Portugáliában tótágast állt az idő – mondhatnánk -, nem halnak ki a Kultúra dinoszauruszai; miközben az őket felváltani hivatottak egyre csak hullnak, emezek megújulnak. A ren­dező Manoel de Oliveira például több mint százéves, és még filmet forgat, a portugál historiográfia doyenje, Vitorino Magalhães Godinho pedig kilencvenen túl is friss, gondolkozása fiatal maradt, sőt, újabb kötetekkel jelentkezik. A legutolsó ebben a sorban az Esszék és tanulmányok, ami­nek első kötete „Egy gondolkodásmód", míg a második „Megérteni a mai világot" alcímmel jelent meg a Sá da Costa könyvkiadónál Lisszabonban, 2009-ben. Ez korántsem csak eddigi Ensaios („Esszék") néven kiadott (1­2. kötet, 2. kiadás, Sá da Costa, 1978) régi gyűjteményes kötetében is már szerepelt írásainak „bővített" újrakiadása. A kötet tanulmányait szerzője ugyanúgy átdolgozta, mint egyik első korai monográfiája (A economia dos descobrimentos Henriquinos, „Tengerész Henrik kora felfedezéseinek gaz­daságtörténete", 1962) esetében is tette. E mű nemcsak címet váltott (ma már A economia dos descobrimentos portugueses quatrocentistas, „A XV. századi portugál felfedezések gazdaságtörténete", 2004), hanem szerzője jócskán át is írta. No persze, nem úgy, mint azt a mifelénk gondolnánk, ahol ilyen alkalmakkal inkább csak retusálnak a fényképről néhány már nem annyira odaillőnek vélt „arcot", azaz gondolatot, hanem beemelve azokat az újabbakat, amelyek még nem lehettek rajta a régebbi „felvéte­len". Elvégre nem csak a kor, de mi és műveink is változhatunk… Godinho történészi mentalitásának másik jellegzetessége is ezzel függ össze: nem vindikálja saját maga szemléletét az egyetlennek s igaznak, hanem az maga is, dinamikusan bővülve, meghaladhatja saját régebbi önmagát. Ez mégsem jelent relativizmust, egyfajta „szituációs etikát", hiszen van egy nagyon is következetesen képviselt elv, amihez ragaszkodik, s amit hosszú pályája során sohasem adott fel: a gazdaságtörténet primátusát. Ezért bíbelődik árakkal és bérekkel, flottákkal és haszonkulcsokkal; vagyis a kvantifikálható tények forrásvidékéről merít, miközben szélesebb szűrőn folyatja át és értelmezi a társadalom és a kultúra történetének fogalmait.

Ilyeneket, persze, ő maga is alkotott. Közülük talán a legismertebb kate­gória, a „történeti-földrajzi komplexumok" árulkodik leginkább arról a kö­tődésről és egyben iskoláról, ahová végül is tartozik: az Annales Fernand Braudel nevével fémjelzett köréhez. De haladjunk sorjában.

Vitorino Magalhães Godinho „szerelemgyerek" – igaz nem a kifeje­zés köznapi értelemben, hiszen egy konzervatív értékeket valló család negyedik gyermeke. Édesanyja, Maria José Vilhena 1917-ben úgy dönt – amire egy asszonyt nyilván csak férje iránti szerelme vezetheti -, hogy meglátogatja katonatiszt férjét, Vitorino Henriques Godinhot, az első vi­lágháborús franciaországi fronton. A férj a Portugál Expedíciós Hadtest egyik csapattisztje, La Lya¹ hőse, aki majd a gyermek születése után másfél évvel visszatér családjával Párizsba, már mint a Portugál Köztár­saság katonai attaséja. Az 1918. június 9-én született fiúgyermek négy éves korában, amikor visszatérnek Portugáliába, meg kell tanuljon előbb portugálul, hogy iskoláit elkezdhesse. Vitorino Magalhães Godinho nem csak kétnyelvű, de két kultúrájú is, akinek művei nem egyszer franciául születtek meg előbb, s csak később fordította vagy fordították le mások portugálra. Mindez természetesen korántsem intellektuális póz, hanem olyan nem lényegtelen életrajzi elemekkel függ össze, mint 1947-től 1974-ig tartó, közel negyedszázados francia emigrációja, ami sok min­dent megmagyaráz róla (is). Egy két éves, rövid, otthoni tartózkodás után, 1960 és 1962 között, amikor is a Sorbonne frissen doktorált kutatóját az akkor alakult Tengerentúli Tanulmányok Központja hazahívja a szocioló­gia professzorának – igen hamar kiderül, hogy délibáb volt Portugáliában igazi tanszabadságot remélnie -, még az is felmerül benne, hogy feladja portugál állampolgárságát. Ekkor már nem a legelső csalódásán van túl. A lisszaboni egyetemen bölcsészetet tanult fiatalember – aki filozófiai tanulmányokat folytat – tanársegédként mint a régészet és az ókori tör­ténelem előadója „friss szellőként hozott újat a lisszaboni egyetem avítt szellemiségébe", ahogy erre később nagy hírnévre szert tett tanítványa, Mario Soares miniszter- és köztársasági elnök emlékezett. 1942-ben nem is hosszabbítják meg állásszerződését a lisszaboni egyetemen, amit részben Magalhães Godinho családi háttere is magyaráz. Apja, akiről szerzőnk 87 éves korában remek életrajzot jelentetett meg Vitorino Henriques Godinho: Pátria e república („Vitorino Henriques Godinho: Haza és Köztársaság", A. R. Dom Quixote, Lisszabon, 2005) címmel, nem csak holmi „tizenkettő egy tucat" katonatiszt volt, hanem a Portugál Első Köztársaság alkotmányozó nemzetgyűlésének tagja, sőt miniszter is. Anyai nagybátyja, Barbosa de Magalhães ugyancsak a fiatal respub­lika külügyminisztere, tehát volt kiktől örökölnie meg nem alkuvó politikai jellemét, a szabadgondolkodásra való hajlamát és a diáksztrájkok idején mindig kimutatott szolidaritást. A komoly republikánus hagyományokkal rendelkező Vitorino Magalhães Godinho egyébként maga is a haladó Seara Nova („Új Vetés") nevű értelmiségi csoport tagja, a Demokrati­kus Unió Mozgalom, majd az União Socialista – a mai Szocialista Párt jogelődje – egyik alapítója volt, akit a salazari rendszer adminisztratív úton kívánt mellőzni. Csalódott hallgatói erre aláírásgyűjtésbe fogtak, de nem csak azért, hogy ezzel is kifejezzék felháborodásukat, hanem, hogy százhetvennyolcan egyúttal pénzgyűjtésbe kezdjenek. Termet bérelnek, ahol folytatódnak a szuggesztív tanáregyéniség immár tényleg „szabad­egyetemi" előadásai. Gyakorlatilag ezzel egyidős Vitorino Magalhães Godinho első, a portugál historiográfiával kapcsolatos egyéni kutatói terve és egyben kiadói projektuma is, az, hogy elérhetővé tegye a korai portugál terjeszkedés forrásait.

E sorok írója különösen hálás ezért, hogy a budapesti Egyetemi Könyvtár polcain a hetvenes években felfedezhette ezt a sorozatot (Documentos para a história da expansão Portuguesa, 1-3. kötet, Cosmos, Lisszabon, 1943-1945-1956), ami máig tartó, döntő lökést adott ekkor kezdődő kutatásainak. Magalhães Godinho 1940-ben „Ész és Történelem. Bevezetés egy probléma elé" címen született bölcsészdokto­ri disszertációja mintegy előrevetíti a szerzőt később is jellemző elméleti alapokat, és bizonyítja teoretikus hajlamát – ami minden bizonnyal még filozófiai stúdiumainak az öröksége -, de ekkor még nincs felvértezve szaktörténészi ismérvekkel. Mint állítja, autodidakta csupán, akinek a világháborút követő „második iskolaévei" Párizsban kezdődnek el, ahol nagy hangsúlyt helyez arra, hogy ne csak önképzés, hanem rendszeres posztgraduális képzés révén is megszerezze jártasságát a történeti tudományokban. Hála Istennek, nem csak az utóbbiakban. Bejár a Sor­bonne pszichológiai és szociológiai előadásaira is, s mint fő művének első előszavában írja: „még megadatott gazdagodnunk Lucien Febvre utolsó tanéveiből a Collége de France-on. Itt, az École des Hautes Études en Science Sociales-on – követve annak VI. Szekcióba szervezését – és a Centre d'Études Sociologiques-on Marcel Bataillon, Fernand Braudel, Émile Coornaert, C. E. Labrousse, Georges Gurvitch előadásait és szemináriumait hallgattuk." Azt állítja, kutatni is ekkor tanult meg igazán, bár nem tagadja meg portugál elődeit és művének olyan „matematizált szemléletű", nagy portugál előfutárait sem, mint Duarte Leite vagy Jaime Cortesão. Ekkor a nála éppen egy nemzedékkel idősebbek mellett „nem rúg még labdába" (az általa is szeretett, de sohasem művelt sport nyelvén szólva) azon a Salazar rendszere által nagyon is ideologisztikus módon kisajátított megemlékezés-sorozaton, amely a portugál felfedezések mentora, Tengerész Henrik infáns halálának 500. évfordulóján – bizarr egybevetéssel – egy egyre inkább magára a diktátorra hasonlító hősre fókuszál. Magalhães Godinho már úgy indul el Párizsba, hogy a kor gazdaság- és társadalomtörténetét, nem pedig egy legenda, „egy kato­likus szuperhős" személyiségét kutatja (História económica e social da expansão Portuguesa, „A portugál terjeszkedés gazdaság- és társada­lomtörténete", Lisszabon 1947), ami miatt Salazar ideje alatt hazájában csak mint „vegytisztán" szociológiai és csakis szociológiai művek – mint például az Introdução às Ciências Sociais (Bevezetés a társadalomtudo­mányokba, 1964) – szerzőjét voltak hajlandók befogadni. Életének „fran­ciás" szakaszát azok a személyes barátságok, pl. Le Gentil támogatása, Albert Silbert felkarolása, Fernand Braudel bábáskodása alapozzák meg, ami ahhoz vezetett, hogy anyagi szempontból is stabilizálódjon a fiatal tudós-kutató – és családjának – helyzete. Szerzőnk ui. ekkor már nős – felesége maga is nagy áldozatot vállal: Maria Antonieta Cordeiro, kiváló végzős hallgatója volt a Lisszaboni Egyetemnek, amikor kivándorolnak. Tanulmányait Párizsban kénytelen befejezni, miközben fordításból élnek, és időközben már megszületett két leánygyermekük. A CNRS (Centre Nationale de Recherches Scientifiques) évtizedes kutatói ösztöndíja, a Revue des Annales publikálási lehetősége francia tudóssá fogadja, an­nál is inkább, mert mint egy nemrégiben megjelent interjújában kiemeli, nem azért ment Franciaországba, hogy „portugál emigráns politikával" foglalkozzon. Ez akkor is igaz, ha alkatilag interventív értelmiségi, s mint ugyanitt fanyar öngúnnyal mondja: „én már csak ellenzéke maradok még önmagamnak is".

A kisebb tanulmányok mellett sorra jelennek meg azok az alapvetések (pl. O "Mediterrâneo saariano" e as caravanas do ouro – séculos XI ao século XVI, „»A Földközi-tenger-melléki Szahara« és az aranykaravánok a XI-XVI. század között", 1956), amelyek arra utalnak, hogy Vitorino Magalhães Godinho ekkor már nem csak a portugál gyarmati történe­lemmel foglalkozik, hanem annak sokszálú hatásmechanizmusaival is, mégpedig egy tág – és egyre táguló -, de egymásra nyíló idősíkon és térbeli skálán. Igaz, érez még vonzalmat – talán elsősorban Silbert hatására – a tisztán portugál gazdaságtörténeti kutatási témák iránt is (Prix et monnaies au Portugal: 1750-1850 [1955], „Árak és pénzek Portu­gáliában"), de a tíz évre rá a Sorbonne-on védett L' économie de l'empire portugais aux XVe et XVIe siècles („A portugál birodalom gazdasága a XV-XVI. században") c. doktori disszertációja már a gyarmatosítás-történetírás új nemzedékének úttörőjévé emeli. Az élete fő műveként számon tartott monografia két kötetét portugálul első kiadásban 1963 és 1971 között már a rendszerszemléletet tükröző Os descobrimentos e a economia mundial („A felfedezések és a világgazdaság") címen jelenteti meg, de annak csak a források kiadásával is kibővített második kiadását (Editorial Presenca, Lisszabon, 1983-1984) tekinti immár vég­legesnek. A magam részéről ezzel a mesterművel már csak azért sem foglalkozom – ezt nálam sokkal avatottabban megteszi az ugyancsak itt közölt történészóriás, Immanuel Wallerstein -, mert kénytelen lennék belebonyolódni abba, hogy a portugál szerző egyfajta palimpszesztként kezeli saját szövegeit, amit annak függvényében, hogy azt éppen milyen olvasói rétegnek szánja, egyfajta saját „vendégszövegként" időnként egyik művéből a másikba képes átemelni. Műve ugyanakkor kétség kívül iskolateremtő volt például abban a vonatkozásban, ahogyan elméleti és historiográfiai műveinek konstrukcióit – pl. A crise da história e as suas novas directrizes („A Történelem válsága és új irányzatai", 1947) vagy Teoria da História e historiográfia („Történelemelmélet és történetírás", 1971) – és elveit a saját gyakorlatába ülteti át. A hatalmas vállalkozást természetesen megalapozta egy olyan alapkutatás, amely a portugálok indiai államának pénzügyeit dolgozta fel még 1958-ban (Les finances de l'État Portugais des Indes Orientales (1516-1636), „A Kelet-indiai Portugál Állam pénzügyei"), de ennek csak 1982-ben közzé tett párizsi kiadása alcíme árulkodik igazán a szerző ezzel kapcsolatos szándékairól: célja valójá­ban nem volt más, mint a Jóreménység-fokon keresztül megvalósított portugál fűszerkereskedelem strukturális és konjunkturális jegyeinek vizs­gálata 1517 és 1635 között. Vizsgálataiból mégsem csak a gazdasági források kezelésének magabiztos közgazdaságtani alapokon álló, vagy éppen komparatív szemléletét emelném ki, hanem például olyan társa­dalomtörténeti következtetéseit, mint hogy egy kettős lovag/kereskedő réteg alkotja e kereskedelem helyi hierarchiájának csúcsát, amely éppen társadalmi diszfunkciója miatt veszíti el kereskedelmi hálóként szőtt ha­talmi terét az Indikumban a hollandok betörésekor. A jórészt gazdaság­történészként ismert szerző, persze, itt sem bontja ketté vizsgálatának tárgyát, figyelme mégis inkább a 70-es és 80-as évektől fordul a portugál társadalom története felé, olyan munkáival, mint A estrutura da antiga sociedade portuguesa („A portugál ancien régime szerkezete", 1971), Identité Culturelle et Humanisme Universalisant („Kulturális identitás és egyetemesülő humanizmus", 1982), vagy a Mito e mercadoria, utopia e prática de navegar, séculos XIII-XVIII („Mítosz és árucikk, utópia és tengerjárás a XIII-XVIII. század között," 1990). Ez utóbbi nagyjából úgy aránylik A felfedezések és a világgazdasághoz, mint a barát és mintakép Fernand Braudel klasszikussá vált, a Földközi-tenger medencéjéről írt nagy monográfiája a Grammaire des Civilisations-hoz: ugyanarról ír az elvonatkoztatás egy másik szintjén, és ugyanazt mondja el, mégis más, egyetemes érvénnyel immár. Noha a recenzens nem titkolja, hogy rá a legnagyobb hatást az Ensaios vol. II Sobre a história de Portugal („Esszék – II, Portugália történelméről") már 1978-ban kiadott tanulmányai jelen­tették, mégis leginkább és mihamarabb a szerző O papel de Portugal nos séculos XV-XVI. Que significa descobrir? Os novos mundos e um mundo novo („Portugália szerepe a XV-XVI. században. Mit jelent felfedezni? Új világok és egy Új Világ", 1994) című, szinte csupán kutatási vázlatát szeretné magyarul is olvasni. E jámbor óhaj tán azért sem pusztába kiáltott szó, mert ha van arra szellemi (és anyagi) kapacitás, hogy egy olyan szintén még élő portugál történészmatuzsálemnek, mint a dikta­túra idején miniszter José Hermano Saraiva Portugália rövid története (Lisszabon, 1976) c., már megírásakor is túlhaladott és elévült művét ma Magyarországon lefordítsák, talán arra is lehet, hogy a valódi értékek ne hulljanak ki az idő rostáján, pusztán azért, mert szemléletük kevésbé ba­rátja magyar kiadóinak. Az pedig már eddig is szinte megbocsáthatatlan, hogy Magalhães Godinho ezredfordulós, francia nyelvű szintézise – Le devisement du monde: de la pluralité des espaces à l'espace global de l'humanité (Xv^ème-XVI^ème siècles), „A világ elbeszélése: a többféle terek­ből az emberiség globális teréig (XV-XVI. század", Lisszabon, 2000), ami egyben Marco Polo művének címével is játszik – nem került a magyar olvasó kezébe, hiszen arról szól, hogyan lett egy, egyetemes és egész a felfedezés és az utazások révén a földgolyó, az addigi világrészek és rész-világok halmaza.

Van azonban Vitorino Magalhães Godinho munkásságának olyan réte­ge, amellyel már most, ebben a mellékletben is megismerkedhet az olva­só. Ez a politikus, oktatáspolitikus, „megmondó ember"-citoyen Godinho, aki mögött ugyanúgy ott van egy pálya, mint a történészé mögött, és életének ezt a fonalát sem érdektelen tovább gombolyítanunk. Sőt.

1970-ben szerzőnk akadémiai élete révbe ér, amikor katedrát kap Clermont Ferrand-ban. S mégis már ez évben kiadja a Socialismo e o futuro da Península („A szocializmus és az Ibér-félsziget jövője") c. mun­káját, amely az 1968 – a XX. századi „népek tavasza" – óta erodálódó spanyol és portugál diktatúrák utáni jövőbe néz. Talán ennek köszönhető, hogy az 1974-es áprilisi forradalmat követően Vasco Goncalves meghívja az. ún. második ideiglenes kormány oktatási és kulturális miniszterének. Pár hetes politikusi pályája azonban hamar zátonyra fut. Önkéntes, elvi okok miatt történt lemondása után a szocialisták még kisebbségbe is kerülnek a minisztertanácsban. Ez azonban éppen tíz évre rá nem tántorította el Mario Soarest attól, hogy harmadik, ún. „alkotmányos" kormányának ugyancsak „franciás" kulturális minisztere, dr. António Coimbra Martins kinevezze Magalhães Godinhot a lisszaboni Nemzeti Könyvtár élére. Nem tudni, hogy pár hetes miniszteri, vagy pár hónapos könyvtárigazgatói kinevezése szerzett-e neki több ellenséget 1984-ben, de „megosztónak" bélyegzett személyisége barátainak számát azóta sem gyarapította. „Miért borítja keserű harmat, minden álmunk virágát?" – idézi még egy 1971-es műve előszavában Carlos de Oliveirát, de az „új demokrácia" évtizedének végére már szinte dézsába lehet szedni azt a keserűséget, amelyet a közben iskolaalapítóvá lett professzor érez – és áraszt magából. Legyen szabad ezzel kapcsolatban egy saját, anek­dotikus élményemet felidéznem. 1979-ben jártam először ösztöndíjjal Lisszabonban, és akkor még António Henrique Oliveira Marquesen kívül, akinek History of Portugal című munkáját ismertem, nem is tudtam más történészről, mint Vitorino Magalhães Godinhoról. Ők ekkor már „kivonul­tak" az engem fogadó Lisszaboni Egyetemről, hogy Universidade Nova („Új Egyetem") néven megalapítsák azt a Társadalomtudományi Kart, amelynek üde szellemi pezsgése, mint órájukra bejáró külföldi vendég­hallgatót, engem is magával ragadott. Egy alkalommal, nagy félszegen bekopogtam a professzor ajtaján, és előadtam: van nekem egy jó bará­tom, aki XVIII. századi portugál gazdaságtörténettel szeretne foglalkozni, és ezért ösztöndíjat kér, amihez ajánlóra lenne szüksége. Magalhães Godinho egy pillanatra felnézett a papírjaiból és nekem szögezte a kér­dést: „Mennyire barátja maga a barátjának?" Azt válaszoltam neki, hogy annyira biztosan, hogy vettem a bátorságot arra, hogy őt megzavarjam. Mire tovább firtatta: „Ha a barátja, azt is akarja, hogy megkapja azt az ösztöndíjat, nem igaz? De ha nem, és ha csak a nevem számít, egy ajánlást akár még én is adhatok. De tudja mit, menjen el Coimbrába vagy Portóba, van ott is egy pár Oliveira nevű gazdaságtörténész, és fogad­junk, hogy összejön a barátjának a dolog" – állította. Igaza lett. Vitorino Magalhães Godinhot nem szerették akkortájt Portugáliában, és bizony ma is többen rajonganak érte hazáján kívül, ami igaz még legszűkebb, történészi szakmájának művelőire is: életműve megkerülhetetlen, de személye ki- vagy elkerülhető. Ne higgyük, hogy valaki, aki pontokba s számos alpontba szedve jó előre összegezi, hogy mivel kellene majd fog­lalkoznia a felálló Portugál Felfedezések Emlékbizottságának, és annak megszüntetése után, húsz év múlva, ugyancsak felsorolja pontokba és számos alpontba rendszerezve, hogy mi az, amit e szervezet bűnösen elmulasztott, nos ne higgyük, hogy az ilyen jellem különösen szerethető volna. Ha csak nem éppen konzekvens állampolgári bátorsága miatt, amelynek sarkkövei az ezzel kapcsolatos „közírások". Ezek az olyan op­timista kötetekben láttak napvilágot, mint az Um rumo para a educação („Az oktatás egy új iránya", 1974), a Pensar a democracia em Portugal („Találjuk ki a demokráciát Portugáliában", 1977) vagy egy pesszimistáb­ban: A Pátria bloqueada e a responsabilidade da cidadania („A blokád alá vett haza és az állampolgári felelősség", 1985), illetve újabban a Do ofício e da cidadania: combates por uma civilização da dignidade („Szakma és Állampolgárság – küzdelem a méltóság civilizációjáért", 1989) címűben, de mondhatni, tovább bővülnek azóta is.

