Latin-Amerika és a Karib-térség gazdasági és politikai viszonyainak belső megosztottságát a nemzetek feletti társulások okozzák, amelyek átrajzolják a centrum és a periféria közti erőtereket, s új geopolitikai szemléletet követelnek. A szerző a régió azon országaival foglalkozik, amelyek képesek arra, hogy magukat tényleges félperifériaként pozícionálják. Mexikó az észak-amerikai érdekek támogatásával válik alárendelt félperifériává, Brazília pedig olyan félperifériaként jelentkezik amelynek saját hatalmi ambíciói vannak az észak-déli erőtérben, és ezen az alapon vitatja s értelmezi újra viszonyát a nagyhatalmakkal. Venezuela vezetésével formálódik a harmadik hegemónia-ellenes félperiféria, amely a Dél-Dél kapcsolatokat mozgósítja. A nemzetközi színtéren megjelenő új, alternatív szereplők hatása, mely nem korlátozódik a „balos" kormányok vezette országokra, magára a világrendszerre gyakorol befolyást; egy másfajta társadalomszemléletet és hegemónia-ellenességet képvisel.

Bevezetés¹

Latin-Amerika és a Karib-térség gazdasági, politikai viszonyainak belső megosztottságát a nemzetek feletti társulások létrejötte okozza. Ennek nyomán ugyanis újfajta geopolitikai szemlélet kezd érvényesülni, mely nem korlátozódik a gazdaság és a kereskedelem területére, hanem kiterjed a centrum és a periféria közötti hatalmi erőterek és hatókörök egyre intenzívebb kapcsolataira is, és egyfajta kettősséget eredményez. Egyrészt Észak és Dél között a szabadkereskedelmi társulások szelleme érvényesül. Jó példái ennek az észak-amerikai térségben az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) és a Szövetség Észak-Amerika Biztonságáért és Haladásáért (Security and Prosperity Partnership Of North America, SPP), valamint az ellentmondásos közép-amerikai kezdeményezések, mint a Kolumbiával bővült Puebla Panama Terv (Plano Puebla Panamá + Colombia, PPP+C), a Dominikai Köztár­saság, Közép-Amerika és az USA közötti szabadkereskedelmi egyez­mény (Dominican Republic – Central America Free Trade Agreement, DR-CAFTA) és maga a Kolumbia Terv (Plan Colombia). Másrészt, a centrális nagyhatalmak pozícióit megkérdőjelezik az új Dél-Dél formációk és egyezmények, közülük a leglátványosabbak a Dél-Amerikai Nemzetek Uniója (UNASUL/UNASUR), új bankrendszerével, új energetikai és inf­rastrukturális egyezményeivel, a Regionális Dél-Amerikai Infrastruktúra Integrációs Kezdeményezés (IIRSA), a Déli Közös Piac (MERCOSUL/ MERCOSUR) és a Bolívari Alternatíva a Mi Amerikánk Népei Részére (ALBA) kezdeményezései.

Ennek a szupranacionális dimenziónak a létrejötte a nemzetközi kapcsolatok újrarendeződéséhez, újjászerveződéséhez vezet, mivel átformálja a központi hatalmi blokknak a perifériához való viszonyulását, és olyan lépéseket eredményez, melyek átalakítják a világrendszer ar­culatát. Ebben az összefüggésben, Latin-Amerikában illetve a Karib-tér­ségben azokat az országokat – Brazíliát és Mexikót – tekinthetjük közve­títőknek vagy mediátoroknak, melyek képesek tényleges félperifériaként viselkedni. Az előbbi magát globális hatalomként határozza meg (amit az Európai Unió² el is fogadott 2007-ben), megkérdőjelezi a centrum világ­hatalmi pozícióit, míg Mexikó Észak-Amerika stratégiai szövetségeseként lép fel, bár helyzete ugyanakkor alárendelt a centrumhoz, az Egyesült Államokhoz képest.

A latin-amerikai félperifériának ez a felemelkedése átrajzolja az együtt­működés-rivalizálás térképét a hozzájuk kötődő országok vonatkozásá­ban. Az államok közössége nem vonhatja ki magát az új, neoliberalizmus ellenes szereplők – legyenek azok egyes országok vagy szupranacionális szervezetek – hatása alól. Ellenállásuk ereje az alrégiók, az országok és a nemzetek feletti szerveződések szintjén is befolyásolja a geopolitikai döntéseket, és nem marad csupán az új keletű baloldali kormányok által irányított államok belügye. Ezek az aktorok a világrend eddigitől eltérő társadalomszemléletét kínálják, amiről persze még ki kell derüljön, je­lent-e valódi alternatívát.

Elméleti vázlat

A leggyakrabban idézett, kritikai geopolitika-elméletek a világrendszer-elemzéseket állítják előtérbe. Ennek az irányzatnak egyik legkiemelke­dőbb képviselője Peter Taylor, aki lehetségesnek tartja ugyan a globális rangsor kritikai szempontú elemzését, de a geopolitikai „realista" iskolától eltérően adottnak tekinti a világban uralkodó politikai földrajzi viszonyo­kat, elfogadva a status quót.

Taylor – Immanuel Wallerstein teóriáját követve – a társadalmi változás történeti-térbeli alakulását tanulmányozta, kiegészítve a longue durée történelmi perspektívájával és a fejlődés-elméletek neomarxista kritiká­jával, ezeken alapszik sajátos történelemszemlélete és térség-elmélete.

A Taylor által továbbfejlesztett politikai földrajz, a térbeli elhatárolódás alapjaként fogadja el a világgazdaság hármas felosztását – centrumra, perifériára és félperifériára -, ami Wallerstein értelmezésében a világ­gazdaság kizsákmányolási folyamatainak velejárója, és térbeli kivetü­lése annak a rendszernek, melyet a kapitalista gazdaság működéséből adódó fellendülések és válságok ciklikus váltakozása befolyásol. Taylor a fenti skálán kívül még három másik, a speciális meghatározottságokkal összefüggő rangsort is felállított: a világgazdaságit, melyhez tekintetbe veszi a realitásokat, a tapasztatokra építő lokális skálát és a nemzetál­lamit, amely az ideológia témakörével kapcsolódik össze. (Taylor – Flint, 2002. 35. o.)

Ez a megközelítés azonban úgy kezeli a világgazdaságot, mint ahol a rangsor örökre eldőlt, és nem számol az ellentmondásos folyamatokkal, melyek a rendszert jelenleg is alakítják. Pedig a világban végbemenő változások magyarázata ma nem vezethető le kizárólag az országok közötti hierarchiából, bár tagadhatatlan, hogy a centrális államok megléte tartósnak bizonyul, és nélkülük a kapitalista gazdaságpolitika, valamint a globalizációról szóló meghatározó diskurzus fenntarthatatlan lenne.

Említettük már, hogy a latin-amerikai és a karibi gazdasági és politi­kai viszonyok belső megosztottsága a nemzetek feletti szerveződések létrejöttével van összefüggésben, és ezek olyan újfajta geopolitikai szemléletet érvényesítenek, amely nem korlátozódik a gazdaság és a kereskedelem területére, hanem kiterjed a centrum és a periféria közötti hatalmi erőterek és hatókörök egyre intenzívebb kapcsolataira is. Ugyan­akkor kialakultak, léteznek a civil társadalom nemzetközi hálózatai, a maguk társadalmi átalakulást követelő, közös illetve eltérő igényeivel, mindazzal, ami saját térbeli identitást kölcsönöz nekik, és ami az ellen­állás folyamatos térnyerését hozza, szemben azokkal a tendenciákkal, melyek korábban kizárólagosak voltak a világgazdaságban illetve az államok szintjén.

Ilyen módon rétegződik egymásra több, párhuzamosan működő, térbeli skála, melyek különös összetettséget adnak a mai latin-amerikai és karibi gazdasági rendszer arculatának. Ezeknek, a korábbi hármas felosztást meghaladó rangsoroknak a figyelembevétele, használata alapvető jelen­tőségű, hogy megértsük a jelenlegi helyzetet és a félperifériák felemel­kedését Latin-Amerikában, illetve azt az alternatív társadalom felfogást, mely szembe helyezkedik a meglévő mechanizmusokkal, hierarchiával és a domináns politikai, gazdasági és kulturális viszonyrendszerrel.

A centrum és a periféria kapcsolatában meghatározó szerepe van a félperifériának. A centrum és periféria kifejezések használata a világrend­szer elemzésben, látszólag, nem reflektál a földrajzi zónákra, régiókra vagy államokra, csak a komplex folyamatokra. Bizonyos területeket azért sorolunk a centrumhoz, mert ezek irányítják a kizsákmányolást és az értékfelhalmozást, illetve, ennek megfelelően, a perifériát az határozza meg, hogy a centrum kizsákmányolja és alárendelt helyzetbe hozza a központosítás és az anyagi javak felhalmozásának szempontjai szerint.

A centrumban a viszonylag magas fizetésekhez modern technológia és diverzifikált termelési mód társul. A periférián az alacsony bérek, a kezdetlegesebb technológia és az egyszerűbb végtermékek kombiná­ciója a jellemző.

A félperiféria az a terület, ahol e kettő keveredik. Jellemzői elsősorban azokban a zónákban, régiókban vagy államokban érvényesülnek, melyek egyszerre kizsákmányolói a perifériának, ugyanakkor szenvedő alanyai a centrum általi kizsákmányoltságnak. Ezt a csoportot nagyobb dinamiz­mus jellemzi, és tagjai elvárják, hogy a gazdasági elemzéseken túl ré­szesei legyenek az őket érintő folyamatoknak és a politika formálásának.

Társulások a félperifériák és a kontinens gazdasági és gazdaságon kívüli szerveződései között

A nyugati félteke eltérő gazdasági, politikai és katonai elképzeléseit megjelenítő, nemzetek feletti társulások és blokkok alkotta összképből válik csak érthetővé a centrum és a periféria viszonyának mai latin-ame­rikai állapota. A szerveződések egyik típusához azok az utóbbi években formálódó, Észak és Dél szabadkereskedelmi kapcsolatait fenntartó, folyamatos kezdeményezések tartoznak, melyeknek hátterében az USA egyértelmű vezető szerepe és dominanciája áll. Mexikó emellett a társulási forma mellett kötelezte el magát. Egy másik típust alkotnak a Dél-Dél szövetségek vagy tömbök, melyek finoman megkérdőjelezik a vi­lágrendszer centrumának hatalmi struktúráját és a kontinensen uralkodó viszonyokat. A Dél-Dél kezdeményezésekben Brazíliáé a vezető szerep. Stratégiája azon alapszik, hogy magát autonóm világhatalomnak tekinti, melynek nincs szüksége az USA-hoz való közeledésre. Mindezek mellet pedig Venezuela is feltűnt, mint erősödő félperiféria, mely támogatja a hegemónia-ellenes törekvéseket az Egyesült Államokkal szemben.

Az Észak-Dél viszonyrendszer egy gazdasági-kereskedelmi és egy po­litikai-katonai tengely mentén formálódik. Elsőként Mexikó került az alá­rendelt félperiféria körülményei közé, azzal, hogy csatlakozott a jelenlegi NAFTA-hoz, a kontinens első olyan integrációs programjához, melyben Észak és Dél között aszimmetria érvényesül, az USA-Kanada-Mexikó viszonyban. De vannak a kontinentális kereskedelmi együttműködésnek más, az Egyesült Államok által stimulált változatai is, mint az Amerikai Államok Szabadkereskedelmi Egyezményei (FTAA), amit a kereskedelmi miniszterek 2003-as, VIII. miami értekezletét követően újragondoltak és kétszintűvé alakítottak: első szintje az ernyő– vagy keret-megállapodás, melyben rögzítették a minden aláíró országra vonatkozó jogokat és köte­lezettségeket; a második szintet bilaterális és multilaterális egyezmények alkotják. Ezek olyan országok között jöttek létre, melyek készek az alap­egyezmény tartalmánál több kompromisszum elfogadására.

A második szint a fontosabb, erre mutat az USA és Chile (US-Chile FTA), a Dominikai Köztársaság, Közép-Amerika és az USA (DR-CAFTA), valamint az USA és Panama közötti szabadkereskedelmi egyezmény hatályba lépése, és néhány folyamatban lévő megállapodás, mint a Kolumbiával és Peruval kötendő szabadkereskedelmi egyezmény. Az egyenlőtlen Észak-Dél viszony jegyében született integrációs projek­tekben Mexikó aktív szerepet vállal még a 2005-ös, IV. Mar del Plata-i (Argentína) elnöki csúcsértekezlet kudarca³ után is.

Az Egyesült Államok, a térség államainak első számú kereskedelmi partnere, az ellenőrzés olyan csatornáit alakította ki, melyek hatalmi pozíciót biztosítanak számára a tárgyalások során, így Washington kontrollálni tudja a latin-amerikai diverzifikációs törekvéseket. Rugalmas eszköztára alkalmas arra, hogy stratégiai koncessziókat szerezhessen, úgy, ahogy ez Kolumbiában vagy Paraguayban történt, ahol az Egyesült Államok katonáinak biztosították a sérthetetlenség feltételeit, ráadásul Kolumbia még katonai bázisok létesítésére is engedélyt adott.

Az utóbbi faktor eredményezte a politikai-katonai tengely kialakulását. Ebben nagy szerepe van – követve az Észak-Dél orientációt – a Szö­vetség észak-Amerika Biztonságáért és Haladásáért (SPP) egyezmény elfogadásának és életbe lépésének. A megállapodásra jellemző, hogy parlamenti támogatottsága alacsony, hiányzik belőle a társadalmi prog­ram, illetve nincs mögötte megfelelő politikai felhatalmazás ahhoz, hogy rendkívüli jogosítványokat adjon a kanadai, az Egyesült Államok-beli és a mexikói gazdaság legnagyobb, a kereskedelmi és a politikai hatal­mat koncentráló magánvállalkozói csoportjainak, valamint hogy életbe léptesse a széleskörű egészségbiztosítási, élelmezési, energiaellátási és katonai reformokat. (Preciado, 2008.) Ez a stratégia a biztonság és az üzleti érdekek összehangolását célozza, amit a mexikói kormányok – Vicente Fox (2000-2006) és Felipe Calderón (2006-2012) idején – lelkesen támogattak, mint a geostratégia egy sarkalatos elemét, amely Mexikóból (szándékuk ellenére) alárendelt félperifériát csinált.

Az SPP illeszkedik a preventív biztonságpolitika és a globális terrorelle­nes hadviselés (GWOT) összefüggéseibe, kapcsolódik az USA biztonsági doktrínájához, melyet szeptember 11-e óta alkalmaz a régióban. Ebben kiemelkedő szerep jut az Északi Parancsnokság illetékes felelősségi terü­letének (Area of Responsibility, AOR), amit 2002 októberében alakítottak ki, és amely felöleli az Alaszkától Mexikó déli határáig terjedő térséget, beleértve a Karib-tengert és egy-egy 500 tengeri mérföld szélességű zónát az Atlanti- és a Csendes-óceánon. Az Északi Parancsnokság azzal a céllal jött létre, hogy növelje a haderőt az észak-amerikai regionális biztonsági övezetben.

Déli irányban haladva, a mezo-amerikai térséget (ide tartozik Mexikó délkeleti része és Közép-Amerika) fogja át a Puebla Panama Terv, amit újra élesztett Kolumbia 2006-os csatlakozása. Ezzel az északi potenciál hatékony geopolitikai eszközhöz jutott a dél-délkeleti relációban. Itt megint csak Mexikó a kapocs Közép-Amerika és az Egyesült Államok között, ahogy az USA és a két aktív, andoki biztonsági stratégiai régió viszonylatában, a Kolumbia Terv és az Andoki Regionális Kezdeményezés⁴ esetében is. Közülük az előbbi Latin-Amerikában még mindig a legjelentősebb észak-amerikai katonai támogatási csomag, ami nem csak abból áll, hogy 2002-ben újra indult, második fázisába lépett a drogellenes küzdelem, hanem magába foglalja a Kolumbia déli területeit ellenőrző, lázadó gerillák ellen indított katonai offenzívát, az úgynevezett Hazafias Tervet (Plan Patriot) is.

Mexikónak és Kolumbiának a nemzetközi fórumokon és intézmények­ben történő, folyamatos diplomáciai közeledésen túl egyre fontosabbá válik a Mérida-kezdeményezés (más néven Mexikó Terv), amit a Ko­lumbia Terv valamiféle Mexikóra adaptált változatának szán az Egyesült Államok külügyminisztériuma. Finanszírozása bilaterális alapon történne, bár míg a washingtoni kongresszus előzetes garanciákat kért a mexikói kormánytól az emberi jogok tiszteletben tartására a drogkereskedelem ellenes háború folyamán, addig Felipe Calderón elnök egyoldalúan lét­rehozott egy 500 millió dolláros különleges alapot.

A mexikói külpolitika maga is kereste a közeledés lehetőségét az Andoki Kezdeményezéshez, ami nem más, mint a Kolumbia Terv legfontosabb céljainak regionális kiterjesztése, azaz fellépés a határos országokban folyó drogkereskedelem ellen, az erőszak logikája és a drogellenes irtó hadjárat minden mást felülíró imperatívusza szerint. Igaz, a projekt térbeli bővítéséhez társulnak gazdaságfejlesztési programok és a piacpolitikát befolyásoló intézkedések is (szabadkereskedelmi megállapodások vagy az andoki kereskedelmi preferencia törvények⁵ bevezetése).

A bilaterális és regionális együttműködési programok sorában meg kell említeni a katonai társulásokról és kedvezményekről folyó tárgya­lásokat, kötődjenek azok bármely országhoz a Déli Kúp és az Egyesült Államok között, hiszen strukturálisan ezek mind részét képezik az észak-amerikai centrum valamint a latin-amerikai periféria és félperiféria kapcsolatrendszerének. A Panama-csatorna térségéből való kivonulás (1999) után az Egyesült Államoknak mintegy 10 év alatt sikerült kibővítenie mozgásterét az Andok-Amazónia régió három új, hadászatilag fontos pontján. Stratégiai háromszöget formált Panama, Kolumbia és Venezuela körül.⁶

Ami a Dél-Dél társulásokat és blokkokat illeti, az utóbbi bő egy évti­zedben egyrészt kialakult a gazdasági-kereskedelmi integráció tengelye, folyamatosan szélesedő politikai és társadalmi programmal, másrészt pedig létrejöttek az újabb, innovatív együttműködési formák és projektek, melyeket erősen áthat a latin-amerikai öntudat, ami szinte egységesen uralja a régió mégoly különböző karakterű bal vagy balközép irányultságú kormányainak retorikáját.

Az első típusba tartozik a Déli Közös Piac egyre bővülő intézmény­rendszere. Itt kétségtelenül Brazíliáé a vezető szerepe, de Venezuela teljes jogú tagként való csatlakozása is folyamatban van, erről a brazil kongresszusnak még döntenie kell.⁷ Ugyanakkor Bolívia, Peru, Chile, Kolumbia és Ecuador is társult országok már. Kiegészítő gazdasági meg­állapodások sora rendelkezik a szabadkereskedelmi övezetek ütemezett létrehozásáról a felsorolt országok és a MERCOSUL/MERCOSUR kö­zött. A Dél-Dél kapcsolatoknak ez az elmélyülése erőt ad a Déli Közös Piacnak ahhoz, hogy terveit összehangolja az Andoki Közösségével (Comunidad Andina de Naciones, CAN).⁸

Folytassuk ezen a tengelyen. Az utóbbi években a CAN-nal kapcso­latban két kulcsfontosságú epizód történt. Az egyik Venezuela kilépése volt, 2006 áprilisában. Chávez elnök beszédeiben azzal indokolta ezt a döntést, hogy a CAN-t rendkívül hátrányosan érinti, beolvasztását indít­ja el a Kolumbia, Peru és az USA között létrejött szabadkereskedelmi egyezmény. A második eset Chile társult tagként történő bevonása volt, annak ellenére, hogy Augusto Pinochet diktatúrája idején kivonult az ak­kori Andok Paktumból (a CAN 1996 előtti változata – a ford.). A Chilével kapcsolatos döntés könnyített az Andok Közösség helyzetén, tekintettel az ország gazdasági erejéből adódó kereskedelmi volumenre, Venezu­ela kilépése viszont, ha nem is forradalmian, de valamiképpen mégis alapjaiban változtatta meg a dél-amerikai regionális integráció menetét.

Persze a Dél-Dél együttműködésnek is megvannak a maga konflik­tusai. Például a Déli Közös Piacon belüli kapcsolatokat erősen próbára tette, hogy Uruguay és Paraguay bírálta Brazíliát és Argentínát, diszkri­minatívnak és aszimmetrikusnak minősítve együttműködésük mechaniz­musát. Aztán az argentin-uruguayi bilaterális kapcsolatoknak sokat ártott a Fray Bentosban létesített cellulóz üzem ügye, illetve az, hogy Uruguay és az USA szorosabbra fűzte kapcsolatait. A gázkitermelés államosí­tása Bolíviában szintén feszültségeket generált az ország Brazíliához és Argentínához fűződő viszonyában. A lépés Brazíliában a Petrobras részvényeseinek érdekeit sértette, Argentínában pedig a várható magas földgázárak, a költségek általános emelkedése keltett riadalmat, tekintet­tel arra, hogy ez a gazdaság egyre kiszolgáltatottabb a gázimportnak.

A két nagy regionális szervezeten kívül, melyek a Déli Kúp fontos országait egyesítik, figyelmet érdemel Közép-Amerika integrációja is, a Karib-tengeri Közösség (CARICOM) és a Karibi Államok Társulása. Ebben az összefüggésben Mexikó, mely a regionális együttműködéshez azért csatlakozott, hogy a Dél-Dél reláció meghatározó központja legyen, elvesztette korábbi vezető szerepét, mivel ma már nem egyetlen ilyen centrum van.

Az újabb társulások között kiemelkedik az UNASUL/UNASUR jelentő­sége. 2004-ben jött létre, a III. Dél-Amerikai Csúcstalálkozó keretében, a régió politikai és diplomáciai koordinációjára. Ezen kívül fontos még a Déli Közös Piac, a CAN és Chile összehangolt cselekvési terve; a dél-amerikai természettudományos, energetikai és kommunikációs integráció, ezt az IIRA kezdeményezte, és többé-kevésbé autonóm prog­ramokból áll. A gazdasági-pénzügyi tengely jelentős eleme a 2007 végén létrehozott Dél Bankja is, mely infrastrukturális beruházásokat valamint állami és magán vállalatokat támogat a térségben.

Ez az utóbbi kezdeményezés – melynek Venezuela volt az elindítója, és amit ma már támogatnak a MERCOSUR országai, Bolívia és Ecuador is – komoly ellensúly a Nemzetközi Valutaalappal, a Világbankkal és az Amerikaközi Fejlesztési Bankkal (IADB) szemben. Lényegében minden olyan pénzügyi szervezettel szemben, amely a gazdasági források áramlását irányítja a centrum és a periféria viszonyában, és amely olyan módon szabja meg a fejlődés feltételeit, hogy minimalizálja az állami beavatkozás hatását a kereskedelemre, elősegítve a nemzeti piacok megnyitását. A Dél Bankja legfontosabb princípiumként érvényesíteni kívánja, az „egy ország egy szavazati jog" elvét, függetlenül az anyagi hozzájárulás mértékétől, ezzel gyakorlati és szimbolikus módon is szakít a latin-amerikai országok közötti tradicionális egyenlőtlenséggel.

Stratégiai-katonai téren jelentős kezdeményezés a Dél-amerikai Vé­delmi Tanács létrehozása. Legfőbb támogatója Brazília, de Venezuela is folyamatosan napirenden tartja életre hívásának – mint az integráció elengedhetetlenül szükséges feltételének – kérdését. A 2008. május 23-i UNASUR csúcstalálkozón az Uruguay-t képviselő alelnök illetve a jelen­lévő 11 államelnök közül 10-en támogatták annak a munkacsoportnak a felállítását, mely 90 napos megbízatást kapott, hogy kidolgozza a Tanács szervezeti felépítésének elveit. Tervezetük különbözik a korábbi katonai szövetségek (pl. a NATO) struktúrájától. Ahogy Nelson Jobim brazil védelmi miniszter fogalmazott, nem operatív erőként működtetik majd, hanem „konzultatív testület lesz azzal a céllal, hogy a régió stabilitását és biztonságát szolgálja". (Ramos, 2008.) Ettől függetlenül nyilvánvaló, hogy a Tanács a térség katonai önállóságát hivatott demonstrálni a pán-amerikanizmus szellemében fogant és az Egyesült Államok által moz­gatott regionális védelmi modellel szemben, melynek középpontjában az Amerikaközi Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés (Riói Szerződés – TIAR) áll, közös szárazföldi és tengeri hadgyakorlatokkal, illetve fontos eleme a latin-amerikai tengerek felügyeletére 2008 júliusában – 58 inaktív esztendő után – újraélesztett Negyedik Flotta. (Ballester, 2008.)

Tehát az UNASUR-t geopolitikai értelemben többdimenziós kép­ződménynek kell tekinteni, melynek vannak gazdasági/kereskedelmi/ pénzügyi, politikai/katonai és társadalmi céljai is. Szellemisége a déli Latin-Amerikához kötődik, eszerint a Déli Kúp Latin-Amerika politikai autonómiájának és gazdasági felemelkedésének záloga. Ebben az új formációban Brazília meghatározó szerepet játszik, mint globális hatalmi ambíciókkal rendelkező félperiféria.

A politikai-ideológiai tengely eleme a venezuelai és kubai kezdemé­nyezésre létrejövő ALBA. Eleinte a NAFTA-val való éles szembenállással volt jellemezhető. 2005-től kezdődően azonban irányultsága megválto­zott, a hangsúly az integráció elmélyítésének szükségességére került, a politikai, társadalmi és kulturális szolidaritást és kooperációt állítva a középpontba. Kiemelt figyelmet kapott többek között a szegénység, a társadalmi egyenlőtlenségek, a diszkrimináció és az analfabetizmus elleni küzdelem. Az Hugo Chávez kormányzat megfogalmazása szerint ez az elképzelés a bolívari integráció betetőzését jelenti. Kifejtésére született meg a népek és köztársaságok stratégiai uniójának terve, mely az államok (jelenleg Venezuela, Kuba, Bolívia, Nicaragua és a Domi­nikai Köztársaság) együttműködése mellett építeni kíván a társadalmi mozgalmakra és a népek csúcstalálkozóira is. Hiszen már létezik lokális csoportok közötti együttműködés több olyan latin-amerikai ország, főleg Peru és Ecuador vonatkozásában, melyek hivatalosan még nem tagjai a társulásnak. (MPPRE, 2007.)

Az ALBA fontosabb kezdeményezései között kiemelt jelentőségűek a népek közötti kereskedelmi szerződések. Ezek arra szolgálnak, hogy ellensúlyozzák a hagyományos, gazdasági növekedés-, fejlődés- és jólét-centrikus alá-fölérendeltségi viszonyokat, és hogy – azokban az országokban, melyekkel a kommerciális kapcsolat létrejön – kezeljék prioritásként a társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelmet. Ezek a megállapodások elismerik és védeni próbálják a latin-amerikai indián kereskedelem szerveződési formáit, respektálva a kulturális sokszínű­séget és a jogos kereskedelmi érdek elvét, kapcsolódnak az amerikai népek csúcstalálkozójaként emlegetett fórumhoz, ami alternatív csopor­tosulások együttműködésével jött létre, és ellenpontja a latin-amerikai elnöki csúcsoknak. A másik fontos iniciatíva, a TELESUR néven ismert televíziós program, szintén a bolívari integráció gondolatából merít. Alternatív médiaként működik, szemben a domináns transznacionális telekommunikációs- és sajtóeszközökkel. Ezzel a kezdeményezéssel az ALBA a hegemónia-ellenesség nyíltan ideologikus programját valósítja meg, és bár bizonyos átfedések vannak, nem mond ellent az UNASUR szellemének, inkább kiegészíti azt.

