„Plebejus demagógiáját elvont filozófiai madárnyelven írja" – fogalmazott Lukács Györgyről egy kritikusa. Jelen vázlat a lukácsi „demagógia" közérthetőbbé tételére tesz kísérletet.

„a fogalmak helyes jelentésüket nem definíciók által, hanem abban a módszertani funkcióban nyerik el, amely megszüntetve-megőrzött mozzanatokként tartja meg őket a totalitásban" (Történelem és osztálytudat)

„Lukácsot nem lehet teljesen megérteni, ha nem tanulmá­nyoztuk át és nem értettük meg Hegel egész Logikáját" (parafrázis)

 

„A tanítónak nem gratulálunk, amiért oktatja, hogy kétszer kettő négy. Gratulálni talán ahhoz lehet, hogy ezt a szép mesterséget választotta… De mindig eljő az a pillanat a történelemben, mikor az illetőt, aki azt meri mondani, hogy kétszer kettő négy, halállal büntetik. A tanító ezt jól tudja. És a kérdés nem az, vajon mi a jutalma vagy a büntetése ennek az okoskodásnak. A kérdés annyi, vajon kétszer kettő négy-e vagy sem… Ez a viselkedés nem volt csodálatra méltó, csak következetes."

Camus-nek ez a gondolata szép, de nem minden vonatkozásban igaz. Egyrészt: a tanító nem csupán magától értetődő, evidens igazságokat oktat – az adott esetben halálbüntetéssel járó „kétszer kettő négy" is ilyet szimbolizál. Másrészt: a tanítónak nem csupán a különböző hatalmakkal kell megküzdenie az igazságáért, hanem – elsősorban – a diákjaival. Komoly kihívás, velük szemben hogyan legyen az igazságához követ­kezetes?

A tudós felismeri az igazságot. Mivel a felismert igazságot nem tudja visszatartani, ezért – egy akadémikus megfogalmazásában – maga alá ereszti.

A bohócot csak a siker igazolhatja. Sikere a közönség megnevettetése. Akkor lesz sikeres, ha a mindenkori közönségének szintjén bohóckodik. Ha bohóckodása teljesen alkalmazkodik mindenkori közönsége humor­érzékéhez. Közömbös, hogy ő mit tartana viccesnek. Cselekvését nem az ő személyes humora, hanem a közönség feltételezett humorérzéke irányítja. Annál sikeresebb lesz, minél inkább feloldja személyes meg­győződését a közönségigény.

A politikust csak a siker igazolhatja. Akkor sikeres, ha kivívja közön­ségének tetszését, támogatását. Akkor lesz sikeres, ha a mindenkori közönségéhez tud szólni; ha eleget tud tenni e közönség várakozásának. Ha mondandója teljesen alkalmazkodik mindenkori közönsége szem­léletéhez és nyelvezetéhez. Közömbös, hogy ő mit tart igaznak vagy helyesnek. (Ez az ő magánügye.) Cselekvését, mondandóját nem az ő személyes véleménye, hanem a közönség feltételezett elvárása irányítja. Minél inkább sikerül feloldania a személyes meggyőződését a közönség­igényben, annál sikeresebb lesz. Akkor ér el biztos sikert a gyűléseken (és a választásokon), ha a hallgatóságot arról akarja meggyőzni, ami a hallgatóság (illetve a választók) meggyőződése.

A tanítót is csak a siker igazolja. A pedagógusnak (akár iskolai peda­gógus, akár „társadalompedagógus") a közönségéhez kell szólnia. Célja és sikere a mindenkori közönség befolyásolása. Indokolatlanul mondja, hogy „Hozzád beszélek, fiam", ha az illetővel nem sikerül megértetnie a gondolatát. Ebben az esetben az eredmény azt mutatja, hogy bizony nem beszélt hozzá. Nem hozzá beszélt. Az értetlenség nem a megszólított kudarca, hanem a pedagógus kudarca. Ami a célja, a feladata volt – a megértetés -, azt nem tudta teljesíteni.

A pedagógus nem mindig mondhatja azt, amit igaznak vél. Az igazsága helyett olyat kell mondania, amit megértenek. Hol ezt, hol azt kell mon­dania. Mindig azt, amit itt és most éppen értenek. A pedagógus esetében a tudós „becsinálós módszere" – amely nem konkrét személyeket vesz célba, hanem egy elvont tudományos közösséget – nem működik. A pe­dagógus – miként a bohóc vagy a politikus – sikerre van kényszerítve.

Másrészt azonban a pedagógus közönségre való irányulása-irányult­sága egészen más, mint a bohócé vagy a politikusé. Ők teljesen felol­dódnak a szerepben. A közönségtől függően, hol ebben, hol abban a szerepben. Őket teljesen feloldja a sikeresség taktikája. Teljesen feloldja a győzni akarás személytelen technikája. A pedagógusnak viszont nem egyszerűen csak sikert kell elérnie, hanem az általa vallott, képviselt igazság sikerét. Az ő esetében a sikeresség kényszere nem önmagáért a sikerért, hanem egy azon kívül levő célért (az igazság átadásáért, mint célért) van. A siker, a megértetés, meggyőzés eredményessége ennek a célnak puszta eszköze. Nélkülözhetetlen eszköze – de csak eszköz. A célhoz keresett eszköz. A közölni akart igazság eszköze.

Mindennek következtében a pedagógus cselekvése két pillérre támasz­kodik: a közönségre és a közölni akart igazságra. Vagyis arra, akiket megcéloz, és arra, amivel megcéloz.

A jó pedagógus (akár iskolai pedagógus, akár „társadalompedagógus") csak úgy érhet el sikert, ha az igazságot – az általa vallott igazságot – mondja, de mindig a hallgatóságra szabva, hozzá igazítva. Úgy formálja és adagolja az általa vallott igazságot, hogy a közönségét (hallgatósá­gát, illetve olvasóit) fokozatosan közelebb segítse a közölni akart teljes igazsághoz. Ez a feladatvégzés sajátosan pedagógiai taktikát igényel.

A pedagógiai taktika csak akkor vezet sikerre, ha részlegesen egyneművé tudja tenni a vallott igazságot és a közönséget – ezzel teremtve átjárást közöttük. Ehhez azonban mindkét „pillér" felől egyidejűleg kell építkeznie.

A pedagógiai taktikát tehát két „alany" irányítja: az átadandó igazság és a befogadó közönség. Közöttük hoz létre szerves kapcsolatot a pedagógus, mint szintézist teremtő végső (mindkét részalanyt átfogó) szubjektum.

A pedagógus szerepe a szintézisteremtés, sikere a szintézis. Hol ilyen, hol olyan formát öltő taktikájának az ad struktúrát, folytonosságot, állandó tartalmat, hogy a szintézisteremtésre irányul, és következetesen annak rendelődik alá. Ezzel uralja a pedagógus a szükségesnek ítélt taktikai lépéseket. Ezzel teszi a taktikai megnyilvánulásait személyessé.

Az a gondolkodó, aki közönségének gondolkodását és viselkedését be­folyásolni akarja a gondolatainak átadásával (és Lukácsnál egyértelműen ez a helyzet!), arra kényszerül, hogy jó pedagógus módján cselekedjen. Mondandóját ne valamilyen arcnélküli, absztrakt közönséghez intézze, hanem konkrét, hús-vér emberekhez. Például bizonyos kortársakhoz, társadalmi csoportokhoz, rétegekhez. Az ő gondolkodásmódjukhoz és az általuk használt nyelvezethez igazodva.

Ezzel megkönnyíti a címzettek (megcélzottak) helyzetét, mivel növek­szik a megértés esélye. Egyúttal megkönnyíti a saját helyzetét, mivel megnövekszik a siker, azaz az eredményes megértetés esélye. Ugyanak­kor vannak olyanok, akiknek ezzel a közlési módszerrel ront a helyzetén. Ide tartoznak mindazok, akikhez ugyan nem intézi a gondolatait, de akik esetleg mégis kíváncsiak lennének rájuk. Így azok a kortársak, akiket az adott gondolkodó nem tekint a közvetlen közönségének (például mert más társadalmi csoportokhoz tartoznak). Valamint a későbbi generá­ciókból mindazok, akik szeretnék megérteni az üzenetét. Számukra sajátos feladat kínálkozik. Egyrészt a gondolati mag „megtisztítása" azon nyelvi-stiláris felülettől, amely csak a konkrét pedagógiai célkitűzés (a megértetés) miatt keletkezett. Vagyis az eredeti gondolat kiszabadítása a pedagógiai alkalmazása során történt rárakódások alól (visszabontás, „dekonstrukció"). Másrészt – amennyiben ez szükséges – az eredeti gondolatnak valamely újabb közönség szóhasználatára, „nyelvezetére", metodikájára történő lefordítása (átépítés, újjáépítés), pl. akik számára a rekonstruálást végző érthetővé kívánja tenni az eredeti gondolatokat.

Az eredeti gondolat ettől lesz konkrét. Csak relatíve befogadható – de befogadható. Relatív, de adekvát megértése lehel bele életet.

A liberalizmus: fasizmus

Lukács sehol nem írja le azt, hogy „a liberalizmus: fasizmus". Sehol nem állítja, hogy minden liberalizmus azonos a fasizmussal. Azonban határozottan képviseli azt az álláspontot, amely szerint minden fasizmus a liberalizmusban gyökerezik. A következetesen végigvitt liberalizmus fasizmust eredményez. Fogalmilag elválaszthatatlan tőle. A fasizmus nem azonos a liberalizmussal, hanem csupán részhalmazát képezi annak. Vagyis nem minden liberalizmus fasizmus, de minden fasizmus liberalizmus. Ez a végkövetkeztetés szervesen adódik a liberalizmus lukácsi fogalmából.

Két dolgot tehetünk az olyan sokértelmű (azaz különböző jelentésekkel használt) szavakkal, mint a liberalizmus, demokrácia, fasizmus (sőt, a nép, közélet, közügy stb.). 1. A félreértések elkerülése érdekében töröl­jük a szótárunkból, és helyettük – bővebben kifejtve – azokat a konkrét tartalmakat közöljük, amelyekre éppen gondolunk. 2. Nem mondunk le az alkalmazásukról, de (tisztában lévén az adott szó többértelműségével) pontosan meghatározzuk, hogy milyen jelentéssel használjuk. Lukácsnál általában ez utóbbival találkozunk – bár félreértéseket idéz elő, hogy az egyes kategóriáknak általa tulajdonított tartalmakat nem ismételgeti mindannyiszor.

Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy főbb vonásaiban rekonstruálja a liberalizmus lukácsi tartalmát. Azt feltételezem, hogy a rekonstrukció alábbi nyolc pontjában olyan logikai láncolat is jelen van, amelynek láncszemei szervesen kapcsolódnak egymásba, és körbeérnek. Ezáltal lényegében lefedik azt a valóságértelmezést, amelyet Lukács a libe­ralizmus kategória segítségével (nyelvileg-fogalmilag az alá rendelve) jelenít meg.

I. Filozófiai-metodikai háttér

A „ Történelem és osztálytudatában azt a társadalmi- és eszmerendszert nevezi Lukács liberálisnak, amely a társadalom működését egymástól relatíve elkülönült, saját belső logikával és normarendszerrel rendelkező részterületekre (gazdaság, jog, politika, közigazgatás stb.) tagolja. A részrendszerekre tagolt polgári berendezkedés a benne élő egyén élet­folyamatát intézményesen feldarabolja és a személyiségét felparcellázza. Az „ember tulajdonságai és képességei többé nem kapcsolódnak össze egymással a személyiség szerves egységévé". (A polgári rendszernek racionális részrendszerek együtteseként való megragadásával Lukács egyrészt megelőlegezi, másrészt filozófiailag megalapozza azokat a későbbi szociológiai elméleteket, amelyek társadalmi alrendszerek szerves együttműködéseként mutatják be a modern tőkés társadalom­alakulatot.)

A továbbiakban Lukácsnál – különösen a második világháború végétől – az egyén feldaraboltságának, részekre szakítottságának kiemelésé­ről az egyén kettéosztottságára, kettészakítottságára helyeződik át a hangsúly. Nevezetesen arra, hogy magánemberként és közemberként kényszerűen különváló, meghasonlott életet él. A társadalom szerkezete rákényszeríti arra, hogy megkülönböztesse magától mint magánegyéntől önmagát mint társadalmi lényt (állampolgárt).

Mi lehet az oka ennek a változtatásnak? A magyarázatot csak sejteni lehet. Valószínűleg szerepet játszott az értelmezés módosulásában (a hangsúlyáthelyezésben), hogy a szociológusok a társadalom alrend­szerekre történő tagolódását a kapitalizmus melletti érvként használ­ják: a rendszer az újonnan keletkező problémáit újabb alrendszerek létrehozásával – állításuk szerint – sikeresen megoldja. Ez – Lukács álláspontjáról – átmenetileg jó lehet a rendszernek, de semmiképpen nem jó a még tovább darabolódó személyiségnek. Ezért mondandója számára használhatóbbnak tűnik – mert a rendszer apológiájára kevésbé felhasználható – az egyén duális, skizofrén jellegének nyomatékosítása. És még valami. Nem nehéz észrevenni, hogy feldarabolás és kettévágás ugyanarról szól, de különböző szinten. A feldaraboltság végső fokon csak felületi megjelenése annak a kettéosztottságnak, amely előidézi és strukturálja az előbbit.

