a kevés gazdasági és politikai beleszólási lehetőség is, amellyel rendelkeznek. Természetesen a piac, mint a lottó is, felkínálja egyeseknek az esélyt és sokaknak illúziót, hogy jobb pozíciókhoz juthatnak általa; többnyire valamilyen időleges monopólium gyakorlásával, legyen ez legális vagy illegális, mo­rális vagy immorális. Ez az esély az, ami a piacot – és a lottót – annyira vonzóvá teszi oly sokak számára, beleértve a vesz­teseket is. Az utóbbiaknak azonban van egy másik politikai dön­tési lehetőségük is, hogy ügyük meghallgatásra találjon: képe­sek rá, és olykor meg is teszik, hogy társadalmi mozgalmak révén, a demokrácia egy más formájának gyakorlása céljából mozgósítják magukat.

Szuverén demokrácia egy globális gazdaságban: önellentmondó fog a lom pár

Így tehát a világgazdaság működése kizárja a valódi nemzeti szuverenitás gyakorlását és a nép önmaga által és önmagáért hozott valóban demokratikus döntéseinek megvalósítását, külö­nösen a harmadik világ országaiban. A liberális képviseleti de­mokrácia e megvalósíthatatlanságának számos oka van, és itt csak néhányat idézhetünk újból fel közülük, amelyek részben belső, részben külső jellegűek.

Az új, demokratikusan megválasztott parlamentek közül még a legjobbak sem lehetnek többek hatástalan fecsegőgépeknél, ha hatalmukat egy olyan alkotmány ós/vagy igazságszolgálta­tás, valamint a végrehajtó hatalom egyes olyan elemei korlá­tozzák, amelyeket egy korábbi, nem-demokratikus rendszerből vettek át. Ez a helyzet például ma Chilében. Pinochet tábornok szándékosan úgy íratta meg az alkotmányt, hogy az kizárja a demokrácia gyakorlását. Az igazságszolgáltatás szintén az ő diktatúrájából maradt meg, és tovább folytatja azt a gyakorlatot, hogy mindenfajta demokratikus kezdeményezést alkotmányel­lenesnek vagy egyéb módon illegálisnak nyilvánít. Pinochet tá­bornok maga továbbra is a hadsereg főparancsnoka, és nyilvá­nosan kijelentette, hogy a hadsereg független a demokratikusan választott elnöktől, nem is beszélve a parlamentről, és nincs neki alávetve. Ezenkívül közvetlenül az elnöki hivatal elhagyása előtt a tábornok változásokat vezetett be a gazdasági adminiszt­rációban általában, és különösen a Központi Bankban, melyek­kel tudatosan és egyelőre hatékonyan kizárta mind a parlamen­ti, mind az elnöki befolyás lehetőségét egy sor alapvető gaz­dasági döntést illetően. Ám mindez úgyis csak némi változtatás a homlokzaton, mivel az új demokratikus kormány Chilében, éppúgy, mint másutt, mindenképpen kénytelen továbbra is ugyan­azt a gazdaságpolitikát folytatni, amelyet antidemokratikus ka­tonai elődei kezdtek el.

E specifikusan chilei sajátosságok csak partikuláris formái azoknak az általános korlátoknak, amelyek széles körben meg­akadályozzák, hogy a demokráciát a nép – a nép által és a népért – gyakorolja. A legnyilvánvalóbb általános korlátja ennek az, amit maguk a tábornokok kényszerítenek ki. Mindenfelé a harmadik világban, a Fülöp-szigetektől Dél- és Nyugat-Ázsián keresztül, szerte Afrikában és Dél-Amerikában a fegyveres ka­tonai hatalom továbbra is ott áll az új, demokratikus hatalom mögött. A demokratikusan választott kormányokat Pakisztánban és Thaiföldön legújabban ismét megdöntötték saját hadserege­ik. Aquino elnök asszony a Fülöp-szigeteken, valamint Alfonsín, majd Menem elnök Argentínában különböző katonai államcsíny-kísérleteknek volt kitéve. A polgári elnökök, hogy a törvényhozó testületeket ne is említsük, tehetetlenek a fegyveres erők valós hatalmával szemben El Salvadorban és Guatemalában. Brazí­liában és másutt is Latin-Amerikában, éppúgy mint mindenütt Afrikában, bármilyen polgári kormányzás döntési lehetőségeit mindig is meghatározza és korlátozza az állandóan jelen lévő veszély, miszerint egy katonai „Damoklész kardjával” a fejük felett kell kormányozniuk. Ez a kard újra lezuhanhat máshol is, ahogyan lezuhant Pakisztánban és Thaiföldön. Ezeket a katonai erőket és parancsnokló tisztjeiket gyakran a nyugati hatalmak képezték ki és befolyásolják még mindig sokféle módon. De még ha nem ez volna is a helyzet, ezek a fegyveres erők akkor sem lennének egyebek, mint a megfelelő országok (mindennek, csak demokratikusnak nem nevezhető) gazdasági elitjeinek esz­közei. Ezek az elitek olyan gazdaságpolitikát követtek és kö­vetnek továbbra is, amely nekik és külföldi partnereiknek érde­kében áll. Bizonyos, hogy ezeket a gazdasági intézkedéseket nem a népesség többségének az érdekében, vagy az ő de­mokratikus szavazással kinyilvánított vágyaikkal összhangban tervezik meg vagy hajtják végre. Az is kétségtelen, hogy a de­mokratikusan választott parlamentek – de még bármelyik de­mokratikusan választott elnök, vagy miniszterei is – aligha van­nak abban a helyzetben, hogy bármiféle alternatív gazdasági politikát kövessenek.

Azonban a nép a nép által és a népért való demokratikus politikai hatalomgyakorlásának a legkomolyabb strukturális kor­látja mégis az illető ország részvétele és helye a világgazda­ságban, amely felett a népnek egyszerűen nincs és nem is lehet semmiféle hatalma. Másképpen kifejezve, a valódi demokrácia valójában messzemenően korlátozott akkor, ha csak a re­latíve jelentéktelen hazai politikai intézkedésekre terjed ki, és el van zárva annak a lehetőségétől, hogy hatékonyan beavatkozzék a legjelentősebb gazdaságpolitikai döntések­be, amelyeket „a nép nép általi és népért való” demokráci­ája hatáskörén kívül hoznak meg. S ami ennél is rosszabb, mások másutt folytatott gazdaságpolitikája nemcsak hogy meghatározza a kormányzat hazai gazdaságpolitikáját, ha­nem ez a külföldi gazdaságpolitika egyszersmind közvetle­nül beavatkozhat a politikai folyamatba és magának a hazai kormányzatnak a jellegébe is.

Itt csak két idevonatkozó példáját tekinthetjük át röviden az olyan amerikai gazdaságpolitikai döntéseknek amelyeknek messzemenő gazdasági és politikai következményei voltak világ­szerte. Paul Volkernek, az USA szövetségi nemzeti bankja ve­zetőjének 1979. októberi döntése a kamatláb emeléséről és ez­zel a dollár értékének megnöveléséről messze a legjelentősebb oka volt az adósságválságnak, s következésképpen a dep­ressziónak és az 1980-as évek „elveszett évtizedének” a har­madik világ nagy részében. Ugyanez a döntés elősegítette az 1979-ben elkezdődött recessziót, és hozzájárult Ronald Reagan elnökké választásához. Jogilag sem az amerikai választóknak és a kongresszusnak, de még az amerikai elnöknek sem volt, és most sincs joga beleavatkozni a Federal Reserve egy ilyen döntésébe. A jog és a politikai „szuverenitás” éppúgy, mint ter­mészetesen az összes gazdasági realitások, megakadályozzák, hogy a harmadik világ bármely részén a nép – a nép által vagy a népért, demokratikus vagy bármilyen más módon – befolyá­solja mindazokat a döntéseket, amelyek életbevágó jelentőség­gel bírnak a nép gazdasági jólétét és politikai döntési lehetősé­geit illetően.

Az 1979-82-es recesszióra az elnök és a kongresszus által adott reaganista válasz tehát előkészítette a talajt a világban az 1980-as években az 1990-es évekbe is átnyúlóan lejátszódó fő események számára. Ellentétben a „dobjuk le a kormányzat terhét a hátunkról” jelszavával operáló, és az amerikai deficit és adósság felszámolását hirdető ideológiával, a reagani hadi­ipari keynesianizmus növelte az állami költségvetés hiányát, elő­segítette a kereskedelmi deficit növekedését, a külföldi amerikai adósságot 3 billió dollárra tornázta fel, és, még 1986-ban, az Egyesült Államokat a világ legnagyobb adós országává tette. De a megnövelt katonai kiadások, és az ugyanerre a célra az USA által felvett hazai és külföldi kölcsönök révén teremtett kon­junktúraélénkítő kereslet nemcsak az USA saját gazdaságát tar­totta felszínen, hanem ezenfelül az egész Nyugat valamint Dél­kelet-Ázsia újonnan iparosodott országainak gazdaságait is. A költségeket, tudtukon és akaratukon kívül, többek között a Szovjetunió, Kelet-Európa, a Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika viselte. Az 1979 óta tartó világgazdasági recesszió, nemkülönben az amerikai gazdaságpolitika már hozzájárult a Szovjetunió külföldi, olaj- és aranyexportból származó valuta­bevételeinek csökkenéséhez. Azután Ronald Reagan elnök ka­tonai költekezése a „csillagháború'', meg a regionális, az afga­nisztáni, az etiópiai, a mozambiki, az angolai, a nicaraguai és más kormányok elleni fegyveres felkelések támogatása kap­csán a Szovjetuniót csődbe és inflációba kergette. A pere­sztrojka és annak kudarca, éppúgy, mint a hidegháború befe­jeződése, e folyamat gazdasági és politikai eredménye volt.

Ilyen volt „1989 forradalma” Kelet-Európában. „Szocialista” gazdaságait utolérte ugyanaz az adósságválság, mint Latin-Amerikát és Afrikát, ahogyan fentebb már láttuk. Kelet-Európa komoly recessziót, Afrika és Latin-Amerika komoly gazdasági depressziót élt át az 1980-as években, és mindkettő kifejezett hanyatláson ment át világgazdasági versenyképessége tekinte­tében, már csak azért is, mert az új technológiákba való beru­házást és az emberi tőkét éppúgy, mint a szociális szolgálta­tásokat, feláldozták a növekvő külföldi adósságszolgálatnak. Mindhárom régióban az autoriter kormányok és rezsimek, amelyek (hibásan) kezelték ezt a gazdasági és ezért – egyben politikai válságot, teljesen hiteltelenekké váltak. Ezután felvál­tották vagy most váltják fel őket olyan „demokratikus” kormá­nyok, amelyek kénytelenek továbbra is ugyanezt a gazdasági válságot kezelni. Az 1990-es években már súlyos gazdasági depresszió sújtja a Szovjetuniót és a kelet-európai országokat is, anélkül, hogy ugyanez Afrikában és Latin-Amerikában eny­hülne. Kína és India eddig még megmenekült az 1980-as évek válságának számos következményétől, de gazdaságaik azonnal megszenvedték hatásait, mihelyt megnyíltak a világgazdaság felé. Így Kína és India most kritikusabb helyzetben van, és az 1990-es években még komoly recesszió vagy depresszió érheti őket. Ráadásul az 1990-es évek elején kiújult világméretű re­cesszió még depresszióba fordulhat át Nyugaton is.

A „reaganomics” és a thatcherizmus már nem csak feltéte­lezhetően, hanem ténylegesen is keményen sújtotta a szegé­nyeket és a középosztályok jelentős részét. S a „reaganomics”, a thatcherizmus és másutt létrejött másolataik polarizáló, a gaz­dagokat gazdagabbá és a szegényeket szegényebbé tévő ha­tásai persze nem korlátozódtak valamilyen „belföldi” vagy „nem­zeti” gazdaságra. A következmények világméretűek voltak.

Már hangsúlyoztuk, hogy az egységes világgazdaságban ezek a következmények azok a költségek, amelyeket a legszegé­nyebbeknek kell viselniük, hogy ezzel támogassák meg a leg­erősebbek érdekeit és politikáját. Mindeddig semmilyen nemzeti választóközösség (hogy az egész világéról ne is beszéljünk) vagy demokratikusan választott nemzeti, illetve világparlament nem kapott lehetőséget arra, hogy válasszon a világot polarizáló fent jellemzett gazdaság és bármilyen más, ezzel szembeállít­ható alternatíva között. Nem kaphatott esélyt erre a liberális demokrácia sem számos országban, még kevésbé a demokrá­ciának a világ száz országában létrejött különböző formái.

Hogy a nép a nép által és a népért bárhol a világon bár­miféle valóban demokratikus kormányzást gyakorolhasson, eh­hez minimum szavazati joggal kellene rendelkeznie az amerikai kongresszus és az amerikai elnök megválasztásánál, akik ugyanis a világ népeinek érdekeit alapvetően érintő gazdasági és poli­tikai döntések nem csekély részéért felelősek. Ennek ellenére még az amerikai választásokon való „külföldi” szavazati jog sem lenne elég ahhoz, hogy lehetővé tegye a világgazdaság feletti demokratikus ellenőrzést. Mert még az amerikai szavazók sem ellenőrizhetik a Szövetségi Bank (Federal Reserve) gazdaság­politikáját, s ráadásul ennek politikája most még a Japán Nem­zeti Bank és a Német Szövetségi Bank (Bundesbank) által meg­szabott feltételeknek is alá van vetve, amelyeket viszont szintén nem ellenőriz még maguknak ezeknek az országoknak a saját választóközössége sem.

Azonban még a vezető hatalmak héttagú, háromtagú vagy „egytagú” csoportjának a gazdaságpolitikája sem önálló, hogy a demokratikus ellenőrzésről ne is beszéljünk. Mert ha az volna vagy az lehetne, ezek az intézkedések megakadályozhatnák és megakadályoznák a visszatérő recessziókat és inflációkat, ame­lyeket kiküszöbölni vagy legalább enyhíteni „hivatva vannak”. Valójában azonban a világgazdaság fejlődésének menete nincs semmiféle döntéshozónak vagy akár a döntéshozók összessé­gének a hatalmában, akik legtöbbször egyébként is csak ke­véssé és túl későn, és/vagy a dolgokat csak még rosszabbá téve reagálnak az eseményekre. (Ezt demonstrálja Bemard Nossiter, a Washington Post korábbi pénzügyi levelezője, Fat Years and Lean: The American Economy Since Roosevelt [Kö­vér és sovány esztendők: az amerikai gazdaság Roosevelt óta] c. könyvében, amelyről írt ismertetésemet lásd: Frank, 1991/a.) Ha ilyen gyatra a gazdasági döntéshozók teljesítménye a világ­gazdaság centrumaiban, a gazdasági döntéshozók a harmadik világ perifériáján – beleértve a (volt) „második” világba tartozó szocialista országokat – még inkább kívül vannak a játszmán, amikor a gazdasági intézkedések meghozatalára és végrehaj­tására kerül sor.

Így tehát a népeknek vagy akár „demokratikus” kormányaiknak bármelyik harmadik világbeli (és volt második világbeli, jelen­leg a harmadik világhoz hasonuló) országban a legcsekélyebb hatalmuk vagy akár befolyásuk sincs a hazai gazdaságra vagy gazdaságpolitikára, nem is beszélve a külföldről, vagy a világ­gazdaság egészéről. Hát miféle demokrácia az, amely nem te­szi lehetővé az embereknek, hogy irányítsák vagy akár befo­lyásolják a szó szoros értelmében leginkább életbevágó, életü­ket érintő eseményeket és döntéseket? Az ilyenfajta liberális választási demokrácia a „szuverén” országokban természete­sen még mindig jobb, mint a semmilyen; de nem a lincolni ér­telemben vett valódi, tehát a nép által és a népért működő de­mokrácia, és nem is lehet azzá. Az ilyetén demokrácia ugyan­akkor – különösen amikor egy hosszú diktatúra után újonnan vezetik be – képes megadni egyeseknek a hatalom és az ön­rendelkezés rövid ideig tartó illúzióját (legalábbis amíg a valóság ki nem józanítja őket, ahogyan ez már folyamatban van Argen­tínában, Lengyelországban és másutt is).

Részvételen alapuló civil demokrácia

A liberális választási demokrácia tehát nem a csúcsa minden­nek, még a demokráciának sem, hogy a történelemről vagy a történelem eszméjéről ne is beszéljünk. A demokráciának egy másik, egyre jelentősebb részét képezik a nem-pártjellegű tár­sadalmi mozgalmak, különösen a civil társadalomban, vagyis az, amit részvételen alapuló „civil demokráciának” nevezhetnénk (Fuentes és Frank, 1990; Frank és Fuentes 1990).

