Mit jelentett a neoliberalizmus az európai munkásmozgalom és -érdekképviselet számára, s milyen eséllyel képes ma a munka korlátozni a tőkét, vagy legalább hatékonyan képviselni a munkások érdekeit? A tanulmány cáfolja a tézist, hogy a nyugat-európai szakszervezetek kritikátlanul felsorakoztak volna a neoliberális politika mögé, cserben hagyva a munkásokat. E hiedelem a szakszervezetek politikai gyengeségéből fakad. Az európai munkásmozgalom nemzeti alapon szerveződött, s alkupozícióit jelentősen meggyengítette a termelés kihelyezése, a munka informalizálódása, illetve az a fejlemény, hogy a gazdaságnak kevesebb munkaerőre van szüksége, mint a kapitalizmus fordista korszakában. A szerző azonban lát biztató jeleket az európai együttműködésre a munka világában.

Bevezetés

Az 1980-as évek közepe óta az európai integráció újjászületését egyér­telműen a neoliberális igényeknek megfelelő átalakítás jellemzi, minek következtében az európai integráció elválaszthatatlanul összeforrt a globalizációval és a transznacionális korporációk (TNC-k) által dominált, a nemzeteken átívelő termelés egyre növekvő befolyásával, a globáli­san szerveződött egységes pénzpiac kialakulásával és a neoliberális gazdaság meghatározó szerepével. Az Európai Unióban végbement neoliberális átalakulás a nemzetgazdaságok deregulációjában és liberali­zálásában öltött testet a belső piaci programokban, valamint a Gazdasági és Pénzügyi Unión (EMU) belül. Ez utóbbi arra utasítja az Európai Köz­ponti Bankot (ECB), hogy egyetlen és elsődleges célja az árstabilizáció legyen, így aztán az ECB a Stabilitási és Növekedési Egyezményben (SGP) meghatározott, neoliberális konvergencia-kritériumok alapján rö­vid pórázra fogja a tagállamok fiskális politikáját. A társadalmi dimenziót szabályozó társadalmi intézkedések nem változtatnak ezen a funda­mentálisan neoliberális irányon (Bieler, 2006. 9-14.). Amikor az Európai Unióhoz Közép- és Kelet-Európa (CEE) is csatlakozott, az Unió az új tagállamokba egy, a korábbinál is piacorientáltabb neoliberális irányzatot exportált, miközben az új tagállamok nem kaptak lehetőséget az azonnali, szabad munkaerőmozgásra, és az Európai Unió újraelosztó politikájának sem lehettek teljes jogú haszonélvezői (Bohle, 2006).

Globális szinten a neoliberális átalakítás az egyenlőtlenségek drasz­tikus növekedéséhez vezetett. Egyfelől „2006-ban a GDP növekedése 5,2%-on állt, és a világgazdaság 1996 és 2006 között átlagosan 4,1%-kal növekedett" (Bieler et al, 2008. 9.). Másfelől viszont 2006-ban a munkanélküliség elérte a korábban sosem tapasztalt 195,2 milliós számot. A Gini-koefficiens – mely az országok közötti egyenlőtlenség mérésére szolgál, ahol a 0 a teljes egyenlőséget jelenti, 100 pedig a teljes egyenlőtlenség mértéke – az 1980-ban mért 43-ról 1999-ben 54-re, míg 2005-ben már 67-re emelkedett. Az országok közötti fokozódó egyenlőtlenséghez társult az egyes országokon belül tapasztalható növekvő egyenlőtlenség. „Az 1960-as évek és 2000 között vizsgált és értékelt hetvenhárom országból ötvennégyben tapasztaltak növekvő egyenlőtlenséget, tizenkettőben a mutató nem változott, és mindössze hét olyan ország akadt, ahol az egyenlőtlenség mértéke csökkent" (Bieler et al, 2008. 10.). Egyszóval, a neoliberális globalizáció a javak gyarapodását eredményezte, de azon az áron, hogy mind az országok között, mind az egyes országokon belül fokozódott az egyenlőtlenség. A kibővült Európai Unióra vonatkozóan egy nemrégiben készített tanul­mány arra a következtetésre jutott, hogy az integráció eredményeképp a régiós egyenlőtlenségek mértéke csökkent. Ugyanakkor azonban az országok közötti egyenlőtlenség mutatója meredeken emelkedett. „A kibővült Európa országaiban a régiók közötti egyenlőtlenségek az elmúlt nyolc év során 15%-kal nőttek, miközben az egyes országokon belüli egyenlőtlenségek Európában 45%-kal estek vissza" (Heidenreich és Wunder, 2008. 25.). Az új közép- és kelet-európai országokat kü­lönösen sújtja a növekvő belső egyenlőtlenség jelensége. Mint azt Heindenreich és Wunder megjegyezte: „az 1990-es évek közepétől különösen a közép-európai országokban a régiós egyenlőtlenségek erőteljes fokozódása volt megfigyelhető (lehetséges, hogy a szocialista időszak »lefojtott egyenlőtlenségének« ellenhatásaként)" (Heindenreich és Wunder, 2008. 27).

A globális pénzügyi válság, mely szintén a teljességgel szabályozat­lan piacok következtében alakult ki, és ilyenformán szorosan kötődött a neoliberális átalakítási folyamathoz, az Európai Unió tagországai közül elsősorban és különösen súlyosan a kelet-európai régiót érintette. Az Európai Unióba való belépést követően mind a vállalkozások, mind a magánszemélyek óriási mennyiségű, külföldi devizaalapú hitelt vettek fel. „2007-ben a magánszektorban lévő külföldi deviza a kelet-európai országokban a devizatartalékok 126%-át tette ki. És 2008-ban a régió bankrendszerébe még újabb 100 milliárd dollár értékű kölcsön áramlott be" (Roche, 2009). Az elértéktelenedő kelet-európai pénzek miatt a hitelt felvevők közül sokan kerültek abba a helyzetbe, hogy képtelenek tartozásaikat visszafizetni. Különösen súlyosan jelentkezett ez a problé­ma Magyarország esetében, ahol a devizaalapú hitelek az összes hitel 50%-át alkották, továbbá a balti államokban, ahol az előbbi arány elérte a 70%-ot is. Ezek a fejlemények nemcsak valószínűsítik a belső egyen­lőtlenségek további súlyosbodását, hanem elvezethetnek oda is, hogy feléled a Kelet- és a Nyugat-Európa között korábban jellemző egyenlőt­lenség. Ha az Európai Unióra és huszonhét tagállamára mint egységes egészre tekintünk, akkor megállapítható, hogy a munkanélküliség a 2008 decemberében mért 7,6%-ról 2009 decemberére 9,6%-ra emelkedett, ami a legmagasabb arányszám 2000 januárja óta, vagyis azóta, hogy az adatok egységes kezelése elkezdődött (Eurostat, 2010). Röviden, a neoliberális átalakítás az Európai Unió tagállamai közötti egyenlőtlenség növekedését eredményezte, anélkül, hogy lényegesen csökkentette volna az általános munkanélküliséget.

A szakszervezeteknek már az 1980-as évek közepétől ambivalens szerep jutott az európai integráció során. Támogatták az integráció ki­bontakozását, azonban egyfajta „igen, de" pozíció alapján azt követelték, hogy a gazdasági integráció haladjon együtt a társadalmi és a politikai integráció folyamatával, beleértve a tőke európai szintű újraszabályozá­sát. Végül ez a stratégia csak korlátozott eredményeket produkált, ha figyelembe vesszük az Európai Unió szociális dimenzióinak meglehető­sen erőtlen alakulását. Ezért gyakorta hallható az a megállapítás, hogy a szakszervezetek „igen, de" stratégiája valamiféle szimbolikus euro-korporativizmust szült, ahol a szakszervezetek részt vehetnek ugyan a tárgyalásokban, de esélyük sincs arra, hogy valóban számottevő hatással legyenek az egyes javaslatokra (például Ryner és Schulten, 2003). Ahogyan Taylor és Mathers (2002. 54.) megfogalmazta, a „társadalmi partnerségi" megközelítés, ami az európai munkásmozgalmak vezető tagszervezeteinek gondolkodását jellemzi, olyan stratégiát eredménye­zett, amely nemcsak tovább nyirbálja a munkásmozgalom autonómiáját, hanem igazolja is a neoliberális logikát a „korporativizmus segítő oldal­szelének" vagy a „progresszív versenyképesség" elvének révén. Így aztán a szakszervezeteket azzal vádolják, hogy maguk is részesei lettek a neoliberális átalakulásnak, és emiatt elvesztették jelentőségüket a neo­liberális mozgalmakkal szemben. E tanulmány célja az, hogy az európai szakszervezetek helyzetét elemezze az Európai Unió neoliberális átalakí­tásának folyamatában. Elemzésünk azt a megállapítást fogalmazza meg, hogy miközben egyes szakszervezetek elfogadtak bizonyos neoliberális koncepciókat, a szakszervezetek többségükben továbbra is bírálják az átalakítást és a nyomában járó fokozódó egyenlőtlenséget.

Gyakorta elhangzó álláspont, hogy nem korrekt dolog neoliberaliz­musról beszélni, mivel különböző emberek számára egészen eltérő jelentéseket hordoz, és olyan sokféle irányzata és változata lehetséges, hogy bármiféle általános megállapítás nagyfokú leegyszerűsítéshez vezet. Mégis, a neoliberalizmussal szemben álló körökben az emberek pontosan tudják, mit kell érteni a neoliberális közgazdaság alatt, és rendszeresen képesek átlátni azt is, hogy a neoliberális átalakítás miként érinti munkahelyüket és életüket (Bieler és Morton, 2004). Ha a neolibe­ralizmust úgy utasítjuk el, mint megértésre, végiggondolásra érdemesnek tekinthető eszmét, akkor ez esetleg olyan politikai lépésnek tűnhet, mely alapjaiban rendíti meg a neoliberális gazdaságokkal szembeni ellenállást. Ha rávilágítunk a neoliberalizmusban rejlő különböző lehetőségekre, akkor figyelmünket elkerüli a fundamentális problémák özöne, ami ennek a gazdasági eszmekörnek az összes áramlatát jellemzi. Ezért e tanulmány első része a neoliberális közgazdaságtan kialakulását tekinti át. Ezt néhány nemzeti munkásmozgalom rövid elemzése követi, annak megállapítása érdekében, hogy e mozgalmak vajon elfogadták-e a neoliberális gazdaságszervezést. Majd rámutatunk számos olyan, az európai szinten a szakszervezetek által alkalmazható hasznos stratégi­ára, amelyekkel a neoliberális átalakítást sikeresen ellensúlyozni lehet. A következtetés és összegzés további gondolatokkal szolgál az ellenállás lehetőségeit illetően.

A neoliberalizmus kialakulása

A neoliberalizmus a 20. század eleje óta jelen van és elsősorban Friedrich August von Hayek dolgozta ki részletesen. Európában a háborút követő újjáépítés időszakában azonban csak csekély figyelmet kapott. A keynesista igényre orientált gazdaságirányítás láthatólag sikeresen megteremtette a teljes foglalkoztatást, melyhez gazdasági növekedés és emelkedő profitok járultak. Csak az 1970-es években, az egész világon végigsöprő gazdasági válság idején kapott újra figyelmet a neoliberális közgazdaságtan; ekkoriban a fejlett országokat az ún. stagfláció, azaz a magas inflációval párosuló gazdasági stagnálás sújtotta. A neoliberaliz­mus kialakulását négy, jól elkülöníthető szakaszra oszthatjuk. Az 1970-es években a keynesizmus gazdaságpolitikai kritikájaként szerzett jelen­tőséget, és kísérleti jelleggel a Pinochet irányította Chilében vezették be 1973-ban. Később a kapitalista átalakítás programjává nőtte ki magát, és 1976-tól az USA-ban, 1979-től pedig Nagy-Britanniában is bevezették (Harvey, 2006. 12., 15-17.), majd az 1990-es években a globalizáció pozitív értelmezésének szinonimája lett, hogy ezt követően hegemón hittétellé fejlődjön (Gamble, 2001.; Overbeek, 1999). A második fázisból a harmadikba való átalakulást azonban nem szabad sima, akadálytalan folyamatként elgondolnunk. Mindkét fázisban a neoliberális átalakulás mind az USA-ban, mind Nagy-Britanniában számos problémába ütközött, amellett igen lehangoló gazdasági eredményeket produkált. Mint azt Peck és Tickell megállapítja, azon átmenet során, melyet a „visszaszoruló neoliberalizmusnak" a „kibontakozó neoliberalizmusba" való átalakulása­ként írhatunk le, „a megközelítési szempontok fokozatosan eltolódtak a keynesista (tág értelemben meghatározott) jóléti és szociális-kollektív intézmények aktív felszámolásától és lejáratásától a neoliberálissá ala­kult államformák, irányítási módok és szabályozó viszonyok céltudatos kialakítása és konszolidációja felé" (Peck és Tickell, 2002. 384.). Fontos megjegyezni, hogy e folyamat során a neoliberalizmusnak sikerült még jobban beágyazódnia a különböző földrajzi térségekbe, beleértve a régiós és a nemzetközi kontextust is. Jó példája ennek a folyamatnak a monetáris politika depolitizálása: az európai integráció során létrehozták a független Európai Központi Bankot (Gill, 2001). Még újabb fejlemény, hogy a neoliberalizmust egyre több bírálat éri és egyre többen kérdőjele­zik meg eredményeit. A WTO (World Trade Organization – Világkereske­delmi Szervezet) ellen 1999-ben Seattle-ben lezajlott tüntetések, illetve a Társadalmi Világfórum fejlődésével, mely első ízben a brazíliai Porto Alegrében 2001-ben rendezte fórumát (Reitan, 2007), a neoliberaliz­musnak immár negyedik szakaszáról beszélhetünk, melyet az erősödő, élesedő viták jellemeznek.

Az alkalmazott neoliberális politikai eszközök – többek között és első­sorban a privatizáció, a központi bank függetlensége, a liberalizáció, a munkaerőpiac flexibilizálása, a közszféra átalakítása, a szakszervezetek jogainak megnyirbálása stb. -, és ezen eszközök igénybevételének mér­téke országonként eltérő képet mutatott. Az eltérések abból is fakadnak, hogy kétféle neoliberális áramlat létezik: a laissez faire és a szociális piaci áramlat, melyek eltérően vélekednek arról, hogyan lehet az államnak a legátfogóbban működő, szabad piacot biztosítania (Gamble, 2006. 21-22.). Ugyanakkor azonban, minden neoliberális átalakítási projektben van két alapvető, esszenciális tétel: „az első az a hit, hogy az infláció veszélyesebb az általános jólétre nézve, mint a munkanélküliség. A második pedig az a vélekedés, hogy a munkanélküliség, az infláció és az ezekhez hasonló jelenségek egyértelműen az állami beavatkozás következményei egy egyébként önmagát egyensúlyban tartó gazdaság életében" (Blyth, 2002. 147.). Amikor a neoliberális gazdaságtan belső vitáiról gondolkodunk, akkor nem szabad szem elől tévesztenünk eze­ket a fundamentális közös sajátosságokat. Ha nem így tesz, akkor az elemző könnyen juthat arra a helytelen következtetésre, hogy ezeket a belső nézeteltéréseket döntő jelentőségű megosztottságoknak tekintse, noha ezek tulajdonképpen azonos jelenségek eltérő megnyilvánulá­sai. Mint azt Saad-Filho megállapította azzal a vitával kapcsolatban, mely Joseph Stiglitz és a Nemzetközi Valuta Alap között folyt arról, mi a legeredményesebb gazdasági továbblépés útja, valamint hogy az intézményeknek milyen mértékben kell a piac hibáit kiigazítaniuk – a vita szorosan összefüggött azzal, hogy az ún. washingtoni konszenzust fokozatosan a poszt-washingtoni konszenzus váltotta fel -, „a vita részt­vevői mindannyian azonos módszertani alapokról indulnak, beleértve a redukcionizmust, a módszertani individualizmust, az utilitarizmust és azt a dogmatikus előfeltevést, hogy a csere az emberi természethez tarto­zó sajátosság, nem pedig a társadalom egyik aspektusa" (Saad-Filho, 2005. 118.). Ezért aztán a neoliberalizmusnak ezek a belső vitái nem megosztottságának jelei, hanem „sokkal inkább úgy tekintendők, mint fejlődésének elemei. Hasonlóképpen, ezek a nehézségek és problémák sokkal inkább a neoliberális hegemónia egyidejű újratermelődéséhez és átalakulásához járultak hozzá, mintsem azonnali bukásához" (Plehwe, Walpen és Neunhöffer, 2006. 2.). Röviden, amikor a neoliberalizmus éles vitáit vizsgáljuk, akkor óvatosan kell eljárnunk, nehogy összetévesszük a belső kritikát az alapvető elutasítással. Itt kap jelentőséget Gramscinak az a megállapítása, mely különbséget tett a „történetileg szerves […] valamint az önkényes, kiagyalt, »akart« ideológiák között" (Gramsci, 1970. 106.). Gramsci azt is hangsúlyozta, hogy különbséget kell tenni egyfelől a valódi cselekvés, másfelől a gladiátori dőreség között, mely önmagát cselekvésnek állítja, de csak a szót, a külsődleges gesztust és nem a dolgot változtatja meg.

Ráadásul a neoliberalizmus dominanciájának kialakulását nem vala­miféle tehetetlen sajátosságok eredményezték. Sokkal inkább anyagi struktúrája, vagyis az a tény biztosította előretörését, hogy maga mögött tudhatta a transznacionális tőkének egy kicsi, strukturálisan azonban befolyásos osztályát, az USA-hoz és Nagy-Britanniához hasonló, jelentős országok támogatását, továbbá az olyan nagy nemzetközi szervezetek segítségét is, mint a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank. Ezért aztán a neoliberalizmust úgy kell értelmezni, mint a tőkének egy kísérletét arra, hogy az osztályhatalmat visszaállítsa (Harvey, 2006. 29.). Az 1970-es évek válsága idején a hanyatló profitráta légkörében a tőkének a ter­melőeszközökkel kapcsolatos kiváltsága a fejlett világban egyre inkább megkérdőjeleződött. A világ más tájaira áthelyezett termelőegységek és a deregulált pénzpiacok nemcsak új profitteremtési lehetőségek előtt nyitottak utat, hanem egyidejűleg ki is húzták a talajt a fejlett országok munkásosztályai alól, ahol a szakszervezetek kezdték elveszíteni jelentős hatalmi forrásaikat, hiszen a munkanélküliség tartósan magas százalékon állt. Innen fakad az, mint David Harvey állítja, „hogy „a neoliberalizmus a felsőbb osztályok szempontjából óriási sikernek bizonyult. Vagy vissza­helyezte az osztályhatalmat az uralkodó elitekhez (mint azt az USA-ban és bizonyos mértékig Nagy-Britanniában tapasztalhattuk), vagy megte­remtette a feltételeket a kapitalista osztály kialakulásához (mint Kínában, Indiában, Oroszországban és máshol)" (Harvey, 2006. 42.).

A globális neoliberális átalakítás előőrsét az egyre erősebbé váló transznacionális kapitalista osztály alkotta, mely hegemón projektet teremtett a neoliberális újjáalakítás témája köré (Robinson, 2004. 47-49.; Sklair, 2001. 295.). Magát a projektet, mint azt Carroll és Carson felvázolta, a transznacionális tőke számos, nemzetközi politikacsináló csoportjának interakciója hozta létre, többek között a Nemzetközi Ke­reskedelmi Kamara, a Bilderberg konferenciák, a Trilaterális Bizottság, a Világgazdasági Fórum és a Fenntartható Fejlődést Segítő Globális Üzleti Tanács. „Egységes egészként szemlélve ezeket a globális politi­kacsináló csoportokat, bátran tekinthetők a transznacionális kapitalista osztályformálódás eszközeinek. Ezek biztosítják azt az intellektuális irányítást, mely nélkülözhetetlen abban a fokozatosan kibomló folya­matban, melynek során a transznacionális tőke gazdaságilag domináns osztályból olyan osztállyá alakul át, melynek érdekei az univerzalizmus jegyeit veszik magukra" (Carroll és Carson, 2006. 60.). A transznacionális tőkét támogatják a vele szövetséges kis, alsóbb szintű üzletkötő és el­látó cégek, a specializált szolgáltatóegységek, például a könyvelők és a privilegizált dolgozók (Gill, 1995. 400-401.). Élvezi az egységes globális média támogatását is, mely hirdeti a neoliberalizmus igéjét, ami egyben tartja ezt a transznacionális történeti blokkot (Robinson és Harris, 2000. 31.). Európai szinten a transznacionális tőke legismertebb, bár nem kizárólagos szervezete a gyáriparosok kerekasztala (European Round Table of Industrialists – ERT), melyben Európa legerősebb transznaci­onális korporációinak felső vezetői vesznek részt. Ez a szervezet állt a „beágyazott neoliberalizmus" formálódó kompromisszuma mögött, mely az elsődlegesen neoliberális irányt némi ipari és társadalompolitikai lépéssel egészítette ki, annak érdekében, hogy a neoliberális projekt társadalmi bázisát kiszélesíthesse (van Apeldoorn, 2002).

