Új rovatunkban egy-egy olyan külföldi folyóiratot szeretnénk bemu­tatni olvasóinknak, melynek törekvéseit a magunkéival rokonnak érezzük, s melynek megismerését ajánljuk mindazoknak, akik a balol­dal mai lehetőségeit keresik.

M

M. Mint Mensuel (= havi). Mint Marxisme (= marxizmus). Mint Mouvement (= mozgalom). Félig-meddig avantgárd kül­ső, avantgárd tartalom. Szemben a kapitalista valósággal, de szemben a szenilis baloldali pártokkal is. Diákos grafikai stí­lus, gyors, tömör elemzések, jövőorientáltság. A párizsi 68 egyik továbbviteli lehetősége.

A lap rovatai: Minden szám egy fő téma köré szerveződik. Ezt a tematikus blokkot olykor egy Az idők szelleme című rövid tanulmány vezeti be. Ezt rendszerint egy-egy beszélgetés vagy kerekasztal követi. Gyakran Messziről jöttek címmel kül­földi vendég fejti ki véleményét. Állandó rovat foglalkozik a Kultúra kérdéseivel, a Tudomány és társadalom összefüggései­vel, több számban találunk városépítészet-kritikai írásokat Az építészet és a város krónikája címmel. Könyvek címmel könyv­szemle, íráspróba címmel beküldött levelek, Reflexió cím alatt hozzászólások szerepelnek. Találkozunk még Témák rovatban vegyes, a lap fő témájától eltérő írásokkal.

A folyóirat évente 9 ízben jelenik meg, 64 nagyalakú (4-5,5 gépírásos „flekk” terjedelmű) oldalon, sok illusztrá­cióval (grafika és fotógrafika), fekete-fehérben, 3.000 pél­dányban.

Az első szám 1986-ban jelent meg, ma már a 40.-nél tarta­nak. A rendelkezésünkre álló első 36 szám tematikus magját áttekintve képet kapunk a lap orientációjáról. 1986. 1. A bal­oldal. 2. Önkormányzat. 3. A Földközi tengeri régió. 4. Cser­nobil után. 5. A kommunizmus mint kultúra. 6. Nők és férfiak. – 1987. 7. A diákmozgalom. 8. Kommunikáció. 9. Gramsci. 10. A moszkvai tavasz. 11. Marxizmus és ökológia. 12. Le Pen nem-ellenálhatatlan felemelkedése. 13. Visszaem­lékezések. 14. Oktatás (nehéz mutáció). 15. Az AIDS. -1988. 16. szám: A neoliberalizmus. 17. Szegénység, marginalitás, ki­taszítottság. 18. Jürgen Habermas. 19. Az elnökválasztás va­lódi tétje. 20. 68 májusa. 21. Új politikai térkép. 22. Dél és Észak. 23. E = MC². A tudomány és a technológia politikái. 24. Szindikalizmus. – 7959. 25. szám: Peresztrojka? Da … 26. A kommunák. 27. A munkásosztály. 28. Európa. 29. OKP. 30. A bicentenárium. 31. Fájdalmunk, Kína. 32. Ökológia. 33. Lengyelország – 1990. 34. szám: BANG. (Leszerelés) 35. KP-SZP (senki sem győzött Tours-ban) 36. A (lerobbant) szociál­demokrácia.

Világosan látható, hogy e tematikus számok részben a korszerű baloldaliság orientációs pontjait, alapkérdéseit igye­keznek sorra venni, mint a baloldaliság tartalma, az önkor­mányzat, az ökológia, a szellemi termelés előretörése, a társa­dalmi egyenlőtlenségek stb. ; részben aktuális politikai és tár­sadalmi kihívásokra próbálnak reagálni (a franciaországi poli­tika aktuális eseményei, peresztrojka, a forradalom évforduló­ja, az AIDS, Csernobil stb.); részben pedig szisztematikusan igyekeznek végigpásztázni a nemzetközi baloldal számára fon­tos regionális kérdéseket és a különböző baloldali pártok hely­zetét (Szovjetunió, Kína, Lengyelország, a harmadik világ, Egyesült Európa; ill. OKP, szociáldemokrácia, diákmozgal­mak, szindikalizmus stb.). A Gramscinak és Habermasnak szentelt különszámok egyfajta „tól-ig”-ot is jelentenek a fo­lyóirat orientációjában: az összkép egy olyan nem-dogmatikus marxista-marxizáló irányzatot mutat, melyet az a döntően ér­telmiségi antikapitalizmus fog össze, amely az informatikai for­radalom következtében éppen 68 fordulatától kezdve lett a korszerű baloldaliság meghatározó irányzatává.

Egy esztendőn át kiváló gondolkodók bevonásával folyt a lap hasábjain A kommunizmus halála? című vita, amely a ke­let-európai fejleményekre reflektálva próbálta végiggondolni, hogy a marxizmus elméletéből és céljaiból mi az, ami folytat­hatatlannak tűnik, s mi az, aminek éppen hogy megerősödése várható – a marxizmus eszményeit sok tekintetben megcsúfoló államszocializmus bukása után.

A folyóiratból átvett írások olvashatók az Eszmélet 2., 6. és 7. számában.

Az alábbiakban közöljük azt a rövid beszélgetést, amelyet 1990 májusában Párizsban folytattunk a folyóirat főszerkesz­tőjével lapjuk céljáról, szemléletük sarokpontjairól. (Az Esz­méletet Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor és Marton Imre kép­viselte.)

*

Beszélgetés Gilbert Wassemnnal, az M főszerkesztőjével

Az első kérdés magától értetődő: mi volt a szándékuk e folyóirat létre­hozásával?

Négy évvel ezelőtt hoztuk létre ezt a folyóiratot. Akik annak idején részt vettek a lap életre hívásában, az FKP tagjai vol­tak, de kritikusak voltak a párt vezetésével szemben. Már az első fázisban fontosnak tartották elkerülni, hogy ez pártlap vagy a pártmunkások egy körének a lapja legyen. Tehát lé­nyegében az volt a céljuk, hogy a nézetek konfrontációja so­rán a sokféleség révén egy élő marxizmust teremtsenek meg. Olyan munkatársakat gyűjtöttek össze, akik ebben a szellem­ben publikáltak írásokat, és el tudták érni, hogy élővé tegyék ezt az irányzatot. A kezdetekkor felkérték Henri Lefebvre fran­cia filozófust, hogy vállalja a lap patrónusának a szerepét. Henri Lefebvre néhány hónap után kivált, mert attól tartott, hogy ez a folyóirat közvetlenül egy politikai áramlat kifejező­jévé válik. Ugyanis már az első számokban közvetlenül politi­kai kérdésekkel foglalkoztunk, s úgy tűnhetett, hogy voltakép­pen a Juquin-féle irányzatnak vagyunk szócsövei. Lefebvre eltávolodása nagyon hasznos volt, mert felhívta a figyelmün­ket annak a veszélyére, hogy egy politikai zsákutca felé hala­dunk. A későbbiek folyamán arra a következtetésre jutottunk, hogy a folyóiratnak elméleti vitafórummá kell lennie. Az elmé­leti kérdésekkel való foglalkozás nem jelentett eltávolodást korunk alapvető politikai kérdéseitől, hanem az került előtér­be, hogy hogyan lehet marxista módon értelmezni korunk alapvető problémáit. Eddig 36 szám jelent meg, 3.000 pél­dányban. Ez Franciaországban jelentős példányszám egy ilyen típusú folyóirat esetében. A 36 számban jelentek meg olyan tanulmányok, amelyek az Észak-Dél problematikát, a környezet problematikáját, a kelet-európai társadalmi rend­szerek problematikáját vállalták fel. Nagyon sok tanulmány je­lent meg az európai baloldali körök vitakérdéseiről, az OKP-ban fellépett nézetekről, az európai szociáldemokráciáról, kü­lönösen az SPD-ről, és körülbelül egy év óta nagyon közelről kísérjük figyelemmel a kelet-európai változásokat. Nagyon sokat foglalkozunk azoknak a jelenségeknek az elemzésével, amelyek következtében Le Pen annyira ki tudta terjeszteni a befolyását: szegénység, kizsákmányolás, faji diszkrimináció. Ezek a legfőbb nagy témák, amelyekkel foglalkoztunk, ugyan­akkor nem hagytuk figyelmen kívül a marxizmus önfejlődését. Kritikus figyelmet fordítottunk más irányzatokra is, például a frankfurti iskola képviselőire. A szerkesztőbizottság utolsó ülésén úgy fogalmaztuk meg, hogy 4 éven keresztül afféle gyászhuszár-munkásságot folytattunk: kérdésessé tettünk sok olyan tételt, amellyel korábban azonosítottuk magunkat. De erre szükség van, hogy az újnak hely teremtődjék.

Mit jelent az Önök számára az, hogy marxisták?

Félelmetes kérdés. Milyen marxizmusról esik szó? Elutasítjuk azt, hogy bezárkózzunk egy zárt elméleti rendszerbe. Nem ér­tünk egyet azzal, hogy a megoldás a „forrásokhoz való visszatérés”, hogy vissza kell térni Marx olyan szövegeihez, amelyek nincsenek összefüggésben a későbbi értelmezések­kel. Meg kell keresni Marx műveiben azokat a pontokat, meg­fogalmazásokat, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy belő­lük helytelen következtetéseket vonjanak le. De ha korunk alapvető kérdéseinek megítéléséről, értelmezéséről van szó, fel kell használni a marxi gondolkodás alapvető elemeit. A lé­nyeg, hogy revideáltuk azt, amit Marx a Feuerbach-tézisekben fejt ki, ti. hogy a világot nem magyarázni kell, hanem vál­toztatni: ma a hangsúlyt a magyarázatra kell tenni. Sokáig úgy gondolták, hogy a világ és a világ megértése nem vet fel semmi problémát: a klasszikusok mindent megmagyaráztak és a mi dolgunk az, hogy megváltoztassuk a világot. Valójá­ban az is változatlan feladat, hogy a világot elméletileg írjuk le.

Egyetértünk, de tovább kérdeznénk: mi a célja mindennek? Mi a véle­ményük arról a koncepcióról, amelyet többek között Adam Schaff fej­tett ki egy ökumenikus baloldal létrehozásának szükségességéről?

Nehéz kérdés. Nem a szerkesztőség álláspontját, a magamét mondom. Szerintem szükség van egy olyan baloldali blokk megteremtésére, amely magában foglalja a szociáldemokra­tákat, a kommunistákat, zöldeket stb. Ez az összefüggés he­lyes, amennyiben nem azt jelenti, hogy egyszerűen azonosu­lunk a szociáldemokratákkal. Európában fontos feladat, hogy olyan baloldalt hozzunk létre, amely a társadalom átalakí­tását szorgalmazza. Amennyiben megfelelő platformra he­lyezkednek, akkor lehetséges párbeszéd a szociáldemokra­tákkal. De ez nem jelentheti azt, hogy az ember aláveti magát a baloldal bármely összetevőjének. Nem értek egyet azokkal a felfogásokkal, hogy a Szocialista Internacionáléhoz kell csatlakozni. Partnernek kell tekinteni a Szocialista Internacionálét és nem ellenfélnek, át kell gondolni az elválasztó vonalat, amelyet a múltban a reformisták és forradalmárok között ké­peztek: ez mesterséges szétszakítás. Ha az ember hosszú tá­von gondolkodik, mit is jelent forradalmárnak lenni? Ez annyit jelent, hogy azzal a tulajdonsággal kell rendelkeznünk, hogy nagyobb legyen bennünk a reform iránti készség, mint a refor­mistáknál. Az olasz kommunisták új fogalmat vetettek fel erre, a „kemény reform” gondolatát. Úgy gondolom, ez érdekes idea, amennyiben nem jelenti az alávetettetést egy szociálde­mokrata taktikának és általában a szociáldemokráciának.

Világos számunkra, hogy Önök elsősorban érteni akarják a világot, és nem utópiát építeni. Mégis megkérdeznénk, hogyan fogalmaznák meg az alternatívát a kapitalizmussal szemben, mi az, amiben ki akarnak lépni a kapitalizmus keretei közül?

Mi a kapitalizmus meghaladása, és nem a vele való szakítás koncepciójában gondolkodunk, ugyanakkor a kapitalizmus kritikáját harci feladatunknak tekintjük. A kommunista mozga­lom hagyományos felfogásával szemben, amely lerombo­lásra irányul, meghaladásban gondolkodunk. Elfelejtettük, hogy a tőke elsősorban társadalmi viszony. Ezt nem lehet szétzúzással elintézni. Az igazi kérdés a történelem hosszú távú értése, a tőkés viszonyok meghaladásának történelmi feladata, amelyet mintegy igazgatási folyamatnak szoktak fel­fogni, és azzal elintézni, hogy kell egy élenjáró párt, amely meghatározza, hogy mit kell tenniük a tömegeknek. Ez nem biztosítja a viszonyok meghaladását. A kapitalizmus elleni harcra szükség van, de olyan perspektívából, amely szakít a kommunista mozgalom hagyományaival. Nagy vitákat folyta­tunk arról, hogy mit jelent a piacgazdaság, szeretném hinni, hogy létezhet olyan piacgazdaság, amelyet nem a tőke logi­kája ural, de be kellene bizonyítani, hogy ez lehetséges. A má­sik, hogy bármely nemzeti piacgazdaság egy világgazda­ságba illeszkedik, melyben a tőke logikája érvényesül. Milyen álláspontok kristályosodnak ki nálunk e kérdés kapcsán? Nem az az igazi kérdés, hogy hogyan lehet szabályozni ezt a piacgazdaságot, hanem hogy kizárólagosan a profit logikája uralkodik-e a világgazdaságban, vagy más logika is lehetsé­ges? A kapitalizmussal szemben elsősorban a gazdálkodás területén képviselünk alternatívát. De illuzórikus lenne alter­natívát keresni nemzeti keretekben vagy régiókban: globáli­san kell kezelni a problémákat. A kérdés az, hogy hogyan le­het kezelni a világ egészét sújtó problémákat? Hogyan lehet megakadályozni, hogy a fejlett országok teljesen lekörözzék a világ többi részét? A másik az európai egység koncepciója: milyen Európát kell felépíteni? Ezzel kapcsolatban két felfo­gás van: az európai konföderáció, illetve a 12 ország integrá­ciója, amelyek hegemonikus szerepet töltenének be Európá­ban. Ezen alternatívák közti választás befolyásolja, hogy ho­gyan viszonyulnak majd a kelet-európai országokhoz: Euró­pából olyan hatalmi központot alakítanak-e ki, amely a maga súlyával hozzájárul a világproblémák megoldásához, vagy egy olyan integrációt, amely egy új típusú imperialista viszonyt valósít meg Kelet irányában? Fontos kérdés, hogy a hatalmi kérdéseket egyensúlyban lehet-e tartani kereske­delmi úton, vagy igazi leszerelés történik: egyáltalán hogyan lehet az ipari-katonai komplexumot befagyasztani a nagy ka­pitalista országokban? Ha az ember ismeri a francia vagy az amerikai gazdasági helyzetet, tudatában van annak, hogy mi­lyen súlya van mind Franciaországban, mind az USA-ban a katonai-ipari komplexumnak. Van egy része az iparilag erős államoknak, amelyek katonailag nem olyan erősek (Japán, NSZK). Ők jobban tudták megoldani a válságot. Ez nagy ta­nulság lenne. De például Japán most kéri, hogy engedélyez­zék számára a fegyverkezést. Aztán a természeti környezet változásai: a természet leigázása deformálhatja nemcsak a rendszert, de az egész emberi életet. Ebből a szempontból is végig kell gondolnunk, milyen fejlesztési típusok lehetsége­sek…

Az olyan klasszikus baloldali célokat, mint a kizsákmányolás vagy az elidegenedés elleni küzdelem, nem tartják aktuálisnak?

Nem az a baj, hogy nem aktuálisak, de az emberek felszaba­dulását az összemberi társadalmi viszonyok alakulása moz­díthatja elő.

Az utolsó és számunkra különösen fontos kérdéskör Kelet-Európa. Említette azt a lehetőséget, hogy Nyugat-Európa mintegy gyarmato­sítja Kelet-Európát. De általában véve is, hogyan látja Kelet-Európa jelenét és lehetőségeit?