Végül, de nem utolsó sorban a latin-amerikai integráció egy stratégiai jelentőségű pilléréről, az energetikai együttműködésről kell megemlé­kezni. Ezen a téren is Venezuela a kezdeményező, Petroamérica néven vált ismertté három szubregionális társulást magában foglaló programja. Ennek elemei: a Petrosur, melyben Brazília, Argentína, Uruguay és Para­guay vagyis a MERCOSUR országok vesznek részt; a Petrocaribe, amely kezdetben tizennégy ország – Antigua és Barbuda, a Bahama-szigetek, Belize, a Dominikai Közösség, a Dominikai Köztársaság, Grenada, Gu­yana, Jamaica, Kuba, Saint Kitts és Nevis, Saint Lucia, Saint Vincent és a Grenadine-szigetek, Suriname és Venezuela – együttműködése volt, majd 2007-ben hivatalosan is csatlakozott hozzá Haiti és Nicaragua; és a Petroandina, Bolívia, Ecuador és Kolumbia részvételével (Hernández, 2007). A Petroamérica – mint geopolitikai formáció – kihasználja a latin-amerikai szubregionalizáció kínálta lehetőségeket. Egyértelmű azonban, hogy Mexikónak a déli latin-amerikai perspektívában nem szán szerepet, tekintve, hogy ez az ország a NAFTA-n keresztül az energetika terén is igen szoros szálakkal kötődik északhoz.

A Petroamérica program életképességéhez három geopolitikai körül­mény járul hozzá.

Az első az olajtól való függés, amit az USA és a nagy energiafogyasztó országok, valamint a felemelkedő gazdaságok tartanak fenn azzal, hogy folyamatosan fejlesztik iparukat és növelik energia-felhasználásukat. Ez az egyik fő oka az utóbbi öt évben a szénhidrogén árak jelentős emel­kedésének. A második faktor a regionális kereskedelem kialakulása a Déli Kúpon és Közép-Amerikában. Bár az intézményesülés mértéke és az integráció sikere eltéréseket mutat, mégis lehetővé vált, hogy az energetikai ágazat is az együttműködés egy vonzó területe legyen a regionális társulás keretében, ugyanakkor garantálja az energiaellátás biztonságát az egyes országoknak. A harmadik tényező, ami kedvez a Pertoamérica program kibontakozásának, az észak-amerikai illetve a déli latin-amerikai geopolitikai szemlélet vetélkedése két stratégiai jelentőségű területen. A közép-amerikai és a karibi térségben a PPP+C és a DR-CAFTA programok kerülnek összeütközésbe a Petrocaribe céljaival és az ALBA terjeszkedési szándékával; az andoki térségben pedig a Kolumbia Terv és az Andoki Kezdeményezés (amit egyébként a mai napig leginkább sújt a provincializmus és az iparosodottság hiánya) céljai ütköznek a Petroandianaéval.

Ezek szerint a latin-amerikai geopolitikai diskurzusok alapvetően dél-amerikai karakterűek. Közülük az egyik különösen határozottan utasítja el a régióban érvényesülő észak-amerikai hegemóniát, illetve azokat a stra­tégiákat, melyek északnak kereskedelmi, politikai és katonai dominanciát biztosítanak. Ebben az összefüggésben az ALBA a hangadó, melynek, anyagi bázisa a Petroamérica energetikai program és a Dél Bankja, mint alternatív finanszírozási lehetőség a Dél-Dél kapcsolatokban. Egy más jellegű diskurzus folyik az UNASUR vezetésével. Ebben a társulásban erősebb az integráció, mely az ALBA-t is magában foglalja, kiegészül vele, ugyanakkor az anti-hegemónia kérdésének nem tulajdonít jelentő­séget. A hangsúly inkább a regionális politikai autonómián van, és azon, hogy Dél-Amerika geopolitikai értelemben globálisan is versenyképes egységgé váljon. Az UNASUR vezető ereje a világhatalomként egyre inkább elismert Brazília, mely ennek a státusnak megfelelően igyekszik alakítani politikáját. A létrejövő hegemónia-ellenes félperiféria vezető ereje aktív külpolitikája révén Venezuela.

A latin-amerikai félperifériák meghatározása és jellemzése

Az internacionális illetve a szupranacionális Észak-Dél és Dél-Dél projektek a központi hatalmi blokkok és a periféria kapcsolatait megha­tározó nemzetközi viszonyok újrarendeződését és újjászerveződését idézték elő. Ennek során születtek olyan stratégiai döntések is, melyek a periférikus területek érdekei szerint befolyásolták a világrendszer konfigurációját. A latin-amerikai és a karibi térségben azok az államok tudják sikerrel irányítani ezeket a stratégiai lépéseket, melyek tényleges félperifériaként viselkednek.

Ez a helyzet Brazília esetében, mely megkérdőjelezi a centrum világha­talmi státusát, azzal, hogy maga is – az EU által már elismert – globális hatalomként jelenik meg. Mexikó az észak-amerikai stratégia mellé állt, annak ellenére, hogy ez alárendelt helyzetbe hozta a centrummal, vagyis az USA-val szemben. Venezuela törekvései szintén figyelemre méltók. Ez az ország egyre erőteljesebben hallatja hangját, és felemelkedő félperifériaként viselkedik, mely kontinentális keretekben tervez. Straté­giáját hangsúlyos Észak-Amerika ellenesség jellemzi, több projektet kez­deményez a bolívari integráció nevében, a regionális politikai-ideológiai társulásokon keresztül a baloldali kormányok és társadalmi csoportok között, világviszonylatban pedig az olajpolitika eszközeit alkalmazza.

Ennek a latin-amerikai félperifériának a felemelkedése átrajzolja az együttműködés-rivalizálás térképét a hozzájuk kötődő államok vonatko­zásában. Érdemes tehát bemutatni a három említett geopolitikai elképze­lést képviselő országot, a világrendszerben elfoglalt pozíciójukat, illetve a világrendszerre gyakorolt hatásukat. Először is mérlegelni kell erejüket politika földrajzi perspektívából kiindulva, nemzetközi összehasonlí­tásban. Másrészt meg kell vizsgálni külpolitikai lépéseiket a kontinens többi országával és más világrészekkel kapcsolatban. Erre azért van szükség, hogy átlássuk a nemzetközi rendszer fejlődését, és azt, hogy a regionális blokkok intézményrendszere hogyan épül ki. A félperifériák részéről ez a kérdés úgy merül föl, hogy milyen új pozíciót foglalnak el a nemzetközi rendszerben, globális hatalomként. Érdemes megvizsgálni azt is, hogy ezek a blokkok, melyek a világrendszerben növekvő politikai autonómiával vannak jelen, vajon kiegészítik-e egymást, vagy éppen ellenkezőleg, versengő félperifériák-e, és befolyásolják-e Latin-Amerika konszolidációját.

Ezeket a kérdéseket feltehetjük Mexikóra és Brazíliára vonatkozóan is. Mexikó állhatatosan törekszik arra, hogy bizonyos általános tekintélyre tegyen szert, mint az északiakkal szövetséges regionális nagyhatalom, Brazília viszont egyértelműen magán viseli a regionális hatalom jegyeit, és mind nagyobb sikerrel lép fel, mint szuperhatalom. Az alapvető stra­tégiai különbség külpolitikai vonatkozásban is feltűnő Latin-Amerika két legfontosabb tengely országa között. Mexikó esetében megkésettség tanúi vagyunk. Vicente Fox elnöksége óta jellemző az észak-amerikai centrumtól való erős függőség. Ez a pozíció alapvetően különbözik az ambiciózus brazil külpolitikáétól, ami apránként egyre nagyobb autonóm mozgásteret követel magának.

A továbbiakban az említett három latin-amerikai állam – Mexikó, Bra­zília és Venezuela – jellemzőit foglaljuk össze. Az előbbi kettőt, az elmúlt évtizedek folyamán tényleges félperifériaként ismerik el belpolitikájuk és a világrendszer struktúrájában elfoglalt helyük alapján, és úgy is, mint amelyek a többi ország támaszaivá váltak. A harmadik állam, Venezuela esetében a félperifériális aspirációkat segítő és hátráltató tényezőkkel egyaránt számolni kell.

Mexikó

Észak-amerikai geopolitikai pozíciójának előnyei illetve hátrányai miatt Mexikó paradox helyzetben van. Egyrészt fontos „zsilip" ország, ugyanak­kor természetes közvetítő is szeretne lenni az észak-amerikai kolosszus és Latin-Amerika között. Ellentmondásos karaktere tehát abból adódik, hogy latin-amerikai országként szeretne viselkedni, bár stratégiailag feltétlenül Északhoz zár. Ezt mutatja kereskedelmi függősége az Egye­sült Államoktól, és az onnan érkező támogatástól, melynek összege 2007-ben elérte a 23,9 millió dollárt, ami az olajjövedelmek után Mexikó második legfontosabb bevételi forrása.

A gazdasági növekedésre vonatkozó mutatók rideg számai, az utóbbi három év 3,6%-os teljesítménye Mexikót olyan országok mögé utasítot­ták, mint Argentína, Brazília, Chile vagy Venezuela. Az Emberi Fejlődés Mutatójának (Human Development Index, HDI) 2007-2008-as adatai szerint Mexikó az 52. a világranglistán, a magasan fejlett csoportban; a társadalmi egyenlőtlenségeket jelző Gini-együtthatója azonban 46,1, na­gyobb, mint Argentínáé, Chiléé, Uruguayé vagy Kubáé, bár alacsonyabb, mint Brazíliáé, Venezueláé és Kolumbiáé.

A napi 3,7 millió hordó nyersolajat előállító Mexikó a latin-amerikai kő­olajtermelés kulcsországa. A világtermelés 4,8%-át adja, ami a térségre vetítve 34,7%. Ezzel – Venezuelát is megelőzve – régiójában Mexikó az első. Azonban tartalékai drasztikusan csökkennek, 2005-ben 48,8 ezer millió hordóról 13,7-re, a PEMEX olajtársaság kitermelési terve szerint 2012-re ez a mutató 4,7 milliárd hordóra esik vissza. Drámai változások előtt áll tehát az energetikai modell, melyet a mexikói Nemzeti Akció Pártjának (Partido de Acción Nacional) vezető körei támogatnak, és amelynek lényege az olajipar fokozatos megnyitása a magánszektor számára, összhangban a NAFTA energiabiztonsági célkitűzéseivel. Ezt a programot azonban erősen bírálja a mexikói szövetségi parlament ellenzéki pártja, a Széles Progresszív Front (Frente Amplio Progresista) és egyre többen ellenzője van a társadalom szélesebb rétegeiben is.

A stratégiai fontosságú energetikai szektorban – Brazílián és Argentí­nán kívül – Mexikónak jelentős az atomerőmű kapacitása is, ráadásul az ország délkeleti részén, Chiapas államban tetemes, eddig kiaknázatlan uránkészletre bukkantak. Ezek olyan tényezők, melyek a nemzetközi politika alakulását is befolyásolhatják.

Ami Mexikó katonai erejét illeti, figyelemre méltó, hogy hadikiadásai 2003 óta folyamatosan emelkednek. A legutóbbi hivatalos adatok szerint 2006-ban 6,07 milliárd dollárt költöttek erre a célra, ami a GDP 0,5%-a volt. Ezzel Mexikó a világranglista 162. helyén áll, Brazília és Chile mö­gött, megelőzve Venezuelát. A fegyverkezés és a haderőbővítés költségei miatt sok kritika fogalmazódott meg, a költségek mégis indokolhatók a katonaság és a belbiztonsági erők hagyományos feladataival, főként a kábítószer kereskedelem elleni harcban.

Mexikónak vannak a kontinens keretein túlmutató, a világrendszer centrális szereplőihez és programjaihoz kötődő kapcsolatai. Ilyen 1994 óta tartó együttműködése, fejlesztési és adó-liberalizálási ügyekben, a Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezetével (OECD), ehhez társul egy adósságtörlesztési program a Nemzetközi Valutaalap, a Nem­zetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (Világbank) részvételével, aminek azonban az a következménye, hogy a mexikói gazdaság által megtermelt minden egyes pesóból 37 centavot adósságszolgálatra költenek.

Mexikó az Európai Unióhoz – mint Amerikán kívüli centrumhoz – való közeledésével nem tudta diverzifikálni kereskedelmi kapcsolatait. Még az sem biztosított számára stratégiai partnerséget az EU-val, hogy egy jó évtizede, 1997-ben aláírtak egy kereskedelmi együttműködésről szóló egyezményt. Pedig a partneri viszony szükséges lenne ahhoz, hogy Mexikó kivívja a globális hatalom státusát.

Dél-ázsiai kapcsolatrendszerében a legfontosabb lépés a Japánnal kötött 2004-es gazdasági társulási egyezmény aláírása volt. Azonban az ASEAN országokhoz való közeledéséből, mely megrekedt a nyilatkozatok és szándékok szintjén, nem születtek egyezmények. Annak ellenére, hogy Mexikó csereforgalma például Kínával bővült, ebben a régióban sem sike­rült intenzív stratégiai kapcsolatokat építenie a diverzifikáció érdekében.

Gazdasági jelenlétét vagy vezetői ambícióit tekintve Mexikó a Dél-Dél együttműködési projektekben szintén nagy lemaradásban van, nemcsak Latin-Amerikán belül, hanem világviszonylatban is. Jól mutatja ezt hal­vány szereplése a G33-ak csoportjában a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) cancúni csúcsértekezletén 2004-ben. De marginális helyzetbe került a BRICS országcsoport (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-af­rikai Köztársaság) találkozóin is, ami gyengítette latin-amerikai félperiféria jellegét. Ezeket a sikertelenségeket némileg ellensúlyozta a felemelkedő gazdaságok G5-nek nevezett csoportjában való részvétele Brazíliával, Indiával Kínával és a Dél-afrikai Köztársasággal; és a G7/8 fórumokon való szereplése 2003-tól kezdődően a 2008 júliusi, Japánban rendezett találkozóig. Mexikó ezen túlmenően az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem állandó tagjává vált a 2002-2003-as periódusban, és ezt szeretné megismételni 2009-2010-ben is.⁹

Az előbbiekben számba vettük azokat a mutatókat, melyek rávilágí­tanak Mexikó alávetett félperifériális jellegére. Bár a szubkontinensen még mindig fontos tényező, helyzete azonban alárendelt a centrumból irányított, a világgazdaságot meghatározó folyamatokban, különösen a kontinens legfontosabb aktorával, az Egyesült Államokkal szemben. Félperiféria ugyan, de diverzifikációs stratégiája korlátozott, hagyomá­nyos befolyási övezetében elvesztette vezető szerepét, elszigetelődött Latin-Amerikától és nincs önálló politikai programja a világrendszerben.

Brazília

Brazília konszolidálódott, mint tényleges latin-amerikai félperiféria, és még globális hatalmi ambíciói is megnövekedtek. Földrajzi méretei és elhelyezkedése kiemelkedő stratégiai jelentőségű állammá teszik, tekint­ve, hogy Perut és Chilét kivéve minden dél-amerikai országgal határos. A szubkontinens legnagyobb területű és legnépesebb országa, ráadásul, igen hosszú és kedvező adottságokkal rendelkező atlanti partvonala kulcsfontosságú a kereskedelem és az off-shore nyersanyag források kiaknázása szempontjából.

A CEPAL¹⁰ 2007-es adatai szerint Brazília kiváló gazdasági teljesít­ményt nyújt. A megelőző három évben 4%-os növekedésével dél-ame­rikai viszonylatban biztos helyet vívott ki magának. Azonban az is igaz, hogy az Emberi Fejlődés Mutatójának 2007-2008-as listáján csak a 70. helyén áll, Argentína Chile és Mexikó is megelőzi. Gini-együtthatója pedig 57, ami arra mutat, hogy Latin-Amerikában Bolívia, Guatemala és Paraguay után itt a legnagyobb a társadalmi egyenlőtlenség. Ezzel az adattal Brazília a BRICS csoportban a második a Dél-afrikai Köztár­saság után.

Az ország stratégiai szerepe szubkontinentális viszonylatban jórészt energetikai adottságainak köszönhető. Olajtermelése, bár 1995 és 2005 között 100%-kal emelkedett, jóval kisebb Mexikóénál és Venezueláénál. A Petrobras olajtársaság által 2007-ben felfedezett új lelőhelyek azonban 2020-ra a brazíliai tartalékok 40%-os növekedését eredményezhetik, ez a mennyiség megközelíti majd az arab országok vagy Venezuela készleteinek nagyságát.

Ráadásul Brazília évente majdnem 17 milliárd liter cukornád-etanolt állít elő, mint a világ legnagyobb termelője és exportőre. Arra törekszik – ahogy ez a G8 németországi találkozóján el is hangzott -, hogy veze­tésével létrejöhessen egy alternatív erőforrás modell. Igaz ugyan, hogy egyre több kritika éri ezt az országot nagyarányú etanol termelése miatt, mondván, miért nem termel inkább élelmiszert a bio-üzemanyag helyett.

A nukleáris energia előállításához szükséges uránból Brazília ren­delkezik a világ hatodik legnagyobb készletével, ennek eddig csak 30%-át tárták fel. A kormány az uránbányászat privatizációjával kívánja előmozdítani azt, hogy regionális szinten emelkedjen az atomerőművek részesedése az elektromos áram termelésben.

Brazília – Argentína támogatásával – 2006-ban elérte, hogy a Nem­zetközi Valutaalap elengedje adósságait. Ez a lépés szimbolikus és tényleges értelemben is a gazdasági-pénzügyi függetlenség jele, azzal a domináns fejlesztési modellel szemben, amit a nemzetközi pénzügyi szervezetek a washingtoni kongresszus nyomására Latin-Amerikában az 1980-as évek közepe óta érvényesítenek. Ahogy az is ennek a jele, hogy a Valutaalap és a Világbank – Kína és Kuvait mellett – Brazíliát tekinti a harmadik legnagyobb hitelezőnek a feltörekvő országok között.

Igen fontos Brazília részvétele a G4 csoportban (Németországgal, Japánnal, Indiával), melynek az a célja, hogy előmozdítsa az ENSZ Biz­tonsági Tanácsának reformját, az állandó tagok létszámának növelésével. Persze, az új helyek közül egyet Brazília szeretne megszerezni. Annak ellenére, hogy az ország nem tagja a G8-nak, diplomatái részt vettek a szervezet 2006-os csúcstalálkozóján és szorgalmazták – egyebek mellett – a Dél-Dél kooperációt. A BRIC csoport megalakulása, melyhez Oroszország, India és Kína után a Dél-afrikai Köztársaság is csatlakozott, a Moszkva-Újdelhi-Peking háromszög Latin-Amerika irányú bővítését hozta. Ezek az eredmények jól mutatják, hogy Brazília lett a dél-amerikai érdekek első számú szószólója, és igazolják, hogy ennek az országnak van geopolitikai koncepciója és alkalmas a globális vezető szerepre.

Brazíliának ez a tekintélye különösen jól érzékelhető a G20-as csoport dohai fordulónak nevezett tanácskozásai kapcsán, ahol útjára indult egy éhség és szegénység ellenes program is, Franciaország és Chile bevo­násával, alternatív pénzügyi forrásokat keresve a fejlesztési stratégiához. Ugyanakkor a baloldal kritikusan áll a vezető szerep kérdéséhez, bírálja például a haiti békemisszióban 2004 óta résztvevő, jelentősebb brazil kontingens kiküldését.

Brazília fontosságát végül az is mutatja, hogy 2007-ben a lisszaboni csúcstalálkozón az Európai Unió is elismerte nagyhatalmi státusát, ehhez hasonló eddig még csak az USA-val, Kanadával, Oroszországgal, Kíná­val, Indiával és Japánnal történt. Ez a gesztus ugyanakkor felborította a latin-amerikai regionális egyensúlyt, melyben korábban Mexikó és Brazília azonos szinten volt.

Venezuela

Venezuela helyzete Dél-Amerikán belül komplikáltabb. A térség ve­zető állama, mely egyrészt befolyásolni, sőt irányítani tudja a közös regionális együttműködési törekvéseket, főként az energiaszektorban. Mivel hegemónia-ellenessége közismert, és mivel megkérdőjelezi a periféria kizsákmányolásának, a centrumtól való függésének alapjait a világrendszerben, ideológiai síkon is hangadó. Ezzel a világnézeti vezető szereppel azonban előtérbe kerül Hugo Chávez elnök személye, akinek megosztó lépései gyakran a latin-amerikai szomszédokkal való diplomáciai konfliktusokhoz, politikai eltávolodáshoz vagy geopolitikai feszültségekhez vezetnek. Ez történik például a kolumbiai határon, ahol igen feszült a helyzet, hiszen a térségben Kolumbia az USA legfontosabb stratégiai bázisa.

A venezuelai állam erejét mutatja, hogy a GDP 2007-ben 8,5%-ot meghaladó mértékben nőtt, ez Latin-Amerikában a legjobb eredmények között van, és főként az olajárak emelkedésének köszönhető. Ugyanak­kor az Emberi Fejlődés Mutatója csak közepes fejlettségre utal, az ország a világranglista 74. helyén áll. A Gini-együttható 48,2, ami a jövedelem­eloszlás tekintetében kisebb egyenlőtlenséget jelöl, mint Brazília, Mexikó, Kolumbia vagy Chile esetében.

A venezuelai katonai kiadások a 2006/2007-es kimutatások¹¹ szerint elérték a 4 milliárd dollárt, ami a 2005-ös adatokhoz képest 12,6%-os növekedést jelent. Alapvetően stratégiai lépés az Oroszországgal aláírt fegyvervásárlási egyezmény, illetve az első latin-amerikai Kalasnyikov gépfegyver-gyár tervezett felállítása, szemben az USA által bevezetett fegyverembargóval, illetve a Venezuela területi szuverenitására nézve potenciális fenyegetést jelentő vádakkal.

A természeti erőforrások körében az olaj jelenti Venezuela fő bevételi forrását, és legfontosabb geopolitikai fegyverét. Energetikai világhata­lomként felerősödik regionális vezető szerepe is. A kontinens legnagyobb készleteivel rendelkezik, a 8,5 milliárd hordót meghaladó mennyiséggel Venezuela világviszonylatban a hatodik. Ugyanakkor legnagyobb fogya­tékossága, hogy a hazai ipar nem rendelkezik a készletek feldolgozásá­hoz szükséges finomítókkal és petrokémiai kapacitással. Ez az adottság az ország erőteljes, paradox függőségét okozza az Egyesült Államokkal szemben, ami még mindig a venezuelai nyersanyag legnagyobb fel­vásárlója, egyben a benzin és más kőolaj-származékok legnagyobb beszállítója.

A Petroamérica program az energetikai integráció legfontosabb ele­me Latin-Amerikában, egyben a leghatékonyabb geopolitikai fegyver is, amivel Venezuela megszilárdíthatja regionális vezető szerepét. Az olajpolitika útján nyújtott pénzügyi segítsége már így is rekord szintet ért el, több mint amit az USA szán azoknak a karibi országoknak, melyek részesednek a Petrocaribe programból is.

A nemzetközi kapcsolatok területén Hugo Chávez az OPEC központi figurájává vált, mivel szorgalmazza a szervezet újjáélesztését. Tagjai közül tíz arab országot keresett fel – köztük Irakot, Iránt és Líbiát -, majd 2000-ben csúcstalálkozót hívott össze Caracasba. Álláspontja szerint nagy szükség van arra, hogy a tömörülés új politikai profilt kapjon, és hogy az olajárat geopolitikai fegyverként használja azzal a fenyegetéssel szemben, ami az USA részéről éri a tagországokat, különösen Iránt. Az energiapolitikában való aktív részvétel egyenes következménye, hogy Venezuela az OPEC gáz-programjának is egyik motorja lett. Ebben a kezdeményezésben, amit Oroszország, Irán, Katar és Algéria szintén támogat, Venezuela összekötőként működik Bolívia és a világ más, nagy gázkészletekkel rendelkező államai között. (Jalife, 2007.)

Az olajdiplomácia mellett Chávez ideológiai téren is keresi az együtt­működés lehetőségeit. Regionális kezdeményezése, az ALBA, modell értékű a latin-amerikai integráció folyamatában. Azonban venezuelai iniciatívaként és vezetéssel körvonalazódik a XXI. századi szocializmus programja is, a XX. századi szocialista állam megújításáról, illetve a szo­cialista piacgazdasági rendszerről (például Kínában vagy Vietnamban) folyó vitával. Olyan elmélet kidolgozása történik, mely a társadalom, a politika és a gazdaság alternatív szerveződésének modelljét állítja szembe a világrendszer centrumának módszereivel fenntartott status quóval, hogy megváltoztassa az eddigi kizsákmányoló kapitalista be­rendezkedést (Houtart, 2007). A projekt hatását erősíti a latin-amerikai regionális integráció és a venezuelai rezsim nemzeti politikájának biztos legitimitása.

Venezuela vezető szerepe egyre nyilvánvalóbb. A Déli Kúp integrációs folyamatának irányítójával, Brazíliával folyó vetélkedése kapcsán azon­ban Rafael Calduch (2007) megjegyzi, hogy bár geopolitikai értelemben kritikus tömeget képvisel és vannak bizonyos hatalmi eszközei is, főleg az energetika terén, mégsem kerülhet a globális élvonalba, ellentétben brazil riválisával, akit a világrendszer centrumában is úgy tartanak számon, mint Latin-Amerika politikai és gazdasági érdekinek hiteles szószólóját. A Chávez-féle diskurzus ellentmondásai és korlátai ellenére Venezuelá­nak azért megvan a maga geopolitikai koncepciója, összhangban azzal, hogy az ország a hegemónia-ellenes félperiféria státusára pályázik, és kiemelkedő szerepet játszik a latin-amerikai integrációs programok megszilárdításában.

A latin-amerikai civil társadalmak transznacionális szereplői, és hegemónia-ellenességük térnyerése a világrendszerben

A világrendszer dinamikájában forgó, együttműködő-rivalizáló országok és a növekvő jelentőségű együttműködési rendszerek körül új játék­szabályokat és geopolitikai kereteket formál az előbbiekben bemutatott latin-amerikai félperifériák felemelkedése. Egyikőjük sem vonhatja ki magát a neoliberalizmus ellenes – nemzeti és szupranacionális szintű – társadalmi mozgalmak hatása alól, hiszen ezek nem kizárólag az utóbbi idők baloldali kormányai által irányított országokban jelentkeznek, hanem ezek keretein túl is nagy befolyással vannak az újonnan körvonalazódó szabályokra és körülményekre. Ők azok, akik alternatívát kínálnak a régi rendszerrel, a hegemóniával, vagy ha úgy tetszik, a világrendszer domináns társadalom-felfogásával szemben.

Az általuk átformált közeg úgy is értelmezhető, mint egyfajta utópikus térelmélet megvalósulása, mely szemben áll az uralkodó elmélettel és praxissal, és amit a civil társadalom nonkonformizmusának és új szük­ségleteinek napi gyakorlata táplál (Lefebvre, 1974). Az utóbbi évtizedben különböző nemzetközi fórumok, hálózatok és programok jöttek létre az ellenállás jegyében. Sikerült elérniük, hogy területileg is elhatárolódjanak, létrehozva egyfajta ellen-területet, szemben a világrendszer domináns színtereivel, melyeket ugyanakkor igyekeztek bomlasztani, akár azzal is, hogy mesterséges képződményeknek kiáltották ki őket (ami meggyen­gülésükhöz, esetleges összeomlásukhoz vezethet), vagy azzal, hogy felélesztették ugyan, de ki is sajátították őket (Cairo, 2007).

Az első módszer jól tetten érhető a Kontinentális Társadalmi Szövet­ség (Alianza Social Continental – ASC) nevű civil szervezet tevékeny­ségében, mely főként a szabadkereskedelem ortodox elveit támadja Latin-Amerikában. Kontinentális kampányt szerveztek az FTAA és a NAFTA működése, valamint az USA és a latin-amerikai országok közötti bilaterális egyezmények ellen. Ezzel párhuzamosan az amerikai népek csúcstalálkozójának is megnőtt a jelentősége. Életre hívásában az ame­rikai elnöki csúcsokkal szembeni távolságtartó kritika fejeződik ki. Keretei között egymásra találnak a szívós ellenállás hálózatai és programjai, me­lyek a FTAA-t és a szabad kereskedelmet mesterséges képződménynek bélyegzik. Az amerikai népek harmadik csúcstalálkozójára 2005-ben,

Mar del Platában (Argentína) került sor. Ennek a fórumnak is része volt abban, hogy az FTAA eredeti konstrukciója összeomlott, tevékenysége a továbbiakban arra irányult, hogy az FTAA töredezett, új formában se működhessen tovább. Az együttműködésre vonatkozóan saját koncepci­óval rendelkezik, amit az ALBA, mint a latin-amerikai integráció alternatív szervezete, melegen támogat.