Ugyanakkor a globális és európai színtéren fellépő, egyre erősebb transznacionális kapitalista osztály kialakulása nem jelenti azt, hogy ne volnának belső feszültségeik vagy nézeteltéréseik. A neoliberalizmus természete szerint is változatos formában jelentkezik, és eltérnek egy­mástól azok a formák is, melyek az egyes országokban a térnyerését elősegítették. Amint azt az Európai Unió pénzpiaci integrációjában érde­kelt pénzügyi kereskedelmi szervezeteket elemző egyik tanulmányában Huw Macartney kimutatta, miközben létezik ugyan ezen szervezetek politikai diskurzusában egyfajta neoliberális konszenzus, addig a német, brit és francia transznacionális pénztőke továbbra is elkülönülő, önálló, nemzeti-hazai kontextusban folytatja térnyerését és ehhez kapcsolódó versengő felhalmozási stratégiáit (Macartney, 2009). Más szóval, míg jelen van egyfajta általános konvergencia Európában és Európán túl a neoliberális átalakulást illetően, addig továbbra is megmaradnak az önálló nemzeti utak, és ezt a transznacionális osztályfrakciók eltérő ter­mészete is jól tükrözi. „A globális, homogén neoliberális hegemónia he­lyett így esetlegesen egymástól gyökeresen eltérő neoliberális hegemón konstellációkra kell következtetnünk, melyek nemzeti, transznacionális, világrégiós vagy globális szinten nyerik el formájukat" (Plehwe, Walpen és Neunhöffer, 2006. 3.).

Fontos azonban az a tény, hogy a neoliberalizmus állandóan versen­gésre kényszerül. Hegemóniáját újra meg újra biztosítania kell. Figyelem­be véve a neoliberalizmus változatos, színes arculatát, a transznacionális tőke egységét nem szabad eltúloznunk. Mint Macartney megállapítja, „az ellenállási mozgalmak jobban tennék, ha erőfeszítéseiket azon európai és nemzetközi intézményekre koncentrálnák, ahol a transznacionálisan orientált frakciók közös érdekei kiforratlanok maradtak, és ahol a társadalmi erők ki tudnák használni ezeket az egymásnak ellentmondó tendenciákat" (Macartney, 2009. 480.). Így az a kérdés áll előttünk: a szakszervezetek milyen mértékben fogják az Európai Unióban oly sok­színűen megmutatkozó neoliberális átalakítással szembeni ellenállásukat fenntartani; vagy pedig már annyira betagozódtak a rendszerbe, hogy csak a helyzet belülről javítására koncentrálnak, anélkül, hogy alapvetően megkérdőjeleznék a neoliberális átalakítást?

A szakszervezetek és a neoliberális átalakulás Európában*

* E tanulmány empirikus része neogramsciánus perspektívából tájékoztat. E nézőpont körvonalairól és kritikai alkalmazásáról lásd Bieler et al (2006) és Morton (2007) tanulmányait.

A szakszervezetekre óriási nyomás nehezedik az európai termelés társadalmi viszonyainak neoliberális átalakítása következtében. A nem­zetgazdaságok deregulációja és liberalizálása – a munkaerőpiacot is beleértve – aláásta országos szinten hagyományosan erős pozícióikat. Mi több, a neoliberális közgazdászok alapjaiban kérdőjelezik meg a szak­szervezetek szerepét, és gyakorta tekintik őket valamiféle akadálynak, mely a szabad piac hatékony működésének állja útját. Ugyanakkor, a szakszervezetek az 1980-as évek végén nagymértékben támogatták a nemzetközi piaci programot. Felbátorodva az akkori Európai Unió bizottsági elnökének, Jacques Delors-nak a szerepén – aki társadalmi integrációt sürgetett azon a címen, hogy ez elengedhetetlen velejárója a gazdasági integrációnak -, a szakszervezetek azt remélték, hogy a gazdasági integráció a politikai egység megteremtéséhez vezető út első állomása lesz, mely majd társadalmi egységet is eredményez (Beiling, 2001. 100.). A Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) elfogadásával és a neoliberalizmusnak a konvergencia-feltételekben megnyilvánuló intézmé­nyesítésével, melyhez az Európai Központi Bank megalapítása társult, a szakszervezetek fokozottan nehéz körülmények között próbáltak az árstabilitásra és a demokratikus ellenőrzés hiányára fókuszálni. Végül aztán, figyelembe véve a szakszervezetek politikai gyengeségét az 1990-es évek elején lezajlott gazdasági recesszió idején, valamint a szociális fejezet kicsinyke eredményeit, a szakszervezetek elfogadták a maastrichti egyezményt (Beiling, 2001. 105.). A szakszervezetek nem kritikátlanul támogatták e lépéseket, azonban ezt követő lépéseiket az „igen, de" attitűd jellemezte. Mint már fentebb utaltunk rá, pontosan ez a magatartás váltotta ki azokat a vádakat, hogy a szakszervezetek beta­gozódtak a neoliberális átalakítási folyamatba.

Nézetem szerint nem szabad a szakszervezeteket mint a neoliberá­lis átalakítással szembeforduló lehetséges szereplőket ilyen gyorsan leírni. Az „igen, de" magatartást nem volna szabad úgy tekinteni, mint a neoliberalizmus egyöntetű elfogadását. Az európai politika most is osztályharc, és a szakszervezetek egyszerűen nem voltak képesek a tőke strukturális hatalmával felvenni a versenyt, ahogyan nem tudták kikezdeni a korszak neoliberalizmusának domináns diskurzusát sem. Az osztrák, brit, francia, német és svéd munkásmozgalom részletes vizs­gálata rámutatott arra, hogy a szakszervezetek döntő többsége, köztük azok is, melyek elfogadták a Gazdasági és Pénzügyi Unió megalakulását, továbbra is szemben állnak a neoliberális átalakítással (Bieler, 2006). A német szakszervezetek például bírálták a Gazdasági és Pénzügyi Unió létrehozásának neoliberális következményeit, ahogyan azok a konver­gencia-kritériumokban és az Európai Központi Banknak az árstabilitás fenntartására irányuló kizárólagos erőfeszítéseiben megjelentek. A szak­szervezetek általában aktív foglalkoztatási politikát követeltek nemzeti és európai szinten is, továbbá a konvergencia-kritériumok rugalmasabb értelmezését; sőt akadtak olyan szakszervezetek is, melyek azt akar­ták, hogy vegyék be a munkanélküliség kritériumát is, ezzel igazolva a foglalkoztatásnak és növekedésnek a hangsúlyosabb szerepét. Egyes szakszervezetek szorgalmazták az inflációval és a termelékenység növekedésével arányos béremelés fontosságát annak érdekében, hogy a hazai kereslet biztosítva legyen; továbbá azt, hogy harmonizálják az Európai Unió országaiban az adókat, hogy az egyes térségek között ne legyen versengés. Ezt az érvelést arra a felismerésre alapozták, hogy a foglalkoztatást nemcsak strukturális eszközökkel lehet elérni, hanem annak a kereslethez kell igazodnia. Az európai szintű infrastrukturális programok állami fejlesztése ebben a tekintetben csak az egyik járható út (Bieler, 2003a. 34-36.).

Nagy-Britanniában a neoliberális Gazdasági és Pénzügyi Uniót még élesebb kritikák érték. Egyfelől, az országos termelői szférákban működő szakszervezetek – mint például a közszférát képviselő UNISON – ha­tározottan felléptek a Gazdasági és Pénzügyi Unió ellen, mondván, az korlátozni fogja a közellátásra fordítható nemzeti pénzösszegeket és kedvezőtlen hatással lesz a növekedés és a foglalkoztatás szintjére. Rámutattak az Európai Központi Bank demokratikus elszámoltatásának hiányosságaira is. A Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás elutasítása egyértelműen az intézmény neoliberális elfogultságából eredt, és tisztán mutatja, hogy a brit munkaerő igyekezett ellenállni a neoliberális átalakításnak. Másrészt, azok a szakszervezetek, melyek az exportorientált és transznacionális szférákban dolgozókat tömörítik – mint például az Amicus -, a Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás mellett foglaltak állást. Ipari szektoraik megszenvedték a magas font-euró átváltási arányt. A Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz való csatlakozás enyhített volna ezen a problémán. De még a transznacionális szektor­ban érintett szakszervezetek is szemben álltak a neoliberalizmussal és az egységes valuta bevezetésével, és nem fogadták el a Gazdasági és Pénzügyi Unió divatos logikai okfejtését. A Gazdasági és Pénzügyi Uni­óval kapcsolatos fenti ellenérveket a nagy szakszervezetek is átvették; így például a GMB, mely a közszféra és a termelői szféra dolgozóit is tömöríti, és ennél fogva mindkét álláspont jelentőségét megértette (Bieler, 2003a. 31-34.). Mint Strange felvázolja, azok a brit szakszervezetek, melyek támogatták a Gazdasági és Pénzügyi Unióba való belépést, mindig követelték az Európai Unió makrogazdasági kompetenciájának kitágítását is, továbbá a magas foglalkoztatási arányt mint támogatásuk előfeltételét (Strange, 1997. 21-23.). A brit szakszervezetek egyfajta euro-keynesista makrogazdasági irányítási projektet fogadtak el, mely végső soron centralizált pénzügyi és monetáris politikán alapulna egy föderációs unióban, és ehhez az európai uniós társadalmi partnerségi ipari kapcsolatok illeszkednének (Strange, 2002. 356-357.).

Franciaországban sem automatikusan zajlott a neoliberális átala­kulás elfogadása a Gazdasági és Pénzügyi Unió létrehozásának tá­mogatása ellenére. A jelentősebb konföderációk – a CFDT, a CFTC, a CFE-CGC és az UNSA – támogatták a Gazdasági és Pénzügyi Uniót. Ugyanakkor a CFTC és az UNSA a támogatás ellenére is elutasította a Gazdasági és Pénzügyi Unió alapjául szolgáló neoliberális struktúrát. Csak az elsődlegesen a kádereket és a vállalati menedzsereket, azaz a munkásosztály privilegizált szektorait tömörítő CFE-CGC hangoz­tatta az árstabilitás középpontba állításának szükségességét. A CFDT bizonyos mértékben elfogadta a neoliberális elveket, amennyiben nem utasította el a konvergencia-kritériumokat és az Európai Központi Bank független státusát, de még ez sem jelentette a neoliberális átalakítás teljes jóváhagyását. Másrészt, a Force Ouvriére és a G10-Solidaires élesen bírálta a Gazdasági és Pénzügyi Uniót a neoliberális logikája miatt, és különösen az utóbbi szervezet fokozottan együttműködött az átalakítással szembeszálló, többi társadalmi mozgalommal. A CGT szintén bírálta a Gazdasági és Pénzügyi Unió neoliberális vonalát, de bízott abban, hogy ezt magában a Gazdasági és Pénzügyi Unióban meg lehet változtatni, és nem szükséges az unió teljes feloszlatását követelni (Bieler, 2006. 113-119.).

Ausztriában az ÖGB-konföderáció adta meg az általános vita alap­hangját. Elfogadta, hogy a Gazdasági és Pénzügyi Unió és az egységes valuta áldásos hatással van az ország gazdaságára annyiban, hogy a gazdaság stabilitását magasabb szinten garantálják. Ugyanakkor, a Gazdasági és Pénzügyi Unió alapelvei, a neoliberális okfejtés szerintük mindenképp változtatásra szorul. Szerintük a Gazdasági és Pénzügyi Uniónak a teljes foglalkoztatást kellene elsődleges céljának tekintenie, és ezzel kapcsolatban a munkanélküliségi kritérium megfogalmazását követelték. Mi több – mondták -, a Gazdasági és Pénzügyi Uniót fel kellene szólítani arra, hogy koncentráljanak a növekedésre és a foglal­koztatásra is az árstabilitáson túl, amiben az amerikai Federal Reserve Bank (az Egyesült Államok jegybankja) eljárását követnék. Ez egyben szükségessé tenné az inflációs cél újraértelmezését is. Végül az ÖGB azt követelte, hogy az Európai Unió keretei közötti belső kereslet biz­tosítása érdekében a bérmegállapodásoknak a következő formulát kellene követniük: a termelékenység-növekedés mértéke plusz infláció (Bieler, 2006. 107-108.). Ezt az álláspontot a hazai termelési szektorban dolgozókat egyesítő szakszervezetek többsége támogatta. Csak a fém­munkások és a vegyipari dolgozók szervezetei – melyek a nemzetközi orientációjú szektorokban dolgozókat képviselik – foglalkoztak keveset a Gazdasági és Pénzügyi Unió neoliberális alapelveivel.

Ugyanakkor, míg számos európai szakszervezet továbbra is bírálta a neoliberális átalakítás folyamatát, ez az álláspont korántsem tekinthető automatikusnak, mint azt a svéd helyzet mutatja. A Szállítási Dolgozók Szakszervezete és a Kereskedelmi Dolgozók Szövetsége – mindkét szervezet elsődlegesen a hazai termelői szektor dolgozóit tömöríti – ösz-szekötötte a Gazdasági és Pénzügyi Unióval szembeni tiltakozást a neo­liberális átalakítás egyértelmű elutasításával; a neoliberális átalakulást ők a konvergencia-feltételekben és a független, cseppet sem demokratikus Európai Központi Bank intézményében láttak megvalósulni. Ugyanakkor, a szektorok szerinti országos szakszervezetek jó része, melyek nem fog­laltak állást a Gazdasági és Pénzügyi Unióval kapcsolatban – például az Önkormányzati Dolgozók Szövetsége és az Építőmunkás Szövetség -, sokkal kevésbé kritikusan álltak a neoliberális átalakuláshoz vagy éppen­séggel egynéhány neoliberális elvet helyeseltek is. Például, elfogadták az alacsony inflációs politika elvét, továbbá a gazdasági stabilitás érdekében lenyomott béremelési ütemet. Egyes neoliberális elvek elfogadása még látványosabban nyomon követhető volt a transznacionális szektorokban dolgozók szakszervezeteinek és a fizikai munkások konföderációjának, az LO-nak (Landorganisationen) az állásfoglalásaiban (Bieler, 2002b).

Összegezve, az európai szakszervezetek e rövid példatára is mutatja, hogy sokuk továbbra is ellenzi a neoliberális átalakítást. Ugyanakkor a Gazdasági és Pénzügyi Unió és más, európai uniós szintű neoliberális szervezetek ugyancsak egyértelművé tették, hogy a nemzeti álláspont nem elég hatékony a neoliberalizmussal szembeni ellenállás képvisele­tében. A következő fejezetben azt vizsgáljuk, hogy a szakszervezetek európai szinten milyen lehetőségekkel rendelkeznek az Európai Unió döntéshozóinak befolyásolására.

A szakszervezetek európai szintű együttműködése

Az Unió legtöbb nemzeti szakszervezeti szövetsége tagja az Európai Szakszervezeti Konföderációnak (European Trade Union Confederation – ETUC), mely állítása szerint 36 ország 60 millió dolgozóját képviseli. Mi több, létezik még tizenegy Európai Iparszövetség (European Industry Federation – EIF) is, melyek bizonyos iparágak nemzeti szervezeteit tö­mörítik, ilyen például az Európai Fémmunkások Szövetsége (European Metalworkers Federation – EMF) vagy a Közalkalmazottak Szakszerve­zeteinek Európai Szövetsége (European Federation of Public Service Unions – EPSU) (http://www.etuc.org/r/13). Az Európai Unió intézményi keretei között a szakszervezetek egyértelműen hátrányos helyzetben vannak a tőkecsoportokkal szemben, például a politikai döntéshozatalba való beleszólásukat tekintve. Mint azt fentebb röviden vázoltuk, az Euró­pai Unióban az 1980-as évek közepe óta zajlik a neoliberális átalakulás. Az új, neoliberális államformát intézményesen is védelmezik azáltal, hogy a szélesebb értelemben vett résztvevők befolyása alól kivonták a pénz­ügyi és gazdaságpolitikai döntéseket. Először az ún. „új alkotmányosság" révén (a kifejezés Gilltől ered, 2001-ből), amikor az alacsony inflációt szorgalmazó pénzügypolitika az Európai Központi Bank hatáskörébe került át, ahol „pártatlan" technokraták tevékenykednek. Másodszor, a makrogazdasági döntéseket az Európai Tanács, azaz az uniós kormány­fők és államfők tanácskozása hozza, amely nagyjából kikerüli a lobbik nyomását. Minden év júniusában az Európai Tanács megállapodik az ún. tágabb gazdaságpolitikai elvekben, melyeknek az Európai Központi Bank alacsony inflációs politikáját kell szolgálniuk, vagyis rendszerint megerősítik és jóváhagyják a neoliberális átalakulás irányvonalát.

Az Európai Unióra jellemző többszintű irányítási gyakorlat a szakszer­vezeteknek a többi érdekképviseleti csoporthoz hasonlóan könnyű kap­csolatteremtést biztosít a nemzetek feletti döntéshozókkal, de ez azzal is együtt jár, hogy a politikai döntésekre gyakorolt hatásuknak is kisebb a jelentősége (Greenwood, 2003. 29., 73.). A szakszervezetek különösen is szoros kapcsolatban állnak a foglalkoztatási és szociális ügyek és esélyegyenlőség szakpolitikai egységével, a korábbi V. szervezeti egy­séggel. Összességében azonban az Európai Tanácsnak 23 szervezeti egysége van, és az egyes szervezeti egységek súlya és jelentősége eltérő. A versenypolitikáért, gazdasági és pénzügyekért felelős egységek sokkal jelentősebb szerepet játszanak az Európai Unióban. A belső piaci és külkereskedelmi szakpolitikákkal együtt alkotják az Európai Bizottság kemény magját (1. számú interjú), mely a neoliberális projektet a ver­senyképesség diskurzusa révén tolja előtérbe (van Apeldoorn, 2003). Az a tény, hogy a szakszervezetek a foglalkoztatási és szociális ügyi szakpolitikára koncentrálnak, gyakorta hozza őket marginális helyzetbe az Európai Bizottság belső döntéshozatali folyamataiban.

A többszektorú társadalmi párbeszéd az Európai Szakszervezeti Konfö­deráció egyik fő eszköze az európai uniós politikacsinálás befolyásolásá­ra, az 1991-es maastrichti egyezmény megszületése óta. Ha az Európai Szakszervezeti Konföderációnak és a munkaadók szervezetének, az UNICE-nek sikerül egyezségre jutnia egy adott ügyben, akkor ez a közös megállapodás a Miniszterek Tanácsa elé kerül, mely további tárgyalások és viták nélkül határozattá emeli azt. Az első eredmények között van az 1996-os szülési szabadságról szóló határozat (Falkner, 1998). Egészét tekintve azonban a társadalmi párbeszéd jelentőségét nem szabad eltú­loznunk. A mai napig mindössze néhány egyezményt sikerült kiharcolni, melyek a minimális követelményeket tartalmazzák (Greenwood, 2003. 68.), többek között olyan egyezményeket, mint a távmunkáról rendelke­ző 2002-es határozat, mely kötelező érvényű, és melynek alkalmazását maguknak a társadalmi partnereknek kell megoldaniuk a gyakorlatban. Mégis, mint azt az alábbi példák illusztrálják, a szakszervezetek strukturá­lis hátrányaik ellenére rendelkeznek hatékony stratégiákkal, hogy nyomást gyakoroljanak az Európai Unió döntéshozó szervezeteire.

Az Európai Fémmunkások Szövetsége (EMF) a munkásokat az egyik leginkább transznacionális európai szektorban szervezi, többek között a fogyasztói elektronikával, az autógyártással és a gépgyártással foglal­kozó dolgozók számos szakszervezetét tömöríti. A transznacionalizáció kérdésében az az álláspontjuk, hogy az Európai Fémmunkások Szö­vetségének folytatnia kell működését és nemzetközivé kell tennie struktúráját és tevékenységét. A valódi fordulópontot az 1990-es évek eleje jelentette. „Az európai határok lebontásának, az erősödő nem­zetközi verseny, a gazdaság teljes európaizálása és az Európában tapasztalható tömeges munkanélküliség hatására [az Európai Fém­munkások Szövetsége] határozott tendenciát tapasztalt a versenyköz­pontú, kollektív alkupolitika kialakítása érdekében" (EMF, 2001. 1.). A Gazdasági és Pénzügyi Unió létrehozásának tervei számos országos kollektív tárgyalási egyeztető kerekasztal-megbeszélésen még inkább fokozták a társadalmi leértékelődés veszélyét a bérek csökkentése és a munkakörülmények romlása révén (EMF, 1998. 1-2.). Az Európai Fémmunkások Szövetsége érzékelte, hogy a bértárgyalások a további­akban már nem az adott, nemzeti keretű szektorban dőlnek el, hiszen a szektorokat egyre inkább a transznacionalizált termelési struktúra jellemezte. Válaszul az Európai Fémmunkások Szövetsége hozzálátott szervezete átalakításához, és tapogatózó lépéseket kezdett a lehetséges bértárgyalási koordináció megteremtése érdekében (2. számú interjú). Az Európai Fémmunkások Szövetsége koordinációs stratégiáját három pillérre alapozza (EMF, 2001. 1.): (1) információs kapcsolatrendszer a nemzeti kollektív tárgyalási folyamatokról, ez az ún. Európai Kollektív Tárgyalási Információs Hálózat (EUCOB@); (2) a határokon átívelő kollektív bértárgyalási hálózat, melynek részét alkotják a kollektív tárgya­lásokban részvevő megfigyelők, szakértők (Gollbach és Schulten, 2000. 166-176.); és (3) általános minimumszintek és irányelvek elfogadása, melyek között a bértárgyalások koordinálása nem pusztán az egyik, de vitán felül a legfontosabb aspektus. Az országos béralkuk koordináci­ójának politikáját 1998-ban fogadták el, és az Európai Fémmunkások Szövetsége megpróbálja biztosítani a feltételeket ahhoz, hogy a nemzeti szervezetek közös stratégiát alkalmazzanak, vagyis a termelékenység növekedése, plusz az inflációs ráta arányában követeljék a béremelést (EMF, 1998. 3.; Schulten, 2005. 274-289.). A rendelkezésünkre álló adatok alapján azt mondhatjuk, hogy bár a nemzeti tárgyalásokon a munkások képviselői nem hivatkoztak az Európai Fémmunkások Szövet­ségének alapelveire, a tényleges béralkuk eredményei 2001-ig követték az 1998-as alapelvek körvonalait. A jelenleg folyó béralkuk már eltérnek ettől a formulától, de fontos, hogy az irányelveket egyre szélesebb kör­ben alkalmazzák a politikai tárgyalások eszközeként (2. számú interjú). A kollektív bértárgyalások koordinálásának fő célja az, hogy elkerüljék a különböző nemzeti tárgyalási folyamatok során az egymás alá licitálást, és hogy megvédjék a dolgozókat az ebből következő bércsökkenéstől és a munkakörülmények romlásától. Így, „egy európai szintű, egységes béralku-politika jelentős szerepet játszik majd az európai egység társa­dalmi dimenzióinak fokozásában és megerősítésében" (EMF, 1998. 1.). Ez, egyúttal, jelzi, hogy az Európai Fémmunkások Szövetsége továbbra is ellene van a neoliberális átalakításnak.