Nos, az olvasó egy ilyen friss engagement-tanulmányt vehet most kezébe, egy bölcs és hajthatatlan férfiú reflexióit a jelen nem csak pénzügyinek hitt válsága kapcsán, két korszak: saját élete idősíkjában felsorolva mindazt, amit a jövőre hagy mint a jelen, a régvolt és a kortárs történelem örökségét.

A portugálok és más európaiak földrajzi felfedezései nem pusztán távoli vidékek elérését és megismerését, hanem egy új, másfajta társadalmi berendezkedés létrejöttét is jelentették. A felfedezők az óceán átszelés, a tengeri utazások és a kereskedelmi ügyletek révén megteremtették a kapitalista világgazdaság kereteit, amelyben ma is mindannyian élünk. Ennek elemzését kutatók – vagy inkább eretnekek – egy csoportja végez­te el a XX. század közepén. Az általuk közreadott formabontó tanulmá­nyok közé tartozik Vitorino Magalhães Godinho, Os Descobrimentos e a Economia Mundial [A felfedezések és a világgazdaság] című, 1963-ban kiadott munkája is.

Magalhães Godinho már a bevezetőben előrevetíti a több mint ezer oldalas könyv végkövetkeztetését – amelyet érdemes figyelmesen el­olvasni:

Modern- vagy középkorias-e a XV. és a XVI. század? Túlzott álta­lánosítás lenne e két nyilvánvalóan pontatlan minősítés bármelyike mellett dönteni. Ezek a kategóriák alkalmatlanok a későbbi európai expanzió elemzéséhez. Akárhogyan is vélekedünk eme örök ellent­mondásról, bizonyos tények tagadhatatlanok: ahogyan legombolyít­juk az évek fonalát, úgy rajzolódik ki a Föld térképe; az ember meg­tanulja elhelyezni magát a térben, emberi kapcsolatainak érzékelési és tanulási módját egyszerre hatja át a változás tudata és mértéke. Lassan meg tudja különböztetni a fantasztikumot a realitástól, a le­hetetlent a lehetségestől; ellentmondásos összetettségében okokat és elméleteket gyárt; megsokszorozódik a javak termelése, a piac világszinten a gazdasági élet meghatározó, domináns tényezőjévé válik, s merkantilista alapokon megalakul a bürokratikus, központo­sított állam. (Godinho, 1963, I. 11)

„A piac világszinten a gazdasági életet meghatározó, domináns té­nyezővé válik" – ez tehát Magalhães Godinho írásának első felvetése.

A könyv folytatása mindazonáltal nem a piacot elemzi, hanem az euró­pai világtérkép alakulását vázolja fel; egyfajta utazást a fantasztikumból a realitásba, amíg a tér és az idő keretei ki nem terjednek a mindennapi élet valamennyi aspektusára. (Godinho, 1963, I. 25). Majd Godinho a bevezetőt Tomé Pires XVI. század eleji írására való emlékeztetéssel zárja:

Az áruk kereskedelme pedig oly fontos, hogy nélküle a világ nem létezhetne; ez az, ami nemessé teszi a királyokat, naggyá az embert és gazdaggá a városokat, s ez teremt háborút és békét a világban. Ez a tiszta kereskedelem. Nem a kalmárkodásról, hanem a kereske­désről beszélek, ami felette becses tevékenység: mely dolog lehetne jobb, mint amely magában hordozza eme alapigazságot? (Suma Oriental, Proémio, II, 325, idézi Godinho, 1963, I. 63)

Magalhães Godinho tehát a kereskedést tartja „kulcsfogalomnak". De ez nála nem csupán a javak cseréjét jelenti; egy egész rendszer épül fel belőle. A Dicionário de História de Portugal [A portugál történelem szótára] 2. kötetébe írt szócikkében („Történelmi-földrajzi komplexu­mok") kifejti, hogy a gazdaság egy átfogó, strukturált komplexum részét alkotja, azaz rendszert jelent (ezt megelőzően nem használja ezt a kifejezést). Hangsúlyozza továbbá, hogy „ez a struktúrafogalom mind a globális társadalomra, mind az azt alkotó valamennyi cselekvési típusra és szektorra, mind pedig valamennyi régióra és területre kiterjed, s ezzel egy totális társadalmi tény* megismerésének elemzési-rendszerezési módja." (Godinho, 1961: 131).

S íme! A totális történelem alapvető látomásként mutatkozik meg. Képesek vagyunk-e vajon ezzel a feladattal megküzdeni? Kérdéses. Godinho egyik kifejezésével fogok elsőként élni, amelyet Le devisement du monde [A világ elbeszélése; 2000] című könyvében használt, s amely A többféle terekből az emberiség globális teréig (XV-XVI. század) alcí­met viseli. Az első fejezet címében „a világ feltalálásáról" [invenção] ír (Godinho, 2000:19), míg magában a szövegben „Európa kiformálódásá­ról" [formação] (Godinho, 2000:39). Ezek szerint a „világ" nem is létezett a XV. századot megelőzően? S Európa ne lett volna már meglehetősen agg realitás akkor is? Nem, nem volt az, mert ezzel tárgyiasítanánk az imént használt kifejezéseket (feltalálás, kiformálódás), amelyeket meg kell őrizni az emberi lélek és élet szubsztanciáinak ábrázolásához. Igen, a világot ekkor „találták fel", mert amit ma Európának hívunk, a történelem során először ekkor került valódi, szisztematikus és tartós kapcsolatba Ázsiával és az Amerikákkal. S ez jelentős hatást gyakorolt az emberek életére. A világ „feltalálása" szükségszerűen alakította Európát, amely megszűnt a kereszténység – egyébként is ritkán használt – szinonimája lenni. Magalhães Godinho nem véletlenül adja az ötödik fejezetnek A kereszténységtől Európáig címet. Európa igen gyorsan, a keresztény­séggel való nehézkes szakítás után, egyfajta világ-gazdasági központtá alakul át, amelynek érdekei a periféria irányába egyre csak fokozódnak, s oly mértéket öltenek, hogy a teljes rendszer (mind a centrum, mind a periféria) fejlődését meghatározzák és formálják. Ennek megértéséhez szükséges eme újonnan kialakult s máig tartó történelmi rendszer teljes történetének áttekintése.

Magalhães Godinho felteszi a kérdést, mit jelent a „felfedezni" szó, s két igen különböző választ ad rá. Egyfelől:

Felfedezni annyit tesz, mint feltárni a világ távoli vidékeit, összekap­csolni a Keletet a Nyugattal, új utakat, megállókat, népeket keresni, s ennek csúcspontját az új világok módszeres felkutatása (a „feltárás", „felfedezés"), az újdonság csodájának életre keltése jelenti (uo.: 50).

Míg másfelől:

Felfedezni egyet jelent az operatív tér megalkotásával – így magában foglalja az olyan tárgyi eszközökkel való tényleges cselekvést is, mint az iránytű, az asztrolábium, a vízszintmérő, a tengeri csomó, a körző, illetve a referencia- és koordinátarendszerként, a távolságmérés és a pontos helymeghatározás eszközeként is szolgáló trigonometria-el­mélet alkalmazása. Az idő megalkotásához kötött tér megteremtését hordja magában – az utazás állomásait, a tengeri órákat, az oda- és visszautakat, az üzletelés, a kifizetések és megállapodások okozta megelégedést; a távoli vidékekről érkező hírek veszélyes utakon történő továbbítását Indiából Portugáliába, Hormuzon, Kairón, Da­maszkuszon vagy a Földközi-tengeren keresztül.

E két definícióban, amelyeket a könyvben csupán négy oldal választ el egymástól, Magalhães Godinho következetesen rámutat a felfedezések konkrét alapjaira és annak – a találkozásban résztvevő mindkét félre gyakorolt – szocio-kulturális következményeire. Hiszen ne feledjük, itt olyan találkozásról van szó, amelynek felfedezettjei nem kérték, hogy rájuk leljenek, olyan találkozásról, amely a pozitívumok mellett megannyi negatív következményt is magával hozott, olyanról, amit egészen napja­inkig nem értékeltünk és dolgoztunk fel a maga teljességében.

Három, Magalhães Godinho által ajánlott témára kívánok kitérni, melyeket a Sobre teoria da história e historiografia [A történelem és a historiográfia elméletéről] c. esszégyűjteményében említ: 1. a törté­nelem földrajzi jellegű; 2. a történelem egy többdimenziós cselekményt mesél el, amely ugyanakkor egységes is; 3. a jelen a múltat viszony­lagossá teszi.

A történelem földrajzi jellege

A történelem napjainkban földrajzi jelleget ölt. Már nem beszélhe­tünk a régi értelemben vett történelemről és földrajzról. A történelem földrajzi jelleget ölt azáltal, hogy a múltra vetíti azt a problémát, amellyel ma kell szembesülnünk: a fizikai-biológiai környezet és emberi társadalmak között feszülő konfliktust. A historiográfia szá­mára felbomlanak a gigantikus és statikus tér-idő-blokkok – mint az egyiptomi, a hellén vagy a középkori civilizáció -; szétmarja őket a fejlődés. Megrepednek e civilizációk keretei is. Nincs, ami a múlt számára közvetítse a jelen földrajzi valóságát. Egymástól elkülönülve létezik a fizikai-biológiai környezet története és a különböző népek közötti viszony története. (Godinho, 1971: 131)

A fizikai-biológiai realitások és az emberi történelem közötti kapcsolat kiépítése az Annales-iskola fő törekvése, s egyúttal része a tisztán poli­tikai-diplomáciai történéseken alapuló régi (értelemben vett) történelem és az emberi-társadalmi élet bolygónkra gyakorolt alapvető hatását figyelmen kívül hagyó régi (értelemben vett) földrajz leegyszerűsítő logikája elleni harcnak. A XXI. század elején, midőn virágzik az öko-történelem, egy ilyen megállapítás banalitásnak tűnhet. Ugyanakkor még ma is folyik a küzdelem eme szimbiózis megvalósításáért. 30-­40 évvel ezelőtt meglehetősen kevés olyan folyóirat és történész volt, amely és aki e törekvést képviselte volna. Ma már világosan látszik, hogy az ökológia nem valamiféle alkotóelem (esszencia), hanem maga a létező (egzisztencia). Valamennyi az univerzumban – különösen a Földön – létező különböző elem állandó interakciójának eredménye. Minden, ami alapvető volt az emberi történelem során – az eszközök megalkotása, a mezőgazdaság, a gépesítés, az energiaforrások feletti uralom – átformálta a Földet; gyarapítja és/vagy ellehetetleníti/elpusz­títja az állati és növényi élet formáit, újrastrukturálja a földrajzot és a geológiát, használja és kiaknázza az ásványi forrásokat. Tehát egyetlen emberi ténykedés sem tekinthető semlegesnek és következmények nélkülinek.

Emlékezzünk csak, mennyire hangsúlyozza Magalhães Godinho an­nak a törésnek [ruptura] a jelentőségét az emberiség számára, amely a XV-XVI. század során ment végbe. Milyen hatása volt ennek a törésnek a fizikai-biológiai világ és az emberi világ kapcsolatára? Bekövetkezett-e egyfajta ökológiai szakadás is? Kiderül. Ez a törés két szempontból is átalakította a Föld ökológiai struktúráját: maga után vonta az elsődle­ges termelés térbeli újraszervezését és a Föld termelési tényezőinek [elementos produtivos] jelentős mértékű pusztulását. Ezek közül egyik sem a modern világ találmánya. Ugyanakkor valamennyi elemzőt ko­molyan foglalkoztatja az átalakulások térbeli kiterjedése és sebessége, és azok egy részének visszafordíthatatlan jellege – mely átalakulások mindennemű kollektív – a pozitív és negatív hatásokat mérlegelő – dis­kurzust mellőzve mennek végbe.

Az első lépés az újjászervezés. Ahhoz, hogy a termelést optimalizáljuk, szükséges szakosodni – ez mindenki számára ismeretes. A klasszikus közgazdaságtan számára a specializálódás a munkaadó és a dolgozó közös döntéseként meghozott választás, mely mindenki számára igyek­szik az előnyöket maximalizálni. A valóságban – mint azt mindenki jól tudja, még akkor is, ha sokan nem ismerik el – a választás kényszeres és sokak számára szenvedésekkel teli.

Lehetséges, hogy a felfedezések hajnalán a kereskedelem célja – és a valóság is – a már mindkét fél által termelt áruk cseréje volt: egyfajta többé-kevésbé egyenlő csere, többé-kevésbé természetes mértékű felesleggel. Ám a kereskedelem belső szerkezete hamarosan teljesen átalakult. Azok, akik erősebbek voltak – s ezek a felfedezések kezdetétől fogva majdnem mindig az európaiak voltak – rákényszerítették a primer termelést a velük cserét lebonyolító népekre. Azután Európa, hol előbb, hol később, kezdte kikényszeríteni az egyes régióknak megfelelően kü­lön-külön szakosodott primer termelést – a kereskedelmi kultúrák terme­lését (cash crops – ahogy a történészek mondják), vagy az exportorientált termelést (ahogy ma a közgazdászok mondják).

Szükséges, hogy mindent számba vegyünk, ami szerepet játszhat az effajta primer termelés kialakításában. Mindenekelőtt területet kell keresni a termeléshez, továbbá szükségképpen fel kell hagyjunk minden egyéb ezen a területen űzött tevékenységgel. Az egyéb tevékenységek sok – talán minden – esetben a helyi élelmiszerfogyasztás kielégítésére irányultak. Ezt követően viszont szükségessé válik az élelem-előállítás behozatallal (importtal) való helyettesítése – ezt hol a szomszédos terü­letekről, hol távoli vidékekről oldották meg. És lévén, hogy ez az új cash crops termelés többnyire állandó munkaerőt kíván, felvetődik az után­pótlás problémája is. Az a fajta probléma, amit sok esetben – legalábbis néhány évszázadon keresztül – kényszermunka meghonosításával oldottak meg.

Mivel a helyi lakosok sokszor ellenszegültek, szükségessé vált elköltö­zésük megtiltása, vagy a munkaerő más területekről történő importálása, ami a kereskedelem újabb formáit hívta életre: rabszolga-megállapodá­sok, -szerződések révén.

A kényszermunkát és elnyomást alkalmazó területek perifériára sod­ródásának folyamata a centrum területeinek átalakulását is maga után vonta. Nem akarom itt taglalni sem az iparosítás világfolyamatait, sem a piaci viszonyok mindenoldalú kiterjeszkedését. Ez a kapitalizmus története – egészen pontosan: rendszere. Csupán azt a következményt emelném ki 500 év elteltével, hogy gazdasági, társadalmi és politikai té­ren polarizáció ment végbe, amely napjainkra sem mérséklődik. Kulturális szempontból már nem léteznek stabil, állandó területek. Az identitások eltűnnek egy hatalmas és zavaros forgatag mélyén. Az etnikumok közötti gyűlölködések hátteréül ingatag történeti képzetek/képzelgések szolgál­nak. Ami földrajzi elhelyezkedésüket illeti, az emberek ma korántsem ott élnek a Földön, ahol 500 évvel ezelőtt éltek. A migráció nyomán háttérbe szorult a származás, az eredet kérdése.

A második tényező: a pusztítás. A modern világrendszer 500 éve alatt az élet olyan sebességgel alakult át, mint soha előtte. Ez az átalakulás súlyos, az emberiség történetében korábban ismeretlen veszélyek sorát idézte elő az emberi társadalom fennmaradására nézve. Csak hogy néhány példát említsek: az ózonréteg folyamatos eróziója, a biodiverzitás visszaszorulása, a Föld regenerálódásához nélkülözhe­tetlen élő (biotikus) tényezők élettartamának lerövidülése, a globális felmelegedés stb.

A modern világ-rendszer fel tudja és fel is akarja ölelni az egész vi­lágot, hogy minden részét egyazon berendezkedés, történelmi-földrajzi komplexum uralma alá vonja. Ahogy Magalhães Godinho mondaná, nincs egyetlen terület sem, amely kibújhatna e globális következmények alól. A társadalmi megrázkódtatás a kapitalista rendszer létrejöttében öltött tes­tet, amely nem képes a túlélésre és a konszolidációra a világ-gazdaság mai keretei között. A kapitalizmus hajtóereje a folyamatos tőkefelhalmo­zás. Ennek eredménye, hogy azok, akik a versenyben felülkerekednek, általában megtagadják társadalmi kötelezettségeik teljesítését, mégpedig azért, hogy közvetlen bevételüket maximalizálják. A profitmaximalizálás központi eleme a termelés költségeinek externalizálása, azaz a lehető legnagyobb mértékű áthárítása másokra. A költségek externalizálására három alapvető mód kínálkozik: a termelés során keletkezett hulladé­koktól, mindenekelőtt a mérgező anyagoktól való megszabadulás; az (újra)termeléshez szükséges nyersanyagok akadályoktól mentes elő­teremtése; a szállítást és a kommunikációt lehetővé tévő infrastruktúra kiépítésének másokra (elsősorban a közhatalomra) hárítása.

A haszon nagysága annak mértékétől függ, hogy a tőkések a ter­melés imént említett költségei alól mennyire tudják kivonni magukat. Kezdetben mindez egyszerűnek bizonyult. Először is, a visszaélések korlátozására képes bürokratikus (közhatalmi) szervek még igen gyengék és dezorientáltak voltak. Másodszor, az említett cselekedetek legitimeknek tűnhettek, s a termelők és a közhatalmi szervek közötti megállapodás minden esetben elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy ne merüljenek fel kétségek ennek ellenkezőjét illetően. Harmadrészt pedig a hulladékok befogadásában szerepet vállaló területek és a nyersanyagban gazdag régiók úgy kapcsolódtak be a folyamatokba, hogy nem voltak tudatában az ezzel járó esetleges veszélyeknek. Vé­gül a legalapvetőbb magyarázat, hogy általában a termelés költségeit a szegények és „mások" fizették meg – aminek nem volt közvetlen hatása az elit életére. Négy évszázad volt szükséges ahhoz, hogy a hátrányok, a negatív hatások olyan mértékben felhalmozódjanak, hogy jelentős politikai reakciót váltsanak ki – mint ami az elmúlt harminc évet jellemzi. Olyan pillanathoz érkeztünk, amikor komoly félnivalónk van az elkövetett hibák súlyos következményeitől. S ezek a következmények az elitet és a társadalom marginális rétegeit egyaránt érintik. Azt kell mondanunk, sajnos, hogy a fizikai-földrajzi világ és a társadalom közötti viszony szebb napokat is látott már.

A történelem egységessége

A valódi ember nem pusztán elkülönülten a politikatörténet vagy a gazdaságtörténet stb. főszereplője, hanem teljességében részese az egységes történelemnek, annak a történelemnek, amely az ember sokoldalúságának története, s amely mégis egyetlen cselekvést alkot. (Godinho 1971. 39)

Ami engem leginkább megfogott ebben az idézetben, az az, hogy Magalhães Godinho a konkrét, valódi emberről [homem real] beszél, mely egyértelmű ellentéte az absztrakt embernek, melyet megannyi elemző konstruál. S Godinho erről az alapzatról jut el addig a követ­keztetésig, hogy az ember cselekvését számos tényező összessége alkotja, mégis ettől függetlenül egységes és egy marad – s ezt nevezi a történelem egységességének. Mind fő műve, mind pedig számos esszéje hűen tükrözi a teljességgel [totalidade] kötött eme megállapodását, amely egyúttal a megélt, konkrét realitással kötött kompromisszum is.

Godinho megközelítése nem multidiszciplináris, hanem egységes megközelítés. Itt ugyanis nem különböző, egymástól független kutatók külön-külön gyűjtött adatainak összesítéséről van szó, hanem olyan té­nyekről/nézőpontokról/alkotóelemekről, melyek a maguk teljességében részei az egységes történelemnek. Godinho olyan törekvést képvisel, mely kevés kutatót jellemez, s melyet eme kisebbségen belül is kevesen valósítanak meg – minthogy a feladat különösen nehéz.

A nehézség nem a kutatás „terebélyességében", nem is a szintetikus írásmódban rejlik (ami mindenki számára érthető, aki megpróbálja meg­érteni), hanem magában a konceptualizálásban, a szemléletalkotásban. Mégpedig azért, mert ez szembemegy a megszokottal, s mert azt követeli meg tőlünk, hogy levetkőzzük intellektuális szocializációnkat, s megsza­badítsuk magunkat a belsővé tett – bár nem tudatosított – előfeltétele­zésektől. Ahhoz, hogy túllépjünk az ártalmas előítéleteken, szükséges, hogy tudásunkat újragondoljuk [des-pensar].

Godinho könyvének célkitűzését szemügyre véve, nem mondhatjuk, hogy az ne lenne „gazdaságos" – már a mű címében s a három nagy rész és számos fejezet címében is előfordul a gazdaság szó, vagy egy másik, ehhez szorosan kapcsolódó kifejezés. S mégis a művet olvasva nem érezni ennek a fojtó kötöttségét. A világot a maga teljességében mutatja meg nekünk.

Miért is oly nehéz megszabadulni a bennünk gyökeret vert gazdasági, politikai, szocio-kulturális triásztól? Miért ragaszkodunk e kategóriákhoz mint sajátos hatalmakhoz, majdhogynem mint szuverén államokhoz? Ez is részét képezi a modern világ meghasonlásának, megkülönböztetve és elválasztva azt a történelem többi szakaszától. Ez a szemlélet lassan, fokozatosan alakult ki a XVI. századtól kezdve, de csak a XIX. századra lett szentesítve és intézményesítve az ekkor létrehozott egyetemes struktúrák formájában. Miért pont ekkor?

