A szerző a Harry Potter-könyvek milliós rajongótábora kapcsán foglalkozik azzal a mai, globalizált és médiatizált világban fontos társadalmi kérdéssel, hogy milyen irányba befolyásolják az internet segítségével szabadon létrehozható és megosztható rajongói szövegek az emberek tudatát? Egyes szerzők szerint e szövegek egyfajta új, demokratikus, globális politikai részvétel irányába mutatnak. Gupta szerint a szabadság látszólagos: a rajongók nem kérdőjelezik meg azt a rendet, ami keveseknek termel profitot, miközben sokaknak engedélyezi az „ingyenes" részvételt. Így a szövegek bármily kreatívak is, nem ajánlanak fel valódi kitörési pontokat a rendszerből

A Harry Potter rajongói szöveg – mint önálló jelenség – elképesztően nagy, egyre burjánzó és megállíthatatlan terjeszkedését szinte kizárólag az internet tette lehetővé, vagyis az, hogy a rajongók éltek a globális társadalmi hálózat kínálta lehetőségekkel. Tara Collins szerint 2006 januárjáig a fan fictiont író rajongókat leginkább a népszerű fantasy-szövegek ihlették meg – elsősorban a Gyűrűk ura trilógia és a Harry Potter-sorozat; de míg a Gyűrűk urához kapcsolódó, a neten megjelent rajongói szövegek száma 36 ezerre becsülhető, addig az utóbbihoz már több mint 180 ezret írtak.¹ Az internetes technika meglehetősen bonyolult módon fonódott egybe e jelenség kialakulásával. A technika kínálta lehe­tőségek és ezek kiaknázásának képessége (egyes esetekben a véletlen szerencse közrejátszása) révén a rajongók alkotta írások olyan kulturális formái terjedtek el, illetve láthatóan és nyomon követhetően olyan sajá­tos kapcsolatokba léptek egymással, ami elképzelhetetlen lett volna a nyomtatott fanzine-ok korszakában. Az egész Harry Potter-jelenség azzal egyidejűleg bontakozott ki, ahogyan a közösségi hálózatok elektronikus környezete alakot öltött: az 1990-es évek közepétől a blogolás és webes csetszobák fejlődésével, illetve az olyan közösségi portálok növekvő népszerűsége következtében, mint amilyen a MySpace és a Facebook a 2000-es évektől. A Harry Potter-könyvek iránti rajongói érdeklődés si­kere inkább a szubkulturális niche média sikerét demonstrálja, mintsem a nagy, centralizált médiakorporációkét. Ugyanakkor, egyidejűleg arra a lehetőségre is rámutat, hogy a világháló segítségével a szubkulturális média képes összekapcsolódni és újabb médiakapcsolatokat létrehozni, amint arra Henry Jenkins 2007-ben felhívta a figyelmet.² Jenkins ezt az általa „konvergenciának" nevezett folyamatot elméleti alapon már koráb­ban elemezte Convergence Culture (2006) című könyvében. A könyvben ráirányította a figyelmet arra, hogy az effajta konvergencia végül is nem pusztán a médiaeszközök által alakul ki, hanem „az egyes fogyasztók tudatában és […] másokkal folytatott társadalmi interakcióik során".³ A dinamikus Harry Potter rajongói szöveg a Harry Potter-rajongók alkotása, és a technikailag támogatott konvergencia révén materializálódik, amikor is a Harry Potter-rajongók textuális alkotókészsége összefonódik a Harry Potter-sorozat kibontakozásával (ez tíz éven át tartott) és jelenségével. Az írásoknak ez az összefonódó minősége tartja mozgásban a Harry Potter-szöveget, amelynek a rajongók által teremtett (terjedelmileg is na­gyon jelentős) elemei éppen olyan integráns részei, mint maga az eredeti Harry Potter-szöveg, és mint amilyenek a Harry Potter-jelenség rendkívül sokszínű egyéb textualizációi is. A rajongók által alkotott szövegelemek olyannyira integráns részét alkotják a Harry Potter szövegfolyamának, hogy kívülről, a szöveg egészét tekintve nem lehet elsiklani e tény fölött: ez a textúra a szövegalkotás „önjáró", önmagát alakító szférája lett (piacra dobtak egy útmutatót arról, hogyan kell specifikusan Harry Potter rajongói történetet írni),⁴ és egyben a tudományos érdeklődés középpontjába is került (az első, könyv terjedelmű munka e sorok írása idején látott napvilágot).⁵

Ebből is látható, hogy a Harry Potter rajongói szöveg a legfrissebb megközelítéseket példázza a rajongói szövegekkel és általában a textualitással kapcsolatban – gyakorta olyan módon, hogy a legtágabb értelemben visszahat az irodalomkritikai elméletre és gyakorlatra. Először is, az effajta rajongói szövegek döntően elektronikusan és hipertextúrákként formálódnak meg, ennél fogva egyaránt hozzáférhe­tők az írók és az olvasók számára, hiszen mindannyian interakcióba léphetnek a szöveggel. Az elektronikus- és hiperszöveget széles körben úgy szokás értelmezni, mint amely a nyomtatott szöveg hagyományos fogalmából kiindulva számtalan új lehetőséget teremt éppen az interak­tivitás adta lehetőség révén. Így az elektronikus szövegek utat nyitottak a Jay David Bolter által „interaktív irodalomnak" nevezett jelenségnek: ez olyan, „nem-lineáris irodalom, amely mintegy felszólítja az olvasót arra, hogy lépjen kapcsolatba a szöveggel".⁶ Ezzel az írók tulajdonképpen arra kapnak felhatalmazást, hogy a műveikre ne mint „lezárt és egységes struktúrára" tekintsenek, hanem „a lehetséges struktúrák struktúrájá­nak". Az olvasók pedig kifejleszthetik azt a képességüket, hogy afféle „második szerzők legyenek, akik ugyanazt a szöveget tovább tudják adni más olvasóknak, hogy azok is hasonló viszonyba léphessenek vele".⁷ A fentiekkel összhangban, Silvio Gaggi megfigyelte, hogy a hipertextúra az olvasóban azt a meggyőződést alakítja ki, hogy ő maga is képes lét­rehozni saját olvasati megközelítését, sőt hogy belenyúlhat a szövegbe azáltal, hogy új kapcsolódási pontokra mutat rá és megjegyzésekkel látja el a szöveget. A hipertextúra ily módon megkérdőjelezi a szerzőnek mint omnipotens személynek a koncepcióját, és elvezet oda, hogy „bátorítja az ismeretek közös megteremtését, és azt a képességünket, hogy magunk is szabadon, gyorsan és akadálytalanul részt vállalhassunk az ismeretek terjesztésében, megosztásában".⁸ Következésképpen, a hiperszövegek elvezetnek az „interaktív irodalom" létrejöttéhez, amelyet nem korlátoznak a bevett mediációs tekintélyek és iparágak.⁹ Az interaktív elektronikus szövegen vagy hiperszövegen belül a jelenkori rajongói szövegek meg­határozásuk szerint egy eredeti, adott szövegből nőnek ki (esetünkben Rowling Harry Potter-szövegéből), felhasználják az eredeti szövegben szereplő karaktereket és helyszíneket, és a létrejövő új szövegeket jellemzően a rajongói közösség körében terjesztik, miközben általában e szűkebb közösségen kívül állók is hozzáférhetnek az így keletkezett szövegekhez. Miután a rajongói szövegek intertextuális horizontját és interaktív természetét meghatároztuk, nyilvánvalóvá válik ennek a szö­vegalkotásnak a participatív, azaz részvételi aspektusa is: a rajongói szövegírók és olvasók leginkább annak alapján határozhatók meg, hogy részt vesznek a rajongók alkotta közösségben. Amennyiben a rajongói irodalom szövegét a részvétel összefüggésében ragadjuk meg, annyiban megközelítésünk azt tételezi, hogy elsődlegesen nem stabil és önállóan elemezhető entitásról beszélünk, sokkal inkább a rajongók interaktív és részvételi jelensége felől közelítünk a problémához. Ennek értelmében, a Lanier és Schau által, három Harry Potter rajongói szövegen végzett elemzés kimutatja: az eredeti szövegből való kiindulás ezekben az ese­tekben arra szolgál, hogy „a popkultúra sajátos formájának szimbolikus struktúráit és jelentéseit megteremtse", azaz, ezek „hozzájárulnak ahhoz a »metaszöveghez«, mely a Harry Potter-közösséget összetartja".¹⁰ A rajongók alkotta szöveg és a rajongói közösség részvétele a szöveg­alkotásban ebben a megközelítésben sajátos, normatív keretek között olvasható és behatárolható. Egyrészt tehát Henry Jenkins lelkesen annak bizonyítékát leli a Harry Potter rajongói szövegben és környezetében (a rajongói gyerekközösségekre koncentrálva), hogy a gyerekek:

aktív részvevői ennek az új médiaterepnek azáltal, hogy a rajongói közösségekben való részvételen keresztül megtalálják saját hang­jukat, és kiharcolják jogaikat az erős entitásokkal szemben is […] Ugyanakkor, részvételük révén, ezek a gyerekek új stratégiákat fedeznek fel azon a téren, hogy a globalizáció, a szellemi tulajdon körüli harcok és a média konglomerációjában és ezek alkalmazásá­val hogyan lehet boldogulni.¹¹

Jenkins véleménye szerint a rajongói szövegek végső soron a fogyasz­tói közösségeken keresztül egyfajta új, demokratikus globális politikai részvétel irányába mutatnak.¹² Másfelől viszont, Cornel Sandross igen kevés lelkesedést mutatva úgy értelmezi ezt a jelenséget, hogy a rajongói szövegekben (általában véve, nem specifikusan a Harry Potter-szövegek esetében) a textuális határok a legszélsőségesebben képlékennyé vál­tak mind a szöveg megalkotása, mind a befogadása tekintetében, ami egyben azt is lehetetlenné teszi, hogy ilyen szövegek esetében esztétikai elvárásokat alkalmazzunk. Sandross szerint ez a jelenség nem annyira az emancipatorikus lehetőségek kifejeződése, hanem inkább a banalitás csapdájának és a Marcuse által megfogalmazott egydimenziós jellegnek a bizonyítéka – „az egydimenziós jelleg abból fakad, hogy az egyénnek nincsenek alternatív forrásai vagy »kifejező eszközei«".¹³

Ehhez kapcsolódó, de kissé eltérő nézőpontból látható, hogy a rajon­gói szöveg immanens képlékenysége és közösségi hozzáférhetősége szükségessé tesz a hagyományos szövegközpontú megközelítésnél lazább elemzési szempontokat a rajongók alkotta irodalommal foglalkozó tudósok részéről, és ebből adódóan magában a kritikai gyakorlatban is engedniük kell a fluiditásnak, illetve felül kell vizsgálniuk kritikai gyakor­latukat és tudományos kategóriáikat. Ezt Busse és Hellekson velősen így fogalmazta meg:

Mint a rajongói irodalommal foglalkozó tudósok, olyan képlékeny térben működünk, amelyet folyamatosan és állandóan revideálni kell és újrafogalmazni, ahol az új külső és belső hatások nemcsak kutatásaink tárgyát változtatják meg, hanem elméleti és módszer­tani kereteit is. A rajongói szövegekhez hasonlóan, a forrásszöveg kiegészítő és ellentmondásos olvasataival a tudományos elemző szöveg, amely megkísérli leírni és megérteni a rajongói magatartást és viszonyt, maga is olyan jelenséget produkál, amely állandó válto­zásban van, midőn a rajongói kultúra megnyilvánulásainak tágabb megértésére törekszik.¹⁴

Tehát irodalomtudományi szempontból a rajongói szöveg olyan tárgyat képvisel az irodalmi elemzés számára, amely nem illeszthető bele ennek a tudományos diszciplínának a vizsgálat tárgyáról alkotott, hagyományos kategóriáiba, és ezzel hatást gyakorol az irodalomtudomány adott elő­feltevéseire. Úgy tűnik, a jelenleg marginálisnak minősített stratégiákat állítja előtérbe (igazából ezeket még csak stratégiáknak sem tekintették korábban) az irodalomkritika tudományos gyakorlatában: olyasmire gondolunk, mint a „tágabb olvasat" [distant reading], amely képes asszi­milálni egyfajta kiterjedt, kibővült textuális mező jellemzőit azáltal, hogy lemond a zárt olvasásról [close reading],¹⁵ vagy mint az „autoetnográfia" (a rajongói szövegek írói maguk is kritikusok lesznek, míg a kritikusok maguk is a rajongói közösség résztvevőivé válnak): ezek a kérdések látszanak itt leginkább a témánkba vágni.¹⁶

A Harry Potter rajongói szövegek elképesztő terjedelméből és komple­xitásából adódik, hogy az egyik lehetséges megközelítésünk e tanulmány keretein belül szimptomatikus jellegű, azaz megközelítésünknek abban az esetben válik tárgyává valamely szöveg, amennyiben e tanulmány tárgyát tekintve szimptomatikusan relevánsnak minősítjük. Az, hogy a szövegből indulunk ki, önmagában is kapaszkodót igényel: a Harry Potter rajongói szövegek úgy is felfoghatók, mint amelyek újabb történetszála­kat képviselnek, s ezek a szálak a köznapi szempontoknak a történetbe való belefonódását példázzák, és olyan beavatkozást jelentenek, melyek megszakítják az eredeti Harry Potter-szöveget, és még terebélyesebbé teszik a már létező Harry Potter-szövegfolyamot. A történet e szálainak elemzésével jelen fejezetünk bekapcsolódik abba a vitába, melyet az előbbi három fejezet mutatott be, ám új megvilágításba helyezi azt, és egyidejűleg a tanulmány következtetéseit szándékosan nyitva hagyja. Az a három elem, melyet a következőkben röviden vizsgálni fogok a Harry Potter rajongói szövegben, a következő: először is viszonya a gyerekek olvasástanulásához; másodszor, hogy miként jelentkezik benne a homo­szexuális vágy; és végül, hogy Kínában a rajongói szöveg miként formá­lódott nyomtatott könyvvé. Végül, a tanulmány néhány megjegyzéssel zárul arról, hogy a Harry Potter rajongói szövegről folyó vita hogyan járul hozzá a rajongás mint olyan általánosabb megértéséhez.

Olvasáskészség – slash – Kína

A Harry Potter rajongói szöveg és az olvasáskészség

A számítógépes kommunikáció a rajongók körében magától értetődően számottevő kreativitást tesz lehetővé, ahogyan az már a legkorábbi rajongói közösségeknél is megfigyelhető volt: Nancy Baym például ezt a jelenséget a televíziós szappanopera-rajongók közötti üzenetváltások alapján már az 1984-ben alapított rec.arts.tv.soaps USENET-honlapon észrevette.¹⁷ Azt, hogy a rajongói szövegírás internetes oldalai pozitív pe­dagógiai környezetet teremtenek a gyerekek alapvető írás-olvasás tanu­lásához, Henry Jenkins hatékonyan bizonyította 2004-ben a Technology Review című blogjában, elemzésének ezt a címet adta: „Why Heather Can Write: Not everything kids learn from popular culture is bad for them, some of the best writing cultures takes place outside the classroom in online communities" (Miért tud Heather írni: nem minden rossz, amit a gyerekek a populáris kultúrából sajátítanak el, a legjobb írástanulási esz­közök némelyike az osztálytermen kívüli online közösségekben lelhető fel).¹⁸ Később Jenkins a Convergence Culture című művében kibővítette elemzését.¹⁹ Tapasztalatait alapvetően a Daily Prophet (a HP-regények magyar fordításában: Reggeli Próféta) című Harry Potter rajongói we­boldalról szerezte, melyet 1999-ben indított egy akkor tizennégy éves kislány, Heather Lawver. A fantasy képzeletvilágának Reggeli Próféta című napilapjához illően a weboldal online újság képét ölti, melyet a gyerekek a világ minden részéből mágikus figurákkal és a Harry Potter-könyvekhez kapcsolódó elképzelt világ eseményeiről szóló riportokkal töltöttek meg, úgy, ahogyan azt ők a maguk sajátos helyszínein és életükben – a maguk sajátos nyelvén – elképzelték. Bár a keletkezett szövegek kiindulási alapja a Harry Potter-szöveg volt, a Daily Prophet weboldalt az az igény és hiány hozta létre, amelyre már a korábbi két fejezetben rámutattunk: az eredeti szöveg muglijai és varázslói leginkább a brit világban mozognak, és így tág tere nyílik az elképzelt, mágikus világ továbbgondolásának. A Daily Prophet weboldal lényegében egy participatorikus kommunikációs közeg, ahová a gyerekek mint Harry Potter-rajongók világszerte szabadon beírnak és amit olvasnak, vagyis közösségként kreatív rajongói szövegek alkotói és olvasói lehetnek. A weboldal sikere akkor vált egyértelművé, amikor a Warner Brothers úgy gondolta, hogy a tulajdonát képező Harry Potter márkanév használatát a weboldalakon is ellenőrzése alá vonja, és ennek értelmében 2000-2001-ben felszólította a weboldalak üzemeltetőit azok megszűntetésére. A Daily Prophet weboldal ekkor létrehozta a Sötét Varázslatok Kivédé­sének Szervezetét, amely bojkottra szólított fel minden Warner Brothers termékkel szemben; a Warner Brothers visszavonulót fújt, és elállt a weboldalak bezáratásától – ez volt az ún. „Potter-háború". A Convergence Culture című könyvében Jenkins kibővítette a Daily Prophet weboldallal kapcsolatos 2004-es megállapításait (sőt, elemzésébe bevonta más, ugyancsak a Harry Potter rajongói által működtetett weboldalak – így a FictionAlly és a Sugar Quill – vizsgálatát is) a weboldalnak a „Potter-háborúban" játszott szerepével. Ez igazolni látszott Jenkins-nek azt a megállapítását, hogy a gyerekek a kreativitásukat vetették be fegyverként a hatalmi rosszallás elhárítására. Jenkins mindezt pozitív jelenségnek tekintette, mely egybeesik a gyerekeknek azzal a törekvésével, hogy a tanulást, oktatásukat saját irányításuk alá vonják, és írás-olvasás tudá­sukat úgy fejlesszék, hogy részt vesznek az online rajongói szövegeket író közösségek (a közös érdeklődés helyszíneinek) tevékenységében és együttműködésében. Jenkins ez utóbbit alternatív pedagógiai területnek tekintette, olyan területnek, amely jóval hatékonyabb, mint az osztályte­rem bevett pedagógiai helyszíne:

A tanárok előszeretettel beszélnek a „lépcsőzetesség" elvéről, arról, hogy a hatékony pedagógiai folyamat lépésről lépésre halad, arra bátorítja a gyerekeket, hogy új képességeket próbáljanak ki, melyek a már megszerzett képességeikre épülnek; ezek támaszt és kiinduló pontot jelentenek az új lépésekhez, amíg a tanuló elegendő maga­biztosságot szerez ahhoz, hogy magától tegye meg e lépéseket. Az osztályban a lépcsőzetességet a tanár biztosítja. Egy participatív kultúrában azonban az egész közösség viseli annak felelősségét, hogy az újonnan jövőket segítse önállóságuk megteremtésében.²⁰

Valamint:

Ma még nem tudjuk egyértelműen, hogy a közös érdeklődés hely­színeinek sikereit megismételhetjük-e az iskola falai között. Az iskolákban merev irányítási hierarchia létezik (beleértve a felnőttek és a tinédzserek igencsak eltérő szerepköreit) […] Az iskolák sokkal kisebb rugalmassággal tudják a fejlődésük különböző szintjein járó szövegírókat támogatni. Még a legprogresszívebb iskolákban is léteznek szabályok arra vonatkozóan, mit írhatnak a gyerekek – ösz-szevetve azzal a szabadsággal, melyet akkor élveznek, ha maguk írnak.²¹

Jenkins álláspontja szerint annak ellenére, hogy a rajongói szövegek íróit és olvasóit nem feltétlenül a tanulás iránti igény motiválja, a rajongói oldalak kiváló médiumai a tanulás „megtörténésének", mert a résztvevők sokkal inkább kezükben érzik az irányítást, és ennek következtében a rajongói szövegek írását bátorítani kell. Nem sokkal ezután Jenkins és munkatársai közreadták a McArthur Alapítvány jelentését Confronting the Challenges of Participatory Culture (2006) címen,²² melyben azt állí­tották, hogy az olyan technológiai forrásokat, mint a rajongói szövegírók oldalai, a blogolás stb. össze kellene gyűjteni egy újfajta olvasástudás megszerzése érdekében, amely egyaránt magába foglalja az olvasástu­dást és a médiaértést. A jelentés védelmébe vette a rajongói szövegírást azokkal a vádakkal szemben, hogy az másodlagos és nem eredeti, párhuzamot vonva a tekintélyes művészeti formával, a kollázzsal.²³ Idő­közben, 2004 óta jelentős tudományos kutatások folytak, melyek szintén azt támasztották alá, hogy az online közösségek révén megvalósítható participációs tanulás hatékony eszköz az olvasási képességek fejlesz­tésére, és különösen hatékony az online rajongói szövegíró-közösségek keretein belül – mint azt Rebecca Black és mások kutatásai igazolták.²⁴ Időközben az olvasási képesség fejlesztésének ezt a formáját a rajon­gói szövegíró-közösségek egyike-másika is felkarolta, többek között az is, melyet 2004-ben közreadott esettanulmányában Jenkins behatóan elemzett. 2008-ban a Daily Prophet weboldalon megjelent a Harry Potter-rajongókhoz intézett felhívás a következő címmel: Fejlődés a Forradalom felé [Making Progress toward Revolution]:

Legyen a mi mozgalmunk a Harry Potter rajongói közösségek törté­netének legjelentősebb, alulról szervezett megmozdulása! 2001-ben a Daily Prophet és a vele rokon Potter rajongói oldalak vállalták, hogy tiltakozásukkal a nemzetközi színtéren óriási hullámokat keltenek, és jogi precedenst teremtenek, mely a mai napig védelmet nyújt minden Harry Potter rajongónak a hírhedt Potter-háború megvívása óta. Újra képesek vagyunk ilyen harcra, de egy ennél is jelentősebb ügy érdekében – ez pedig az írni-olvasni tudás.²⁵

A weboldalon megjelent Heather Lawvernek a felnőttekhez címzett levele is, amelyben megpróbálja megmagyarázni, mi a Daily Prophet célja:

J. K. Rowling írónő Harry Potter-sorozata, azt hiszem, pusztán csak lehetőséget teremt ahhoz, hogy fejest ugorjunk egy jó könyvbe. Az online „napilap" létrehozásával, ahol a cikkek elhitetik az olvasókkal, hogy Harry Potter különös, fantázia szülte világa valóságos, megnyí­lik az olvasók előtt a lehetőség, hogy más könyveket is megértsenek, hogy belebújjanak a karakterek bőrébe, hogy a valódi irodalmat elemezzék. Ha fiatal korban sikerül kifejleszteni az írott szó értelme­zésének, felfogásának képességét, akkor a gyerekek megszeretik az olvasást, amit más módszerekkel sokkal nehezebben lehetne elérni. E képzeletbeli világ megteremtésével tanulunk, alkotunk, és jól érezzük magunkat egy barátságos, utópikus társadalomban.²⁶

Amit Jenkins megfigyelt, és amiről azt állította, hogy valószínűleg vég­bemegy az online rajongói szövegírók közösségében, azt itt láthatólag maguk az érintettek – de legalábbis szószólójuk – óhajtják megvalósítani a közösség adta keretek között.

Itt azonban érdemes néhány idevágó megfigyelést tennünk a rajongói szövegíró közösségeknek a olvasáskészséget elmélyítő funkcióit ille­tően. Először is, a fenti érvelésben olyan retorikai taktika jelenik meg, amely a normatívákkal terhelt progresszivitás-felfogásra emlékeztet. Sokkal inkább ezek a retorikai stratégiák viszik előre az érvelést, mint a bizonyítékok és az elemzések. Vagyis, azok a tiszta ellenállási pontok, melyeket Jenkins említ, sokkal inkább az ellenállás/elutasítás túldetermináltsága mentén mozognak, mintsem hogy valóságosan, tartalmasan értelmezzenek bármit: így a hierarchizált „osztálytermet" az online rajon­gói közösségek közös részvételével szemben, a tanár/szülő-ellenőrizte közeget a rajongói közösségek alternatív, hivatalosan kialakult formákat elutasító magatartásával szemben, vagy hogy a tanulók maguk irá­nyítják tanulásukat a felülről rájuk kényszerített tanulással szemben. Nem világos, hol is van ez a bizonyos „osztályterem"; úgy tűnik, hogy általában véve az intézményesített pedagógia szinekdochéja. Az sem világos, hogy lehet-e engedményeket tenni a formális és az informális tanulási és fejlődési módszereket tekintve, melyek minden pedagógiai intézményben jelen vannak, az osztálytermeken belül is, azokon kívül is. Úgy látszik, az osztályteremben jelen lévők, (akár mint diák, akár mint tanár) közül senkit nem kérdeztek meg arról, mi is folyik az osztályban, vagy hogy mit is csinálnak ott; a megfogalmazást a puszta kijelentések, megállapítások jellemzik. Míg az online közösségek struktúráját ezek a kutatások röviden felvázolják, az osztályterem mindennapi struktúráját nem is érintik. Egyáltalán nem vizsgálja egyetlen érintett sem annak lehetőségét és valóságát, hogy az online közösségekben jelen van-e a civakodás, a félreértés, a félreinformáltság, a hierarchia és az autoriter magatartás. E megközelítésekben mind az osztályterem, mind a rajon­gói szövegírók közössége politikai és gazdasági vákuumban létezik. Az érvelést láthatóan a szembenállás retorikája, az alternatív terek diskur­zusa, az önirányítás és az önfejlesztés radikális elemei mozgatják. Mikor Lawver (mint a rajongói közösség vezetője és egy példázat-gyerek, aki a felnőttekhez szól) közzéteszi érveit rajongói közösségének fórumán, a retorikai asszociációk már egyfajta terjengős fecsegéssé alakulnak, amely alapjaiban igencsak emlékeztet a politikai fogalomhasználatra, de le is válik arról: „haladás…forradalom", „alulról szerveződő mozgalom", „jelentősebb ügy", „barátságos, utópikus társadalom". Az egész szöve­gen végigvonul az az evidenciának vett érvelés, mely egyenlőségjelet tesz a rajongói szövegek olvasása és írása, valamint a kialakuló, fejlődő olvasás- és íráskészség közé (anélkül, hogy egy percre is foglalkozna azzal a feltételrendszerrel, melyben ezek a jelenségek azonosaknak te­kinthetők); továbbá evidensnek veszi azt is, hogy a Harry Potter-rajongók mind gyerekek (ez körülbelül annyira magától értetődő, mint az, hogy az eredeti Harry Potter-szöveg gyerekirodalom lett volna) – és mindkét evidencia lehetőséget ad a kellő alkalommal beékelt bölcs kijelentések­re a Harry Potter rajongói szövegekkel és e jelenséggel kapcsolatban a gyerekek neveléséről és az alapvető szövegértésről. Mindez azután azzal jár, hogy a rajongói szövegírói közösségeket általában normatív elismerésben, dicséretben részesítik. Másodszor, érdekes módon a Harry Potter-féle mágikus-hétköznapi világ sokrétegű kitágítását, amit az eredeti szövegben lévő hézagok tesznek lehetővé, és amit a Daily Prophet weboldal (és persze sok más rajongói szövegíró oldal is) min­dennapos gyakorlata ki is aknáz – és ilyenformán az eredeti szövegek implicit megváltozatását és megkérdőjelezését teszik elfogadottá -, folyamatosan azzal ellensúlyozzák, hogy a Harry Potter eredeti szöve­gének normatív pozícióját egyértelműen leszögezik. Ez utóbbi gyakorlat keretet biztosít az előbbi műveletek számára, és közösségi szabályrend­szerként nehezedik az online közösség tagjaira – ha a normatív állítást mint hittételt a tagok elfogadják, akkor egyben mindenféle kritikai vagy kreatív gyakorlatot vagy változtatást elfogadhatónak tekintenek. Mindez kitűnően megmutatkozik az olvasáskészség fejlesztésére felhívó Lawver szövegének ellentmondásaiban: itt a fantáziának mint valóságnak a „jó" cél érdekében való felhasználása száll harcba az analitikus képességek fejlesztésére irányuló törekvésekkel. Még ennél is fontosabb, hogy ezek a felhívások abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy minden Harry Potter-mű a priori „jó könyv" vagy „jelentős irodalom" (amolyan Arnold­féle próbakő), mely elvezet a nagy és jelentős művek felismeréséhez és megítéléséhez. Még számos egyéb formája van az alapul szolgáló hitvallásnak a Harry Potter-rajongói szövegírók közösségeiben, melyeket a fenti megközelítés nem vesz figyelembe. Lehetséges, hogy a rajongói szövegek és történetek eltérő olvasatokat és történeti változatokat en­gednek meg a rajongói közösségek tagjainak, ám a szövegértés és be­fogadás kezdeti szintjén éppen az a törekvés vezeti a szövegírókat, hogy az eredeti Harry Potter-szöveggel egyező vagy legalábbis ahhoz hasonló stílusban írjanak, ami által ez az eredeti szöveg kétségbevonhatatlan, megkérdőjelezhetetlen standardként működik a befogadás számára. Az is lehetséges, hogy a rajongói szövegteremtő közösségekben meglévő interaktivitás struktúráinak (az affektív tanulás „lépcsőfokainak") – me­lyeket Jenkins az egekig magasztal – előfeltétele és ezáltal alapja éppen az a tény, hogy az eredeti Harry Potter-szövegnek kétségbevonhatatlan, normatív jelleget adnak, és az egyes rajongói szövegírók és szövegolva­sók ezen struktúrák állandó használatával folyamatosan visszaigazolják és megerősítik ezt a normativitást, továbbá az eredeti szöveghez homo­gén megközelítési módokat rendelnek, melyek végső soron az eredeti szöveget merev, változtathatatlan entitássá emelik. Hogy ez a jelenség nagy valószínűséggel jellemzően jelen van a rajongói közösségekben, azt egy másik kontextusban (tudományos-fantasztikus rajongói körben) Andrea MacDonald írta le: „A számítógépes hálózatok révén az egyes rajongói szövegírók és a rajongói szövegek olvasói könnyedén hozzáfér­hetnek a fiktív univerzumhoz, ami viszont felerősíti e fiktív univerzum jóval egységesebb, uniformizáltabb értelmezését."²⁷ Harmadsorban, a fenti érvelés kialakulását elgondolhatjuk úgy is, mint ami a rajongói identitás újraegyeztetése/felülvizsgálata közegében zajlik: lényegében Jenkins a rajongói szövegírók közül kiemel egyes személyeket, mint például Lawvert, és egyfajta sajátos formában megkonstruálja őket, és aztán a rajongói szöveg írója (ismét csak Lawver) igyekszik megfelelni ennek a konstrukciónak. Érdemes feltenni a kérdést, hogy az online rajongói közösségekben implicite meglévő jelenséget milyen mértékben vette figyelembe a fenti, Jenkins-féle érvelés, továbbá hogy az ilyen rajongói közösségek természete, sajátosságai milyen mértékben változtak a fen­tebb említett jelenségek révén. És azon is érdemes elgondolkodni, vajon Jenkins álláspontja és szakértői tekintélye milyen mértékben ad képet egy meglévő állapotról vagy pedig nézeteinek instrumentalizált mivolta alapot és formát szolgáltat-e újabb állapotok kialakulásához.