Az eddig hozzám eljutott kelet-európai elemzéseket nem talá­lom elég komolynak, de szeretnék komolyabb elemzéseket kapni. Eleve kérdés, hogy hogyan lehet nevezni Kelet-Európa összeomlóban lévő rendszereit. Ez nem volt igazi szocializ­mus . . . államszocializmus talán, sztálinizmus, bürokratikus szocializmus. De nem a múlt érdekes, hanem a jövő. Nagy kü­lönbségek vannak az egyes szocialista országok között. Né­metországban például meg lehet találni a legszélesebb körű baloldali erőket, de most minden alárendelődik az újraegyesí­tésnek. Feltételezem, hogy Lengyelországban vagy Magyar­országon a sztálinizmus összeomlása nem jelentette a balol­dal végleges eltemetését. Novemberben úgy vélhettük, hogy a szociáldemokrácia kerül ki győztesen az összeomlásból, de rá kellett ébredni, hogy nem így történik. A sztálinizmus összeomlása érintette a szociáldemokráciát is, mert neki sincs igazi terve a jövőre. Az úgynevezett szocializmus ku­darca véleményem szerint 68-ra nyúlik vissza, amikor elta­posták a prágai tavaszt. Ma már a keleti országok népei nem erre áhítoznak. Sokkal komplexebb problémának ígérkezik a Szovjetunió problémája. Kétoldalú a kérdés: mennyire életké­pes a jelenlegi gazdasági-társadalmi rendszer, illetve maga a Szovjetunió, ennek a hagyománynak a léte. Ma nem lehet vá­laszt adni ezekre a kérdésekre, nem lehet tudni, hogy a fejle­mények milyen irányban fognak kibontakozni. Itt Franciaor­szágban nagyon sok helyen az az illúzió uralkodott, hogy Gor­bacsov meg tudja újítani a szocialista-kommunista eszméket és gyakorlatot. De kérdés, hogy a következő hónapokban, években mi marad fenn a szocializmusból? Akármilyenek lesznek a fejlemények, ez nem érinti azt az általános proble­matikát, hogy a baloldalnak milyen elképzelései és tervei van­nak, illetve lehetnek. A kapitalizmus most győzött, de olyan el­lenféllel szemben, amely eleve nem veszélyeztette a kapita­lizmust. Hogy lehet hatékony ellenfelet támasztani a kapitaliz­mussal szemben? Ez a probléma nemcsak Keleten, hanem Nyugaton is felvetődik. Paradox módon az a helyzet, hogy a nyugati társadalmakban a kommunizmusnak több eleme ta­lálható meg, mint a keleti országok társadalmaiban. A techno­lógiai előretörés és ennek a munkamegosztásra való kihatá­sa. A kapitalista munkaformák Nyugaton már túlhaladot­tak, tehát itt fennáll annak a valószínűsége, hogy a fizikai és szellemi munka közti különbségek elhalványulnak és megszűnnek. Az új technológiáknak lehetnek nagyon retrog­rád és torzító hatásai is, ám ugyanakkor meggyorsíthatják a többsebességű társadalmak kialakulását. Nem lehet kizárni annak a lehetőségét sem, hogy bizonyos társadalmi csopor­tok kiszorulnak a társadalomból: szociális diszkriminációval találkozunk, és nem egyszerűen faji diszkriminációval. Most egy kissé eltávolodtunk a kelet-európai problémáktól, de más­felől azt hiszem, hasonló problémák merülhetnek fel Keleten is.

Ezzel kapcsolatban lenne még egy kérdésünk. Minek tulajdonítja, hogy Kelet-Európában ennyire előtérbe került ma a nacionalizmus?

Ez is azt bizonyítja, hogy amit mi szocializmusnak neveztünk, semmit sem tudott megoldani. Mindenütt az identitás kere­sése és igénylése jelentkezik. A nagy elméleti és ideológiai rendszerek összeomlása következtében az emberek vissza­húzódnak a hagyományos identitás védővonalai mögé, ez je­lentkezik a „harmadik világban”, de a Szovjetunióban ugyan­úgy. Felvetődik a kérdés, hogy az Észak-Dél tagozódás nem lesz-e meghatározó a Szovjetunióban is? Ez az európai or­szágokban ugyanúgy jelentkezik, mint a Baltikum viszonylatá­ban, Romániában az erdélyi magyarsággal kapcsolatban, Bulgáriában és másutt. Azt hittük, hogy a balkáni háborúk könyve végleg bezárult, de lehetséges, hogy újabb lapok íród­nak ehhez a könyvhöz. De ezeknek a népeknek maguknak kell meghatározniuk a sorsukat, mert helyettük senki sem ta­lálhatja meg a megoldást.

Még sok mindenről lenne érdemes szót váltanunk, s reméljük, erre még sor kerül. Most köszönjük a beszélgetést, és sok sikert kívánunk az M-nek.

Kísértet járja be Oroszországot: a polgárháború kísértete. Az országban kialakult kettős hatalom, pontosabban interreg­num – a pártszervek már nem, a szovjetek még nem irányí­tanak – arra ösztönzi a radikálisokat, hogy hatalmi pozícióikat megőrizzék, illetve befolyáshoz jussanak.

Noha egymást érik a felhívások, hogy az erőszakot min­den áron el kell kerülni, napról napra nő az országban a fe­szültség, amit csak súlyosbít a gazdasági, szociális és nem­zeti problémák kiéleződése. Egyre láthatóbban körvonalazó­dik a két tábor: a rendszer ellenfeleinek és védelmezőinek (helyesebben: modernizálására törekvő híveinek) egymással szemben álló tömbje. A világon mindenütt figyelemmel kísérik ezt a szembenállást, és latolgatják, ki lesz a győztes. És ho­gyan végződik: békésen megegyeznek, vagy egymásnak es­nek? Mert az nyilvánvaló, hogy sem ezek, sem azok nem ad­ják fel egykönnyen pozícióikat. Túlságosan sok energiát ru­háztak már be azok is, akik – hogy közelebb jussanak a húsos tálhoz – a rendszert erősítették, és azok is, akik szemben áll­tak vele.

Minden józan ítéletű ember előtt világos, hogy a helyzet kiéleződéséért nem a maszekok [kooperatori] és a sztrájko­lok, nem a tömegtájékoztató eszközök és a szabadkőműve­sek okolhatók, nem is az „informálisok” és valamiféle „sötét, destruktív erők” – akkor sem, ha folyton rájuk hivatkoznak azok, akik valójában csődbe juttatták országunkat. Nem ők, hanem az állami-bürokratikus apparátus és a párt­nomenkla­túra, szinte összenőve az „árnyékgazdasággal és a ke­reskedelmi-közellátási „maffiával”, alkotják azokat a destruktív erőket, amelyek bármikor készek saját népük ellen háborúba kezdeni, pontosabban folytatni ezt a há­borút.

A fennálló rend védelmezői erősek. Hatalmas társadalmi bázisuk a többmilliós bürokrácia, amely a peresztrojkával szemben tanúsított ellenállásában a lumpenek, marginali­záltak népes rétegeire támaszkodik – azokra a tömegekre tehát, amelyek rendkívül fogékonyak a demagógiára, és amelyek készek akár egy életen át szolgálni „szigorú, de igazságos” gazdájukat – valamint a társadalomnak arra a felére, amely gondosan ápolta és nevelte azt, amit a hetvenes évek végén „fejlett szocializmus” névvel illettek…

Tudjuk, a peresztrojka lényege, hogy a hatalom a tőle megválni nem akaró struktúráktól átkerüljön a szovjetekhez – kérve kérjük hát az Istent, hogy ez a váltás gyors és vértelen legyen. De nem elég csak imádkozni és reménykedni, konkrét tettekre is szükség van. A cselekvéshez pedig ismerni kell a helyzetet, látni kell fejlődésének tendenciáit és megérteni a társadalomban végbemenő folyamatok lényegét. Hiszen, hogy válaszolhassunk a kérdésre: hogyan lehet békés úton átruházni a hatalmat a szovjetekre (avagy, a közmondást né­mileg átfogalmazva: úgy elvenni a csontot a kutyától, hogy ne tudjon belénk marni) – nos, ehhez tisztázni kell: mi az oka an­nak, hogy a társadalom két egymással szemben álló táborra szakadt, mely társadalmi rétegek és milyen érdekek állnak azok mögött, akiket – immár elcsépelt és semmitmondó kifeje­zéssel – „demokratáknak”, illetve „konzervatívoknak” neve­zünk? …

Nyilvánvaló, hogy a politikai demokrácia létrejötte éppoly bonyolult, mint amennyire hosszadalmas folyamat, és a társa­dalomnak az egypártrendszertől¹ a többpártrendszerig jó né­hány szakaszon kell átmennie, amelyeket a politikai életben résztvevő társadalmi csoportok érettsége és aktivitása, érde­keik sajátszerűsége különböztet meg egymástól. Ebben az összefüggésben tartjuk fontosnak, hogy nyomon kövessük a jelenlegi politikai mozgalmak fejlődését, új politikai struktúrák létrejöttének és formálódásának folyamatát, a valóságos többpártrendszer kiépülését, amely a demokratikus állam és a jogállamiság egyik lényeges attribútuma.

I. Demokraták és konzervatívok

(A politikai demokrácia kialakulásának első szakaszáról)²

Hogy megértsük az országban mostanra kialakult politikai helyzetet és különösen a politikai demokrácia létrejöttének első szakaszát, emlékeztetnünk kell arra, mi az, ami „örök­ség” gyanánt maradt ránk a peresztrojka előtti időkből.

A ma élő nemzedékek derékhada az 1985-ig terjedő kor­szakban csak az „olvadás” éveiben szerezhetett némi ta­pasztalatot a politikai demokrácia terén, amikor a különböző demokratikus mozgalmak hullámain, a hivatalos ideológia tobzódása közepette megjelent – még teljesen kezdetleges alakban – három fő politikai áramlat: az „igazi” (nem ortodox) marxizmus-leninizmus, a „keresztény” (orosz) szocializmus, valamint a liberalizmus és a szorosan hozzákötődő polgárjogi mozgalom. A hatvanas évek demokratikus mozgalmainak ezek az áramlatai nem fejlődtek valamennyire is hatékony, szervezetileg megformált politikai struktúrákká; nem annyira az uralkodó osztállyal szembeni politikai ellenzék következe­tes és tudatos megszerveződésének egy állomása volt ez, mint inkább a társadalomban meglevő tájékozódási irányok artikulációja – ahogyan ezeket a politizált (marxizmus-leni­nizmus), az alkotó (keresztény értékek) és a tudományos (li­beralizmus) értelmiség egy része kifejezésre juttatta. A három áramlat mindvégig megőrizte – a társadalomban fellelhető eszmei orientációk koncentrált kifejeződéseként – eredeti jel­legét, egészen 1985-ig, bár az olvadást követő három évtized alatt mutatott némi fejlődést. A rezsim soron következő liberali­zációja (értsd: peresztrojka) és a „felülről” adagolt glasz­noszty kezdetén azután az életben maradt és a szovjet ál­lampolgárságuktól meg nem fosztott „hatvanasok” neki­láttak, hogy behozzák a lemaradást. Eszmei törekvéseik az „informális” mozgalom hullámain kiáradtak az utcára, sőt, még a hivatalos ideológiában is helyet kaptak. Idézzük fel a peresztrojka pártapparátus meghirdette főbb jelszavait: az egyetemes értékek elsőbbsége (a „keresztény” ideológia ha­tása) , a párt és a társadalom megtisztítása a sztálinizmus ma­radványaitól (igazi marxizmus-leninizmus), no meg a „de­mokratizálás” és a „glasznoszty”, amely-abban a formában, ahogyan ezt a pártapparátus és M. Sz. Gorbacsov hangoz­tatja – jóval közelebb áll a liberalizmushoz (akár autoritariánus változatához is), mint a valóságos demokráciához.

Nem kétséges, a pártapparátus elkésett – legalább har­minc évvel. Az, ami időszerű volt a hatvanas évek elején, ne­vetségesen kevés a nyolcvanas évek végén: a józanul gon­dolkodó emberekből már csak elkeseredést és ingerültséget vált ki.

A „hatvanasok” csakúgy, mint a „peresztrojkás” fiatalság – érthetően – elutasították a peresztrojka hatalmi szervek által ajánlott változatát, amellyel a sajátjukat állították szembe: nem a társadalom megújítása, hanem a rendszer leváltása. A peresztrojka első éveinek demokratikus mozgalma ilyenkép­pen szélsőségesen radikális és antitotalitariánus volt³ – mert más nem lehetett. A politikai porondon megjelent mozgalmak és áramlatok spektruma rendkívül széles volt, az alaptónust azonban egyre inkább a liberális demokrata és a polgárjogi csoportok határozták meg – ezek egy része túlélte a hatvanas éveket, más részük a hetvenes években jött létre, amolyan „árnyék”mozgalomként a hivatalos ideológia ellenében -, azért is juthattak a nyolcvanas évek demokratikus mozgalmát képviselő áramlatok körében domináns szerephez, mivel a pártapparátus is, a hivatalos sajtó is a liberálisokat támadta.

Tény, hogy a hivatalos ideológia elutasítása kiterjedt a lakosság valamennyi rétegére, mindegyik társadalmi csoportra. Ismeretes, hogy az „árnyék”autonómia („szabad­idős” és alkotó egyesületek, dialógus-[obscsenyije]-csoportok, érdek-klubok, „hippi” jellegű mozgalmak stb. formáját öltő öntevékenység) a peresztrojka kezdetének idejére sok-sok szovjet ember számára jelentett életformát…

1985 után az „informálisok” tevékenysége legális lett. A korábbi formák-a valóságtól való menekülés, a „hivatalos­sággal” szembeni passzív ellenállás – helyébe az aktív ellen­állás lépett, tehát az „informális” csoportosulások jelentős ré­sze politizálódott, beleértve a szabadidősöket is. Amikor az „informálisok” – köztük elég sokan általános műveltség dol­gában képzetlen emberek, akik azonban mindig készek elhá­rítani és visszautasítani mindazt, amit „fölülről” ajánlanak – bekapcsolódtak az aktív politikai tevékenységbe, igencsak megnőtt a demokratikus mozgalom formájuk szerint radi­kális, tartalmukat tekintve liberális jelszavainak mennyi­sége.

Az ellenállás veteránjai és az „informálisok” fiatalabb nemzedékének legtudatosabb része többször is megpróbál­ták a demokratikus mozgalmat civilizálni, szervezetileg meg­formálni (gondoljunk a Szocialista Egyesülések és Klubok Szövetsége, az Össz-szövetségi Társadalmi-Politikai Klub, a Moszkvai Népi Front, az Oroszországi Népi Front⁴ megalaku­lására és észrevétlen eltűnésére) és pozitív irányba fordítani, de semmire sem jutottak. Egyedül a Demokrata Szövetség vált a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt harcképes po­litizált struktúrává: ez a hatalommal nyíltan szembeszegülő szervezet nem annyira pozitív program kidolgozásával, mint inkább a maga – olykor túlzó – radikalizmusával fogta össze az embereket.

Így azután 1988-89 fordulójára a populista radikaliz­mus és a liberalizmus vált, mintegy eredőként, a demokra­tikus mozgalmak meghatározó irányzatává. A peresztrojka első három-négy évében a jelszavak uralmában, a deklaratív jellegben mutatkozik meg a demokratikus mozgalom alapmi­nősége, ami, mellesleg, szinte törvényszerű. Egy politikailag elmaradott, tétlen közegben nemigen lehet kiérlelt, civilizált formákban megszervezni a tömegmozgalom politikai tevé­kenységét. A radikális-populista jelszavak – úgy, ahogy – egy­befogták Oroszország jó néhány nagyvárosában a hatalom­mal elégedetlen emberek sokarcú tömegét, és elvezették elő­ször a Szovjetunió népi küldötteinek megválasztásához, majd az 1990. évi választásokhoz…

A politikai demokrácia kialakulása első szakaszának leg­főbb eredménye tehát az, hogy a demokratikus mozgalom a politikai reform szubjektumává, tevőleges formálójává lett. Kétségtelen, a peresztrojka sorsát továbbra is túlnyomórészt azok határozzák meg, akik meghirdették. A demokratikus mozgalmat például a pártapparátus gyakran eszközül hasz­nálja fel saját pozícióinak megerősítésére.⁵ Ennek ellenére ta­gadhatatlan tény, hogy a demokratikus változások már nem férnek meg a „fölülről” szorgalmazott reformok keretei között. A politikai kezdeményezést fokozatosan átveszik azok az em­berek, akik a hatalmat egyre-másra engedményekre kény­szerítő, úgynevezett demokratikus erők tömbjét képviselik.

A politikai rendszer átalakításának első szakasza a de­mokratikus mozgalom extenzív és intenzív növekedését, a demokratikus és féldemokratikus erők kezdeti egyesülését je­lentette. Ez a szakasz 1989 telén zárult, amikor a helyi és köz­társasági szovjetválasztásokon elfogadták a „Demokratikus Oroszország” Platformot, összeállították a platform híveiből a népi küldöttek jelöltlistáját, s a jelöltek egy részét beválasztot­ták az államhatalmi szervekbe, és amikor létrejött a „Polgári Akció” mozgalom, amely kinyilvánította, hogy zászlaja alatt kívánja egyesíteni a fennálló rendszer minden ellenfelét. A demokraták tömbjének legradikálisabb képviselőiből „interregionális küldöttcsoportok” alakultak az oroszországi föderá­ció legfelsőbb tanácsában, a különböző szintű szovjetekben. A demokraták hatalmi pozíciókhoz jutottak – ez volt az alapja a peresztrojka visszafordíthatatlanságáról a sajtóban és a parlamentben elhangzott állításnak.

Nem aludtak természetesen a „konzervatívok” sem, hi­szen a hatalom birtokosai jószántukból sohasem mondtak le pozícióikról. Miután magukhoz tértek a Szovjetunió népi kül­dötteinek választásakor támadt zavarodottságból – amikor „csak” a társadalmi szervezetek számára előírt kvóták, a vá­lasztási bizottságok manipulálása révén, no meg a dolgozók letargikus fásultsága miatt vált lehetővé, hogy a „konzervatí­vok” többségre juthassanak a kongresszuson – a csinovnyikok támadásba lendültek. A helyi és köztársasági szovjetvá­lasztásokon nem a munkásokat állították előtérbe – minek rej­tőznének immár a hátuk mögé, amikor a játék nyílttá vált? A nomenklatúra megérezte a leépítés, a bukás, a kényszerű visszavonulás veszélyét, és a szovjetekbe tódult, arra számítva, hogy itt új minőségben juthat majd hivatalhoz és különleges ellátáshoz. A csinovnyikok 1990 januárjában – nem úgy mint 1989 januárjában – már tudták, mit kell mon­dani választóiknak. Hallhattuk is lépten-nyomon: – szavak­ban – mindegyik hamisítatlan peresztrojkás és demokrata. Szinte káprázott az ember szeme a sok demokratától. A válla­latoknál és intézményeknél hemzsegtek az „altiszti özve­gyek”: a csinovnyikok meakulpáztak, égre-földre esküdtek, hogy csak azt teszik, amire választóik utasítják őket. 1989 de­cemberében, a pártapparátcsikok szerencséjére, megjelent a színen a „Népi Egyetértés és Oroszország Újjászületése” platform. Remek ötlet: a Haza újjászületéséért harcolni, anél­kül, hogy támadni kellene magát a rendszert, azt a rendszert, amely a Föld egyhatodából hatalmas romhalmazt csinált, az „új történelmi közösségből” pedig koldusok társadalmát. Soha nem jöhetett volna jobbkor a hazafias erők platformja. Mint valami varázsvessző, új életre keltette a pártboncokat: született egy eszme, amelyért érdemes harcolni. Nagyszerű: ha a „tömegek” Oroszország nemzeti újjászületéséért harcolnak, akkor nem a demokráciáért fognak harcolni – és láthatóan éppen ez az, amire szükség van.