Fontos megjegyezni, hogy az intézményi változások párhuzamosan folytak az alkalmazottak számának növelésével. 1998-ban az Európai Fémmunkások Szövetségének négy főállású munkatársa volt, ma pe­dig már tizenkilenc embert foglalkoztat (2. számú interjú). Az Európai Fémmunkások Szövetségének második kongresszusán 2003. június 13-14-én Prágában a szervezet belső döntéshozatalát tovább erősítette az, hogy a Végrehajtó Bizottságot felhatalmazták arra, hogy a politikai bizottságoktól érkező ajánlásokat kétharmados többség esetén elfogad­ja. A többségi szavazás bevezetése tisztán mutatja, hogy az Európai Fémmunkások Szövetsége független, önálló szereplővé nőtte ki magát az európai színtéren. Ennek a szövetségnek a példája rávilágít arra, hogy az Európai Unió államszervezetéből fakadó strukturális hátrányok sem állhatták útját a helyes, alternatív módszer kialakításának a bér­alkuk koordinálása segítségével. Ez az új, alternatív módszer három lényeges előnnyel rendelkezik: (1) nem számít a vállalkozói tárgyaló­partnerre, mely nem mutatott eddig sem hajlandóságot a lényegbevágó társadalmi dialógusra; (2) az Európai Unió szervezeti kereteiből adódó hátrányos helyzetnek nincsenek súlyos következményei, mivel az egyes szakszervezetek közötti együttműködéshez nincs szükség az európai uniós vagy a nemzeti szervezetek egyetértésére; (3) és ez a stratégia lehetővé teszi, hogy figyelembe vehetők legyenek a nemzeti sajátosságok, melyeket gyakorta tekintenek az európai szakszervezeti együttműködés legfőbb akadályainak. Ha a termelékenység az egyik országban alacsonyabb, mint egy másikban, akkor ennek megfelelően az előbbi országban alacsonyabbak lesznek a bérkövetelések, mint a másikban.

Az európai cselekvés egy másik példáját az Európai Közszolgálati Szakszervezetek Föderációja (European Federation of Public Service Unions (EPSU) szolgáltatja (Bieler, 2005. 475-477.). Ez a szervezet a helyi intézményekben dolgozó közalkalmazottakat tömöríti éppúgy, ahogyan tagjai az európai kormányzati dolgozók is, továbbá az egész­ségügyi dolgozók, valamint az energia- és vízszolgáltatásban dolgozók is. Ilyenformán az EPSU mindazon szektorokban dolgozókat szervezi, melyek hagyományosan a közszféra részét alkották a tisztán nemzeti termelési struktúrában. Mindazonáltal, az EPSU független szereplőként az 1990-es évek óta egyre aktívabb tevékenységet folytat az európai színtéren, mivel a hagyományosan nemzeti közszféráknak – amilyen az energia- és a közellátás – a deregulációját és liberalizálását az egyes nemzeti kormányok az európai uniós előírásoknak (a szolgáltatásokra vonatkozó határozatokat is beleértve) megfelelően hajtották végre. Mi több, az Európai Bizottság képviseli az Európai Uniót a szolgáltatások kereskedelméről szóló általános egyezményről (General Agreement on Trade in Services – GATS) folyó tárgyalásokon. Ennélfogva a nem­zetközi, európai szint jelentősebbé vált a szakszervezeti tevékenység számára. Az EPSU-hoz kapcsolódó tagszervezetekhez írott levélben a főtitkár, Carola Fishbach-Pyttel ismertette a közszolgálatokra vonatkozó, az Európai Unió egészére érvényes, 2003-ban elfogadott határozatokat. Ezek között szerepelt az Európai Bizottság által a GATS-tárgyalásokon képviselt álláspont, az Európa jövője elnevezésű tanácskozáson a szociális Európával foglalkozó munkacsoport jelentése, az Európai Parlamentben a közellátással és a villamossági és gázpiacok további megnyitásával kapcsolatos törvényjavaslatokról folytatott viták, a Köz­érdekű Szolgáltatások Bizottságának Zöld Könyve. Beszámolt továbbá a belső piaci szakpolitika további követeléseiről az általános gazdasági érdekű szolgáltatások további deregulációja kapcsán (EPSU, 2003a). Az EPSU szerint „az Európai Bizottság liberalizációs politikája, mely maga mögött tudhatja az Európai Tanács többségi támogatását, a közérdeket veszélyezteti" (EPSU, 2002).

A neoliberális átalakítással szembeni ellenállás kifejezése volt, hogy az EPSU a villamosenergia-iparban közel az egész szektort átfogó társadalmi párbeszédbe kezdett; ez a szektor az EPSU hatáskörének leginkább transznacionális egysége (Eironline, 2002; Eironline, 2004b). Mi több, 2004 januárjában az EPSU a helyi és a regionális kormányzati szektorokban új, társadalmi dialógust folytató bizottságokat állított fel, melyek elsőrendű lépésként a távmunkáról szóló közös állásfoglalást fogadtak el (Eironline, 2004a). 2002-ben az EPSU Végrehajtó Bizott­sága az Európai Fémmunkások Szövetsége által elfogadott bértárgya­lási információs tájékoztatórendszerhez hasonló hálózatot alakított ki a következő elnevezéssel: EPSUCOB@, és most már minden évben konferenciát rendeznek a kollektív tárgyalási stratégia kérdésében (1. számú interjú). Az EPSU által alkalmazott újabb stratégia az Európai Unió intézményeinél végzett lobbi tevékenység. A GATS-cal kapcsolatban az EPSU-nak az az álláspontja, hogy az Unió közellátásai afféle rulett­zsetonok az Európai Bizottság kezében, melyeket arra használ, hogy az európai szolgáltatási exportőröknek újabb terepeket nyerjen meg (EPSU, 2003a). Az EPSU fenntartásait fejezte ki a GATS szigorú biztonsági klau­zulái miatt 2003. február 17-én, amikor Pascal Lamyval, a kereskedelmi szakpolitika biztosával tárgyaltak; a biztonsági záradék engedélyezte az egyes országoknak, hogy saját szabályozásukat fenntartsák. Az EPSU tiltakozott a jelen tárgyalások titkosítása miatt, mert egyes intézmények, például a Világbank nyomást gyakorolt a fejlődő országokra (ezek az intézmények azt követelték, hogy a fejlődő országok mozduljanak el a liberalizáció felé ezeken a területeken), valamint tiltakoztak az Európai Unióban szerződéssel munkát vállaló külföldi állampolgárok jogait illető megszorítások ellen (EPSU, 2003b).

Az EPSU legújítóbb szellemű stratégiája azonban az, hogy egyre inkább együttműködik a többi társadalmi mozgalommal. A GATS-cal kapcsolatban például azon kívül, hogy közvetlenül is lobbizik az Európai Bizottságnál, az EPSU részt vett a belga szakszervezetek és az ATTAC által szervezett tüntetésen 2003. február 9-én, ahol azt követelték, hogy a közszolgáltatások maradjanak kívül a GATS körein. Ráadásul, az EPSU tevékeny szerepet vállalt a GATS-cal és a közszolgáltatásokkal kapcsolatos nemzeti akció európai napján 2003. március 13-án, melyet az Európai Szociális Fórum szervezett, valamint részt vett az Európai Szakszervezeti Konföderáció által 2003. március 21-ére szervezett Nemzeti akció a szociális Európáért elnevezésű mozgalomban (EPSU, 2003a). A többi társadalmi mozgalommal való kapcsolata ugyancsak jól látható a közellátás kérdésében is. 2002-ben és 2003-ban az EPSU és sok más európai iparszövetség együttműködött egy sor környezetvédelmi és más társadalmi mozgalommal, így például az európai Greenpeace és a Szociális Platform szervezeteivel – utóbbi maga is egyike az európai civil szervezetek hálózatainak, mely az Európai Unió szociális dimenzi­ójának fejlesztéséért dolgozik. Az EPSU lobbizott továbbá az európai miniszterek tanácsánál és különösen az Európai Parlamentben, azért, hogy a közellátási törvényjavaslat direktíváiba foglalják bele a társadalmi, környezetvédelmi és tisztességes kereskedelemre vonatkozó kritériumo­kat a közellátási szerződések elbírálása során (Coalicion for Green and Social Procurement, 2002 – Környezetvédelmi és Társadalmi Közellátási Koalíció; 1. számú interjú). Végül a koalíció nem járt nagy sikerrel a döntéshozatali folyamat befolyásolásában, részben azért, mert túlzottan bízott az Európai Unió intézményi rendszerén belüli lobbizás hatékonysá­gában (Bieler, 2011). Ugyanakkor, a többi társadalmi mozgalommal való együttműködés fokozása az egyik lehetséges módszere annak, hogy az ellenállás társadalmi bázisát kiszélesíthessék.

Két másik példa is mutatja, hogy az Európai Unió politikai döntéseinek befolyásolására a széles koalíció hozhat eredményeket, de megmutatja azt is, hogy a tömegek mozgósítását a lobbizás eszközével párosítva sokkal eredményesebb lehet a küzdelem. 2006-ban a szakszervezetek és a társadalmi mozgalmak széles koalíciója alkalmazta ezt a módszert: lobbiztak Brüsszelben és egyidejűleg nagy demonstrációkat szerveztek, ahol azon szolgáltatási irányelvek ellen tüntettek, melyek liberalizálni kívánták az Európai Unióban a határokon átívelő szolgáltatások biz­tosítását. A kampány csúcspontja két, nagyszabású, európai szintű tüntetés volt Brüsszelben és Strasbourgban 2005-ben és 2006 elején; a tüntetéseken jelen voltak a szakszervezetek és más társadalmi moz­galmak az európai országokból (ETUC, 2006). Végül, a széles koalíció szerepe annyiban mégis sikeresnek mondható, hogy megakadályozta az irányelvek eredeti törvényjavaslatát. Másodszor, 2001-ben és 2004-ben az Európai Unió bizottsága kétszer is kísérletet tett arra, hogy az európai kikötőkben liberalizálja a szolgáltatásokat. A szállítási dolgozók szakszervezete mindkét esetben ellen tudott állni az átalakítási tervek­nek azzal, hogy egyfelől belső információs és mobilizálási kampánnyal, másfelől nemzetközi sztrájkokkal és nagyszabású tüntetésekkel lobbi­zott. Ahogyan Turnbull megállapítja: „azzal, hogy az érvek erejének az erő érveivel adtak nagyobb nyomatékot, a kikötői szakszervezeteknek sikerült sokkal hatékonyabbá tenni az információszerzési, jelentésírási, lobbizó határozat-elfogadási játszmát" (Turnbull, 2007. 133.). Az európai szakszervezetek fellépésének ezek a példái illusztrálják, hogy a szak­szervezetek továbbra is ellenállnak a neoliberális átalakításnak. Bár strukturálisan hátrányos helyzetben vannak az Európai Unió intézményi szerkezetében, stratégiájuk része a széles mozgósítás is, továbbá a tömegtüntetések és/vagy a sztrájkok, melyek segítenek e hátrányok leküzdésében.

Következtetések

Ez a tanulmány abból a tételből indult ki, hogy az Európai Unió átalakí­tása az 1980-as évek óta neoliberális elvek alapján zajlik, és az átala­kítást elsődlegesen az európai transznacionális tőke nyomása hajtja. És miközben a Kelet- és Nyugat-Európa közötti egyenlőtlenség esetleg csökkent az uniós bővítés óta, az egyes országokban tovább mélyült, sőt drasztikus méreteket öltött a társadalmi osztályok közötti egyenlőtlen­ség – és itt különösen az új közép- és kelet-európai tagországokra kell gondolnunk. Ráadásul, mint arra rámutattunk, a transznacionális tőkét nem szabad homogén cselekvőnek tekinteni. A neoliberalizmus rendkí­vül sok formában él, és a neoliberális átalakítás homogén projektje újra meg újra megerősítésre szorul. Ugyanakkor ez a helyzet teremt lehető­séget az ellenállás számára. Amikor a munkának az átalakításhoz való viszonyát elemeztük, világossá vált, hogy az európai munkásmozgalom nagyrészt nem fogadta el a neoliberális elveket, és továbbra is ellene szegül az átalakítási folyamatoknak. Az Európai Unióban tapasztalható számos szakszervezeti kezdeményezést soroltunk fel, mint pozitív példáit annak, hogyan lehetséges európai szinten is sikeres ellenállást kifejteni. A tanulmány hátralévő részében további megjegyzéseket kívánok fűzni az ellenállás lehetőségeinek kérdéséhez.

A jelenlegi globális pénzügyi válság újra csak rámutat a szakszerve­zeteknek a globális, illetve az európai színtéren játszott, meglehetősen korlátozott szerepére. Bár a szakszervezetek állásfoglalásokat fogal­maznak meg arról, mi a teendő (például az ITUC, 2009), ám nincsenek egészen a helyzet magaslatán abban a tekintetben, hogy eldöntsék, hogyan kellene a válságra reagálniuk. Ez a gyenge pozíció a globális gazdaságban az elmúlt harminc-negyven évben lezajlott fejlemények következménye, valamint annak, hogy a termelői szektorok fokozódó transznacionalizálódása együtt járt a transznacionális kihelyezés és a termelési szétforgácsoltság terjedésével, valamint a munkakörülmények informalizációjával, plusz a döntéshozatali mechanizmusok erősödő központosításával a transznacionális korporációkban. Ráadásul tanúi lehettünk a közszféra elleni fokozódó támadásnak, és szüntelenül érez­hetjük a nyomást, hogy a természeti források szolgáltatását – így például a vízszolgáltatást – privatizálják mind a fejlett, mind a fejlődő világban. A munkásmozgalmak, melyek döntően nemzeti szinten szerveződnek, rendszerint nincsenek abban a helyzetben, hogy a nyomásra megfelelő választ adjanak (Bieler, Lindberg és Sauerborn, 2010. 237-242.). A ka­pitalizmus expanziója egyenlőtlen és összetett módon folyik. Ahogyan Silver megfigyelte, a jelenlegi kapitalista átalakítás nem hozta el a mun­kásság életkörülményeinek homogenizációját. Ehelyett azt történt, hogy „miközben egyes területek megsegítése már-már kezdte oldani az Észak-Dél közötti megosztottságot, a technológiai fejlődés, a termékek fejlődése és a protekcionizmus ismét csak a megosztottság fenntartását erősítette" (Silver, 2003. 170.). Így aztán a világ különböző régióiban élő munkások lényegesen eltérő körülmények között dolgoznak, és a transznacionális szolidaritás gyakorta ütközik akadályokba – ha nem éppen lehetetlen. Például az Európai Unió keleti bővítése sajnálatos módon feszültséget keltett a keleti és a nyugati szakszervezetek között a munkaerő szabad áramlása kérdésében. A nyugat-európai szakszervezetek az Európai Unió gazdasági és szociális bizottságának támogatásával, az Európai Szakszervezeti Konföderáció megkeresésére, továbbá a német DGB-nek és az osztrák ÖGB-nek saját kormányaikra gyakorolt nyomása révén el­érték, hogy hét évi átmeneti periódust iktassanak be a munkaerő szabad áramlásának engedélyezéséig. Azzal érveltek, hogy ennek az alapvető jognak az azonnali biztosítása aláásná a szociális Európa fejlődését a ke­leti és a nyugati régiók közötti óriási jövedelmi különbségek miatt. Ráadá­sul, a szabad munkavállalás, mondták, fokozná a társadalmi félelmeket a nyugati országokban, és ezzel a jobboldali pártoknak kedvezne a helyzet (Bohle és Husz, 2005. 102-106.). A nyugati szakszervezetek győztek, részben persze azért is, mert a transznacionális tőke ezen engedmény miatt csak kisebb gazdasági veszteségeket szenvedett, ha egyáltalán érte bármilyen veszteség. Azonban, mint azt Bohle és Husz egyértelműen megmutatja, ez a transznacionális szolidaritás hiányát igazoló politikai győzelem a munka világa számára általában katasztrofális következmé­nyekkel járhat, amennyiben a kelet-európai és a nyugat-európai munkás­mozgalom hosszú távú megosztottságához vezet, és ezzel gyengíti a összeurópai munkaerő helyzetét (Bohle és Husz, 2005. 108-109.). Ami Kelet-Európát illeti, a szakszervezetek elvesztették befolyásukat, mert a régi kommunista rendszerek eszközeit látták bennük a dolgozók. Ahol mostanság aktívan fellépnek, ott nem a szolidaritás, hanem a privilegizált munkások érdekei mozgatják őket. Egy összehasonlító tanulmányában Ost leírja, hogy eleinte a kelet-európai szakszervezetek a rendszerváltás idején támogatták az alacsony hatékonyságú üzemek átalakítását, és tétlenül nézték az átalakítással járó munkahely-megszüntetéseket; ké­sőbb ismét aktivizálódtak, de már mint „a szakképzett, elit munkások kis szakszervezetei, az új munkásarisztokráciát szolgáló egyfajta unionizmus formájában" (Ost, 2006. 327.). Röviden, nem világos, vajon a kelet- és közép-európai szakszervezetek abban a helyzetben vannak-e, hogy a neoliberális átalakítással sikeresen szálljanak szembe.

A mérleg másik serpenyőjében, vagyis a pozitív oldalon ott van azon­ban az, hogy az Európai Társadalmi Fórum folyamatai teret adhatnak a kelet- és nyugat-európai munkásmozgalomnak e feszültségek feloldá­sára és a mainál sokkal intenzívebb kooperációra a többi mozgalommal annak érdekében, hogy az ellenállás társadalmi bázisa kibővüljön. 2002. november 6-10. között az európai „globalizációellenes" mozgalmak, köztük szakszervezetek, civil szervezetek és társadalmi mozgalmak tanácskozást szerveztek az olaszországi Firenzében: ez volt az első Európai Társadalmi Fórum. A négyszáz tanácskozáson és vitán mintegy 32 000-40 000 küldött vett részt egész Európából, illetve még nyolcvan országból más földrészekről. A delegáltak vitákat folytattak a fórum három nagy témakörében: „globalizáció és [neo]liberalizmus", „háború és béke", valamint „jogok – állampolgárság – demokrácia". Az Európai Társadalmi Fórum csúcspontját a korábban aligha látott méretű háborúellenes tünte­tés jelentette november 9-én este, amikor a rendőrségi jelentések szerint mintegy 500 000, a szervezők állítása alapján viszont egymillió ember vonult végig békésen Firenze utcáin az iraki háború elleni tiltakozásuk jeléül (Bieler és Morton, 2004). Firenzében az egyes társadalmi moz­galmak, a hagyományos szakszervezetek és az új, radikális szakszer­vezetek között tisztán kirajzolódtak a különbségek. Míg a hagyományos szakszervezetek továbbra is a munkaadókkal és az állam képviselőivel folytatott „társadalmi partnerségre" összpontosítanak annak érdekében, hogy tagjaik követeléseit érvényesíteni tudják, addig a radikális szak­szervezetek az alulról szerveződő alakulatok szerepét hangsúlyozzák és a sztrájkokra, tüntetésekre valamint a többi társadalmi mozgalommal való együttműködésre koncentrálnak, az ellenállás társadalmi bázisának kiszélesítése érdekében. Ugyancsak rengeteg feszültség tapasztalható a szakszervezetek és a társadalmi mozgalmak között is. Míg az utóbbiak meglehetősen szkeptikusak abban a tekintetben, hogy a szakszervezetek hierarchikus belső struktúrái képesek és hajlandók-e szembefordulni a neoliberális átalakítással, az előbbiek megkérdőjelezik a társadalmi mozgalmak képviseleti jogosultságát és belső felelősségét. Ezeknek a különbségeknek persze nem szabad elhomályosítaniuk a közös érde­keket és az ezekből következő lehetséges közös tevékenységeket. Az eltérő stratégiák és struktúrák ellenére, az Európai Társadalmi Fórumon résztvevő minden mozgalom az ellenállás fő célpontjának a neoliberális globalizációt, pontosabban annak gazdasági, deregulációs formáját, illetve harcias verzióját tekintette (amint az éppen az Irak elleni hábo­rúban megtestesül). Így aztán számos kérdéskörben közös álláspontot sikerült kialakítani a közös tevékenységek elvégzéséhez, többek között megegyeztek abban, hogy világszerte felhívást intéznek a dolgozókhoz az iraki háború elleni tiltakozásul 2003. február 15-én, valamint abban, hogy közösen lépnek fel a közszféra neoliberális átalakításával szemben (Bieler és Morton, 2004. 312-319.). Firenze óta az Európai Társadalmi Fórum mozgalma már a hatodik találkozó megszervezését készíti elő, melyre 2010 júliusának elején Isztambulban kerül majd sor. Ez a folyamat párosul azzal a ténnyel, hogy a transznacionális szolidaritásnak vannak sikeres példái (lásd Bieler és Lindberg, 2010), és mindez jelzi, hogy a neoliberális átalakítással szembeni transznacionális szolidaritás megva­lósítható. Röviden, míg a szakszervezetek határokon átnyúló együttmű­ködése, illetve a szakszervezetek és más társadalmi mozgalmak közötti kapcsolatok nem jönnek, nem jöhetnek létre automatikusan, mégis adott a lehetőség a sikeres ellenállásra a neoliberális átalakítással szemben. Az Európai Unió az egyik olyan színtér, ahol az effajta stratégiák hasz­nosan működhetnek.