Politikai demokrácia hiányában az emberek Keleten és ugyanígy, bár sokkal kevesebb sikerrel, Délen is, tömegesen fordultak a civil demokratikus társadalmi mozgalmakhoz, hogy lerakják az alapjait mindenekelőtt a választási, pártokon alapuló demokráciának. Az összes „új”, „polgári” és más Fórum-moz­galom az NDK-ban, Csehszlovákiában és Magyarországon arra törekedett, hogy megőrizze saját identitását és függetlenségét az új politikai pártoktól. Mégis, mindezeket a mozgalmakat le­gyűrték a választási folyamattal és az állam vezetésének pa­rancsoló szükségével kapcsolatos nehézségek.

Talán a többpártrendszer (Magyarországon már 50 párt van!), a választások és parlamentek áldásai tűnnek olyan jelentősek­nek a nélkülük átélt oly sok év után, hogy az emberek hajla­mosak figyelmen kívül hagyni a civil demokrácia ugyanilyen je­lentős más eljárásmódjait és intézményeit. Latin-Amerikában a társadalmi mozgalmak kevésbé befolyásolták a választási de­mokráciára való áttérést. Azonban ezek is nagyobb számban és inkább fennmaradnak a demokratikus kormányok létrejötte óta, mivel a kormányoknál jobban törődnek az emberek gazda­sági értelemben vett önfenntartásával, amelynek veszélyezte­tettsége nem múlt el, vagy még növekszik is.

A jövő fogja eldönteni, vajon a választási és parlamentáris demokrácia, amelyet most Fukuyama és mások rá akarnak tuk­málni a népekre, jobb lehetőségeket kínál-e a népi önrendelke­zésre, mint amit ez a civil részvételi demokrácia kínál. A vitában érvként hozható fel, hogy az új, de jure választásokon létrejött és parlamentáris intézmények de facto hatékonyan szolgálják az emberek jogfosztását Kelet-Európában és a harmadik világ egyes részein (mint amilyen a Fülöp-szigetek és Dói-Korea), mégpedig annak ellenére, hogy az emberek tömegesen gyako­rolták a részvételi, participációs demokráciát is. Fukuyamával szemben meg kell gondolnunk, mennyi demokratikus önrendel­kezést képesek ezek az intézmények biztosítani és lehetővé tenni az embereknek, különösen abban az esetben, ha gazda­ságaik a harmadik világbeliekhez válnak hasonlóvá.

Ezért tragikus döntés lenne most feladni ennek a civil de­mokráciának a megszervezését azoknak az előnyöknek a ked­véért, amelyeket a kizárólag politikai demokráciának a pártok révén történő gyakorlása nyújt, s ahol a pártok a választásokon egy olyan kormányzati hatalomért versengenek, amely legfel­jebb működteti az államot – hiszen mi egyébre is lenne képes a külső és belső kényszerek szorításában.

Ugyanis Nyugaton és Délen a civil demokrácia mindenütt egyre inkább kiegészíti a politikai demokráciát, pontosan a po­litikai pártok elvén szerveződő választási eljárás korlátai miatt. A társadalmi mozgalmak milliónyi olyan gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai okból és népi követelésből keletkeznek, amelyekkel a választási rendszer és a kormányzat nem képes foglalkozni, vagy nem tud rájuk megoldást ajánlani az ezen a civil demokrácián keresztül gyakorolt népi nyomás nélkül. Megint csak a gazdasági válság az, különösen a Délen, ami arra kényszeríti az embereket, hogy igazi társadalmi mozgalmakba szerveződjenek, önmagukat aktivizálják. Ezek a mozgalmak elő­segítik a részvételi demokráciát és az alternatív termelési és elosztási módokat, mégpedig annak érdekében, hogy a gazda­ság csapásaival és a kormányzat nemtörődömségével vagy ural­mi törekvéseivel szemben megvédjék az emberek megélhetési lehetőségeit és identitását. Természetesen, ahogyan fentebb megjegyeztük, elsődlegesen és mindenekelőtt a gazdasági krí­zis volt Kelet-Európában és a Szovjetunióban az a tényező, amely a társadalmi mozgalmakat abba az irányba hajtotta előre, hogy bizonyos mértékű gazdasági peresztrojkát és politikai glásznosztyot követeljenek és érjenek el. Az igény az ugyan­ilyen vagy éppen egészen más társadalmi mozgalmakra, ame­lyek a civil társadalomban és azon keresztül működnek, fenn­marad a politikai pártokon alapuló választott kormányok hata­lomra lépése után is.

Ugyanakkor az ilyen civil társadalmi mozgalmak – nem ke­vésbé, sőt gyakran még inkább, mint a kormányzásban részt­vevő politikai pártok – regionális és etnikai vagy nacionalista érdekeket és követeléseket is képviselni fognak. A legjobb, amit remélhetünk, hogy előbb-utóbb mindegyikük fel fogja ismerni a többiek egyenlő jogát a létezésre az állam politikai intézményein és az államok nemzetközi közösségén belül. A legrosszabb, amitől félhetünk, hogy az etnikai, nacionalista és soviniszta cso­portok megújuló fegyveres harcokba kezdenek egymással, egy újabb, mindannyiunkat fenyegető balkanizálódási és fasisztoid autoritarianizálódási folyamat során. Azonban a nacionalista és etnikai autoritarianizmusnak ez az újjáéledése ugyan­azon – a világgazdaságot és különösen annak déli és keleti részelt sújtó – válság súlyosbodásának az eredménye len­ne, amely miatt jelenleg az ideológiai piacon a gazdasági privatizálást és politikai demokráciát mint végső, csalhatat­lan csodagyógyszert adják el és veszik meg, holott a való­ságban a történelemnek még koránt sincs vége.

Összefoglaló következtetések

Éppúgy tehát, mint a pénz, a demokrácia is nagyon kívánatos, különösen, ha nem rendelkezünk vele. Azonban, a pénzhez ha­sonlóan, az olyan demokratikus döntések, amelyek csak az „ő kezükben” vannak és nem a „mienkben”, felhasználhatók az elnyomás és kizsákmányolás eszközeiként is. Bizonyos, hogy így áll a helyzet, ha a folyamatok feletti valóságos demokratikus ellenőrzést a kevesek monopolizálják a nagy többséggel szem­ben. Ámde pontosan ez az, amit a piac – a világpiac pedig a fortiori – tesz. A (világ)piac mind a pénzt, mind a döntéshozói hatalmat, demokratikusan vagy másképpen, a kevesek kezében koncentrálja, a sokak rovására. A politikai demokrácia elterje­dése Délen és Keleten, bármilyen örvendetes is egyéb szem­pontokból, nem elég erős tényező ahhoz, hogy a világgazda­ságban működő gazdasági erőket akadályozza, hatásukat fel­függessze vagy közömbösítse, megszüntetésükről nem is beszélve.' Ezek a gazdasági erők sokkal meghatározóbbak a népek jólétét illetően, mint saját döntéseik vagy demokratikusan megválasz­tott kormányaikéi. Ezenfelül e világgazdasági erők nagy része fölött senki sem képes kontrollt gyakorolni. Bizonyos esetekben a politikai demokráciához fordulás csak elfedi a saját ügyek ke­zelésében való tehetetlenséget, amelynek az emberek e de­mokráciákban ki vannak téve. A civil részvételi demokrácia a népek válasza és alternatív harci eszköze a civil társadalomban.

(Ford.: Szalai Miklós)

Hivatkozott irodalom

Amin, Samir 19?? La Desconnection. Paris, La Découverte.

Bello, W. és ? Rosenfeld 1990.?

Frank, Andre Gunder 1967. Capitalism and Underdevelopment in Latin America. New York: Monthly Review Press.

— 1988. American Roulette in the Globonomic Casino: Retrospect and Prospect on the World Economic Crisis Today. In: Research in Political Economy, Paul Zarembka, Ed. Greenwich, JAI Press, pp. 3-43.

— 1990/a Revolution in Eastern Europe, Lessons for Democratic Socialist Movements (and Socialists). In: The Future of Social­ism: Perspectives from the Left. William K. Tabb. Ed. New York; Monthly Review Press, 1990. pp. 87-105.

— 1990/b No End to History/ History to No End? Social Justice, San Francisco, Vol. 17, No. 4. 1990. dec. lásd még: ENDpapers 21, Nottingham, No. 21. Autumn 1990.

—1991/a. Ismertetés Bernard Nossiter: Fat Years and Lean: The American Economy Since Roosevelt c. könyvéről (publikálatlan).

—1991/b. The Underdevelopment of Development. Scandinavian Journal of Development Alternatives, jún. Spanyolul megjelent bővített változata: El Subdesarrollo del Desarrollo: Ensayo Autobiografico con una Bibliográfia de sus Publicaciones. Caracas, Editorial Nueva Sociedad, 1991.

—1991/c. The Centrality of Central Asia. Studies in History, New Delhi, előkészületben. Lásd még: Comparative Asian Studies, Free University Press for Center for Asian Studies. Amsterdam, előkészületben.

Frank A. G. és Fuentes, M. 1990: Social Movements in World History. In: S. Amin, G. Arrighi, A. G. Frank és I. Wallerstein: Transform­ing the Revolution. Social Movements and the World System.

Fuentes, M. és Frank, A. G. 1989. Ten Theses on Social Movements. World Development, XVII., febr. 2.

1. Bevezetés

A huszadik század utolsó évtizedének elejére a posztkapitalista társa­dalmak fejlődésének előrevivő lendülete megtorpant, és ennek követ­keztében a szocializmusnak a marxista elméleten alapuló alapfogalmai megkérdőjeleződtek. Az így létrejött szellemi forrongás megalapozza a szocialista gazdaságelmélet felülvizsgálásának mind esélyét, mind szükségességét. Ebben a cikkben fel fogom tárni egy újra megerősödő szocialista elmélet néhány szükséges komponensét, azzal a bevallott szándékkal, hogy segítsek a szocializmus erőinek abban, hogy mind az elmélet, mind a gyakorlat síkján újból offenzívába menjenek át.

Vállalkozásom két előfeltevésen nyugszik. Az első az, hogy ha a kapitalizmus – a termelőeszközök magánjellegű kisajátítása a felhalmo­zás céljából az uralkodó- és felsőbb osztálybeli kisebbség által, a tu­lajdon nélküli többség munkaerejének megvásárlása révén – történel­mileg behatárolt és bensőleg ellentmondásos rendszer, akkor megha­ladása a gazdasági és társadalmi szervezet egy tőle minőségileg különböző, magasabb rendű formájához vezet, amelyre a „szocializmus” szót alkalmazzuk. A szocializmus – mint az éppen realizálható vagy „megvalósítható” programoktól különböző végső cél – melletti alapvető érvelés tehát nem nyugodhat pragmatikus kompromisszumokon, mint a piaci szocializmus némely verziója, vagy Mihail Gorbacsov „szabá­lyozott piacgazdasága” esetében; a szocializmusnak a kapitalizmushoz képest tételezett minőségi különbözőségét és felsőbbrendűségét az absztrakció magas szintjón, a kapitalizmus általános kritikájával kon­zisztens egységben kell elméletileg megalapozni.

Másodszor, ennek az érvelésnek a lényegi tartalmi alapja a létező szocialista társadalmak (a Szovjetunió az 1930-as évektől, Kelet-Európa országai az 1940-es évektől, Észak-Korea, Vietnam, Kuba) tapasz­talata. Az 1989-es kelet-európai változások óta a baloldalon folyó vitá­nak egyik szembeszökő, noha nem kellően felismert vonása a mélysé­ges veszteség érzése, amely áthatol a viták résztvevőit egymástól el­választó ideológiai határvonalakon, és különösen erős sok olyan emberben, akik magukat a létező szocialista rendszerek ellenségeinek gondolták. Figyelembe véve a bonyolult és gyakran kedvezőtlen belső és külső feltételeket, amelyek között ezek a rezsimek hatalomra jutot­tak, e kialakult rendszerek mindazonáltal mégis lerakták az alapjait annak az előrehaladásnak, amelyet a későbbiekben a dolgozó és elnyo­mott népek elértek mind az „első” mind a „harmadik” világban. Ezt a tapasztalatot és különösen a tervezési rendszereket, a részvételen ala­puló munkahelyi struktúrákat, nem kevésbé a társadalmi jólétet és egyenlőséget előmozdító intézményeket és társadalmi konszenzust felül kell vizsgálnunk és újra kell értékelnünk úgy, hogy a maradandó jelentőségű elemeket beépíthessük a jövő várható szocializmusának ké­pébe. Más szavakkal, a szocializmus kilátásai szorosan összekapcso­lódnak az eddig folyt szocialista építés tényleges történelmi tapasz­talataival: légüres térben kiáltani a helyreállított kapitalizmus és a hely­reállított bürokratizmus közötti új harmadik út után annyi, mint a szocializmust az utópisztikus zsákutcák világába utalni.

Ebben a cikkben nem kísérlem meg összefoglalni a szocializmusról szóló hatalmas és egyre növekvő irodalmat. Célom az, hogy levezessek bizonyos, a szocialista megújhodáshoz szükséges konceptuális eleme­ket, abban a reményben, hogy mások majd felhasználják ezeket, és tovább gondolkodnak ebben a szellemben.

2. Az átfogó tervezés fejlődése

Marx A gothai program kritikájában posztulált egy, a kapitalizmust meg­haladó és annak belső ellentmondásait a társadalmi fejlődés egy ma­gasabb szintjón feloldó kommunista termelési módot. A kommunista termelési módnak továbbá van egy alsóbb szakasza, amelyet később „szocializmusnak” neveztek, amely átmeneti szakasz szerepét tölti be, a kapitalista múltból eredő korlátok meghaladásának céljával. A Kritika természetesen nem terjeszt elő konkrét, strukturális elképzeléseket a szocialista szakaszra vonatkozóan; mint közismert, Marx úgy gondolta, hogy ezeknek a történelmi tapasztalaton kell alapulniuk, amely ekkor még nem állt rendelkezésre. A szöveg azonban világossá teszi, hogy tudatos, szándékos Irányítás fogja felváltani a kapitalista fejlődés vak, elidegenítő, anarchikus jellegét. A „termelők szabad társulá­sa” tehát maga után vonja valamilyen formáját annak, amit később „tervezésnek” neveztek.

Egy komplex gazdaságban a termékskála folyamatosan változni fog, a terv csak egy vázlatos termékskálát tartalmaz majd, amely, amikor szükséges, kiigazítható. Hasonlóképpen az előre nem látott technikai változások is folyamatos keresletet fognak támasztani a vállalatokkal szemben. Végül az áraktól független megfontolások – például a javak minősége, a szállítás kedvező időpontja és megbízhatósága, a szolgál­tatások és az információellátás minősége is releváns lehet. A vállalatnak foglalkoznia kell a horizontális kapcsolatok keresésével és szerződések kötésével, ez olyan eljárás lesz, amely lehet, hogy magával hozza a terv által megállapított rögzített alapáraktól eltérő árak alkalmazását, lehet, hogy nem. Ezt a horizontális tevékenységet a tervező testületek folyamatosan ellenőrzésnek és minőségi értékelésnek vetik alá; a nagy­vállalatoknak feltehetően nem lesz rá joguk, hogy egyoldalúan megvál­toztassák vevőiket vagy szállítóikat anélkül, hogy a magasabb szintű szervektől valamilyen információinputot kapnának ennek a lépésnek az ökológiai tényezőkre, a közlekedési hálózatra, a lakosság elhelyez­kedésére, a forrásoknak a hosszú távú tervekbe beépített más felhasz­nálási lehetőségeire stb. gyakorolt hatását illetően. De a vállalati szin­ten szükséges rugalmasság és kreativitás megköveteli, hogy a vállalat­nak joga legyen horizontális szerződéseket kötni, anélkül, hogy megvárná, hogy a terveket kialakító vertikális hierarchia alsó és felső szintjein ezeket megerősítsék. Így kialakul a horizontális kapcsolatoknak egy piaci viszonyok formáját öltő működése, amely lényegében a piaci viszonyok egy új típusát jelenti, a tervek kialakításának rendszerén belül.

