Az elemzés bemutatja, hogy a kirgiz-üzbég konfliktus nem valamiféle tradicionális „népi ellentét" felelevenedése, hanem a kirgiz hatalmi elit különböző frakcióinak belső harcából ered, a szembenáűllást mesterséges módon szították fel meghatározott gazdasági és politikai okok miatt. A szerző kitér a konfliktus szociális gyökereinek és nemzetközi hátterének ismertetésére is.

Öt éve annak, hogy az idei áprilisi eseményekre kísértetiesen emlékez­tető körülmények között megbukott és menekülésre kényszerült az előző kirgiz elnök, Aszkar Akajev. Akkor, 2005. március végén a soros parlamen­ti választások elcsalása volt az a szikra, ami előbb az ország déli részén – Os környékén – elindította az elégedetlenség hullámát, majd rövid időn belül átcsapott a fővárosba, Biskekbe is. A tüntető tömeg – ahogy akkor, úgy most, 2010-ben is – a kormányzati épületeket próbálta elfog­lalni. 2005-ben ez rövid ellenállás után sikerült is: Akajev és környezete ugyanis volt annyira józan, hogy ne adjon ki tűzparancsot. Kurmanbek Bakijevet, az idén áprilisban elkergetett kirgiz elnököt azonban más fából faragták. Nemcsak bízott az öccse által irányított – és a Nemzeti Gárda beolvasztása révén néhány ezer fősre duzzasztott – testőrségében, de április 7-én – vagy ő, vagy öccse – ki is adta a tűzparancsot. A tömegbe-lövetés és az annak nyomán elszabaduló indulatok következményeként több mint nyolcvan ember halt meg a két napig tartó utcai ütközetekben. Öt éve, a „tulipános forradalom" még jóval kevesebb áldozatot szedett, noha a közhatalom összeomlása akkor is napokig tartó fosztogatásba torkollt.

A közép-ázsiai Kirgizisztán a Szovjetunió felbomlását követően hosszú éveken át igazi bezzeg-országnak számított. Ellentétben közvetlen környezetének legtöbb államával, ahol rövid időn belül autoriter, avagy nyíltan diktatórikus rezsimek jöttek létre, viszonylag szabad rendszer ala­kult ki. A szovjet felbomlás időszakában elnökké választott – korábban a szovjet tagköztársaság tudományos akadémiáját vezető – Aszkar Akajev éveken át nemcsak az ellenzéki sajtó szabad működését biztosította, de elfogadta, hogy olyan ellenzéki pártok is szabadon tevékenyked­hessenek, amelyek nemcsak színlelik ellenzékiségüket. Mindez éles ellentétben állt olyan szomszédos országok gyakorlatával, mint amilyen, például, Türkmenisztán, vagy Üzbegisztán. Az utóbbiban ugyan ma is léteznek ún. ellenzéki pártok, ám azok lojalitása Karimov diktatúrája iránti megkérdőjelezhetetlen: föl sem merül bennük a hatalom megszerzése, avagy érdemi korlátozása iránti igény. Türkmenisztánban még ennél is „egyszerűbb" a helyzet. Ott még kísérlet sem történik a többpártiság imitálására. Nyijazov, majd Berdimuhamedov szigorú diktatúrájában csak egyetlen párt létezhet, amit jó ízléssel Demokrata Pártnak hívnak.

Ehhez képest Kirgízia éveken át joggal tűnhetett a kiteljesedett sza­badság és hatalmi önmérséklet irigylésre méltó példájának. A külvilág honorálta is a kis közép-ázsiai ország belső békéjét, stabilitását és po­litikai rendszerének viszonylagos liberalizmusát. Ám ennek fenntartása soha nem volt egyszerű feladat, hiszen Kirgizisztán a posztszovjet tér­ség Tádzsikisztán melletti legszegényebb állama, ahol nincsenek olyan értékes erőforrások, mint a világ egyik legnagyobb földgáz-tartalékával rendelkező Türkmenisztánban, vagy az olajban, földgázban és uránban egyaránt gazdag Kazahsztánban. Itt az egy főre eső GDP alig haladja meg a kétezer dollárt, miközben ez a mutató a szomszédos Kazahsz­tánban már jócskán tízezer dollár fölött jár. Ráadásul szegény ország­ként olyan geopolitikai környezetben kellett e stabilitást és társadalmi békét fenntartani, ahol nem kisebb játékosok tologatják a bábukat, mint Kína, Oroszország és – a 2000-es évek elején a térségben katonailag közvetlenül is megjelenő – Egyesült Államok. (Kirgizisztán az egyetlen olyan posztszovjet állam, ahol egyszerre működik orosz és amerikai katonai bázis.) Biskeknek azonban nemcsak a nagyokra kellett és kell ma is tekintettel lennie, de olyan, a közeli környezetében lévő ingatag, belső konfliktusoktól gyötört és épp ezért kockázatokat rejtő országokra is, mint amilyen Afganisztán, vagy Pakisztán. Eközben ügyesen kellett lavíroznia az egykori szovjet közép-ázsiai térség két – regionális vezető szerepre törő – hatalmának ambíciói között is. Az ország szuverenitásá­nak megőrzése olyan, a kirgiz államnál jóval erősebb országok közvetlen szomszédságában, mint amilyen Üzbegisztán és Kazahsztán, soha nem volt egyszerű feladat.

Máig tartja magát – főként moszkvai szakértői körökben – az a nézet, hogy 2005-ben Washington komolyan mérlegelte annak lehetőségét, hogy amennyiben nem sikerülne a „tulipános forradalommal" hatalomra került csoportoknak az ország egésze feletti ellenőrzést megszereznie, úgy meg kell fontolni – nem egyszerűen az ország kettéosztását, ha­nem – a kirgiz állam északi és déli területeinek Kazahsztánhoz, illetve Üzbegisztánhoz történő csatolását is. És mindez történt volna azért – állítják ezek az orosz elemzők -, hogy az Egyesült Államok elnyerje e kirgiz területekhez jutó két közép-ázsiai állam tartós politikai jóindulatát. Nehéz megítélni, hogy valóban létezett-e ilyen terv. De akár létezett, akár nem, egy dolog biztos: még politikailag konszolidált helyzetben sem könnyű egyben tartani és hatékonyan irányítani egy olyan országot, ahol a terület nagy részét több ezer – helyenként hat-hétezer – méter magas hegyek uralják. Ráadásul úgy, hogy a Tiensan-hegység egyik magas, kelet-nyugat irányban futó hegylánca az országot két, egymással alig-alig érintkező területre bontja szét. A főváros körüli északi részek, az ún. Csuji medence (Csujszkaja dolina) a kazah sztyeppe legdélebbi nyúlványát képezik, míg a déli részek központjaként számon tartott Os körüli területek a Fergana-medence keleti pereméhez tartoznak. Lénye­gében e két, viszonylag nagy kiterjedésű völgyön túl Kirgízia a magas hegyek országa, ahol máig csak egyetlen, párszáz kilométeres vasúti szárnyvonal működik, és ahol még ma is szép számmal akadnak olyan hegyi falvak – főként az ország déli, Tádzsikisztánnal és Üzbegisztánnal határos részein -, amelyekhez semmilyen kiépített út nem vezet.

De nemcsak e sajátos geográfiai adottságok miatt nehéz egyben tartani az országot, hanem azért is, mert Kirgízia számos tekintetben premodern társadalom. Az itt élők körében még mindig rendkívül fontos, sőt meghatározó szerepet játszanak a rokoni kapcsolatok, épp ezért nem túlzás azt állítani, hogy Kirgízia kapcsán máig nem lehet modern értelem­ben vett politikai közösségről beszélni. Vagyis egy olyan társadalomról van szó, ahol nem egyszerűen emberi gyengeség kérdése, hogy az állam mindenkori vezetője szereti rokonait fontos közhatalmi posztokba emelni – illetve az üzleti szféra busás haszonnal kecsegtető területeire delegálni -, hanem olyan, a közösség jelentős része által is elfogadott társadalmi tradícióé, amelynek terhétől rendkívül nehéz szabadulni, sőt a vele való szakítás nem kevés politikai bátorságot feltételez.

Már 2005-ben is jól látható volt, hogy nem elsősorban ideológiai, avagy értékbeli különbségek mozgatták az akkor délről kiinduló tiltakozás és felkelés szereplőit, hanem az északi csoportok érdekeit képviselő klánok mértékvesztése. A már másfél évtizede regnáló akajevi elit az önmér­séklet elemi normáira sem volt tekintettel, és ez egyaránt vonatkozott a politikai és üzleti életre. Mindez árulkodóan mutatkozott meg a „tulipános fordulatot" megelőző parlamenti választásokon. Miközben az ellenzék fe­lettébb korlátozott ambícióval készült a megmérettetésre – a hetvenöt fős törvényhozásban mindössze 20-25 mandátumhoz szeretett volna jutni -, aközben Akajev és környezete mindent megtett azért – mozgósítva az igazságszolgáltatást és az ún. adminisztratív erősforrások szinte teljes tárházát -, hogy még e szerény terv se teljesüljön. Mindennek követ­keztében az ellenzéki pártok a választásokon mindössze öt képviselői helyhez jutottak. Ám ez a hatalmi mértékvesztés már a kirgizeknek is sok volt. És jött a „tulipános fordulat", élén a déli Kurmanbek Bakijevvel, aki azt ígérte, hogy egyszer és mindenkorra véget vet a hatalom önkényé­nek, a mindent átható korrupciónak, a családi kapcsolatok uralmának, a nepotizmusnak.

A 2005-ös fordulat kétségtelenül elsősorban belső folyamatok kö­vetkezménye volt, még akkor is, ha tudjuk, hogy számos nyugatról támogatott alapítvány és NGO segítette az ellenzéket politikai küzdel­mében. Az sem véletlen, hogy épp Kirgizisztánban lehetett a korábban Grúziában és Ukrajnában bevált, erőszakmentes „színes forradalom" mintájára elnököt dönteni. Ez azért volt lehetséges – Akajev súlyos politikai hibáin túl -, mert a kirgiz politikai modell megtűrte az ellenzék politikai jelenlétét, elfogadta az ellenzéki sajtó kritikai nyilvánosságát és viszonylag liberálisan kezelte a különböző külföldi alapítványok műkö­dését. Ott, ahol e feltételek nem voltak jelen, és ahol a politikai vezető nem „félt" erőszakhoz folyamodni – lásd az üzbegisztáni Andizsánban néhány hónappal később lejátszódó vérfürdőt -, ott ilyen fordulatot nem lehetett kierőszakolni. Mindenesetre a „tulipános tábornak" az a körül­mény kezdetben mindenképpen kedvezett, hogy a kirgíziai fordulatot meggyőzően lehetett beilleszteni a posztszovjet térségen végigsöprő „színes forradalmak" sorába. Mindez jelentős mértékben segítette az új kormányzat nemzetközi legitimációját.

A gyors hatalomváltás után úgy tűnt, hogy Akajev bukása után Kirgízia rövid időn belül ismét a térség mintaállama lehet: stabil, demokratikus és szabad. Az új államfő, Kurmanbek Bakijev maga mellé vette miniszterel­nökként a hatalomváltás napjaiban a börtönből kiszabadított, koncepciós perben még Akajev idején elítélt rendőrtábornokot, Feliksz Kulovot. Az ország északi területeiről származó, Szaharov-díjas Kulov – aki sokkal inkább volt a „tulipános fordulat" szimbóluma, mint a déli Bakijev – rend­kívül sokat tett azért, hogy az utcai fosztogatások a fővárosban rövid időn belül megszűnjenek, és a közhatalom helyreálljon. Kulov és más, nem Bakijev környezetéhez tartozó politikusok, így például – az ideiglenes elnöki posztot ma betöltő – Roza Otunbajeva politikai szövetségesként való kezdeti elfogadása is arra vallott, hogy Bakijev nemcsak a korrup­ciót és a nepotizmust akarja letörni, de tekintettel akar lenni az ország különböző területeinek és csoportjainak érdekeire, vagyis nem egyetlen klán országlásaként képzeli el államfői működését. Ez a kezdeti ambíció azonban már rövid időn belül alábbhagyott. Az új elnök környezetében egyre többen váltak csalódottá és érezték úgy, hogy Bakijev feladja korábban hirdetett elveit. Az elnököt sorra hagyták el szövetségesei és álltak át az ellenzék táborába. Már 2006 őszén tiltakozóhullám söpört végig az országon, ám az államfőnek akkor még sikerült úrrá lennie a helyzeten. Eközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy míg a fordulat nyomán a politikai rendszer ugyan átmenetileg demokratikusabbá vált, az ország belső helyzete mindinkább destabilizálódott. Kirgízia azonban nemcsak korábbi relatív stabilitásából „billent ki", de ezzel párhuzamosan megindult közéletének – köz- és magántereinek – kriminalizálódása is. Mindez joggal veti fel a „színes forradalmak" külső támogatóinak felelős­ségét, még akkor is, ha a lehető legjobb szándékot feltételezzük róluk.

Bakijevnek azonban nemcsak politikai problémákkal kellett szembe­néznie, hanem az ország rendkívül súlyos gazdasági gondjaival is. Az alig több mint ötmillió lakosú Kirgízia egyik legnagyobb problémája a kiterjedt munkanélküliség. Legalább félmillióan – más források szerint még ennél is jóval többen – tartósan külföldön (leginkább Oroszor­szágban) kénytelenek munkát vállalni, hogy családjukat eltarthassák. A létminimum alatt élők aránya rendkívül magas, meghaladja a népesség 40 százalékát. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a lakosság egyre ingerültebben fogadta a Bakijev család számos tagjának fontos állami posztra történő kinevezését. Az elnök egyik testvére – Zsanis Bakijev – éveken át az államfő védelméért felelős főhatóság élén állt, de tényleges befolyása messze túlnőtt ezen: lényegében ő felügyelte az ország titkosszolgálatait. Az államfő másik testvére – Adil Bakijev – az ország Kínába delegált gazdasági ügyekben illetékes főképviselőjeként dolgozott. A harmadik testvér – Marat Bakijev – pedig Kirgízia németor­szági nagyköveteként szolgált. De ezzel még távolról sem volt vége az elnöki rokonok közhatalmi funkciókba emelésének. Az államfő egyik fia, akit ugyancsak Marat Bakijevnek hívnak, a parlament nemzetbiztonsági bizottsága elnöki főtanácsadójaként, míg a másik fiú – Makszim Bakijev – a kormány gazdaságfejlesztési irodájának vezetőjeként dolgozott. Ez utóbbi iroda, noha formálisan a kormány felügyelete alá tartozott, ténylegesen attól független intézményként rendelkezett jelentős költség­vetési pénzek felett. Mi tagadás, ez így együtt már nem kevés. Joggal irritálhatott sokakat.

Nos, ezt – valamint az életfeltételek folyamatos romlását – elégelték meg az ország északi részén található Talasz város lakói idén tavasszal, és március 17-re kurultajt, afféle népi gyűlést hívtak össze. A tanácskozás résztvevői ultimátumot intéztek a terület kormányzójához. Az év elején jelentősen megemelt áram- és fűtésdíjak mérséklését, a közelmúltban gyanús körülmények között privatizált nagy állami cégek – mint például a Szeverelektro, vagy a Kirgiztelekom – állami tulajdonba történő visszavé­telét, az elnök fia által vezetett gazdaságfejlesztési iroda felszámolását, valamint a Bakijev család tagjainak állami posztokról történő menesztését követelték. Ám hiába vártak a hatóságok intézkedésére. Azok nemcsak, hogy nem léptek, de még arra sem voltak hajlandók, hogy szóba álljanak a népgyűlés képviselőivel. Helyette április elején megkezdődött az ellen­zéki politikusok tömeges letartóztatása. Ez már túl sok volt a kirgizeknek, és 2010. április 6-án mintegy másfél ezren a talaszi adminisztráció elé vonultak, majd betörtek az épületbe. A rendőrség és a helyszínre vezé­nyelt speciális erők megpróbálták a tüntetőket megállítani és feloszlatni, ám ekkor már késő volt, az indulatok nemcsak Talaszban, de másnap a fővárosban is elszabadultak.

Ám hiába lövetnek április 7-én a tömegbe immár éles töltényekkel, a felbőszült tüntetőket nem tudják megállítani. Az elnök, Kurmanbek Bakijev – aki fogadkozásai ellenére ugyanazt csinálta éveken át, mint elődje, csak épp még Akajevnél is türelmetlenebbül – már aznap elme­nekült Biskekből. Sokáig ellentmondó hírek keringenek tartózkodási helyéről, majd kiderül, hogy az ország déli részén, a Dzsalalabad tő­szomszédságában lévő szülőfalujában, Maszadanban keres menedéket. Hírek kelnek szárnyra arról is, hogy szinte azonnal fegyveres csoportok szervezésébe kezd. Bukása után zavaros és ellentmondó nyilatkozatok sorát teszi. Azzal fenyegetőzik, hogy vérfürdőt rendez Kirgíziában, ha az ideiglenes kormány erőszakkal próbálná foglyul ejteni, avagy megölni. Közben az új hatalom képviselői tárgyalásokat kezdenek az EBESZ el­nökséget betöltő Kazahsztán külügyi vezetésével Bakijev sorsáról, illetve arról, hogy a bukott elnököt hol és milyen feltételek mellett fogadnák be.

Már ekkor érzékelhető volt, hogy Kirgízia politikai jövője tele van bi­zonytalanságokkal, az ország stabilitása a korábbiaknál is kétségesebbé vált. Nem látszott semmiféle garancia, hogy a bukott elnök helyére lépő egykori szövetséges, Roza Otunbajeva képes-e a véres hatalomváltás után konszolidálni az ország belső helyzetét. A két elnök, és három kormány külügyminisztereként is szolgáló Otunbajeva politikai jó szán­dékában és demokratikus elkötelezettségében nem volt ok kételkedni, már csak azért sem, mert korábban mindig bátornak bizonyult, amikor korrupttá váló korábbi szövetségeseivel szakítani kellett. Ez azonban ön­magában aligha jelentett biztosítékot arra, hogy ő és szövetségesei egy­ségesek maradnak, hatékony vezetőnek bizonyulnak és képesek lesznek a könnyen elszabaduló indulatok féken tartására. Az ugyanis kezdettől világos volt, hogy az új ideiglenes kormány legitimitása felettébb ingatag, amit többek közt az a taktikailag hibás lépés is növelt, hogy az új hatalom nemcsak az elnököt buktatta meg, de rövid időn belül a parlamentet is feloszlatta. Ugyanakkor az ideiglenes kormány azt is bejelentette, hogy június végén népszavazással új alkotmányt fogadtat el, amely Kirgíziát elnöki rendszerből parlamentárissá alakítja át.

Komoly kockázatot jelentett az is, hogy az áprilisi fordulat után az új hatalom nem lehetett biztos a déli területek engedelmességében. Ez a hatalomváltás ugyanis – ellentétben a 2005-össel – nem délről indult ki, hanem északról, vagyis nem a „déli klánokat" hozta helyzetbe, hanem az ország északi csoportjait. Mindez többek között azt jelentette, hogy kétségessé vált a Bakijev idején bejáratott, déli területeken áthaladó kábítószer-kereskedelem jövője. Számos elemző szerint abban, hogy az Otunbajeva vezette ideiglenes kormány nem tudta politikai akaratát az ország egészére gyorsan és hatékonyan kiterjeszteni, épp a kábítószer­üzletben érdekelt és a megdöntött hatalommal együttműködést kialakító bűnszervezetek játszották a meghatározó szerepet.

A déli országrész azonban nemcsak ezért tűnt potenciális veszély­forrásnak, de azért is, mert nem lehetett kizárni egy újabb üzbég-kirgiz konfliktus kialakulását sem. Ilyen nyílt és véres összecsapásra egyszer már sor került, mégpedig a szovjet korszak végén, 1990 júniusában. A mindössze néhány napig tartó osi és uzgeni tragédia egyike volt a peresztrojka évek legsúlyosabb etnikai összeütközésének. A föld- és víz­használat körül kialakult feszültség június 4-én kirgizek és üzbégek közti többezres tömegverekedéssé fajult, ami a hivatalos adatok szerint 186 ember életét oltotta ki. A konfliktusnak csak az tudott véget vetni, hogy a térségbe irányították a szovjet hadsereg jelentős létszámú alakulatait. A Dél-Kirgíziába vezényelt katonai erő fél éven át felügyelte a helyzetet, és tartotta távol egymástól a két etnikai csoportot. Ez a konfliktus azonban már akkor sem kizárólag a hétköznapi élet színterein kialakult ütközések és súrlódások következménye volt. A kirgíziai üzbég közösség vezetői ugyanis még májusban beadvánnyal fordultak a szovjet Legfelsőbb Tanács Nemzetiségi Tanácsához azt kérelmezve, hogy a kirgiz tagköz­társaság Os környéki területén, ahol jelentős számban élnek üzbégek, hozzanak létre – üzbegisztáni és grúziai mintára – üzbég autonóm területet. Az osi üzbégek azt is sérelmezték, hogy miközben kirgíziai lé­lekszámuk alig marad el a tagköztársaság területén élő oroszokétól, alig találni vezető posztot betöltő üzbéget. A beadvány a korszak hivatalos statisztikai adataira hivatkozva arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben a teljes kirgíziai népesség 21,5 százalékát adják az oroszok, aközben a tagköztársaság vezető posztjait ennél lényegesen nagyobb arányban töltik be. Ugyanakkor a kirgíziai lakosság több mint negyedét alkotó etnikai csoportok – üzbégek, dungánok, ujgurok, tádzsikok, kazahok, tatárok – alig jutnak vezető beosztáshoz. Különösen sérelmesnek talál­ták, hogy a népesség több mint 10 százalékát adó üzbégek legfeljebb 7-7,5 százalékban vannak jelen fontos államhatalmi funkciókban. (Mind­ez mutatja, hogy már a késői szovjet korszakban komoly feszültség és bizalmatlanság alakult ki kirgizek és üzbégek között, és ez a feszültség kiváltképp érezhető volt az ország déli területein, ahol az üzbég lakosság aránya már a '90-es évek elején jóval meghaladta az országos átlagot.)

Az áprilisi fordulat nyomán hatalomra került ideiglenes kormány hely­zetét – a számos nehézségen és kihíváson túl – egy körülmény minden­képpen erősítette, mégpedig az, hogy mind Moszkva, mind Washington abban volt érdekelt, hogy az új vezetés minél gyorsabban stabilizálja helyzetét és a lehető legrövidebb időn belül terjessze ki hatalmát az ország egészére. Túl ezen az is kedvezett az új kormányzatnak, hogy – szemben a 2005-ös „tulipános forradalommal" – ezúttal sem orosz, sem amerikai részről nem gondolták, hogy a másik fél lenne felelős a történtekért. Ettől persze még igaz lehet az az állítás, hogy Moszkva valószínűleg tudott a készülő fordulatról, és a hatalomváltás egyáltalán nem volt ellenére. Mindazonáltal továbbra sincs bizonyíték arra, hogy az oroszok kezdeményezték volna Bakijev megbuktatását, illetve hogy a politikai fordulatban bármiféle gyakorlati szerepet játszottak volna. Az a tény, hogy mind Moszkvában, mind Washingtonban higgadtan fogadták a történteket, azért érdemel különös figyelmet, mert – ahogy már utaltunk erre – Kirgíziában egyszerre működik (ráadásul meglehetősen közel egymáshoz) egy amerikai (Manasz) és egy orosz (Kant) katonai bázis.

A gyanú, hogy az ideiglenes kormány nem lesz képes gyorsan és hatékonyan stabilizálni az ország belső állapotát, már viszonylag korán igazolást nyert. Májusban látszott, hogy az új kormányzat nem teljesen ura a helyzetnek. A déli országrész Os melletti legnagyobb városában, Dzsalalabadban már néhány héttel a hatalomváltás után etnikai össze­ütközésekre került sor, de szerencsére akkor még mindez nem fajult tömeges és véres pogrommá. A konfliktusok azonban napról napra sza­porodtak. Május végére incidensek sora érte el az ország déli, batkeni területét is. Ez a terület Kirgíziának az a része, amely délről határolja az Üzbegisztánhoz tartozó Fergana-medencét. Magas hegyek uralják, ahol számos kis üzbég enkláve ékelődik a kirgiz területekbe. Ezek az enklávék úgy jöttek létre, hogy az itt futó kis hegyi folyók völgyében évszázadokkal ezelőtt földművelő üzbég közösségek telepedtek le. Jószerével még a

XIX. században is ilyen üzbég falvak népesítették be csaknem teljes hosszában e folyóvölgyeket. A XX. század elejére azonban már csak e vékony völgysáv egyes szakaszain éltek üzbégek, mert a folyópart más részein megjelentek a kirgizek. És amikor megtörtént a múlt század húszas-harmincas éveiben a közép-ázsiai szovjet tagköztársaságok területének és határainak kijelölése, akkor e „problémát" úgy hidalták át, hogy a hegyi folyók felső szakaszán megmaradt üzbég közösségeket kis enklávék formájában Üzbegisztánhoz csatolták. Ez a sajátos helyzet ma is fönnáll, és lehetőséget ad a két etnikai közösség közti kisebb-nagyobb villongásra. Május végére e területeken a feszültség odáig fokozódott, hogy néhány üzbég enklávéba – a nagyobb konfliktust megelőzendő – Taskent katonai és rendőri erőket vezényelt.

E zárványléttel összefüggő konfliktus tipikus példáját adja Szoh esete. Ez a kis falu egyike az Üzbegisztánhoz tartozó, ám kirgíziai területek közé ékelődött enklávéknak. Itt azért alakult ki feszültség, mert az üzbég enklávéban élők egyre nehezebben tudtak megélni saját területükön, és egy idő után olyan legelőkre hajtották ki állataikat, amelyek az enklávén kívül esnek. Mindezt hosszú időn át a kirgizekkel megegyezve tették. Mindaddig a helyzet konfliktust nem szült, amíg e legelőkre nem tartottak igényt a szomszédos kirgiz falvak. Ám, amint ez az igény megjelent – függetlenül attól, hogy ez tényleges, a kirgiz közösség szükségleteiből, avagy merőben politikai okokból fakadt -, menten konfliktus keletkez­hetett. Itt is ez történt. A kirgiz helyi hatalom megtagadta az enkláve üzbég lakóitól a legelő további bérlését, mire a kis üzbég falu lakói úgy reagáltak, hogy a községet átszelő úton közlekedő kirgiz rendszámú autókat rendszeresen kövekkel dobálták meg, utasaikat pedig megverték. Ezek után a kirgizek se maradtak adósak. Úgy vettek elégtételt, hogy a kis falut Üzbegisztánnal összekötő utat az enklávén kívül eső területen eltorlaszolták, ellehetetlenítve így az anyaországgal való érintkezést. Válaszul az üzbégek elzárták az Üzbegisztán területén található kirgiz falu, Csarbak ivóvíz-vezetékét. A konfliktusnak ebben a fázisában aztán – a nagyobb összeütközést megelőzendő – Taskent az enklávékban élő üzbégek védelmére (Biskek előzetes értesítése nélkül) katonai és rendőri erőket irányított. Mindez nem sok jót ígért.