Más módszert alkalmaznak azok a latin-amerikai társulások, melyek ki akarják sajátítani és új tartalommal kívánják megtölteni a korábban domi­náns szervezeteket. A térségben a legjobb mai példa erre a Társadalmi Világfórum (TVF), mely a neoliberalizmus ellenesség számos politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális és ökológiai irányzatát fogadja magába.

Az TVF nem csak azokat tömöríti, akik szemben állnak a davosi Világgazdasági Fórummal (WEF) vagy kimaradtak belőle. Sikerült egy nyitott, globális színteret formálnia, ahol bábeli zűrzavarban találkoznak össze a nyelvileg, filozófiailag eltérő, és a nyugati életszemlélethez különböző módon viszonyuló mozgalmak, szervezetek és célkitűzések. Közös bennük az, hogy tisztelik az emberi méltóságot, és vallják a világ megváltoztathatóságának utópiáját. Egyes szerzők, mint például Boaventura de Sousa Santos rámutatnak arra, hogy ezek a heterogén ellen-világ színterek bizonyos vonatkozásban gyengék, mivel nincs vála­szuk olyan kérdésekre, mint „mivégre is cselekszünk, milyen feltételekkel és előnyökkel jár, és kinek is jó ez a sokféleség" (Souza, 2008, 45. o.). Ez a gondolat, ha tetszik, a hagyományos baloldali homogenitás eszmét alkalmazza az új mozgalmakra is.

Ezt a fajta gyengeséget ellensúlyozhatják az „összetettség előnyei. Éppen a különbözőséget kell hangsúlyozni és elfogadhatóvá tenni azok­nak a mozgalmaknak és szervezetek, melyek magukban nem teljesek, hiszen csak egy részterületért tudnak harcolni, politizálni vagy filozófiát kidolgozni." (Souza, 2008, 46. o.) Ilyen módon a sokféle tökéletlenség platformja lehet a TVF, mely számos utópisztikus gondolatot és gya­korlati elképzelést ölel fel, és a baloldali ellenállás egyetemes modelljét követi a centrum geopolitikai törekvéseivel szemben, köztük a Dél-Dél társulásokkal szemben is, melyeket szintén gyakran kritizálnak saját társadalmuk részéről.

Egy másik módszere is van annak, hogy egy régebbi integrációt új tartalommal lehessen megtölteni. A MERCOSUR országok civil kezdemé­nyezései erre vállalkoznak, mikor a szervezetet népek együttműködésévé kívánják tenni. Olyan fórummá, mely valóságosabb és hatékonyabb, mintha csak hivatalnokai működtetnék. Ez az átalakító munka vezetett a MERCOSUR társadalmi és szolidaritási programjának létrehozásához. Célja, hogy erősítse a régióban az állampolgári aktivitást. Ehhez egy dokumentumot (Carta Social del Mercosur) is elfogadott, mely hatéko­nyabbá teszi az integráció hivatalos szerveit.

A kezdeményezések harmadik csoportjába tartozik Evo Morales elnök javaslata a népek csúcstalálkozója és az ALBA keretében, a népek kö­zötti kereskedelmi egyezményről. Ez az iniciatíva sem csak egyszerűen úgy értelmezhető, mint a működő liberális gazdasági modell, vagy az or­szágok közti kereskedelmi kapcsolatok egyetlen lehetséges formájaként beállított szabadkereskedelem, vagy a korábbi gazdasági együttműködé­si megállapodások kritikája. Az üres ellenkezés helyett sokkal inkább szól ez annak megértéséről, hogy „a kereskedelem nem pusztán önmagáért való dolog, hanem a fejlődés eszköze, ezért nem alapulhat kizárólag a piacok teljes liberalizációjára és az állami szerepvállalás háttérbe szo­rítására, hanem elő kell mozdítania a népek jólétét is" (CENDA, 2006).

A tiltakozások egy erőszakosabb példája a zapatista mozgalom a mexikói Chiapas államban. Elképzelésük szembehelyezkedik a politika és a helyi adminisztráció működésével, mely a mexikói állam struktúrá­jába illeszkedve a homogenizációra és a centrum dominanciájára épül. A mozgalom autonómiára törekszik, arra hivatkozva, hogy a mexikói politikai szisztéma mesterséges képződmény, az indián népek és más neoliberalizmus ellenes társadalmi csoportok szempontjából. Bár helyi szerveződésként indult, 2003-as programjával (Plano La Realidad-Tijuana) országos szintűvé vált. Ebben a zapatisták arra buzdítanak, hogy „a helyi adottságokkal összhangban, az ország egész területén min­denki segítse elő és védelmezze az önrendelkezés és az önkormányzás formáit" (EZLN, 2008). Ezeknek az elképzeléseknek a középpontjában, az egyetemesség, emberi méltóság, az ellenállás jogának és a népi ön­szerveződésnek a tiszteletben tartása, és a hatalom nélküli világ utópiája áll. A program szimbolikusan is elhatárolódik a mexikói állam geopolitikai elképzeléseitől, a PPP+C, NAFTA, vagy az SPP szellemétől.

A latin-amerikai társadalmi erők egy másik speciális formája a bolíviai indiánok mozgalma. Ez a kezdeményezés a politizálás alsóbb szintjeinek aktivizálódása nyomán, 2006-ban konkrét formát öltött, és demokratikus módon utat talált az államhatalomhoz is. A bolíviai indián mozgalom egy állam és rendszer ellenes társadalmi megmozdulást kanalizált egy pártban (Movimiento al Socialismo), majd az ország kormányzatában. Ilyen módon egy olyan társadalmi mozgalom jött létre, mely birtokba tudta venni a modern állam hagyományos döntéshozó mechanizmusát, és úgy tudta befolyásolni a működését, hogy a népek csúcstalálkozója, a népek közötti kereskedelem és az indián autonómia eszményeinek irányába tolódjon el. Ez az átalakítási folyamat kompromisszumokra épül, és arra, hogy a mozgalom társadalmi bázisát jelentő rétegek problémáira választ keres.

Amint az előzőekből kitűnik, az ellenállás különböző megnyilvánulási formái közül a régió félperifériális országai valamint a nemzetek feletti Észak-Dél illetve Dél-Dél kapcsolatrendszerek három, markánsan különböző geopolitikai elképzelést követnek. Az egyik radikálisan szembehelyezkedik a hatalomgyakorlás bármely formájával, melyet a világrendszer erősebb szereplői a gyengébbekkel szemben alkalmaznak. Az ellenállásnak ez a formája az önszerveződésre épít, ahogy például a zapatista mozgalom vagy az andoki indián mozgalmak, melyek a konti­nentális összefogás lehetőségeit is keresik.

A másik reformok útján szeretné kibékíteni a társadalmi mozgalmak és az állampolgári kezdeményezések, valamint az egyes államok és a szupranacionális blokkok (pl. a népek Déli Közös Piaca vagy az UNASUR) elképzeléseit. Végül a harmadik tendencia a társadalmi moz­galmak együttműködését és kiegyezését keresi az állammal és a regio­nális kezdeményezésekkel, erősítve a Dél-Dél együttműködést. Ilyen a bolíviai indián mozgalomnak és a venezuelai bolívari mozgalomnak az államhoz és az ALBA-hoz való viszonya.

(Fordította: Szilágyi Ágnes Judit)

A magyar fordítás az eredetileg spanyol nyelvű tanulmány portugál fordításából készült: SciELO – Scientific Electronic Library On-line, Caderno CRH, vol. 21. no 53, 2008. május-augusztus;

http://www.scielo.br/scielo.php?script=sci_arttext&pid=S0103-49792008000200005

 

Felhasznált irodalom

Balance de política estratégica de defensa y asuntos exteriores. Sistema de Información Global, [S.l.] 2006/2007.

BALLESTER, Horacio: La adaptación al siglo XXI de la vieja doctrina de la seguridad nacional. Agencia Latinoamericana de Información. 2008. www.alainet.org/active/24020 . (Letöltés: 2008. május.)

BUZAN, Barry et al.: Regions and powers. The structure of international security. Cambridge, Cambridge University Press, 2003.

CAIRO, Heriberto: La definíción de mesoamérica. In: PRECIADO, Jaime -ROCHA, Alberto (Ed.): La construcción de una región. México y la geopolítica del Plan Puebla Panamá, UCM/Catarata. Madrid, UCM, 2007.

CALDUCH, Rafael: Venezuela no puede competir con el liderazgo que ejerce Brasil. Interjú a Diario Clarín című lapban, Buenos Aires, 2008. ápr. 9.

CECENA, Ana Esther: La base de Manta. Posición neurálgica de Estados Unidos en la región andino-amazónica. Observatorio Latinoamericano de Geopolítica. www.geopolitica.ws/leer.php/12 . (Letöltés: 2008. május.)

CENDA. Centro de Comunicación y Desarrollo Andino. TCP: la propuesta boliviana para un comercio justo entre los pueblos. Cochabamba-Bo, 2006. Disponible em: www.constituyentesoberana.org/info/?q=node/316 . (Letöltés: 2008. május.)

EZLN-CCRI-CG, Plan realidad-Tijuana. www.nodo50.org/pchiapas/chiapas/documentos/caracol/caracol9.htm. (Letöltés: 2008. május.)

HERNÁNDEZ B., Loyola: Petroamérica y la integración energética de América Latina y el Caribe. Caracas: Instituto de Altos Estudios Diplomáticos Pedro Gual, 2007.

HOUTART, François: Socialismo del siglo XXI, construcción intelectual, eslogan político o expresión de las luchas anti-sistémicas. In: Seminario en Memória de Andrés Aubry. Tuxtela Gutiérrez-Mx: Universidad de la Tierra de San Cristóbal de Las Casas, 2007.

JALIFE, Alfredo: Nueva OPEP del gas contra EU y la UE, Diario La Jornada, [S.l.], 2007. márc. 25.

JONES, Richard – HILDRETH, S. A. (Ed.): Emerging powers: defense and security in the third world. New York, Preager, 1986.

LEFEVRE, Henri: La production de l'espace. Paris, Anthropos, 1974.

MERLE, Marcel: Sociología de las relaciones internacionales. Madrid, Alianza, 1976.

MPPRE. Ministerio de Poder Popular para las Relaciones Exteriores. Funda-mentos filosóficos de la nueva integración del Sur. Caracas, Instituto de Altos Estudios Diplomáticos Pedro Gual, 2007.

NOLTE, Detlef: How to compare regional powers: analytical concepts and research topics. Germany, German Institute of Global and Area Studies, 2007.

NYE, Joseph: The challenge of soft power. Time, Washington, www.time.com/time/magazine/article/0,9171,21163,00.html , (Letöltés: 1999. febr. 22.)

PRATT, C. (ed.): Middle power internationalism: the North-South dimension. Kingston – Montreal, McGill-Queens University Press, 1990.

PRECIADO, Jaime: La alianza para la seguridad y la prosperidad de nor-teamérica: baja institucionalización sin contrapesos ni agenda social. Revista Configuraciones, Jálisco-Mx, Universidad de Guadalajara, No.1 2008. jan-jún.

PNUD. Programa de las Naciones Unidas para el Desarrollo. Reporte sobre de Desarrollo Humano, 2007/2008. Manágua, Nicarágua, 2007/2008.

RAMOS, Pablo: Sin símbolos ni platillos nació la UNASUR. Agencia Latinoa-mericana de Información, 2006. http://www.alainet.org/active/24265 . (Letöltés: 2008. május.)

SOUZA SANTOS, Boaventura: El Foro Social Mundial y la Izquierda Global. El Viejo Topo, Madrid, Universidad Complutense Marid, No. 240, 2008.

TAYLOR, Peter – FLINT Colin: Geografía política. Economía-mundo, Estado-nación y localidad. Madrid, Trama Editorial, 2002.

Jegyzetek

1 A szerző köszönetet mond Pablo Uc nemzetközi szakértő közreműködéséért.

2 Utalás a stratégiai partnerség jegyében rendezett 2007. július 4-i lisszaboni EU-Brazília csúcstalálkozóra. (A ford.)

3 A csúcstalálkozó megállapodás nélkül ért véget. Nem sikerült elfogadtatni az összamerikai szabadkereskedelmi övezet létrehozására vonatkozó tervet, elsősorban Brazília, Argentína és Venezuela ellenállása miatt. A tárgyalásokat a helyszínen tiltakozó tömegdemonstrációk és zavargások is kísérték. (A ford.)

4 George W. Bush közvetlenül megválasztása után (2000) kezdeményezett drog ellenes együttműködést Bolívia, Peru, Ecuador, Venezuela, Kolumbia, Pa­nama és Brazília részvételével. (A ford.)

5 Bolívia, Kolumbia, Ecuador és Peru textilipari termékeire vonatkozó import­könnyítés az Egyesült Államok piacán, 1992 óta. (A ford.)

6 Ennek elemei a comalapai nemzetközi repülőtér El Salvadorban, a Beatrix Királynő és a Hato repülőtér Aruba és Curapáo szigetén (Holland Antillák), Ve­nezuelától északra, illetőleg az Eloy Alfaro repülőtér, az ecuadori Manta váro­sában. Ezeknek az új műveleti központoknak, melyeket előbb Foreign Operating Locations (FOL), majd Cooperative Security Locations (CSLs) néven emlegettek, kommunikációs rendszerük korszerű, hatókörük a just is time piaci logika szerint változtatható és hatékonyan működnek a mindenkori igényeknek megfelelően. (Cecena, 2008).

7 A brazil kongresszus 2009. december 19-én végül ratifikálta Venezuela csatlakozási okmányát. A paraguayi parlament azonban, mely szintén ellenezte a bővítést 2010. májusi határozatában ismét Venezuela felvétele ellen foglalt állást. (A ford.)

8 Kiemelendő a 2007 végén Izraellel kötött szabadkereskedelmi egyezmény jelentősége, hiszen ez az első, a kontinens határain túlmutató ilyen jellegű kez­deményezés.

9 Ez sikerült is, Mexikó a Tanács megválasztott, nem állandó tagja 2009-2010-ben. (A ford.)

10 Az ENSZ latin-amerikai és karibi ügyekkel foglalkozó gazdasági bizottsága (United Nations Economic Commission for Latin America and the Caribbean). (A ford.)

11 Balance de política estratégica de defensa y asuntos exteriores. Sistema de Información Global, [S.l.] 2006/2007.

A globalizáció új dimenziót ad az emberkereskedelemnek, a modern rabszolgatartásnak. A harmadik világban és egyes kelet-európai régiókban – de voltaképpen az egész világon is – gyorsan fejlődő üzletággá vált a szexipari emberkereskedelem.

Modernkori rabszolgaság

A migráción belül speciális népmozgalmi jelenség az emberkereske­delem, amely illegális cselekmény, a meglévő emberjogi szabályok elleni vétség. A benne szereplőkre nehezedő különböző kényszerítő körülmények hatására az áldozatok – többnyire akaratuk ellenére – mozgási és cselekvési lehetőségüktől megfosztottan, kizsákmányolóik szándékának teljesen alávetett, kiszolgáltatott és jogfosztott helyzetbe kerülnek. A globalizáció a társadalmi és természeti jelenségeket jelentő­sen befolyásolja, így az emberkereskedelem sem tudja kivonni magát a mára globálissá váló bűnözés alól. Több, jól felépített hálózat foglalkozik az országokon és földrészeken átívelő emberkereskedelemmel. Világ­szerte – különösen a fejlődő régiókban – gyorsan növekvő „iparággá" vált az újraélesztett, modern rabszolgaság, annak ellenére, hogy közel 200 éve „hivatalosan" eltörölték a rabszolgaságot (1815, Rabszolga­ság egyetemes eltörlése – Bécsi Kongresszus XV. Törvény¹ ). Azóta is nemzetközi törvények, megállapodások, protokollok erősítik meg a többségi akaratot a rabszolgaság teljes megszüntetésére. Mára több szervezet is (pl. ENSZ, EBESZ, EU, Nemzetközi Munkaügyi Szervezet [ILO], Koalíció a modern kor rabszolgáinak felszabadításáért Ázsiában [CAMSA – Coalition to Abolish Modern-day Slavery in Asia], Szabadítsd fel a Rabszolgákat [Free the Slaves]) felemelte hangját az emberi jogok ilyen megsértése ellen. Ennek különösen annak tükrében van jelentősé­ge, hogy a jelenleg is tartó gazdasági válság következtében még többen kerültek kiszolgáltatott helyzetbe, és az utóbbi időben a rabszolgaságnak számos új formája jelent meg.

Ma 27-30 millióra becsülik a „modern" rabszolgák, a kényszermunka áldozatainak számát, akik a világ számos területén illegális keretek között tevékenykedve megsértik a nemzetközi ember- és munkajogi törvényeket, különösen nagy számban a következő országokban: India, Pakisztán, Banglades, Haiti, Mianmar/Burma, Brazília stb. A modern rabszolgaságban lévők általában embertelen körülmények között élnek.

Szexipari migráció, emberkereskedelem és az utazás

Az emberkereskedelem ma komoly problémát jelent, egyfajta modern rabszolgaságként jelenik meg. Általában gyerekeket és nőket rabolnak el, vagy (hamis ígéretekkel, hirdetésekkel) csábítanak és adnak el; pros­titúcióra, erotikus munkára kényszerítik, megalázzák, megerőszakolják őket, és embertelenül bánnak velük. Az elvégzett „munkáért" fizetést alig vagy egyáltalán nem kapnak, habár nem egy esetben éppen a jó kereset ígéretével csalogatják el őket. Az emberkereskedelem súlyos emberi tragédiákat eredményez, ugyanakkor az alapvető emberi jogok komoly megsértését is jelenti. Nem véletlenül nevezik fehér rabszolgaságnak.

Az emberkereskedelem értelmezése a történelem folyamán válto­zott. Modernkori meghatározását a Palermói Protokoll² nemzetközi konszenzus alapján hozott definíciója adja, amely szerint személyek kizsákmányolását jelenti mások prostitúcióra kényszerítése, valamint a szexuális kizsákmányolás más formái is, továbbá a kényszermunka és a kiszolgáltatott helyzettel való visszaélés. E cselekedetek büntetendők, különösen nők és gyermekek esetében.

Az emberkereskedelemre több ország maffia-hálózata specializálódott. Ha megnézzük a különböző maffia-hálózatokat, láthatjuk a jól körül­határolt, egymásnak feszülő működési területeiket. Érdekérvényesítő módszereikben egyaránt kegyetlenek. Egységet alkotnak a lányok fut­tatásával a szexiparban, a drog és fegyverkereskedelemmel – pl. a dél-amerikai Pablo Escobar kiépített hálózatával -, vagy a japán jakuzával, a thaiföldi Luk Moo-val, vagy egy másik thaiföldi hálózattal,³ amely csupán a karaoke bárokban és éttermekben futtatja a lányokat; vagy az ugandai, nigériai hálózattal stb. Hasonlóan működnek, mint az európai színtereken mozgó ukrán, orosz, albán, afgán, és egyéb helyi maffiák.⁴

Indító, tranzit és célország szerint oszthatjuk be a szexiparban az em­berkereskedelem állomásait. Az érintett személyek 80%-a nemzetközi határokon, a szegényebb országokból érkezik, 50%-uk nő és gyerek.⁵

Az a trend, hogy a szegényebb régiókból elkerüljenek az emberek. A jó üzlet, emberségesebb élet, megfelelő jogi biztonság, az áhított polgári lét elérése, megfelelő fizetés – a kecsegtető cél és a jobb élet reményében mindent elhisznek, könnyen becsaphatóvá válnak. Azonban a józan ki­ábrándulás nagyon hamar eljön, röviddel a megérkezés után, amikor is csalással, fenyegetéssel, erőszakkal jogfosztottá, idegenné, nem kívánt személyekké, munkanélkülivé, mindenféle szociális védelem nélkülivé stb. vállnak az áldozatok.

A szexiparban működő prostituáltak legnagyobb része 75-90% vala­milyen korábbi erőszak következtében és más egyéb tényezők (családi, szociális, kulturális stb.) együttes hatására, mint áldozatok kerülnek a prostitúciós ipar hálózatába (e megállapítást nagy nemzetközi és hazai társadalmi viták előzték meg), ezért a továbbiakban áldozatoknak fogjuk nevezni őket.

1. ábra: A szexipari migráció iránya

 

Statisztikai adatok

Az adatok szerint 3-4 millió azok száma, akik a szexiparban lévő em­berkereskedelem áldozatai és közülük 1,2 millió a 18 év alatti gyermek.⁶ Az európai szexuális célú női- és gyermekkereskedelem helyzetének megismerésére több nemzetközi felmérést végeztek. Ezek egybehangzó megállapítása szerint Európában évente 6-700 000 nő és gyerek kerül a prostitúciós iparba. E jelenséget femmigrationnek nevezik. A közép-, de főleg a kelet-európai és balkáni országokból (Oroszország, Ukrajna, Moldova, Románia, Bulgária, Albánia) évente 150 ezer embert visznek így Nyugat-Európába, az USA-ba vagy Kanadába, sokszor éppen Ma­gyarországon keresztül. Az egyik legfrissebb felmérés⁷ szerint a prostitúciós célú emberkereskedelem nemi megoszlása a következő: 87% nő, 7% férfi és 6% transznemű. E vándorlás célja 66%-ban Nyugat-Európa, és 10%-ban Közép-Európa. Az indító országokat tekintve a következő megoszlást tapasztaljuk:

2. ábra: Az európai prostituáltak származási helyük szerinti %-os megoszlásban

 

A prostituáltak mobilitásába az országon belüli, a határ menti és a ha­táron túli migráció is beletartozik. A leggyakoribb indító-ország: Románia, Oroszország, Bulgária, Nigéria, Ukrajna, Brazília, Fehér-Oroszország, Moldova, Magyarország és Lengyelország. Magyarországról és Len­gyelországból származik az Európai Unióban (EU) dolgozó prostituáltak 4%-a, az uniós tagállamok közül ennél nagyobb arányt csak a Romániá­ból (12%) és Bulgáriából (8%) érkező szexmunkások jelentenek; a balti államok, Szlovákia és Csehország szexpiaci részvétele 3%.

Az EU-n kívülről érkezők közül jelentős Oroszország (9%), Ukrajna és Nigéria (7%) valamint Brazília (5%) aránya. Az EU kibővítésével Magyarország célország szerepe csökkent, ma már inkább tranzit és indító ország lettünk. A nyugati államok vonzereje nem csökkent, az ott működők 90%-a olyan külföldi nő (lány) akik a futtatójuk révén próbálnak szerencsét. A kelet-európai országokban működők legnagyobb része (98%) helyi, országon belüli szexmunkásokból áll. A TAMPEP⁸ becslése szerint Magyarországon 10-15 ezer prostituált dolgozik, 40 százalékuk az utcán, 60 százalékuk bárokban, illetve eszkortügynökségeknél. A szexmunkások nagy része Budapesten található, a külföldön dolgozó magyar prostituáltak fő célországai pedig Olaszország, Ausztria, Hol­landia és Németország.

Globalizációs hatások az emberkereskedelemben

Bonyolult emberkereskedelmi útvonalak alakultak ki a földrészek között is. Bár maga az útvonal változhat, az irány mindig ugyanaz: a fejlett országokba viszik vagy veszik a nőket, serdülőket. Keletről nyugatra, délről északra, több átemelő helyen, megkerülve a legális utasforgalmat (Ázsiából, Távol-Keletről, Afrikából). A jól szervezett emberkereskedelem olyan helyzetet teremt, amely komoly, az életüket veszélyeztető erőpró­bára készteti áldozatait. Az áldozatok a túlélési stratégiára nem készültek fel, sem a nyelvet nem ismerik, sem az adott ország munkavállalási le­hetőségeit, letelepedési szabályait, sem pedig a prostitúciós jogszabály­okkal, lehetőségekkel nincsenek tisztában. Bárhonnan bárhova irányul az emberkereskedelem, a problémák azonosak: emberjogi, prostitúciós, migrációs, munkavállalási, kriminális, szociális, egészségügyi, kommu­nikációs, edukációs és egyéb nehézségek merülnek fel.

Emberkereskedelemben lévők egészségügyi problémái

A szexipari emberkereskedelem áldozatai viktimizálódnak, aminek súlyos egészségügyi hatásai van. Az idegen országokba kerülő prostituáltak nagyon sérülékeny (vulnerabilis) helyzetűek, jobban, mint a hazai pályán dolgozó „szexmunkások". Ugyanis törvényi, jogi (tartózkodási, idegenren­dészeti, munkavállalói stb.), szociális (lakhatási, életszervezési, közössé­gi), nyelvi és szociokulturális problémákkal éppúgy meg kell küzdeniük, mint a súlyos egészségügyi problémákkal (orvoshoz fordulás, ellátás, hozzáférhetőség, biztosítás, kezelések, konkrét tünetek és betegségek, fizikai és mentális elváltozások stb.), kockázatokkal és veszélyekkel. A felmerülő problémák közül jellemzőek a vegetatív és szomatikus beteg­ségek és azok tünetei, amelyek a következők:

Prostituáltak között előforduló leggyakoribb tünetek, betegségek százalékos előfordulása

Betegségfajták	Jellegzetes tünetek, következmények	%-os előfor­dulás
Általános	fáradtság, súlyvesztés, rossz étvágy	81
neurológiai	fejfájás, összefüggéstelen beszéd, em­lékezet kiesés	82
Gasztrointestinális	gyomortáji panaszok, hányinger, há­nyás, hasmenés	61
Urogenitális	húgyúti-, vesetáji fájdalom, vaginális diszkomfort érzés, fájdalom, vérzés (nem menstruációs), urogenitális fertő­zések (STD, HIV stb.)	70
Kardiovaszkuláris	tüdő-, szív fájdalom, légzési nehézség	50
Mozgásszervi	hátfájás, csonttörés, ficam, csont-, izom fájdalom, fogfájás, faciális bénulás	69
Érzékszervi	szem-, fül fájdalom, részleges vagy teljes süketség, szemsérülés, sinusitis	33
Bőrelváltozások	viszketés, kiütés, feldörzsölés	28
Mentális	depresszió, félelem, aggódás, ellensé­ges érzések, személyes dezintegráció, identitási zavarok, öngyilkosság, ag­resszió	65
Sérülések	7 napon belül és túl gyógyuló sérülések, vágott, szúrt, lőtt, rongált, zsinegelési sebek, sokkos állapot, viktimizálódás	48
Drog, alkohol abusus	addikciók, a szertől függő jellegzetes tünetek	50
Szexuális erő­szak	fizikális és pszichés következmények, krízis, (a rendőrség értesítése kötelező)	59-95
Poszttraumás stressz (PTS)	poszttraumás stressz rövid és hosszú távú tünetei, traumatizálódás,	68

A prostituáltak egészségügyi állapotáról általában

Egy 2006-os nagy európai felmérés apró részletességgel sorra vette mindazokat az egészségügyi elváltozásokat, betegségeket, amelyek felmerülnek az emberkereskedelem áldozatainak életében, s amellyel az utazásorvostannal foglalkozóknak komolyan számolniuk kell, illetve fel kell készülniük e betegségek ellátására. Különböző indító országból érkező 192 nő és serdülő áldozatot vizsgáltak meg⁹ , akik a célállomáshoz érkezve 14 napig tartó megfigyelés és gondos orvosi ellátás alatt voltak. A felmerülő tünetek és betegségek jól mutatják a sérülékenységüket. Az indulás előtt addigi életükben 59%-ukat megerőszakolták, az érkezésükig már 95%-uk került ilyen állapotba.