Nem olyan ördöngösen nehéz elkülöníteni eme hármasság gyökereit. A liberális közép ideológiája, amely ebben az időben a geokultúra teljes alávetésére törekedett, kitartott álláspontja mellett, hogy a modernitás – és ezáltal a tudományos fejlődés – legfontosabb értéke éppen a tár­sadalmi cselekvés három részre – piacra, államra és civil társadalomra – való felosztásában rejlik. Mindez modern és új volt annyiban, hogy a három terület jelentős falakat emelt maguk közé, s mindhárom terület kiépítette a maga szabályait, és egy, a többitől független, saját logikát honosított meg. Mindegyik igyekezett elhatárolódni a másik kettőtől. Ezért evidensnek tűnt, hogy mind a kutatók, mind a gondolati struktúrák arra hivatottak, hogy biztosítsák az egyes területek jellemzőinek sértetlensé­gét és zavartalanságát.

Így jutunk el azokhoz az aktuális, egyetemes érvényűnek mondott igazságokhoz, amelyek ellen – a történelem egységességét hirdetve – az Annales-iskola és Vitorino Magalhães Godinho is szót emelt. De ha a megélt történelem egy és egységes, akkor logikusan jutunk el a tudományköziséghez [interciência] és ahhoz a megállapításhoz, hogy a társadalomtudományok szükségszerűen történetiek, s hogy a történelem szükségképpen társadalomtudomány. Amiből logikusan következik, hogy mindezen tudományágakat egyetlen tudományterületbe összevonva alapozzuk meg, amit én historizált társadalomtudománynak keresztelnék el. Magalhães Godinho is ezt a megoldást és utat javasolja a „történelem válságát" tárgyaló írásaiban. Olvassuk érvelését:

A XVI. század gazdaságai nem egy ritmusban eveztek […], ami az egyiknek szerencsét hozott, a másiknak balsorsot […]. Az ilyen egyenlőtlenségek sokszor gazdaságon kívüli okokkal voltak magyarázhatók, s itt a gazdaság tiszta, eredeti – vagy talán helyesebb azt mondani, klasszikus – értelmére gondolok. Így a fenti jelenség értelmezése új elméletekért kiáltott: technikai elméletért (az innovációk egyúttal a schumpeteri gazdaságelmélet alapját is képezték), illetve történeti pszichológiáért (aminek Lucien Febvre volt a patrónusa). Az elméletgyártás szükségessége, továbbgyűrűzve, minden területre kiterjedt. A történelemnek szükségképpen feladata a további elméletek befogadása. Ugyanakkor ki kell ismernie magát a valóság viszonyai, így annak változásai között is. Ez pedig egyedül a sokféle (technikai, pszichológiai, szociológiai és gazdasági) elmélet historizálása által lehetséges. (Godinho, 1971:166)

A fenti, Godinho által 1951-ben felvázolt programot a legtöbb világ­elemző a mai napig nem alkalmazza. Vannak elszórva dicsérendő pró­bálkozások, de széleskörű elterjedésről nem beszélhetünk.

A jelen a múltat viszonylagossá teszi

A világ megszelídítésre vár. Amikor a múltat tanulmányozzuk, nem feledkezhetünk meg a jelenről, és a kritikus szemlélet biztosítása érdekében le kell tudnunk mondani mindent eltorzító s meglehetősen kategorikus, szenvedélyes érdekeinkről, akárcsak léha, esetleges hanyagságunkról, amely mindent összekuszálva akadályozza a dolgok tiszta megértését. (Godinho, 1971: 123)

Ez, véleményem szerint, Godinho valamennyi felvetése közül a leg­fontosabb és legalapvetőbb. Micsoda kulturális háborúkat képes szítani már maga a relativizálás kifejezés is. S mily sértés a történész állítólagos pártatlan távolságtartásával szemben, amikor azt halljuk, hogy a törté­nelem igazából a jelen leírása és nem a múlt Ranke-módjára történő bemutatása, „mint ahogy az valójában volt".

A jelen, mint tudjuk, a legmúlékonyabb jelenség – előbb véget ér, mint hogy észrevennénk.

A történész nem kronológiát épít fel az eseményekből (legalábbis nem ezt kellene tennie), amikor kitart amellett – mint ahogy kötelességéből és feladatából adódóan ki is kell tartania, a többi társadalomtudóssal egye­temben -, hogy a megfigyelések historizálására van szükség (azoknak a megfigyeléseknek és megállapításoknak az elhelyezésére történeti kontextusban, amelyek nagy része – talán mind – jelenbeli). A történész­nek képviselnie kell, hogy a jelen felöleli a múltat, s hogy a múlt része a jelennek. S ezt minden esetben figyelembe kell vennie. Ugyanakkor nem szabad arra következtetni, hogy a jelen könnyed elméleti megállapításai minden esetben alkalmazhatók a múltra. Magalhães Godinho ennek kapcsán megemlíti azokat a történészeket, akik hanyag könnyedséggel nem törekednek választékosságra, és mindent összezavarva valójában semmit sem magyaráznak meg.

Létezik azonban egy szűk ösvény, amin el lehet indulni. Értelmiséginek kell lenni, ami sokkalta nehezebb, mint csupán pedáns műveltségre szert tenni. Az értelmiségi minden esetben szükségszerűen „köz"-értelmiségit jelent, még akkor is, ha ezt tagadjuk. Sőt, akkor csak igazán. A tagadás sok esetben – amennyiben nem képmutatás – hasznos tulajdonság.

De hogyan lehet ezen a szűk ösvényen haladni? Úgy vélem, a gon­dolkodásnak három lehetséges mozzanata van: 1. a szisztematikus, történeti elemzés, 2. az erkölcsi választás és döntés, 3. a politikai el­köteleződés. Három különböző feladat, amelyek ugyanakkor szorosan össze is függenek, s tulajdonképpen szétválaszthatatlanok. Minden esetben, amikor gondolkodunk, mindhárom mozzanatot megvalósítjuk. Mindez – tudatosan végezve – pedig egyre megfontoltabb gondolkodás­hoz vezet. Számomra Magalhães Godinho pályafutása azt példázza, hogyan lehet egy koherens gondolkodású értelmiségi elkötelezett s a köz szolgálatában álló.

A gondolkodás a három mozzanat folyamataként követi egymást, és mindegyiknek megvannak a saját szabályai. Minden esetben az elem­zéssel kell kezdeni. Amennyiben nem ezt tesszük, számos lehetséges ostoba hibának tesszük ki magunkat. Az analízis valójában sosem ér véget. Valamennyiünknek korlátozottak az ismereteink, a világ pedig folyton változik. Mindig van mit tanulni, mindig van mit vizsgálni, ele­mezni, újragondolni, és mindenekelőtt át-gondolni [des-pensar]. Szük­ségszerűen és ebből adódóan nem kell halogatnunk annak felfedését sem, amit vélhetően már elsajátítottunk. A biztosra várni olyan, mint a nem létezőre várni.

Hogyan iktathatjuk ki erkölcsi döntéseinket, választásainkat az elemzés során? Hiszen annak dacára, hogy magától értetődően az elfogultság minimalizálására, egy olyan álláspont kialakítására törekedtünk, amely kellően meggyőző, s kiállja a legalapvetőbb kritikák próbáját is, morális döntéseink már magát a témaválasztást, a változók, az adatok és metó­dusok kiválasztását is befolyásolják. Mindennek ellenére szükséges fel­vállalnunk mind pozitív megítéléseinket, mind negatív kritikáinkat. Hogyan is mondhatnánk, hogy ami nem alkalmazható az elemzés esetében, alkal­mazható a morális döntéseknél, amikor az utóbbit az előbbiből vezetjük le? Senki sem kerülheti ki a morális döntéseket és választásokat, senki, még az értelmiségi gondolkodó sem. Ugyanakkor az intellektuel mint egy utcán elhelyezett időzített bomba várja, hogy „mások" hatástalanítsák.

Nem azt mondom, hogy az értelmiségi gondolkodó által meghozott morális döntések az egyedül lehetségesek vagy helyesek. Messze nem erről van szó. Az analízist követően mindenki levonhat és le is kell vonjon következtetéseket. Amire itt utalni próbáltam, az csupán annyi, hogy az értelmiségi nem vonhatja ki magát abbeli kötelessége alól, hogy ő köz­értelmiségi. Soha, de soha nem vonhatja ki magát ez alól. Ha ezt színleli, az mások döntései, elsősorban a hatalom birtokosai által hozott döntések elfogadását, illetve támogatását jelenti.

Mindezzel korántsem merítettük ki az értelmiségi gondolkodó közéletbe való megkerülhetetlen bevonódásának minden aspektusát. Az értelmi­ségi, természetéből fakadóan, arra is kötelezi magát, hogy elemezze, miként ment végbe a vizsgálódásából levezetett morális választások gyakorlatba történő átültetése. Ez pedig politikai feladat, a „politikai" tágan vett jelentését értve ezen. Számos mód kínálkozik eme politikai elemzés elvégzésére – lehet a közpolitika útján, a sajtó útján, vagy tanúságtétellel.

Valójában nincs jelentősége annak, hogy melyik módot alkalmazzuk, a megvalósítás és kivitelezés minden esetben a különböző helyi viszonyok és a kínálkozó lehetőségek függvénye.

Ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni: nincs más alternatíva. Az értelmiségi, aki megpróbálja elodázni eme társadalmi szerepét, akar­va-akaratlanul másokra ruházza át kötelességét. Nem lehet elégszer kiemelni, hogy állampolgárként és értelmiségiként kell fellépnie. Hiszen mások a már megkonstruált, történelmiesített és szisztematikus elem­zéseket alkalmazzák saját politikájuk igazolására. így az értelmiséginek ringbe kell szállnia annak védelmében, hogy amit ő maga vagy kollégái – különösen, akik maguk ezt már nem tudják megtenni – papírra vetet­tek, helyes interpretációja találjon. Az értelmiségi mindörökre értelmiségi honpolgár marad, akinek örökös feladata a döntéseket segítő világosság és tisztánlátás elősegítése.

A jövő látképe

Vitorino Magalhães Godinho példáját és könyvét vettem alapul a száza­dunkra váró feladat felvázolásához. Mindez a már jól ismert totális törté­nelem kifejezésben foglalható össze, amelynek feltárására Magalhães Godinho és számos más kutató nem kevés időt áldozott. Ám ők mégis csupán egy kisebbség a kutatói világban, mégpedig egy igencsak ost­romolt kisebbség. De mit jelent a gyakorlatban a totális történelem? Úgy gondolom, négy vitapont mentén indulhatunk el.

Az első az arra vonatkozó tudás, hogy mi a hasznos, eredményes és ésszerű elemzés alapegysége. Amikor a világgazdaság felfedezéséről beszélünk, akkor az egyik lehetséges választ adjuk erre e kérdésre. Szeretném hangsúlyozni, hogy pusztán azzal, hogy elfogadjuk és ma­gunkévá tesszük magát a megnevezést, nem oldódnak meg a problémák. Az elmélet hívei között is jelentős nézeteltérések vannak a tér-idő-ke­reteket illetően. Emögött számos kisebb, marginális vita is meghúzódik a háttérben a részletekkel kapcsolatban, a valóság – a századok fo­lyamatai – elméletté formálása során éppúgy, mint politikai és morális ellentmondások mentén. Hogy az idő mennyiben hatja át és formálja a teret, illetve a tér az időt, alapvető eleme a vitának. Az emberi történelem egyenes vonalú fejlődésével kapcsolatos vita is látens probléma marad az elemzés alapegységének meghatározása során, amely tehát az első lépés a totális történelem koncepciójának megírása során.

A második megkerülhetetlen vitaponttal akkor szembesülünk, amikor az elemzés alapegységét elhelyezni próbáljuk, s felmerül a kérdés, hogy azt a teoretikus-szisztematikus tudás, vagy a történelmi tudás mentén tegyük-e. Véleményem szerint nem vagyunk arra kötelezve, hogy e két „szirén" között vergődjünk, s közülük válasszunk. Találnunk kell egy harmadik utat, egy arisztotelészi lehetetlent, amely egyúttal az egyetlen lehetséges módja a történelmi totalitás megértésének. Hiszen bármely történelmi leíráshoz, amely történéseket beszél el, kategorikus szóhasz­nálat szükséges, ami mögött egy egész elmélet rejtőzik. A világ azonban nagyon gyorsan változik, és egyetlen elmélet sem képes örökké fenn­maradni, s nem alkalmazható valamennyi tér-idő-vonatkozásban. Így szükséges, hogy egyszerre próbáljunk historizálni és elméletet gyártani. Ez valamelyest párhuzamba állítható Heisenberg dilemmájával: a kutatás formálja alakítja annak tárgyát, ami így nem lesz sem hamis, sem igaz. Az emberi társadalom vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a történések elbeszélésén alapuló történelem, sem nem igaz, sem nem hamis, s ez érvényes az elemző történelemre is. Amire törekedhetünk, az az, hogy ésszerű magyarázattal szolgáljunk a valóságról, ésszerűbbel, mint amit bármely más alternatíva nyújthat.

A harmadik vitapontot abban áll, hogy mit is kezdjük a valóság felosz­tásával. Azzal a felosztással, amely ma már evidencia, hiszen belénk lett plántálva, és szüntelenül szembesülünk vele a kutatók elemzésében és a közéletben. A gazdasági, politikai és szocio-kulturális tagolásra gon­dolok. E felosztás azt sugallja, hogy három meglehetősen különböző, elkülönült területről van szó, amelyeknek megvannak a saját szabályaik. Illetve legalábbis azt, hogy mindez igaz a modern világra. De nem. Va­lójában ugyanannak az összetett realitásnak a három aspektusáról van szó, amelyek közül egyik sem érthető meg az egésszel való kapcsolata nélkül. Valamennyi gazdasági döntés függ annak politikai és szocio-kulturális következményeitől, mint ahogyan a gazdasági döntések is a politikai-társadalmi tényezők összhatásának eredményei – és így tovább, folytathatnánk a sort vég nélkül.

A problémát az jelenti, hogy nem alakult ki megfelelő, adekvát szó­használat ennek az egybefonódásnak, a modern társadalmi élet ezen egyedülállóságának a leírására. Emiatt a XIX. századi liberalizmustól megörökölt szóhasználattal kell beérnünk, s ebből kifolyólag folyama­tosan újra és újra fogalmazzuk ezt a téves felosztást. Sem Magalhães Godinho, sem pedig Braudel vagy jómagam nem tudtuk ezt a csapdát teljesen kikerülni. Úgy vélem, hogy egy új valósághűbb fogalomkészlet megalkotása egyike a XXI. század alapvető feladatainak.

És végül ne feledkezzünk meg a két különböző kultúra szembenállásá­ról sem. Mindössze két-három évszázada beszélhetünk a gondolkodás struktúráit meghatározó, a tudomány és filozófia között bekövetkezett válásáról. Az ismeretelméleti újragondolás a legtöbb kutató alapvető szán­déka, legyen akár természettudós vagy a humán tudományok művelője. Két terület, két vallás, amelyek olykor szembetalálkoznak, és amelyek találkozásai sokszor ellenségesek. Ugyanakkor e megosztás is ugyan­olyan elhibázott és tarthatatlan, mint a már tárgyalt másik fajta elkülönítés.

Az egyetemes struktúrákban bekövetkezett törést – először harminc évvel ezelőtt – két eltérő gyökerekkel rendelkező elméleti irányzat kérdőjelezte meg. Az egyik a természettudósok körében ma erősödő­ben lévő irányzat, amelyet a komplexitás tudományainak [ciências da complexidade] hívnak, s amely elutasítja az egyoldalú szemléletet, a „klasszikusnak" nevezett (newtoni, einsteini) tudomány determinizmusát és redukcionizmusát, és azt az álláspontot vallja, miszerint lehetetlen előre jelezni azt a tényt, hogy a görbe az egyensúlyból való kilépés felé tendál, illetve elveti az idő visszafordíthatóságát és egyenes vonalú elő­rehaladását. Egyidejűleg a társadalomtudósok körében az ún. kulturális tanulmányok [estudos culturais] szemlélete van elterjedőben, amely elutasítja a szépség egyetemes kánonját, s rámutat a szocio-kulturális tevékenység társadalmi beágyazottságára.

Amit mindebben látnunk kell, az az, hogy mindkét nézet egy, a törté­netiség által átitatott társadalomtudomány uralta centrum, vagyis a tudás egységes ismeretelméletének helyreállítása irányába mutat. Ez pedig nem pusztán a valóság feltárására lesz hatással, hanem valamennyi ma ismert egyetemes intézményre is. Bár még nem következett be a két említett centripetális irányú mozgás egyesülése, mégis sejteni lehet, hogy itt – a világról alkotott ismeretek jövőbeli fejlődése szempontjából – lényegi területhez érkeztünk el.

Eme négy fontos vitapont mentén egyengethetjük az utat az elmúlt két évszázad által képviselt tudásnál sokkalta termékenyebb, historizáló társadalomtudomány kiformálódásához. S ezért köszönettel tartozunk – mások mellett – Vitorino Magalhães Godinho-nak is, mint az egyik élenjáró tudósnak e törekvés kiteljesítésében.

(Fordította: Racs Marianna Katalin)

A cikk alapjául a szerzőnek a „Le Portugal et le Monde. Lectures de l'Oeuvre de Vitorino Magalhães Godinho" [Portugália és a világ: elő­adások Vitorio Magalhães Godinhóról] c. konferencián [Párizs, 2003. december 12-13. ] tartott előadása szolgált.

Eredeti megjelenés: Revista Crítica de Ciéncias Sociais, 69 sz., 2004. október, 3-16.

Jegyzet

* Totális társadalmi tény [fait social total]: Marcel Mauss által megalkotott heurisztikus módszertani-elemzési fogalom az antropológiában, illetve tágabban a durkheimi társadalomtudományban. A fogalom használatát később (U. Beck, A. Giddens stb.) pl. a globalizáció/mondializáció értelmezésére is kiterjesztették. (A szerk.)

Irodalom:

Godinho, Vitorino Magalhães (1961): „Complexo histórico-geográfico", in Joel Serráo (szerk.): Dicionário de História de Portugal. Porto: Livraria Figueirinhas, II, 130-135.

Godinho, Vitorino Magalhães (1963): Os Descobrimentos e a Economia Mundial, 2 vols. Lisboa: Editora Arcádia.

Godinho, Vitorino Magalhães (1971): Ensaios, III: Sobre teoria da história e his­toriográfia. Lisboa: Sá da Costa.

Godinho, Vitorino Magalhães (2000): Le devisement du monde: De la pluralité des espaces á l'espace global de la humanité, XV^éme – XVIII^éme siécles. Lisboa: Instituto Camões.

A tizenkilencedik és a huszadik század vége között óriási változások zajlottak az egész világon. Az így kialakuló különbségek közül egyesek kíméletlenek és nyilvánvalóak, míg mások alattomosak, s csak hosszú távon éreztetik hatásukat.

A korszak még az írás civilizációjában kezdődik, és az audiovizuá­lis civilizációban ér véget. Az elején még tollal írtunk, és éppen csak használni kezdtük az írógépet, később a számítógép – a tökéletes számológép – billentyűit ütögettük, ma pedig már azt sem tudja senki, mi az a szorzótábla. Akkoriban könyveket és folyóiratokat olvastunk, ma az interneten múlatjuk az időnket, a mobiltelefonunkat pedig állandóan magunknál tartjuk. Akkor a színház, később a mozi jelentette a szóra­kozást, a gramofon vitt életet a bálokba és varázsolt el szebbnél szebb dallamokkal; most pedig a tévé vagy a dévédé elé ülünk le. Előbb lovon, lovaskocsin vagy vonaton utaztunk, aztán biciklire, majd autóba ültünk, ma pedig repülővel szállunk utunk egyik állomásától a másikig. Abban az időben küldöncök segítségével tartottuk a kapcsolatot, vagy ha sürgetett az idő, távíró útján, de leggyakrabban a posta segítségével, ma már nem tudunk meglenni e-mail nélkül. Akkoriban az orvos sztetoszkóppal fülelte a testünket, s röntgenképünket vizsgálta, napjainkban meg ultra­hangos, komputertomográfos és mágneses rezonanciás vizsgálatokon kell átesnünk. A háborúk a gépfegyverek, a 75 milliméteres lövegek, majd a légi bombák által egyre „korszerűbbekké" váltak, ma meg egyre csak gyártják a rakétákat és a nukleáris tölteteket. A korszak elején még gyertya és olajmécses biztosította az otthoni világosságot, majd áttértünk a villanykörtére, manapság a háztartási gépek már mindent tudnak, s áram működteti az üzemeket. Az alapvető energiaforrást immár nem a szén, hanem a kőolaj jelenti, de ezt is szorongatja a konkurencia, a földgáz és az atomenergia. És micsoda különbség van az akkori és a mai táplálkozási és öltözködési szokásaink között!

Ha összevetjük a korszak elejét és végét, szédítő a megannyi újítás eredményeként létrejövő változás. A találmányok azonban többnyire nem kerültek be azonnal a termelésbe, alkalmazásukig hosszabb-rövi­debb idő telt el, és ez alatt egyre tökéletesebbé váltak. A mozifilm sem egy csapásra hódította meg a mozgást és reprodukálta a hangot, a színek segítségével pedig csak később ölelhette magához a valóságot. Nem is szólva a rádióról és a televízióról. Amikor az első világháború kirobbant, a fegyverek, a logisztika, a taktika még a korábbi háborúkat idézte, aztán fokozatosan feltűntek az újítások, két évvel később pedig már megjelentek a harckocsik, a repülés pedig a felderítést, valamint a levegőben vívott párbajokat szolgálta, s olykor már bombák is hullottak. A háztartásokban egymást követték a modern berendezések – jó ideig ritkaságnak számított a hűtőgép, majd hasonló utat járt be a mosógép és az elektromos vasaló is.