Ezen észrevételek közül a másodiknak jelentősége van a Harry Potter rajongói szövegírói jelenség másik két elemére vonatkozóan is. Ezt a jelenséget fogom egy kissé részletesebben vizsgálni az alábbiakban.

A Harry Potter rajongói szövegek és a slash fiction

A neten megjelenő Harry Potter rajongói szövegek bizonyos hányada a Harry Potter-karakterek közötti (sokszor lehetetlen) szexuális viszony­rendszerek kidolgozásával foglalkozik.²⁸ Ez általában igaz a különböző rajongói körök írott produktumainak nagy részére, és valószínűleg sajátos hatása van a Harry Potter-rajongók körében. Mivel a nemi szerepek szerinti szempontrendszer és a szexualitás az eredeti Harry Potter-szövegben konzervatív felfogásban jelenik meg (mint azt 2002-ben bizonyítottam), a mágia lehetőségei ebben a tekintetben kiaknázatlanok­nak mondhatóak az eredeti szövegben (ezt a témát a szöveg, néhány szerelmi bájitaltól eltekintve nem is igen érinti). De a mágia eszméje egyértelműen, magától értetődően vezet erre a területre, a szexuális késztetések és fantáziák terepére, és aligha meglepő, hogy az eredeti szöveg ilyen típusú hiányait sokan, sokféleképpen, és igen fantáziadúsan próbálták betölteni. Ha általában a rajongói szövegeket vizsgáljuk, akkor látható, hogy a Harry Potter rajongói szövegek nagyjából azonos mennyi­ségben szólnak az úgynevezett „slash" (azaz az azonos neműek közötti szexuális viszonyt és párosítást leíró) viszonyokról, mint a „het" (azaz a heteroszexuális párosítással és kapcsolatokkal foglalkozó) viszonyokról. Marianne MacDonald 2006-os, a slash rajongói szövegeket vizsgáló fel­mérésében megjegyezte, hogy: „Bár a het szövegek számban talán még meghaladják a slash szövegeket, a helyzet hamarosan megváltozik. A Harry Potter rajongói szövegek terjedelme elképesztően nagy. Szerény becslések szerint az Internetre feltett történetek száma meghaladja a 25.000-et, de a valós mennyiség elérheti a százezret is."²⁹ Az átlagos slash rajongói szövegekhez hasonlóan a Harry Potter-rajongók által írt slash szövegek többsége is a férfi-férfi párokra koncentrál és – mint azt egy másik, ugyancsak MacDonald által készített felmérés kiderítette – jórészt a húszas éveikben járó nők írják ezeket. Annak a jelenségnek az elemzése, hogy a férfiak közötti kapcsolatokat ábrázoló slash rajongói szövegeket többségében miért éppen nők írják, meghaladja a Harry Potter-szövegek³⁰ vizsgálati körét, és itt most nem foglalkozom vele.

A Harry Potter rajongói körében tapasztalható slash szövegek írására irányuló késztetést megközelíthetjük az eredeti Harry Potter-szöveg „heteronormatív heroizmusát" „homoszexualizálni" igyekvő törekvések felől, ahogyan ezt Hugh és Wallace megfogalmazta.³¹ Autoetnográfiai megközelítésben ugyanez a gondolat bukkan fel frappáns formában Ika Willisnél, aki egyszerre tudós és rajongói szövegíró:

A rajongói szöveg írása révén a rajongó először is helyet teremt saját vágyainak egy olyan szövegben, mely első látásra nem ad megfelelő támpontot e vágyakhoz; és másodsorban, közzéteszi az új összefüggésbe ágyazott szöveget a honlapon, de nem tulajdonít saját szövegértelmezésének végleges „igazságtartalmat": ezek a vágyak és ezek az igények előre meg nem jósolható utat járnak be, a lehetőségeket a szerző világa és a fikciós világ közötti eltérések adják meg, vagy pedig (mondjuk) a másik nemmel vagy esetleg több nemmel való azonosulás keretei jelölik ki.³²

Willis bemutatja e késztetés működését mindabban a tekintetben, ahogy az eredeti Harry Potter-szöveg olvasása kínálja ezeket a látszólagos hiá­nyokat és az implicit homoszexualitás jelenléte adta lehetőségeket, mind pedig úgy, hogy saját, két slash Harry Potter-szövegének olvasatait adja közre, jelezve, hogy miként lehet a Roxfort-történetbe beilleszteni azokat, illetve helyet teremteni a homoszexuális tereknek. De Willis tanulmánya nem a slash rajongói szövegírónak mint rajongónak a beszámolója, ha­nem annak a kíváncsi elméleti embernek/aktivistának, aki a popkultúrát alkotó egyik eredeti szöveg bírálatának vonulatát követve kiaknázza saját rajongói tapasztalatait és a rajongói szövegírók közösségének tapaszta­latait – vagyis tudatosít egy homoszexuális politikai témát és hatással is van arra. Itt láthatóan nem a rajongóként rajongói szövegeket alkotó írót halljuk; ő olyan író, aki rajongói szöveget ír annak érdekében, hogy ki tudja használni speciális politikai céljai érdekében a rajongói szövegeket terjesztő online helyeket.

Előfordulhat, hogy a hiányzó vagy elhallgatott, netán kódolt (attól függő­en, ki hogyan olvassa) homoszexuális vágyat beillesztik az eredeti Harry Potter-szövegbe; egyes slash rajongói szövegek alkotói esetében ez ered­het abból az igényből, hogy írójuk ezáltal politikai pozícióra tegyen szert. Ám az eredeti szöveghez való viszony kétségtelenül sokkal bonyolultabb ennél. MacDonald például azt írja, hogy a Draco-Harry és a Piton-Harry párosítások a rajongói szövegekben „a slash szövegek íróinak azt a félig-meddig öntudatlan humanizmusát hozzák felszínre, mely az ellenségek megbékítésére irányul".³³ Ha valóban ez a helyzet, akkor ez arra is utal, hogy az olvasókban inkább az összebékítés, mintsem a konfrontáció vágya működik az eredeti szöveg konfliktusainak megoldását illetően. Másfelől igaz az is, hogy a slash rajongói szövegírók és e szövegek olva­sói legalább annyira igénylik az eredeti szöveghez való alkalmazkodást, mint amennyire érzékenyek az eredeti szövegben lévő ellentmondások iránt. Vagyis, paradox módon, az a tendencia érvényesül, hogy az ere­deti szöveg normatív jellegét megerősítik azzal, hogy a mélyére ásnak, hogy hozzáillesztenek szövegelemeket – akár a szöveg természetével ellenkezőeket is. Tény, hogy a slash rajongói szövegírás látszólagos ellenzéki mozgalma gyakorta ténylegesen annak a vágynak a kifejező­dése, hogy a rajongók az eredeti szöveg határain belül maradjanak, és szövegeik az eredeti szöveg részévé váljanak, továbbá hogy a kánont meghatározók, az autoriter szerző és a hatalom, mely a Harry Potter-jelenség mögött áll, elismerje őket. Az az öröm, mellyel a slash rajongói szövegek írói a jelenség középpontjában álló, kanonizáló, tulajdonjogot gyakorló szereplőktől az elismerésnek szinte lesajnálóan csekélyke jeleit és gesztusait fogadják, tanúsítja ezt. Ebben az értelemben jutottak Green és Guinery egy 2004-es tanulmányukban a következő megállapításra:

Újabban bizonyítékok állnak rendelkezésünkre arról, hogy a kánon felett őrködők finom, kicsike engedményeket tettek a „fanon" ³⁴ alkotóinak […] E rajongói közösség ezt az érzékenységet – hogy tudniillik a kánon őrei megtisztelték őket egyfajta intertextuális utalás révén – nagyra értékeli, és általa tovább erősödik a rajongók elköte­lezettsége […] Specifikusan a Harry/Draco közötti slash-kapcsolatot preferáló rajongók tekintették óriási elismerésnek azt a pillanatot a Harry Potter és az azbakani fogoly filmváltozatában, amikor Draco Malfoy a tenyeréből puszit fúj Harrynek (Draco egy origami madár/ grafiti üzenetet küld Harrynek a sötét varázslatok kivédése órán): úgy vélték, ez az ő kulturális hozzájárulásuk elismerése a Harry Potter-jelenséghez.³⁵

Amikor Rowling 2007 októberében „felfedte", hogy Dumbledore homo­szexuális és szerelmes Grindelwaldba, akkor a rajongók és a rajongói közösségekkel foglalkozó kutatók némelyike, például Tossenberger³⁶ hasonlóan felhőtlen örömmel fogadta a hírt. A bejelentésről hírt adó cikk az Observer című lapban a következő, érdekes megjegyzéssel zárult: „Rowling, aki hét év után először járt az USA-ban, és akit az amerikai közönség meleg fogadtatása elkápráztatott, így tréfált: »Na, képzeljék csak el, milyenek lesznek most a rajongói szövegek.«"³⁷

A kiadott kínai Harry Potter rajongói szövegek

Az USA-ban és Nagy-Britanniában jelentős médiaérdeklődés kísérte a Kínában kiadott Harry Potter-„hamisítványokat" vagy „másolatokat". Ezek a szövegek az eredeti Harry Potter-szövegeknek éppen olyan származékai, folytatásai, mint amilyenek a rajongói szövegek, de mivel nyomtatásban is megjelentek, nem csupán az Interneten, ezért olyan sajtótermékeknek tekinthetők, amelyek profittermelés céljából készül­tek, míg az online rajongói szövegek többnyire explicit módon kizárják ezt a lehetőséget. A fentiek következtében a média egészében elítélő hangnemben beszélt a jelenségről. 2007 augusztusában például a New York Times hasábjain több cikk is foglalkozott ezekkel a kiadá­sokkal, szimptomatikusnak minősítve azt, ahogyan a kínaiak a szerzői jog előírásaival bánnak, és röviden felvázolták néhány „hamisítvány" cselekményét, amivel a kínaiak bizarr ízlését óhajtották érzékeltetni (a rövid összefoglalóknak az volt a célja, hogy teljesen értelmetlennek mutassák ezeket a kínai kiadványokat).³⁸ Nehéz megmondani, hogy ezek a beszámolók egyszerűen csak a Kínában tapasztalható szerzői jogsértések miatti felháborodást tükrözték, vagy pedig a kínai rajongói szövegek íróit és olvasóit gúnyolták kissé rasszista szellemben. Howard W. French megjegyezte: „Ebben az esetben a világszerte tapasztalható Harry Potter kiadási járvány valami egészen eredeti, kínai jelleget kapott: a figyelemre méltó képzelőerőnek és a meghökkentő szorgalomnak az együttműködése látható itt, amelyet a hamisítás, az irodalmi szélhá­mosság és a szerzői jogok megsértésének szolgálatába állítottak."³⁹ Lehet, hogy French nem tudta, hogy a Harry Potter-szövegek ilyen burjánzására millió és millió példa akad az USA-ban és máshol az online fórumokon, és hogy a kínaiak ilyenformán nem állnak egyedül a világban azzal, hogy rajongói szövegeket írnak és olvasnak (vagyis hogy ez nem „teljes egészében véve kínai jelenség"), és hogy az e szövegekben mutatkozó szorgalom és képzelőerő nem áll „mindenestül" ezeknek az aljas, antiszociális céloknak az érdekében. A New York Times-ban példaként felsorolt kínai „hamisítvány" rajongói szövegek csak azt követően láttak nyomdafestéket, hogy eredetileg online voltak olvashatók, és a hagyományos rajongói szövegektől mindössze abban különböznek, hogy a kínaiak szövegei nyomtatásban is megjelentek. Hogy vajon a szövegek a rajongók hozzájárulásával jelentek-e meg, illetve, hogy ezek a szerzők részesedtek-e a haszonból, nem tudható. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy ezek a szövegek nyomtatás­ban nem mint rajongók által írt szépirodalmi szövegek jelentek meg – nem is így határozták meg önmagukat. Lena Henningsen 2006-ban egy tanulmányban már foglalkozott ezekkel a könyvekkel, de „nem pusztán mint anyagi vagy jogi viták tárgyát képező szövegekkel, hanem mint kultúrák egymásra hatását tükröző és sokdimenziós jelenséggel",⁴⁰ és ennek a megközelítésnek már csak azért is fontos szerepe van, mert éppen annyira részét alkotják a Harry Potter szövegfolyamának, mint bármely más rajongói szöveg. Közelebbről megvizsgálva két ilyen kínai „hamisítványt" – a hírhedt Harry Potter és a sárkányhoz lopózó leopárd [Hali Bote ju bouzoulong], mely nagyrészt Tolkien: A hobbit című köny­vének plagizált változata, és a Harry Potter és a porcelán baba [Hali Bote ju szivava] címűt (mindkettőt 2004-ben⁴¹ adták ki) -, Henningsen mindkettőben kínai és nyugati kulturális elemeket is kimutatott. Arra a megállapításra jutott, hogy a kínai olvasónak mindkét könyv asszociáci­ókat kínál a hagyományos kóborlovag-irodalom [vukszia ksziaosuó] for­máival, továbbá néhány ősi és modern kínai klasszikussal is párhuzamot képez. Különböző szinten, de mindkettőben vannak a modern Kínára utaló találó megjegyzések: az első a hivatali korrupcióval foglalkozik, és ez különös hangsúlyt kap a mai Kínában, a második pedig afféle kínai útikönyvként szolgál, és kifejezi a manapság létező nacionalista érzelmeket. Henningsen így összegzi nézeteit:

a Harry Potter-másolatokkal kapcsolatos vitában a másolatokat nem pusztán a szerzői jogok megsértése felől kellene értelmezni. Sokkal érdekesebb ugyanis, hogy ezek a szövegváltozatok számos új ol­vasatot kínálnak […] – és így a Harry Potter-történetnek különböző interpretációit és eltérő világszemléleteket tesznek lehetővé: például a nyugati dominancia szembeállítását a kínai erkölcsi és stratégiai magasabbrendűséggel; a Nyugat, mint a gonosz erők forrása, vagy mint a képzelet világa, vagy mint egyszerűen a Másik. Ezek az olvasatok nemcsak a Harry Potter-jelenség megértéséhez visznek közelebb, hanem a kínai valósághoz, illetve a kínai valóságnak az olvasók és a szövegírók általi percepciójához is.⁴²

A kínai Harry Potter online rajongói szövegeket tekinthetjük specifikusan kínai „fejleménynek", ahogyan azt Henningsen a nyomtatott változatok esetében teszi. Ezek a „hamisítványok" csak attól lesznek „hamisítvá­nyokká", hogy nyomtatásban is megjelentek, továbbá azáltal, hogy nincs bennük feltüntetve, hogy a szövegeket rajongók írták. Az, hogy az elekt­ronikus formának a nyomtatott formával való felváltása ilyen kategorikus imperatívuszt jelent a Harry Potter szövegfolyamban és hogy erkölcsileg ilyen jelentőségű, mindenképpen elgondolkodtató jelenség. Sokkal többet elárul a textuális termelés és fogyasztás anyagi formáinak korunkban jelen lévő jogi és politikai természetéről, mint arról, hogy mondjuk, mit is tartalmaz az adott szövegfolyam. De persze többről van itt szó – az online változatnak a nyomtatott formába való átültetésé esetében -, mint pusztán csak arról, hogy a Harry Potter szövegfolyama Kínában milyen módon alakult. Nemrégiben a tekintélyes Kínai Ifjúsági Kiadó [Zsonguo kvingnian csubanse] nyomtatott formában megkezdte a legnépszerűbb Harry Potter online rajongói szövegek közreadását. Ezeket egyértel­műen rajongói szövegekként jelentetik meg, és az írókkal (többnyire tizenéves lányokkal) szerződést is kötöttek a kiadásról. Az a két könyv, amelyet részletesebben vizsgáltam – Angyalként bukva [Ksziang tiansi jijang duoluo] és Bevezetés a szilvafa bimbóihoz [Meihuajin], mindkettő 2005-ben jelent meg⁴³ -, papírkötésű, színvonalas kiadványok, ame­lyeket egységes formátumban és dizájnnal jelentettek meg. Ezekben érdekes különbségek és hasonlóságok tapasztalhatók, és egy sorozat részei. Mindkettő Draco és Hermione párosának történetén alapul. Az első teljességgel Nagy-Britanniában játszódik és az eredeti szöveg karaktereit használja, stílusában pedig a kínai olvasó számára azonnal megidézi a külföldi kontextust (nincsenek benne közmondások és a kínai irodalomból származó idézetek, és egyfajta „emelkedett" hangnemet üt meg). Ugyanakkor, a kínai médiában napjainkban zajló vitákban vissza­köszönnek a könyvben olvasható terjedelmes beszélgetések, különösen azok, melyek Harry erkölcsi felelősségével és Draco szabadságával foglalkoznak. A második könyvben a Roxfortban felbukkan egy kínai szereplő, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy a mágia kínai értelmezése megjelenjen a könyvben, sőt a helyszín is megváltozik: a cselekmény Kínában játszódik. A könyv stílusa egyértelműen hagyományos kínai nyelvezet: a választékos kifejezésmód és a kínai költészetből vett idé­zetek jellemzik. Mindkettő emlékeztet a tajvani regényes történetekre, melyek felettébb népszerűek egész Kínában. Ami ezeket a kinyomtatott, teljesen átlagos, tipikus rajongói szövegeket megkülönbözteti online változataiktól, az nem a textuális tartalom, hanem az a mód, ahogyan a nyomtatott szöveget a kiadó kommentálja, mintegy keretbe foglalja. Különösen figyelemre méltó, hogy mindkettőt a kiadó előszava vezeti be (mindkét könyvben szóról szóra ugyanaz a szöveg szerepel). Ez a rajongói irodalom meghatározásával kezdődik, majd magyarázatot kapunk arra, mennyiben tekinthetők ezek a szövegek az eredeti Harry Potter-szöveg derivációinak, és mennyiben eredetiek; továbbá arra biz­tatja az olvasókat, hogy előbb tanulmányozzák Rowling könyveit (ezzel láthatóan a piac bővítése a kiadó célja, nem pedig a szöveg hamisítása vagy eltulajdonítása). Még érdekesebb, hogy ez a felszólítás arról is szól, hogy az olvasók vegyék komolyan az eredeti műveket – nem saját értelmezésük szerint csupán, hanem olyan alapként, ami értelmezhetővé teszi a rajongói magatartást és egy kissé a mai (az 1980-as évek utáni) kínai generáció magatartását is:

A Harry Potter rajongói szövegek közreadásának egy másik oka az volt, hogy átválogathassuk, tanulmányozhassuk ezeket és elgon­dolkodhassunk a Harry Potter-rajongás roppant méreteket öltött jelenségén, a rajongók látásmódján és nézőpontjaikon, a Harry Potter-könyvek népszerűségén, hogy ezáltal jobban megérthessük egy generáció lelkivilágát, mely Harry Potter szellemében nőtt fel […] Ezeknek a regényeknek a közreadásával tanulmányozható anyagot adunk a társadalom kezébe, hogy kitapinthassa a fiatal generációk szívverését, tanulmányozhassa gondolkodásmódjukat, és ezáltal képes legyen fejlődésük irányítására. Mint olyan kiadónak, melynek a fiatalok fejlődéséhez kötelessége segítséget nyújtania, ez a mi felelősségünk és végső célunk is.⁴⁴ [A kínai szöveg alapján.]

Más szavakkal: a nyomtatott formában való megjelenés révén nyílik remény arra, hogy a rajongói szövegek kilépjenek a rajongói közössé­gek kereti közül, és a kutatók, a politikacsinálók és azok hatáskörébe is belépjenek, akik a kínai ifjúsági kultúra iránt tudományos érdeklődést mu­tatnak. Hogy ez a cél mennyiben teljesült, arról már az előző fejezetben beszámoltam: ilyen volt például a pekingi egyetemen ebben a témában létrehozott munkacsoportok vitája. A nyomtatott szöveg azokba a tudato­san lezárt és hivatalossá tett formákba zárja a Harry Potter rajongók által írt szövegfolyamot, amelyekben a mai napig a hagyományos könyveknek van vitathatatlan elsőbbsége.

A rajongók

A rajongók és a rajongásnak mint jelenségnek a vizsgálata az utóbbi né­hány évtizedben érdekes változásokon ment át,⁴⁵ s ennek során az elmúlt évtized során a Harry Potter-jelenség egyre kiterjedtebb, szélesebb körű vitát váltott ki. Ennek egyik figyelemre méltó elemét azok a kísérletek jelentették, hogy a rajongókat politikailag aktív cselekvőkként mutassák be abban a kapitalista fogyasztói közegben, ami egyre inkább átfogja és jellemzi az egész világot. Ez a vonulat jól kitapintható például Lawrence Grossbergnek a rajongók politikai tevékenységét elemző tanulmányában, mely 1992-ben íródott:

Mivel a rajongó a hatalomhoz szól és a hatalom által feltett kérdésre válaszol, vagy pedig a szokott kereteken túllépő ideológia fogalma­ival szólal meg (ami bizonyos mértékű kritikai távolságot biztosít neki), a rajongó politikai álláspontja soha nem jelenti pusztán csak a változtatások vagy a lényeges tervezetek feltétel nélküli ünneplését. A rajongónak a kultúrához való viszonya ténylegesen utat nyit egy sor politikai lehetőség számára, és gyakorta tapasztalható, hogy a politikai küzdelem az érzelmi viszonyok terén kapcsolódik a tömeg érdekeihez. Tény, hogy az érzelmi érintettség a politikai harcok szervezésének lényeges dimenziója.⁴⁶

Ez a vonulat Henry Jenkins 2007-es megfigyeléseiben – Jenkins kétségtelenül az a kutató, aki egyfajta emancipatorikus szándékkal a legnagyobb energiát fektette be a rajongók politikai tevékenységének aktivizálásába – így bukkan fel, napjaink kereskedelmi és gazdasági kommentárjait is számításba véve:

Az új gazdaság egyetlen elemzője sem használja a „rajongó", „rajon­gói tudat" vagy „rajongói kultúra" kifejezéseket, noha megközelítésük ugyanazon a társadalmi viselkedési formán és ugyanazokon az érzelmi viszonyokon alapul, mint amiket a rajongókkal foglalkozó kutatók az elmúlt néhány évtizedben kiinduló pontoknak tekintettek. Az általuk bevezetett új terminus, a sokszorozók [multipliers], csak egy kevésbé elvont, nem annyira geek szó a rajongókra – azokra, akik már nem hordanak műanyag Spock-füleket, akik nem éltek szüleik nyakán, akiknek van saját életük. Tehát olyan rajongók, akik nem illenek bele a rajongókról alkotott sztereotípiába. Ezek az írók olyan világot vizionálnak és dokumentálnak, amelyben az általunk „rajongói kultúrának" nevezett jelenségnek valódi gazdasági és kulturális befolyása van.⁴⁷

Jenkins optimista, jövőbe tekintő hangneme ellenére az instrukció vi­lágos: az excentrikus rajongó eszméjét, akit aktivizálni lehet s akinek a hatalomra is hatást gyakorló politikai cselekvési tudatot tulajdonítunk (egy „politikai küzdelemben"), fel kell váltani a rajongónak mint normá­lis, átlagos lénynek az eszméjével, aki annyira a rendszer része, hogy tulajdonképpen jelentőségét veszti az is, ha „rajongónak" nevezzük. Nagyon valószínű, hogy a kritikai diskurzus, miközben közös nevezőt keresett a rajongóval, maga is bűnrészes volt ebben a folyamatban, mikor megfigyelte/megteremtette/átformálta/dekonstruálta ugyanezt a rajongót.

Annak a kritikai diskurzusnak a reményeit és hibáit, amely a rajongó eszméjének a politikai hatásaival játszadozik, egy paradoxon teszi le­hetővé, melyet legmeggyőzőbben Matt Hill fejtett ki a tudományos és a rajongói diskurzus érintkező felületeinek autoetnográfikus elemzése során. A paradoxon azon az észrevételen alapul, hogy a rajongó szá­mos, a kritikai diskurzust strukturáló ellentétpár középpontjában foglal helyet. Ezen oppozíciók egyik legnyilvánvalóbbika az, amikor a rajongót a fogyasztói hajlam és a rezisztencia fogalmai közé állítjuk:

Míg egyidejűleg „ellenállnak" a kapitalista társadalom normáinak és az új fogyasztási cikkek gyors cserélődésének, a rajongók maguk is érintettek ezekben a nagyon is gazdasági és kulturális folyama­tokban. Egy nézőpontból a rajongók „ideális fogyasztók" […] mivel jövendőbeli fogyasztói szokásaikat a kulturális ipar könnyedén meg tudja határozni, és nagy a valószínűsége annak, hogy ezek a szoká­sok változatlanok maradnak. Másfelől a rajongók fogyasztásellenes hiteket is hordoznak („ideológiákat" is mondhatnánk, mivel ezek a hitek nem teljesen esnek egybe azzal a kulturális helyzettel, melyben a rajongók vannak).⁴⁸

Hill azzal folytatja, hogy a rajongói állapotot további ellentétpárokba he­lyezi: közösség-hierarchia, fantázia-realitás, kultusz-kultúra. Ez a kísérlet, mely a komplexitás és a képlékeny határok megállapítására törekszik egy olyan idea esetében, melyet a kulturális kritikai elmélet oly lelkesen megtermékenyített, nagyon értékesnek minősül, főképpen azért, mert egyfajta optimista módon félreértett taktikát mutat be működés közben. Hill következetesen feltételezi a rajongó köztes állapotát, helyzetét, ezen polaritások közötti eszmeképzési és konceptuális terepét. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a rajongó ténylegesen előtte van a ténynek, előtte van bármilyen kritikai elemzésnek, vizsgálja az bármely ellentétpárt is; a rajongó már ott van, és így szabadon megfigyelhető/konstruálható/ imitálható/dekonstruálható annak megfelelően, hogy a kritikai diskurzus milyen irányt vesz, mivel magának a kritikai gyakorlatnak a struktúráin át szivárog be. A kutatói érdeklődés megkísérli a rajongást a maga elvárása­ihoz igazítani, egy olyan jelenségből kiindulva, amely kiforratlan formában már amúgy is adott. A kritikai elvárásoknak megfelelően a rajongó hol eltűnik, hol újra felbukkan a két évtizednyi vita során: reményekkel telve előtűnik, majd belemerül a hétköznapiságba – és mindez kizárólag a kritikai gyakorlat struktúrái révén esik meg vele.

A rajongó a priori minőségét ugyancsak a priori előfeltevésekhez iga­zodó, reflexív jellegűként lehet elgondolni, mely előfeltevések befolyás­sal vannak a rajongóra és a rajongói minőségre. Még a fent említett, a Harry Potter rajongói szövegekkel foglalkozó nagyon felületes áttekintés is hordozza ezen előfeltevések némelyikét. A rajongói szövegekben megmutatkozó immanens kreativitás kétségtelen, hiszen ez a Harry Potter szövegfolyamát terjedelmében is egyre növeli, és váratlan for­mákban igazolja a Harry Potter eredeti szövegének normatív szerepét. Még ahol a rajongói szöveg látszólag ellent is mond az alapvető előfelte­véseknek és az eredeti szöveg alapjait vonja kétségbe, ezt ott és akkor is a szöveg kétségbevonhatatlan normativitása alapján teszi, mintha mindez valamiféle hittétel vagy tiszteletadás volna. A normativizált tárgyat olyan messzire távolítják a rajongói állapot gyakorlatától, hogy annak normatív jellegét nem lehet figyelmen kívül hagyni: a kreativitás és a szubkulturális tevékenység, továbbá a közösségi identitás minden formája az eredeti szöveg normatív jellegét feltételezve, abból kiindulva jelenik meg. Már érintettem ezt a témát a befogadás, olvasástudás és a rajongói szövegírás vizsgálatával kapcsolatban. A normativitás meg­előző mozzanatként is jelen van: a rajongóknak abban a törekvésében, hogy a kánon világába lépjenek, abban az asszociatív logikában, amely abszolút megerősítést ad a szerzői autoritásnak, a szerzői jogokkal ren­delkező cégeknek, és abban is, ahogy a rajongók előre megjósolhatóan és állandóan fogyasztják az eredeti szövegeket és ezek más formában megtermelt változatait. Hogy a slash szövegek íróit elkábítják azok a cseppnyi kis utalások és engedmények, melyeket Rowlingtól vagy a Warner Brothers filmeseitől kapnak, és amelyek egyben önigazolásuk­ként is szolgálnak (mint már fentebb kifejtettük), annak az elsődleges, előre vetített igénynek a kifejeződései, hogy a rajongók a normán belül kerüljenek. A hivatalosság, mely olyan magától értetődően áll ki a nor­mák mellett a hatalom bástyái mögül, könnyedén tud olyan helyzetet teremteni, melyben a rajongók önalakítása és öntermelése folyamatos. Csak egy kicsi bátorításra van szükségük. Amikor az egyként hivatásos tudós és rajongó-guru Jenkins odavet egy-két bátorító szót a rajongói közösségeknek, amiért az írás-olvasástudás erényes, erkölcsös ügyét felkarolják, akkor a Daily Prophet rajongói köre egyhangúlag a magáé­nak érzi a dicséretet, és weboldalukon e jelszó jegyében tüstént lelkesen „forradalmat" hirdetnek. Ennek a célnak a meghirdetése során a rajon­gók megkérdőjelezhetnék Jenkins álláspontját és kritikusan megvizsgál­hatnák az olvasástudás fogalmát, de csak azután, ha előbb az eredeti Harry Potter-szöveget, annak íróját és a hozzá kapcsolódó producerek elvárásait normává teszik; másodszor normává teszik Jenkinsnek és tanítványainak guruságát, harmadsorban pedig a befogadásnak/iroda­lomértésnek mint társadalmi célnak az értékét is normává teszik – olyan módon, mintha mindezek egységes egészet alkotnának, melyen minden más jelenség alapul. A rajongókat a mainstream cégek is ugyanilyen behízelgően bátoríthatják önalakításra és öntermelésre. Tekintélyes kiadók, mint azt Kínával kapcsolatban láttuk, meg is tudják ezt valósítani azáltal, hogy a rajongói szövegeket teszik meg témájuknak és kiadói és piaci céljaik szolgálatába állítják; csak annyit kell ehhez tenniük, hogy a Harry Potter normatív helyzetét elismerik. Más cégek ezt sokkal bölcsebben teszik és talán sokkal hatékonyabban is. E tevékenység kis szeletét vizsgálja Mitchell és Reid-Walsh, akik a rajongók számára a Warner Brothers által létrehozott weboldal tartalmát elemezték a Harry Potter és a bölcsek köve című film megjelenését megelőzően. A we­boldal a rajongóknak fizetős és drága interaktív felületet kínált, melyen együttműködhettek egymással, szerepjátékokra, egyéb játékokra nyílt alkalmuk olyan struktúrák révén, melyek a Harry Potter-könyveket nem olvasókat eleve kizárták a részvételből; a weboldal így megteremtett egy újabb, online rajongói közösséget és „már a film elkészülte előtt nekilátott a közönség toborzásának".⁴⁹ A rajongók minden szempontból reagálni tudnak a fejleményekre és minden irányban tágítani képesek a Harry Potter szövegfolyamát, de csak azt követően, hogy az eredeti Harry Potter-szöveg normativitását elfogadják, és ennek megfelelően a támadhatatlanság piedesztáljára helyezik. A rajongói léthelyzet vizsgá­lata is csak azt követően végezhető el, hogy a kutató a rajongókat mint olyant elfogadja. A rajongókkal mindenféle ideológiai, kiadási, fogyasztói gyakorlatot és politikai aspirációt el lehet fogadtatni azt követően, hogy a rajongók mint rajongók léteznek és megközelíthetőek.