De az igazi dráma csak ezután következett. Még ma sem egyértelmű, hogy mi vezetett a június 11-én fellobbanó dél-kirgíziai pogromokhoz, ahhoz a vérfürdőhöz, amelynek nyomán – a hivatalos adatok szerint – több mint háromszáz ember halt meg, míg a nem hivatalos becslések szerint legkevesebb kétezren válhattak a lincselések áldozatává. Még az ideiglenes kormány vezetője is arról beszélt, hogy a halottak tényleges száma meghaladhatja a kétezret, és az öt napig dúló pogrom többszáz­ezer embert kényszerített otthona elhagyására.

Hiába készült el augusztus végére a Nemzetközi Kríziscsoport (International Crisis Group) jelentése a kirgíziai pogromokról (The Pogroms in Kyrgyzstan, Asia Report N193 – 23 August 2010), és nyert nyilvánosságot még június végén az új kormány iránt lojális kirgiz Nem­zetbiztonsági Szolgálat (Szluzsba Nacionalnoj Bezopasznosztyi) verziója, máig nehéz pontos és hitelt érdemlő képet nyerni arról, hogy mi is történt június 11-e és 16-a között Os és Dzsalalabad környékén. A drámai végki­fejletből és az áldozatok nagy számából arra lehet következtetni, hogy a napokig tartó véres pogrom kiváltója aligha lehetett valamilyen gyakorta előforduló, az élet hétköznapi menetével összefüggő etnikai konfliktus. Nem tűnik életszerűnek, hogy az ország déli részén jelentős számban élő üzbégek és a többségi kirgizek valamilyen soros – akár verekedéssé fajuló – vitája önmagában elégséges lehetett volna ahhoz, hogy a konf­liktus ilyen méreteket és ilyen kegyetlen formát öltsön. A hétköznapi élet kisebb-nagyobb vitái ugyanis errefelé meglehetősen gyakoriak, mégsem váltak – az 1990-es esetet leszámítva – etnikai háborúvá. A történtekre a központi hatalom gyengesége és kétes legitimitása sem adhat meggyőző magyarázatot. A büntetlenség érzete persze kelthet olyan benyomást, hogy most minden megengedett, ám ez az érzület önmagában aligha adhat magyarázatot a napokig tartó lincselésre. Az azonban kétségte­len, hogy az ideiglenes kormány bénultsága és tehetetlensége tovább rontott a helyzeten, amit csak fokozott a térségben állomásozó rendőri és katonai erők kivárása, sőt – egyes beszámolók szerint -, fellépésük gyakori etnikai elfogultsága is. Az, hogy megtörtént-e mindez – vagyis a központi hatalmat képviselő karhatalmi erők nem védték kellő eréllyel és határozottsággal a megtámadottakat, akik többnyire üzbégek voltak, hanem maguk is pogromlovagokká váltak -, egyelőre teljes bizonyosság­gal nem tudható, de nagyon valószínű. Teljes bizonyossággal azt sem lehet tudni, hogy ki volt a tényleges felbujtó és finanszírozó. Sőt, azt sem látni világosan, hogy ki támadott meg kit, merthogy az egyszerre több helyszínen elszabaduló indulatok kronológiája nehezen rekonstruálható. Mindenesetre az aligha valószínű, hogy a kirgíziai összlakosság ma már legalább 14-15 százalékát adó üzbégek rontottak volna a kirgizekre. Ez még akkor is nehezen képzelhető el, ha tudjuk, hogy a júniusi konflik­tusban érintett déli területeken – Os és Dzsalalabad környékén – ará­nyuk az országos átlagnál jóval magasabb. Ez persze nem jelenti azt, hogy üzbég oldalon a hatalomváltás utáni időszakban ne jelentkeztek volna különböző politikai igények, az üzbég nyelv hivatalos státuszának rendezésétől az üzbégek aktívabb politikai szerepvállalásáig, ám ezek – de akár még az autonómia követelése is – teljes mértékben legitim igények, már amennyiben nem egy etnokratikus szerkezetű és szellemű országban vetik fel. Egy olyan államban, ahol a politikai közösséget nem azonosítják az etnikai közösséggel az efféle kezdeményezések se dühöt, se ellenszenvet nem váltanak ki. Kirgíziában más volt a helyzet, mert­hogy akadtak olyan politikai – és részben alvilági – tényezők, amelyek indulatot szítottak, tüntetést szerveztek, sőt attól sem riadtak vissza, hogy egyetemi épületet dúljanak fel. Ez történt még májusban Dzsalalabadban, ahol a felbőszült tömeg a városban működő Népek Barátsága Egyetem épületébe tört be, csak azért, mert az intézményt az üzbég közösség egyik vezetője tartja fönn.

Ugyanakkor az a feltételezés sem tűnik meggyőzőnek, hogy a többségi kirgizek – mindenféle szervezés és előkészítés nélkül – egyszerre csak megelégelték volna az ambiciózus és szorgalmas (főként földművelés­sel és kereskedelemmel foglalkozó) üzbégek jelenlétét. Nemcsak azért nehéz ezt elképzelni, mert – ha nem is konfliktusmentesen, de – év­századok óta élnek egymás mellett, tevékenységeikkel jól kiegészítve egymást, hanem, mert az üzbég etnikai közösség meglehetősen nagy – legkevesebb nyolcszázezres -, amit nem lehet csak úgy elkergetni, vagy ha ez mégis bekövetkeznék, e fejlemény gazdaságilag roppantaná össze a térséget. És ezzel a kirgizek többsége is alighanem tisztában van.

Ha tehát ezek a változatok nem tűnnek meggyőzőnek, vagyis nem valamiféle spontán elszabaduló konfliktus vezetett a vérfürdőhöz, akkor lennie kell valamilyen más körülménynek, illetve erőnek, amely érdekelt lehetett e drámai és kaotikus helyzet kialakításában. Az ideiglenes kor­mány kezdettől azt állítja – és a Nemzetbiztonsági Szolgálat június végén közreadott verziója is ezt erősítette meg -, hogy volt és ma is jelen van a térségben ilyen erő. Az új biskeki vezetés szerint ez az erő nem más, mint az áprilisban megbuktatott elnök, Kurmanbek Bakijev és családja, illetve a hozzájuk máig hű dél-kirgíziai klánok. Ezt a verziót – még ha nem is nélkülözi az önfelmentés és leegyszerűsítés bizonyos elemeit – számos közvetett és közvetlen bizonyíték látszik alátámasztani. Egyrészt az április elején elkergetett elnök szülőföldjén, a dél-kirgíziai Dzsalalabad környékén lelt menedékre, ahonnan többek között azzal fenyegette meg az ideiglenes kormányt, hogy csatatérré változtatja az országot, ha megpróbálnák letartóztatni. Arról is megbízható információk szóltak, hogy a bukott államfő és vele tartó szűk környezete azonnal fegyveres csoportok szervezésébe fogott. Mindezt Bakijev személyes biztonságá­nak garantálására hivatkozva tették, ám valószínűleg nem csak ez volt a cél. A menesztett elnök ugyan röviddel megbuktatása után lemondott államfői posztjáról, ám írásos nyilatkozatát utóbb visszavonta, ezzel is erősítve az általános bizonytalanságot és az ideiglenes kormány legiti­mitása körüli kétségeket. Végül az új hatalomnak sikerült elérnie, hogy Bakijev elhagyja az országot. Miután az orosz vezetés világossá tette, hogy a bukott államfőt nem várják Moszkvába – ráadásul az elkergetett elnök meggyőződése, hogy erőszakos elmozdítása orosz segítséggel történt, így eleve nem is készült oda -, Bakijev elfogadta a fehérorosz diktátor ajánlatát és Minszkbe utazott. A család számos – korábban fon­tos közhatalmi funkciót betöltő – tagja azonban illegalitásba vonult, és Dél-Kirgíziában maradt, illetve fel-felbukkant az országgal délről határos Tádzsikisztánban, hogy onnan szervezze a Bakijevhez hű erőket. Hogy mindez nem csupán merő feltételezés, arra leginkább az a lehallgatott és még május elején a világhálóra feltett hosszú telefonbeszélgetés lehet a bizonyíték, amit a bukott elnök fia, a június elején Londonban politikai menedékjogot kérő Makszim Bakijev folytatott nagybátyjával, Zsanis Bakijevvel.

A feltehetően a tádzsik titkosszolgálatok által lehallgatott párbeszéd cinizmusa elképesztő. De legalább ennyire döbbenetes az a részletekbe menő pontosság, ahogy Makszim, az ország gazdaságfejlesztési ügyei­ben illetékes iroda egykori vezetője – jelentős állami pénzek feltételezett elsíbolója – pontról pontra ismerteti az ideiglenes kormány megdöntésé­hez és az általános bizonytalanság, illetve káosz kialakításához nélkü­lözhetetlen lépéseket. És nem mással ismerteti e programot, mint azzal a Zsanis Bakijevvel, aki nemcsak az elkergetett elnök testőrségét és titkosszolgálatait irányította, de – számos beszámoló szerint – máig szo­ros kapcsolatokat ápol az ország déli részén egyre nagyobb befolyáshoz jutó kábítószer-maffiával és más kriminális csoportokkal. A beszélgetés során Makszim viszi a szót, míg Dél-Kirgízia informális ura többnyire csak egyetértően hallgat, vagy pontosítóan visszakérdez. A beszélgetés során kirajzolódó terv világos, a cél egyértelmű: olyan helyzetet kell teremteni, hogy az egyébként is bizonytalan legitimitású ideiglenes kormány hely­zete még ingatagabbá váljék. Ennek érdekében el kell lehetetleníteni a június 27-re kitűzött, az új alkotmányról rendezendő népszavazást. Ha ugyanis e népszavazás nyugodt körülmények között és jelentős részvétel mellett megtörténne, (a népszavazást június 27-én, érvényesen, megtartották. Az elfogadott új alkotmány szerint Kirgízia immár nem elnöki, hanem parlamenti köztársaság. – a szerk.) úgy megerősödhetne az átmeneti adminisztráció, és az elnöki rendszerű köztársaság parlamenti berendezkedésre vált­hatna. Ez utóbbi – bár nyilván nem jelentene leküzdhetetlen akadályt – mégiscsak komplikáltabbá tehetné a Bakijev-klán politikai visszatérését. Ez tehát a cél. De hogyan érhető el mindez? Többek között úgy – fejti ki a lehallgatott telefonbeszélgetésben e politikai technológia részleteit Makszim Bakijev -, hogy néhány tucat ember fogja magát Biskekben és erővel betör az ideiglenes kormány székházába, ahol kinyilvánítja: immár mi vagyunk az ideiglenes kormány és nem ti. Ha ez a vadonatúj ideiglenes kormány még néhány dekrétumot is kiadna, nos, az lenne csak az igazi. Ebben a helyzetben már végképp nem tudná senki, hogy kié is a hatalom.

A beszélgetésben kirajzolódó terv gonosz és cinikus. Felsejlik belőle, hogy minden megengedett, ha a hatalom visszaszerzése a cél. Olyannyira nincs határ és erkölcsi gát, hogy a beszélgetésnek van egy olyan részlete, amikor a bukott elnök fia egészen odáig elmegy, hogy kifejtse: elég 500 mindenre elszánt jebanatot (visszafogott magyar fordításban: faszfejt) megvenni és arra bírni, hogy az ország különböző pontjain – nem kell ehhez több mint nyolc-tíz jól megválasztott helyszín – válogatás nélkül a civilek közé lőjön, és a káosz garantált. Ebben az ifjú Bakijevnek igaza is lett.

Noha több mint leleplező ez a telefonbeszélgetés, önmagában aligha adja egyértelmű bizonyítékát annak, hogy ezt a tervet a Bakijev-család meg is valósította. A kirgiz Nemzetbiztonsági Szolgálat június végi sajtóközleménye szerint azonban igen, merthogy a titkosszolgálat szá­mos olyan konspiratív találkozóról tud, ahol állításuk szerint a bukott elnök családjának tagjai kapcsolatba léptek a közép-ázsiai térségben tevékenykedő különböző muszlim terrorista csoportok vezetőivel, így mindenekelőtt az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom (IDU) és az Iszlám Dzsihád Szövetség (SZID) képviselőivel. A Nemzetbiztonsági Szolgálat szerint Makszim Bakijev 2010 áprilisában Dubaiban találkozott az IDU irányítóival. Május elején pedig a Bakijev-család két képviselője vett részt azon az afganisztáni Badahsán-tartományban tartott találkozón, ahol a Talibán, az IDU és az Egyesült Tádzsik Ellenzék (OTO) harctéri parancsnokai voltak jelen, és ahol megegyezés született arról, hogy a bukott kirgiz elnök családja 30 millió dollárt ad az IDU-nak a kirgíziai belső helyzet destabilizálásáért. A biskeki titkosszolgálatok arról is tudnak – állítja a sajtóközlemény -, hogy 2010 májusában a SZID egy 15 fős csoportot alakított ki a pakisztáni törzsi területekre visszavont tapasztalt üzbég harcosokból, akiket illegálisan – Afganisztánon és Tá­dzsikisztánon át – Kirgíziába juttattak el, ugyancsak azzal a céllal, hogy fokozzák a belső bizonytalanságot és káoszt. Hogy mindez megfelel-e az igazságnak – nehéz eldönteni, ellenőrizni pedig képtelenség. Az nyil­vánvaló, hogy a felsorolt iszlamista csoportok egytől egyig érdekeltek a közép-ázsiai térség országainak fokozódó politikai bizonytalanságában. Ezért elképzelhetőnek és életszerűnek tűnik e csoportok és a hatalmuktól megfosztott Bakijev-család közti taktikai szövetség létrejötte. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Bakijev környezete épp e szervezetek erejét és képességeit igénybe véve próbálta meg visszaszerezni hatalmát. Ám ennél többet aligha állíthatunk.

Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ha minderről már az események bekövetkezte előtt tudott az ideiglenes kormány, akkor miért nem tett ellene valamit? Vagy ha tett, akkor lépései miért nem bizonyultak kel­lőképpen hatékonynak? Egyelőre nehéz e kérdésekre válaszolni. Egy azonban bizonyos, az átmeneti adminisztráció, élén az időközben elnöki hatáskörrel is felruházott Roza Otunbajevával, vajmi keveset tett – vagy tudott tenni – az öt napig tomboló pogrom ellen. Ebben – többek között – az is akadályozhatta, hogy a kirgiz hadsereg és rendőrség viszonylag kis létszámú, rosszul felszerelt és alulképzett. Olyan erői pedig végképp nincsenek, amelyek hatékonyan tudnának kezelni efféle helyzeteket. Ráadásul az új vezetés egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy parancsait teljesítik is. Otunbajeva maga nyilatkozta, hogy hiába adtak ki tűzparancsot a gyújtogatók és fegyveresek ellen, azt a kirgiz rend­fenntartó erők figyelmen kívül hagyták. Az új vezetés a titkosszolgálatok egészének feltétlen lojalitásában sem bízhat. A már említett lehallgatott telefonbeszélgetésben a szolgálatok korábbi vezetője, Zsanis Bakijev maga is utal arra, hogy ha eljön a pillanat, számíthat majd egykori titkos­szolgálati beosztottjaira. Nyilván ezek a körülmények is közrejátszottak abban, hogy az új vezetés már a konfliktus elején megpróbálta elérni, hogy Oroszország jelentős erők átdobásával segítsen a pogrom megfé­kezésében. Moszkva azonban elhárította e kérést, és csak humanitárius segéllyel támogatta a helyzet rendezését. Az orosz vezetés persze nem volt könnyű helyzetben. Többek között azért sem, mert roppant nehéz lett volna pontosan meghatározni, hogy mi is a feladata, ki ellen kell fel­lépni, és kiket kell szétválasztani. Mindez azokban a drámai napokban egyáltalán nem volt világos. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy Oroszországnak sincsenek ilyen természetű feladatok kezelésére ki­képzett erői. De túl e „technikai" részleteken felmerültek politikai jellegű kockázatok is. Ha Moszkva a kérésnek engedve jelentős erőkkel bevonul Kirgíziába, úgy sokak ellenszenvét és kritikáját váltotta volna ki. Többek között olyan közeli szövetségeseiét is, mint Üzbegisztán és Tádzsi­kisztán. Azzal vádolhatták volna, hogy nem segíteni akart, hanem csak politikai felügyeletét akarja újabb területekre kiterjeszteni. Ráadásul egy ilyen beavatkozás olyan időszakban, amikor Moszkva folyamatosan jelét adja annak, hogy modernizációs szükségleteinek támogatásáért kész a nyugati hatalmakkal együttműködőbb politikát követni, elképzelhetetlen lett volna anélkül, hogy ehhez ne nyerje el előzetesen Washington és Peking egyetértését. Ha viszont nem lép – mint ahogy tette is -, akkor joggal vethetik a szemére, hogy érzéketlen, hidegen hagyja mások fájdalma és szenvedése. Kivárása és tétlenkedése nemcsak e fontos humanitárius szempontból válhat majd Moszkva kárára, de azért is, mert könnyen elillanhat az a térségben még mindig jelenlévő közérzület, hogy ha baj van, Moszkva biztosan segít. Segít, mert tud és akar is segíteni. Ez a borzalmas öt nap azonban arról győzte, illetve győzhette meg az egykori szovjet Közép-Ázsia társadalmait, hogy Oroszországra már nem feltétlenül lehet számítani. Miközben a Kreml próbálta távolságtartásával megnyugtatni a térség autoriter rendszereit, aközben azt kockáztatta, hogy elveszíti a régió társadalmainak szimpátiáját. Hogy miért történt így, az egyelőre nem tudható, de hogy Moszkva kivárása nem múlik el nyomtalanul, az egészen bizonyos.

A júniusi pogromhullám ugyan öt nap után kifulladt, ám továbbra sincs garancia arra, hogy a borzalmas napok nem ismétlődnek meg az ország más részein, akár az északi területeken, a fővárosban is. Ha a káosz átcsap újabb körzetekre, vagyis nem sikerül stabilizálni a kirgíziai helyzetet, úgy Belső-Ázsia déli, bizonytalan oldalához – mindenekelőtt Afganisztánhoz és Pakisztánhoz – immár az északi oldal egyes területei is csatlakozhatnak. Ha a kirgíziai helyzet végképp megbillen, úgy egyre nehezebbé válik az északi oldal legnépesebb országát, Üzbegisztánt stabil körülmények között tartani. Ahhoz, hogy e rémálom ne következzék be, az új kirgiz vezetésnek is sok mindent kellene tennie. Mindenekelőtt szembenézni azokkal az okokkal, amelyek közrejátszottak a júniusi pog­rom kialakulásában. Ehhez nem elég a lincselés felbujtóit, finanszírozóit és közvetlen elkövetőit felkutatni és megbüntetni. Persze, ez sem egysze­rű feladat. Már csak azért sem, mert valószínűleg számos – egymással is együttműködő – erő felelős a történtekért. Éppúgy szerepe lehetett a júniusi drámában a Bakijev-családnak, a déli országrész kábítószer-üzle­tében érintett alvilági csoportoknak, miként a belső-ázsiai térségben aktív különböző muszlim szervezeteknek. A közvetlen felelősség és érintettség megállapítása az elfogulatlan és szakszerű ügyészi vizsgálat, majd pedig bírósági tárgyalás feladata. De van még egy legalább ennyire, vagy még ennél is fontosabb teendő: a kirgíziai politikai osztálynak ugyanis szembe kell néznie saját felelősségével is. Mert ez a felelősség nyilvánvaló. Ami történt, azért történhetett meg, mert Kirgíziában akadtak olyan jelentős létszámú társadalmi csoportok, amelyek fogékonynak bizonyultak a na­cionalista retorikára, akik számára a politikai közösség az etnikai közös­séggel azonos. Ennek az érzületnek a kialakulásában kitüntetett szerepe volt és van a mindenkori politikai osztálynak. De nemcsak az eszmék és eszmények vonatkozásában terheli felelősség az állam irányítóit. Fele­lősek azért is, hogy az ország gazdasági és szociális helyzete se adjon táptalajt nacionalista indulatoknak, zsigeri gyűlölködésnek. Mindennek egyik alapfeltétele, hogy e jobb sorsra érdemes kis közép-ázsiai köz­társaságban végre megálljon az ország népességének jelentős részét sújtó társadalmi züllés, az egyre kiterjedtebb lumpenizálódás. Mindez nemcsak Kirgíziának okoz gondot, de a szomszédos Tádzsikisztánnak és Üzbegisztánnak is, vagyis komoly regionális probléma. Szélsőséges és gonosz eszméknek azonban nemcsak a szociális ellehetetlenülés tobo­rozhat híveket, de a hatalom korruptsága, tehetetlensége, az ügyészség és bíróság részrehajlása is. Ha a kirgíziai igazságszolgáltatás nem lesz képes és hajlandó nemcsak az üzbégek, hanem a kirgizek felelősségét is megállapítani a júniusi pogromokban, úgy az ideiglenes kormány biztos lehet abban, hogy a kirgiz közhatalom hosszú időre eljátssza az etnikai béke helyreállításának esélyét. Etnikai béke nélkül pedig nincs modern politikai közösség.

 

Felhasznált irodalom

Abasin, Sz.: Nacionalizmi v Szrednyej Azii. SzPb, 2007.

Arapov, D. – Koszacs, G. (red.): Iszlam i szovjetszkoje goszudarsztvo. Vip.1., Moszkva, 2010.

Arapov, D. (red.): Iszlam i szovjetszkoje goszudarsztvo. Vip.2., Moszkva, 2010. Buttino, M.: Revoljucija naoborot. Szrednyaja Azija mezsdupagyenyijem carszkoj imperii i obrazovanyijem SzSzSzR. Moszkva, 2007.

Chaudet, D.: Iszlamszkij terrorizm vregionye Bolsoj CentralnojAzii: „al-kaidizacii" uzbekszkogo dzsihadizma. Párizs, IFRI, 2008.

Kaszenova, N.: Novij mezsdunarodnij donor: pomoscs Kitaja Tadzsikisztanu i Kirgisztanu. Paris, IFRI, 2009.

Kazancev, A.: „Bolsaja igra" sz nyeizvesztnimi pravilami: mirovaja politika i Centralnaja Azija. Moszkva, 2008.

Kazancev, A.: Polityika sztran Zapada v Centralnoj Azii: projekti, dilemmi, protyivorecsija. Moszkva, 2009.

Khalid, A.: Islam after Communism:Religion andPoliticsin Central Asia. 2006.

Malgin, A. – Narinszkij, M. (red.): Juzsnij flang SzNG. Centralnaja Azija-Kaszpij-Kavkaz: energetyika i polityika. Moszkva, 2005.

Marganyija, O. (red.): SzSzSzR poszle raszpada. SzPb, 2007.

Radvanyi, J. (red.): Posztszovjetszkije goszudarsztva. Moszkva, 2008.

Rumer, B. (red.): Centralnaja Azija i JuzsnijKavkaz. Moszkva, 2007.

Rumer, E. – Trenin, D. – Zhao, H.: Views from Washington, Moscow and Beijing. London, 2007.

Todua, Z.: Ekszpanszija iszlamisztov na Kavkaze i v Centralnoj Azii. Moszkva, 2006.

Zvjagelszkaja, I.: Sztanovlenyije goszudarsztvo Centralnoj Azii. Polityicseszkije processzi. Moszkva, 2009.

www.ferghana.ru

www.kommersant.ru

www.ng.ru

www.vremya.ru

A kapitalizmus – és hivatalos ideológiája, a magát tudománynak aposztrofáló neoklasszikus közgazdaságtan – számára a gazdagság egybeesik a piaci értékkel. E fölfogásban az emberiség létezéséhez szükséges természeti adottságok olyan ingyenes "inputok", amelyeket nem kell tekintetbe venni a vállalati vagy akár a nemzetgazdasági számítások során, hiszen nincs költségvonzatuk – legalábbis egy adott pontig. A cikk azt követi végig, hogyan vezettek a polgári közgazdaságtan ideologikus alapvetései napjaink abszurd helyzetéhez, amikor az ökológiai probléma súlyosbodásával arányosan nő a mainstream gazdasági-politikai gondolkodás képtelensége a probléma kezelésére.

Manapság az ortodox közgazdászok a szóbeszéd szerint teljesen új célt találtak maguknak: megóvni bolygónkat a kapitalista expanzió által okozott környezetpusztítástól. Ígéreteik szerint ezt éppen a kapitalizmus további terjeszkedésével kívánják elérni, amelyről azonban lenyeseget­nék vadhajtásait és megfékeznék túlkapásait. A „fenntartható fejlődés" önjelölt prókátorainak egyre növekvő serege azt hangoztatja, hogy nincs semmiféle ellentmondás a korlátlan tőkefelhalmozás – Adam Smith-től máig a gazdasági liberalizmus krédója – és a Föld megóvása között. A rendszer továbbra is terjeszkedhet egy új „fenntartható kapitalizmust" lét­rehozva, amely piaci hatékonysággal kezeli majd a természetet és annak reprodukcióját. A valóságban ezek a víziók nemigen jelentenek többet, mint a bolygónk pusztításából profitáló stratégia megújított változatát.

E tragikomédia hátterében egy olyan eltorzult nézet áll, amely mély gyökereket eresztett a rendszer működésébe; és ez a rendszer a gaz­dagságot¹ kizárólag a csere által generált érték fogalmában tudja felfogni. Egy ilyen rendszerben csakis a piacokon forgó áruk számítanak. A csere rendszerén kívül eső természetet – a vizet, a levegőt, az élőlényeket – afféle „potya adománynak" tekintik. És ha az ember felveszi ezt a szem­ellenzőt, máris képes olyanokat mondani, mint William Nordhaus, vezető amerikai klíma-közgazdász, aki szerint a gazdaság relatív korlátlan növekedése az eddig megszokott módon még legalább egy évszázadig fenntartható – annak dacára, hogy a mérvadó klímaszakértők szerint ez a rendszer ennyi idő alatt totális katasztrófát hozna az emberi civilizációra és a bolygó élővilágára egyaránt.²

A mainstream közgazdászok és a természettudósok markáns véle­ménykülönbsége annak tudható be, hogy a kapitalista rendszer bevett elszámolási módszereiben jórészt láthatatlan a természet hozzájárulása a gazdagsághoz, csakúgy, mint maga a természetpusztítás. Elefánt­csonttornyukba zárkózva az ortodox közgazdászok vagy tudomást sem vesznek a természeti környezet létéről, vagy pedig azt szűk, nyereség­orientált céloknak rendelik alá.