(Fordította:Baráth Katalin)

Interjúk

1. számú: Közalkalmazottak Szakszervezete Európai Szövetségének főtitkár­helyettese, Brüsszel, 2003. január 22.

2. számú: Fémmunkások Európai Szövetségének főtitkárhelyettese, Brüsszel, 2003. január 23.

Irodalom

Apeldoorn, B. van (2002): Transnational Capitalism and the Struggle over European Integration. London, Routledge.

Apeldoorn, B. van (2003): ..European unemployment and transnational capitalist class strategy: The rise of the neo-liberal competitiveness discourse", in H. Overbeek (ed.): The Political Economy of European Employment. London, Routledge. 113-134.

Bieler, A. (2003a): ..Labour, Neo-liberalism and the Conflict over Economic and Monetary Union: a comparative analysis of British and German trade unions", German Politics, Vol. 12/2. 24-44.

Bieler, A. (2003b): .Swedish trade unions and Economic and Monetary Union: the European Union membership debate revisited?", Cooperation and Conflict, Vol. 38/4. 385-407.

Bieler, A. (2005): .European Integration and the Transnational Restructuring of Social Relations: the Emergence of Labour as a Regional Actor?", Journal of Common Market Studies, Vol. 43/3. 461-84.

Bieler, A. (2006): The Struggle for a Social Europe: Trade unions and EMU in times of global restructuring. Manchester, Manchester University Press.

Bieler, A. (2011): .Labour, new social movements and the resistance to neo-liberal restructuring in Europe", New Political Economy, 16(2), forthcoming.

Bieler, A. and A.D. Morton (2004): „Another Europe is Possible?" Labour and social movements at the European Social Forum", Globalizations, Vol. 1/2. 303-25.

Bieler, A., W. Bonefeld, P. Burnham and A.D. Morton (2006): Global Restructuring, State, Capital and Labour: Contesting neo-Gramscian Perspectives. Basingstoke, Palgrave.

Bieler, A., I. Lindberg and D. Pillay (2008): „The future of the global working class: an introduction", in A. Bieler, I. Lindberg and D. Pillay (eds): Labour and the Challenges of Globalization: What prospects for Transnational Solidarity? London, Pluto Press. 1-22.

Bieler, A. and I. Lindberg (eds) (2010): Global Restructuring, Labour and the Challenges for Transnational Solidarity. London, Routledge.

Bieler, A., I. Lindberg and W. Sauerborn (2010): „After thirty years of deadlock: labour's possible strategies in the new global order", Globalizations, Vol. 7/1. 237-49.

Bieling, H.-J. (2001): ..European Constitutionalism and Industrial Relations", in A. Bieler and A.D. Morton (eds): Social Forces in the Making of the New Europe: the Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy. Basingstoke, Palgrave. 93-114.

Blyth, M. (2002): Great Transformations: Economic ideas and institutional change in the twentieth century. Cambridge, Cambridge University Press.

Bohle, D. (2006): ..Neoliberal hegemony, transnational capital and the terms of the EU's eastward expansion", Capital & Class, No. 88. 57-86.

Bohle, D. and D. Husz (2005): ..Whose Europe is it? Interest group action in accession negotiations: the cases of competition policy and labor migration", Politique europeenne, Vol. 15. 85-112.

Carroll, W.K. and C. Carson (2006): ..Neoliberalism, capitalist class formation and the global network of corporations and policy groups", in D. Plehwe, B. Walpen and G. Neunhbffer (eds.): Neoliberal Hegemony: A Global Critique. London/New York, Routledge. 51-69.

Coalition for Green and Social Procurement (2002). Proposal for a directive on the coordination of procedures for the award of public supply contracts, public service contracts and public works contracts, http://www.eeb.org/activities/product/policy/Coalition-PP-April-2002-v3.pdf; letötés: 2007. július 10.

Eironline, 8 November 2002, http://www.eiro.eurofound.ie/2002/11/inbrief/eu0211203n.html; letöltés: 2007. julius 11.

Eironline, 23 March 2004a, http://www.eiro.eurofound.eu.int/2004/03/feature/eu0403203f.html; letöltés: 2007. július 11.

Eironline, 6 July 2004b, http://www.eiro.eurofound.eu.int/2004/07/inbrief/eu0407201n.html; letbltes: 2007. julius 11.

EMF (1998): Collective Bargaining with the Euro. 3rd EMF Collective Bargaining Conference, Frankfurt, 9/10 December;http://www.emf-fem.org/index.cfm?target=/default.cfm; letöltés: 2004. október 26.

EMF (2001): ..EMF position on the European industrial relation system". Adopted by the EMF Executive Committee, Luxembourg, 3rd and 4th December; http://www.emf-fem.org/index.cfm?target=/default.cfm; letöltés: 2004. október 26.

EPSU (2002): Services of General interest and the Convention on the future of Europe – You can shape the future of Europe! EPSU General Circular No. 13 (1712/2002), http://www.epsu.org/Campaigns/sgi/gen13.cfm; letöltés: 2003. június 17.

EPSU (2003a): 2003: a crucial year for public services in Europe. Letter by the EPSU General Secretary Carola Fischbach-Pyttel to all affiliated unions, http://www.epsu.org/gen1.cfm; letöltés: 2003. január 30.

EPSU (2003b): GATS, PSI-EPSU and Pascal Lamy, http://www.epsu.org/Campaigns/GATS/Lamy.cfm; letöltés: 2003. június 17.

ETUC (2006): Euro-demonstration. Strasbourg 14/02/2006; http://www.etuc.org/a/1581; letöltés: 2003. június 7.

Eurostat (2010): December 2009 – Euro area unemployment rate up to 10.0%, EU27 up to 9.6%, http://epp.eurostat.ec.europa.eu/cache/ITY_PUBLIC/3-29012010-AP/EN/3-29012010-AP-EN.PDF; letöltés: 2010. február 2.

Falkner, G. (1998): EU social policy in the 1990's: towards a corporatist policy community. London, Routledge.

Gamble, A. (2001): „Neo-Liberalism", Capital & Class, No. 75. 127-34.

Gamble, A. (2006): „Two Faces of Neo-liberalism", in R. Robison (ed.): The Neo-Liberal Revolution: Forging the Market State. London/New York, Routledge. 20-35.

Gill, S. (1995): ..Globalisation, Market Civilisation, and Disciplinary Neoliberalism", Millennium: Journal of International Studies, Vol. 24/3. 399-423.

Gill, S. (2001): „Constitutionalising Capital: EMU and Disciplinary Neoliberalism", in A. Bieler and A.D. Morton (eds): Social Forces in the Making of the New Europe: The Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy. Basingstoke, Palgrave. 47-69.

Gollbach, J. and T. Schulten (2000): „Cross-Border Collective Bargaining Networks in Europe", European Journal of Industrial Relations, Vol. 6/2. 161-79.

Gramsci, A. (1970): Filozófiai írasok. Bp. Kossuth Könyvkiadó.

Greenwood, J. (2003): Interest Representation in the European Union. London, Palgrave.

Harvey, D. (2006): „Neo-liberalism and the restoration of class power", in D. Harvey (ed.): Spaces of Global Capitalism: Towards a theory of uneven geographical development. London/New York, Verso. 9-68.

Heidenreich, M. and C. Wunder (2008): „Patterns of Regional Inequality in the Enlarged Europe", European Sociological Review, Vol. 24/1. 19-36.

ITUC (2009): G20 Finance Meeting: Action for Employment Welcome, but many questions remain (9 November 2009); http://www.ituc-csi.org/spip.php7article4612; letöltés: 2009. november 11.

Macartney, H. (2009): „Variegated neo-liberalism: transnational oriented fractions of capital in EU financial market integration", Review of International Studies, Vol. 35/2. 451-80.

Morton, A. (2007): Unravelling Gramsci: Hegemony and Passive Revolution in the Global Political Economy. London, Pluto Press.

Ost, D. (2006): „After Postcommunism: Legacies and the Future of Unions in Eastern Europe", in C Phelan, C. (ed.): The Future of Organised Labour: Global Perspectives. Oxford, Peter Lang. 305-32.

Overbeek, H. (1999): „Globalization and Britain's Decline", in R. English and M. Kenny (eds): Rethinking British Decline. London, Palgrave. 231-256.

Peck, J. and A. Tickell (2002): „Neoliberalising Space", Antipode, Vol. 34/3. 380-404.

Plehwe, D., B. Walpen and G. Neunhbffer (2006): „Introduction: Reconsidering neoliberal hegemony", in D. Plehwe, B. Walpen and G. Neunhbffer (eds.): Neoliberal Hegemony: A Global Critique. London/New York, Routledge. 1-24.

Reitan, R. (2007): Global Activism. London/New York, Routledge.

Robinson, W.I. (2004): A Theory of Global Capitalism: Production, Class, and State in a Transnational World. Baltimore/London, John Hopkins University Press.

Robinson, W.I. and J. Harris (2000): .Towards a Global Ruling Class? Globalization and the Transnational Capitalist Class", Science & Society, Vol. 64/1. 11-54.

Roche, D. (2009): .Eastern Europe and the Financial Crisis", The Wall Street Journal, 28 March 2009; http://online.wsj.com/article/SB123819932316462089. html; letöltés: 2010. február 2.

Ryner, M. and T. Schulten (2003): .The Political economy of labour-market restructuring and trade union responses in the social-democratic heartland", in H. Overbeek (ed.): The Political Economy of European Employment: European integration and the transnationalization of the (un)employment question. London/ New York, Routledge. 176-198.

Saad-Filho, A. (2005): .From Washington to Post-Washington Consensus: Neoliberal Agendas for Economic Development", in A. Saad-Filho and D. Johnston (eds.): Neoliberalism: A Critical Reader. London, Pluto Press. 113-119.

Sklair, L. (2001): The Transnational Capitalist Class. Oxford, Blackwell.

Schulten, T. (2005): ..Foundations and perspectives of trade union wage policy", in E. Hein et al. (eds): Macroeconomic policy coordination in Europe and the role of the trade unions. Brussels, ETUI. 263-292.

Silver, B.J. (2003): Forces of Labor: Workers' Movements and Globalization since 1870. Cambridge, Cambridge University Press.

Strange, G. (1997): .The British Labour Movement and Economic and Monetary Union in Europe", Capital & Class, No. 63. 13-24.

Strange, G. (2002): ..Globalisation, Regionalism and Labour Interests in the new IPE", New Political Economy, Vol. 7/4. 343-365.

Taylor, G. and A. Mathers (2002): .The Politics of European Integration: A European Labour Movement in the Making?", Capital & Class, No. 78. 39-60.

Turnbull, P. (2007): .Dockers versus the Directives: Battling Port Policy on the European Waterfront", in K. Bronfenbrenner (ed.): Global Unions: Challenging Transnational Capital through Cross-Border Campaigns. Ithaca/London, 2007. 117-136.

E számunk a témák sokféleségével tűnik ki. Az Eszmélet fontos feladata, hogy időről-időre felvesse a „Mi jön a kapitalizmus után?" kérdését. Neves orosz szerző mutatja be, hogy a korrupció szerves része a kelet-európai és világkapitalizmusnak, amitől a rendszer objektíve nem képes megszabadulni, függetlenül attól, hogy éppen milyen mély a válság foka. Készülni kell a világrendszer új folyamatainak megértésére is, amely ismét dinamizálja a „Mi a félperiféria" kérdését egy régi-új vita keretében. A probléma vizsgálata előbbre visz atekintetben is, hogy a rendszer különböző régióiban miféle antikapitalista stratégia lehet hatékony. Összeállításunk ismét reflektál az alapkérdésre: miben áll a „kommunista perspektíva" az államszocializmus bukása után, és a tőkés világgazdasági válság új korszakában? Ösztönzi-e a válság a piaci termelési módon túlmutató gazdálkodási formák kibontakozását, vagy a kérdésfelvetések megmaradnak a politikai infantilizmus szintjén? Ilyen a liberalizmus és a fasizmus közti belső összefüggés negligálása, amire Lukács György már évtizedekkel ezelőtt rámutatott; hagyatéka élő és aktuális. Egy másik írás azt boncolgatja, mi történt Európában a szakszervezetekkel a neoliberális uralom évtizedei alatt. Az „előtörténet" tisztázásra váró kérdése: vajon mely okokból született meg az eurokommunizmus jelensége, aminek tanulságait immár érdemes lenne megvonni.

1. Nem lehet meghalni a megszületés előtt. A – helyes értelemben vett – kommunizmus nem halt meg, mivel még meg sem született. A szocializ­mus szintén. Amit a jobboldal „kommunista államoknak", a keleti hivatalos doktrína pedig „reálisan létező szocializmusnak" nevez, az valójában azon posztkapitalista társadalmak együttese, melyek felszámolták az alapvető termelési eszközök magántulajdonát, de még nagyon messze vannak a szocializmustól; azaz egy olyan társadalomtól, ahol a társult termelők a termelési folyamat urai, ahol a társadalom a legszélesebb demokratizmuson valamint a gazdasági és politikai önkormányzáson alapul. Messze vannak egy olyan társadalomtól, amely felszabadult az osztály-, etnikai és nemek közötti kizsákmányolás és elnyomás minden formája alól.

2. Amit a konzervatív és liberális sajtó a „kommunizmus halálának" nevez (felületes zsurnaliszta kifejezés, amely az uralkodó ideológia legitimálását szolgálja), az egy valós tényre utal: a szocializmusba való átmenet önkényuralmi és bürokratikus formáinak mély válságára, amely válság a Szovjetunióban a húszas és harmincas évek folyamán létreho­zott sztálini stb. modellből fakad. 1989-ben valójában a lengyelországi, magyarországi, csehszlovákiai, NDK-beli és romániai neosztálinista rend­szerek látványos összeomlásához asszisztáltunk. A legfontosabb kivétel pillanatnyilag Kína, ahol a munkások és diákok millióinak demokratikus mozgalmát a hatalmi gerontokrácia – Teng Hsziao Pingnek, az Amerikai Egyesült Államok nagy barátjának és a „gazdasági modernizáció" kez­deményezőjének irányítása alatt – brutális katonai elnyomással átme­netileg megsemmisítette. De a kínai bürokráciának ez az önkényuralmi támadása – Albánia és Észak-Korea archaikus sztálinista helótáiról nem is beszélve – képtelen megakadályozni, hogy előbb vagy utóbb a demokratikus mozgalom új lendületet kapjon. Nem a „kommunizmus" haldoklott és volt halálra ítélve, hanem annak bürokratikus karikatúrája: a nómenklatúra hatalmi monopóliuma, a szükségletek feletti diktatúra, a parancsuralmi gazdaság.

3. Ez a válság – bár pozitívabb formában – a Szovjetunióban is meg­nyilvánul. Több évtizedes hanyatlás és bürokratikus stagnálás után az emberek részt vesznek a sztálinista örökség lerombolásának erőteljes folyamatában, melynek motorját a – Gorbacsov és csapata által meg­ígért – felülről jövő reformok és az alulról jövő demokratikus mozgalom (a népi frontok, az ökológiai, szocialista és reformer klubok, a határ menti nemzetek megmozdulásai) közötti dialektika adja. Az új szovjet vezetés ellentmondásokkal átszőtt reformpolitikája egy jelentős politikai nyitást (a glasznosztyot) piacgazdasági reformokkal (peresztrojkával) kombinál, ami veszélyezteti a munkásosztály vívmányait. A fegyverzetcsökkentés nagyon pozitív kezdeményezésével az is együtt jár, hogy lényegesen csökken a harmadik világ (különösen Közép-Amerika) forradalmainak a támogatása.

4. Az a politikai és társadalmi harc, amely a Szovjetunióban és más posztkapitalista országokban mind a nómenklatúrán belül, mind a civil társadalomban kibontakozott, több alternatívát hordoz a sztálinista mo­dellből való „kiút" keresése során:

1. A tekintélyelvű politikai rendszer – a bürokratikus diktatúra – fenn­tartása, jelentős piaci reformokkal kombinálva (Teng Hsziao Ping modellje).
2. A politikai struktúra viszonylagos demokratizálása, és piaci mecha­nizmusok bevezetése a gazdaságirányításba (Szovjetunió, Bulgá­ria).
3. Nyugati mintájú demokratizálás és a piacgazdaság teljes visszaállítá­sa (a régi ellenzék egy részének és a nómenklatúra széles köreinek programja Lengyelországban és Magyarországon).
4. Az önkormányzásra alapozva a gazdaság demokratikus tervezése és a politikai hatalom általános demokratizálása (szakszervezeti és szocialista ellenzéki program Kelet-Európában, a párt kritikus kö­reinek rokonszenvétől kísérve). E konfrontáció jövője messze nem lefutott.

5. Ellentétben azzal, amit a liberális sajtó, a polgári közgazdászok és a nyugati kormányok – szép egyetértésben – állítanak, a „parancsuralmi gazdaság" (a bürokratikusan centralizált tervezés) összeomlása után nem a kapitalizmus (a piacgazdaság és a profitrendszer) az egyetlen lehetséges, aktuálisan létező alternatíva a posztkapitalista országokban. Tertium datur: van egy harmadik út, a szocializmus demokratikus útja – azaz az általános önkormányzás (az alapoktól a csúcsig), a társadalom által megvalósított demokratikus tervezés, amelyben plurális és nyílt vita után szabadon határozzák meg a fő gazdasági választásokat, a beruhá­zási prioritásokat, a gazdaságpolitika irányvonalát.

6. A keleti országok számos közgazdászának és reformer vezetőjének állításával ellentétben semmilyen közvetlen logikai kapcsolat nincs a piacgazdasági reformok és politikai demokrácia között, az ún. gazdasági „szabadság" és politikai szabadság között. Teng Hsziao Ping Kínája e doktrína látványos cáfolatát adta. Kína – ezen túl – azt mutatja, hogy ha a piaci reformok átmenetileg meg is tudják oldani a bürokratikus tervezés bizonyos problémáit, új, szintén súlyos problémákat hoznak létre: munkanélküliség, falusi népesség elvándorlása, korrupció, árak emelkedése, növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, szociális szolgál­tatások visszafejlesztése, emelkedő bűnözés, a gazdaság alávetése az imperialista tőkének és a nemzetközi bankok előírásainak. Mindez végül oda vezetett, hogy a piaci reformok azzal a kockázattal járnak, hogy a munkások legfőbb szociális vívmányai (foglalkoztatás garantálása, lét­minimum biztosítása stb.) semmivé válnak.

7. Azok a gonosz tettek és bűncselekmények, amelyeket a poszt­kapitalista társadalmak bürokratikus rendszerei a kommunizmus és a szocializmus nevében elkövettek (a harmincas évek véres tisztogatásaitól kezdve az 1968-as csehszlovákiai és 1979-es afganisztáni bevonulásig), súlyosan ártottak a szocialista jövő eszméjének, és elősegítették a népes­ség jelentős részének a polgári ideológiához való csatlakozását – keleten éppúgy, mint nyugaton. Ám mindkét blokkban mélyen meggyökerezve megmarad a dolgozókban a vágyakozás egy szabad és egyenlő társa­dalomra, szocialista demokráciára és önkormányzásra. Innen nézve a szocializmus és a kommunizmus nemcsak nem „halott", de a legégetőbb aktualitás marad: nem egy állítólag létező állapot, hanem olyan program, amely másfél évszázad óta az egész világon áthatja a kizsákmányolt osztályok és elnyomott csoportok felszabadító harcát.

8. Ma a kommunistának – inkább, mint bármikor – „a fennálló könyör­telen kritikusának" kell lennie. Elutasítva a létrehozott rend apologetikus ideológiáit, a tőkés piacot vagy a szükségletek feletti diktatúrát legitimáló „realista" értelmezéseket, a kommunista a Remény Elvét, egy emanci­pált társadalom konkrét utópiáját testesíti meg. De nincs kész válasz a szocializmusba való átmenet problémáira. Hogyan kombinálódik a kép­viseleti demokrácia és a közvetlen demokrácia? Hogyan kapcsolódik a demokratikus tervezés a piac elkerülhetetlen maradványaival? Hogyan egyeztethető össze a gazdasági növekedés az ökológiai parancsokkal? Senki nem tarthat igényt az igazság monopóliumára: ezek a kérdések – és sok más hasonló – megkövetelik a pluralista és nyílt vitát, a kölcsönös tanulási folyamatot.