A Harry Potter rajongói szövegekről fentebb írott, a szövegen kívüli vizsgálat eredményeként született megállapítások általában szólnak a rajongói létről és a világról is általában töprengenek. Ezek nem ki­zárólagosan a gyerekekkel mint rajongókkal vagy mint fogyasztókkal foglalkoznak. Ha a gyerekek különösen gyakran kerülnek a vizsgálat középpontjába – mint Jenkinsnél a Daily Prophet-tal kapcsolatban -, akkor az a világ természetesen a felnőttek világának struktúrájából következő feltétel. Tény, hogy mindebből világosan látnunk kell, és a korábbi két fejezet is erről szólt, hogy a Harry Potter szövegfolyam, illetve ebből következően a Harry Potter-jelenség maga elsődlegesen a felnőttek világához kötődik, és a gyerekek, ha egyáltalán megjelen­nek ebben a világban, akkor kénytelenek a felnőttek megfontolásai és elvárásai szerint cselekedni. Ahogyan például Kínában a Harry Potter szövegfolyam kontextusában a gyerekkort értelmezik, az összefügg azokkal a széles körű társadalmi-kulturális változásokkal, melyeket Kína-szerte tapasztalhatunk. Mikor rámutatok a Harry Potter szöveg­folyam iránt a felnőttek körében mutatkozó komplex érdeklődésre, akkor tulajdonképpen – bizonyos értelemben – visszatérek ahhoz a kiindulóponthoz, ahol 2002-ben ez a projekt kezdetét vette. Akkoriban meglehetősen fáradságos vállalkozás volt annak az állításnak a bizonyí­tása, hogy a Harry Potter-szöveg és jelenség sokkal inkább a felnőttek, mintsem a gyerekek világát érinti. Az állítást számos tanulmányban, számos ténnyel kellett bizonyítani. Érdekes módon, ma erre már nincs szükség: a Harry Potter-szöveg és jelenség felnőtt vonatkozása ma már egyáltalán nem rejtett aspektus. Különösen világos ez akkor, amikor a Harry Potter szövegfolyamban a rajongói szövegek szerepét vizsgáljuk. A Harry Potter rajongói weboldalak felületes és gyors felmérése alap­ján is elmondhatjuk, hogy ezek fele címében is felnőtteknek szól, és a felnőttek érdeklődését és nyíltan szexuális szempontjait szolgálja. De magának az eredeti Harry Potter-szövegnek mint gyerekirodalomnak az elemzése, illetve felnőtt olvasóinak deviánsként való meghatározása csak kifogás, mentség volt, melyet a kutatás már kezd feladni. A 2000-es évek elején rossz szájízt okozott például A. S. Byatt, Jennie Bristow és Stephen Pollard kutatók beszámolója:⁵⁰ azt állították ugyanis, hogy az a jelenség, hogy a Harry Potter-könyveket felnőttek is olvassák, korunk társadalmának infantilizálódását tükröző tünet. Azt, hogy az egész Harry Potter-jelenség a gyerekeket érinti, a kutatók magától értetődőnek tekintették, míg a felnőttek felbukkanását figyelemre méltó és meglehetősen dicstelen fordulatnak. Mára világos, hogy a felnőttek jelenléte nem annyira deviancia, mint amennyire norma a Harry Potter szövegfolyam és jelenség esetében, és egyértelműen uralja magát az eredeti szöveget is, ahogyan arra számos jel mutat. Mikor a sorozat zárókötete 2007-ben napvilágot látott, az elemzők által figyelembe vett szempontok többnyire azt az eredményt mutatták, hogy a Harry Potter egyre nyíltabban a felnőtt fogyasztókra gyakorolt hatást. A Pew Research Centre egyik felmérése a következőket mutatta: „A 65 év fe­lettieknél a legkevésbé valószínű, hogy megvásárolják a könyvet (11% mondta, hogy a családjukban valaki valószínűleg megveszi majd). Az 50-64 év közötti korosztályban azonban már 26% állította, hogy meg akarja venni az új kötetet."⁵¹ E korosztályt tekintve ez figyelemre méltóan magas szám. A brit könyvforgalmazással foglalkozó Waterston's cég a jelentések szerint azt tapasztalta, hogy a sorozat előrehaladtával egyre jobban emelkedett azoknak a száma, akik már előre a felnőtteknek szánt borítóval rendelték meg a kiadás előtt álló Harry Potter-kötetet: az első kiadások esetében ez még csak 15% volt, a hatodik kötet eseté­ben viszont az előrendelések körében 23%-ra emelkedett, és az utolsó könyv kiadásakor meghaladta a 45%-ot.⁵² Talán a legbeszédesebb az a tény, hogy a Book Marketing Limited egyik, 2004-es felmérése (melynek során tízezer embert kérdeztek meg 12-től 74 éves korig) arra a meg­állapításra jutott, hogy 2003-ban a Harry Potter-könyvek vásárlóinak 60% felnőtt volt. Mi több, a Booksellers-ben megjelent egyik felmérés így összegezte az eredményeket: „A számok arra is utalnak, hogy a Harry Potter nem segítette elő a gyerekkönyvek piacának bővülését. Éppen ellenkezőleg: az adatok szerint a 12 év alatti gyerekeknek eladott könyvek száma az utóbbi három évben fokozatosan csökkent."⁵³ Evi­dens, hogy Harry Potter minden vonatkozásban – mint eredeti szöveg, mint szövegfolyam, mint jelenség általában – elsődlegesen a felnőttek terepe és rendkívül bonyolultan fonódik össze a felnőttek világával vagy a világgal egészében.

A jelen fejezetet és tanulmányunk egészét is lezáró következtetés nem különösebben bonyolult, és néhány mondatban összegezhető. A világ felől a szöveghez közelítve a világ egyensúlyát a rajongók ünneplésre méltó kreativitása biztosítja – már ha a világ egyensúlyát globális hálózatként megjelenő, olyan megállapodásnak tekintjük, mely a keveseknek profltot termelő, szabályozott termelés/fogyasztás, illet­ve a sokak számára létrehozott, szabályozatlan képlékeny textualitás között köttetett. Ám ha a szöveg felől tekintünk a világra, akkor a gondolkodásra való képtelenség – abban az értelemben, ahogyan azt 2002-ben kifejtettem – továbbra is terjed és ezen egyensúly által egyre szilárdabb formát ölt.

(Fordította: Baráth Katalin)

Eredeti megjelenés: Suman Gupta: Re-reading Harry Potter (Palgrave Macmillan, 2009), 24. fejezet. A könyvrészletet a kiadó engedélyével közöljük.

Jegyzetek

¹ Tara Collins: „Filling the Gaps: What's Happening in the World of Fan Fiction", Library Media Connection 24:4, 2006. január, 36. o.

² Henry Jenkins: „Everybody Loves Harry", 2007. május 21., a következő bejegyzésben: Confessions of an Aca-fan: The Official Weblog of Henry Jenkins, http://www.henryjenkins.org/2007/05/everybody_loves_harry.html .

³ Henry Jenkins: Convergence Culture: Where Old and New Media Collide (New York, New York University Press, 2006.), 3.

⁴ Linda Green: Entering Potter's World: A Guide for Fanfiction Writers (Lulu.com, 2006)

⁵ Jane Glaubman (szerk.): Deconstructing Harry: Harry Potter Fan Fiction on World Wide Web (Durham, NC, Duke University Press, 2008.).

⁶ Jay David Bolter: Writing Space: The Computer, Hipertext, and the History of Writing (Hillsdale, Lawrence Erlbaum, New Jersey, 1991.), 121.

⁷ Uo. 144.

⁸ Silvio Gaggi: From Text to Hypertext: Decentring the Subject in Fiction, Film, the VisualArts (University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1997.), 106.

⁹ Uo. 122.

¹⁰ Clinton D. Lanier Jr – Hope Jensen Schau: „Culture and Co-Creation: Exploring Consumers, Inspirations and Aspirations for Writing and Posting On­Line Fan Fiction", in Russell W. Belk – John F. Sherry (szerk.): Consumer Culture Theory (Elsevier, Amsterdam, 2007.), 324.

¹¹ Jenkins: Convergence Culture, 205.

¹² Uo. 240-260.

¹³ Cornel Sandross: „One-Dimensional Fan: Toward an Aesthetic of Fan Texts", American Behavioral Scientist 48:7, 2005. március, 835. o. Az „egydimenziós" jelleg itt Herbert Marcuse kifejezésére utal, mely azt a fogalmat ragadja meg, mely szerint a fejlett kapitalista társadalomban minden ellenzéki pozíció és cselekvő előbb-utóbb integrálódik a kapitalista közegbe. In One Dimensional Man (Beacon, Boston, 1964.). magyarul: Az egydimenziós ember (Budapest, Kossuth 1990)

¹⁴ Kristina Busse – Karen Hellekson: „Intuduction: Work in Progress", in Hellekson – Busse (szerk.): Fan Fiction and Fan Communities in the Age of the Internet (Mc Farland, Jefferson, 2006.), 7.

¹⁵ A „világirodalom" fogalom jelenlegi újraértelmezésének kontextusában, „a tá­gabb olvasat" fogalmát ellentmondásaiban mutatta be Franco Moretti: „Conjectures on World Literature", New Left Review 1, 2000. január-február, 54-68. o.

¹⁶ Egy nemrég folytatott vitáról az „autoetnográfia" különböző tudományágak­ban betöltött konceptuális nüánszait illetően lásd James Buzard: „On Auto-Ethnographic Authority", Yale Journal of Criticism 16:1, 2003. 61-91. o. A rajongói kultúrával foglalkozó tudományos elemzésekben az „autoetnográfia" meglehető­sen heves vitákat kiváltó fogalom. Olyan módszer, mely egyfelől perspektívába állítja a tudományos vitákat, másfelől a rajongók folytatta viták megragadására is alkalmas – megértő megközelítésben. Lásd Matt Hill: Fan Cultures (Routledge, London, 2002.), különösen a 71-89. oldalt.

¹⁷ (A vagylagosság írásjele a következő: /. Ám az alcímben említett írásjelnek van még egy jelentése a fenti szövegkörnyezetben: „slash fiction: a rajongói szö­vegeknek egyik műfaja, mely a történetben szereplő karakterek közötti romantikus vagy szexuális kapcsolatról szól […] Ezek a szereplők az eredeti szövegekben nem állnak egymással ilyen viszonyban." A meghatározást lásd a Wikipédia „slash fiction" címszava alatt. – A ford.) Nancy K. Baym: „Talking about Soaps: Communicative Practices in a Computer-Mediated Fan Culture", in Cheryl Harris – Alison Alexander (szerk.): Theorizing Fandom: Fans, Subculture, and Identity (Hampton, Cresskill,1998.), 111-129.; Nancy K. Baym: Tune in, Log on: Soaps, Fandom and Online Community (Sage, Thousand Oaks, 2000.).

¹⁸ Henry Jenkins: „Why Heather Can Write: Not everything kids learn from popular culture is bad for them, some of the best writing cultures takes place outside the classroom in online communities", Technology Review, 2004. február. http://www.technologyreview.com/Biztech/13473.

¹⁹ Jenkins: Convergence Culture, 5. fejezet.

²⁰ Uo. 178.

²¹ Uo. 184-185.

²² Henry Jenkins és munkatársai: Confronting the Challenges of Participatory Culture: Media Education for the 21st Century (McArthur Foundation, Chicago, 2006.).

²³ Uo. 32-33.

²⁴ Rebecca W. Black: „Access and affiliation: The Literacy and Composition Practices of English-Language Learners in an Online Fanficiton Community", Journal of Adolescent and Adult Literacy 48:2, October 2005. 118-128. o.; Rebecca W. Black: Adolescents and Online Fan Fiction (Peter Lang, Bem, 2008.); Len Unsworth: E-Literature for Children: Enhancing Digital Literacy Learning (Routledge, London, 2006.), 3. fej.; Dana J. Wilber: „Life: Understanding and Connecting to the Digital Literacy of Adolescents", in Kathleen A. Hinchman -Heather K. Sheridan-Thomas (szerk.): Best Practices in Adolescent Literacy Instruction (Guildford, New York, 2008.), 57-77.

²⁵ Heather Lawver: „Making Progress toward Revolution", http://www.dprophet.com/index2.html.

²⁶ Heather Lawver: „Open Letter to Parents, Teachers and Concerned Adults". http://www.dprophet.com/hq/openletter.html.

²⁷ Andrea MacDonald: „Uncertain Utopia: Science Fiction Media Fandom and Computer Mediated Communication", in Harris – Alexander (szerk.): Theorizing Fandom, 149.

²⁸ Green: Entering Potter's World, az összes lehetséges szereplői párosítást felsorolja, továbbá felsorolja azokat a weboldalakat, ahol ezek a párosítások előfordulnak (és ez a lista maga 19 oldalas), 25-44.

²⁹ Andrea MacDonald: „Uncertain Utopia: Science Fiction Media Fandom and Computer Mediated Communication", in Harris – Alexander (szerk.): Theorizing Fandom, 149.

³⁰ Lásd például Mirna Ciciani – Male Pair: „Bonds and Female Desire in Fan Slash Writing", 153-177.; és Shashanna Green – Gynthia Jenkins – Henry Jenkins: „Normal Female Interest in Men Bonking'", 9-38., in Harris – Alexander (szerk.): Theorizing Fandom.

³¹ Tison Hugh – David L. Wallace: „Heteronormative Heroism and Queering the School Story in J. K. Rowling's Harry Potter Series", Children's Literature Association Quarterly 31:3, 2006. ősz, 260-281.

³² Ika Willis: „Keeping Promises to Queer Children? Making Space (for Mary Sue) at Hogwarts", in Hellson – Busse (szerk.): Fan Fiction and Fan Communities, 155.

³³ MacDonald: „Harry Potter and the Fan Fiction Phenomenon", 30.

³⁴ A fanon az angol fan (rajongó) és a canon szavak összevonásából keletkezett akronímia, jelentése: a rajongók által kanonizált szöveg, „rajongói kánon". – A ford.

³⁵ Lelia Green – Carmen Guinery: „Harry Potter and the Fan Fiction Pheno­menon", Media/Culture 7:5, 2004. november. http://www.journal.media-culture.org.au/0411/14-green.php .

³⁶ Catherine Tossenberger: „»Oh my God, the Fanfiction« Dumbledore's Outing and the Online Harry Potter Fandom", Children's Literature Association Quarterly 33:2, 2008. nyár, 200-206.

³⁷ David Smith: „Dumbledore was Gay, JK Tells Amazed Fans", Observer, 2007. október 21., www.guardian.co.uk/uk/2007/oct/21/film.books.

³⁸ Howard W. French: „Chinese Market Awash in Fake Potter Books", New York Times, 2007. augusztus 1., http://www.nytimes.com/2007/08/01/world/asia/01china.html?_r=2&pagewanted=1&ref=books; és Op-Ed Contributors: „Memo to the Dept. of Magical Copyright Enforcement", New York Times, 2007. augusztus 10., http://www.nytimes.com/2007/08/10/opinion/10potter.html . Az utóbbiban nyolc ilyen könyv tartalmi összefoglalóját olvashatjuk, illetve egyes könyvekből fordításokat is.

³⁹ French, i. m.

⁴⁰ Lena Henningsen: „Harry Potter with Chinese Characteristics: Plagiarism between Orientalism and Occidentalism", China Information 20:2, 2006. 277. o.

⁴¹ J. K. Loulin: Hali Bote ju bauzoulong [hibásan ezt úgy fordították angolra, hogy Harry Potter és a sárkányhoz lopózó leopárd], (Hohot, Neimenggu csubanse, 2002.); Zsang Bin: Hali Bote ju szivava [Harry Potter és a porcelán baba], Peking, Zsongguo mangven csubanse, 2002.). A nyugati médiában az első könyvről folytattak széles körű vitát, és a Wikipédia külön címszó alatt tárgyalja a kérdést: en.wikipedia.org/wiki/Harry_Potter_andLeopard-Walk-Up-to-Dragon.

⁴² Henningsen: „Harry Potter with Chinese Characteristics", 299.

⁴³ Vadong Kangsu: Ksziang tiansi jijang duolou [Mint bukott angyal]. (Peking, Zsongou kvingnian csubanse, 2005.); Vusan: Meihuajin [Bevezetés a szilvavirág bimbóihoz]. (Peking, Zsongou kvingnian csubanse, 2005.). Hálával tartozom Cseng Hsziaónak, mert segítségemre volt a kínai kiadások elemzésében.

⁴⁴ „A kiadó előszava" mindkét könyvben olvasható (idézett művek, 3. o.).

⁴⁵ Ezen terminológia használatának változásait követte nyomon Jonathan Gray – Cornel Sandvoss – C. Lee Harrington: „Introduction: Why Study Fans?", in Gray – Sandvoss – Harrington (szerk.): Fandom: Identities and Communities in a Mediated World (New York University Press, New York, 2007.), 1-16.

⁴⁶ Lawrence Grossberg: „Is There a Fan in the House? The Affective Sensibility of Fandom", in Lisa A. Lewis (szerk.): The Adoring Audience: Fan Culture and Popular Media (London, Routledge, 1992.), 64.

⁴⁷ Henry Jenkins: „Afterworld: The Future of Fandom", in Gray – Sandvoss -Harrington (szerk.): Fandom, 359.

⁴⁸ Matt Hill: Fan Cultures (Routledge, London, 2002.), 29.

⁴⁹ Claudia Mitchell – Jacqueline Reid-Walsh: Researching Children's Popular Culture: The Cultural Spaces of Childhood (Routledge, London, 2002.), 145.

⁵⁰ A. S. Byatt: „Harry Potter and the Childish Adult", New York Times 2003. július 7. http://query.nytimes.com/gst/fullpage.html?res=9A02E4D8113AF934A35754C0A9659C8B63 ; Jennie Bristow: „Harry Potter and the Meaning of Life", Spiked, 2003. június 19. http://www.spiked-online.com/articles/00000006DE0C.htm ; Stephen Pollard: „I Worry for Harry's Adult Readers", Sunday Telegraph, 2003. június 22. http://www.telegraph.co.uk/comment/personal-view/3592905/I-worry-for-Harrys-adult-readers.html .

⁵¹ Pew Research centre for the People and the Press: „News of the Week Doesn't Grab Public's Attention: Harry Potter Books Widely Anticipated", 2007. július 19. http://people-press.org/report/343/news-of-the-week-doesn%27t-grab-public-attention.

⁵² Lásd Nigel Reynolds: „Adult Fans Taking Over Harry Potter", Daily Telegraph, 2007. június 22. http://www.telegraph.co.uk/culture/books/3666031/Adult-fans-taking-over-Harry-Potter.html .

⁵³ „Adult Readers Grow Children's market", Bookseller, 2004. április 16. http://www.allbusiness.com/retail-trade/miscellaneous-retail-miscellaneous/4668034-1.html

Mi a magyar? – tették fel a kérdést még 1939-ben a kor jeles magyar gondolkodói, elsősorban a nagy költő, Babits Mihály és a nagy történész, Szekfű Gyula, és nem tudtak érvényest választ adni. Néhány éve am­biciózus utódaik ismét nekirugaszkodtak: és csoda-e, ha ismét válasz nélkül maradtunk?

Miért gondolom mégis, hogy a „mi az orosz?" megválaszolása nagyobb sikerrel kecsegtet? Azért, mert az oroszokról elmélkedni mindig érdekes. Mert az oroszok „titkát" kifürkészni mindig izgalmas. Tisztába jönni az „orosszal" ezen felül még hasznos is. Ez nem jelenti azt, hogy a kuta­kodás okvetlenül sikerrel jár, ahogy a nemzetkarakterológiák általában is komoly kívánni valót hagynak maguk után, és alapvető kétségeket támasztanak a tudomány emberei számára. A feladat azonban ígére­tes, még a megoldásába belebukni is szép és kegyes halálnak számít. Egyébként pedig kétséges, hogy egzakt módon, egzakt eszközökkel kell-e a problémához közelítenünk.

Ez az, amit elvileg már Tyutcsev óta tudunk. Kezdjük tehát azzal, hogy az „orosz" ésszel felfoghatatlan, rejtélyes, misztikus, kívül esik a ráció tartományán, a racionalizmus fogalomkészletével lehetetlen leírni, megragadni a lényegét. Nem segít más csak az intuíció, az empátia és az érzelem. Ez lenne az első számú sztereotípia. Maguk az oroszok találták ki, de lelkesen osztják a külföldi turisták és befektetők is. A hatalomtechnikusok, a kremlinológusok és ruszisták viszont cáfolják, de legalábbis úgy gondolják, csak a testükön keresztül lehet a titkok labirintusának kulcsához jutni.

Csak rációt ne! – harsogták a szlavofilok annak idején, hisz az az átkos Nyugatról jön, végső soron pedig az eretnek „latinhitből", tehát a kato­licizmusból ered, s mint ilyen, az ördögtől való. Valami igazuk lehetett, ugyanis az orosz történelem három nagy racionalistája (I. Péter, Lenin, Jelcin) után nagy történelmi traumák következtek: a rabszolgatartó állam­feudalizmus, a sztálini államszocializmus és a liberális rablókapitalizmus. A radikális európaizálás tehát nem hozta meg az eredményt, pontosab­ban: nem a kívánt eredményt hozta, hanem az elképzelt, a vágyott vagy utólag optimálisnak ítélt fejlődés karikatúráját. És nem azért, mert ezek a történelmi személyiségek maguk sem nélkülözték a karikatúraszerű vo­násokat. Mai szemmel nézve van valami megmosolyogtató a nagytestű, ám kisfejű ácscár hiperaktivitásában, a forradalom vezérének antihősi aurájában vagy a rendszerváltó expárttitkár állandó kapatosságában.

Ám a lényeg nem ez, hanem éppen az, hogy nem ők kölcsönözték e hősi korszakoknak a történelmi komikumot, hanem Oroszország színpadán vált a dráma tragikomédiává.

Azonban túlságosan sok ember pusztult bele a pétervári nagy álomba, került a GULAG-ra, és túlságosan sok minden pusztult el a „zavaros időszak" második, jelcini kiadásának idején ahhoz, hogy az orosz lét groteszk és suta vonásaira tegyük a hangsúlyt. A nyugati ember mindig akkor követi el a legnagyobb hibát, amikor elkezdi megmosolyogni vagy – ami még rosszabb – lesajnálni az oroszokat. Merthogy viccelődésre lenne elég ok. Még 1963 telén, amikor először jártam Moszkvában, apám is viccnek hitte, hogy nem lehet kinyitni az Osztankino szálló ablakát. Végül addig feszegette, amíg az egész ablakkeret rá nem szakadt. Pedig csak a „foltocska" rendeltetésszerű használatát kellett volna ismernie. Ahhoz, persze, illett volna valamit tudnia az orosz télről is, amit Marco Polótól kezdve a nyugati utazók már évszázadok óta megénekeltek.

A velencei mesemondó kalmár az első, egyszersmind legjobb példája annak, hogy a messziről jött ember bármit mondhat Oroszországról. Mi sem természetesebb annál, hogy ő is egy – úgymond – „megtörtént esettel" ecseteli az orosz hideget. Eszerint „mikor egyszer a dorbézolásból egy férfi hazafelé ment a feleségével, az asszony leguggolt vizelni. Ám olyan szörnyű hideg volt, hogy a lába közötti szőrzet összefagyott az út füvével. Szegény asszony nem tudott mozdulni a fájdalomtól, és segítségért kiáltott. A férj igen részeg volt ugyan, de mégis szívére hatott felesége szerencsétlensége, úgyhogy négykézlábra állt, és odalehelgetett. Lehelete azonban szintén jéggé vált…" Itt már nem folytatnám a szürreálisnak tetsző leírást, kinek-kinek vizuális fantáziájára bízom annak a duális szoborcsoportnak elképzelését, amely egyszerre két örökérvé­nyű moszkovita toposz allegorikus ábrázolása: az északi hidegé és az egyetemleges részegségé. Az európai ember efféle „igaz történetekkel" kezdte a 13. században – és ugyanott folytatta még a 19. században is. Nem ok nélkül fakad ki minden idők legnagyobb orosz történésze, Vaszilij Oszipovics Kljucsevszkij 1865-ben emígyen: „Az orosz népnek hosszú évszázadokon keresztül az a szerencsétlenség jutott osztályrészül, hogy mindenki az összes lehetséges sületlenséget világgá kürtölhette róla, anélkül, hogy félnie kellett volna a cáfolattól."

És ma sincs ez másképp. Torzítunk, mert nem értjük. Akár a premodern ember. Az európai felsőbbrendűségi érzés, a „Mi" és „Ők" típusú szembe­állítás határozza meg orosz-képünket. A keleti szlávok az idegen népeket összefoglaló néven „németeknek" (nyemci), vagyis „némáknak" nevezték, hiszen nem értették őket. Századok, lassan évezredek telnek, és még mindig azt hisszük, hogy mindenki barbár, aki nem mi vagyunk.

Barbárság, erőszak, vadság, brutalitás – ezek voltak a nyugati sajtó leggyakrabban használt kifejezései az oroszokkal kapcsolatban egy pár évvel ezelőtt végzett vizsgálat szerint. Vannak még aztán a könnyed eufemizmusok (ld. „orosz medve") vagy a szinonimaként használt „KGB" és „maffia". Vagy a szofisztikáltabb eszmefuttatások – Safarevics gyűj­tésében – arról, hogy „az orosz történelmet olyan »archetipikus« orosz jellemvonások határozzák meg mint: a szolgalelkűség, a méltóságtudat, a más véleménnyel szembeni türelem hiánya, az idegen hatalommal szemben érzett rosszakarat, irigység és meghunyászkodás szolgai elegye. Hogy az »idegen« elleni gyanakvásukban és ellenségességük­ben valamennyi bajukért hajlamosak bárki mást: tatárokat, görögöket, németeket, zsidókat vádolni – kivéve saját magukat."

A színvonal a 18. századi stájer néptábláéval vetekszik, amely tudvale­vőleg minden ottani kocsmában ki volt téve, útba igazítandó a gyanútlan korcsmárosokat a serért betérő idegenek szokásait illetően. Mármost valamilyen oknál fogva a csaposoknak nem volt túl hízelgő a véleménye a „muszkavitákról". Rosszindulatúaknak, végtelenül durva, tudatlan, vere­kedésre hajlamos népségnek tartották és a szamárhoz hasonlították őket. Más kérdés, hogy minket, magyarokat sem nagyon szíveltek: épp csak egy hajszállal voltunk jobb képességűek, de úgyszintén vérszomjasok, kegyetlenek és még lázadók is.

Mindebből az a kézenfekvő igazság következik, hogy mi mindannyian, istenhez egyformán közel vagy távol álló népek, fajok, nemek és hitek, egyként vagyunk prédái a klán-sovinizmusnak, a törzsi barbarizmusnak, az etnicizáló imperializmusnak. Most az oroszok kerültek a célkeresztbe, holnap ránk vadásznak. Itt őket gyalázzák, néhány száz kilométerrel arrébb minket szidalmaznak. Ideje lett a toleranciának.

Kétségtelen ugyanis, hogy mások vagyunk. Nem jobbak vagy rosszab­bak, hanem mások. Az oroszok például többet olvasnak, de jobban is lökdösődnek a metrón, nem öltöznek ki, ha színházba mennek, a vécéik pedig egyenesen katasztrofálisak. A hallgatóimnak az óráimon időnként felteszek két találós kérdést. Aki tudja a megfejtést, az már nem kezdő az orosz stúdiumok terén. Az egyik: milyen célt szolgált a leningrádi kollégiumomban a WC-fülkéket elválasztó falba, kb. szemmagasságban fúrt két lyuk? Válasz: a kagylóra felállók, majd visszaguggolók számára a kapaszkodást segítette elő. A második: miért árultak öreg nénik a metró kijáratok környékén kiégetett villanykörtéket a 90-es évek elején? Válasz: mert a vevők a munkahelyükön kicsavarták a működő körtéket, majd a használtakat tették a helyükre.

Az első kérdést még senki nem fejtette meg (ha nem számítjuk, ter­mészetesen, a helyismerettel rendelkezőket), míg a másodikat évekkel ezelőtt még viszonylag sokan megválaszolták. Aminek komoly oka van. Az árnyékszék-kultúra terén ugyanis közelebb állunk a nyugati „water closet"-hez, mint az ázsiai „pottyantóshoz". A létező szocializmus idején felnövekedett generáció ugyanakkor nálunk is pont úgy lopta a gyárból a közvagyont, mint orosz sorstársa. Még csak nem is ragaszkodtak a villanyégőhöz, vitték, viszik haza a WC-papírt is a mai napig.

E röpke művelődéstörténeti exkurzusból az sejlik tehát fel, hogy más­ságunkat egyáltalán nem kell abszolutizálni. Vannak dolgok, amiben jobban hasonlítunk az oroszokra, mint a művelt Nyugatra. Az Egyesült Ál­lamokban például, amikor annak idején részt vettem egy kisvárosi piknik pingpong versenyén, mindenki részvevően mosolygott a lúzerségemen, mert én minden beütött csusza után kényszeresen elnézést kértem. Sok évvel később a Balatonnál teniszeztem egy orosz akadémikussal. Korosabb lévén gyakran rontott, de minden egyes alkalommal hangos „én hibáztam!" felkiáltással exkuzálta magát.