Az elismert közgazdászok e fatális tévedését visszavezethetjük annak konceptuális alapjaiig. A XIX. század végén és a XX. század elején kiala­kuló neoklasszikus gazdaságtanhoz általában hozzákapcsoljuk, hogy elvetette a klasszikus gazdaságtan munkaérték-elméletét, amelyet a marginális hatékonyság/termelékenység elképzelésével váltott fel. Az kevésbé köztudott, hogy ezzel párhuzamosan egy másik kritikai pers­pektívát is feladtak: a gazdagság és az érték (a használati érték és a csereérték) közötti különbségtételt. Ezáltal elveszett annak lehetősége, hogy kialakuljon a gazdagság széleskörű ökológiai és társadalmi koncep­ciója. Az ortodox gazdaságtan e szemellenzőit – amelyek kirekesztették a tágabb természeti és humán világot – olyasvalakik kérdőjelezték meg, akik a John Maynard Keynes által a gazdaságtan „alvilágának" nevezett területeken tevékenykedtek. Ide sorolhatjuk James Maitland (Lauderdale earlje), Karl Marx, Henry George, Thorstein Veblen és Frederic Soddy kritikáit. Ma, a gátlástalan környezeti pusztítás korában ezek az egy­mástól is különböző nézetek ismét a figyelem középpontjába kerülnek.³

A Lauderdale-paradoxon

A ma uralkodó közgazdasági ideológia ökológiai ellentmondásait legin­kább annak terminológiájával tudjuk bemutatni, amit a gazdaságtörténet­ben „Lauderdale-paradoxonnak" neveznek. James Maitland, Lauderdale nyolcadik earlje (1759-1839) 1804-ben írta meg Vizsgálódások a közjavak természetéről és eredetéről, illetve növelésük indokairól és eszközeiről [An Inquiry into the Nature and Origin of Public Wealth and into the Means and Causes of its Increase] című művét. A róla elnevezett paradoxon abban áll, hogy Lauderdale szerint fordított arányosság áll fenn a közjavak és a magánvagyonok között, vagyis az utóbbiak növeke­dése gyakran az előbbiek csökkenését eredményezi. „A közjavakat – írja – legpontosabban talán úgy határozhatjuk meg, hogy mindent magukba foglalnak, amire az ember vágyik, amit a maga számára hasznosnak tart, vagy ami számára örömet okoz." Az ilyen áruknak használati értéke van, és ezekből áll a gazdagság. Ám a magánvagyon a gazdagságon túl még valamit feltételez (illetve magába foglal egy korlátozást), mivel magánvagyon mindaz, „amire az ember vágyik, amit a maga számára hasznosnak tart, vagy ami számára örömet okoz; és amiből valamilyen szintű hiány mutatkozik".

Más szóval, a hiány szükséges feltétele annak, hogy valami csereér­tékkel bírjon, és növelhesse a magánvagyont. Ám ez nem áll a közjavak­ra, amelyekbe minden használati érték beletartozik, nem csupán azok, amelyekből hiány van, hanem azok is, amelyek bőségesen rendelkezésre állnak. Ez a paradoxon vezette Lauderdale-t arra a felismerésre, hogy a korábban bőségesen meglévő, az élethez szükséges javak szűkös­ségének fokozódása, mint a levegő, a víz vagy az élelem, amennyiben csereértéket tulajdonítanak nekik, az egyes magánvagyonok, sőt valójá­ban az ország vagyonának – ha azt a „magánvagyonok összességeként" szemléljük – növekedését eredményezik ugyan, de csakis a közjavak kárára. Például, ha valakinek sikerül monopolizálnia a korábban in­gyenesen hozzáférhető vizet, és díjat szed a források használatáért, a nemzet mérhető vagyona növekszik, ennek azonban feltétele a lakosság szomjúságának növekedése.

„Az emberiség józan esze" – vélte Lauderdale – „fellázadna" bármi­féle olyan javaslat ellen, hogy a magánvagyonok növelése érdekében „szűkösséget hozzanak létre valamely, az emberek számára általánosan hasznos vagy szükséges áruból". Mindazonáltal tisztában volt vele, hogy a burzsoá társadalom, amelyben már ő maga is élt, számos formában pontosan ezt teszi. Kifejtette, hogy a különlegesen bő termésű idősza­kokban a holland gyarmatosítók „fűszerszámokat" égettek el, vagy benn­szülötteket fogadtak fel „a szerecsendiófák hajtásainak és friss leveleinek a begyűjtésére", hogy így pusztítsák el a növényeket. Hasonlóképpen, a kiadós években a „virginiai dohányültetvényeseket törvény kötelezte arra", hogy az ültetvényen dolgozó minden rabszolgájuk után „adott mennyiségű dohányt elégessenek". Az efféle gyakorlatok a hiány foko­zására és a magánvagyonok (így a kevesek javainak) növelésére olyan dolgokat pusztítottak el, amelyek a közjavak részét képezték – ezekben az esetekben a föld termését. „Ezt az alapelvet olyan jól megértik azok, akik előnyeit élvezik – írta Lauderdale -, hogy csupán általános szö­vetkezésük lehetetlensége védheti meg a közjavakat a magánérdekek ragadozó mohóságától."⁴

A vagyonnal szembeállítva a gazdagság a klasszikus politikai gazda­ságtanban kezdettől fogva ahhoz kapcsolódott, amit John Locke „valódi értéknek" nevezett, és amit később a politikai gazdaságtan művelői „használati értéknek" tekintettek.⁵ A materiális használati értékek ter­mészetesen mindig is léteztek, és az emberi lét alapjaiként szolgáltak. Ám a kapitalista piacokon való eladásra termelt árucikkek valami mást is magukban foglaltak: a csereértéket (vagy az értéket). Így minden árucikknek „kettős jellege van", használati értékből és csereértékből áll.⁶ A Lauderdale-paradoxon egyszerűen a gazdagság és az érték kettős jellegének kifejtése, amely az összes közjavak (a használati értékek összessége) és a magánvagyonok felhalmozódása (a csereértékek összessége) közötti ellentmondást generálta.

David Ricardo, a klasszikus-liberális politikai gazdaságtan legnagyobb­ja a Lauderdale-paradoxonra reagálva kihangsúlyozta a gazdagság és az érték (a használati érték és a csereérték) közötti konceptuális különbség­tétel fontosságát. Lauderdale-hez hasonlóan Ricardo is azt hangoztatta, hogy ha a víz, vagy más, korábban korlátozás nélkül elérhető természeti forrás az abszolút hiány növekedésével csereértékre tesz szert, akkor a természetes használati értékek elvesztése egyben „a közjavak aktu­ális csökkenését" is jelenti – még akkor is, ha ezzel a magánvagyonok növekednek.⁷

Ezzel szemben Adam Smith legfontosabb francia követője, Jean Baptiste Say, aki a neoklasszikus gazdaságtan egyik előfutára volt, a Lauderdale-paradoxont egyszerűen félresöpörte. Szerinte a gazdagsá­got (a használati értéket) bele kell érteni az értékbe (a csereértékbe), így lényegében az előbbiről nem vesz tudomást. A Levelek Malthushoz a politikai gazdaságtanról és a kereskedelem pangásáról (1821) című kötetében Say elutasította „a definíciót, amit Lord Lauderdale a gazdag­ságról adott". Say abszolút szükségesnek látta, hogy egy az egyben elvesse a gazdagság és a használati érték azonosítását: „Amint Adam Smith észrevette, hogy kétféle értékről van szó, és az egyik érték a hasz­nálatban, míg a másik a cserében van jelen, teljesen elvetette az elsőt, és könyvének minden lapján csakis és kizárólag a cserélhető értékkel foglalkozott. Ez az, amit Önnek is tennie kell, Uram [ezt Malthusnak írja]; amit Mr. Ricardo is tett; amit jómagam is tettem; amit mindnyájan tettünk: ennek okán a politikai gazdaságtan nem ismer el másféle értéket [… Következésképpen] a gazdagság benne foglaltatik az általunk birtokolt dolgokban; az érték szó egyetlen elfogadott jelentése a cserélhető érték."

Say nem tagadta, hogy „valóban léteznek olyan dolgok, amelyek a természeti javakhoz tartoznak", ám ezek – tette hozzá -, „nem olyan dolgok, amelyekkel a politikai gazdaságtannak foglalkoznia kellene". És a politikai gazdaságtan értékfelfogásába – amely teljes mértékben felvál­totta a gazdagság koncepcióját – kizárólag a cserélhető érték került bele. A természetes- és közjavakat, amelyek szemben állnak a csereértékkel, nem vették figyelembe.⁸

A liberális politikai gazdaságtan területén a Lauderdale-paradoxon azzal okozta a legtöbb zavart, amit Marx John Stuart Mill „szellemtelen szinkretizmusának" nevezett.⁹ Millnek A politikai gazdaságtan alapelvei című könyve (1848) e probléma miatt már az elején szinte szétesni látszik. Könyvéhez írott előszavában Mill (Sayt követve) kijelentette: „a gazdagságot ennek megfelelően úgy tekinthetjük, mint az összes olyan hasznos vagy kívánatos dolgot, amelyek csereértékkel rendelkeznek" – vagyis a gazdagságot végső soron a csereértékre redukálta. Ám Mill – jellemző eklekticizmusa és klasszikus gyökerei okán -, saját érvelését is aláásva, mégis feltárta a dolog szélesebb irracionalitását. Így, ugyan­abban a fejezetben, a Lauderdale-paradox meglehetősen lényeglátó kifejtésére is sor kerül, amelyben Mill rámutat a tőkefelhalmozás és a közjavak között feszülő konfliktusra:

„Azok a dolgok, amelyekért cserébe semmit nem lehet kapni, legyenek bármily hasznosak vagy szükségesek is, nem a gazdagság részei, abban az értelemben, ahogy azt a politikai gazdaságtan érti. Például a levegő­nek, amely a legabszolútabb szükséglet, nincs ára a piacon, mivel el­lenszolgáltatás nélkül elérhető: felhalmozásából senki nem profitálhatna; termelésének és elosztásának törvényei egy, a politikai gazdaságtantól igencsak különböző stúdium hatálya alá esnek. De habár a levegő nem tartozik a gazdagság alkotóelemei közé, az emberiség mégis sokkal gaz­dagabb lesz azáltal, hogy ingyenesen juthat hozzá, hiszen azt az időt és munkát, amit egyébként eme leginkább sürgető szükséglet kielégítésére kellene fordítania, így más céloknak szentelheti. Elképzelhetőek olyan körülmények, amelyek között a levegő a gazdagság részévé válna. Ha általánossá válik huzamosabb ideig olyan helyeken tartózkodni, ahol a levegő természetes formájában nem fordul elő, mint például búvár­harangokban a tenger mélyén, akkor a mesterséges levegőellátásnak, akárcsak a házak vízellátásának, meglesz a maga ára; és amennyiben bármiféle természeti csapás következtében a légkör túl ritkává válik a lélegzéshez, vagy valamiképpen monopolizálni lehet, a levegőnek akár nagyon magas piaci értéke is lehet. Ilyen esetben, ha valakinek több áll rendelkezésére belőle a saját szükségleténél, akkor a levegő tulajdono­sa számára javainak részét képezheti; és az emberek összessége által általánosan birtokolt gazdagság mértéke első pillantásra éppen attól tűnik gyarapodni, ami számukra akkora szerencsétlenséget jelent. Hiba lenne figyelmen kívül hagyni, hogy bármily gazdaggá is válna a levegő birtokosa a közösség többi tagjának rovására, összességében minden egyes személy szegényebbé válna azáltal, hogy olyasmiért kell immár fizetnie, amihez azelőtt ingyen juthatott hozzá."¹⁰

Mill itt Lauderdale-lel összhangban annak a mély szakadéknak a lehetőségét jelzi, amely a kapitalista gazdaságokban az egyre monopolisztikusabb alapokra épülő magánvagyonok utáni szűkkeblű hajsza, és a társadalom, illetve a közösségek közjavai között tátong. Ám Mill, minden éleslátása dacára, Előszavának végén elveti a Lauderdale-paradoxont, és a gazdagságot egyszerűen csereértékként határozza meg. Amit Say írt Smith A nemzetek gazdagsága című könyvéről – már­mint hogy Smith „könyvének minden lapján [a bevezető megjegyzéseket leszámítva] csakis és kizárólag a cserélhető értékkel foglalkozott" -, így Millnek A politikai gazdaságtan alapelvei című munkájára is igaz.¹¹ A természetet nem gazdagságként szemlélte, hanem mint valamiféle „grátisz" ajánlatot, vagyis ingyenes adományt a kapitalista értékszámítás szempontjából.

Marx és a Lauderdale-paradoxon

Say-val és Millel ellentétben, Ricardóhoz hasonlóan Marx nem csupán elfogadta a Lauderdale-paradoxont, de beépítette saját gondolataiba, hangsúlyozva, hogy a használati érték, illetve a gazdagság és az érték közötti ellentmondás a kapitalista termelés lényegéhez tartozik. A filozófia nyomorúságában Marx azzal válaszolt Proudhonnak A nyomorúság filo­zófiájában kifejtett, a használati érték és a csereérték ellentmondásával kapcsolatos zavaros elképzeléseire, hogy ezt a kérdést a legdrámaibb módon Lauderdale közelítette meg, aki rendszerét „a két értékfajta fordított arányára alapozta". Marx valójában a politikai gazdaságtannal szembeni kritikájának egészét nagyrészt a használati érték és a csere­érték ellentmondására alapozta, és jelezte azt is, hogy A tőkében kifejtett érvrendszerének éppen ez az egyik kulcsfontosságú eleme. Rámutatott, hogy a kapitalizmusban a természetet a csereértékért folytatott hajszában ragadozó módon kiuzsorázzák: „a föld a használati értékek tartálya, s ezeket méhéből ki kell szakítani".¹²

Ez az álláspont szorosan kapcsolódott Marx törekvéséhez, hogy a kapitalista gazdaságot egyszerre ábrázolja a gazdasági értékrelációk szempontjából, és mint a természet anyagi átalakítását. Így Marx volt az első fontos közgazdász, aki a termodinamika első és második törvényé­ből leszűrt új fogalmakat, az energiát és az entrópiát bevonta a termelés analízisébe.¹³ Látható ez az anyagcserében bekövetkezett szakadás leírásában is – az emberi lények és a termőföld metabolizmusának lerombolásában, amelyet az okoz, hogy a mezőgazdasági termények a városba kerülnek, és így a talajból kivont tápanyagok nem oda kerülnek vissza, hanem a vizet és a levegőt szennyezik. Ebben a koncepcióban mind a természetet, mind pedig a munkát kirabolják, hiszen mindkettőt megfosztják a reprodukciójukhoz szükséges alapvető feltételektől: a „szabad levegő" és a tiszta víz helyett a „szennyezett" levegő és víz válik a munkás létformájának részévé.¹⁴

Marx elemzése a természeti javak pusztításáról a felhalmozás érde­kében akkor a leginkább egyértelmű, amikor a mezőgazdaság iparoso­dásával kapcsolatban a kapitalista földjáradékról ír. Ricardo földjáradék-elméletét a „talaj eredeti és elpusztíthatatlan erőire" alapozta. „Először is a talajnak nincsenek elpusztíthatatlan erői" – válaszolt Marx, hiszen ki lehet meríteni, az ökológiai pusztítás tárgya lehet. Ez az a pont Marxnak a kapitalista mezőgazdasággal kapcsolatos észrevételeiben, ahol az anyagcserében bekövetkezett törés analízise és a Lauderdale-paradoxon egy átfogó kritikában egyesül. És éppen itt hivatkozik gyakorta a fenntart­hatóságra, mint bármely jövőbeni társadalom anyagi előfeltételére – arra a kényszerre, hogy megőrizzük a Földet az „egymáshoz kapcsolódó nemzedékek" számára. A fenntarthatóság előfeltétele – szögezte le Marx – annak a felismerése, hogy a Földet senki (még egy teljes társa­dalom, vagy az összes társadalom összessége) sem birtokolhatja; azt a jó háztartás alapelveivel összhangban meg kell őrizni a jövő generációk számára. Ahhoz, hogy az emberiség és a Föld közötti fenntartható kap­csolat a modern körülmények között lehetséges legyen, az egymással szövetségre lépett termelőknek racionális alapon, saját igényeiknek és az eljövendő nemzedékek igényeinek megfelelően kell szabályozni az em­beri lények és a természet közti anyagcserét. Ennek értelmében az élet előfeltételeit és az azok előállításába fektetett energiát konzerválni kell.¹⁵

Kevés dolog volt fontosabb Marx nézeteiben, mint a földet birtokló nagy magánmonopóliumok megszüntetése, amelyek megfosztották az emberi­ség többségét: (1) a természettel való közvetlen kapcsolattól, (2) a földtől, mint termelőeszköztől, és (3) a földhöz fűződő közösségi kapcsolattól. Marx nagy élvezettel idézte Herbert Spencer Társadalmi statika (1851) című művének A földhasználat joga című fejezetéből azt a passzust, ahol

Spencer egyértelműen leszögezi: „Az igazságosság […] nem engedi meg a földtulajdont, mert a többiek csak különben mint megtűrtek élhetnének a földön […] Lehetetlen olyan módozatot találni, amelynek alapján a föld magántulajdonná válhat […] A föld kizárólagos birtoklására támasztott igény, végső következményeit tekintve, földtulajdonosi zsarnoksággal jár." A föld, hangsúlyozta Spencer, valójában „egy nagy testülethez – a társadalomhoz" tartozik. Az emberi lények a föld „örököstársai".¹⁶

Bár Marx többnyire egy humán nézőpontból, a használati érték fenn­tartásának szempontjából vizsgálta a természetet, ám időnként azt is fel­vetette, hogy a természetnek joga van ahhoz, hogy ne züllesszék puszta árucikké. Ebben az értelemben idézte Thomas Münzer híres tiltakozását az ellen, hogy a kifejlődő burzsoá társadalomban „minden teremtményt tulajdonná tettek, a víz halait, a levegő madarait, a föld növényeit – a teremtménynek is szabaddá kell lennie".¹⁷

Ökológia és a munkaérték-elmélet

Ironikus módon számos zöld gondolkodó (szocialisták és nem szocialis­ták egyaránt) gyakran azt hangoztatja, hogy a marxi kapitalizmuskritika részét képező munkaérték-elmélet szemben áll azzal az ökológiailag tá­jékozott értékelemzéssel, amire ma szükség van. A kicsi szép című köny­vének hasábjain E. F. Schumacher azt állapította meg, hogy a modern társadalomban megvan a hajlam „mindent értéktelennek tekinteni, amit nem magunk csináltunk. Még a nagy dr. Marx is ebbe a végzetes hibába esett, amikor megfogalmazta úgynevezett »munkaérték-elméletét«". Luiz Barbosa egy nemrég megjelent környezetszociológiai tanulmánykötetben azt írja, hogy Marx „úgy vélte, hogy a nyersanyagokat grátisz (ingyen) kapjuk a természettől, és csupán az emberi munka ruházza fel értékkel őket. Ezáltal Marx elsiklott a természet belső értékének felismerése felett." Az ökoszocialista Jean-Paul Deléage azt panaszolta fel, hogy a munkát téve az érték egyetlen forrásává, Marx „nem tulajdonít belső értéket a természeti erőforrásoknak". A társadalmi ökológiával foglalkozó Matthew Humphrey is hitelt ad annak a nézetnek, hogy „Marx ragasz­kodása az emberen kívüli természetet értéktelennek tartó munkaérték-elmélethez" nyilvánvalóan mutatja „antropocentrikus szemléletét".¹⁸

Fontos itt megérteni, hogy bizonyos konceptuális kategóriák, amelyeket Marx felhasznál a politikai gazdaságtan kritikájában, mint például a ter­mészet „ingyenes javaknak" tekintése, vagy maga a munkaérték-elmélet, a klasszikus-liberális politikai gazdaságtan felfedezései voltak, amelye­ket Marx integrált a klasszikus politikai gazdaságtan kritikájába – olyan mértékben, amennyiben rámutattak a rendszer valóságos tendenciáira és ellentmondásaira. Marx ezeket a koncepciókat egy olyan érvelés szolgálatába állította, amely meg kívánja haladni a burzsoá társadalmat és annak szűkre szabott társadalmi kategóriáit. Azt a gondolatot, hogy a természet kiaknázásra váró „ingyenes javak" összessége, egyértelműen a fiziokraták, és Adam Smith, Thomas Malthus, David Ricardo, valamint John Stuart Mill fejtették ki – már jóval Marx előtt.¹⁹ Sőt, ezek a gondola­tok hosszú évekkel Marx után is a mainstream gazdaságtan részét képe­zik. A burzsoá politikai gazdaságtan realitásaként Marx elfogadta ezeket a koncepciókat, ám tisztában volt a bennük feszülő társadalmi és öko­lógiai ellentmondásokkal. Ezért A politikai gazdaságtan bírálatához-ban ismételten amiatt kritizálta Malthust, hogy visszaesett abban a fiziokrata szemléletbe, amely a környezetet „a természet ingyenes adományának" tekinti, miközben elsiklik afölött, hogy a természet kisajátítása a terme­lés érdekében – és az az egész értékreláció, amely erre a kapitalista társadalomban épül – valójában történelmileg meghatározott társadalmi viszonyokhoz kötődik.²⁰ Marx számára annak hangsúlyozása, hogy a Földet meg kell óvni a jövő nemzedékek érdekében – a környezet in­gyenes dologként való kapitalista kisajátításával szemben -, egyszerűen arra az ellentmondásra mutatott rá, ami a természet gazdagsága és az azt szisztematikusan „kirabló" tőkefelhalmozás rendszere között feszül.

Mindazonáltal, a természet „ingyenes adományként" való kezelése benne foglaltatik a kapitalista gazdaság működésében, így folyamato­san a neoklasszikus gazdaságtan egyik alapvető tétele maradt. Alfred Marshall, a tizenkilencedik század végének nagy neoklasszikus köz­gazdásza axiómaként kezelte, és belekerült az ortodox közgazdasági szöveggyűjteményekbe. Így például egy széles körben forgatott alapfokú közgazdasági szöveggyűjtemény tízedik (1987-es) kiadásában Campbell McConnell a következőket szögezi le: „A föld a természeti erőforrások – ezek együttesen a »természet ingyenes adományai« – közé tartozik, amelyek felhasználhatóak a termelési folyamatban." Később pedig ezt találjuk ugyanebben a könyvben: „A földnek nincs termelési költsége; az a »természet ingyenes és nem reprodukálható adománya«."²¹ És valóban, ez az elképzelés annyira fontos részét képezi a neoklasszikus közgazdaságtannak, hogy a mainstream környezetgazdálkodásban is tovább él. Így például Nick Hanley, Jason F. Shogren és Ben White arra a következtetésre jutnak elismert Bevezetés a környezeti gazdaságtanba (2001) című könyvükben, hogy „a természeti tőke a természet összes [ingyenes] adományából áll össze".²²

A zöld kritikusok, akiknek csak halvány fogalmaik vannak a klasszikus politikai gazdaságtanról (vagy a neoklasszikus gazdaságtanról), gyakran emlegetik negatív felhanggal Marx ragaszkodását a munkaérték-elmé­lethez – ahhoz az elképzeléshez, hogy csupán a munka generál értéket. Érdemes ismét leszögezni, hogy a munkaérték-elmélet nem szűkíthető le Marxnak a politikai gazdaságtannal kapcsolatos kritikájára, hanem a klasszikus-liberális politikai gazdaságtan teljes alapját képezi. A munka­érték-elmélet ökológiaellenes természetét feltételező téveszmék az érték és a gazdagság kategóriáinak összekeveréséből fakadnak – hiszen e kettőt a mérvadó közgazdászok ma szinonimának tekintik. Mint láttuk, éppen a Lauderdale-paradoxon volt az, ami rávezette Say-t, Millt és másokat, hogy elvessék a gazdagság (a használati érték) autonóm ka­tegóriáját – előkészítve ezzel a talajt az utánuk következő neoklasszikus gazdaságtani hagyomány számára. A kapitalista logika számára nem volt kérdéses, hogy a természet „értéktelen" (vagyis „ingyenes adomány"). A probléma sokkal inkább az volt, hogy miként dobják ki az értéktől megkülönböztetett gazdagság koncepcióját az alapvető közgazdasági összefüggések hajójából, lévén az egy kritikai – ma úgy is mondhatnánk, „ökológiai" – szemléletmód alapja lehet.