A másik feltehető ok történelmi. Lukács arra törekszik, hogy rámutas­son a – liberalizmussal csak kevesek által vádolt – Szovjetunió adott állapotának és a tőkés rendszernek a mélystruktúrája közötti azonossá­gára -, minden számos egyéb lényegi eltérés hangsúlyozása mellett. (A sztálini és posztsztálini rendszernek ilyetén jellemzése legbővebben „A demokratizálódás jelene és jövője" c. műben van kifejtve.) Nevezetesen: mindkét hatalomgyakorlási forma kiiktatja az állampolgárok tömegeit a közhatalomból, távol tartja a közügyek közvetlen befolyásolásától, ala­kításától. Ennek végső magyarázata pedig az egyén kettészakítottsága, valamint az, hogy az egyes egyén társadalmi (citoyen) oldala csak jel­képes, absztrakt mozgástérrel rendelkezhet. Ez a belső hasadás (ketté­válás) a Lukács által liberálisnak nevezett társadalomszerkezet szerves következménye, terméke, alapjellemzője.

Nem kizárt, hogy van egy harmadik oka is, amiért Lukács áttér annak az összefüggésnek az előtérbe helyezésére, miszerint a liberalizmus és embereszménye az egyén magán- és társadalmi oldalát különválasztja egymástól. De ez a problémakör eléggé összetett, és – részben – jóval korábbra is visszanyúlik.

Az ember specifikuma – Lukács értelmezésében -, hogy válaszoló lény. Olyan lény, aki az életfolyamatában felmerülő problémák gyakorlati megválaszolására, megoldására törekszik. Ezeknek az életproblémáknak a jelentkezése az az erős ösztönzés, ösztökélés, amely fejlődésre, így egy tágan értelmezett kulturális gyarapodásra készteti. Lukács meg­figyelése szerint, ha az egyén nem kap lehetőséget arra, hogy aktív szerepet játsszon életproblémáinak személyes megoldásában, akkor az említett ösztönzés, késztetés visszavonul, elsorvad. (Folyamatos problémamegoldási gyakorlat hiányában – az adott terület iránt – kö­zömbössé, sőt apatikussá válik.)

Ide kapcsolódik a kérdéskör egy másik eleme. Köztudott, hogy a fiatal Lukács komolyan foglalkozott azzal a Kierkegaard-ral, aki az egyén belső biztonságát annak személyes egyneműségére alapozta. Arra, hogy döntési helyzetekben, választási alternatívákban mindig egyedi személyiségének magjától, lényegi sajátosságaitól vár útbaigazítást, kér tanácsot. Ez biztosítja az egyén viselkedésének homogenitását és folytonosságát. Ez különbözteti meg az egynemű személyiség sokolda­lúságát a cselekedeteknek attól a szétszórtságától (szétszórt sokfélesé­gétől), esetlegességétől, amelyben a személyes bázis hiánya fejeződik ki. Lukács hamar túllép az „egzisztencializmuson", de a homogenitás módszertani fontossága látványosan jelen van későbbi munkásságában: a tudomány, illetve a különböző művészetek egynemű közegében, és – bár nincs konkrétan kifejtve – nem hagyja érintetlenül antropológiai-etikai emberképét. (Vö. az esztétikum és az etikum egynemű közege.) Ez utób­bival kapcsolatos megfogalmazásai olykor elvontak, olykor homályosak. Ezért arról is lehet vitatkozni, hogy a hivatkozott „emberkép" mennyiben leíró, és mennyiben normatív indíttatású. Másként fogalmazva: Normatív érték-előfeltevésekből dedukálódik, avagy elemzés révén állnak elő a saját belső normái?

Az idős Lukács fogalmi megkülönböztetést tesz az „egész ember" és az „ember egésze" között. (A negyvenes években még nem tett ilyen megkülönböztetést, és a két kifejezést szinonimaként használta.) A mindennapi élet „egész embere" a különböző helyzetekben rendre azon külső tárgyak, dolgok felé fordul cselekvően, amelyek az éppen adott cél szempontjából jelentőséggel bírnak. A célok sokfélesége miatt az egyén viselkedése hol ilyen, hol olyan – vagyis belsőleg nem követ­kezetes, nem homogén. Az „egész ember" ki van szolgáltatva annak, hogy minduntalan letér arról az útról, amely a személyiségének egyedi sajátosságából eredne.

Ezzel szemben vannak olyan esetek, amikor az egyén tevékenységét nem pusztán a külső célszerűség irányítja, uralja, hanem a személyes (azaz az egyedi személyiséghez szervesen kötődő, személyiség sze­rinti) problémamegoldás. Ilyenkor visszaszorulnak, felfüggesztődnek a személyiség egyedi lényege szempontjából másodlagos, járulékos elemek. Az „egész ember" sokfélesége helyett az „ember egésze", annak egyetlen közegre történő koncentráltsága, a cselekvés egyne­műsége kerül előtérbe. („Minden egynemű közeg az embereknek abból a szükségletéből támad, hogy a számára objektíve adott világot… egy lényeges nézőpontból kiindulva intenzívebben és mélyebben, átfogóbban és részletesebben ragadhassa meg, mint ahogy ezt a mindennapi élet megteheti, és olyan problematikából kiindulva közelítse meg, amelyet a dezantropomorfizáló tudománynak módszertani szükségszerűséggel mellőznie kell.")

Témánk szempontjából mindez egyrészt azért érdekes, mert a Luk­ács által tárgyalt (liberálisnak nevezett) korszak egyénének éppen az a sajátossága, hogy nincs esélye magánemberként és állampolgárként egyaránt folytonosságot, egyneműséget biztosító viselkedésre. (Sze­mélyiségének homogenitásában korlátozott.) Másrészt azért tesz szert jelentőségre, mert megmutatja, hogy a liberalizmus által kettévágott egyén mozgástere – életproblémáinak aktív megoldása tekintetében – eleve határok közé van szorítva, kényszerítve: bizonyos életproblé­máinak alakítására (társadalmi-történelmi okok miatt) nincs lehetősége. (Problémamegoldó specifikumában korlátozott.)

II. A liberális rendszer lukácsi jellemzésének váza

1. A liberális rendszer antropológiája

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint magánemberek szabadságát és egyenlőségét. Törvényileg, jogilag lehetővé teszi az egyének szabad gazdasági versengését. Megengedi (sőt elvárja), hogy a gazdaságilag gyenge egyén korlátozások nélkül megküzdjön a gazdaságilag erőssel.

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint állampolgárok szabadságát és egyenlőségét. Törvényileg, jogilag lehetővé teszi (sőt előírja), hogy az egyének megválasszák a politikai képviselőjüket. Pontosabban fogalmazva: hogy részt vegyenek a politikai képviselőjük megválasztásában.

A liberális társadalmi rendszer alkotmányosan biztosítja az egyének mint magánemberek és mint állampolgárok szabadságát és egyenlő­ségét. Az egyén számára külön biztosítja a magánemberi, és külön az állampolgári szabadságot, egyenlőséget. A polgári alkotmányok rögzítik magánpolgár és állampolgár (homme és citoyen, homo oeconomicus és homo politicus) jogi különválasztását.

A liberális antropológia szétválasztja, elkülöníti az egyén magánemberi és társadalmi (állampolgári, közemberi) oldalát. A liberális társadalmi rendszer működése az egyének magánemberi és közemberi (társadal­mi) szabadságának (valamint egyenlőségének) elkülönítésére épül. Az emberek társadalmi gyakorlatában, ezért szemléletmódjában az egyén megkettőződik: szembekerül egymással a privát léte és a társadalmi

léte.

2. Konkrétum és absztraktum (materiális és eszmei)

A liberális antropológia duális emberképe a tapasztalatból kerül át a gon­dolkodásba: a mögötte zajló társadalmi gyakorlat képeződik le az egyes egyénre. Nevezetesen: az a társadalmi gyakorlat, amely a magánegyé­nek spontán materializmusára, jól felfogott „gazdasági önzésére" épül. (A többiektől elkülönülő, atomizálódott magánpolgár számára a másik ember elsősorban mint saját törekvésének korlátja jön számításba.) A gazdaság szereplőjeként és a mindennapi élet résztvevőjeként materiális életet él: sorsának – bár erősen korlátozott – aktív alanyaként jelenik meg. A gazdaság területén versengő magánegyén (akár nyertesként, akár vesz­tesként kerül ki a küzdelemből) konkrét ember: hús-vér individuum.

A magánszférában aktív egyén a nagyobb társadalmi folyamatok, a közös ügyek területén (a közszférában) passzivitásra van ítélve. A közélet nem ad alkalmat az önálló tevékenységre. Nincs közvetlen beleszólási, beavatkozási lehetősége a közhatalom dolgaiba. Nem áll módjában cse­lekvő állampolgárként szabadon kezdeményezni a közhatalom ilyen vagy olyan intézkedését, működésének megváltoztatását; nem tud személyes, közvetlen befolyást gyakorolni a mozgásaira. Ilyen szabadsággal nem rendelkezik. Megtapasztalja, hogy ebben nem szabad. Az állampolgár nem tényleges szubjektuma a társadalmi-politikai folyamatoknak.

A liberális társadalmi rendszer egyéne a közszféra területén, azaz társadalmi lényként, közemberként nem rendelkezik reális, materiális létezéssel. A közhatalom mozgását meghatározó politikai ügyek, állam­ügyek nélküle, fölötte zajlanak. (A liberális rendszer – mutat rá Lukács – kikapcsolja a nép akaratának közvetlen megnyilvánulását az állami élet valamennyi területén.) Mint állampolgár, mint politikai lény – Lukács kifejezésével – „dematerializálódik".

A liberális társadalmi rendszerben a közös ügyek, a közhatalom terü­letén az egyének nem jogosultak arra, hogy az elképzeléseiket megva­lósítsák. Nem képviselhetik önmagukat. Úgymond, hozzá nem értésük miatt politikai képviseletre szorulnak. A gazdaságban cselekvő magán­egyéntől eltérően a politika területén az állampolgár csupán eszmei, ennyiben absztrakt ember marad. A hivatalos, formalizált politikai életben való részvétel legfeljebb valamiféle citoyen-idealizmussal ruházza fel az egyes individuumokat.

Ahogy a társadalmi folyamat kettéhasad gazdasági és politikai szfé­rára, úgy hasad ketté az egyén konkrét, gyakorlatias, materialisztikus magánemberre és elvont (a közszférában csak elvontan, közvetetten jelen levő) közemberre.

3. Liberális demokrácia = liberális bürokratizmus

A közhatalom gyakorlásának képviseleti rendszere a demokrácia liberális változata. A liberális demokrácia több vonatkozásban is formális. Egy­részt az alkotmányosan deklarált szabadság és egyenlőség legfeljebb némelyek számára lehet gyakorlati valóság. Másrészt formális és forma­lizált abban az értelemben, hogy a politikai képviselők megválasztásának előre meghatározott, központilag szabályozott jogára korlátozódik. („…a formális polgári demokrácia alapvető gyengéinek egyikét fejezi ki: a látszat az, mintha a tömegek – formailag, a szavazás aktusát tekintve – abszolút, megfellebbezhetetlen uralmi helyzetben lennének, valójában azonban semmi hatalmuk sincs, és – a drót valóságos rángatóinak aka­rata szerint – nem is szabad, hogy hatalmuk legyen".)

A liberális demokráciában a képviselőválasztás kötelezettségén túl a képviselőválasztás iránya is meghatározott. Az egyszerű emberek – úgymond – nem alkalmasak a saját közös ügyeik alakítására, mivel a politika olyan szaktudást igénylő terület, amelyet szakemberekre (elitre) kell bízni. A formális demokrácia rendszere a vezető elitet függetleníti a dolgozó tömegek tevékenységétől, illetve akaratától; létrehozza a specialisták kasztját, a politikai szakszerűség „népélettől elszakadt bürokratizmusát"; („az emberek ötévenként egyszer leszavaznak vala­miről, s attól fogva a sorsuk a bürokrácia kezében van"). Megjegyzendő, hogy a liberális demokrácia ilyen formális jogosultságot nem alkalmaz a gazdaság területén. A gazdaságot a liberális rendszer kivonja a de­mokrácia – mindenfajta demokrácia – hatálya alól. (A liberális gazdaság nem ismer és nem tűr demokráciát.) Törvényi szabályozását a politikai képviselőkre bízza.

A rendszer politikai gyakorlatában a közhatalom specialistái a konkrét szereplők: ők gyakorolják a tényleges hatalmat. (A politikából „sajátos hivatásspecialitás lesz, amelybe kívülálló nem »szakember« nem szólhat bele és ne is szóljon bele; hiszen ez is éppen úgy »szakkérdés«, mint teszem az elektronika".) A közhatalmat mint az emberek fölött álló állam­hatalmat bürokratikus irányítással működtetik. A citoyen-idealizmusnak a képviseleti rendszer, a képviseleti politikának pedig a politikai bürokrácia, politikai bürokratizmus az adekvát megfelelője.

4. A liberális arisztokratizmustól a liberális elitizmusig

A felvilágosodás által meghirdetett – és a liberális rendszerben hivatalo­san deklarált – eszmék válsága Lukács szerint már a francia forradalom győzelmével elkezdődik. „Azért, mert a modern polgári társadalom gazdasági alapját, a kapitalizmust, a maga kibontakozott ellentmondá­saival, konkrét történeti feltételeivel és az angol ipari forradalommal való korántsem véletlen párhuzamosságával épp ez a győzelem juttatta kife­jezésre. Ennek pedig az a világnézeti következménye, hogy az ily módon kialakuló társadalmi helyzet a felvilágosodás eszméinek beteljesedését, ámde ugyanakkor s tőle elválaszthatatlanul cáfolatát is magában rejti." A rendszer gyakorlata ellentmond az egyének tartalmi szabadságának és tartalmi egyenlőségének.