Becsült adatok szerint a prostituáltak 89%-a el kívánja hagyni a szexipart, 70-95%-a többször átesett szexuális erőszakon, egyéb bán­talmazással együtt; 70-95%-a folyamatos fizikai erőszaknak van kitéve, 68%-a poszt-traumatikus állapotban van. És akkor még nem említettük a különböző húgyúti, nőgyógyászati, HIV, humán papilloma vírus (HPV), HBC, hepatitis B és C vírus fertőzéseket és egyéb szexuális úton terjedő betegségeket (STD), valamint a nem kívánt abortuszokat.

A beteg ellátása idegen országban – főleg amelyik nem EU-s állam, és ha nincs az érintett személynek az anyaországban rendezett munkaviszonya, betegbiztosítása – rendkívül nehéz, körülményes, bár bizonyos ellátásokat ma már nemzetközi protokoll előír.

Segítségnyújtás az emberkereskedelem áldozatainak¹⁰

Az Európai Tanács 2008-as egyezménye részletesen előírja az ember­kereskedelem áldozatainak nyújtandó segítség fontosabb területeit: „(1) A Felek meghozzák azokat a jogalkotási vagy egyéb intézkedéseket, melyek segítséget nyújtanak az áldozatok fizikai, pszichológiai és szo­ciális felépüléséhez:" létfenntartáshoz, lakhatáshoz, sürgősségi orvosi ellátáshoz, fordítási és tolmácsolási segítségnyújtáshoz, jogaik és ér­dekeik védelméhez, az elkövetők elleni büntetőeljáráshoz, a gyermekek védelméhez, menedékjogához, megfelelő egészségügyi ellátáshoz, oktatásához és biztonsághoz.

A megállapodás lehetőséget biztosít 30 napos felépülési időre és gondozáshoz való hozzáféréshez. Az ehhez szükséges tartózkodási engedély megadását a 14. cikkely szabályozza.

A romániai emberkereskedelem mutatószámai a legbeszédesebbek az áldozatok számát és státuszát illetően: 2005-ben hivatalosan 2.551 áldozat volt, köztük 366 gyermek. Az UNICEF szerint a statisztikai ada­tok csak „a jéghegy csúcsát" mutatják, hiszen a gyermekkereskedelmi ügyekben olykor maguk a szülők is cinkosok, így több esetben nem érkezik hivatalos bejelentés a hatóságokhoz. 2007-ben a gyermekvédel­mi hatóság és a Salvati Copii szervezet (a Save The Children romániai részlege) együttműködést kötött a hazatelepített, illetve emberkereske­delem áldozatává vált gyerekek ellátására. 2004-től 2006 végéig ebbe az intézményi ellátórendszerbe 661 gyerek került be, közülük 69-en a nemzetközi, 34-en a belföldi emberkereskedelem áldozatai, 558-an pedig különböző visszaélések és kihasználás szenvedő alanyai. A gyermekvé­delmi hatósághoz 2005-ben 773, külföldön kíséret nélkül talált gyerekről érkezett bejelentés, 318-at közülük hazatelepítettek. 2006-ban 375 gye­reket találtak kíséret nélkül, 190-et hoztak haza; 2007 első felében 188 elhagyott gyerekről érkezett bejelentés, 43-at repatriáltak.

Ellátó szervezetek

A nemzetközi megállapodások szerint vannak európai, régiós, és orszá­gos szervezetek, amelyek a prostitúció áldozatait látják el. Ezek lehetnek kormányzati és nem kormányzati civil szervezetek is, amelyek különböző szinten és különböző formában vesznek részt a primer, a szekunder és a tercier megelőzésben. Természetesen a legegyszerűbb lenne megelőzni a prostitúciós iparba kerülést, erre vannak nagyon jó hazai és külföldi oktatási módszerek.¹¹ A szekunder megelőzés a prostitúcióba kerültek megsegítése (egészségügyi, szociális, kommunikációs stb.) programok révén, és főleg az egyéb ártalom mérséklése (Harm Reduction Prog­ramok – HRP), amelyeknek célja az amúgy is súlyos következmények csökkentése pl. óvszer használata, védőoltás, drog távoltartás stb. révén. A tercier prevenció: rehabilitáció azok számára, akik segítséggel ki akarnak és tudnak lépni a prostitúcióból; krízis intervenció, menedék, biztonság, szociális ellátás, pszichés megtámogatás, oktatás, más szak­ma megtalálása, munkahely, vagyis teljes reintegráció a társadalomba.

Nemzetközi szervezetek, amelyek segítenek a megelőző tevé­kenységben, pl.: IOM, UNICEF, ILO, UNDAW, TAMPEP, AIDS and

Mobility, HABITAT, UNDP, Interpol. Régiós szervezetek: OSCE, ESCAP, ECOWAS, EUROPOL. Országos szervezetek: államonként változó hi­vatásos és civil szervezetek egyaránt.

Mi a helyzet a hazatérő magyar prostituáltakkal?

Ugyan a nemzetközi jog sok mindent előír, ám egy-két karitatív és civil szervezeten kívül Magyarország még nem nőtt fel e probléma meg­oldásához, pedig a környező országok már jó példát mutatnak.¹² Az Interpol évente 15-50 nőt szállít haza, de további sorsuk nem követhető, mert nincs felkészült rehabilitációs és reintegrációs team, amely napi rendszerességgel és nem alkalmi pályázatok programjában segítene ezen áldozatoknak, méghozzá nemzetközi standardok szerint. Nincs követéses vizsgálat és nincsenek megbízható mutatószámok. Bár a hazai prostituáltak mozgási terét, valamint az egészségügyi ellátásukat törvények szabályozzák, működésüket érvényes orvosi igazolással vé­gezhetik. Ezt a következő rendelet írja elő: 6/2005. (III. 23.) EüM rendelet, a prostituáltak részére kiadandó orvosi igazolásról szóló 41/1999. (IX. 8.) EüM rendelet módosításáról. Több változtatás közül lényeges, hogy csak negyedévenként írja elő a törvény a vizsgálatot – korábban havonta tar­tották szükségesnek (de túl drága volt) -, valamint a „(6) A (2) bekezdés b) pontja szerinti módosítás, hogy a vizsgálat négy testnyílásból levett minta vizsgálata útján történik."

Ajánlások, megoldások

• Jogi szabályozás: pl. európai jogharmonizáció keretén belül azonos törvényekkel (lásd Palermói Protokoll 2000, Brüsszeli Deklaráció 2005, és egyéb EU-s határozatok) a kizsákmányoltság helyzetén kellene hatékonyan változtatni.
• A felmerülő betegségek, főleg a HIV fertőzés terjedésének megaka­dályozása (ECDC, WHO, UNAIDS különböző ajánlásai felhaszná­lásával). A HIV/AIDS különösen a fiatal generációkra, a nőkre és a lányokra veszélyes. A HIV-re vonatkozólag az AIDS & Mobility – HIV/ AIDS Care & Supports for Migrants and Ethnic Minority ad ajánlá­sokat, de a kondom-használat mindenképpen elengedhetetlen a fertőzés megállításához.
• A nemzeti egészségügyi és szociális támogatáshoz való hozzáférés, valamint az ellátó és támogató szolgálatok javítása az áldozatok számára.
• Egészségnevelés, egészségügyi ellátás javítása, veszélyeztető magatartás csökkentése, pl. alkoholfogyasztás, játékautomata szen­vedély, kábítószerezés területén.
• Célzott egészségnevelés (az indító-, transz- és célországokban), a veszélyekre való felhívás korai időszakban, pl. álláskeresés vagy utazás előtt.
• Helyi egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés könnyítése, biztosí­tása.
• Egészségügyi személyzet szenzitív hozzáállásának hatékony javí­tása.
• Gyógyszerek elérhetőségének elősegítése.

Jegyzetek

1 Peter P. Hinks – John R. McKivigan – R. Owen Williams: Encyclopedia of antislavery and abolition. Westport, Conn. Greenwood Press, 2007. 186. o., editions: ISBN031333143X

2 The Protocol to Prevent, Suppress and Punish Trafficking in Persons, especially Women and Children. UN Convention against Transnational Organised Crime, Palermo, 2000. A dokumentumot 2003 végéig 117 ország írta alá.

3 David A. Feingold: „Think again Human trafficking", 2005. Sept/Oct. http:// preventhumantrafficking.org/reading/2008/7/30/think-again-human-trafficking-dr-david-a-feingold.html

4 „Free the slaves education pack. Slavery in the 21st century". http://www. freetheslaves.net/Document.Doc?id=1

5 „Trafficking in Persons Report. Office to Monitor and Combat Trafficking in Persons", June 3, 2005. http://www.state.gov/g/tip/rls/tiprpt/2005/46606.htm

6 ILO Action against trafficking in human being. Geneva, HO, 2008. 3. old.

7 TAMPEP European Network for HIV/STI Prevention and Health Promotion among Migrant Sex Workers nemzetközi szervezet 2009-es felmérése, melyben az európai tagállamok (26) egy-egy szervezete vett részt.

8 TAMPEP magyarországi képviselője a Sex Educatio Alapítvány. Forrai Judit – Csépe Péter: „HUNGARY: Sex work policies". In: Sex work migration health. Eds.: Maria Cristina Boidi, Faika A El-Nagashi, Bernadette Karner, Amsterdam, TAMPEP International Foundation, 2009. 93-95.

9 Cathy Zimmerman, PhD, Mazeda Hossain, MSc, Katherine Yun, MD, Vasil Gajdadziev, MD, Natalia Guzun, MSc, Maria Tchomarova, MA, Rosa Angela Ciarrocchi, MA, Anna Johansson, BA, Anna Kefurtova, BA, Stefania Scodanibbio, MSc, Maria Nenette Motus, MD, Brenda Roche, PhD, Linda Morison, MA, and Charlotte Watts, PhD: The Health of Trafficked Women: „A Survey of Women Entering Posttrafficking Services in Europe". American Journal of Public Health, 2008 January, 98(1), 55-59.

10 Az Európa Tanács Egyezménye az emberkereskedelem elleni fellépésről. Council of Europe Treaty Series – No.197.

11 Forrai J.: Ne dőlj be! Emberkereskedelem, szexuális erőszak megelőzését célzó középiskolai oktatási program. Budapest, 2004, második átdolgozott kiadás. 59. old. Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) ISBN 92-9068-211-6.

12 Forrai J.: „Hungary". In: A united Europe a shared concern HIV and population mobility in an enlarged European Union. AIDS and Mobility NIGZ, Amsterdam, 2006. 45-53.

A fiatal történész-szociológus első önálló kötete hiánypótló a rendszer­váltás utáni magyar társadalomtudományi irodalomban. Témája egy mostanában nem túl népszerű kérdés, nevezetesen: az ipari munkásság helyzete a hatvanas évektől a rendszerváltásig. A szerző komparatív megközelítést alkalmaz, a győri Rába-gyárban és a jénai Zeiss-művekben általa készített interjúk, és a vonatkozó levéltári anyag alapján. Ezáltal a könyv nem csak a magyar rendszerváltásról, és a megelőző két-három évtizedről ad részletes elemzést a munkásság perspektívájából nézve, hanem az NDK munkáspolitikájáról, illetve a két rendszer közötti politikai és mindennapi különbségekről is képet kapunk. Ha valaki esetleg véletlenszerűen belelapozna a könyv közepébe, azt hihetné, hogy egy mikrotörténelmi elemzésről van szó, amely csak a szűk értelemben vett szakmabeliek (és esetleg az érintettek) érdeklődésére tarthat számot. Az igazság azonban az, hogy a kötet egy meglehetősen ambiciózus, magas szintű általánosításra törekvő társadalomelméleti mű is egyben, amely­nek célja az államszocialista rendszerek karakterének átfogó jellemzése. A könyv elején tisztán megfogalmazott teoretikus célkitűzések azok, amelyek igazán izgalmas olvasmánnyá teszik Bartha Eszter művét, és amelyek miatt feszességét megőrzi, és nem vész el öncélúan a részletek vagy a statisztikai adatok útvesztőjében. A szerző szándéka egyrészt az E. P. Thompson híres könyve (Az angol munkásosztály születése) által megtestesített munkástörténet-írás hagyományának alkalmazása illetve folytatása kelet-európai kontextusban, másrészt elméletileg is hozzájá­rulni az államszocialista rendszerek jellegéről folyó – gyakran erősen ideologikus és empirikusan „aluldeterminált" – vitákhoz.

A szerző már az előszóban megfogalmazza két alapvető tézisét, ame­lyeket bőséges tényanyag bemutatásával támaszt alá. Az első tézis tulaj­donképpen a rendszer legitimáció-vesztésével, majd bukásával kapcso­latos: mivel az államszocialista rendszerek egész történetük során „balra" zártak maradtak, azaz soha nem engedtek teret a rendszer baloldali, önigazgatói-közösségi, emancipatorikus kritikájának, ezért legitimációs igényüket csak az opportunista és végső soron gazdaságilag és szoci­álpszichológiaiig egyaránt fönntarthatatlan „lekenyerezési" politikával oldhatták meg. Ez megnyilvánult az általános gazdaságpolitikától kezdve (fogyasztásbővítés, a munkásosztály béreinek többé-kevésbé folyamatos emelése szerkezetváltás nélkül, vagy a gazdaság demokratizálása nélkül) a kultúrpolitika kétarcúságáig (a magaskultúrához való hozzáférés dina­mikus kibővítése, de ennek célja nem a társadalom általános fölemelése, aktív ágensként való bevonása a döntéshozatalba, hanem a depolitizálás, a politikai szférán kívüli „lekötése" a társadalomnak). Ennek végül fatális következményei voltak, nem pusztán a külső eladósodás fedezhetetlen költségei miatt, hanem a rendszer legitimációs bázisára nézve is: a „lekenyerezési" politika miatt a társadalom, és különösen a kiemelten kezelt ipari munkásosztály identitásának és a rendszerrel szemben meg­fogalmazott elvárásainak súlypontja egyre inkább a fogyasztás területére tolódott. A „szocializmus" sikerének fő kritériumává az lett, hogyan teljesít a rendszer a nyugati (a magyar esetben az osztrák, a keletnémet esetben a nyugatnémet) kapitalizmus „fogyasztói csodájához" képest. Ebben a versenyben mind a kádári Magyarország, mind az NDK szükségszerűen alulmaradt. Ezért amikor a rendszer válsága nyilvánvalóvá vált, az épp a rendszer által kialakított ahistorikus és apolitikus („nézzük csak meg Ausztriát", ha ott kapitalizmus van és így élnek, nyilván itt is ugyanígy lesz stb.) fogyasztói igények, és a Magyarországon ehhez még társuló, a magánszektor terjeszkedésével összekapcsolódó lopakodó individuali­zálódásnak köszönhetően, a munkásosztály jelentős része tárt karokkal, vagy mindenesetre különösebb aggodalom nélkül várta a kapitalizmus restaurációját. Ennek megvalósításában pedig – tegyük hozzá: az ő esetükben jóval kevésbé naivabb attitűdök miatt – bizton számíthattak a rendszerváltó „reformerek", különösen a párton belüli reformközgazdászok készséges együttműködésére. Ehhez még hozzátehetjük: nem kellett sok idő, hogy az ahistorikus, a kelet-európai régió történelmi fejlődésének sajátosságait kifejezetten ignoráló csodavárás átcsapjon a bűnbakkereső ressentiment-be, ami egészen a mai napig tart.

A „lekenyerezési" politika szociálpszichológiai hatásai egyben átvezet­nek a könyv második fő téziséhez: ez pedig a munkásosztály rendszeren belüli helyzetével kapcsolatos. A szerző szerint ugyanis „a munkásosz­tály az államszocializmusban ha nem is uralkodott, de nagyobb súllyal tudta befolyásolni a politikai döntéshozatalt, mint a rendszerváltozás utáni kelet-európai újkapitalista rezsimekben". (26. old.) Ezzel egyben a kötet implicit kritikáját adja mind az államkapitalizmus-elméleteknek, mind pedig a totalitarizmus-elméleteknek: az a komplex intézményes valóság, amelyet a könyvben részletesen megfigyelhetünk, nem felel meg sem egy kapitalista vállalat működésének, sem pedig egy „totális", a társadalmi érdekek sokféleségét teljes mértékben ignoráló, mindenható állam világának.

A könyv fő konklúziója tulajdonképpen az, hogy az államszocialista rezsimeknek nem sikerült megszüntetnie Kelet-Európa több évszázados történelmi lemaradását és kirekesztését Nyugat-Európából. A rendszer­váltás pedig, szemben a rendkívül naiv (vagy a későbbi komprádor-elit esetében talán tudatosan félrevezető) „európaizációs" elképzelésekkel, Kelet-Európa „normális" periféria-pozíciójának visszaállását jelentette, jelentős részben semmissé téve az „utolérő fejlődés" évtizedeinek erő­feszítéseit.

A bevezetőt követően a szerző specifikálja azokat az elméleti és mód­szertani kereteket, amelyeket a munkástörténet-írásnál követendőnek tart. Itt elsősorban a már említett E. P. Thompson nagy műve a követendő példa, átvéve annak a kultúra iránti érzékenységét és a determinista osztályhelyzet-osztálytudat fölfogás elutasítását. Másrészt elkerüli a nyolcvanas évek után kialakult posztmodern diskurzus csapdáját is, amely mérhetetlen pluralizmusában és toleranciájában egy kategóriát általában mégis gondosan szuppresszál, nevezetesen az osztály-megha­tározottságot. A szerző kutatásaiból is egyértelműen látszik, hogy az osz­tályfogalomnak igenis van relevanciája és nélküle lehetetlen egy társada­lomtörténeti folyamat végigkísérése, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy minden történelmi helyzetben az osztály-hovatartozás a meghatározó identitásképző és cselekvésvezérlő elem az egyének viselkedésénél. Ami a módszertant illeti, a mű fő vezérlőelve a „kiterjesztett esettanulmány", amelynek lényege, hogy a mikrokörnyezet tanulmányozásánál mindvégig arra törekszik, hogy a leírt „mikrotörténéseket" összekapcsolja a globális trendekkel, a makroszinten zajló változásokkal.

A könyv öt részre tagolódik. Az első rész („Az államszocializmus Kelet-Európában") tartalmazza a már ismertetett módszertani és elméleti beve­zetést, a kelet-európai történelmi fejlődés sajátosságainak bemutatását és a könyv kiindulópontjaként szolgáló baloldali rendszerkritika fölvázolá­sát. A szerző a sztálinizmus ellen kitört forradalmak utáni rezsimeket mint „jóléti diktatúrákat" avagy „munkásállamokat" jellemzi. Véleménye szerint tehát téves mind a Szelényi-Konrád-féle tézis az értelmiség osztályural­máról (a könyv címe természetesen utalás Szelényiék művére), mind az államkapitalizmus-elméletek fölfogása a munkásosztály lényegében kapitalista jellegű alávetéséről, mind pedig a totalitarizmus-elméletek differenciálatlan elképzelése a mindenható államról. A munkásság ezek­ben az államokban a sztálinizmust követően bizonyos értelemben igenis privilegizált helyzetben volt: ez a privilegizáltság nem jelentette azt, hogy uralkodott volna, vagy azt, hogy valóban rendelkezett volna a termelő­eszközök, a társadalmi újratermelés folyamata fölött; azt viszont igen, hogy az állampárt bár antidemokratikus módon, de folyamatosan egyfajta alkudozást, vagy inkább óvatos neutralizálási-jóléti politikát kellett, hogy folytasson a rendszer legfontosabb legitimációs hivatkozását jelentő tár­sadalmi csoport, a munkásosztály vonatkozásában. Bár Magyarországon (az NDK-ban kevésbé) folytak viták az üzemi demokrácia, azaz a termelői önigazgatás kiszélesítéséről, az állampárt soha nem merte ezt az utat választani, így maradt az, amit a Rába igazgatója, Horváth Ede explicite is megfogalmazott: „Az embereket két dolog érdekli: legyen tisztességes munkájuk és legyenek megfizetve."

A könyv második részével kezdődik el a konkrét történeti vizsgálódás, amelynek kiindulópontja a hatvanas években beindított gazdasági reform. (E rész- csakúgy, mint a harmadik és negyedik rész – egyik fele a ma­gyarországi, a másik a keletnémet viszonyokat követi nyomon.) A reform Magyarországon elsősorban a decentralizációt, a vállalati önállóság kiter­jesztését, a piaci (vagy kvázi-piaci) iniciatívák bevezetését, majd egy idő után a magánszektor engedélyezését jelentette. Kelet-Németországban Ulbricht (szemben az óvatos, a reformerek és a „dogmatikusok" között taktikázó Kádárral) teljesen elkötelezte magát a reformtervek mellett, itt azonban ez kevésbé jelentett piacosítást és decentralizációt, sokkal inkább központilag megtervezett, koncentrált, a kivitelt növelni próbáló nagyberuházásokat. A koncepció az volt, hogy az exporttöbbletek meg­szerzésével válik majd később lehetővé az életszínvonal növelése. A két eltérő gazdaságpolitika más típusú következményekkel bírt a munkások hétköznapi életében és ez meglátszott a rendszerhez való viszonyulá­sukon is. Míg Magyarországon a munkások elsősorban a piacosítás miatt azonnal megjelenő polarizáció, a magánszektorból (elsősorban a mezőgazdaságból) profitálni tudó „újgazdagok" miatt panaszkodtak, addig az NDK-ban az exporttervek teljesíthetetlensége, az irreális célkitűzések okozta káosz miatt. Magyarországon 1968-tól emellett konfliktusok figyelhetők meg a munkásosztály különböző csoportjai, el­sősorban a városi és a bejáró (valamilyen formában a mezőgazdaságból is profitáló) munkások között. Ugyanakkor az újgazdagok megjelenése vagy az erősödő társadalmi egyenlőtlenségek miatti panaszokból, illetve a panaszok meglehetősen nyílt és őszinte megfogalmazásából ekkor még egyértelműen az látszik, hogy a magyarországi munkások egyrészt még „hittek" a rendszerben (vagy legalábbis nem fordultak vele teljesen szembe), másrészt készek voltak a párbeszédre, sőt igényelték is azt. Ebben az időszakban a párt is kiemelt figyelemmel fordult a munkások panaszai felé, az 1970-es évektől kezdve azonban a „dogmatikusok" fölülkerekedésével (101. o.) a párbeszédre való készség fokozatosan megszűnt ezen az oldalon. A „kapitalizálódással" szemben voltak ellenérzések a munkásság részéről, azonban mivel ennek kritikája (elméletben és gyakorlatban) csak közösségi-önigazgatói alapon lett volna lehetséges – márpedig ebben az irányban a rendszer zárt volt -, ezért maradt a párbeszéd befagyasztása és a „jóléti" politika egyoldalú, antidemokratikus folytatása, ami viszont tovább fokozta a rendszer legitimációs és gazdasági erózióját, végül megsemmisítve politikai és gazdasági bázisát.

Az általában jóval represszívebb politikai klíma jellemezte Kelet-Né­metországban is megfigyelhető volt egyfajta nyitás, a munkásosztály vé­leményére való fokozott odafigyelés a hatvanas években, aminek aztán a Honecker-éra vetett véget. Bár, mint említettük, a reformok itt egész mást jelentettek, itt is ugyanúgy megfigyelhető egyfajta reformellenes attitűd a munkások körében, ami azonban – ekkor még – egyáltalán nem tartalmazott kapitalista irányultságú „vágyakat", sőt, tipikusan a rendszer antidemokratikus, azaz végső soron antiszocialista jellegét célozták meg. Az NDK-ban a reformkorszak Honecker hatalomra kerülésével véget ért, ami egyszerre jelentette az ambiciózus export-orientált tervek visszafo­gását, a munkásosztály béreinek megemelését (különösebb gazdaság­politikai koncepció nélkül), a társadalmi párbeszéd befagyasztását és a represszió fölerősítését.

A harmadik rész („A munkások a jóléti diktatúrákban") a reformkorszak utáni „néma kompromisszum" időszakát fogja át. Ekkor a párt mindkét országban föladta korábbi tétova próbálkozásait az esetleges demok­ratizálás irányában és az életszínvonal emelésével próbálta megőrizni legitimitását. Ez a „jóléti diktatúrák" klasszikus időszaka. Magyarországon a hetvenes évek életszínvonal-emelkedésében jelentősebb szerepet ját­szottak a magánkezdeményezések, mint az NDK-ban. Számos konkrét eset leírásánál láthatjuk, hogy pl. a munkásság egy alcsoportja, a be­járók, hogyan tudták kihasználni a mezőgazdaságban (és korlátozottan az állami iparon belül is) engedélyezett magánszektor lehetőségeit. Az életszínvonal statisztikai emelkedése részben tehát megtévesztő, ugyan­is elsősorban nem az állami szektor béreinek emelkedéséből adódott, hanem a különmunka vállalásából, a „fusizásból" és általában az indivi­duális-informális érdekérvényesítés különböző módjaiból.

Az NDK-ban az életszínvonal-emelő társadalompolitika központosítot­tabb volt és lényegében a munkásosztály béreinek állandó emelésére épült. Emellett a fogyasztói ellátást is javítani próbálták, de a krónikus áruhiányt nem sikerült megszüntetni. Ugyanakkor itt nem játszott szinte semmilyen szerepet a magánszektor kibővítése.

A munkások a „fogyasztói" attitűdök terjedésével egyre inkább a nyu­gati életszínvonallal (illetve az arról alkotott elképzeléseikkel és részleges információikkal) kezdték el összehasonlítani a rendszer teljesítményét. Az ennek kapcsán föllépő és egyre erősödő elégedetlenség Magyar­országon vált hamarabb észlelhetővé, míg az NDK-ban a represszív politikai légkör miatt csak a rendszer utolsó hónapjaiban tört felszínre. A keletnémet társadalomban a magánkezdeményezések elfojtása és a nivelláló bérpolitika miatt kevésbé beszélhetünk az egyenlőtlenségek erősödéséről. Aminek itt (ti. az NDK-ban) demoralizáló hatása volt, az egyrészt a nyugatnémet jólét közelsége, másrészt a fogyasztási szféra hierarchikus strukturáltsága (magyarán az, hogy kik férhettek hozzá a nyugati és luxustermékekhez).

Az általános életszínvonal-emelési politika mellett az állampárt más engedményekkel is megpróbálkozott, elsősorban a kultúrpolitika terü­letén. Itt is elmondható az, hogy miközben a hozzáférés a színvonalas magaskultúrához nagymértékben kibővült – ami jelentős egalitárius előrelépésnek tekinthető -, másrészt, ellentétben a háború előtti (nem­állami, „szubaltern") munkásmozgalmi kultúrával, a kultúrpolitika célja és eredménye nem a munkásosztály öntudatának, politikai aktivitásának kialakítása volt, hanem épp ellenkezőleg, a társadalom depolitizálása. Ugyanakkor a munkásokkal készített interjúkból az is kiderül, hogy habár a brigádmozgalom és a munkásművelődés nem tette számukra lehetővé a társadalmi döntésekbe való aktív beleszólást, de mégis közösségi és kulturális élményt adott, amelynek a rendszerváltást követő hirtelen elvesztését sokan jelölték meg a „szocializmus" és az új kapitalista rend­szer közötti alapvető különbségek egyikeként.

Összességében tehát a munkásosztály emancipációjában jelentős eredményekről is beszélhetünk, amennyiben az egyéni felemelkedés lehetőségei jobbá váltak, mint valaha a kelet-európai történelemben – a munkásosztály egészét azonban kirekesztették a politikai hatalomból. A társadalmi emancipáció tehát lényegében nem történt meg. Az elért emancipációs eredmények minden valószínűség szerint jóval nagyobbak voltak, mint ami Kelet-Európa „hagyományos", a világkapitalizmuson belüli pozíciójában elérhető lett volna: azonban az államszocialista rend­szerek egyrészt beleütköztek a meglévő elmaradott társadalmi struktúra korlátaiba (272. o.), másrészt már csak azért sem tudták meghaladni ezeket, mert a társadalmi, participatórikus emancipáció folyamatait mindvégig gondosan elfojtották.