Marx, mint erről már szó esett, hevesen ellenezte a gazdagság és az érték megkülönböztetésének feladását, sőt más szocialistákat is meg­bírált, amennyiben azok az „érték egyenlő a gazdagsággal" tévhitét val­lották. Ha az emberi munka a gazdagság egyik forrása, érvelt Marx – és ez a forrás vált a kapitalizmusban az érték alapjává -, akkor a természet annak másik, nélkülözhetetlen forrása. Azok, akik a munkát – a kapitalista értékanalízis árufétisizmusának csapdájába esve – a gazdagság kizáróla­gos forrásának tekintik, „természetfeletti teremtő erőt" tulajdonítanak neki. „A munka – szögezte le Marx a Gothai program kritikájának elején – nem a forrása minden gazdagságnak. A természet éppen annyira forrása a használati értékeknek (márpedig ilyenekből áll a dologi gazdagság!), mint a munka, amely maga is csak megnyilvánulása egy természeti erőnek, az emberi munkaerőnek." A tőke elején pedig a klasszikus po­litikai gazdaságtan megalapítóját, William Petty-t idézte, aki szerint az anyagi gazdagságnak „a munka az atyja, a föld pedig az anyja".²³ Marx hangsúlyozta, hogy a gazdagság létrehozásában „két alkotóelem", vagyis „az ember és a természet" folyamatos együttműködését kell látnunk. Az, hogy a kapitalizmus nem volt képes a természetet értékszámításá­ba integrálni – akárcsak a gazdagság és az érték összekeverésének tendenciája -, magának a tőke rendszerének alapvető ellentmondása. Azoknak, akik „Marxot abból az okból kritizálják, hogy nem tulajdonított értéket a természetnek – írja Paul Burkett -, bírálatukat a kapitalizmus számára kellene címezniük".²⁴

Lauderdale-hez hasonlóan, ám erőteljesebben és következetesebben, Marx is azt hangsúlyozta, hogy a kapitalizmus rendszere az érték felhal­mozásán alapul, akár a valódi gazdagság rovására (beleértve abba az emberi munka társadalmi jellegét is). A kapitalista viszonya a világhoz, mint Marx megjegyezte: „Aprés moi le déluge!"²⁵ Vagy, amint gyakorta fejtegette, a kapitalizmus vámpírként élősködik a természeten – vagyis élőhalott létét csupán a világ vérét szipolyozva képes fenntartani.²⁶

Az éteri közgazdászok és kritikájuk

Mindazonáltal, a gazdagság teljes klasszikus koncepcióját, amely Ricardo és Marx munkásságában teljesedett ki, a neoklasszikus gaz­daságtan teljesen a feje tetejére állította. Ez jól látható Carl Menger munkáiban – aki az osztrák közgazdasági iskola, tágabb értelemben pedig a neoklasszikus gazdaságtan egyik megalapítója volt. A Gaz­daságtan alapelvei című könyvében (amelyet 1871-ben, mindössze négy évvel Marx A tőkéjének megjelenése után publikált), Menger közvetlenül a Lauderdale-paradoxont támadta (valójában talán éppen ő nevezte először „paradoxonnak"), amelyről úgy vélte, hogy „bár első pillantásra igen mély benyomást kelt", de hamis különbségtételeken alapszik. Menger mind a használati érték és a csereérték, mind pedig a gazdagság és az érték közötti megkülönböztetést fontosnak tartotta el­utasítani. A gazdagságot a cserére alapozta, amely szerinte a szubjektív hasznosságban gyökerezik. Lauderdale-nek és Proudhonnak válaszolva azt hangsúlyozta, hogy a természeti javak szűkösségének megfontolt előidézése kedvező hatással jár (persze a tőkére nézve). És valóban, tótágast állítva Lauderdale-t, azt állította, hogy célszerű dolog elősegíteni „a bőségesen rendelkezésre álló (nem gazdasági jellegű) javak [vagyis a levegő, a víz, a természetes állapotban lévő területek] mennyiségének régóta tartó csökkenését, és végső soron bizonyos mértékig megritkítani ezeket – hiszen ezek a gazdagság összetevői, amely ezáltal növekedni fog". Hasonló logikát követve állította azt is, hogy az ásványvizek előbb-utóbb ritkaságuknak megfelelően vélhetőleg kereskedelmi árucikké fognak változni. Amit Lauderdale paradoxonnak, vagy éppen átkosnak látott – a privát vagyonok növekedését a közjavak pusztítása által -, azt Menger, a közgazdasági neoliberalizmus egyik előfutára magának az elérendő célnak tekintette.²⁷

A gazdagság paradoxonjának a közgazdaságból való eltávolítására irányuló igyekezet mások mellett a gazdaságtan „alvilágában" munkál­kodó olyan közgazdászok gúnyos kritikáit váltotta ki, mint Henry George, Thorstein Veblen és Frederick Soddy. Közkézen forgó 1897-es könyvé­ben, a Haladás és szegénységben George keményen kiáll annak fon­tossága mellett, hogy fenntartsák a gazdagság társadalmi koncepcióját:

„Rengeteg dolgot szoktak felhozni annak bizonyítására, hogy a gaz­dagság, amennyiben a kollektív vagy az általános gazdagságról van szó, valójában egyáltalán nem is tekinthető gazdagságnak. Az ilyen dolgoknak csereértéke van […] annyiban, amennyiben egyének, vagy egyének cso­portjai között a gazdagság megszerzésének lehetőségét reprezentálják; ám nem képeznek valódi gazdagságot [társadalmi szempontból], mert növekedésük avagy csökkenésük nem érinti a gazdagság összességé­nek mértékét. Ilyenek a kötvények, a jelzálogok, a váltók, a kötelezvények és egyéb megegyezések, amelyek a gazdagság mozgatását szolgálják. Ilyenek a rabszolgák, akiknek értéke pusztán az egyik osztály hatalmát reprezentálja a másik osztály keresményének kisajátítására. Ilyenek a földek és más természeti lehetőségek, amelyek értéke nem más, mint egyfajta tiszteletben tartott megállapodás arra, hogy adott személyeknek kizárólagos joguk van a használatukra, és amely pusztán azt a hatalmat reprezentálja, amelynek erejével a tulajdonosok részesedést követel­hetnek abból a gazdagságból, amit mások megtermelnek rajtuk […] A szuverén politikai hatalom törvényileg dönthet az adósságok elengedé­séről, felszabadíthatja a rabszolgákat, és a földet ismét az egész nép közös tulajdonává teheti, anélkül, hogy a gazdagság össztömege akár egy csipetnyi dohány árával is csökkenne, hiszen egyesek veszítenének, míg mások nyernének ezáltal."²⁸

Alaposan körüljárva a gazdagság definícióinak változását a gazda­ságtanban, George határozottan megbírálta Say-t, Millt és az osztrák közgazdasági iskolát a használati érték fogalmának elvetéséért, és hogy a gazdagságot kizárólag a csereérték terminusaival definiálták. A gazdagság termelése, érvelt George, alapvetően „az anyagra kifejtett erőfeszítésen" alapul, és így a megtermelhető használati értékekhez kötődik. Az érték a munkából ered. Marxhoz hasonlóan ő is felidézte az antik görög materialisták alaptételeit (amelyek legismertebb megfogal­mazásait Epikurosznál és Lucretiusnál találjuk), miszerint önmagában a munka semmit sem hozhat létre: „a semmiből csak semmi születhet".²⁹

Akadt még több másként gondolkodó közgazdász is, aki szintén bírálta a gazdagság szűk, ortodox gazdasági felfogását. Veblen szerint a kapi­talista gazdaság fő hajtóereje a távoli időszakban a közjavak elragadása volt a magángazdagság javára. Ezt „amerikai tervezetnek" nevezte, mert az Egyesült Államokban, úgymond, „határozottabban és szélesebb körűen" dolgozták ki, mint bárhol másutt. A folyamatot Lauderdale-éhez hasonló szavakkal „az összes közjavaknak magánérdekké alakítására szolgáló bevett gyakorlatnak" nevezte, amelyre „a kisajátítás törvénye­sített tervének" keretében kerül sor – ennek legjellemzőbb formája „a termékeny területek kisajátítása magáncélokra". A rabszolgaság, és „az ország indián lakosságának lezüllesztése és lemészárlása" ugyanazon ragadozó rendszer kialakulásának etapjai voltak.³⁰

Soddy, aki 1921-ben kémiai Nobel-díjat kapott, az ökológiai gazdaság­tan fontos előfutára volt. Marx nagy tisztelőjeként amellett érvelt, hogy általánosan hibás a nézet, miszerint Marx minden gazdagság forrását csakis az emberi munkában látta. Marx, amint Soddy rámutatott, Pettyt és a klasszikus hagyományt követve a munkát a gazdagság apjának, a földet pedig az anyjának tekintette.³¹ A természet adományai a világ „általános gazdagságának" részét képezték. A Lauderdale-paradoxont újraélesztve a mainstream gazdaságtannal szembeni kritikájában Soddy hangsúlyozta, hogy „a zavarodottság már a korábbi [klasszikus] köz­gazdászoknak a »gazdagságról« alkotott definícióiba is beszüremkedik […] ám a modern [neoklasszikus] közgazdászok olyannyira óvatosnak tűnnek, hogy tartózkodnak mindenféle definíciótól ebben az ügyben. Így azt találjuk, hogy a gazdagságot, mondjuk, az életet lehetővé tévő szük­ségletek alkotják, vagy valamiféle hasonlóan határozott és elfogadható dolog, ám ha ezekre korlátlanul van szükség, mint mondjuk a napfényre, az oxigénre vagy a vízre, akkor ez már közgazdasági értelemben nem gazdagság, hiszen ezek bármelyikének hiánya magát az életet tenné lehetetlenné."

Ebben a tekintetben, írta Soddy, „a közgazdászok, akik nem veszik figyelembe az élet tudományos törvényszerűségeit, nem jutnak el a gazdagság semmiféle koncepciójáig", sem bármiféle olyan gondolatig, ami – látva a környezet pusztulását – a természet vagy a társadalom ja­vára szolgálna.³² Millnek a Lauderdale-paradoxonnal kapcsolatos sajátos véleményére utalva Soddy azoknak a „kicsavart fordulatairól" ír, akik a csereértéket teszik meg az érték és a gazdagság egyedüli kritériumává, és úgy vélik, hogy a táplálék, a fűtőanyagok, a levegő stb. szűkössége gazdagabbá teszi az emberiséget. Ennek eredményeként „a közgazdász hatásos fejest ugrik egy igen kínos dilemma mocsarába".³³

Ám a gazdaságtan „alvilágából" érkező megrázó kritikákra ügyet sem vetve, a domináns neoklasszikus tradíció egyre távolabb került a társa­dalmi gazdagság és a közjavak bármiféle koncepciójától, és a társadalmi (és természeti) költségek egész kérdéskörét kivetette elemzéseinek köréből. Így, amint azt az ökológiai közgazdász K. William Kapp kifejtette 1950-ben megjelent, mérföldkőnek tekinthető munkájában, a Magánvál­lalkozás társadalmi árában: bár Pigou Jóléti gazdaságtana fontos, az ortodox elméletre emlékeztető gondolatokat vezetett be a diskurzusba, a helyzet továbbra is az maradt, hogy „a társadalmi költségek elemzésére nem az érték- és az árelméleten belül kerül sor, hanem az úgynevezett jóléti gazdaságtan elkülönített rendszerében". Kapp a társadalmi gaz­dagság és a társadalmi költségek egész problémakörének felvetését Lauderdale-nek tulajdonította, Marxra pedig úgy tekintett, mint a földet elrabló kapitalizmus egyik legelszántabb kritikusára.³⁴

A Lauderdale-paradoxon visszatér

Napjainkban a Lauderdale-paradoxonnak még nagyobb a jelentősége, mint megfogalmazásakor, a tizenkilencedik században. A vízhiány, a lég­szennyezés, a világméretű éhínség, a fűtőanyag-tartalékok fogyatkozása és a klímaváltozás ma domináns globális realitásokká váltak. Sőt, az arra irányuló próbálkozások, hogy ezeket a szűkösségeket és hiányokat a rendszer keretein belül a magánvagyonok növelésére használják, tovább­ra is jelen vannak, elég, ha a vízkészletek privatizálásának világszerte jelentkező igényére gondolunk. Ezért beszél a vezető ökológiai közgaz­dász Herman Daly „a Lauderdale-paradoxon visszatéréséről" – ráadásul ezúttal igencsak bosszúra szomjasan tér vissza.³⁵

A bevett közgazdasági elképzelések ökológiai ellentmondásait leg­inkább az teszi nyilvánvalóvá, hogy képtelenek megoldásokat találni a globális környezeti válságra. Ez egyaránt tetten érhető abban, hogy nem tudják felmérni az előttünk tornyosuló fenyegetés mértékét, és azokban a szűklátókörű felhalmozási stratégiákban, amelyeket kiútként ajánlgatnak.

Az előbbit láthatjuk a vezető ortodox közgazdászok – közöttük a környe­zeti kérdésekre koncentráló szakemberek – megdöbbentő naivitásában, amit az okoz, hogy torz módon csupán a csereértéket veszik számításba, és nagymértékben ignorálják a használati értéket, vagyis a természet és a közjavak kérdéseit. Így például Nordhaustól 1991-ben a következőket idézték a Science című folyóiratban: „A mezőgazdaság, a gazdaságnak az a szektora, amely érzékeny a klímaváltozásra, a nemzeti termelésnek csupán 3 százalékát adja. Ez azt jelenti, hogy [a klímaváltozás] semmi esetre sem lesz túl komoly hatással az USA gazdaságára" a mezőgaz­daság problémáin keresztül. Vagyis eszerint a mezőgazdaság tönkre­menetele csak jelentéktelen hatást fog gyakorolni az Egyesült Államok gazdaságának egészére! Egyértelmű, hogy ez nem a természet, hanem a kapitalista gazdaság ellentmondása – annak abbéli képtelenségével párosulva, hogy nem hajlandó számításba venni az anyagi realitásokat. Az oxfordi közgazdász Wilfred Beckerman ugyanezt a rövidlátó nézetet képviselte A kicsi ostoba című 1995-ös könyvében, azt állítva, hogy „még ha az [USA-beli] mezőgazdaság nettó termelése 50 százalékkal csökken is a következő évszázad végére, ez csupán másfél százalékos GDP-csökkenést jelent". Ez vezette máshol arra a következtetésre, hogy a jelen körülmények között a globális felmelegedés „elhanyagolható" hatással jár a világ termelésére nézve. Hasonlókat írt 1997-ben Thomas Schelling, a Svéd Nemzeti Bank Közgazdaságtudományi Nobel-emlék­díjának nyertese³⁶ a Foreign Affairs című folyóiratban: „A mezőgazdaság [a fejlett országokban] gyakorlatilag az egyetlen szektor, amelyet érint a klímaváltozás, és ez csupán a nemzeti jövedelem egy kis részét – az Egyesült Államokban 3 százalékát – jelenti. Ha a mezőgazdaság terme­lékenysége drasztikusan csökken a klímaváltozás miatt, az a megélhe­tési költségek egy-két százalékos emelkedését eredményezi majd egy olyan időszakban, amikor az egy főre eső jövedelme ugyanakkor nagy valószínűséggel megduplázódik."³⁷

A kiindulópont – miszerint a mezőgazdaság az egyetlen olyan része a gazdaságnak, amely érzékeny a klímaváltozás hatásaira – egyértel­műen hamis. Mégis, ami az igazán megdöbbentő az efféle nézetekben, hogy ezeknek a vezető neoklasszikus közgazdászoknak a szemellenzői milyen hatékonyan zárják ki a józan ész legapróbb fénysugarát is. Min­dent a GDP méricskélése jelent, senkit nem érdekel, hogy az csupán a hozzáadott gazdasági értékkel foglalkozik, és nem az anyagi létezés teljes valóságával. Nem értik meg, hogy a termelés olyan rendszert alkot, amely magába foglalja a természetet (és az emberiséget) is, nem csak a nemzeti jövedelemmel kapcsolatos számításokat. De még ettől elte­kintve is bődületesen naivak ezek a nézetek – nem veszik észre, hogy a mezőgazdasági termelés felére csökkenése milyen óriási hatással lesz az élelmiszerárakra! Ma, amikor „az éhínség szökőárja söpör át a világon", és legalább egymilliárd ember számára nem biztosított a meg­felelő táplálkozás, ezek a csupán egy évtizedes megállapítások a világ vezető, környezeti hatásokkal foglalkozó közgazdászai részéről bűnös ignoranciáról tesznek tanúbizonyságot.³⁸

Ugyanez, a globális felmelegedésnek a gazdaságra tett „várható szerény hatásairól" vallott torz elképzelés vezette oda Nordhaust, hogy 1993-ban „másodrendű fontosságú kérdésnek" titulálja a klímaváltozást, és azt állítsa, hogy „a közgazdasági tanulmányok zöméből az szűrhető le, hogy vezessünk be néhány kisebb korlátozást, pakoljuk össze a szerszámainkat, és koncentráljunk az ennél sürgetőbb problémákra". Bár ő legalább tudomásul vette, hogy a tudósok komolyan aggódnak a jelenlegi trendek miatt ránk leselkedő környezeti katasztrófa miatt; a legtöbb közgazdász még ennél is „reményteljesebb" volt.³⁹

Persze nem kellene, hogy ez meglepjen bennünket. A kapitalizmus általános hozzáállása a közjóhoz, amint az közismert, egyfajta leszivárgó gazdaság képét ölti, ahol az erőforrásokat és az emberi munkát inten­zíven kizsákmányolják, hogy a csúcson lévők számára felmérhetetlen bőséget generáljanak. Ezt azzal a hazug ígérettel igazolják, hogy majd ennek a bőségnek egy része végül leszivárog az alul lévőkhöz is. Ehhez hasonlóan a rendszer ökológiai ígéreteit is nyugodtan nevezhetjük „leszi­várgó ökológiának". Azt mondják nekünk, hogy a korlátlan felhalmozás szabadjára engedésének egyfajta melléktermékeként a környezettel is minden eddiginél hatékonyabban fognak törődni. Azt a tényt, hogy a rendszer oly sokat dicsőített hatékonysága egy igen korlátozott, pusztító hatékonyság, vajmi ritkán emlegetik.

A kapitalizmus egyik jellemző vonása, amint azt a Lauderdale-paradoxon is mutatja, hogy a szűkösségből, a hiányból táplálkozik. Éppen ezért semmi sem veszélyesebb a kapitalizmusra, mint egy rendszer, amely a bőségen alapul. A pazarlás és a pusztítás így racionálissá válnak a rendszer számára. Bár gyakran azt feltételezik, hogy a növekvő környe­zeti költségek visszafogják majd a gazdasági növekedést, a valóságban ezeket a költségeket a kapitalizmusban teljes egészében átruházzák a természetre (és a társadalomra). A természet (a közjavak) szelektív áruvá tétele pedig perverz módon új profitlehetőségeket jelent.

Mindez arra utal, hogy nincs olyan valódi visszaható mechanizmus – amint azt sokan gondolják -, amely a növekvő környezeti költségek hatására gazdasági válságot generálna, és így gátat vethetne a civilizáció és a puszta lét bioszferikus feltételeit pusztító folyamatoknak. A rendszer perverz logikájából eredően egész új iparágak és piacok jönnek létre, hogy profitálhassanak a planetáris rombolásból, így például a hulladék­gazdálkodásból vagy a széndioxid-kvótákkal való kereskedelemből. Eze­ket az új piacokat azzal igazolják, hogy részleges, ad hoc „megoldásokat" kínálnak azokra a problémákra, amelyeket folyamatosan generálnak a tőke mozgástörvényei.⁴⁰

Valójában a természet hiányának növekedése remek lehetőséget teremt a világ közjavainak további privatizálásához. A közjavak priva­tizálásának tragédiája pedig csak felgyorsítja a természeti környezet pusztítását, miközben egyre növeli a rá nehezedő rendszer súlyát. Ezt jól illusztrálja az ivóvízkészletek gyors privatizációja, amelyet most éppen a globális felhalmozás új óriáspiacának tekintenek. Az ivóvíz elapadása és elszennyeződése csökkenti a közjavak mértékét, beruházási lehetőséget teremt a tőke számára, míg az egyre ritkábbá váló ivóvíz eladásából származó profitot a jövedelmek és a vagyonok kiegészítésének tekintik. Ennek fényében nem meglepő, hogy az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bi­zottsága egy 1998-as párizsi konferencián azt javasolta, hogy a vízhiány kérdéseinek kezelésére forduljanak a „nagy multinacionális cégekhez", és alakítsák ki a vízjogok „nyílt piacait". Gérard Mestrallet, a Suez nevű globális vízgazdálkodási vállalat vezérigazgatója kendőzetlenül kijelentet­te, hogy „a víz igen hasznos termék. Olyan termék, amelynek normálisan ingyenesnek kellene lennie, és a mi dolgunk az, hogy eladjuk. De ez egy olyan termék, amely elengedhetetlenül szükséges az élethez." Később hozzátette: „Hol máshol [mint az egyre ritkuló vízkészletek magánér­dekű monopolizálásának piacán] találhatnánk egy olyan üzletet, ahol az árak és a volumenek, nem úgy, mint az acél esetében, csak ritkán csökkennek?"⁴¹

Nem csak a víz kínál lehetőséget a hiányból való profitálásra. Ez a helyzet a fűtőanyagok és az élelmiszer esetében is. Az egyre növekvő fűtőanyag-hiány, ahogy a világ olajkereslete túlnő a kínálaton, általános áremelkedéseket okozott a fosszilis fűtőanyagok és energia terén, és globális elmozdulást a mezőgazdaságban a tápláléknövényektől az ipari, fűtőanyagként hasznosítható növények termelésének irányába. Ez komoly felfutást generált a biológiai fűtőanyagok piacán (amit „nemzet­biztonsági szempontokból" a kormányok is támogattak). Az eredmény az élelmiszerek hiányának növekedése lett, spirálisan emelkedő élelmi­szerárakkal és az éhínség globális növekedésével. A spekulánsok mind­ebben lehetőséget láttak arra, hogy a föld és az elsődleges áruforrások monopolizálásával még tovább gazdagodjanak.⁴²

Hasonló problémák merültek fel a széndioxid-kvóták kereskedelmében, amelyek látszólag úgy célozták meg a profit növelését, hogy közben csökkentsék a széndioxid kibocsátását. Ezeket a kvótákat továbbra is fejlesztik, dacára annak, hogy totális kudarcnak bizonyultak – mármint a széndioxid-szennyezés csökkentése terén. A tőke expanziója itt is fontosabbnak bizonyult, mint az élet feltételeit megőrizni akaró közérdek. Az uralkodó osztály különféle körei állandóan aktívan igyekeznek megakadá­lyozni a radikális strukturális változásokat itt is, akárcsak más területeken, hiszen a társadalmi és környezeti viszonyok bármilyen érdemi átalakítása azt jelentené, hogy maga a termelés taposómalmának működése kerül veszélybe, és ez egy ökológiai-kulturális forradalmat vonhat maga után.

Valójában a tőkefelhalmozás szempontjából a globális felmelegedés és az elsivatagosodás leplezett áldások, amelyek csak kiterjesztik a magán­vagyonok növelésének lehetőségeit. Ismét visszajutunk hát a lauderdale-i kérdéshez: „Ki ítélné meg kedvezően azt az embert, aki egy […] ország gazdagságának növelése érdekében azt javasolná, hogy okozzanak hiányt a vízben, amelynek bőségét megérdemelten a közösség egyik legáldásosabb javának tekintik? Mindazonáltal az kétségtelen, hogy ez a szélhámos ily módon sikeresen növelné a magánvagyonok mértékét."⁴³

Természetesen számos ökológiai kritikai szakember próbált úgy úrrá lenni a természet elértéktelenítéséhez kapcsolódó ellentmondásokon, hogy olyan új zöld elszámolási rendszereket dolgoztak ki, amelyek magukba foglalták a „természeti tőke" veszteségét is.⁴⁴ Bár az efféle törekvések fontosak a rendszer irracionalitásának kidomborításához, ám beleütköznek abba a kiábrándító valóságba, hogy a nemzeti elszámolás jelenlegi rendszere tökéletesen megfelel a kapitalizmus realitásainak, a természeti javak (beleértve az emberi munkaerőt is) elértéktelenítése vagy alulértékelése terén. Ennek megváltoztatásához a rendszert kell meghaladni. Az értékesülés domináns formája a mai globális gazdasági válság idején a társadalmi és környezeti romlás kapitalista formájának felel meg – profitál a bolygó tönkretételéből.

Marx kritikai munkásságában az értéket a gazdagság elidegenedett formájaként fogta fel.⁴⁵ A valódi gazdagság a természetből és az emberi munkaerőből ered, és a valódi emberi igények kielégítéséhez kapcso­lódik. „A használati értéket létrehozó munkáról téves azt mondani – írja Marx -, hogy az által létrehozott, tudniillik az anyagi gazdagságnak egyet­len forrása […], a használati érték mindig tartalmaz anyagi szubsztrátumot […], a munka az emberi létezésnek természeti feltétele, az ember és természet közötti anyagcserének minden társadalmi formától független feltétele." Ebből a kiindulópontból szemlélve Lauderdale paradoxonja nem a gazdasági elemzés puszta rejtvénye volt, hanem egy olyan rendszer legfontosabb ellentmondása, amely, mint Marx hangsúlyozta, csak azért fejlődik, mert „egyként alámossa minden gazdagság eredeti forrásait – a földet és a munkást".⁴⁶

(Fordította: Konok Péter)

(Eredeti megjelenés: Monthly Review, 2009. november)

Jegyzetek

1 Az angol „wealth" szó számos jelentése (jólét, vagyon, bőség, gazdagság stb.) közül jelen szövegben a gazdagság, mint bizonyos javak összessége (szemben az értékek összességeként értelmezett „vagyonnal") látszott a leginkább megfelelő fordításnak. Ahol az eredetiben „public wealth" áll, ott azonban nem „közgazdag­ságot", hanem „közjavakat" fordítottam. (A ford.)

2 Nordhaus klímaváltozással kapcsolatos álláspontjának kritikájához lásd: Richard York – Brett Clark – John Bellamy Foster: „Capitalism in Wonderland", Monthly Review, 61. sz. (2009. május), 4-5.

3 John Maynard Keynes: A foglalkoztatás, a pénz és a kamat általános elmé­lete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965. 35.

4 James Maitland, Lauderdale earlje: An Inquiry into the Nature and Origin of Public Wealth and into the Means and Causes of its Increase. Archibald Constable and Co., Edinburgh, 1819. 37-59. és Chuhei Sugiyama (szerk.): Lauderdale's Notes on Adam Smith. Routledge, New York, 1996. 140-141. A klasszikus politi­kai gazdaságtan területén Lauderdale közel állt Malthushoz, de általánosságban elutasította a klasszikus értékelméletet, amely a termelés három faktorának (föld, munka és tőke) fontosságát hangsúlyozta. Marx, aki Ricardót tekintette a burzsoá politikai gazdaságtan mércéjének, nem igazán mutatott kitüntetett érdeklődést Lauderdale teóriája iránt, leszámítva a használati érték és a csereérték közötti ellentmondásról szóló elképzeléseit. Ennek ellenére Lauderdale megrázó erejű kritikája a közjavak rovására gazdagodó magánvagyonokról a gazdaságtörténet legnagyobb másként gondolkodói közé emeli őt.

5 Robert Brown: The Nature of Social Laws. Cambridge University Press, Cambridge, 1984. 63-64.

6 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (1857-1858). Karl Marx és Friedrich Engels Művei (a továbbiakban: MEM) 46. I. köt. Ebben a cikkben az egyszerűség kedvéért nem foglalkozunk azzal a különbségtétellel, amit Marx a csereérték és az érték alapja (az absztrakt munka) között tett; a vitát behatárolandó alapvetően szinonimának tekintjük őket.

7 David Ricardo: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. Közgazda­sági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991.; Works and Correspondence of David Ricardo. Cambridge University Press, Cambridge, 1951. 276-287.; George E. Foy: „Public Wealth and Private Riches", Journal of Interdisciplinary Economics, 3. sz. (1989), 3-10.

8 Jean Baptiste Say: Letters to Thomas Malthus on Political Economy and Stagnation of Commerce. G. Harding's Bokkshop Ltd., London, 1936. 68-75.

9 Karl Marx: A tőke. Utószó a második kiadáshoz. MEM. 23. köt. 41.

10 John Stuart Mill: Principles of Political Economy with Some of their Applications to Social Philosophy. Longmans, Green and Co., New York, 1904. 4., 6.

11 Mill csupán egyetlen helyen lépi át ezeket a korlátokat könyvében, amikor a stacionárius állapottal foglalkozik. Lásd Mill: i. m. 452-455.

12 Karl Marx: A nyomorúság filozófiája. MEM. 4. 69. és Értéktöbblet-elméletek, 2. könyv, MEM. 26/2. 224.; Marx levele Engelshez 1867. augusztus 24-én. MEM. 31. 320-321.