Ezeknek a vállalatok közötti horizontális kapcsolatoknak – akár a terv kialakításának szakaszában lépnek fel, akár mint egy más létező terv módosításai – van egy alapvető sajátosságuk: a központi tervező­testületek folyamatosan tudomással bírnak a horizontális kapcsolatok fejlődéséről, úgyhogy a makroszintű irányítás feladatai feltérképezhetők és előre megtervezhetők, így, ahol szükséges, sor kerülhet a központ beavatkozására. Ezenkívül általában a rögzített alapárakat és nem a pillanatnyi piaci árakat fogják használni a realizált tiszta nyereség meg­állapítására, és ezért, amikor piaci árak jönnek létre (ahogyan ez pél­dául a fogyasztási javak szektorában szükségessé válhat, hogy elke­rüljék az áruk felhalmozódását és a sorban állást), ezek az árak nem fogják érinteni a vállalat személyzetének járó juttatásokat. Amennyiben itt egy piaci árképzési folyamatról van szó, ez azon fog alapulni, hogy a szerződő vállalatok észlelik ennek a szerződésnek a hatását teljesít­ményüknek a nyereségrészesedésüket befolyásoló általános értékelé­sére. Figyelemreméltó, hogy eddig nem folyt semmilyen elméleti munka az ilyen feltételek között kialakuló árak jellegével kapcsolatosan; egyik előzetes feltételezés az lehet, hogy a pozitív politikai értékelésre és a jutalmakra irányuló elvárások a vállalatok részéről csökkenteni fogják a piaci áraknak a rögzített alapáraktól való eltérését (és ezáltal enyhíteni a gazdasági ciklusokat és más destabilizáló jelenségeket).

Eljutottunk tehát a piaci viszonyok egy magasabb szintű, a szocia­lista tervezés rendszeres-átfogó szintjének megfelelő fogalmához: olyan piaci viszonyokhoz, amelyek az átfogó tervezésen belül és annak alávetve műkődnek, és ténylegesen ennek a tervezésnek egyik formáját jelentik. Világos, hogy semmi sem állhatna ennél messzebb a piaci szocializmus modelljeinek „szabad” piaci áraitól, vagy a jelenleg Kelet-Európában (és bizonyos mértékig a Szovjetunióban is) divatos ködös piacpárti dogmatizmustól. A horizontális, tervezésen belüli piacot is ma­gába foglaló átfogó tervezés modelljének egyik alapvető eleme az, hogy a rögzített alapárak ismertek; ezzel szemben a spontán piacgazdaság­ban (akár egyszerű, kapitalista piacgazdaságról, akár „piaci szocializ­musról” van szó) ilyen árak csak elméletben léteznek (mint a szüntelen és nehezen elemezhető áringadozásokból kiszámított átlagok, amelyek­nél lehetetlen egymástól különválasztani a ciklusok és a trendek hatását). Egy utolsó fontos megjegyzés: bármilyen legyen is a piaci árak eltérése a rögzített alapárak vonatkoztatási pontjaitól, a vállalat jövedelmének és a vállalati alkalmazottak (menedzserek, technikai személyzet, mun­kások) jövedelmének meghatározása között sor kerül egy kollektív ér­tékelésre is. Az anyagi ösztönzők alakításának fokozódó demokratizá­lása biztosíthatja, hogy ez – éppúgy, mint a tervezés általános irányítása – elősegítse a társadalmi konszenzus kialakulását a jövedelemelosztással, a vállalati és egyéni teljesítmény értékelésének kritériumaival, a jutta­tások meghatározásával kapcsolatban; mindez a szocialista gazdaság lényegéhez tartozik, mint amely az egyéni tevékenység és az egyént körülvevő társadalmi viszonyok szoros kapcsolatát valósítja meg. Ez az egyik fő szempontja az átfogó tervezés és gazdasági demokrácia mel­letti érvelésnek, szemben a munkástulajdonban és munkásigazgatással működő cégek közötti spontán piaci viszonyok „automatikus irányítást” feltételező koncepciójával (lásd Sik, 1967; Lange, 1962; Hohmann és mások, 1975; Vanek, 1974, 1977).

Ez utóbbi utalásunk alkalmat ad arra, hogy most már konkrétan megfogalmazzuk a fejlett szocialista gazdasággal kapcsolatos elképze­lésünket. Ez a gazdaság különböző szinten szocializált szektorokból tevődne össze, amelyek mindegyikének megvolna a maga szerepe a tervezésben és a piaci kapcsolatok egy meghatározott formájában. A gazdaság magvát egy átfogóan tervezett szektor alkotná, amely ma­gában foglalná azokat az iparágakat, amelyek eléggé nagyméretűek és az információk és döntések oda- és visszaáramlását lehetővé tévő elég­gé kialakult kapcsolómechanizmusokkal rendelkeznek ahhoz, hogy in­dokolt legyen egy integrált tervezési sémába való bekapcsolásuk. Egy­szóval, ezek olyan iparágak, amelyekben a gazdasági demokrácia nem lehetséges egy – az itt leírthoz hasonló iteratív tervezési folyamat révén megvalósuló – rendszerszintű koordináció nélkül. (Ezen kívül azonban, és különösen a kisipar, a szolgáltatások, és a mezőgazdaság területén létezhet egy piaci szocialista forma, és együtt élhet a gazdaság terve­zett központi szektorával.) A gazdaságnak ez a magva foglalja el tehát a „parancsnoki magaslatokat” a gazdaságban, a többi szektor munkás­tulajdonban lévő vállalatai pedig rögzített alapárak nélkül, a spontán árképzés rendszerével működhetnek – kivéve természetesen annyiban, amennyiben kölcsönhatásban vannak a központi szektorral, és így en­nek a szektornak a tervezett árképzése befolyásolja őket. Az alapvető követelmény az, hogy a gazdaság magvát alkotó (átfogóan tervezett) központi szektor eléggé nagy legyen ahhoz, hogy ellensúlyozza egy spontán piaci mechanizmus hiányosságait. Ez az érvelés egy tervezett szocialista központi szektor mellett, szemben egy, a gazdaság egészét átfogó piaci szocializmussal (akár egy olyannal, amelyben a központnak jelentős szerep jut a beruházások irányításában) a piac és a terv szo­cialista gazdasági kontextuson belüli hatékonyságának kritikai értéke­lésén alapul, amellyel most fogunk foglalkozni.

3. A terv és a piac funkciói: rendszerezés

Itt most gyors áttekintést kívánok nyújtani a piac és a terv mint szocia­lista gazdasági szabályozó mechanizmusok relatív előnyeivel és hátrá­nyaival kapcsolatos érvekről. Az olvasó tehát inkább a röviden leirt ér­vek, szinte katalógus-szerű leírására számítson, mint maguknak az ér­veknek részletes bemutatására. Az áttekintés célja, hogy utat mutasson a további kutatásoknak.

Két bevezető megjegyzést szeretnék tenni. Az első: a tervezés fo­galma, ahogyan itt használjuk, az átfogó tervezés elemeinek teljes rend­szerét jelenti, beleértve a piac-szerű aspektusokkal rendelkező horizon­tális összetevőket is, ahogyan fentebb, a 2. pontban, leírtuk. Úgyszintén nem zárom ki a terven kívüli piacok másodlagos szerepét, amelyre ugyanott utaltam már; a kérdés itt a szocialista gazdaság központi szek­torával kapcsolatos. Másodszor, világossá szeretném tenni, hogy mind­annak, amiről itt szó van, semmi köze sincs a piacnak a kapitalista piacgazdaságban betöltött központi funkciójához: a kizsákmányoló tár­sadalmi viszonyok elidegenítő értékesítéséhez, amely ugyanezen viszo­nyok újratermelődésének és a tőkefelhalmozásnak az alapja, Ezt a sze­repet a kábítószeréhez hasonlíthatjuk: a piac láthatatlanná és ezért (a reprodukció normális időszakaiban) fájdalommentessé teszi a hatalom történelmileg példátlan mértékű koncentrálódását egy uralkodó osztály kezében. A kapitalista társadalmakban a piacnak ezzel a központi funkciójával összehasonlítva a koordináció és a vá­lasztás funkciói esetlegesek, alá vannak rendelve a magánjellegű osz­tályuralom eszközeinek megszerzésére irányuló hajszának, ennek a célnak az eszköze.

A szocializmus piaci jellegű modelljeinek kritikája néhány közismert elméleti megfontoláson nyugszik. Először is, az egymással versengő atomizált egységek tudatos koordináció és előrelátás – szándékolt irá­nyítás – híján az erőforrásokat az optimálisnál kisebb mértékben ki­használó eljárásokat választanak. Ez lényegében azért van így, mert nem tudják figyelembe venni azokat a külső hatásokat, amelyek a tár­sadalom és a technológia közötti egyre fokozódó kölcsönhatás és köl­csönös függőség miatt mind fontosabbá válnak. Másodszor, az egyes egységek vezetői, akikre az erőforrások megtakarításával kapcsolatos döntések, és így a gazdasági növekedés ütemének szabályozása rá van bízva, képtelenek arra, hogy meghatározzák a beruházások meg­térülésének társadalmilag optimális időhorizontét (l. Dobb, 1955, 1969), mert a halandó egyén által számításba venni tudott idő nem megfelelő alap a társadalmi megtakarításokkal és a beruházásokkal kapcsolatos döntések meghozatalához, hiszen ezeknek az eljövendő generációk végtelen időhorizontú és értékű fogyasztását éppúgy figyelembe kell venniük, mint a ma élő nemzedékét. Végül, amennyiben a beruházás­hoz és növekedéshez szükséges gazdasági erőforrások allokációjára a piacokat használják, akkor ezeknek szükségképpen lesz egy pénz­spekulációs összetevőjük is. A spekulációs piacok nagy paradoxona azonban az, hogy „sűrűségük” vagy stabilitásuk nagyszámú olyan egyén létét követeli meg, akik a jövőt illetően egymással ellentétes gaz­dasági lehetőségekre akarnak „fogadni”; e feltétel megvalósításához azonban a gazdaság információs csatornáiban jelentős mértékű bizony­talanságnak és zavaró elemnek kell lennie, ez pedig azt jelenti, hogy az információellátás – a nem-financiális jellegű piacokra nézve is kö­vetkezményekkel járó módon – hiányosan működik. A folyamatos és kiszámíthatatlan ingadozás ezért nemcsak hogy elkerülhetetlen követ­kezménye a spontán piacok működésének (legalábbis akkor, amikor ezek a piacok koordinálják a jövővel kapcsolatos gazdasági döntéseket is), hanem funkcionális jelentőséggel bír, szükségszerű szerepet tölt be a stabilitás biztosításában.

Az átfogó tervezésen alapuló szocializmus álláspontjáról tekintve azon­ban, valamint a modern termelés adottságainak fényében, amely egyre elaprózódóbb munkamegosztással, a termelőegységek közötti elektro­nikus jellegű kölcsönös függőséggel, és térben-időben egyaránt rend­kívül erős összekapcsolódással jár (Galbraith, 1967), mindhárom krité­rium, ha nem is hibásnak, de legalábbis tökéletlennek tűnik. Mindegyik­nek van egy ellenkező előjelű megfelelője, amelynek feltehetően egyre nagyobb lesz a jelentősége, és végül döntővé válhat. Az autonómia és rugalmasság kritériumát illetően például, figyelembe véve a koncepci­ótól a végrehajtásig tartó időnek a modern termelésben megnövekedő hosszúságát, felmerül a kérdés, vajon nem ugyanolyan jelentős-e egy vállalat számára, hogy stabil környezethez kapcsolódjon, amelyen belül a makroökonómia szintjén a fejleményeket a közeli és középtávú jövő­ben ésszerűen előre lehet látni, és ahol a hozzá kapcsolódó és vele versengő vállalatok releváns áraival és technikai terveivel kapcsolatos információ könnyen megszerezhető, mint az, hogy kellő autonómiája legyen a döntések meghozatalában? A vállalati autonómiával szembe­állítva ezt a feltételt „konnektivitásnak” nevezhetnénk. Ezzel nem állít­juk, hogy a jövő tökéletesen előrelátható, de feltételezzük, hogy az alap­vető technikai változásra és a termelékenység növelésére irányuló im­pulzus erősödhet akkor, ha megszűnik a verseny céljait szolgáló üzleti titok, az erőfeszítések pazarló megduplázódása, és a vállalatok meg tudják takarítani az ipari kémkedésre, a rivális termékek ellen irányuló mesterkedésekre stb. fordított erőforrásokat. A szocialista makrogazda­sági környezet stabilitása és a gazdasági fejlődés legfontosabb struk­turális vonásainak előretervezése a hosszú távú tervekben szintén fel­erősítheti az innovációra ösztönző motívumokat.

Mit mondhatunk a kockázatvállalás és az innovatív (vállalkozói) te­vékenység jutalmáról? Az egyértelmű elfogadás majdhogynem rejtélyes dicsfénye veszi körül azt a véleményt, miszerint az egyetlen mód em­bereket arra motiválni, hogy belevágjanak valami általuk nem ismert, új dologba, az, hogy a tőketulajdon formájában rendkívüli vagyonnal kecsegtetjük őket. Berliner (1987) újból megismétli ezt az állítást, megint csak egzakt alátámasztó érvelés nélkül.

Szükségük van-e a tudósoknak és mérnököknek ahhoz, hogy al­kotó munkát végezzenek, arra a perspektívára, hogy kapitalistákká vál­hatnak? A kapitalista társadalmakból származó evidenciát értelmezhet­jük úgy, hogy az invenció csak alkalomszerűen jelent utat a vagyonhoz, és hogy az innovációból származó hosszú távú haszon legnagyobb része a tőketulajdonosoknak jut, akiknek rendelkezésére állnak a ter­melés, a marketing és a terjesztés eszközei. Az alkotó munka önma­gában hordja a maga jutalmát (mégpedig megfelelő jövede­lemkülönbségekkel párosulva) akkor is, ha nem ad esélyt az em­bereknek arra, hogy az osztályjellegű uralom eszközeit szerzik meg vele. Tekintettel az erőfeszítés és a díjazás közötti viszonynak arra a nagyfokú változatosságára, amelyet az egyes kultúrákban megfigyelhe­tünk, a bizonyítás feladata azokra hárul, akik azt állítják, hogy egyedül a vagyon és a jövedelmek szélsőséges polarizációja biztosíthatja a tár­sadalom számára a szükséges mennyiségű alkotó erőfeszítést tagjai részéről.

Ami a kockázatot illeti, két kérdést kell felvetnünk. Az első: milyen is pontosan a kockázat természete? Jelentős erőforrásokat fordítanak egy elképzelés megvalósítására, amely esetleg meghozza a kívánt eredményeket, esetleg nem, mivel az innovatív kutatás eredményét nem tudhatjuk előre, és mivel a keresletet szintén csak részben ismer­jük. Az innováció kockázatából valamennyi benne van abban a bizony­talanságban, amelyik minden technikai változással együtt jár. A kockázat egy jelentős része azonban a társadalmi rendszertől függ: kapitalista vagy piaci-szocialista környezetben más cégek tervei nem ismertek egy adott vállalat újító vezetője számára; a fogyasztók kizárása a terme­lőkkel való közvetlen érintkezésből (a kapcsolatnak az ármechaniz­muson keresztül történő parametrikus interakcióra való korlátozása) megakadályozza, hogy a vállalat a keresletet jelentősebb mérték­ben előrelássa; továbbá a véletlenszerűség, zűrzavar és bizonytalan­ság a pénzpiacokon – és általában a makrogazdasági környezetben – a következmények racionális felmérése ellenében hat. Úgyhogy, bár nagy összegek innovatív beruházása valóban kockázatos, ennek a koc­kázatnak egy jelentős része rendszerspecifikus tényezőknek köszönhető.

Másodszor, amit „kockáztatnak”, az társadalmi erőforrásokból szár­mazik, a kockázatot vállaló újító a társadalomnak mint egésznek kép­viseletében cselekszik. Ha egy kapitalista a maga tulajdonosi pozícióját kockáztatja, ez a társadalom számára nem jelent megterhelést, követ­kezésképpen a társadalmi kockázat sokkal kisebb, mint a magánjellegű kockázat; és ha az újítóknak a „kínálat oldaláról” történő ösztönzését a magánkockázat uralja, ez azt jelenti, hogy a magántulajdon akadályoz­za az innovációt. Szocialista közegben feltételezzük, hogy amennyiben egy kollektíva előkészít egy vállalkozói lépést – amelyet megfelelő ku­tatás és megfontolás előzött meg – a kockázatot, amellyel ez a lépés jár, az egész közösség nevében vállalják. Éppúgy, ahogyan egy tudós, akinek kísérlete negatív eredményre vezet, hozzájárul ahhoz, hogy vé­gül pozitív tudományos eredmények szülessenek, egy olyan cég, amely sikertelen újításokat vezet be (de megfelelő szakértői kompetenciával teszi ezt), hozzájárul a végül sikeres technikai átalakulásokhoz saját iparágában, és jogosult az ezért járó szabályos jutalomra. A szocialista gazdaság tehát potenciálisan szocializálhatja a kockázatot- kiterjeszt­heti azt a társadalom egészére, amely a kockáztatott erőforrások végső tulajdonosa, éppúgy, ahogyan az innováció végső haszonélvezője -, s ezzel csökkentheti az innováció hátrányait. A kockázatvállalás szocia­lizálása tehát szembeállítható a „kockázatért járó jutalom” kritériumával, amikor a különböző gazdasági rendszerek egymáshoz viszonyított in­novatív potenciálját értékeljük.