S hogy mit szóltak ehhez a választók? Ilyen a jámbor és szertelen „orosz lélek”! Mit számít az, hogy meggyötörték a munkásokat és a parasztokat, hogy kifosztották az ország fal­vait és városait? – a csinovnyiknak csak annyit kellett monda­nia: „szánom-bánom”, „megígérem”, és az orosz, a kazah, a belorusz meg a többi együgyű módjára újra rászavazott.

A pártfunkcionáriusok beözönlése a szovjetekbe koránt­sem az egyetlen mód hatalmuk átmentésére. A pártapparátus támogatásával rendre alakulnak olyan új politizált szerveze­tek, mint a Dolgozók Egyesített Frontjai (DEF)⁶ , amelyeket tárt kapukkal várnak a politikai művelődési házak és a pártla­pok szerkesztőségei. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy hasonló struktúrákat (amelyek azt tekintik céljuknak, hogy megvédjék a leninizmust vagy a kommunista eszméket a „szélsőségesek” támadásaitól) nemcsak „fölülről” hoznak létre, hanem hellyel-közzel „alulról” is. így például 1988-ban és 1989-ben „informális” csoportok gyakran tettek kísérletet neokommunista, marxista-leninista, ill. munkásszövetségek, szervezetek alapítására, sőt ilyen pártok szervezésére is.

Vajon mi köti össze a Dolgozók Egyesített Frontjait a neo-sztálinistákkal és azokkal a „hazafiakkal”, akik nem kíván­nak a demokratákkal egy úton haladni? Az, hogy valamennyien a fennálló rendszert akarják korszerűsíteni, azt a rendszert, amely a szocializmus nevet viseli, de a való­ságban semmi köze nincs a szocializmushoz. Ezzel mind­annyian, akarva-akaratlan, a totalitarizmust védelmezik.

Megtörtént tehát a politikailag aktív erők elsődleges elhatárolódása – két táborra, a szokásos megjelölést al­kalmazva: demokratákra és konzervatívokra tagolódtak, egyfajta protopártokká szerveződtek, és ezzel lezárult a politikai rendszer átalakításának első szakasza. A politikai irányelvek fogyasztóinak amorf, egynemű tömegében, amely eddig egyetlen autoritást fogadott el, egyetlen kiindulópontot ismert, kialakult egy új vonzásközpont. A monolitnak látszó tö­meg mozgásba jött és részekre esett szét, amelyek két pólus körül csoportosultak: az ortodox-kommunista és a liberális-demokrata tábor most két hadsereg ütközet előtti feszültségé­vel várja a jelt a rohamra .. .

II. Szocialisták és szociáldemokraták

(A politikai demokrácia kialakulásának második szakaszáról)

„Demokraták” és „konzervatívok” – fölöttébb viszonylagos fogalmak⁷ , és a politikai erők két táborra tagolódása csak el­sődleges elhatárolódást jelent, ami nem sok jót ígérne, ha for­mális ismérvek alapján történt volna – mondjuk, a pártonkívü­lieket demokratáknak minősítik, az SZKP tagjait pedig kon­zervatívoknak, vagy akár fordítva. A demokratikus tömb szín­relépése azonban világnézeti, vagy, még inkább, erkölcsi el­határolódás folyománya volt, ami végbement a társadalmi struktúrák mindegyikében, így a hivatalos struktúrákban is: demokraták adtak hírt létezésükről az SZKP-ban, a Komszomolban, a szakszervezetekben és az alkotó szövetségekben, az államhatalmi szervekben, a dolgozói közösségekben és így tovább.

Kommunisták zendülése a kommunisták ellen! Abszur­dum? Persze hogy az, ha komolyan vesszük, hogy az SZKP párt, és tagjai kommunisták.

Ha összetételének minőségét tekintjük, az SZKP, mint már említettük, nem párt – nem hasonló mentalitású embere­ket tömörítő politikai szervezet -, hanem állami struktúra, amely káderek, ideológia és tömegtájékoztatási eszközök fö­lött diszponál, és a hatalom sok egyéb összetevőjét tartja ke­zében. Tagjai legalább egy tucat pártot alakíthatnának – a szélső „jobboldaliaktól” a szélső „balosokig”. Ennyiben a demokratikus platform (voltaképpen frakció) megjelenése az SZKP-ban azt fejezte ki, hogy a párttagság aktív, politizált ré­sze különvált az amorf tömegtől, a depolitizált többségtől, vagyis kezdetét vette a valóságos politikai szervezetek kiala­kulása, megkezdődött az átmenet a pártnélküli politikai rend­szerről a többpártrendszerre.

A politikai rendszer átalakításának második szaka­szát a politikai erők másodfokú elhatárolódása jellemzi, amikor a különállás alapja már nem ilyen vagy olyan jelszavak mögötti felzárkózás és nem is a rokon- vagy ellenszenv egyik vagy másik politikai vezéralak (például J. Ligacsov, illetve B. Jelcin) iránt.⁸ Ezúttal már tudatos elhatárolódásról van szó, többé-kevésbé kidolgozott koncepciók és politikai programok alapján. Ez a másodfokú elhatárolódás egyszersmind azt is jelenti, hogy az alapvető politikai erők eljutottak az önmegha­tározáshoz, struktúrákba szerveződnek, amelyek kifejezik az értelmiségnek, a műszaki-technikai dolgozóknak, a magasan kvalifikált munkásoknak, vagyis dinamizmus, politikai aktivi­tás és érettség dolgában a legnépesebb társadalmi rétegek­nek az érdekeit.

Ebben a szakaszban kezdeti formát öltve megjelennek a főbb politikai pártok, az „első vonal” pártjai, amelyek elfog­lalják a legfontosabb hadállásokat.

Ez a folyamat voltaképpen már megindult. A párttípusú politikai struktúrák kialakításában – teljesen érthetően – a demokratikus mozgalom liberális szárnyának radikálisai bizonyultak a legmozgékonyabbnak, legsikeresebbnek. A Demokraták Szövetsége szervezete (DSZ) már 1988 máju­sában bejelentette politikai párttá alakulását. Ennek ellenére a politikai rendszer átalakításának második szakasza csak 1990 januárjával kezdődik. A Demokraták Szövetsége pártjá­nak megalakulása ugyanis egyedülálló, precedens értékű esemény volt⁹ , tetejébe – legalábbis én így látom – nem is annyira azért jött létre, mert egy bizonyos társadalmi csoport szükségét érezte volna a szervezeti egyesítésnek és érdekei védelmének, inkább amolyan mesterséges képződmény volt: különböző nézetű és beállítottságú helyi csoportosulásokat egyesített azon az alapon, hogy valamennyi elutasította a to­talitarizmust.

Más a helyzet 1989-1990 fordulóján. A Szovjetunió népi küldötteinek II. kongresszusa, amely ezúttal is az állami és pártapparátus engedelmes eszközének bizonyult, nem ha­gyott kétséget afelől, hogy továbbra is képtelen a választók többségének érdekei szerint cselekedni, és ezzel szinte kikényszerítette a demokratikus erők párt jellegű politikai szer­vezetté való átalakulását. 1989 végén, 1990 elején számos esemény jelezte már: a politikai rendszer átalakításában új szakasz kezdődött.

1989. december 24-én és 25-én Moszkvában megren­dezték az országban működő szocialista csoportok (szo­cialista beállítottságú „informális” szervezetek, a Szovjetunió Szocialista Szakszervezeteihez tartozó független szakszer­vezetek, sztrájkbizottságok stb.) képviselőinek tanácskozá­sát, amelynek eredményeképpen létrejött az Oroszországi Bizottság a Szocialista Pártért (OBSZP). Március 24-én és 25-én az újszocialisták irkutszki bizottságának kezdeménye­zésére került sor Angarszkban az OBSZP munkaértekezleté­re, amelyen megvitatták az új párt szervezeti kérdéseit, alap­szabály-tervezetét és egyéb kérdéseket.

1990. január 5. és 7. között Tallinnban tartották a Demok­raták Szövetsége III. kongresszusát, amelyen a szervezetben bekövetkezett szakadás nyomán megalakították a Demok­rata Pártot, és még szintén januárban Moszkvában bejelen­tették egy újabb antikommunista és szocialista-ellenes jellegű párt, az Alkotmányos Demokraták Szövetsége megalapí­tását.

1990. január 13-án és 14-én, ugyancsak Tallinnban, meg­tartotta alakuló kongresszusát A Szovjetunió Szociáldemok­rata Társulása, amely a létrehozandó Szociáldemokrata Párt alapja. Február 13-án megalakul Moszkva városának Szoci­áldemokrata Társulása. Folynak az Oroszországi Szociálde­mokrata Párt alakuló kongresszusának előkészületei.

Január 20-án és 21-én rendezték meg Moszkvában az országban működő pártklubok képviselőinek össz-szövetségi konferenciáját, amelyen az immár parlamenti pártként, a de­mokratikus szocializmus pártjaként megújuló SZKP jövőjéről folytattak eszmecserét. A konferencia elfogadta az SZKP De­mokratikus Platformját, és megválasztotta a párton belüli „De­mokratikus Reformokért” Mozgalom Koordinációs Tanácsát.

Március 31-én tartotta alakuló kongresszusát A Szovjet­unió Liberális Demokrata Pártja, és ugyanebben a hónapban tudósított a „Komszomolszkaja Pravda” a Zöldek párttá szer­veződéséről, miután Leningrádban megtartották alakuló kong­resszusukat.

Hasonló folyamatok zajlanak jelenleg az ország ifjúsági mozgalmaiban: egyre-másra alakulnak politikai szervezetek a demokratikus erők megannyi vonzási központjaként. (…)

Teljes ütemben folyik tehát a politikai szervezetek, pár­tok, struktúrák építése. Az újonnan létesült szervezetek pers­pektívája – fejlődésük, társadalmi elismertségük és, követke­zésképpen, befolyásuk a hatalmi struktúrára – a legközvetle­nebbül függ attól, hogy mennyire adekvátan fejezik ki az alap­vető társadalmi csoportok érdekeit, és hogy mennyire ponto­san jelölik ki a maguk helyét az új politikai rendszerben.

A pártok alapítása és a megfelelő politikai pályára állítá­suk idején a demokratikus jelszavaknak már nincs különö­sebb szerepük. Azt mondhatnánk, a pártok kinőtték ezeket, mint valami rövidnadrágot a gyerekek, akik a peresztrojka ter­hei alatt felnőtté érlelődtek. Az alakuló szervezetek politikai irányvonalának minősítésére immár más ismérvek és kategó­riák szolgálnak – ilyen például a „baloldali” és a „jobboldali” megjelölés. Amint ezek az új fogalmak – a „demokrata” ellen­zéket tagolandó – bekerülnek a politikai szóhasználatba, egy­szeriben kitűnik, hogy jónéhányan azok közül, akiket demok­ratának tartottunk és a Demokratikus Oroszország platform hívei közé soroltunk, akikre a mellükön viselt „demokrata” jelvény láttán jó szívvel adtuk szavazatunkat a szovjetválasz­tásokon, hamisítatlan „jobboldaliak”. És ezen nincs mit cso­dálkozni. Idővel a helyükre kerülnek a dolgok. Ha az első szakaszban jobbára hangulati elemek szolgáltak az új politikai struktúrák szerveződésének alapjául, ma sokkal inkább az emberek reális érdekei.

A politikai demokrácia kialakulásának első szakaszában minden összekeveredett. Nem lehetett tudni, ki a konzervatív, ki a demokrata, ki a „baloldali” és ki a „jobboldali”, vagy ki a hazafi és ki a kozmopolita. (Az volt a fontos, hogy sikerüljön el­hitetni valakiről, hogy demokrata.) A második szakaszban ezek a fogalmak már reális jelentésre tettek szert, minthogy megjelentek a valóságos politikai szubjektumok, és elkezdő­dött közöttük a harc. Márpedig ha így van, akkor minden okunk megvan arra, hogy a jelenlegi politikai helyzet elemzé­sekor igénybe vegyük a klasszikus (nyugati) politológia segít­ségét: értékeit, analógiáit, kritériumait és fogalmait.

A klasszikus politológia álláspontja szerint a pluralista rendszereket alkotó pártok négy típusba sorolhatók, és ezek a típusok rendszerint ki is merítik a lehetséges politikai erők spektrumát: „élcsapat” pártok (kommunisták, forradalmi de­mokraták stb.), „baloldali” pártok (szocialisták, szociálde­mokraták, munkáspártok), „jobboldali” pártok (konzervatí­vok, hazafias-nemzeti érzelműek, polgári demokraták) és vé­gül liberális demokrata pártok.

Ami az egyes típusok általános jellemzőit illeti, néhány elemi összefüggés jól felismerhető. így például az, hogy a szocialisták mindig „baloldaliak” voltak,¹⁰ és mindig a le­hető legnagyobb többség számára elérhető demokráciát szorgalmazták, ezzel szemben a liberálisok mindig más­ként, a szocialistáktól eltérően értelmezték a demokráci­át; főbb jelszavaik pedig – a gazdaság privatizálása, átté­rés a szabad piacra stb. – megegyeznek a „jobboldal” ha­gyományos jelszavaival. Azt is érdemes megemlíteni – mert lényeges összefüggés -, hogy a totalitárius rendszerek vol­taképpen sohasem voltak sem „jobboldaliak”, sem „bal­oldaliak”. Minthogy az „egész nép érdekeinek” kifejezésére tartottak igényi, állandóan elhajlásokat produkáltak – hol „jobbra”, hol „balra” – a „fő” irányvonaltól. Ennek megfele­lően egyaránt használtak „jobboldali” és „baloldali” fra­zeológiát, attól függően, melyik ideológia bizonyult alkal­mas eszköznek demagógiájuk számára. Így a sztálinizmus, amely a lényeget tekintve kevéssé különbözött a hitlerizmus­tól, „baloldali” frazeológiával élt, mivel alapvetően a lumpe­nekre épített, illetve általánosságban a dolgozókra apellált. A hitlerizmus túlnyomórészt a kistulajdonosokra, szatócsokra, a kis- és középvállalkozókra, a „középrétegekre” támaszko­dott. Innen a „jobboldali” frazeológia túlsúlya a fasiszta ideoló­giában és propagandában…

Oroszországban a sokirányú politikai mozgás megnehe­zíti az esélyek latolgatását, a várható vagy kívánatos tenden­ciák realitásának megítélését. Elvben lehetséges lenne pél­dául, hogy a politikai rendszer detotalizálása és a gazdaság demonopolizálása valamint a társadalmi, területi és termelői önigazgatás kifejlesztése stb. útján a hatalmi struktúrák, a hi­vatalos ideológiával egyetemben „balra” mozdulnak el. Erre azonban, sajnos, sem az SZKP vezetői, sem a velük ellenzék­ként szembenálló liberálisok nem sok hajlandóságot mutat­nak. Ugyanakkor a pozíciók megmerevedése felidézi azt a ve­szélyt, hogy az SZKP funkcionáriusai, akarva-akaratlan, el­tolódnak a totalitarianizmus újabb formája irányában. (…)

Az igazi harc a demokráciáért még előttünk van. A fő és döntő ütközet – erre rövidesen sor kerül – nem a liberális (a Legfelsőbb Szovjetet, a kormányt és az SZKP-t napjainkban irányító) apparatcsikok és a másik oldalon álló – csak éppen demokrata – liberálisok között zajlik majd. Oroszország végte­len térségein más erők érlelődnek, amelyek viszolyogva for­dulnak el a nyálkás liberálisoktól; az egykori „Oroszhon új életre kelt keménykötésű harcosai”, a pravoszláv-birodalmi múltat idézők, a kispolgári Oroszország ébredő erői, amelyek hadseregért kiáltanak, és „vaskézzel” akarnak rendet terem­teni. Ki tarthatja vissza ezeket az erőket a dúlástól? Talán a pártapparátcsikok, akik az SZKP-t „a társadalom egyetlen konszolidáló erejének” nevezik, de amint megszólal egy igazi népfelkelés harci kürtje, az első hangra szétszaladnak? Per­sze hogy nem ők, de nem is a liberálisok, akik mihelyt hozzá­jutottak ahhoz, amit akartak, kiadják a jelszót: „Emberek, él­jünk együtt békességben!”