A negyedik rész („A munkások és a hatalom") tulajdonképpen a tel­jes delegitimáció folyamatát követi végig. A munkásosztály nagy része 1989-re készen állt a többpártrendszer és a kapitalizmus restaurációjára, amelynek tényleges következményeit azonban – ma már kimondhatjuk – teljesen tévesen mérte föl. Csak elvétve jelentek meg olyan vélemények, amelyek az államszocialista rendszer demokratizálásában, valamiféle demokratikus szocializmusban reménykedtek, illetve azt preferálták volna – ehelyett többnyire az „olyanok leszünk mint Ausztria" attitűdök voltak uralkodók. Kelet-Németországban ehhez még hozzájött a SED [az állampárt] represszív, dogmatikus politikai vezetése, amely teljes joggal váltotta ki a társadalom nagy részének elutasítását és utálatát, ami 1989-ben szinte minden előzmény nélkül tört a felszínre, ahogy egyre többen megérezték, a rendszer társadalmi bázisa – nem létezik.

Az ötödik részben („A munkásállam vége az NDK-ban és Magyar­országon") a „munkásállamok" dezintegrációjának rövid történetét és a korábban már ismertetett elméleti következtetéseket olvashatjuk. A fogyasztásorientált legitimáció modellje a nyolcvanas évek végére össze­roppant, mert egyrészt nem bírta sem a gazdasági, sem a pszichológiai versenyt a Nyugattal szemben, másrészt az individualisztikus-fogyasztói beállítódás elterjedése szükségszerűen összeütközött a továbbra is fönntartott represszív politikai struktúrával. A rendszer sikeresen meg­akadályozta egy erős munkásellenzék kialakulását, azonban a választott politikával fokozatosan megsemmisítette saját társadalmi bázisát is. Így amikor a politikai vezetés egy része a kapitalizmus restaurációja felé fordult, gyakorlatilag senki sem maradt, aki fölemelte volna a kezét, hogy megvédje az októberi forradalom által létrejött társadalmi rendszert. Az államszocialista rendszerek „fogyasztói" fordulata tehát tulajdonképpen egyenesen vezetett az államszocializmus bukásához. Lényeges elem ter­mészetesen a régió történelmi elmaradottsága, ami miatt a Nyugattal való verseny eleve kudarcra volt ítélve. Végső soron tehát azt mondhatjuk: az államszocialista rendszerek történetének legfontosabb, legdöntőbb összefüggése bizonyos értelemben nem ezeknek a rendszereknek a specifikumaiból (a „szocializmusból") következett, hanem a régió több évszázados történelmi múltjából, amelyet az erőltetett modernizációnak sem sikerült meghaladnia.

Végezetül néhány megjegyzés a könyv elméleti teljesítményéről. Vé­leményünk szerint a kötet színvonalasan mutatja be az ipari munkásság speciális szociológiai és hatalmi helyzetét az államszocialista rendsze­reken belül, illetve azt, hogyan következett ebből a speciális helyzetből a különböző gazdasági reformokkal való próbálkozás, majd hogyan alakult ki az önmagát aláaknázó diktatórikus-jóléti politika gyakorlata. Mindeközben a könyv (nem teljesen explicit) kritikáját adja mind az államkapitalizmus-elméleteknek, mind pedig a liberális totalitarizmus-el­méletnek. Bár a szerző könyve elején leszögezi, hogy az államszocialista rendszerek karakterével kapcsolatos vitába nem akar részletesen be­lemenni, talán annyit megjegyezhetünk, hogy a könyv tényanyagának bázisán ez sem lett volna lehetetlen: a párt és a munkásság közötti bonyolult és részletesen bemutatott hatalmi viszony jól láthatóan nem felel meg sem a tőkés-bérmunkás viszonynak, sem pedig a „totális" ál­lam és jogfosztott alattvalói viszonyának. Ezzel kapcsolatban akár arra is lett volna lehetőség, hogy részletesebb módon is megfogalmazza a szerző, miért tartja tévesnek az előbbi elméleteket és hogyan határozná meg ő a rendszer alapkarakterét. Összességében azonban csak megis­mételhetjük a recenzió elején már elmondottakat: témájában és elméleti kifinomultságában is úttörő könyvről beszélhetünk, mind ami a magyar nyelvű munkástörténet-írást illeti, mind pedig az államszocialista rendszer általános kutatásának területét, és a könyv további történeti-szociológiai kutatások alapjául szolgálhat.

Az írás a döntéshozók és a döntések ellen lázadók magatartásának összefüggéseit, szerves kapcsolatát vizsgálja. Az elemzésben néhány korábbi – részben az Eszméletben megjelent – felvetését fűzi gondolatilag egybe a szerző.

„a langyosokat kiköpi az Isten"

Élt egyszer Athénben egy bölcs, akit Szókratésznek hívtak. Volt annak egy felesége. Sőt, Szókratész annyira bölcs volt, hogy a hagyomány szerint nem csak egy, hanem két felesége is volt. Az egyik feleségét úgy hívták, hogy Xantippe. Ez a Xantippe igen házsártos, ordibálós asszony hírében állott. Egy anekdota szerint Xantippe minden nap kért élelemre pénzt Szókratésztől, hogy a család enni tudjon, de Szókratésznek mindig bölcs dolgokon járt az esze, és nem hallotta meg Xantippe szavát. Ezért Xantippe kissé hangosabban megismételte a kérését. Azután kissé még hangosabban megismételte a kérését. Azután kissé még hangosabban megismételte a kérését. Azután kissé még hangosabban megismételte a kérését. Azután – mivel más nem jutott eszébe, hogy miként óvja meg a családot az éhhaláltól – kissé még ennél is hangosabban megismételte a kérését. Ez a kérés már olyan hangos volt, hogy a szomszédok is meg­hallották. Így támadt Xantippének házsártos, ordibálós asszony híre. Az anekdota végkövetkeztetése: „A Szókratészek csinálják a Xantippéket".

I.

Számosan fölfigyeltek arra, hogy az őserdők kiirtása megbontja a földi klíma egyensúlyát. Veszélyezteti az emberi élethez szükséges éghajlatot. Ezért azzal a kéréssel fordultak az illetékesekhez, hogy hagyják abba, illetve akadályozzák meg az erdők kivágását.

Számosan fölfigyeltek arra, hogy a gyárkémények füstje üvegházhatást idéz elő. Az ipar széndioxid-kibocsátása globális környezeti katasztró­fához vezet. Ezért azzal a kéréssel fordultak az illetékesekhez, hogy csökkentsék, illetve csökkentessék a légkör ipari szennyezését.

Stb.

Sokan aggodalmukat fejezik ki az emberiség jövőjéért. Felhívásokat intéznek az illetékesekhez a Föld megmentéséért. Felhívásokat intéznek az emberiség megmentéséért.

Az illetékesek nem hallják ezeket a kéréseket, felhívásokat. Vagy hallják, de egyelőre elhalasztják a Föld megmentését. Elhalasztják az emberiség megmentését. (Az egyik megfogalmazás szerint az emberiség utáni időkre napolják el a Föld megmentését.)

II.

Sokan fölfigyeltek arra, hogy a volt gyarmatokon naponta tízezrek (egyes adatok szerint százezrek) halnak éhen.

A civilizált világ számára nem volna ezzel semmi gond, ha a haldok­lás csendben történne. Akkor a haldoklók látványa legfeljebb a Híradók anyagait színesítené. Azonban az éhhalálra ítéltek közül mind többen menekülőre fogják, és megpróbálnak önhatalmúlag a civilizált országok­ba tódulni: a volt gyarmattartók és kapcsolt részeik (így az Európai Unió) országaiban megtelepedni.

Sokan aggodalmukat fejezik ki az Európára zúduló várható inváziójuk miatt. Arra szólítanak föl, hogy a gazdag országok rendezzék a volt gyarmati népek élethelyzetét. (Vö. „Gazdagok és szegények I. " Eszmélet 64.) Ötletekkel állnak elő, hogy miképpen lehetne helyben biztosítani e népek megélhetését.

Az illetékesek nem hallják ezeket a kéréseket, felhívásokat. Vagy hall­ják, de a gyarmati népeket nem tartják annyira veszélyesnek, hogy – az alkalmi segélyezésnél nagyobb súlyú – érdemi megoldásokra szánnák el magukat.

III.

Számosan fölfigyeltek arra, hogy a civilizált országokban állandó prob­léma a jelentős munkanélküliség, miközben kihasználatlan termelési kapacitások vannak.

Sokan nem jutnak elég élelemhez, ezért szívesen megművelnének parlagon hagyott földeket, de nem tehetik, mert ezek a földek magántu­lajdonban vannak.

Számosan – hogy jövedelemhez jussanak – saját kockázatukra tovább­ra is termelni szeretnének a bezárásra ítélt üzemekben, de nem tehetik, mert az üzem tulajdonosa nem engedi. Hiába van számos példa arra, hogy a dolgozóknak akkor is megérheti termelni, amikor a tulajdonosnak már nem, az állami-jogi szabályozás a döntést kizárólagosan a tulajdonos kezébe adja.

Stb.

Sokan aggodalmukat fejezik ki a társadalmi nyugalom ilyen veszélyez­tetése miatt. Rámutatnak, hogy a létfenntartási feltételek hiánya növekvő számú rétegeket ösztönöz erőszakos jövedelemszerzésre. Arra hívják fel a figyelmet, hogy a társadalmi robbanás megelőzése, elkerülése érdeké­ben az egész lakosság számára biztosítani kell, hogy gondoskodhasson a megélhetéséről.

Az illetékesek nem hallják ezeket a kéréseket, felhívásokat. Vagy hallják, de a problémát nem tekintik annyira fontosnak, hogy komolyan szembenéznének vele.

IV.

Az embereket sok különböző szempontból lehet csoportosítani. A fenti korkérdések (a Glóbusz pusztulása, gazdasági- és klímamenekültek, munkanélküliség) vonatkozásában az egyének két típusba, osztályba sorolhatók annak alapján, hogy az illetőnek van-e érdemi beleszólása a fenti konfliktusok megoldásába, vagy nincs. Lényegileg befolyásolhatja-e az ő döntése „a Föld megmentését"? Lényegileg befolyásolhatja-e az ő döntése a gyarmati bennszülöttek (vagy ami végső fokon ugyanaz, Eu­rópa és a nyugati kultúra) megmentését? Lényegileg befolyásolhatja-e az ő döntése „parlagon heverő" munkaerő és „parlagon heverő" tulajdon egymásra találását, egyesítését?

Aki ezeket a kérdéseket lényegileg befolyásolhatja, annál van az ér­demi döntés joga. A többieket legfeljebb a jus murmurandi, a morgás, a kritika, az ellenvélemény kinyilvánításának joga illeti meg. Az ellenvéle­mény kinyilvánítása a halk kéréstől a hangos, sőt tettleges „ordibálásig" terjedő skálán mozog.

Egyeseknek módjában áll érdemi döntéseket hozni. A többi ember, aki nem dönthet érdemben, maximum „ordibálhat". Döntés és morgás (vagyis nemdöntés) alternatívájában nincs harmadik lehetőség. Objektíve mindenki vagy a döntéshozó vagy a morgó helyzetében van.

Az anekdotában a döntés és cselekvés joga, lehetősége Szókratészé volt. Xantippének maradt az egyre erősödő „morgás".

V.

A mai világrend a kapitalizmus (a világkapitalizmus) rendszere.

Elképzelhető-e, hogy a kapitalizmus profittermelés nélkül működjön?

Elképzelhető-e profit gazdasági növekedés nélkül?

Elképzelhető-e a profitot hozó gazdasági növekedés természetrom­bolás nélkül?

Elképzelhető-e a profitot hozó gazdasági növekedés külső terjeszke­dés (gazdasági gyarmatosítás) nélkül?

Elképzelhető-e a profitot hozó gazdasági növekedés tulajdonnélküli bérmunkások nélkül?

A mai világrendben – az egyének közül – valószínűleg az amerikai elnöknek van a legnagyobb befolyásoló hatalma a világ folyamataira. Obama elnök az, aki – elvben – a legtöbbet tehetne a Föld megmentésé­ért, a bennszülöttek megmentéséért, a tulajdonnélküliek létbiztonságáért. A környezetvédők, az éhezők, a tulajdonnélküliek tényleges mozgástere, lehetősége csupán a morgás fokozása, erősítése.

Az Obama-funkciónak és a morgás-funkciónak nemcsak a jogköre, hatásköre különbözik, hanem a célja és irányultsága is. A tapasztalatok szerint Obama a mai világrend alkalmazottjaként és alkalmazójaként cselekszik. Az Obama-funkció a fennálló rend képviselete, védelme. Feladata a rendszer stabilizálása, struktúrájának konzerválása. A morgás-funkció gyakorlói viszont változtatásokra törekszenek – ezekért morognak, morgolódnak.

Az Obama-funkció és a morgás-funkció logikája, értékrendje élesen elválik egymástól.

VI.

Az objektíve morgó helyzetben levők (azaz a döntési hatalomból kizártak) nagyon különböző módon élik meg ezt a pozíciót. Egy részük lényegé­ben elégedett a sorsával, és távol áll tőle a morgó szerep felvétele, a morgás-funkció gyakorlása („magánvaló morgó"). Másik részük ugyan elégedetlen az adott helyzettel, de önmaga nem szeretne dönteni: jó neki a megszokott (kiszolgáltatott, de csekély felelősséggel járó) morgolódó szerepkör. Viszont számosan vannak olyanok, akik a gyakorlati morgás álláspontjára helyezkednek, és céljaik megvalósításáért ilyen-olyan küzdelmekre hajlamosak. Ezek a küzdelmek az elméleti kritikáktól, a szópárbajoktól a véres szembenállásokig, fegyveres akciókig igen széles skálán mozognak.

Az energikus, erőszakos morgás és a tényleges radikalizmus nem feltétlenül esik egybe. Közöttük nem a módszerek agresszív, „forradalmi", illetve békésebb, „langyosabb" jellege a vízválasztó. Nem minden látvá­nyos, erőszakos akció sérelmes a támadott rendszerre. Sőt, bizonyos esetekben éppen a kormányzó politikusok vágyát, az alapstruktúra stabi­lizálását segítheti elő. (Például, amikor a szelídebb morgók megriadnak, és összezárnak a rendszer védelmében.) A tényleges (funkcionális) radi­kalizmus pedig a történelem során nem ritkán rejtett, kevésbé látványos eljárásokkal ért el eredményt, maradandó változtatásokat.

Korunk radikális morgóinak néhány főbb törekvése, követelése:

– a környezetpusztítás teljes leállítása,

– a gyarmati bennszülöttek életlehetőségének visszaadása,

– a tulajdonnélküliek számára termelési lehetőségek felszabadítása a tulajdoni korlátok leépítésével.

A radikális morgók követelései csak az adott világrenden kívül, annak meghaladásával, felszámolásával teljesíthetők. Az ipari környezetszennyezés állami betiltása, a gyarmati bennszülöttekkel szembeni teljes jóvátétel (vö.: „Eurafrika az eurafrikaiaké?" Eszmélet 82.), a tulajdonosi monopolhatalom jogi megszüntetése a jelenlegitől alapvetően eltérő rendet, más rendszert feltételez.

VII.

A jelenlegi világrend bővítetten termeli újra a morgó helyzetben levő sokaságot, ami komoly kihívás a fennálló rendszer (a rendszer stabili­tása) számára. A tulajdonosi döntéshozók és az ő érdekeiket képviselő (végső fokon az ő alkalmazásukban levő) politikai döntéshozók nem tudják (nem is akarják) azzal közömbösíteni a morgók harci késztetését, hogy felemelve őket magukhoz, rájuk is kiterjesztik a döntési jogosultsá­gokat – ennek ellentmond a rendszer. De azt lehetővé teszi, hogy harci hajlamukat a rendszer szempontjából semleges terepre tereljék. Olyan terepre, ahol anélkül adhatják ki harci energiáikat, hogy ez kockázatot jelentene magára a rendszerre. Ugyanakkor a küzdőknek megadja az aktivitás, a heroikus küzdelem megnyugtató és felemelő élményét. Ez a „küzdöttem is, meg nem is" forma az elméleti irodalomban az „áthelyezett küzdelem" megnevezést kapta.

Az áthelyezett küzdelem a bírálat irányát eltereli az alapstruktúráról. Hatására mást támadunk, mint ami az általunk célzott eredményhez vezethet:

– a konfliktusok bizonyos szereplőit a konfliktusokat előidéző rendszer helyett;

– kifejezéseket, kategóriákat a mögöttük levő tartalmak helyett;

– kisebb visszásságokat az alapvetőek helyett;

– a rendszer egyes részmegnyilvánulásait a rendszer egésze helyett;

– tüneteket az alapok helyett;

– felszíni jelenségeket a gyökereik helyett;

– egyes következményeket a kiváltó okok helyett;

– bizonyos eseményeket, tényeket a struktúra helyett.

VIII.

Az emberek jelentős részében van valamilyen jobbító szándék. Nem nézik közömbösen, tétlenül a bajokat, hanem tenni próbálnak ellenük. A jobbító szándék – spontán vagy tudatos módon – igen eltérő változtatá­si törekvésekben, programokban ölt testet. A különböző morgások – a szelíd bírálattól a fegyveres akcióig – ennek a cselekvési hajlamnak, késztetésnek a kifejeződései, megnyilvánulásai.

Persze, hogy szelektíven gyűjtöm a hulladékot. Erre van ráhatásom, erre van döntési lehetőségem. Ebben merül ki a környezetvédő ener­giám. Erre fecsérelem a környezetvédő energiámat. Úgy viselkedem, mintha valóban döntési pozícióban lennék. Úgy teszek, mintha rajtam, az én cselekedetemen múlna a Föld megmentése. Áthelyezem a kör­nyezetvédelmi küzdelmemet a strukturális kihívásról bizonyos könnyen elvégezhető feladatok, az alapproblémára nézve hatástalan gyógymódok területére.

A nagyobb hatású döntéseket csak az Obamák hozhatnák meg. De ők nem hoznak ilyen döntéseket (ld. klímavédelmi csúcskonferenciák).

Szelektíven gyűjtöm a hulladékot – és közben egy kissé szégyellem magam.

Persze, hogy pénzt utalok át az afrikai éhezők megsegítésére. Erre van döntési lehetőségem, hatásköröm. Erre futja a velük kapcsolatos emberbarátságom. Jótékony adakozásra fecsérelem a velük kapcsolatos emberbarátságomat.

Úgy viselkedem, mintha valóban döntési pozícióban lennék. Úgy teszek, mintha rajtam, az én cselekedetemen múlna az éhen halók megmentése. Áthelyezem a gyarmatosítás következményeivel szembeni elégedetlenségemet a strukturális kihívásról bizonyos könnyen elvé­gezhető feladatok, az alapproblémára nézve hatástalan gyógymódok területére. (Azt mégsem kezdeményezhetem, hogy telepítsük be őket Európa megműveletlen mezőgazdasági területeire!)

A nagyobb hatású döntéseket csak az Obamák hozhatnák meg. De ők nem hoznak ilyen döntéseket.

Pénzt utalok át az afrikai éhezők megsegítésére – és közben egy kissé szégyellem magam.

Persze, hogy adok alamizsnát a koldusoknak. Erre van döntési lehe­tőségem, hatásköröm. Erre futja az irántuk való emberbarátságom (vö.: „Mi legyen koldus Józsival?" Világszabadság 1. = http://vilagszabadsag. hu ) Erre fecsérelődik el a velük kapcsolatos emberbarátságom.

Úgy viselkedem, mintha valóban döntési pozícióban lennék. Úgy te­szek, mintha rajtam, az én cselekedetemen múlna a szegénység-kérdés megoldása. Áthelyezem a szociális küzdelmemet a strukturális kihívásról bizonyos könnyebben elvégezhető feladatok, az alapproblémára nézve hatástalan gyógymódok területére. (Azt mégsem kezdeményezhetem, hogy juttassák őket megélhetési tulajdonhoz!)

A nagyobb hatású döntéseket csak az Obamák hozhatnák meg – ha vállalnák a tőkerendszertől való függetlenedés kockázatát. De ők – ért­hető módon – nem hoznak ilyen döntéseket.

Alamizsnát adok a koldusoknak – és közben egy kissé szégyellem magam.

IX.

Rövid idézet egy internetes fórum vitájából.

– Egy ismert óriásplakát szövege: „Az éghajlatváltozás rajtad múlik. Tekerd le! Kapcsold ki! Hasznosítsd újra! Sétálj!" Hazudik a reklám! Le­tekertem, kikapcsoltam, újrahasznosítottam, sétáltam. Mégsem csökken a hőség. Más megoldást kell keresni! NEM RAJTAM MÚLIK AZ ÉGHAJ­LATVÁLTOZÁS!

– Igaza van a reklámnak, csak nem úgy, ahogy üzeni. Valóban rajtunk múlik az éghajlatváltozás. Azon múlik, hogy el tudjuk-e érni a nagy kör­nyezetrombolók megfegyelmezését szerte a világban. KAPCSOLD KI A NAGY KÖRNYEZETROMBOLÓKAT!

Az emberek jelentős részében van valamilyen jobbító szándék. Nem nézik közömbösen, tétlenül a bajokat, hanem tenni próbálnak ellenük.

Idejében kikapcsolom a fűtést. Lekapcsolom a fölöslegesen égő lámpát. Szelektíven gyűjtöm a hulladékot. Tiltakozom a bálnavadászat ellen.

Támogatom a „Mentsük meg az orangutánokat!" kezdeményezést.

Stb.

Ezeket cselekszem, és nem másokat. Mivel fontosnak tartom, azért cselekszem meg ezeket. Minden mással szemben ezeket a tetteket részesítem előnyben, min­den más rovására.

Amit megcselekszem, azt ítéltem minden másnál fontosabbnak. Azért cselekszem ezeket minden más helyett, mert ezeket tartom a legfonto­sabbaknak.

Döntésemben, feladatválasztásomban határozott állásfoglalás fejező­dik ki. Abban a dilemmában, hogy elsősorban a nagy környezetrombolók vagy a fölöslegesen égő lámpa kikapcsolására kell-e mindenekelőtt összpontosítani, az utóbbi mellett döntöttem. Ösztönös vagy tudatos választásaimban kifejeződik, hogy miként ítélem meg a kritikára, vál­toztatásra, jobbításra szoruló kérdések, területek fontossági sorrendjét, rangsorát. (Ezzel, és nem mással foglalkozom.) Kifejeződik továbbá, hogy milyennek látom a szükséges változtatás követendő irányát. (Ezt, és nem más utat, eszközt tartok a leginkább célravezetőnek, a célhoz leginkább elvezetőnek.)

Abban, hogy éppen miről beszélek (mi ellen, illetve minek az érdeké­ben tiltakozom), az fejeződik ki, hogy a kritikai vagy cselekvésbeli erőfe­szítés számára minek tulajdonítok elsőbbséget. Az fejeződik ki, hogy itt és most ezt, és nem valamilyen más témát, kritikai irányt és küzdelmet tartok a legaktuálisabbnak. (Vö.: „Egy rendszer megjavításának és meg­haladásának különbségéről ." Eszmélet 81.)

X.

Hibáztatom, támadom a bajokért

– a cigányokat és a zsidókat (gazdagot és szegényt egynek látva) a tőkés rendszer helyett – és egyáltalán nem szégyellem magam;

– a különböző faji megkülönböztetéseket, a rasszistákat a tőkés rend­szer helyett – és egyáltalán nem szégyellem magam;

– a bankokat a tőkerendszer helyett – és egyáltalán nem szégyellem magam;

– a külföldi (transznacionális-multinacionális) tőkét minden tőke helyett – és egyáltalán nem szégyellem magam;

– a hazai tőkéseket valamennyi tőkés helyett – és egyáltalán nem szégyellem magam.

Demonstrálok

– a kozmopolitizmus ellen az egész rendszer helyett – és egyáltalán nem szégyellem magam;

– a nacionalizmus ellen az egész rendszer helyett – és egyáltalán nem szégyellem magam;

– jelképek ellen az egész rendszer helyett – és egyáltalán nem szé­gyellem magam;

– jelképek tilalma ellen az egész rendszer helyett – és egyáltalán nem szégyellem magam;

– a neonácik ellen az egész rendszer helyett – és egyáltalán nem szégyellem magam;

– a kormány ellen a képviseleti parlamentarizmus egész rendszere helyett – és egyáltalán nem szégyellem magam.

XI.

1999-ben Bill Clinton utasítást adott Jugoszlávia bombázására. A magyar értelmiség egy része nyilatkozatban üdvözölte Milosevics megbüntetését. (Ld. NatO honlap = www.bal.hu 1999. április 10.) A magyar értelmiség másik része demonstrációkon tiltakozott. Egy „Adolf Clinton" kezdetű szórólap azon ironizált, hogy ha az elnök következetes, akkor az emberi jogok megsértése miatt az USA bombázását is elrendeli. (Az egyik de­monstráción egy Clinton-maszkos figura „Sajnálom, hogy gyilkos lettem" táblával a nyakában járkált.) A Humanista Mozgalom által szervezett tüntetés egyaránt irányult Milosevics és Clinton (a kis gyilkos és a nagy gyilkos) politikája ellen.

Az Egyesült Államok pénzzel és fegyverrel támogatta Irakot az Iránnal zajló háborúban. Irak azonban megpróbált önálló politikát folytatni. 2004-ben Bush elnök utasítást adott Szaddam Husszein megbüntetésére. A szövetséges NATO-tagok – nem kevés véráldozattal – megdöntötték a diktátor hatalmát. „A vér megújuló energia, az olaj viszont nem" – bukott ki az őszinteség egy amerikai politikusból Irak megszállása kapcsán.

Oszama bin Laden elhatározta, hogy a leigázott népek pártfogója lesz: a gyarmatosítók és megszállók ellen fog küzdeni. Az Egyesült Államok felfegyverezte Oszama bin Ladent az Afganisztánban tartózkodó szovjet katonaság elleni harcra. Miután ez a harc okafogyottá vált, bin Laden a korábbi támogatója ellen fordult és terrortámadást szervezett az Egyesült Államok megbüntetésére. Nem meglepő, hogy ez után vérdíjat tűztek ki a fejére.

A Szókratészek csinálják a Xantippéket. A szelídeket és az „ordibálókat", erőszakosakat egyaránt. A nagy gyilkosok csinálják a kis gyilkoso­kat. A nagy döntéshozók pedig – egy tömeggyilkos rendszer képvisele­tében – a kis gyilkosokat büntetik meg.

A Szókratészek csinálják a Xantippéket. Az „obamák" csinálják a bin Ladeneket. A süket-süketelő Obamák és az ordibáló médiasztár bin Ladenek ugyanannak a rendnek a katonái. Sőt, a bin Ladenek ennek a rendnek nemcsak haragos-haragvó, de édes gyermekei is. Alkalmat adnak arra, hogy a rendszer vétkeiről rájuk irányítsák át a figyelmet. Felkínálják a lehetőséget a rendszerrel való szembefordulás megszelídí­tésére. Segítenek áthelyezni a küzdelmet: a „kis gyilkosok" ellen fordítani a felháborodást.

XII.

Némely morgók a döntéshozókkal szemben szelíden viselkednek. A szelíd kis morgók elégedetlensége a hierarchikus döntési mechanizmus egyes következményei ellen irányul.

A szelíd kis morgók bírálják a kormányt, mert rossz döntéseket hoz. És legközelebb úgy szavaznak, hogy mások kerüljenek kormányra.

Ezzel legitimálják a nagy döntéshozókat. (Aki szavaz, az a fennálló világrend szabályai szerint viselkedik.) Aki szavaz, az támogatását adja a jelenlegi világrendre: egyúttal a világrendre is szavaz.

Némely morgók nem fogadják el a leosztott döntési jogköröket. Elutasítják, hogy fontos kérdésekben ők kimaradnak a döntésekből. Önhatalmúan felrúgják ezeket a törvényesnek mondott szabályokat. Indulatosan viselkednek a döntéshozók illetve a döntési monopóliumok iránt, és velük szemben önmagukat ruházzák fel döntési hatalommal. Nem riadnak vissza az agresszív, erőszakos cselekedetektől. Sőt, éppen ezekkel a látványos tettekkel próbálják elérni, hogy jobban odafigyeljenek az általuk képviselt ügyre.