A liberális demokrácia hierarchikusan működő társadalom. A hierarchi­kus működés kitermeli a neki megfelelő, a hierarchikus működést elmé­letileg alátámasztó és gyakorlatilag szentesítő ideológiát. Az egyéneknek a társadalmi gyakorlatban megnyilvánuló belső dualitása logikusan vezet az emberek alá-fölé rendelésének szükségességét valló arisztokratikus világnézet kialakulásához. Az arisztokratikus világnézet annak a tapasz­talatnak a kinyilvánítása, nyilvánossá tétele, hogy a rendszer működése nem viseli el (ezért nem is akarja elviselni) az egyének tartalmi szabad­ságát és tartalmi egyenlőségét.

A liberális rendszerben a politika (közhatalom) területén hierarchikus viszony mutatkozik a hozzáértő irányítók és a közügyekben dilettánsnak minősített irányítottak, a vezetők és a vezetettek, egyszóval a politikusok és az egyszerű választópolgárok között. Ennek megfelelően a „szabad­ság és egyenlőség" eszméje átfordul „a kétféle emberfajta tanába". A társadalmi gyakorlatban tapasztaltaknak megfelelően végbemegy a csak magánemberként aktív és a közemberként is aktív (azaz politikai hatalommal bíró) egyéneknek az elméleti megkülönböztetése, szétvá­lasztása, rangsorolása is.

Tapasztalati alátámasztást nyer az a nézet, hogy az állampolgárok nem egyenértékűek, tehát nem is lehetnek egyenlők. Tapasztalati megalapozást (ezért megindoklást) kap az az ideológia, hogy különb­séget kell tenni az értékes, a szakember elit és az arctalan, értéktelen tömeg között. A tapasztalt egyenlőtlenségek igazolására különböző, az embereket antropológiai sajátosságaik szerint rangsoroló elitelméletek is születnek.

Az antropológiai vagy társadalmi pesszimizmust kifejező arisztokratikus világnézetek megjelenése és térhódítása elsődlegesen nem tudati kér­dés, nem ismeretelméleti probléma. Felvilágosítással, elméleti kritikával nem szüntethetők meg. Ezek „korunk társadalmi létéből fakadnak"; „tény­leges problémákat, tényleges szenvedéseket, tényleges szükségleteket tükröznek gondolatilag". „Minthogy a társadalmi létben gyökereznek, megvan a maguk jogosultsága".

Az arisztokratikus világnézet végső társadalmi és antropológiai gyökere az egyének – liberális rendszerben bekövetkező – gyakorlati mozgáste­rének, ezért személyiségének kettészakítottsága.

5. A liberális demokrácia hatása az egyénre: a személyiség megcsonkítása

A liberális rendszer működése megkülönbözteti az egyént mint magán­embert és az egyént mint állampolgárt. Ezt a kettéválasztást az individuu­mok többsége megsínyli: személyiségük kibontakozása féloldalassá vá­lik. A rendszer az egyének társadalmi-közéleti képességeit elsorvasztja, („a személyiségnek mindazokat a lehetőségeit és képességeit, amelyek csupán a közéleti tevékenységben bontakozhatnak ki, mesterségesen és erőszakosan kiirtja"). De „a közéletben részt nem vevő, állampolgári életet nem élő ember… mint egyén, mint magánember is – nem teljes ember, hanem meg van csonkítva". („A liberális, formális demokrácia privatizálja az embert. A citoyen-lét az életből eltűnik; ennek a folyamat­nak eredményeként pedig… az ember, éppen mint individuum, mint személyiség is megcsonkul.") Lukács szerint a polgári rendszer minden jelentős konfliktusának alapforrása: a csonkává vált privát egyén és a megcsonkított társadalmi lény közötti hasadás, konfliktus.

6. A liberális demokrácia hatása a társadalmi rendszerre: közömbösség és fasizmus

Lukács célzatosságot állapít meg abban, hogy a liberális hatalomgyakor­lás az egyének aktivitását a magánszférára korlátozza. A „tömegeknek a közéletben való részvételétől rettegő, lényeges beállítottságában an­tidemokratikus liberalizmus" az egyéni öntudat privatizálására törekszik: száműzi az individuumból az állampolgári tudatot. Az egyének „a tisztán privátba menekülnek", és nem érdeklik őket a társadalmi kérdések. A társadalmi gyakorlat kitermeli azt az objektív látszatot, mintha „az elszige­telt egyes ember – a társadalom izolált atomja, »ablak nélküli monádja« – állana szemben a tisztán tárgyi, dologi jellegű, összefüggéseiben em­bertelen társadalommal. A közélet, tehát az egyének életének társadalmi, politikai oldala egyre jobban »eldologiasodik«, fetisizálódik."

A sajtó is a liberális hatalmat szolgálja. Feladata a tömegek apolitikussá nevelése. Az eredmény nem marad el: terjed a társadalmi-politikai kér­dések iránti közömbösség. Az állam vezetőinek az a szándéka, amely a tömegek depolitizálására irányul, megerősítést kap az állampolgárok oldaláról.

Bizonyos történelmi válsághelyzetekben a liberális rendszer demokra­tikus formákat követő működése nyílt összeütközésbe kerül a rendszer hierarchikus alapszerkezetével és tartalmával. A rendszer tartalmának és formájának konfliktusában a tartalom az erősebb, és felfüggesztésre kerülnek a demokratikus formák. Ez történt a fasizmus esetében is. (A tömegek közömbössé nevelődése miatt a formális demokrácia „kiszol­gáltatottan, védelmezők nélkül maradt".)

A hitleri korszakban – úgymond – bebizonyosodott, hogy a jogi és parlamentáris elvek betartása csak addig fontos, amíg annak játékszabá­lyai „békésen, súrlódás nélkül alárendelik a dolgozó tömegeket". Ennek hiányában minden eszköz alkalmas a rendszer védelmére. A liberális (azaz liberális antropológiai alapon működő) rendszer demokratikus változata szervesen torkollik bele a liberális rendszer fasiszta változatá­ba. („A fasizmus mint világnézet… arisztokratikus elméletek minőségi kiteljesedése".)

Liberális demokrácia és fasizmus közös társadalmi-antropológiai gyökere az egyének belső kettészakítása – mivel a rendszer védelme megköveteli, hogy a néptömegek távol maradjanak a közös ügyektől, ki legyenek zárva a politika közvetlen alakításából. A „tömegektől való félelem, a valóságos, szervezett és tudatos tömegek megvetése volt és marad is a fasizmus legfőbb ideológiai hídfőállása". A liberális demokrácia újratermeli a fasizmust.

7. Túl a fasizmuson = túl a liberalizmuson

Hogyan szüntethető meg a fasizmustól való fenyegetettség? Miként lehet biztosan elejét venni a fasizmus kiújulásának? Lukács a történelmi tapasztalatokból azt a következtetést vonja le, hogy a „hídfőállás" lerom­bolásával: az állampolgárok demokratává válásával. Mit jelent, és miként érhető el a tömegek demokratává válása?

Ez a demokrácia – úgymond – „eredeti tartalmi gazdagságának" visszahozását jelenti. Így érhető el a tömegeknek cselekvő demokratává válása a társadalmi gyakorlatban. Ebben az esetben a demokrácia nem pusztán törvényi-jogi forma, hanem az egyének egész tevékenységét átható életforma. Személyes részvételen nyugvó közvetlen demokrácia, amely biztosítja valamennyi állampolgár (Lukács szóhasználatával a „tömegek", az „egész nép") közvetlen beavatkozási lehetőségét a közös ügyek alakításába. E felfogás (illetve történelmi gyakorlat) szerint min­denki részt vehet azokban a döntésekben, amelyek róla is szólnak, „az ő bőrére mennek".

A közvetlen demokráciában az állampolgárnak tartalmi beleszólása van a közügyekbe, aktivitásával a közhatalom részévé válik. A tartalmi, érdemi beavatkozás jogával a formális demokráciát tartalmi demokrácia válthatja fel. „A népi demokrácia – írja Lukács – mindenütt tudatosan kifej­leszti a tömegek állandó, szerves és szervezett részvételét a társadalmi lét minden területén, amely a tömegek életérdekeit érinti. Tehát azok között a határok között, amelyeket egy modern kisebb-nagyobb állam igazgatásának folytonossága parancsolóan előír – a maximumig fejleszti ki újból a közvetlen demokráciát, mint gyakorlati életelvet."

A társadalmi gyakorlat közvetlen demokratikus szerveződése túllép a liberális (vagyis duális) alapstruktúrán. A közvetlen demokrácia ellenszere az arisztokratizmusnak, és ellenszere a bürokráciának. Ezáltal elejét veszi a fasizmusnak.

8. A tartalmi demokrácia hatása a társadalomra és az egyénre

A demokrácia – Lukács értelmezésében – minden egyénnek lehetővé teszi, hogy ráhatása legyen a közügyekre. Lehetővé teszi, hogy közvet­lenül részt vegyen a közfeladatok (közös feladatok) meghatározásában. A demokratikus közélet kialakulása és folyamatos működése ténylegesen „a demokratikus életre ébredt nép hatalma". Egy ilyen társadalmi gyakor­lat elősegíti a „citoyen szellem felébredését" az egyénben. A közvetlen demokrácia „a citoyen feltámasztása". Elősegíti annak tudatosodását, hogy a közügyekben „a te dolgodról van szó", ezáltal hozzájárul a közös problémák (közügyek) személyes problémákká, személyes ügyekké való alakulásához.

A közvetlen demokratikus szerveződés megnyitja az utat a szabadság és egyenlőség pusztán formális jellegének a meghaladásához. A közélet birtokba vétele mellett a gazdaság demokratikus szervezését (vagyis a gazdálkodás területén tartalmi demokratizmus megvalósulását) is lehetővé teszi. („a demokratikus átalakulás éppen azért, mert legelső­sorban igazán gyökeres gazdasági, társadalmi és politikai átalakulás, egyszersmind az egész ember felszabadulása".) Mit jelent konkrétan az egyének tartalmi szabadsága és egyenlősége? Elsődleges fontosságú közügy, közfeladat annak garantálása, hogy valamennyi állampolgár -munkavégzés révén – gondoskodhasson a megélhetéséről. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az egyes individuumok maguk dönthetik el, hogy milyen közvetlen fogyasztói igényeik kielégítését akarják biztosítani, és milyen termelő munkával. Másrészt beleszólást jelent abba, hogy milyen közös szükségletek kielégítését (ezért feladatok ellátását) tartják szükségesnek, és ennek fedezetét milyen többletmunkával (illetve adófizetéssel) tudják biztosítani. Vagyis a közvetlen demokrácia mindenki számára lehetőséget teremt, hogy közvetlenül, az eredményt befolyásoló módon részt vegyen mind a saját (privát és társadalmi) szükségleteinek meghatározásában, kialakításában, mind a kielégítésük feltételeinek megteremtésében.

A közvetlen demokrácia gyakorlatának a liberális rendszerétől eltérő antropológia felel meg. A közvetlen demokrácia elősegíti az aktív magán­ember és az elvont, eszmei közember (társadalmi lény) közötti szakadás felszámolását. Ez a gyakorlat nem választja külön az egyén személyes és társadalmi oldalát, hanem az egyének mint egységes szubjektumok számára biztosít fokozatosan bővülő mozgásteret. (A „demokratikus életformák következtében a benne résztvevő emberek szemléleti, átélési, gondolkodási stb. köre minőségileg megváltozik; amennyiben így az ember egyéni élete szervesen magában foglalja a közéletet is".)

Lukács hangsúlyozza, hogy az individuális és a társadalmi átalakulás nem külön úton halad, hanem – végeredményben – ugyanaz a folya­mat. „A népi demokrácia új formáit csak a tömegek, tehát az emberek cselekvése teremtheti meg, s ha ezek a formák megszületéshez segítik az új, immár nem megcsonkított embert, úgy ez az ember is önmagát teremtette meg."

Az emberek közvetlen demokratikus együttélésében és együttműkö­désében megteremtődik a társadalmi lehetősége annak, hogy az indivi­duumok belsőleg egységes (belső kompromisszumok nélküli) személyi­ségekké váljanak, és – tendenciájában – ilyenekként cselekedjenek.

***

A liberalizmus empirikusan nem azonos a fasizmussal. Fogalmilag azonos vele. Az antropológiai gyökérzetük közös. A liberális rendszer termeli ki folyamatosan azt a belsőleg és külsőleg duális embert, aki adott esetben az arisztokratikus szélsőségek nyersanyagává válik. A liberális arisztokratizmus minőségi kiteljesedése a fasizmus. Liberalizmus és fasizmus egy tőről fakad: az egységes személyiség hiányából.

A liberalizmus lukácsi fogalmának történelmi lényege: a korábbinál na­gyobb szabadság a magánegyénnek – a személyiség kettévágása árán. A magánszabadság megnövelése a létbiztonság társadalmi feltételeinek csökkentésével. Ennek – történelmileg megvalósítható – ellenpontja a magán- és társadalmi lényként egynemű individuum. Más szavakkal: az egységes személyiség nevében fellépő gyakorlati humanizmus, embervédelem.

Visszajutottunk a lukácsi kiindulóponthoz: a belsőleg harmonikus egyén esélyeinek kérdéséhez. Lukács tehát nem adja fel a személyes individualitás iránti ifjúkori elköteleződését, de mivel – következtetése szerint – ennek kialakíthatósága döntően a társadalmi körülményektől függ, ez utóbbit helyezi előtérbe az elemzéseiben. A „harmonikus em­beri egyéniség", „teljes, sokoldalú és kiteljesedett emberi egyéniség" történelmi lehetőségének megteremtését akarja, ezért arra a kérdésre koncentrál, hogy melyek „az emberi egyéniség harmonikus kiteljesülésé­nek gazdasági és társadalmi alapjai". A lukácsi értelemben harmonikus személyiség a társadalomalakulat közvetlen demokratikus szerveződé­sének a terméke.