A század az erőszak koraként vált ismertté. Két olyan kegyetlen világ­háború jellemezte, melyet korábban senki sem tartott lehetségesnek, és több milliónyi halott, a városok és a vidék azelőtt elképzelhetetlen pusztulása kísérte mindkettőt. S eközben hány regionálisnak nevezett háború zajlott világszerte? Japán elképzelhetetlen brutalitással tört be Kína déli részébe, Olaszország megtámadta Etiópiát, Anglia és Argentína a Falkland-szigetek miatt esett egymásnak, Afganisztán tíz éven keresztül próbált megszabadulni az oroszoktól, utána az ország területén a tálibok az amerikaiakkal és a NATO-val kerültek szembe, Irak és Irán között egy évtizeden keresztül elkeseredett küzdelem folyt (a háttérben a később bűnbánó idegen hatalmak mozgatták a szálakat), India és Pakisztán között pedig (legalábbis eddig) három háború is ki­robbant, és akkor még nem is beszéltünk a vietnami háborúkról, először a francia uralomtól próbáltak megszabadulni, majd szerencsétlenül az amerikaiaktól, hogy diadalra juttassák a kommunista rezsimet, és volt még a két Korea közötti viszály, amelybe az USA is beavatkozott, végül pedig az Izrael és a palesztinok, szírek, libanoniak, egyiptomiak közötti, soha véget nem érő konfliktusok. Egy másfajta leltár is csüggedtté tesz bennünket: a polgárháborúk lajstroma. Polgárháború (és nem csak az) dúlt Oroszországban, a cárt is megfosztották a trónjától; Kínában Csang Kaj-sek és Mao Ce-tung küzdelme, hogy aztán a győztes bevezesse a kommunista rendszert (ahogyan ezt Csang Jung csodálatos, 1991-ben megjelent Vadhattyúk című regényében bemutatta, bár e borzalmakat a világirodalom egy másik remekművéből, André Malraux Az ember sorsa című 1927-es regényéből már korábban megismerhettük). A spanyol polgárháborúban két fél versengett, hogy melyik követ el több erőszakot; Mozambik és Angola borzalmas bosszúsorozattal kísért belharca hosszú évekig zajlott a gyarmati lét felszámolása után; Ruandában, illetve a tuszik és hutuk közötti kíméletlen viszály példátlan népirtással járt; leg­utóbb pedig Szudánban zajlott hasonló belső konfliktus.

Ez az időszak a liberális rendszerek válságának, valamint a totalitárius államok elterjedésének a kora. Része a szocialista Mussolini, aki meg­alkotta az oly sok nemzet számára vonzó fasizmust. Része az a tíz év, amely elválasztja a weimari köztársaságot a náci államtól, és része Hitler is, aki világuralomról álmodva kirobbantja az elsőnél sokkal nagyobb területre kiterjedő és sokkal pusztítóbb második világháborút. Része a spanyol királyság is, amely előbb átéli Primo de Rivera diktatúráját, ám azután véres polgárháborúba merülve képtelen megvetni a köztársaság alapjait, és végül Franco húszévnyi diktatúrájának ad teret. Kelet-Eu­rópában Lengyelország Piłsudski járma alatt nyög, más országokban jobboldali diktatórikus rendszerek kerülnek hatalomra, az 1939-45 között zajló háború után pedig egy sor országban elterjed a sztálinista rendszer, még a demokrácia egyfajta modelljéül szolgáló Csehszlovákiában is. Ebbe a folyamatba illeszkedik Japán és Brazília, sőt általában véve egész Latin-Amerika, mindenekelőtt pedig Mao Ce-tung Kínája. Portugália koraérettnek bizonyult, mert megbabonázta Mussolini példája, de aztán tiltakozni kezdett, legelőször az egymást követő, de egymástól független diktatórikus kormányok alatt, és ha a polgárháborútól meg is menekült, a diktatúra elleni felkelések sorát nem kerülhette el (már május 28. is a köztársaság ellenében kirobbant, hosszan elnyúló felkelések tetőpontja volt¹ ); mindez egészen addig tartott, amíg Salazar ki nem kényszerítette a rendet kellemetlen fasizmusával, majd a háború utáni időszak demok­ratizáló törekvéseinek is ellenállt. Ezek a mérsékelt törekvések közel harminc éven keresztül nem tudták kikezdeni a különböző totalitárius államokat, sem a fasisztákat, sem a „kommunistákat".

A totalitárius államnak számos változata létezett, esetenként hangsú­lyos különbségekkel, de közös jellemzőik, hogy a népet kegyetlen mód­szereket alkalmazó politikai rendőrséggel tartotta kordában, rendszerét a besúgásra építette, előzetes cenzúrával sújtotta a sajtót, megszüntette a szólásszabadságot, s egy primitív, szervilis „kultúrát" hozott létre, a társa­dalom bűnösnek tartott tagjait koncentrációs táborokba küldte, megszün­tette a politikai képviselet spontán formáit, védelmi milíciákat szervezett (mert a védelem ügyét nem mindig bízta a fegyveres erőkre), az oktatás átszervezésével a fiatalságot a saját ideológiája szerint formálta, emellett kialakította a vezérkultuszt, befurakodott az emberek levelezésébe és telefonhívásaiba, végezetül pedig az esetek többségében háborús terve­ket dédelgetett. Volt, ahol mindez a nemzeti egység nevében, valójában azonban az oligarchák érdekeinek védelmében történt, másutt viszont a proletárdiktatúrát magasztalva, s egy új ember megalkotásának vágyát hangsúlyozva, olyanformán, hogy eközben gyakorlatilag a bürokráciát és a kiváltságosok klikkjének hatalmát szolgáló államkapitalizmus jött létre. Ezek a rendszerek titkolni próbálták tökéletlen vagy egyenesen szégyen­letes mechanizmusaikat a külvilág elől, és közben – hogy a többi országot lenyűgözzék – egy egyetemes eszmény megvalósításáról szóló képet ápoltak. Eközben a demokratikus berendezkedés (ezt a megnevezést még az alkotmányos rendszerek kezdték magukra alkalmazni az első világháború alatt, hogy a népet lekenyerezzék) csak a Brit Nemzetkö­zösségben, Franciaországban, Svájcban, a skandináv országokban és még néhány másik államban tudott megerősödni.

A szerencsétlenségek százada volt ez a kor, mondhatnánk. Ennek ellenére a mindennapi élet sokkal nyugodtabb volt a mainál: az emberek nem aggódtak folyton terrorista fenyegetések miatt, az utcákon úgy jár­tak-keltek, hogy nem kellett verekedésektől tartaniuk, s az otthonukban sem féltek azoktól a támadásoktól, amelyek manapság folyamatosan nyugtalanítják a polgárokat. Voltak ugyan részegesek, főleg a szegé­nyebb társadalmi osztályok tagjai között, a fiatalokat azonban senki nem tette tönkre drogokkal, s a fiatalkorú és gyermekbűnözés nem öltött olyan méreteket, hogy észrevehetővé váljon. Akkoriban is követtek el bűncse­lekményeket, ám nem szaporodtak el a maffiák, az autóforgalom pedig nyugodtan, a mai korra jellemző ijesztő mennyiségű baleset nélkül zajlott. A családok mindennapi élete kimért ütemben, a közlekedés és a forgalom ritmusa lassan, a házimunka és a gyermekek felügyelete az alkalmazott személyzet segítségével nagyjából problémamentesen folyt, arról nem is szólva, hogy a nők többsége nem dolgozott az otthonán kívül, és gyakran akadtak olyan egyedülálló emberek, akik szívesen segítettek nekik a család ellátásában. Ezeknek a körülményeknek köszönhetően az emlékeinkben nem ernyedt és félelemtől meggyötört társadalmak képe él, hanem – persze jó adag öncsalással – úgy gondolunk vissza erre a korszakra, mint nehéz, de nyugodt időszakra. Az életet nem forgatták fel örökösen a mindent a feje tetejére állító újítások, sok munkahelyen ugyan rosszak voltak a körülmények, mindazonáltal sokaknak megvolt a lehetőségük arra, hogy megtervezzék az életüket, ami manapság, a munka bizonytalan jellege miatt, lehetetlen.

A második világháború vége változásokat hozott, és e változásoknak stabilitás lett az eredménye. Természetesen fennmaradt a totalitárius esz­me néhány bástyája, ám ezek defenzívába kényszerültek, a demokráciák pedig arra törekedtek, hogy rászolgáljanak a nevükre. Ez a folyamat első­sorban a politikai-jogi berendezkedésben valósult meg, de az új gazda­sági rendszerben is tetten érhető volt. A kapitalizmus visszafogta magát, széles közszféra jött létre, ami lehetővé tette a hajlékony tervezést, és a társadalom működésének szabályozását az állam és a polgárok együtt­működése által: államosították a bankokat és a biztosítókat, az energia előállítását és elosztását, az alapvető kommunikációs és közlekedési eszközöket (a légitársaságokat, a vasutakat), a nehézipart és a stratégiai ágazatok némelyikét, például a gyógyszeripart. Másrészt megalapították az egészségbiztosítás rendszerét, amivel ezt a tevékenységet kivonták az üzleti élet köréből (vagy a magánszektorral együttműködésben gyako­rolták), s így az egész lakosság számára biztosították az orvosi ellátást (addig a hátrányos helyzetű osztályoknak csak a kórház jutott, és az sem mindig), létrehozták a társadalombiztosítást, hogy az igazságosság lépjen a jótékonykodás helyére, s olyan intézményeket vezettek be, mint az öregségi nyugdíj – ez az emberiség egyik meghatározó eredménye -, valamint a munkanélkülieknek és fogyatékkal élőknek járó támogatás. Az iskolarendszer lehetővé tette mindenki részvételét az alapfokú képzés­ben, így a társadalom fejlődésének és a kultúra terjesztésének alapvető feltételévé vált. Ennek a rendkívüli fejlődésnek a nagy úttörői a maguk különböző módján Nagy-Britannia és Franciaország, illetve a skandináv országok voltak. így zajlott az élet a második világháború pusztítása után, az európai újjáépítés harminc dicsőséges esztendeje alatt. Ebben az időszakban megszilárdult a jólét, és új irányok rajzolódtak ki a szellemi alkotás, a tudományos kutatás, mindenekelőtt pedig a társadalomtudo­mányok területén. A jövő legyezőformán szétterülő választási lehetőségei korábban nem is remélt kilátásokat nyitottak az emberek előtt.

Ám ezt követően a világ más irányba lépett tovább. A háború minden kétséget kizáróan kiirtotta az elnyomás két hatalmas rákos daganatát: az olasz fasizmust és a német nácizmust. A portugáliai és spanyolországi áttéteket viszont csak lassan sikerült elpusztítani, az utóbbit egy, a fel­világosult királyság keretei között végbemenő belátó fejlődés révén, az előbbit pedig egy kellemetlen következményekkel járó, ellentmondásos forradalommal. A szabadság kivívásának csúcspontja az 1961-ben épült berlini fal leomlása volt 1989-ben, s Kelet-Európa apránként kiszabadult a Szovjetunió karmai közül. Kínában pedig, miután meghalt a nagy vezér, illetve összeomlott a négyek bandája, Teng Hsziao-ping megnyitotta az ellentmondásos utat a totalitárius állam fenntartásával kiépülő kapitalista gazdaság előtt.

A következő nagy változás a gazdaságban zajlik, ezúttal az egész világra kiterjedően. A kapitalista reakció megmozdult, hogy visszasze­rezze a közösségi tulajdonba került területeket, az állam funkciói tehát magánkézbe kerülnek, újból privatizálják a vállalatokat és társaságokat, ez a folyamat pedig bőséges bevételt hoz az államkincstárnak. A jelszó a minél karcsúbb állam, és a vezetők megszabadulnak a liberális államgé­pezetet annak idején demokratikus állammá alakító közszolgáltatásoktól. A kormányzati szervek feladata immár az, hogy ne avatkozzanak be a gazdaság működésébe, s csak a szabályozás néhány már említett, egyébként gyakorlatilag csak a büntetésre korlátozódó jogköre marad a kezükben. Ezzel Reagan (1981-1989), Margaret Thatcher (1979-1990), illetve Milton Friedmann ultraliberalizmusának a világába érkezünk.

Abban a szférában, amit bizarr és félrevezető módon „civil társadalom­nak" szoktak nevezni, döntő jelentőségű változások mentek végbe. A ti­zenkilencedik és huszadik században diadalmaskodó kapitalizmus olyan vállalatokból és társaságokból tevődött össze, melyek tevékenységének a termelés és a kereskedelem volt a fő jellemzője: textilüzemek, rádió­készülék-gyárak, szénbányák, fegyvergyárak és vasúttársaságok meg a többi. Ezeket viszont kicsiny üzletek és műhelyek – vegyeskereskedések, cipő- és vasedényboltok, javítóműhelyek övezték. A vállalat az üzlettársak tőkéjéből jött létre, irányítása az ügyvezető igazgató vagy igazgatók kis csoportjának kezében összpontosult, és megvolt a maga könyvelője és könyvvizsgálója. Természetesen voltak sokkal összetettebb felépítésű és nagyobb tevékenységi körrel rendelkező nagyvállalatok is, melyek esetenként bankoktól vagy magánszemélyektől kértek kölcsönt; ügyvédi szakvéleményt kérhettek a vitás esetekben, és jogi tanácsadót alkalmaz­tak. Az ügyvezetés ütemezte és szervezte a vállalat tevékenységét, és irányította a végrehajtást. A nyereséget felosztották az üzlettársak vagy a részvényesek között. Az egyazon ágazathoz tartozó társaságok kar­teleket alkothattak, vagy összeolvadhattak (horizontális összefonódás), amennyiben nem volt az ínyükre, hogy a nyersanyagtermelőkkel és a késztermékek forgalmazóival egyesüljenek (vertikális összefonódás).

Az 1929-1934-es nagy gazdasági válságból nagy nehezen kevere­dett ki a világ. Ezután egy olyan fejlődési pálya körvonalai rajzolódtak ki, amely később, a hetvenes évektől kezdve fölgyorsította a haladás ütemét. A nagy vagy közepes méretű társaságokban (J. K. Galbraith ezeket „szervezeteknek" hívta, és az angolban „corporations"-nek szokás őket nevezni, ami portugálul nem a legmegfelelőbb kifejezés) kiemelkedik a vezetői csoport, amely nagyobb hatalomra formál jogot, nagyobb díjazást követel magának, valamint igényt tart a nyereség nagy részére (mindez természetesen a kevésbé jelentős üzlettársak vagy részvényesek kárára történik); a tőke sok esetben egy család tulajdona, amely ennek következtében a kezében összpontosítja a hatalmat. Ám a fejlődés nem áll meg ezen a ponton. Ez a tőke később más társaságok vagy vállalatok kezébe kerül, amelyek viszont már más csoportok tulaj­donában vannak. Így például egy bank tőkéjének nagy része két másik bank és egy biztosítótársaság birtokába jut. Miután ezek a vállalatok megszerezték azt a hányadot, amely lehetővé teszi számukra, hogy a döntésekre befolyást gyakoroljanak, hagyhatják, és illik is hagyniuk, hogy a tőke egy része a kisrészvényesek és az üzlettársak között oszoljon meg. Ezáltal tulajdoni és hatalmi hálózatok szövődnek, amelyek érde­keltségébe a legkülönbözőbb, egymással semmiféle kapcsolatban nem álló tevékenységek tartoznak: például egyszerre foglalkoznak repülőgép­motorokkal, parfümgyártással, szállodaláncokkal vagy bortermeléssel. Például a PPR magában foglalja a magas színvonalú, exkluzív, egyedi divatcikkek gyártását – az Yves Saint-Laurent-t és a Guccit -, valamint a bútorgyártást (Conforama) és a könyvekkel és lemezekkel foglalkozó FNAC terjesztési hálózatát is. A hálózatok egy másik típusa sokkal bo­nyolultabbá teszi a központosítást: a kiskereskedelem és a kisipar nem tűnik el, de állandóan szorongatják, illetve olyan hatalmas társaságok birtokolják őket, melyeknek szállodaláncaik (mint például a Holiday Inn, vagy a Pestana hálózat), esetleg kiskereskedelmi hálózataik is vannak (ilyen a lengyel Jerónimo Martins, a francia Carrefour vagy az amerikai Wal Mart, ez utóbbi világviszonylatban az egyik legnagyobb óriásvállalat). A kis üzletek gyakran integrálódnak a bevásárlóközpontokba, illetve a hiper- és szupermarketetekbe (ilyen például Portugáliában a SOANTE).

A cégek már nem csak a saját alkalmazottaikkal dolgoznak. A meg­valósíthatóságot piackutató csapat értékeli; a vállalatot jogászirodák, szervezetpszichológiával foglalkozó központok és építészirodák segítsé­gével alakítják ki. A termelési terv, a hosszú távú célok és elképzelések felvázolásához közgazdászokból és elemzőkből álló tanácsadócégeket vesznek igénybe, amelyek figyelnek a tőzsdei mozgásokra, a kereslet és a kínálat árainak emelkedésére és süllyedésére. Az alkalmazottakat, akiket az állásinterjúkon szerződtetett pszichológusok választanak ki, szakemberek készítik fel, és olyan személyeknek az irányítása alá kerül­nek, akik rendelkeznek a vezetéshez szükséges képességekkel és fel­készültséggel – a leadershipet az egekig magasztalják. A nyersanyagok vagy az egyéb, a termékhez szükséges alkatrészek beszerzéséhez, sőt még egyes munkafolyamatok elvégzéséhez is alvállalkozói szerződése­ket kötnek: vannak olyan időszaki munkára szerződő vállalatok, amelyek biztosítják e munkákhoz a bevándorlókat és a többi ideiglenes munka­vállalót. A hálózatok csillagképekre elékeztetnek, a sokféle kiszögellés működését egy központ hangolja össze. A terveket rövid vagy legfeljebb középtávra határozzák meg, és a vállalat működésének a célja az, hogy minimális ráfordítással maximális hasznot hozzon – ez a „racionalizálás". Néha a körülmények szorításában a fent említett szervezeti egységeknek racionalizációs kúrán kell átesniük: újraszervezik őket, alkalmazottakat küldenek el, hatékonyabb berendezéseket szereznek be, igyekszenek új modelleket a piacra dobni.

Az 1973-as (s azt megelőző, illetve az utána következő években lezajló) olajválsággal új gazdasági korszakba léptünk, az imént említett változásoknak, az új politikai iránynak, illetve a harmadik ipari forradalom­nak köszönhetően. (A második, amelyben a kémia és az elektromosság alkalmazása játszott szerepet, közel egy évszázaddal korábban kezdő­dött.) Ez a relativitáselméletet és a kvantummechanikát magával hozó tudományos forradalom, a matematikai logika, a fizika és a felbolydult, de termékeny huszadik századi technikai újítások – jóllehet nem közvetlenül bekövetkező – eredménye volt. Az elektronika és a nanotechnológia, a genetika, illetve a biológiai működés kémiai folyamatainak megismerése nyomán meginduló tudományos fejlődés új lehetőségeket tárt fel. A tu­dományos eredményekből kiindulva, az említett időszakban a különböző módszerek, a találmányokkal és a felfedezésekkel együtt fejlődni kezde­nek, és egymáshoz kapcsolódva technológia lesz belőlük. Megjelenik a számítógép, és kialakul az a rendkívüli tudományos-technológiai korpusz, amelyet informatikának nevezünk: ez hihetetlen számítási lehetőségeket, „adatok" ezreinek a kezelését, az információ voltaképpen korlátlan és pillanatok alatt mozgósítható tárolását jelenti, illetve olyan csodálatos eszközöket, melyek segítségével elvégezhetjük a szimulációnak nevezett kísérleti műveleteket. A másik előrelépés egy másféle, de ugyancsak kulcsfontosságú területen megy végbe: a kommunikáció területén. Az internet révén (igencsak leegyszerűsítve) a világ távoli pontjait össze­kötő kommunikáció, amely a régmúltban hónapokat, később heteket, majd napokat vett igénybe, most pillanatok alatt lezajlik; a gazdaság és az emberek egész élete felgyorsul, azazhogy idegesebbé válik. A számítástechnika alapjain megszülető robotika a termelési folyamatok automatizálásához, ezáltal pedig munkáskezek elbocsátásához vezet.

Ennek az egész bonyolult rendszernek a működését a közmegegye­zés szerint piacgazdaságnak nevezett elv irányítja. Azok, akik ezt az elnevezést használják, általában nincsenek tisztában a kifejezésben rejlő buktatókkal. A középkorban piacnak azt a helyet hívták, ahol az árusok megmutatták mindazt, amit eladásra kínáltak (azaz az áruikat), s ahová az, akinek valamire szüksége volt, elment, hogy ezt (mint vá­sárló) megvásárolja; ez a két fél hétről hétre találkozott a kereskedők által előszeretettel használt köztereken. A piacokat a városvezetés felügyelte, a tanácsosok pedig törvénybe iktatták azokat a szabályokat, amelyeknek az eladásra kínált termékeknek, illetve a vétel és az eladás körülményeinek meg kellett felelniük. R. Cantillon szerint (1755-ben, a halála után megjelent műve alapján²) ez a fajta piac a községi szinten álló településekre volt jellemző. Más alkalmak viszont az üzletkötésre szolgáltak; ezeket havonta (sőt esetenként csak évente) rendezték meg, sokkal jelentősebb tömeget, távoli kereskedőket és kereskedelmi ügynö­köket vonzottak, és itt írták alá, illetve fizették ki a váltóleveleket. Ezek a vásárok nemzetközi hírnévre tettek szert (ahogy az Medina del Campo, Besançon, Antwerpen esetében is történt), sőt, politikai tényezővé váltak, fontos szerepük volt a költségvetésben. Cantillon szerint az ilyen vásárok a városokra voltak jellemzők. Itt a kereskedelmi ügyleteket általában hivatalosan kinevezett bíró alkusz útján bonyolítják le, és törvények sora szabályozza a működésüket. A piacok és a vásárok olyan intézmények, ahol van ugyan verseny, ám az nem szabad; az arany vagy ezüst adás­vételét például korlátozzák; az árak közül sokat hatóságilag rögzítenek; írásba foglalt rendelkezések szabályozzák a mesterségek gyakorlását és a mesterek munkáinak értékesítését. A gazdasági tevékenységek szabályozása az abszolutista monarchiához kötődik, és az a célja, hogy az uralkodó oligarchia érdekeit szolgálja.