E történetet nem az amerikaiak javára meséltem el. Csak érzékeltetni akartam, hogy az alkalmazott mércéink nagyon szubjektívek és viszony­lagosak. Mi európaiak szükségképpen a zsidó-keresztény kultúra által ihletett, a görög-római antikvitás és a barbárság szimbiózisából kinőtt feudalizmus, és az azt leromboló kapitalizmus lineáris fejlődését tekintjük etalonnak.

Nos, ha így nézzük, akkor az oroszok előtörténete sem különbözik más későn jött európai népek történetétől. Legfeljebb a keleti szlávok eredetileg nem voltak annyira harciasak, mint a germánok, de ugyanolyan barbár fejedelemségekben éltek. Hosszan vitatkozhatnánk arról, hogy mindebben mi volt a skandináv varégok szerepe, de bármilyen jelen­tőséget tulajdonítsunk is nekik, az biztos, hogy a 9.-10. századi Kijevi Rusz története kísértetiesen hasonlít a korai magyar történetre. Azzal a különbséggel, hogy a mi kalandozó eleink szilaj paripáikon inkább az Atlanti-óceánt és a Földközi-tengert vették célba, ők harci dereglyéken a Fekete-tengerig portyáztak. Az eltérő földrajzi orientáció csakhamar vallási-kulturális téren is érvényre juttatta hatását: a mi őseink Nyugatról, a keleti szlávok Délről, Bizáncból választották vallásukat. Ez sok mindent megmagyaráz majd a későbbiekben, de amilyen vontatottan ment az új uralmi viszonyok, az új társadalmi-gazdasági rend kialakulása, olyan lassú volt a krisztianizáció is. A fiatal állam élén patrimoniális uralkodó állt, akinek kíséretéből kialakult a privilegizáltak rétege, amely a társadalom zömét alkotó szabad harcosokat letelepült életmódra kényszerítette. A keleti szlávoknál ez a folyamat lassabban ment végbe, mert a kedvezőbb geopolitikai helyzetük miatt tovább élhettek a könnyű bevételi forrást jelentő hadizsákmányból, mint a fáradságos földművelésből. Lassan-lassan azonban itt is kialakultak a világi és egyházi nagybirtokok és bár kezdetben ezeket zömmel rabszolgák művelték meg, de fokozatosan a fegyverforgató parasztok is függésbe kényszerültek. Így ment ez a Kijevi Rusztól nyugatra eső területeken is, nem véletlenül tekintették az uralkodók a már ekkor a keresztény világ perifériájának számító Kelet-Európában kollégáknak egymást. Bőszen háborúztak és házasodtak egymás famíliájával, ahogy az a középkorban illett. Bölcs Jaroszláv egyik lánya így jutott el egészen Sárospatakig és Tihanyig. És ezzel lett András királyunk egyszerre a francia és norvég királynak is sógora.

A dolgok akkor kezdtek megváltozni a keleti szlávok kárára, amikor a tatárok Európa felé vették útjukat. A geopolitika az oroszok elődeit sújtotta: kihasználva a korai államfejlődés szükségszerű velejáróját, a széttagoltságot, a Kijevi Rusz jelentős részét a tatárok fennhatóságuk alá vonták és 250 hosszú éven át abban is tartották. Ezenközben tőlük nyugatra megjelentek a jobb életfeltételeket remélő külföldi (zömmel né­met) paraszttelepesek és kézművesek, akik új, korszerűbb munkakultúrát és technikát honosítottak meg, mintegy exportálva a feudalizálódásban élenjáró európai országok vívmányait. Ezeken a területeken kialakul az egységes jobbágyság és kialakulnak a nyugati értelemben vett városok. Ettől kezdve van okunk Közép-Kelet-Európáról beszélni.

Az egykor volt Kijevi Rusz ebből a nyugati hatásból már kimaradt, és ezzel megmaradt a tulajdonképpeni Kelet-Európának, ahol ügyeik törté­nelmileg igen kedvezőtlen fordulatot vettek. Ez már a Moszkvai-Orosz­ország kora, amikor is a moszkvai fejedelmek a tatárokkal kollaborálva gyűjtögetni kezdik az egykori keleti szláv földeket, hogy a 16. század elejére majd hárommillió, a század közepére kb. 5,5 millió km2-t gyűjt­senek össze belőlük. Ahogy Marx írja a marxizmus-leninizmus ideológiai hegemóniája alatt szamizdatként elhíresült művében, A XVIII. századi titkos diplomáciában: „Moszkva a mongol rabszolgaság förtelmes és siralmas iskoláján nőtt fel és vált naggyá." Nincs mit szépítenünk ezen a történeten: Marxnak megint igaza van, legfeljebb nem kell szeretnünk ezért. És ha belegondolunk abba, hogy az orosz elitek Sztolipin és Sztálin „szorításában" nemrég azt az Alekszandr Nyevszkijt hozták be „Orosz­ország nevének", tehát minden idők legnagyobb oroszának, aki maga is a tatároknak köszönhette nagyfejedelemségét, akkor kicsit illetlennek tartjuk magunkat, hogy egyáltalán szóba hoztuk ezt a témát.

A tatárokat és általában a keleti hatások kérdését nem lehet megke­rülni, ha a Moszkvai-Oroszországról beszélünk. Az orosz nyelvben alig találunk skandináv eredetű szavakat, mongol viszont annál több van, elsősorban az államszervezetet, az igazgatást, a hadászatot érintő lexi­kában. Nézzünk meg egy bojár-ábrázolást a 16. századból: szakasztott olyan, mint a bibliai háromkirályok. A Vörös-téri fő turista szimbólum, a Vaszilij Blazsennij székesegyház pedig egy keleti mézeskalács házikó. A mongol-tatár hatás elementáris erejű az orosz históriában, az igazi történelmi talány ezért az, hogy miért nem tudta átstrukturálni, új pá­lyára állítani az orosz fejlődést? Miért nem lett belőle kínai fajta keleti despotizmus?

Pedig az orosz nagyfejedelmek, majd cárok igencsak igyekeztek. Buzgón alkalmazták a tatároktól ellesett hatalmi titkokat, praktikákat, eszméket és intézményeket. Igénybe vették hozzá a szintén keleti fo­gantatású bizánci egyházi ideológiát, és létrehozták az évszázadokon keresztül diadalmas autokratikus rendszerüket is. Mindez azonban csak azért maradhatott életképes, mert szervesen illeszkedett a kora-feudális – tehát európai típusú – berendezkedéshez, a „fejedelemségem a ma­gánbirtokom" uralmi elvhez. Ezzel azonban egy tradicionális szisztéma erősödött meg, konzerválódott – és prolongálódott. Az orosz társadalmi­gazdasági rend egészen a 17. század közepéig megrekedt a majd' ezer évvel azelőtti nyugati szinten. A világtörténelmi kora újkorban itt még kora középkori időszámítás szerint éltek.

Csoda-e, ha Oroszország nem tudta eredményesen felvenni a harcot még a lengyelekkel sem? Ez a magyarázata az izolacionizmus hosszú évszázadai után az első Romanovok óvatos, majd I. Péter drasztikus „európaizálásának", ami az orosz lét újabb alapellentmondásait segítette életre. Közben azonban az orosz földek kimaradtak a skolasztikából, a humanizmusból, a reneszánszból, a reformációból, a barokk is csak amolyan hagymakupolás „Nariskin-barokk" volt. Hasonlítson valaki össze egy 17. század végi orosz templomot a római Szent Péter bazilikával, mindjárt érzékelni kezdi a különbséget. Oroszországban az első – udvari – színház nagyjából Moliére halálának évében alakult.

I. Péter, tehát „hozott anyagból" dolgozott. Nem újat hozott létre, a régit erősítette meg. Nem modernizálta, hanem konzerválta az orszá­got. Oroszország európai tényező lett – amelynek tudta nélkül, ahogy a korabeliek ezt dicsekvően mondogatták, egyetlen ágyú sem dördülhetett el Európában -, de nem lett európai ország. Európában a harmadik rend már intenzíven ásta a feudalizmus sírját, amikor I. Péter egyetemleges szolgálatra kötelezte a nemességet, rabszolga státuszba döntötte a parasztságot és kényszermunkaerőre alapozta az állami megrendelésre dolgozó manufaktúráit. Eredeti állami tőkefelhalmozás folyt, a katonai monarchia totális kiépítése. A liberális 20. század eleji történész, Pavel Miljukov szerint a reformok a lakosság legkevesebb egyötödének pusz­tulása árán valósultak meg. E felülről történő erőszakos beavatkozás mintát adott minden későbbi „utolérő modernizációnak", amely a polgári társadalom nélkül, annak híján valósult meg.

Innentől kezdve a Pétervári-Oroszország birodalom és nagyhatalom, európai elittel és ázsiai néppel. Egy nagy csatahajóra hasonlít, amelyet tunyán visz előre a nehézkedési erő, s amelynek akár milliméternyi irányváltozása is roppant sok energiába kerül. Az egyre többet kár­hoztatott jobbágyrendszer azonban eltartja a szalonokban gyülekező nemesi aranyifjakat, akik jófajta dohányt füstölve és pezsgőt hörpintgetve világmegváltó terveket szövögetnek, és saját emelkedettségüktől meg­részegülten nemesebbnél nemesebb eszméket hirdetnek. Nem történik ugyan semmi, de ez a semmi iszonyú intellektuális-érzelmi erőfeszítések eredménye. Mellékterméke viszont az orosz bölcselet és a világirodalmi rangú klasszikus orosz irodalom.

Ki az, aki Puskint, Gogolt, Turgenyevet, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot olvasva megkérdőjelezné európaiságukat? Kinek jutna eszébe Ázsia Muszorgszkij, Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov dallamait hall­gatva, Repin, Szerov, Verescsagin képei előtt állva? Ki merné elvitatni, hogy Mengyelejev, Lobacsevszkij, Pavlov munkássága az európai tudo­mányosság része? Vagy lehetséges lenne, hogy európai kultúra nő az ázsiai ugaron?

Ez az Oroszország, amelynek ilyen elsőrangú magas kultúrája volt, fokozatosan még olyanabb anakronizmussá vált a 19. században. Csak azért nem érdemelte ki az „Európa beteg embere" címet, mert azt már lefoglalták a törökök. És ezt csak ideig-óráig tudta leplezni külső és belső agressziójával, mert a 19. század közepi krími háború idején kiderült, hogy a király meztelen, a japánok erre már csak ráerősítettek a 20. szá­zad elején, és az I. világháború maga alá temette a retrográd, megújulni képtelen önkényuralmi rendszert.

Az ezt követő szovjet rezsim bő hetven évéből én a folytonosságot emelném ki. Kétségtelen rendszerváltozás ment végbe, de az minden erőszakossága ellenére megmaradt az „orosz paradigmán" belül. Nem egy összeesküvő csoport puccsa buktatta meg a cári Oroszországot és nem Sztálinnak, ennek a IV. Ivánba oltott I. Péternek személyes bűne a terror, a kollektivizálás, a büntető munkatábor-rendszer. Amint nem személyes érdeme a német fasizmus feletti győzelem sem. Az orosz társadalom olyan választ adott az I. világháborúra és a centrum országok világhatalmi ambícióira, amilyet egy félfeudális-félkapitalista periféria adhat. Visszatérést az autarkista földrajzi determinációkhoz, az obscsina-hagyományokhoz és a tekintélyuralmi rendhez. A szlogenek, a terminusok megváltoztak, a „Moszkva = harmadik Róma"-teóriát, a pravoszláv messianizmust felváltotta a világforradalmi, internacionalista küldetéstudat eszméje. A birodalom és a birodalmi (ön)tudat azonban maradt.

Ezért nincs igazán nehéz dolguk a mai rendteremtőknek. Egykori becsületes párt- és Komszomol-tagokként buzgón hányják a keresztet, a szellem dolgaiban jobb híján hagyják érvényesülni a pátriárkát, gond nélkül levedlették tehát a marxizmus-leninizmust. A szovjet himnusz zenéje azonban megmaradt, Lenin békésen nyugszik mauzóleumában és folynak a viták arról, hogy Sztálingrád is visszakapja nevét. A Nagy Honvédő Háború emléke hovatovább a társadalom legstabilabb kohéziós erejévé vált. „Irányított", „szuverén" demokráciáról beszélnek, de mi – a „szocialista" demokrácia, humanizmus, realizmus stb. után – pontosan tudjuk, hogy a különféle izmusok előtti jelzők a valóságban mindig zá­rójelbe teszik a jelzett szavakat. Mindebből pedig az következik, hogy az orosz múltból – annak ellenére, hogy időről-időre valóban nehezen megjósolható – tényleg érteni lehet a jelent.

Vajon definiálni is tudjuk a történelem segítségével azt, hogy mi az „orosz"? Történész vagyok, nehéz kimondani, de félek, hogy nem tudjuk. A historikus hagyományos eszközeivel azt lehet megállapítani például, hogy az orosz középkor nem ismerte a rendeket, a rendi-képviseleti or­szággyűléseket, ezért az újkorban sem alakult ki a nyugati értelemben vett polgárság, a parlamenti demokrácia. Ezért adottságnak vesszük, hogy a jelenkorban sincs civil társadalom, csak „imitálják" az igazi par­lamenti pártokat és állandó demokrácia-deficittel küzd a társadalom. Ma is meghatározó feltétel, amit a kiváló orosz történész, Szergej Szolovjov még a 19. század közepén írt, hogy: „A természet Nyugat-Európának édes-, Oroszországnak viszont mostohaanyja". Hatalmas, északi fek­vésű, nagy folyók szabdalta, sík ország. A sovány termőföld alig-alig bizonyult alkalmasnak a művelésre. A kimeríthetetlennek tűnő természeti kincsek ugyanakkor a puszta felélésre csábítottak, csábítanak a mai napig. De ebből következett az is, hogy a nyitott határok az egész orosz történelem folyamán előtérbe állították az emiatt kórosan megnagyobbo­dott állam külső (védekező/támadó) funkcióit. Az ország ezért egy katonai tábor képét öltötte és állandóan háborúzott. Így a birodalom egyre nőtt, a benne lakó alattvalók azonban egyre rosszabbul érezték benne magukat.

Ezek a történelmi-földrajzi feltételek az évszázadok során speciális lenyomatot hagytak az orosz emberen. A muzsik iszonyú erőfeszítések árán hódította el az erdőtől szántóját, de a művelésre a zord éghajlat ke­vés időt hagyott neki. Az év nagyobbik felében ezért halászott, vadászott, gyűjtögetett. Szabad volt, mert egészen 1649-ig szabadon költözhetett; de még inkább szabad volt a lelke. Eggyé vált a természettel: szemlélődő, meditatív lelki alkatú, sok tekintetben természeti ember maradt. A nemes szintén nem volt rászorítva a gazdaságra. Ha becsülettel szolgált az ál­lamnak, akkor az becsülettel eltartotta. Ezért inkább bízott a cári kegyben (adományban), mint soványka birtokában. A nemesi szabadság ethoszát így alig éli/érti meg, annál pontosabban igazodik el az állami szolgálat útvesztőiben. Vonatkozik ez a bürokráciára is, amelynek korruptsága csak a törökökével hasonlítható. Az orosz pópa talán a legszánalmasabb mindegyikőjük közül. Szegény, tudatlan, bárdolatlan, a hatalom talpnyalója. I. Péter még a gyónási titkot sem hagyja meg neki. A pravoszláv alattvalók ezért inkább hisznek a remetéknek, a szent félkegyelműeknek, önpusztító szektáknak és a hivatalos egyháztól elszakadt óhitűeknek. A felsőbbséghez való viszonyát tekintve nem különbözik ettől a soványka parvenü értelmiség sem: boldogan kiszolgálja a hatalmat, hiszen úgy éli meg, hogy annak köszönheti viszonylagos kivételezettségét. A piramis csúcsán a cárok, főtitkárok álltak. Volt néhány tehetséges közülük, felfe­dezhető bizonyos mértékben a „jó" és „rossz" uralkodók váltógazdasága az orosz-szovjet történelemben, de összességében mégiscsak igaz, hogy a nép olyan vezetőket kapott, amilyeneket megérdemelt.

Ez az, ami nagy tömegben, a derékhadra áll és igaz. Mindig, minden társadalmi rétegben akadtak azonban a „normálistól" eltérő, az adott körülmények között deviánsnak minősíthető, rendkívüli emberek. Voltak egyfelől a béketűrő parasztok, és voltak másfelől békétlen sorstársaik, a kozákok. Egyszerre helytálló tehát a szolgalelkűség, a mindenbe zokszó nélküli beletörődés és a mértéket nem ismerő, pusztító „népakarat" míto­sza. Az is kétségtelen továbbá, hogy az orosz nemes „felesleges" ember, de nemesnek született például Puskin is. Egyszerre, egymás mellett és ellen léteztek a Raszputyin-féle egzaltált kocsmatöltelékek és az igaz hit tűzhalált is vállaló mártírjai; a „pravoszlávia, önkényuralom, népiség" szentháromságát hirdető kultúrhivatalnokok és cárt robbantó „nihilista" egyetemisták. Tengernyi szovjet párttörténet professzor az egyik oldalon, Andrej Szaharov, Alekszandr Szolzsenyicin, Dmitrij Lihacsov a másikon.

A standardtól mégis leginkább egy cár tért el, I. Péter, aki azonban a tipikust is legtipikusabban képviseli Oroszországban. Az orosz szokáso­kat, erkölcsi normákat látványosan felrúgó, a „maradiságot" tűzzel-vassal irtó Péter, akinek bizony meggyűlt a baja étkezés közben a késsel és villával, belepirult, ha német hercegkisasszonyokkal kellett társalognia, és merő atyai jóindulatból azonnal nyakon vágta még a legelőkelőbb bojárt is, ha pedagógiailag azt indokoltnak találta. Aki fővárost álmodott a birodalom egy mocsaras zugában, selyemhernyót akart a hideg északon termeszteni, és levágott kaftánt, szakállt, fejeket. Nem kímélt senkit – szimpatikus, hogy saját magát sem. Ahogy Lenin mondta (Kljucsevszkij nyomán): „erőszakkal harcolt az erőszak ellen". Birodalmat szervezett despotikus alapon – hosszú időre száműzve a polgári társadalom illúzi­óját. A rendelkezésére álló eszközökkel a lehető legnagyobb hatásfokkal valósított meg egy országa előtt álló reális célt. Az emberi életekért azon­ban minden korban kár, különösen, ha áldozatuk hiábavaló volt. Péter azt tette, amit tennie kellett és lehetett. Fogcsikorgatva „európaizált", mert az autokratikus birodalomnak arra volt szüksége Az orosz nagy­hatalomnak minden oka megvan a dicsőítésére, az alattvalónak pedig a megátkozására.

A 80-as évek elején gyakran jártam a Szovjetunióban. Akkortájt gyors egymásutánban hunytak el a pártfőtitkárok. Egyikük temetésének napján éppen az akkor negyvenes éveiben járó dékán – egyébként első rangú történész – szobájában ültem. A hangulat nem annyira gyászos, mint inkább feszült volt, ugyanis a közintézményekben kötelezően nézni kellett a szertartást és az egyetemi készülék csak hangot adott, képet nem. Végül nagy nehezen bejött a kép is, ekkor a hangot levettük és beszélgetni kezdtünk közös dolgainkról. Beszélgettünk volna, ha nem toppan be a szobába egy idős, ősz szakállú professzor, aki hosszasan exkuzálta magát amiatt, hogy betegsége miatt nem tudott részt venni a legutóbbi értekezleten. „Rendben – rivallt rá beszélgetőtársam -, de többé ez ne forduljon elő!" Bevallom, engem meglepett a jelenet, ugyanis Magyarországon már 25 évvel ezelőtt sem volt divat öreg tudósokat sa­rokba térdepeltetni. Kérdőn néztem a dékánra. „Ezekkel csak Sztálin furkósbotjával lehet bánni" – mondta és a maga részéről lezárta a kérdést.

Pár év telt csak el, amikor az Európai Kulturális Fórum alkalmából a gorbacsovi idők emblematikus orosz értelmiségijével, Dmitrij Lihacsov akadémikussal beszélgethettem. Kiről másról, mint I. Péterről folyt a diskurzus, amelyet levélváltás követett. (Levelét, nagy örömömre, Dmitrij Szergejevics később publikálta is, aminek kapcsán kifejtette, hogy az orosz történelem természetes kerete az abszolutizmus.) Szóban még hozzátette: „és egy orosz értelmiséginek nem marad más választása, mint hogy drukkoljon annak, hogy ne egy despota, hanem egy felvilágo­sult uralkodó álljon az ország élén".

Így lenne ez? Ma már bizonytalanabb a nemleges válaszom. A törté­nelem kétségtelenül azt bizonyítja, hogy az „oroszhoz" hozzátartozik, annak egy meghatározó sajátossága a tekintélyuralmi rend – de hozzá­tartozik a szabadság is. Tajga, amíg a szem ellát, a hömpölygő folyók, az áradó zene szabadsága. Az orosz lélek, a „russzkaja dusa" túláradó dominanciája, amely mindig felülírja, ha kell, a józan számításokat, a rideg törvényszerűségeket, a történelmi fátumokat. Oroszországban a rend és rendetlenség, erőszak és könyörületesség, jámbor beletörődés és féktelen lázadás, anyagelvűség és spiritualizmus, profithajsza és jótékonyság párban jár, békében és állandó békétlenségben egymással.

Igen, talán ez a kettősség ez, amely az oroszt leginkább jellemzi. Hogy Európa is és Ázsia is, hogy hívő is és ateista is, hogy keresztény, de kele­ti, hogy lelketlen és mégis emberi, hogy hatalmas – és mégis oly esendő.

Én nem gondolom, hogy meg- és kiismerhetetlen. Az oroszok se gondolják ezt magukról. Sőt, értetlenül fogadják, ha az ember nem érti őket. Nekem például a mai napig rejtély, hogy az oroszok mikor váltanak át tegeződésre a magázódásból, miért került annak idején kopejkára ugyanannyiba az előkelő italnak számító pezsgő és a népital vodka, vagy, hogy a „szicsasz" egészen pontosan mennyi időt jelent? De igyekszem mindent befogadni, törekszem arra, hogy mindent megértsék. Nyitottsá­got, előítélet mentességet, egy kis empátiát javaslok mindenkinek, aki nemcsak megérteni, de megérintve lenni is szeretne. Nem nagy dolgok ezek. Nekik is csak annyi bizalmat kell megszavazni, amennyit magunk­nak is megadnánk.

Hogy mi végül az orosz? Az orosz egy hosszú szőke hajú lány, aki megbabonázva, elhomályosodó szemmel hallgatja Bulat Okudzsava „Imáját". Haja a végtelen orosz róna, szeme a folyók kékje, arca Andrej Rubljov harmóniája, lelke egyház és világ szimfóniája. De orosz Fé­lelmetes Iván, Nagy Péter és Sztálin is. Sose hagyjuk azonban ezzel megtéveszteni magunkat! Nagy 19. századi írónk, Jókai Mór máig ér­vényes módon mutatja fel az igazi értéket: „Az orosz kormánynak van kancsukája, vannak szibériai ólombányái, vannak vérrel írt ukázai, de az orosz nemzetnek van szabadság utáni vágya, mit demokrata egyletei fenyegetve hirdetnek a világnak, van hatalmas literatúrája, melynek ma­gas lelkű bajnokai az általános szellemi jobblétért, a nagy koreszmékért küzdenek…"

Az „orosz" tehát ember. Kicsit más, mint a magyar. Nem különb és nem alávalóbb, nem tehetségesebb és nem tehetségtelenebb. Néha rossz­kedvű, fáradtan kel, és morcosan megy a munkába. Máskor viszont rásüt a nap, és keblére öleli a világot. Ilyenkor bizony gyakran felönt a garatra, de ugyanúgy szereti gyerekeit és oltalmazza családját. Neki is megvan­nak a vágyai, céljai, hobbijai. Náluk kicsit rövidebb a nappal, hidegebb van, mint nálunk, szélesebbek az útjaik és nagyobbak a távolságaik.

Minden nagyobb. Több náluk a magas, szőke ember. Jobban hokiznak és kosárlabdáznak. Mi viszont gyakran megverjük őket vízilabdában. A futballjuk momentán jobb, de ők sincsenek igazán megelégedve vele. Ki­csit több Nobel-díjas írójuk van, de mi sem panaszkodhatunk Amerikába szakadt atomtudósainkra. Turistáik „annyian vannak, mint az oroszok". Jó vendégek: sokat isznak, sok borravalót adnak. Ránk meg azt mondják, hogy igen vendégszerető nép vagyunk.

Azalatt a tizenkét század alatt, amióta dolgunk van egymással a kelet-európai síkságon – amikor nem szólt közbe a politika -, tulajdonképpen egész jól elvoltunk velük.

…Mi az orosz? Miért, a magyar mi?…

A mai tőkerendszer mélyen gyökerező vonásai: a globális méretű prostitúció és a környezetpusztítás erkölcsileg is megkérdőjelezik a fennálló rendszert támogató értelmiségi magatartást. Újfent kiderül, hogy a liberalizmus a „nem szabadság" s a világméretű egyenlőtlenségek támogatását is magában foglalja. Sokszor úgy viselkedünk, mint ha valóban döntési pozícióban lennénk, s rajtunk múlna az éhen halók megmentése. A gyarmatosítás következményeivel szembeni elégedetlenségünket a strukturális kihívásról az alapproblémára nézve hatástalan gyógymódok területére helyezzük át, mondván, a világ földönfutóit mégsem telepíthetjük be Európa megműveletlen mezőgazdasági területeire! A nagyobb hatású döntéseket csak az Obamák hozhatnák meg. De ők nem hoznak ilyen döntéseket.

A szerző az államszocialista rendszer történelmi pályáját gazdaságtörténeti szempontból veti egybe – mindenekelőtt az amerikai centrumfejlődéssel. Arra következtetésre jut, hogy a rendszerek történelmi „vitája" a piaci-kapitalista gazdaság győzelmével zárult, mivel a ma még létező szocialista irányultságú országok vagy kicsik és nincsenek hatással a világ fejlődésére, vagy – mint Kína vagy Vietnam -alapvetően a piacgazdasággá való átalakulás felé tartanak, megőrizve bizonyos szocialista vonásokat is.

A „létező szocializmus" gazdaságainak tipológiája és összehasonlító elemzésük

A „létező szocializmus" megvalósult gazdasági rendszereinek kate­gorizálásakor az adott rendszereket jellemző fejlettség egy speciális értelmezéséből indulunk ki, amely a XX. század kapitalista rendszereitől alapjaiban tér el. Lényeges az a tény is, hogy a különféle típusok nem csak térben (például Kína alapvetően parancs-alapú gazdasága és Ju­goszlávia piaci szocializmusa a 60-as években), de időben is váltakozó képet mutatnak (a Szovjetunió gazdasága a sztálini korszakban és a peresztrojka idején).

Elemzésünk kiinduló korszakának a hatvanas évek második felétől a hetvenes évek végéig tartó időszakot választjuk, vagyis a „létező szoci­alizmus" saját erőforrásain alapuló fejlődésének legstabilabb korszakát; e megközelítésben történelmi és geoökonómiai metszetben is elég határozottan kirajzolódik a „létező szocializmus" gazdaságainak négy alapvető típusa (ezeket a koordináció módja, vagyis a tervezés és piac viszonyai alapján nevezzük el):

1. Alapvetően terv-bürokratikus gazdaság (a legjellemzőbb példák: a Szovjetunió a harmincas-hetvenes években, Kína 1978-ig, Észak­-Korea stb.).
2. Tervgazdaság, mely alkalmazza az áru-pénz viszonyokat is (a legjel­lemzőbb példák: a Szovjetunió és az NDK a hatvanas évek végétől kezdve stb.).
3. Terv-piaci gazdaság (például Magyarország és Lengyelország a hatvanas évek végétől kezdve).
4. A „piaci szocializmus" gazdasága (Jugoszlávia).

A „létező szocializmus" első típusával jelen elemzésünkben nem foglalkozunk.

A második típus (tervgazdaság, amely alkalmazza az áru-pénz viszo­nyokat) az esetek többségében valamiféle reformok eredményeként jött létre, a megelőző modell „puhításaként". Ezt a típust részletesebben is megvizsgáljuk.

E gazdaságoknál a koordináció szférájában az áru-pénz viszonyok alkalmazása bővül, a tervezés szerepe pedig csökken. A Szovjetunióban a hatvanas években például csökkentették a termelés megtervezettségének mértékét (a vállalatok többsége számára legfeljebb 50 százalékra) és megjelent a vállalatok közötti szerződéses viszonyok horizontális fejlesztésének lehetősége (bár azok alapvetően továbbra is a terv által meghatározott keretek között fejlődtek).

Az árak egy részéről szintén tárgyalásos alapon döntöttek (központilag csak az árképzés szabályai voltak lefektetve).

Jelentős szerepet kezdtek játszani az ún. önálló gazdasági elszámolás (hozraszcsot) gazdasági viszonyai. Ez a rendszer azt feltételezi, hogy a vállalat kollektívája nemcsak a terv által meghatározott termelési feladat teljesítését tűzi ki célul, de feltétlenül szem előtt tartja azt is, hogy a bevétel nagyobb legyen a kiadásoknál, vagyis hogy hasznot termeljen.

A hasznot a vállalat (a normatívák központilag megállapított keretein belül) szabadon fordíthatta a termelés bővítésére, a szociális szféra fejlesztésére, illetve a dolgozók anyagi ösztönzésére. Azon vállalatok többségénél, ahol ilyen típusú gazdálkodás folyt, a dolgozók jövedelmük akár 30 százalékát is megkaphatták prémiumok formájában. A lakáscélú ingatlanállomány, a szanatóriumok, és más szociális célú objektumok jelentős része a vállalatok által termelt haszonból jött létre, melyek aztán jelentős szerepet játszottak a dolgozók munkahely-választásában.

Lezajlott a tulajdonviszonyok jelentéktelen mértékű debürokratizálása és decentralizálása is. Megszűntek a dolgozók és a termelőeszközök szétválasztásának legdurvább formái (megszűnt a munka- és lakóhely megválasztásának korlátozása, ám megmaradt a propuszk-rendszer és a „közveszélyes munkakerülők" üldözése), nagymértékű önállóságot kap­tak a szövetkezeti gazdaságok a szocialista blokk számos országában. Magyarországon, Lengyelországban és máshol is fejlődésnek indultak a kis magángazdaságok és a valódi szövetkezetek (melyek azonban továbbra sem játszottak főszerepet: részesedésük a szolgáltatóiparban és a kereskedelemben legfeljebb 10%-os volt, ezt csupán a mezőgaz­daságban tudták meghaladni).