Az egyetlen erő, amely a fenyegető kataklizmát elhárít­hatja, a dolgozók tömegmozgalma. Igen, a dolgozók mozgal­ma, azoké, akiket nem méltatnak figyelemre sem az ország régi, sem mai urai, mondván: „elegünk van belőlük”.¹¹ Egye­dül a jogaiért harcoló új ipari osztály, az értelmiség, a diákság mozgalma, egy szóval a „baloldaliak” mozgalma tudja útját állni a reakciónak, bármilyen – akár álszocialista, akár álhazafias – öltözetben parádézzon is. (…)

Ha egy pillantást vetünk az országban működő jelentő­sebb politikai mozgalmakra, azt látjuk, hogy az SZKP-nak nincs helye az új politikai rendszerben. Az eddig uralkodó párt most szó szerint felszívódik a többi struktúrában: nincs egyetlen politikai mozgalom, amelyben jelen ne lenné­nek az SZKP tagjai. (Ez újfent megerősíti azt az állításunkat, hogy az SZKP nem párt.) Az is látnivaló, hogy a formálódó Szocialista Párt igényt tart a „baloldali” erők tömörülésében a centrum szerepére, a Szovjetunió Szociáldemokrata Társu­lása pedig nem annyira a klasszikus értelemben vett szociál­demokráciát jeleníti meg, inkább amolyan keverék; szocialis­tákból és liberálisokból álló vegyes képződmény – ezért aztán óhatatlan, hogy fejlődése folyamán vagy „balra” tolódjon, a szocialisták irányába (esetleg kiszorítva a Szocialista Pártot már elfoglalt politikai állásaiból), vagy pedig „jobbra”, és akkor a Liberális Demokrata Pártot szorítja vissza.

A szocialistákkal és a többi „baloldali” demokratával a jobboldali-konzervatív erők állnak szemben, amelyek minde­nütt és mindenkor a nemzeti-állami eszmére alapozták a kon­szolidációt. (…)

A helyzet tehát többé-kevésbé áttekinthető. De egyva­lami nem egészen világos: vajon merre, milyen irányban moz­dul el az a gépezet, amelynek a neve SZKP? „Balra”, avagy „jobbra”? Egyébként abban, hogy az SZKP részeinek ellenté­tes irányú elmozdulásával elkerülhetetlenné válik a pártsza­kadás, senki nem kételkedik. Az is nyilvánvaló, hogy a pártokrácia képviselőinek, tehát a főfoglalkozású pártmun­kásoknak, a kerületi és ennél magasabb szintű pártbizott­ságok munkatársainak jelentős része beözönlik a jobbol­dali radikálisok táborába (egyébként az átáramlás már rég megkezdődött), az SZKP egyszerű tagjai pedig szétszóród­nak a többi politikai struktúrákba. E feltételezés mellett több mint elégséges érv szól, ez azonban már egy másik, önálló fejtegetés témája lehetne. (…)

A különböző politikai erők között természetesen nincse­nek éles határvonalak, ezek összemosódnak. Több politikai mozgalom, mint valami rétegezett tömb, egymásra épül, mi­közben a politikai mezők egy része egyelőre üres maradt. Így, mivel hiányzik a nagytőke (pontosabban legális változata), érthetően még nem adott jelt magáról a konzervatív párt szo­ciális bázisa sem, márpedig ennek a pártnak kell betöltenie a liberálisok és az etatisták között szabadon hagyott helyet. ..

Eszerint feltételezhető, hogy az „első vonalat” (elméleti­leg) azok a pártok alkotják majd, amelyek a tágabb politikai mezőt jellemző irányzatokon belül a középső terepet, a köz­ponti helyet foglalják el: egy szocialista vagy szociáldemok­rata párt („baloldaliak”), egy liberális-demokrata párt, egy nemzeti-állami (konzervatív) párt és egy élcsapat-típusú párt.

A mi országunkban, sajnos, semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene. Élcsapat-párt nincs (minthogy az SZKP nem párt), és ezért adjunk hálát az istennek. Konzervatív párt egyelőre nincs, és, mint mondják, ne is adja az isten, hogy legyen. Ami a liberálisokat illeti, nem kevesebb, mint öt (!) párt (mindenesetre azok közül, amelyek mégiscsak pártnak tekin­tendők) törekszik arra, hogy a liberális-demokrata erők „magja” legyen. Jelenleg a „baloldaliakat” legkövetkezete­sebben az egyelőre még alakuló Szocialista Párt Összoroszországi Bizottsága képviseli.

Egyszóval ha nem az elmélet felől, hanem az életből kiin­dulva tekintjük a dolgokat, az alábbi eredményre jutunk, amely egyszersmind prognózis gyanánt is szolgálhat:

Az „első vonal” pártja lesz

a)      a Szovjetunió Szociáldemokrata Pártja (a liberális-de­mokrata értelmiség érdekeit kifejező politikai szervezetek kö­zött ez a legnagyobb létszámú és legdinamikusabb),

b)      a Szocialista Párt (a „baloldali” erők formálódó tömb­jének pártja, amely a szakképzett munkások, a műszaki-tech­nikai dolgozók és a nem-elit értelmiség érdekeinek szószólója).

Feltételezésünk szerint leginkább a szocialisták és a szociáldemokraták számára adottak a szükséges feltételek ahhoz, hogy valóban tekintélyes tömegpártokat hozzanak lét­re, magukhoz vonzzák a lakosság legkülönbözőbb rétegeit, amelyek egyaránt elutasítják a totalitarianizmust és a reakci­ót, minden megnyilvánulási formájában. E két párt megalaku­lásával azután a politikai rendszer átalakításának második szakasza is lezárul.

A szociáldemokrata párt várhatóan a tudományos és az alkotó értelmiség pártjává formálódik. Kezdetben támogatják majd a tisztviselők, a szövetkezetiek, a diákság és a közigaz­gatási hivatalnokok. Az újságíró-társadalom, amely okkal te­kintheti az SZDP-t sajátjának, az SZKP-val szemben alterna­tív pártként fogja népszerűsíteni, megteremtve ezzel, akarva-akaratlanul, a szociáldemokrácia kultuszát. (…) Ide, a szoci­áldemokrata pártba, a totális uralom híveinek talán újabb gyűjtőhelyére igyekeznek majd – ahogyan ez a történelemben lenni szokott – a karrieristák, a konjunktúralovagok és a zug­politikusok. Frakciók szervezése és „árnyékkabinetek” felállí­tása a szovjetekben és a végrehajtó bizottságokban, a fontosabb állami döntések meghozatalára alkalmas parlamentfe­letti és parlamenten kívüli formák kialakítása, a közvélemény manipulálása „kerekasztal-tárgyalások” látványával és „Pol­gári Akció” típusú szervezetekkel (a Csehszlovákiában életre hívott Polgári Fórum, a romániai Nemzeti Egyetértés Bizott­sága stb. mintájára) – mindez alkalmasint megtalálható lesz a szociáldemokraták eszköztárában, és felhasználásuk egyet­len célt szolgál majd: biztosítani az SZDP vezetőinek helyét a megalakítandó új kormányban…

Ami a formálódóban lévő Szocialista Pártot illeti, ma ez az egyetlen olyan politikai struktúra, amely következetesen, jóllehet korántsem elég hatékonyan, képviseli a „baloldali” erők érdekeit. A szocialisták a „hatalom tortájának” elosztása körüli általános marakodás idején árnyékba húzódtak, és a Bi­zottság a Szocialista Pártért csak az 1989 nyarán és őszén szervezett bányász-sztrájkok után alakult meg. Nem az „infor­málisok”, hanem a sztrájkbizottságok és a független szak­szervezetek vezetői adtak hangot elsőként a követelésnek: „Szocialista Pártot!” Ezért, ha a szocialisták mégis rászánják magukat az önszerveződésre, és nagypolitikai játékokba kez­denek, nehéz sors vár rájuk. Nemkívánatosnak tekintik őket az ortodoxok (mivel a szocialisták a fennálló rend legelszán­tabb kritikusai), csakúgy, mint a liberálisok.¹² A szocialistákat igyekszik majd lejáratni – mint ahogy már teszi is – a liberális sajtó, azzal, hogy a Dolgozók Egyesített Frontjainak eszméit és jelszavait tulajdonítja nekik. A hatalom szervei sztrájkok szervezésével fogják vádolni a szocialistákat, és az sem ki­zárt, hogy őket tekintik majd az első számú ellenségüknek. Már csak azért is, mert a sztrájk az egyetlen dolog, amitől a kormány fél, és nem ok nélkül, hiszen ő a ludas benne. A maxi­mális „segítség”, amit a kormány a gazdasági reform folya­matában az úgynevezett szocialista vállalatok dolgozóinak nyújthat, további lezüllesztésük, tudniillik azzal, hogy lehetővé teszi a munkabér növelését változatlan – ha nem rosszabb – teljesítmény mellett…

Egyszóval, akarjuk vagy sem, előbb-utóbb Oroszország­ban is megjelenik egy a lengyel „Szolidaritáshoz” hasonló mozgalom, és a szocialisták e mozgalom szervező erejévé válhatnak. Kérdés persze, hogy a szocialista párt tömeges szervezetté válik-e, amely hatékonyan tudja képviselni a „bal­oldali” mozgalom eszméit, „baloldali” reformokra még sok te­kintetben felkészületlen országunkban. Lehet, hogy ugyanazt az utat járja be, mint a „Szolidaritás”, és a két alternatíva – ha­talom vagy szocializmus – közül az elsőt választja? A választ ezekre a kérdésekre csak az idő adhatja meg…

III. A „második vonal” pártjai

(A politikai demokrácia kialakulásának harmadik szakaszáról)

(…) Mire jutottunk a peresztrojka öt évének elteltével? Új ar­cok a szovjetekben és új pártok, független szakszervezetek és szólásszabadság, amely útszéli gyalázkodássá és a bul­vársajtót megszégyenítő pocskondiázássá fajul, sztrájkbizott­ságok és pártszakadás az SZKP-ban – változtatott-e mindez bármit is az életünkön? Esetleg csak arról van szó, hogy az, ami ma végbemegy, nem egyéb, mint az esedékessé vált eny­hülés, és az újsütetű elnöki tanács valójában már azt fontol­gatja, hogy ideje elővenni a kulcsot és meghúzni a meglazult csavarokat? Lehet, hogy csak látszat, csak mi hisszük úgy, hogy a politikai szférában nagy és visszafordíthatatlan válto­zások mennek végbe?

Valóban, a politikai folyamatok mozgalmassága, az ala­kuló szervezetek tarka sokasága és az általános megillető­döttség attól, hogy a „mieink” végre bejutottak a Kremlbe-va­lahogy feledtette velünk, hogy a felszín, a látszat még nem a lényeg. (…)

A mostani helyzetnek továbbá az is jellemző vonása, hogy eltérően a köztársaságoktól, ahol a tömegmozgalmak jelentik a meghatározó politikai erőt (Népi Front, Mozgalom a Peresztrojkáért stb.), Oroszországban ma nincsenek meg egy valóban tömegméretű demokratikus mozgalom felté­telei (és ennélfogva nincsenek meg a valóban forradalmi re­formok, a hatalomváltás feltételei). A köztársaságokban a kü­lönböző politikai erők által kitűzött célok vektorai sok tekintet­ben egybeesnek: azok, akik a nemzeti függetlenséget köve­telik, Moszkvát, a központot tartják ellenségüknek; akik a rendszer ellen harcolnak, ugyancsak a központtal társítják a rosszat. Persze semmi sem képes úgy összeforrasztani az embereket, mint egy közös ellenség. Egyébként Kelet-Európa országaira is jellemző volt, hogy a totalitárius-autoritariánus rezsimek széthullásának időszakában egybeestek a különböző politikai erők céljainak vektorai, ami csaknem szavatolta a népi tömegmozgalmak sikerét…

Oroszországban minden sokkal bonyolultabb. A nemzeti eszme előtérbe állítása most, vagyis az általános demok­ratikus jellegű feladatok megoldása előtt, nem annyira összekovácsolja, sokkal inkább megosztja a nemzetet. Kinek előnyös az, ha a társadalom demokratizálásának fel­adatát háttérbe szorítják? Persze hogy a hatalom birtokosai­nak. (…)

Nem tudtak tömegméretű, általános népmozgalommá válni az 1988-ban alakult népi frontok. Az oroszországi, a moszkvai, a leningrádi Népi Front egyaránt foglya maradt a helyi érdekeknek. Röviddel a szovjetek népi küldötteinek vá­lasztása előtt Oroszország demokratái még egy kísérletet tet­tek arra, hogy megszervezzék a népmozgalmat – ezúttal a vá­lasztási klubok és társaságok mozgalmát. De ez a mozgalom sem vált – mindenekelőtt szűkre szabott funkciója miatt – tö­megméretűvé.

Ezért azután a politikai csoportosulások 1989-1990 for­dulóján megegyeztek abban, hogy a politikai tevékenység szervezésében vissza kell térni a régi, bevált formákhoz, a pártszerű struktúrákhoz. Új pártok alapítása, amelyek a kü­lönböző mozgalmak szervező erejévé válhatnak: ennél jobbat – mit lehet tenni – még nem sikerült kitalálni.

Igen, de mikor látják ezt be azok, akiknek az érdekében alakulnak az új politikai pártok? Mikor jutnak el oda a munká­sok, az értelmiségiek, a parasztok és a többiek, hogy a gyűlésezések, a kormányhoz intézett beadványok helyett rászán­ják magukat a cselekvésre: a minisztériumok és a hatóságok leépítésére, és arra, hogy saját kezükbe vegyék a termelés eszközeit? Láthatóan majd csak a kormány reformjainak bu­kása után…

Egyelőre az ígéretek, hogy az ezredfordulóra átalakul az életünk, megtették hatásukat: a tömegek immár sokadszor (és talán nem is utoljára?) beérték a reménnyel, bíztak a cso­dában. Közben valódi reformokat nem hajtottak végre. Ennek az a következménye, hogy a régi hivatalos struktúrák összeomlása és tekintélyük hanyatlása sokkal gyorsab­ban megy végbe, mint az újak kialakulása. Hogy mivel fenyeget a politikai szférában keletkező űr, a hatalmi vákuum, az autoritás hiánya, már tudjuk: az önmagukat diszkreditált ósdi hatalmi struktúrák csődje nyomán és új, hatékony és konstruktív szervek hiányában az irányító posztokat a legfürgébb, és, mint lenni szokott, a legelvtelenebb politi­kai vezetők foglalják el.

A politikai változások ingája balról jobbra mozdult el (vagy jobbról balra?): a rendszer totalitarizmusától totális tagadásá­ig. Ha a társadalomban végbemenő folyamatok megítélésé­ben hiányzik a józan, a „liberális-demokrata skizofréniától” mentes helyzetfelmérés, ha figyelmen kívül hagyják a külön­böző társadalmi helyzetű csoportok valóságos érdekeit – köz­tük annak a munkásosztálynak az érdekeit, amely 1988 nya­rán kellően tanúsította képességét arra, hogy a politika önálló szubjektuma legyen -, akkor csaknem hiábavaló az erőfeszí­tés: legfeljebb a totalitarizmus formaváltozását, nem pedig teljes felszámolását eredményezi. De mi lehetne az „arany közép” e két pólus között, pontosabban az, ami mindkettővel szemben alternatívát jelent?

Csak a demokrácia fejlett, hatékony intézményei jelent­hetik a totális uralom meghaladásának garanciáit. A demok­ratikus mechanizmusoknak, a jogi, szociális és politikai biztosítékok kifejlett rendszerének megléte hagyomá­nyosan feltételezi a „baloldali”, szocialista erők tömbjé­nek jelenlétét a társadalomban. Vannak-e nálunk „baloldali­ak”? Sajnos, a „baloldali” erők blokkja, mint már megjegyez­tük, egyelőre csak alakulóban van. Ide tartoznak ma az „Össz-oroszországi Bizottság a Szocialista Pártért” és az újszocialisták bizottságai – ezek a jövendő Szocialista Párt szekciói – a Szovjetunió Szociáldemokráciájának egy része, A Szovjet Szocialista Szakszervezetek Egyesülésében tömörülő füg­getlen szakszervezetek közül jónéhány, a munkásmozgalom (sztrájkbizottságok és munkásbizottságok), a társadalmi, te­rületi és termelési önkormányzat fejlesztésére szerveződött mozgalom, az Oroszországi Demokratikus Szocialista Társu­lás, a Szocialista Ifjúsági Föderáció, potenciálisan ide tartozik az SZKP-ban alakult Demokratikus Platform támogatóinak egy része és sok más szocialista irányultságú klub, egyesülés és szervezet.¹³ Ahogy mondani szokás, nem sok …

Ha ma a „baloldali” erők szervezettségi szintje ala­csony – kis számú és szétszórt csoportok együttesét al­kotják, és nem szerveződtek hatalmas, a politikai refor­mok menetét komolyan befolyásolni képes tömegmozga­lommá -, akkor ez ugyancsak a totalitarizmus következ­ménye.

A totalitariánus rezsimek a hatalom megtartása érde­kében – és számukra ez a legfőbb – esetenként „átalakul­nak” totalitariánus-liberális rendszerekké. Válságok ide­jén az uralkodó osztály hajlandó előjogainak – sőt, akár hatalmának is – egy részét megosztani az őt kiszolgáló tu­dományos, alkotó értelmiségi és technokrata elittel (volta­képpen ez történik most is), amely közismerten a liberaliz­mus társadalmi bázisát alkotja; de soha nem osztja meg azokkal, akik egyedül munkájukból élnek és nem jövede­lemből. Jószántából persze még soha egyetlen totalitariánus rezsim sem tért át a kormányzás demokratikus formájára.

Mindig elfojtotta a valódi néphatalom megteremtésére tett kí­sérleteket és elsősorban a munkásmozgalmat, a független szakszervezeteket, a belőlük kifejlődő pártokat, egyszóval mindazt, amit a klasszikus politológia a „baloldali” erők között tart számon.

Oroszországban ma életbevágóan nagy szükség van olyan politikai struktúrákra, amelyek képesek megteremteni a „baloldali” erők tömbjét, mivel csak egy ilyen tömb megléte, a „baloldali” mozgalom széleskörű támogatottsága, a népes­ség legkülönbözőbb rétegeiben kivívott tekintélyének növe­kedése lehet a garancia a társadalom valóságos demokrati­zálására, forradalmi átalakításának visszafordíthatatlansá­gára.