4. A szovjet és a kelet-európai tapasztalat értékelése

Az alábbiakból ki fog tűnni, hogy a fentebb a 2. pontban felvázolt modell nagymértékben támaszkodik a szocialista építés huszadik századi ta­pasztalataira, és leginkább a szovjet tapasztalatra (lásd Ellman, 1973, 1979; Shaffer, 1984, 1986; Nove, 1969; Feiwel, 1967; Hohmann és mások, 1975; Gregory és Stuart, 1981 stb.). A tervezés általam posz­tulált három fejlődési szintje közül az első, a projektszint, az 1930-as évekbeli Szovjetunió képeit idézi fel, a „tervezési hajrá” időszakát (Davies, 1966a). A rendszerszintű vezérlés szakasza megint csak világosan körvonalazható a háború utáni szovjet modellben (Felker, 1966; Davies, 1966b), a rendszerszintű átfogó tervezés küszöbére pedig az 1960-as években és azután folyó szovjet vitákban és átalakítások során jutottak el (Feiwel, 1967; Gregory és Stuart, 1981; Bornstein, 1977).

Kelet-Európában a projektszintű tervezés szakaszát lerövidítették, és a rendszerszintű vezérlésen alapuló tervezést némileg korán vezet­ték be – talán korábban mint az optimális megfontolások ezt előirá­nyozták volna -, a szovjet tapasztalat túlzott másolásának következ­ményeként. Kínában ezzel szemben, úgy tűnik, a projektszintű tervezés szakasza meghosszabbodott, tekintettel annak a nehézségeire, hogy ennek az országnak a hatalmas gazdaságát egy egységes adminiszt­ráció alá rendeljék, különösen a termelékenység valamint az oktatás és a közlekedés fejlettségének alacsony szintje mellett. Több okból a szovjet eset tűnik a szocialista fejlődés alapvető szakaszjellegű vonásait legvilágosabban megmutató konkrét példának, éppen úgy, ahogyan Nagy-Britannia mutatja a legtisztább formában a kapitalista Iparosítás jellegzetes vonásait, és a Földközi-tenger medencéjében jelentek meg legközvetlenebb formában a kifejlődő prekapitalista termelési módok – megint csak konkrét történelmi körülményeikkel összefüggő okokból. (Laibman, 1984.)

Az átfogó tervezés lényegi elemeit – a vállalatok közötti horizontális szerződéskötés fontos kivételével – a Szovjetunióban bevezették az 1960-as évek híres gazdasági reformjai során, amelyek az 1968-as Vállalati Szabályzat elfogadásában kulmináltak. Az 1970-es évek során ezt a rendszert folyamatos módosításnak és kísérletezésnek vetették alá, különösen az Ipari Társulások – a „lenti” vállalatok és a „fenti” minisztériumok között közvetítő középszintű testületek – kialakításával. Az 1980-as évek elején és a késői Brezsnyev-korszak irányelveiben a legtöbb iparágban a csoporttanácsok egy rendszerét vezették be. A csoport vagy brigád választ – jelen időt használok, mert nem kaptam információt arra vonatkozóan, hogy ez a rendszer megszűnt volna lé­tezni – egy tanácsot és egy csoportvezetőt, aki a tanácsot vezeti. Ez a kollektív és választott vezetőség elkészíti a csoport munkatervét és irányítja annak végrehajtását, majd a csoport a vállalattól kollektív tel­jesítményének értékelése alapján kap nyereségrészesedést. Ez tehát egy kollektív anyagi ösztönzési rendszer; a csoport minden tagját ér­dekeltté teszi az összes többi tag munkájában. Azonban ugyanakkor a csoporttanács felelős a nyereségnek a tagok közötti elosztásáért, és ez „a munkában való részvétel együtthatóinak” az értékelése alapján történik, amelyek nemcsak az egyéni termelést (a darabbér-kompo­nenst) veszik számításba, hanem a munkásnak a csoport munkájában való általános részvételét is minősítik: önképzés (új szakmák megtanu­lása a munkahelyek rotációja és bővítése révén), a kezdő munkások képzése, a munkahely gondozása, részvétel a biztonsági ellenőr­zésben, a vállalatra háruló szociális szolgáltatások szervezésében, ok­tatási tevékenységben stb. Az ösztönző bérezések rendszere tehát aprólékosan kidolgozott vegyítése a kollektív és az egyéni jutalmaknak, amelyeket egy politikai, közösségi eljárás révén állapítanak meg.

Nem fogom megkísérelni itt a szovjet tapasztalatnak, vagy a szovjet elmélet és gyakorlat közötti eltérés mértékének átfogó értékelését.* Amikor a szovjet szocializmus valóságát értékeljük, nyilvánvaló hogy a (glasznoszty előtti) hivatalos szovjet irodalom által festett teljesen idilli­kus képet a későbbi események megcáfolták. De én arról is meg va­gyok győződve, hogy ennek a valóságnak a pozitív aspektusai – a munkahelyi demokrácia struktúrái, a lényegi jövedelemegyenlőség, a folyamatos gazdasági stabilitás, a társadalmi gondoskodás, és a hoz­záférhető szociális szolgáltatások, a közös jövőről való szervezett pár­beszéd megvalósítása – jelentősek (l. Shaffer, 1984; Brown, 1966; Kirsch, 1972), és meghazudtolják azt a széles körben elterjedt tenden­ciát, hogy a kudarcokon és negatívumokon kívül semmi mást ne lás­sanak a Szovjetunióban.

Így tehát két, nyilvánvalóan inkonzisztens állításunk marad: 1. a szovjet tapasztalatnak jelentős pozitív tanulságai vannak a szocialista megújhodás számára; 2. A szocialista építés előrevivő lendületének és társadalmi áldásainak megvalósítására tett erőfeszítés a Szovjetunióban lényegében kudarcot vallott. Összebékíthetek ezek az állítások? Úgy vélem, hogy igen. A kudarc alapvető oka az oka egyben annak is, hogy a szocializmusnak egy előretekintő modellje olyan kevés teret kap a mai politikai klímában, a múlt „parancs- és adminisztratív” rendszere és az úgynevezett radikálisok elfogult szabadpiac-pártisága között: ez az ok pedig nem egyéb, mint az autoriter sztálini évek alatt kialakult represszív magatartásformák fennmaradása. A Vállalati Szabályzat például megadja ugyan a vállalatoknak azt a jogot és a vele járó felelősséget, hogy megalkossák saját terveiket, de a menedzsergárdát éveken át az (adornói értelemben) tekintélyelvű struktúrában való készséges rész­vétel szempontjai szerint válogatták ki. Mivel nem szoktak hozzá más­hoz, mint ahhoz, hogy passzívan és pragmatikusan alkalmazkodjanak a fentről jövő követelményekhez, és represszíven és párbeszéd nélkül direktívákat adjanak ki alárendeltjeiknek, a vállalatigazgatók alkalmaz­kodtak az új eljárások betűjéhez, mialatt aláásták azok szellemét; a vállalatok fölé helyezett minisztériumok valamint a Goszplan alosztá­lyainak hivatalnokai pedig tudatosan vagy öntudatlanul támogatták ezt az eljárást. A vállalat személyzetének értelmes bekapcsolása a tervek kialakításába és végrehajtásába ezért csak papíron létezik, nem a va­lóságban. A negatív magatartásformák mélyen gyökereznek a szovjet és kelet-európai intézményes struktúrákban és politikai kultúrában, és kiirtásuk a társadalom tömeges és demokratikus mozgósítását kívánja meg.

4. Konklúzió: Elmélet és kilátások

Az ebben a cikkben vázolt modell az átfogó tervezés egy szocialista rendszeréről, amelyet alulról jövő másodlagos megerősítés, és horizon­tálisan tervező piacok egészítenek ki, és talán körülveszi egy spontán, de alárendelt jelentőségű piaci-szocialista szektor, úgy tűnik, a Szov­jetunióban és Kelet-Európában az 1990-as évek elején nem sok politikai támogatást kap. A helyzetet elmérgesíti, hogy a sztálini időszak auto­ritarizmusával és törvénytelenségeivel való leszámolást sokáig halogat­ták. Mondhatunk-e még valamit a jelenlegi holtpontról?

A huszadik század, amelyben az első nagyobb szocialista kísérle­teket a technikai és politikai elmaradottság feltételei között hajtották végre, szemben a teljesen kifejlett, a szocializmus szilárd alapjait le­fektető kapitalizmus utáni átmenet közvetítés nélküli koncepciójával, ta­núja volt a két rendszer közötti hosszúra nyúlt állóháborúnak. A szo­cialista társadalmak, abbeli erőfeszítéseik során, hogy áthidalják a fej­lettségbeli szakadékot, átvették a tőkés viszonyok jelentős aspektusait, a kapitalista társadalmakat viszont szintén befolyásolták a szocialista intézményes struktúrák, mint a társadalmi jóléti intézmények és a mun­kahelyi részvétel – különösen Nyugat-Európában, ahol a keleti blokkhoz tartozó társadalmak realitásait jobban ismerték, mint az Egyesült Álla­mokban. A kapitalizmus, belső ellentmondásai ellenére is, tartja magát, paradox módon azért, mert akarata ellenére olyan társadalmi kompro­misszumokra, kényszerül, amelyek enyhítik a vagyon és a hatalom nö­vekvő mértékű polarizálódásának és a rendszer nagyfokú potenciális instabilitásának kihatásait. A szocializmus ugyanakkor szembesül azzal a hatalmas ideológiai akadállyal, amelyet a technikailag fejlettebb ka­pitalista társadalmak jelentenek számára, amelyek ráadásul bizonyos szempontból fejlettebb politikai formákat is kifejlesztettek. Analógia kí­nálkozik itt a feudalizmusból a kapitalizmusba való késleltetett átme­nettel, amikor a feudális nemesség pozíciói megszilárdultak a lecsök­kent területű, de gazdaságilag megerősödött majorsági birtokokon, a születőben lévő burzsoázia pedig – mivel még nem került sor széles társadalmi rétegek proletarizálódására – nem rendelkezett elég erővel ahhoz, hogy a feudális eredetű értéktöbblet igénybevétele nélkül tőkét halmozzon fel.

A keleti blokk országainak középutat kell találniuk egyfelől a helyreállított kapitalizmus (amely természetesen egy nagymérték­ben függő kapitalizmus lenne), másfelől a szocializmus tekintélyelvű-parancsuralmi formájához való visszatérés között. Ezt a közép­utat nyilvánvalóan a fejlett szocializmus új formái jellemeznék, beleértve a munkahelyi demokráciát, a szocialista vállalatok valamint a vállalatok és a fogyasztók közötti piaci viszonyok bizonyos formáit és a demok­ratikustervezést. Ahhoz, hogy a tervezés valóban demokratikus legyen, úgy vélem, jelen kell lennie központi komponensének: az átfogó ter­vezésnek. Ez biztosítja az alsóbb szinteken a koordinációt, a stabilitást, a hatékony döntéshozatalt, és ezáltal a tervezés lehetőségét. A köz­ponti terv prioritásainak meghatározásában való demokratikus részvé­tel szintén lényeges, és még számos más lehetőséget kell kikísérle­tezni, a társadalmi szervezeteken keresztüli részvételtől kezdve a gaz­dasági népszavazásokig. A piaci viszonyok, amelyeknek valódi tartal­mát mindig a mögöttük meghúzódó társadalmi viszonyok adják meg, a fejlett szocializmus társadalmi kontextusában a tervezés folyamatának horizontális összetevőit jelentik, és ezért nem állnak szemben a terve­zéssel, hanem éppen ellenkezőleg, a tervezésnek és a terv végrehaj­tásának az eszközei.

A szocializmus mint a kapitalista magánfelhalmozást meghaladó és gazdasági demokráciával felváltó rendszer melletti döntő érv az emberi élet legalapvetőbb immanens kritikai tendenciáján, a munka növekvő termelékenységén alapszik. Elfogadva – fenntartásokkal – azt, hogy az emberiség elkerüli a termonukleáris vagy ökológiai katasztrófát, a ter­melés növekvő outputjának vagy a tulajdon birtokosainak jutó rész nö­vekedését, vagy a dolgozó többség anyagi életstandardjainak folyama­tos emelkedését kell eredményeznie. Az előbbi lehetőség számos okból társadalmilag destabilizáló hatású, nem utolsó sorban azért, mert foko­zatosan aláássa magának a tulajdon intézményének a legitimációját. (Laibman, 1983.) A második lehetőség ahhoz vezet, hogy folyamatosan csökken a munka kapitalizmusbeli klasszikus és durva ösztönző ereje: a félelem. Világos, hogy új, az általánosan elosztott bőségen alapuló ösztönzőkre van szükség; ezek a munkásnak a munkafolyamathoz való pozitív és alkotó viszonyán fognak alapulni, és ezért előfeltételeznek valamit, amit eddig sohasem értünk el – a demokratikus alapelvek meg­valósítását a termelésben. A gazdasági demokrácia megkérdőjelezi a kapitalista kiváltságokat; más úton, de megkérdőjelezi a bürokratikus kiváltságokat és az autoriter vezetést is, amelyek akadályai mind a központi, mind a decentralizált demokratikus tervezésnek. Mindez el­gondol hatatlan egy kistulajdonosokat és egyszerű árutermelést feltéte­lező reakciós vízió keretein belül: úgy tűnik, a kelet-európai és a szovjet értelmiség „szabadpiaci vizionáriusai” nem vetettek számot a magán­tulajdon és a mai szocializált termelés közötti ellentmondással.

Egyszóval: mind a demokrácia, mind a tervezés az emberi terme­lőerők növekedésének hosszú távú következményei. Amennyiben ezek az erők továbbfejlődnek, a szocializmus, amelyet távolról sem cáfoltak meg a jelenlegi fejlemények, újból úgy jelenhet meg, mint a harmadik évezredbe lépő emberiség társadalmi és gazdasági fejlődésének szilárd alapja.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmányt némileg rövidítve adjuk közre. (A szerk.)

Jegyzet

* Kelet-európai tapasztalataink alapján a tervgazdaságról alkotott képünk természetesen jóval kevésbé derűi, mini Laibmané, akinek érvelését számos ponton naivnak él spekulatívnak érezzük. Úgy gondoljuk, túlságos leegyszerűsítés a negatív jelenségeket pusztán az elvek és a gyakorlat ellentmondásából levezetni, és – mint alább – tudati elmaradottságra hivatkozni; meggyőződésünk, hogy az ún. reálszocializmus számos elve is fejletlen struktúrájából következik. Nemcsak azért döntöttünk azonban Laibman írásának közlése mellett, hogy érzékeltessük: a lehetőségek „baloldali” elemzése igen széles spektrumon képzelhető el (a másik szárnyon lásd pl. a liberalizmushoz közeledő Bidet-féle álláspontot); hanem azért is, mert nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy a tervgazdaság negatívumait felszámoló történelmi szakasz után növekszik azoknak a koncepcióknak a relevanciája, amelyek – mint Laibmané – a tervgazdaság pozitívumaira hívják fel a figyelmet a mindig szintézisekben realizálódó jövő számára. (A szerk.)

Hivatkozott irodalom:

Abouchar, Alan, ed. 1977. The Socialist Price Mechanism. Durham, North Carolina: Duke University Press.

Baumol, William J. 1965. Economic Theory and Operations Analysis. 2nd Edition. Engetwood CliKs, New Jersey: Prentice-Hall.

Benard, Jean. 1989. Socialist Incentive Schemes and the Price Setting Problem. In: Stanislaw Gomuka, Yong-Chool Ha and Cai-One Kim, eds., Economic Reforms in the Socialist World. Armonk, New York: M. E. Sbarpe.

Berliner, Joseph S. 1976. The Innovation Decision in Soviet Industry. Cambridge, Massa­chusetts: MIT Press.

Berliner, Joseph S. 1987. Soviet Economic Reforms and Technological Progress. Paper pre­sented at Fukushima International Symposium, Fukushima University, November 27-28.

Bornstein, Morris. 1977. Economic Reforms in Eastern Europe. In: Eastern European Economies. Post-Helsinki Joint Economic Committee, 95th Congress, 1st Session. Washington, D.C.: U.S. Government Printing Office.