(Fordította: Tütő László)

Jegyzet

* Az írás 12 tézisre bővített változatát ld. Monthly Review, 1991. május.

A „mi jöhet a kapitalizmus után" – nyitott kérdés, mert a mostani válság után, ez mindenesetre biztos, már semmi sem lehet ugyanaz, mint előtte volt. A tendenciák nyitottak; lehetséges, hogy a status quo rövid távon helyreállítható, ám valószínű, hogy csak átmenetileg állnak helyre a válság előtti vagy ahhoz hasonló viszonyok.

Az Egyesült Államok bankrendszere több mint 3.000 milliárd dolláros veszteséggel kénytelen szembesülni. Japán depresszióba süllyedt. Kína a zéró növekedés felé tart. Néhányan még hisznek benne, hogy egy sürgős sebészeti beavatkozás visszaállíthatja a status quo-t. Ám sokkal többen látják úgy, hogy az olyan ritka fordulópontok egyikéhez érkeztünk, amelyek után már semmi nem lesz többé a régi.

De ha véget ér egy álom, akkor milyen új álmok várakoznak vajon a homályban? Netán a kapitalizmus képes lesz alkalmazkodni? Vagy is­mét fel kell tennünk azon sorsdöntő kérdések egyikét, amelyek idestova két évszázada ott gomolyognak a politikai gondolkodásban: mi jöhet a kapitalizmus után?

Ennek a kérdésnek a vizsgálatát még néhány évvel ezelőtt is inkább elnapolták. nagyjából annyira tűnt fontosnak, mint azt firtatni, hogy mi jöhet az elektromosság után. A globális piacok Kínát és Indiát saját pá­lyájukra állították, és a kapitalizmus győzelme teljesnek tűnt. Már csak olyan kiszikkadt ellenfelei akadnak, mint a középkorias iszlám, vagy a G8-as csúcstalálkozók helyszínei körül hőbörgő nekivadult csoportok. Azt mondták, hogy a multinacionális cégek immár nagyobb birodalmakat kommandíroznak, mint a legtöbb nemzetállam, és bizonyos szempontból márkáik bűvkörébe vonták a tömegeket.

Ám éppen a kapitalizmus tanulsága az, hogy semmi sem állandó – ahogy Marx írja: „minden, ami egykor biztos volt, semmivé foszlott". A kapitalizmuson belül legalább annyi olyan erő van, ami aláaknázza azt, mint olyan, ami képes tovább működtetni.

Ebben a tanulmányban azt vizsgálom, hogy vajon mivé alakulhat a kapitalizmus, mire keresztülvergődi magát a jelenlegi válságán. Nem jósolok sem újjászületést, sem pedig összeomlást. Ehelyett analógiákat mutatok olyan rendszerekkel, amelyek egykor éppen ennyire állandónak tűntek. A XIX. század első felének európai monarchiái lebírták forradalmi kihívóikat, akiknek álmait Waterloo sara – úgy tűnt – végképp maga alá temette. A világot császárok és királyok kormányozták, akik igen komoly alkalmazkodási képességekről tettek tanúbizonyságot. Támogatóik, akár­csak a kapitalizmus mai védelmezői, meggyőző érveket sorakoztattak fel amellett, hogy a monarchia a társadalom természetében gyökerezik. A hierarchia akkor természetes volt; ma az egyéni nyereségvágy függ­vénye. Azután következett a tömegdemokrácia, amely kipróbáltatott és végül könnyűnek találtatott. Ma pedig a szocializmus tűnik fel olyan fényben, mint jó szándékú kísérlet, amely megbukott, mivel idegen volt az emberi természettől.

Az, ami a hadseregekkel történt, szintén használható keretet ad, ami­kor a kapitalizmus jövőjéről töprengünk. Csupán néhány nemzedéknyire vagyunk azoktól a társadalmaktól, ahol a hadsereg magas státuszú, a tisztelet fényében sütkérező csoportot képezett. A háború a természet rendjéhez tartozott, a vitás kérdések megoldásának kikerülhetetlen módja volt. Ám mára – meglepő módon – a világ hadseregeinek túlnyomó részét megszelídítették és civilizálták, gyakorta kegyetlen urakból professzio­nális szolgákká változtatták.

Nem akarom azt mondani, hogy a kapitalizmus jobban el fog tűnni, mint a háború. Az összetett, egymáshoz ezer szálon kötődő piacgazdaságok ezután is óriási értéktöbbleteket fognak kitermelni, amelyet az új tudo­mányos ismeretek egyre hömpölygő folyama táplál majd. De ahogyan a monarchia is a perifériára szorult egykorvolt központi szerepéből, a kapitalizmus sem fogja olyan mértékig meghatározni a társadalmat és a kultúrát, ahogyan ma teheti. Röviden: meglehet, hogy a kapitalizmus is inkább szolga lesz, mint úr, és hanyatlása felgyorsítja ezt a folyamatot. A korábbi gazdasági válságok is kegyetlenek voltak, ám különféle ideákat vontak be a margóról a figyelem középpontjába, és felgyorsítva szuszakolták őket keresztül azon a három fázison, amelyeken Schopenhauer szerint minden új gondolatnak át kell mennie: először kigúnyolják őket, azután hevesen ellenzik, végül pedig természetesnek veszik.

***

Ahhoz, hogy megértsük a kapitalizmus jövőjét, meg kell értenünk a jelenlegi állapotát. Ez nem is olyan egyszerű. A kapitalizmus magába foglal egy piacgazdaságot, de nem minden piacgazdaság kapitalisztikus. Hozzátartozik a kereskedelem, ám az is létezett már jóval a kapitalizmust megelőzően. Tőke jelenik meg benne, ám az egyiptomi fáraók és a fa­siszta diktátorok is értéktöbbletek felett rendelkeztek.

A kapitalizmus legjobb meghatározását talán a francia történész, Fernand Braudel adta, amikor úgy írta le, mint a hagyma és a faanyag, a vízvezetékek és a főzés mindennapi piacgazdaságaira épülő különféle rétegek összességét. Ezek a helyi, regionális, nemzeti és globális rétegek egyre absztraktabb formát öltenek, míg végül a csúcson megjelenik a testetlen pénzügyi rendszer, amely visszahat minden szintre, nem kötődik egyetlen adott helyhez vagy iparághoz sem, és mindent áruvá formál. A kapitalizmus akkor vált „izmussá", amikor Genova és Velence, London és Brugge virágzó bankjai és kereskedelme összekapcsolódtak a lele­ményes manufaktúra-iparral, hogy olyan világot hozzanak létre, amelyet az absztrakt tőkék birtokosai uralnak, akik kiszorítják a centrális pozícióra törekvő más rétegeket, a katonáktól a tudósokon és a bürokratákon át egészen a kézművesekig.

A kapitalizmusnak számos beágyazódott formája is kialakult a mai be­fektetési alapokig és határidős tőzsdeügyletekig vezető úton. Volt, amikor szoros szövetséget kötött az állammal (a szilikon-völgyi beruházások 40 százaléka állami forrásokból származott), óriási ipari konglomerátumok alakultak ki (mint például Koreában); vagy olyan változatok, mint Kína sajátos merkantilista-kommunista hibridkapitalizmusa, illetve Délkelet­Ázsia iparmágnások uralta kapitalizmusa. Voltak olyan szabadpiacok, amelyek nyílt teret kínáltak a piaci kalózkodásnak – mint az USA a XIX. században -, és olyan nagymértékben társadalmasított piaci formák, mint amilyen Svájcot jellemezte a XX. század folyamán.

Ám, ahogy azt Karl Marx megjósolta, a kapitalizmus expanzív: a tizenkilencedik század tőkései egyforma lelkesedéssel vásároltak poli­tikusokat, műgyűjteményeket, vidéki birtokokat és egyetemeket. A mai kapitalisták gond nélkül viszonyulnak a céges szponzoráláshoz, legyen szó akár gyémántkoponyákról¹ vagy régi mesterekről, szoftverekről vagy éppen űrkutatásról. Módszereik beszivárogtak az egészségügybe, a mezőgazdaságba és a jótékonykodásba (bár a „filantrokapitalizmus" ideája, amely szerint a gazdagok felelőssége megmenteni a világot, nem valószínű, hogy túlélné a válságot). Bármit áruvá lehet változtatni, bármi eladható és megvásárolható – a szextől a művészeten át a vallásig – és a kapitalizmus nem létezhet az invenciók nélkül. Még a klímaváltozás is a fellendülés lehetőségét hordozza a kapitalizmus számára, a kutatás és fejlesztés új hullámait finanszírozó adófizetőkkel, és a kormányokkal, amelyeket rávesznek a széndioxid-kibocsátás adás-vételének szpon­zorálására, amely új, pazar lehetőségeket nyújt a kereskedőknek, a brókereknek és a befektetőknek a meggazdagodásra.

A kapitalizmust összetett, bonyolult viszonyok fűzik a politikához. A politika néha korlátozni és visszafogni igyekszik a kapitalizmust, máskor viszont a kapitalizmus törekszik a politika alávetésére. Nagy-Britanniában mind a konzervatív, mind pedig a liberális párt lényegében a befektetési alapok szponzorálásától függ. A Munkáspártot a City befektetői mentet­ték meg a csődtől, és cserébe a párt bankárok sorát kérte fel a legkü­lönfélébb olyan bizottságok vezetésére, amelyeknek hatásköre – mint a közegészségügy, vagy a jóléti reformok – amúgy igencsak távol állt volna tevékenységüktől. Boris Johnson a londoni foglalkoztatáspolitikát és szakképzést olyasvalaki irányítása alá adta, aki korábban egy befektetési alapot vezetett. Ugyanezt a mintát láthatjuk az Egyesült Államokban is, ahol a Wall Street mindkét pártot behálózta – ez az egyik oka, hogy oly nehezükre esett reagálni arra a válságra, amely ennyire rácáfolt várakozásaikra. (Obama kezdeti lépései részben éppen azért látszanak időnként bizonytalanabbnak és kevésbé radikálisnak, mint Rooseveltéi, mert míg annak idején Roosevelt többé-kevésbé külső tanácsadókra támaszkodott, addig Obama a Wall Street olyan belső embereit vette maga mellé, mint Larry Summers vagy Tim Geithner.)

A kapitalizmus expanzív és kreatív jellegét mind a Világgazdasági Fó­rum résztvevői, mind annak radikális kritikusai bátorítják, azt feltételezve, hogy a kapitalizmus elkerülhetetlenül tovább növekszik – és még az ed­digieknél is jobban összefonódik a politikával és a kultúrával. Egy olyan korban, amikor hétéves gyerekeket toboroznak arra, hogy társaiknak Barbie-babákat árusítsanak, ez meglehetősen hihetőnek is tűnik. A tu­datmódosító drogoktól a számítógépes játékokon át az extrém sportokig a kapitalizmus minden lehetséges és lehetetlen eszközt felhasznál, hogy olyan mértékig áthathassa az emberek legmélyebb vágyait is, amilyenre korábban csupán a vallások voltak képesek.

Ám csupán néhány évtizeddel ezelőtt mégis óriási volt az érdeklődés aziránt, hogy vajon mi fogja meghaladni a kapitalizmust. A válaszok a kommunizmustól a menedzserizmusig terjedtek, és a szabadidő és szórakozás Aranykora beköszöntének álmától a közösséghez és az ökológiai harmóniához való visszatérés vágyáig sok minden szóba került. Ma ezek az utópiák a Társadalmi Világfórum körüli csoporto­sulásokban jellemzőek, vagy a nagyobb vallások perifériáin, meg az internet körül kikristályosodó radikális szubkultúrákban, és moderáltabb formában a világ megannyi alapítványában. Ezek mindegyike rá van szorulva, hogy új követőket toborozzon. Ám gyengeségük – akárcsak a mai antikapitalista irodalom legnagyobb részének (David Korten, Wendell Berry, Alain Lipietz, Michael Albert és mások) gyengesége – főleg abban áll, hogy nemigen adnak receptet saját vízióik megvalósí­tására, és arra, hogy miként lehet legyőzni az alaposan beágyazódott, ettől eltérő érdekeket.

Evvel ellentétben a marxizmus intellektuális ereje abban áll, hogy leszögezi: a kapitalizmus korántsem volt az a mindenható rendszer, amelyet ma olyan szerzők írnak le, mint Michael Hardt és Antonio Negri, hanem sokkal inkább egy olyan rendszer, amely óhatatlanul kénytelen elpusztítani önmagát. Marxista értelemben a technológiai fejlődés a változás motorja lehet, amely a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondásában forradalmi erővé válik. A XIX. században a proletariátus elnyomorodását tekintették ilyen mechanizmusnak; a XX. század áthangszerelt nézetei szerint a tudásmunkások (knowledge worker) befolyásának növekedése (illetve bizonyos elképzelések szerint proletarizálódásuk) lesz ilyen hatással. Így vagy úgy, de a kapitalizmus kitermeli saját sírásóit.

Az, hogy nem így történt, hogy a kapitalizmus éppen hogy alaposan kiterjedt és megerősödött, olyan végletekbe kényszerítette a marxiz­must, mint a francia protest-párt, a Nouveau parti anticapitaliste, vagy az akadémikus marxizmus megszelídített érveibe, amely alámerül a szövegelemzés absztrakt mélységeibe.

Ám a nyughatatlan kapitalizmus továbbra is alapot ad azoknak az elképzeléseknek, amelyek lehetséges önpusztulását jósolják. Egy nemzedékkel ezelőtt a társadalomtudós Daniel Bell úgy vélekedett a „kapitalizmus kulturális ellentmondásairól", hogy a kapitalizmus le fogja rombolni azokat a tradicionális normákat, amelyeken nyugszik – a ke­mény munka ethoszát, az örökség átadását a gyermekeknek, a túlhajtott hedonizmus elutasítását. Erre jó példa volt az 1990-es évek Japánja – a lazsáló tinédzserekkel, akik elvetették szüleik munkamorálját, amely a gazdasági csoda hajtóereje volt.

Az ehhez kapcsolódó érvrendszerek közül némelyik a demográfiát tekinti a dolgok Achilles-sarkának. A kapitalista materializmus redukálta az emberek gyermekvállalási kedvét, akik elutasították, hogy a családi élet taposómalmában feláldozzák jövedelmüket és szórakozásaikat. (És a meritokrácia még inkább arra ösztönözte a szülőket, hogy legfeljebb egy vagy két gyermeket vállaljanak.) A születési ráta mind Európában, mind pedig a fehér amerikaiak körében csökkenésnek indult. Egy bizo­nyos ponton az ebből eredő demográfiai kiegyensúlyozatlanság már azzal fenyeget, hogy aláássa az összes társadalomban meglévő gene­rációs mátrixot – az idősek egyre növekvő arányú csoportja mind többet követel a fiatal, aktív dolgozók folyamatosan zsugorodó csoportjától. A megtakarítások arányának zuhanása – amely 2007-re nagyjából a zéróra csökkent az Egyesült Államokban, miközben inkább 30 százalék körül kellene lennie ahhoz, hogy megfelelhessen az elöregedés támasztotta követelményeknek -, komoly jele annak, hogy a kapitalizmus elveszítette képességét saját jövője biztosítására. (Ironikus módon Kína, magasabb megtakarítási rátájának dacára, még nagyobb veszélyben lehet, hiszen az egyetlen gyermek vállalását propagáló politika gyorsabban változtatja az országot egy fiatal társadalomból az öregek társadalmává, mint bár­mikor eddig az emberiség történetében.)

Más kritikák azt hangsúlyozzák, hogy milyen veszélyeket hordoznak a kapitalizmus sikerei is. A termelékenység óriási léptékű fokozódása azt eredményezi, hogy a termelő szektorok kisebb részesedést kapnak a GDP-ből, és ezáltal az adott gazdaságok egyre inkább az eredendően nehezebben növelhető szolgáltatási szektorra támaszkodnak. Egy eh­hez kapcsolódó problémát találunk a fogyasztás területén is. A lakosság anyagi igényeit sikeresen kielégítő kapitalizmus azt veszélyezteti, hogy az emberek elfordulnak a kemény munkától és a pénzhajhászástól, hamarabb nyugdíjba vágynak, és háromnapos hétvégéket követelnek. A kapitalizmus egyetlen válasza erre az, hogy újabb és újabb szükség­leteket generál, a státusz, a szépség vagy éppen az elhízás feletti aggo­dalmakra apellálva, ami perverz módon a fejlett társadalmakban élőket rosszabb pszichológiai állapotba kergeti, mint szegényebb országokban élő embertársaikat.

***

Mindezek a kritikák sok szempontból jogosultak, de egyik sem ad túl sok iránymutatást arra, hogy miként fognak megoldódni a kapitalizmus ellentmondásai, és nem sokat tudnak mondani magának a tőkének nyug­talan dinamikájáról sem. Ahhoz, hogy lássuk, a jelenlegi válság miként kapcsolódik a fenti hosszú távú trendekhez, nem Marxhoz, Keyneshez vagy Hayekhez kellene fordulnunk, hanem a venezuelai közgazdász, Carlota Perez munkáihoz, akinek írásai egyre inkább a figyelem közép­pontjába kerülnek.

Perez a technológiai változások hosszú távú mintáit kutatja. Nézete szerint a gazdasági ciklusok nagy jóléttel kecsegtető új technológiák és infrastruktúrák felemelkedésével veszik kezdetüket; ez azután a spe­kulatív beruházások fékevesztett áradását táplálja, ami a részvény- és egyéb árak drámai növekedését eredményezi. Ezekben az időszakokban virágzik a pénzügyi szektor, és a laissez faire politikák válnak normává. A felívelő időszakokat azután drámai összeomlások követik, akár 1797-et, 1847-et, 1893-at, 1929-et vagy 2008-at tekintjük. Az összeomlást és a zűrzavar időszakát követően valóban realizálódik az új technológiák és infrastruktúrák potenciálja, ám erre csupán akkor kerülhet sor, ha olyan új intézmények alakulnak ki, amelyek jobban megfelelnek az új gazdaság jellemzőinek. Amikor ez megtörténik, a gazdaságok a növekedés és a társadalmi fejlődés hullámait élik át, mint a háború utáni gazdasági csoda belle époque-ja idején.

Az új társadalom, és az új gazdaság elemei már a nagy válságot megelőzően észlelhetőek voltak – és elősegítették az 1920-as évek spekulációs szappanbuborékainak felduzzadását. De sem a hatalmon lévők nem értették meg őket, sem pedig az intézményekbe nem sikerült beágyazódniuk. Azután az 1930-as évek folyamán a gazdaság megvál­tozott – ahogy Perez írja: „az acéliparon, a nagy elektromos berende­zéseken, az óriási mérnöki munkákon és a kiterjedt vegyiparon alapuló gazdaság… egy olyan rendszerré alakult, amely a fogyasztók ellátását és a jelentős méretű védelmi beruházásokat állította a középpontba. Ra­dikális kereslet-menedzsmentet és a bevételek újraelosztására irányuló intézkedéseket kellett bevezetni, amelyek számára talán a legfontosabb az állam közvetlen gazdasági szerepvállalása volt." Ennek eredménye a tömegfogyasztás kiterjedése volt, és egy olyan gazdaság kialakulása, amelyet az elektromosság, az úthálózat és a telekommunikáció új inf­rastruktúrái támogattak. Az 1930-as évek során nem volt egyértelmű, hogy milyen intézményi innováció lesz a leginkább sikeres (a fasizmus, a kommunizmus és a korporativizmus egyaránt versenyben voltak), de a második világháborút követően az állam által ellenőrzött kapitalizmusnak egy olyan formája emelkedett ki, amelyet a kertvárosok és autópályák, a jóléti államok és a makroökonómiai menedzselés jellemeztek, és ami a háborút követő növekedés alapjául szolgálhatott.

Ebből a szempontból nézve a nagy válság egyszerre volt katasztrófa és a reformok felgyorsítója. Hozzájárult olyan új gazdasági és jóléti politikák bevezetéséhez – például Új-Zélandon vagy Svédországban -, amelyek később az egész fejlett világban mainstreammé váltak. Az Egyesült Államokban bankreformhoz, a New Deal-hez, és a frontról visszatérők újrafoglalkoztatásáról szóló törvény (Servicemen's Readjustment Act) bevezetéséhez vezetett. Nagy-Britanniában a válság és a háború a jóléti állam és a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (National Health Service) kialakítását eredményezte.

Perez, és őt megelőzően Joseph Schumpeter munkásságának egyik tétele az, hogy a régiből sok mindent el kell takarítani, mielőtt az új rá­találhat leginkább sikeres formáira. A hanyatló iparágak feltámasztása ebből a szempontból meglehetősen kockázatos politikának tűnik. Perez azt sugallja, hogy meglehet, ismét az intézményi innovációk és kísérletek egy nagy periódusának a határán állunk, amelyek új kompromisszu­mokra vezethetnek a tőke, a társadalom és a természet igényei között. Visszatekintve, ezek a periodikus alkalmazkodások éppoly inherens velejárói a kapitalizmusnak, mint a pénzügyi válságok – valójában a ka­pitalizmus csupán a válságokon és az intézményi reformokon keresztül képes hozzáidomulni a változó feltételekhez, és újra megtalálni azokat a morális iránytűket, amelyek a piacok jó működéséhez szükségesek. A XIX. század alkalmazkodási folyamatai a forradalomtól való félelem jegyében formálódtak, és olyan dolgokat köszönhetünk nekik, mint az állami nyugdíjrendszerek, a közoktatás, a szakszervezetek vagy az ál­talános választójog, amelyek valóra váltották a XIX. századi liberalizmus ideáit. A következő alkalmazkodási periódusra fél évszázaddal később, a válságot és a háborút követően került sor, amely minden gazdag ország számára normává tette a szociáldemokrácia vagy kereszténydemokrácia valamilyen változatát, és arra ösztönözte az államokat, hogy kivéve ré­szüket a GDP-ből, a piacokat irányító láthatatlan kezek mellé láthatóakat is felsorakoztassanak.