Az új társadalmi osztályok kialakulása és megerősödése – neveze­tesen a polgárság megjelenése – után, valamint az egész világot be­hálózó és új lehetőségeket kereső gazdaság igényeinek megfelelően, megkezdődik a harc a politikai szabadságjogokért és egy olyan államért, amely immár nem basáskodik az alattvalói fölött. Ennek a harcnak pe­dig legfőbb jelszava a szabad gazdaság követelése lesz, vagyis az az igény, hogy a gazdasági tevékenységeket állandó önkényes beavatko­zások nélkül lehessen gyakorolni. A gazdaságelmélet a kereskedelmi ügyleteket elválasztja egyrészt lebonyolítási helyüktől, másrészt pedig a résztvevők személyétől, a vásárlást és az eladást pedig elvontan, a kereslet és a kínálat viszonyaként fogja fel. A vásárlást és az eladást az áruba bocsátott termékek mennyisége határozza meg, illetve az, hogy a vásárlóknak ebből mennyire van szüksége. Az árak változását e két mennyiség viszonya, illetve egyrészt a pénzszükség kényszerítő ereje, másrészt pedig a termékek beszerzésére irányuló szükség befolyásolja. A tizenhatodik században az emberek már meg akarták érteni az árak mögött megbúvó mechanizmusokat; főleg két körülményt alapul véve hasonlították össze őket egymással: az egyik a sok kéz által működtetett szabad verseny, a másik pedig a csak egy kéz által irányított monopólium volt. Ez a korszak már az árak emelkedésére is érzékenynek mutatkozott, érzékenységét pedig a Brazíliában bányászott aranyból és az amerikai ezüstből származó pénzmennyiség meglepő növekedése váltotta ki. A tizennyolcadik század közepétől létrejött a piacgazdaság mítoszának nevezhető jelenség, amelynek alapja bizonyos feltételezések voltak: az eladók közül senki sem lép a piacra akkora mennyiségű áruval, hogy egymaga kibillentse az árviszonyokat az egyensúlyukból, másrészt vi­szont a vásárlók egyikének sincs annyi pénze, hogy a többiek vásárlási szándékát megakadályozhassa; így aztán egyik résztvevő sincsen do­mináns helyzetben (nincs sem monopólium, sem pedig monopszónium), az árakat a kereslet és a kínálat arányai irányítják, s a közhatalom nem avatkozik bele a kereskedelmi ügyletekbe. Ugyanakkor kevesebb figyelmet fordítottak a termelő eladási árainak a meghatározására – a költségekre -, mint a beszerzéskor érvényesülő árakra, vagyis inkább a rendelkezésre álló anyagi tartalékokra összpontosítottak. Az állam feladata csupán annyi volt, hogy a kereskedelmi folyamatok nyugalmát és zökkenőmentességét biztosítsa. A piacgazdaság a gazdaságnak az a fajtája, amelyben a fentiek szerint definiált piac a legfontosabb hajtóerő.

A valóság azonban a vázoltaknál sokkal bonyolultabbnak bizonyult. Olyan helyzetek adódtak, amelyekben egy szervezet vagy egy gazdasági szereplő túlsúlyba került – ez a monopólium (az eladások tekintetében), illetve a monopszónium (a vételek esetében) -, és néhány szervezet és gazdasági szereplő a saját érdekeinek megfelelően kezdett diktálni. A szabad versenyen alapuló piac legszentebb előírásait egyértelműen megszegve néha megtiltották, máskor viszont különböző ürügyekkel eltűrték ezeket a helyzeteket. Galbraith hangsúlyozza, hogy ezeket a törvényeket a „szervezetek" (a corporation-ök) hozták létre. Mindazonáltal az események nem mindig jutottak el eddig a pontig, mivel a fenti hely­zetekben a szereplők előnyös, ám nem kizárólagos pozícióban voltak. Megtörtént, hogy a verseny korlátozott vagy akár színlelt volt, s néhány gazdasági szereplő közti megegyezés szerint zajlott; így aztán, ahogy arra Joan Robinson³ is rámutatott, tökéletlen versenyen alapuló piacok jöttek létre. Az imént leírt helyzetek meglehetősen gyakoriakká váltak. A hálózatok, a multinacionális mamutvállalatok világában nem túlzás azt állítani, hogy a piac, a piacgazdaság egykori szigorú megfogalmazásá­ban már nem létezik.

S mindez a kapitalizmus történetének döntő jelentőségű kérdését veti fel. Az emberek újraolvasták Fernand Braudelt (La dynamique du capitalisme, Paris, 1985)⁴ . Braudel anyagi életnek nevezi a középkor utolsó századait jellemző, de azután – bár más keretek között – tovább is fennmaradó, egyfelől feudális, másfelől pedig városi gazdaságot. A termelő tevékenység célja az volt, hogy megfelelő szinten tartsa a né­pesség mindennapi életét: a táplálkozást, az öltözködést, a lakhatást, kielégítse az alapvető szükségleteket, vagyis azokat a hétköznapi igé­nyeket, amelyek jó része önellátással biztosítható. Közben a jövedelem nagyobb hányada a hatalmon lévőknek jutott. Mindazonáltal az emberek, korlátozott mértékben ugyan, de már cserélgették a termékeiket. Lassan kialakultak a városok és a községek, amelyekben már jóval differenciál­tabb foglalkozások jelentek meg: a mesteremberek, a boltosok, egy-két kereskedő, valamint egy, a lovagi státusra igényt tartó tulajdonosi réteg is. A heti vásárok megmozgatták az embereket, ösztönözték a kereskedelmi ügyleteket, és ennek következtében a termékek változatosságát és na­gyobb arányú előállítását is. Ezekből a városi konglomerátumokból egye­sek gyorsabb fejlődésnek indultak, megnövekedett a népsűrűségük, lako­saik változatosabb tevékenységi formákat gyakorolnak, és mindenekelőtt kereskedelmi kapcsolatot tartanak fenn távoli területekkel, ahonnan ritka és drága áruk érkeznek. Ezek a városok egyfajta köztársasággá válnak, és közülük néhány nemzetközi hatalmat szerez, mint Velence, Genova, Firenze, Brugge, Antwerpen, majd Sevilla és Lisszabon, illetve Lyon. Ek­kor a gazdaságot már a vásárlássá és eladássá átalakuló csereügyletek jellemzik, amelyek megkövetelik a pénz használatát, közben (családi) vállalatok szerveződnek, létezésüket a piacra termelés biztosítja. Braudel szerint ezen az úton jutottunk fel a gazdaság építményének következő szintjére, a piacgazdaságéra, melynek eleinte feltétele az anyagi alap, ám idővel túllép ezen. Mindezt utóbb felváltja az egész világra kiterjedő ha­talmas kereskedelem, a tőkefelhalmozás, a pénzzel történő üzérkedés, a jelentős értékű, monopóliumokat létrehozó szerződések (melyek tárgyai a rabszolgák és a fűszerek voltak), a céhrendszernél sokkal tágabb keretek között működő ipar a maga igencsak nyereséges ágazataival. Ilyen ágazat volt például a cukorgyártás az ültetvényeken és gyárakban, a nemcsak gyapjúból, hanem kicsivel később már pamutból és kínai selyemből is ké­szülő szövetek gyártása, illetve a szövetgyárakhoz tartozó, a színek egész arzenálját – a pasztellt, az indigókéket, a kárminpirost, a sárkányvér-színt – használó kelmefestés is; a gyártási folyamatot pedig a vízimalommal gépesítették. Innen pedig már a kapitalizmus szintjére jutunk, amely rög­tön egyetemes méreteket ölt, miközben összeköti a különböző történelmi-földrajzi egységeket (Braudel és Wallerstein „világ-gazdaságoknak" hívja ezeket), és a társadalmak közötti egyenlőtlenséghez vezet. Mindazonáltal Braudel a piacgazdaságot a kapitalizmus alapvető támaszának tartja, mert elválaszthatatlanul összefonódik vele, miközben megmarad a szabad vállalkozás és a szabad verseny rendszerének. Fontos különbség, hogy a kapitalizmus monopóliumokra és egyenlőtlenségre épül, ami a gazdasági csoportok közötti viszonyokban mutatkozik meg, illetve minden egyes gazdasági csoporton belül is: elkülönülnek egymástól az egy vagy két centrum és a körül koncentrikus körökbe rendeződő, perifériának nevezett területek. így tehát értelmetlen a kapitalizmusról mint piacgazdaságról beszélni, noha a kapitalizmus együtt létezik a piacgazdasággal, ahogy más rendszerekkel is képes társulni.

Ezt az értelmezést találónak és rendkívül értékesnek tartom a jelenlegi gazdasági rendszer és a piacgazdaság fogalmai között uralkodó, ma­napság általános zűrzavarban. A kapitalizmus a piacgazdaság kebelén született, de vele nem azonos, mivel a kezdetektől monopóliumokra épült és egyenlőtlenségekhez vezetett. A piacgazdaság egy liberális politikájú polgári társadalom sajátja, kis vagy közepes méretű szerep­lőkkel, gazdasági szervezete pedig vállalatokra (és nem a napjainkban létező „szervezetekre", corporation-ökre) épül. A kapitalista gazdaság ciklikus természetű: felemelkedés, válság és pangás vagy összehúzó­dás időszakai követik egymást. E felívelő, majd hanyatló időszakok már a merkantilista gazdaságnak is megadták a ritmusát, de érzékelhetővé akkortájt mindenekelőtt a jó vagy rossz termés időszakai révén váltak, és időről időre a kereskedelmi mozgások révén is. A kapitalizmusban ezek a kereskedelmi mozgások a korábbiakhoz képest hangsúlyossá váltak, a ciklusok pedig már jórészt az ipar és a pénzügyek forgandóságának voltak köszönhetők. Eredetileg az üzleti ciklusok és válságok elve elne­vezést alkalmazták rájuk (a business cycles elnevezéssel is ezekre a folyamatokra utalnak). A klasszikus közgazdaságtan nem foglalkozott a fenti jelenségekkel, és csak Sismondi (1819)⁵ óta tulajdonít nekik jelentős szerepet egy, a hivatalossal párhuzamosan haladó, de attól többé-ke­vésbé eltérő irányzat. Sismondi korában is erős nyugtalanságot váltottak ki ezek a jelenségek, és végül központi helyet foglaltak el Schumpeter rendszerében (lásd ezzel kapcsolatban Wesley C. Mitchell Business Cycles című 1927-es, New Yorkban megjelent művét).

Braudel nem jósolta meg, hogy a kapitalizmus a mamutvállalatok maf­fiaszerű rendszerévé vagy inkább hálózatává válik-e, s nem látta előre az új berendezkedés azon képességét sem, hogy képes kisajátítani és darabokra szaggatni, illetve uralni a piacgazdaságot, nem csak pénzügyi értelemben, hanem elsősorban azáltal, hogy óriási láncokba egyesíti a kis és közepes méretű, önállóságukat vesztett egységeket. Ez a gazda­ság polipszerű csápokkal nyúlik mindenhová. Braudelnek mindazonáltal igaza volt, amikor hangsúlyozta, hogy ez az organikus szerveződés erős kapcsolatokat épít ki az állammal, amelyet bizonyos fokig a saját eszközévé tesz. Manapság is e jelenség tanúi vagyunk, midőn a buzgó állam a bankok segítségére siet, hogy közpénzen mentse meg őket, ám eközben nem menti meg a munkahelyeket, és képtelen változtatni a fejlődés addigi irányán, illetve képtelen a válságot megoldó, mélyreható strukturális változás végrehajtására.

Nem úgy tűnik, mintha a piacgazdaságnak – ha ez egyáltalán a hiperkapitalizmus korában létezik még – meglennének az eszközei ahhoz, hogy megakadályozza a munkanélküliséget, a bizonytalan mun­kahelyeket és a civilizációs javakhoz való hozzáférést ellehetetlenítő alacsony fizetéseket. Abban a formában, ahogy napjainkban megjelenik – vagyis egy oligarchikus valóság téves megnevezéseként -, és ahogyan a racionalizáció irányt szab számára, a piacgazdaság nem csupán együtt él ezekkel a bajokkal, hanem valószínűleg sokszor fel is erősíti őket. Az ép erkölcsi érzékű embereket mindez annyira zavarta, hogy embertársaik érdekében kigondoltak egy rendszert, amelynek rokonszenves módon a szociális piacgazdaság nevet adták. Ennek a kifejezésnek igen nehéz felfejteni a valódi jelentését. Ha alaposabban megvizsgáljuk, akkor egy olyan jó szándékú – a helytelenül szociálisnak nevezett aggodalmak su­gallta – törekvésre utal, amely a fennálló gazdasági rendszer hátrányos következményeit és hiányosságait javítaná. Azonban nem társadalmi igazságosságról van itt szó, hanem csak „szolidaritásról", amely mind­össze a „jótékonykodásra" aggatott név; így aztán ez a berendezkedés csupán eltűri az egészségbiztosítási rendszert mint a magáncégek biztosításainak kiegészítőjét, vagy az időseknek ellátást biztosító állami nyugdíjrendszert, amely szintén csak kiegészíti a biztosítótársaságoknak abból a célból fizetett megtakarításokat, hogy utóbb majd ezek a társa­ságok adják az öregségi nyugdíjat. A munkanélküliség elkerülhetetlen, jóllehet a mértékét némileg lehet csökkenteni – az összes párt azt ígéri, hogy munkahelyeket teremt; de közben senki sem fogadja el a biztos munkahelyek lehetőségét, hanem mindenki igyekszik fenntartani a bi­zonytalanságot az ezzel járó következmények felvállalása nélkül. Közben azt hangoztatják, hogy folyik a küzdelem az ellen, aminek a megvalósítá­sakor valójában csak hozsannát hallani; a valóságban az egész folyamat egy olyan mobilitásra épülő rendszert eredményez, amely, ha kell, egy-egy foglalkozási ág dolgozóit akár kényszer útján is áthelyezi. Világos, hogy ebben a rendszerben nem haladhatunk a tanári, kutatói vagy írói pályán egész életünkben, bizonyos időszakokban rákényszerülünk, hogy orvos-asszisztensként vagy bírósági fogalmazóként dolgozzunk. Az efféle szociális piacgazdaság feltételezi, hogy az állam a termelési és kereske­delmi tevékenységek normális működését szabályozó erő marad, illetve bizonyos mértékig harmonizálhatja a jövedelem eloszlását. Mindazonáltal ez a kívülről érkező szabályozás (feltéve, hogy egyáltalán lehetséges) vajon nem tökéletesen ellentétes-e azzal, ami a piac lényege – vagyis az önszabályozó működés elvével? Ráadásul semmi sem garantálja, hogy ez a szabályozás kivitelezhető, mivel az állam már korábban lemondott azokról a tevékenységi körökről, illetve túladott azokon az eszközökön, amelyek a hatékony beavatkozást lehetővé tették volna. Mindez pedig az intézményesítés kérdését is felveti. Érdekes, hogy a magukat szocialistá­nak nevező rendszerek, eredménytelenségüket felismerve, illetve abban a meggyőződésben, hogy a gazdaság hatékonysága a piachoz kötődik, magukat végül piaci szocialista rendszerekként kívánták megszervezni.

Csakhogy ez a gazdaság, amelyet felülről igyekeznek megszervezni, illetve amelynek megszervezését a „piacra" bízzák – arra a rejtélyes entitásra, amely megvitatja magában a dolgokat, dönt és irányít -, már nem azonos a közgazdaság klasszikusai által leírt tevékenységek összességével. Láttuk azokat a hatalmas változásokat, amelyek a huszadik században az élet minden területét érintették. A század végén lezajló ipari és strukturális forradalom egy, még a közvetlen előzményétől is rendkívül különböző világba vezetett minket. Egy olyan világba, amely összezavarja az embert. Már korábban is rendelkezésünkre állt a légifo­lyosók egész világot átfogó hálózata, de most a közlekedés intenzitása és a szállítási kapacitás példátlan szintre emelkedett. Mindez a hadi­repüléssel és a repülőgépgyártással foglalkozó iparral együtt gigászi méreteket öltött, sőt még annál is nagyobbakat, ha megnézzük az olyan szerkezetek fesztávolságát, amelyek képesek nyolcszáz utast, illetve nehéz rakományokat szállítani. Ha valaki elad néhány tucatot ezekből a gépezetekből, akkor az évszázad üzletét kötheti meg. Az elsőségért két óriás folytat kíméletlen küzdelmet: a Boeing és az Airbus. Ha a háttéripart is számításba vesszük, a repüléssel kapcsolatos üzlet még hatalmasabb méreteket ölt. Egy másik terület szintén roppant lépésekkel halad előre: ez a gyógyszergyártás, amely a genetikai és a molekuláris biológiai kutatásban érdekelt hatalmas laboratóriumok munkáján alapul, és az a célja, hogy meggyógyítsa a viharos gyorsasággal terjedő súlyos beteg­ségeket. Ám az egész egészségvédelemmel foglalkozó terület számtalan üzleti vállalkozással áll kapcsolatban: extraprofitot hozó kórházakkal és klinikákkal, az otthoni ápolással, rehabilitációs otthonokkal. Nemcsak maguknak az épületeknek a megépítésében rejlik az üzlet, hanem abban is, hogy ezeket rendkívül drága diagnosztikai és ápolási célt szolgáló berendezésekkel, illetve a betegek elhelyezésére szolgáló bútorokkal is fel kell szerelni. Mindez gyorsan és megállíthatatlanul alakítja árucikké azt az ágazatot, amelyet korábban közszolgáltatásnak minősítettünk (ez is a háború utáni kor nagy vívmányai közé tartozik), de amelyre manapság rátette a kezét a privatizáció.

A törekvés, amely mindent árucikké alakítana át, más, sajátos terü­letekre is kiterjeszti a hatalmát, például a sportra, amelyet a kereske­delmi társaságok kizsákmányolnak, és amelyet teljesen átitat a reklám. A sportot az emberek manapság már nem a saját épülésükre művelik. A játékosokat veszik és eladják, a mezek hirdetési felületekké válnak, a pályákat reklámok övezik, ha éppen nem egy kereskedelmi vállalatról kapják a nevüket, a tőkések presztízsre vágyva versenyeznek a sportklu­bok tulajdonjogáért – a világméretekben terjeszkedő futball Japánban és Kínában tömegeket hoz tűzbe, megsokszorozza a busás hasznot hozó bajnokságok számát, akárcsak az egyéb jól jövedelmező tevékenységek (mint a luxusprostitúció) lehetőségének a mennyiségét is. Hol ér véget a sportszellem? A mez iránti odaadás lassan olyan illékony, mint ami­lyen manapság a házastársi hűség. Van egy másik terület is, amelyben még a háború előtti vívmányokból kezdtek hasznot húzni, ám ezeket új felépítéssel és lehetőségekkel egészítették ki: ez a rádió és a televízió, illetve a lemezkészítés birodalma; napjainkban ehhez kapcsolódnak a multifunkciós mobiltelefonok, a dévédék, a számítógépek és az internet. Jelentőségében a hadifelszerelések kereskedelméhez közelít – és ehhez egyébiránt kapcsolódik is – a különféle drogok kereskedelme, amelyből egész nemzetek élnek meg – így például Kolumbia vagy Afganisztán: a kábítószer-kereskedelem emberi mivoltuktól megfosztott lényeket és tár­sadalmakat zülleszt le megállíthatatlanul és végzetesen. Ez a fiatalságot sújtó egyik legsúlyosabb csapás; együtt pusztít a tömeges pedofíliával és a prostitúcióval. Mindez aztán szerencsétlen módon keveredik a turizmussal, amely manapság sokszorosára növeli a szállodaláncok számát, megtölti a repülőjáratokat, változatos szolgáltatási ágakat hoz létre, sok milliónyi pénzt mozgat meg – viszont az már kétséges, hogy vajon a kultúrák közötti párbeszédet is ezzel arányosan mozdítja-e elő. Nem olyan rég pedig egy újabb terület is megnyílt az üzlet előtt annak eredményeként, hogy az állam fokozatosan lemond a funkcióiról: ez a biztonság területe. Feladata nem csak az emberek és javak, gyárak és üzletek védelme, hanem a hadsereg helyettesítése is. Irakban például olyan vállalkozások dolgoztak, amelyek időnként toplessbárokkal és egyéb hasonló létesítményekkel álltak kétes kapcsolatban.

A számos jellegzetesség között van egy különösen szembeötlő is. Azelőtt megoszlott az idő a munka és a pihenés között (az utóbbit széles társadalmi rétegek nem is élvezhették). A pihenés azonban nem járt együtt a javak és az igényesebb szolgáltatások iránti kereslettel. Manapság viszont az árucikkek jó részét azért termelik, hogy kiszolgálja a szabadidőt, amelyet az emberek már lassan ugyanúgy kitöltenek kü­lönböző tevékenységekkel, mint a munkaidejüket. Elsősorban a különféle audiovizuális berendezésekre gondolok, de további példák a közleke­dési eszközök, maga a gépjárműközlekedés vagy a több ezer hallgató részvételével megrendezett, több napos, igen költséges, világhírű ze­nekarokat felvonultató rendezvények. Nyaranta a strandokra özönlenek az emberek – a mi korosztályunk még azokban az időkben született, amikor a homokpartokon sétálni volt szokás, és nem volt rajtuk egyetlen strandoló sem. A síelés is vonzó, az emberek hóval borított tájakon töltik a szabadságukat; és káprázatos utasszállító hajókra szervezett tengeri utazásokra is indulhatunk. A régi, programok nélkül eltöltött szabadidő extrém módon túlzsúfolttá vált.