Az indulatos kis morgók elégedetlensége a hierarchikus döntési me­chanizmusnak szintén csak bizonyos tünetei, illetve következményei ellen fordul.

A radikális morgók elégedetlensége elsődlegesen nem a döntéshozó­kat és egyes döntéseiket, hanem magát a rendszert és annak döntési mechanizmusát veszi célba. Kritikájuk a kiváltó okok, a hibásnak gondolt rendszer alapjai (mindenekelőtt anyagi-gazdasági alapjai) ellen irányul. Ők a nagy környezetrombolókat, a globális uralmi rendet (politikai és gaz­dasági gyarmatosítást), a tulajdonosi monopóliumok egész rendszerét bírálják-támadják. Viselkedésük a radikális elméleti kritikától a rendszer­tagadó cselekvésig (a „nem teszik, de tudják"-tól a „teszik, mert tudják"-ig) terjed. (Vö.: „Hogyan nem védelmezzük államunkat ." Eszmélet 79.)

Miért vált oly népszerűvé Romano Rácz Sándor – jórészt félreértelmezett – teóriája, a kívülállás kultúrája? Miért nem jó helyette az underclass vagy a hátrányos helyzet fogalma sem? -teszi fel a kérdést a szerző. Sok múlik egyes fogalmakon, hiszen ha a „kirekesztettség kultúrája" lenne a kiindulópont, akkor nem lehetne nem észrevenni, hogy az, amit kívülállás kultúráján értenek, valójában sajátos társadalmi-gazdasági helyzet eredménye, nem pedig fél évezred óta változatlan, nemzeti/etnikai jellemmvonás.

Bevezetés

Írásomban a cigány vagy roma kultúra egy lehetséges értelmezését pró­bálom vázolni. A tanulmány gondolata egy országos folyóirat internetes oldalán kibontakozott „romaintegráció-vita" néhány megállapítása kapcsán merült föl először, 2009 őszén. A vitában az ún. „cigánykérdés" kapcsán, a roma származású szerzőtől, Romano Rácz Sándortól származó „kívülál­lás kultúrája"¹ fogalom került előtérbe, melyet az egyik hozzászóló „bűvös igazságnak"² nevezett. E bűvös igazság azóta többször is előkerült, és nemcsak az a baj vele, hogy Romano eredeti meghatározása (erre ké­sőbb még visszatérek) eltűnt a fogalom jelentéséből, hanem az is, hogy szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az elmúlt évtizedek törté­neti, szociológiai, kulturális antropológiai stb. kutatásainak eredményeit.

A következőkben tehát a roma/cigány kultúra egy – reményeim sze­rint tudományosan megalapozott – értelmezési lehetőségét próbálom vázolni, egyes megállapításokkal polemizálva és sok szakirodalmi hivat­kozást használva. Ez utóbbival nem titkolt célom a „beletört a tudomány bicskája" jellegű dilettáns megközelítések³ finom, de határozott cáfolata.

A (cigány) kultúra meghatározása és más fogalmi nehézségek

Maga a „kultúra" a két-három legkomplikáltabb jelentésű szó közé sorol­ható az angol nyelvben,⁴ bármilyen meghatározása önkényesnek tűnhet, mégis szükséges meghatározni, hogy jelen írásban milyen értelemben szerepel. Mindenekelőtt külön kell választani az ún. „magaskultúrát" (a mindennapi szóhasználatban kultúrán főleg olyan „magasabb rendű" szellemi tevékenységeket értünk, mint például a festészet, zene, iroda­lom stb.) és az intézményesült nemzeti kultúrákat⁵ a mindennapi élet kultúrájától.

Ez utóbbit érdemes etnográfiai vagy antropológiai értelemben vett kultúra-fogalomnak nevezni, melynek „klasszikus" meghatározása Edward B. Tylortól származik, 1871-ből: „A kultúra vagy civilizáció, […] az a komplex egész, amely magába foglalja a tudást, a hitet, a művé­szetet, az erkölcsöt, a törvényt, a szokást és minden más képességet és sajátosságot, amelyre az ember, mint a társadalom tagja tesz szert."⁶ Ha axióma számunkra, hogy minden ember egy (vagy akár több) kultúra tagja, és a kultúrák közötti különbségekre keresünk magyarázatot, akkor tisztázni kell, hogy mi a kultúra feladata, szerepe. A modern kulturális antropológia egyik nagyhatású tudósa, Clifford Geertz szerint a kultúra jelentést hordozó szimbólumok szervezett rendszere, mely „nem csupán az emberi lét ékítménye, hanem – mint faji jellegének legfőbb alapja – annak lényeges feltétele".⁷

Bár számtalan kultúra-definíciót alkottak meg a kutatók Tylor óta, mindegyik azon alapult, hogy a kultúra alapvető funkciója az emberek különböző szükségleteinek kielégítése, ezáltal az élet biztonságának és folytonosságának garantálása.⁸ Emellett fontos a társadalomlélektani funkciója is, azaz egyfajta harmónia megteremtése és fenntartása az érintett közösség tagjai közt. A kultúra feladata tehát lényegében az alkalmazkodás folyamatának biztosítása.⁹

A kultúra (és a társadalom)¹⁰ nem egyszerű velejárója az emberi lé­tezésnek, hanem szükséges feltétele, melyet az emberek hoznak létre és – ha kell – át is alakítanak.¹¹ Ha tehát megpróbálunk megismerni, leírni és értelmezni egy kultúrát, akkor az adott társadalmat (meg)alkotó emberek – szükségleteikkel és viszonyaikkal együtt – lehetnek megfelelő kiindulópontjaink, hiszen „az ő szemszögükből nézve a kultúra jelensé­gei eszközök, létezésük fenntartásának, gazdagításának társadalmilag kimunkált eszközei".¹²

Az ilyen „eszközök" változatosságának és tartósságának vizsgálata során hasznosnak tűnik a kulturális ökológiai¹³ megközelítés, mely ki­emelt figyelmet szentel a társadalmak anyagi alapjainak, meghatározott környezethez való specifikus alkalmazkodási folyamatként értelmezve az emberi kultúrákat. Az 1960-as években jelentkező elméleti áramlat fontos eredményeket hozott a kulturális antropológiában, megcáfolva például olyan korábbi nézeteket, hogy a sivatagi „primitív" vadászok nem rendel­keznek gazdasági racionalitással és minden idejüket az élelemszerzésre fordítják.¹⁴ (Az ökológiai szempontokra később még visszatérek.)

A cigány közösségek (kulturális, nyelvi stb.) sokszínűsége szinte köz­helyszámba megy a különböző diskurzusokban. Paradox módon a külön­bözőség vált a cigányság egyik „közös" tulajdonságává (a sok masszívan homogenizáló sztereotípia¹⁵ mellett természetesen). A különbségek okai már nem igazán szerepelnek a „mainstream" diskurzusokban, annak ellenére, hogy „a cigányokat" semmilyen értelemben nem tekinthetjük egy népnek, nemzetnek vagy etnikumnak! Az Európa-, sőt világszerte megtalálható, „cigánynak mondott" emberek egy különböző nyelveken beszélő, eltérő identitású és kultúrájú közösségeket „külső hatásra" integráló, heterogén kategória tagjai. A kulturális sokszínűséggel¹⁶ és a külső besorolás vagy osztályozás (klasszifikáció)¹⁷ jelenségével már többen foglalkoztak, most nem térnék ki külön ezekre az – amúgy meg­kerülhetetlen – tényezőkre.

Röviden utalnom kell azonban az etnicitás (etnikum, etnikai csoport, etnikai identitás) kérdésére. Nemcsak azért, mert a cigányok hivatalosan is a 13 magyarországi etnikai és nemzeti kisebbség¹⁸ közé tartoznak, hanem azért, mert az „etnikum" meghatározása hat a cigányság meg­határozására is. Általánosságban elmondható, hogy minden társadalmi csoport létének egyik jellemzője, hogy igyekszik magát megkülönböztetni másoktól. Ebben a kontextusban jelenik meg az etnicitás fogalma, mely a hétköznapi nyelvhasználatban gyakorta mint „kisebbségi kérdés" jele­nik meg, a kulturális antropológiában azonban „olyan csoportok közötti viszonyokra vonatkozik, amelyek tagjai egymástól különbözőnek tartják magukat, és amely csoportok hierarchikusan rangsorolódhatnak egy társadalmon belül".¹⁹

Ez utóbbi megközelítés használhatóbbnak tűnik a különböző cigány vagy roma csoportokra, mint az a – Julian Bromlej szovjet etnológustól származó – definíció, mely a 70-es években került be a magyar nép­rajztudományba, és napjainkban is az alapját képezi az etnikum meg­határozásának a hétköznapi diskurzusokban. Bromlej szerint: „az etnosz [etnikum – B. M.] olyan történelmileg kialakult embertömegként hatá­rozható meg, amelynek közös, viszonylag állandó kultúrelemei (többek között nyelve) és pszichikai tulajdonságai vannak, ezenkívül egységük tudatos, és szintén tudatosan megkülönböztetik magukat minden hasonló formációtól".²⁰ Bromlej meghatározása a cigányok kapcsán („állandó kultúrelemek", „tudatos egység") kizárólag a modern konstrukcióként értelmezhető roma nemzetre alkalmazható. Ezt a statikus, a kulturális jellemzőket középpontba helyező etnikum-képet haladja meg az ún. konstruktivista irányzat, mely az „etnicitást" állandóan változó dinamikus jelenségként értelmezi.

Ebben a megközelítésben az etnikai identitás a társadalmi szervező­dés velejárója, nem pedig a „kultúra valamely ködös kifejeződése,"²¹ az etnikai csoportokról pedig nem érdemes úgy beszélni, mintha azok éles körvonalakkal rendelkező, belsőleg homogén valódi entitások, tartós kollektívák lennének. A hangsúly az etnicitás szituatív és kontextuális ka­rakterén van.²² Fontosnak tartom még megemlíteni a svéd antropológus, Thomas Eriksen megjegyzését, mely szerint az etnicitás akkor tűnik fel, amikor a kulturális különbségek valamiért relevánssá válnak a társadalmi interakciókban, ezért a társadalmi élet szintjén kell tanulmányozni, nem pedig a szimbolikus kultúra szintjén.²³

Az elméleti fejtegetések után még mindig nyitott a kérdés: kik tehát a cigányok? Az, akit valamilyen kritériumok alapján a nem-cigányok besorolnak a cigányok közé,²⁴ vagy az, aki cigány/roma identitású?²⁵ Az elméleti vitákat²⁶ most mellőzve azt mondhatjuk, hogy hiába érezzük ér­vényesnek az utóbbi meghatározást, ha a külső „hatás" (klasszifikáció és kategorizáció) sem marad hatástalan.²⁷ Ezt jól szemlélteti a nemzetközi roma mozgalomban és a kulturális-szimbolikus nemzetépítésben fontos szerepet játszó lan Hancock megállapítása: „a bennünket összekötő közös tényező nem annak a tudata, hogy mik vagyunk, hanem azé, hogy mik nem vagyunk: a romanik nem gádzsók, azaz nem nem-cigányok".²⁸

Hancock gondolata egy alapvető jelenségre hívja fel a figyelmet, a cigányok és nem-cigányok közötti határvonalra. A két – feltételezett – en­titás határa alkalmas kiindulópont a „kívülállás kultúrája" vagy bármilyen egyéb, a másságot középpontba állító értelmezési keret felállítására. Ez a határ azonban nagyon elmosódott, képlékeny és változó. (Gondoljunk csak arra például, hogy a magyarországi cigányok 80-90%-a magyar anyanyelvű.) Erre a problémára reflektál az akkulturáció fogalma.²⁹

A klasszikus definíció szerint az akkulturáció olyan folyamatokat jelent, melyek akkor jelennek meg, mikor különböző kultúrájú csoportok folya­matos, közvetlen kapcsolatba kerülnek egymással, és ez az egyik vagy mindkét csoport eredeti kulturális mintájában változást idéz elő.³⁰ John Berry szociálpszichológus négy akkulturációs stratégiát (integráció, asszimiláció, marginalizáció és szeparáció) különböztet meg, melyek annak mentén rajzolódnak ki, hogy az egyén, illetve csoportja hogyan kíván kapcsolódni a többségi csoporthoz. Az erőteljes azonosulás mindkét (többségi és saját) csoporttal az integráció előrejelzője lehet, amennyiben egyik csoporttal sem történik azonosulás, akkor marginalizációról van szó. A többségi kultúrával történő kizárólagos identifikáció asszimilációt von maga után, míg ha csak az etnikai csoporttal történik azonosulás, szeparációról beszélhetünk. Akár egy személy esetében is megfigyelhe­tő, hogy az élet különböző területein más és más akkulturációs stratégiát alkalmaz.³¹

A vázolt főbb fogalmakat (kultúra, etnicitás, kategorizáció és klasszi­fikáció, akkulturáció) alkalmazva megpróbálom a cigány közösségek (nem a cigányság!) valamiféle elvont meghatározását. A konstruktivista etnicitás-elméleten alapuló megközelítésemben tehát a cigány/roma közösségek olyan, önálló etnikai identitással és kultúrával rendelkező társadalmi csoportok, melyek határai és kulturális elemei a gazdasági, társadalmi vagy politikai körülmények változásaira reagálva változhatnak. Ennek megfelelően a közösségek (de akár az egyének is) az akkulturáció különböző szintjein állnak. Ez persze igen általános meghatározás, a következő fejezetben megpróbálom árnyaltabbá, konkrétabbá tenni.

Univerzális modellek vs. roma néplélek

Ebben a fejezetben néhány általános érvényű, de a honi diskurzusokban elsősorban a cigányokhoz kapcsolódó elméleti modellt (peripatetikus közösség/stratégia, underclass, szegénység kultúrája) ismertetek rövi­den, majd megpróbálok egy használható tézist felállítani az egyes roma közösségek gazdasági tevékenységének, társadalomszerkezetének és kultúrájának kapcsolatáról.

A „cigányság", a cigány identitás értelmezésével az 1950-es évek óta próbálkoznak a kulturális antropológusok³² Mivel megközelítésükben az adott csoportokat önálló kultúráknak tekintik (lásd. antropológiai kultúra­fogalom), melyeket saját viszonyrendszereik tükrében vizsgálnak, alap­vető felismerésekkel³³ gazdagították a „ciganológiai"³⁴ tudományosságot. A cigány közösségek gazdasági tevékenységével kapcsolatban kétféle megközelítés – egy ökológiai antropológiai és egy szimbolikus antro­pológiai – bontakozott ki.³⁵ Számomra az előbbi több és használhatóbb fogódzót nyújt, ezért az ökológiai antropológiából származó „peripatetikus közösségek" fogalmat vizsgálom meg.

A peripatetikus közösség a legéletképesebb meghatározásnak tűnik, mely a vándorló cigány közösségek leírásával, értelmezésével próbálko­zik. Aparna Rao meghatározása szerint az a csoport tekinthető peripate­tikusnak, mely (1) mozgása gazdasági stratégiából fakad, (2) elsődleges megélhetési forrása a javak és szolgáltatások értékesítése, (3) endogám, (4) mindig kisebbségben van, és (5) önálló etnikai egységet képez.³⁶ Szorosan ehhez kapcsolódik az ökológiai „niche" (fülke, rés, hézag) fogalma, amely azt jelenti, hogy bizonyos javak és szolgáltatások iránt – adott területen és időben – igény lép fel. Ezt az igényt „peripatetikus stratégia" alkalmazásával próbálják meg egyes csoportok kielégíteni. A peripatetikus stratégia tehát a lehetséges stratégiák egyike, amelynek alkalmazására a külső társadalmi miliő megváltozásakor kerülhet sor.³⁷

A peripatetikus közösség fogalma jól alkalmazható a magyarországi ro­mákról élő „hagyományos" képre, vándorolnak, szolgáltatnak, kisebbség­ben vannak stb. A különböző cigány közösségek magyarországi megjele­nése azonban egy hosszan elhúzódó folyamat volt, nem néhány nagyobb migrációs hullám, mint azt korábban feltételezték. A letelepedési folyamat természetesen nem rekonstruálható teljes egészében, de számos forrás szól letelepült életet élő cigányokról a késő középkortól kezdve (az első ilyen adat 1455-ből származik).³⁸ Az 1893-ban végzett országos cigány összeírás adatai szerint a magyarországi cigányok 89,2%-a állandóan letelepedett volt, a mai országterületen élőknek pedig 79,5%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek.³⁹ Egyértelmű tehát (szerintem), hogy pusztán a – tudományosan megalapozott – peripatetikus vagy egyéb, gyakorta dilettáns, misztifikáló megfontolások (mint például nomád tem­peramentum, roma személyiség, kívülállás kultúrája) mentén nem lehet értelmezni a magyarországi „cigányságot", amelynek egyes csoportjai feltehetően különböző irányú és intenzitású akkulturációs folyamatokon mentek keresztül. Nézzük a további lehetséges értelmezési kereteket.

Az underclass hazai viszonyokra alkalmazott pontos meghatározása azért is indokolt, mert vagy vitatják alkalmazhatóságát,⁴⁰ vagy félreértik, mint Németh György, aki a „kirekesztés" fogalom alkalmatlansága mellett érvelve hivatkozik egyik írásában⁴¹ a Ladányi János – Szelényi Iván szer­zőpáros koncepciójára. Az underclass azonban nem helyettesíti a kire­kesztés fogalmát (ahogy Németh feltételezi cikkében), hanem pontosítja azt. Idézem: „az underclass-képződés terminus pedig csak a kirekesztés meghatározott, pontosan definiálható formájára utal".⁴²

Az underclass „eredeti", amerikai értelmezésben városi gettó-szegény­séget jelent, rendszerint faji/etnikai vonzattal. Ellenzői gyakran hangoz­tatták, hogy a politikai jobboldal a maga hasznára instrumentalizálta ezt a kifejezést, a „társadalmon kívülieket" okolva nehéz sorsukért, a média pedig megbélyegző, stigmatizáló gyakorlatára alkalmazta.⁴³ Az ehhez kö­tődő újszegénység diskurzus⁴⁴ kiindulópontja a gyökeresen megváltozott gazdasági és társadalmi kontextus, azok az újszegények, akik a megvál­tozott feltételek következtében elvesztették korábbi pozíciójukat. Ladányi János és Szelényi Iván szerint egy minőségileg új, az osztályszerkezeten kívül rekedt, tartósan szegény rétegről van szó. Elképzelésük lényegében az amerikai underclass fogalom – a közép-kelet európai viszonyokra adaptált – strukturalista verziójának tekinthető.⁴⁵

A romák és az underclass közti viszony értelmezéséhez idézem a szerzőket: „Mi a kelet-európai underclasst olyan társadalmi formációnak tartjuk, amelyben a romák ugyan társadalmi arányukat többszörösen meghaladó mértékben vannak jelen, de amely nemcsak, sőt nagyobb részben nem roma szegényeket érintő kategória. Továbbmenve: az underclass kategória már azért sem eshet egybe a cigánysággal, mert pontosan olyan helyzetre lett kitalálva, amikor vannak olyanok, akiknek sikerül kitörni a szegénységből, mondjuk sikeresen középosztályosod­nak, miközben mások helyzete rohamosan romlik."⁴⁶ Empirikus tapasz­talataikkal is összhangban, Ladányi és Szelényi abból indultak ki, hogy az emberek értékrendje, viselkedése és kultúrája nem oka, hanem következménye strukturális helyzetüknek.⁴⁷ Így jutottak el a „szegénység kultúrája" koncepcióhoz.⁴⁸

A „szegénység kultúrájának" elméletét Oscar Lewis dolgozta ki; először 1959-ben használta Five Families: Mexican Case Studies in the Culture of Poverty című könyvében.⁴⁹ Bár tisztában vagyok Lewis koncepciójának kritikáival, szakirodalmi és empirikus tapasztalataim alapján használha­tónak tartom a fogalmat, főleg a strukturális körülményekre támaszkodó, „univerzális" jellegének köszönhetően. Lewis szerint a „szegénység kul­túrája a modern társadalmakban nemcsak gazdasági deprivációt, szerve­zetlenséget vagy valaminek a hiányát jelenti. Ez valami pozitív is, és olyan előnyökkel is jár, amelyek nélkül a szegények aligha tudnának létezni."⁵⁰

A szegénység kultúrája tehát nem a kultúra hiányát jelenti, hanem alkalmazkodást a többségi társadalom objektív körülményeihez.⁵¹ Ez az alkalmazkodási kényszer hasonlóságokat eredményez a családszerke­zetben, a kapcsolatokban, az időbeosztásban, az értékrendszerben és a fogyasztási szokásokban – ország- és csoporthatároktól függetlenül. Számomra ez a felismerés teszi jól alkalmazhatóvá,⁵² hiszen „fogalma olyan általánosítást tesz lehetővé, ami remélhetőleg […] magyarázni képes egy csomó olyan jelenséget, amelyeket eddig egymástól elkülö­nült faji, nemzeti és regionális csoportjellemzőknek tekintettek".⁵³ Másik előnye pedig az, hogy ebben „a koncepcióban semmi olyasmi nincs, ami a szegénységért való felelősséget a szegények jellemére hárítaná".⁵⁴ Fontos azonban, hogy ha a – súlyos szegénységre adott válaszként, túl­élési stratégiaként értelmezett – szegénység kultúrája kialakult, nehezebb megszüntetni mint magát a szegénységet, hiszen mintái öröklődnek. Így szerepet játszhat a szegénység újratermelődésében is.⁵⁵

Szeretném kiemelni, hogy a három fogalom (peripatetikus, underclass, szegénység kultúrája) egyike sem etnospecifikus jellegű, sokkal inkább strukturális változásokra adott társadalmi-kulturális válaszoknak, illetve következményeknek tekinthetők. (Mint láttuk egyik értelmezési keret sem a cigányokkal kapcsolatban fogalmazódott meg először.) Az eddigiekből talán kiderül, hogy bár a „roma tematika" egyes részeit lefedhetik, magya­rázhatják ezek a modellek, de mindent biztos nem. (Jogos kritika lehet, hogy miért csak ezeket a modelleket citálom ide, de a cigányok „régi" és mai életére, helyzetére vonatkozóan talán ezek a legfontosabbak.) A peripatetikus közösség fogalma csak vándor életmód esetén helytálló, az underclass nehéz körülmények között élő romák és nem romák helyzetét írja le, a szegénység kultúrája pedig – ahol kialakul – nem helyettesíti az etnikus kultúrát, legfeljebb formálja azt.

Szükségszerűen leegyszerűsítők tehát azok a magyarázatok, melyek egy nézőpontból próbálják megmagyarázni a cigányságot. A – nevezzük így – kulturális nemzetfogalom (közös nyelv, közös sors és történelem, közös őshaza stb.) alapján történő interpretálása a cigányságnak a legismertebb ilyen magyarázat (lásd: 5. jegyzet), melyet most egyetlen idézettel illusztrálnék: „Nincs cigány és cigány között különbség a Földön, mindannyian egy tőről fakadunk, egységben vagyunk, ha szétszórtan élünk is a világban, ha sorsunk és életformánk különböző is, mégis egyek vagyunk: a cigány történelem, kultúra örökösei! […] Indiában, az ősha­zában még egységes népként éltünk, egységes nyelvet beszéltünk. Ma is kötelességünk megőrizni Indiából hozott kultúránkat, nyelvünket, szo­kásrendszerünket, törvényeinket, hiszen ez az, ami összetart minket."⁵⁶

A roma nemzetépítők közé egyébként nem sorolható Romano Rácz Sándor egyik korábbi írásában⁵⁷ a közösségszerveződés roma modelljé­ről beszél, és ennek a közösségi struktúrának az időtállóságával próbálja bemutatni, hogy milyen a roma világkép, a roma „néplélek". A szerző koncepciójának meghatározó eleme a (fél évezredes) változatlanság; idézem: „úgy tűnik, stagnált a roma kultúra, miközben a környezetében jelentős változások zajlottak. Kimaradtunk a történelemből, s ez a kö­rülmény teszi egyedülállóvá a roma népesség helyzetét Európában."⁵⁸ Romano gondolatmenete igen sajátos, hiszen szövegében másutt a roma kultúra páratlan sokszínűségéről beszél, amit – számomra érthetetlen módon – a cigány csoportok közti horizontális kapcsolatrendszerrel ma­gyaráz,⁵⁹ nem pedig az eltérő körülményekhez való alkalmazkodással.

Egy későbbi írásában⁶⁰ már ő is „permanens alkalmazkodási kényszer" jegyében zajló változásokról beszél („a romok kisközösségeitől semmi sem állt távolabb, mint a változatlanság"), de továbbra is kitart a közös­ségi struktúra változatlansága mellett. Az olvasó zavara fokozódik, mikor a „szakértők" szemére veti, hogy a romákat fejlődésképtelennek tarják, majd pár oldallal arrébb már a következőket találjuk: „a cigánynak neve­zett közösségek jelentős része évszázadok óta helyben jár, sőt vannak olyanok, amelyek olykor visszalépnek az időben".⁶¹

Nem célom ízekre szedni Romano Rácz írásait, de véleményem szerint nem képes adekvát és koherens választ adni a cigány kultúra több évszázados jelenlétére. Ami egyébként nem is lenne baj, hiszen még így is magasan a hazai „cigány diskurzusok" átlaga felett teljesít előítélet-mentes, jó szándékú és – egyes esetekben – kimondottan hi­teles írásaival. A baj azzal van, hogy önéletrajzi ihletésű szociográfiája, a Cigány sor (2008), illetve néhány belőle kiragadott gondolat szokatlan legitimációs erővel bír. Ahogy a kötet egyik kritikusa, Borbély Sándor írja, „az önéletrajzi elbeszélés hitelesíti a közösség társadalomtörténetét".⁶² A szerző személyiségének története, illetve a magyar cigányok elmúlt fél évszázados múltjának felidézése nem „ártatlan" diskurzus, hanem egy olyan elképzelt történeti diskurzus, amely politikai és morális céllal rendelkezik (elnyomó és elnyomott viszonyának megjelenítése).⁶³ Ezt természetes dolognak tartom, főleg egy önéletrajzi ihletésű, és ezért igen személyes hangvételű írás esetén, amely azonban csupán egyetlen történet az elbeszélhető cigány történetek közül.

A befogadó közeg (aminek jellemzése külön tanulmányt kívánna), pontosabban egyik része azonban Romano írását tekinti „a" cigány írásnak, melynek autentikussága és legitimitása megkérdőjelezhetetlen. „A cigányságból jött Romano Rácz Sándor szociológus és érzékeny tollú író Cigány sor című művéből megtudható, hogy a cigányság a feltéte­lezettnél jóval nagyobb izolációban él. […] A közvélekedés az, hogy az előítéletek miatt vannak bezárva, holott valójában ők zárták be magukat a saját világukba, és abból csak akkor tudnak kitörni, ha bennük is megfo­galmazódik az igény a többségi társadalomba való integrálódásra."⁶⁴ Egy másik példa: „A cigányságot azonban se a múltban, se a jelenben nem szegregálták kényszerrel. Viszont – mint Romano Rácz Sándor írásából kiderült – a cigányság a kívülállás kultúráját hozta létre, vagyis maga igyekezett magát szegregálni."⁶⁵ A továbbiakban az ilyesfajta állítások és vélemények alátámasztására használt „kívülállás kultúrája" koncepciót vizsgálom meg, mint egy lehetséges értelmezési keretet.

Roma történelem, avagy a kívülállás kultúrája?

A bevezetőben említett romaintegráció-vitában (és más fórumokon is) a „kívülállás kultúrája", mint a cigányság integrációjának alapvető akadálya jelent meg. Romano Rácz Sándor fogalmával kapcsolatban két dolgot kell elmondani: egyrészt torzított, félreértelmezett formában került át más szerzők írásaiba, másrészt alkalmatlan a cigány közösségek fél évez­redes jelenlétének vagy a cigány kultúra mibenlétének értelmezésére.