Az újraelosztás viszonyainak rendszerében nagy szerepet kezdtek játszani az anyagi természetű ösztönzők, és köztük a vállalatok ered­ményeinek átlaga alapján kiosztott prémiumok. Ennek következtében a valódi társadalmi differenciálódás az alacsonyan fizetett munkások bérének növekedése rovására ment végbe. A hetvenes évek végén a Szovjetunióban a minimálbér 100 amerikai dollár szintjén volt megha­tározva a hivatalos árfolyam szerint, ami körülbelül 25 dollárnak felelt meg a feketepiacon, illetve 40-60 dollárnak, ha vásárlóerő-paritásban számolunk; az NDK-ban és más kelet-európai országokban ez az összeg másfél-kétszer nagyobb volt.

Az ilyen típusú gazdaság makrogazdasági dinamikájára jellemző a viszonylag alacsony és csökkenő tempójú növekedés (6-3%), a fogyasztásra orientált termelés arányának némi növekedése mellett. Egészében véve azonban továbbra is a védelmi iparágak túlsúlya dominál, és a gazdaság deficites marad. A fogyasztói szektorban a hiány még nő is, mivel a jövedelmek túl gyorsan növekszenek (az áruk és szolgáltatások előállításának növekedéséhez képest), miközben a fogyasztói árak stabilak.

Az ilyen körülmények közt létrejövő gazdasági viszonyok modellje (a szocialista blokk alkonyán ez dominált) egészében véve mély ellentmon­dásokkal volt terhelt. Ez az ellentmondás megjelent a piaci tendenciák és a bürokratikus centralizmus, a jövedelmek növekvő szintje és a javak éle­sedő hiánya, illetve a technológiai fejlődés új vívmányai elsajátításának igénye (információs forradalom) és a növekedés csökkenő üteme között, miközben az újratermelés extenzív típusa dominált. Ezalatt gyakorlatilag eltűntek a gazdaság kifejezetten szocialista jellegű ösztönzői és az ún. elhivatottság, mely nem kis szerepet játszott a „létező szocializmus" gyors ütemű fejlődésében a megelőző korszakokban. Többek közt ezek az ellentmondások okozták e gazdasági rendszerek jövőbeni válságát.

A terv-piaci gazdaság a „létező szocializmus" gazdasági rendszereinek harmadik típusa. Az áruviszonyok és más kapitalista elemek nagyfokú fejlettsége jellemzi. Történelmileg a két megelőző modell ellentmondá­saira való reakcióként jött létre a hatvanas évek végén, például Magyar­országon és Lengyelországban. E típus és a Szovjetunióbeli „pangás" összehasonlítása lényeges, ezért röviden kitérünk fontosabb vonásaira.

Az ilyen típusú gazdaság keretein belül a tervezett szabályozók a piaccal együtt töltötték be a koordináció szerepét. Így a kis- és középvál­lalatok termelésének nagyobb része nem a tervben kiszabott cél szerint, hanem szerződéses viszonyok alapján került előállításra és elosztásra. Az önálló gazdasági elszámolás mechanizmusa a vállalatot valódi haszon termelésére, nem csak a terv teljesítésére ösztönözte. A tömegtermékek árainak jelentős része decentralizált [szabadáras vagy limitált áras – a szerk.] volt (kivéve a nyersanyagok, energiahordozók, exportra szánt áruk, alapvető fogyasztási cikkek, a legfontosabb élelmiszerek, gyógy­szerek, a közlekedés és a lakhatás árait).

A tulajdonviszonyok terén is jelentős változások mentek végbe. Az állam csak a kulcsfontosságú nagyvállalatoknál tartotta magánál a köz­vetlen irányítás jogát. Az operatív irányítás a közép- és kisvállalatok nagy részénél az alsóbb szintekre volt bízva. A szövetkezetek többségükben valóban önálló, kollektív gazdaságok voltak. Széles körben kifejlődtek a kis magánvállalkozások a kereskedelemben, a szolgáltatóiparban és még néhány más ágazatban (ami lefedte a foglalkoztatás akár 30 százalékát is). Magyarországon például a mezőgazdasági termelés körülbelül 40 százaléka az állami és szövetkezeti szektor keretein kívül folyt, Lengyelországban pedig a termelés alá vont területek 90 százaléka a magán-parasztgazdaságok szektorába esett.

Az újraelosztás viszonyait tekintve az ilyen típusú gazdaságokat a nagyfokú társadalmi differenciálódás jellemezte, és megjelent a kispol­gárság rétege.

A terv-piaci típusú gazdasággal rendelkező országokban jobb körül­mények uralkodtak a fogyasztói javakkal való ellátottság tekintetében, és egészében a fogyasztói szektor fejlődése szempontjából is. A hetvenes években Magyarországon például magasabb volt az életszínvonal, mint Görögországban vagy Portugáliában.

A „létező szocializmus" ilyen típusú gazdaságai külkereskedelmi kap­csolatait, csakúgy, mint a megelőző két típusét is, a külkereskedelem monopolizálása és elsősorban a KGST-n belüli viszonyokra való orien­táltság jellemezte (KGST – Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa; a szervezet integrációjának foka hasonló volt, mint a hetvenes években az Európai Közösségeké).

Mindezek ellenére jelentősek voltak a piaci és a tervszerű tendenciák, ill. az állami tulajdon és a születő magánvállalkozások közti belső ellent­mondások. Megmaradt a hiánygazdaság számos vonása is: a fogyasztói piac jó minőségű és divatos árukkal való ellátottsága elmaradt a fejlett kapitalista gazdaságokétól. Különösen éles volt az ellentmondás egyik oldalról a fejlődő áru- és magántulajdoni viszonyok, másik oldalról pedig a szociális-politikai szempontok, illetve a pártállami nómenklatúra ideo­logikus autoriter kontrollja között.

Így tehát, a „piaci szocializmus" lett a „létező szocializmusnak" a piac kapitalista típusát leginkább megközelítő modellje. A jól ismert elméleti modell különböző változatait valósította meg Jugoszlávia a gyakorlatban az ötvenes és hetvenes évek között. E kísérlet tapasztalatainak elemzése azonban kívül esik e cikk keretein.

A „létező szocializmus" gazdaságainak típusai egymástól eltérő voltuk ellenére is megőrizték veleszületett közös vonásaikat és ellentmondásai­kat (melyekre fentebb már utaltunk), ami miatt a XX. század végén olyan mély belső válságba keveredtek, melyet nem voltak képesek megoldani.

Ezen ellentmondások alapja a bürokratikus, centralizált és sok tekin­tetben zárt gazdasági szisztéma, valamint az autoriter, a kezdeményező­készséget elnyomó politikai rendszer összeférhetetlensége a technológiai fejlődés új korszakával (információs társadalom), a globalizációval és a geopolitikai versengéssel. A „létező szocializmus" gazdaságai a nyolcva­nas évek végétől a minőségi változások korszakába léptek.

A szocialista és kapitalista rendszerek XX. századi dinamikájának és eredményeinek összehasonlító elemzése

A XX. századi történelem sok esetben úgy is értelmezhető, mint két, egy­mástól alapvetően különböző gazdasági, intézmény- és mechanizmus­rendszer szembenállása és kölcsönhatása (olyan kritikus esetekben is, mint a II. világháború). Hagyományosan e két rendszert a világ kapitalista és szocialista országainak nevezik (a „létező szocializmus" országainak irodalmában), illetve piaci és parancs- vagy tervgazdaságnak (a nyugati irodalomban). Tulajdonképpen a két rendszer együttműködésének és fejlődési tendenciáinak összehasonlításából jött létre a komparatisztika mint önálló közgazdasági diszciplína.

A szocialista és kapitalista rendszerek múlt századi szembenállásának elemzése azonban nem csak történelmi szempontból érdekes, mint a XX. század eseményeinek alakulását nagyban befolyásoló tényező; de úgy is, mint elméleti kísérlet a két rendszer összehasonlított hatékonyságá­nak és hosszú távú stabilitásának elemzésére, valamint a két gazdasági modell növekedési ütemének összevetésére.

Összehasonlító elemzésünket, mint mindig, néhány fontosabb makro­gazdasági indikátor összevetésével kezdjük. A kapitalista és a szocialista rendszerek mutatóinak összehasonlításakor egyes nyugati (és nyugat­párti) kutatók rendszerint a Szovjetunió és az USA – vagyis a két blokk vezető államainak – adatait veszik alapul. Időnként az USA mutatóit az egész szocialista blokk átlagolt mutatóival vetik össze. Az ilyen megkö­zelítésben (mely nem veszi figyelembe a kapitalista világ legszegényebb országainak adatait) elsikkad a kapitalista országok fejlettségi mutatói közti különbségek problémája.

Előrebocsátjuk, hogy a két rendszer eltérő dinamikájánál számításba kell venni a makrogazdasági mutatók sajátosságait. A szembenállás viszonyai közt valamely rendszer sikeres vagy kevésbé sikeres fejlődé­sétől nem csak a polgárok jóléte (a szocialista blokkban ez a szempont különben sem volt kiemelt fontosságú az ország státusza szempontjából), de az ország geopolitikai és katonai helyzete is függött (ez a piacgaz­dasággal rendelkező országokra is vonatkozik). Ez a tény nehezíti az összehasonlító elemzést, különösen, hogy figyelembe kell venni bizonyos mértékű részlehajlást a mutatók kiválasztásában, valamint a statisztikai adatok lehetséges torzulásában is. Az objektívebb, retrospektív analízis a blokkok szembenállásának vége után vált lehetségessé, de a vizsgálatot még most is nehezíti a megfelelő mennyiségű megbízható adat hiánya és a bennük feszülő ellentmondások.

A rendszerek fejlődésének összehasonlító elemzése szempontjából leginkább a dinamika mutatói érdekesek. Bár figyelmünket az elemzés szempontjából leglényegesebb hatvanas és hetvenes évekre irányítjuk, a két blokk hosszú távú dinamikájának összevetésekor a két rendszer fejlődésének kiindulópontját is figyelembe kell venni. A szocialista orszá­gok számára ilyen kiindulópontként szolgáltak a húszas-harmincas évek.

A „létező szocializmus" a kezdetekkor Oroszország és Mongólia világ­háborútól és polgárháborútól sújtott gazdasági rendszereit „örökölte" (a fejlődés szocialista útjának választása Németországban, Magyarorszá­gon és Finnországban ekkor kudarcba fulladt). A Szovjetunió gazdasá­gának dinamikáját már az első évektől kezdve magas növekedési ütem jellemezte, amivel megelőzte a kapitalista országok átlagát.

Ami a következő, háborút megelőző évtizedet illeti, azt a kapitalista rendszerek egyik legmélyebb válsága jellemzi – a nagy gazdasági világ­válság, melynek során a termelés a fejlett országokban több mint egyhar­madával csökkent, amihez magas munkanélküliség is járult (a megelőző időszak több mint kétszerese). Nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek, éleződtek a konfliktusok, sok országban (Olaszország, Spanyolország, Portugália, Németország, Japán) fasiszta vagy más diktatórikus rezsimek jöttek létre. A Szovjetunió iparosítása és stabil fejlődése az általános visszaesés, a munkanélküliség, az infláció és a valutarendszer krízisének időszakában optimista prognózisokra adott okot Nyugaton a szocialista rendszer fejlődését illetően.

Ugyanakkor, egészen a legutóbbi időkig nagy különbségek voltak a szóban forgó kérdés tényszerű oldalának megítélésében. A szocialista rendszert támogatók (vagy csak az egyszerű szimpatizánsok, köztük hí­res tudósok, társadalmi aktivisták, írók, művészek stb.) figyelmüket főként a szocialista blokk sikereire összpontosították, amit statisztikai adatokkal is alá lehetett támasztani. Ezzel egy időben a „szocialista kísérlet" kriti­kusai rámutattak a gyorsított iparosítás és gazdasági növekedés negatív oldalaira és következményeire. A leggyakoribb érvek a következők voltak (mi itt csak a probléma társadalmi-gazdasági oldalával foglalkozunk):

• a kényszermunka különféle típusainak széles körű alkalmazása (az új objektumok építése során is);
• a jólét alacsony foka, hiány a fogyasztói piacon (beleértve olyan ext­rém eseteket is, mint az éhínséghullámok a kényszerkollektivizálás időszakában);
• alacsony növekedési ütem az agrárszektorban, melyben megmaradt a nehéz fizikai munka domináns szerepe, illetve a mezőgazdaság megszervezésének félfeudális formái.

A fenti időszakot követő II. világháború összehasonlíthatatlanul nagyobb veszteségeket okozott a leendő szovjet blokk országaiban, és ezzel egy időben megerősítette az USA gazdasági és technológiai potenciálját. A Szovjetunióban – egyes számítások szerint – megsemmisült az ipari termelést előállító üzemek fele, és elvesztette nemzeti vagyonának egy­harmadát. Nehéz túlértékelni azt a kárt, melyet a dolgozók millióinak – elsősorban fiatal férfiaknak – a halála okozott. A kolosszális veszteségek ellenére a szovjet gazdaság bebizonyította hatékonyságát, amikor mobi­lizálta erőforrásait a frontszükségletek ellátására, illetve a háborút követő időszak újjáépítési munkáira. A háború utáni újjáépítést illetően fontos megjegyezni, hogy az általában a háborút megelőző technikai szintet állí­totta vissza, a technikai fejlődés újabb vívmányainak felhasználása nélkül.

Összességében az ötvenes években a Szovjetunió jelentősen lemaradt az USA-tól a meghatározó iparágak mutatóit tekintve (az USA majdnem ötször annyi elektromos áramot, háromszor annyi acélt, cementet és műtrágyát, hétszer annyi kőolajat és harmincszor annyi földgázt állított elő, mint a Szovjetunió). Azonban a hetvenes évekre a Szovjetunió már majdnem kétszer annyi acélt és cementet, 1,4-szer annyi olajt és műtrá­gyát, ötször annyi traktort és 1,8-szor annyi kombájnt állított elő, mint az USA. Meg kell azonban jegyezni, hogy ezek az adatok a két rendszer bonyolult viszonyát csak egyoldalúan illusztrálják.

Éppen az ötvenes évekre esik a „létező szocializmus" gazdasági világrendjének létrejötte is. A II. világháborút követően (10-20 év alatt) a szocialista építkezés és fejlődés útjára lépett (a Szovjetunió és Mon­gólia mellett) Kelet-Európa, Kína, Vietnam és Kuba. Ezen kívül ebben az időszakban deklarálta „szocialista irányultságát" a harmadik világ gyarmatosítás alól felszabadult országainak harmada.

A továbbiakban a „létező szocializmus" gazdaságai a nyolcvanas évek második felében kezdődő „pangás" (amit a Szovjetunióban és számos más országban „fejlett szocializmusnak" neveztek) és krízis időszakát élték át. 1989-től először a kelet-európai országokban, majd a Szovjetunióban kezdődtek radikális változások, melyek a „létező szo­cializmus" metarendszerének végét jelezték. Számos ország azonban (mindenekelőtt Kína) korábban megkezdett és „lágyabban" vitt véghez átalakításokat. Ennek eredményeképp Kína, Vietnam, Kuba és Észak-­Korea vezetői még a XXI. század elején is úgy határozzák meg saját országaikat mint amelyek a szocialista fejlődés útját követik. Valójában Kína és Vietnam gazdaságai túlnyomórészt piaci-kapitalista rendszerekké váltak, melyekben még befejezetlenek a transzformációs folyamatok.

E bevezető áttekintés után áttérhetünk a két rendszer makrogazdasági eredményeinek összehasonlítására. Érthető okokból az össztermelés mutatóinak használata miatt (melyeken elemzésünk alapul) lehetséges a helytelen következtetések levonása – ennek oka az eltérő statisztikai ér­tékelések, módszerek és minőségi paraméterek alkalmazása. Ismeretes például, hogy a Szovjetunióban a statisztikai kimutatásoknál alkalmazták a kettős számítás [halmozódás – a szerk.] módszerét, vagyis a termelési adatok végösszegében szerepeltek a felhasznált erőforrások is. Vagy, másfelől, a piacgazdaságokban alkalmazott módszer beleszámítja a nemzeti kimutatásokba a nem anyagi szektor tevékenységét is, ami ál­talában nem szerepelt a szocialista országok termelési kimutatásaiban. Emiatt a kétfajta rendszer összehasonlításakor viszonylag adekvátabb mutatónak tekinthető a nemzeti jövedelem, annak végső fogyasztásra és felhalmozásra szánt formájában.

Nemzetközi összevetésben nem célravezető iparági mutatókként hasz­nálni a tiszta termelés adatait sem, mivel ehhez szükséges a konkrét áruk mennyiségének és árának összevetése is a különböző országokban. Emiatt a továbbiakban az iparágak termelésének végső mutatóit fogjuk használni, vagyis a bruttó termékből (összkibocsátásból) kivonjuk azt a termelést, amelyet az adott iparág saját igényeinek ellátására állított elő.

A típusközi összehasonlításokban szintén nem teljesen korrekt az indexálás módszerét úgy használni, hogy bázisnak egy konkrét ország konkrét árait választjuk egy meghatározott bázisévben, mivel a bázis kiválasztásától függ a végső eredmény.

Figyelembe véve a fentebb mondottakat, tekintsük meg a két rendszer 30 évi dinamikájának eredményeit, az összehasonlítás számára legin­kább hozzáférhető időszakokban.

 *

Az itt következő adatokat B. M. Bolotyin kapta a következő statisztikai műveletekkel. A Szovjetunió és az USA nemzeti jövedelmének, ipari és agrártermelésének hivatalos mutatóit azon egységes módszertan alapján számolta át, melyet a szovjet statisztika is használt. A szocialista (KGST) országok mutatói a NIJEI Goszplan által publikált kutatásokból származnak. A kapitalista és a fejlődő gazdaságok adatai forrásaként a rendszeres időközi statisztikák szolgáltak, és ahol lehetséges volt, az ágazatközi átlagok összevetésre kerültek a szovjet és más szocialista országok átlagaival. Minden esetben a két ország valutáira történő átszámítás átlagolt értékét vettük alapul. Ezen adatok dollárra való átszámításakor a vásárlóerő-paritást vettük figyelembe, Kravis kutatócsoportjának módszere segítségével (vö. Kravis, I. – Heston, A. – Summers, R.: World product and income. International comparisons of real gross product. Baltimore, 1982). Az elemzés során nem konkrét évek adatait használjuk, hanem ötéves időszakok átlagolt mutatóit. Ez a módszer – a periódusok kiemelése a jelentősen ingadozó évi adatok helyett – lehetővé teszi, hogy elkerüljük a torzulásokat, melyeket az országok eltérő gazdasági dinamikája okoz. Például, ha olyan évek adatait vesszük az összehasonlítás alapjául, mint 1960, 1970, 1980 (melyek az USA számára válságosak voltak), az eredmény a Szovjetunió számára lesz kedvezőbb. A többévi átlagok ezért jobban megfelelnek a hosszabbtávú tendenciák elemzéséhez.

1. táblázat. A nemzeti jövedelem növekedésének üteme 1961-1985 (százalékban, ötéves periódusok átlaga alapján számítva; 1960 = 100)
	1961-1965	1971-1975	1981-1985
Az egész világ	160	260	365
A fejlett kapitalista országok	150	235	305
USA	130	185	235
Nyugat-Európa	160	250	305
Nyugat-Németország	185	275	340
Franciaország	155	260	335
Nagy-Britannia	130	175	200
Olaszország	175	275	340
Japán	230	550	910
A fejlődő országok	160	290	425
A szocialista országok	195	350	545
KGST	190	350	505
Szovjetunió	200	375	550
Az európai KGST országok	190	350	510
A nem-európai KGST országok	150	300	450
Kína	215	350	645

 

2. táblázat. A világ nemzeti jövedelme 1961-1985 (ötéves periódusok átlagolt mutatói az 1980-as év árain, átszámítva egységes valutába vásárlóerő-paritás szerint, milliárd dollárban)
	1961-1965	1971-1975	1981-1985
Az egész világ	2.005	3.185	5.260
A fejlett kapitalista országok	1.400	2.090	3.275
USA	675	865	1.245
Nyugat-Európa	545	875	1.350
ezen belül    Nyugat-Németország	105	192	289
Franciaország	92	144	241
Nagy-Britannia	120	159	212
Olaszország	63	111	174
Japán	75	180	425
A fejlődő országok	250	405	735
A szocialista országok	355	690	1.250
KGST	275	520	960
ezen belül    Szovjetunió	175	350	655
Az európai KGST országok*	265	505	930
A nem-európai KGST országok*	10	15	30
Kína	70	150	240
*A szovjet statisztika metodológiája alapján: az anyagi termelés ágazataiban újratermelt érték.

 

 

 

 

A fentebb bemutatott adatok első látásra a szocialista blokk szembetű­nő felülkerekedéséről tanúskodnak az összes alapvető makrogazdasági mutatót tekintve, melyek a két rendszer 30 éves fejlődését jellemzik. Pontosan ilyen következtetést vontak le hagyományosan a kérdés kutatói a Szovjetunióban és a „létező szocializmus" más országaiban, illetve sok szovjetpárti nyugati kutató is. Azonban komoly kétségek vannak a szocialista blokk eredményességét illető kimutatások megbízhatóságát illetően (teoretikus és empirikus jellegűek is).

Az utóbbiak körébe tartozik azon egyszerű érv, amely a szocialista blokk „átlagos" állampolgárainak a nyugati életmódhoz való erős von­zódására mutat rá (és a piacgazdasághoz, mint annak az alapjához), ami közvetlenül is manifesztálódott a Nyugatra való emigrálásokban, illetve annak tilalmában a legtöbb szocialista országban. Nem kevésbé szembetűnő empirikus tény az NDK állampolgárainak törekvése, hogy csatlakozzanak Nyugat-Németországhoz, illetve az NDK egyértelmű veresége Nyugat-Németországgal szemben az életszínvonal és a gazdaság más mutatóit tekintve, illetve a GDP egy főre jutó mértéké­ben (körülbelül másfélszeres különbség). Ugyanígy szemmel látható a különbség Észak- és Dél-Korea, a Távol-Kelet és Japán között, illetve Magyarország, Csehszlovákia és Ausztria között is.

A szocialista blokk hiányosságait és a kapitalista rendszerrel szembeni lemaradását jelző tényszerű érvek közé tartozik számos értesülés a szocialista országok fejlődését kimutató statisztikai számítások megbíz­hatatlanságáról, míg a kapitalista országokban erre nem találunk példát. Feltételezhető, hogy a pozitív növekedési adatok a szocialista blokk többi országában is hasonló mértékben voltak eltorzítva. És ha ez így van, abból az következik, hogy a szocialista blokk valójában elvesztette a nyugattal folytatott társadalmi és gazdasági versenyt.

Ami a teoretikus érveket illeti, ehhez először érdemes röviden összegezni a két rendszer azon alapvető vonásait, melyeket a kutatók az előnyök, illetve a hiányosságok közé sorolnak (eközben rendszerint óhatatlanul is olyan kritériumokat állítanak fel, melyek kisebb-nagyobb mértékben az egyik szisztéma értékrendszerére épülnek).

A világ szocialista rendszereinek – pártolói szerint – a következők tartoznak alapvető előnyei közé (miközben ezzel ellentétes előjelű hiá­nyosságok figyelhetőek meg a kapitalista rendszerben):

• a világszínvonalhoz való felzárkózás az alkalmazott tudományok és fejlett technológiák számos területén, korábban elmaradt országok egész sorában (repülés, űrrepülés, mikrobiológia, atomenergia, informatika);
• a kulcságazatok előretörő felzárkóztatásának biztosítása, a tervgaz­daság előnyeit kihasználó általános és gyorsított modernizáció;
• egy új életminőség, értékrendszer, a munka és az innováció új ösz­tönzőinek létrehozása; a fejlett országokéhoz hasonló színvonalú közoktatás, egészségügyi ellátás, élettartam, kulturális színvonal és egyéb humán paraméterek biztosítása;
• az egyik legfejlettebb szociális ellátórendszer, szociális biztonság, a korábban jelentős társadalmi és osztálykülönbségek megszünteté­se, az alapvető szociális problémák megoldása (munkanélküliség, hajléktalanság, nyomor stb.);
• átlagosan nagyobb tempójú növekedés, mint a piacgazdaságokban, 70 éven át tartó krízismentes fejlődés (amibe beletartozik a II. világ­háború súlyos következményeinek gyors orvosolása is);
• a szocialista blokk országainak stabil gazdasági és védelmi-politikai rendszerének létrehozása;
• a politikai stabilitás társadalmi-gazdasági feltételeinek megteremté­se, a „biztos holnap", az állampolgárok védettsége; a nemzeti kérdés megoldásához szükséges feltételek megteremtése.

Mindezeket az előnyöket a világ kapitalista rendszereinek országonként, régiónként aránytalan és egyenetlen fejlődésével vetik egybe, amely összességében kisebb, és rendszeres időközönként krízisek kísérik; továbbá nem biztosítja összes állampolgára számára a tudományos-technológiai haladás eredményeihez való egyenlő hozzáférést. A kapitalista rendszer­re jellemző, hogy a gazdasági fejlődés eredményeit irracionális célokra használja fel – fegyverkezésre, a pénzügyi spekulációk felduzzasztására, „tömegkultúrára", az élősködő fogyasztói társadalom létrehozására, mely­nek növekedése csak fokozza az emberiség globális problémáit. Mindezt társadalmi polarizáció kíséri: az alapvető szociális problémák megoldat­lansága a lakosság jelentős része számára, valamint 1,2 milliárd ember nyomorban tengődése. A következmény: két világháború, több száz helyi konfliktus, kolonializmus, neokolonializmus, fasizmus stb.

Ezzel párhuzamosan a szocialista blokk kritikusai a rendszer következő hiányosságaira mutatnak rá:

• a technológiai struktúra aránytalan fejlődése, miközben sok ága­zatban megmaradt a kézi munka dominanciája (legfőképp a mező­gazdaságban), a szolgáltató ipar és általában az egész fogyasztói szektor lemaradása, a tudományos-technikai haladás vívmányainak a polgári termelésben való megjelenése megkésettsége;
• kiegyensúlyozatlan hiánygazdaság, mint a tervgazdálkodás fő ne­gatív következménye;
• a nem hatékony munkára ösztönzés intézményrendszere; az államtól való személyes függőség kialakításának mechanizmusai; a munka-, vállalkozó- és gazdálkodási kedv ösztönzőinek visszafogása;
• egészében véve kisebb mértékű jólét, mint a piacgazdasággal rendelkező fejlett országokban; a fogyasztói társadalom alapvető standardjai még a társadalom legfelsőbb rétegei számára sem hoz­záférhetők;
• a garantált társadalmi javakhoz való hozzáférés valójában burkoltan zárt és egyenlőtlen; állami atyáskodás; a társadalmi instabilitás és védtelenség rejtett formáinak kifejlődése (munkanélküliség stb.);
• aránytalan és elsősorban extenzív növekedés, mely krízissel és a szocialista blokk széthullásával végződött.

E szerzők a kapitalista rendszert alapvetően pozitív színben tüntetik fel: olyan gazdasági szerveződésként, mely általánosan és összességé­ben biztosítja a gyors gazdasági növekedést, az iparosodást, illetve az átállást (ráadásul a legnagyobb mértékben és a legfejlettebb színvona­lon) a posztindusztriális technológiákra; valamint a termelés és a csere leghatékonyabb (sokak szerint az egyetlen) eszközére épül – a piacra. Ez lehetővé teszi minden aktív állampolgára számára jóléte mértékének növelését. A kapitalizmus fokozatosan leküzdi a globális problémákat (melyekért nem csak a kapitalizmus a felelős), és a gyakorlatban is bizonyította életképességét és eredményességét.

Mielőtt tennénk néhány záró megjegyzést, leszögezzük, hogy a világ szocialista rendszereinek előnyei és hibái különböző mértékben voltak jellemzőek annak alrendszereire.

Így például, a szovjet típusú gazdaság legfőbb negatív vonása, a hi­ány, különböző mértékben és más időszakokban jelentkezett az egyes gazdaságok fejlődése során. Legélesebb formájában a Szovjetunióban, Észak-Koreában és Kínában (a piaci reformok előtt) volt jelen. Ezzel párhuzamosan azokban a gazdaságokban, ahol a „létező szocializmus" terv-piaci modellje fejlődött (Magyarország, Lengyelország), a lakossági fogyasztás alapvető termékeit érintő hiány jelentősen kisebb, a piac ellá­tottsága pedig nagyobb volt. E problémák a legkisebb mértékben a „piaci szocializmus" gazdaságában jelentek meg (Jugoszláviában).

Pontosan ugyanígy, az országok első csoportjára volt leginkább jel­lemző az ipari fejlettség arányainak eltolódása a nehézipar és a hadiipar felé, miközben lemaradt az agrártermelés, a könnyű- és élelmiszeripar illetve a szolgáltatások szektora.

Ezen kívül figyelembe kell venni, hogy a szocialista blokkban nagyon különböző fejlettségi szinten álló gazdaságok léteztek együtt (és időnként még politikai-ideológiai, vagy akár hadi konfliktusba is kerültek egymás­sal – például a szovjet-kínai konfliktus a Damanszkij szigeten, vagy Vietnam és Kína szembenállása). A Szovjetunió és Közép-Kelet Európa országai (főként Magyarország, Csehszlovákia, és az NDK) a nyugati államokat megközelítő fejlettségi szintet értek el. Mongólia, Kína, Vietnam és más harmadik világbeli országok a gazdasági fejlettség minőségileg más fokán álltak, ezeket az országokat teljesen más típusú problémák jellemezték (többek közt az éhezés, írástudatlanság, az alapvető orvosi ellátás hiánya a lakosság nagy része számára, a kétkezi munka túlsúlya és az iparosodás kezdetleges foka).

A fenti tényeket különbözőképpen magyarázzák a kutatók. A szocialista gazdaság hívei kiemelik, hogy a szocialista fejlődésnek sok modellje és típusa létezik, melyek alkalmazhatók az egyes országok különböző adottságaira, és a szocializmus megvalósításának különböző szakasza­iban. Ezzel összhangban arra a következtetésre jutnak, hogy a formák sokfélesége a szocialista tendencia rugalmasságáról és variabilitásáról tanúskodik; a szinte összes szocialista országra jellemző gyors ütemű növekedés pedig arra enged következtetni, hogy a szocialista tendencia általában véve hatékonyabb. Emellett ezek a szerzők mindig rámutatnak a kapitalista országok különböző mértékű fejlettségére, illetve arra, hogy a legfejlettebb országok eredményein alapuló összehasonlítás módszer­tanilag problematikus (hiszen ezek mellett a korrekt elemzésbe be kellene vonni a fejletlenebb gazdaságokat is).

A szerzők, akik kritikusan viszonyulnak a szovjet típusú gazdaságok növekedési potenciáljához, épp ellenkezőleg, arra mutatnak rá, hogy a legkevesebb hiányosság (az állampolgárok igényeinek ellátását és a fejlődés kiegyensúlyozottságát tekintve) azokat a szocialista országokat jellemezte, melyek a leginkább átvették a piacgazdasági elemeket és mechanizmusokat (a már említett közép-kelet európai országokról van szó).