***

Ha valóban a küszöbön áll egy új, nagy alkalmazkodási periódus, akkor azt az ökológia, a globalizáció és a népesedés hármas szorítása fogja meghatározni. A részletes előrejelzés, hogy mindez miként fog végbemenni, értelmetlen lenne; mint mindig, most is legalább annyi lehetséges negatív forgatókönyv van, mint pozitív, a militarizmus és az önkényuralom újraéledésétől a kisebbségek stigmatizálásán keresztül egészen az ökológiai katasztrófa felgyorsulásáig. Ám az új technológiák között – a nagysebességű hálózatoktól az új energiákig, a csökkentett széndioxid-kibocsátású üzemektől a nyílt forráskódú szoftverekig és a géntechnológiáig – van egy közös pont: a kapitalizmust potenciálisan mindegyik inkább szolgálóként, mint úrként teremti újra, legyen szó akár a pénz, a munka, a mindennapi élet vagy az államszervezet világáról.

A tőke maga jó kiindulópont. A jelenlegi gazdaság egyik megkülönböz­tető jegye, hogy a tőkekihelyezések rendszerei nagymértékben elváltak a reálgazdaságtól. Az új tudományos ismeretek pénzügyi alapjait sokkal inkább a kormányok, és nem a piacok biztosítják, és az árukat, technoló­giákat és szolgáltatásokat termelő nagy cégek költségvetésének jelentős része inkább vállalaton belül generálódik, mintsem a tőzsdei mozgások eredménye lenne. Ugyanakkor a pénzpiacok tevékenységének túlnyo­mó része olyan finánctőkére támaszkodik, amely önmaga ellenében is működik, egyre átláthatatlanabb eszközökre támaszkodva.

Ezzel szemben már a válságot megelőzően is voltak törekvések, amelyek a tőkét a reálgazdaság érdekében igyekeztek újjászervezni, és nagyobb átláthatóságot szorgalmaztak. Voltak gyakorlati érveik (a piaci kockázat annál nagyobb, minél jelentősebb a különbség a pénzvagyon és a mögötte álló értékek között), és morálisak is (minél nagyobb ez a különbség, annál kevesebb lehetőség van arra, hogy a piac morális felelősséggel funkcionáljon). Az ilyen irányú szándékok tartalmazták azt a még tapogatózó jellegű törekvést, hogy a nyugdíjalapok könnyebben elszámoltathatóak legyenek befektetéseik társadalmi és környezeti hatásainak tekintetében (például az olyan nagy amerikai alapok eseté­ben, mint a CalPERS vagy a Calvert); azt az igényt, hogy a tőzsdéknek ellenőrizniük kellene befektetőik átláthatóságát és tisztességességét; az offshore adóparadicsomok megszüntetésére való törekvést; a szo­ciális beruházások iparágának lassú, de szilárd növekedését (amelyre ma az USA-ban a befektetéseknek mintegy egytizede jut); és a valódi vállalkozótőke növekedését, amely hajlandó vállalni az új elképzelések és technológiák bevezetésének kockázatát (sajnálatos módon az angol ipar túlnyomó részére nem illik ez utóbbi meghatározás). Ismét hallha­tunk érveket olyan nyílt tulajdonú bankok létrehozása mellett, amelyek finanszíroznák a lakásépítést, az infrastruktúrát vagy az innovációt; a Tobin-adó mellett, vagy rövidtávú beruházások extraprofitjának megadóz­tatása érdekében. Ha majd a brit kormány beleun abba, hogy bankok tulajdonosa legyen, akkor nyílván azt is meghatározza majd, hogy azok a bankok takarékpénztárakként vagy nyílt részvénytársaságokként kap­nak-e nagyobb esélyt a túlélésre.

A történet másik érdekes eleme, hogy a tőke növekedése olyan trösztök és alapok kezében van, amelyek most azzal a dilemmával kénytelenek szembesülni, hogy komoly vagyonukat (50 milliárd font Nagy-Britanniá­ban) ne csupán az éves osztalékok kifizetésére fordítsák, hanem saját értékrendszerük megjelenítésére is. Maga Bill Gates is ott találta magát e dilemma előtt, amikor kritikusai rámutattak, hogy alapítványa gyakran olyan beruházásokat eszközöl, amelyeknek eredménye inkább ellentétes az elérni kívánt, manifeszt célokkal.

Önmagában minden pénzt újra át lehet vizsgálni. A pénzcsinálás lehetőségéhez fűződő privilégiumok a jövőben több felelősségvállalás­sal fognak párosulni, de sok lelkesedést láthatunk a különféle, egyre megszokottabbá váló alternatív pénzek területén is, mint amilyenek a németországi helyi valuták, vagy éppen az időbankok.

A fogyasztás az a másik terület, ahol a változás jelei igazán szembeötlőek. A nagymértékben eladósodott országokban (ilyen az ÜSA és Nagy-Britannia is) egyszerűen kevesebb kell, hogy legyen a fogyasztás, és nőnie kell a megtakarítások arányának. Eléggé ironikus módon számos, a válság közvetlen hatásainak mérséklésére tett intéz­kedés – így például a értékforgalmi adók csökkentése, vagy a pénzügyi stimuláló programok – pontosan az ellenkező hatást fejtik ki, mint amire hosszabb távon szükség van. Ugyanakkor vannak már komoly mozgal­mak a tömegfogyasztás szertelenségeinek megnyirbálására: a slow food mozgalom, az „önkéntes egyszerűség", a növekvő elhájasodás elleni rengeteg próbálkozás, mind annak a jelei, hogy a fogyasztói mentalitást egyre többen nem afféle kedélyes cimborának, hanem sunyi gonosztevőnek tekintik. Sao Paolo polgármestere, Gilbert Kassab 2006-ban betiltotta a városban a hirdetőtáblákat. David Cameron hadat üzent a fiatal gyermekeket megrontó toxikus kapitalizmusnak, és eljátszott a gondolattal, hogy személyes széndioxid-kvótákat kellene megállapítani a nagy széndioxid-kibocsátású életmód visszaszorítása érdekében. Ezek­nek a trendeknek a megerősödése arra utal, hogy a gazdaság egyensú­lya a termelés és a szolgáltatás felől egyfajta „támogató gazdaság" felé mozdul el, amely a kapcsolatokon és a törődésen alapul (az óvodáktól és a különféle terápiáktól az organikus ételek heti elosztásáig). Ezt a trendet segítik a hálózati technológiák, és a piac perifériáin egyre erősödik azon csoportosulásoknak a szubkultúrája, amelyek saját termékeiket kínálják a bennük tömörülő vásárlóknak (ennek jó példája az Ebbsfleet United Angliában: ez a futballklub napjainkban legalább húszezer drukker közös tulajdonában van, akiket az internet hozott össze, és a csapat tavaly megnyerte az Angol Amatőr Kupát).

Ezek a változások is azt mutatják, hogy miként tud a kapitalizmus el­mozdulni a természet lerombolásának gyakorlatától valamiféle finomabb egyensúly felé. A németországi BMW üzemeit meglátogatva az ember egy olyan kapitalizmus működését figyelheti meg, amely arra törekszik, hogy a gépkocsikba kerülő anyagok mindegyike újra feldolgozható le­gyen. Ezek a termelési rendszerek már egy másféle ipar elképzelését jelzik; ennek fogják szentelni a 2010-es Sanghaji Világkiállítást, ahol a világ leggyorsabban növekvő iparú országa bemutatja egy olyan ala­csony széndioxid-emissziójú kapitalizmus vízióját, amely meglehetősen különbözik a Kína által az elmúlt két évtized során követett úttól.

A tudás maga is kettéosztja a kapitalista modelleket és kooperatív alternatívákat. Egy évtizede még minden kormány iparpolitikája arra törekedett, hogy premizálja a szellemi tulajdon létrehozását és védelmét.

Az egyetemeket arra késztették, hogy áruba bocsássák elképzeléseiket és ötleteiket, azon az alapon, hogy pénzügyi ösztönzés nélkül esély sem lesz a biotechnológia, vagy az új generációs mesterséges értelem kifejlesztésére. Ám itt is kialakultak olyan modellek, amelyek nem felel­tek meg ezeknek a várakozásoknak. Az interneten használt szoftverek jelentős része nyílt forráskódú. A kreatív közösségi hozzáállás (creative commons) egyre inkább teret nyer a kultúra területén a hagyományos szerzői jogokkal szemben, és a Wikipédia a posztkapitalizmus akaratlan szimbólumává emelkedett.

A harmadik szféra, ahol a változások tanúi lehetünk, a munka világa. A munka sokféle lehet, és a különféle változatok között óriási különbségek vannak a fizetések, a munkavégzés vagy a befolyás tekintetében. Egyes területeken a válság új elemeket adhat ahhoz a régi elképzeléshez, hogy inkább a munkásoknak kellene a tőkét alkalmazniuk, mint fordítva. Olyan kooperatívák jöttek létre és prosperálnak, mint a Mondragon-csoport (amelynek több mint százezer dolgozója van, akiknek száma minden évtizedben megduplázódik), és olyan, a dolgozók tulajdonában lévő cégek, mint a John Lewis. A hosszú távú trend más szektorokban is az, hogy egyre több ember akar a munkában célt, és nem eszközt látni, és a fizetések mellett egyfajta önmegvalósítást is találni. Mindazonáltal, ebben az esetben az a döntő kérdés, hogy vajon a kapitalizmus képes lesz-e új módon alkalmazkodni a családhoz. A kapitalizmus egyre inten­zívebben szivárog be a családi életbe, és a várható nagy foglalkoztatott­ság-növekedés számos szektora éppen a család perifériáin található, az egészségvédelem és a nevelés területén. Ám annak is mindenütt vannak jelei, hogy fokozódnak a feszültségek a munka és a család között, ahogy a munkavállalók egyre növekvő része – főleg a nők közül – arra kény­szerül, hogy a munkája mellett egyszerre viseljen gondot a gyerekekre és az idős szülőkre. Ez megerősíti, hogy milyen életbevágó fontossága van a családnak a jövő állampolgárait meghatározó gyakorlat és attitűd kialakításában, bár még mindig messze vagyunk a jogok és viszonyok új felépítményének kialakulásától.

E változások közül sok arra készteti az államokat, hogy ismételten átgondolják a kockázatok társadalmasításának hogyanját és mikéntjét. Az utolsó két alkalmazkodási etap – a tizenkilencedik század végén és a huszadik század közepén – éppen a kockázatokról szólt, amikor a kormányzatok felvállalták, hogy megóvják az embereket az öregkori elszegényedés fenyegetésétől, vagy attól a veszélytől, hogy egészségi állapotuk vagy munkahelyük elveszítése taszítsa nyomorba őket. Úgy látszik, Kína is nekilendült, hogy ezen a téren behozza a Nyugatot: rette­netesen szüksége van egy életképes jóléti államra és közegészségügyi rendszerre, ha a kommunista párt a hatalomban marad, és továbbra is politikai ellensúlyt kíván képezni a kapitalizmus túlkapásaival szemben. Másutt a gondoskodás és a nevelés lesz a fő csatatér. Ahogy a társa­dalom öregszik, mindenki számára ésszerű lesz, hogy biztosítsa magát, és még akár az is, hogy ezeket a biztosításokat a DNS-vizsgálatok és az életmód figyelembevételével kalkulálják ki. Ám a tapasztalatok azt mutatják, hogy nehéz olyan öregségi biztosításokat kidolgozni, amelyek egyszerre hatékonyak, és még igazságosnak is látszanak. A többség számára, ahogy a várható életkor kitolódik és az önellátásra való kép­telenség lassan normává válik, egyre nagyobb a szakadék az igényeik és a kínálat között. Egy nemzedéken belül ott fogunk állni a kollektív gondoskodás óriási expanziójának a küszöbén, mert egyként fenyeget majd bennünket az önellátásra való képtelenség és a szenilitás veszélye, illetve az, hogy segítő utódok és társak nélkül egyedül maradunk. Ez a gondoskodás az emberek egészségi állapotának sokkal akkurátusabb ismeretén, illetve a kezelés nagyobb hatékonyságán fog alapulni, és kétségkívül üzleti lehetőséggé válunk. Ám az erősen kétséges, hogy ez valamiféle kapitalisztikus jellegű üzlet lesz.

A kormányok vélhetően jobban belefolynak majd a pénzügyi szolgál­tatásokba. Mind ez ideig a pénzügyi szolgáltatások figyelemreméltó las­súsággal alakítottak ki olyan kínálatot, amely jobban megfelel az aktuális igényeknek – így például olyan változtatható jelzálog-konstrukciókat, amelyeket az ember félrerakhat arra az időre, amikor kikerül a munkából. Ám néhány kormányzat (mint Dánia vagy Szingapúr esetében) személyi, költségvetési alapú számlákat kínál az állampolgárainak, és nem nehéz elképzelni olyan szolgáltatást, ahol az emberek pénzt kölcsönözhetnek egy időre, a gyereknevelés vagy éppen a munkanélkülivé válás miatt, és azután azt a banki szolgáltatásoknál jóval kisebb költségekkel, adó formájában fizetnék vissza az elkövetkező két-három évtizedben, vagy éppen az ingatlanjaikra terhelnék őket.

Személyes jóléti számlák; személyes egészségbiztosítás; személyes széndioxid-kvóták. Bármelyik részét képezheti egy olyan felépítménynek, ahol a megreformált állam együttesen kezeli a kockázatokat, és egyben személyre szabja szolgáltatásait. Mindegyik olyan new deal-ek része lehet, amelyek az új jogokat a takarékosságra irányuló nagyobb ösztön­zéssel elegyítik, amiből az egészségügy és az oktatás finanszírozható, és megoszthatóak a munka nagyobb rugalmasságának költségei.

Az utolsó nagy alkalmazkodási periódusok az államról szóltak, és a recessziók csapásai alatt az államok egyre több aktív szerepet vállaltak. Ám a biztonság néhány legfőbb garanciája kívül esik a kormányzatok közvetlen hatókörén. Az Egyesült Államokban húsz év alatt tíz százalék­ról huszonöt százalékra nőtt azoknak a száma, akiknek saját bevallásuk szerint nincs kivel megbeszélniük fontos dolgaikat. A modern biológia és a társadalomtudományok megerősítették, hogy nagymértékben társadalmi lények vagyunk – boldogságunk, önértékelésünk, értékünk, sőt az életünk is a másokkal való kapcsolatoktól függ. Nincs inherens ellentmondás a kapitalizmus és a közösség között. De megtanultuk, hogy ezek a kapcsolatok nem automatikusak: ápolni és díjazni kell őket, és azok a társadalmak, amelyek az értéktöbblet jelentős részét annak reklámozásába forgatják vissza, hogy az egyéni fogyasztás a legjobb út a boldogsághoz, nagy árat lesznek kénytelenek fizetni ezért.

Az, hogy a társadalmi kapcsolataink legalább annyira fontosak, mint a jövedelmünk, talán megváltoztatja a politika hozzáállását is. A gazda­sági lejtmenet rövid távú hatásaként először minden figyelem a GDP kiábrándító csökkenésére összpontosul. Ám a hosszabb távú trendek annak felismerése felé mutatnak, hogy a GDP-nél fontosabbak a külön­féle társadalmi intézkedések sikerei, beleértve a jó életet. A múlt évben az OECD Nobel-díjasok ragyogó karát mozgósította, akik azt hangsú­lyozták, mi minden lehet „a GDP-n túl": Sarkozy elnök kijelentette, hogy kész elfogadni néhány javaslatukat, Obama olyan intézkedéseket tervez, amelyekkel az egészségügyi ellátás színvonalát emelné, zöldebbé ten­né a városokat és jobb oktatást biztosítana, ahelyett, hogy csupán azt méricskélné, mennyit költöttek az emberek.

Túl van a GDP-n a vállalatok irányításának egy pluralistább elképze­lése is. Évtizedekig a tőzsdéken jegyzett nyílt kft-k jelentették a normát. Ám a jelenlegi válság arra emlékeztet minket, hogy a változatosabb üzleti formák egyben nagyobb rugalmasságot is jelentenek. Azok a lakásszö­vetkezetek, amelyeket nem privatizáltak, jobban átvészelik a válságot a privatizáltaknál. A különféle alapok könnyebben túlélik a válságot, mint a hagyományos üzleti formák, és Nagy-Britannia mintegy 55.000 szociális vállalkozása hamarabb magához fog térni, mint azok, amelyeknek nincs szociális küldetésük. Nem meglepő, hogy a konzervatívok kacérkodnak az olyan politikák gondolatával, amelyek megerősítenék a hitelszö­vetkezeteket és a közösségi befektetési alapokat, a mezőgazdasági szövetkezeteket és az energiaszolgáltató cégeket – mindez egy olyan gazdasági vízió része, amely felválthatná az 1980-as évek privatizációs lendületét.

A kapitalista válság természetesen globális, és megmutatja a fél év­századdal ezelőtt felállított nemzetközi intézmények korlátait. Kína egyre fontosabb szerepet kezd játszani a megerősített Valutaalapban és Világ­bankban, de mögötte már ott sorakozik India és Brazília is. A G20 véget vetett annak, hogy a G8 az egyetlen klub, amelyik számít. És a partvonal mellett már ott sorakoznak a lehetséges új intézmények, a széndioxid ­kibocsátás ellenőrzésére és kezelésére, vagy bárminek a felügyeletére a globális migrációtól a biotechnológia szabályozásáig; és az olyan, még kevésbé formális intézmények, amelyek a világ közvéleményét kap­csolják be a döntésekbe, az e-parlamentektől az olyan globális aktivista kampány-platformokig, mint például az Awaaz online újság.

Senki sem tudhatja előre, hogy ezekből a lehetőségekből melyik válik majd valósággá. Alapjában véve a társadalmi rendszerek előtt számtalan út áll. Ám a történelem azt mutatja, hogy a kulcsfontosságú pillanatok­ban az evolúció roppant szelektívnek bizonyul. Csupán néhány modell bizonyul életképesnek és fenntarthatónak a meghatározó technológiák, értékrendek és hatalmi struktúrák között.

A válság első szakaszában a kapitalizmus utolsó korszakának nagy, bukásra álló (de jó kapcsolatokkal rendelkező) iparágai voltak azok, amelyek a legnagyobb sikerrel követelték ki maguknak a támogatásokat. Ám az érvek elmozdulnak – a múlt hibáinak bebetonozásánál fontosabbá válik, hogy miként képesek az újjáépítés projectjei elősegíteni a jobb foglalkoztatást, biztosítani a jövőt (mint San Franciscóban, ahol az elektromos gépkocsiknak építenek ki infrastruktúrát, vagy Korea kiterjedt zöld munkahely programja esetében). Mind ez ideig nem tudni, hogy ki lesz az a politikus, aki képes lesz megfogalmazni egy, a huszonegyedik század igényeinek jobban megfelelő „szolgálókapitalizmus" vízióját. David Cameron tett néhány ilyen irányú lépést – egész komolyakat ahhoz képest, hogy tőzsdei alkuszok nemzedékeinek leszármazottja. Gordon Brown egy parókia szülötte, de ő is mélyen belekeveredett a válságba. Obama ideális adottságokkal rendelkezne egy új vízió felvázolásához, ám eddig éppen annak a rendszernek a bajnokaival vette körül magát, amely összeomlani látszik.

Mindennek eredményeképpen egy komoly politikai űr tárul fel. Rövidtávon ezt düh, félelem és zavarodottság fogja betölteni. Hosszabb távon talán a kapitalizmus egy új víziója talál majd helyet benne, amely egy­aránt új kapcsolatot épít a társadalommal és a természettel; egy olyan elképzelés, amely tisztában lesz vele, hogy mit akarunk és mit nem. A de­mokráciák korábban mindig megszelídítették, vezették és újjáformálták a kapitalizmust. Véget vetettek az emberek adás-vételének, megszüntették a szavazatokkal és a közhivatalokkal való kereskedelmet, a gyermek­munkát és a szervkereskedelmet, jogokat és szabályokat vezettek be, miközben erőforrásaikat arra mozgósították, hogy kielégítsék a kapita­lizmus igényeit a szaktudásra és a tudományra – és a konfliktusoknak, illetve az együttműködéseknek ebből az elegyéből táplálkozott a világ soha nem látott fejlődése az elmúlt évszázadban.

Hogy megtudjuk, mi vár ránk, lehet, hogy felfelé kell tekintenünk. A látóhatár talán a legalkalmasabb annak a felmérésére, hogy melyek egy társadalom értékei, és kik diszponálnak a megtermelt többletek felett. Néhány évszázaddal ezelőtt a városok legnagyobb épületei az erődök, templomok és kolostorok voltak; azután egy ideig a paloták. Nagyjából a XIX. századra a középületek, a vasútállomások és a múze­umok túlszárnyalták őket. Azután a huszadik század végén mindenütt bankok emelkedtek. Nem sokan hiszik azt, hogy sokáig ott maradnak. De hogy mit hoz a jövő – nagy szórakoztató-palotákat és sportcsarnokokat; egyetemeket és kiállítótermeket; víztornyokat és függőkerteket; vagy éppen biotechnikai birodalmakat? Fel kell frissítenünk képzelőerőnket, és keresztültekinteni az éppen szétterjedő viharfelhőkön, hogy meglát­hassuk, mi rejtezik mögöttük.