13 Lásd Paul Burkett és John Bellamy Foster: „Metabolism, Energy, and Entropy in Marx's Critique of Political Economy", Theory and Society, 35. évf. 1. sz. (2006. február), 109-156.; ugyanők: „The Podolinsky Myth", Historical Materialism, 16. sz. (2008), 115-161.; ugyanők: „Classical Materialism and the Second Law of Thermodynamics", Organization & Environment, 21. évf. 1. sz. (2008. március), 1-35.

14 Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM. 46. 117.

15 Karl Marx: A tőke. III. könyv. MEM. 25. 587.; és Értéktöbblet-elméletek, 2. könyv, MEM. 26/2. 224. Az anyagcserével kapcsolatos ellentmondás törésének kifejtéséhez lásd John Bellamy Foster: The Ecological Revolution. Monthly Review Press, New York, 2009. 161-200.

16 Karl Marx: Az indiai kérdés – Az ír földbérleti jog. MEM. 9. 152-153.; Herbert Spencer: Social Statics. D. Appleton and Co., New York, 1865. 13-44. Herbert Spencer később, 1892-től megtagadta ezeket a nézeteit, amit Henry George kri­tizált, lásd: A Perplexed Philosopher. Cherles E. Webster & Co., New York, 1892. Lásd még: George R. Geiger: The Philosophy of Henry George. Macmillan, New York, 1933. 28-35.

17 Karl Marx: A zsidókérdéshez. MEM. 1. 375.; Thomas Münzer: Collected Works. T &T Clark, Edinburgh, 1988. 335.

18 E. F. Schumacher: Small is Beautiful. Harper and Row, New York, 1973. 15.[magyarul: A kicsi szép. KJK Budapest 1991]; Luiz C. Barbosa, „Theories in Environmental Sociology", in: Kenneth A. Gould és Tammy Lewis (szerk.): Twenty Lessons in Environmental Sociology. Oxford University Press, Oxford, 2009. 28.; Jean-Paul Deléage: „Eco-Marxist Critique of Political Economy", in: Martin O'Connor (szerk.): Is Capitalism Sustainable? Guil­ford, New York, 1994. 48.; Mathew Humphrey: Preservation Versus the People? Oxford University Press, Oxford, 2002. 131-41.

19 Thomas Malthus: Pamphlets. Augustus M. Kelly, New York, 1970. 185.; David Ricardo: Principles of Political Economy. 76, 287.; Paul Burkett: Marxism and Ecological Economics. Brill, Boston, 2006. 25-27., 31., 36.

20 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. MEM. 13.

21 Campbell McConnell: Economics. McGraw Hill, New York, 1987. 20., 672.; Alfred Marshall: Principles of Economics. MacMillan and Co., London, 1895., második fejezet.

22 Nick Hanley, Jason F. Shogren és Ben White: Introduction to Environmental Economics. Oxford University Press, Oxford, 2001. 135.

23 Karl Marx: A gothai program kritikája. MEM. 19. 23.; A tőke, I. kötet. MEM. 23. 49.

24 Paul Burkett: Marx and Nature. St. Martin's Press, New York, 1999. 99.

25 „Utánam az özönvíz!" Karl Marx: A tőke. I. kötet. MEM. 23. 252., és Paul Burkett: uo.

26 A vámpír-metafora használatához Marxnál lásd: Mark Neocleous: „The Political Economy of the Dead: Marx's Vampires", History of Political Thought, 24. évf. 4. szám (2003. tél), 668-684.

27 Carl Menger: Principles of Political Economy. Ludwig von Mises Institute, Auburn, 2007. 110-111. Hasonló nézeteket képviselt Eugen Böhm-Bawerk: Capital and Interest. Libertarian Press, South Holland, 1959. 127-134.

28 Henry George: Progress and Poverty. Modern Library, New York, 1879. 39-40.

29 Henry George: Complete Works. Doubleday, New York, 1904. 6. kötet, 121­128., 158., 212-225., 242., 272-276., 292., valamint A Perplexed Philosopher, 51-61.

30 Thorstein Veblen: Absentee Ownership. Augustus M. Kelley, New York, 1923. 168-170.

31 Frederick Soddy: Wealth, Virtual Wealth and Debt. Allen and Unwin, London, 1933. 73-74.

32 Frederick Soddy: Cartesian Economics. Hendersons, London, 1922. 15-16; Matter and Energy. Henry Holt and Co., New York, 1912. 34-36.

33 Soddy: Wealth, Virtual Wealth and Debt, 63-64.

34 K. William Kapp: The Social Costs of Private Enterprise. Schocken, New York, 1971. 8., 29., 34-36., 231.

35 Herman E. Daly: „The Return of the Lauderdale Paradox", Ecological Economics, 25. sz. (1998), 21-23., valamint Ecological Economics and Sustainable Development. Edward Elgar, Cheltenham, 2007. 105-106.; Herman E. Daly és John B. Cobb, Jr.: For the Common Good. Beacon Press, Boston, 1994. 147-148.

36 Sveriges Riksbank Prize in Economic Sciences in Memory of Alfred Nobel – a közgazdasági Nobel-díj teljes, hivatalos neve. (A ford.)

37 Nordhaust idézi Leslie Roberts: „Academy Panel Split on Greenhouse Adaptation", Science, 253. sz. (1991. szeptember 13.), 106.; Wilfred Beckerman: Small is Stupid. Duckworth, London, 1995. 91.; „The Environment as a Commodity", Nature, 357. sz. (1992. június 4.), 371-732.; Thomas C. Shelling, „The Cost of Combating Global Warming", Foreign Affairs (1997. november­december), 8-9.; Daly: Ecological Economics and Sustainable Development, 188-190.

38 Fred Magdoff és Brian Tokar: ..Agriculture and Food in Crisis", Monthly Review 61. évf. 3. sz. (2009. július-augusztus), 1-3.

39 William D. Nordhaus: „Reflections on the Economics of Climate Change", Journal of Economic Perspectives 7. évf. 4. szám (1993. ősz), 22-23.

40 Az a vélemény, hogy létezik ilyen visszaható mechanizmus, a marxista ökoló­giai elemzésben „a kapitalizmus második ellentmondása" elnevezést kapta. Lásd: James O'Connor: Natural Causes. Guilford, New York, 1998. Ennek kritikájához: Foster: The Ecological Revolution, 201-212.

41 Maude Barlow és Tony Clarke: Blue Gold. New Press, New York, 2002. 88., 93., 105.

42 Fred Magdoff: „World Food Crisis", Monthly Review 60. évf. 1. sz. (2008. május): 1-15.

43 Lauderdale: Inquiry into the Nature and Origin of Public Wealth, 41-42.

44 A zöld elszámolási rendszerekről lásd: Andrew John Brennan: „Theoretical Foundations of Sustainable Economic Welfare Indicators", Ecological Economics 67. sz. (2008), 1-19.; Daly és Cobb: For the Common Good, 443-507.

45 Burkett: Marx and Nature, 82-84.

46 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. MEM. 13. 19.; A tőke. I. könyv. MEM. 23. 686.

Az utóbbi években egyre hangosabbá váltak az ún. „zöld kapitalizmus" elképzelésének hívei. Ennek az ideológiának a fő támogatói bizonyos nagyvállalatok és nemzetközi szervezetek, programja pedig nem kevesebb, mint a vég nélküli fölhalmozásra épülő tőkerendszer összeegyeztetése a környezeti fönntarthatósággal. Ennek az optimista (ha nem irreális) elképzelésnek az alapját a technológiai fejlődés mindenhatóságába vetett hit adja. Az ökológiai probléma nagyságrendje miatt azonban nem valószínű, hogy a diffúziószerűen ható piaci mechanizmusokkal kezelni lehetne a problémát. Ehhez kollektív cselekvésre, azaz átfogó társadalmi alternatívára lenne szükség.

A kapitalizmust a kezdetektől fogva a természeti környezettel szembeni lenézés jellemezte. Amint azt Marx megállapította, a tőke éppúgy kizsi­gereli a termőföldet, mint ahogy kizsákmányolja a munkást.¹ Az ökológiai összeomlás irányába való mozgás így a kapitalizmus inherens vonása. Ma már egyetlen komoly megfigyelő sem tagadja a környezeti válság súlyosságát, de e válságot többnyire még most sem mint sajátlagosan kapitalista válságot értelmezik, vagyis mint olyasvalamit, ami a tőke uralmának következtében jött létre és állandósult, és aminek megoldása lehetetlenség a tőkés keretek között.

Érdemes emlékeztetnünk magunkat, hogy noha kiindulásképpen Marx a kapitalizmus válságtendenciáit az üzleti cikluson belül (specifikusan annak lefelé tartó fázisában) lokalizálta, ugyanakkor azt is felismerte, hogy e tendenciák másfajta formában is megnyilvánulhatnak – az egyik ilyen manifesztáció a globális expanzió kényszere.² Ezek a manifesztációk nem inherensen ciklikusak, hanem inkább permanensen ható trendek. Esetileg ellensúlyozni lehet őket, de ameddig a kapitalizmus fennmarad, meg nem szüntethetők. E manifesztációk magukban foglal­ják (1) a gazdasági hatalom fokozódó koncentrációját; (2) a gazdagok és szegények közti növekvő polarizációt a nemzeti határokon belül és azokon kívül is; (3) állandó készültséget az előbbi tendenciák katonai erővel történő alátámasztására; (4) és ami minket e helyütt különösen érdekel, az életfontosságú természeti erőforrások megszakítás nélküli pusztítását és kimerítését.

A 2008-ban megkezdődött recessziót, amely elismerten a legsúlyosabb az 1929 utáni világválság óta, különféleképpen interpretálták a balolda­lon abból a szempontból, hogy a tőke képes-e vagy sem túljutni ezen azáltal, hogy gyakorlatilag helyreállítja azokat a – részben progresszív természetű – korlátokat, amelyeket (az Egyesült Államokban) elfogadott az 1930-as években. Akik szerint ez a fajta gyógymód lehetséges, azok számára a válság csupán a neoliberális programot ássa alá, nem pedig a kapitalizmust mint olyat.³ Ebben az esetben a nagyobb állami szabályo­záshoz való (talán ciklikus) visszatérésnek lennénk tanúi (beleértve a kor­látozott munkáskövetelések iránti nagyobb fogékonyság visszatérését is).

Ám ami egyáltalán nem ciklikus – és ami a legélesebben megkülön­bözteti a jelenlegi válságot a 30-as évek válságától -, az a háttérben végbement súlyos környezetpusztulás. A tőke uralmát nemcsak a pénz­ügyi káosz, hanem a természeti infrastruktúra összezsugorodása és bomlása is veszélyezteti – ez az infrastruktúra nem csupán az emberi faj túléléséhez szükséges, hanem a tőkésosztály sajátos szükségleteihez is. Az uralkodó osztályt közvetlenül a következő problémák aggasztják: (a) emelkedő nyersanyag- és energiaárak; (b) az éghajlatváltozással összefüggő katasztrófák okozta veszteségek; (c) tömegek életviszonya­inak felborulása, széleskörű elégedetlenség, és végső soron társadalmi zűrzavar.

Ezek az aggályok motiválják a „zöld kapitalizmus" politikai programját. Habár vannak bizonyos nyilvánvaló szempontok, amelyek közösek a különféle zöld elgondolásokban, végső soron világos, hogy lehetetlen harmonikusan ötvözni a következetesen kapitalista vonalvezetést és a zöld dimenzió érvényre juttatását. Ettől függetlenül, bizonyos közvetlenül környezetbarát intézkedéseket sürgősen meg kell hozni, tekintet nélkül arra, hogy kinek a támogatása teszi őket lehetségessé. A baloldalnak késedelem nélkül szembe kell néznie az ebből fakadó dilemmával, mivel csak így válhat lehetségessé bármiféle, hosszabb távra szóló radikáli­sabb stratégia kidolgozása.

A „zöld kapitalizmus" programja⁴

Konceptuális szinten nyilvánvaló, hogy a „zöld kapitalizmus" két anta­gonisztikus viszonyban álló törekvést próbál összekapcsolni. Zöldnek lenni – ez egyet jelent az ökoszféra egészségének előtérbe helyezésével, mindazzal együtt, amit ez az üvegház-gázok kibocsátásának megféke­zését és a biodiverzitás megőrzését illetően megkövetel. A kapitalizmus képviselete viszont egyet jelent a növekedés és felhalmozás erőlteté­sével, és ebben a szemléletben a munkaerő és a természeti környezet egyaránt csupán mind inputok jönnek számításba.

Ám a tőke számára az ellentmondások létezése nem újdonság. Éppúgy, ahogy a tőke igyekszik egyensúlyozni a piacbővítés és a bér­költség-korlátozás ellentétes követelményei között, ugyanúgy meg kell próbálnia megtalálni az egyensúlyt a folytonos növekedés és a túlélés alapvető feltételeinek megőrzése között. Annak ellenére, hogy e két cél végső soron összeegyeztethetetlen, a tőkének törekednie kell arra, hogy bizonyos mértékig mindkét célt megvalósítsa. Így hát a zöld kapitalizmus fogalmi önellentmondás, mégis politikai célkitűzés is egyben. A zöld kapitalizmus hívei kétfrontos harc közepette találják magukat: egyfelől a tőke rövidlátó védelmezőivel szemben, másfelől pedig azokkal szemben, akik a termelés és a fogyasztás rendszerének messzemenő, ökológiailag megalapozott átalakítását követelik.

A zöld kapitalista víziót néha a kisvállalkozásokkal társítják, amelyek közvetlenül megvalósítanák a zöld kritériumokat pl. a megújuló energia­források használatával, a mérgező vegyszerek alkalmazásának kerülé­sével, a meghibásodott termékek megjavításával, az újrahasznosítással, illetőleg a termelési inputok vagy a késztermékek nagy távolságra történő szállításának minimalizálásával. De a piaci kényszerek valószínűleg komoly mértékben akadályoznák az efféle üdvös gyakorlat széles körű elterjedését. A helyi önellátásra leginkább az élelmiszer ágazatban, azon belül is mindenekelőtt az őstermelői piacokon találunk példákat – az ilyen piacok figyelemre méltó fellendülést éltek meg az utóbbi években az ipari országokban. Ez azonban sokkal inkább a Marx által „egyszerű árutermelésnek" nevezett jelenség mai formája, semmint a tőkés vál­lalkozásé. Az agrár-biznisz átenged némi reziduális teret az ilyesfajta árutermelés létezéséhez, de egyidejűleg alá is ássa azt az élelmiszer feldolgozásban és tárolásban alkalmazott technológiai megoldásoknak köszönhető méretgazdaságossággal; a politikai befolyás révén elnyert állami támogatásokkal; valamint a tipikusan bevándorlókból toborzott munkaerőre támaszkodással – amelynek bérszínvonala a normálisnak tekintett megélhetési szintnél alacsonyabb. Az így létrejövő költségkü­lönbözetből (és a termelői piacokra való eljutás nehézségeiből) adódóan a termelői piacokon való vásárlás vélhetőleg mindaddig főleg politikai/ értékválasztás függvénye marad, ameddig a mostaninál sokkal több változás nem megy végbe az élelmiszeripari komplexum által élvezett mesterséges versenyelőny ellensúlyozására.

Figyelmünket most már a domináns nagyvállalati szektorra fordítva, azt találjuk, hogy a zöld kapitalista programot részben épp a vállalatok illetve érdekvédelmi tömörüléseik, részben pedig a kormányok szorgalmazzák.⁵ Ami a vállalatokat illeti, részükről a „zöld" viselkedés alapvetően három formát ölt: (1) olyan energiamegtakarító és egyéb költségcsökkentő lépések, amelyek amúgy környezeti megfontolások nélkül is előnyösek lennének számukra; (2) a kormányzati környezetvédelmi szabályozás tiszteletben tartása (e szabályozás alakításában általában komoly sza­vuk van); (3) és ami a legfontosabb, „közönségkapcsolatok" (PR). Az ipari érdekvédelmi társulások tovább erősítik a PR aspektust, szerepük létfontosságú a globális színtéren, ahol a nemzetközi egyezmények mögött meghúzódó közkeletű előfeltevések formálására törekszenek. E társulások széles körű tevékenységet végeztek az ENSZ fejlesztési programjának befolyásolása érdekében, és kiterjedt lobbi-tevékenysé­get folytattak az időszakosan megrendezett „Föld Csúcstalálkozókon" (Rio de Janeiro 1992, Kiotó 1997, Johannesburg 2002, Koppenhága 2009). A Business Council for Sustainable Development [Üzleti Tanács a Fenntartható Fejlődésért] a riói konferenciára való rákészülés során jött létre, és alapító okiratában deklarálta, hogy „a gazdasági növekedés teremti meg azokat a feltételeket, amelyek révén lehetségessé válik a környezet védelme".

A Tanács befolyásának köszönhetően, a globális környezeti intéz­kedések megfigyelésével és ellenőrzésével a Világbankot bízták meg, amely aztán a rákövetkező évtizedben paradox módon tizenötször annyi pénzt fektetett bele fosszilis üzemanyagokkal kapcsolatos projektekbe, mint amennyit a megújuló energiaforrásokba.⁶ Öt évvel később a kiotói konferencia irányvonala is hasonlóan alakult, amennyiben itt vésték kőbe az emisszió-kereskedelmet mint a globális felmelegedés elleni küzdelem elsőszámú stratégiai eszközét. Cap and trade néven a kvótakereske­delem vált a kormányzati ajánlások központi elemévé az Egyesült Álla­mokban. A kényszer helyett gazdasági ösztönzőket alkalmazó rendszer keretében a vállalatok részt vesznek a szennyezési jogok piacán. A cégek politikai súlya miatt azonban e szennyezési jogok kiinduló költsége a vállalatok számára jó eséllyel zérus lesz. Ugyanakkor a legnagyobb ipari szennyezőknek lehetőségük lesz arra, hogy az általuk okozott kárt valamilyen más módon „ellensúlyozzák" (pl. újraerdősítési programok finanszírozásával), ahelyett, hogy rákényszerülnének a szennyezés közvetlen mérséklésére.

Amikor a vállalatok a környezetről szóló vitában hallatják a hangjukat, ezt mindig annak az előfeltevésnek a szellemében teszik, hogy az öko­lógiai krízis megoldásának alapvető eszköze a technológia és a piac. A technológiai váltás állandó jellemzője a tőkés fejlődésnek. Kezdetben a munkatermelékenység maximalizálására összpontosítottak, ma pedig különösen a kommunikáció és a géntechnológia területén állnak elő egyre csodálatosabb berendezésekkel és eljárásokkal. Az egyre sorjázó innovációk – a későkapitalizmus fontos kísérőjelensége⁷ – a közvéleke­désben alátámasztani látszanak azt az elképzelést, hogy nem létezik olyan kihívás, amire a technológia ne tudna megfelelni. E mögött a hiedelem mögött az a kimondatlan feltevés húzódik meg, hogy minden technológiai választás továbbra is a nagyvállalati érdekek mentén – va­gyis a profitmaximalizálás, növekedés és felhalmozás szempontjainak megfelelően – történik majd. Habár a zöld technológiák – pl. a megújuló energiaforrások – valóban képesek bizonyos fokú érdeklődést kiváltani a vállalati szektorból (főleg a társadalmi-politikai nyomásnak köszönhe­tően), nincs semmi, ami képes lenne bizonyos vállalatokat visszatartani attól, hogy a bevált (nem-zöld) termelési eljárások további alkalmazása mellett döntsenek – hacsak nem kerül sor a gazdasági döntéshozatali jogosítványok jelenlegi elosztásának radikális megváltoztatására. A vállalatok szükség esetén igyekeznek majd zöld jelmezbe bújni, de ugyanakkor habozás nélkül félrevezetik a közvéleményt a vitás környe­zeti kérdések mibenlétét illetően, és olyan technológiai „megoldásokkal" fognak előrukkolni, amelyek megvalósíthatósága több mint kérdéses.

E tendencia jellemző (és gazdaságilag fontos) illusztrációja az ún. „tiszta szén" körüli hírverés. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a szénipar PR-gépezete a széntüzelésből adódó bizonyos szennyezésekre (pl. a kénszennyezés és a finomrészecskék) koncentrál, miközben figyelmen kívül hagyja a legfontosabb problémát: az égési folyamatot magát, és az atmoszférába kerülő széndioxid ebből fakadó növekvő koncentrációját. Amikor aztán ezt az elkerülhetetlen végeredményt immár nem lehet nem létezőnek tekinteni, az iparág – miután még a szénadóhoz hasonló szerény ellenösztönzések révén történő korlátozást sem hajlandó elfo­gadni – azt fogja állítani (mint Seven Leer, az Arch Coal Inc. vezérigaz­gatója tette), hogy „a széndioxid légköri koncentrációjának stabilizálása a széndioxid-leválasztás és tárolás által lesz lehetséges. Más választási lehetőség nincs."⁸ Ám a széndioxid-leválasztás és tárolás eredményes­sége nem bizonyított, és a vele kapcsolatos problémák hasonlóak a bármilyen más mérgező melléktermék nagyon nagy mennyiségben való tárolásánál előálló problémákhoz. Habár lehetséges leválasztani a szén­dioxidot és félreeső helyekre pumpálni (akár a föld alá, akár az óceánok alá), az ilyen műveletek, mihelyt túllépnek egy bizonyos határértéket, bizonytalan, kiszámíthatatlan, és jó eséllyel katasztrofális visszahatást eredményezhetnek.⁹

Nyilvánvalóan kívánatos lenne elmozdulni bizonyos kimeríthetetlen és megújuló energiaforrások irányába. Azt azonban kevesen ismerik fel, hogy ezeknek az energiaforrásoknak is megvannak a maguk költségei – amelyek a szükséges berendezések felállítása, karbantartása, illetőleg az energiaátvitel kapcsán merülnek fel – és így ezek közül egyiktől sem remélhető korlátlan energiakínálat, akármilyen bőségben is fordulnak elő a természetben.¹⁰ Az alternatív források némelyikének, mint a hid­rogénnek és a biomasszának az előállítása maga is jelentős (ha nem is ellehetetlenítően magas) energiafelhasználással jár.

A biomassza (vagyis biológiai alapanyagok üzemanyagként való elégetése) az élelmiszer-termesztéshez rendelkezésre álló földterület csökkenésével is fenyeget. A hidrogén veszélye, hogy szivárgás esetén a gáz a sztratoszférába kerül, ahol elpusztítja az ózonréteget. A geotermi­kus energia megcsapolása bizonyos területeken szeizmikus zavarokhoz vezethet; ráadásul a szükséges mélyfúrások igen költségesek lehetnek, és a mélyből felemelkedő hő elszivároghat. A szélenergia-felhasználást – pozitív potenciálja ellenére – korlátozza az anyag- és térigény, illetve sok helyütt a szélerősség szabálytalan váltakozása. A hullámenergia folyamatosabban termelődik, mint a szélenergia, de túl az ennek meg­csapolásához szükséges víz alatti turbinák magas üzembe állítási költsé­gein, veszélyes lehet a helyi lakosságra, illetve a vándorló állatfajokra (a szélerőművekhez hasonlóan). Végül, a napenergia rendkívül ígéretesnek mutatkozik a közvetlen helyi alkalmazásban, de a nagy volumenben tör­ténő energiatermelés esetén fennállna a kockázat, hogy más célokhoz szükséges teret von el. Ahhoz pedig, hogy a napkollektorokat egyébként használaton kívüli sivatagi területen állítsák fel, biztosítani kellene a kollektorok folyamatosan pormentes állapotát, amihez viszont hatalmas mennyiségű víz nagy távolságra való szállítására lenne szükség.

Való igaz, mindezek a technológiák – a biomassza részleges kivételé­vel – nem súlyosbítják a széndioxid légköri nettó koncentrációját. Talán ugyanez elmondható az atomenergiáról, amennyiben (ahogy azt az újabb technológiák ígérik) nem igényli a hasadóanyagok nagy volumenben történő bányászását és finomítását. Az atomenergiának viszont vannak más problematikus implikációi, túl az ijesztően magas kezdeti (pénzbeli és időbeli) költségeken. Még ha feltesszük is – ahogy állítják – hogy a nukleáris hulladékkal kapcsolatos kockázatok minimalizálhatóak az is­mételt újrafelhasználással (ameddig szinte alig marad radioaktív anyag), és hogy a Csernobil-típusú katasztrófa esélye vagy a katonai támadással szembeni sebezhetőség a mérnöki tervezés javításával kiküszöbölhető¹¹ , még mindig ott van a tény, hogy az atomenergiához kapcsolódik a bom­bakészítés lehetősége, miközben jelenleg nincs érvényben semmilyen leszerelési folyamat. Az imperialista kormányok ezért nem fogják enged­ni, hogy az atomenergia a potenciális globális keresletnek megfelelően széles körben elterjedjen. Egyébként a hosszú távú ökológiai és politikai szempontok nem annyira e korlátozások felszámolását, hanem az im­perialista hatalmakra való kiterjesztését tennék kívánatossá, egy teljes átállási folyamat részeként.

Mindeme megfontolások mérlege az, hogy a jelenleg növekvő ener­giaigény kielégítése a fosszilis üzemanyagok – szén, olaj, földgáz – folytatódó felhasználása nélkül egyelőre nem megoldott. Az alternatív energiaforrásokkal kapcsolatos problémákra való tekintettel ideje lenne, hogy radikálisan és átfogóan újragondoljuk az egyenlet keresleti oldalát. Ez a szocialista válasz lényege: miközben bátorítani kell a tiszta energia termelésének különféle módozatait, számolni kell azzal, hogy ezen alter­natíváknak a teljes energiatermeléshez való hozzájárulása végső soron korlátozott, és ezért szükség lesz a világ összesített energiafogyasztá­sának tényleges csökkentésére. Ha ezt megértettük, akkor rátérhetünk arra a kérdésre, hogyan azonosítsuk és állítsuk fontossági sorrendbe a tényleges szükségleteket, és hogyan szervezzük újra a társadalmat ezek mentén oly módon, hogy mindenki jól-létét biztosíthassuk. Egy ilyen gondolkodási keret azonban a tőke számára elérhetetlen, akármennyire is tudatossá válik a környezeti veszély kapcsán.