Azonban még ezek az országok sem állták ki a nyílt versenyt a kapi­talista rendszerrel, és a határok megnyitása után a lakosság túlnyomó többsége kifejezetten és egyértelműen a gazdaság fejlesztésének piaci modelljét támogatta az átmeneti időszak bizonyos nehézségei ellenére is.

Anélkül, hogy bármiféle módon összegeznénk a szóban forgó diskur­zust, leszögezhetjük, hogy mindkét nézőpont (különféleképpen elhelye­zett hangsúlyokkal) a két rendszer fejlődésének létező ellentmondásait tükrözi. Jelenleg úgy tűnik, hogy a rendszerek történelmi „vitája" a piaci­kapitalista gazdaság győzelmével zárult, mivel a még létező szocialista irányultságú országok vagy kicsik és nincsenek hatással a világ fejlődé­sére, vagy alapvetően a piacgazdasággá való átalakulás felé tartanak, megőrizve bizonyos látszólag szocialista vonásokat (Kína, Vietnam).

Azonban a szocialista gazdaság sorsát illető végső következtetéseket csak akkor lehet levonni, ha a „létező szocializmus" gyakorlati tapaszta­latait elméletileg is világosan tudjuk elemezni. A szocializmus mint gaz­dasági rendszer történelmi megítélése szempontjából egy kulcskérdés még nyitva áll: milyen mértékben vehetjük figyelembe az értékelés során a „létező szocializmus" országainak tapasztalatait? Valóban szocialista fejlődés volt-e ez, vagy csupán egy terminus indokolatlan kiterjesztéséről van szó olyan gazdasági rendszerekre, melyek a kapitalista és nem-ka­pitalista szisztémák közti ellentmondások feloldására jöttek létre?

E kérdésekre adott válaszok azonban már kívül esnek a cikk által felölelt problémák körén.

(Fordította: Tempfli Péter)

Eredetei megjelenés: Bibliotyeka Zsurnala Alternatyiva 13, Moszkva, 2009

A „szocialista autó" sok minden volt: jelentett komoly vagyontárgyat, státuszszimbólumot, és egyúttal jelképezte a „létező szocializmus" fogyasztói fordulatát. A szerző abba a speciális kultúrába enged bepillantást, ami ráépült a szocialista autóra: milyen közösségeket hozott létre az autó szervizelése, az alkatrészek, sőt, sokszor a benzin beszerzése is. Milyen egyenlőtlenségeket teremtett a személygépkocsi birtoklása, hogyan hatott ez a szocialista morálra, s milyen sikerrel próbálta meg az állam demokratizálni a piacot? Végül: hogyan hatott az autós kultúra a nemi szerepekre, erősítve a férfi identitást?

„Oroszországban az a mondás járja, hogy az autó kétszer okoz örömet az embernek. Először, mikor megveszi, és másodszor, mikor eladja. Ami a kettő között van, az maga a kínszenvedés."¹ Ekként járt két brit szerző is, akik az 1980-as években szarkasztikus hangnemben ecsetelték a magánautós életének ellentmondásait – vagy inkább abszurditását – egy államszocialista társadalomban. Végtére is, az államszocializmus azt állította magáról, hogy sokkal racionálisabb társadalmi szervezetet hoz létre, mint a kapitalizmus, mivel az egyéni vágyakat, célokat – beleértve a helyváltoztatást is – alárendeli a közösségi szükségleteknek. Tény, hogy fennállásának első negyven évében a Szovjetunió csak kivételes esetben foglalkozott a magánautók problémájával. De az 1940-es évek végétől kezdődő két évtizedben az autógyárak termékei egyre nagyobb számban váltak hozzáférhetővé a magántulajdonos vásárlók² számára is. Alighogy az 1970-es években megkezdődött a személygépkocsik tömegtermelése, több millió szovjet polgár, aki korábban nem élhetett a saját autó biztosította előnyökkel, feliratkozott a vásárlók listájára. Még sok millióan lettek volna rajtuk kívül is olyanok – sajnos, számukat nem tudjuk pontosan – akik ugyancsak követték volna e példát, de nem volt meg az anyagi hátterük a kezdőrészlet vagy a foglaló befizetésére.

A Szovjetunióban, akárcsak a keleti tömb többi országában, az autók magántulajdonlása egy sor ad hoc döntés eredményeként vált lehetővé. A kommunista párt hatalomgyakorlásában végbement jelentős legitimációs változás részeként a propagandaszervek sugallata szerint e lépés azt szimbolizálta, hogy a szocialista társadalom a fejlődés újabb fokára lé­pett, mely az anyagi fogyasztás és az egyéni jólét magasabb szintjét teszi lehetővé. Ha a fogyasztás mértéke még nem is érte el a fejlett kapitalista országokban tapasztalt szintet, a szakadék, állították, egyre szűkül. De miközben az állam egyre több autót dobott piacra, elmulasztotta biztosí­tani azokat a járulékos eszközöket és szolgáltatásokat, melyekre az au­tóknak – és tulajdonosaiknak – szükségük lett volna a járművek üzemben tartásához. Ebből adódott a „kínszenvedés". Ennek a tanulmánynak az a célja, hogy bemutassa, hogy küzdöttek meg a szovjet autósok a gépko­csi-tulajdonnal „együtt járó" terhekkel; pontosabban, milyen mindennapos gyakorlat jellemezte erőfeszítéseiket, hogy autóikat az utakon használni tudják, no és persze a járművek karbantartásáról is gondoskodjanak. Az ideológiai eretnekség és legalitás peremén egyensúlyozva ezek a napi praktikák majdnem olyan általánosan bevett és könnyen felismerhető jelenségek voltak, mint maguk a Moszkvicsok, Zsigulik (Ladák) és a többi szovjet gyártmányú autó.

Mivel természetük szerint a mindennapos praktikák mind egyéni, mind pedig kollektív vonásokkal rendelkeztek, ezek együtt alkották az általam szovjet autós kultúrának nevezett jelenséget.

A szovjet autós kultúra koncepciója magyarázatra szorul. A „szovjet" fogalma itt általános hasonlóságokra utal, melyek átnyúlnak a tagköz­társaságok határain. A szovjet autós kultúra virágkorát a Szovjetunió utolsó két évtizedében élte, és egybeesett az autók tömegtermelésének és tömegfogyasztásának viszonylag rövid korszakával. Az autós kultúra jelenléte az ország egyes részein eltérő volt, és a magántulajdonú autók számától függött (a legtöbb magánautó a balti köztársaságokban futott, a legkevesebb pedig délnyugat Moldáviában és szovjet Közép-Ázsiában), továbbá egyéb, később tárgyalandó tényezőktől.³ Látható, hogy a többé-kevésbé hasonló társadalmi-gazdasági és politikai feltételrendszerek hasonló helyzetet eredményeztek a többi államszocialista országban, különösen Közép- és Kelet-Európában.⁴ Az „autók" fogalma tanulmá­nyomban a magántulajdonban lévő, úgynevezett „könnyű" személyko­csikra utal, melyek nem teherautók, sem pedig áruszállításra alkalmas járművek. A motorbiciklik használati és fenntartási igényei megegyeztek az autókéval, és a motoros kultúra is megdöbbentő hasonlóságokat mu­tat. Mégis, a befizetendő foglalási összeg eltérő nagysága, a járművek funkciója, a tulajdonosnak az autó birtoklásából fakadó státusa jelentősen megkülönböztették egymástól a két járműtípust és a két közösséget. Vé­gül, „autós kultúrán" azt a viszonyrendszert értem, ahogyan az autósok járműveikhez, valamint az autókkal kapcsolatban álló más emberekhez viszonyultak. A mobilizált többség nagyobb kontextusában az autós kul­túra kisebbségi jelenséget képviselt, noha olyat, mely a lakosságnak az autótulajdonosokénál jóval jelentősebb hányadát érintette.

Ha a szovjet autós kultúrát az az ellenállhatatlan vágy hívta életre, hogy az embereknek saját kocsijuk legyen, akkor a hiány volt az, ami jellemzőit elsődlegesen kialakította. A hiánnyal való megküzdés – a szovjet típusú gazdaságok általános jellemző sajátossága – érdekében a szovjet autósok kapcsolati hálózatokat építettek ki egymás között és az üzemanyag-ellátók, az alkatrész-forgalmazók és a szervizek dolgozói között. Az ilyen, erősen a helyzethez és térhez kötődő kapcsolatok a legkülönfélébb kötelékeket hozták létre az autósok (gyakorlatilag mind férfiak) között, ami a szovjet autós kultúrának kétségkívül férfias jelleget adott. E kapcsolatrendszerek jelentősen kitágították a nyugati közgaz­dászok által informálisnak, árnyék-, szürke- vagy második gazdaságnak nevezett jelenséget, melyre az oroszok a „na levo", azaz „mellékes" tranzakciók elnevezéssel utaltak.⁵ Bütykölgetés közben a férfiak uralta tér és a szovjet autós kultúra sajátos komponensei a nyugati gyakorlatot ismételték; viszont e tevékenységek nem hivatalos, sőt néha egyenesen illegális természete olyan dinamikával ruházta fel az autós kultúrát, mely egyúttal meg is különböztette azt a nyugati gyakorlattól. Ugyanakkor mindezek a jelenségek a hivatalos, állami gazdaságban felerősítették a hiányt, és aláásták azt a rendszert, amely a saját maga és a hatalmat gyakorló kommunista párt legitimációját is a „diktatúra a szükségletek felett" elvéből vezette le.⁶

A szovjet autós kultúra vizsgálata során a tanulmány írója két mód­szertani problémával szembesült. Az egyik, az etnográfusok számára ismerős probléma abból fakadt, hogy olyan kultúrához kell hozzáférkőzni, melynek eretnek, nem hivatalos természete megkívánta e szubkultúra mindennapos gyakorlatába való beavatást: a körülírások, a szerepjáték, a zsargon használata és egyéb, hagyományos technikák megértését, melyeknek az a célja, hogy a kívülállókat távol tartsák a beavatottak világától. Ebben az esetben a problémát enyhítette, hogy egyes kifeje­zések „beszivárogtak" a mindennapi diskurzusba.⁷ Egyébként pedig négy különböző forrásra támaszkodom: (1) a hajdani praktikák résztvevőinek szóbeli és írásos visszaemlékezéseire; (2) a korabeli szovjet újságok és képeslapok cikkeire, valamint a társadalomtudományi irodalom műveire, melyek felhasználtak olyan közvélemény-kutatási adatokat, ahol a hivata­losan rossz szemmel nézett, de mindenütt jelen lévő tevékenységeket re­gisztrálták; (3) szépirodalmi művekre és filmkomédiákra, melyek könnyed hangütése (vagy legalábbis a komolyság látszatának kerülése) legalább ilyen megvilágító erejű; (4) és végül, a nyugati kutatóknak a szovjet má­sodik gazdaság kiterjedésével és dinamikájával foglalkozó vizsgálataira.

A másik probléma, hogy vajon a kérdést szinkronikus vagy diakroni­kus fogalmakkal kell-e elemezni. Abban kétségtelenül van ráció, hogy legalábbis az 1980-as évek végéig a szovjet autós kultúrára jellemző gyakorlat változatlan maradt; ugyanakkor számba kell vennünk ezeknek a napi praktikáknak és az általuk kiváltott, a törvények betartására és a hivatalosan elvárt viselkedésformára gyakorolt halmozottan korrozív ha­tását. Végül is a középutat választottuk: egyfelől a szovjet magánautózás és a hozzá kapcsolódó kultúra virágkorát egységesen kezeltük, másfelől az autók számának növekedését összevetettük a szervizek, raktárkész­letek és az autózás egyéb infrastrukturális feltételeinek változásaival. Bár politikailag központi szerepe és a magánautók számának koncentrációja miatt Moszkvát nem tekinthetjük tipikus helyszínnek, mégis a fővárosi helyzet elemzését emeltük ki, mert az autókkal foglalkozó irodalom java része is így tesz.

A cikk először a hiánynak azokkal a következményeivel foglalkozik, melyek az autósokat érintették. Függetlenül attól, hogy vajon erkölcsi/ ideológiai megfontolások vagy a szovjet gazdaságban mutatkozó struk­turális kiegyensúlyozatlanság okozta-e, az alkatrészek, az üzemanyag és a szervízellátás hiánya az egész országban tapasztalható volt. A cikk kö­vetkező része az autóhasználattal és az ezzel kapcsolatos, ebből fakadó illegális tevékenységek elemzésével foglalkozik, melyek következtében az autós társadalom bizonyos ideológiailag „gyanús" kaszttá alakult. A cikk harmadik része elhelyezi az autós kultúrát a térbeli, valamint a társadalmi hálózatok – a család, a foglalkozási csoportok és még tágab­ban, a szovjet osztálystruktúra – keretei között. A szerző úgy véli, hogy a férfiak közötti kapcsolatok ennek a kultúrának jelentős elemét alkották, melyek egyes jelenségeket fölerősítettek, míg másokat meggyengítettek. Végül felhívja a figyelmet bizonyos ellentmondásokra, melyek az autós kultúrára és annak dinamikájára mind a Szovjetunió összeomlása előtt, mind pedig az azt követő időben jellemzőek voltak. A tanulmány célja az, hogy elősegítse a magánkézben lévő autókkal kapcsolatos kritikai szemléletű kutatásokat azáltal, hogy az autózás történetével foglalkozó legtöbb kutató számára ismeretlen terepet mutat be; ugyanakkor a szovjet és a kelet-európai történelemmel foglalkozó kutatók számára lehetőséget nyújt arra, hogy bepillantást nyerjenek abba a közegbe, amit az autó és az autós kultúra magántulajdona a „létező szocializmus" utolsó évtizedeiben betöltött.

Az autók és a hiány

A szovjet autós kultúra a népbetegségszerű, állandó hiányból ered, ez az anyagi alapja. A gigantikus Volga Autógyárnak (VAZ) az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején történt termelésbe állításáig a szovjet kormány elsődlegesen olyan autógyárakat épített, ahol teherautókat gyártottak, melyek áruknak, nem pedig embereknek a mozgatására, szállítására kellettek. Ebből fakadt, hogy a szovjet autógyártó-sorokról az 1930-as években közel kilencszer annyi teherautó gördült le, mint amennyi személygépkocsi; az 1940-es években az arány 8:1-hez volt, és amikor Sztálin 1953-ban meghalt, az arány még mindig 4:1-hez ala­kult.⁸ A gazdasági racionalitáson túl az ideológia is igazolta az autóknak tulajdonított alacsony prioritást. Hisz nem elég, hogy azok az egyéni mobilitást ösztönzik, hanem – ki tudja? – még az individualizmust is csak fokozzák. Csak a legmegbízhatóbb káderek érdemelhettek ki ekkora bizalmat. Az utcákon látható autók nagyrészt a minisztériumok és más hivatalok tulajdonában voltak; a volánnál – tipikusan – hivatásos sofőr ült.

Az 1950-es évek végére sok autót adtak a hivatalos személyeknek „magánhasználatra", vagy lehetővé tették számukra, hogy megvásárolják ezeket; ez a tendencia odáig ment, hogy a kormány szükségét érezte, hogy a kérdésben állást foglaljon. 1956-ban, a XX. pártkongresszuson került erre sor, amikor Nyikita Hruscsov javasolta a „hivatalos taxi-állo­mány" rendszerének megszervezését. 1959-ben a Za ruljom [A volánnál] című, az 1920-as évek végétől rendszertelenül megjelenő havilap, melyet a párt fennhatósága alatt álló számos szervezet adott ki, és amely gya­korlatilag az egyetlen ilyen témájú magazin volt a Szovjetunióban, arról számolt be, hogy „a tömegközlekedés szolgálatára új rendszer létesül – lehetővé válik sofőrök nélküli autók bérlése". Ugyanebben az évben, de kicsit korábban Hruscsov Vlagyivosztokban egy tömeggyűlésen azzal dicsekedett, hogy a rendszer „sokkal racionálisabban" működik majd, mint ahogyan a kapitalista rendszerekben használják az autókat. „Miért kellene, hogy fejfájást okozzon az embernek az, hogy hol is tartsa az autóját, amikor van jobb megoldás is, mely ráadásul a társadalom egésze és minden egyes polgár érdekeinek is megfelel?" – tette fel a retorikai kérdést.⁹ És tényleg, miért is? Amikor egy külföldi tudósító arról faggatta a szovjet fekete-tengeri Szocsi egyik lakóját, vajon szeretne-e saját autót, az a következő politikailag korrekt választ adta: „Nem kell nekem autó. Elég, ha javul a tömegközlekedés."¹⁰

Azért tudnunk kell, hogy ha egyeseknek nem is kellett az autó, sokan azért ezt másképpen gondolták. Bár az egész országban jelentősen javult a tömegközlekedés színvonala, még mindig nehézkesen lehetett kijutni a dácsára, vagy meglátogatni a falusi rokonokat a tömegközle­kedési eszközökkel. Mi több, egy, az 1950-es évek végén moszkvai munkások és ötödéves egyetemisták körében készült felmérés szerint sokan remélték, hogy majd lesz kocsijuk. Mindkét kategóriában 85 sze­mélyt kérdeztek meg, ebből 52 egyetemista (62%) és 23 munkás (27%) mondta, hogy szerintük erre két-három éven belül sor kerülhet, míg 28 (33%) egyetemista és 31 (36%) munkás vélte úgy, hogy autóvásárlásra legalább négy-hat év múlva lesz lehetősége. Csak 5 diák – viszont 31 munkás – vélte úgy, hogy nekik sose lesz autójuk.¹¹ A Szovjetunióban lazultak az országon belüli utazást korlátozó rendelkezések, és ez is hozzájárult a szovjet autók iránti igény növekedéséhez. A szovjet 1960-as évekkel foglalkozó kultúrtörténet megjegyzi, hogy ennek az évtizednek az egyik újdonsága a „helyváltoztatás spontaneitásában" jelentkezett. Míg korábban az utazásoknak meghatározott úti céljuk és komoly okai kellett legyenek, melyek hivatalos jóváhagyást és engedélyt igényeltek, az 1960-as években elegendő volt, ha valakinek csavarogni támadt kedve. „Hová és mi célból? Bárhová és akármiért. Abban állt az újdon­ság, hogy ezeknek a nomádoknak nem volt határozott úti céljuk." Ilyen tevékenységhez nem kellett feltétlenül autó – lehetett stoppolni teherau­tó-sofőröket, motorosokat és magánautósokat is -, de bizonyosan sokat segített, ha az embernek volt saját kocsija.¹²

Ám az autóvásárlás vágya és a tényleges vásárlás között akadályok aknamezeje terült el. Az akadályok legtöbbjét az állam teremtette a raci­onalizálás elég durva formájában. Nem elég, hogy formálisan korlátozták az autóra várók listájához való csatlakozást (sőt, arra is akadt példa, hogy a jelentkező nevét törölték, vagy a vásárlást a munkavégzéssel kapcsolatos szabályszegések büntetéseként megtorpedózták), ráadá­sul óriási végösszeget kellett fizetni egy-egy autóért, melyek akár több évnyi munkabér nagyságát tették ki; valamint a teljes vételár 25%-át előlegben kellett kifizetni a megrendeléskor, szállításkor pedig a mara­dék összeget készpénzben. Átlagosan négy-hat évet kellett várni, de néha előfordult tízéves várakozás is, hogy végre az ember birtokába kerüljön a becses jószág.¹³ De még amikor az 1980-as évek elején az évi egymilliót is meghaladta a legyártott autók száma, az igény akkor is jóval, szinte felmérhetetlenül meghaladta a kínálatot. Nem véletlen, hogy kiterjedt használtautó-piac alakult ki, ahol a tényleges árak mellett eltörpültek az állam által követelt árak (és persze az eladók fölözték le a különbséget).¹⁴

Az, hogy az autó hiánycikk legyen, politikai döntés kérdése volt, mely marxista gazdasági és ideológiai (vagy ahogyan Jonathan Zatlin az NDK-ra vonatkozóan megfogalmazta: erkölcsi) indíttatásokból fakadt. De mi állt a szervizellátás, az alkatrész-utánpótlás és egyéb infrastruk­turális hiányok mögött? 1963-ban a mintegy 70.000 moszkvai autótu­lajdonosnak nyolc „technikai szervizállomás" [sztanciji teknyicseszkogo obszluzsivanija], rövidítve SZTO állt rendelkezésére. 1978-ra az SZTO-k száma tizenháromra nőtt, ugyanakkor az autók száma már meghaladta a 250.000-et.¹⁵ 1982-ben a szervizállomások kapacitása országszerte az igényeknek „alig 30%-át" tudta csak kielégíteni. Az alkatrészhiány pedig azt jelentette, hogy a tulajdonosok hónapokig vártak a javításra, és ezen idő alatt a szerviz dolgozói nagy valószínűséggel kiszerelték autóikból a használható elemeket, hogy mások járműveibe beszereljék azokat. Egy 1968-ban készített országos felmérés szerint az autósok háromnegyede említette az alkatrészhiányt az általuk tapasztalt nehézségek felsorolása­kor. Tizennégy évvel később, 1982-ben, a beszámolók szerint a hiányzó alkatrészfajták száma „meghaladta" a 160-at.¹⁶

Nem találtunk arra vonatkozó bizonyítékot, hogy az állam szándékosan idézte volna elő a magánautósokat nehéz helyzetbe hozó alkatrész- és szervizhiányt, ami teljesen ellehetetlenítette az autózást. Éppen ellenke­zőleg, a probléma megoldásáért felelős minisztériumok – az autógyártást, az autószállítást, az autótervezést és a gyártóbázis megépítését felügye­lő hatóságok – ismételten terveket dolgoztak ki a gyártás bővítése és a szervizek fejlesztése érdekében. Maga a VAZ elkészítette egy új, a Fiat gyakorlatán alapuló autótípus tervét, amit a következő jelmondattal rek­lámozott: „Mi készítjük, mi adjuk el, mi is javítjuk", és a Zsigulik kiszolgá­lására ki akartak építeni egy szervizközpontokból és javítóállomásokból álló hálózatot.¹⁷ Végül, egy olyan társadalomban, ahol egyedül a hivata­losan bejegyzett szervezetek és kiadványok nyertek állami támogatást és elismerést, az autósoknak is szükségük volt egy „saját" kollektív szervezetre. 1973-ban megalakult az Autózás Barátainak Önkéntes Össz-szövetségi Társasága, amely kétmilliót meghaladó taglétszámmal rendelkezett az 1978-ban megrendezett második kongresszusuk adatai szerint. A szervezeten kívül A volánnál című, már említett újság (mely az 1970-es években több mint kétmilliós példányszámban kelt el) gyakorta adott hangot az autósok panaszainak és javaslatainak.

A probléma csak részben fakadt a „hiánygazdaságból" – a fogalom Kornai János magyar közgazdász nevéhez fűződik, aki az állam­szocialista rendszerekre jellemző gazdasági feltételeket írta le ezzel a kifejezéssel; a hiánygazdaság jelenségét ő a menedzserek csillapítha­tatlan beruházási étvágyának és a „puha költségvetési korlátnak" tulaj­donította. Az autós kultúrát sújtó specifikus hiánynak a megértéséhez alapvető szempont, hogy az autókhoz óriási mennyiségű és eltérő fajtájú alkatrészre van szükség, továbbá hogy ezek fogyasztói igényei előre kiszámíthatatlanok voltak, valamint az a körülmény, hogy az állami intéz­mények elsőbbséget élveztek az egyéni felhasználók igényeivel szemben az alkatrészek, az üzemanyag és egyéb források hozzáférése tekinte-tében.¹⁸ A központi tervezés rendszere – melyet Sztálin alatt dolgoztak ki, és amely lehetővé tette a gigantikus acélkohók, gátak és gyárak építését – megmutatta előnyös oldalát a nagy honvédő háború idősza­kában, de kevésbé felelt meg akkor, amikor adott speciális alkatrésznek a megfelelő mennyiségben, a megfelelő helyre kellett eljutnia. Ami az autókat illeti, az alapanyagok kiszállítása a gyárba, melyekből aztán a megfelelő méretű elemeket készítik, aztán elszállítják oda, ahol szükség van rájuk – eltérően attól, hogy a jövőbeni felhasználáshoz tárolják vagy készletezik -, a minisztériumok vagy egyes részlegeik együttműködé­sének magas fokát tette volna szükségessé, de ilyen együttműködés a valóságban soha nem létezett. Ahogyan Susan Reid a Hruscsov-korszak konyhai felszereléseivel kapcsolatban megállapította: „Egy egész gazdaság szétesettsége mutatkozott meg a nyilvánvalóan egymáshoz tartozó, de sehogyan sem illeszkedő alkatrészekben […] a konyha, ahol a legkülönfélébb iparágak és szolgáltatások termékei találkoznak össze kis helyen, ezeknek az ellentmondásoknak a legszembetűnőbb színtere volt."¹⁹ Ahogyan a tűzhelyek teteje csak ritkán passzolt a helyére, vagy a hűtőszekrénynek kihagyott helyre nem fért be a hűtő, ugyanúgy a fékbetétek sem feltétlenül illeszkedtek a féktárcsákhoz, a kerékgumik hamarabb elkoptak, mint ahogyan a terv szerint az újaknak meg kellett érkezniük a szervizállomásra, és például az ablaktörlők és az oldalsó tükrök olyan kis mennyiségben álltak rendelkezésre, hogy az autósok a parkoláskor automatikusan leszerelték ezeket, hogy mások ne tudják ellopni. Ami az üzemanyagot illeti, egy 1987-es nyugati tanulmány úgy számítja, hogy a magánautók által 1982-ben elfogyasztott üzemanyag – 7,5 milliárd liter – mintegy háromnegyedét az autósok illegálisan, „kéz alatt" szerezték be.²⁰

Autók és ebül szerzett előnyök

Történt, hogy 1965 januárban egy hideg éjszakán a moszkvai székhelyű Izvesztyija riporterét egy Zaporozsec vezetője felvette. A vezető és utasa beszélgetni kezdtek. „Mérnök vagyok – mondta az autós a riporternek -, és tíz évig tartott, amíg összegyűjtöttem ennek az autónak az árát." Miért van az, kérdezte, hogy ha valaki tévét, szőnyeget „vagy valami egyéb vackot" vesz, az teljesen rendben van, de „ha kölcsönökre kényszerül, hogy a legszerényebb kis kocsit megvehesse, akkor azt mindjárt gyanús alakként (csasztnyik=maszek) kezelik". Nem elég, hogy a rendőrség fütyül rá, ha bejelented, hogy valaki megrongálta a kocsi­dat („huliganizmus"), hanem szívesen megállítanak és megbüntetnek, hogy mondjuk nem elég tiszta az autód.²¹ Kétségtelen, hogy a riporter megpróbálta az olvasók szimpátiáját felkelteni az autótulajdonosok iránt általában, viszont ebben a sokat tapasztalt autóssal való találkozásá­ról szóló riportban a cikk írója egy dolgot elfelejtett megemlíteni: hogy vajon az autós nagylelkűségből (netán a magány elűzésére) vette fel az autójába, vagy – ami gyakorta előfordult – egy pár rubel ellenében, egy kis „mellékesért".