(Eredeti megjelenés: Prospect Magazine , 2009. április 26.)

(Fordította: Konok Péter)

 

1 A „gyémántkoponya" az extravagáns popművész, Damien Hirst alkotása, egy platinából készült gyémántokkal telerakott koponya. Eredeti címe: „Az Isten szeretetéért". Az ékszer minden idők legmagasabb kikiáltási árán, 50 millió fontért került eladásra 2007-ben Londonban, ám később kiderült, hogy a vásárló egy olyan konzorcium volt, amelynek maga Hirst is tagja. Az eset igen nagy vihart kavart. (A ford.)

Miért van az, hogy a kapitalizmust meghaladó kísérletek majdnem mindig a félperiférián keletkeztek, nem pedig a centrumban, s nem is a perifériákon? – egészíti ki a szerző a félperiféria-vita jelentőségét ezzel a fontos szemponttal. A magyarázat az egyenlőtlen fejlődésben rejlik. Ám a kapitalizmus transzcendálása az egyenlő fejlődés nélkül eddig megoldatlannak bizonyult.

Hugo Radice fentebbi jelentős és gondolatgazdag tanulmányában nem kevesebbet állít, mint hogy búcsút kell intenünk a centrum-félperiféria viszonyrendszer elemzésének, mert az már nem határozza meg a glo­bális kapitalizmus dinamikáját. A kritikai társadalom-analízis híveiként inkább térjünk vissza az osztálykonfliktus és a termelési folyamat belső elemzéséhez.

Álláspontunk szerint a világrendszer-elmélet (továbbiakban: VRE) helyes interpretáció esetén nem tért és nem tér el az osztálykonfliktus és a termelési folyamat elemzésétől. A világ azonban változott és változik, aminek a saját alapjain fejlődő, megvilágító erejű tudományos elmélet esetében is elméleti konzekvenciái adódhatnak. Érveink a következők.

A marxi alapozású kritikai társadalomelméletet elválaszthatatlannak tekintettük és tekintjük az értéktöbblet-termelést folytató kapitalista rendszerek polit-ökonómiai elemzésétől, amelyen belül mindig többféle elemzési lehetőség és kutatási eredmény volt mozgósítható. Ezen álta­lánosabb elméleti orientáción belül helyezkedik el a VRE, amely éppen azért kap kitüntetett szerepet, mert módszertanával értékes és megújított utakon járva volt képes elemezni az elmúlt negyven év legvirulensebb fejleményét, a globalizációs folyamatot. Azaz a tovább egységesedő, homogenizálódó világgazdaság és a heterogenitását újratermelő világtár­sadalom ambivalens kettősségét (Szigeti, 2005). Ellentétben Radicével, éppen a centrum-félperiféria-periféria viszonyrendszeréből vezethető le legjobban a globális kapitalizmus dinamikája, illetőleg az a strukturális kapcsolatrendszer, melynek keretei között érvényesülnek a dinamikai elmozdulások. Valóban, „Ez az elmélet a globális kapitalizmus kifinomul­tabb »történeti szociológiájával« szolgált [ti. mint a modernizációs elmélet antitézisét adó függőségi elmélet – Sz. P], amely célul tűzte ki, hogy számba vegye a rendszer mint egész (világrendszer), illetőleg az egyes országok egyedi tapasztalatai közti komplex viszonyrendszert" – írja helyesen Radice. A baj azonban ott van, hogy a VRE – sok szempontból elismert erényei ellenére – félreértette a globális kapitalizmusban az 1970 után végbement változásokat. Egy örökérvényű technikai racionalitás je­gyében – elejtve a munka világában történtek megfelelő elemzését – nem képes utakat javasolni a társadalomnak a tőke uralma alóli emancipáci­óhoz. Továbbá, Radice szerint egyéb gyengeségekkel is rendelkezik a VRE: mindenekelőtt azzal, ahogyan az osztályt és az államot a globális kapitalizmusban felfogja, és ahogy az emancipatorikus potenciált a nemzetállamban mint olyanban (vagy annak valamilyen variánsában) véli felfedezni, nem pedig a társadalomban. A munka világának és a munka­társadalomnak az elemzésére visszatérünk. Ami a nemzetállamot illeti: az éppen egy osztályokból, azok rétegeiből és státus-csoportjaiból álló nemzeti társadalom állama, „amely az osztályharcot a rend keretei között tartja" (F. Engels), noha nem ez az egyetlen aktora a világrendszeren belüli változásoknak. Ami pedig a társadalmat illeti: a VRE hagyomány­ban nemcsak nemzeti társadalmakról, hanem tagolt világtársadalomról is szó van. Ugyanis közvetítési folyamatok zajlanak le az egyes egyén és a világrendszer között. Nézzük ezt alanyi oldala felől.

A társadalomelméletben az egyéntől, a legkisebb elemzési egységtől – amely a hegeli intenzív individuum értelmében nagyon is betölthet történelmi szerepet, szemben az extenzív individuumokkal, ahol első­sorban a sokaság számít – az emberiségig számos közvetítési forma és közösségi alakzat található. Ezért beszélhetünk világtársadalomról. Az egyes egyén létezésének számos felületével, vonatkozásával áll kapcsolatban más egyénekkel és közösségeikkel. Ráadásul a legkisebb és a legnagyobb, az egyes ember és az emberiség – persze nem ter­jedelmileg, hanem minőségét illetően – egybe is eshet, ahogyan José Martí ezt gyönyörű kifejezéssel mondja: az emberiség a hazám (patria es humanidad). Kevésbé költőien, a filozófia nyelvén szólva, az egyes ember is élhet a nembeli lényeg színvonalán, noha az osztálytársadal­makban ez csak keveseknek adatik meg. A globalizáció korában ennek jelentősége még közvetlenebbül belátható, mint korábban bármikor. Az egyén a világrendszerrel kerül érintkezésbe, mégpedig gyakran akara­tától és az erről való személyes tudásától függetlenül, mert számos köz­vetítési forma és strukturális viszony idézi ezt elő, a tevékenységek és a szellemi termékek közötti kölcsönös függés növekedése következtében. Ilyen objektív közvetítés a világpiac, mint a tevékenységek jövedelmező­ségének és értéknagyságának meghatározója, és ilyen struktúraviszony a nemzeti társadalomban és a világgazdasági munkamegosztásban elfoglalt szocio-ökonómiai pozíció. Ezért iktatódik az egyén és a világ­rendszer közé az osztály, a nemzet és a régió, és ezért vannak az osz­tályoknak szociológiailag, történetileg és kulturálisan eltérő rétegei és a rétegeknek a legkülönbözőbb csoportjai. A társadalmi tagozódások igen különböző alapokon és igen sokféle formában érintik az egyes ember egzisztenciáját. Minél kisebb egység felé megyünk, annál fontosabbak a személyközi, interperszonális kapcsolatok, s fordítva, minél nagyobb közösségek felé, annál több a személytelen, kulturális közvetítő, s annál inkább az egyén intézményesült struktúrákba és a nemzetközi munkamegosztásba illesztettsége kerül előtérben. A VRE elismeri a világtársadalmat, következésképpen elismeri az osztálykonfliktusokat is, egyéb konfliktuspotenciálok, így a centrum-félperiféria-periféria viszony mellett.

Szerintünk, a kezdetben szükséges és jellemző leegyszerűsítések után az egyes egyéntől a világrendszerig történő közvetítés elismeréséből fakadó önkorrekciót az iskola többé-kevésbé elvégezte. Egyértelműen szakított azzal, hogy a világrendszert – a nemzetállamot kizárólagos­sá tevő mainstreammel szemben – a társadalomtudományi elemzés vizsgálati egységeként akként monopolizálja, mint ami más entitások szerepének vizsgálatát kizárná. Újítása abban áll, hogy a világrendszer szempontot érvényesíti, és nem abban, hogy mást kizár. Miként azzal is szakított, hogy az államközpontú gondolkodás államközi, nemzetközi kapcsolatokra kiterjesztésével oldja meg az elemzési alapegység megvá­lasztásának kérdését. Különösen az elmúlt 30-40 évben, amikor a kölcsö­nös függés és érintkezés intenzitása az államokon túlnyúló társadalmi, gazdasági és politikai jelenségek sokaságát produkálta, vált elégtelenné az állami (nemzeti) térbeli keretek közé zárt társadalomelemzési alap. Ahogy a társadalomtudományok jövőjével foglalkozó, Wallerstein vezette Glubenkian Bizottság jelentése mondja, a hagyományos diszciplínákkal való egyértelmű szakítást új, globális térbeli vonatkoztatási keret váltja fel. Ami mégsem jelenti azt, hogy „az államot ne tekintenénk a modern világ egyik kulcsintézményének, melynek jelentős a befolyása a gazdasági, kulturális és társadalmi folyamatokra". (Wallerstein, 2002. 83-87.) Az elemzés „természetes" egysége, új alapjának megválasztása azonban igényli a radikális perspektívaváltást: a világrendszer-szemléletet. Míg a liberalizmusban az egyén, a konzervativizmusban a nemzet, a marxi elméletben az osztály a központi kategória, anélkül, hogy utóbbi ne is­merné el az egyén és a nemzet kategóriáinak realitását. Az individuum és az emberiség között pedig a csoportok, rétegek, osztályok, államok, nemzetek, régiók és a világrendszer, mint konkrét egész (konkrét to­talitás) közvetíti és artikulálja a mindenkori társadalmi állapotokat. Az értéktöbblet-termelés és elsajátítás egyszerre osztályok közötti és vi­lágrendszerbeli függőségi viszonyokon keresztül érvényesül, benne az uralkodó nemzetek és elnyomott nemzetek viszonyával.

Ily módon voltaképpen elesnek (vagy csak néhány szerzőre, esetleg szerencsétlen megfogalmazásra korlátozódnak) Radice ellenvetései.

Kritikáját nem részletezzük, hiszen nem is tételes metakritikát írunk, hanem elsősorban arra mutatnánk rá, hogy Radice a félperiféria fogal­mához kapcsolódó kulcsproblémát elkerülte akkor, amikor elfeledkezett az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés viszonyának tisztázásáról, amely éppen a centrum-periféria reflexiós meghatározottságon és a közöttük közvetítő közép, a félperifériák létének számbavételén alapul. Ez sze­rintünk olyasmi, ami nélkül sem tudományos (leíró-elemző), sem pedig mozgalmi (stratégiát kidolgozó) korszerű kritikai elmélet nem létezik. Azért nem, mert „Azt a társadalmi realitást, amelyben élünk, és amely döntéseinket meghatározza, nem nemzetállamok sokasága konstituálja, melyeknek állampolgárai vagyunk, hanem egy nagyobb entitás, amelyet világrendszernek hívunk" (Wallerstein, 2006. 7.). Az elemzés egyik egy­sége sem hanyagolható el, de a modern tőkés világgazdaság alapzatán nyugvó világrendszer mint mozgásforma határozza meg leginkább annak a történetileg keletkezett komplexumnak a sajátosságait, melyet nemcsak nemzeti társadalmak, hanem milliárdos tőkeerőt képviselő TNC-k és re­gionális integrációk alkotnak (EU, dél-kelet ázsiai térség, a NAFTA, vagy éppen napjaink Latin-Amerikájában az ALBA törekvések, amelyek részt­vevői de jure elutasították az USA kezdeményezte szabadkereskedelmi övezet reájuk történő kiterjesztését stb.), mindegyikben munka és tőke antagonisztikus, s megannyi egyéb függőségi viszonyával, centrum -félperifériák – perifériák egyenlőtlen, hierarchizáló rendjével. A félperiféria koncepció magyarázó értékét és egyben empirikus-történeti bizonyítékát látom a jelenkori magyar történelemben is.

A periféria iparosítása az esetek zömében – sajnos – nem a moder­nizációs teóriák által ígért take off szakaszt követő önfenntartáshoz és utoléréshez, hanem az ipar periferizálódásához, azaz leértékelődéséhez vezetett. A periféria iparosítása az ipar periferizálódása. A közben vég­bemenő jelentős társadalmi változások, átrétegződések és urbanizációs folyamatok ellenére. A centrum ugyanis a csúcstechnológiák kikísérle­tezése révén újra és újjá tudja termelni azt a technikai-technológiai rést, amellyel a világgazdasági munkamegosztásban a centrum-termékek révén extraprofitokat zsebelhet be, miközben fokozatosan leértékelődnek azok a termékcsoportok, amelyek előállítására a félperiféria területei szakosodhatnak. Ha az iparosító modernizáció sikeres, akkor stabilizá­lódás következik be a félperiférián. Ezen államok közbenső helyzetben vannak a világgazdaság struktúrájában a centrum és a periféria között. „Ezek [ti. a félperifériák – Sz. P.] az aránytalan cserefolyamatokban csak marginális profithoz jutnak a centrummal folytatott cserékben, ugyanakkor nettó profithoz, amikor a periferikus országokkal állnak kapcsolatban" (Arrighi, 1992. 145.). Ez persze nem Radice ellen szól, hanem az általa is osztott helyzet leírása. Vitánk döntő eleme, hogy hasznos-e és miért, mennyiben hasznos elméleti fogalom a félperiféria?

Nézzük ezt röviden Magyarország példáján. A magyar gazdaság és tár­sadalom hosszú távú teljesítménye (1860-tól 2009-ig) a rövidebb, utóbb konjunkturálisnak bizonyuló ingadozások ellenére sem igen változott 4-5-6 százalékpontnyinál többet, még az államszocializmusból az újka­pitalizmusba történő áttérés, formáció-visszaváltás nyomán sem. Az új rendszer teljesítménye globálisan nézve nem múlja felül a régiét, viszont a lényegében ugyanannyit sokkal polarizáltabban, igazságtalanabbul osztja el, éppen a tulajdonviszonyok megváltozásából levezethetően. A világrendszer geopolitikai erőviszonyai döntő jelentőségűek voltak az államszocializmusok megdönthetőségében, az 1979-80-tól offenzív neokonzervatív hullám és az önsors-rontó, rút gorbacsovi politika követ­keztében¹ . Nézzünk néhány tényezőt a VRE elemzési szempontjai közül. Az adósságcsapda, amelybe hazánk beleszaladt (65 nem-centrumbeli or­szággal egyetemben), nem más, mint az erőforrások világrendszer szintű „önkéntes" áthelyezése a félperifériáról és a perifériáról a centrumba. Előbbi ugyanis rendszeres pótlólagos jövedelmekhez jut az utóbbiaktól. A belső osztályviszonyokban pedig a rendszerváltás következtében egy­felől óriásira duzzadt a hazai ipari tartaléksereg (az aktív népesség az 1989 előtti 4,8 millióról hivatalosan mára 3,2 millióra – a fekete gazdasági részleges foglalkoztatottságot is figyelembe véve némiképp kevesebbel – csökkent). Másfelől tömegesen integrálatlan, underclass rétegek jelentek meg, a nagyszámú roma népességgel az élen, a folyamatosan fogyókú­rára kényszerített jóléti állami kompenzációk csökkenése mellett. Tehát a köztulajdon népesség-eltartó képessége sokkal magasabb fokú volt, mint az eredeti jövedelem-átcsoportosítással, privatizációval és kárpót­lással létrehozott magántulajdoné. Nem mindegy, hogy a gazdaság felett magán-hatalom érvényesül-e, vagy valaminő önigazgatási eszménynek ugyan meg nem felelő, de mégiscsak közhatalom, mint 89 előtt. Az már végképp az átalakulást levezénylő magyar politikai osztály saját maga számára is kedvezőtlen döntéseinek következménye, hogy felszámolva a szövetkezeteket és ezzel aláásva a velük szimbiózisban élő háztáji gazdálkodás rendszerét, tömegeket a félproletár létből a proletár létbe süllyesztettek, miáltal e népesség önreprodukciós képességét ásták alá. Ahogy „a dinamikus, változásképes Kelet-Ázsia, és a stagnáló, egyre kevésbé adaptív Afrika, a munkaerő-tartalékok Afrikája" összevetésekor Arrighi kimutatta, a vegyes forma, a részleges proletarizálódás a tőke szá­mára (is) kedvezőbb, mint a termőföldeket kisajátító teljes proletarizáció. Utóbbi mellett a kizsákmányolási ráta (m/v) mindenképpen alacsonyabb marad, mint a félproletár lét öngondoskodása esetén. (Egy nagyon ma­gas kizsákmányolási ráta már a tőkefelhalmozásra is negatívan hathat vissza, hiszen az effektív kereslet csökkenésén keresztül aláássa az össztőke értékesülési folyamatát, és végső soron a tőke túltermeléséhez vezet.) Az átalakulások elsődleges haszonélvezője az újburzsoázia, amelynek felső része oligarchikus gazdagsághoz jutott, továbbá státusz pozíciói és jövedelmi szintje révén a multinacionális tőke működtetésében jelentős szerepet vállaló gazdasági-pénzügyi technokrácia. Azonban a világgazdaság hierarchikus szerkezetében változatlanul a félperiféria pozíciójában maradtunk (Szigeti, 2009 és 2010). Csak nagyon kedvező objektív és szubjektív körülmények együttesének fennállása esetén le­hetséges a centrumhoz történő felzárkózás, mint amilyen Olaszországé vagy Japáné volt. Azonban lecsúszni sem könnyű. Félperiférikus létünket a nagy átalakulásban is őrizni tudtuk.

Azt a (hegeli)-marxi elvet, hogy egy konkrét totalitás mozgásformáját – in concreto a modern tőkés világrendszerét – annak belső ellentmondás­rendszere felől lehet leginkább adekvát módon megközelíteni, senki sem kívánja kétségbe vonni. Hogy az „ellentmondások csomóvonalát" (Hegel) megragadhassuk, amelyek egy társadalmi rendszert vagy annak akár döntő fontosságúvá előlépő egyes alrendszereit (gazdaságit, politikait, kulturálist) egyensúlyi állapotából kibillenthetik – ennek ismeretelméleti feltételei vannak, s a következmények roppant gyakorlatias, mozgalmi­-politikai kihatásokkal járnak. Ebben az értelemben a tudományos elem­zés (marxizmus) helyessége egyben a hatékony mozgalmi marxizmus előfeltétele. A valóságról való adekvát tudás nagyobb hatalmat biztosít az adott feltételek közötti cselekvés szabadságfokához, mint a véletlenek vagy a spontaneitás „szabadsága".²

A komplex ellentmondások – az erőviszonyok és belőlük kiolvasható tendenciák – elemzése nem hiányzik a félperiféria koncepcióját megújító G. Arrighi munkásságából. Elég itt figyelembe vennünk, ahogy retros­pektív életút interjújában (Eszmélet 84. 95-128.) a huszadik századi munkásküzdelmeknek a világrendszerrel való összefüggéseit elemzi. A lenini forradalomelmélet az imperialista versengéshez, a nemzeti, a gyarmati és az osztálykérdés egymásba játszásához és a világháborúhoz kötődött. Eltérően az elmaradott, cári Oroszországtól, Skandináviában és az angolszász világban a munkásmozgalom, a munkásság kollektív ereje a fejlett kapitalizmus terméke volt, háborús vereségek nélkül és a centrum helyzeti, világgazdasági előnyeivel, munkaerő-újratermelési színvonalával, komoly forradalmi elkötelezettség nélkül. Két hegemónia ciklus is összeköthető e fejlődési pályával, a viktoriánus Angliáé, majd az I. világháború után felemelkedő és 1945 után hegemónná váló Egyesült Államoké. Közép-Európa (Németország, a Monarchia), Olaszor­szág munkásmozgalmai viszont nem, vagy legalább is kevésbé pacifikált talajon fejlődtek ki, az aktív munkásság és az ipari tartalékhadsereg között sokkal ingatagabb egyensúllyal, mint Északon. Következésképp a világrendszerbeli pozíciók kihatnak a mozgalmak szerveződésére és stratégiai célkitűzéseikre.