A politikai rendszer demokratizálásának harmadik szakasza a meglevő pártok közötti viszonyok tisztázásá­nak, kapcsolataik meghatározásának és a politikai erők blokkokba tömörülésének szakasza lesz. Az „első vonal” pártjai között üresen hagyott politikai mezőt a „kis” pártok töl­tik majd be, amelyek azután blokkokba tömörülnek. Ebben a szakaszban számítani kell gyakorlatilag a legkülönbözőbb pártok alakulására, amelyek a társadalom jelenlegi struktú­rája mellett egyáltalán lehetségesek: ilyen lehet egy paraszt­párt, amely a szövetkezetieket és a kisebb parasztgazdasá­gok tulajdonosait fogja képviselni, valamiféle Szabad Munka Pártja (a közép- és nagyvállalkozók érdekeinek védelmére), egy munkáspárt (ez mintegy kiegészíti a Szocialista Pártot, amely természetszerűleg nem tudja és nem is akarja majd az egész munkásosztály érdekeit képviselni). Nem marad párt nélkül persze az egyház sem, és teljes hangerővel meg fog­nak szólalni a Zöldek, a kommunista párt átalakul a „demok­ratikus szocializmus” pártjává, az SZKP „balratolódására” pedig válaszképpen létrejön egyfajta oroszországi nemzeti, illetve néppárt. Az ötletekben oly gazdag oroszországi értel­miség bizonyára nem éri be a meglevő másfél tucatnyi párttal, és újabbakat fog kitalálni…

A már létező és ezután alakuló pártok nagy része igényt támaszt majd arra, hogy a különböző – „baloldali”, „jobboldali”, demokrata vagy hazafias – tömbök valame­lyikének a „magja” legyen. Ami a „baloldaliakat” illeti, kívá­natos lenne, hogy ebben a tömbben találják meg helyüket a szocialisták mellett a parasztpárt, a „Zöldek”, a „demokra­tikus kommunisták” – ha lesznek ilyenek -, az anarchisták, a „szövetkezeti szocialisták”, a neomarxisták, a neotrockisták és mindazok az egyéb szervezetek, amelyek kedvező irányú politikai fejlődésük révén valóban „baloldaliakká” válhatnak.

A „baloldali” pártok nem létezhetnek a munkások, a mű­szaki-technikai dolgozók, a diákság, az értelmiség stb. tö­megmozgalmának támogatása nélkül. (Gondoljunk az „új baloldal” mozgalmára, a lengyel „Szolidaritásra”…) A „balol­daliak” a szó szoros értelmében csak akkor válhatnak ütőké­pes erővé, amikor a tömegek már kezdik felismerni érdekei­ket, követelik kielég ítésüket a hatalomtól: kimennek az utcára, sztrájkokat szerveznek (ha más eszközük már nincs), bojkot­tálják a kormányzat döntéseit és így tovább. Kérdés, hogy az 1989 nyarán tapasztalt helyi fellobbanások kiterebélyesednek-e szervezett mozgalommá, s ha igen, mikor. Hiszen az egész oroszországi munkásosztály – az a mindössze 1-2 százalék -, amelynek nevében az 1917-es szocialisták fellép­tek, a húszas években eltűnt. A lumpenek – paraszti jövevé­nyek-akik az iparosítást végrehajtották, tulajdonképpen nem tekinthetők munkásosztálynak. Az államilag adományozott fi­zetés, a gyötrelmek, amelyeket a rendőrhatóságok módjára működő szakszervezetek és hivatalok okoztak, megtették ha­tásukat: ezek az emberek a valódi munkássá, a „magáért való osztállyá” váláshoz vezető útnak egyelőre csak a kezdetén vannak.

Hasonló metamorfózison ment és megy át az orosz értel­miség is, amely annak idején a nomenklatúrát alkotó osztály kiszolgálója lett. Megértjük-e valaha is, hogy a tanítók, az or­vosok, az egyetemi tanárok sztrájkba lépnek? Nincs kizár­va…

Összegezve tehát, a politikai demokrácia kialakulásának harmadik szakaszában, miután megjelentek a „második vo­nal” pártjai és elfoglalták a „nagy” pártok közötti politikai teret, a politikai erők blokkokba tömörülnek. Feltehetőleg négy ilyen tömb szerveződik majd, vagyis nem több és nem kevesebb, mint amennyinek lennie kell. Fölösleges lenne itt újra ismétel­getni, hogy miféle blokkok ezek, és milyen pártok és politikai struktúrák alkotják majd. Csupán annyit jegyzek meg, hogy a politikai helyzet további alakulását nem az „élcsapat” és a liberálisok szembenállása fogja meghatározni, ahogyan ez a politikai demokrácia kialakulásának első és második szakaszában történt, hanem egyre inkább a „baloldali” de­mokraták és a „jobboldali” autoriterek szembenállása.

„Kétpártrendszer” – a két legerősebb és egymással ver­sengő párt dominanciája, a „köréjük települt”, hozzájuk csat­lakozó kisebb politikai struktúrákkal – jellemzi ma a legtöbb fejlett országot, amelyek bejárták a polgári társadalom és a politikai demokrácia hosszú útját: az Egyesült Államokban a demokraták és a republikánusok, Angliában a konzervatívok és labouristák, az NSZK-ban az SPD és a CDU-CSU stb. Oroszországban a polgári társadalom kiépülésének a job­bágyfelszabadítástól 1917-ig terjedő története ugyancsak két politikai erőcsoport szembenállását mutatja. „Nyugatosok­nak” és „szlavofileknek” hívták őket. Hét évtized múltával Oroszország visszatér egykori önmagához. Új „nyugato­sok” és új „szlavofilek” – azt hiszem, nemsokára e szerint az elv szerint fogják osztályozni az Oroszországban lé­tező politikai mozgalmakat és struktúrákat; annak ellené­re, hogy a politikai lexikonokban bizonyára más – nem nem­zeti-állami, hanem politikai alapon megalkotott – fogalmak kapnak elsőbbséget, amilyen pl. a „baloldali” és a „jobbol­dali”. Várható-e, hogy országunkban a „baloldaliak” vala­ha is fölébe kerekedjenek a „jobboldaliaknak”, vagy pedig Oroszországnak az a sorsa, hogy mozgása felfelé haladó spi­rál helyett zárt körpályán mozogjon: a totalitarizmus rendsze­rétől a rendszer tagadásának totalitásáig, a totális önkénytől a totális liberalizmusig, amelyet azután rövidesen felvált a totá­lis uralomnak egy újabb formája? Az embert akaratlanul is le­nyűgözi A. I. Herzen jóslata, aki 150 évvel ezelőtt megmondta: „A szocializmus valamennyi fázisában ki fogja fejleszteni ön­nön végleteit, a badarságokat. És akkor a forradalmi ki­sebbség titáni kebléből újra feltör majd a tagadás kiáltása, és újra elkezdődik a halálos küzdelem, amelyben a szocializmus a mai konzervativizmus helyét foglalja el, és győzelmet arat felette az eljövendő, előttünk ma még ismeretlen forradalom.” (Epilógus, 1849.)

(Ford.: Tomori Lajos)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. A szerk.

Jegyzetek

1 Helyesebb volna párt nélküli rendszerről beszélni, mivel az SZKP nem tekinthető a szó klasszikus értelmében pártnak, még csak politi­kai szervezetnek sem. Az SZKP az állami, pontosabban az államfe­letti struktúra része.

2 Nem vizsgáljuk itt a szövetséges köztársaságokban működő politi­kai mozgalmakat. Az elemzés az oroszországi föderációra, illetve az egész Szovjetunió területén működő politikai szervezetekre, moz­galmakra és áramlatokra szorítkozik.

3 Itt a totális hatalom adott intézményéről, az SZKP-ról van szó, nem valamilyen általános értelemben vett totalitarizmusról.

4 Federacija szocialisztyicseszkih objegyinyenyij i klubov (FSZOK) – 1987 januárjában alakult; Vszeszojuznij szocialno-polityicseszkij klub (VSZPK) – 1987-ben alakult; Moszkovszkij Narodnij Front (MNF): Rosszijszkij Narodnij Front (RNF).

5 Persze két lábon állni könnyebb, mint egy lábon… Igaz, az ilyen két lábon állást (a „jobboldaliak” és a „baloldaliak” érdekeinek manipu­lálását) némelyek centrizmusnak nevezik, mások szerint ez „két széken ülés”, ismét mások azt mondják: elvtelenség …

6 Mihail Maljutyin a Marxizmus-Leninizmus-Oktatók Egyesített Frontjaként aposztrofálta a szervezetet, ami nézetem szerint igen­csak közel jár az igazsághoz.

7 Például a „Demokratikus Oroszország” platform híveinek listáin szép számban találhatók a nomenklatúra tagjai, akik egyelőre (a vá­lasztási kampány idejére) színt váltottak. Moszkvában a Komszomol Kirov-kerületi bizottságának derekas erőfeszítései nyomán felkerült a „Demokratikus Oroszország” platform híveinek listájára Sz. Szmirnov – az a Komszomol kb-titkár, aki annyi mindent megtett az ifjúsági szervezetben a demokrácia elfojtására, hogy felkerülése erre a listára nem egyéb, mint a Demokratikus Platform lejáratása.

8 Gondoljunk arra, hogy például a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsá­ban milyen alapon sorolnak valakit a demokraták közé: aki az alkot­mány 6. cikkelyének eltörlése mellett szavaz, demokrata, aki ellene, konzervatív; aki a piacra és a magántulajdonra voksol, az demokra­ta, aki ellene, az konzervatív – és így tovább.

9 Azok a 10-15 (maximum 50) főből álló csoportosulások, amelyek 1988-ban és 1989-ben pártnak nevezték magukat, valójában nem­igen tekinthetők annak. Véleményük szerint az olyan szervezetek minősíthetők pártnak, amelyek meghatározott társadalmi csopor­toknak abból a szükségletéből alakulnak, hogy szervezetileg egy­ségbe tömörüljenek érdekeik érvényesítésére. Azokat a csoporto­sulásokat, amelyek jószerével semmit és senkit sem képviselnek önmagukon kívül, indokolatlan lenne a pártok közé sorolni.

10 Kivéve azokat az eseteket, amikor a „szocializmus” kifejezést a tö­megmozgalmak hullámain hatalomra jutott diktatórikus rezsimek éppen e tömegek félrevezetésére használták fel. így volt ez a nem­zeti-szocialista Németországban, így történt nálunk is.

11 „ A „dolgozók” kifejezést annyira lejáratták a sztálinizmus ideológu­sai – most még tetejébe a „Dolgozók Egyesített Frontjai” szervezet is a cégtáblájára írta – hogy sokakban émelygést kelt. Dehátmitte-gyünk, ha azoknak a megnevezésére, akik munkából, nem pedig jövedelemből élnek, egyszerűen nincs más szó.

12 „Önöknek hatalmas megrázkódtatások kellenek, nekünk hatalmas Oroszország” – ismétlik némelyek P. Sztolipin szavait; „elegünk van a kisajátításokból” – mondják mások. De végtére is mindaz, ami országunkkal 50-70 évvel ezelőtt történt (hatalmas megráz­kódtatások, kisajátítások stb.), nem a munkásmozgalom miatt történt, hanem éppenséggel a hiánya miatt, Oroszország mun­kásosztályának számbeli gyengesége, megfélemlítettsége és el­szigeteltsége miatt.

13 Itt csak azokat a struktúrákat soroljuk fel, amelyek nemcsak frazeo­lógiájukban, hanem lényegük vagy legalábbis tendenciájuk szerint „baloldaliak”.

„Pártok harca a dolgozók pénzén”

(Mit kell tudni a Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetségéről?)

Az 1989 tavasza óta szerveződő és 1989 decemberében formálisan is megalakult szervezet pártként működik. Az SZKSZ önfinanszírozó, amennyiben semmilyen állami támogatást nem kap. Tehát kiadásait nem az adófizető polgárok pénzéből, hanem a tagok és szimpatizán­sok felajánlásaiból fedezi. Tevékenységében főleg pedagógusok és szociális dolgozók vesznek részt, de munkáját diákok és nyugdíjasok is segítik.

Az SZKSZ-t nem a politikai hatalomban való részesedés vágya, hanem az emberi kiszolgáltatottság és a szociális gondok miatti aggo­dalom hívta életre. Eddig megvalósult főbb törekvései:

• ingyenes jogi segítségnyújtás;
• munkanélküli értelmiségiek klubjának szervezése;
• állami gondozott gyerekek segítése;
• nyomorenyhítő alapítvány létrehozása.

Az SZKSZ önszerveződő alapon tevékenykedik. A szervezeten belül semmilyen hierarchia nem létezik. Nincsenek vezetők és veze­tettek, döntéshozók és alárendeltek. Egy-egy feladat ellátásakor min­denki szakértelme és képességei szerint válik feladatvállalóvá – és ennyiben „alkalmi” vezetővé.

Az SZKSZ plakátjai és állásfoglalásai elsősorban az állami pa­zarlás és a növekvő nyomor kiáltó ellentétére próbálják a figyelmet irá­nyítani. A szervezet levélcíme: 1675. Bp. Pf.: 91.

A Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetségének Alapítólevele

A politikai pluralizmus megteremtése nem csökkentette az országban a szegénységet, sőt az utóbbi időkben gyorsan emelkedik a súlyos anyagi gondokkal reménytelenül küszködők száma. Hazánk állampol­gárai tömegesen ismerik fel, hogy megélhetésük a jövőben még a je­lenleginél is kevésbé biztosított. Egyre több dolgozót fenyeget az elbo­csátás és a munkanélküliség. Ezzel egyidejűleg növekszik az infláció. Emelkedik a halmozottan hátrányos helyzetűek száma. A fiatalok többségének semmi esélye arra, hogy tíz-húsz éven belül lakáshoz jus­son. A pályakezdők joggal félnek, hogy nem találnak munkát. A kis­nyugdíjasok mindinkább nyomorognak, mivel jövedelmük egyre ke­vésbé tart lépést az áremelésekkel. A több gyermeket nevelőknek a legalapvetőbb szükségletek kielégítése is növekvő gondot okoz. A be­tegellátás romlik, a gyógyszerek árát újra meg újra felemelik. Az állam gyorsuló ütemben szünteti meg a fiatalok, betegek, öregek, nagycsalá­dosok segítését. Az újonnan alakult pártok többségét is csak a hatalom megszerzése érdekli, és legfeljebb ennek eszközeként emel szót a rá­szorulókért. Az emberek kiszolgáltatottságának érzését a politikai li­beralizálás nem csökkentette, sőt a vele együtt járó gazdasági liberali­zálás tovább fokozta a kiszolgáltatottságot.

A nyugalomra és egészséges környezetre vágyó emberek ki van­nak téve a legkülönbözőbb környezeti ártalmaknak. A nemzetgazdászok a természetet és az embert feláldozzák a gazdasági növekedés és a nyereség gyarapítása érdekében. A politikai bürokrácia segíti őket emberellenes és környezetellenes törekvéseik megvalósításában. Egyre elviselhetetlenebb méreteket ölt a természet iparszerű pusztítá­sa, a levegő és a vizek egészségkárosító szennyezése, a természeti fo­lyamatok egyensúlyának megbontása. E jelenségektől elválaszthatat­lan a légzőszervi, rákos stb. megbetegedések számának gyarapodása.

A társadalmi környezet – gondatlanság, haszonlesés és tudatos manipuláció miatt bekövetkező – rombolása megfertőzi az emberek mindennapi életét, megszünteti annak nyugalmát. A politikai vezetés pazarlása és hibás gazdaságpolitikája következtében a dolgozók több­sége nem tud 8 órai munkából megélni. Az általános hajszoltság rom­bolja a lakosság erkölcsét, és fizikai valamint idegállapotának látvá­nyos romlásához vezetett. Népbetegség a neurózis, az alkoholizmus, gyakori az öngyilkosság.

A fiatalok, nyugdíjasok, kisjövedelműek, nagycsaládosok, bete­gek, munkanélküliek magára maradása nemcsak az egyes egyént fe­nyegeti, hanem a nemzet egésze számára is veszélyes: ismétlődő társa­dalmi robbanások kockázatát vetíti előre. Ezt elkerülendő, szükséges a szegénység és kiszolgáltatottság mérsékléséért tenni akaró emberek összefogása, cselekvő szolidaritása.

Az SZKSZ programpárt, a bérből és fizetésből élők, a megélhe­tési gondokkal küzdő fiatalok és nyugdíjasok, a lakással nem rendel­kezők, a társadalomból kitaszítottak pártja. Olyan embervédő és kör­nyezetvédő szervezet, amely azt tekinti fő feladatának, hogy a legkü­lönbözőbb formákban tiltakozzon minden emberellenes és környezet­veszélyeztető jelenség ellen. Ezért valamennyi rendelkezésére álló hu­mánus illetve politikai eszközzel fellép a rászorulók anyagi megsegíté­séért és a kiszolgáltatottak védelmében. Szándékában áll megszer­vezni az ínséget szenvedők és kiszolgáltatottak társadalmi önvédel­mét. Tevékenységét a társadalmi szolidaritásra kívánja alapozni, szö­vetséget keresve minden hasonló törekvésű társadalmi és politikai szervezettel.

Az SZKSZ teljes tiszta jövedelmét a rászorulók megsegítésére fordítja. Bevételeiből nyomorenyhítő alapítványokat hoz létre. A szö­vetség képviselői tevékenységüket ingyen, bárminemű ellenszolgálta­tás nélkül végzik.

A Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetsége Gödöllői Csoportjának állásfoglalása az állami pazarlásról

Az utóbbi években gyorsuló ütemben növekszik az ország külföldi adósságállománya és költségvetési hiánya. A nemzetgazdaság drámai helyzetére hivatkozva a kormány drasztikusan csökkenti a szociális és

kulturális támogatások mértékét, emeli az árakat és a lakbéreket, több mint 50, illetve 100%-os kamatfizetést kényszerít a lakosságra, mun­kahelyeket szüntet meg – ezáltal egyre újabb rétegeket taszít a nyo­morba és a kétségbeesésbe. Ezekkel a „takarékossági” intézkedések­kel egyidejűleg folytatódik a nemzeti vagyonnal történő pazarlás. A kritikus gazdasági helyzetben – mélyen a lakosság zsebébe nyúlva – milliárdokat költ az ország egy hivalkodó világkiállítás előkészületei­re, nem létkérdést képező népszámlálásra, a tömegek szegénységét és kilátástalanságát nem enyhítő népszavazási és választási csetepatéra, fölösleges állami kiadásokra és a „népszórakoztatás” legkülönbözőbb költséges változataira. Oktatás- és szociálpolitikára nincs, de szóra­koztatásra és luxusra van elég pénze az országnak. Úgy látszik, a kor­mányzat annyira kapkod, hogy még a „kenyeret és cirkuszt” cinikus alapelvet is figyelmen kívül hagyja, és kenyér helyett is csak cirkuszt akar adni jelentős társadalmi rétegeknek. Kiáltó az ellentmondás a fel­színen mutatkozó gazdagság, luxus illetve a tömegek-anyagi, kulturá­lis és egészségbeli – elnyomorodása között. Vagy nem igaz, hogy a nemzetgazdaság a csőd szélén áll – és akkor teljesen indokolatlan a la­kosság kiszipolyozása. Vagy hitelesek a gazdasági válsághelyzetre vo­natkozó állítások – de akkor ennek a kormányzati takarékosságban is meg kellene mutatkozni.

A Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetsége a társadalmi béke és a nemzet jövője érdekében elkerülhetetlennek tartja, hogy a kormány mondjon le költséges luxuskiadásairól, szüntesse meg az áremeléseket és az elbocsátásokat, vezessen be mozgó (a megélhetési költségekhez igazodó) bérskálát.

Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetsége Gödöllői Csoport

A Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetségének állásfoglalása a tömeges elbocsátásokról

A kormányzat a gazdasági racionalizálásra hivatkozva tömeges elbo­csátásokat helyezett kilátásba. A beígért elbocsátási hullám azonban elkeseredést szül, és azzal a kockázattal jár, hogy a megélhetési lehető­ségeiktől megfosztottakat kétségbeesett cselekedetekre, sőt éhséglá­zadásra ösztönzi. Az elégedetlenség növekedése a társadalmi béke fel­borulásához, ezáltal bármilyen gazdasági ésszerűsítésre irányuló tö­rekvés megtorpedózásához vezet. Minden gazdaságracionalizálási kí­sérlet csak akkor lehet eredményes, ha nem lépi át az emberek tűrés­határát. A nemzetgazdaság és a munkavállalók közös érdekében szük­ségesnek tartjuk, hogy emberi és társadalmi katasztrófákhoz vezető létszámcsökkentések, munkanélküliség helyett részesítsék előnyben a fokozatos átmenetet: ahol feltétlenül szükséges, alkalmazzák a mun­kaidő csökkentésének módszerét az elbocsátások helyett.

Mint sok más baloldali értelmiségit, engem is gyakran megkérdeznek manapság, hogyan élem meg a marxizmus trónfosztását és a kommu­nizmus kimúlását Kelet-Európában. Másokhoz hasonlóan azt szoktam válaszolni: ez nem egy álom vége, hanem egy rémálomé.

Véleményem szerint a jelenlegi kelet-európai események aligha fordíthatják vissza azt a folyamatot, hogy egyetemeinken a hatvanas évek végétől szembetűnően növekszik a baloldali érzelmű oktatók száma, és az értelmiségi pályakezdők egyre nagyobb hányada viszonyul kritikusan az amerikai kapitalizmushoz.

Mi tagadás, Kelet-Európa ma divatos jelszavainak forrása nem a Kommunista Kiáltvány, de hát nem is A nemzetek gazdasága; inkább az Emberi jogok nyilatkozata meg a Tom Paine-féle Józan ész szavaira em­lékeztetnek. A prágai és moszkvai tömegmegmozdulások képei nem 1917 Szentpétervárát idézik fel; nekem sokkal inkább az 1964-es Berkeleyt vagy 1968 Párizsát juttatják eszembe.

Paradox módon, miközben a jobboldal „a gonosz birodalmának” bukását ünnepli, a baloldal is többé-kevésbé ugyanezt teszi, hozzátéve, hogy a hidegháború vége csak megerősíti a pártosodás szükségességét. A jobboldal viszont komoly másnapos fejfájással lesz kénytelen ráéb­redni, hogy ezek után nélkülöznie kell az „istentelen marxizmus” és a sztálinizmus rémképeit, amelyek hosszú ideig arra voltak hivatva, hogy megkérdőjelezzék az Egyesült Államok szocialistáinak erkölcsiségét, lojalitását, sőt, egyáltalán a demokrácia iránti elkötelezettségüket. Per­sze a baloldalnak is újra kell gondolnia egyet, s mást ám ez a kihívás még meg is szilárdíthatja a helyzetét az amerikai egyetemeken.

Tévedés lenne túlértékelni a kommunista világeseményeinek kiha­tását az USA baloldali tudományos értelmiségének pozícióira. Képvise­lőinek többsége nálunk nem a szocializmusra, hanem elsősorban a ka­pitalizmusra gondolt, amikor Marx követőjének vallotta magát. Márpe­dig az USA kapitalizmusa nagyon is tartotta magát Marx prognózisá­hoz: az utóbbi évtizedben egyre mélyült a szakadék a gazdagok és a szegények között, a bérek képtelenek voltak felvenni a versenyt az inflá­cióval, a fenyegető ökológiai válság meg a fokozódó pénzügyi spekulá­ció pedig világossá tette, hogy mennyire ésszerűtlen ez a gazdaság, amely kizárólag a dollár csáberejére támaszkodik. Mi több, a gazdasági hatékonyság növekedése csigalassúságúra csökkent, a pénzeszsákok pedig egyre nyíltabb politikai befolyásra tettek szert.

Van egy másik oka is, hogy a kelet-európai felfordulás miért okoz a vártnál kisebb problémát az amerikai marxisták számára. Kelet-Európa egyáltalán nem olyan útra lépett, amely valamiféle USA-típusú szabad-vállalkozásos kapitalizmushoz vezethetne. Persze tagadhatatlan, hogy hátat fordítván a bürokratikus tervezésnek, újabban nyitottabbá váltak a külföldi beruházások előtt, és egyre nagyobb mértékben hagyatkoznak a piaci mechanizmusokra – ez azonban önmagában még aligha vezet kapitalizmushoz. (A lenini Szovjetunió a húszas években ugyancsak je­lentős mértékű külföldi beruházást vonzott, és piaci jellegű reformokat vezetett be.)

Kelet-Európa ugyanakkor egy reagani gazdaságra sem vágyik. Egy, a New York Times-ban tavaly megjelent közvélemény-kutatás adatai szerint Csehszlovákiában a megkérdezettek 47%-a meghagyná a gaz­daság állami irányítását, 44%-uk vegyes gazdaságot szeretne, és csak 3% választaná modellül a kapitalizmust. Ugyanilyen meglepő ered­ményt hozott egy Szovjetunióbeli felmérés, ahol az derült ki, hogy bár a meglévő gazdálkodással való elégedetlenség a tetőfokára hágott, az em­berek többsége a központi irányításra való visszatérést preferálta, nem pedig a „szabad piacot”.

Az emberek Kelet-Európában azért vonulnak ki az utcára, mert demokráciát kívánnak, és véget akarnak vetni a gazdasági pangásnak. Az Egyesült Államok a maga elidegenedett választási rendszerével és lanyhuló gazdasági teljesítményével aligha szolgálhat mintául egy ilyen vállalkozáshoz; akkor már elfogadhatóbb modellnek látszanak Európa szociáldemokráciái: Svédország, Norvégia, Ausztria.

A kommunista világ eseményei végül azért sem ássák alá az ameri­kai baloldal programját, mert nem mondhatni, hogy ami elképzelése­inkben ez a világ a minta szerepét játszotta volna. Az Egyesült Államok baloldali értelmiségének gyökerei a hatvanas évek emberi jogi, háború­ellenes és feminista mozgalmaiban találhatók. A címkéknek sohasem tulajdonítottunk túlzott jelentőséget. Kutatásban és oktatásban sokan használtunk Marx műveiből származó eszméket, mint például hogy a társadalom osztályokra tagozódik, és hogy az ismeretek és nézetek mé­lyen összefüggnek a társadalmi körülményekkel és a gazdasági érdekekkel. Néhányunk marxistának nevezte magát, mások szocialistának, is­mét mások tartózkodtak mindkét megjelöléstől. Mindazonáltal többé-kevésbé mindannyian egyetértünk a tőkés társadalom bírálatában, és abban, hogy egy olyan valóban demokratikus hatalomgyakorlásra lenne szükség, amely nem a felhalmozott vagyon igényeire, hanem az egyszerű emberek szükségleteire van tekintettel. A gazdaságban, ha­sonlóképpen, egy demokratikusabb rend hívei vagyunk, amely bizto­sítja a nyereség igazságosabb elosztását, a munkahelyek demokratikus igazgatását, a beruházások demokratikus ellenőrzését, és amely felszá­molja a faji és nemi diszkriminációból eredő egyenlőtlenséget.

Sem a köztulajdon^* megteremtése, sem a piac felszámolása soha nem volt cél az amerikai szocialisták számára. Számba jöhető eszközök voltak egy korrekt berendezkedés és a demokrácia elérésére. Többek között azért neveztük magunkat új baloldalnak, hogy világossá tegyük: számunkra sem a tőke köztulajdona, sem a központi tervezés nem je­lenti a bölcsek kövét.

Amikor bírálóink a központosított bürokrácia híveinek minősítettek bennünket, egyszerűen nem fogták fel, amit hallottak vagy olvastak tőlünk. A baloldali értelmiség történelmileg azt a mélyen gyökerező, de­mokratikus amerikai hagyományt nyilvánította meg, amely Tom Paine-től az agrárpopulizmusig ível; a gazdálkodásban általában decentrali­zált gazdasági demokráciát szorgalmazott; a politikatudományban pe­dig támadta a tőkés rendszerű államot, mert az szemben áll a népi rész­vétélés a demokratikus elszámoltatás eszméjével.

Ám bármennyire igazságtalan volt is a vád, hogy a bürokratikus centralizmust képviseljük, időnként mégis sikerült ránk ragasztani ezt a címkét. Ennek két oka is van, és mindkettő megérdemelné, hogy a balol­dal komoly megfontolás tárgyává tegye.

Először is, a baloldal ritkán fejtette ki világosan, hogy pontosan ho­gyan is képzeli el a demokratikus társadalmat. Természetesen bárhogy képzeltük is, aligha voltunk olyan helyzetben, hogy megvalósítsuk; de mégis: az, hogy nem nyilatkoztunk ebben a kérdésben, hozzájárult, hogy a szocializmus fogalmát – alaptalanul – a köztulajdonnal és a köz­ponti tervezéssel asszociálják. Másodszor: Kelet-Európát és a Szovjet­uniót ritkán bíráltuk akárcsak megközelítőleg is azzal az energiával, amellyel a kapitalizmust támadtuk – részben azért, mert abban a fagyos ideológiai légkörben, amely a mcchartizmustól a reaganizmusig körül­vett bennünket, nem volt kedvünk részt venni a vörösök csépelésében, egy független kritika kifejtésének pedig nemigen láttuk lehetőségét. Össze sem tudom számolni, hányszor küldtek „vissza Oroszországba”, gyakran olyan gazdasági javaslataimért, amelyek Svédországban vagy. akár csak Kanadában is konzervatívnak számítottak volna.

A kelet-európai események ugyanakkor köteleznek is bennünket. Hiszen a népi mozgalmak ott azzal a gyakorlati problémával fogják szembetalálni magukat, hogy mi módon lehet megvalósítani éppen ezt az általunk mindeddig csak körvonalazott demokratikus szocialista tár­sadalmat. Kétség nem fér hozzá, hogy nemzetenként különböző pályá­kat járnak majd be, és ezek mindegyike potenciális aranybánya a balol­dali kutatások számára. Részben ezért is vizsgálják most nálunk a balol­dali elkötelezettségű kutatók a demokratikus szocialista társadalom szerkezetének alkotóelemeit, ezért igyekeznek ismét tisztázni az érdek­érvényesítés és a célul kitűzött gazdasági igazságosság viszonyát, ele­mezni a piacok, a munkahelyi demokrácia és a tervezés összefüggéseit. Eltérően a nagy gazdasági világválság [Great Depression] idején lefolyt hasonló jellegű szenvedélyes vitától, e mostaniban már képesek leszünk átfogóan felmérni nemcsak a kapitalizmus, hanem a központi tervezés negatívumait is.

A hivatalos marxizmus kimúlása nem kevésbé örvendetes, mintáz, hogy búcsút veszünk a bürokratikus szocializmustól. Az a Marx, akit ma Kelet-Európában temetnek, egy szimplifikált gazdasági determinizmus prófétája, nem pedig az a gondolkodó, aki arra tanít, hogy az egyszerű emberek küzdelmei alkotják a történelem lényegét, hogy a kapitalista társadalomban a munka egyre inkább nemcsak alulfizetett, de töredé­kes és értelmetlen is, hogy a kapitalizmus áruként kezeli az embert, ez­zel emberségében megalázza, összemberi kibontakozásában megbék­lyózza. S van Marxnak egy további tanítása is, mely ma Kelet-Európá­ban köszön vissza: az elnyomás maga hozza létre saját ellenzékét, hi­szen szolidáris közösséggé kovácsolja az elnyomottakat; ezért aztán a történelem útjának korszaknyitó felkelések a határkövei.

Ámde megtehetjük-e, hogy egyszerűen elhatárolódunk a marxiz­mus általunk oly kifogásolhatónak ítélt elemeitől? E kérdésre válaszo­landó, újra kell gondolnunk a marxi hagyomány lényegét. Mindeddig az a légkör, amely a marxizmust a terrorizmus szinonimájaként tüntette föl, visszariasztotta a baloldalt attól, hogy elfogulatlan bírálat tárgyává tegye a marxi teljesítményt és követőinek hagyományát. Állandóan ta­pasztaljuk, mennyi időnkbe és energiánkba kerül bebizonyítani, hogy Marx jelentős gondolkodó volt, akivel tanítványainknak feltétlenül meg kell ismerkedniük. Tekintettel azonban arra, hogy Marxnál vannak rész­ben vagy egészben félrevezető megfogalmazások is, például olyan té­mákban, mint a nemek, a környezet, az individuális választás stb., tág tere nyílik az újrafogalmazásoknak és kiegészítéseknek. Ez a régen ese­dékes újraértékelés már megkezdődött, tanúsítja két fontos új folyóirat is, az egyik a Rethinking Marxism [Újragondolt marxizmus], a másik a Capitalism, Socialism, Nature [Kapitalizmus, szocializmus, természet] címet viseli.

A kelet-európai bürokratikus centralizmus és a hivatalos marxiz­mus hosszú ideje kínos tehertétel volt az amerikai egyetemek baloldali értelmisége számára, nagy könnyebbség megszabadulni tőle. Nekünk is szembe kell néznünk a kelet-európai átalakulások kihívásával, de ma már szerencsére egy olyan intellektuális légkörben, amely nyitottabb, mint amilyet valaha is megértem.

(Ford.: Havas Ferenc)

The Chronicle of Higher Education, 1990. április

Samuel Bowles a közgazdaságtan professzora a massachusettsi egyetemen Amherstben. egy­idejűleg a Közgazdasági ismeretterjesztő központ [Center for Popular Economics] állandó gaz­dasági tanácsadója. Herbert Cintiss-szel együtt ő a szerzője a Democracy and Capitalism című könyvnek. (Basic Books, 1986.)

* Meg kell jegyeznünk, hogy a szerző itt és a továbbiakban a köztulajdon fogal­mát az absztrakt állami tulajdonnal ekvivalens kategóriaként kezeli. (A szerk.)

Életút interjú.

1939-ben születtem Pestszentlőrincen, harmadik gyerekként a csa­ládban. Édesapám Beszkárt-tisztviselő volt, vidékről került fel, egy szegény családból, írni-olvasni sem tudott az apja, egy zsidó bérlő ál­tal bérbe vett Esterházy-uradalmon éltek, tizennyolc éves korában ke­rült Pestre, és magánúton tanulva jutott el oda, hogy kistisztviselő le­gyen. Édesanyám mindig háztartásbeli volt, minket nevelt.

Iskoláimat Lőrincen végeztem, 53-ban fejeztem be a nyolcadik osztályt. Az élelmiszeripari szakis­kolába jelentkeztem, egy gyerek­kori jó barátom akkor már két éve oda járt, talán ezért, mert nem hi­szem, hogy különösebb ambícióm lett volna egyébként az élelmiszer­ipar felé.

A család nem tudott egyszerre iskoláztatni hármunkat, mert a bá­tyám egyetemre járt, a nővérem a középiskolát végezte akkor, így végül is úgy döntöttek, hogy ipari tanulónak adnak.