E számunk a témák sokféleségével tűnik ki. Az Eszmélet fontos feladata, hogy időről-időre felvesse a „Mi jön a kapitalizmus után?" kérdését. Neves orosz szerző mutatja be, hogy a korrupció szerves része a kelet-európai és világkapitalizmusnak, amitől a rendszer objektíve nem képes megszabadulni, függetlenül attól, hogy éppen milyen mély a válság foka. Készülni kell a világrendszer új folyamatainak megértésére is, amely ismét dinamizálja a „Mi a félperiféria" kérdését egy régi-új vita keretében. A probléma vizsgálata előbbre visz atekintetben is, hogy a rendszer különböző régióiban miféle antikapitalista stratégia lehet hatékony. Összeállításunk ismét reflektál az alapkérdésre: miben áll a „kommunista perspektíva" az államszocializmus bukása után, és a tőkés világgazdasági válság új korszakában? Ösztönzi-e a válság a piaci termelési módon túlmutató gazdálkodási formák kibontakozását, vagy a kérdésfelvetések megmaradnak a politikai infantilizmus szintjén? Ilyen a liberalizmus és a fasizmus közti belső összefüggés negligálása, amire Lukács György már évtizedekkel ezelőtt rámutatott; hagyatéka élő és aktuális. Egy másik írás azt boncolgatja, mi történt Európában a szakszervezetekkel a neoliberális uralom évtizedei alatt. Az „előtörténet" tisztázásra váró kérdése: vajon mely okokból született meg az eurokommunizmus jelensége, aminek tanulságait immár érdemes lenne megvonni.

1. Nem lehet meghalni a megszületés előtt. A – helyes értelemben vett – kommunizmus nem halt meg, mivel még meg sem született. A szocializ­mus szintén. Amit a jobboldal „kommunista államoknak", a keleti hivatalos doktrína pedig „reálisan létező szocializmusnak" nevez, az valójában azon posztkapitalista társadalmak együttese, melyek felszámolták az alapvető termelési eszközök magántulajdonát, de még nagyon messze vannak a szocializmustól; azaz egy olyan társadalomtól, ahol a társult termelők a termelési folyamat urai, ahol a társadalom a legszélesebb demokratizmuson valamint a gazdasági és politikai önkormányzáson alapul. Messze vannak egy olyan társadalomtól, amely felszabadult az osztály-, etnikai és nemek közötti kizsákmányolás és elnyomás minden formája alól.

2. Amit a konzervatív és liberális sajtó a „kommunizmus halálának" nevez (felületes zsurnaliszta kifejezés, amely az uralkodó ideológia legitimálását szolgálja), az egy valós tényre utal: a szocializmusba való átmenet önkényuralmi és bürokratikus formáinak mély válságára, amely válság a Szovjetunióban a húszas és harmincas évek folyamán létreho­zott sztálini stb. modellből fakad. 1989-ben valójában a lengyelországi, magyarországi, csehszlovákiai, NDK-beli és romániai neosztálinista rend­szerek látványos összeomlásához asszisztáltunk. A legfontosabb kivétel pillanatnyilag Kína, ahol a munkások és diákok millióinak demokratikus mozgalmát a hatalmi gerontokrácia – Teng Hsziao Pingnek, az Amerikai Egyesült Államok nagy barátjának és a „gazdasági modernizáció" kez­deményezőjének irányítása alatt – brutális katonai elnyomással átme­netileg megsemmisítette. De a kínai bürokráciának ez az önkényuralmi támadása – Albánia és Észak-Korea archaikus sztálinista helótáiról nem is beszélve – képtelen megakadályozni, hogy előbb vagy utóbb a demokratikus mozgalom új lendületet kapjon. Nem a „kommunizmus" haldoklott és volt halálra ítélve, hanem annak bürokratikus karikatúrája: a nómenklatúra hatalmi monopóliuma, a szükségletek feletti diktatúra, a parancsuralmi gazdaság.

3. Ez a válság – bár pozitívabb formában – a Szovjetunióban is meg­nyilvánul. Több évtizedes hanyatlás és bürokratikus stagnálás után az emberek részt vesznek a sztálinista örökség lerombolásának erőteljes folyamatában, melynek motorját a – Gorbacsov és csapata által meg­ígért – felülről jövő reformok és az alulról jövő demokratikus mozgalom (a népi frontok, az ökológiai, szocialista és reformer klubok, a határ menti nemzetek megmozdulásai) közötti dialektika adja. Az új szovjet vezetés ellentmondásokkal átszőtt reformpolitikája egy jelentős politikai nyitást (a glasznosztyot) piacgazdasági reformokkal (peresztrojkával) kombinál, ami veszélyezteti a munkásosztály vívmányait. A fegyverzetcsökkentés nagyon pozitív kezdeményezésével az is együtt jár, hogy lényegesen csökken a harmadik világ (különösen Közép-Amerika) forradalmainak a támogatása.

4. Az a politikai és társadalmi harc, amely a Szovjetunióban és más posztkapitalista országokban mind a nómenklatúrán belül, mind a civil társadalomban kibontakozott, több alternatívát hordoz a sztálinista mo­dellből való „kiút" keresése során:

1. A tekintélyelvű politikai rendszer – a bürokratikus diktatúra – fenn­tartása, jelentős piaci reformokkal kombinálva (Teng Hsziao Ping modellje).
2. A politikai struktúra viszonylagos demokratizálása, és piaci mecha­nizmusok bevezetése a gazdaságirányításba (Szovjetunió, Bulgá­ria).
3. Nyugati mintájú demokratizálás és a piacgazdaság teljes visszaállítá­sa (a régi ellenzék egy részének és a nómenklatúra széles köreinek programja Lengyelországban és Magyarországon).
4. Az önkormányzásra alapozva a gazdaság demokratikus tervezése és a politikai hatalom általános demokratizálása (szakszervezeti és szocialista ellenzéki program Kelet-Európában, a párt kritikus kö­reinek rokonszenvétől kísérve). E konfrontáció jövője messze nem lefutott.

5. Ellentétben azzal, amit a liberális sajtó, a polgári közgazdászok és a nyugati kormányok – szép egyetértésben – állítanak, a „parancsuralmi gazdaság" (a bürokratikusan centralizált tervezés) összeomlása után nem a kapitalizmus (a piacgazdaság és a profitrendszer) az egyetlen lehetséges, aktuálisan létező alternatíva a posztkapitalista országokban. Tertium datur: van egy harmadik út, a szocializmus demokratikus útja – azaz az általános önkormányzás (az alapoktól a csúcsig), a társadalom által megvalósított demokratikus tervezés, amelyben plurális és nyílt vita után szabadon határozzák meg a fő gazdasági választásokat, a beruhá­zási prioritásokat, a gazdaságpolitika irányvonalát.

6. A keleti országok számos közgazdászának és reformer vezetőjének állításával ellentétben semmilyen közvetlen logikai kapcsolat nincs a piacgazdasági reformok és politikai demokrácia között, az ún. gazdasági „szabadság" és politikai szabadság között. Teng Hsziao Ping Kínája e doktrína látványos cáfolatát adta. Kína – ezen túl – azt mutatja, hogy ha a piaci reformok átmenetileg meg is tudják oldani a bürokratikus tervezés bizonyos problémáit, új, szintén súlyos problémákat hoznak létre: munkanélküliség, falusi népesség elvándorlása, korrupció, árak emelkedése, növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, szociális szolgál­tatások visszafejlesztése, emelkedő bűnözés, a gazdaság alávetése az imperialista tőkének és a nemzetközi bankok előírásainak. Mindez végül oda vezetett, hogy a piaci reformok azzal a kockázattal járnak, hogy a munkások legfőbb szociális vívmányai (foglalkoztatás garantálása, lét­minimum biztosítása stb.) semmivé válnak.

7. Azok a gonosz tettek és bűncselekmények, amelyeket a poszt­kapitalista társadalmak bürokratikus rendszerei a kommunizmus és a szocializmus nevében elkövettek (a harmincas évek véres tisztogatásaitól kezdve az 1968-as csehszlovákiai és 1979-es afganisztáni bevonulásig), súlyosan ártottak a szocialista jövő eszméjének, és elősegítették a népes­ség jelentős részének a polgári ideológiához való csatlakozását – keleten éppúgy, mint nyugaton. Ám mindkét blokkban mélyen meggyökerezve megmarad a dolgozókban a vágyakozás egy szabad és egyenlő társa­dalomra, szocialista demokráciára és önkormányzásra. Innen nézve a szocializmus és a kommunizmus nemcsak nem „halott", de a legégetőbb aktualitás marad: nem egy állítólag létező állapot, hanem olyan program, amely másfél évszázad óta az egész világon áthatja a kizsákmányolt osztályok és elnyomott csoportok felszabadító harcát.

8. Ma a kommunistának – inkább, mint bármikor – „a fennálló könyör­telen kritikusának" kell lennie. Elutasítva a létrehozott rend apologetikus ideológiáit, a tőkés piacot vagy a szükségletek feletti diktatúrát legitimáló „realista" értelmezéseket, a kommunista a Remény Elvét, egy emanci­pált társadalom konkrét utópiáját testesíti meg. De nincs kész válasz a szocializmusba való átmenet problémáira. Hogyan kombinálódik a kép­viseleti demokrácia és a közvetlen demokrácia? Hogyan kapcsolódik a demokratikus tervezés a piac elkerülhetetlen maradványaival? Hogyan egyeztethető össze a gazdasági növekedés az ökológiai parancsokkal? Senki nem tarthat igényt az igazság monopóliumára: ezek a kérdések – és sok más hasonló – megkövetelik a pluralista és nyílt vitát, a kölcsönös tanulási folyamatot.

(Fordította: Tütő László)

Jegyzet

* Az írás 12 tézisre bővített változatát ld. Monthly Review, 1991. május.

A „mi jöhet a kapitalizmus után" – nyitott kérdés, mert a mostani válság után, ez mindenesetre biztos, már semmi sem lehet ugyanaz, mint előtte volt. A tendenciák nyitottak; lehetséges, hogy a status quo rövid távon helyreállítható, ám valószínű, hogy csak átmenetileg állnak helyre a válság előtti vagy ahhoz hasonló viszonyok.

Az Egyesült Államok bankrendszere több mint 3.000 milliárd dolláros veszteséggel kénytelen szembesülni. Japán depresszióba süllyedt. Kína a zéró növekedés felé tart. Néhányan még hisznek benne, hogy egy sürgős sebészeti beavatkozás visszaállíthatja a status quo-t. Ám sokkal többen látják úgy, hogy az olyan ritka fordulópontok egyikéhez érkeztünk, amelyek után már semmi nem lesz többé a régi.

De ha véget ér egy álom, akkor milyen új álmok várakoznak vajon a homályban? Netán a kapitalizmus képes lesz alkalmazkodni? Vagy is­mét fel kell tennünk azon sorsdöntő kérdések egyikét, amelyek idestova két évszázada ott gomolyognak a politikai gondolkodásban: mi jöhet a kapitalizmus után?

Ennek a kérdésnek a vizsgálatát még néhány évvel ezelőtt is inkább elnapolták. nagyjából annyira tűnt fontosnak, mint azt firtatni, hogy mi jöhet az elektromosság után. A globális piacok Kínát és Indiát saját pá­lyájukra állították, és a kapitalizmus győzelme teljesnek tűnt. Már csak olyan kiszikkadt ellenfelei akadnak, mint a középkorias iszlám, vagy a G8-as csúcstalálkozók helyszínei körül hőbörgő nekivadult csoportok. Azt mondták, hogy a multinacionális cégek immár nagyobb birodalmakat kommandíroznak, mint a legtöbb nemzetállam, és bizonyos szempontból márkáik bűvkörébe vonták a tömegeket.

Ám éppen a kapitalizmus tanulsága az, hogy semmi sem állandó – ahogy Marx írja: „minden, ami egykor biztos volt, semmivé foszlott". A kapitalizmuson belül legalább annyi olyan erő van, ami aláaknázza azt, mint olyan, ami képes tovább működtetni.

Ebben a tanulmányban azt vizsgálom, hogy vajon mivé alakulhat a kapitalizmus, mire keresztülvergődi magát a jelenlegi válságán. Nem jósolok sem újjászületést, sem pedig összeomlást. Ehelyett analógiákat mutatok olyan rendszerekkel, amelyek egykor éppen ennyire állandónak tűntek. A XIX. század első felének európai monarchiái lebírták forradalmi kihívóikat, akiknek álmait Waterloo sara – úgy tűnt – végképp maga alá temette. A világot császárok és királyok kormányozták, akik igen komoly alkalmazkodási képességekről tettek tanúbizonyságot. Támogatóik, akár­csak a kapitalizmus mai védelmezői, meggyőző érveket sorakoztattak fel amellett, hogy a monarchia a társadalom természetében gyökerezik. A hierarchia akkor természetes volt; ma az egyéni nyereségvágy függ­vénye. Azután következett a tömegdemokrácia, amely kipróbáltatott és végül könnyűnek találtatott. Ma pedig a szocializmus tűnik fel olyan fényben, mint jó szándékú kísérlet, amely megbukott, mivel idegen volt az emberi természettől.

Az, ami a hadseregekkel történt, szintén használható keretet ad, ami­kor a kapitalizmus jövőjéről töprengünk. Csupán néhány nemzedéknyire vagyunk azoktól a társadalmaktól, ahol a hadsereg magas státuszú, a tisztelet fényében sütkérező csoportot képezett. A háború a természet rendjéhez tartozott, a vitás kérdések megoldásának kikerülhetetlen módja volt. Ám mára – meglepő módon – a világ hadseregeinek túlnyomó részét megszelídítették és civilizálták, gyakorta kegyetlen urakból professzio­nális szolgákká változtatták.