Nem hozunk több ellenbizonyítékot. Konklúziónk: nem elhanyagolt probléma a VRE-ben a külső (centrum-félperifériák-perifériák) és a belső, nemzeteken belüli osztályviszonyok elemzése, valamint a nem­zeti, etnikai és a nemek közötti viszonyok kölcsönhatásos elemzése. Az I. világháborúban vesztes országok geopolitikai alárendelődéséből jöttek a forradalmi kísérletek, hullámok, miközben a reformizmus és a forradalmiság dilemmája végig feszítette a munkásmozgalmat és a belső osztályharcot. Jelzésként had említsek itt három német gondol­kodót: Eduard Bernsteint, Karl Kautskyt és Rosa Luxemburgot. Egyikük teoretikus fellépése sem a véletlen vagy az eszmék önnemzésének eredménye, hanem a viszonyok és potenciális cselekvési perspek­tívák gondolati kifejeződésének következménye. Nem egyenértékű­en. Leninnek az imperialista ökonomisták (Pjatakov, Buharin stb.) elleni polémiájának módszertana nem sokban különbözik attól, ami a VRE-nek is konstans nézőpontja: a gazdasági, társadalmi, politikai, nemzeti-nemzetiségi és kulturális ellentmondások koncentrálódása, kondenzációja vezet a nagy horderejű változásokhoz. („Tiszta prole­tárforradalom pedig nincs, aki erre vár, sohasem fogja azt megérni" – írta Lenin egy proletárforradalmakkal terhes korban). Lenin éppen a világrendszer hierarchizálódása jelentőségének felismerője, első igazi marxista teoretikusa, aki egyesíteni akarta a centrum-munkásmozgal­mát a félperiféria ellenállásával. Abban az értelemben sikertelenül, hogy a szovjet-orosz kísérletet nem követték és támogatták világforra­dalmi (centrumbeli) folyamatok³ . 1968 óta pedig „Nyugaton a helyzet változatlan", nincs objektíve forradalmi helyzet, több mint negyven éve a hatalmi megmerevedés-befagyás állapota érvényesül. Pedig már húsz éve túl vagyunk a hidegháborús viszonyok Herbert Marcuse leírta pacifikálásán, atompattján. A fejlett, centrum-kapitalista országok belső viszonyaiban a pluralista demokrácia közegében és a represszív tolerancia jegyében közömbösítődnek az osztályellentétek, miközben a „domináns narratívákat" osztályszempontok vezérlik és hatják át – mutatta ki Slavoj Žižek: Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat című munkájában (Eszmélet 84. Melléklet). Az osztályharcot manapság egyoldalúbban vívják, mint korábban, hiszen a tőkés vállalkozások és a spekulatív pénzügyi-és hitelműveletek (subprime) révén csődbe jutó bankok veszteségeinek társadalmasítása – a progresszív adóztatás likvidálásának és a nye­reségek totális privatizálásának korszakában – eléggé aszimmetrikus politikai erőviszonyokat mutatnak. A munkásság (vagy napjainkban még inkább a nagyüzemileg nem koncentrált, de bérmunkájából élő munkatársadalom) osztállyá szervezettségének gyengeségét, pusztán magában való létét mutatja (Klasse an sich állapot). Nem törekszenek a munka társadalmi felszabadítására, maximum a tőke kezdeménye­zéseivel szemben lépnek fel korlátozó, sztrájkoló ellensúlyként. Nem új, hegemón erőként, ellen-társadalomként. Ha a nyugati baloldalt – mint ezt sokáig állították – az államszocializmus ballasztja nyomta, akkor ettől már 20 éve megszabadulhatott volna. Sem a marginálisok, sem a zöldek, sem a feministák nem csináltak forradalmat; periférikus erőt képviselnek az antikapitalista, rendszerkritikai mozgalmak. Az új társadalmi mozgalmak pedig képtelenek arra, hogy a munkás- és kom­munista mozgalmak által maguk mögött hagyott űrt betöltsék. Miért van ez így? A magyarázatot a világrendszer mozgásában kell keresnünk. Itt érkeztünk el az úgynevezett egyenlő és egyenlőtlen fejlődés problé­májához. Éppen ahhoz a kérdéshez, amely a tőkés társadalmi forma meghaladásának – és nem premodern visszavételének!! – a lehető­ségeit kereső marxista hagyományhoz, Marx, Lenin, Gramsci, Castro, Guevara, Mészáros problémájához jut, mégpedig a világrendszeren belüli mozgások és perspektívák vizsgálatával.

A „marxista évszázad" a párizsi kommüntől 1968-ig, vagy a nicaraguai forradalomig (1979) tartott. Ezen belül az egyenlőtlen fejlődés – leg­gyengébb láncszem lenini paradigmája kiterjedt magyarázó értékkel bírt, sokáig igazolódott (1917, 1919, a népi-demokratikus kezdetek 1948-49-ben, a kínai-, és a kubai forradalom 1949-ben, ill. 1959-ben, valamint a gyarmati felszabadító mozgalmak sikerei vonatkozásában). Az élet a félperifériákon – és csak néhol a perifériákon – kiélezettebben koncentrálta a különböző ellent­mondásokat, mint a gazdaságilag fejlett, a világrendszerben kitüntetett helyzetben lévő országokban. Utóbbiakban mindig több erőforrás áll rendelkezésre a feszültségek kezelésére és a rendszer stabilizálására. Hasonló a helyzet napjaink Latin-Amerikájában, amelyben nem a pe­riféria elmaradott országai, hanem a viszonylagosan elmaradott-fejlett országok próbálnak autonómiát találni az USA hegemonizmusával szemben. Némelyeknél „a világban mutatkozó aszimmetriák és egyensúlytalanságok oka: a kapitalizmus" (Evo Morales), másoknál „a XXI. század szocializmusa" (Hugo Chávez) emancipatorikus plebejus demokratizmusa, a kirívó társadalmi igazságtalanságokkal szembeni fellépés jegyében. A félperifériák forradalmait vagy reformokon keresztül kibontakozó, kapitalizmust átalakító törekvéseit azonban sohasem kö­vette a „gall kakas harsonája". A centrumot a félperifériák kísérletei felől nem lehetett forradalmasítani, ahogyan a falu sem kerítette be a várost – hogy felidézzük Mao egykori stratégiáját (melyet a „perifériákról történő elhalászás" szovjet elgondolásával szemben próbált érvényesíteni az ötvenes-hatvanas években). Sokba került a Szovjetuniónak – talán a létébe is – ez az utóbbi „ultra vires" program, mert a különböző afrikai és harmadik világbeli szocializmusok (saját alapjuk hiányában) fenntarthatatlannak bizonyultak, miközben a szovjet lakosság életszínvonalának „kullogizmusával" otthon ásták alá a szocializmus eszméjét. Tragikus sorsú, s minden erkölcsi példaszerűsége ellenére sem bizonyult járható útnak, a „csináljunk sok kis Vietnamot" gerilla-forradalma, amely a leg­elmaradottabb, legkizsákmányoltabb perifériákon akarta fellobbantani a forradalmi tudatosság lángját („forradalom a forradalomban"). Ob­jektíve nem létező forradalmi helyzet hiányában (per definitionem: az uralkodó osztályok nem tudnak a régi módon uralkodni, az elnyomott osztályok pedig nem akarnak a régi módon élni, ezért össznemzeti, társadalmi válság alakul ki -Vlagyimir Iljics Uljanov), ilyesmire a volt gyarmatokon vagy a perifériák országaiban, az alulfejlettség talaján ritkán került sor.

Az ellentmondások halmozódásának legvilágosabb példája 1917 maradt, ahol a nagyvárosokban koncentrálódott proletár és nincstelen lét, az agrár-, a nemzeti-nemzetiségi, a gyarmati kérdés és a háború szörnyűsége együtt szülték meg az első átütő erejű, de befejezetlenül maradt antikapitalista kísérletet. Torzó maradt, ne feledjük azonban, hogy a dekabristák, a narodnyik-anarchisták után a proletárforradalmár szovjetek (munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjei!) már a forra­dalmárok harmadik nemzedékét képviselték a kettős forradalomtól terhes korhadt cári birodalomban.

A hetvenes évektől – az 1968-as csehszlovákiai bevonulást követően, és az 1981-es lengyel szükségállapot bevezetése után – a Szovjetunió végképp elvesztette egykori példa-szerepét, és a Kínával való öngól értékű (mert geopolitikai jelentőségű) szakítással együtt a nyolcvanas évtized végére hanyatlásnak indultak a „létezett szocializmus" országai.

Az októberi forradalom elvesztette történelmi felhajtó erejét – állapította meg 1984-ben az akkor még világméretekben befolyásos Olasz Kom­munista Párt.

A külső, világrendszer-szintű centrum-félperiféria-periféria kapcso­latrendszer dinamikája nélkül napjainkban végképp nem érthetőek sem nálunk, sem másutt egy nemzetállam belső társadalmi változásai, az osztályviszonyok változásai. Így Latin-Amerika jelentős részének baloldali fordulata sem. Kuba, Chávez Venezuelája és Morales Bolíviája mellett a rózsaszínű országok is egyértelműen függetlenedési és emancipatorikus törekvések hordozói; noha az egykor szakszervezeti vezető Lula Brazíliá­ja, a kontinens legbefolyásosabb állama, éppen jelentős tőkés gazdasági hatalommá vált. A térségben a baloldali szellemi hegemónia plebejus­-demokratikus morálra és progresszív kulturális, irodalmi-művészeti tra­díciókra támaszkodhat (pl.: Gabriel Garcia Márquez, Mario Vargas Llosa, Isabelle Allende művei; a jelenbe integrálódó Simon Bolívar-i tradíció, vagy éppen Mészáros István műveinek hatása stb.).

A félperifériák (Kelet-Közép-Európa, Kína, Közép Amerika, Latin-Ame­rika) azonban ettől még nem a paradicsom felé vezető félutat jelentik, ahogy ezt Radice ironikusan felvetette, hanem éppen azokat a színtere­ket, ahol a tőkés rendből való kilépési kísérletek feltételei összeszerve­ződtek – eltérően a centrum országoktól.

A centrumban a gazdasági fejlettség és a polgári politikai rendszerek bejáratott mechanizmusaihoz kapcsolódik az az előnyös helyzet, melyet az egyenlőtlen csere (értéktöbblet transzfer) és a válság-áthárító me­chanizmusok biztosítanak. A pótlólagos erőforrások pedig a fejlettség talaján közömbösítették a meglévő társadalmi ellentmondásokat. Ez az egyenlő fejlődés. Magas gazdasági fejlettség, meglévő, de a rend­szer keretei között tartott társadalmi ellentmondások, mert kialakították azok politikai feldolgozási mechanizmusait a pluralista, tehát szabad szerveződési lehetőségeket biztosító polgári demokratikus intézményi keretek között. Mivel minden részprobléma artikulálható és kifejezhető, ezért a feszültségek nem, vagy csak kevéssé generalizálódnak, nem idéznek elő robbanásokat, következésképpen nem veszélyeztetik a rendszerintegrációt. Az állami-politikai rendszer probléma-feldolgozó képessége a feszültségek megoldásához vagy legalábbis kompromisszumos túléléséhez elegendő outputtal rendelkezik, leszerelően hat sokféle, tömeges méretű radikalizmusra. Ezért van az, hogy a baloldali radikalizmus csak marginális, a rendszert megkérdőjelezni nem képes potenciálokkal rendelkezik. Partikuláris módon és célokra szerveződnek az oppozíciós mozgalmak is: csak a környezetvédelemre, csak a bér­munka védelmére, csak kisebbségvédelemre, csak a nőkérdésre, csak a biodiverzitás fenntartására, vagy valaminő anti-politikai vagy absztrakt állam-ellenes, anarchista, szindikalista platformra. Nincs közös gondolati alapja kritikus cselekvésüknek. „Egy-tényezős" mozgalmak, az önmaguk emelte börtönbe zártan élnek, amikor rendszer-neutrálisan fogják fel azt a problémahalmazt, amivel szemben szerveződtek. Az izoláltan megjelenő tényezők sokfélesége az egydimenziós gondolkodás sokfélesége, ame­lyet az osztálytudatos polgári pártok könnyen kijátszanak velük szemben, vagy (részlegesen) könnyen teljesítik követeléseiket.

Eltekintve most az 1870-es Kommüntől – amely azért nem csekély mértékben a német támadás következménye volt -, felteendő a kérdés: volt-e egyáltalán a világ legfejlettebb régióiban, élenjáró nemzeteinél, az egyenlő fejlődés alapzatán a tőkés rendszert transzcendáló kísérlet?

Wallerstein szerint egyértelműen igen, amikor 1968 világforradalmát jellemzi. Az 1789-től eredeztethető centrista liberalizmus által dominált két évszázados geo-kulturális hegemónia kohéziójának alapjait ásta alá 1968 világforradalma, amely a modern világrendszer történetében a befejező hosszú fázis kezdete (Wallerstein, 2006. 6-7.). Úgy véli, hogy a 68-as forradalom kulturális sokkja az egyetemi világban nagyban hoz­zájárult a világrendszer-elmélet kialakulásához, amennyiben akkortól kezdték kétségbe vonni világszerte a fennálló tudásstruktúrákat. Megnyílt a társadalomtudományi kutatási mező olyan addig elhanyagolt, új prob­lémák felé, mint a nőkérdés, a kisebbségek, az indián népesség vagy a szexuális orientációk kérdése (uo. 32-33.)⁴ .

Véleményünk szerint azonban bármilyen jelentős kulturális sokkot oko­zott 1968 – s ezt a rákövetkező ellenhatás ereje, a neokonzervatív offen­zíva is megmutatta -, csak ideiglenesen, negatíve rendített meg fennálló hatalmakat, tehát a hatalom megragadásának pozitív fázisáig sem jutott, nemhogy az ellentársadalom létrehozásának kísérleti fázisába, amely a tapasztalatok szerint döntően a félperifériák sajátja. Vagyis: az egyen­lőtlen, polarizáló és hierarchizáló tőkés világgazdaságban a félperiféria viszonyrendszere hordozta a legtöbb rendszermeghaladó potenciált, nem a perifériák és nem a centrum. Épp ezért a VRE szempontjából döntő kérdés: egybe eshet-e az erővonalak vektora a félperiférián és a centrumban? A nemzetállami korszakban ez nem így volt. Tizenkét évvel ezelőtt ezért írhattuk az Eszmélet 37. számában: „Hipotézisem szerint: a tőkés világgazdaság (économie-monde) egységének és a nemzeti és regionális fejlettség szempontjából hierarchikus világrendszernek (systéme mondial) csak az együttes meghaladása lehetséges. A gazdaságilag és politikailag egyenlőtlen fejlődés a világrendszer ellent­mondásai következtében a félperifériákon ismét előállíthatja a nyers, politikai szocializmusok újabb kiadásait, kísérleteit, de amennyiben azok nem tanulnak elődeik hibáiból, továbbá elszigeteltek maradnának a fejlett világ antikapitalista mozgalmaitól – ha tetszik az egyenlő fejlődéstől -, akkor valószínűleg újfent képtelenek lennének civilizációs értelemben áttörést hozni. A későkapitalizmus megszüntetve-megőrzéséhez, tehát meghaladásához az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés vektorának egy irányba kell hatnia." E tekintetben a centrum antikapitalista baloldala adós maradt, nem tudott magasabb rendű alternatívát felmutatni, mint ahogy ez Közép-Kelet Európa kísérleteinél történt.

Ha a globális liberálkapitalizmus új feltételrendszert jelent a tőke értékesülésében, nem kedvez-e ez annak, hogy az egyenlő és az egyen­lőtlen fejlődés – száz év után – egy irányba mutathasson?

Hiszen a nemzetállami keretek között érvényesült pacifikálási technikák erodálódtak, a nemzetgazdaságokat gyakorta felülmúlja az ellenőrizhe­tetlen transznacionális korporációk (TNC-k) ereje. A profit egyre nagyobb hányada realizálódik a világpiacon (20-25%), és teremti meg az életlehe­tőségek bőségét az egyik osztály számára, míg a szerény vagy ínséges életlehetőségek közösségét a munkatársadalom (Arbeitsgesellschaft) sokaságai számára. A kölcsönös függés erősödése, a kommunikáció forradalma és ennek következtében az érintkezési formák megsokszo­rozódása talán több kedvező fejleménnyel kecsegtet e téren, mint ahány nehézséget okoz, mondjuk a politizálódási folyamatban, a helyi, közvet­len tapasztalatok jelentőségének aláértékelésével. Bizonyos azonban az is, hogy egy ilyen kedvező fejleményre csak akkor kerülhet sor, ha a világtársadalom progresszív erői össze tudnának fogni, hogy féken tartsák a minden társadalmi viszonyt, így az ember-természet viszonyt is áruviszonnyá alakító és maga alá gyűrő profithajszát, az emberi társada­lom jövőjének és a jövő generációinak érdekében. Ehhez az egészséges környezetért, a biodiverzitás megőrzéséért, az üvegházhatás mérsék­léséért éppen úgy gazdasági, politikai és ideológiai-kulturális síkon is harcolni kell, mint a munkaerő reprodukciós színvonala emeléséért, az anyagi és szellemi javakhoz történő hozzájutás demokratizmusáért, a női emancipációért. Kapitalizmus, kritikus megoldások szorgalmazása nélkül – ez nem fog menni, mert e nélkül még a problémák megértéséig sem lehet eljutni.

A modern tőkés világgazdaságon nyugvó világrendszer – egy történe­tileg keletkezett, fennálló, gazdagodó majd felbomló szociális rendszer – belső egyensúlyának megbomlása előre aligha látható pontosan, aligha látható, hogy hol és mikor fog ez (újra) bekövetkezni. Hogy előbb-utóbb bekövetkezzen, arra komoly zökkenők, vissza-visszatérő jelek utalnak. Ha egy gazdasági-társadalmi formáció túl sokszor megbillen és tartósan nem képes visszanyerni stabilitását, akkor strukturális vál­ságba kerül. Ha többé már nem lesz képes önkorrekciókkal visszatérni a saját alapjain történő reprodukcióhoz, akkor bifurkációs pont, útel­ágazás következik be. Hogy ez visszafelé, premodern viszonyok felé, az anarchiába torkolló káosz „Bellum omnium contra omnes", vagy akár az önmegsemmisítés felé, esetleg egy termékeny és humánus új egyensúlyi állapot felé ágazik el, az nagymértékben a történelem cselekvő szubjektumain fog múlni. Akiknek akkor az emberiséget kell képviselniük. Ontológiai jelentősége lesz az ismeretelméletileg adekvát válasznak, a tudás-struktúráknak.

Irodalom

Arrighi, Giovanni (1991): World Income Inequalities and the Future of Socialisme. New Left Review I/189., IX-X.

Arrighi, Giovanni (1992): A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának meg­újítása. Eszmélet 15-16. sz.

Harvey, David (2009): A kapitalizmus kanyargós ösvényei. Interjú Giovanni Arrighival. Eszmélet 84. sz.

Krausz Tamás (2008): Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Napvilág Kiadó, Budapest.

Radice, Hugo (2010): Félúton a paradicsomba? A félperiféria-fogalom értelme­zése. Eszmélet 85. sz.

Szigeti Péter (2005): Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest.

Szigeti Péter (2009): A jogállami átmenet és a rendszerváltás-értelmezések problémái. In: Bayer József (szerk.): A rendszerváltás húsz éve: Kihívások és változások. MTA PTI, L' Harmattan, Budapest.

Szigeti Péter (2010): A magyarországi újkapitalizmus természete és helye a világrendszerben. (megjelenés alatt)

Wallerstein, Immanuel (és szerzőtársai) (2002): A társadalomtudományok jövőjéért: nyitás és újjászervezés. A Gulbenkian Bizottság jelentése. Napvilág, Budapest.

Wallerstein, Immanuel (2006): Comprendre le monde. Introduction á l'analyse des systémes-mondes. La Découverte, Paris.

Žižek, Slavoj (2009): Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat. Szeptember 11. tragédiájától a pénzügyi összeomlás bohózatáig. Eszmélet 84. sz. Melléklet.

Jegyzetek

1 A helyzet jellemzésekor (lásd például Krausz Tamás – Sz. Bíró Zoltán (szerk.): ..Peresztrojka és tulajdonáthelyezés", Ruszisztikai Könyvek XII., Budapest, 2003. 52-102.) a rút jelzőt annak szánjuk, hogy az SZKP KB főtitkáráról Krausz tanul­mánya dokumentumokkal igazolhatja, hogy alapvető közgazdasági kérdésekben olyan járatlan volt, hogy azt is képtelen volt megérteni, hogy a részvénytársaság – magánvagyonok részvényformában történő összpontosítása a tőkefelhalmozás érdekében – magántulajdoni forma. Satalin akadémikus tanmeséje után sem tudta felfogni, hogy a magántulajdon 150 éve nem azt jelenti, hogy egyetlen természetes személy a tulajdonos (69-71.). Persze a dolog fonákja is rút: milyen párt volt az, amelynek ilyen felkészültségű főtitkárt sikerült kitermelnie magából?

2 Ez akkor is igaz, ha Georges Sorel anarchoszindikalizmusa a mítosz-alkotás szerepét a baloldalra akarta átültetni, vagy éppen Lukács György is foglalkozott a Robespierre-féle Legfelsőbb Lény (Étre supreme) evilági kultusza megteremté­sének problémájával, a francia forradalom stabilizálása érdekében.

3 Egyetértően hivatkozhatunk Krausz Tamás: Lenin (2008) c. monográfiájára, melyben főhősét az orosz történelem sajátosságait a világrendszer felől közelítő teoretikusként és politikusként mutatja be. (Lásd különösen 108-117.) Ugyanak­kor az egyenlőtlen fejlődés lehetőségeit nem lehet túlértékelni és elszakítani az egyenlő fejlődés problematikájától.

4 Azt, hogy a hagyományos rendszerellenes (kommunista, szociáldemokrata, nemzeti felszabadító) mozgalmak hatalomra jutásuk (vagy jelentős befolyásuk) után miért és miben keltettek csalódást, illetve, hogy a szerző milyen három szekuláris, évszázados tendenciákhoz kötötte a világrendszer biztonságának meg­rendülését, illetőleg a nemzetállami struktúrák delegitimálódását, bemutattuk az ..Újszocialista alternatíva – a baloldali radikalizmus perspektívái" c. fejezetrészben, (2005) 254-261. Ebbe a vonulatba tartoznak Wallerstein újabb válságelemzései is, például ..A kapitalizmus a végét járja" (Eszmélet, 80. szám), vagy a 2010. februári budapesti előadása a Zrinyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen. Empirikusan nem egészen bizonyított azonban, hogy az 1967/73-mal kezdődött 4. Kondratyev-ciklus hanyatló (B) ágában van-e a világgazdaság ma is, tehát immár minimum 37 éve, vagy pedig az 5. hullám (A) szakasza már korábban elkezdődött.