Aztán édesapámnak egy régi kollégája az MTH-ban, az akkori Munkaerő Tartalékok Hivatalában dolgozott, és akkor félig-meddig protekcióval kerültem a kispesti traktorgyárnak az iskolájába, az igaz­gató végigvezetett a folyosón, ahol a vitrinekben megmutatta a külön­böző szakmáknak a munkáit, és megkérdezte, hogy hát milyen szak­mát akarok. És nekem a legszebbnek az esztergályozás tűnt, mármint az esztergályozott munkadarabok, és tulajdonképpen így választot­tam szakmát.

Menet közben, a tanulóidő alatt nagyon megszerettem, bár a gyakorlati oldal volt inkább az erősségem, nem az elmélet. Ez talán abból is adódott, hogy rögtön kikerültem műhelybe, tehát nem tanmű­helyben dolgoztam, hanem rögtön a traktorgyárban. És az akkori idők egyik legjobb karusszel-esztergályosa mellett kezdtem a szakmát, egy olyan kollektívában, ahol tényleg meg tudtam tanulni azt.

Ebben a szakmában az számít jónak, aki sokoldalú. Minden munkát önállóan képes megcsinálni és a technológiáját is föl tudja építeni. Ehhez főleg tapasztalat, gyakorlat szükséges. Nyilván kell hozzá szélesebb körű ismeret, szakmai olvasottság is: ahhoz, hogy új dolgokat legyen képes valaki bevezetni. Nekem is voltak ilyenek. Meg hát az embernek legyen ötlete vagy merészsége, mert sokszor ezen is múlott. Még talán azt is idesorolnám, hogy megfelelő módon át is tudja adni ezeket a szakmai tapasztalatokat. Lehet, hogy egy szérián, egy szériamunkán az ember kitalál apróbb módosításokat, kipróbál valamit a gyakorlatban, ami könnyebbé teszi a munkát. A követel­mény, az elvárás az annyi, hogy meglegyen a darabszám, és jó le­gyen. Hogy aztán én azt baltával faragom vagy vídiával, vagy kera­mikus lapkával, az nem érdekes.

Na, most az ötvenes években azért ez nehezebb volt, mert elvárták, hogy egy ilyet az ember beadjon újításképpen vagy ésszerűsítési ja­vaslatként, illetve a normások figyelték állandóan az emberek teljesít­ményét, sokszor sajnos olyan is volt, hogy a normás elbújt valamelyik gép mögé, és onnan leste, hogy egy adott idő alatt mennyit csinál az ember, és ha úgy látta, hogy többet, akkor egyszer csak jött le a nor­ma, amiben, mondjuk, három perccel csökkent a normaidő. Sokan ép­pen ilyenek miatt nem mertek újítani. Volt olyan is, hogy megláttam a normást, és akkor kalapáccsal ütöttem ki a vídiát az esztergakésből. A szaktársak között ment ilyen cserebere, hogy valamit hogy lehet gyor­sabban, vagy könnyebben. Nagyon keserű tapasztalatom volt ezzel kapcsolatban, és ez örök életre meghatározta azt, hogy én nagyon szí­vesen segítettem, én egyszerűen nem tudtam szakmai titkot tartani. Ez egyébként egy érdekes eset volt, 56 nyarán történt. Egy olyan mun­kánk volt, a szovjet Sztalinyec típusú traktor lánckerekét csináltuk, egy másik, ugyancsak kezdő kollégával, és sehogy sem boldogultunk. Nagyon rossz volt a norma is, egyszerűen nem tudtunk vele keresni. Én 55-ben szabadultam, egyéves segéd voltam még csak. És akkor ez a munkatársam egyszerűen nem csinálta tovább, otthagyta. Más­nap én is ugyanígy tettem. Édesapám meg olyan ember volt, aki a hi­vatali fegyelmet nagyon tiszteletben tartotta, és el nem tudta képzelni, hogy hogy lehet, hogy én egy munkahelyről csak úgy hazajövök, és másnap bement a gyárba, és talán ez volt a szerencsém, mert kisült, hogy szabotálás miatt bírósági pert akartak indítani ellenem. Édes­apám akkor ott elmesélte a család bajait, hogy milyen borzasztó len: ne, ha én sem keresnék, mert valóban úgy volt, hogy ő javította a ci­pőinket, ő nyírta a hajunkat, amiben csak lehetett, minimumra szorí­tottuk a családi kiadásokat. Nekem inas koromban nem is volt saját ru­hám, két évig abban a fekete ruhában jártam, amit az állam adott. Azért is volt jó ez az inasiskola, mert tetőtől talpig felöltöztettek. A zok­nitól a zsebkendőig, mindent beleértve. Ami egy tizenöt éves srác szá­mára, aki már a lányok felé is kacsingat, nem volt feltétlenül előnyös, a középiskolás lányok szóba sem álltak az ilyen kicsit lenézett „nasikkal”. Ha valahol keresgélhettünk, akkor valahol ott az inasok között, de hát a vasiparban nem sok lány volt.

Tehát édesapám bement, és ott panaszkodott, másnap elkapott a főnök, aki egyébként egy nagyon rendes ember volt, és ő mondta, hogy „hát öregem, az a szerencséd, hogy apád bent volt, mert már föl volt adva a pártbizottságra az ügyed, és bíróság elé vitték volna”. Erre föl, hogy ez a balhé volt velünk, volt ott egy szaktárs, aki azt mondta, hogy adják oda neki ezt a melót, majd ő megmutatja, hogy ezzel lehet pénzt keresni. És ő, a maga gyakorlatával kitalált valamit, amivel tény­leg gyorsabban lehetett csinálni. Ezt kihasználva, beadta újításnak, megkapta érte a pénzt, szóval megcsinálta vele a maga bizniszét, és tett egy vállalást, hogy ő a kollégáiból, meg belőlem is az év végére sztahanovistát csinál. Énnekem ez szörnyen rosszul esett, mert ha benne ez a gondolat megvolt, akkor ennyi segítséget adhatott volna nekünk, és akkor nem kellett volna a sok cirkuszt végigcsinálni. Tehát hagyott bennünket napokig, hetekig kínlódni, ahelyett, hogy segített volna. És talán ez hagyott bennem egy olyan élményt, hogy én a ké­sőbbiek során soha semmit nem „titkoltam” el.

Egyébként, ha nem jön közbe 56 októbere, akkor sztahanovista lettem volna év végére, fiatalon, mert a százalékaim már megközelí­tették a 200-at. De a kereset, az nemigen jött fölfele, jelentett talán száz forintot, mert amivel sokkal többet teljesítettem, azok alacsony kategóriájú munkák voltak, úgyhogy ez végül is a borítékban nem je­lentkezett. Ezeket a kiválasztott embereket meg egy jobb kategóriájú munkával dobták meg, amivel könnyebben is csinálta meg a 200 szá­zalékot, és nyilván többet is keresett. Végül is nem lettem sztahano­vista, mert közbeszólt az 56.

Később aztán kitüntettek, valami véletlen folytán valahogy tíz­évenként. 62-ben a szakma kiváló dolgozója, 72-ben és 85-ben meg a gépipar kiváló dolgozója lettem.

Visszatérve 56-hoz: október elején engem baleset ért a munka­helyemen, rádobtam véletlenül az egyik munkadarabot a kezemre, el­tört az ujjam, gyakorlatilag én október 23-án betegállományban vol­tam. És én október 24-én hajnalban valami fura dübörgésre ébred­tem, fölkeltem, kint a konyhában égett a villany, apám és a bátyám be­szélgettek, én azt hittem, apám a munkába készül, mert messzire járt dolgozni, így elég korán kelt ő is. Akkor mondja a bátyám, hogy mi van, hogy ezek a szovjet tankok. És nagy vonalakban elmesélte, hogy mi történt a Rádiónál. Hát én teljesen föl voltam háborodva, itt ebből balhé lesz, teljesen félreértik a helyzetet, mindenáron öltözni akartam, és menni. Apám és a bátyám tartott vissza, ne menjek sehova, ez már annál komolyabb. Azért csak elmentünk a barátommal.

így visszagondolva, nekem nagyon vegyes volt a tapasztalatom, amit itt bent a városban láttam. Épp most ajánlottak fel egy jegyet az Operába, az ünnepségre 23-ára, kérdeztem a feleségem, elmenjünk-e, azt mondja nem. Aztán megkérdeztem, olyan műsor van, vé­gül is, jó volna elmenni, mert már tényleg régen voltunk az Operában, legalább két éve nem jutottunk el. Aztán végül is mondom neki, nézd nem a 23-ával van az embernek a baja, hanem az október 30-cal. Én nem tudom, szóval, én ezt az október 23-át el tudom fogadni, én eb­ben nem vettem részt sehol, az akkori első benyomások úgy hatottak, hogy ez egy pozitív dolog, de a későbbi napok bennem sajnos rossz tapasztalatot szültek. Amikor bejöttünk, és láttuk, hogy itt embereket mindenfajta előzetes ítélkezés vagy bírói ítélkezés nélkül csak agyonlőttek, agyonvertek, hát ezt láttam. Az Akácfa utcában láttuk, a Fehér Könyvben megvolt a neve annak az ÁVH-snak, mert végül is kisült, hogy ÁVH-s volt, de akkor én kérdeztem ott a tömegben, hogy honnan tudják, mert melósruha volt rajta, ott gőzölgött az agyveleje a falon, amikor odaértünk, akkor lőhettek agyon, és ott rugdosták utána is, meg minden. Én nem tudom, lehet indulatoknak, lehet szélsősé­geknek nevezni, a fiammal is sokat vitatkoztam, hogy egy ilyen szituá­cióba az ilyenek beleférnek-e. A bátyám például bement egyszer a Rádióba, és akkor ott éppen egy forradalmi gyűlés volt, és éppen állí­tották össze a listát, hogy kiket kell kinyírni.

Ezek énbennem is rögzültek. Én a mai napig sem tudom tiszta szívvel azt mondani, hogy forradalom, de azt sem tudom mondani, hogy ellenforradalom. Ez tényleg nagyon nehéz, és azt mondom, bár­hol, ahol ez szóba kerül, hogy kár vele annyit bíbelődni, ezt a történé­szeknek valóban tárgyilagos kutatással lehetne fölmérni, és talán ak­kor sem azzal a célzattal, hogy most ennek vagy annak minősítsük.

Azt mondom, hogy tény, mert ez benne volt a levegőben, hogy az egész előkészítésben széles tömegek vettek részt, akiknek elege volt az egész régi rendszerből, és azokat a változásokat valahol tényleg példának lehetett tekinteni, amik ebben az időszakban voltak; de amivé lett, az nagyon tragikus volt.

Hát nem tudom, én azért akkor ott olyan arcokat láttam, hogy azok ott tényleg nem forradalmárok voltak, azokról lesírt, hogy a harc kedvéért, vagy isten tudja miért vesznek részt. 17 éves voltam, énben­nem sem voltak letisztulva a gondolatok. Azok az ismerősök, hát mást ne mondjak, Lőrincen ott volt a légvédelmi tüzérlaktanya, onnan a srá­cok fele elment haza, elpucolt rögtön, az emberek ott megszállták, el­loptak mindent, a fiatal srácok kihordták a légvédelmi ágyúkat és meg­szállták az öreg temetőt, oda ásták be magukat. Most ha végiggondo­lom, ki volt ott, hát.. . Lőrincen egy nagyon érdekes helyen lakom, egy ilyen vízválasztó, vagy határmezsgye részen. Kertváros, ami a harmincas években betelepült erdélyieké, egyik oldalon a jobb mó­dúak telepedtek le, gyönyörű villákba, vele szemben meg az Oncsa-telepen nem ritka a 11-12 gyerekes nagycsalád. És a kettő között va­lahol ott voltunk mi, egy rövid sávban. És a 45 előtti jómódú középréte­geknek a gyerekei voltak ott ebben a buliban, meg azok onnan az Oncsáról. Hogy milyen indíttatással, már a jó ég tudja. Ezek fogták ott a fegyvereket. Nem félelemből, de talán nem is tudatosan, mi nem vet­tünk részt, már mi alatt értve néhány barátomat ebből a proli rétegből, vagy melósgyerekek. Velünk szemben lakott egy idős bácsi, egy asz­talosmester, ő is ott dolgozott a gyárban, benne még élt ez a régi tí­pusú munkahelyi fegyelem, ő minden reggel fölvert engem, és be kel­lett vele bicikliznem a gyárba. így tulajdonképpen a gyárban töltöttem ezeket az időket, ami megint tanulságos volt a számomra, mert itt ta­lán éppen azok voltak a leginkább hangadók, akik azelőtt is, egy ter­melési tanácskozáson is úgy kezdték a hozzászólásukat, hogy „én annak idején, az elnyomók ideje alatt…” Szóval egy ilyen nagyon pri­mitív, demagóg dumával ezek agitáltak a legjobban a sztrájk mellett is. Most ami érdekes, és a „mozgalmi iskolámhoz” hozzátartozik, egy em­ber, akit valójában én akkor ismertem meg. Egy régi szocdem. Ő még egy ilyen igazi szocdemes mozgalomban vett részt, ötventől volt bör­tönben, négy évig nem látta a családját, de nem is tudtak róla. És ez az ember nem hangadó volt, hanem ő volt a fék. Amikor ezek a régi nagy párttagok szavaltak, hogy de igen, sztrájkolni, meg ki a ruszkikkal, ak­kor éppen ő, a Feri bácsi volt, aki odaállt, hogy hát azért emberek, gon­doljuk végig, ha sztrájkolunk, nem lesz mit enni, és az országnak nem lesz mit eladni, nem lehet ezt csinálni. És ő próbálta azokat visszafog­ni. Bennem ezek akkor, lévén még 17 éves, nagyon megragadtak, és nagyon becsültem az öreget. Akkor a munkástanács ott a gyárban megalakult, akkor valóban a dolgozók választották, műhelyenként tevő­dött össze. Nálunk éppen azt a szaktársat választották be, akiről pa­naszkodtam, hogy sztahanovistát akart belőlem csinálni, mert szak­embernek nem volt rossz szakember. Jó szakembereket választottak, többé-kevésbé olyanokat, akiknek azért volt tekintélye, ők kezdték szervezni a munkát a gyárban. Mivel akkor az áramellátással zavarok voltak, áttevődött a termelés délutánra és főleg éjszakára. Voltak részlegek, amiket nem lehetett üzemeltetni. Tehát ezt megpróbálta szervezni a munkástanács, és nagyon jól szervezte. Elosztotta a munkát, a szociális helyzetet figyelembe véve igazgatta el az embere­ket, hogy ki maradjon a termelésben – nyilván az, akinek szüksége­sebb volt a pénz -, ki legyen esetleg gépkarbantartó egy fix összegért. Ugyanakkor valahonnan szereztek élelmet. Gondolom vidékről. És csinálták ezeket az akciókat, szinte azt amit 45-ben. Mert mesélték az öregek, hogy annak idején megcsináltak egy-két alkatrészt a trakto­rokhoz, és akkor leutaztak valahova egy rozzant autóval, ott elcserél­ték lisztért meg babért, följöttek és kiosztották a gyárban az emberek­nek. Ilyenekkel is foglalkoztak. A gyári munkástanács nem nagyon foglalkozott leszámolással, egy-két kirívó embert kirúgtak, de aki jó szakember volt, meg rendes ember, azt nem bántották. Itt az ember­ség volt, ami számított, mert a jó szakembert a melós réteg az tiszteli, legfeljebb azt mondják, hogy „hát most elmész, öreg, a gépre”.

December felé vált egyre erősebben politikaivá a munkástanács. Ez megint egy ilyen kettősség, hogy amikor megerősödött a rendszer, akkor előjöttek azok az emberek, akik valamilyen módon kompromit­tálták a múltat is. Magyarul, előjöttek ezek a rákosista emberkék. Pél­dául a pártszervezetben kik kerültek előtérbe? Nyilván bekerültek azok is, akiket ma talán reformkommunistáknak lehetne nevezni. Akik háttérbe voltak szorítva, éppen a normálisabb meggyőződésük miatt 56 előtt. De előjöttek azok is, akik Rákosi kiszolgálói voltak. A többie­ket meghurcolták, ezt tudom, figyelték, elvitték őket egy-két napra a rendőrségre, próbáltak besúgóhálózatot szervezni körülöttünk, már­mint munkatársakból. Ez nem ment. Mert a munkásokban eléggé megvan, megvolt a szolidaritás. Nekem mesélték, hogy mikor a Szabó bácsit elvitte az ÁVÓ, akkor elég komoly akció indult a műhely­ben, hogy segítsék a családját, amit aztán szintén rendőrileg kellett le­állítani, de ettől függetlenül titokban továbbra is segítették. De amúgy is érdekes volt egy ilyen gyárnak az összetétele, mert amikor én oda­kerültem, ebben a műhelyben a főjegyzőtől kezdve, a Kamara elnök­ségi tagjain át a Conti utcai kiebrudalt kurváig mindenki volt. De érde­kes módon 56-ban ezek az emberek sem voltak hangadók. Nagyon megdöbbentő számomra, hogy 56-ban azok voltak a hangadók, akik előtte is mindig ilyen hangadók voltak. Aztán a munkástanács a hiva­talos megszűnéssel együtt nálunk is véget ért, nem is tudom mikor szüntették meg, talán valamikor 57-ben. A zaklatások miatt nem tud­tak igazán tevékenykedni. Meg aztán 57-től azért sok olyan, hogy úgy mondjam, vívmány volt, ami miatt nem tudták továbbra is maguk mellé állítani a munkásokat. Tehát sok olyan követelés, amit a gyár­ban kértünk, az teljesült. Beindult a munka. Rendezték a normákat. Nem volt az a korábbi feszített norma. Megszüntették a bújtatott nor­marendezéseket, meg menesztették az elbújt normásokat. Meg­állapítottak egy plafont, nem lehetett 118%-nál többet teljesíteni, mert nem fizették ki, illetve egyre csökkenő arányban fizették a túltel­jesítést. Javultak a munkakörülmények is valamelyest. Tehát a ko­rábbi elégedetlenség nagyrészt megszűnt. És a melóst mindig a szük­séghelyzet kovácsolja össze, soha nem a jólét. így elhalt, de tudom, hogy problémáik voltak sokáig, hátrányuk volt abból, hogy munkásta­nácstagok voltak.