Bródy, András. 1970. Proportions, Prices and Planning: A Mathematical Restatement of the Labor Theory of Value. Budapest: Akadémiai Kiadó; Chicago: American Elsevier.

Bródy, András. 1965. Three Types of Price Systems. Economics of Planning, 5/3.

Brown, Emily Clark. 1966. Soviet Trade Unions and Labor Relations. Cambrigde, Massachu­setts: Harvard University Press.

Davies, R. W. 1966a. The Soviet Planning Process of Rapid Industrialization. Economics of Planning 6/1

Davies, R. W. 1966b. Planning a Mature Economy in the USSR. Economics of Planning, 6/2.

Dempsey, Bernard, S. J. 1965. Just Price in a Functional Economy. In James A. Gherity, ed., Economic Thought: A Historical Anthology. New York: Random House.

Dobb, Maurice. 1955. Economic Theory and Socialism. New York: International Publishers.

Dobb, Maurice. 1969. Welfare Economics and the Economics of Socialism: Toward a Commonsense Critique. New York: Cambridge Universitty Press.

Dorfman, Robert, Paul A. Samuelson, and Robert M. Solow. 1958. Lienar Programming and Economic Analysis. New York: McGraw Hill.

Durgin, Frank A. 1977. The Soviet 1969 Standard Methodology for Investment Allocation Versus „Universally Correct” Methods. ACES Bulletin, XIX/2, Summer.

Ellman, Michael. 1973. Planning Problems in the USSR. New York: Cambridge University Press. Ellman, Michael. 1979. Socialist Planning. London: Cambridge University Press. Feiwel, George. 1967. The Soviet Quest for Economic Efficiency: Issues, Controversies, and Reforms. New York: Praeger, Special Studies Series.

Falker, J. L. 1966. Soviet Economic Controversies: The Emerging Marketing Concept and Chan­ges in Planning, 1960-1965. Cambridge, Mass.: The MIT Press.

Galbrarth, John Kenneth. 1967. The New Industrial State, Boston: Houghton Mifflin.

Gregory, P. R. and R. C. Stuart. 1981. Soviet Economic Structure and Performance. Second edition. New York: Harper and Row.

Hayek, Friedrich A. 1935. Collectivist Economic Planning. London: Routledge.

Hayek, Friedrich A. 1944. The Use of Knowledge in Society. American Economic Review, 35/4, September.

Hejl, L., O. Kyn and B. Sekerka. 1967. A Model for the Planning of Prices. In C. H. Feinstein, ed., Socialism. Capitalism and Economic Growth: Essays Presented to Maurice Dobb. London: Cambridge University Press.

Hohmann, Hangs-Hermann, Michael C. Kaser and Karl C. Thalheim, eds. 1974. The New Economic Systems of Eastern Europe. Berkeley, California: University of California Press.

Khudokormov, G. N. gen. ed. 1967. Political Economy of Socialism. Moscow; Progress Publishers.

Kirsch, Leonard Joel. 1972. Soviet Wages: Changes in Structure and Administration Since 1956. Cambridge, Massachusetts: MIT Press.

Kozlov, G. A. 1977. Political Economy: Socialism. Moscow: Progress Publishers.

Laibman, David. 1978. Price Structures, Social Structures and Labor Values in a Theoretical Socialist Economy. Economics of Planning, 14/1, 3-23.

Laibman, David. 1981. Two-Sector Growth with Endogenous Technical Change: A Marxian Simulation Model. Quarterly Journal of Economics, XCVI.

Laibman, David. 1983. Capitalism and Immanent Crisis: Broad Strokes for a Theoretical Foun­dation. Social Reserarch, 505.

Laibman, David. 1984. Modes of Production and Theories of Transition, Science & Society, 48/3, Fall.

Lange, Oskar. 1956. On the Economic Theory of Socialism. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Lange, Oskar, ed. 1962. Problems in the Political Economy of Socialism. New Delhi: People's Publishing House.

Lange, Oskar. 1963. Political Economy. Vol. I: General Problems. New York: Macmillan.

Marx, Karl. A gothai program kritkája. Marx és Engels válogatott művei, Kossuth, 1975. 3. köt.

Nove, Alec. 1969. The Soviet Economy. New York: Praeger.

Nove, Alec. 1983. The Economics of Feasible Socialism. London: George Allen & Unwin.

Novosti Press Agency, 1972, Labour Legislation in the USSR. Moscow: Novosti Press Agency.

Roberts, Paul Craig. 1971. Alienation and the Soviet Economy. Santa Fe: University of New Mexico Press.

Robinson, Joan, 1967. Socialist Affluence. In C. Feinstein, ed., Socialism, Capitalism and Eco­nomic Growth: Essays Presented to Maurice Dobb. Cambridge: Cambridge University Press.

Sagaidak, E, A. 1977. The Level and Dynamics of Current Purchase Prices on Agricultural Products. Translation in Problems of Economics, XIX:12, April.

Seton, Francis. 1977. The Question of Ideological Obstacles to Rational Price Setting in Com­munist Countries. In Alan Abouchar, ed., The Socialist Price Mechanism. Druham, North Ca­rolina: Duke University Press.

Shaffer, Harry G., ed. 1984. The Soviet System in Theory and Practice: Western and Soviet Views, 2nd edition. New York: Frederick Ungar Publishing Co.

Shaffer, Harry G. 1968. Towards New Economic Reforms in the USSR. Research Papers in Theoretical and Applied Economics, 86-3, Department of Economics, University of Kansas.

Sik, Ota. 1967. Plan and Market Under Socialism. White Plains, New York: International Arts and Sciences Press.

Vanek, Yaroslav, 1974. The Particpatory Economy. Ithaca, New York: Cornell University Press.

Vanek, Yaroslav. 1977. The Labor-Managed Economy. Ithaca, New York: Cornell University Press.

Vyas, A. 1978. Consumption in a Socialist Economy: The Soviet Industrialization Experience, 1929-37. New Delhi: People's Publishing House.

Zauberman, Alfred. 1967. Aspects of Planometrics. New Haven, Connecticut: Yale University Press.

A katonai-ipari komplexum jelentősége

Az az erő, amely meg tudta, és meg akarta oldani a gordi­uszi csomót: hogyan kombinálható a lehető legnagyobb ex­panzió a hasznosítás minimális rátájával, a tőke számára a katonai-ipari komplexum alakjában jelent meg, miután az 1929-33-as gazdasági világválság utáni számos, a túlterme­lés problémájával kevésbé pazarló módon megbirkózni pró­báló kísérlet kudarcot vallott. Bár az első lépéseket abba az irányba, hogy a túltermelés problémáját a haditermelés segít­ségével oldja meg, a tőkés társadalom – mint azt Rosa Luxem­burg profetikus megjegyzéseiből láttuk – már az első világhá­ború előtt megtette, ennek a módszernek általános alkalmazá­sára csak a második világháború után került sor.

Ezt az irányvonalat követve a nyugati kapitalizmus vezető hatalmai voltaképpen nem tettek mást, csak átvettek egy oldalt Hitler 1933 utáni „gazdasági csodájának” forgatókönyvéből, és ezt alkalmazták liberális-demokratikus intézményrendszerük társadalmi-politikai realitásaihoz. Korábbi kísérleteik ugyanis a válságból való kikerülésre – olyan stratégiákkal, amelyek egy­felől a manipulatív „kínálatmenedzselés” (innen a Madison Avenue felemelkedése), másfelől a „New Deal”-típusú állami be­avatkozás kombinálásán alapultak – nyomorúságosan kudarcot vallottak a tömeges munkanélküliség és gazdasági depresszió problémájának megoldásában, egészen addig, amíg a háborús erőfeszítés tőkeexpanzióra irányuló követelményei radikálisan meg nem változtatták a gazdasági tevékenység egész feltétel­rendszerét.

Továbbmenve, az ezt tagadó keynesiánus és neokeynesiánus mítoszok ellenére, a terjeszkedés valódi anyagi alapja an­nak a katonai-ipari komplexumnak az új dinamizmusa volt, amely már létezett (még ha korántsem teljesen kialakult formá­ban is) a Bretton Woods-i egyezmény idején, és amelyet ez utóbbi csak bővíteni segített. A keynesianizmus különböző stra­tégiái így inkább a katonai-ipari komplexum akadálytalan ter­jeszkedésének kiegészítői voltak, mintsem valóban produktív és társadalmilag is működőképes viszonyokra önállóan is alkal­mazható eszközök. (Ha semmi másnak, akkor ennek figyelmez­tetnie kellene mindazokat, akik megpróbálnak – neokeynesiánus vonalak mentén – „alternatív gazdasági stratégiákat” kidol­gozni a jövőre nézve.) Végül is, ha meggondoljuk, a keynesi elmélet már teljesen ki volt dolgozva közvetlenül az 1929-33-as válságot követően, körvonalaiban pedig már jóval az előtt. Még­is – szerzőjének az establishmenthez fűződő egész kivételesen jó kapcsolatai ellenére – az államilag támogatott befektetésnek egy ilyen kellően erőforrás-pazarló, de ugyanakkor dinamikusan fejlődő és egyben ideológiailag tiszteletreméltó eszköz híján fal­ra hányt borsónak kellett volna maradnia.

Természetesen a katonai-ipari komplexumnak az egyes fej­lett tőkés országokban való kialakulását és megszilárdulását il­letően nem lehet szó egyformaságról. Nem csak azért nem, mert az egyenlőtlen fejlődés törvénye továbbra is éppúgy vo­natkozik rájuk, mint korábban, de azért sem, mert a győztesek a háború után közülük egyesekre egy ideig egészen speciális gazdaságon kívüli feltételeket kényszerítettek rá. Így például Ja­pánt és Németországot békeszerződéseik korlátozták a közvet­len újrafelfegyverkezésben, aminek elkerülhetetlen következmé­nye volt, hogy hadiiparuk csak viszonylag lassan és szelektíven épült ki újra.

Ebből a szempontból kétségkívül az amerikai katonai-ipari komplexum foglalta el, nyomasztó túlsúllyal, az uralkodó helyet a tőkés országok között, őt követték Nagy-Britannia, Franciaor­szág és Olaszország, saját gazdasági lehetőségeiknek megfe­lelően. Azonban nem lehetnek olyan illúzióink, hogy Japán és Németország háború utáni gazdasági fejlődésének semmi köze sem volt a katonai-ipari komplexum kialakulásához. Valójában több síkon: mind nemzetgazdasági, mind nemzetközi szinten részei voltak annak. Hogy csak a legjelentősebb szálakat em­lítsük, amelyek révén ezen országok fejlődése is a katonai-ipari komplexum háború utáni szerepétől függött:

Először is, az új katonai szövetségek létrehozásával csak­nem az összes, az eredeti békeszerződések által tartalmazott korlátozást gyorsan megszüntették, és ezáltal mind Japán, mind Németország képessé vált arra, hogy létrehozza és (végül is amennyire csak akarta) kiterjessze saját katonai-ipari komple­xumait, gyakorlatilag a haditermelés minden területén, az atom­fegyverek kivételével.

Másodszor, mivel a hadiipar – amerikai hegemónia alatt – alapvetően nemzetközi jellegű iparág, ezért Japán és Német­ország különböző formákban (közvetve és közvetlenül, az op­tikától az elektronikáig és a kémiától a fémgyártásig) részt vett a hadiipar háború utáni fejlesztésében, mégpedig annak egy nagyon korai szakaszától fogva. Ennek a hadiiparba való be­kapcsolódásnak központi jelentősége volt azoknak a teljes ipar­ágaknak a létrehozásában ós/vagy korszerűsítésében, amelye­ken a háború utáni japán és német gazdasági „csoda” alapult.

Harmadszor ott volt az összes nyugati tőkés ország és az Egyesült Államok közötti szoros kölcsönös kapcsolat. Ez a leg­jelentősebb tényező, amelyet számításba kell vennünk, ha fel akarjuk mérni a katonai-ipari komplexumnak a tőkés világgaz­daság folyamatos „egészséges” működésében betöltött valódi súlyát és jelentőségét. Mert a nyugati világ messze legnagyobb és legdinamikusabb gazdaságának – az Egyesült Államokénak – folyamatos növekedését az egész háború utáni időszakban a csillagászati arányú (ós az USA súlyos belső és külső adós­ságteher ellenére még mindig növekvő) védelmi kiadások tar­tották fenn. Általánosságban minden fejlett kapitalista társada­lom meglévő termelési szintjének fenntartására való képessége nagymértékben az Egyesült Államok terjeszkedő piacától függ, amely viszont végső soron teljesen elképzelhetetlen lenne azok­nak a hihetetlen mértékű védelmi költségeknek (és deficiteknek) a biztosítása nélkül, amelyekre az USA gazdaságának mint egésznek az expanzív dinamikája nagymértékben támaszkodik. Ezek a megfontolások, melyek segítenek megmagyarázni az USA adósságproblémájával kapcsolatos nyugati attitűdöt is, nem kevésbé igazak Japánra és Németországra, mint az összes többi fejlett kapitalista országra. Ezért még azoknak az országoknak az esetében is, ahol a katonai-ipari komplexum részesedése a nemzetgazdaságban viszonylag kicsiny (az USA-val és néhány más állammal összehasonlítva), az illető nemzetgazdaságok folyamatos produktív terjeszkedése a fenti­ek értelmében nem választható el a haditermelés globális je­lentőségétől, tekintettel e gazdaságoknak az amerikai gazda­ságtól és az utóbbin belül uralkodó helyzetben lévő katonai-ipari komplexumtól való megváltoztathatatlan függésére.

A katonai-ipari komplexum által a tőkés fejlődésben hozott nagyszabású újítás az, hogy gyakorlatilag hatékonyan meg­szünteti a fogyasztás és a rombolás közötti, a szó szoros értelmében életbevágó különbséget.¹ Ez az „újítás” radikális megoldást kínál egy, az önmagát tételező értékben mint olyan­ban (minden megjelenési formájában) benne rejlő – jóllehet csak a mai kapitalizmus viszonyai között akuttá váló – belső ellentmondásra.

Az az ellentmondás, amelyre itt utalunk, az önmagát kiter­jesztő gazdagság (a tőke) objektív korlátaiból fakad, amelyeket mindenáron túl kell lépnie, amennyiben az érték mint önállóan működő erő, természetes belső meghatározottságának megfe­lelően realizálni akarja önmagát. Ez az oka annak, hogy a csá­szárkori Rómában, ahogyan Marx megfigyelte, az elidegenült és önállósult érték, mint fogyasztásra irányuló gazdagság „vég­telen pazarlásként jelenik meg, amely logikus módon megkísérli a fogyasztást gyöngyökből készült saláták lenyelésével egy képzeletbeli határtalanságig fokozni”.²

A szóban forgó probléma kettős természetű. Egyrészt a tár­sadalom korlátozott erőforrásaira vonatkozik, és ezáltal arra a szükségletre, hogy ezeknek az elosztását nem pusztán lehet­séges, hanem ténylegesen egymással szemben álló alternatí­vák között valahogyan legitimálják. Másodszor pedig magának a fogyasztónak a természetével kapcsolatos, vagyis igényeinek mind természetes és társadalmi-gazdasági, mind pedig kultu­rális határaival.

A katonai-ipari komplexum sikeresen szegezi szembe a maga erejét e két alapvető korláttal. Mert ami az első kérdéskört illeti, míg az ókori Róma „nyilvánvaló pazarlását” szemlélve, amely „gyöngyökből készült saláták lenyelésének” formáját öl­tötte, mindenki számára elkerülhetetlenül adódik az a következ­tetés, hogy ez dekadens és hiábavaló pazarlás volt, addig az ilyen saláták milliárdjaival egyenértékű erőforrásokat éveken ke­resztül „ elnyelő” valóban határtalan pazarlásnak – amellyel egy-időben sokmillió embernek kell elviselnie az éhínséget elkerül­hetetlen „végzetként” – sikerül úgy legitimálnia magát a társa­dalom szemében, mint megkérdőjelezhetetlen hazafias köteles­séget.