Nem akarom azt mondani, hogy a kapitalizmus jobban el fog tűnni, mint a háború. Az összetett, egymáshoz ezer szálon kötődő piacgazdaságok ezután is óriási értéktöbbleteket fognak kitermelni, amelyet az új tudo­mányos ismeretek egyre hömpölygő folyama táplál majd. De ahogyan a monarchia is a perifériára szorult egykorvolt központi szerepéből, a kapitalizmus sem fogja olyan mértékig meghatározni a társadalmat és a kultúrát, ahogyan ma teheti. Röviden: meglehet, hogy a kapitalizmus is inkább szolga lesz, mint úr, és hanyatlása felgyorsítja ezt a folyamatot. A korábbi gazdasági válságok is kegyetlenek voltak, ám különféle ideákat vontak be a margóról a figyelem középpontjába, és felgyorsítva szuszakolták őket keresztül azon a három fázison, amelyeken Schopenhauer szerint minden új gondolatnak át kell mennie: először kigúnyolják őket, azután hevesen ellenzik, végül pedig természetesnek veszik.

***

Ahhoz, hogy megértsük a kapitalizmus jövőjét, meg kell értenünk a jelenlegi állapotát. Ez nem is olyan egyszerű. A kapitalizmus magába foglal egy piacgazdaságot, de nem minden piacgazdaság kapitalisztikus. Hozzátartozik a kereskedelem, ám az is létezett már jóval a kapitalizmust megelőzően. Tőke jelenik meg benne, ám az egyiptomi fáraók és a fa­siszta diktátorok is értéktöbbletek felett rendelkeztek.

A kapitalizmus legjobb meghatározását talán a francia történész, Fernand Braudel adta, amikor úgy írta le, mint a hagyma és a faanyag, a vízvezetékek és a főzés mindennapi piacgazdaságaira épülő különféle rétegek összességét. Ezek a helyi, regionális, nemzeti és globális rétegek egyre absztraktabb formát öltenek, míg végül a csúcson megjelenik a testetlen pénzügyi rendszer, amely visszahat minden szintre, nem kötődik egyetlen adott helyhez vagy iparághoz sem, és mindent áruvá formál. A kapitalizmus akkor vált „izmussá", amikor Genova és Velence, London és Brugge virágzó bankjai és kereskedelme összekapcsolódtak a lele­ményes manufaktúra-iparral, hogy olyan világot hozzanak létre, amelyet az absztrakt tőkék birtokosai uralnak, akik kiszorítják a centrális pozícióra törekvő más rétegeket, a katonáktól a tudósokon és a bürokratákon át egészen a kézművesekig.

A kapitalizmusnak számos beágyazódott formája is kialakult a mai be­fektetési alapokig és határidős tőzsdeügyletekig vezető úton. Volt, amikor szoros szövetséget kötött az állammal (a szilikon-völgyi beruházások 40 százaléka állami forrásokból származott), óriási ipari konglomerátumok alakultak ki (mint például Koreában); vagy olyan változatok, mint Kína sajátos merkantilista-kommunista hibridkapitalizmusa, illetve Délkelet­Ázsia iparmágnások uralta kapitalizmusa. Voltak olyan szabadpiacok, amelyek nyílt teret kínáltak a piaci kalózkodásnak – mint az USA a XIX. században -, és olyan nagymértékben társadalmasított piaci formák, mint amilyen Svájcot jellemezte a XX. század folyamán.

Ám, ahogy azt Karl Marx megjósolta, a kapitalizmus expanzív: a tizenkilencedik század tőkései egyforma lelkesedéssel vásároltak poli­tikusokat, műgyűjteményeket, vidéki birtokokat és egyetemeket. A mai kapitalisták gond nélkül viszonyulnak a céges szponzoráláshoz, legyen szó akár gyémántkoponyákról¹ vagy régi mesterekről, szoftverekről vagy éppen űrkutatásról. Módszereik beszivárogtak az egészségügybe, a mezőgazdaságba és a jótékonykodásba (bár a „filantrokapitalizmus" ideája, amely szerint a gazdagok felelőssége megmenteni a világot, nem valószínű, hogy túlélné a válságot). Bármit áruvá lehet változtatni, bármi eladható és megvásárolható – a szextől a művészeten át a vallásig – és a kapitalizmus nem létezhet az invenciók nélkül. Még a klímaváltozás is a fellendülés lehetőségét hordozza a kapitalizmus számára, a kutatás és fejlesztés új hullámait finanszírozó adófizetőkkel, és a kormányokkal, amelyeket rávesznek a széndioxid-kibocsátás adás-vételének szpon­zorálására, amely új, pazar lehetőségeket nyújt a kereskedőknek, a brókereknek és a befektetőknek a meggazdagodásra.

A kapitalizmust összetett, bonyolult viszonyok fűzik a politikához. A politika néha korlátozni és visszafogni igyekszik a kapitalizmust, máskor viszont a kapitalizmus törekszik a politika alávetésére. Nagy-Britanniában mind a konzervatív, mind pedig a liberális párt lényegében a befektetési alapok szponzorálásától függ. A Munkáspártot a City befektetői mentet­ték meg a csődtől, és cserébe a párt bankárok sorát kérte fel a legkü­lönfélébb olyan bizottságok vezetésére, amelyeknek hatásköre – mint a közegészségügy, vagy a jóléti reformok – amúgy igencsak távol állt volna tevékenységüktől. Boris Johnson a londoni foglalkoztatáspolitikát és szakképzést olyasvalaki irányítása alá adta, aki korábban egy befektetési alapot vezetett. Ugyanezt a mintát láthatjuk az Egyesült Államokban is, ahol a Wall Street mindkét pártot behálózta – ez az egyik oka, hogy oly nehezükre esett reagálni arra a válságra, amely ennyire rácáfolt várakozásaikra. (Obama kezdeti lépései részben éppen azért látszanak időnként bizonytalanabbnak és kevésbé radikálisnak, mint Rooseveltéi, mert míg annak idején Roosevelt többé-kevésbé külső tanácsadókra támaszkodott, addig Obama a Wall Street olyan belső embereit vette maga mellé, mint Larry Summers vagy Tim Geithner.)

A kapitalizmus expanzív és kreatív jellegét mind a Világgazdasági Fó­rum résztvevői, mind annak radikális kritikusai bátorítják, azt feltételezve, hogy a kapitalizmus elkerülhetetlenül tovább növekszik – és még az ed­digieknél is jobban összefonódik a politikával és a kultúrával. Egy olyan korban, amikor hétéves gyerekeket toboroznak arra, hogy társaiknak Barbie-babákat árusítsanak, ez meglehetősen hihetőnek is tűnik. A tu­datmódosító drogoktól a számítógépes játékokon át az extrém sportokig a kapitalizmus minden lehetséges és lehetetlen eszközt felhasznál, hogy olyan mértékig áthathassa az emberek legmélyebb vágyait is, amilyenre korábban csupán a vallások voltak képesek.

Ám csupán néhány évtizeddel ezelőtt mégis óriási volt az érdeklődés aziránt, hogy vajon mi fogja meghaladni a kapitalizmust. A válaszok a kommunizmustól a menedzserizmusig terjedtek, és a szabadidő és szórakozás Aranykora beköszöntének álmától a közösséghez és az ökológiai harmóniához való visszatérés vágyáig sok minden szóba került. Ma ezek az utópiák a Társadalmi Világfórum körüli csoporto­sulásokban jellemzőek, vagy a nagyobb vallások perifériáin, meg az internet körül kikristályosodó radikális szubkultúrákban, és moderáltabb formában a világ megannyi alapítványában. Ezek mindegyike rá van szorulva, hogy új követőket toborozzon. Ám gyengeségük – akárcsak a mai antikapitalista irodalom legnagyobb részének (David Korten, Wendell Berry, Alain Lipietz, Michael Albert és mások) gyengesége – főleg abban áll, hogy nemigen adnak receptet saját vízióik megvalósí­tására, és arra, hogy miként lehet legyőzni az alaposan beágyazódott, ettől eltérő érdekeket.

Evvel ellentétben a marxizmus intellektuális ereje abban áll, hogy leszögezi: a kapitalizmus korántsem volt az a mindenható rendszer, amelyet ma olyan szerzők írnak le, mint Michael Hardt és Antonio Negri, hanem sokkal inkább egy olyan rendszer, amely óhatatlanul kénytelen elpusztítani önmagát. Marxista értelemben a technológiai fejlődés a változás motorja lehet, amely a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondásában forradalmi erővé válik. A XIX. században a proletariátus elnyomorodását tekintették ilyen mechanizmusnak; a XX. század áthangszerelt nézetei szerint a tudásmunkások (knowledge worker) befolyásának növekedése (illetve bizonyos elképzelések szerint proletarizálódásuk) lesz ilyen hatással. Így vagy úgy, de a kapitalizmus kitermeli saját sírásóit.

Az, hogy nem így történt, hogy a kapitalizmus éppen hogy alaposan kiterjedt és megerősödött, olyan végletekbe kényszerítette a marxiz­must, mint a francia protest-párt, a Nouveau parti anticapitaliste, vagy az akadémikus marxizmus megszelídített érveibe, amely alámerül a szövegelemzés absztrakt mélységeibe.

Ám a nyughatatlan kapitalizmus továbbra is alapot ad azoknak az elképzeléseknek, amelyek lehetséges önpusztulását jósolják. Egy nemzedékkel ezelőtt a társadalomtudós Daniel Bell úgy vélekedett a „kapitalizmus kulturális ellentmondásairól", hogy a kapitalizmus le fogja rombolni azokat a tradicionális normákat, amelyeken nyugszik – a ke­mény munka ethoszát, az örökség átadását a gyermekeknek, a túlhajtott hedonizmus elutasítását. Erre jó példa volt az 1990-es évek Japánja – a lazsáló tinédzserekkel, akik elvetették szüleik munkamorálját, amely a gazdasági csoda hajtóereje volt.

Az ehhez kapcsolódó érvrendszerek közül némelyik a demográfiát tekinti a dolgok Achilles-sarkának. A kapitalista materializmus redukálta az emberek gyermekvállalási kedvét, akik elutasították, hogy a családi élet taposómalmában feláldozzák jövedelmüket és szórakozásaikat. (És a meritokrácia még inkább arra ösztönözte a szülőket, hogy legfeljebb egy vagy két gyermeket vállaljanak.) A születési ráta mind Európában, mind pedig a fehér amerikaiak körében csökkenésnek indult. Egy bizo­nyos ponton az ebből eredő demográfiai kiegyensúlyozatlanság már azzal fenyeget, hogy aláássa az összes társadalomban meglévő gene­rációs mátrixot – az idősek egyre növekvő arányú csoportja mind többet követel a fiatal, aktív dolgozók folyamatosan zsugorodó csoportjától. A megtakarítások arányának zuhanása – amely 2007-re nagyjából a zéróra csökkent az Egyesült Államokban, miközben inkább 30 százalék körül kellene lennie ahhoz, hogy megfelelhessen az elöregedés támasztotta követelményeknek -, komoly jele annak, hogy a kapitalizmus elveszítette képességét saját jövője biztosítására. (Ironikus módon Kína, magasabb megtakarítási rátájának dacára, még nagyobb veszélyben lehet, hiszen az egyetlen gyermek vállalását propagáló politika gyorsabban változtatja az országot egy fiatal társadalomból az öregek társadalmává, mint bár­mikor eddig az emberiség történetében.)

Más kritikák azt hangsúlyozzák, hogy milyen veszélyeket hordoznak a kapitalizmus sikerei is. A termelékenység óriási léptékű fokozódása azt eredményezi, hogy a termelő szektorok kisebb részesedést kapnak a GDP-ből, és ezáltal az adott gazdaságok egyre inkább az eredendően nehezebben növelhető szolgáltatási szektorra támaszkodnak. Egy eh­hez kapcsolódó problémát találunk a fogyasztás területén is. A lakosság anyagi igényeit sikeresen kielégítő kapitalizmus azt veszélyezteti, hogy az emberek elfordulnak a kemény munkától és a pénzhajhászástól, hamarabb nyugdíjba vágynak, és háromnapos hétvégéket követelnek. A kapitalizmus egyetlen válasza erre az, hogy újabb és újabb szükség­leteket generál, a státusz, a szépség vagy éppen az elhízás feletti aggo­dalmakra apellálva, ami perverz módon a fejlett társadalmakban élőket rosszabb pszichológiai állapotba kergeti, mint szegényebb országokban élő embertársaikat.

***

Mindezek a kritikák sok szempontból jogosultak, de egyik sem ad túl sok iránymutatást arra, hogy miként fognak megoldódni a kapitalizmus ellentmondásai, és nem sokat tudnak mondani magának a tőkének nyug­talan dinamikájáról sem. Ahhoz, hogy lássuk, a jelenlegi válság miként kapcsolódik a fenti hosszú távú trendekhez, nem Marxhoz, Keyneshez vagy Hayekhez kellene fordulnunk, hanem a venezuelai közgazdász, Carlota Perez munkáihoz, akinek írásai egyre inkább a figyelem közép­pontjába kerülnek.