Németh György megfogalmazásában: „Ha elfogadjuk Romano Rácz Sándor meghatározását, miszerint a cigányság kultúrája a kívülállás kultúrája, akkor a cigányok tudatosan választják a többségi társadalmon kívül állást, vagyis a kirekesztettséget."⁶⁶ Ezzel szemben Romano a következőket írja vitaindító cikkében. A cigányság „ugyanis nem csak eltérő etnikum, hanem egy hosszú évszázadok vándorlása során kialakult sajátos, külön civilizáció, a kívülállás kultúrája. Amely – rendkívül ökono­mikus életvitel mellett – a többségi társadalmak tagjai számára el sem képzelhető, alacsony igényszintű életfeltételeket nyújtott, ám azt mindig a szegénység szolidaritásának biztonságával."⁶⁷

A szöveget látva nem tartom valószínűnek a „tudatos választást", de kétségtelenül lehet így is értelmezni. A hozzászólók által is dicsért könyvében Romano árnyaltabban kifejti teóriáját, mely szerint a „társa­dalmak kirekesztettjei egy saját kultúra megteremtése révén menekültek a permanens párialétből. […] Megszületett a kirekesztettség, a kívülállás kultúrája."⁶⁸ Itt már egyértelmű, hogy szó sincs választásról, annál inkább a mindenkori társadalmi és hatalmi viszonyrendszerek perifériáján kiala­kuló túlélési stratégiáról, melyet – Romano szövege szerint – ugyanúgy nevezhetnénk a „kirekesztettség kultúrájának" is! (A kívülállás és a kire­kesztettség közti különbséget gondolom nem kell külön hangsúlyozni.)

Ilyen értelemben Romano elképzelése valóban alkalmas lehet bizo­nyos helyzetek (de nem több száz éves, differenciált folyamatok) leírá­sára, annál is inkább, mert nagyon hasonlít Judith Okely, angol antropo­lógus elképzeléséhez, aki szerint nem tartható elmélet a mai cigányok kizárólagos indiai származása. Okely szerint az angliai cigányok őseinek nagy része olyan gádzsó (nem cigány), akik a feudalizmus széthullásá­nak idején kerültek a társadalom perifériájára, és túlélésük érdekében vándorló életmódra tértek át.⁶⁹

Ilyen típusú életmódváltási szükséglet a magyarországi cigányok esetében a XVII. század végén jelentkezhetett,⁷⁰ a korábbi vándor élet­mód azonban sokkal inkább magyarázható peripatetikus stratégiaként. A XV-XVI. században ugyanis cigányok és nem-cigányok kölcsönösen elfogadható szimbiózisa jött létre a Kárpát-medencében,⁷¹ melynek gaz­dasági alapját a cigányok munkaereje iránti igény jelentette. Egyik ismert példa erre a kovácsmesterséget űző cigányok esete. Mivel a magyarság rendelkezett régi fémműves hagyományokkal, nem maga a mesterség, hanem annak speciális technikája iránt mutatkozott kereslet. Mint Nagy Pál írja: „Az üllőjét és szerszámait könnyen szállító, a felesége kiegészí­tő munkáját is használó cigány iparos a nagy mezőgazdasági munkák idején helyszíni szolgáltatást tudott nyújtani, s azonnal megjavította a megrongálódott szerszámokat, így téve magát nélkülözhetetlenné a ter­melő munka folyamatosságának fenntartásában."⁷² E példával természe­tesen nem azt akarom illusztrálni, hogy csak peripatetikus közösségként léteztek a cigányok.

Az utóbbi évtizedekben lassan kibontakozó, tudományos igényű törté­neti cigánykutatások⁷³ különböző alkalmazkodási folyamatokról, sikeres együttélési modellekről, letelepült életmódról, hiánypótló gazdasági tevé­kenységekről vagy éppen kirekesztettségről, előítéletekről, üldöztetésről és szegénységről szólnak. Néhány olyan példát mutatnék be, melyek szembemennek a „kívülállás kultúrája" koncepcióval, mely nem csak megalapozatlan, de ellenséges állításokra is ragadtatott egyes szerzőket. (Utóbbi állításomat hadd illusztráljam: „a cigány csoportok, ellentétben a kétszáz évvel ezelőtt idekerült rácokkal, svábokkal, tótokkal vagy zsidók­kal, soha nem kívántak érvényesülni az adott társadalomban, hanem a nomád életformát folytatva azon kívül akartak létezni".⁷⁴)

A történeti adatok szerint Nagyszebenben már a XV. század végén voltak a város joghatósága alá tartozó letelepült cigányok, akik különböző munkákat (fémműves munkák, hóhéri feladatok, erődítési munkák) vé­geztek a település számára. A XVI. század eleji források szerint hasonló helyzetű cigány csoportok éltek Kolozsváron és Brassóban is.⁷⁵

XVI. századi hódoltsági török forrásokban olyan cigányok szerepelnek, akik mint zenészek, kovácsok, tűzmesterek, golyóöntők, seborvosok, katonák stb. a török hadsereg és közigazgatás szolgálatában álltak. Viszonylag sok cigány élt Budán, ahol külön mahallét (negyedet) népe­sítettek be a borkereskedelemmel is foglalkozó görögkeleti és muszlim vallású cigány lakosok.⁷⁶

Maga a „nomád életmód"⁷⁷ a XVII. századi Erdélyben például gyakran mint menlevelekkel biztosított és ellenőrzött vándorló munkavégzés létezett. A földesúri függőségbe kerülő cigányok a földesúr birtokaihoz tartozó falvakban láttak el kézműves szolgáltatásokat, amire a korabeli ipar fejletlensége miatt is szükség volt.⁷⁸

A gondos birodalmi adminisztrációnak és a kitartó levéltári kuta­tásoknak köszönhetően sok információ áll rendelkezésre az erdélyi aranymosó cigányokról, akiket a magyar nyelv Bányász vagy Aranyász Czigányoknak nevezett a XVIII. század közepén.⁷⁹ Főleg ezekre az adat­sorokra támaszkodva a közelmúltban ígéretes kísérlet történt, a román anyanyelvű beás cigányok korai történetének rekonstruálására.⁸⁰

A ma oly sokat hangoztatott integrációra is sor került több helyen. Miskolcon egy, az 1740-es évekből származó statútum a lakatos mester­emberek kérelmére úgy rendelkezik, hogy a cigányok csak a sátraikban gyakorolhatják mesterségüket és a piacon sem patkolhatnak csizmát. A helyi céhek gazdasági érdekeit védő diszkriminatív rendelkezések elle­nére, a főleg kovácsolásból, zenélésből és paraszti, illetve napszámos munkákból élő cigányok a XVIII. század végére letelepült életmódot folytató városi lakosokká váltak. Egy korabeli utazó szavaival: „sok testvérük már olyannyira ki is művelődött, hogy zavarban vagyunk: vajon valódi cigányokkal van-e dolgunk? Még fekete színük is észrevehetően meg­változott. Sok miskolci cigányra hivatkozhatunk itt, különösen azokra, akik zenei tehetségüket kiművelték."⁸¹ A gazdasági alapokon nyugvó integrációs (és itt-ott asszimilációs) folyamat érhető tetten például Győr⁸² és Szeged⁸³ városában is a XVIII-XIX. században.

Természetesen a falu társadalmába is tudtak integrálódni a cigány közösségek. A XIX. század első felében a Nógrád megyei cigányok több­sége szegény sorban, de évtizedek óta letelepedettként élt a megye fal­vaiban és mezővárosaiban. A lókupecek szolgáltatásaira gyakorta igényt tartottak a helyi földesurak, akár az uralkodói rendeletekkel is dacolva. A zenélés ekkorra már az egyik, ha nem a legjellemzőbb cigányok által űzött foglalkozássá vált. A megélhetési nehézségeket jelzi azonban, hogy az összeírásokban sokan kovács-muzsikusként, illetve muzsikus-kovács­ként szerepelnek.⁸⁴ A „több lábon állás" ilyen formája természetesen nem valamilyen etnikai sajátosságként, hanem a nehéz gazdasági helyzethez való alkalmazkodásként értelmezendő.

Folytathatnám a sort, és nyilván lehetne olyan helyzeteket is találni (elsősorban az elmúlt 100-150 évben)⁸⁵ , ahol létrejön a „kívülállás (vagy inkább kirekesztettség) kultúrája". (Az észak-magyarországi Csenyéte község esete jól szemlélteti ezt a folyamatot. A XIX. század közepén a ci­gányok a falu belső területén laktak, vegyesen a szegényebb magyarok­kal és a kisszámú zsidósággal, azonban a század utolsó éveiben elkezd­ték őket kiszorítani a falu mellett felépített telepekre, ahol lakóhelyileg szegregáltabb, gazdaságilag pedig marginalizáltabb helyzetbe kerültek. A rendszerváltást követően a megszűnő munkahelyek következtében rohamos mértékben szegényedett el a település lakossága, a magyar és a tehetősebb roma családok elköltöztek (ez az underclass kialaku­lásának folyamata), a tartós munkanélküliség, a nagy szegénység és a szegénység kultúrája pedig azóta is folyamatosan újratermeli önmagát.⁸⁶

Talán sikerült bizonyítani, hogy a „kívülállás kultúrája" teória nem fedi le a cigány közösségek jó fél évezredes magyarországi jelenlétét, történe­tét. A történelmen vagy a társadalmon „kívüliség" nem lehet a cigányság jellemzője, hiszen maga a „cigány kategória" a mindenkori cigányok és nem-cigányok viszonyának „terméke",⁸⁷ a cigány kultúra, vagy inkább cigány kultúrák soha nem elszigetelten, hanem mindig a domináns, az egyes cigány csoportokat körülvevő társadalommal kölcsönhatásban jönnek létre és alakulnak át.⁸⁸ Az akkulturáció fogalmát kell tehát elővenni, hiszen kívülállás helyett – különböző előjelű – kölcsönhatásokról van szó. (Az akkulturáció, mint említettem – a Berry-féle modell szerint – négy irányú lehet: integráció, asszimiláció, marginalizáció és szeparáció. A négy irány vagy „stratégia" akár egy közösségen belül is megtalálható, sőt, egy ember is többféle stratégiával élhet élete során.)⁸⁹

Az egyik lehetséges irány, az asszimiláció kapcsán kell tennünk egy elgondolkodtató kitérőt. Nem csak a cigányok asszimilálódnak a több­ségi társadalomhoz, hanem ellenkező előjelű folyamatok is léteztek, illetve léteznek. Egy magyarországi mezőváros, Siklós XVIII-XIX. századi forrásai alapján Nagy Pál feltárta, hogy a földdel bíró cigányok közti va­gyoni differenciálódás következtében egyes cigányok gádzsókká (latinul: neo-colonus), az elszegényedett gádzsók viszont cigányokká „váltak".⁹⁰ Hasonlóan a napjainkban Magyarország halmozottan hátrányos helyzetű kistérségeiben⁹¹ vagy például egy kis romániai iparvárosban⁹² élő, „ere­detileg" nem cigány emberekhez. A többségi társadalomhoz közeledő (magasabb státuszú, sikeresebb) cigányok közül sokan asszimilálódnak integráció „helyett", míg a cigányok közé kerülő nem cigányok többsége – feltehetően – alacsonyabb presztízsű, rossz anyagi helyzetű ember. „Cigány szempontból" tehát komoly asszimilációs veszteségről beszél­hetünk, de semmi esetre sem kiegyenlített folyamatokról. (Talán túlzó és erős ez az általánosítás, de szerintem sok esetben helytálló lehet.) Nagyon idekívánkozik egy 1944-ből, magyar szerző tollából származó mondat: „Ismerek már kereskedőt, hivatalnokot, ügyvédet, orvost közü­lük, akik tiszteletre méltó úriemberek, akikről nem tudjuk, fölösleges is tudni, hogy cigány eredetűek."⁹³

Az asszimilációs kitérő után térjünk vissza eredeti gondolatmene­tünkhöz. Mi a cigány kultúra megkülönböztető jegye, fő sajátossága? Leonardo Piasere, olasz antropológus évtizedeket szentelt a különböző cigány közösségek kutatásának. A roma rokonsági terminológiákat ösz-szehasonlítva, arra a következtetésre jutott, hogy az egyes terminológiai rendszerek felépítésében alapvetőek azok a viszonyok, amelyeket a történelem során egy csoport a környező nem-cigányokkal létesített. Piasere, bár tudja, hogy nincs egységes cigány kultúra, azt állítja, hogy „talán van egy életstílus vagy inkább kulturális stílus, ami töretlenül fönn­maradt a cigányság története során". Ez pedig egy olyan „mechanizmus, amely a nem-cigány jegyek elfogadásán és újrahasznosításán alapul, és amely a változatlanság és egyformaság ellen küzd".⁹⁴

Piasere megállapítása az adaptációs folyamatok jelentőségére hívja fel a figyelmet, melyek nyilván nem képzelhetők el akkulturációs vonzatok nélkül. Az ökológiai antropológia nyelvén az adaptáció „fenn­maradást elősegítő társadalmi viselkedést"⁹⁵ jelent. Adaptív stratégiák kialakítására gyakran volt szükségük a cigány közösségeknek, főleg a XVII. századtól kezdődően, amikor Magyarországon a specializálódás következtében több fémműves tevékenység is önálló foglalkozássá vált, és céhes keretekbe szerveződött. (Ekkor még a fémművesség volt a legelterjedtebb foglalkozás a cigányok körében, a XIX. század végén már a zenélés.) A céhek egyre erőteljesebben kiszorították a piacról a cigány kézműveseket. „Amikor a tanult mesterség gyakorlásának lehetősége egy adott térben bezárult, kétféle választ lehetett adni: vándorlással új piacot keresni, vagy új megélhetési módra áttérni. Ezzel létrejött a cigányok magyarországi történetében az a tartósan, napja­inkig fennmaradó kényszerhelyzet, amit újra és újra a foglalkozás- és életmódváltás jelent."⁹⁶

Miért nem „írja felül" a cigány közösségeket ez a folyamatos alkalmaz­kodási kényszer, amire maga Romano Rácz Sándor is többször utalt írásaiban? (A kérdésre ő a kívülállás kultúrája koncepcióval és a közös­ségi struktúra változatlanságával próbál válaszolni, véleményem szerint sikertelenül.)⁹⁷ A nyugati marxista antropológusok közül kritikus és eredeti elképzeléseivel kitűnő Maurice Godelier⁹⁸ egyik elmélete talán segíthet a válaszkísérletben. Godelier szerint egy társadalomban azok az uralkodó viszonyok, amelyek (mibenlétüktől függetlenül) termelési viszonyként funkcionálnak. Ez azt jelenti például a „természeti népeknél", hogy a rokonsági viszonyok nem csak a társadalom reprodukcióját biztosító szociológiai eszköztár funkcióját látják el, hanem közvetlenül termelési viszonyként (elosztás, együttműködés keretei, munka megszervezése stb.) is érvényesülnek.⁹⁹ (Ezzel Godelier meghaladja azt a tézist, mely kizárólag a termelési módból vezetné le a rokonsági rendszert.)¹⁰⁰

A peripatetikus cigány közösségek számára a rokonsági viszonyok meghatározóak voltak, hiszen a korlátozott számú niche-k és a bizony­talan „piaci igények" miatt minden csoportnak elemi érdeke volt, hogy „működőképes méretű" maradjon. Ehhez pedig exogám és endogám há­zassági stratégiák összehangolt alkalmazására volt szükség. Bár ez nem egy vaskos alapkutatásokon nyugvó és precízen kidolgozott okfejtés, de talán kijelenthetjük, hogy „peripatetikus kontextusban" fontos szerepe volt a Romano-féle közösségi struktúráknak.¹⁰¹ (Amit épp ezért nem tekint­hetünk roma sajátosságnak, legfeljebb a romák egyik sajátosságának.)

A peripatetikus életmódról való áttérés különböző módozatai viszont már a közösségi struktúrák szerepét is átalakíthatják, avagy – Godelier nyomán – a rokonság helyett termelési viszonyként más instanciák (pl. jogi-politikai, ideológiai) funkcionálhatnak. Gondoljunk a híres magyar cigányzenészekre, akik a magyar nemzeti kultúra integráns részévé vál­tak a XIX. század folyamán. Az ő „cigányságuk" nyilván teljesen más volt, mint a korabeli néhány ezer „peripatetikus" társaiké (1893-ban összesen 8.938 vándor, és 20.406 ún. „félvándor" cigány volt, míg a zenészek kb. 20.000-en lehettek, plusz a családtagjaik).¹⁰² Hadd illusztráljam a zené­szek „identitását" egy idézettel: „célunk a Magyarországon élő, magyar cigányzenészek tömörítése, szellemi, művészi és anyagi érdekeik vé­delmezése, a munkaviszonyok megjavítása, a magyar cigányzenészség hírnevéhez fűződő idegenforgalmi érdekek hathatósabb támogatása, a magyar dal ápolása, tagjainak hazafias és keresztény szellemű egységes irányítása – politikai és vallási kérdések kizárásával". (Magyar Cigány­zenészek Országos Szövetsége, részlet az alapszabályból, 1935.)¹⁰³ Ez is egy adaptív válasz: alkalmazkodás a modern piaci és az uralkodó politikai-ideológiai viszonyokhoz.

A földművelő és/vagy jobbágysorba kerülő cigányok száma a történeti kutatások jelen állása alapján még csak meg sem becsülhető, noha több helyről is vannak ilyen adatok. Ugyanígy a „gádzsósodás" és a „cigányosodás" méreteit, arányait sem lehet meghatározni, még közelítőleg sem. Az államszocializmus éveiben proletársorba kerülő cigány emberek közösségei, szokásai, hagyományai is átalakultak. Felsejlik, hogy a nem „cigányos" foglalkozás, életmód vagy megjelenés sok esetben (spontán) asszimilációt vonhatott, illetve vonhat maga után. Ki dönti el, hogy mi a „cigányos" és milyen kritériumok alapján (etnikai vagy szociális)?¹⁰⁴ Visszatértünk az egyik kiinduló ponthoz.

*

A „cigányságot" alapvetően egy egységes, történetileg kialakult, külső klasszifikációs mechanizmus és sok egyedi, a gazdasági stratégiától, po­litikai viszonyoktól és az akkulturációs folyamatoktól befolyásolt, etnikus kultúra határozza meg.

Befejezés helyett: elszegényedés és etnikai szemlélet a rendszerváltás után

Miért olyan népszerű Romano Rácz Sándor – jórészt félreértelmezett -teóriája, a kívülállás kultúrája? Miért nem jó helyette az underclass vagy a hátrányos helyzet fogalma? Talán azért, mert akkor nem lehetne meg­fogalmazni a kultúraváltás nagy ívű és a nem-cigány magyarok számára „jól hangzó" koncepcióját. A történelmi romanticizmus önbecsapás – írta Németh György. Szerinte a cigányság társadalmi felemelkedésének kulcskérdése egy „cigány kulturális forradalom" véghezvitele, mely a kívülállás kultúrája helyébe a „belülállás" kultúráját állítja.¹⁰⁵ Németh elutasítja a történelmi romanticizmust, de helyette egy történelmietlen romanticizmusnak (kultúraváltás) ágyaz meg, mely a következményekre helyezi a hangsúlyt az okok helyett. Sok múlik egyes szavakon, hiszen ha – a már említett – „kirekesztettség kultúrája" lenne a kiindulópont, akkor nem lehetne nem észrevenni, hogy az, amit ők kívülállás kultúrája alatt értenek egy sajátos társadalmi-gazdasági helyzet eredménye, nem pedig fél évezred óta változatlan, nemzeti/etnikai karakter.

A rendszerváltást követően (újra) megerősödő nacionalizmus, a legiti­mációs küzdelmek, az etnikai elismerés politikája, a definiálatlan „kultú­rát" középpontba állító, misztifikáló és rendező elvként elfogadó miliő¹⁰⁶ kedvező talaja az ilyen koncepcióknak és értelmezéseknek. A statikus vagy hagyományos etnikum-kép uralma, az olyan társadalomlélektani folyamatok mint a rendszerigazolás, a sztereotípiák önigazolási funkciói, vagy a különböző identitások közötti – szükségszerűen létező – kont­rasztok felértékelődése elősegítik „a cigányok" valamilyen úton-módon történő megkülönböztetését.¹⁰⁷

A tanulmányban vázolt folyamatokat azért (is) fontos tudatosítani, mert a cigány közösségek napjainkban két homogenizáló erőnek vannak kité­ve: elszegényedés és nemzetté válás. A növekvő szegénység, a tartós munkanélküliség, a hátrányos helyzetű régiók, települések és település­részek problémája egyre jobban etnicizálódik, „cigányosodik",¹⁰⁸ a ma­gyarországi (és az egész kelet-európai) szegénységnek sokak szemében roma arculata van.¹⁰⁹ Mindez annak ellenére, hogy bár a magyarországi romák legalább kétharmada szegény, ugyanakkor a szegény kategórián belül „kisebbségben" vannak, és a mélyszegénységben élőknek is „csak" mintegy harmada, esetleg fele lehet roma származású.¹¹⁰ (A kultúravál­tás mint megoldás tehát egyszerűen nem vesz tudomást a nem cigány szegények problémáiról.)

Az elismerés politikájával¹¹¹ összefüggésben már az 1970-es évek óta jelen van nemzetközi és hazai színtéren is egy (illetve több) roma nem­zetépítő projekt, amely (kultúr)nemzeti alapon szeretné újraegyesíteni a „cigány népet".¹¹² Bár vitathatatlanul vannak pozitív vonásai egy ilyen legitimációs küzdelemnek,¹¹³ a kétféle homogenizáció csak a szociális alapon meghatározott etnikai és kulturális cigányképben¹¹⁴ érhet össze. (Pontosabban már össze is ért, ahogy azt az előítélet-kutatások ered­ményei vagy az említett „romaintegráció-vita" jelzi.)¹¹⁵

Írásomat a Ladányi-Szelényi szerzőpáros egy – közel tíz éve meg­fogalmazott, de nagyon idevágó – mondatával szeretném zárni: „Vé­leményünk szerint nem létezik cigány »szegénykultúra«, és ahogy a cigányság helyzetének az ellehetetlenülését sem kultúrájuk »okozta«, a szegénységből való kiemelkedésüket sem várhatjuk a mitologizált kultúrától."¹¹⁶

Jegyzetek

1 Romano Rácz Sándor: Cigánysor, cigány sors. 2009. (http://hvg.hu/velemeny/ 20091014_roma_cigany_integracio).

2 Póczik Szilveszter: Ég a város, ég a ház is. (http://hvg.hu/velemeny/20091106_ poczik_ciganysagszegenyseg)

3 Vö. Pelle János: A lelkünk mélyén élő cigány. (http://hvg.hu/velemeny /20091102_cigany_roma_vita)

4 Eriksen, Thomas. H.: Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociál-antropológiába. Budapest, Gondolat, 2006. 13.

5 A roma nemzeti identitás és kultúra fogalmának ismertetésére, elemzésére és kritikáira itt nem térek ki. A tanulmányban elsősorban a következő írások alapján beszélek roma nemzetről: Kovalcsik Katalin – Réger Zita: A tudomány mint naiv művészet. Kritika, 1995. 2. sz. 31-34; Szuhay Péter: A magyarországi cigány etnikai csoportok kulturális integrációjáról és a nemzeti kultúra megalkotásáról. BUKSZ, 1995. 7. évf. 3. sz. 329-341; Fosztó László: Van-e cigány nemzettudat? In: Fedinec Csilla (szerk.): Társadalmi önismeret és nemzeti önazonosság Közép-Európában. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2002. 207-224; Binder Mátyás: A roma nemzet – történeti és kulturális antropológiai keresztmetszetben. Eszmélet, 2008. 77. sz. 130-160; Binder Mátyás: „Újraegyesülés"? A roma nemzeti gondolat kelet-európai történeti kontextusban. In: Deáky Zita – Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát-medencében (Cigány néprajzi tanulmányok, 15.). Budapest – Gödöllő, Magyar Néprajzi Társaság, SZIE GTK, 2010. 353-365.

6 Tylor, Edward B.: A primitív kultúra. In: Bohannan, P. – Glazer, M. (szerk.): Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Budapest, Panem, 1997. 108.

7 Geertz, Clifford: A kultúra fogalmának hatása az ember fogalmára. Kultúra és Közösség, 1988. 15. évf. 4. sz. 69.

8 Vö. Borsányi László: A kultúra fogalmától a kultúra tudománya felé. In: Kézdi nagy Géza (szerk.): A magyar kulturális antropológia története. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2008. 147-150.

9 Vö. Boglár Lajos: Mit jelent a kulturális antropológia? In: Boglár Lajos – Papp Richárd (szerk.): A tükör két oldala. Bevezetés a kulturális antropológiába. Buda­pest, Nyitott Könyvműhely, 2007. 15-16; Borsányi 2008.

10 A kultúra és a társadalom viszonyáról lásd: Sárkány Mihály: Kultúra, etnikum, etnikai csoport. In: uő.: Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L'Harmattan, 2000. 89-100.

11 Godelier, Maurice: Szociálantropológia vagy kultúrakutatás? Magyar Lettre Internationale, 2001. 43. sz. 15.

12 Sárkány Mihály: Az identitás kutatása az amerikai kulturális és a brit szociál-antropológiában. In: uő. Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L'Harmattan, 2000. 111.

13 A kulturális ökológiai megközelítést természetesen nem kritikátlanul alkalmaz­va, hanem egyes megfontolásait az ismert kutatási eredményekkel összevetve tartom hasznosnak. A kulturális ökológia és az ökológiai antropológia viszonyáról, és az előbbi kritikáiról lásd: Sárkány Mihály: Kulturális ökológia – távlatok és korlátok. In: Sárkány, 2000. 31-43; Borsos Balázs: Félig festett zebra a Múzeum-körúton. Az ökológiai antropológia a természet- és társadalomtudományok között. In: A. Gergely András (szerk.J: Ökológia – kultúra – embertudomány. Környezet és ember a paradigmaváltások korában. Budapest – Sopron, 2003. 84-99. (http:// www.elib.hu/01700/01710/01710.pdf). A kulturális ökológia és a marxizmus viszo­nyához lásd: Eriksen, 2006. 248-249.

14 Godelier, Maurice: A társadalmak környezetükhöz való adaptációs korlátainak problémája és a „gazdasági racionalitás" fogalma. In: Felkai Gábor – Némedi Dé­nes – Somlai Péter (szerk.): Olvasókönyv a szociológia történetéhez II. Budapest, Új Mandátum, 2002. 446-463.

15 Cigányokkal kapcsolatos előítélet-kutatások Magyarországon már az 1970-es évek végén is készültek, a rendszerváltást követően pedig az előítéletességgel párhuzamosan a kutatás is fellendült. Néhány áttekintő jellegű írás: Tomka Miklós: Gazdasági változások és a cigánysággal kapcsolatos közvélemény. In: Utasi Ágnes – Mészáros Ágnes (szerk.): Cigánylét. Budapest, MTA PTI, 1991. 8-36. Székelyi Mária – Örkény Antal – Csepeli György: Romakép a mai magyar társadalomban. Szociológiai Szemle, 2001. 3. sz.; Csepeli György: Cigányok és gádzsók. Roma­kép a magyar társadalomban. http://www.csepeli.hu/pub/2008/csepeli_ciganyok_ gadzsok.pdf (2010-04-23); Binder Mátyás: Változatosság és állandóság. Cigányok/ romák és etnikai előítéletek Magyarországon. In: Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatás problémája Kelet-Európában 1989 után. Budapest, L'Harmattan – ELTE BTK, 2009. 170-190.

16 Vö. Prónai Csaba: A cigány kultúrák antropológiája. „Transznacionalitás", „multietnicitás", „transzkulturalitás". In: Boglár Lajos – Papp Richárd (szerk.): A tükör két oldala. Bevezetés a kulturális antropológiába. Budapest, Nyitott Könyv­műhely Kiadó, 2007. 206-217.

17 Ladányi János – Szelényi Iván: Ki a cigány? In: Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest, Új Mandátum, 2000, 179-191; Ladányi János – Szelényi Iván: Az etnikai besorolás objektivitásáról. In: Horváth – Landau – Szalai, 2000. 203-209.