Ehhez hasonlóan, ami a második alapvető kérdést illeti, a katonai-ipari komplexum sikeresen szünteti meg a fogyasztás körforgásának a fogyasztói igények határai által meghatározott korlátait. Ebben a vonatkozásban elvágja a „fejlett” kapitalizmus igencsak összebonyolódott gordiuszi csomóját (azzal, hogy a termelés és a fogyasztás kereteit voltaképpen a valódi fogyasz­tásra való igények kikapcsolásával alakítja át). Más szavakkal, a tőke a társadalom anyagi és emberi erőforrásainak egy hatalmas és egyre növekvő részét a termelés egy élősködő és önmagát fogyasztó formájára fordítja, amely annyira ra­dikálisan elkülönül a valódi emberi szükségletektől és az azoknak megfelelő fogyasztástól, ml több, annyira szemben áll velük, hogy saját léte indokának és végső céljának te­kintheti még az emberiség teljes elpusztítását is.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a tőke fejlődése nem egyszerűen elakadt azoknál a megoldásoknál, amelyek struk­turálisan beépültek a katonai-ipari komplexum intézményes megjelenési formáiba és termelési gyakorlatába. Ellenkezőleg, itt egy végzetes konzisztenciát és meghatározott irányultságot kell felfedeznünk a kapitalista fejlődésben, abban az értelem­ben, hogy azok a determinációk és imperatívuszok, amelyek az imént leírt „megoldáshoz” vezetnek – még ha a mostanitól na­gyon különböző formában is, már a tőkés fejlődés egy nagyon korai szintjón megjelentek. Mert a kapitalizmus eleve a hasz­nálati érték és a csereérték közötti feloldhatatlan ellentmondásra épül, és feltételezi a használati érték szükségszerű és végső soron a lehető legrombolóbb jellegű alárendelését a csereér­téknek. Ez az ellentmondás kezdettől fogva megnyilvánul úgy is, mint a legitimáció egy megoldhatatlan problémája, amelyre a tőkés „tulajdonosi individualizmus” igazságtalan rendszerének apologétái csak a szofisztika és misztifikáció formájában tudnak megoldásokat kínálni, kezdve a pénz kizsákmányoló felhaszná­lásának és a „hallgatólagos jóváhagyásnak” John Locke,³ a li­beralizmus atyja által elvégzett levezetésétől és racionalizálá­sától, egészen az úgynevezett „határhaszon-elmélet” fiktív „fo­gyasztói szuverenitás” fogalmáig.

Hasonlóan nehezen viseli el a tőke – ós, amennyire lehet­séges, a kapitalizmus története során félre is söpri – a terme­lésnek azokat a korlátait, amelyek a fogyasztó igényeinek gya­korlati korlátozottságából következnek. Az erre tett kísérletek intenzitása a tőke termelési lehetőségeinek kibontakozásával párhuzamosan növekszik. Ahogyan Mandeville munkájából is világosan láthatjuk, a „protestáns munkaerkölcs” és annak a „fényűzéssel” szembeni elítélő álláspontja sohasem volt több mint az érem egyik oldala. Mire eljutunk a „tervezett elhaszná­lódás” korába, alig tűnik hihetőnek, hogy bárki, bármikor, akár a legcsekélyebb jelentőséget is tulajdonította volna az ilyen vi­selkedési előírásoknak.

Bizonyos, hogy a kapitalizmus szembekerülésének saját korlátaival ebben a vonatkozásban is ellentmondásos formát kell öltenie. Innen származik a más kapitalistáknál dolgozó munkások béremelésének helyeslése – hiszen ezek a munká­sok készséges vásárlói lesznek az eladásra kínált áruknak – párosulva a bérvisszafogás előnyeinek a „költséghatékonyság” és a „józan gazdálkodás” nevében való magasztalásával: ezek valójában az egyetemes értékeknek álcázott uralkodó részér­dekek szenteskedő racionalizálásai. Mivel pedig a csereérték bővítése ennek a társadalomnak az alapvető törekvése, ezért a misztifikáció minden formáját felhasználja annak az elhitetésére, hogy a csereérték egy folyton növekvő mennyisé­gének létrehozása – függetlenül attól, hogy ez milyen nyil­vánvalóan pazarló módon történik – teljesen megfelel a „gazdasági racionalitás” legfőbb alapelveinek, amennyiben hatékonyan kielégít valamilyen „valódi keresletet”.

Ennek megfelelően a valódi használat kérdését eltüntetik, és a fogyasztás egyetlen valódi kritériumává a kereskedelmi tranzakció puszta aktusa válik, jellegzetes módon összeol­vasztva ezáltal a használat és a csere fogalmait, így tehát, éppúgy, ahogyan a polgári ideológiában már korábban láttuk a „termelő” önérdeket szolgáló és teljesen misztifikáló azonosí­tását a kapitalistával (abból a célból, hogy a zavaró valódi ter­melőt, vagyis a munkást eltüntethessék a színről), itt most a vevőnek az úgynevezett „fogyasztóval” való tendenciózus azonosítását kapjuk.

Ennek az utóbbi misztifikációnak köszönhetően egy csapás­ra kényelmesen megoldódik két kényes probléma. Először is az a kérdés, hogy a „szerződéses” tranzakció szükséges be­vezető lépése után sor kerül-e valamilyen valódi, az emberi szükségleteknek megfelelő fogyasztásra, így fel sem merülhet, mivel az árui az új tulajdonosnak újra befektetendő pénz fejé­ben átadó aktus teljessé teszi a tőke bővített újratermelésének körforgását. Másodszor pedig az áruk most tetszés szerint fel­halmozhatók– az ennek racionális igazolásával járó minden nehézség nélkül -, mivel magának a megvételnek az aktusa képes „elfogyasztani” a javak egy elvben korlátlan mennyiségét (anélkül, hogy a valóságban bármit is elfogyasztana), tekintve, hogy nincs hozzákötve a valódi emberi lények szükségképpen korlátozott igényeihez.

Ebben az értelemben semmi esetre sem véletlen, hogy Locke annyira igyekszik a valódi használatról – amelyet szerinte a ter­mészetes korlátok csak kevéssé és pazarlóan határolnak körül (amint ezt a fogyasztási javak korlátlan romlékonysága és az emberi igények határai is bizonyítják) – arra a látszatfogyasz­tásra rátérni, amely „a pénz közmegegyezés általi használatá­ból” ered. Mert szerinte ez utóbbi adja az igazolását a vagyon „felhalmozásának” és „gyűjtésének”, úgyhogy „egy ember igaz­ságosan és a jog sérelme nélkül birtokolhat többet, mint amennyit ő maga fel tud használni, aranyat és ezüstöt fogadva el a többletért, amelyek sokáig lehetnek egy ember birtokában anélkül, hogy értékükből veszítenének (a fogyasztási javakkal ellentétben).”⁴ Sőt, a szekeret fogva a ló elé, Locke torzítva ábrázolja a társadalmi gazdagság felhalmozására és másoknak e gazdagság áldásaiból való kizárására irányuló mesterséges és igazságtalan gyakorlatot is, amennyiben szerinte ez teljesen összhangban van magával a természettel, mi több, közvetlenül belőle ered. Ugyanis így érvel: „Ha valaki talál valamit, ami szomszédjai körében a pénz használati módjával és értékével bír, látni fogjuk, hogy rögtön elkezdi növelni készleteit az illető dologból.”⁵

Ebben a tekintetben valóban komikus az, ahogyan a kapi­talizmus apológiája Locke korától napjainkig teljes kört járt be, és az uralkodó termelési mód igazolásának eredeti megalapo­zása teljesen az ellenkezőjébe fordult át. Mert Locke alapvető érvelése a pénzhasználat mellett (és a vagyon alapvetően igaz­ságtalan felhalmozásának legitimálására) az volt, hogy ezek az intézmények megszüntetik a pazarlást, ami nyilvánvalóan érde­kében áll a társadalom minden tagjának. Azonban arra az időre, amikor a Locke által oly lelkesen védelmezett felhalmozási rendszer fejlődése során eljut a maga legtisztább megjelenési formájához, a pazarlás többé már nem egy sajnálatos margi­nális aspektusa a rendszernek, hanem működésének integrált és tudatosan kifejlesztett alkotóeleme. Mi több, a pazarlás a rendszerben távolról sem korlátozódik a természet romlandó termékeire. Ellenkezőleg, burjánzik a termelés és fogyasztás összes területein, ezzel teljesen lerombolva azokat az igazolá­sokat (ós racionalizálásokat), amelyeket levezetéseiben Locke felvonultathatott a rendszer mellett. A rendelkezésre álló erőfor­rások megfelelő gazdasági hasznosításának állítólagos garan­tálójáról – a felhalmozható és önmagát sikeresen növelő va­gyonról, amelyről Locke azt mondotta, hogy a pénz „tartóssága” hozza működésbe – kiderült, hogy a „tartósságnak”mint olyan­nak legfőbb ellensége, és a nyilvánvaló pazarlás megvalósítója. Groteszk módon végül sikerül „a fogyasztást egy képzeletbeli határtalanságig fokoznia” azzal, hogy felfedezi még a legtartó­sabb anyagi tárgyak közvetlen romlandóságát is, a háború és a rombolás eszközeinek formájában dolgozván fel őket, ame­lyek az emberi erőforrásokat tekintve még akkor is végletekig pazarló és romboló eszközök, ha egyáltalán nem kerülnek fel­használásra.

A katonai-ipari komplexum nemcsak hogy tökéletesíti azo­kat a módokat, ahogyan a tőke napjainkban megbirkózhat ezek­kel a strukturális korlátokkal és ellentmondásokkal, de egyben egy „kvantumugrást” is jelent a tőke fejlődésében, amennyiben profitábilis tevékenységeinek tere és puszta mérete összeha­sonlíthatatlanul nagyobb, mint ami a tőkés fejlődós korábbi szintjein elképzelhető volt. Ez a „kvantumugrás” korábban el­képzelhetetlen levezető szelepeket teremt a tőkés gazdaság­ban, minőségileg a tőke javára módosítva az erőviszonyokat egy olyan időszak tartamára, amelynek hosszúsága közvetlenül ezeknek az újonnan teremtett levezetőszelepeknek a méretével lesz arányos.

Ha a korábbi időszakok misztifikációi és megtévesztései a vevőit fillérekkel becsapó kiskereskedő tevékenységéhez voltak hasonlóak (aki mindenképpen viszonylag könnyen leleplezhe­tő), akkor ezeknek a „fejlett kapitalizmusban” található megfe­lelői csak valamilyen nemzetközi méretekben folyó óriási csa­láshoz hasoníthatók, amely csillagászati összegekkel manipulál számítógépek segítségével, és még legfélrevezetőbb jellegű tranzakcióit is⁶ elleplezi egy ideológiailag jól megtámogatott in­tézményhálózat révén, amelyben a sikkasztó, a számvivő, a revizor, a törvényhozó és a bíró tevékenységei mint egyetlen személyben egyesülnek.

Ennek megfelelően, ha a rendelkezésre álló erőforrások egy jelentős részét nyíltan pazarló jellegű termelésre fordítják, a va­lóságos termeléssel egyenrangúvá nyilvánítva a rombolás esz­közeinek termelését, mindennek természetesen szigorúan a „tö­megesen igényelt munkahelyek teremtésének” önmagában kifogásol­hatatlan céljával kell végbemennie. Ugyanilyen kevéssé szükséges számításba venni azokat a nehézségeket, amelyek az emberi igények és a személyi jövedelmek korlátozottságának következményei. Mert a „fogyasztó” többé nem egyszerűen a korlátozott egyének elérhető összessége. Mi több, a háború utá­ni kapitalista társadalom uralkodó termelési struktúráiban bekö­vetkezett alapvető átalakulás következtében, amely párosult az ezeket a struktúrákat mind gazdasági célokból, mind a szüksé­ges ideológiai legitimáció biztosítása végett a kapitalista állam­hoz fűző viszony átrendeződésével, mostantól kezdve a mitiku­sán egybeolvasztott termelő/vásárló/fogyasztó nem más, mint maga „a Nemzet”.

Ez a katonai-ipari komplexum egy további alapvető újítása. Mert a fogyasztónak vásárlókénti korábbi meghamisító ábrá­zolása csak az emberi igények kérdését, és az ilyen igényeknek megfelelő, valódi haszonnal járó javak termelésére irányuló ha­gyományos követelést tolhatta félre, de nem volt alkalmas arra, hogy megoldást adjon az egyéni „fogyasztói szuverenitáshoz” kapcsolódó pénzbeli korlátok – mint magának a kapitalista pro­fitrealizálási folyamatnak elidegenült expanziós szükségletét akadályozó tényezők – problémájára. Csak „a Nemzet” tehet eleget annak a kettős követelménynek, hogy a toka bővített újratermelésének lehetővé tétele érdekében egyrészt kime­ríthetetlen erőforrásokat szolgáltat, másrészt pedig egy fene­ketlen zsákot is, amely elnyeli a létrejövő egész felesleget.

Ily módon tehát a modern tőkés gazdaságban a bővített újratermelésnek többé nem szükséges előfeltétele a körforgás­ban résztvevők körének tágulása és az emberi szükségleteknek megfelelő használati értékek növekedése. Ellenkezőleg, a fo­lyamatos átalakulásoknak és strukturális alkalmazkodásnak kö­szönhetően a bővített újratermelés szempontjából más dolgok egyenértékűek lévén,⁷ még a legfejlettebb tőkés országokban is lehetségessé vált megsemmisíteni – vagy legalábbis jelentős részben visszaszerezni – mindazt, amit a munka korábban a relatív értéktöbbletből magának megszerzett (s anélkül, hogy ezzel magának a profitrealizálásnak a folyamatát veszélyeztet­nék). Végül is nem szabad elfelejtenünk azt, hogy a jóléti ál­lammal szemben, álló katonai-ipari komplexum nem egyszerűen a mai kapitalizmus egy kiáltó ellentmondása. Ezzel párhuzamo­san a tőke bizonyos önmagukat újratermelő ellentmondásaira talált hatékony – bár semmi esetre sem tartós – megoldás is ez, az ellentmondások felfüggesztésének rutinná vált formájá­ban. Az úgynevezett „radikális jobboldal” – az uralkodó osztá­lyok érdekeinek eme őskonzervatív ideológiai legitimációja és politikai zászlóvivője – jelenlegi „elszántsága” és ebből követ­kező sikerei egyaránt jelzik a mögöttük rejlő meghatározó tár­sadalmi tényezők nyomását, valamint az uralkodó rend lehető­ségét arra, hogy olyan stratégiát kövessen, amely ténylegesen megfordítja „az újratermelési körforgás bővítésére” irányuló há­ború utáni trendet, anélkül, hogy (legalábbis egyelőre) komo­lyabban megzavarná a nyugati kapitalizmus társadalmi-gazda­sági metabolizmusának működését.

Mivel a tőke saját expanziós termelési célkitűzéseit ille­tően természeténél fogva teljességgel híján van egy emberi szempontból értelmes vonatkoztatási rendszernek, a fo­gyasztásra orientált termelésről a rombolás általi fogyasz­tásra való áttérés végbemehet anélkül, hogy magának a ter­melésnek a szintjén bármilyen különösebb nehézséget okozna. Ugyanakkor az ilyen változások szükséges ideológiai-politikai racionalizálásának és legitimálásának akadá­lyai könnyen eltávolíthatók a „közvélemény” manipulálása és az uralkodó magánérdekeknek valamint a kapitalista ál­lamnak a tömegkommunikációs eszközök felett gyakorolt együttes ellenőrzése révén.

Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy a felhalmozódott problémák romboló mechanizmusokkal való magoldásának módszere semmi esetre sem valami új, csak a kapitalizmus mai fejlődésével megjelenő tendencia. Ellenkezőleg, a tőkének tör­ténete során mindig pontosan ezen a módon sikerült kivergődnie a krízishelyzetekből: azaz úgy, hogy lerombolta a tőke túlzott mennyiségben termelt és többé nem működő egységeit, megfelelően növelve a tőke koncentrációját és centralizálódását, és ugyanakkor helyreállítva a társadalmi össztőke általános profitabilitását. A „fejlett” kapitalizmus és katonai-ipari komplexuma által hozott újítás az, hogy a korábbi gyakorlat – amely a válságok kivételes és sürgető követelmé­nyeinek felelt meg – most általánossá válik, és az egész – a legnagyobb természetességgel a rombolásra való termelés felé irányított – rendszer mindennapi életének normális modelljévé lesz (a csökkenő, elvileg a zéró szintet is megközelíteni képes hasznosítási ráta tendenciaként érvényesülő törvényének meg­felelően).

A kapitalista rendszernek ez az újonnan felfedezett normális működési állapota képessé teszi a rendszert arra, hogy felfüg­gessze (de természetesen nem arra, hagy megszüntesse) a kifejlődött tőke legalapvetőbb ellentmondását: a túltermelést. Mert most, a katonai-ipari komplexum ama képességének kö­szönhetően, hogy szükségleteit rá tudja kényszeríteni a társa­dalomra, a polgári politikai gazdaságtan ősrégi vágyálmát, a kereslet és kínálat állítólagos azonosságát manipulatív módon megvalósítják – egyelőre a rendszer keretein belül.