Perez a technológiai változások hosszú távú mintáit kutatja. Nézete szerint a gazdasági ciklusok nagy jóléttel kecsegtető új technológiák és infrastruktúrák felemelkedésével veszik kezdetüket; ez azután a spe­kulatív beruházások fékevesztett áradását táplálja, ami a részvény- és egyéb árak drámai növekedését eredményezi. Ezekben az időszakokban virágzik a pénzügyi szektor, és a laissez faire politikák válnak normává. A felívelő időszakokat azután drámai összeomlások követik, akár 1797-et, 1847-et, 1893-at, 1929-et vagy 2008-at tekintjük. Az összeomlást és a zűrzavar időszakát követően valóban realizálódik az új technológiák és infrastruktúrák potenciálja, ám erre csupán akkor kerülhet sor, ha olyan új intézmények alakulnak ki, amelyek jobban megfelelnek az új gazdaság jellemzőinek. Amikor ez megtörténik, a gazdaságok a növekedés és a társadalmi fejlődés hullámait élik át, mint a háború utáni gazdasági csoda belle époque-ja idején.

Az új társadalom, és az új gazdaság elemei már a nagy válságot megelőzően észlelhetőek voltak – és elősegítették az 1920-as évek spekulációs szappanbuborékainak felduzzadását. De sem a hatalmon lévők nem értették meg őket, sem pedig az intézményekbe nem sikerült beágyazódniuk. Azután az 1930-as évek folyamán a gazdaság megvál­tozott – ahogy Perez írja: „az acéliparon, a nagy elektromos berende­zéseken, az óriási mérnöki munkákon és a kiterjedt vegyiparon alapuló gazdaság… egy olyan rendszerré alakult, amely a fogyasztók ellátását és a jelentős méretű védelmi beruházásokat állította a középpontba. Ra­dikális kereslet-menedzsmentet és a bevételek újraelosztására irányuló intézkedéseket kellett bevezetni, amelyek számára talán a legfontosabb az állam közvetlen gazdasági szerepvállalása volt." Ennek eredménye a tömegfogyasztás kiterjedése volt, és egy olyan gazdaság kialakulása, amelyet az elektromosság, az úthálózat és a telekommunikáció új inf­rastruktúrái támogattak. Az 1930-as évek során nem volt egyértelmű, hogy milyen intézményi innováció lesz a leginkább sikeres (a fasizmus, a kommunizmus és a korporativizmus egyaránt versenyben voltak), de a második világháborút követően az állam által ellenőrzött kapitalizmusnak egy olyan formája emelkedett ki, amelyet a kertvárosok és autópályák, a jóléti államok és a makroökonómiai menedzselés jellemeztek, és ami a háborút követő növekedés alapjául szolgálhatott.

Ebből a szempontból nézve a nagy válság egyszerre volt katasztrófa és a reformok felgyorsítója. Hozzájárult olyan új gazdasági és jóléti politikák bevezetéséhez – például Új-Zélandon vagy Svédországban -, amelyek később az egész fejlett világban mainstreammé váltak. Az Egyesült Államokban bankreformhoz, a New Deal-hez, és a frontról visszatérők újrafoglalkoztatásáról szóló törvény (Servicemen's Readjustment Act) bevezetéséhez vezetett. Nagy-Britanniában a válság és a háború a jóléti állam és a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (National Health Service) kialakítását eredményezte.

Perez, és őt megelőzően Joseph Schumpeter munkásságának egyik tétele az, hogy a régiből sok mindent el kell takarítani, mielőtt az új rá­találhat leginkább sikeres formáira. A hanyatló iparágak feltámasztása ebből a szempontból meglehetősen kockázatos politikának tűnik. Perez azt sugallja, hogy meglehet, ismét az intézményi innovációk és kísérletek egy nagy periódusának a határán állunk, amelyek új kompromisszu­mokra vezethetnek a tőke, a társadalom és a természet igényei között. Visszatekintve, ezek a periodikus alkalmazkodások éppoly inherens velejárói a kapitalizmusnak, mint a pénzügyi válságok – valójában a ka­pitalizmus csupán a válságokon és az intézményi reformokon keresztül képes hozzáidomulni a változó feltételekhez, és újra megtalálni azokat a morális iránytűket, amelyek a piacok jó működéséhez szükségesek. A XIX. század alkalmazkodási folyamatai a forradalomtól való félelem jegyében formálódtak, és olyan dolgokat köszönhetünk nekik, mint az állami nyugdíjrendszerek, a közoktatás, a szakszervezetek vagy az ál­talános választójog, amelyek valóra váltották a XIX. századi liberalizmus ideáit. A következő alkalmazkodási periódusra fél évszázaddal később, a válságot és a háborút követően került sor, amely minden gazdag ország számára normává tette a szociáldemokrácia vagy kereszténydemokrácia valamilyen változatát, és arra ösztönözte az államokat, hogy kivéve ré­szüket a GDP-ből, a piacokat irányító láthatatlan kezek mellé láthatóakat is felsorakoztassanak.

***

Ha valóban a küszöbön áll egy új, nagy alkalmazkodási periódus, akkor azt az ökológia, a globalizáció és a népesedés hármas szorítása fogja meghatározni. A részletes előrejelzés, hogy mindez miként fog végbemenni, értelmetlen lenne; mint mindig, most is legalább annyi lehetséges negatív forgatókönyv van, mint pozitív, a militarizmus és az önkényuralom újraéledésétől a kisebbségek stigmatizálásán keresztül egészen az ökológiai katasztrófa felgyorsulásáig. Ám az új technológiák között – a nagysebességű hálózatoktól az új energiákig, a csökkentett széndioxid-kibocsátású üzemektől a nyílt forráskódú szoftverekig és a géntechnológiáig – van egy közös pont: a kapitalizmust potenciálisan mindegyik inkább szolgálóként, mint úrként teremti újra, legyen szó akár a pénz, a munka, a mindennapi élet vagy az államszervezet világáról.

A tőke maga jó kiindulópont. A jelenlegi gazdaság egyik megkülönböz­tető jegye, hogy a tőkekihelyezések rendszerei nagymértékben elváltak a reálgazdaságtól. Az új tudományos ismeretek pénzügyi alapjait sokkal inkább a kormányok, és nem a piacok biztosítják, és az árukat, technoló­giákat és szolgáltatásokat termelő nagy cégek költségvetésének jelentős része inkább vállalaton belül generálódik, mintsem a tőzsdei mozgások eredménye lenne. Ugyanakkor a pénzpiacok tevékenységének túlnyo­mó része olyan finánctőkére támaszkodik, amely önmaga ellenében is működik, egyre átláthatatlanabb eszközökre támaszkodva.

Ezzel szemben már a válságot megelőzően is voltak törekvések, amelyek a tőkét a reálgazdaság érdekében igyekeztek újjászervezni, és nagyobb átláthatóságot szorgalmaztak. Voltak gyakorlati érveik (a piaci kockázat annál nagyobb, minél jelentősebb a különbség a pénzvagyon és a mögötte álló értékek között), és morálisak is (minél nagyobb ez a különbség, annál kevesebb lehetőség van arra, hogy a piac morális felelősséggel funkcionáljon). Az ilyen irányú szándékok tartalmazták azt a még tapogatózó jellegű törekvést, hogy a nyugdíjalapok könnyebben elszámoltathatóak legyenek befektetéseik társadalmi és környezeti hatásainak tekintetében (például az olyan nagy amerikai alapok eseté­ben, mint a CalPERS vagy a Calvert); azt az igényt, hogy a tőzsdéknek ellenőrizniük kellene befektetőik átláthatóságát és tisztességességét; az offshore adóparadicsomok megszüntetésére való törekvést; a szo­ciális beruházások iparágának lassú, de szilárd növekedését (amelyre ma az USA-ban a befektetéseknek mintegy egytizede jut); és a valódi vállalkozótőke növekedését, amely hajlandó vállalni az új elképzelések és technológiák bevezetésének kockázatát (sajnálatos módon az angol ipar túlnyomó részére nem illik ez utóbbi meghatározás). Ismét hallha­tunk érveket olyan nyílt tulajdonú bankok létrehozása mellett, amelyek finanszíroznák a lakásépítést, az infrastruktúrát vagy az innovációt; a Tobin-adó mellett, vagy rövidtávú beruházások extraprofitjának megadóz­tatása érdekében. Ha majd a brit kormány beleun abba, hogy bankok tulajdonosa legyen, akkor nyílván azt is meghatározza majd, hogy azok a bankok takarékpénztárakként vagy nyílt részvénytársaságokként kap­nak-e nagyobb esélyt a túlélésre.

A történet másik érdekes eleme, hogy a tőke növekedése olyan trösztök és alapok kezében van, amelyek most azzal a dilemmával kénytelenek szembesülni, hogy komoly vagyonukat (50 milliárd font Nagy-Britanniá­ban) ne csupán az éves osztalékok kifizetésére fordítsák, hanem saját értékrendszerük megjelenítésére is. Maga Bill Gates is ott találta magát e dilemma előtt, amikor kritikusai rámutattak, hogy alapítványa gyakran olyan beruházásokat eszközöl, amelyeknek eredménye inkább ellentétes az elérni kívánt, manifeszt célokkal.

Önmagában minden pénzt újra át lehet vizsgálni. A pénzcsinálás lehetőségéhez fűződő privilégiumok a jövőben több felelősségvállalás­sal fognak párosulni, de sok lelkesedést láthatunk a különféle, egyre megszokottabbá váló alternatív pénzek területén is, mint amilyenek a németországi helyi valuták, vagy éppen az időbankok.

A fogyasztás az a másik terület, ahol a változás jelei igazán szembeötlőek. A nagymértékben eladósodott országokban (ilyen az ÜSA és Nagy-Britannia is) egyszerűen kevesebb kell, hogy legyen a fogyasztás, és nőnie kell a megtakarítások arányának. Eléggé ironikus módon számos, a válság közvetlen hatásainak mérséklésére tett intéz­kedés – így például a értékforgalmi adók csökkentése, vagy a pénzügyi stimuláló programok – pontosan az ellenkező hatást fejtik ki, mint amire hosszabb távon szükség van. Ugyanakkor vannak már komoly mozgal­mak a tömegfogyasztás szertelenségeinek megnyirbálására: a slow food mozgalom, az „önkéntes egyszerűség", a növekvő elhájasodás elleni rengeteg próbálkozás, mind annak a jelei, hogy a fogyasztói mentalitást egyre többen nem afféle kedélyes cimborának, hanem sunyi gonosztevőnek tekintik. Sao Paolo polgármestere, Gilbert Kassab 2006-ban betiltotta a városban a hirdetőtáblákat. David Cameron hadat üzent a fiatal gyermekeket megrontó toxikus kapitalizmusnak, és eljátszott a gondolattal, hogy személyes széndioxid-kvótákat kellene megállapítani a nagy széndioxid-kibocsátású életmód visszaszorítása érdekében. Ezek­nek a trendeknek a megerősödése arra utal, hogy a gazdaság egyensú­lya a termelés és a szolgáltatás felől egyfajta „támogató gazdaság" felé mozdul el, amely a kapcsolatokon és a törődésen alapul (az óvodáktól és a különféle terápiáktól az organikus ételek heti elosztásáig). Ezt a trendet segítik a hálózati technológiák, és a piac perifériáin egyre erősödik azon csoportosulásoknak a szubkultúrája, amelyek saját termékeiket kínálják a bennük tömörülő vásárlóknak (ennek jó példája az Ebbsfleet United Angliában: ez a futballklub napjainkban legalább húszezer drukker közös tulajdonában van, akiket az internet hozott össze, és a csapat tavaly megnyerte az Angol Amatőr Kupát).

Ezek a változások is azt mutatják, hogy miként tud a kapitalizmus el­mozdulni a természet lerombolásának gyakorlatától valamiféle finomabb egyensúly felé. A németországi BMW üzemeit meglátogatva az ember egy olyan kapitalizmus működését figyelheti meg, amely arra törekszik, hogy a gépkocsikba kerülő anyagok mindegyike újra feldolgozható le­gyen. Ezek a termelési rendszerek már egy másféle ipar elképzelését jelzik; ennek fogják szentelni a 2010-es Sanghaji Világkiállítást, ahol a világ leggyorsabban növekvő iparú országa bemutatja egy olyan ala­csony széndioxid-emissziójú kapitalizmus vízióját, amely meglehetősen különbözik a Kína által az elmúlt két évtized során követett úttól.

A tudás maga is kettéosztja a kapitalista modelleket és kooperatív alternatívákat. Egy évtizede még minden kormány iparpolitikája arra törekedett, hogy premizálja a szellemi tulajdon létrehozását és védelmét.

Az egyetemeket arra késztették, hogy áruba bocsássák elképzeléseiket és ötleteiket, azon az alapon, hogy pénzügyi ösztönzés nélkül esély sem lesz a biotechnológia, vagy az új generációs mesterséges értelem kifejlesztésére. Ám itt is kialakultak olyan modellek, amelyek nem felel­tek meg ezeknek a várakozásoknak. Az interneten használt szoftverek jelentős része nyílt forráskódú. A kreatív közösségi hozzáállás (creative commons) egyre inkább teret nyer a kultúra területén a hagyományos szerzői jogokkal szemben, és a Wikipédia a posztkapitalizmus akaratlan szimbólumává emelkedett.

A harmadik szféra, ahol a változások tanúi lehetünk, a munka világa. A munka sokféle lehet, és a különféle változatok között óriási különbségek vannak a fizetések, a munkavégzés vagy a befolyás tekintetében. Egyes területeken a válság új elemeket adhat ahhoz a régi elképzeléshez, hogy inkább a munkásoknak kellene a tőkét alkalmazniuk, mint fordítva. Olyan kooperatívák jöttek létre és prosperálnak, mint a Mondragon-csoport (amelynek több mint százezer dolgozója van, akiknek száma minden évtizedben megduplázódik), és olyan, a dolgozók tulajdonában lévő cégek, mint a John Lewis. A hosszú távú trend más szektorokban is az, hogy egyre több ember akar a munkában célt, és nem eszközt látni, és a fizetések mellett egyfajta önmegvalósítást is találni. Mindazonáltal, ebben az esetben az a döntő kérdés, hogy vajon a kapitalizmus képes lesz-e új módon alkalmazkodni a családhoz. A kapitalizmus egyre inten­zívebben szivárog be a családi életbe, és a várható nagy foglalkoztatott­ság-növekedés számos szektora éppen a család perifériáin található, az egészségvédelem és a nevelés területén. Ám annak is mindenütt vannak jelei, hogy fokozódnak a feszültségek a munka és a család között, ahogy a munkavállalók egyre növekvő része – főleg a nők közül – arra kény­szerül, hogy a munkája mellett egyszerre viseljen gondot a gyerekekre és az idős szülőkre. Ez megerősíti, hogy milyen életbevágó fontossága van a családnak a jövő állampolgárait meghatározó gyakorlat és attitűd kialakításában, bár még mindig messze vagyunk a jogok és viszonyok új felépítményének kialakulásától.