Az energiafogyasztás csökkentésének politikai vonatkozásai

Az ökológiai mozgalom eddigi fejlődése során képtelen volt a szélesebb társadalom számára meggyőző programmal előállni az energiafogyasz­tás nagy méretekben való mérséklését illetően. Általánosságban véve a tőkés növekedési modellnek kétféle kritikáját munkálták ki, és e kettő – noha végső soron kiegészíti egymást – gyakran ellentétes politikai következtetésekhez vezetett. Az egyik oldalon ott van „a kicsi szép" jel­szóval fémjelzett tradíció, amely a lokalitást, a vidéki életstílust favorizálja, és (kisebb vagy nagyobb mértékben) elutasítja az „ipari társadalmat". Ez a tradíció jól érzékeli a növekedéssel járó veszélyeket, de ezeket hajlamos általában véve a modern állapothoz kapcsolni, beleértve a mo­dern technológiát, a népességnövekedést és az urbanizációt.¹² A másik oldalon ott találjuk a szocialista tradíciót, amely Marxra támaszkodva a növekedést nem az emberi evolúció mint olyan keretében, hanem a tőke által elszabadított specifikus hajtóerők prizmáján keresztül szemléli. Poli­tikai kifejeződésében azonban ez utóbbi tradíció a széleskörű nyomorral sújtott országok forradalmi rezsimjeivel kapcsolódott össze, ahol éppen ezért a „szocialista növekedés" vált első számú prioritássá. E társítás eredményeképpen – és ebben a szóban forgó rezsimek valós vagy vélt hiányosságai is megerősítették őket – a növekedési paradigma kritikusai általában a szocializmus kritikusaivá is váltak, mivel úgy látták, hogy leg­főbb negatív vonásait illetően a szocializmus osztozik a kapitalizmussal. Megfordítva, akik átérezték a nyomorból való kiemelkedés sürgető voltát, elutasították a növekedésellenes álláspontot, úgy tekintve rá, mint azok álláspontjának az ideológiai kifejeződésére, akiknek a szükségletei már most kielégítést nyernek, és akik igazságtalan módon megtagadnák ugyanezt a többiektől.

Ennek az antagonizmusnak az elméleti megoldása már létezik. Imp­licite benne rejlik abban, ahogy Marx kétszeresen párhuzamba állítja a természetet és az embert – egyrészt mint a gazdagság két forrását/ teremtőjét, másrészt mint a tőkés kisajátítás „tárgyait". E kapcsolatot mélységében elemezték többek között olyan szerzők, mint Paul Burkett, John Bellamy Foster, Joel Kovel és Richard Levins. Foster könyve (Marx ökológiája) kiváltképpen cáfolja a Marx gondolkodásával kapcsolatos produktivista sztereotípiákat, Levins pedig – dialektikus gondolkodásra, biológiai szakismeretekre és mezőgazdasági tapasztalatokra támaszkod­va – tömör, de széleskörű cáfolatát nyújtotta a developmentalista, növe­kedésközpontú előfeltevéseknek.¹³ Ezt az irodalmat olvasva láthatóvá válik, hogy Marx tőkekritikájában implicit módon megtalálható a high-tech mezőgazdaság elutasítása, valamint a biodiverzitás helyreállítására, a távolsági kereskedelem drasztikus csökkentésére és általában véve a technológia társadalmi vagy közösségi kontroll alá helyezésére való fel­hívás. Ezek ugyanazok a célkitűzések, amelyeket a zéró növekedés hívei is hangoztatnak (akik főként az életstílussal kapcsolatos választásokra és az államhatalommal szembeni lokális akciókra helyezik a hangsúlyt), de a marxisták számára e célok elérése egyértelműen az osztályharchoz kötődik. A kettő közötti kapcsolat egyszerűen abban áll, hogy sikeres osz­tályharc nélkül a kereskedelmi kapcsolatok rendszerét és a technológiai fejlődés irányát továbbra is a tőkés piac fogja meghatározni.

Így hát jól kivehető elméleti szimbiózis létezik az ökológiai gondolkodás és az antikapitalista kritika között. A radikális aktivizmus két fő irányzata ezért arra hivatott, hogy együtt funkcionáljon abban az értelemben, hogy az ökológiai mozgalom, amikor a piaci diktátumok felülírására törekszik, gyökerét tekintve antikapitalista, míg a kapitalizmus kritikája azáltal, hogy elutasítja a felhalmozás/növekedés imperatívuszát, inherens mó­don ökologikus.¹⁴ Az ebből eredő szocialista ökológia vagy ökologikus szocializmus a domináns ideológia teljes körű alternatíváját képezi.

Politikai potenciálját jelentősen fokozza továbbá a 2008. évi pénzügyi összeomlás, amely megmutatta a tőkés „prosperitás" ürességét. Mégis, az ökológia és szocializmus közti kapcsolat tömeges felismerése elé, és következésképpen az elé, hogy az energiafelhasználás közösségileg megtervezett, társadalmi méretekben végrehajtott visszafogása széles körű népi támogatásra tegyen szert – hatalmas akadályok tornyosulnak. Melyek ezek az akadályok, és hogyan győzhetők le?

Habár a növekedés imperatívusza makroszinten a kapitalizmus spe­cifikuma, bizonyos fajta alapja az ember alapvető alkatában is megvan. Valójában ez teszi lehetővé, hogy a növekedésre mint inherens emberi törekvésre tekintsenek. Mint minden ilyen általánosításnak, ennek is van egy igazságmagva, amelyet aztán úgy felfújnak, hogy ezzel érvényte­lenítik az igazságtartalmát. Legitim módon kijelenthető, hogy létezik az eredendő emberi törekvés a javításra, sőt még a tökéletességre is. Ez nyilvánvaló a művészi kifejezés különféle formáiban, minden korszakban, és éppúgy a kézművesek – egyének vagy munkacsoportok – törekvésé­ben, hogy a lehető legjobb minőségű terméket állítsák elő. A gazdasági növekedésre irányuló célkitűzés sajátos módon metszi ezt a törekvést. Egy egészséges növénynek, állatnak vagy embernek növekednie kell ahhoz, hogy elérje a kifejlett állapotot. Hasonló kijelentést tehetünk akár egy közösségről is, amely – hacsak el nem ér egy bizonyos méretet vagy termelőkapacitást – nem lesz képes olyan széles körét nyújtani a szolgáltatásoknak és időtöltéseknek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a közösség minden tagja számára megfelelő minőségű életet biztosítson.

De minden ilyen növekedési egység esetében különbséget kell tenni az optimum és a maximum között Az optimális növekedés minden élő entitás esetében részét képezi annak, amit a benne rejlő lehetőségek kibontakoztatásának nevezhetünk. Az optimumot meghaladó növekedés minden esetben patologikus: az organizmus, legyen akár egyén vagy közösség, valamilyen egyensúlyhiánnyal küszködik, akár saját alkotó­elemeinek kölcsönös viszonyát, akár önmaga és környezete viszonyát (vagy mindkettőt) illetően.

A tőke növekedési impulzusa a felhalmozásra vonatkozó krédóban kódolódik. A növekedés objektív korlátja rövid távon a piac telítődése, hosszú távon pedig az erőforrások kimerítése. Amikor a termelési potenciál akadályba ütközik, a tőke a pénzügyi spekuláció felé fordul, amely csak tovább fokozza a tőkésosztály és az emberi faj többi része közti szakadékot. Az imperialista viszonyrendszer miatt az elnyomorodás különösképpen súlyossá, széleskörűvé és látszólag megoldhatatlanná válik a globális Dél országaiban. Ez azzal az ironikus mellékhatással jár, hogy létrejön egy népesség, amely ugyan vágyik a forradalmi újraelosz­tásra, de egyben fogékony lehet a növekedésre buzdító felhívásokra is, mivel e népesség tagjai igyekeznek csökkenteni az óriási szakadékot, amely a saját fogyasztásuk és a birodalmi metropoliszokban szokásos fogyasztási szint között tátong.

Ameddig a világ szegényei – és/vagy mindazok, akik szándékaik sze­rint őket képviselik a globális színtéren – tovább vágyakoznak arra, hogy az extravagáns, USA által reklámozott életstílus részeseivé váljanak, addig az Egyesült Államok vezetése ürügyként fogja használni a szegény országok követeléseit arra, hogy elhazudja saját ökológiai felelősségét. Az Egyesült Államok kormánya egyfelől, Kína és India kormányai más­felől, megragadnak abban a halálos patthelyzetben, ahol is mindegyik fél a másik hajthatatlanságára hivatkozik saját hajthatatlanságának igazolá­saként. A más országokban megtett progresszív ökológiai intézkedések hatása erősen korlátozott marad, és a világ népeinek nagy többsége a passzív néző (már ha nem az áldozat) szerepére lesz kárhoztatva a folytatódó környezeti összeomlásban. Ez a perspektíva mutatkozott meg a koppenhágai csúcstalálkozó során.

Hogy e vészjósló szcenáriónak létezik-e valós alternatívája, az elsőd­legesen a világ alternatív mozgalmainak hatásától fog függeni. Történtek ígéretes lépések ebbe az irányba, mind a Dél, mint pedig az Észak or­szágaiban, habár az ökológia és szocializmus közti kapcsolat felismerése – nem beszélve egy olyan, politikailag erőteljes szerveződésről, amely artikulálná és megtestesítené ezt a kapcsolatot – még várat magára. A kezdeti erőfeszítések figyelmet érdemlőek, mint ahogy az a kérdés is, hogy miképpen hidaljuk át azt a konceptuális patthelyzetet, amely ered­ménytelenségre ítéli a nemzetközi tárgyalásokat.

Az ökologikus szocialista tömegmozgalom lehetséges előképe

A környezettudatos radikalizmus legmasszívabb kifejeződése a globális Dél paraszti és bennszülött mozgalmai körében fejlődött ki. E népességek számára a környezet kapitalista/produktivista kifosztása – az erdőirtás, féktelen és szándékos szennyezés, a globális felmelegedés okozta ten­gerszint-emelkedés, valamint az ivóvízzel való visszaélés (elárasztás gátépítés során, víztartó rétegek kiszárítása) – közvetlen támadást jelent otthonuk és megélhetésük ellen.¹⁵ Felháborodásuk és kétségbeesésük határtalan. Lényeges, hogy e felháborodás kollektív jellegű, olyan kö­zösségek részéről, amelyeket mindenükből kiforgattak, és amelyeket nyomorúságuk arra indít, hogy az életterükbe behatoló hatalom egész programját tudatosan visszautasítsák. A kapitalizmus korai időszakába kell visszatekinteni ahhoz, hogy ehhez hasonló egyöntetűséget találjunk a kizsákmányolás megtestesítőivel való szembenállást illetően.

Mégis, habár a harag és annak indokai nem példa nélküliek, a jelenlegi mozgalmak bázisa legalább kétféle tekintetben eltér a korábbi ellenállási mozgalmakétól – az első különbség gyengébbé, a második potenciálisan erősebbé teszi a mostani mozgalmakat. A gyengítő faktor a nélkülözhető-ségben rejlik. A tőke minden korszakban arra törekedett, hogy a szüksé­ges inputokhoz korlátlan mennyiségben hozzáférjen, beleértve az emberi munkaerőt is – aminek jegyében korábban a rabszolgasághoz, újabban pedig a bevándorló munkások (és egyes országokban az elítéltek) széles körű kizsákmányolásához folyamodott. A folytonosságnak ezen eleme mellett viszont ott volt a munkamegtakarító technológiai haladás is, a tő­kének az a határozottan megerősödött hajlama, hogy a lakosság bizonyos szegmenseit egészében nélkülözhetőnek tekintse. Amennyiben ezek a csoportok a tőkés termelés perifériáján léteznek, nem rendelkeznek valódi gazdasági ütőerővel, és követeléseiknek – nem beszélve szenvedéseikről – nincs politikai súlya. A tőke nézőpontjából ezek a csoportok büntetlenül átadhatók a betegségnek, szétszóratásnak vagy a halálnak.

Miben rejlik mégis e periferizált népességek potenciális ereje? E cso­portok olyan kártyát tartanak a kezükben, amely nem állt rendelkezésre a korábbi korok kizsákmányoltjainak. Ez nem más, mint a közvetlen kap­csolat a föld hosszú távú fenntarthatóságával. Ettől egy olyan történelmi pillanatban, amikor ezt a fenntarthatóságot mindenütt aláássák, olyan stratégiai pozícióba kerülnek, amely homlokegyenest ellentétes azzal a feltételezett feleslegességgel, amelyet a tőke tulajdonít nekik. Az ő „földhözragadt" szükségleteik az emberi nem azon kollektív szükségletének megtestesülése – nem is beszélve más veszélyeztetett fajokról -, hogy véget érjen az ökoszféra könyörtelen pusztítása. Ironikus módon ezért noha ezek a csoportok a föld legszegényebbjei közé tartoznak – nem csupán materiális mércével (személyes birtoklás), de a tömegkommu­nikációs eszközökhöz való hozzáférés szempontjából is -, mégis a globális ökoszocialista mozgalom élharcosainak pozíciójába kerültek, Kubával együtt.¹⁶

E vezető szerep látható megnyilvánulásai egyelőre szórványosak, közvetlen és helyi konfrontációval kezdődtek – ezek különösen drámai formát öltöttek Latin-Amerikában és Indiában -, de később feltűntek a világ színpadán a bennszülött népek nemzetközi konferenciáin¹⁷ , az ENSZ intervencióin¹⁸ és a Társadalmi Világfórum éves összejövetelein való részvétel révén. E platformokról képesek voltak emlékeztetni a világ közvéleményét arra, hogy milyen önkényesek is az arra vonatkozó közkeletű feltevések, miként kéne élnie az emberi fajnak. A Társadalmi Világfórum legutóbbi állásfoglalása (Belém, 2009) jellegzetes módon tartalmaz az alábbihoz hasonló kijelentéseket:

A modern kapitalizmus évszázadokkal ezelőtt indult útjára, és az 1492. október 12-én megindult invázióval ráerőszakolta magát Amerikára. Ezzel megnyílt az út a globális fosztogatás, az amerikai népirtás mentegetésére kiagyalt „fajelméletek", a rabszolga-kereskedelem érdekében végrehajtott afrikai behatolás, valamint más kontinensek kifosztása előtt.

(A)mi ma válságban van, az a kapitalizmus, eurocentrizmus, a vele­járó nemzetállami modellel, kulturális homogenitással, nyugati pozitív jogokkal, developmentalizmussal és az élet áruvá tételével egyetemben.

Mi a Földanyához tartozunk. Nem vagyunk a tulajdonosai, kifosztói, sem kiárusítói, és ma keresztúthoz érkeztünk: az imperialista kapitaliz­mus megmutatta, hogy nem csupán az uralom, a kizsákmányolás és a strukturális erőszak miatt veszélyes, hanem amiatt is, hogy megöli a Földanyát és bolygóméretű öngyilkosságba vezet minket, ami se nem „hasznos", se nem „szükségszerű".¹⁹

Ez a fajta nézőpont nyilvánvalóan sokkal több embernek az érdekeit fogalmazza meg, mint ahányan ma azonosulnak vele. A bennszülött né­pek világméretekben mintegy 300 millió főt számlálnak, a teljes emberi népességnek nem több mint 5%-át. Szociológiai nézőpontból ők csupán etno-lingvisztikai kategóriát alkotnak, amelyet mindenekelőtt a saját speciális helyi környezetéhez fűződő, időtlen idők óta meglévő gyökerei különböztetnek meg másoktól. De a környezeti pusztulás időszakában megfogalmazott kollektív üzenetük vonatkozásában bármely más demog­ráfiai csoportnál inkább testesítik meg az emberiségnek mint egésznek a túléléshez fűződő érdekét.

Az előttünk álló elméleti kihívás abban áll, hogy kidolgozzuk azt a politikai stratégiát, amely elvezethet minket a kiegyezéshez egyfelől a bennszülött népek globális perspektívája, másfelől a népesség azon szélesebb köreinek létező (habár részben vitatható) szükségletei között, amelyek immár nagyon távol kerültek a bennszülött népek által megőrizni kívánt életmódtól – mint többségét tekintve a XXI. század munkásosztá­lyának szükségletei.²⁰

Mint azt korábban kifejtettük, a teljes energiafogyasztást drasztikusan csökkenteni kell. E célkitűzést illetően a bennszülött közösségek több szempontból is inspirálóak lehetnek. Többnyire példamutató a természeti világ iránt tanúsított tiszteletük, az a tény, hogy saját forrásokból képe­sek megvalósítani az anyagi önfenntartást, az egyéni tulajdonjogokkal szembeni elutasításuk, egalitarizmusuk, illetve az egymással szemben tanúsított és elvárt felelősségérzetük.

De hogyan válhatnak ezek a makacsul autonóm, gyakran alacsony népsűrűségű életmód által meghatározott közösségekben megtestesü­lő erények követhető mintává a világnépesség másik 95%-a számára – elvégre ez utóbbiak többsége nagyvárosokban él, ahol egyfelől az energiaintenzív kényelem, másfelől pedig a fennmaradásért folytatott kétségbeesett és versengő küzdelem az úr?

Ez a kérdés, lényegét tekintve, a forradalmi átalakulás régóta kutatott rejtélyének a mára vonatkoztatott újrafogalmazása. A tőkés korszak kezdeteitől fogva a legfőbb kihívást az osztálytudatosság kifejlesztése jelentette, amelynek kulcseleme az a folyamat, amelynek során a bér­munkások felismerik, hogy érdekeik jobban érvényesíthetők a kölcsönös együttműködés, mint az egymással folytatott versengés révén (ez utóbbi, a bérkövetelések tekintetében, mindig destruktív, a bérszintek egyre alacsonyabb szintre süllyedését eredményező spirált indukál, legyen az akár a közvetlen munkatársak, vagy egymástól távoli vidékek munka­vállalói közti verseny). A versengéstől a kooperatív és szolidarisztikus elkötelezettség irányába történő haladás kulturális váltást jelent. Mint ilyen, gyengíti vagy aláássa a megrögzött önvédelmi mechanizmusokat és előítéleteket. Korlátozott méretekben ugyan, de megelőlegezi az atti­tűdöknek azt az új rendszerét, amely a szocialista projekthez kapcsolódik.

Az átalakulás e kezdeti lépését illetően létezik tapasztalat a legtöbb országban. Ám ezt általában ellensúlyozta – és sok esetben visszájára fordította – a transznacionális vállalatok óriási gazdasági hatása. A ko­rábban hatalmas munkásmozgalmak drámai hanyatlást szenvedtek el a taglétszám tekintetében, és a megmaradt vezetés gyakran megalázó engedményeket kénytelen elfogadni, a még annál is rosszabb alterna­tíva fenyegetése hatására. Az engedményekre való hajlam az Egyesült Államokban a második világháborút követő időszakban – a munka és a globális tőke közvetlen partneri viszonyának a korszakában – alakult ki. Most, amikor a munkásszervezetek meggyengültek, a szakszervezeti ve­zetők kevésbé képesek arra, hogy kihívást intézzenek a tőkés prioritások ellen, mint valaha. Ehelyett, gyakran saját tagságuk követeléseivel szembemenve, feltétel nélkül támogatják országuk két kapitalista kormányzó pártja közül az egyiket.²¹

E fejlemények nyomán a munkásosztályon belüli szolidaritás bármi­lyen látens előképének az újraéledése csak újfajta kulturális hatások eredményeképpen merülhet fel. Ezek többféle forrásból jöhetnek. Az Egyesült Államok esetében (ez az ország kétségtelenül a leginkább ellenálló az ilyen változással szemben) a friss perspektíva egyik lehet­séges forrásául a bevándorló munkások szolgálhatnak, akiknek saját anyaországukból van élő tapasztalatuk az osztályharcról.²² Inspiráló lehet a különféle társadalmi mozgalmak hatása, beleértve a radikális ifjúságot. De nagyon fontos további forrás lesz előbb vagy utóbb a kör­nyezeti válság tudatosodása: különösképpen annak a megértése, hogy e válságot lehetetlenség adekvát módon kezelni partikuláris részmeg­oldások egymásra halmozásával.

E ponton a bennszülött közösségek által javasolt válasz kollektív természete visszhangot kelthet az egyébiránt orientációját vesztett és demoralizált munkásosztály soraiban. Különösképpen, ha e közösségek harcai széles körben ismertté válnak, további lendületet adhatnak az utóbbi időben újjáéledni látszó munkás-önigazgatási kezdeményezé­seknek. A nemrégiben végbement csődhullám az Egyesült Államokban – csakúgy, mint 2002-ben Argentínában – már eddig is felerősítette a munkások gyárfoglalási hajlandóságát.²³ Venezuelában hasonló folyamat indult meg, válaszul a bolívariánus forradalom kapitalista ellenzőinek gazdasági szabotázsára.²⁴ Az ipari folyamatok ökológiai szempontok szerint történő reorganizálása további motivációt jelenthet az ez irányú kezdeményezésekre: a munkások nem csupán első kézből tudják, hogy hol történik az anyagok és az energia pazarlása, hanem eközben képe­sek azonosítani, hogy melyek a helyi lakosságnak (és nekik maguknak) azok a – mérgező anyagok eliminálásával vagy semlegesítésével kap­csolatos – létérdekeik, amelyek nem képezhetik egyezkedés tárgyát.

Az ilyesfajta, munkahelyi alapú fejleményeket kiegészítik a lakóhelyen meginduló folyamatok. A bennszülött modelleket itt is ismertté kell tenni minden lehetséges csatornán keresztül. De a friss termékek kínálatának jól látható elapadása a szegény városi körzetekben felkeltheti az érdek­lődést új (vagy bizonyos értelemben nagyon is régi) megoldások iránt. Az emberek elkezdhetnek gondolkodni azon, hogy vajon miért kell telje­sen közkeletű élelmiszereket nagy távolságokra, számtalan közvetítőn keresztül szállítani. A termelői piacok az első lépést jelentik e körforgás megszakítása érdekében; egy második lépés lehet a városi kertek kiala­kítása (erre a lehetőségre helyenként már kezdenek felfigyelni). Mind­ezek a megoldások helyreállítják az emberek közti közvetlen interakciót, elősegítve a kollektív autonómiát és aláásva a kommodifikáció hatását. Az ehhez szükséges együttműködési megállapodásokhoz kapcsolódó infrastruktúra kialakítása egyben politikai képzésként is szolgál majd, ami integráns része az általános folyamatnak. A bennszülött népek ta­pasztalata itt is hasznosítható – akár közvetlen kapcsolatteremtés útján is – a gyakorlati tanácsok és a szélesebb értelemben vett inspiráció kombinálásával.²⁵

Mindezek nyomán egy nagyszabású, átfogó tanulási folyamat összké­pe bontakozik ki. Ez valami olyasmi, amit a forradalom mindig is magában foglalt, de minden korszakban sajátos jellegzetességekkel. A jelenlegi helyzetet a következő alapvető paradoxon jellemzi: a kapitalizmus túlha­ladottá vált. Ez nem csupán egy puszta óhaj, ti. hogy a kapitalizmuson „túl kellene" lépni, hanem annak a jól igazolható ténynek a leszögezése, hogy a kapitalizmus egyre inkább olyan mértékben meríti ki a természeti erőforrásokat, ami messze meghaladja az ökoszféra regenerálódási képességét. Ilyen körülmények között, egészében véve a tőkés korszak legkorszerűbb technológiai teljesítményei is elavultak.²⁶ Hosszú távon nem fenntarthatóak. Ennek eredményeképpen most erőteljes kihívás éri őket egy olyan perspektívából, amely e technológiai rendszert min­denestül elutasítja.

Viszonylag kevesen választanák világméretekben tudatosan azt – az emberi faj túlélésével szemben -, hogy minden úgy folytatódjék, mint eddig (ez a legrosszabb szcenárió a Stern-jelentésben)²⁷ De a nem-bennszülött 95% döntő többsége olyan – javarészt internalizált – struk­túrák rabjaként él, amelyek gátolják egy új paradigma kimunkálását. A puszta prédikációk nem fognak minket rávenni arra, hogy sutba vágjuk egy gyalázatos termelési módnak ezeket a relikviáit. Fel kell szabadíta­nunk magunkat – mint fajt – a rendszerhez társult szokások alól, a szük­ségleteket nagyságrendjük és sürgető vagy halasztható voltuk szerint osztályozva, igazságos kritériumokat kidolgozva bizonyos gyakorlatok korlátozandó vagy felszámolandó voltának megítéléséhez – legyen szó akár bizonyos fajta szállítási módról, valamely távolsági kereske­delemben részt vevő árucikkről, vagy bármilyen fajta energiaintenzív kényelmi eszközről.²⁸

E folyamat véghezvitele közben mindazoknak, akik nem tartoznak bennszülött közösségekhez, sok tanulnivalójuk lesz a bennszülött népek tagjaitól. A bennszülött közösségek azonban jelenleg fenyegetés alatt állnak, és tagjaik érthető módon vonakodnak „idegen" területek látoga­tásától. De ugyanakkor azt is kezdik felismerni, hogy saját túlélésük attól függ, végbemegy-e a transzformáció a rajtuk kívül eső világban. Ha hoz­zá tudnának járulni egy ilyen forradalomhoz, azzal egyben legsajátabb érdekeiket is szolgálnák.

A világméretű patthelyzet feloldása

A bennszülött népek mint szervezett jelenlét felbukkanása a világ szín­padán rendkívüli lehetőséget kínál az emberiség többi része számára. Már megállapítottuk, melyek azok a sajátos körülmények, amelyek ré­vén e népek vezető szerephez juthatnak az ökologikus működésmódok kimunkálásában, és hogy ezek a sajátosságok hogyan eredményezik annak a tulajdonviszony-rendszernek az elutasítását, amely a kapitaliz­mus növekedés-függőségének az alapja. Ugyanilyen fontos az a tény, hogy sem a bennszülött közösségek mint egész, sem pedig külön-külön e közösségek nem képeznek nemzetállamot – ellenkezőleg, egy ilyen formáció éppenséggel e közösségek lényegét sértené -, hanem a világ bennszülött népei szétszórva találhatóak meg a világ sok országában és régiójában. Csak kivételes esetekben találnak érdekeik – akár korláto­zottan – kifejezést bármilyen nemzeti kormányban.²⁹ Ezért e közösségek nemzetközi nyomásgyakorló csoportként tevékenykednek a globális mezőben, saját érdekeiket képviselve, de ezáltal egyben felkínálva azt a morális erőt, amely a nemzetközi szervezeteket az élet megőrzésével kapcsolatos közös felelősségre emlékezteti.

Ez az új elem a globális egyenletben jól illik az ökológia kérdéséhez, hisz ez utóbbi is túllépi a nemzeti határokat. Általa lehetőségünk adódik újra­gondolni a politikai képviseletnek azt az egész rendszerét, amely jelenleg a világszintű problémák kezelésére hivatott. Jól ismert a frusztráció, amely a környezeti politikával kapcsolatos nemzetközi tárgyalásokkal kapcsolatban kialakult. A nemzeti kormányok saját domináns érdekcsoportjaik nevében beszélnek, ökológiai kérdésekben elfoglalt álláspontjaik csak annak a függ­vényében tartalmaznak bármi hasznosat, hogy milyen mértékben voltak képesek az adott országok munkás- és progresszív mozgalmai nyomást gyakorolni rájuk.³⁰ Ráadásul a tárgyalások világméretű eredője többnyire az ökológiailag leginkább retrográd nagyhatalmak pozícióját tükrözi – e hatalmak, nem utolsósorban éppen az ökológiai kérdésekkel kapcsolatos közönyük folytán, a legnagyobb kereskedelmi előnyökkel rendelkeznek, így a legnagyobb súllyal képesek képviselni érdekeiket a tárgyalásokon. E dinamikát figyelembe véve az esetenként más kormányok által szorgal­mazott ambiciózus ökológiai javaslatok rendre eltűnnek a süllyesztőben.