Az autók a többi fogyasztási cikknél jóval inkább alkalmasak voltak arra, hogy tulajdonosaikat illegális bevételekhez segítsék hozzá. Vagyim például (akinek családnevét homály fedi) szert tett „egy kis plusz pénz­re esténként" mind a négy, egymás után vásárolt autójával. Sok ezer moszkvai autóshoz hasonlóan, akik autóikkal taxiztak, élt a joggal, hogy nemet mondjon egy fuvarigényre, ha túl messze volt az úti cél, vagy az ellenértéket túl alacsonyan adta meg a beszálló személy, vagy ha leen­dő utasának túlzottan gyanús külseje volt. Még így is előfordult, hogy némelyek kevesebbet adtak, mint az előre megállapodott összeg, vagy fizetés nélkül elfutottak. Akadtak olyan utasok is (akik női vonzerejükkel élve) szolgálataikat ajánlották fel „cserébe" a fuvarért. Az autósok sok­szor használták járműveiket a kolhozokban vagy állami gazdaságokban beszerzett mezőgazdasági termékek szállítására és újbóli eladására, és ezzel is illegális tevékenységben vettek részt.²²

Meglehetősen ironikus, hogy az autók javítása és üzemanyaggal való ellátása gyakorta „egy kis plusz pénz" ellenében történt. Mert bár az üzemanyag és az alkatrészek hivatalos ára megfizethető volt az autó­sok számára, de sokszor csak nehezen vagy egyáltalán nem lehetett ezekhez hozzájutni. Az autósok tehát – nem akarván vég nélküli keres­gélésbe bonyolódni vagy hosszan várakozni – „mellékes" forrásokat kerestek. Persze, az így beszerzett termékek ára meglehetősen borsos volt. Togliattiban, ahol a VAZ gyára működött, a helyi források szerint egy vezérműtengely az 1980-as évek közepén 23 rubelbe került, de „a spekulánsok" darabjáért 200-250 rubelt is elkérhettek; egy kardánten­gely hivatalosan 6,5 rubelbe került, de feketepiaci ára az 50-60 rubelt is elérhette.²³ Ezek a piacok – a valóságban inkább bazárok – a városok peremén, gyakorta a vasúti sínek mentén vagy elhagyott telkeken te­lepedtek meg. Az egyik legforgalmasabb, a helyiek által „acélpiacnak" nevezett feketepiac az ukrajnai Donyeck-Vorosilovgrád körzetet az oroszországi Rosztov körzettel összekötő út egyik kereszteződésében, egy vízmosásban terült el. Egy másik ad hoc bazár, ahová a moszkvaiak jártak, éjszakánként kelt életre a moszkvai körgyűrűtől (az MKAD-tól) északra tartó Dimitrov autóút közelében. Pirkadatkor, zseblámpával a kézben az ember itt válogathatott az illegális árusok által a földre kirakott alkatrészek között.²⁴

Kik voltak ezek a férfiak, akiket egy író „a hosszú életű automobil vallási szektája nem hivatalos tagjainak" nevezett?²⁵ Volt-e állandó munkájuk? Rendőrségi nyilvántartások valószínűleg azt mutatnák, hogy többségükben autójavítókban vagy alkatrészellátó telepeken dolgoztak. Peter Wiles brit közgazdász szerint az autójavítók (a kőművesekkel, építőmesterekkel együtt) a második gazdaságban folytatott tevékeny­ségükkel „önálló osztályt" képviseltek, amelynek keretében „szemmel láthatóan aligha akadt olyan tranzakció, mely ne lett volna korrupt".²⁶ Wiles az áruszállítást is csak egy fokkal sorolta lejjebb, azon tevékeny­ségek közé, melyeket a leginkább „megfertőzött" a feketegazdaság. Ebben a ténykedésben a teherautó-sofőrök jártak élen. Egy néhány évvel ezelőtt készült interjúban Grisa Goldstein – aki főképp Ukrajnában dolgozott teherautó-sofőrként 1948 és 1990 között – tagadta, hogy maga részt vett volna törvényszegésben, de leírta azt a környezetet, melyben minden erre csábította a benne élőket. A teherautó-sofőrök bérének megállapításakor alkalmazott követhetetlenül bonyolult kalkuláció szinte rákényszerítette a delikvenseket a visszaélésekre; ilyen volt például a „kopásból" eredő veszteség miatt leírt százalék. Grisa munkahelye elég bőkezűen jutalmazta a sofőr munkáját, úgyhogy el tudta tartani családját, sőt a szomszédokat és barátokat is ellátta, így – állítása szerint – elke­rülte, hogy „spekuláns" legyen.²⁷

A teherautó-sofőrök jelentették a „kéz alatti" üzemanyag-ellátás forrását is. Olyan könnyen tudták a megtett kilométerek és a szállítási költségek elszámolását felfelé kerekíteni, hogy a kuponok, melyek révén a meg­maradt üzemanyagot megszerezték maguknak, lenyűgözően piacképes árucikkek lehettek. A benzinkutak dolgozói, akik nagyon keveset keres­tek, egy kis mellékesért hajlandóak voltak együttműködni a sofőrökkel. Az üzemanyag-szállító teherautó-sofőrök speciális helyet foglaltak el ebben a birodalomban: nem vették igénybe a kutasok szolgálatait, hanem maguk pumpálták bele az üzemanyagot a magánautósok járműveibe. Nem úgy, mint a más árut szállító sofőrök, akik súlyos büntetést kap­tak, ha összejátszottak a lopott áruk értékesítésében az átvevő féllel, a megmaradt üzemanyaggal kereskedőkre csak közepes vagy könnyű büntetés várt – általában pénzbírság -, ha rajtakapták őket.²⁸ Egyértelmű, hogy érdemes volt a kockázatot vállalni többek között autós oktatóknak, vizsgáztatóknak, műszaki ellenőröknek és másoknak, akik szintén meg­könnyítették a törekvő autósok álmainak beteljesítését.²⁹

Ezeket a ténykedéseket az ember sokféleképp értelmezheti: tekintheti őket gazdasági tranzakcióknak, melyeket (rejtett, illegális) piaci viszonyok szabályoznak; viselkedési szempontból a szovjet polgárok között egyre erősödő individualista tendenciáknak; vagy politikai szempontból azon jelenség részének, melyet egyes nyugati tudósok brezsnyevi társadalmi szerződésnek neveznek.³⁰ Szeretném itt még hangsúlyozni a kommuni­katív és a kulturális dimenziókat is. Amikor az autótulajdonosok a hiányzó alkatrészeket és üzemanyagforrásokat felkutatták és „kéz alatt" üzleteltek ezekkel, akkor az informális csere- és viszonyrendszerek bonyolult háló­zatát vették igénybe, melynek alapja a kölcsönösség és a viszonosság elve volt. Lényegében ezek a hálózatok rendelkeztek a szükséges infor­mációkkal, és ezek alakították a formálisan szentesített intézményeken kívüli viszonyokat (noha az első találkozáshoz, kapcsolatfelvételhez ezen intézményeken belül is sor kerülhetett).³¹ Bár A volánnál kesergett az állandó hiány miatt, ami arra kényszeríti az autósokat, hogy alternatív források után nézzenek, eszébe sem jutott, hogy kifecsegje ezeknek a forrásoknak a tényleges lelőhelyét. Az így létrejött – a szovjet autós kul­túra kritikus részét alkotó – hálózatok párhuzamosan működtek a párt-, szakszervezeti, önkéntes vagy egyéb legális testületekkel, és ebben az értelemben a második vagy párhuzamos gazdaságnak a szociokulturális aspektusát képviselték.

Ez a tevékenység ad magyarázatot arra, hogy miért maradt az autó­tulajdonosok csoportja „gyanús" kategória még jóval azután is, hogy a brezsnyevi időszakban a személygépkocsik tömeggyártása zöld utat kapott. A hivatalos diskurzusban az autósok valóban autóik rabszolgái lettek, vagy ahogyan a felháborodott és becsületes szovjet polgár álar­cát magára öltő egyik szerző fogalmazott: „Az autók kezdik elvenni az emberek józan eszét […] Összegyűlünk, hogy március 8-át ünnepeljük [a nemzetközi nőnapot], de azt hiszik, a nőkről folyik a szó?! A férfiak csettintenek nyelvükkel, és még mielőtt lenyelnék az ételt, a közlekedési szabályok változásáról kezdenek beszélgetni […] A munkahelyen még ennél is rosszabb a helyzet."³² A munkahelyen, mint azt Eldar Rjazanov A garázs [Garazs] (1979) című komédiájában láthatjuk, az autók szenve­délyes vitákat válthatnak ki, melyek átcsaphatnak mindenféle személyes ellenszenvbe és megkérdőjelezhetnek régóta létező státus-hierarchiákat is.³³

Akiknek Nyugaton új erőt adott a kommunizmus összeomlása és a Szovjetunió széthullása, valószínűleg elismeréssel adóznak az autótulaj­donosok (nagyrészt öntudatlan) hozzájárulásának ehhez a folyamathoz. Igaz, hogy az autós kultúra – ha nem is dacolva velük – elősegítette a hivatalos struktúráktól független egyéni kezdeményezést és merész­séget, bátorította a biztonsági normák figyelmen kívül hagyását, ami megmutatkozott a biztonsági övek lefitymálásában és a sebességkor­látok, az útviszonyok és a járókelők jelenlétét figyelmen kívül hagyó magatartásban.³⁴ Hogy vajon ezek a viselkedésformák tekinthetők-e a politikai és gazdasági rendszerrel szembeni ellenállásnak, nem tudjuk, de mindenesetre az autós kultúra döntően maszkulin jellegét erősítették fel és abból következtek.

Autószerelés és a férfiak közötti kapcsolatok

„Az autók szerelmesei rákényszerülnek saját technikai tudásuk fejlesz­tésére, amit pozitív fejleménynek tekinthetünk." 1976-ban a szállítási szakemberek részvételével rendezett kerekasztal egyik tagja is így tett, amikor eufemisztikusan utalt a „Csináld magad!" módszer alkalmazására („javítsd meg te a kocsidat.") és azokra az erőfeszítésekre, amelyek segítségével az autósok meg akarták óvni járműveik tetszetős külle-mét.³⁵ Egy másik, 1978-as forrás azt állította, hogy a tulajdonosoknak legalább 30%-a maga javítgatja az autóját, és további 14% egy másik autós segítségét veszi igénybe, nem pedig az állami szervizeket. Mindkét százalékos arány emelkedhetett később, mert 1977-hez képest 1982-re a kimutatások szerint már jelentősen visszaesett az állami szolgáltatások igénybevétele.³⁶ Marina Zezina orosz történész visszatekintve megállapít­ja, hogy „fejlett autós szervizhálózat hiányában a mindennapos technikai állagmegőrzésnek és az autó fenntartásának a felelőssége mindenestül az autótulajdonosok vállára nehezedett."³⁷ Egy olyan társadalomban, ahol az egyes embernek szüksége volt arra, hogy a meglévő vagyontárgyai élettartamát meghosszabbítsa – hiszen ezek a tárgyak gyakran hosszú ideig tartó, fáradságos kuporgatás eredményeként kerültek a birtokába -, a fenntartás és a javítás óriási jelentőségre tett szert, annak ellenére, hogy az állam ezeket a tevékenységeket improduktívnak és ebből kö­vetkezően csökkent értékűnek tekintette.³⁸

A „Csináld magad!" hagyományai szerte a világon léteznek, motivációs erejük pedig a gazdasági szükségszerűség, a lényegileg nemek szerint kiépült társadalmi és családi normák, továbbá az az érthető óhaj, hogy az ember az élettelen gépezetet uralja. A fenti elemek kombinációja tár­sadalmaktól és (korszakoktól) függően változott, akárcsak a bütykölés, barkácsolás tárgyát jelentő szerkezetek. Egyes esetekben és bizonyos osztályok körében a „hobbi" töltött be hasonló szerepet, mint arra Kristen Haring utalt: az amatőr rádiózás az Egyesült Államokban a XX. század közepén volt divatban hasonló okokból.³⁹ Anélkül, hogy tagadnánk, miszerint a találékonyságnak és a barkácsolásnak a hagyományai – a gazdasági szükségességet nem is említve – megelőzték az autók tö­meges tulajdonlását a Szovjetunióban, mégis valószínűsíthető, hogy a hiány volt a legjelentősebb ösztökélő ereje az autótulajdonosok körében megfigyelhető technikai találékonyságnak. Hiszen, mint már említettük, az alkatrészhiány következtében az SZTO-k megbízhatatlanok, sőt egye­nesen kártékonyak lettek. A szovjet autós kultúra ebben a tekintetben sok hasonlóságot mutat a jól ismert kubai helyzettel: Kubában az 1959 előtti, imádott amerikai autóikat a tulajdonosok ma is használják; de jól ismertek azoknak a mindennapos küzdelmei is, akiknek az autó élet-halál kérdése, például Ghánában.⁴⁰

Ezen tényezőkön túl a „Csináld magad!" azért is virágozhatott, mert a szovjet autókat, noha nem voltak különösebben megbízhatóak, könnyű volt javítani. A Moszkvics 1. és 2. szériájának négyhengeres motorjában például cserélhető alumíniumfejek és acél hengeralátétek voltak, melyek elkerülhetővé tették a teljes generálozás szükségességét. A Zsiguliban az autós kapott egy univerzális szerszámkészletet, ami valószínűleg alkalmas volt arra, hogy a tulajdonos a legbonyolultabb hibákat leszá­mítva maga is meg tudja javítani autóját. Ugyanakkor az autó javítása és karbantartása időigényes feladat volt, különösen egy olyan országban, ahol nehezen lehetett beszerezni precíziós műszereket, kéziszerszá­mokat és egyéb kellékeket. Az autó bütykölésével töltött idő azonban örömöt is szerzett a tulajdonosoknak, de legalábbis kevésbé volt fárasztó, mint más tevékenységekben való részvétel. Tény, hogy Mark Thomson fanyar megjegyzése az Ausztráliában űzött hasonló „Csináld magad!" tevékenységekkel kapcsolatosan – eszerint „egy autó menekülési esély az élet göröngyös terepei elől" – éppúgy érvényes Szovjet-Oroszország esetében is.⁴¹ Aligha meglepő, hogy egy olyan társadalomban, ahol a „második műszak" fogalma fejezte ki a nők helyzetét: az otthoni munka és a kenyérkereső foglalkozás kettős terheit, a férfiak által űzött foglala­tosság, az autók bütykölése jól ismert anekdoták tárgya lett. Az egyik így szól: „Egy asszony panaszkodik a barátnőjének: »A férjem szeretőt tart. Minden pénzét rá költi, minden idejét vele tölti. Most is együtt vannak. Nézz ki az ablakon!« Az udvaron a férj az autó alatt fekszik."⁴² A mellőzött családtagok ténylegesen vetélytársat, egy másik nőt láttak az autóban. Egy lány beszámolt arról, hogy mérnök apja olyan sokat foglalkozott homokszínű Volgájával, hogy a családban az autót a nem túl gyengéd „a kis szőke" [blongyinka] névvel illették.⁴³ Az autószerelés azonban nem pusztán csak a munkából vagy a családi életből való kikapcsolódást jelentette. Óriási elégtétellel járt, ha egy korábban „döglött" szerkentyű újra életre kelt. Ahogyan egy férfi Rebecca Kay-nek, egy brit szociológus­nak – aki a szovjet-orosz férfiak posztszovjet korszakba történő átállását tanulmányozta – elmondta: „Nem arról van szó, hogy ne szeretnéd a kocsidat, persze, hogy szereted. De ha magad javítottad, akkor kétszer annyira szereted!" ⁴⁴

De hogyan tehettek szert a szovjet autórajongók magasabb szintű „technikai tudásra"? A kézikönyvek alapos részletezéssel könnyítették meg az autósoknak a szerelést, elmagyarázták a hibás alkatrészek cseréjének és a kisebb javításoknak a menetét.⁴⁵ A volánnál minden száma további segítséget nyújtott illusztrált „hogyan csináld" cikkeiben, illetve időnként az olvasók is megosztották egymással a teljesítmény fokozását vagy a javítást segítő információkat az olvasói fórumokon. Így az előfizetők és a többi olvasó megtanulhatta, hogyan tudjuk „mi", „saját eszközeinkkel" kiszerelni az ASLK (Moszkvics) 2141 egyes elemeit, és kicserélni a forgattyús tengely szigetelését, a vízpumpát, lecserélni az olajt, kitisztítani a karburátort, megjavítani (nem kicserélni) a lengéscsilla­pítókat, ellenőrizni a gyújtásrendszert, és egyéb problémákat megoldani a Zsigulin.⁴⁶ De ezek az információs források előfeltételeztek többek között egy bizonyos mértékű technikai képzettséget. Erre az emberek vagy az Ifjú Pionírok (10 és 15 év közötti gyerekeknek) vagy a Komszomol (15-28 év közöttiek számára) szervezte autós szakkörök és klubok esti kurzusain tehettek szert. Az ilyen elfoglaltságok egybevágtak az autómechanika iránt amúgy is meglévő érdeklődéssel, és népszerűségük vetekedett -különösen a fiúknál – a „harci sportokéval" (például a lövészettel) és a rakétatechnikáéval. Lehetővé tették a fiúk és lányok számára egyaránt, hogy beüljenek a volán mögé, sebességbe tegyék az autót, és bizton­ságos feltételek közepette vezethessenek is.⁴⁷

A fiatalok számára oly vonzó autós kultúra egy tágabb társadalmi-kultu­rális közegben létezett, melynek többek között részét alkotta a specifiku­san szovjet „nemi szerepkör"; ebben a meglehetősen merev foglalkozási szegregáció (és az ezzel együtt járó eltérő jövedelmek) régebbi tabukkal társultak, miszerint a nők és a gépek antagonisztikus viszonyban van­nak egymással. Noha ez a nemi megosztottság nem érvényesült teljes mértékben – nők dolgoztak például varrógépeken vagy egyéb, helyhez kötött gépeken, és 1970-ben már több nő dolgozott trolibuszvezetőként, mint ahány férfi -, ez a megkülönböztetés eltaszította, vagy inkább ki­zárta a lányokat az autós kultúrából.⁴⁸ Így, bár a szovjet ifjúság körében számos tevékenység szervezésével igyekeztek népszerűsíteni az autót, a Komszomol és a többi, a párt által támogatott intézmények biztosították „a technikát művelő férfiak dominanciájának a történelemben ismert, legátfogóbb formájának alapjait".⁴⁹

A formális oktatáson túl a serdülő korú fiúk az apjuktól is megtanul­hatták az autószerelés fortélyait. Az Obabkov családban például, akiket A volánnál 1979-ben, az autós fuvarozási dolgozók napjának apropóján mutat be, Nyikolaj Feofanovics, az apa a háborúban tanult meg ve­zetni. Harmincöt évvel később is teherautó-sofőrként dolgozott. Mint „született pedagógus", Nyikolaj mind a négy fiában elültette az autók iránti szeretetet, és mindannyian úgy nőttek fel, hogy vagy sofőrök, vagy autószerelők lettek. Az egyetlen gyerek, aki nem követte apja példáját, Szveta, Nyikolaj lánya volt, aki a középiskola elvégzése után egy évig egy kötöttárugyárban dolgozott, majd később textilipari intézetbe iratkozott be.⁵⁰ A szerelési készség és a háztartási bütykölés („autójavítás, egyes háztartási gépek javítása, bútorok helyrepofozása") az egyik legfonto­sabb tudomány volt, amit a szovjet apák fiaiknak átadtak; ezt tanúsítják azok az interjúk, melyeket Rebecca Kay Közép-Oroszországban és Szibériában készített. „Apám […] megtanított engem minden szerelési fogásra, amit csak tudott" – mondta az egyik interjúalany. „A legtöbb gépet meg is tudom javítani – legyen az autó, porszívó vagy tisztítógép. Apám, nagyapám és én ebben mind hasonlítunk egymásra, látható az örökletes kapcsolat."⁵¹

Az autók iránti vonzalom meghatározott helyeken alakult ki, és hogyha meg akarjuk érteni a szovjet autós kultúra és a világ már országaiban tapasztalható autós kultúra közötti különbségeket és hasonlóságokat, akkor ezekre a helyszínekre kell követnünk az apákat és fiaikat. A leg­több városlakó autótulajdonos számára a bérházak belső udvarai voltak a reparálás és a tárolás kitüntetett helyszínei. Ott állították fel (vagy építették) – legtöbbször fémlemezből – az egy kocsi tárolására alkalmas garázsokat vagy fészereket.⁵² Egyéb tárolási lehetőségek, köztük a sok­emeletes „dobozgarázsok" és a bonyolult, földalatti szerkezetű, több száz autó befogadására képes struktúrák legfeljebb az építészeti folyóiratok lapjain léteztek, a valóságban alig akadtak ilyenek.⁵³ A Krokogyil című szovjet szatirikus magazin már 1960-ban közzétett egy egész oldalas karikatúrát, melyen a lakóházak építésének három fázisa látható: az első a régi faházak lerombolását mutatja, valamint az előre gyártott vasbeton­elemeket a helyükre emelő darukat; a második a vadonatúj bérházakat és a környező, frissen ültetett fácskákat ábrázolja; a fél évvel későbbi állapotokat mutató harmadik képen pedig az udvart elcsúfító bádogsufnik láthatók.⁵⁴ A Baltimore Sun moszkvai tudósítója szerint nem kellett ehhez hat hónap sem: „Ahogy a vadonatúj háztömbökbe a lakók beköltöznek, szinte abban a minutában körbeépítik az épületet szedett-vedett gará­zsokkal, melyeket az értékes autók aggódó tulajdonosai állítanak fel."⁵⁵

Akadtak lakók – bizonyára az autóval nem rendelkezők – akiknek nem tetszett ez a garázserdő. Miután az 1960-as években a leningrádi sajtótermékekben közölt levelek és lakógyűlési határozatok olvasásába belemerült, a történész Steven Harris arra a következtetésre jutott, hogy a sértettség és felháborodás kétféle forrásból eredt: azon kívül, hogy „az autósok a járműveik számára összetákolt sufnikkal elcsúfították az új lakóházak udvarait és környékét, és rendszerint akadályozták a többi embert a mindennapi tevékenységükben," az autósok még fizikailag is elkülönültek a lakóközösségtől.⁵⁶ De ahogy egyre szaporodott az autó­sok száma, ők maguk is közösségbe rendeződtek. Nemcsak az apák és a fiúk, hanem a szomszédból a srácok és más autósok is átjöttek a bádogsufnikhoz esténként, hétvégén vagy amikor volt egy kis idejük. Az autójavításon túl persze elbeszélgettek az autókról (és egyéb témákról), és közben persze bőségesen fogyott a cigaretta és az alkohol.

A garázsok és a sufnik ilyenformán alternatív lakóhelyekként is szol­gáltak. Ócska, általában már kiszuperált bútorokkal és egy rozzant hősugárzóval rendezték be ezeket, és így az elkülönült magánélet számára is tér nyílt az amúgy közismerten túlzsúfolt lakások terein kívül. A sufnik a férfitársaságnak olyan miliőt kínáltak, melynek középpontjában az autó állt, illetve amit a malajziai autószerelőkkel kapcsolatos tanulmányában Ulf Mellström svéd néprajztudós „a férfiak technikai társas hajlamának" nevezett.⁵⁷ Ezeken a tereken a férfiak nemcsak gépeikkel, hanem egy­mással is foglalkoztak. Nem az efféle sufni volt az egyetlen helyszín, ahol a férfiak a szovjet társadalomban találkozhattak egymással, és szerte a világon léteztek ilyen terek, mint elsődlegesen a férfiak által uralt helyek. „A sufnik – jegyzi meg Mark Thomson ennek a témának szentelt könyvében – mindenekelőtt olyan helyek, ahol a férfiak maguk definiálják önmagukat tevékenységük, hozzáértésük által; illetve sokszor itt alakítják ki elképzeléseiket, terveiket."⁵⁸ „A barátságtalan és befejezetlenül maradt helyeknek, mondjuk a pincéknek, garázsoknak és padlásoknak volt vala­mi férfias hangulatuk" – írja Kristin Haring. Kopárságuk ellenére ezek a terek „a férfi családtagoknak vigaszt, kényelmet" nyújtottak a XX. század közepén az Egyesült Államokban, de valószínűleg más országokban is.⁵⁹ Viszonylag kicsiny méreteik ellenére a szovjet korszakra jellemző orosz garázsok kilógnak a sorból azzal, hogy egyidejűleg a társadalmi élet helyszínei is voltak. Nemrégiben a BBC egyik riportere fotóesszét készített az észak-oroszországi Murmanszk városáról, és a felvételek arról tanúskodnak, hogy a garázsok ma is őrzik ezt a szerepet. Mint azt a riporternek az egyik nőnemű lakos elmondta, „itt, az ajtók mögött, az ablaktalan garázsokban legalább olyan sok minden történik, mint egy titkos társaságban".⁶⁰

Amikor viszont a műszakilag bonyolultabb javításokra, nagyobb erőt igénylő testi munkára vagy más problémák megoldására került sor, amelyek meghaladták a legtöbb autótulajdonos eszközeit és képessé­geit, akkor szembe kellett nézniük a gyötrő elhatározással, hogy vajon rábízzák-e kocsijaikat az SZTO-k kiszámíthatatlan kegyeire, vagy pedig hívjanak valakit feketén, aki megjavítja. Az autószerelők legálisan nem dolgozhattak maszekként teljes munkaidőben, bár az 1977-es alkotmány 17. cikkelye lehetővé tette a részmunkaidőben dolgozó mestereknek [kusztarno-remeszlennyiki], hogy szolgáltatásaikért cserébe fizetséget kérjenek, és legalább egy olyan újságcikk akadt, amelyik az autójavítást egyértelműen azon tevékenységek körébe sorolta, melyekre ez az en­gedély vonatkozott.⁶¹ Ezek a szerelők névlegesen másodállásban dol­goztak (sabasnyiki, ami a szabadidőt jelentő „sabas" szóból származik), és állami intézményeknél voltak főállásban, esetleg nyugdíjasok voltak, akik így egészítették ki alacsony nyugdíjukat. A valóságban többségük a saját zsebére és teljes munkaidőben dolgozott, ezáltal a legális és az árnyékgazdaság határán mozgott. De még azok is, akik tartották magu­kat a részmunkaidőhöz, általában elmulasztották befizetni a bevételek után a jog szerint kötelező adókat. Megtehették, hogy fittyet hánynak a törvényre, mert a fodrászokhoz, a szabókhoz és a többi, személyes szolgáltatást nyújtó dolgozóhoz hasonlóan munkájukat a közösség éppen annyira igényelte, mint amennyire ők láthatatlanok tudtak maradni az állami hatóságok előtt.⁶²

A szovjet források a másodállású szerelőket tipikusan pozitív fényben láttatták. Vegyük például a kéthetente megjelenő, az értelmiség köreiben kedvelt Lityeraturnaja gazeta egyik, az 1970-es évek végén közölt cik­kének „Vászja bácsiját", akit a cikkíró egyértelműen nélkülözhetetlennek és teljességgel megbízhatónak mutat be. Szaktudását egy meg nem nevezett moszkvai fizikaprofesszor (a riporter barátja) vette igénybe, miután a professzor Volgája (erősen folyt belőle az olaj) egy SZTO-ban várt sorsára. Vászja bácsi egy kicsike fészerben („szarajcsik") dolgozott, szerszámait és az alkatrészeket roncstelepekről, raktárakból és azokról a helyekről szerezte be, ahol a kimúlt kocsikat sorsukra hagyták – és cso­dák csodája: Vászja bácsi egy óra alatt megjavította az autót. Nemcsak hogy megspórolt ezzel a professzornak számtalan elfecsérelt órát és tengernyi aggodalmat, hanem a „fémhulladék" felhasználásával ökoló­giailag tudatos és hasznos funkciót is betöltött.⁶³ Gennagyij Sztyepanics (vagy „Genyka"), aki Leonyid Lihogyejev 1972-ben megjelent önéletrajzi könyvének autószerelő hőse, az elbeszélő segítségére siet, mert utób­binak az autója egy hideg téli reggelen nem akar beindulni. „Ne legyen ideges" – ismételgeti az elbeszélőnek, akit „magával ránt a kétségbeesés örvénye", és aki Genykára mint „a városi garázsból kiutat mutató, vezérlő angyalára" tekint. Egy másik alkalommal, amikor az autónak komolyabb szervizre van szüksége, Genyka egy egész csapat autószerelővel, „lé­giósaival" siet az elbeszélő segítségére. A csapat legfélelmetesebb tagja Kuzmics, egy kevés szavú férfi, akit az elbeszélő „úgy közelített meg, mint »tapasztalt« kérelmező: tele alázattal, hódolattal és engedelmes­séggel". Az elbeszélő a következő négy napot azzal tölti, hogy végignézi és végighallgatja, amint a szerelők szétszedik, javítják és összerakják a kocsiját. Egyet s mást meg is tanul az autószerelés fortélyaiból, de leg­alább ilyen tanulságos, hogy megtanulja a csapattal való kommunikációt. Mikor a munkát befejezik, és megpillantja a csillogó-villogó, egészen megújult autót, az elbeszélő „a hála könnyeivel" a szemében együtt ünnepel a srácokkal, vodkát isznak, sózott halat esznek és egy jó adag „észrevétlen melankólia" lengi őket körül.⁶⁴

Ezekben a találkozásokban két dolog különösen megdöbbentő. Az egyik a találkozások társadalmi osztályokon „átívelő" jellege. A rendel­kezésre álló adatok alapján – ezek kétségkívül hiányosak, de mégis meggyőzőek – az efféle találkozások cseppet sem minősültek szokatlan­nak. Egy 1983-as felmérés szerint az autósok 58%-a az „elsődlegesen szellemi munkát igénylő foglalkozási csoportba" tartozott, 35% (ipari és mezőgazdasági) munkás volt, a maradék 7% pedig a nyugdíjasok, diákok, rokkantak és az állandó munkával nem rendelkezők közül került ki.⁶⁵ Az 1979-es népszámlálás szerint a teljes népességnek a szellemi dolgozók (vagy a szovjet lexikonok szerint az „intelligencia") csak 15%-át tették ki, vagyis az autótulajdonosok körében meglehetősen túlreprezen­táltak voltak. Ugyanezen felmérés szerint az országos szervizhálózatnak mintegy 60%-át adták a „magán autószervizek".⁶⁶

A másik megdöbbentő dolog e találkozásokkal kapcsolatban az autó­szerelőknek tulajdonított „varázsló-megmentő" szerep, amely átalakította a megszokott társadalmi hierarchia szabályait. E szabályok szerint – még a szovjet társadalomban is – a fizikai munkások alacsonyabb státusba tartoztak, mint az értelmiség. Az Egyesült Államokban a szerelőkkel fog­lalkozó irodalom alapján azt mondhatjuk, hogy hasonló státus-eltolódás ott is előfordulhatott, de rendszerint csak ideiglenesen, vagyis addig, amíg a vezető kifizette a számlát, visszakapta autóját, és elhajtott vele.⁶⁷ Ha bármiféle személyes kapcsolat kialakult, az meglehetősen felszínes volt. Nem állítom, hogy a szovjet autósok és a szerelők közötti viszonynak ne lett volna ilyen vonása, de sokkal inkább emlékeztetett arra a helyzetre, melyet Douglas Harper írt le: ebben szó esik „Willie-ről", az autószerelőről és a New York állam északi részén élő közösségről, melyet kiszolgált. Eltérően az Egyesült Államokban egyre inkább terjedő racionalizált, számítógépesített szolgáltatásoktól, Willie műhelye „menedéket nyújtott […] a modernitás és a mechanikusan előírt munkamenet" kényszerei elől. Az ügyfelekkel kötött üzletei „szóbeli megállapodáson és informá­lis megegyezésen, a kölcsönös megértésen és a kölcsönös bizalmon alapultak". Üzletei bonyolult hálózat részeit alkották, melyben szerepet kapott a barter, a jóindulat, a szerszámok kölcsönadása és a műhelyben folyó társasági életben való részvétel, ugyanakkor nem volt szükség „szerződéses megállapodásra az egyén és a jogi személy között".⁶⁸ Mint a szovjet korszerűség elvitathatatlan képviselői, a másodállású szerelők szintén rendelkeztek ezekkel a „premodern" jellemvonásokkal.

Következtetések

Mint azt fentebb láthattuk, az autós kultúra a Szovjetunióban az 1960-1980-as évek időszakában bizonyos értelemben ellentmondásos jelen­ség volt. Egyfelől kialakulásában szerepet játszott a sokak által sóvárgott fogyasztási cikkhez, az autóhoz való privilegizált hozzájutás lehetősége, és a privilégiumot élvezők számának növekedése még inkább fokozta az autóval rendelkezők és a tömegközlekedés használatára kényszerülők közötti távolságot. Másfelől olyan kapcsolatokat hívott életre – tényle­ges függőségi viszonyokat -, melyek sokkal „demokratikusabbak" és a hivatalos struktúráktól jóval függetlenebbek voltak, mint a minden­napi interakciók többsége. Ezek a kapcsolatok és viszonyrendszerek nagyjából kívül maradtak az állami hivatalok látómezején és a szovjet törvények hatáskörén. Így, akárcsak az Egyesült Államokban a számító­gépes diagnosztika általános elterjedése előtti korszakban, a „technikai középmezőnyt […] a termelés és a fogyasztás közötti kétarcú társadalmi teret foglalták el", hogy Kevin Borg megfogalmazásával éljünk.⁶⁹ A szovjet hatóságok, melyek nem éppen a kétértelműség iránti toleranciáról voltak híresek, mégis lehetővé tették ennek a terepnek a fennmaradását – talán azért, mert nem volt erejük a helyzeten változtatni.