így hát a gazdaság hatalmas kerekét nem a piac (vagyis pontosab­ban nem a szabad versenyen alapuló piac) mitikus rendszere forgatja. Több mint fél évszázaddal ezelőtt Schumpeter⁶ , miközben részletekbe menően elemezte a gazdaság fejlődését, észrevette, hogy hosszú távon mindig megjelennek a „fürtökben álló" újítások, amelyek aztán az alapok átszervezését is szükségessé teszik. Ezzel párhuzamosan új vállalatok születnek, a régiek pedig csődöt jelentenek, megsemmisülnek. Bár a folyamatban komoly válságok is előfordulnak, összességében fejlődést tapasztalunk. Az emberek hallomásból vagy alig-alig magukévá tett ol­vasmányokból lassan megismerték ezt az elméletet, és úgy gondolták, hogy ez a valós fejlődést értelmező magyarázat a növekedés irányát is mutatja; ezután mindenki belevetette magát a fejlesztésbe, szorgalmazta a régi technológiájú termelési egységek felszámolását, és sürgette az új gyártási eljárásokon alapuló, újféle javakat előállító termelési egységek tömeges és kritikátlan megjelenését. Mindenki le akarta cserélni a gép­parkját, hatékonyabb minták alapján akarta újraszervezni vállalati struktú­ráját, több és még vonzóbb terméket akart előállítani, amely az addig nem létező, éppen a termék megalkotásával létrehozott új szükségletet volt hivatva kielégíteni. Sokáig az „innováció" volt a fejlődés mágikus irány­elve, minden magára valamit is adó vállalati vezetés alapkövetelménye.

Az állandó megújulásra való törekvés jegyében az új üzemek meg­növelték az eladásra kínált termékeik mennyiségét, megváltoztatták a választékot is, és termelésüket a sikeres átalakításon átesett régi egy­ségek is megsokszorozták. Az új gazdasági rendszernek ez az egyik legfontosabb tartópillére: a termelési kapacitás nagymérvű megemel­kedése, és ennek folyományaként a kínálat exponenciális növekedése. Gyakran, bár korántsem mindig, mindez a munkaerő leépítésével jár, következésképpen a nyereség a rendelkezésre álló munkaerő kihasz­nálása nélkül nő. Másfelől viszont a világ jelentős részén az éhezésbe vagy az egészségügyi ellátás hiányába halnak bele az emberek, a kü­lönböző törzsek pedig lemészárolják egymást, így nincs vásárlóerő; más vidékeken az emberek csak vegetálnak, és a nehéz munka, valamint a rossz életkörülmények miatt pusztulnak el, mert a gazdag országok és a helyi kormányok irányította szégyentelen kizsákmányolás következtében siralmas bért kapnak.

A termelés nyakló nélküli növekedésének végül az lesz az eredménye, hogy a gyártók nem találnak piacot az elkészült termékeiknek. Évente több millió autó kerül le például a gyártósorról, és a számuk egyre csak növekszik. A „harmadik" és a „negyedik" világban az embereknek nincs pénzük ilyesmire, és ezek a termékek nem is nélkülözhetetlenek az ő életükben. A második világ tagjainak, vagyis a fejlődő országok népeinek lehetőségük és anyagi eszközeik is vannak ahhoz, hogy kívánatos piaccá váljanak. A fejlett világban viszont, bár itt is vannak szegénynegyedek, a családok túlnyomó részének már van autója, sőt számos háztartásban két vagy akár négy gépkocsit is tartanak (van az apának, az anyának, a gyereknek vagy a gyerekeknek, és előfordul, hogy a családfőnek két kocsi is jut). A termelés értékesítését úgy lehet megoldani, hogy a gyárak rövidebb élettartamú kocsikat gyártanak, illetve az autótulajdonosokat arra ösztönzik, hogy az új modellek vagy a nagyobb sebesség (ennek felső határa jelenleg 240 km/óra, miközben a legmagasabb sebességha­tár mindössze a fele) bűvöletében két-háromévente autót cseréljenek. A lakosság több mint felének van televíziója, de mivel a sugárzás technikája digitális lett, ez az embereket arra kényszeríti, hogy készüléket váltsa­nak; másrészről viszont a kábeles műsorszórással lehetővé válik, hogy a szolgáltatók olyan programcsomagokat állítsanak össze, amelyekhez csak külön díj fejében férhetünk hozzá.

Az új szintekre emelkedő termelés következményei két nagy csoportba sorolhatók. Ahogy az előzőekben már láthattuk, megjelent a termékek elhelyezésének, vagyis a kereslet megteremtésének a problémája. A fogyasztóknak hirtelen olyan árucikkek után kell sóvárogniuk, amelyekről korábban nem is gyanították, hogy szükségük lesz rá. Miguel Torga⁷ […] ezt velősen „a fölösleges dolgok iránti telhetetlen és a szükséges dolgok iránti kielégíthető éhségnek" nevezte. A fölöslegesnek szükségessé kell válnia. Ebben döntő szerepe van a reklámnak, és tudnunk kell, hogy az árak a reklámok miatt a valóságosnál 30-50 százalékkal magasabbak lesznek. A reklámipar jelenleg egy minden irányba terjeszkedő, mindenütt jelen lévő szervezet, amely számtalan újságoldalt tölt meg, televíziós programokat kebelez be (filmeket és más produkciókat keretez), eltakarja a tájat, benyomakszik az otthonainkba, a rádióadásokon keresztül még a kocsiban is üldöz minket, és megöli a sportszellemet, mivel a sportpá­lyákat és a sportolókat reklámplakát-gyűjteménnyé változtatja. A reklám nem ismer határokat: gyógyszereket, kétes hatású termékeket propagál, és ész nélküli költekezésre serkenti az embereket. Általánosságban véve viszont mindez igen szánalmas szellemi színvonalon történik. A reklám az audiovizuális kor szuperfegyvere.

Azonban a szükségszerűséget, amely a kereslet létrehozására ösztökél, egy másféle szemszögből is lehet szemlélni. Arról van szó ugyanis, hogy a cégek, igen költséges és értelmetlen módon, állandóan változtatnak a termékeiken, illetve az általuk forgalmazott modelleken. Másrészről viszont, ahogy arra már rámutattam, arról van itt szó, hogy a termékek rövid élettartalmával kell kikényszeríteni a cseréjüket. Minden berendezés, ruházati cikk, étkezési mód, játék vagy bármi más rövid időn belül tönkremegy, illetve kimegy a divatból és elavulttá válik. Ott vannak például a mobiltelefonok vagy a játékkonzolok egymást követő generációi, a lemezek, melyek először bakelitkorongok, majd cédék, CD-ROM-ok, legutóbb pedig már dévédék formájában váltak népszerűvé. Napjainkban ez a másik tartópillére a gazdaság fejlődésének: a dolgok elavulttá válnak. Ez a másik arca az á outrance⁸ vitt innovációnak. Ez az, ami a vállalatokra ráerőlteti a rövid távú tervezést, ami arra kény­szeríti a dolgozókat, hogy szakadatlanul továbbképzésekre járjanak, és ez kényszeríti állandó vajúdásra a reklámok készítőit. Mindazonáltal a technológiai forradalom egyik legfontosabb következménye a kereslet megalkotásának kényszerítő parancsa lett, a másik parancs viszont, ellentmondásos módon a munkáslétszám csökkentése. A válság miatt le kell építeni a létszámot. Konjunkturális munkanélküliséget okoz az esztelen modernizálás, a korábbinál hatékonyabb, avagy új ígéreteket rejtő termelési egységek csődje, és a vállalati válságok, a vállalatok be­zárása végleges munkanélküliséget eredményez. A racionalizálás vagy az új egységek kisebb munkásigénye miatt is sokakat bocsátanak el. Röviden szólva, ez az oka a munkahelyek száma csökkenésének. Az egyik oldalon vágtató ütemben növekvő termelés, a másikon pedig az újítások következtében zsugorodó munkáslétszám, vagyis az ellentétes irányba fejlődő kereslet és kínálat.

A sokszor használatba sem vett, nagyrészt igencsak rövid távra terve­zett termékek számának megszaporodása, illetve e termékeknek a gon­dolkozás nélküli lecserélése újakra a szemét óriási mérvű felhalmozódá­sához vezetett – ez a szemét régi hűtőkből, mosógépekből, porszívókból, rádiókból, televíziókból áll, meg számítógépekből (amelyek 14-ről 100, majd 500 megahertzesekké váltak, és még most is növekednek), mobilte­lefonokból (melyeket fényképezőgépekkel, játékokkal, interneteléréssel, üzenetküldési és fogadási lehetőséggel, zenesugárzással, jegyzetfüzet­-funkcióval tesznek egyre bonyolultabbá), videó­lejátszókból, autókból és motorokból, diagnosztikai felszerelésekből, repülőkből és rakétákból, ipari és nukleáris törmelékekből. A lista végtelen, és idézzük fel ezeken kívül, hogy mennyi szemét származik a háztartásokból, gondoljunk csak a hulladékfallal körülvett, mérgező levegőben élő Nápolyra. Minthogy napjaink társadalmában minden üzletté alakul át, manapság üzlet a vá­rosi hulladék gyűjtése és kezelése is, éppúgy, mint mindeme haszontalan dolgok összehordása, hajóra pakolása, és szemetesláda-országokba szállítása is, ahol aztán éhes tömegek szerzik meg őket, és szerelnek ki alkatrészeket belőlük – Indiában például a gyerekek ezt a munkát napi egy euróért végzik úgy, hogy hosszú napokat töltenek a szennyező anyagok közvetlen közelében.

Az ember szédül ettől a növekedéstől, a termelés túltengésétől. De va­jon javít-e a növekedés az emberek életkörülményein? Az egyre nagyobb torlódás az utakon, a fenyegető klímaváltozás, az egyre szennyezettebb környezetben, a tárgyak bűvöletében élő emberek, a terjedő szegénység, a riasztó jövővel kapcsolatos bizonytalanság el kellene gondolkodtas­son bennünket. Azokkal a megtévesztő számokkal, például a GDP-vel, amelyek napjainkban a társadalom globális fejlődését hivatottak mutatni, össze szoktuk vetni a különböző országok növekedési ritmusát, s azt tapasztaljuk, hogy egyesek a többiek előtt haladnak, mások pedig hát­ramaradnak, miközben nem vesszük észre, hogy a növekedés jelentése nem ugyanaz az előbbiek, illetve az utóbbiak számára: egy elmaradott országnak többet kell fejlődnie, hogy elérje az élen járókat; ez utóbbiak­nak viszont nincs szükségük akkora növekedésre, mivel már nem csak az alapvetően szükséges felszerelések állnak a rendelkezésükre, hanem azok is, amelyek a magas szintű jólétet lehetővé teszik számukra. Éppen ezért a magas növekedési ráta nem eget rengető siker azoknak, akik a sor végén állnak, viszont túlzott mértékű a legfejlettebbek esetében. Németországnak nincs szüksége több autóra, ahogy Franciaországnak sem. Nem attól javul egy ország helyzete, ha a gyerekek és az idősek számítógépeket kapnak, hanem ha enni tud, aki éhes, munkát talál, akinek nincs állása, és a népesség írástudatlan része szert tud tenni az alapműveltségre. Igen, az elmaradott országoknak szükségük van a fejlődésre: a strukturális átalakításra, illetve az emberek mentalitásának átformálására, a tisztes életet lehetővé tevő bérekre, valamint olyan állásokra, amelyek (természetesen a verseny közepette) biztosítják a stabilitást, és ennél fogva a hosszú távon tervezhető életpályát. Ami az élcsapatként emlegetett országokat illeti, nem kellene-e visszatérni a

Római Klub konferenciáinak kulcsgondolatához, a zéró növekedés mo­delljéhez? A gazdaságnak szüksége lenne egy technológiát stabilizáló paktumra, amelynek segítségével kiszabadulhat a féktelen innováció bűvöletéből. A fejlődő országoknak arra van szükségük, hogy a fejlődést és a növekedést megfelelő adagokban kapják, ha nem akarjuk, hogy utóbb azokat a fejlődési mintákat kövessék, amelyek révén a sor elején álló országok érték el a sikereket.

Ez a változások szakadatlan sorától alle rovescia⁹ rendszer olyan bru­tális megrázkódtatásokat volt kénytelen elviselni a világon mindenhol, de mindenekelőtt az Egyesült Államokban, hogy utána csak nagy nehezen tudott újra regenerálódni. Ezek a megrázkódtatások az egykor jellemző ciklikus rendszeresség nélkül következtek be, és csak nehezen voltak beilleszthetők a gazdasági hullámzásokról szóló klasszikus elméletbe – illetve, helyesebben szólva, valójában egyáltalán nem is illeszkedtek a fenti elképzelésbe. A nehézségek látszólag csak a gazdaság különálló részeit érintették, így aztán a legtöbb ember nem félt attól, hogy globá­lissá válnak. Az 1973 körüli olajválság azonban már a virágzó időszak végét hirdette. Utána jött az 1987-es válság. Majd 1993-ban, az árak zuhanásával és a hiány megugrásával a válság más dimenziókba került. 1997-1998-ban újabb, ezúttal már igen heves kataklizma következett, majd elérkezett a 2001 és 2003 közé eső időszak – ezen a ponton érde­mes elidőznünk, még ha csak nagyon rövid időre is.

A földcsuszamlás 2001 márciusában kezdődött. Ebben az évben, illet­ve 2002 elején, az észak-amerikai cégek jelentős részét egy elbocsátási hullám rántotta magával – ez összesen több mint egymillió munkanélkülit eredményezett a Motorolánál, a Boeingnél, a General Electricnél, a Daimler-Chryslernél, az American Airlinesnál, az AT&Tnél és más válla­latoknál. Az emberek nem haboztak, amikor az eseményt minősíteniük kellett: itt a recesszió. Európában is egymást érték az elbocsátások, jóllehet sokkal kisebb mértékben; a krízis Japánban bizonyult a leginkább fertőzőnek (és ez a következő években állandósult): a szigetországban csak a válság első néhány hónapjában 18 ezer vállalkozás jutott csődbe. A világ gazdasága megremegett, amikor az Enront kivezették a tőzsdéről 2002 januárjában, majd bejelentették, hogy a vállalat csődbe ment. Az Enron energetikai, gázban és villamos energiában érdekelt amerikai óriáscég volt, amely kőolajjal, kőolajszármazékokkal, papírral és cellu­lózzal üzletelt, és a neoliberális politikának köszönhetően megnövekedve pénzügyi tevékenységekbe is kezdett. A különböző besorolások szerint a világ vállalati között a hetedik helyet foglalta el. Hét egymást követő évének nyeresége milliárdos nagyságrendű volt. Kaliforniából kiindulva úgy manipulálta az áramszolgáltatást, hogy képes volt négyszeresére emelni az árakat. Pénzügyi tevékenységeiben viszont a valóságosnál nagyobb nyereséget mutatott ki, mivel könyvelői bűvészkedéssel rejtette el a veszteségeit, és így 31 milliárd dollárnyi tartozást halmozott fel. A nagy tekintélynek örvendő Arthur Andersont, a big five egyik tagját, aki még az összeomlás előestéjén is vételre ajánlotta a cég részvényeit, a kompromittáló dokumentumokat pedig elpusztította, a könyvvizsgálat során tisztára mosták. Jóllehet az ügyfelek és az alkalmazottak (akik szintén kaptak a részvényekből) vagyon nélkül maradtak, az ügyvezető igazgatók milliárdosnál is nagyobb nyereséggel szálltak ki az üzletből. Ebben a példában megtalálhatjuk az új gazdasági rendszer összes alko­tóelemét. Egy olyan vállalkozásról van szó, amely már nem is vállalkozás, inkább különféle, eltérő tevékenységek összetett hálózata, igazgatósága pedig felháborító mértékű vagyonra tesz szert. Az ügyvezetésben koc­kázatos kezdeményezéseket, a csalások manővereit a könyvvizsgálók beleegyezésével elrejtő könyvelői mesterkedéseket, illetve a törvénytelen nyereségeket ötletesen szállító ipari és kereskedelmi tevékenységeket találni – és mindennek a betetőzéseként a tetemes adósságot, aminek célja az volt, hogy az egész rendszer mozgását a nagy pénzügyi csopor­tokat bevonva tartsa fenn. A J. P. Morgan Chase és a Citigroup is mintegy kétezer milliós tartozást halmozott fel, továbbá a Lehman Brothers és az Anderson Worldwide szintén az eladósodott cégek közé került. Minden­nek erkölcsi szempontú elítélése hasztalan: a rendszer működésében ezek az eljárások már megszokottá váltak.

Még el sem ültek az előzőekben leírt szeizmikus mozgások – 2002 februárjában csődbe ment az AIB (Allied Irish Bank) -, a gazdasági hely­zetet máris újabb földrengés rázta meg. 2002 júliusában csődöt jelentett az Egyesült Államok távközlését uraló WorldCom. Aktívuma meghaladta a százmillió dollárt, és húszmilliós ügyfélköre volt. A cég 1983-ban jött létre, és ezt követően cégfúziók, valamint akvizíciók révén terjeszkedett – ezek közül az utolsó 1998-ban történt, amikor megvásárolta negyvenmilliárd dollárt érő legnagyobb riválisát. Azonban a vállalatnak már ekkor ezreket kellett elbocsátania, pénzügyi manőverei pedig 41 milliós adósságot eredményeztek. A vállalat a veszteségeket befektetésként tüntette fel, sőt, könyvelői ügyeskedéssel 3,8 milliárd dolláros nem létező hasznot mutatott ki, és csalások sorozatát követte el. A pénzügyi ellenőrzéssel foglalkozó társaságok mindebből semmit sem észleltek, az ügyfeleket és a részvé­nyeseket semmire sem figyelmeztették. Eközben ugyanennek az évnek a júniusában a Xerox vállalatnál fény derült egy két milliárd dolláros „lyukra". Az AOL Time Warner is igen súlyos nehézségekkel küzdött. Franciaor­szágban a Vivendi Universal (az egykori Compagnie Générale des Eaux), a világ második legnagyobb távközlési cége, 2001-ben 13,5 milliárd eurós veszteséget könyvelt el, illetve 34 milliárdos adósságállományt halmozott fel. Ráadásul 2002 júniusa során még a picike Portugáliában is 11 milli­árdnyi, a tőzsdén befektetett tőke elvesztésére derült fény. Végezetül egy fizetésképtelenséget jelentő állam is akadt ekkoriban: 2001-ben Argentína kényszerült erre a lépésre, miután képtelen volt adósságának kamatait és tőkéjét törleszteni, új kölcsönhöz pedig nem jutott.

A gazdasági életet megrendítő sorozatos kataklizmák előtt az em­berek, a korábban tapasztalható erőteljes fejlődés eredményeképp azt kezdték hinni, hogy a periodikusan jelentkező válságokat (például a túltermelést és hasonlókat), illetve a ciklikusan tapasztalható hullámzá­sokat végleg maga mögött hagyta az emberiség. A hirtelen hanyatlást kísérő meglepetéssel egy időben vészkiáltásokat is lehetett hallani – a kapitalizmus elpusztította magát! -, ám a Galbraith által megkongatott vészharangra senki sem hallgatott. Eközben az ijedség elpárolgott, és úgy tűnt, hogy a dolgok újra a rendes kerékvágásban mennek. Most azonban nem pusztán konjunkturális nehézségekről volt szó, hanem sokkal inkább arról, hogy a válság mély strukturális problémákat hozott felszínre. Mindenekelőtt leleplezte a gazdasági egységek új szervezetét, amely hálózatszerűen uralkodott a különböző ágazatokon, úgy, hogy a vállalatvezetés és famulusai bezsebelték a nyereségeket és kihasználták a simlis könyvelők trükközését, valamint az eladósodottság és a banki kapcsolatok nyomán kialakuló túlzott függőséget. A válság ezen túl-mentően felfedte a már taglalt ellentmondásos folyamatot, a munkások számának drasztikus csökkentését, ennek következtében a kereslet mérséklését, a féktelenül növekvő kínálat tendenciájával szemben. Vé­gezetül, a válság rávilágított arra is, hogy a cégek piaci túlsúlyt szerző nagy gazdasági egységekbe tömörültek. Az öt nagy auditálást végző társaság nem jelezte a csalásokat, nem fújt riadót a vállalatvezetés bal­lépései miatt, nem lépett fel a veszélyes manőverek ellen; nem született hatósági szabályozás (legfeljebb néhány bírósági beavatkozás), sem semmilyen korrekciós politika. Mivel a helyzet látszólag rendeződött, és ezért nem alakították át az addigi struktúrákat, előre látni lehetett, hogy nemsokára újra beköszönt a válság, ráadásul a korábbinál sokkal kártékonyabb formában. Ahhoz, hogy ezt megjósolja valaki, nem kellett túl sok boszorkányság. És mégis…

Sok mindent megmagyaráz, ha a mostani válságot összehasonlítjuk az 1929 és 1934 közötti, katasztrofális következményekkel járó válsággal. A „fekete hétfő" és „fekete kedd", valamint a nagy gazdasági világválság a mindent maga alá gyűrő kapitalizmus kudarcának jelképe ma is. Ez a válság strukturális volt, és nem csupán a periodikus konjunkturális ingadozás egyik fejezete, mindazonáltal magát a kapitalista rendszert nem kérdőjelezte meg – ez utóbbit ugyanis Roosevelt a New Deal segít­ségével képes volt rendbe hozni. A New Dealből aztán a kapitalizmus új, néhány országban egyébként a totális államszervezettel ötvöződő formái jöttek létre, majd ezekről hamarosan kiderült, hogy önpusztítóak – en­nek a folyamatnak végül a második világháború vetett véget. A 2001 és 2002 közötti események viszont a huszadik század utolsó negyedében kialakult világ végét jelentették.

És a jelenlegi válság? Példa nélküli, ha a megelőző háromnegyed századot vesszük alapul. Jóllehet senki sem látta előre, és még a kez­detét sem igen vették észre, néhányan mégis gyanút fogtak. Az emberek tudomást szereztek elszórt, egymással látszólag semmilyen kapcsolat­ban nem álló eseményekről, de ezek nem voltak ijesztően súlyosak. A válság az amerikai jelzálogkölcsön-papírokból indult: váratlanul jött, de csak fokozatosan derült ki, hogy a bankokat, más társaságokat, illetve a japán és európai befektetőket is érinti. Megsokszorozódott a korrupciós esetek száma – csalási ügyekre, pénzmosásra, nagyszabású spekulatív műveletekre derült fény -; emlékezzünk csak a Société Générale-ra, vagy még inkább a szingapúri Bahring Brothers ügynökségre. Utána következett a New York-i értéktőzsdén kirobbanó, piramisjáték-szerű Madoff-botrány, amely hiszékeny emberek millióit érintette világszerte; a nagy trükközésben – micsoda meglepetés – a legjelentősebb bankok közül is elbukott jó pár, például a spanyol Santander vagy a svájci UBS. Az első után hamarosan egy másik, hasonlóan gigantikus csalásra is fény derült, amelyet az észak-amerikai milliomos, Robert A. Stanford tervelt ki 800 millió dollár összértékben, 212 milliós adósságot halmozva fel az állammal szemben. Mindkét esetben 80 százalék közeli hasznot ígértek a részvényeseknek; ezt sem a bankok, sem pedig a magánemberek nem vonták kétségbe, és a valószínűtlen hozamokat szemlélve sem tűnt fel nekik a csalás.