18 Magyarországon a „Nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló 1993. évi LXXVII. törvény" a cigányokat etnikai kisebbségként ismeri el, és lehetőséget ad számukra kisebbségi önkormányzatok alakítására. A törvény konkrétan nem nevezi meg az etnikai kisebbségeket, de lényegében azokat a csoportokat jelöli, melyek nem rendelkeznek anyaországgal, így csak a roma és a ruszin kisebbség sorolható ide. Lásd ehhez: Majtényi Balázs – Majtényi György: Állami romapolitikák. Pro Minoritate, 2005. 3. sz. 69-109.

19 Eriksen, Thomas Hylland: Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai perspek­tívák. Budapest – Pécs, Gondolat Kiadó – PTE. 2008. 22.

20 Bromlej, Julian Vlagyimirovics: Etnosz és néprajz. Budapest, Gondolat, 1976. 49.

21 Barth, Fredrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996. 7. évf. 1. sz. 3.

22 Sárkány 2000. 94-97; Brubaker, Rogers: Ártalmas állítások. Mítoszok és tévképzetek a nacionalizmuskutatásban. Beszélő, 1996. 1. évf. 7. sz., 26-41; Keményfi Róbert: Az etnicitás fogalma és helye az etnikai térszerkezeti kutatá­sokban. Kisebbségkutatás, 2002. 2. sz. 377-378; Sokolovskii, Sergey – Tishkov, Valery: Ethnicity. In: Barnard, Alan – Spencer, Jonathan (eds.): Encyclopedia Of Social And Cultural Anthropology. London, Routledge, 1996. 290-295.

23 Eriksen, 2008, 84.

24 Egy megjegyzés: a roma személyek esetében élesen elkülönül a nem cigá­nyok által nekik tulajdonított identitás elviselhetetlensége és a saját csoportjukkal való azonosulás. Csepeli György – Örkény Antal – Székelyi Mária: Hogyan lesz egy ember cigány? Kritika, 1999. 28. évf. 3. sz. 30-31.

25 A kérdés feltevését indokolja, hogy a legutóbbi népszámlálás (2001) alkal­mával 190 046 fő vallotta magát cigánynak, ezzel szemben szakértői becslések körülbelül 600.000 főre teszik a magyarországi cigányok számát. A két adattípus (népszámlálás: önmeghatározás – szakértői becslés: külső besorolás, osztályo­zás) közti jelentős különbség a térség más országaira is jellemző. Szlovákiában a 2001-es népszámlálás során 89 920 személy vallotta magát roma nemzeti­ségűnek, míg a szakértők becslései 300-500 ezer fő között mozognak. Vano, Boris – Haviarová, Eva: Roma Population Demographic Trends. In: Vasecka, Michal – Jurásková, Martina – Nicholson, Tom (eds.): Cacipen pal o roma. A Global Report on Roma in Slovakia. Institute for Public Affairs, Bratislava, 2003. 297-310. Romániában az 1992-es népszámlálás alapján 401.087 roma ember élt, ugyan­ekkor a kutatók nagyjából 1,2, 1998-ban már 1,5 millió fővel számoltak. Romániai roma vezetők becslései 2-3 millió fő körül mozogtak a kilencvenes években. Achim, Viorel: Cigányok a román történelemben. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 246; Barany, Zoltan: A kelet-európai cigányság. Rendszerváltás, marginalitás és nemzetiségi politika. Budapest, Athenaeum 2000 Kiadó, 2003. 160-161.

26 A 90-es évek végén, magyarországi társadalomtudósok között zajlott ún. „Ki a cigány?" vitára utalhatunk. A vita fontosabb írásai megtalálhatók: Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest, Új Mandátum, 2000. A kérdéshez kapcsolódó reflexiók rövid áttekintését lásd: Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története. Budapest, Osiris, 2009. 16-20 és 277-278.

27 A kategorizáció több módon is hozzájárulhat egy csoport önazonosságának meghatározásához. „Ott van például az a mozzanat, amelyet »internalizációnak« nevezünk: a kategorizált csoport szembekerül azokkal a meghatározásokkal, amelyeket egy másik csoport alkot róla, s ezt részben vagy akár teljesen beépíti a saját identitásába." Jenkins, Richard: Az etnicitás újragondolása: identitás, kategorizálás és hatalom. In: Kántor Zoltán – Majtényi Balázs (szerk.): Szöveg­gyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2005. 127-147. A külső kategorizáció cigányokra gyakorolt hatásához lásd: Lucassen, Leo: The Power of Definition, Stigmatization, Minorisation and Ethnicity. The Netherlands Journal of Social Sciences. 1991. Vol. 27. Nr 2. 80-91; valamint egy hazai példa: Pálos Dóra: „Cseperedünk". Egy beás cigány közösség önsztereotipizálási folya­matairól, in: Bakó Boglárka – Papp Richárd – Szarka László (szerk.): Mindennapi előítéleteink. Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák. Budapest, Balassi – MTA ENKI, 2006. 91-119.

28 Hancock, Ian: Mi vagyunk a romani nép. Budapest, Pont Kiadó, 2004. 20.

29 Az akkulturáció mint a cigányokat történeti perspektívában alapvetően jel­lemző folyamat – tudomásom szerint – Nagy Pál írásaiban jelent meg először Magyarországon. Vö. Nagy Pál: „Gádzsósodás – cigányosodás". Akkulturáció és parasztosodás a cigányok magyarországi történetében. Amaro Drom, 17. évf. (2007) 2. sz. 21-22; Nagy Pál: Cigány csoportok és együttélési modellek változá­sai a Kárpát-medencében a 15-20. században. In: Romák a történelemtanításban. Történelemtanárok 17. országos konferenciája. Budapest, Történelemtanárok Egylete, 2008. 35-50.

30 Herskovits és munkatársai definícióját idézi: Berry, John W. – Poortinga, H. Ype – Segall, Marshall H. – Dasen, Pierre R.: Cross-Cultural Psychology. Research and Applications. Cambridge, University Press, 2002. 349.

31 Pálos Dóra: „Cigány" identitások nehézségei. Egy önbeszámolókon alapuló vizsgálat tanulságai. Esély, 2010. 21. évf. 2. sz. 41-63.

32 Vö. Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia. Budapest – Ka­posvár, ELTE BTK – Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, 1995. 62-94.

33 Prónai Csaba konkrét példák alapján mutatja be, hogyan cáfolták meg antro­pológusok az olyan közismert sztereotípiákat, mint a „piszkos" cigány, az „élőskö­dő" cigány vagy a „nevelhetetlen" cigány. Prónai Csaba: A kulturális antropológia jelentősége a cigánykutatásban. In: Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2004. 254-265.

34 A cigányokkal tudományos igénnyel foglalkozó szakemberek első nemzet­közi szervezete 1888-ban jött létre Londonban (Gypsy Loire Society), melynek Herrmann Antal magyar néprajzkutató lett a főtitkára. (Herrmann Antal: A nem­zetközi cigány-tudós társaság. Ethnographia, 1903. 14. évf. 3. sz. 156-158.) Herrmann mellett Wlislocki Henrik és Habsburg-Lotharingiai József Károly főherceg tartozik az ún. első „ciganológus triászba", lásd: Prónai, 1995. 99-101.

35 Prónai Csaba: A cigány közösségek gazdasági tevékenységeinek kulturális antropológiai megközelítései. In: Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest, Osiris – MTA KI, 2000. 176-198.

36 Prónai, 2000. 178.

37 Piasere, Leonardo: Szlovén romák: vándorlás és megtelepedés. In: Prónai Csaba (szerk.): Leonardo Piasere: A ciganológusok szerelmei. Válogatott tanul­mányok. Budapest, ELTE BTK, 1997. 110-122.

38 Vö. Nagy Pál: A magyarországi cigányok a rendi társadalom korában. Ka­posvár, Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kiadója, 1998.; Nagy, 2008.

39 Herrmann Antal (szerk.): A Magyarországon 1893. január 31-én végrehaj­tott czigányösszeírás eredményei. Magyar Statisztikai Közlemények. IX. évf. Athenaeum R. Társulat, Budapest, 1895. Az összeírás adatait már sokan idézték, elemezték, legutóbbi áttekintését lásd: Dupcsik 2009. 75-84.

40 Stewart, Michael S.: Depriváció, romák és „underclass". Beszélő, 2001. 7-8. sz. 82-94.

41 Németh György: A cigányok, a rózsadombiak és a Mózes-fajták. (http://hvg. hu/velemeny/20091029_ciganyvita_felzarkozas_integracio_akadaly)

42 Ladányi János – Szelényi Iván: Van-e értelme az underclass kategória hasz­nálatának? Beszélő, 2001. 11. sz. 94-99.

43 Vö. Stewart, 2001; Ladányi – Szelényi, 2001; Ladányi János – Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004. 11.

44 A szegénységgel kapcsolatban három fő diskurzus bontakozott ki a kutatók körében: a társadalmi kirekesztettség, az underclass és az újszegénység diskurzu­sai. Péter László: Vázlatok a szegénység szociológiájához. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetem Kiadó. 2006. 130-134.

45 Péter, 2006. 132-137. Lásd még: Ladányi János – Szelényi Iván: Ankét a kisebbségkutatás helyzetéről (hozzászólás). Regio, 2009. 20. évf. 3. sz. 62-67.

46 Ladányi – Szelényi, 2001. 97.

47 Ladányi – Szelényi, 2004. 14-15.

48 Ladányi – Szelényi, 2004. 14. Lewis, Oscar: A szegénység kultúrája. Kultúra és Közösség, 1988. 4. sz. 94-105. A szegénység kultúrája koncepciót más ma­gyar kutatók is használták, mint például Szuhay Péter, valamint Kemény István és tanítványai. (Lásd: Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Budapest, Panoráma, 1999. és Prónai 1995. 109-111.) A személyiségjegyek felvázolása kapcsán Sárkány Mihály egyenesen az akkulturációs tanulmányok csúcsteljesítményének tartja Lewis elméletét, szerinte „ez mondta a legtöbbet arról, hogy a harmadik világ országaiban zajló változások miként hatnak a tömegek életére". (Sárkány, 2000. 111.) A szegénység és a cigányság fogalmak összekapcsolódásának kritikai áttekintését a magyar társadalomtudományi diskurzusokban lásd: Horváth Kata: Éhség-szövegek. A szociológia, a média és egy cigány közösség éhség-interpretációi. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2006. 103-123. Michael Stewart – magyarországi példákra támaszkodva – több ellenérvet is felsorakoztat a szegénység kultúrájával kapcsolatban (Stewart, 2001. 88-89.), melyekre most – a terjedelmi korlátok miatt – nem tudok kitérni.

49 Lewis, 1988. 94.

50 Lewis, 1988. 95.

51 Ladányi – Szelényi, 2004. 24; Lewis, 1988. 95.

52 Vö. Binder Mátyás – Pálos Dóra: A kisebbség kisebbsége és a szegénység kultúrája. Szélsőséges egyenlősdi egy erdélyi magyar cigány közösségben. Nép­rajzi Látóhatár, 2009. 18. évf. 2. sz. 93-115.

53 Lewis, 1988. 103.

54 lewis, 1988. 104.

55 Lewis, 1988; Ladányi – Szelényi, 2004; 2009; Binder – Pálos, 2009.

56 Rostás-Farkas György: Megnyitó. In: Bódi Zsuzsanna (szerk.): Cigány Nép­rajzi Tanulmányok 2. Budapest, Mikszáth Kiadó, 1994. 13-14.

57 Romano Rácz Sándor: A roma kisebbség és a társadalmi kohézió. Iskolakul­túra, 2002. 12. évf. 8. sz. 29-43.

58 Romano, 2002. 31.

59 Romano, 2002. 33.

60 Romano Rácz Sándor: Közösség és emlékezet. In: Boreczky Ágnes (szerk.): Cigányokról – másképpen. Budapest, Gondolat, 2009. 13-58.

61 Romano, 2009. 27.

62 Borbély Sándor: „…mi egy másik darab szereplői vagyunk" – A „cigány" tör­téneti tapasztalat genealógiája. Regio, 2009. 20. évf. 3. sz. 202-220.

63 Borbély, 2009. 215-219.

64 Stadler János: Együtt élni, de hogyan? (http://hvg.hu/velemeny/20091014_ roma_cigany_integracio/2)

65 Németh György: A cigányok, a rózsadombiak és a Mózes-fajták. (http://hvg. hu/velemeny/20091029_ciganyvita_felzarkozas_integracio_akadaly)

66 Németh, 2009.

67 Romano, 2009.

68 Romano Rácz Sándor: Cigány sor. Budapest, Osiris, 2008. 45.

69 Okely, Judith: The Traveller-Gypsies. Cambridge, Cambridge University Press, 1983. 8-15.

70 A történész Nagy Pál szerint a „cigánykérdés" történeti genezise Magyaror­szágon ekkorra datálható, jórészt az általa „relatív túlnépesedésnek" nevezett folyamatnak köszönhetően. A cigányok egyrészt túl sokan lettek az általuk űzött szolgáltató tevékenységekhez, másrészt a XVIII. századra megszűnt az ország szétdaraboltsága, hatékonyabbá vált a közigazgatás, ezzel párhuzamosan pedig megnőtt a periférikus helyzetű társadalmi csoportok és a hatalom közti viszony újrarendezésének szükségessége. Lásd: Nagy, 1998.

71 Bár kezdetben a cigány csoportok zöme Magyarországon keresztül tovább­haladt Nyugat-Európa felé, napjainkban mégis Kelet-Európa országaiban él az európai roma lakosság túlnyomó többsége. Az okokat feltehetően a két terület eltérő társadalmi és gazdasági fejlődésében kereshetjük. A cigány közösségek számára kedvezőbb lehetőségek (pl. több „niche") nyíltak a feudális Kelet-Euró­pában, mint a posztfeudális nyugati országokban, ahol rövid idő után kirekesztő rendeletek sorát hozták ellenük. A kelet-európai államokban a cigányok adók megfizetése vagy munkára kényszerítés útján integrálódtak a helyi társadalmak­ba, integrációjuk foka az Oszmán Birodalomban volt a legmagasabb. Vö. Prónai Csaba: Európa cigányai. [Leonardo Piasere: I rom d'Europa. Una storia moderna. c. könyvéről] In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2006. 361-366.

72 Nagy, 2008. 42.

73 A magyarországi történeti cigánykutatások néhány kérdését, a forráskiadás helyzetét és eredményeit, valamint a szakirodalom rövid áttekintését lásd: Binder Mátyás: „A cigányok" vagy a „cigánykérdés" története? Áttekintés a magyarországi cigányok történeti kutatásairól. Regio, 2009. 20. évf. 4. 35-59. A legfontosabb monográfiák és tanulmánykötetek megjelenésük sorrendjében, de a teljesség igénye nélkül: Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz. Budapest, Cserépfalvi Könyvkiadó, 1992; Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris – Szá­zadvég, Budapest, 1995; Nagy, 1998; Gémes Balázs (szerk.): Pillanatképek a romák múltjából. Szekszárd, Romológiai Kutatóintézet, 1998; Bársony János -Daróczi Ágnes (szerk.): Pharrajimos. Romák sorsa a holocaust idején. Budapest, L'Harmattan, 2004; Purcsi Barna Gyula: A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása". Tanulmányok a XX. századi „cigánykérdés" történetéből. Csokonai, Debrecen, 2004; Nagy Pál: „Fáraó népe". A magyarországi cigányok korai törté­nete (14-17. század). Pécs, PTE BTK Romológia és Nevelésszociológia Tanszék, 2004; Márfi Attila (szerk.): Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene. I. Pécs, 2005; Tóth Péter: A magyarországi cigányság története a feudalizmus korában. Bölcsész Konzorcium. Pécs, 2006; Márfi Attila (szerk.): Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene II. Pécs. 2009; Dupcsik, 2009; Deáky Zita-Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát-meden­cében (Cigány néprajzi tanulmányok, 15.) Budapest – Gödöllő, Magyar Néprajzi Társaság, SZIE GTK, 2010.

74 Stadler János: Együtt élni, de hogyan? (http://hvg.hu/velemeny/20091014_ roma_cigany_integracio/2)

75 Nagy, 2004. 21-26.

76 Mészáros László: A hódoltsági latinok, görögök és cigányok történetéhez. 16. századi oszmán török szórványadatok. Századok, 1976. 3. sz. 474-489.

77 Persze a cigányok soha nem voltak nomádok, hiszen az a legelőváltó, nagy­állattartó társadalmakra használt fogalom.

78 Nagy, 2004. 61-62.

79 Zsupos Zoltán: Az erdélyi aranymosó cigányok 1783-as összeírása. Néprajzi Értesítő LXVII-LXX. (1985-88.) 1990. 129-193; Zsupos Zoltán: Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században. Cigány néprajzi tanulmá­nyok. 4-5. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 1996.

80 Landauer Attila: Adalékok a beás cigányok korai történetéhez. In: Deáky Zita-Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát­medencében (Cigány néprajzi tanulmányok, 15.) Budapest – Gödöllő, Magyar Néprajzi Társaság, SZIE GTK, 2010. 79-96.

81 Tóth Péter: Cigányok Miskolcon a 18. század közepén. In: Veres László -Viga Gyula (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve. XXX-XXXI. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1993. 205-215.

82 Perger Gyula: Cigánykovácsok Győr megyében. A győri iszkápások. In: Domonkos Ottó (szerk.): Arrabona – Múzeumi közlemények 34. 1995. 269-319.

83 Kovács János: A czigányok Szegeden.. Ethnographia, 1895. 3. sz. Kovács János írásának rövid összefoglalását lásd: Binder Mátyás: Cigány-képek a sztereotípiáktól az integrációig. Múlt-kor történelmi portál.(http://www.mult-kor. hu/20090107_ciganykepek_a_sztereotipiaktol_az_integracioig)

84 Szomszéd András: A nógrádi cigányság története az összeírások tükrében (A 17. sz. második felétől a 19. sz. közepéig). In: A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve. XIII. Salgótarján, 1987. 157-207; Szomszéd András: A nógrádi letele­pedett cigányság foglalkoztatási viszonyai 1820-1850. In: Gémes, 1998. 20-36.

85 A XIX. század végétől, az ipari fejlődés fellendülésével, a gazdasági szerkezet átalakulásával párhuzamosan jelentősen csökkent, illetve megszűnt a kereslet a hagyományosnak tekintett „cigány termékek" iránt (pl. teknők, kosarak, seprűk, üstök), de csökkent az igény a „klasszikus" cigány szolgáltatások (üstfoltozás, drótozás, nádazás) iránt is. A magyar nemeseknek, polgároknak és parasztoknak zenét szolgáltató cigányzenészek helyzete is jelentős mértékben romlott: miköz­ben a számuk nőtt, a fizetőképes kereslet csökkent irántuk. A cigány közösségek marginalizálódása egészen az 50-es, 60-as évekig, az államszocialista iparosítás kezdetéig tartott; ekkor a hagyományos cigány közösségek jó része felbomlott és sokan az ipari munkásság részévé váltak. A 60-as évektől így egy jelentősnek mondható integrációs és asszimilációs folyamat indult meg, mely azonban a 80-as években lelassult, majd a rendszerváltás folyamatában teljesen megakadt és visszafordult. A sok rendelkezésre álló adat közül egy összehasonlító jellegű: 1985 és 1993 között az országban a munkahelyek 30%-a, a cigányoknál a munkahelyek 55%-a szűnt meg. Vö. Kemény István: Előszó. In: Kemény, 2000. 9-37.; Kemény István: Válság után. Szegények, munkanélküliek, cigányok, versenyképtelenek. Esély, 2003. 15. évf. 2. sz. 66-74.

86 Ladányi – Szelényi, 2004. 56-58.

87 Vö. Törzsök Judit: Kik az igazi cigányok? In: Kovalcsik Katalin (szerk.): Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest, ELTE – IFA – OM, 2001. 29-52.

88 Prónai Csaba: A kulturális antropológiai cigánykutatások 1987 után Nagy Britanniában, Franciaországban és Olaszországban. Regio, 1999. 1. sz. 156-177. Az antropológusok ilyen állításai egybeesnek a modern történészi megközelítés­sel, Nagy Pált idézve: „Mai ismereteink szerint bízvást mondhatjuk, hogy a mai magyarországi cigány csoportok karakterét a Balkánon és a Kárpát-medencében lezajlott történeti folyamatok befolyásolták a XIV. század óta, nem pedig valamiféle archetipikus, genezisében ősidőkbe homályosuló, változatlan formában továbbélő csoportkarakterről kell beszélnünk. Nagy Pál: Előszó. In: Landauer At­tila – Nagy Pál (szerk.): Írások a magyarországi beásokról. Gödöllő, Szent István Egyetem – Cigány Néprajzi és Történeti Egyesület, 2009. 5-13., 7.

89 Vö. Pálos, 2010; Binder Mátyás: Beások, etnikai mobilizáció és identitás. Kisebbségkutatás, 2009. 2. sz. 207-228.

90 Nagy Pál: Civitas Zingarorum. Amaro Drom, 2000. 10. évf. 8. sz. 26-28.

91 Baranyi Béla – G. Fekete Éva – Koncz Gábor: A roma szegregáció kutatá­sának területi szempontjai a halmozottan hátrányos helyzetű encsi és a sellyei-siklósi kistérségekben. In: Kállai Ernő (szerk.): A magyarországi cigány népesség helyzete a 21. század elején. Budapest, MTA ENKI, 2003. 103-125.

92 Péter László: Elszegényedés és szegregálódás egy ipari kisvárosban. WEB, 2003. 11. sz. 21-28.

93 Idézi: Dupcsik, 2009. 124.

94 Prónai Csaba: Leonardo Piasere antropológiája. In: Prónai, 1997. 8-12.

95 Borsos, 2003. 93.

96 Nagy, 2009. 9. Foglalkozásváltási stratégiákról és kényszerekről lásd még például: Havas Gábor: Foglalkozásváltási stratégiák különböző cigány közös­ségekben. Medvetánc, 1984. 2-3. sz. 209-226.; Fleck Gábor – Virág Tünde: Hagyomány és alkalmazkodás, avagy Gilvánfa kívül-belül. Szociológiai Szemle, 1998. 1. sz. 67-91.; Havas Gábor: Hagyományos mesterségek. In: Kemény István (szerk.): A magyarországi romák. Budapest, Útmutató, 2000. 85-90.; Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Budapest, Osiris -MTA KI, 2000.

97 Romano, 2009. 21.

98 Godelier elméleti munkásságáról röviden lásd: Descola, Philippe: Az oksági magyarázat. In: Descola – Lenclud – Severi – Tylor: A kulturális antropológia eszméi. Budapest, Századvég, 1993. 15-73., 67-70.

99 Godelier, Maurice: Alap, társadalom, történelem. Világosság, 1979. 20. évf. 10. sz. 616-624.

100 Godelier, 2001. 15.

101 Aparna Rao szerint egy meghatározott társadalmi struktúra reprodukciójá­nak igényétől (belső kényszer) is függ a térbeli mobilitás, nem csak a gazdasági stratégiától (külső kényszer). Lásd. Prónai, 2000. 179.

102 Kemény, 2000. 10.

103 Idézi: Pomogyi, 1995. 173-177.

104 A XVIII. századi magyarországi források egy részében a „cigány" fogalma et­nikai dimenzióban jelent meg (latin: natio, gens; magyar: nemzet, nemzetség). A források egy másik csoportjában a „cigány" fogalma szociális dimenzióban jelent meg: conditio (társadalmi helyzet) és professio (foglalkozás, megélhetési mód), ez esetben cigánynak lenni sajátos társadalmi állapotot jelentett. Nagy, 2008.

105 Németh, 2009.

106 Vö. Laki László: A rendszerváltás, avagy a „nagy átalakulás." Budapest, Napvilág, 2009.; Kovats, Martin: A Jó, a Rossz és a Csúf. A romapolitika három arca Magyarországon. Eszmélet, 1996. 8. évf. 32. sz. 132-153.; Kovats, Martin: The political significance of the first National Gypsy Self-government in Hungary. Contemporary Politics, 2000. Vol. 6. Nr. 3. 247-262.; Lázár Guy: A kisebbségek szerepe a nemzeti identitás kialakulásában. Regio, 1996. 6. évf. 1-2. sz. 28-63.; Hobsbawm, Eric: Etnikai identitás és nacionalizmus. Világosság, 1993. 34. évf. 4. sz. 19-28.; Szabó Ildikó: Rendszerváltás és nemzeti tematika. Politikatudományi Szemle, 2005. 14. évf. 2. sz. 89-110.

107 A rendszerváltás és a „cigányképek" változásaihoz lásd: Binder Mátyás: A cigányokról alkotott történeti kép változása a rendszerváltás tükrében Szlováki­ában és Magyarországon. In: Krausz Tamás – Mitrovits Miklós – Zahorán Csaba (szerk.): Rendszerváltás és történelem. Tanulmányok a kelet-európai átalakulásról. Budapest, L'Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, 2010.

108 Ladányi János – Szelényi Iván: Szegénység a posztkommunista átmeneti időszakban. Az elemző: Közép és kelet-európai politikai és gazdasági szemle, 2005. 1. évf. 2. sz. 123-140.

109 Kligman, Gail: A „másság" társadalmi felépítése: a „roma" azonosítása a posztszocialista közösségekben. Szociológiai Szemle, 2001. 4. sz. 66-84.

110 Ferge Zsuzsa: Struktúra és szegénység. In: Kovách Imre (szerk.): Társadalmi metszetek. Budapest, Napvilág, 2006. 479-500., 489-490. A roma szegénység legfontosabb összetevői, nehezen meghatározható arányban a következők: ala­csony iskolázottság, foglalkoztatási hátrányok, etnikai diszkrimináció és a területi hátrány (felülreprezentáltság a hátrányos helyzetű régiókban). A helyzetet nehezíti, hogy a cigányok nem, vagy alig kaptak földbirtokot a rendszerváltást követően. Lásd: Ladányi – Szelényi, 2004. 151.; Kertesi Gábor: A cigány foglalkoztatás le­épülése és szerkezeti átalakulása 1984 és 1994 között. Munkatörténeti elemzés. Közgazdasági Szemle, 2000. 46. évf. május, 406-443.

111 Vö. Taylor, Charles: Az elismerés politikája. In: Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, Osiris, 1997. 124-152.

112 Lásd:. Szuhay, 1995.; Fosztó, 2002.; Binder, 2008.; 2010.

113 Egy, magát roma értelmiségiként definiáló ismerősömtől származik a követ­kező idézet: „Az, hogy a cigány nemzetfogalom létrejöjjön és elfogadottá váljon Magyarországon, az azért szükséges, hogy ezt a kultúrát önmagában is fel tudjuk mutatni, tehát ne csak egy alávetett, szociális alapú kultúraként mutatkozzon meg, hanem önállóan, szuverén kultúraként ismerjék el Európa-szerte. […] Azt gon­dolom, hogy a cigányság egy olyan politikai alapú nemzetfogalmat tud magának kialakítani, aminek nem a fő eleme az, hogy milyen nyelvet beszél, hanem elfo­gadja azt, hogy többnyelvű, és több – egymástól távolabb eső, speciális – kultúrát, szubkultúrát tartalmazó közösség, nemzet." Idézi: Binder, 2009.

114 Paradoxnak tűnik, de míg az általános és középiskolai tankönyvekben alig találunk használható ismereteket a romákról, addig a felsőoktatásban használt népismereti tankönyvek egy jelentős része még mindig a romantikus („naiv") cigányképet közvetíti. Lásd: Kovalcsik – Réger, 1995.; Dupcsik Csaba: A romák a történelem oktatásában. In: Romák a történelemtanításban. Történelemtanárok 17. országos konferenciája. Budapest, Történelemtanárok Egylete, 2008. 25-34.; Beck Zoltán: Tekintély és szöveg – miért van baj a cigány népismerettel? Educatio, 2004. 13. évf. 2. sz. 314-318.

115 Érdemes elolvasni a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom hozzászólását az említett vitához, amely elsősorban magára a kérdésfeltevés mikéntjére reagál. „A média arrogancia újabb határokat sért" http://hvg.hu/velemeny/20091106_roma_ integracio_vita

116 Ladányi – Szelényi, 2001.