E változások közül sok arra készteti az államokat, hogy ismételten átgondolják a kockázatok társadalmasításának hogyanját és mikéntjét. Az utolsó két alkalmazkodási etap – a tizenkilencedik század végén és a huszadik század közepén – éppen a kockázatokról szólt, amikor a kormányzatok felvállalták, hogy megóvják az embereket az öregkori elszegényedés fenyegetésétől, vagy attól a veszélytől, hogy egészségi állapotuk vagy munkahelyük elveszítése taszítsa nyomorba őket. Úgy látszik, Kína is nekilendült, hogy ezen a téren behozza a Nyugatot: rette­netesen szüksége van egy életképes jóléti államra és közegészségügyi rendszerre, ha a kommunista párt a hatalomban marad, és továbbra is politikai ellensúlyt kíván képezni a kapitalizmus túlkapásaival szemben. Másutt a gondoskodás és a nevelés lesz a fő csatatér. Ahogy a társa­dalom öregszik, mindenki számára ésszerű lesz, hogy biztosítsa magát, és még akár az is, hogy ezeket a biztosításokat a DNS-vizsgálatok és az életmód figyelembevételével kalkulálják ki. Ám a tapasztalatok azt mutatják, hogy nehéz olyan öregségi biztosításokat kidolgozni, amelyek egyszerre hatékonyak, és még igazságosnak is látszanak. A többség számára, ahogy a várható életkor kitolódik és az önellátásra való kép­telenség lassan normává válik, egyre nagyobb a szakadék az igényeik és a kínálat között. Egy nemzedéken belül ott fogunk állni a kollektív gondoskodás óriási expanziójának a küszöbén, mert egyként fenyeget majd bennünket az önellátásra való képtelenség és a szenilitás veszélye, illetve az, hogy segítő utódok és társak nélkül egyedül maradunk. Ez a gondoskodás az emberek egészségi állapotának sokkal akkurátusabb ismeretén, illetve a kezelés nagyobb hatékonyságán fog alapulni, és kétségkívül üzleti lehetőséggé válunk. Ám az erősen kétséges, hogy ez valamiféle kapitalisztikus jellegű üzlet lesz.

A kormányok vélhetően jobban belefolynak majd a pénzügyi szolgál­tatásokba. Mind ez ideig a pénzügyi szolgáltatások figyelemreméltó las­súsággal alakítottak ki olyan kínálatot, amely jobban megfelel az aktuális igényeknek – így például olyan változtatható jelzálog-konstrukciókat, amelyeket az ember félrerakhat arra az időre, amikor kikerül a munkából. Ám néhány kormányzat (mint Dánia vagy Szingapúr esetében) személyi, költségvetési alapú számlákat kínál az állampolgárainak, és nem nehéz elképzelni olyan szolgáltatást, ahol az emberek pénzt kölcsönözhetnek egy időre, a gyereknevelés vagy éppen a munkanélkülivé válás miatt, és azután azt a banki szolgáltatásoknál jóval kisebb költségekkel, adó formájában fizetnék vissza az elkövetkező két-három évtizedben, vagy éppen az ingatlanjaikra terhelnék őket.

Személyes jóléti számlák; személyes egészségbiztosítás; személyes széndioxid-kvóták. Bármelyik részét képezheti egy olyan felépítménynek, ahol a megreformált állam együttesen kezeli a kockázatokat, és egyben személyre szabja szolgáltatásait. Mindegyik olyan new deal-ek része lehet, amelyek az új jogokat a takarékosságra irányuló nagyobb ösztön­zéssel elegyítik, amiből az egészségügy és az oktatás finanszírozható, és megoszthatóak a munka nagyobb rugalmasságának költségei.

Az utolsó nagy alkalmazkodási periódusok az államról szóltak, és a recessziók csapásai alatt az államok egyre több aktív szerepet vállaltak. Ám a biztonság néhány legfőbb garanciája kívül esik a kormányzatok közvetlen hatókörén. Az Egyesült Államokban húsz év alatt tíz százalék­ról huszonöt százalékra nőtt azoknak a száma, akiknek saját bevallásuk szerint nincs kivel megbeszélniük fontos dolgaikat. A modern biológia és a társadalomtudományok megerősítették, hogy nagymértékben társadalmi lények vagyunk – boldogságunk, önértékelésünk, értékünk, sőt az életünk is a másokkal való kapcsolatoktól függ. Nincs inherens ellentmondás a kapitalizmus és a közösség között. De megtanultuk, hogy ezek a kapcsolatok nem automatikusak: ápolni és díjazni kell őket, és azok a társadalmak, amelyek az értéktöbblet jelentős részét annak reklámozásába forgatják vissza, hogy az egyéni fogyasztás a legjobb út a boldogsághoz, nagy árat lesznek kénytelenek fizetni ezért.

Az, hogy a társadalmi kapcsolataink legalább annyira fontosak, mint a jövedelmünk, talán megváltoztatja a politika hozzáállását is. A gazda­sági lejtmenet rövid távú hatásaként először minden figyelem a GDP kiábrándító csökkenésére összpontosul. Ám a hosszabb távú trendek annak felismerése felé mutatnak, hogy a GDP-nél fontosabbak a külön­féle társadalmi intézkedések sikerei, beleértve a jó életet. A múlt évben az OECD Nobel-díjasok ragyogó karát mozgósította, akik azt hangsú­lyozták, mi minden lehet „a GDP-n túl": Sarkozy elnök kijelentette, hogy kész elfogadni néhány javaslatukat, Obama olyan intézkedéseket tervez, amelyekkel az egészségügyi ellátás színvonalát emelné, zöldebbé ten­né a városokat és jobb oktatást biztosítana, ahelyett, hogy csupán azt méricskélné, mennyit költöttek az emberek.

Túl van a GDP-n a vállalatok irányításának egy pluralistább elképze­lése is. Évtizedekig a tőzsdéken jegyzett nyílt kft-k jelentették a normát. Ám a jelenlegi válság arra emlékeztet minket, hogy a változatosabb üzleti formák egyben nagyobb rugalmasságot is jelentenek. Azok a lakásszö­vetkezetek, amelyeket nem privatizáltak, jobban átvészelik a válságot a privatizáltaknál. A különféle alapok könnyebben túlélik a válságot, mint a hagyományos üzleti formák, és Nagy-Britannia mintegy 55.000 szociális vállalkozása hamarabb magához fog térni, mint azok, amelyeknek nincs szociális küldetésük. Nem meglepő, hogy a konzervatívok kacérkodnak az olyan politikák gondolatával, amelyek megerősítenék a hitelszö­vetkezeteket és a közösségi befektetési alapokat, a mezőgazdasági szövetkezeteket és az energiaszolgáltató cégeket – mindez egy olyan gazdasági vízió része, amely felválthatná az 1980-as évek privatizációs lendületét.

A kapitalista válság természetesen globális, és megmutatja a fél év­századdal ezelőtt felállított nemzetközi intézmények korlátait. Kína egyre fontosabb szerepet kezd játszani a megerősített Valutaalapban és Világ­bankban, de mögötte már ott sorakozik India és Brazília is. A G20 véget vetett annak, hogy a G8 az egyetlen klub, amelyik számít. És a partvonal mellett már ott sorakoznak a lehetséges új intézmények, a széndioxid ­kibocsátás ellenőrzésére és kezelésére, vagy bárminek a felügyeletére a globális migrációtól a biotechnológia szabályozásáig; és az olyan, még kevésbé formális intézmények, amelyek a világ közvéleményét kap­csolják be a döntésekbe, az e-parlamentektől az olyan globális aktivista kampány-platformokig, mint például az Awaaz online újság.

Senki sem tudhatja előre, hogy ezekből a lehetőségekből melyik válik majd valósággá. Alapjában véve a társadalmi rendszerek előtt számtalan út áll. Ám a történelem azt mutatja, hogy a kulcsfontosságú pillanatok­ban az evolúció roppant szelektívnek bizonyul. Csupán néhány modell bizonyul életképesnek és fenntarthatónak a meghatározó technológiák, értékrendek és hatalmi struktúrák között.

A válság első szakaszában a kapitalizmus utolsó korszakának nagy, bukásra álló (de jó kapcsolatokkal rendelkező) iparágai voltak azok, amelyek a legnagyobb sikerrel követelték ki maguknak a támogatásokat. Ám az érvek elmozdulnak – a múlt hibáinak bebetonozásánál fontosabbá válik, hogy miként képesek az újjáépítés projectjei elősegíteni a jobb foglalkoztatást, biztosítani a jövőt (mint San Franciscóban, ahol az elektromos gépkocsiknak építenek ki infrastruktúrát, vagy Korea kiterjedt zöld munkahely programja esetében). Mind ez ideig nem tudni, hogy ki lesz az a politikus, aki képes lesz megfogalmazni egy, a huszonegyedik század igényeinek jobban megfelelő „szolgálókapitalizmus" vízióját. David Cameron tett néhány ilyen irányú lépést – egész komolyakat ahhoz képest, hogy tőzsdei alkuszok nemzedékeinek leszármazottja. Gordon Brown egy parókia szülötte, de ő is mélyen belekeveredett a válságba. Obama ideális adottságokkal rendelkezne egy új vízió felvázolásához, ám eddig éppen annak a rendszernek a bajnokaival vette körül magát, amely összeomlani látszik.

Mindennek eredményeképpen egy komoly politikai űr tárul fel. Rövidtávon ezt düh, félelem és zavarodottság fogja betölteni. Hosszabb távon talán a kapitalizmus egy új víziója talál majd helyet benne, amely egy­aránt új kapcsolatot épít a társadalommal és a természettel; egy olyan elképzelés, amely tisztában lesz vele, hogy mit akarunk és mit nem. A de­mokráciák korábban mindig megszelídítették, vezették és újjáformálták a kapitalizmust. Véget vetettek az emberek adás-vételének, megszüntették a szavazatokkal és a közhivatalokkal való kereskedelmet, a gyermek­munkát és a szervkereskedelmet, jogokat és szabályokat vezettek be, miközben erőforrásaikat arra mozgósították, hogy kielégítsék a kapita­lizmus igényeit a szaktudásra és a tudományra – és a konfliktusoknak, illetve az együttműködéseknek ebből az elegyéből táplálkozott a világ soha nem látott fejlődése az elmúlt évszázadban.

Hogy megtudjuk, mi vár ránk, lehet, hogy felfelé kell tekintenünk. A látóhatár talán a legalkalmasabb annak a felmérésére, hogy melyek egy társadalom értékei, és kik diszponálnak a megtermelt többletek felett. Néhány évszázaddal ezelőtt a városok legnagyobb épületei az erődök, templomok és kolostorok voltak; azután egy ideig a paloták. Nagyjából a XIX. századra a középületek, a vasútállomások és a múze­umok túlszárnyalták őket. Azután a huszadik század végén mindenütt bankok emelkedtek. Nem sokan hiszik azt, hogy sokáig ott maradnak. De hogy mit hoz a jövő – nagy szórakoztató-palotákat és sportcsarnokokat; egyetemeket és kiállítótermeket; víztornyokat és függőkerteket; vagy éppen biotechnikai birodalmakat? Fel kell frissítenünk képzelőerőnket, és keresztültekinteni az éppen szétterjedő viharfelhőkön, hogy meglát­hassuk, mi rejtezik mögöttük.

(Eredeti megjelenés: Prospect Magazine , 2009. április 26.)

(Fordította: Konok Péter)

 

1 A „gyémántkoponya" az extravagáns popművész, Damien Hirst alkotása, egy platinából készült gyémántokkal telerakott koponya. Eredeti címe: „Az Isten szeretetéért". Az ékszer minden idők legmagasabb kikiáltási árán, 50 millió fontért került eladásra 2007-ben Londonban, ám később kiderült, hogy a vásárló egy olyan konzorcium volt, amelynek maga Hirst is tagja. Az eset igen nagy vihart kavart. (A ford.)

A szellemi elsivárosodás évtizedei után Marx újra a bestseller-listák élére került, legalábbis A tőke több ezer eladott példánya erre utal. A közelmúlt tévedhetetlenséget sugalló nagy elbeszélései után felértékelődik a globalizáció, a kapitalizmus korrekt, mély, történeti, dialektikus – egyszóval marxi – analízise.

A gazdasági válság robbanásszerűen megnövelte a Karl Marx iránti érdeklődést. A tőke eladásai világszerte megugrottak (egyetlen német kiadó ezerszámra forgalmazta, míg egy évvel korábban mindössze szá­zat adott el belőle); mindez azt mutatja, hogy a válság oly pusztító és kiterjedt, hogy a globális kapitalizmus – és főpapjainak kara – egyfajta ideológiai örvénybe került.