Világossá vált, hogy a politikusok és a finánctőke összejátszanak. A hatóságok riadót fújtak, speciális nyomozói csoportokat hoztak létre a „fehérgallérosok" bűncselekményeinek felderítésére. Az ügyek világo­sak – gondolták az emberek -, a rendőrség és a bíróságok a végükre tudnak járni. Bankok tértek le fejlődési pályájukról, pénzügyi és tanácsadó társaságok jelentettek csődöt, adósságok maradtak kiegyenlítetlenül, és bizonytalanság uralkodott a hitelek törlesztőrészletének emelkedése mi­att, miközben több, kalandos befektetésekkel összekapcsolódó offshore pénzügyi művelet került napvilágra. Igen, kirobbant a pénzügyi válság, amelyről azt gondolta mindenki, hogy bár mindenképp meg kell majd birkózni vele, de a „reálgazdaságot" nem fogja megfertőzni – ami eléggé mulatságos hozzáállás, mivel azt sugallja, hogy a pénzügyi világ irreális, illetve, hogy a közgazdászok által leírt gazdaságnak semmi köze sincs a valósághoz. De talán mindez nem is áll olyan távol az igazságtól, mivel a folyamatosan saját meggyőződésüket szajkózó ideológusok száműzték a tudósokat. A politikai vezetők jobbnak látták, ha nem néznek szembe az igazsággal, vagy ha eltitkolják azt. Elővették a csodálatos GDP-t: csak három (egyesek szerint kettő is elég) egymást követő negyedév GDP-jének csökkenése jelzi a recessziót. Recesszió: félelmetes, gon­dosan került szó ez, és egyébiránt korábban sem tudta és máig sem tudja senki, hogy valójában mit is jelent. Meg kellett alkotni a diagnózist: technikai recesszió. A gond csak az, hogy technikai recesszió, mint olyan, nem létezik. A recesszió mindig gazdasági jellegű, és egy szektor vagy az egész gazdaság nagymértékű teljesítménycsökkenését jelenti. Ha tüzetesen szemügyre vesszük a dolgot, úgy is lehet értelmezni, hogy a technikai recesszió (illetve amit jelentenie kellene) a következőt takarja: olyan visszaesés, amelyet néhány mennyiségi és minőségi mutató moz­gása jelez. Maga a recesszió fogalma egyébként a rövid- és középtávú konjunktúrák, valamint a hosszú távú pályák elemzését segítő eszköztár része, az emelkedés és csökkenés, az expanzió, illetve a pangás folya­matában (a Simiand¹⁰ által A-val és B-vel jelölt fázisokban) a válság az egyik fordulópontot jelenti. Ám a fenti események után, elismerve ugyan, hogy valóban vannak helyi, ám nem egy időben bekövetkező válságok, az általános recesszió eljövetelét későbbre tették, s még mindig abban reménykedtek, hogy ezzel a lépéssel a végromlás elkerülhető. A mun­kanélküliség Spanyolországban a 2007-es 9 százalékról 2008-ra 13,6 százalékra emelkedett. Portugáliában a tönkrement (és a bíróság által is fizetésképtelennek nyilvánított) cégek aránya 2007-ben 12,21 százalék volt, 2008-ban pedig 35,1 százalék; de már 2006-ban 1814 csődöt jelen­tettek be; és ezek a számok még ijesztőbbek, ha hozzájuk számolunk minden olyan vállalkozást, amely önként húzta le a rolót. Az építőipar 2000 óta lejtmenetben van.

Egyébként bármelyik, gazdaságtörténetet tanuló, felkészült egyetemis­ta már három vagy négy évvel korábban előre láthatta volna a válság eljövetelét. Ennek az az oka, hogy a válság elkerülhetetlen következmé­nye volt a harmadik ipari forradalom lezajlása után a Trente Glorieuses-t követő gazdasági struktúrának. Az egyik figyelmeztető jel: csődbe mennek a légitársaságok, kezdve a PAN AM-tól (és számos más észak­-amerikai társaságtól), a SWISSAIR-en, a SABENA-n keresztül egészen a VARIG-ig, illetve legutóbb az ALITALIA-ig; a fentiekhez hasonlóan fel lehetett volna figyelni a légitársaságok között létrejövő fúziókra és szövetségekre is – az AIR FRANCE a KLM-mel, a BRITISH AIRWAYS pedig az IBERIA-val állt össze. A másik jel, amely mindenkinek elkerülte a figyelmét: 2007-ben és 2008 elején az energia- és nyersanyagárak meredeken emelkedni kezdtek: a kőolaj ára megnégyszereződött, és a második év júliusára már a hordónkénti 147 dolláros árfolyam közelébe ért, majd az árak gyorsan zuhanni kezdtek, s a nyersolaj ára hirtelen annyira leesett, hogy 2009 januárjában már hordónként 40 dollár körül jegyezték. Semmilyen megalapozott magyarázata nem volt az árak ilyen mértékű föl-le mozgásának. Most pedig már attól félhetünk, hogy az árak tovább zuhannak, miközben a gazdaság stagnál – ezt hívják stagdeflációnak.

Mindazonáltal vizsgáljuk meg egy kicsit a megelőző eseményeket. A gazdaságpolitika a nyolcvanas években, száznyolcvan fokos fordulatot vett Reagan és Thatcher idejében, amikor a szocialisták önként távoztak a hatalomból, mivel hitelüket vesztették azok miatt a megbotránkoztató tények miatt, amelyek a sztálinizmusról, illetve Mao Ce-tung állítólag kommunista rendszeréről napvilágra kerültek. Az új gazdaságpolitika jegyében vakon privatizálták és ezáltal megsemmisítették az állami kezelésű vagyont, komolytalanná tették az alapvető állami feladatokat, minden emberi tevékenységet hozzáférhetővé tettek az üzleti világ szá­mára, a privatizációból nyert pénzzel pedig feltöltötték az államkasszát, s így megvalósulhatott a semmiféle hasznot nem hajtó pénzügyi egyensúly.

Az innovatív embereket pénzzel tömték, létrejött a kötelező fogyasztáson alapuló kultúra, a minimálbér rögzítése pedig a fizetéseket a minimum felé taszította. A „racionalitásra" való törekvés elbocsátásokhoz és cégek átköltöztetéséhez vezetett (az üzemek oda települtek, ahol a munkaerő olcsóbb, a nyersanyagok könnyebben elérhetők, az adórendszer pedig kedvezőbb volt). Elviselhetetlen mértékű létszámcsökkentést hajtottak végre a hagyományos termelési ágazatokban, például a textil-, a cipő-, a kerámiaiparban vagy a gabonatermesztésben. Az új gyárak kevés, de magasan képzett munkást alkalmaztak, a termelés középpontjába a technológia került; a bérek nehezen követték a megélhetési költsé­gek emelkedését, a társadalombiztosítás furcsa bakugrásokat tett, az egészségügyi szolgáltatások piaci alapúvá váltak. Az egyes cégek között nem csupán a fogyasztókért folyt a harc, hanem azért is, hogy értéküket növeljék, és ezáltal más, gyakran eltérő ágazatokhoz tartozó gazdasági egységeket is megszerezzenek, vagy a tulajdonosok busás áron adhas­sák el a vállalatokat. Ez a dzsungelt idéző kegyetlen küzdelem azonban nem egyenlő a gazdasági versennyel. A szabad verseny gazdasága mitikus fogalommá vált. Ezeknek a vételi vagy eladási manővereknél a tőzsdei árfolyamok mozgása számított csak, de az árfolyamok nem tükrözték a vállalatok valódi helyzetét, hiszen alakulásukat a spekuláció határozta meg.

A válság a megrendelés drasztikus csökkenésével és az eladatlan árukészlet felhalmozódásával jelentkezett. Egy példa: a légiiparban a Boeing és az Airbus a 2007-2008-as üzleti évben azt tapasztalta, hogy a korábbi körülbelül 1300-ról 662-re, illetőleg 777-re esett a megren­deléseik száma. Akárhová nézünk, csőd, gyárbezárás, az üzemeket a cégek más országokba költöztették, ezrek vesztették el az munkájukat, az emberek állása bizonytalanná vált, a nyugdíjak csökkentek, az in­gyenes egészségügyi ellátást korlátozták, a családok eladósodtak, a tőzsdei részvények meredeken zuhanni kezdtek, a bankok likviditása megszűnt, más bankok felé pedig akkora adósságot halmoztak fel, hogy emiatt még a bankközi kölcsönök folyósítása is megszakadt, szétesett az oktatási rendszer, a politikai intézmények pedig működésképtelenné váltak. A gazdaság motorját képező szektorok mind defektet kaptak: így járt az autó-, a repülőgépgyártás, illetve az építőipar is. Mindez talán az autóipart érintette a legérzékenyebben: a Nissan bejelentette húszezer fő elbocsátását, hogy ezzel hatmilliárd eurót takarítson meg; az Opel 3,5, a Chrysler 3, anyavállalatuk, a General Motors pedig 5 milliárd eurót szeretett volna megtakarítani. Mindazonáltal jelenleg a GM áll a legrosszabbul: 2008-ban 13,4 milliárd dolláros állami kölcsönt kapott, a Chrysler pedig ötmilliárdot – a két vállalat pedig most még ennél is sokkal többet kér. A finánctőke a gazdasági élet összes tevékenységi formáját átitatta (Lenin már tisztán látta ezt), így minden vállalat banki kölcsönöktől függ, és többé-kevésbé homályos befektetési alapok segítségével születik meg vagy fejlődik tovább. Az általános eladósodottság minden gazda­sági szektorban két szinten zajlik: egyrészt a nagy társaságok szintjén, amelyeknek az a célja, hogy más társaságok részvényeivel vagy egész tulajdonjogával tudjanak kereskedni; másrészt pedig a kis- és közepes vállalkozások szintjén, amelyeknek nincs saját tőkéjük, és az adóprés szorongatja őket. (Ugyanezt látjuk egyébként a felső- és középosztály­ban: tagjaik azért vesznek föl hitelt, hogy hivalkodó vásárlásaikat fedez­zék; a hátrányos helyzetű társadalmi rétegek pedig siralmas bérüket és munkahelyük bizonytalanságát szeretnék ellensúlyozni a hitellel.) Miután felvették a sok esetben egyébként kétes eredetű hiteleket, a bankok más, sokszor külföldi bankokhoz folyamodnak kölcsönért, hogy likviditásukat biztosítani tudják. De nem ez az egyetlen eszközük. A hitelcsomagok tulajdonosai (számuk néhány tízezer) csomagjaikat átadták más banki intézményeknek, vagy olyan alapokat hoztak létre, amelyek értékpapírjait a csak erre a célra létrehozott társaságoknak adták át, majd ezek a tár­saságok a pénzt rendkívül jövedelmező befektetésekhez használták fel, ezekkel pedig elárasztották a piacot. így törékeny, gyors összeomlásra esélyes pénzügyi konstrukciók jöttek létre. Megemelkedtek az egyes államok adósságai is, ami igen paradox jelenség, ha azt nézzük, hogy az állam korábban már megszabadult a közszféra intézményrendszerével kapcsolatos funkcióitól. Az így kialakult robbanó elegyben az elviselhetet­len adósságszint a növekvő kínálat és a csökkenő kereslet között feszülő ellentmondással vegyült.

Mindez a gazdaság egészét érintette, amely a továbbiakban nem tudott a saját eszközei révén működni. Teljesen összeomlott a tévesen piacgazdaságnak nevezett rendszer, és megszületett az apelláta nél­küli döntés a közvagyont elpusztító és mindent magánkézbe átjátszó gazdaságpolitikai irányvonal mellett. Hogy az általános romlás az új gazdasági rendszerből fejlődött ki, annak elegendő bizonyítéka, hogy a hanyatlás és a pangás a legsúlyosabban azokat a gazdaságokat érintette, amelyeket hagyományosan a legerősebbeknek gondolunk: az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát és Németországot, utánuk pedig a feltörekvő gazdaságokat: Spanyolországot és Kelet-Európát. A tudat­lanságot és könnyelműséget pánik követte. Hosszadalmas találkozók kezdődtek, minden eredmény és megoldási javaslat nélkül; másrészt megjelentek az ambíciózus segélyprogramok, amelyek nem segítet­tek, csak csillagászati pénzösszegeket fecskendeztek a gazdaságba, majd szabályozni kívánták, ami viszont kívül esett az egyes államok kompetenciáján, és még az olyannyira kedvelt neoliberális gazdasági működést is meghamisította. A francia elnök, Sarkozy szerint nem a kapitalizmus elpusztításáról, hanem annak erkölcsösebbé tételéről van szó. Talán a szociális piacgazdaság újabb változatát értette ezen? Az erkölcsösebbé tétel feltehetőleg azt jelenti, hogy szabályokat alkotnak, a rendőrséget a törvényszegők üldözésére utasítják, majd a bűnösöket átadják a bíróságnak. Egyszóval ezzel megint csak újabb harc indul a könnyen menekülő korrupció ellen. A váratlan és kellemetlen helyzeteket szerencsére meg lehet magyarázni az emberek fogyatékosságaival és gyengeségeivel, ahhoz pedig nincs meg a bátorság és a tisztánlátás, hogy a társadalom és a gazdaság szerkezeti kereteit és működési me­chanizmusait megkérdőjelezzük. Ennek ellenére fel kell ismerni, hogy az összezavarodott vezetés, a rutinos ügyeskedők és a – szó valódi ér­telmében vett – féktelen korrupció nyilvánvalóan közrejátszott a mostani általános pusztulásban. Ezt bizonyítja a Bahring Brothers néhány évvel ezelőtti esete, vagy egy újabb botrány, a Lehmann and Brothersé, illetve a New York-i tőzsde egykori igazgatójának, Madoffnak a példaértékű és igen árulkodó esete is. A már említett egyszerű piramis-sémát követve (Portugáliában Dona Branca csinált hasonlót, nevetséges léptékben) felhasználta a betétesek pénzét, miközben az újonnan csatlakozók pénzéből elképesztő kamatokat fizetett nekik, és a leghihetetlenebb befektetéseket hajtotta végre. A csalás összértéke: nagyjából 50 milliárd dollár; következménye számos intézmény csődje vagy gyengülése: így a Santander Bank (2,3 milliárd eurós vesztességgel), a svájci bankszö­vetség (1,26 milliárd svájci frankra rúgó veszteséggel), a Benelux Fortis Bank (egymilliárd eurós veszteséggel), a Royal Bank of Scotland (460 millió fontos veszteséggel), a BNP Paribas (350 millió eurós kárral), a japán Nomura Holding Bank (225 milliós veszteséggel); a nagyokon kívül pedig számos kisebb társaság és magánszemély is a károsultak közé tartozik, mert Madoff bejáratos volt a felső tízezerbe. (Az adatok a L'Express 2008. december 18. és 24. között megjelent számaiból származnak.) Két másik szélhámos ugyanezt a sémát alkalmazta. Egy biztos: a szabályozással és felügyelettel foglalkozó intézmények semmit sem vettek észre, illetve semmilyen intézkedést nem foganatosítottak – mindez annak a működési modellnek a totális csődjét mutatja, amelytől a „liberálisok" oly sokat vártak.

A mostani válság létezését kényszer hatására, de végül mégiscsak elismerték. E válság fő jellegzetessége egyrészt az, hogy más, kisebb méretű krízisek (az 1983-as, az 1987-es, az 1997-es vagy a 2001-2002-es gazdasági összeomlás) után a rendszer alapjait rengette meg egy bá­tor fordulattal: visszatért a háború utáni időszak kevert gazdaságához és bürokráciamentes tervezéséhez. Másrészről viszont ez a mostani helyzet olyan azonnali lépéseket követelő erőszakossággal jelentkezett, hogy a megoldására szánt, szűkre szabott időszak csak rövid és átmeneti sza­kasza lehet a később akár évekig is elhúzódó, a megújulást jelentő cse­lekvésnek. A moralizáló diskurzusok csak a felszínt látják, a meggyőzést szolgáló lépések erőtlenek ahhoz, hogy hatékony változásokat hozzanak, az ellenőrzés és a büntetések nyomása pedig ugyan megtisztítja a gaz­daságot, de nem fogja megteremteni a közösségi együttélés új formáit. Minden attól a választási lehetőségtől függ, amelyet kibúvók nélkül az összes állampolgár elé kell terjesztenünk: térjünk vissza a sötét emlékű közelmúlt rendszeréhez, vagy merjük társadalmi-gazdasági, politikai és kulturális rendszerünket valóban megújítani.

Már akad, aki azt mondja, hogy a mély és rendszerszerű – vagy mond­hatnák úgy is: strukturális – válság tönkretett minket, hogy „csak úgy vagyunk képesek megoldani a gondokat, ha változtatunk a paradigmán", mivel a szabadpiacról szóló liberális elmélet (amely máskülönben inkább doktrína) tévesnek bizonyult. Ehhez Mário Soares,¹¹ akitől a fentieket idéztük, a következőket is hozzáteszi: „A kaszinókapitalizmusnak – azaz a pénzügyi-spekulatív kapitalizmusnak – egyszer s mindenkorra legyen vége. Valóságosan is, és az emberek gondolkodásmódjában is." A továb­biakban folytatandó irányvonal „a piac szigorú szabályozása – amelyet a nemzeti államok írnak elő -, illetve a globalizáció megregulázása a nemzetközi intézmények segítségével". Az államosításról: „azt kell államosítani, ami szükséges. Privatizálni pedig, nyilvánvalóan, minél kevesebb dolgot szabad." (Az idézetek a Diário de Notícias, 2009. január 13-án megjelent számából származnak). Ez kétségkívül előrelépés azok­hoz képest, akik abban hisznek, hogy pénzt kell pumpálni a bankokba és a piacba, illetve a kamatlábakkal kell játszadozni és adót csökken­teni. Mindazonáltal egyvalamit tegyünk világossá. A gazdaságot ki kell szabadítanunk a pénzügyi spekuláció karmai közül, úgy, hogy közben a pénzügyi intézmények visszakapják régebbi szerepüket: a gazdaság mű­ködtetését segítsék és a családok és az egyének életét könnyítsék meg. Nem csupán egyszerű szabályozásról van itt szó, hanem arról, hogy megváltoztatjuk ezeknek az intézményeknek a felépítését és célkitűzéseit (ahogy azt nem sokkal ezelőtt Matthieu Pigasse és Gilles Finchelstein igen jól bemutatta a Le monde d'aprés – une crise sans précédent című, Párizsban, 2009-ben megjelent művében). Egy jelképes intézkedés: be kell zárni minden offshore vállalatot. Újra kell szervezni az államot, visszaadva korábbi gazdasági funkcióit, illetve azokat is, amelyeket a közjó szükségessé tesz, eközben az elavult közigazgatást fel kell szá­molni, a helyére pedig szervezeti rendszereket kell állítani. Bátorság kell ahhoz, hogy a gazdaságot az állami intézmények segítségével merjük tervezni, jóllehet ennek a tervezésnek rugalmasnak kell lennie, és ehhez az államnak megfelelő eszközökre van szüksége, vagyis államosítani kell a korábban már említett kulcsfontosságú szektorokat. Új életre kell kelteni a piacot is, hogy valós és ne pedig hamis versenyen alapulva, jól körülhatárolt területen belül működhessen (mivel a piacot, és ez az, amit Braudel másként látott, a monopolkapitalizmus megfojtotta). Meg kell változtatni a gazdaság szervezetét, mégpedig úgy, hogy a technológiák fejlesztését egy szinten rögzítjük, és többé nem az innovációt tekintjük a legfontosabb értéknek (aminek a jövőben inkább csupán eszközként kellene szolgálnia), valamint szakítunk azzal a szokással, hogy a keres­let növelése érdekében a tárgyakat folyamatosan elavultnak próbáljuk feltüntetni. El kell utasítani a munkaerő csökkentését erőltető rögeszmét, és meg kell tartani a ténylegesen szükséges munkásokat, minőségi képzést és megnyugtató életkilátásokat biztosítva számukra. Kitartok azon meggyőződésem mellett, hogy a meglévő technológiákat alaposan meg kellene vizsgálnunk nemcsak a költséghatékonyság szempontjából, hanem az emberi jólétre gyakorolt előnyös és káros, illetve közepes és hosszú távú társadalmi és kulturális hatásaik alapján is. Nem konzer­vativizmusról vagy a haladás elutasításáról van itt szó, hanem a kapott örökség megszilárdításáról, teljes kihasználásáról, meg arról, hogy ne gabalyodjunk bele a terméketlen változás hálójába. Minek a digitális tévéadás, ha az alapvető probléma a programok minősége, a reklámok okozta szennyezés és a riporterek munkájának kétségbeejtő színvonala?

Mindazonáltal a választás kényszere nem kizárólag gazdasági termé­szetű – egyébként meg a világon semmi sem kizárólag gazdasági, politi­kai vagy kulturális természetű. Az egész társadalmi rend viselkedésformái kerültek veszélybe, a válság mindannyiunkat érint, és csak az azonos irányba ható beavatkozások jóvoltából fog véget érni. A jelenlegi gazda­sági rendszert olyan értékek irányítják, amelyek alapvetően különböznek a háború előtti vagy közvetlenül a háborút követő időkhöz képest. Jelen­tésüket igazán csak akkor érthetjük meg, ha beépülnek azon változatos értékek közé, amelyekben az emberek hisznek és amelyekért küzdenek.