Így fest a kormányközi egyezkedéseknek az az arénája, amelyben a leggazdagabb „fejlett" ország (az Egyesült Államok) és a legnépesebb „fejlődő" országok (Kína és India) halálos patthelyzete megszilárdult. Az itt működő dinamika emlékeztethet minket a „kölcsönös elrettentésre", amely évtizedeken keresztül fenntartotta az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti fegyverkezési versenyt – mindkét esetben a versengés logikája többnyire blokkolja minden engedmény lehetőségét. Ama korábbi haláltánc csak az egyik fél dezintegrációjakor ért véget. A környezeti meg­semmisülésbe tartó mostani versenyfutásnak is aligha fog vége szakadni egy sor hasonló méretű politikai összeomlás nélkül. Mikor a Szovjetunió eltűnt, az Egyesült Államok progresszív erői nem voltak felkészülve arra, hogy kikényszerítsék a várt „békeosztalékot" (vagyis a hadi kiadások átte­relését a társadalmi rekonstrukció irányába), mivel nem ismerték fel, hogy azon erők számára, amelyek az USA globális hadigépezetének kiépülése mögött álltak, az állítólagos szovjet fenyegetés soha nem volt más, mint puszta ürügy. Nem is kellett soká várni, mire kiagyalták az újabb ürügyet.

Az arról folyó világméretű vita, hogy hogyan válaszoljunk a környezeti veszélyekre, új kereteket igényel. A világméretű bennszülött mozgalom nem-állami jellegű kontúrjaiból ötletet nyerhetünk arra nézve, hogy hol kezdjük eme új keretek kialakítását. Az államok közti környezeti vitá­ban a status quo ellenzői abból a feltevésből indulnak ki, hogy minden nemzeti egységnek egyenlő joga van (népességarányosan számolva) a föld erőforrásainak apasztására. Ez elég igazságosnak tűnhet addig, amíg elfogadjuk a nemzetállamot mint a környezeti politikák elsőrendű cselekvőjét, azzal az implicit következménnyel, hogy nemzetközi szintről senki sem szólhat bele abba, hogy egy adott nemzetállam pontosan mire fordítja a számára leosztott környezet-felhasználási kereteket. De pontosan itt rejlik a probléma. Minden nemzeti egység összesített erő­forrás-felhasználása a szükséges és a tékozló felhasználások egyfajta keverékét alkotja – az utóbbi összetevő súlya általában az adott ország gazdasági és katonai hatalmi pozíciójával arányosan (no meg a helyileg kialakult túlfogyasztási szokásoknak megfelelően) változik.³¹ Az erőfor­rás-felhasználás bizonyos módozatait korlátozni kell, akárhol merüljenek fel – az a tény, hogy e módozatok gyakoribbak a gazdag országokban, önmagában véve táplálni fogja a gazdagabb és szegényebb országok közti egyenlőségre való törekvést.

De a globális közösségnek most nem csupán a gazdagabb és szegé­nyebb régiók közti egyenlőséget, hanem a régiókon belüli egyenlőséget is szorgalmaznia kell. Egy ilyen kívülről kikényszerített reorientáció természetesen heves ellenállásba fog ütközni, kezdetben azzal a hivat­kozással, hogy sérti a nemzeti szuverenitást. A nemzeti szuverenitás azonban, helyesen felfogva, nem írhatja felül az alapvető emberi jogokat, holott végső soron ezek azok, amik a környezeti vitában kockán forognak. Közismert az országhatárok irrelevanciája a környezeti szennyezések vonatkozásában, de még nem vonták le széles körben az ebből fakadó politikai következtetéseket. Ez tiszta esete annak, amikor az egész világ legitim módon érdekelt abban, hogy – akár egy kormány, akár a magán­szektor – milyen intézkedést hoz, vagy nem hoz bármely adott ország­ban. Habár ennek az érdekeltségnek a érvényesítésére rendelkezésre álló formális eszközök köre jelenleg igen csekély, az ilyen univerzálisan megformulázott kritériumok politikai potenciálját ékesen demonstrálják a rasszizmussal szembeni történelmi küzdelmek (pl. az Egyesült Álla­mokban az 1960-as években, és Dél-Afrikában az 1980-as években).

A szennyezőanyag-kibocsátásokról szóló világméretű vitában radikális váltásnak kell végbemennie a nemzeti nézőponttól az ágazati néző­pont irányába.³² Az első ágazat, amellyel szemben kihívást kell intézni, természetesen a katonai-hadiipari komplexum. De valamennyi ágazat esetében a fő kérdés, amit széles körű informáltságon alapuló társadalmi szintű vitában kell megválaszolni, a következő: az adott szektor tevékeny­ségéből – következésképpen az általa felhasznált erőforrásokból – mek­kora rész fordítódik nem az emberi szükségletek kielégítésére, hanem a tőke és az uralkodó osztály prioritásainak szolgálatára?

Illúzió lenne azt várni, hogy egy ilyen folyamat egy általánosan mérv­adó kritériumrendszer gyors elfogadásához vezethet. Mint minden forradalmi folyamatnak, ennek is akadályokon kell túljutnia, és a kime­netel sokféle feltétel függvényében fog alakulni. De a társadalmi szintű pazarlás azonosításának és felszámolásának a feladata hatalmas egye­sítő erő is lehet a nagy többség számára, miközben az emberi lények igyekeznek egyidejűleg helyreállítani a környezetet, és biztosítani saját szükségleteiknek a kielégítését. A folyamat alkalmas arra, hogy rövid távú célpontokat – bizonyos típusú pazarló tevékenységeket – azonosítsanak, miközben képessé teszi az aktivistákat arra, hogy feltárják a hosszú távú feladatot, annak teljes terjedelmében.

(Fordította: Matheika Zoltán)

(Eredeti megjelenés: Victor Wallis: Beyond Green Capitalism Monthly Review, 2010. február)

Jegyzetek

1 A nagyiparról, illetve az ipari módon űzött nagybani mezőgazdaságról szólva Marx azt írta: „az előbbi inkább a munkaerőt, s ezért az ember természeti erejét, az utóbbi pedig inkább közvetlenül a talaj természeti erejét pusztítja és teszi tönkre". (A tőke, III., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 766.)

2 Kommunista kiáltvány, 1. fejezet.

3 Rick Wolff: „Economic Crisis from a Socialist Perspective", Socialism and Democracy, no. 50 (July 2009), 3. old.

4 Ez a fejezet a Rosa Luxemburg Alapítványnak írott jelentésemre támasz­kodik („The »Green Capitalist«. Agenda in the United States: Theory, Structure, Alternatives"; angol fejezetként megjelent in: Stephan Kaufmann & Tadzio Müller: Grüner Kapitalismus: Krise, Klimawandel und kein Ende des Wachstums, (Berlin, Karl Dietz Verlag, 2009) és olvasható az alapítvány honlapján (http://www.rosalux.de/fileadmin/rls_uploads/pdfs/R21GruenerKapitalismus.pdf )

5 A téma részletesebb tárgyalásához lásd: Victor Wallis: "Capitalist and Socialist Responses to the Ecological Crisis", Monthly Review 60, no. 6 (November 2008).

6 Kenny Bruno – Joshua Karliner: Earthsummit: The Corporate Takeover of Sustainable Development (Oakland, CA, Food First Books, 2002), 30. old.

7 Ernest Mandel: Late Capitalism (London, New Left Books, 1975), 192. old.

8 Alvin Powell: „Mining Exec: Coal Vital to Energy Mix", Harvard University Gazette, February 9. 2009.

9 E technológia bevezető jellegű áttekintéséhez lásd: Craig Rubens: „Carbon Capture & Sequestration", earth2tech, January 2008, http://gigaom.com/cleantech/faq-carbon-capture-sequestration-1/ . Eltekintve a technológia előre nem látható veszélyeitől (beleértve a nagymennyiségű széndioxid belélegzéséből adódó fulladásveszélyt a tárolt széndioxid hirtelen, véletlen kiszabadulása esetén), az ilyen, még nem kifejlett technológia nagyon költséges és energia-intenzív. A kérdés holland tapasztalatokra alapozott részletes tárgyalásához lásd: Philip Vergragt: CCS in the Netherlands (Boston, Tellus Institute, 2008).

10 A most következő összefoglalás részben Tom Blees: Prescription for the Planet: The Painless Remedy for Our Energy and Environmental Crises (szerzői kiadás, www.booksurge.com , 2008), 63-86. old; valamint a napenergiát illetően Gregory Meyerson és Michael Joseph Roberto cikkében („Obama's New New Deal and the Irreversible Crisis" (Socialism and Democracy, no. 50 (July 2009), 64.) közölt számításokra támaszkodik. Blees kritikai összefoglalása attól függetlenül figyelemre méltó, hogy az olvasó osztja-e gyakorlati következtetéseit az atom­energia újabb, korszerűbb verziójának hasznosíthatóságáról.

11 Blees Prescription for the Planet című könyve szerint az új integrált gyors­reaktorok (IFR) megoldást jelentenek a biztonsággal és a nukleáris hulladékkal kapcsolatos problémákra. Ám ha eltekintünk a súlyos hibák lehetőségétől, a felhalmozódó sugárterhelésnek a munkásokra, és rajtuk keresztül a lakosság szélesebb köreire gyakorolt hatása továbbra is kockázatot jelent. Lásd: John W. Gofman és Arthur R. Tamplin: „Poisoned Power: The Case Against Nuclear Power Plants Before and After Three Mile Island" (1979), http://www.ratical.org/radiation/CNR/PP/ .

12 E tradíció nagyhatású dokumentuma: Herman E. Daly – Jonathan B. Cobb, Jr: For the Common Good, 2nd ed. (Boston, Beacon Press, 1994); lásd továbbá: Clive Ponting: A New Green History of the World (new York, Penguin Books, 2007).

13 John Bellamy Foster: Marx's Ecology (New York, Monthly Review Press, 2000); Yrjö Haila – Richard Levins: Humanity and Nature (London, Pluto Press, 1992), 5. fejezet („Agricultural Ecology").

14 Victor Wallis: „Toward Ecological Socialism", Capitalism – Nature – Socialism 12, no. 1 (March 2001), 132-133. old; lásd továbbá: Michael Löwy: Eco-Socialism and Democratic Planning, Socialist Register, 2007 (New York, Monthly Review Press, 2006).

15 A Nacla Report on the Americas 42, no. 5 (Sept.-Oct. 2009) és Gerardo Rénique (szerk.): Latin America: The New Neoliberalism and Popular Mobilization, in Socialism and Democracy, no. 51 (November 2009) számos esetet elemez. Lásd továbbá Joseph Berlinger 2009-es dokumentumfilmjét az Ecuadorban zajló küzdelmekről: Crude: The Real Price of Oil (http://www.crudefilm.com/ ).

16 Kubát mint különösen tanulságos ökológiai modellt (amelynek részét képezi a 80%-ban organikus mezőgazdaság, valamint a nagy méretekben alkalmazott városi kertművelés) jól bemutatja a következő 2006-ban készült dokumen­tumfilm: The Power of Community: How Cuba Survived Peak Oil (http://www .powerofcommunity.org/cm/index.php ).

17 Lásd például a 2009 májusában a perui Punoban tartott Bennszülött Népek 4. Kontinentális Csúcstalálkozójának anyagait. E találkozón 6500 küldött vett részt, 22 országból. (http://cumbrecontinentalindigena.wordpress.com/ )

18 Az ENSZ-invervenciók 2007-ben kulmináltak, amikor a közgyűlés elsöprő többséggel ratifikálta a Bennszülött Népek Jogainak Nyilatkozatát (http://www.un.org/esa/socdev/unpfii/en/declaration.html ). Ennek bevezetőjében szerepel a következő klauzula: „Elismerve, hogy a bennszülött tudás, kultúrák és tradicionális gyakorlatok hozzájárulnak a fenntartható és igazságos fejlődéshez, valamint a környezettel szembeni helyes bánásmódhoz […]".

19 http://www.indigenousportal.com/News/Declaration-of-Indigenous-Peoples-at-the-World-Social-Forum-Bel%C3%A9m-Amazon-Brazil.html .

20 Sok országban, ahol nagyarányú városi bevándorlás ment végbe, nehéz élesen megkülönböztetni a bennszülött és a nem-bennszülött népességet. Azok az emberek, akik elhagyták eredeti területüket, esetenként sok mindent megőriznek kultúrájukból, mint a bolíviai El Alto városában (lásd Adolfo Gilly: „Bolivia: A 21st-Century Revolution", Socialism and Democracy, no. 39, November 2005). A 300 milliós globális becslés ebből a szempontból akár alulbecslésnek is tekinthető. Ráadásul a bennszülött és a nem-bennszülött népek közti kommunikáció határai esetenként porózusabbak, mint azt az éles felosztás alapján sejthetnénk.

21 Kim Moody: Workers in a Lean World (London, Verso, 1997).

22 E hatás szemléletes példáját adja Héctor Perla Jr.: „Grassroots Mobilization against US Military Intervention in El Salvador", Socialism and Democracy, no. 48 (November 2008).

23 Argentínát illetően lásd: Laura Meyer – María Chaves: Winds of Freedom: „An Argentine Factory under Workers' Control", Socialism and Democracy, no. 51 (November 2009). Az Egyesült Államokat illetően lásd: Immanuel Ness – Stacy Warner Maddern: „Worker Direct Action Grows In Wake of Financial Meltdown", Dollars & Sense, no. 284 (Sept.-Oct. 2009), továbbá Michael Moore: Kapitalizmus: szeretem c. 2009-es dokumentumfilmjét.

24 Hasznos általános elemzést ad Bruce: The Real Venezuela (London, Pluto Press, 2008), különösen a 4. fejezetben.

25 Habár ehelyütt azt hangsúlyoztam, hogy a bennszülött népek mire tanít­hatnak minket, az elméleti párbeszédnek mindkét irányban hatnia kell, mivel a bennszülött népek egyes szóvivői (pl. Ward Churchill), vagy a létfenntartási paradigma képviselői (pl. Maria Mies) Marx álláspontjának egy súlyosan hibás olvasatát népszerűsítették, amennyiben neki tulajdonították az értéknek azt a fajta (a természet hozzájárulását figyelmen kívül hagyó) fogalmát, amelyet Marx a kapitalizmus egyik legfőbb hibájaként jelölt meg (mivelhogy összetéveszti az értéket a valódi emberi gazdagsággal). Az ilyesfajta félreértelmezések kritikáját nyújtja John Bellamy Foster – Brett Clark: „The Paradox of Wealth: Capitalism and Ecological Destruction", Monthly Review 61, no. 6 (November 2009), 7-10.

26 Ennek részletes tárgyalásához lásd: Victor Wallis: „Socialism and Technology: A Sectoral Overview", Capitalism – Nature – Socialism 17, no. 2 (June 2006).

27 A Stern-jelentést (The Economics of Climate Change: The Stern Review, Cambridge University Press, 2006) a brit kormányzat megbízásából Nicholas Stern vezetésével állítottak össze. E jelentés a „zöld kapitalista" perspektíva talán legátfogóbb megfogalmazása. A dokumentum bírálatát lásd: John Bellamy Foster et al., Monthly Review 60, no. 3 (July-August 2008), 3-6.

28 E pont részletesebb kifejtéséhez lásd: Victor Wallis: Vision and Strategy: "Questioning the Subsistence Perspective", Capitalism – Nature – Socialism 17, no. 4 (December 2006).

29 Amikor mégis sikerül ilyesfajta képviselethez jutniuk, mint Bolíviában Evo Morales személyében, a kormányzat elkerülhetetlenül ellentétes érdekek nyo­mása alá kerül (különösen az energiaforrások kitermelése tárgyában), és ennek eredményeképpen feszültségek támadhatnak e képviselet és annak bennszülött bázisa között.

30 Ez nem jelenti, hogy a munkásosztály mozgalmai szükségképpen progresszív álláspontot képviselnek ökológiai kérdésekben; hanem azt jelenti, hogy csak akkor kap az ökológiai szempont számottevő hátszelet, ha a munkásosztály mozgalmai progresszív ökológiai álláspontot képviselnek.

31 A pazarló felhasználás kategóriáinak tételes számbavételére tett korai kísér­lethez lásd: Victor Wallis: „Toward Ecological Socialism", 135-37. old.

32 Ennek kívánatos voltát egy korábbi cikkben is megfogalmaztam: „»Progress« or Progress? Defining a Socialist Technology", Socialism and Democracy, no. 27 (2000), 56. old. Ám akkoriban nem tudtam olyan politikai erőkről, amelyekben ez a megközelítés megtestesülhetne.

A latin-amerikai országok között a kezdetektől létezett egyfajta szolidaritás a modem együttműködési formák kialakulása előtt is, ami a közös kultúrán, nyelven, a hasonló társadalmi struktúrán és a megoldatlan problémákon, s végül, de nem utolsó sorban a közös elnyomó létén alapult – és alapul ma is.

A latin-amerikai szubkontinens országai még ki sem vívták függetlensé­güket a XIX. század elején, amikor először merült fel a politikai egység és együttműködés kialakításának szenvedélyes bolívari gondolata, egyfajta hispán-amerikai Egyesült Államok formájában. Dél-Amerika már ekkor tele volt az önmeghatározás, az útkeresés sajátos kérdéseivel.

A gyarmati Amerikában az identitás és társadalmi azonosulás bőr­szín-koordináták mentén alakult ki. A XVIII. század végére azonban az azonosulás-tudat új elemei is megjelentek: a nemzet [nación], illetve a haza [pátria]. Ekkor született meg a „mi Amerikánk" [nuestra América] kifejezés, és ekkorra történt meg a kontinens érzelmi és intellektuális birtokbavétele.¹ A XIX. század elején két fontos nemzetközi esemény is hozzájárult, hogy a néhai gyarmatok végül ténylegesen saját kezükbe vették irányításukat. Az egyik az angolok Buenos Aires elleni támadása volt, mely a dél-amerikaiak azon félelmét erősítette fel, hogy egy még erősebb és még erőszakosabb gyarmatosító kezébe kerülnek. A másik Napóleon Spanyolország elleni inváziója, s az anyaország elfoglalása volt. Az 1810-ben megkezdődött függetlenségi küzdelem Napóleon bukása után ért el jelentősebb sikereket, s 1825-re megszűntek a spanyol gyarmatok, 1822-ben pedig Brazília is levált Portugáliáról.² A négy alkirályságra osztott spanyol gyarmati rendszer felszabadításában központi szerepet töltött be Simón Bolívar és José Francisco de San Martin, míg Brazília függetlenségi törekvéseinek élére maga a régens-ként hátrahagyott Péter, VI. János portugál király fia állt. A függetlenség kivívása után azonban gazdasági visszaesés és elszegényedés sújtotta a volt gyarmatokat. Hiányzott az anyaország védelmet nyújtó piaca, s a kiszoruló spanyol/portugál tőke helyét fokozatosan az angol váltotta fel. A társadalmi struktúra az iparfejlődésnek sem kedvezett. A rabszol­gaság felszámolása – mely a valóságban hosszan elhúzódott – tovább növelte a lakosság etnikai keveredését. A kialakult államoknak sem kap­csolataik, sem határaik nem váltak stabillá. Mindez növelte a hadsereg szerepét, és a militarizmus állandó alkotóeleme lett a politikai életnek Latin-Amerikában. Megkezdődött a caudillók, az erős emberek uralma, akik erőszakkal kerültek hatalomra, és többnyire a hatalomból való eltá­volításuk is erőszakot követelt. A független Latin-Amerika „az anarchia és a diktatúra között" kezdte meg önálló életét. Fokozatosan diktátorok vették át a caudillók helyét, s Porfírio Díaz mexikói vagy Juan Vicente Gómez venezuelai uralma a XX. század nagy diktatúráinak előképe lett.

A közös nyelvek – a spanyol és a portugál -, a közös kultúra és vallás mellett számos olyan tényező formálta a kontinenst, melyek nem az egység és egységesség irányába terelték azt. A földrajzi viszonyok a kommunikációt rendkívüli mértékben megnehezítették a XIX. század folya­mán. Ezt a helyzetet tovább fokozta az egyes államok egymás irányában tanúsított féltékeny és rivalizáló, a volt anyaország körül összpontosuló politikája, s mindez a kedvezőtlen gazdasági viszonyok kialakulásában is szerepet játszott. A határviták és háborúk szintén vég nélküli problémá­nak bizonyultak, s helyenként egészen az ezredfordulóig megoldatlanok maradtak.³ Különösen fontossá vált a XX. század hajnalán az Egyesült Államok Latin-Amerika-politikája: a Kuba megszállásával kezdődő furkósbot-politika és az ágyúnaszád-diplomácia, amelynek keretében az USA befolyása alá vonta Közép-Amerikát és a Karib-térséget. Latin­Amerika egyéb régióiban a XX. század első évtizedeiben a radikalizmus [radicalismo] vált meghatározóvá. A nemzeti demokratikus törekvések azonban mindenütt kudarcot vallottak. A térség Nyugathoz viszonyított lemaradása ekkorra minden vonatkozásban egyértelműen jelentkezett, s a mexikói forradalom utóélete jól mutatja, hogy Latin-Amerika nem tudott kitörni a periféria-státuszból. Az 1920-as évek nagy problémái voltak: a földkérdés (egyben indiánkérdés), a szociális kérdés, valamint a külföldi tőke és a nagyhatalmak expanziójával szembeni védekezés. Úgy tűnt, hogy a régiónak felzárkózása során egyre nagyobb kihívásokkal kell megbirkóznia. Mindezek felismerése vezetett a két világháború között a populizmus [populismo] kialakulásához, egy sajátos latin-amerikai útkereséshez.

Az 1930-as évek jószomszédság-politikája megalapozta az Egyesült Államok hegemóniáját Latin-Amerikában, s egyúttal előkészítette az Amerika-köziség intézményrendszerét, mely 1948-ban az Amerikai Államok Szervezetében öltött testet. Az 1940-es évektől a növekvő termelékenységnek és a gyermekhalandóság csökkenésének követ­kezményeként jelentős népességrobbanás indult meg a kontinensen, különösen Közép-Amerika területén. A növekedés lendülete az 1970-es években ugyan mérséklődött, de a népességszám 1990-re így is elérte az 510 millió főt, míg 1950-ben csak 159 millió volt. Ez a társadalmi feszültségek fokozódását is maga után vonta. A latin-amerikai nagyvá­rosok ismert milliós nyomortelepeinek kiépülése is az 1950-es, 1970-es években indult el.

A korszak populista mozgalmainak fontos jellemzői voltak: az idegenellenesség, a mesztic mint érték, és a politikában a harmadik út keresése, elutasítva mind a kapitalizmus, mind pedig a kommunizmus alternatíváját. A forradalmi gyorsító-pályák (Guatemala 1944, Bolívia 1952, Kuba 1959) sem tudták kiszakítani országukat a régi, elmaradott periférikus állapot­ból. Latin-Amerika egészének helyzetét a hidegháborús szembenállás határozta meg ebben az időszakban.

A bolívari kezdeményezések kudarca után a XIX. század végétől egé­szen a XX. század közepéig, a pánamerikanizmus jegyében, az Egyesült Államok próbálta integrálni a térséget, kiterjeszteni rá a maga számára gyümölcsöző befolyását. Csak a második világháborút követően kereke­dett a gazdasági alapon való egyesülés gondolata a politikai integráció szándéka fölé Latin-Amerikában. Ekkor, az európai mintát követve, a funkcionalizmus⁴ mentén próbálták az egyes országok kiaknázni a gaz­dasági, társadalmi és kulturális élet területén meglévő kapcsolataikat. Ezzel párhuzamosan elhatárolódtak Észak-Amerikától.

A latin-amerikai gazdasági integráció első hulláma a Latin-Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (LAFTA) és a Közép-Amerikai Közös Piac (CACM) megalakulásával vette kezdetét 1960-ban. 1969-ben, a második hullámban jött létre az Andok Közösség és 1973-ban a Karibi Közösség (CARICOM).⁵ Jóllehet a legtöbb szervezet még ma is létezik, a hozzájuk fűzött reményeket nem váltották be. Az 1980-as években Latin-Amerika még mindig egy gazdaságilag fejletlen, jelentős egyenlőtlenségekkel küszködő régió volt.

A kezdeti regionális gazdasági integráció kialakítására tett próbálkozá­sok bukása várható volt. Ennek indoklásakor – a régió alacsony fejlettségi szintje, gazdaságpolitikai és politikai instabilitása mellett – ki kell emelni a térség országainak alacsony szintű gazdasági egymásra utaltságát is, ami egy szerencsétlen történelmi örökség következménye. Latin-Amerika országai igen hasonló termékeket exportálnak, elsősorban nyersanya­got. Közép- és Dél-Amerika exportjának kétharmadát mezőgazdasági, bányászati termékek és üzemanyag alkotják. Így a régió országainak – a lakosságszámhoz viszonyított – egymással folytatott kereskedelme messze elmarad a gazdasági integráció prosperitásához kívánatos szinttől. Egyszerűen hiányzik az országok közötti, egymás irányában tanúsított gazdasági érdekeltség. Márpedig mindennemű gazdasági integráció annál inkább működőképes, minél inkább kiegészítő jellegű gazdaságok lépnek egymással kooperációra. Latin-Amerika országainak gazdaságai azonban nem komplementer, hanem kompetitív jellegűek. Így már a szabadkereskedelmi övezetnek – a Balassa-féle integrációs besorolás első kategóriájának – az életképessége is megkérdőjelezhető a szubkontinens esetében.

Az 1990-es évekkel azonban új lendületet vett a dél-amerikai integrá­ció. Újraéledt a CACM és az Andok Közösség, megalakult a Déli Közös Piac, a MERCOSUR. A Quitói Protokoll aláírásával 1997-ben az Andok Közösség országai lépéseket tettek a blokkon belüli döntési eljárások egyszerűbbé tételére. 1991-ben a Tegucigalpai Protokollal újraalkották a Közép-Amerikai Közös Piac (CACM) szervezeti struktúráját, melyet – a korábbi polgárháborúk lecsengését követően – a térségben meginduló demokratizálódás is nagyban segített. 1991-ben az Asuncióni Szerződés pedig létrehozta a MERCOSUR-t⁶ , mely szervezet tanulva a korábbi integrációs próbálkozások hibáiból a bürokratikus apparátus minimali­zálására törekedett. Ennek megfelelően a Déli Közös Piac a kezdetek óta a kormányköziség elvén való irányítást preferálja a szupranacionális intézményekkel szemben.