Marx igazságosan tett szemrehányást a közgazdászoknak, akik megpróbálták eldöntetni a termelés és a fogyasztás közötti ellentmondást, azt állítva, hogy „a kínálat és a kereslet… azo­nosak, és ezért szükségszerűen megfelelnek egymásnak. A kí­nálat ugyanis állítólag egy saját mennyiségeiben mért kereslet.”⁸ Azonban az, amiről a polgári közgazdászok csak álmodozhat­tak, most, a kapitalista állammal összhangban cselekvő kato­nai-ipari komplexum utasítására sikeresen megvalósul. Így az­után a keresletet és a kínálatot cinikus módon relativizálják, ez­zel lehetővé téve a tényleges kínálat fiktív kereslet általi legitimálását. Ennek eredményeként a szóban forgó kínálatot (mindegy, hogy milyen veszedelmes, pazarló, fölösleges, és romboló eszközökből áll) megkérdőjelezhetetlen jogi esz­közökkel rákényszerítik a társadalomra, és így az „a Nemzet szükségletévé” válik. Ezt valóban és hatékonyan „saját mennyisége méri”,⁹ és az állam több mint szolgálatkészen vé­delmezi, még a racionális költségszámítás legelemibb (bár ter­mészetesen korántsem megfelelő) kapitalista kritériumaival szemben is: inflációnak ellenálló évi katonai költségvetésekkel – az összes szociális szolgáltatások és a valódi emberi szük­ségletek rovására.

Mindezeknek az elhárításoknak és változásoknak köszön­hetően a tőke szert tett a gazdasági-társadalmi fejlődés objektív meghatározói kezelésének egy új módszerére (e meghatározók közé számítva magának a tőkének a termelés és a fogyasztás közötti megfelelés síkján jelentkező ellentmondásait is); s így egy egész történelmi korszak idejére minimalizálni tudta az utóbbinak még a krízisek kirobbanásához vezető legkomolyabb következményeit is. Ennek megfelelően, minthogy a rombolás mechanizmusainak mozgásba hozása és „tudományos” kiakná­zása a legkönnyebb megoldás a tőke számára – közvetlen el­lentétben az emberi szempontból jelentős használati érték bő­vítésével -, a tőke produktív fejlődésének elméletileg lehetséges pozitív tényezői közül egy sem érik be szükségszerűen e társa­dalmi formáció termelési korlátai között.

Ebben az értelemben „a tőke szigorú fegyelme, amely egy­mást követő nemzedékeken át működik” sohasem hozhat ma­gával olyan állapotot, amelyben a társadalmat úgy jellemezhet­nénk, hogy elsajátította „a munkához szükséges általános mo­rált”. Az sem valószínű, hogy a kapitalizmus létrehozza a fogyasztás mindent átfogó és egyre bővülő körforgását, vagy a szükségletek ennek megfelelő fejlődését, amelyen keresztül a „szükségesen felüli és azon túlmutató többletmunka” egy „ma­gukból az egyéni szükségletekből következő általános szükség­letté” válhatna.¹⁰ Az ilyen célok nemcsak hogy nem érhetők el a kapitalista termelési mód társadalmi horizontján belül, de még a legalapvetőbb előfeltételeik megvalósulása irányába mutató trend is jelentősen visszaszorul, amikor a tőke, problémáinak legkönnyebb megoldására törekedve, mind több embert kezd könyörtelenül kiiktatni a munkafolyamatból – még a „legfejlet­tebb” tőkés országokban is – ahelyett, hogy az emberiség egé­szét egy, az általános szorgalomra és valódi termelékenységre irányuló hatékony törekvésben egyesítené.

A tendenciák hasonló megfordulása vonatkozik a tudomány fejlődésére és a termelési gyakorlatnak az e fejlődésben rejlő lehetőségek felhasználásán alapuló átalakulására is, amelyről Marx úgy gondolta, hogy kedvezni fog a használati érték bőví­tésének és a progresszíven bővülő használati értékek és az emberi szükségletek kibontakozása közötti dialektikus kölcsön­hatásnak. A tőke új követelményeinek és meghatározottságai­nak következtében ugyanis a tudományt eltérítik pozitív célja­itól, és azzal a szereppel ruházzák fel, hogy a rombolás erőit és módszereit segítsen szaporítani, mind közvetlenül, a minde­nütt jelenlévő és katasztrofálisan pazarló katonai-ipari komple­xum számára dolgozva,¹¹ mind pedig közvetve, a „tervezett el­használódás” és más leleményes manipulatív technikák szolgá­latába állítva, amelyeknek az a céljuk, hogy a túltermelés far­kasait a fogyasztási javakat termelő iparágak kapuin kívül tartsák.

Ugyanígy, a tőke önrealizálásának elidegenedett szükség­letei és eltorzult termelési követelményei nemcsak hogy nem engedik meg a „gazdagodó egyéni létezés anyagi elemeinek” megteremtését, amely „éppoly sokoldalú termelői tevékenysé­gében, mint fogyasztását tekintve”, sem pedig az emberi szük­ségletek és képességek teljes kifejlődését (ami elsődlegesen társadalmi-kulturális kérdés), hanem, éppen ellenkezőleg, a romboló tőkeexpanzió mesterséges szükségletei tendencia-jellegűen versenyre kelnek az emberiség messze nagyobb részének legelemibb szükségletelvei, lerombolják és az an­tagonisztikus szembenállás gyakori eseteiben a legtelje­sebb könyörtelenséggel elfojtják őket. Ezért érthető, hogy az „állandóan növekvő bőség” megteremtése mind megfoghatatlanabb álommá válik – mind homályosabb fénnyé a mind hosszabbodó alagút végén -, mégpedig a társadalom absztrakt értelemben vett „termelő” erőinek döbbenetes arányokat öltő növekedése ellenére, amelyeknek az a sorsuk, hogy elvontak és terméketlenek maradjanak, sőt, kapitalista társadalmi beágyazottságuk és romboló tékozlásuk miatt a termelés ellen hassanak.

A „nagy viharoktól”a folyamatos válságig:

válságkezelés és a tőke romboló önreprodukciója

Annak, hogy a tőke sikeresen újradefiniálta stratégiáját a prob­lémák legkönnyebb elhárítására, a legjelentősebb és leg­messzebbmenőbb következményekkel járó aspektusa talán a válságok kezelésének – a nem túl távoli múlttal összehasonlítva – radikálisan új módjával kapcsolatos. Itt megint csak egy, a Grundrisséből származó idézet világítja meg a legjobban a kér­dést. A kapitalizmusban a termelés és a fogyasztás (vagyis a termelés és a csere közötti ellentmondást tárgyalva Marx így ír a polgári közgazdászoknak – nevezetesen Ricardónak és Sismondinak – a kérdéses problémával kapcsolatos egyoldalú fel­fogásáról: „Ricardo természetesen maga is gyanította, hogy egy áru csereértéke nem egy, a cserétől függetlenül létező érték, és hogy csak a cserében bizonyul értéknek; de azokat a kor­látokat, amelyekbe a termelés ezáltal ütközik, akcidentálisnak, olyan korlátoknak tekinti, amelyeken a termelés túllép. Ezért az ilyen korlátok túllépését úgy gondolja el, mint ami a tőke lénye­géhez tartozik, bár ennek a nézetnek a kifejtése során gyakran abszurdumokhoz jut; míg ezzel szemben Sismondi nemcsak a termelés korlátokba ütközését hangsúlyozza, hanem azt is, hogy ezeket a korlátokat maga a tőke teremti, és homályosan megérzi, hogy létezésüknek a tőke bukásához kell vezetnie. Éppen ezért kívülről kíván határokat szabni a termelésnek, a szokás, a jog stb. révén, amelyeket természetesen – mint pusz­tán külső és mesterséges korlátokat – a tőke szükségszerűen elsöpörne. A másik oldalon viszont Ricardo és egész iskolája sohasem értette meg a valóban modern válságokat, amelyek­ben a tőkének ez az ellentmondása hatalmas gazdasági viha­rokban vezetődik le, amelyek növekvő mértékben fenyegetik a tőkét mint a társadalomnak és magának a termelésnek az alap­ját.¹² – Bizonyos, hogy a Marx által itt leírt ellentmondás a tőkés társadalom leküzdhetetlen ellentmondása. A drámai vál­tozás azonban Marxnak a korábbi fejlődési szakaszokat illető jellemzésével szemben az, hogy a kapitalizmus válságainak az új viszonyok között – addig, amíg ez utóbbiak anyagi és ideo­lógiai-politikai előfeltételei objektíve újratermelhetek – egyálta­lán nem szükséges azt a formát ölteniük, amelynek révén a termelés és a csere közötti ellentmondás „hatalmas gazdasági viharokban vezetődik le”.

A tőkének ezt az újonnan felfedezett képességét a „viha­roknak” a jelen körülmények közötti elkerülésére gondolták té­vesen Marcuse és mások alapvető, strukturális javulásnak. Né­zetük szerint az uralkodó viszonyok radikálisan megváltozott természetét a munkásosztály „integrálódása” és a „szervezett kapitalizmusnak” a „válságok kapitalizmusa” ellentmondásai fö­lötti diadala jellemzi.¹³

Valójában azonban a „szervezett kapitalizmust” semmi eset-, re sem sújtják kevésbé válságok, mint az úgynevezett „krízisek kapitalizmusát”. Éppen ellenkezőleg. Ugyanis a „válságkezelés” módszereinek kidolgozására és tökéletesítésére valójában ép­pen egy mélyülő válságra adott közvetlen válasz részeként ke­rült sor.

Úgyszintén teljesen téves lenne azt állítani (ahogyan Marcuse nyomdokait követve Lucien Goldman teszi), hogy „elér­keztünk a nyugati társadalom fejlődésének egy sajátos fordula­tához, egy olyan fordulathoz, amelyet az önszabályozó gazda­sági mechanizmusok megjelenése jellemez”,¹⁴ mivel a kapita­lizmust ténylegesen mindig a maga történelmileg specifikus önszabályozó mechanizmusai uralták. Mi több, az ilyen mecha­nizmusok ellentmondást nem tűrő uralma teljességgel elválaszt­hatatlan a kapitalista gazdasági-társadalmi formációtól mint olyantól, sőt annak, a társadalmi kontroll egy specifikus for­májaként, egyik legfontosabb meghatározó jellemvonása.

A háború utáni fejlemények igazán új vonása ebben a kon­textusban pontosan megragadható a fogyasztás hagyományos szerkezetéről egy nagyon is más típusú fogyasztási szerkezetre való áttérésben, amelyen belül a katonai-ipari komplexum ér­dekei meghatározó szerepet töltenek be. Az új rendszert egy­részt mind a termelési kapacitások, mind a termékek intézmé­nyesített korlátozott kihasználása jellemzi; másrészt pedig a túltermelés eredményeinek inkább folyamatos, mint hirtelen pusztítása vagy lerombolása, mégpedig a kereslet-kínálat vi­szonynak magán a megfelelően átalakított termelési folyamaton belüli gyakorlati újrameghatározása révén. Pontosan ez a ter­melés és fogyasztás közötti viszonyban fellépő alapvető váltás az, ami a tőkét képessé teszi arra, hogy egyelőre elkerülje az olyan, a múltban gyakori nagyszabású összeomlásokat, mint amilyen pl. az 1929-es Wall Street-i krach volt. Ezen az úton azonban a tőke semmi esetre sem küzdi le válságait gyökere­sen, mindössze kiterjeszti őket (mind időben mind a krízisek­nek az átfogó társadalmi kereteken belüli strukturális elhelyez­kedése vonatkozásában).

Kétségtelen, hogy mindaddig, amíg az uralkodó érdekek és a kapitalista állam közötti jelenlegi viszony fennmarad és sikeresen kényszeríti rá a maga követelményeit a társa­dalomra, nem az egymástól távol eső időpontokban kitörő nagy „viharok” lesznek jellemzők, inkább mindenütt a fe­szültség egyre intenzívebb és egyre gyakoribb lecsapódá­sára számíthatunk. Így a krízisek korábbi „abnormalitása” – amely valamikor a zavartalan gazdasági növekedés és produktív fejlődés sokkal hosszabb időszakaival váltako­zott – a jelen viszonyok között kisebb napi dózisokban ada­golva a „szervezett kapitalizmus” normális állapotává vál­hat. Mi több, a tőke – történelmileg jól ismert – periodikus válságainak csúcspontjait elvben egyfajta lineáris jellegű, folyamatos mozgás válthatja fel.

Nagy tévedés lenne azonban, ha a rendkívüli fluktuációk vagy hirtelen kirobbanó viharok hiányát egy egészséges és fenntartható fejlődés bizonyságának tekintenénk, és nem a folyamatos pangás megjelenési formájának, amely a kumulatív, járványszerűen terjedő, többé-kevésbé perma­nens és krónikus krízis jellegzetességeit mutatja, egy folyton mélyülő strukturális válság végső perspektíváját vetítve elénk.

Végső elemzésben a kapitalizmus válsága objektív össze­tevőinek intézményesen garantált integrálása és kiterjesztése – amelynek bizonyos ideje tanúi vagyunk – nem csökkenti ezen összetevők hatásának súlyát és komolyságát, függetlenül attól, hogy az intézményesítés milyen hatékonyan tölti be elhárító és „kiegyenlítő” funkcióját.

A „válságkezelés” gépezetének tökéletesítése lényeges ré­sze annak, ahogyan a tőke sikeresen átalakítja a problémák legkönnyebb megoldására szolgáló stratégiáját (amely képessé teszi a tőkét arra, hogy konfrontálódjon belső korlátaival és a jelen történelmi körülmények között nagyobb hatékonysággal függessze fel belső ellentmondásainak következményeit). Ugyanígy nem lehet kétséges az sem, hogy a kapitalizmus újon­nan megszerzett előnyeinek és hatékony újításainak ellensúlyo­zása új stratégiák kialakítását követeli meg a szocialista erőktől. (Ezeket az erőket ugyanis jelenleg mélységesen zavarba ejti ellenfelük ama képessége, hogy kontrollja alatt tudja tartani azo­kat a tényezőket, amelyek a múltban kríziseinek okai és meg­nyilvánulási formái voltak.)

Mindazonáltal a tőke határai strukturálisan meghaladhatatlanok, ellentmondásai pedig végső soron robbanó erejűek ma­radnak (az árutermelő társadalomnak mind e határok ideigle­nes túllépése, mind az ellentmondások „kiterjesztése” és ha­tásaik felfüggesztése terén a háború utáni korszakban elért „re­kordja” ellenére is).

A tőke korlátai nem statisztikailag adott határok, hanem ál­landó dinamikus kihívást jelentenek a tőke és a munka számára egyaránt. Mi több, végső korlátai úgy mutatkoznak meg, mint a bővített újratermelés korlátai, és a tőke legbelsőbb termé­szetében rejlik, hogy szembeszáll ezekkel a korlátokkal, hogy szüntelenül előrenyomulva le akarja küzdeni őket, tekintet nélkül ennek következményeire.

Azonban, ahogyan Marx erőteljesen hangsúlyozta: „abból a tényből, hogy a kapitalizmus minden ilyen határt, mint korlátot tételez, és ezáltal eszmeileg túllép rajtuk, nem következik, hogy a valóságban is túllépi őket, és mivel minden ilyen korlát ellent­mond a tőke természetének, a tőke termelése ellentmondások­ban mozog, amelyeket szüntelenül túllép, de éppoly állandóan tételez is. Továbbá, az univerzalitás, amely felé a tőke ellenáll­hatatlanul törekszik, összeütközik a tőke saját természetében rejlő korlátokkal, ami fejlődése egy bizonyos szintjén lehetővé fogja tenni, hogy a tőkét úgy ismerjék fel, mint amely maga a legnagyobb gát ennek a tendenciának az útjában, és ez saját megszüntetése felé fogja hajtani”.¹⁵ Nem árt itt azonban néhány elővigyázatosságra intő megjegyzést tennünk. Nem annyira az utolsó mondat optimista várakozásaival kapcsolatban, amelyek a jelenlegi kontextusban nem érintenek bennünket közvetlenül. Mindenesetre Rosa Luxemburg ebben a tekintetben világossá tette a helyzetet, amikor ragaszkodott a „szocializmus vagy bar­barizmus” drámai alternatívájához. Mert a tőke a legjobb eset­ben addig fejlődhet, amíg szembeállít bennünket ezzel az alter­natívával, de nem léphet tovább az alternatívának megszünte­tésével való megoldása felé. Inkább ennek az ellenkezője a helyzet, amennyiben a tőkét a maga veszedelmes belső logi­kája tovább hajtja előre abban az irányban, hogy az alternatívát saját érdekei szerint oldja meg, a szocialista kiút perspektíváját ra­dikálisan megszüntetve a maga barbár anyagi determinációi által.