A régi, az nem gyorsan állt vissza, hanem lassan, fokozatosan, egyre erősödött. Tulajdonképpen a gyári KISZ-nek az alapításánál is ott voltam, nem márciusban, de májusban. Voltunk vagy tizenöten. Én valami teljesen újat vártam, hittem, és gondoltam, és meglehetősen bedobtam magamat. KISZ-titkár is voltam. Aztán rájöttem arra, hogy nem változik semmi, visszajön a régi, és vitába keveredtem a párt-instruktorral, aki felügyelte a KISZ-t. És azt mondtam, hogy így nem vagyok hajlandó dolgozni, és lemondtam, és közölte is, hogy el van fo­gadva, és tulajdonképpen vissza is vonulgattam a KISZ-ből is már. 57-ben beléptem a gyári színjátszó csoportba, és ez eléggé lekötött, mert eléggé komolyan vettük. Egyre jobban úgy éreztem, hogy nem tudom én ezt a politikai munkát vállalni. De ezek így folyamatában jöt­tek elő. Ez az idő, amikor megerősödik ez a – nem tudok jobb szót – rákosista régi vonal. Az apropót az adja, hogy a fülembe jutott, hogy állítólag a Rákosi vissza akar jönni. Én úgy éreztem, hogy ezt csak úgy lehet megakadályozni, hogy az ember ott van, és mint párttag tudja megakadályozni. Időközben, 67-ben kint voltam a Szovjetunió­ban, három hétig, éppen az amatőr színészkedésemből kifolyólag, egy Jancsó-film kapcsán, kint dolgoztunk, ott csináltuk a Csillagosok, katonákat.

Mit játszott?

Én voltam az első halott… És ott eléggé szabadon mozogtam. Elég sok olyasmit láttam, tapasztaltam, amit, mikor hazajöttem, és úgy me­sélgettem a szaktársaknak, behívatott az ottani párttitkár, és mondta, hogy jó, jó, hogy én ezeket láttam, de hát azért ne ugassak már, gon­doljam meg, hogy miket mondok.

És miket látott, mit tapasztalt?

Én akkor ott tapasztaltam a brezsnyevi személyi kultuszt, a félelmet, a nyomort, és akkor úgy fogalmaztam, hogy az orosz ember igénytelen­ségéből fakad, de hát nyilván ez egy kényszerű igénytelenség volt. Ebben a színjátszókörben én sokat tanultam. Nem az ottléttel csak, hanem annyira érdekelt a dolog, hogy sokát olvastam hozzá. Nem­csak ott, hanem később is, ezt folytatva az Ifjúsági Színházban, a Pin­ceszínházba kerültem, egy görög drámával kezdtük, az Iphigéniával, és akkor én meg, nem volt középiskolám sem, semmi, és akkor bele­vetettem magam a görög drámákba, Sztanyiszlavszkijt olvastam, meg ezeket, készültem rá.

Voltak komolyabb színészi ambíciói, vagy csak az amatőrködésig érdekelte?

Voltak. Nagyképűen mindig azt szoktam mondani, hogy akkora szí­nész lettem volna, mint Latinovits, de túl késő volt. Én húszéves ko­romban nősültem, huszonegy éves koromban gyerekem volt, nekifog­tam egy házépítésnek, amit a két kezemmel építettem, úgy gürcöltük össze, a feleségem is szegény családban nőtt fel, nem is család, az édesanyja nevelte fel egyedül, aki munkásasszony volt, tehát anyagi támogatást mi egyik helyről sem kaptunk. Tényleg a hasunkon, zsíros kényért zabálva tudtunk összerakosgatni annyit, hogy megvettünk egy telket a szülői háztól nem messze, és borzasztó olcsó építőanya­got szerezve, ömlesztett kubiktéglát hoztunk a gyárból, törmelékeket, és egy nyáron át ebből raktam a falakat. Nagyon be voltak határolva így a dolgok. 25 vagy 26 éves voltam, amikor elvégeztem az esti szí­nészképzőt a filmgyárban. Bárhova mentem volna, kezdő színész le­hettem volna csak, és a szakmában meg elég jól kerestem. És ráhan­goltam magam arra, hogy nekem elég az, ha így időnként kiélem ma­gam egy-egy filmben, behívtak, ott játszottam, jól meg is fizették, elég magas volt a napidíjam, tehát a lehetőségem megvolt, a gyárban ezt elég jól tolerálták, nyilván azért is, mert azért elvégeztem a munkámat. Nekem így is tetszett a dolog. Akkor is családcentrikus voltam, és el­sőnek mindig azt tekintettem. Sehol másutt nem is dolgoztam, csak a traktorgyárban, 14 éves korom óta. Nem ugyanabban a műhelyben, mert voltak azért változások, 72-ben kineveztek művezetőnek. Az is egy érdekesség volt az életemben, ami meghatározta talán a jövőmet. Mert rá egy évre átkerült a gyár a Rába Vagon- és Gépgyárhoz. Ami avval járt, hogy egy elég jelentős leépítés volt, engem mint művezetőt leépítettek, mivel én voltam a legfrissebben kinevezett művezető.

Amikor esztergályos voltam, az kényelmesebb volt. Nyolc óra munka, délután kettőkor befejeztem, hazamentem és kész. De mikor művezető voltam, éjszaka azon törtem a fejem, hogy hogyan hogy ke­rül munka az embereknek, sokszor én magam végeztem a segéd­munkát, hogy ne legyen fennakadás. Szóval szerettem volna vissza­menni a gépre. Időközben leérettségiztem estin, aztán elmentem marxista egyetemre, ez is eléggé körülményes volt, mert nem akartak javasolni, nem voltam rajta a káderlistájukon. A másik műhelyben örültek nekem, mert ott meg nem akart senki sem menni. Teljesen magamtól határoztam el. Mégpedig úgy, hogy ekkor volt az, hogy elismerték a diplomát, a szakosítót, és én azon röhögtem, hogy mi­lyen jól hangzik majd az, hogy dr. Szili Sándor esztergályos. De komo­lyan, ez volt benne egy kicsit, amúgy meg hát engem érdekeltek ezek, én végül is végigtanultam az életemet. Átkerültem ebbe a másik műhelybe, még a régi gépemet is sikerült áthozatni, amin hosszú éveken át dolgoztam, és ami egy csodálatos gép, mindenfajta munkát meg lehet rajta csinálni, és mindent el is vállaltam.

Én tényleg soha semmilyen munkára nem mondtam azt, hogy nem tudom, vagy nem lehet, hanem mindig azt mondtam: megpróbá­lom. És arra törekedtem, hogy meg is tudjam csinálni. És így aztán ott maradtam.

Ma megint alakulnak munkástanácsok. Hogy fogadják a munkások a tulajdonossá válás gondolatát?

A régi rendszerben világos volt, hogy volt egy tulajdonos, akinek ő eladta a munkaerejét. Az elmúlt negyven év alatt, hogy szapuljuk egy kicsit, azt mondták, hogy ő a tulajdonos, de az értelmesebbje rádöbbent, hogy nem ő a tulajdonos, hanem ugyanúgy a munkaerejét adja el, a butábbja meg azt csinálta, hogy én vagyok a tulajdonos, és fogta és ha­zavitte a franciakulcsot.

Tehát nem igazán fogadták el. Nehezen tudja az ember magában összeegyeztetni, hogy tulajdonos is, és ugyanakkor alkalmazott is. És talán azoknál probléma elsősorban, akik kevéssé önállóak.

Szerintem azért van ennek a munkástulajdonnak jövője. Ezt pél­dául éppen azt bizonyítja, hogy még az előző korszakban kialakultak a merészek közül a vállalati gmk-k. De azt elvárni, hogy mind az ötszáz ember azt mondja, hogy én tulajdonos akarok lenni, az nem megy. Mi megpróbáltuk a gyárban az ősszel. Igazán partnerre sem találtunk. Mert a szakszervezet például teljesen elzárkózott. Mi létrehoztunk ott egy MSZP-alapszervezetet, a gyárban, a volt párttitkárral, főleg ketten próbáltuk ezt szervezni, ami részben munkástagozatként működött. És itt merültek fel a gyakorlati kérdések, mert ez mindig egy veszély­ben lévő gyár volt, Győrhöz csatolták, aztán volt egy fejlesztés, aztán a fél gyárat lebontották és elvitték, elzavarták az embereket. 87-ben nagy vita volt, én mondtam nekik, hogy veszélyhelyzetbe kerül hétnek, mert ha úgy alakul a Rába sorsa, mi perifériális helyzetben vagyunk, mi leszünk az első, akit elad. Tehát önmagunk védelmére is jó volna ezt létrehozni. Ez sajnos a mai napig nem sikerült, mert én mindig is mondom, hogy a melós akkor mozdul, ha a hátán csattan az ostor. Ha a Hajógyárat el akarják adni a feje fölül, akkor megmozdul. Ha a munkahelye veszélybe kerül, mint Mosonmagyaróváron, megmoz­dul. De amíg nálunk a gyárban azzal hitegetik, hogy lesz munkád, meg most van is, lehet, hogy nehezebb körülmények között, de tudsz dolgozni, kereshetsz: a legtöbb emberben az van, ami bennem volt, hogy mennyivel jobb esztergályosnak lenni, hazamegyek, a kertben kapálgatok, lefekszek – nem nagyon hajlandó nyolc óra után is vala­mit mozdulni, vagy tenni. Örül, ha ezt más helyette elvégzi, kiharcolja. De ha veszélyhelyzetben érzi magát, akkor meg fog mozdulni. Amit én nagyon szomorúnak tartok, és valahol itt láttam a munkástagozatnak az értelmét: a szolidaritás hiányzik. Erre megvan az elképzelésem, hogy miért. Talán nem biztos, hogy igazam van, de úgy látom, hogy nagyon széles skálán tevődött össze ez az új munkásosztály. Amiket elmondtam, hogy ebben már benne van a régi főjegyzőnek a fia, és az, aki máshonnan került bele, tehát nem alapvetően a régi munkásdi­nasztiákon keresztül fejlődött ki, és nem olyanok, akik apáiktól látták a szolidaritást. Ugyanakkor negyven év alatt sikerült az igazi mun­kásszolidaritást kiölni az emberekből. Mert ilyen álszolidaritások voltak, ha visszaemlékszem, a nagy szolidaritást mindig az interna­cionalizmushoz kötötték, és szolidárisak voltunk a koreaiakkal, a viet­namiakkal, az afrikai népekkel, az elnyomott népekkel, de nem egy­mással, úgy hogy ez a fogalom is mássá vált az emberek tudatában.

És ez nagyon szomorú valóság, mert amikor nyáron a hideg­üzemnek a felszámolása kitudódott, és mi a pártbizottságról elkezd­tünk, úgymond, szervezkedni, hogy megakadályozzuk, és végigját­szottunk különböző alternatívákat, és eljutottunk odáig, hogy rá tud­juk-e venni a melegüzemi részt arra, hogy sztrájkkal küzdjön a másik munkásért, hát nem tudtuk. Azt a konzekvenciát vontuk le, hogy nem fogjuk tudni őket egységbe állítani. Az emberekben kialakult talán egyfajta önzés. A maga kis munkája és kereseté még mindig jobb, mint a bizonytalanság. És ez most lesz igazán borzasztó, amikor egy ilyen magyar feudális kapitalizmus fog visszaállni. Most ha fölszá­molják valamelyik gyárat, nem fog mellé állni a Vörös Csepel meg a Váci út. Mert az övék nincs veszélyben. És ez borzasztó, mert a munkást így szeletelve föl lehet számolni.

Hogyan lett országgyűlési képviselő?

Ennek előzménye van. 88 őszén bekapcsolódtam a BAL-ba, ahol sok baráttal, hasonló gondolkodású baloldali emberrel kerültem össze. Munkásfórumot szerveztünk a gyárban, ahová a BAL-ból hívtunk meg előadókat. A 88 májusi pártértekezlet óta arra törekedtünk, hogy önál­lóan dönteni képes pártszervezet legyünk, amely megfelelő informá­ciókkal rendelkezik. 89 elejétől kezdtük felmérni, milyen a munkásság hangulata, hogyan ítéli meg az elmúlt időszakot. Ezt mi magunknak kezdtük el, de mikor kiderült, hogy lesz egy kongresszus, akkor tuda­tosan is annak a jegyében, hogy oda mit tudunk letenni, és én csinál­tam ennek az összeállítását, gyakorlatilag minden emberrel beszélve. Ennek az összegzése alapján csináltam egy beszédet a kerületi vá­lasztógyűlésre, és ott indultam, egyedül kerültem be, mint munkás, a küldöttek közé. Innen kezdve szervezkedtem, én is meg a népi de­mokratikus platform is; lényeg az, hogy a kongresszuson a munkás­küldötteket összeszedve szerveztem meg a munkástagozatot, és amikor szóba került az elnökség összetétele, akkor a munkástagozat részéről engem javasoltak. Így lettem a Szocialista Párt elnökségé­nek a tagja. Ezt a májusi kongresszusig csináltam társadalmi munká­ban, és én nem akartam képviselő lenni, annál is inkább, mert vala­hogy nem is éreztem ilyen ambíciókat magamban, a másik meg, hát úgy véltem, hogy annyira ismeretlen vagyok, nincsen politikai múltam, nagy nyilvánosság előtt, hogy úgy is csak veszítenék. Így azt mond­tam a kerületi szervezőknek, hogy ha úgy gondolják, szívesen válla­lom, de ha úgy gondolják, hogy van olyan ember a kerületben, akit jobban el lehet fogadtatni és több szavazatot hoz, akkor legyen az. Ők úgy döntöttek, hogy a volt képviselőt jelölik. Ezt tudomásul vettem. Az országos lista összeállításánál merült fel, hogy gyakorlatilag nincs munkás. De hát ha ez egy munkáspárt, akkor ez nem jó, és ott vetette fel valaki, hogy legalább engem vegyenek fel a listára, és így viszony­lag előkelő helyen, hetedikként kerültem a listára. Aztán a választási mechanizmus következtében első lettem, mert az előttem lévőket saját helyükön választották meg. Az üzembe már csak időnként tudok visszamenni, nem tudtam már ezt is vállalni, az elnökségi munkával még csináltam együtt, az is fárasztó volt, de ezt most már tényleg nem lehet. Ez magának az üzemnek is teher lenne, hogy egy héten három napot hiányozzak vagy többet is. Ha sürgős munka van, akkor nem tehetem, hogy „gyerekek majd akkor, ha lesz idő”. Májustól kivettem az éves szabadságomat, és júniustól fizetés nélküli szabadságon vagyok. Hát ez még az előző fél évemhez képest is nagy változást okoz. Egy kicsit az életformámat is át kellett alakítani, rengeteg olyan dolgot föl kellett adni, nagy szomorúságomra, amit kedvvel csináltam, a kert például, amit nagyon szerettem, ott pepecselgetni. De a másik oldalon meg az, hogy mindig nagyon szerettem az emberekkel talál­kozni, és most erre több lehetőségem van. Fogadóórát tartok Lőrin­cen, és ott jönnek a különböző problémákkal.

Még másfél évvel ezelőtt is mondtam, hogy én kommunista va­gyok. Ma, visszatekintve, azt mondom, hogy én mindig szociáldemok­rata voltam. De számomra végül is mindig ugyanarról a dologról volt szó. Fogalmazzunk úgy, hogy én mindig baloldali gondolkodású vol­tam. Á kisemberek érdekeinek védelmét olyan úton képzelem, ami em­berközpontú, és rugalmasan, az adott politikai és társadalmi viszo­nyoknak megfelelően cselekszik. Én ezt gondoltam kommunistaság­nak, és ezt gondolom szocialista vagy szociáldemokrata jellegnek. Es ezért mondom ma inkább a szociáldemokratát, mert ami talán a kü­lönbség, a forradalmi, harci utat nem érzem igazán célravezetőnek. Valóban az van bennem, hogy én nem tudok úgy ellenséget találni, hogy én azt megöljem vagy megfojtsam. Ezek a forradalmak bebizo­nyították, hogy nem lehet, elmegy más irányba, hiába jó a cél. Talán ott követtük el a hibát, hogy a történelemnek az objektív oldalát nem lehet átugorni. De ez a párt, ez a szocialista párt sem érzi igazán, hogy mit kellene csinálnia ebben a helyzetben. Mert akkor, amikor megkezdte az átalakulását, nekem ez volt az egyik nagy problé­mám, és a kongresszusi beszédemben ezt vetettem fel, hogy nem lehet egy párt mindenkinek a pártja. Főleg a többpártrendszerben. Nem lehetek én a vállalkozóké, a nagytőkéseké, a kispolgároké, a munkásoké meg a parasztoké. Ezt nem ismerték fel. A másik oldal meg az, hogy jó magyar hagyomány szerint mind ellenséget látunk egymásban. Sokszor egymást akarjuk igazából legyőzni. Én, amikor fölépítettem a házamat, azt mondtam, hogy soha nem akarok a szom­szédjaimmal rosszban lenni. Én nem kezdek el kiabálni, ha átlóg a faág. A jó szomszédi viszonyt pedig mérsékelt politikával lehet elérni. Nem kell mindenkit a keblemre ölelni, de megfelelő viszonyt ki lehet alakítani mindenkivel. Hát ennyi.

Köszönjük szépen a beszélgetést.