Fontos kiemelni, hogy az 1990-es években újraéledt vagy formálódott együttműködések ismét inkább politikai döntések, mint a gazdasági tényezők eredőjeként jöttek létre. A formális megállapodások (szabad­kereskedelmi övezet, vámunió stb.) megléte önmagában nem vezet köl­csönös gazdasági egymásrautaltság kialakulásához. Jó példa lehet erre a MERCOSUR esete: a szervezet országai közötti gazdasági függőség ugyan 1999-ig növekedett, de azt követően stagnálni, illetve csökkeni kezdett; mindeközben a Kínától való dependenciájuk jelentősen nőtt.⁷ A XX. század közepén tett próbálkozásokat leszámítva Latin-Amerika tehát elsősorban politikai, s nem gazdasági alapon integrálódik, legalábbis az eszmei célkitűzéseket és motivációkat illetően. Ennek a politikai együttműködésnek a szubkontinens esetében van egy sajátos társa­dalmi hajtóereje, amely megkülönbözteti például az európai integrációs folyamatoktól.

A négy országot felölelő MERCOSUR esetében igen zárt gazdasá­gokról beszélhetünk, még akkor is, ha ez a zártság az elmúlt közel húsz évben némileg oldódott. 1991 és 1998 közöttre tehető az integráció fénykora, melyet aztán az ezredforduló brazil, majd argentin illetve uruguayi válsága jelentősen megtépázott. Ezt követően az országok egymás közötti kapcsolata csökkent, és csak 2002-től indult meg egy újabb gazdasági növekedés. Ugyanakkor a klasszikus értelemben vett integráció megkívánta gazdasági interdependenciáról nem beszélhetünk: Brazíliának a MERCUSOR többi országával folytatott kereskedelme ma hasonló arányt képvisel mint 1991 előtt – így az integráció belső keres­kedelemélénkítő hatása elhanyagolható.⁸

A szakirodalom szereti összevetni a MERCOSUR esetét az Európai Unió példájával. Ez azonban számos – ha nem minden – tekintetben hibás analógia. (Az intézményi struktúra tekintetében igencsak különböző a két integráció, és az EU egy sajátos európai jelenség.) A MERCOSUR példája alkalmas lehet annak elemzésére, hogy a meghatározó politikai­gazdasági erők a regionális integráció milyen lehetőségeivel számolnak a szubkontinens esetében.

A MERCOSUR jövője körüli viták ideológiai alapon szerveződtek az utóbbi években: alapvetően megkülönböztethetjük a progresszivista és a realista álláspontot. Az előbbit képviselik az úgynevezett egzisztencia­listák és a haladás hívei, mint Hélio Jaguaribe és Aldo Ferrer⁹ , valamint a jelenlegi brazil elnök, Lula da Silva hivatali apparátusa. A másikat a liberálisok, az instrumentalisták mint például Paulo Roberto de Almeida¹⁰ , Roberto Bouzas, Pedro da Motta Veiga és Ramón Torrent¹¹ , valamint a korábbi brazil – Fernando Henrique Cardoso vezette – kormányzat.

A MERCOSUR-on belüli döntéseket kezdettől fogva a kormányköziség elvén, konszenzussal hozzák meg. A tagállamok képviselői a megvá­lasztott kormányokból kerülnek ki. Egy-egy döntés csak akkor emelkedik érvényre, ha azt a hazai törvényalkotás is elfogadja. Ennek megfelelően a MERCOSUR demokratikusnak nevezhető, amennyiben tagországai megfelelnek a demokratikusság kritériumának. Egy regionális parlament lehetősége a MERCOSUR esetében annak átláthatósága és társadalmi elfogadottsága miatt igen kérdéses. A parlament összetételének kiala­kítása különösen nagy kihívást jelentene. Brazília az együttműködés népességének 80%-át alkotja. A tagországok népességszámbeli kü­lönbségeiből kifolyólag¹² egy „torz parlament" mindenképpen hátrányos és igazságtalan lenne bizonyos tagállamokkal szemben. Egyedül a tagországok számának növelésével lenne korrigálható ez az aszimmet­ria. Például Venezuela teljes jogú taggá válása, a két nagy (Brazília és Argentína) valamint a két kicsi (Paraguay és Uruguay) között egyfajta kiegyenlítő erőt jelenthetne – de ennek az elképzelésnek legalább annyi ellenzője akad, mint támogatója.

Minden jel arra mutat, hogy a MERCOSUR meg akar maradni az intergovernmentális kormányzás keretei között: a nemzetállamok közvet­lenül ellenőrizni kívánják a döntési mechanizmusokat, s nem tapasztalha­tó társadalmi igény és bizalom a szupranacionális szervek kialakítására.¹³ Az Andok Közösség és a közép-amerikai integrációk esetében létesített parlamentek gyakorlati kudarca is ezt erősíti.

A realisták szerint ugyanakkor a MERCOSUR-on belül az energia, a szállítás és az infrastruktúra kiépítése, így a „kézzelfogható" – fizikai, funkcionális – összeköttetés és integráció lenne kívánatos. Szerintük a brazil és argentin külpolitika különbözőségei miatt kivitelezhetetlen a közös kül- és védelmi politika megvalósítása. Ugyanakkor elismerik, hogy nem lehetetlen e politikák közelítése. A realisták szerint kívánatos lenne a közös monetáris politikai koordináció, melyhez azonban nem szükséges közös valuta. A szociális és fejlesztési politikák összehango­lásának lehetőségét megkérdőjelezik. Ennek alapvető akadályát a tag­országok heterogenitásában és a közös költségvetés hiányában látják. A MERCOSUR-ban – szemben az EU-val – a transznacionális szereplők igen gyengék. Az interdependencia alacsony szintű és nincsenek olyan szupranacionális intézmények, mint az EU esetében a Bizottság vagy a Bíróság. Így nem valósult meg spillover¹⁴ a kulcsterületeken. A realisták a neofunkcionalista elméletet, egyfajta európai modellt szeretnének megvalósítani a régióban. Egy – a térségben hagyományok nélküli – infrastrukturális és gazdasági alapú integrációt sürgetnek.

A valóságban azonban nem egy európai típusú, hanem egy puha integ­ráció valósult meg a MERCOSUR-ral. A Lula-apparátus pedig a sajátosan progresszivista szemlélet szerint igyekszik lavírozni és irányítani.

A MERCOSUR progresszivista és realista megítélésének összevetése négy dimenzió mentén:15
	PROGRESSZIVISTÁK	REALISTÁK
1. a regionális in­tegráció alapja	közös ideológia, az or­szágok szuverenitását és biztonságát garantáló po­litikák (ún. high politics)	interdependencia és low politics (például a gazdaság- és környe­zetpolitika területén tör­ténő együttműködés)
2. az integráció összetartó ereje	közös identitás	konkrét, gyakorlati (mint például nemzeti, szektorális) érdekek
3. az integráció jelenlegi állapo­tának megítélése	a kereskedelmi aspek­tus túlhangsúlyozott, míg a fontosabb társadal­mi és politikai aspektusok el vannak hanyagolva; – demokratikus deficit	a politikai aspektus túlhangsúlyozása, mely hátrányos a gaz­dasági integrációra
4. a jelenlegi patthelyzet felol­dása	a civil társadalom ak­tívabb bevonásával és képviseleti intézmények kiépítésével	a technikai együttmű­ködés erősítésével és magasabb fokú funkci­onális integráció által (például az infrastruktú­ra fejlesztésével)

Valójában a szervezet esetében a legnagyobb akadályt nem egy esetleges demokratikus deficit jelenti, hanem a végrehajtásbeli akadá­lyok. Nevezetesen az, hogy a közös döntések belsővé tétele a nemzeti bürokrácia függvénye, melyen sokszor fennakadhatnak fontos határo­zatok. 2002-ben például a regionális döntések fele. Ezzel a problémával valamennyi latin-amerikai integrációs kezdeményezés küzd.

Az utóbbi évtizedben a szubkontinensen végigvonuló pink tide, baloldali hullám következtében, és kifejezetten az Egyesült Államok hegemón uralmának megrendülése óta, egyre nagyobb hangsúlyt fektet valamennyi latin-amerikai ország a közös összefogás megva­lósítására. A térséget jellemző újregionalizmust nagyban formálta a régióra ható neoliberalizmus, mely azonban nem volt képes gazda­sági stabilitást és társadalmi fejlődést teremteni a régióban. Éppen ellenkezőleg: tőkekoncentrációt, a társadalom jelentős részének további marginalizálódását, (még) rosszabb munkalehetőségeket és a dolgozók jogainak áruba bocsátását hozta magával. Mindez a progresszivistákat látszik igazolni.

A neoliberalizmus és a globalizáció ostorozására szerveződött civil társadalmi mozgalmak alapvető szerepet töltenek be a helyi hatóságok oldalán, s támogatják azoknak az egész amerikai kontinensre kiterjedő szabadkereskedelmi övezet (FTAA) kiépítése ellen fellépő és a regionális integrációt szorgalmazó törekvéseit.

Egyes latin-amerikai országok – mint például Peru, Chile és Kolumbia – bilaterális kereskedelmi megállapodások révén kötődnek az Egyesült Államokhoz vagy az Európai Unióhoz. Sokan szóvá teszik, hogy a fon­tos kőolaj-exportőr Bolívia és Venezuela is inkább az összkontinensi, mintsem a blokkon belüli kereskedelmet gyakorolja aktívan. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a latin-amerikai országoknak a világ egyéb régióival (a NAFTA-val, ázsiai és arab országokkal) kötött gazdasági megállapodásai csökkentik egy esetleges erős regionális gazdasági együttműködés kialakulásának a lehetőségét, s növekvő függőséget alakítanak ki a világ más országaival.

Mindeközben Venezuela, Bolívia, Ecuador és a MERCOSUR orszá­gai olyan regionális kezdeményezésekkel próbálnak lendületet adni az együttműködésnek a szubkontinensen, mint az UNASUR (Unión de Naciones Suramericanas – Dél-amerikai Nemzetek Uniója) vagy az ALBA (Alternativa Bolivariana para los Pueblos de Nuestra América – Bolívari Alternatíva a Mi Amerikánk Népei Számára) mozgalma. Mindezen pró­bálkozások különböző célokat és perspektívákat fogalmaznak meg, de fontos jellemzőjük, hogy minden esetben közösen képzelik azok meg­valósítását. A megfelelő együttműködési forma keresése alakítja a régió országai közötti kapcsolatokat. Ezek a kezdeményezések alapvetően nem a gazdasági interdependenciára építenek, így nem a fent említett, egyéb gazdasági megállapodások konkurenseiként kell rájuk tekinteni. Ezeket a megállapodásokat a politikai szándék és egy sajátos latin-ame­rikai habarcs tartja össze.¹⁶

Latin-Amerika esetében az egyes regionális és szubregionális kez­deményezések – így például a MERCOSUR és az Andok Közösség tagországait tömöríteni hivatott UNASUR – nem egymás helyett vagy ellen szerveződnek, hanem egymás kiegészítésére, az adott szerveze­teket gyengítő problémák felszámolására. A legtöbb esetben deklaráltan politikai síkon működő szervezetekről van szó. Felvetődhet a kérdés, hogy miért akarnak a politikai-ideológiai heterogenitástól sem mentes latin-amerikai országok mindenáron közös kooperációt megvalósítani. Mi lehet a célja egy esetleges dél-amerikai katonai-védelmi szövetségnek, mely magába olvasztja Argentínát, Bolíviát, Brazíliát, Chilét, Ecuadort, Guyanát, Kolumbiát, Paraguay-t, Uruguay-t, Perut, Suriname-t és Vene­zuelát is? Hiszen Latin-Amerika ma sem mentes a területi konfliktusoktól (Chile-Bolívia; Venezuela-Guyana), valamint a gazdasági és politikai vi­táktól (Argentína-Uruguay; Brazília-Paraguay; Brazília-Argentína stb.).¹⁷

Latin-Amerika mindezen törekvéseivel a világrendszer multi-polarizációjára törekszik. A világ más térségei felé való nyitással – az egy­re aktívabb arab és ázsiai kereskedelmi szálakkal – igyekszik a Nyugattól való gazdasági függőségét oldani és a perifériák helyzetét erősíteni. A szubkontinens alapvetően tisztán látja saját gazdasági struktúrájában rejlő korlátait, ugyanakkor a politikai alapú regionális integrációs törekvések ré­vén igyekszik meghatározó tényezőként fellépni a nemzetközi porondon. Mint ahogy Samuel Pinheiro Guimarães, brazil diplomata is kifejti írásai­ban: Latin-Amerikának az állami és nem állami szereplők formálta cent­rum-periféria modellben kell megtalálni a helyét. A rendszert a gazdasági, politikai és katonai erőpotenciál alakítja. Latin-Amerika szempontjából is kívánatos, hogy ezen potenciálok ne egyetlen gigantikus központban egyesüljenek.¹⁸ A térség saját gazdasági potenciálját nem képes a régió­jára kiterjedő együttműködések révén növelni. Gazdasági téren minden­képpen nyitásra van szüksége. Ezzel szemben a regionális politikai és katonai együttműködés megvalósítását – mindennemű szubkontinentális heterogenitás ellenére – szükségesnek, szükségszerűnek tartja.

Van Latin-Amerika esetében egy sajátos társadalmi hajtóerő, amely a fent említett törekvéseket és kooperatív folyamatokat össze- és életben tartja. A brazil baloldal számára a megvalósuló regionális integrációnak hűnek kell lennie a társadalmi mozgalmak történelmi törekvéseihez és erősítenie kell az identitások közötti szálakat. Így nem elég pusztán gaz­daságpolitikai és kereskedelmi célok kitűzése és megvalósítása. Politikai, szociális, kulturális és identitásbeli kooperációra van szükség. Társadalmi szolidaritásra. Ez az a nagyon fontos aspektus, az az összetartó elem és erő, amely akkor is működik Latin-Amerikában, amikor a gazdasági mutatók látszólag másra ösztönöznek.

Egy aktuális példa: 2010. január 12-vel hirdette ki Lula da Silva brazil elnök az UNILA (Universidade Federal de Integração Latino-Americana – a Latin-amerikai Integráció Szövetségi Egyeteme) megalapítását. Az intézmény a latin-amerikai integrálódás kiteljesítésének egy újabb kifejezési formája, szándéka. Az egyetem sajátos képzést kínál: a helyi realitás megismerését, a piac logikája előli elmenekülés lehetőségét. Teszi mindezt saját pedagógiai projekttel, kétnyelvű formában, brazil és külföldi hallgatók számára egyaránt. A brazil elnök szerint az UNILA egy olyan siker, mely mindazoknak és mindazokról szól, akik nem félnek szembeszállni a piac és üzlet diktálta logikával és akik hisznek abban, hogy a regionális integrációnak társadalmi, kulturális, identitásbeli kez­deményezéseket kell megvalósítania.¹⁹

Az UNILA szembehelyezkedik az oktatási szektort érintő egyéb integ­rációs kezdeményezésekkel. Lula da Silva apparátusa szerint 1996 óta a Világkereskedelmi Szervezet a felsőoktatást kvázi szolgáltatásként kategorizálja, ami ezáltal a képzés és oktatás elüzletiesítéséhez vezet. A felsőoktatás kikerül az állam kezéből, s ezáltal sérül az az alapvető elv, hogy a képzéshez mindenkinek azonos joga van, s ezt a jogot az Államnak kell biztosítania, mégpedig mindenki számára ingyenes és minőségi oktatással.²⁰

Az UNILA a szabad oktatást akarja megvalósítani, erősíteni a regionális identitást és a népek közötti szolidaritást, ostorozva az oktatás piaci té­nyezőként való felfogását. Szembehelyezkedik a neoliberális elmélettel, elősegíti a szomszédos országok közeledését, s szorgalmazza azok szuverén hatalmának gyakorlását a nemzetközi kontextusban. Kiváló pél­da ez egy progresszivista, latin-amerikai integrációs kezdeményezésre. Brazíliában az UNILA megalakulását a diákok számos megemlékezéssel köszöntötték.

Igen, Latin-Amerika esetében a kulcsszó a szolidaritás, ami nem ma­gyarázható a klasszikus integrációs elméletekkel. Az alapvető ellentét Latin-Amerikában nem is a bal- és a jobboldal között van, hanem a demokrácia és piacgazdaság elkötelezett hívei és az ebből kiábrándult nacionalista-populista erők és törekvések között. Noam Chomsky szerint a populista politikusok azért erősödhettek meg Latin-Amerikában, mert a demokratikus intézmények kiüresedtek, és az emberek kiábrándultak a hagyományos pártokból és politizálásból²¹ – valamint azért, mert a populizmusnak hagyománya van a kontinensen.

Nem mítosz csupán, hogy a latin-amerikai országok között létezik valamifajta szolidaritás és összetartás. Az Egyesült Államok gazdasági függésre építő, bejáratott, nyomásgyakorló politikája azért vallott az utóbbi években többször is kudarcot Latin-Amerika esetében, mert a szegénység és társadalmi feszültség a gazdaságon kívül más dimenzi­ókban is cselekvést indukál.

Irodalom

Almeida, Paulo Roberto de: O MERCOSUL em crise: que fazer? Tempo Exterior. Revista de análise e estúdios internacionales (Baiona: IGADI – Instituto Galego de Análise e Documentación Internacional; Segunda etapa; vol. IV, n° 6, Xaneiro-Xuno, 2003, 111-122.) http://www.pralmeida.org/05DocsPRA/1008MSulEmCrise.pdf (2010. 06. 08.)

Balogh – Rostoványi – Búr – Anderle: Nemzet és nacionalizmus; [Ázsia, Afrika, Latin-Amerika]. Korona Kiadó, Budapest, 2002.

Bouzas, Roberto – Veiga, Pedro Da Motta – Torrent, Ramón: In-Depth Analysis of Mercosur Integration, its Prospectives and the Effects Thereof on the Market Access of EU Goods, Services and Investment. Observatory of Globalisation, University of Barcelona – Science Park of Barcelona, www.ub.es/obsglob (2010.06. 08.)

Coutinho, Marcelo – Hoffmann, Andrea Ribeiro – Kfuri, Regina: Raio X da Integração Regional. Estudos e Cenários. 2007. Observatório Político Sul-Americano Instituto Universitário de Pesquisas do Rio de Janeiro IUPERJ/UCAM http://observatorio.iesp.uerj.br/pdfs/1_estudosecenarios_Estudos_Coutinho_Ribeiro_Kfuri.pdf (2011.02.03)

Ferrer, Aldo: Globalisation, Argentina and Mercosul. In: Jaguaribe, Helio -Vasconcelos, Álvaro de (ed.): The European Union, MERCOSUL, and the new world order. Frank Cass Publishers, 2003. 139-163.

Guimarães, Samuel Pinheiro: Quinhentos Anos de Periferia. Editora da Universidade, Universidade Federal Rio Grande do Sul, 2001.

Herz, Mônica: Teoria de Relações Internacionais no Pós-Guerra Fria. Dados vol. 40. no.2, Rio de Janeiro, 1997. http://www.scielo.br/scielo.php?pid=S0011-52581997000200006&script=sci_arttext (2010. 06. 08.)

Kirchner Receives Unanimous Support to Became UNASUR Secretary General. MecroPress. South Atlantic News Agency. 4 May, 2010. http://en.mercopress .com/2010/05/04/kirchner-receives-unanimous-support-to-become-unasur-secretary-general (2010. 06. 08.)

Malamud, Andrés – Castro, Paulo: Are Regional Blocs Leading from Nation States to Global Governance. A Skeptical View from Latin America. Iberoamericana, Nordic Journal of Latin American and Carrebean Studies Vol. XXXVII: 1. 2007. 111-130.

Malamud, Andrés: Regional Integration in Latin America. Comparative theories and institutions. Primer Congreso Latinamericano de Ciencia Política, University of Salamanca, 9-11 July, 2002.

Malamud, Andrés: Spillover in European and South American Integration. A Comparative Evaluation. CIES e-Working Paper, N°1/2005.

Mariano, Karina L. Pasquariello – Mariano, Marcelo Passini: Governos subnacionais e integração regional: considerações teóricas. X Congreso Internacional del CLAD sobre la Reforma del Estado y la Administración Pública, Santiago, Chile, 18-21 Oct. 2005. http://www.iij.derecho.ucr.ac.cr/archivos/documentacion/inv%20otras%20entidades/CLAD/CLAD%20X/documentos/mariano.pdf (2010. 06. 08.)

Operativo anti-FARC desata grave crisis diplomática. LaNación.cl –Internacional http://www.lanacion.cl/prontus_noticias_v2/site/artic/20080302/pags/20080302213525.html (2010. 06. 08.)

Chomsky, Noam: Historical Perspectives on Latin American and East Asian Regional development. The Asia-Pacific Journal. http://japanfocus.org/-Noam-Chomsky/2298 (2010. 06. 08.)

UNASUR – (Union de Naciones Suramericanas – Dél-Amerikai Nemzetek Uniója) hivatalos honlapja: http://www.pptunasur.com (2010. 06. 08.)

UNILA – (Universidade Federal de Integração Latino-Americana – a Latin-Amerikai Integráció Szövetségi Egyeteme) hivatalos honlapja: http://www.unila.edu.br/ (2010. 06. 08.)

Siqueira, Angela C. de: Higher Education Reform in Brazil: Reinforcing Marketization. Journal for Critical Education Policy Studies, vol.7. no.1. 169-191. http://www.jceps.com/index.php?pageID=article&articleID=148 (2010. 06. 08.)

Jegyzetek

1 Balogh – Rostoványi – Búr – Anderle: Nemzet és nacionalizmus; [Ázsia, Afrika, Latin-Amerika]. Korona Kiadó, Budapest, 2002. 409-435.

2 Néhány ország csak a XX. században lett független: így például Trinidad és Tobago az Egyesült Királyságtól 1962-ben, Guyana szintén a britektől 1966-ban, Suriname pedig a holland uralom alól 1975-ben. Ugyanakkor Francia Guyana a mai napig Franciaországhoz tartozik.

3 1995 januárjában például határviszály tört ki Peru és Ecuador között, a harcok hosszan elhúzódtak s mintegy háromszáz halálos áldozatot követeltek.

4 A funkcionalista elmélet az Alterio Spinelli-féle föderalizmus és a Karl Deutsch-féle kommunikatív interakciós elméletek nyomán terjedt el Európában. Bővebben: Malamud, Andrés: Spillover in European and South American Integration. A Comparative Evaluation. CIES e-Working Paper, N°1/2005. 3-4.

5 Malamud, Andrés – Castro, Paulo: Are Regional Blocs Leading from Nation States to Global Governance. A Skeptical View from Latin America. Iberoamericana, Nordic Journal of Latin American and Carrebean Studies, Vol. XXXVII: 1. 2007. 113.

6 Malamud – Castro [2007] 114.

7 Coutinho, Marcelo – Hoffmann, Andrea Ribeiro – Kfuri, Regina: Raio X da Integração Regional. Estudos e Cenários. 2007. Observatório Político Sul-Americano Instituto Universitário de Pesquisas do Rio de Janeiro IUPERJ/UCAM 41.

8 Coutinho – Hoffmann – Kfuri [2007] 22-32.

9 Ferrer, Aldo: Globalisation, Argentina and Mercosul. In: Jaguaribe, Helio -Vasconcelos, Álvaro de (ed.): The European Union, MERCOSUL, and the new world order. Frank Cass Publishers, 2003. 139-163.

10 Almeida, Paulo Roberto de: O MERCOSUL em crise: que fazer? Tempo Exterior. Revista de análise e estudiosinternacionales (Baiona: IGADI – Instituto Galego de Análise e Documentación Internacional; Segunda etapa; vol. IV, n° 6, Xaneiro-Xuno, 2003, 111-122.)

11 Bouzas, Roberto – Veiga, Pedro Da Motta – Torrent, Ramón: In-Depth Analysis of Mercosur Integration, its Prospectives and the Effects Thereof on the Market Access of EU Goods, Services and Investment. Observatory of Globalisation, University of Barcelona – Science Park of Barcelona.

12 Coutinho – Hoffmann – Kfuri [2007] 48.

13 Malamud, Andrés: Regional Integration in Latin America. Comparative theories and institutions. Primer Congreso Latinamericano de Ciencia Política, University of Salamanca, 9-11 July, 2002.

14 „Túlcsordulás", „önérdekűvé válás"; a szupranacionális érdekek önálló erővé válása – a szerk.

15 A fent bemutatott két irányzat mellett meg kell említeni, hogy létezik egy har­madik – főleg üzletemberek, neoliberális közgazdászok alkotta – csoport is, akik akár a MERCOSUR teljes felszámolását is el tudnák képzelni, de mindenképpen kívánatosnak tartanák, hogy megmaradjon a szabadkereskedelmi övezet szintjén és ne alakuljon közös piaccá. Malamud – Castro [2007] 119-127.

16 Az UNASUR létrehozásának gondolata 2004-ben merült fel először Cuzcoban. 2008. május 23-án a brazil fővárosban fogalmazták meg a szervezet alapítóokmányát, melyet az egyes nemzeti parlamenteknek kell elfogadniuk. Életbe lépéséhez legalább kilenc országnak kell ratifikálnia a dokumentumot. Mindezidáig ezt csak Bolívia, Ecuador, Guyana és Venezuela tette meg. A szer­vezet egyelőre nem több, mint egy projekt, egy elképzelés. Hiába rendelkezik mind Parlamenttel (Cochabamba – Bolívia), mind Tanáccsal (Quito – Ecuador), és van 2010. május eleje óta a volt argentin elnök, Néstor Kirchner személyében egy frissen megválasztott főtitkára. Luís Alberto Lacalle volt uruguayi elnök szerint a főtitkár kinevezése előtt kívánatos lenne az alapokmány valamennyi tagország általi ratifikációja. Kirchner Receives Unanimous Support to Became UNASUR Secretary General. MecroPress. South Atlantic News Agency. 4 May, 2010, UNASUR – http://www.pptunasur.com

17 Gondoljunk a 2008 márciusában Kolumbia, Ecuador és Venezuela között kirobbant többoldalú konfliktusra: amikor kolumbiai erők quitoi engedély és felhatalmazás nélkül csaptak le kolumbiai területen FARC-gerillákra. Bővebben: Operativo anti-FARC desata grave crisis diplomática. LaNación.cl – Internacional.

18 Guimarães, Samuel Pinheiro: Quinhentos Anos de Periferia. Editora da Universidade, Universidade Federal Rio Grande do Sul, 2001.

19 UNILA – Universidade Federal de Integração Latino-Americana http://www. unila.ufpr.br/

20 Siqueira, Angela C. de: Higher Education Reform in Brazil: Reinforcing Marketization. Journal for Critical Education Policy Studies, vol.7. no. 1. 176-180.

21 Chomsky, Noam: Historical Perspectives on Latin American ans East Asian Regional development. The Asia-Pacific Journal.