Ám még ha visszaszorultak is a neoliberális ortodox krédók, vajon miért éledt újjá Marx? Kezdjük ott, hogy Marx messze meghaladta saját korát, mikor megjósolta az elmúlt évtizedekben sikeres globalizációt. Részlete­sen előre látott számos olyan végzetes tényezőt, amelyek a mai globális gazdasági válság kirobbanásához vezettek: ezeket egy olyan világ belső, inherens „ellentmondásainak" nevezte, amely az egymással versenyző piacokból, az árutermelésből és a pénzügyi spekulációból épül fel.

Legismertebb művében, amelynek megírásakor még egy évszázad sem telt el a francia és az amerikai forradalom óta, Marx előre figyel­meztetett az AIG vagy a Bear Stearns összeomlására, ami másfél évszázaddal utána remegtette meg a világot. Teljesen tisztában volt azzal a – szavai szerint – „felettébb forradalmi" szereppel, amelyet a burzsoázia, a mai Wall Street-i bankárok és cégvezetők elődje játszott az emberiség történetében. Ahogy rámutatott a Kommunista Kiáltványban, „A burzsoázia nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyokat… Egyszóval: a burzsoázia a saját képmására formált világot teremt magának."

Ám Marx a maga korában sem volt a kapitalista globalizáció reklám­embere, és ma sem az. Ezzel szemben megértette, hogy „az egyre kiter­jedtebb piacnak a szükséglete, amelyen termékeit eladhatja, végigkergeti a burzsoáziát az egész földgolyón", és előre látta, hogy a kapitalizmus fejlődése elkerülhetetlenül „még egyetemesebb, még hatalmasabb vál­ságokat készít elő". Marx felismerte, hogy a szerencsétlen spekuláció miként képes válságokat kirobbantani, és azokat az egész gazdaságra kiterjeszteni. És átlátott azon politikai illúziókon is, amelyek szerint az ilyen válságokat a növekedést elősegítő reformok útján tartósan el lehet kerülni.

Mint minden forradalmár, Marx is még a saját életében szerette volna látni a régi rend bukását. Ám a kapitalizmusban még rengeteg erőtartalék volt, és ő csupán egy – jóllehet, éles szemű – pillantást vethetett azokra a tévedésekre és útvesztőkre, amelyek az elkövetkező nemzedékekre vártak. Azok, akik ma olvasnak bele Marxba, azt fogják látni, hogy sok, a mára nézve is helytálló dolgot írt, legalábbis azok számára, akik „fel kívánják éleszteni a forradalom szellemét", nem csupán „megsétáltatni" egy kicsit a híres kísértetet.

Ha a mai felfordulást látná, Marx minden bizonnyal élvezettel mutatna rá, hogy a kapitalizmus inherens hiányosságai miként vezettek el a je­lenlegi válsághoz. Láthatná, hogy a pénzügyi szektor modern fejlődése, így például az értékpapírok vagy a határidős tranzakciók miként tették lehetővé a piacok számára a globális gazdasági integráció kockázatainak kiterjesztését. Ezek nélkül az innovációk nélkül az elmúlt évtizedek tőke­felhalmozása jelentősen kisebb mértékű lett volna. Akárcsak akkor, ha a pénzügyi rendszer nem hatolt volna be mind mélyebben és mélyebben a társadalom szöveteibe. Ennek eredményeként a fogyasztói kereslet (és így a prosperitás) az elmúlt években mindinkább a hitelkártyákra és a jelzáloghitelekre alapozódott, miközben a szakszervezetek befolyásának csökkenése és a társadalmi jóléti kiadások megkurtítása egyre kiszolgál­tatottabbá tette az embereket a piaci sokkhatások iránt.

Ez a mesterségesen fenntartott, illékony pénzügyi rendszer járult hozzá az elmúlt évtizedek általános gazdasági növekedéséhez. Ugyanakkor elkerülhetetlenül egy csomó pénzügyi szappanbuborékot is produkált, amelyek közül a legveszélyesebb az Egyesült Államok ingatlanpiacain alakult ki. Ennek a kipukkadása azután éppen azért gyakorolt világszer­te olyan erőteljes hatást, mivel az központi szerepet játszott mind az amerikai fogyasztói kereslet, mind pedig a nemzetközi pénzügyi piacok fenntartásában. Marx kétségkívül rámutatott volna, hogy ez a válság tökéletes példája annak, amikor a kapitalizmus olyan, mint a „varázsló, aki többé már nem képes irányítani azokat az erőket, amelyeket az alvilágból idézett meg".

Jelenlegi problémáink súlyossága ellenére Marxnak nem lennének illúziói afelől, hogy a válság önmagában is változásokat fog előidézni. Nagyon jól tudta, hogy a kapitalizmus természeténél fogva elősegíti és táplálja a társadalmi elszigetelődést. Ez a rendszer – írta – „nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli »készpénzfizetést«„. És valóban, a kapitalizmus a társadal­mat „az önző számítás jeges vizébe" taszítja. Az ebből eredő társadalmi elszigetelődés passzivitásra ösztönöz az egyéni válságokkal szemben, legyen az a munkahely elveszítése, vagy éppen a kilakoltatás. Ez az elszigetelődés az, amely megakadályozza, hogy egymásra találjanak az aktív és tájékozott emberek közösségei, és radikális alternatívákat fogalmazzanak meg a kapitalizmussal szemben.

Marx mindenekelőtt azt a kérdést tenné fel, hogy miként törjük meg ezt a mindent átható társadalmi passzivitást. Úgy látta, hogy az ő korában kialakuló szakszervezetek és munkáspártok előrelépést jelentenek. Ezért

A tőkében arról írt, hogy a „közvetlen cél" nem más, mint „a proletariátus osztállyá szerveződése", amelynek „első feladata" az, hogy „kivívja a demokráciát". Ma ugyanezért támogatná az új kollektív entitások, szö­vetségek és intézmények kialakítását, ahol az emberek szembeszegül­hetnek a kapitalista status quóval, és eldönthetnék, hogy miként tudják szükségleteiket jobban biztosítani.

Az aktív változtatás igényének eddig semmilyen hasonló víziója nem emelkedett ki a jelenlegi válságból, és Marx éppen ezt tartaná a legzava­róbb hiányosságnak. Bár az Egyesült Államokban újabban „szocialistá­nak" tituláltak néhány nagy figyelmet keltő javaslatot, ám ezek is csupán azért tűnhetnek radikálisnak, mert túlmennek azon, amit a Demokrata Párt balszárnya még hajlandó lenne támogatni. Így például Dean Baker, a Centre for Economic and Policy Research társigazgatója kétmillió dollárban maximálna bizonyos Wall Street-i fizetéseket, és adót vetne ki a tőzsdei tranzakciókra, amely progresszíven növekvő díjat szedne a részvények, kötvények és egyéb pénztőkék forgalma után. Marx erre a javaslatra úgy tekintene, mint az adott keretek között maradó gondol­kodás tipikus példájára, hiszen explicite magában foglalja (bár limitálja) azt, amit ma széleskörűen a probléma gyökerének állítanak be: hogy a kockázat elkülönül a következményektől. Ám Marx azokra éppen ilyen gúnyosan tekintene, akik szerint a bankok államosítása – amint arra Svédországban és Japánban is sor került az ottani pénzügyi válságok idején az 1990-es években – valódi változásokat eredményezhet.

Ironikus módon a manapság közkézen forgó megoldási tervek közül a legradikálisabb javaslatokat a London School of Economics egyik köz­gazdásza, Willem Buiter fogalmazta meg, aki az Angol Bank Monetáris Politikai Bizottságának egykori tagja, és egyáltalán nem marxista. Buiter azt tanácsolja, hogy az egész pénzügyi szektort tegyék közszolgálta­tássá. Mivel a mai világban – érvel Buiter – a bankok nem létezhetnek állami betétbiztosítás, valamint állami központi bankok nélkül, amelyek végső esetben segítséget nyújthatnak nekik, ezért nincs igazán ok arra, hogy továbbra is magántulajdonban lévő, profitorientált intézmé­nyekként működjenek. Ehelyett köztulajdonba kellene venni őket, és közintézményként, afféle közszolgáltatásként működtetni. Ez a javaslat azt visszhangozza, amiről Marx is írt a Kiáltványban „a hitelek állami bankokban való centralizálásáról". Számára a pénzügyi rendszer efféle nagyjavítása újra megerősíti annak fontosságát, hogy a munkásosztály „a demokráciát kivívva" radikálisan megváltoztassa az államot, és a társadalomra kényszerített szervből a társadalom igényeit kiszolgáló szervvé változtassa.

„A gazdaság financializálásától a pénzügyek szocializálásáig vezető út – írja Buiter – kis lépést jelent az ügyvédeknek, de nagy lépés az em­beriség számára." Valóban, nem kell feltétlenül marxistának lenni ahhoz, hogy az embernek radikális elképzelései legyenek. Ahhoz ugyanakkor valamiképpen marxistának kell lenni, hogy az ember észrevegye – még egy a maihoz hasonló időszakban is, amikor a tőkésosztály kibillent egyensúlyából, demoralizált és zavarodott -, meglehetősen valószínűt­len, hogy a radikális változás „az ügyvédek egy kis lépésével" veszi majd kezdetét (feltételezhetően úgy, hogy az összes „játékost" leültetik egy teremben, és aláíratnak velük egy-két dokumentumot). Marx elmondta volna, hogy a népi erők radikális új mozgalmakban és pártokban mani­fesztálódó előretörése nélkül a pénzügyek szocializálása terméketlen talajra fog hullani. Az 1970-es évek hasonló válságának idején számos európai szociáldemokrata párt radikálisai álltak elő ilyesféle javaslatokkal, ám nem tudták rávenni pártjaik vezetőit, hogy támogassák ezeket az indítványokat, amelyeket régimódinak, elavultnak tituláltak.

A gazdaság demokratizálásának radikális megoldásairól szóló vitákat a következő évtizedek során is lesöpörték az asztalról a legkülönfélébb pár­tok, és még ma is annak az árát fizetjük, hogy sikerült marginalizálni az ilyen törekvéseket. A kapitalista piacok logikájába szervesen beépült az irracionalizmus – ezt Marx remekül leírta -, és ez ma ismét nyilvánvalóvá vált. Saját felszínen maradása érdekében minden gyár és cég igyekszik megszabadulni számos munkásától, és kevesebbet fizetni azoknak, akik megmaradnak. A munkahelyek biztonságának megingatása az egész gazdaságban aláaknázza a keresletet. Amint azt Marx nagyon jól tudta, a mikroracionális viselkedés eredményezi a legszörnyűbb makroökonómiai problémákat. Most láthatjuk, hová vezet, ha Marxot figyelmen kívül hagy­va Adam Smith „láthatatlan kezében" bízunk.

A mai pénzügyi válság olyan irracionalitásokat is feltár, amelyek kívül esnek a pénzügyek területén. Az egyik példa erre az amerikai elnök, Barack Obama felhívása, aki úgy gondolja, a széndioxid-kvóták keres­kedelme megoldást nyújthat a klímaválságra. Ennek az állítólagosan progresszív javaslatnak az értelmében azok a cégek, amelyek meg­felelnek a széndioxid-kibocsátás standardjainak, kvótájukat eladhatják olyanoknak, amelyeknek ez nem sikerült. A kyotói megállapodás hasonló rendszert vezet be az államok között is. Ám meglehetős veszélyeket hordozva, mindkét tervezet azokon a képlékeny határidős piacokon nyugszik, amelyek lényegükből eredően oly nyitottak a manipulációkra, és annyira érzékenyek a hitelek összeomlására. Marx azt hangsúlyozná, hogy ha megoldást akarunk találni az olyan globális problémákra, mint az éghajlatváltozás, szakítanunk kell a kapitalista piacok logikájával, ahe­lyett, hogy állami intézmények bevonásával megerősítenénk azt. Ahogy a Kiáltványban leszögezte: „Együttes cselekvés – legalábbis a civilizált országoké – a proletariátus felszabadulásának egyik első feltétele."

Ám az új intézmények és a változásért síkra szálló mozgalmak kiépí­tésének munkája minden ország számára otthon kezdődik. Bár Marx felhívása így szólt: „Világ proletárjai, egyesüljetek!", emellett azt is hangsúlyozta, hogy a munkásságnak minden országban „mindenekelőtt a saját burzsoáziájával kell leszámolnia". A fennálló gazdasági, politikai és jogi intézmények megváltoztatására szolgáló intézkedések „természe­tesen országról országra különbözni fognak". Ám Marx minden esetben azt hangoztatná, hogy a radikális változáshoz az embereknek először is ismét ambiciózusan kell gondolkodniuk.

Vajon milyen valószínűséggel fog ez bekövetkezni? Még egy olyan pillanatban is, amikor a pénzügyi válság a világ népeinek nagy részét vérezteti ki, amikor kollektív nyugtalanságtól remeg minden korosztály, minden vallási- és népcsoport, és amikor, mint mindig, a megszorítások és a terhek legkeményebben az egyszerű dolgozókat sújtják, a prognózis bizonytalan. Ha élne, Marx ma sem azt akarná látni, hogy pontosan mikor és hogyan ér véget a válság. Vélhetőleg sokkal inkább arra mutatna rá, hogy az ilyen válságok szerves részei a kapitalizmus folyamatos dina­mikájának. Azok a reformista politikusok, akik úgy hiszik, hogy képesek lennének elbánni az inherens osztályegyenlőtlenségekkel, és a kapitalista társadalom visszatérő válságaival, korunk igazi romantikusai: ők azok, akik egy naiv utópisztikus víziót dédelgetnek arról, hogy milyennek kel­lene lennie a világnak. Ha a jelenlegi válság valamire rámutatott, akkor arra egyértelműen, hogy Marx volt a legnagyobb realista.

 

Eredeti megjelenés: Foreign Policy, 2009. április 15.

(Fordította: Konok Péter)