Ugyanakkor a szovjet autós kultúra megteremtett egyfajta belső társa­dalmi hierarchiát – vagy osztálystruktúrát -, mely az országban készült autók típusa alapján szerveződött. A Fogyasztói Igényeket Felmérő Össz-szövetségi Tudományos Kutatóintézet – önmagában is különös intézmény egy olyan országban, amely nem éppen a fogyasztói igények kiszolgálását tekintette elsődlegesnek – megpróbálta eltitkolni ezt a tényt, amikor egy, az 1970-es évek közepén készült, az autósok „preferenciáit" összegző felmérés adatait idézte; eszerint a tervező-tudományos munka­körben dolgozók a Zsigulinak a VAZ 2103-as típusát „kedvelik jobban", a tanárok és orvosok a Moszkvics 427 típusát „részesítik előnyben", míg a nyugdíjasok „kedvence" a Zaporozsec 968 és a Volga 24-es típus: e két utóbbi autótípus árban is, presztízsben is a spektrum két szélső pontján állt.⁷⁰ Mint azt Vlagyimir Vojnovics író felfedezte, az ilyen „preferenciák­nak" a szélesebb társadalmi közegben valódi következményei lehettek. Egy Zaporozsec tulajdonosaként Vojnovics azt tapasztalta, hogy a rend­őrök „mindig kisajtolnak belőle egy rubelt", de „egy Zsiguli vezetőjével sokkal udvariasabban kell bánniuk", a Volga tulajdonosait sosem bántják, a Csajkáknak és ZIL limuzinoknak viszont kötelesek voltak szalutálni.⁷¹

Az autós kultúra rendelkezett befogadó képességgel, mert a szovjet autósok értékítéleteikben nem pusztán a hazai típusokra hagyatkoztak. Az 1950-es években legfeljebb ha egy-egy, a háborúban zsákmányolt autót vagy egy külföldi diplomata járművét láthatták, s ez volt egyetlen lehetőségük a Szovjetunión kívüli autótervezés és autógyártás megíté­lésére. Aztán, ahogyan a szovjet turisták egyre nagyobb számban elju­tottak külföldre, illetve egyre több külföldi látogatott el a Szovjetunióba, a szovjet autórajongóknak egyre több alkalmuk nyílott arra, hogy saját maguk alkossanak véleményt a külföldi és a szovjet modellek előnyeiről, hátrányairól. Többen A volánnál hasábjain is beszámoltak ilyen irányú tapasztalataikról, illetve időnként máshol is napvilágot láttak beszámolók a témáról. Tendenciózus hangnemük ellenére a nemzetközi autóverseny­zésről és túraversenyekről beszámoló hírek újabb forrásul szolgáltak a külföldi autók teljesítményéről, kapacitásáról. A külföldi életformáról szerzett további benyomásokból a legtöbb polgár arra a következtetésre jutott, hogy inkább a keleti tömb autótípusait tekinthetik az összehasonlí­tás alapjául, mivel mind maguk az autók, mind pedig gyártási feltételeik és használatuk érthetőbbnek, áttekinthetőbbnek tűnt számukra.⁷²

Végül megállapítható, hogy az autós kultúra dinamikus vonásokkal rendelkezett, és ezért változó képet mutatott, illetve ebből következően destabilizáló hatásai voltak. Az autós kultúra eltérő, sokrétű gyakorlatot egyesített, amelyek az autósokat segítették abban, hogy járműveik menetképesek legyenek, de ez a hivatalos gazdaság rovására történt, hiszen onnan vonta el az anyagot, a munkaerőt és a figyelmet. Ha az 1980-as évek végéig, a peresztrojka korszakáig, illetve tovább is követjük az eseményeket, akkor egyidejűleg lehetünk tanúi a kialakult gyakorlat apoteózisának és elhalásának. A szervizcsoportokra és a technikai sze­mélyzetre mint „szövetkezetre" vonatkozó számos törvény gyakorlatilag kiterjesztette a jogi szankciókat mindazon tevékenységekre, amelyeket korábban a szerelők, az alkatrész-ellátók és a magánautózást kiszolgáló további szakmák félig legálisan vagy illegálisan csináltak.⁷³ Azzal, hogy e tevékenységeket az első gazdaságba „utalták át", érthetően megvál­tozott az autós kultúra egésze, és ugyanilyen hatással járt az is, hogy megszűnt az autók állami elosztásának rendszere, valamint egyre több külföldi modell jelent meg az országban.

Véget vetett-e a Szovjetunió összeomlása az autós kultúrának? Igen is, meg nem is. Egyfelől a hiány – e kultúra anyagi alapja – nem szűnt meg egy csapásra, és az a kultúra, melyet a „flexibilis" törvények tartottak életben, könnyedén alkalmazkodott az 1990-es évek viszonylagos törvé­nyen kívüli korszakának feltételeihez. Másfelől, az autó- és a javítóműhe­lyekben a hagyományos gépeket számítógépes rendszer váltotta fel – ez a folyamat már a Szovjetunió összeomlás előtt kezdetét vette -, és ez jelentősen beszűkítette a házilagos barkácsolás terét. Időközben az im­portautók megjelenése – különösen a piac felső szegmensében – és az ezzel együtt járó kereskedői hálózat, bemutató termek és csillogó-villogó autó-kiállítások az új autós generáció megjelenésére utalnak, amelynek tagjai közül sokan tehetősségük jeleként saját sofőrt alkalmaznak. Az autós kultúra hanyatlásához vezetett a benzinkutak számának emelke­dése, az alkatrészek beszerezhetősége, az autómosók és a típusokra szakosodott szervizek elterjedése; továbbá a lakáskörülmények válto­zása, a kertvárosi életmód megjelenése, hiszen itt egy család lakik egy házban és saját garázsuk van. Ma már egyre több nő ül a volán mögött; és a többi, a szovjet korszakot követő időszak változásai – melyeket itt nem tudunk felsorolni – mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy az autós kultúra oly mértékben megváltozzon, hogy nem ismerhetjük fel benne a hagyományos, régi, szovjet autós kultúrát.⁷⁴ És nagyon valószínű, hogy ez a tendencia a jövőben tovább folytatódik.

(Fordította: Baráth Katalin)

(Eredeti megjelenés: Technology and Culture, Volume 50. Number 1, 2004. január)

Jegyzetek

1 Julian Pettifer – Nigel Turner: Automania, Man and the Motor Car (Boston, Little Brown, 1984), 167.

2 Az 1936-os szovjet alkotmány 10. cikkelye elméletileg engedélyezte a sze­mélygépkocsi birtoklását, mivel garantálta a polgároknak a jogot „saját tulajdo­nukban lévő személyes használati és kényelmi tárgyak" birtoklására, ám ez az 1940-es évek végén nagyon kevés embernek adatott meg, amikor megkezdődött a Pobjeda és a Moszkvics autók gyártása. Lásd a Szovjet Szocialista Köztársaságok alkotmányának (alapvető jogok) 10. cikkelyét (Moszkva, Goszizdat, 1969), 15. A „közönség számára megvásárolható" autók száma az 1950-es 23.000-ről 1955-re 64.000-re nőtt, de aztán gyakorlatilag ezen a szinten maradt egészen 1964-ig, a Hruscsov-korszak végéig. A statisztikai adatokat lásd CSZU SZSZSZR, Narodnoje hozjajsztvo SZSZSZR v 1967 g (Moszkva, Gosz. sztat. izd-vo, 1968), 200-01.

3 1977-ben az autók száma Észtországban volt a legmagasabb (ezer emberre 61 autó jutott, 1985-ben pedig 96), Moldáviában pedig a legalacsonyabb (ahol a fenti két adat 14 és 33). A Szovjetunió egészét tekintve az átlag a fenti években 26 és 45 ezer ember. William Pyle: „Private Car Ownership and Second Economy Activity", Berkeley-Duke Occasional Papers on the Second Economy in the USSR, no. 37 (1993), 49.; A. Arrak: „Iszpolzovanie avtomobilej licsnogo polzovanija", Voproszi ekonomiki, no. 7 (1978), 134.; Izvesztyija, 1988. augusztus 14. 3.

4 Luminita Gatejel: „The Common Heritage of the Socialist Car Culture". Az előadás szövege a The Socialist Car, BKVGE (Berlin), 2008. június 13-14-én meg­rendezett konferencián hangzott el. Gatejel összehasonlítja a szovjet, az NDK-beli és a romániai autós kultúrát, és arra a megállításra jut, hogy „a »szocialista autó« mindenhol hasonló diskurzusokat eredményezett és hasonló tömegkulturális moz­galmakat inspirált mindhárom országban, leszámítva egyes helyi különbségeket és az egyenetlen fejlődés következményeit". (1. old.)

5 Lásd Dmitri K. Simes: „The Soviet Parallel Market", Survey, vol. 21, no. 3 (1975), 42-52.; Dennis O'Hearn: „The Consumer Second Economy: Size and Effects", Soviet Studies, vol. 32, no. 2 (1980), 218-34.; Steven L. Sampson: „The Second Economy of the Soviet Union and Eastern Europe", Annals of the American Academy of Political and Social Science, vol. 493 (1987), 120-136. O'Hearn (220. o.) megjegyzi, hogy „a legáltalánosabban elterjedt tartós fogyasztási cikk a második gazdaságban az autó".

6 Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. Budapest, Cserépfalvi. 1991 (eredetileg: Dictatorship over Needs. New York, St. Martin's Press, 1983). Egy ezzel analóg társadalomban – az NDK-ban – a „valós" és a „fals" szükségletek közötti különbségtételről lásd Jonathan R. Zatlin: „The Vehicle of Desire: The Trabant, the Wartburg, and the End of the GDR", German History, vol. 15, no. 3 (1997), 363-65.

7 Ilyen fogalom például a kukla [baba], aminek jelentése a következő: egy köteg pénz, amiben csak néhány, látható bankjegy valódi, a többi üres papírszelet vagy újságpapír; egy másik fogalom a kirpics [tégla], ami behajtást tiltó táblát jelent. Ezek a fogalmak a mindennapi nyelvhasználat részét alkotják mára, és mindenki ismeri a jelentésüket.

8 W. H. Parker: „The Soviet Motor Industry", Soviet Studies, vol. 32, no. 4 (1980), 520.; Alain Dupouy: L'Automobile en URSS- Chronologie de 1917 á 1990 (Grenoble, 1991), 56-87.; L. M. Sugurov: Avtomobili Rossijii SZSZSZR (2 vols., Moszkva, 1993), 1: 160., 174.

9 Kommunyisztyicseszkaja partyija Szovetszkogo Szojuza, Szjezd 1956, Moszkva, Sztyenograficseszkijotcsot, 2 vols. (Moszkva, Goszizdat, 1956), 1: 51.; A. Taranov: „Avtomobil-masszam", A volánnál, no. 4 (1960), 10-11.; no. 12 (1959), 8-9. A volánnál 1928-tól 1935-ig a „Szövetség az autós közlekedés és az utak fejlesztése érdekében" (Avtodor) kiadványaként jelent meg; 1935-1940 között a „Szövetség a védelmi, repülési és kémiai fejlesztés érdekében" (Osoaviakhim) kiadványa volt, majd 1956-tól a szovjet korszak végéig az „Önkéntes szövetség a hadsereg, a légierő és a tengerészet támogatására" (DOSAAF) gondozásában jelent meg. Figyelemre méltó a támogató szervezetek paramilitáris jellege. A bér­leti rendszer soha nem került le a napirendről. A problémákkal kapcsolatban lásd „Problemü prokata", A volánnál, no. 8 (1960), 17-19.; I. Sztarsinov: „Nyeresennye problemü prokata", A volánnál, no. 3 (1962), 12-13.

10 Muriel Reed: „Avec la nouvelle société russe en vacances j'ai gouté aux délices de Sotchi", Réalités, no. 213 (1963), 59-60.

11 A felmérést Jerzy Kosinski irányította, mint arról The Future is Ours Comrade: Conversations with the Russians (1962) című könyvében beszámol; ezt idézi John Bushnell: „The New Soviet Man Turns Pessimist", in Stephen F. Cohen et al.: The Soviet Union Since Stalin (Bloomington, Indiana University Press, 1980), 183., 197.

12 Petr Vailj és Alekszandr Gyenisz: 60-3: Mir szovetszkogo cseloveka (Ann Arbor, Ardis, 1988), 105. Az autós turizmus, melyet A volánnál cikkeiben erősen támogat, szintén felélesztette az autóvásárlás iránti érdeklődést.

13 Egy 1973-as VAZ 2101-ért (Zsiguli) fizetendő 5.500 rubel 3,5-szerese volt az átlagos szovjet dolgozó éves keresetének; egy 1977-es Moszkvics 2.140 ára „egy átlagos, kétkeresős család 20 havi jövedelmével egyezett meg". See John M. Kramer: „Soviet Policy Towards the Automobile", Survey, 22, no. 2 (1976), 20.; Toli Welihozkiy: „Automobiles and the Soviet Consumer", in: Soviet Economy in a Time of Change, a Compendium of Papers submitted to the joint Economic Committee, Congress of the United States (Washington, D. C., US Government Printing Office, 1979), 822. Egy 1978-as és egy 1983-as felmérésben az autókereskedők jelentet­ték, hogy az autóvásárlók beszámolóik szerint átlagosan nyolc év alatt tudták egy új kocsi árát félrerakni. G. N. Andrijenko: „Legkovoj Avtomobil v semje", Ekonomika i organizacija promüslennogo proizvodsztva, vol. 21 (1985), 111.

14 Pyle: „Private Car Ownership and Second Economy Activity", 42-45.; O'Hearn: „The Consumer Second Economy", 220-21. M. R. Zezina orosz tör­ténész rámutat, hogy „Ennek következtében valószínűleg az autók jelentették a szovjet fogyasztói piac egyetlen olyan árucikkét, amely élete során tulajdo­nostól tulajdonoshoz vándorolt, és amelynek piaci ára volt." Lásd M. R. Zezina: „Avtomobilizacija v SZSZSZR: ot igyeji do realizaciji", (7. old), még ki nem adott tanulmány, mely „Az autós forradalom: automobil és társadalom 1945 óta" címmel a Német Történeti Intézetben Moszkvában, 2007. február 16-17-én rendezett konferencián hangzott el.

15 Donald D. Barry – Carol Barner Barry: „Happiness is Driving Your Own Moskvich", New York Times Magazine, April 10, (1966), 48.; A volánnál, no. 1 (1978), 17. Összehasonlításul: az Egyesült Államokban az autók és a javítóállo­mások aránya 1972-ben 800:1 volt. MVMA Motor Vehicle Facts and Figures '78 (Detroit, MVMA, 1979), 68.

16 A volánnál, no. 3 (1968), hátlap; no. 4 (1968), 17.; no. 5 (1968), 12.; Andrijenko: „Legkovoj Avtomobil", 109., 115. Andrijenko azt állítja, hogy 1980-1982 között az alkatrészek gyártása kilenc százalékkal esett vissza.

17 A miniszteri tervekről lásd Rosszijszkij Goszudarsztvennyij Arkhiv Ekonomiki (RGAE), f. 398 (Automobilgyártási Minisztérium), op. 1, d. 12, ll. 70-82; op. 2, d. 11, ll. 1-32, ARCHIVE CITATIONS. A VAZ terveiről lásd Pravda, 1971. júli­us 24., 3.; Izvesztyija, 1972. április 13., 4. A szervizközpontokról lásd Rafaelj Davidovics Kiszljuk: „Avtozavod i avtoszervisz", in: VAZ, sztranicüisztorii (Togliatti, OAO Avtovaz, 1997), vol. 1, 156-60.; R. D. Kiszlzuk: „Otkrütije avtoszervisza v sztranye. Szozdanije novih otnosenyiji cselovek – avtomobil", in: Szbornik trudov II. Vszerosszijszkoj naucsnoj konferenciji „Isztorija OAO »AVTOVAZ«: uroki, problemü, szovremennoszty" (Togliatti, OAO Avtovaz, 2005), 261-64.

18 V.ö. János Kornai: Economics of Shortage (Amsterdam, North-Holland, 1980), Volume A (különösen 115-25.), magyarul: Kornai János: A hiány (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980); és Richard Portes: „Macroeconomic Equilibrium and Disequilibrium in Centrally Planned Economies", Economic Inquiry, vol. 19, no. 4 (1981), 559-578.

19 Susan E. Reid: „The Khrushchev Kitchen: Domesticating the Scientific-Technological Revolution", Journal of Contemporary History, vol. 40, no. 2, 314.

20 M. Alexeev: ."Underground Market for Gasoline in the USSR", Berkeley-Duke Occasional Papers on the Second Economy in the USSR, no. 9 (Washington, D.C., 1987), 17. Kazahsztánban 1976-ban a magánautósok által elhasznált üzemanyag és kenőanyag csak kb. 20%-a származott hivatalos forrásból. O'Hearn: „The Consumer Second Economy", 221.

21 Izvestija, 1965. január 28., 3.

22 Telefonos beszélgetés „Vagyimmal", 2004. június 9. Barry – Barry: „Happiness is Driving", 48.

23 AVTOVAZ mezsdu proszlüm i buduscsim. Istorija Volzsszkogo avtomobilnogo zavoda 1966-2005 gg., R. G. Pikhoja, ed. (Moszkva, RAGS, 2006), 250-51. 1985-ben a Narodnoje hozjajstvo SZSZSZR (Moscow, Finanszü i Sztatyisztika, 1986) 413. oldalán közölt adatai szerint az ipari munkások és alkalmazottak havi jövedelme átlag 190 rubel volt.

24 A volánnál, no. 1 (1986), 18-19.; interjú „Szásával" 2004. szeptember 13-án Moszkvában. Hogy vajon az acélpiac sikerét a félreeső helyszín vagy az a tény garantálta, hogy két szovjet köztársaság határán feküdt (ami bonyolította volna a jogszerű fellépést), nem világos. Egy ilyen bazárban történt alkatrészvásár­lásról irodalmi beszámolót ad Leonyid Lihogyejev: Ja i moj Avtomobil (Moszkva, Szovetskij piszatyel, 1972), 208-12.

25 Lihogyejev: Ja i mojAvtomobil, 208.

26 Peter Wiles: „What We Still Don't Know About the Soviet Economy", in The CMEA Five-Year Plans (1981-1985) in a New Perspective: Planned and Non-Planned Economies (Brussels, NATO, 1982), 129.

27 Köszönettel tartozom Andrej Sljahtyernek, amiért megosztotta velem még publikálatlan tanulmányát, „Manning (and Mining) the Arteries of Soviet Trade: Recollections of a Soviet Truck Driver", ebben olvasható a Goldsteinnel 2003 novemberében Chicagóban készített beszélgetése is. További adalékokkal szolgál a teherautó-sofőrok megszokottól eltérő tevékenységéről Lewis H. Siegelbaum: Cars for Comrades: The Life of the Soviet Automobile (Ithaca, Cornell University Press, 2008), 198-99. és 218-22.

28 Alexeev: „Underground Market for Gasoline", 1-25.; O'Hearn: „The Consumer Second Economy", 221.; F. J. M. Feldbrugge: „Government and Shadow Economy in the Soviet Union", Soviet Studies, vol. 36, no. 4 (1984), 534-35.

29 Interjú „Vagyimmal". Lásd még Konstantin Simis: USSR, the Corrupt Society: the Secret World of Soviet Capitalism (New York, Simon and Schuster, 1982), 186.

30 Lásd James R. Millar: „The Little Deal: Brezhnev's Contribution to Acquisitive Socialism", Slavic Review, vol. 44, no. 4 (1985), 694-706.

31 Ez fő témája Alexei Yurchak: Everything Was Forever Until It Was No More: The Last Soviet Generation (Princeton, Princeton University Press, 2006) című könyvének.

32 Kazbek Iszmagilov [Stanislav Malozemov]: Roszkosnyij Avtomobil: povesty-felton ijumorisztyicseszkije rasszkazü (Taskent, Zazusü, 1984), 105-06.

33 A film cselekménye azon a helyzeten alapul, hogy a múzeumi dolgozók ga­rázsszövetkezetének négy tagja kiszorul a garázsból helyhiány miatt. A volánnál című lap (no. 1 [1978], 17.) közölt egy cikket a moszkvai parkolóhely-hiányról, s ez adhatta a film alapötletét.

34 Interjú „Szásával", 2004. szept. 18., Moszkva. Ha az utas becsatolta a biz­tonsági övét, azt úgy értelmezték, hogy nem bízik a vezetőben.

35 V. T. Jefimov és G. I. Mikerin: „Avtomobilizacija v razvitom szocialiszticseszkom obscsestve", Szociologicseszkije isszledovanija, no. 1 (1976), 134.

36 Lityeraturnaja gazeta, no. 38 (1978), 12.; Andrijenko: „Legkovoj Avtomobil", 112. Csak a (nem egészen pontos) összevetés kedvéért: az Egyesült Államokban az 1964-es teljes kapacitás 24%-ára becsülték a házilagos autójavítást. Kevin L. Borg: Auto Mechanics: Technology and Expertise in Twentieth-Century America (Baltimore, Johns Hopkins University Press, 2007), 128.

37 Zezina: „Avtomobilizacija", 8.

38 A technikatörténetben a karbantartás szerepéről lásd David Edgerton: The Shock of the Old: Technology and Global History Since 1900 (Oxford, Oxford University Press, 2007), 75-102.

39 Kristen Haring: „The »Freer Men« of Ham Radio: How a Technical Hobby Provided Social and Spatial Distance", Technology and Culture vol. 44 (2003), 734-61. Lásd még Steven M. Gelber: Hobbies: Leisure and the Culture of Work in America (New York, Columbia University Press, 1999), 268-94. Gelber hasz­nálja az „elvárt pihenés" fogalmát, mely kitűnően ragadja meg a szükséglet és a választás, valamint a javítás és a hobbi közös gyökereit.

40 Lásd Richard Schweid: Che's Chevrolet, Fidel's Oldsmobile: On the Road in Cuba (Chapel Hill, University of North Carolina Press, 2004); továbbá Jojada Verrips és Birgit Meyer: „Kwaku's Car: The Struggles and Stories of a Ghanaian Long-Distance Taxi-Driver", in Miller: Car Cultures, 153-84.

41 Mark Thomson: Makers, Breakers, and Fixers: Inside Australia's Most Resourceful Sheds (Sydney, Harper Collins, 2007), 120. Lásd még Linley Walker: „Under the bonnet: car culture, technological dominance and young men of the working class", Journal of Interdisciplinary Gender Studies, vol. 3, no. 2 (1998), 23-43.

42 M. P. Zezina: „Masszovaja avtomobilizacija v SZSZSZR: ot igyei do realizacijii", meg nem jelent tanulmány. A vizuális változatról – amikor is egy, a kocsija alatt fekvő férfi lába látható – lásd például az Izvesztyija, 1967. január 1-i számában lévő karikatúrát a 6. oldalon, valamint 1967. január 22., 6. old.

43 Személyes beszélgetés, Irina Szandomirszkaja, Stockholm, Svédország, 2008. április 7. Kristen Haring jegyzi meg az amerikai amatőr rádiósokkal kapcso­latban, hogy „amikor a férfiak úgy döntenek, hogy rádión beszélgetnek egymással, ahelyett, hogy jelen lévő házastársukkal beszélgettek volna, a feleségek arról számoltak be, hogy afféle vetélytársnak tekintik a műszert a férjük figyelmének elnyeréséért folytatott küzdelemben". Haring: „The »Freer Men«", 744.

44 Rebecca Kay: Men in Contemporary Russia: The Fallen Heroes of Post-Soviet Change? (Aldershot, Ashgate, 2006), 79.

45 Lásd például V. A. Versigora: Avtomobili „Zsiguli" modelej VAZ 2101, 2102, 21011: Usztrojsztvo i remont (Moszkva, Transport, 1984).

46 A példák A volánnál című újságból valók, no. 7 (1978), 20-21.; no. 4 (1982), 26.; no. 7 (1982), 30.; no. 1 (1990), 28.; no. 2 (1990), 28.; no. 12 (1990), 26.

47 Lásd a Vlagyimir Arkusával, a társszerkesztővel készült interjút arról, hogyan ismerkedett meg az autóval az 1960-as és az 1970-es években. A volánnál, no. 3 (2002), 132-34. A hadsereg is gyakorta képzett ki fiatalembereket autószerelőnek, miként „Szását" is (interjú 2004. szept. 13.).

48 A nemek viszonyáról szovjet módra és egyébként lásd R. Connell: Gender and Power: Society, the Person and Sexual Politics (Cambridge: Polity Press, 1987), 92-100.; Sarah Ashwin: „Introduction: Gender, State, and Society in Soviet and Post-Soviet Russia", in Sarah Ashwin ed.: Gender, State, and Society in Soviet and Post-Soviet Russia (London, Routledge, 2000). A női villamos-, autóbusz- és metróvezetőkről lásd E. B. Gruzdeva és E. S. Csertyihina: Trud i buty szovetszkih zsenscshin (Moszkva, Politizdat, 1983), 21. Fix útvonalakat, a viszonylag alacsony béreket és a depóban dolgozó férfi szerelőket emlegették a leggyakoribb okokként, amiért a járművezetők között kiemelkedő számban vannak képviselve a nők.

49 Az idézet Walker: „Under the bonnet" című művéből való (23. old.).

50 A volánnál, no. 10 (1979), 5.

51 Kay: Men in Contemporary Russia, 34-35., 91-92., 133. Az autójavításon kívül az autóversenyzés volt egy olyan tevékenység, melyet apa és fia is együtt vé­gezhetett. Lásd például Szergej Kuhtyerin: „Fathers and Patriarchs in Communist and Post-Communist Russia" című művében „Alekszandr 2" megjegyzését, idézi Sarah Ashwin ed.: Gender, State and Society in Soviet and Post-Soviet Russia (London, Routledge, 2000), 81.

52 Az angol „car + shed = garage" (autó + sufni= garázs) szó kialakulásáról lásd Thomson: Makers, Breakers & Fixers, 120. A shed szó csűrt, pajtát is jelent (a fordító megjegyzése).

53 Lásd például G. Csarneckij és L. Panov: „Garazsi v zsilih kvartalah", Arhitektura SZSZSZR, no. 4 (1958), 16-20.; Zsiliscsno-kommunalnoe hozjajsztvo, no. 8 (1964), 28.

54 Krokogyil, no. 15 (1960), 8.

55 Howard Norton: Only in Russia (Princeton, Van Nostrand, 1962), 117.

56 Steven E. Harris: Moving to the Separate Apartment: Building, Distributing, Furnishing, and Living in Urban Housing in Soviet Russia, 1950s-1960s (Ph.D. disszertáció, University of Chicago, 2003), 398., 438-39.

57 Ulf Mellström: Masculinity, Power and Technology: a Malaysian Ethnography (Aldershot, Ashgate, 2003), 115.

58 Thomson: Makers, Breakers & Fixers, 210.

59 Haring: „The »Freer Men«", 753.

60 „In pictures: Murmansk's gorgeous garages. Beauty or beast?" BBC News at http://news.bbc.co.uk/2/shared/spl/hi/pop_ups/06/business_murmansk0s_gorgeous_garages/html/3.stm. (Megjelent 2007. február 8.). Köszönettel tartozom Andrew Paul Janconak, amiért erre a forrásra felhívta a figyelmemet.

61 Izvesztyija, 1977. august 6., 2.

62 Sergei Zhuravlev: „History of Soviet Fashion and Design Institutions", publi­kálatlan tanulmány, mely elhangzott 2008. április 7-én a svédországi Södertörn Egyetemen rendezett szemináriumon: „Brezhnev's Little Deal: The Beginning of the End of the USSR".

63 P. Volin: „Kogda tyecsot »Volga«", Lityeraturnaja gazeta, no. 38 (1978), 12.

64 Lihogyejev: Ja imojAvtomobil, 9., 150., 219-25., 243-56. Ezt a regényt – és az összes többi szépirodalmi művet – nem úgy tekintem, mint a szovjet valóság kétségbevonhatatlan dokumentumait, hanem mint a valóságról folytatott, hivata­losan tolerált vagy elismert diskurzus elemeit.

65 Andrijenko: „Legkovoj Avtomobil", 111.

66 L. A. Gordon és A. K. Nazimova: Rabocsij klassz SZSZSZR, tendenciji i perspektivü szocialno-ekonomicseszkogo razvitija (Moszkva, Nauka, 1985), 30.; és M. E. Podznyakova: „Obeszpecsennoszty naszelenija predmetami kulturno-bütovogo naznacsenija", Szociologicseszkije isszledovanija, no. 3 (1987), 60. Hasznos volna tudni azt is, hogy vajon a férfiak mennyire voltak felülreprezen­táltak, de sajnos a rendelkezésre álló irodalom nem szolgál a nemekre vonat­kozó adatokkal. Lásd még egy felmérés eredményeit, melyet az azerbajdzsáni Lenkoranban végeztek, ahol azon „értelmiségiek és irodai dolgozók" aránya, akik autót szerettek volna, jóval meghaladta azon ipari munkások és kolhozparasz­tok számát, akik szintén vágytak saját autóra. Cs. A. Manszimov: „Izmenynyija v zsiznyennom uklade szemjej lenkoranszkogo rajona", Szociologicseszkije isszledovanija, no. 3 (1981), 105.

67 lásd Lesley Hazleton: Confessions of a Fast Woman (Reading, Mass., Addison-Wesley, 1992), 120-24.; Kevin Borg: Auto Mechanics: Technology and Expertise in Twentieth-Century America (Baltimore, Johns Hopkins Press, 2007), 4-5., 170-171.

68 Douglas Harper: Working Knowledge: Skill and community in a Small Shop (Chicago, University of Chicago Press, 1987), 135., 146., 187., 194.

69 Borg: Auto Mechanics, 172., 174.

70 A. Jarovikov et al: „V prodazse – Avtomobil", Szovetszkaja torgovlja, no. 5 (1974), 26.; Andrijenko: „Legkovoj Avtomobil", 112.

71 Vladimir Voinovich: The Anti-Soviet Soviet Union (San Diego, Harcourt Brace Jovanovich, 1985), 5-6.

72 Azzal kapcsolatban, hogy 1960-1976 között mintegy 11 millió szovjet tu­rista látogatott el Kelet-Európába, John Bushnell megjegyezte, hogy „A szovjet polgárok számára Kelet-Európa mint külső hasonlítási alap sokkal érthetőbb és elérhetőbb volt, mint a Nyugat." Lásd John Bushnell könyvét: New Soviet Man Turns Pessimist, 191-92.

73 A volánnál, no. 9 (1987), 5-6.; „O kooperaciji v SZSZSZR" in V. F. Jakovlev ed.: Kooperatyivü szegodnya i vbuduscsem (Moszkva, Jurid. Lit., 1989), 253-88.; Misha Belkindas: "Privatization of the Soviet Economy under Gorbachev II: 1. The Campaign against Unearned Income. 2. The Development of Private Cooperatives", Berkeley-Duke Occasional Papers on the Second Economy in the USSR, no. 14 (Washington, D. C., 1989).

74 A fejleményekről lásd még Siegelbaum: Cars for Comrades, 254-58. A női vezetők megjelenéséről és a férfiak e jelenséggel kapcsolatos reakcióiról lásd Jelena Csinyajeva: „The Politics of Gender in Russia", Russia and Eurasia Review, vol. 2, no. 5 (2003), http://www.jamestown.org/single/?no_cache=1&tx_ttnews[tt_news]=28400&tx_ttnews[backPid]=226 (2008. április 11.).