A döntő kérdés itt arra az uralkodó módszerre vonatkozik, amellyel a mai kapitalizmus a maga strukturális imperatívuszait (és ennek megfelelő válságait) egy egyre inkább beavatkozó jellegű állam segítségével képes a társadalomra rákényszeríte­ni. Amint már láttuk, a „szervezett kapitalizmust” nem kevésbé, hanem mélyebben érintik a válságok, mint az úgynevezett „vál­ságkapitalizmust”. Mégis, úgy tűnik, magától értetődő termé­szetességgel képes megbirkózni korábban elképzelhetetlen mé­retű problémákkal és veszélyekkel. A korlátok, amelyekbe a tő­ke „saját természeténél fogva” beleütközik, mind a termelés, mind a fogyasztás síkján, úgy tűnik, nem érintik különösebben expanziós képességét. Hasonlóan, a tőke szemmellátható ku­darca abban, hogy a termelés síkján megvalósítsa azt az „uni­verzalitást” amely felé „ellenállhatatlanul törekszik”, nem ássa alá képességét arra, hogy a társadalom felett – még a termelés szempontjából fejlettebb régiókban is – univerzális kontrollt gyakoroljon.

Hogy megértsük a mai kapitalizmusnak ezeket a zavarba­ejtő jellemvonásait, meg kell különböztetnünk a termelés és az önújratermelés fogalmát. Ez a megkülönböztetés azért annyira fontos, mert a tőke a legkevésbé sem a termeléssel mint olyannal, hanem csak az önújratermeléssel törődik. Hason­lóképpen, a tőke „ellenállhatatlan törekvése” az univerzalitás felé csak globális expanzióra irányuló tendenciájára vonatkozik, amely önújratermelésének, de nem az emberi szempontból hasznos és értelmes termelésnek az érdekeit szolgálja.

Természetesen meghatározott történelmi körülmények kö­zött a tőke bővített önreprodukciója és a valódi termelés egy pozitív értelemben egybeeshetnek. Amikor egybeesnek, a ka­pitalista rendszer betöltheti „civilizáló szerepét” a társadalom ter­melőerőinek fejlesztésével, és – addig a pontig, amíg saját ér­dekei nemcsak hogy megengedik, de egyszersmind előírják számára ezt – ösztönözheti „a munkához szükséges általános morál” kialakulását. Azonban a valódi termelés és a tőke bőví­tett önújratermelésének szükséges feltételei nemcsak hogy nem esnek egybe szükségszerűen, hanem, éppen ellenkezőleg, még diametrálisan szemben is állhatnak egymással.

Éles ellentétben i tőkének Marx korában a termelésre dön­tően fejlesztőleg ható társadalmi megjelenési módjával, a mai kapitalizmus elérte azt a szintet, ahol a valódi termelés és a tőke önújratermelésének radikális szétválása már nem távoli elméleti lehetőség, hanem kegyetlen valóság, a legpusztítóbb következményekkel a jövőre nézve. Mert a kapitalista termelés korlátait ma maga a tőke küzdi le abban a formában, hogy saját önreprodukcióját – már most hatalmas, és egyre növek­vő mértékben – elkerülhetetlenül mint romboló önújratermelést biztosítja, antagonisztikus ellentétbe kerülve a valódi termeléssel.

Ebben az értelemben a tőke korlátai többé nem konceptualizálhatók úgy, mint pusztán a termelékenység és a társadalmi gazdagság növekedésének anyagi akadályai (tehát mint a fej­lődés fékezői), hanem csak az emberiség fennmaradásával szembeni közvetlen kihívásként. Más értelemben pedig lehet­séges, hogy a tőke korlátai egyáltalán nem fordulnak szembe a tőkével – mint a társadalom anyagcseréjének óriási hatalmú szabályozójával – akkor, amikor érdekei összeütközésbe kerül­nek a valódi termelés erőinek növelésére irányuló össztársadal­mi érdekkel (egy ilyen összeütközés első hatásai már hosszú ideje érezhetők); hanem a konfliktus csak akkor következik be, amikor a tőke többé semmilyen eszközzel nem képes biztosítani a maga romboló önreprodukciójának feltételeit, s ezzel előidézi az egész társadalmi anyagcsere összeomlását.

Ahogyan már korábban láttuk, a tőke teljesen híján van egy emberi szempontból értelmes mércének és orientáló vonatkoz­tatási rendszernek, miközben önkiterjesztésre irányuló belső hajtóereje a priori összeférhetetlen a szabályozás és a korlátok fogalmával, a pozitív önmeghaladásról nem is szólva. Ez az, ami miatt a tőke legkönnyebb útja problémái megoldására az, hogy addig a pontig folytatja destruktív bővített ön újratermelé­sének gyakorlatát, amíg már a világméretű rombolás rémét idé­zi fel, ahelyett, hogy elfogadná az emberi szükségleteket szol­gáló termelés érdekében megkövetelt korlátokat.

Valamikor a bőség megtermelésének és a szűkösség eltörlésének gondolatával való foglalkozás teljesen össze­egyeztethető volt a tőkés eljárásokkal és aspirációkkal. Ma az Ilyen célok a kapitalista „fejlődés” és „modernizáció” horizontjain belül csak a fennálló rendszer legcinikusabb apologétáinak ideológiai racionalizációiban jelennek meg. Ha semmi más, akkor ez a tény önmagában sok mindent mond arról, hogy valójában mit is jelent a tőkének az utolsó évtizedekben – a kapitalista államnak a tőkét közvetve és közvetlenül támogató közreműködésével, a megfelelő vál­tozásokkal szoros összefüggésben – végbement strukturá­lis átalakulása.

A régmúltban, Mandeville idejében, az állam szerepével kapcsolatos legfőbb igény az volt: hatalmát az országon belül úgy használja, hogy „a tulajdon biztonsága szavatolva legyen” és „a szegényeket szigorúan munkára fogják”,¹⁶ nemzetközi szinten pedig úgy, hogy segítse a tőke erőit a gyarmati terjesz­kedésre irányuló vállalkozásaiban, a „hatalmas, forrongó nem­zetek” növekvő gazdagságának érdekében.¹⁷

Ma a helyzet alapvetően más. Nem a „tulajdon biztosítása” és a „szegények szigorú munkára fogása” változott meg – ezek a célok a rendszer permanens feladatait jelentik mindaddig, amíg a kapitalista termelési mód és állama fennmaradnak. A valóságos különbség abban látható, hogy a kapitalista államnak most el kell fogadnia a közvetlen beavatkozó szerepét a társa­dalmi élet minden szintjén, aktívan támogatva és irányítva a társadalmi gazdagság monumentális arányú romboló fogyasz­tását és csökkentését. Mert az ilyen, a társadalmi anyagcsere-folyamatba való (immár nemcsak szükségintézkedésként, ha­nem folyamatosan bekövetkező) közvetlen beavatkozás nélkül a mai kapitalista rendszer rendkívüli pazarlása nem lenne fenn­tartható.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány eredetileg a Journal of Contemporary Asia 18. kötetének 3. számában jelent meg, 1988-ban. Mi itt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

1 L. erről J. Rees írását is az Eszmélet 9-10. számában. (A szerk.)

2 Vö. Marx, Grundrisse, MEM, 46/I, p. 173.

3 Anatole France ironikusan úgy határozta meg (és ostorozta) a liberá­lis-demokratikus társadalom kiüresedett szabadságát és egyenlőségét, mint a hidak alatti alvásnak a jog által mindenkire alkalmazott tilalmát, tekintet nélkül arra, hogy kiknek van erre szüksége. A dolog valódi iróniája természetesen az, hogy a tőkés társadalmi rend apologétái tel­jes komolysággal fektették le lényegében ugyanazt a kritériumot, ame­lyet France kigúnyolt, így Locke, hogy alátámassza üres fogalmát a „hallgatólagos megegyezésről”, igazolandó a tulajdonnélküliek teljes alávetését az uralkodó osztályok érdekeit szolgáló rendszernek, a „tu­lajdon” és a „birtoklás” fogalmait annyira kitágítja, hogy mindegy szá­mára, „vajon ez a föld örökletes birtoklása vagy egy csak egy hétre kibérelt szállásé vagy akár pusztán az országutakon való ingyenes uta­zásé, és valójában addig terjed, mint bárkinek a puszta léte az illető kormányzat felségterületén”. (Locke: Two Treatises of Civil Governments, II. könyv, 119. szakasz.)

A létező hatalmi viszonyok e nyilvánvaló racionalizálásának gyökereit Locke-nál abban a hasonlóan apologetikus jellegű körmönfont okosko­dásban találhatjuk meg, amellyel sikerül „levezetnie” az egyenlőtlen vagyonelosztás „igazságosságát”. Komolyan szüksége van összes ren­delkezésére álló szofisztikájának mozgósítására, mivel a szakadék egy­felől saját kiindulópontja – annak tudomásulvétele, hogy „kezdetben a munka adta a tulajdonhoz a jogot” (uo. I. könyv. 45. szakasz) -, más­felől legitimáló apológiájának tárgya között (amely feltételezi a munka teljes alávetését és kizsákmányolását) nem is lehetne nagyobb. De ahogyan a „hallgatólagos megegyezés” fikciója segítette abban, hogy kikerüljön a politikai legitimációval kapcsolatos nehézségekből, éppúgy a létező tulajdonviszonyok megmagyarázásával kapcsolatban a „pénz­használatra vonatkozó általános jóváhagyás” (uo.) és a pénz általános előnyeire vonatkozó „kölcsönös megegyezés” (uo. 47. szakasz) posztulátumai jönnek segítségére. Mert ebből a posztulátumból kényelme­sen levezethető, hogy „az emberek megegyezése nyilvánvalóan hoz­zájárult a föld egyenlőtlen és aránytalan birtoklásához” (uo. 50. szakasz).

4 Locke, id. mű. I. könyv, 50. szakasz.

5 Uo. 49. szakasz. A 48. szakaszban található leírása egy képzeletbeli szigetről, ahol is nincsenek természeti tárgyak, „amelyek a pénz helyét betölthetnék”, szintén azt a célt szolgálja, hogy „természetes” igazolást találjon az egyenlőtlenség emberi eredetű és intézményesen garantált uralkodó viszonyaira.

6 Ebben a tekintetben annak a története, ahogyan a technológiailag fe­lesleges luxust jelentő és folyamatosan veszteséges Concorde repülő­gépet a cinikusan manipuláló kormányok a Csatorna mindkét oldalán rákényszerítették saját „szuverén” választóikra – kezdetben azt ígérve, hogy az összes költség nem fogja meghaladni a 165 millió fontot, de valójában egy ennél tízszer nagyobb (és az államilag dotált működés miatt még mindig emelkedő) kiadást vállalva – önmagáért beszél. Nem is szólva a még hasznosabb, és „optimistán alábecsült” összege­ket igénylő hadiipari szerződésekről, amelyek a törvényesen biztosított titkosság eszközeivel rejthetők el a nyilvános vizsgálat elől, így a „nem­zeti érdek” nevében védelmezik a katonai-ipari komplexum szélhámos praktikáit.

7 Fontos itt hangsúlyoznunk a pontos történelmi, gazdasági és politikai minősítések szükségességét ebben a vonatkozásban. Mert a szóban forgó „más dolgok” valójában sohasem egyenértékűek. Ezért a munka korábban megszerzett előnyeinek megsemmisítésére tett kísérleteknek néhány jelentős akadályba kell ütközniük, mind a társadalmi-politikai küzdelem, mind maguknak a gazdasági meghatározottságoknak a bel­ső dinamikája terén. Ezeknek a kérdéseknek részletesebb értékelése azonban nem tartozik hozzá az itt tárgyalt kontextushoz, ahol a fő cé­lunk annak hangsúlyozása, hogy bizonyos, a huszadik századi kapita­lista fejlődés során végbement strukturális változások következtében lehetségessé vált – legalábbis elvben – hogy az uralkodó osztályok a jelenlegi időszakot illetően fontolóra vegyék az itt tárgyalt korábbi tren­deknek akár a legdrasztikusabb megfordítását is a tőke javára.

8 Vö. Marx, Grundrisse, MEM, 46/I, p. 300.

9 Annak, hogy a katonai-ipari komplexum a háború után képessé vált a „saját mértékével mérni magát”, és halálos kínálatát megfelelő keres­letté változtatni, egyik legsötétebb aspektusát jelenti a katonai diktatúrák gomba módra való szaporodása a Harmadik Világban a „nagy nyugati liberális demokráciák” gyámsága alatt, és gyakran közvetlen beavatko­zásával. Ez távolról sem meglepő vagy paradox, hanem éppenséggel egy szükségszerű összefüggést fed fel. Mert a fejlett tőke katonai-ipari komplexumának életbevágóan szüksége van azokra a katonai-gazda­sági levezető csatornákra, amelyeket – itt nem tárgyalható különböző okokból – hazai bázisának korlátai és az otthon szükséges legitimációs módszerek miatt nem egykönnyen biztosíthat magának a fejlett tőkés országokban.

Így, az „emberi jogok” és a „Szövetség a Haladásért” retorikája ellenére, itt egy sajátos, lényegében komplementer viszonnyal van dol­gunk, amennyiben a „fejlett katonai-ipari komplexum” bőséges kínálata otthon nem képes állandóan bővülő mennyiségben megteremteni a megkívánt „hatékony keresletet”. Ennek következtében azonban, amennyiben a kibontakozó társadalmi-gazdasági változások valószínű­leg aláássák a Harmadik Világ katonai diktatúráinak stabilitását, ezek­nek a fejleményeknek komoly hátrányos következményei lesznek a ka­tonai-ipari komplexum működésképességére a „fejlett” tőkés országokban is. (Ez a tanulmány írása óta bekövetkezett, azonban nem okozott komoly problémát a tőkének, hiszen az Öböl-háború és más gócok továbbra is jó felvevőpiacot biztosítottak a hadiipari komplexum produk­tumainak. – (A szerk.)

10 Vö. Marx, Grundrisse, MEM 46/1, p. 219. A szerző idézőjeles Marx-hivatkozásainak egy része a továbbiakban is az Alapvonalak itt kifejtett gondolataival kapcsolatos. (A szerk.)

11 Nagy-Britanniában az összes tudományos kutatás több mint 50%-át a katonai-ipari komplexum ellenőrzi, mialatt az USA-ban ugyanez az arány több mint 70%. A trend mindkét esetben növekszik.

12 Vö. Marx, Grundrisse, MEM 46/I, p. 299.

13 L. például Lucien Goldmann 1966-os – Marcuse befolyása alatt írt – előszavát a „The Human Sciences and the Philosophy” c. kötethez. London, Jonathan Cape, 1969.

14 Uo. p. 16. Abban az időben, amikor ezt az előszót írta, Goldmann annyira meg volt győződve a „szervezett kapitalizmus” rendszerének tartósságáról, hogy egyes leginkább problematikus vonásainak is pozitív jelentőséget tulajdonított. Ragaszkodott hozzá, hogy: „a szervezett ka­pitalizmusról (vagy, hogy ugyanarra egy másik terminust használjunk, a fogyasztói társadalomról, a tömegtermelés társadalmáról) adott kri­tikánknak nem az a célja, hogy visszavezessen a múltba, vagy meg­kérdőjelezze a modern társadalom pozitív eredményeit (az életszínvo­nal emelkedését, a szabályozó mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik a társadalom számára, hogy elkerülje a különösen kemény vál­ságokat stb.)”. (Uo. p. 19.)

Ezzel a típusú gondolkodással az a baj, hogy a „modern társada­lom”, a „fogyasztói társadalom” és a „tömegtermelés társadalma” ho­mályos kategóriái elterelik a szerző figyelmét a fejlett tőkés társadalmak legfontosabb vonásáról, nevezetesen a katonai-ipari komplexum rend­kívül erős pozíciójáról a társadalmi-gazdasági anyagcserében és az ezzel együtt járó katasztrofális erőforrás-pazarlásról, amely előrevetíti a legmélyebb strukturális válság perspektíváját. Így az, ami a valóságban homokra épült, egyoldalú módon úgy jelenhet meg, mint szilárd ered­mény, és a tőkés „szabályozó mechanizmusok” képességét a „komoly krízisek” elkerülésére (nem pusztán felfüggesztésére és elhalasztására) Goldmann mértéktelenül eltúlozza.

15 Vö. Marx, Grundrisse, 46/I, pp. 293-299.

16 Bernard Mandeville: „The Fable of the Bees or Private Vices, Public Benefits” Philip Hart bevezetésével megjelent a Penguin Books soro­zatában a Harmonsworthnál 1970-ben (első megjelenés 1705-ben) pp. 256 és 257. 17Uo. p. 135.