A biztonság keresésétől megszállottan élünk, és félünk a minket minden oldalról övező veszélyektől. A terrorizmus szörnyű fenyegetése a világ minden régiójában megjelent, elviselhetetlenné tette a min­dennapokat, fájdalmat és elkeseredettséget hagyott maga után New Yorkban, Londonban, Madridban és Balin is. A terrorakcióhoz nemcsak az szükséges, hogy valaki teljes közönnyel viseltessék a másik ember élete iránt, és ne legyen bűntudata, hanem az is, hogy a saját élete se érdekelje – az öngyilkos merénylőkre gondolok -, illetve, ami még en­nél is súlyosabb, az is, hogy az elkövetők a legkevésbé se tiszteljék a gyermekeket, mivel őket is arra ösztönzik és tanítják, hogy áldozzák fel magukat. Az áldozathozatal vágyát a legmagasabb értékké emelik mint az egyéni sors tökéletes kiteljesítésének formáját.

Ha leszámítjuk a szervezett terror kiváltotta túlzott pánikot, a gyorsan terjedő bűnözés akkor is sokkal inkább része mindennapjainknak, mint korábban bármikor, az általa okozott bizalmatlanság révén pedig éle­tünket kizökkenti a normális kerékvágásból. Ott vannak a fiatal bandák erőszakos autólopásai, ott vannak a szegények vagy sok esetben az egyre izgágábbá váló bevándorlók két-háromfős csoportjai által kirabolt otthonok, a gyalogosok, akiknek a mellettük elrobogó motorkerékpárról ragadják el a tárcájukat, csomagjukat, ha éppen nem egy kést szegeznek nekik, hogy értékeiket követeljék, a vasúti kocsikat és az autóbuszokat „kitakarító" vagy a fürdőzők értékeit dézsmáló fiatal galerik, a módsze­resen kiürített kasszájú benzinkutak, végül pedig akár a legfontosabb középületek falából is kitépett és felnyitott bankautomaták. A bűnözés másik régiójában a maffiák tűznek össze a toplessbárokban, a diszkók bejáratánál gyilkosságokat követnek el, az érzéki éjszakákat erőszak szennyezi, megtámadják a rendőröket, a „problémás" negyedekben pedig golyóval intézik el a családi vitákat. Megint más bűntípusba tartoznak a szerelemféltésből elkövetett bűnesetek, amelyek ellentmondásos módon a szexuális szabadság nyomán jelentek meg, és ott vannak még a pisz­tolylövésekkel vagy késszúrással végződő üzleti ügyek is. A legsúlyosabb problémát a szervezett maffiacsoportok jelentik, amelyek gerjesztik a félelmet, akár igen távoli országokból is felhajtják és csempészik a prostituáltakat, vagy aljasul lealacsonyítva az embereket, fizetett légi futárokkal terítik a drogot, fegyverrel kereskednek, pedofíliát szerveznek, és egyre szélesebb körűvé teszik a szexuális turizmust. A nyugtalanító civilizációs válságot jellemezve, szólnunk kell azokról az iskolai mészár­lásokról is, amelyeket sok esetben volt diákok követnek el, akik fegyverrel a kezükben hirtelen berontanak az iskolába, és megkülönböztetés nélkül diákra, tanárra vagy az egyéb alkalmazottakra is tüzet nyitnak; meg kell említeni ezeket a különös kegyetlenséggel elkövetett, teljesen irracionális bűncselekményeket is, amelyeket gyakran az interneten is közzétesz­nek, és amelyek általában az agresszor öngyilkosságával végződnek (ilyenkor képtelenség megérteni az elkövető motivációját). Egy-egy ilyen mészárlás után az egész közösséget megrendíti az érzéketlen brutalitás és a végrehajtás könnyedsége. Úgy tűnik, hogy a bűnözés elleni küzde­lemnek, noha az eszközei egyre kifinomultabbak, nem sikerült a kívánt eredményeket hoznia; a börtönöket megtöltik ugyan, ám a bíróságokon gyakran nem tudnak bizonyítékokkal előállni. Már-már úgy látszik, hogy manapság az egész rendszer célja a bűnözők védelme, az áldozatok iránt pedig nem mutat érdeklődést – az embernek az az érzése támad, hogy az előbbiek büntetlenséget élveznek, az utóbbiak meg tehetetlenek az őket ért sérelmekkel szemben.

A veszély civilizációjában próbálunk élni vagy inkább túlélni manapság. Eközben lépten-nyomon beleütközünk az erőszakba – autókat gyújtanak fel, áruházakat fosztanak ki, iskolákat és kórházakat támadnak meg még az olyan felvonulásokon is, amelyeknek politikai jellegűnek, követ­kezésképpen békésnek kellene lenniük, még az olyan tüntetéseken is, amelyek állítólag egy jobb és testvériesebb társadalomért küzdenek. Más veszélyekkel is szembe kell néznünk. Mindenhol leselkednek ránk természeti csapások, sokszor az emberek meggondolatlan tevékenysé­gének következményei. Tűzvész pusztított Kaliforniában, Ausztráliában, a Peloponnészoszi-félszigeten és Athén környékén, orkán és tornádó tombolt a Mexikói-öbölben és Amerika déli partvidékén, félelmetes rengések rázták meg Kína, Japán és Törökország földjét, árvizek öntik el Mozambikot és Európa országait, amelyeket ráadásul a rettenetes hóviharok is gyakran feldúlnak. Másrészről a vegyszergyárak is szeny-nyezést terjesztenek, s üzemi baleseteik végzetes pusztítást okoznak a környező területeken (emlékeznek még Indiára?); a különféle gyárak és az állattenyésztéshez használt vegyszerek mérgezik a folyókat, ahogy például a Rajna vízhálózatát tették tönkre a svájci és német gyógyszer­gyárak. A szemétszállítók sztrájkja a városokban megfertőzi a levegőt, és veszélyezteti az emberek egészségét. A közúti balesetek halált vagy maradandó károsodást okoznak, életeket tesznek tönkre, és elviselhe­tetlen nehézségeket jelentenek a sérültek számára.

Ebben az ellenséges környezetben az életminőségünk sokkal rosszabb. Nem csoda, hogy a biztonság utáni vágy manapság igen jelentős törekvésünk. Nem csak ez az oka azonban annak, hogy az élethez való jogot sokan minden más érték elé helyezik. Ez a hozzáállás megtévesztő – vallásos jellege ellenére. E felfogás és a belőle kialakult mozgalmak ellenzik az embriókísérleteket és a terhességmegszakítást. Az ambiva­lencia oka az élet és a halál fogalmának tisztázatlansága, sokrétűsége. A növények élnek, de ettől még mindenki megeszi őket. Létezik állati élet is, az emberek mégis levágják a szarvasmarhát, a disznót,a juhot és az egyéb állatokat, sőt még a lovakat is, hogy legyen ennivalójuk. Büszkék vagyunk a veszélyeztettet fajok védelmét szolgáló rezervátumokra, de egy-egy vadászaton sok védett állat is elpusztul, és senki sem habozna, ha egy rátámadó tigrisre kellene lőnie. Végül eljutunk ahhoz a paradoxon­hoz is, hogy meg kell védenünk a nyájakat megtizedelő farkasokat és a vaddisznókat. Lehet-e beszélni emberi életről, amikor a magzat még nem ébredt öntudatra (még ha vita folyik is arról, hogy az embriónak van-e öntudata)? Az embriókísérletek joga, valamint az abortuszhoz való jog nem fogható fel az élet ellen elkövetett merényletként, mert az élet körvo­nalai elmosódottak, az élőlények bármelyik szintjéről legyen is szó. Igen, alapvető jogunkat az emberi méltóság jelenti – ez az, ami sérthetetlen, és ennek magától értetődően része az embernek a saját testi épségéhez fűződő joga is. Ez a jog tiltja a gyermekek szerveivel sajnálatos módon folyó kereskedelmet; ahogyan azt is, hogy harci cselekményekben és mészárlásokban gyerekeket használjanak fel, vagy hogy megkövezzék a hűtlen asszonyokat és a házasságot megtagadó nőket, akikkel egyes iszlám országokban a saját rokonságuk végez. A kulturális különbségek iránti tiszteletet nem jelentheti azt, hogy belenyugszunk az emberek elidegeníthetetlen jogai elleni merényletekbe.

A múltból örökölt értékek nincsenek összhangban sok mai értékünkkel, amelyek az elköteleződés teljes hiányát hirdetik. Sokan kívánják, hogy életünket bárcsak másféle alapelvek vezérelnék, azonban nem tudnak mást javasolni a mostaniak helyett. A huszadik században egyszer már leértékelődtek a különböző elvek és szabályrendszerek, de talán nem a maihoz fogható mértékben. 1936-ban Georges Friedmann¹² kiadta a La Crise du Progrés [A haladás válsága] című művét, amely sokakat ihletett hasonló vélemény megfogalmazására. Ez az elemzés igazolta azoknak a német szerzőknek a pesszimizmusát, akik nagy – de amúgy dokumentu­mokkal rosszul alátámasztott és vitás értelmezéseket szülő – történelmi freskókat festettek fel, s hanyatlást, a társadalom pusztulását jósolták. A megelőző században folyamatosan erősödött az emberiség jövőjébe vetett bizalom. Az a meggyőződés pedig, hogy a társadalom és a civili­záció folyamatosan és vég nélkül képes tökéletesedni, megegyezett a francia forradalom alapelveivel, amely megrészegült az ipari forradalom­tól ajándékba kapott technika lehetőségeitől és a természet leigázásának kilátásaitól. Az emberek már Voltaire-től harcoltak a halálbüntetés és a kínzások ellen, küzdöttek azért, hogy csökkenjen a rájuk kényszerített embertelen munkaidő a bányákban és a gyárakban, követelték, hogy a kormány a nép akaratából alakuljon, majd az így elnyert polgárjogaikat folyamatosan erősítették. Az újságok eközben szélesítették az állampol­gárok látókörét a világ ügyeivel kapcsolatban, a könyvek példányszáma sokszorosára nőtt, a könyvtárak pedig lehetővé tették, hogy a könyvek sokakhoz el is jussanak. A képzőművészetben a nemesek arcképei és a vallásos jelenetek helyett újra megjelentek a táj és a mindennapi élet történései, amelyek egyre szélesebb közönséghez szóltak, a táplálék minősége javult, a halandóság csökkent, a távolságok a vasút és a távíró következtében lerövidültek, a népek nemzetekké alakultak, a szabadság eszményképe pedig mindenkit megigézett. Egyes nemzetek nem kö­vették ezt a hatalmas lendületet, de bíztak abban, hogy idővel képesek lesznek behozni lemaradásukat ebben a versenyfutásban, amelyben mindenkinek részt kellett vennie, mégpedig mindenkinek azonos pályán haladva. Az 1914-1918 közötti első világháború darabokra tépte ezt a hi­tet. A boldog békeidők végével elérkezett a gazdasági pangás, a válságok és a kudarc időszaka, az emberek pedig többé nem hittek a haladásban.

A huszadik század végén az új technológiai forradalom újabb remé­nyeket tépett darabokra. Megint kirajzolódott egy állandó megújulást, korlátlan anyagi termelést és növekvő virágzást ígérő fejlődési pálya -ennek a fejlődésnek az volt a feltétele, hogy teljesüljenek az új (régi?), növekedést középpontba állító ideológia kívánalmai. Szó esett a ha­ladásról is, de anélkül, hogy az emberek tudták volna, ez mit is jelent valójában. A nemzetek rajokra szakadva törtek előre, a hátramaradók pedig azon igyekeztek, hogy behozzák lemaradásukat. A szentnek és sérthetetlennek kikiáltott GDP görbéje mutatta meg, mennyit sikerült lefaragni a hátrányból, ahogyan azt is, mi lesz az össznépi maraton folytatása. A GDP-be vetett bizalom azonban minden alapot nélkülöz; a Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz több tanulmányt szentelt an­nak, hogy megbízhatóbb gazdasági indikátorokat dolgozzon ki. Sokkal találóbb jelzőszám lenne a minimálbér, de még ennél is jobb lenne, ha indikátorok csoportját alkalmaznánk (például a vállalatok alapításának és megszűnésének a számát, a tőzsdék növekedésének mértékét vagy az árak és a bérek emelkedésének görbéjét).

Előbb a haladás, utóbb a fejlődés nem korlátozódott az egyre nagyobb mértékű, és az életünket megváltoztató anyagi bőségre. A haladás elősegítette az abszolút, korlátlan rendszerek megdöntését, illetve a polgári törvénykezésben és a polgárok szabad társadalmi kapcsolata­iban gyökerező liberális állam felépítését (ahol a szavazatok fejezik ki a közakaratot). A politikai tudat és a nép követeléseinek jegyeit magán hordó politikai szervezet fejlődése a demokráciát liberalizmusra cserélte […], amit végeredményben az első világháború propagandájának igényei kényszerítettek ki. A második világháborúban az emberek a demokrácia védelmének égisze alatt a totalitárius rendszerek ellen harcoltak, még akkor is, ha a valóság ezt az alapelvet eltorzította. Ennél is fontosabb, hogy a Bush-éra idején az észak-amerikai imperializmus azért bontott zászlót, hogy a világ összes országát – úgymond – a demokratikus for­mák átvételére sarkallja. Demokratikus rendszernek azt tartjuk, amelyik választásokat rendez, és tiszteletben tart bizonyos jogokat. Ám gyakorta még ez a minimális követelmény is átértékelődik, ha kiderül, hogy egy adott területnek kőolajtartalékai vannak, vagy ha a fekvése stratégiai szempontból fontos számunkra (azaz fontos ennek a fajta imperializ­musnak). Egyébiránt igen távol van ma már Tocqueville egyenlőségre törekvő Amerikája is. Úgy tűnik, hogy a norma itt sem mindig az emberi élet és méltóság tisztelete: az észak-amerikai népesség egynegyede nem jogosult az egészségügyi ellátásra, egyes államokban tilos az evo­lucionista nézetek hangoztatása, Guantanamo pedig nem éppen egy törvénytisztelő demokrácia kirakatába való. Az ország politikai szervezete nem garantálja szükségszerűen, hogy a kormányzás szem előtt tartsa a nép akaratát, az elnökválasztás pedig egy olyan plutokratikus küzdelem, amely hosszú hónapokra megbénítja a felelős kormányzati munkát, ráadásul a katasztrofális következményekkel járó újraválasztásokat sem akadályozza meg. Más részről viszont a közjót háttérbe szorító, a magánérdeket előtérbe helyező gazdasági rendszer ideológusai, hogy le­gitimálják álláspontjukat, kitalálták a demokrácia és piacgazdaság (vagyis pontosítsunk: a szabad versenyen alapuló gazdaság) abszurd kettősét. Megcáfolhatatlan ténynek látszik, hogy a demokrácia nem képes akár­milyen gazdasági rendszerben virágozni; fogalmának tehát egy olyan gazdasági forma is a része, amelyben a közösségi érdek jut érvényre a magánérdek felett, és amelyben meg kell teremteni a megfelelő anyagi körülményeket ahhoz, hogy mindenki számára biztosítani lehessen a különböző szabadságjogokat, a tisztességes élet, sőt, az egyén teljes önmegvalósításának lehetőségét. Ez a gazdasági rendszer éppen ezért kiegyenlíteni igyekszik az esélyeket, csökkenteni a társadalmon belüli távolságokat és a szociális háttérből adódó egyenlőtlenségeket, s mind­ezt úgy, hogy az egyes emberek életpályáját az egyén saját képességei és szorgalma, ne pedig külső körülmények határozzák meg. Bizonyos, hogy nem a bizarrul piacgazdaságnak nevezett gazdasági forma az, amelyik egy demokratikus társadalom- és államszervezettel együtt tud létezni (nem szívesen említem a képtelen piaci demokrácia kifejezést, amelyet egy sem a demokráciát, sem pedig a piacot nem pártoló irányzat alkotott meg).

Maga a demokrácia is válságban van, mert egyrészt demokráciaelle­nes gazdasági rendszerben működik, másrészt pedig működésének tor­zulásai miatt végletesen kiüresedett. Egyébiránt kétséges, hogy létezett-e valaha valódi, tökéletesen megvalósított demokrácia. A nép akaratának kifejezésére rendszerint politikai pártok szerveződnek, és az egyes or­szágok általában saját választási rendszert alkotnak (ami lehet többségi, illetve arányos képviseleti forma, egyéni vagy listás választókerületekkel). A pártoknak elvileg azonosulniuk kell egy programmal és egy eszmével; vagyis csatlakozniuk kell először is egy olyan civilizációs gondolathoz, amely későbbi tevékenységüket irányítani fogja, másodszor is egy olyan eszmerendszerhez, amely természetesen a saját eszményképüknek megfelelően diagnosztizálja a problémákat, és jelöli ki a megoldás útjait. Világos, hogy a programot, mivel szerepe másodlagos, folyamatosan hozzá kell igazítani a körülmények változásaihoz. A valóság azonban teljesen más. Nincsenek programok, a pártok nem törekszenek eszmé­nyek elérésére. A választás programpontjai teljesítetlen, üres ígéretek. A parlamenti viták színvonala siralmas, mivel mindenki személyes támadá­sokkal próbál menekülni az eltitkolt problémák elől, ezért aztán e vitákban semmilyen magyarázat vagy javaslat nem születik, és ha a kormány nem válaszol a kérdésekre, akkor az ellenzék sem tud kérdéseket felvetni, és nem mutat fel alternatívákat. A pártok inkább érdekszövetségek, urambátyám társulási formák, mint a nemzetet előrevivő szervezetek. A polgárok a politikai életbe nem demokratikus módokon avatkoznak be, hanem tüntetéseken, vagy érdekeik védelmében méltatlankodva hallat­ják a hangjukat; a közösséget érintő nagy kérdésekben viszont nincsen szavuk. Sőt még abban is megakadályozzák őket, hogy a döntésekbe beleavatkozzanak: az európai alkotmánytervezet megalkotói például arcátlan módon nem vettek tudomást a polgárok véleményéről. És ez nem volt véletlen, mivel tudni lehetett, hogy a tervezetet az unió polgárai nem fogják elfogadni. Hasonló példa itt Portugáliában az anyanyelvünk elleni támadásként felfogható helyesírási egyezmény is, amelyet anélkül fogadtak el, hogy a szakértők véleményét és a bevezetés ellen össze­gyűlt több ezer aláírást figyelembe vették volna.

A demokratikus társadalom az eszmerendszerének megfelelő és hatékonyan működő intézmények összességét igényli; konfliktusokat megoldani és konszenzust megteremteni is intézményes úton kell. Az intézmények a demokráciának, nem pedig szakmai vagy osztályérde­keknek az eszközei. Ám általános az irántuk érzett bizalmatlanság, a polgárok pedig nehezen fogadják el az intézmények döntéseit, és ezek céljaival is nehezen azonosulnak. Ami pedig a szakszervezetek működé­sét illeti, gyökeret vert egy beteges félreértés: e szervezet ugyan törvé­nyes, közreműködése pedig hasznos, ugyanakkor a szakszervezet nem kormányzati vagy közigazgatási szerv, sok olyan téma van, amelyről nem feladata állást foglalni, és nem várható el, hogy a törvénnyel dacoljon, vagy hogy rá akarja erőltetni az akaratát az alkotmány által létrehozott hatalmi ágakra.

El kell ismerni, hogy mai formájukban az intézményes keretek nem felelnek meg napjaink kihívásainak, ráadásul a háború utáni rend­szerhez képest visszalépést jelentenek. Újra a tizenkilencedik századi liberalizmus államszemlélete vált uralkodóvá, amely egyébként komoly fejlődés volt az abszolutisztikus államhoz képest. Az abszolút monarchiák had-, igazság-, kül- és pénzügyi hatásköreihez egyéb funkciók kezdtek kapcsolódni, amelyek bár szabálytalanul tűntek fel, újítást jelentettek: ilyenek voltak a közmunkaügyi, a kultúrával kapcsolatos, a képviseleten alapuló politikai rendszer bevezetésekor pedig az új hatáskörökhöz jutó belügyi és bizonyos országokban a gyarmatügyi funkciók is. A politikai szerveken kívül az államnak része volt a közigazgatás is, amely általá­ban differenciálatlanul működött, vagy legalábbis nem tett különbséget a különböző köztisztviselők jogai és kötelezettségei között. A második világháború után a demokratikus fejlődés megkövetelte a szakosított ügyosztályokat, és hogy a már létező osztályok tovább szakosodjanak, de közben illeszkedjenek be egy, a közjóról kialakított általános elképze­lésbe is. Ilyen szakosodást kívánt meg az egészségügy, a tudományos kutatás, az ekkoriban magát milliónyi tanulni vágyó fiatallal szembe találó oktatási rendszer, a gazdasági tervezés, valamint az általában vett gazdaság- (és nem csupán monetáris) politika, végül pedig a nem­zetközi intézményekben való részvétel is. Mivel a külügyminiszterek, miniszterelnökök, köztársasági elnökök és az uralkodók könnyebben és gyakrabban utazhattak, a diplomácia is átalakult. A közigazgatási szemléletre jellemző differenciálatlanság elavulttá vált – vagyis jobban mondva, kívánatos volna, hogy így legyen. Sajnos, a közigazgatásban tapasztalható visszafejlődés visszahozta ezt a szemléletet, és az állam sietősen leválasztotta magáról a különböző funkciókat. Tekintettel a világban éppen pusztító egyetemes kataklizmára, amelynek következ­tében az intézmények és a politikai hatalom irányvesztetten bolyong, az állam újjászervezése több mint parancsoló szükségszerűség: meg kell szüntetni a differenciálatlan közigazgatást, az új rendszerben pedig megfelelően felkészült, karriercentrikus munkatársakat kell alkalmazni. Kétségkívül túl sok a köztisztviselő; mindazonáltal nincsen kellő számú orvos, tanár, bíró, mérnök és állami jogász (véget kell vetni annak a hibás gyakorlatnak, hogy az állam külsős jogi tanácsadók segítségét kéri). Valódi autonómiával (és nem üres ígéretekkel) kell megszervezni az egyetemeket és szervezeti egységeiket, és hasonlóan kell eljárni a kórházakkal, bírósági szervekkel (miközben nem szabad összetévesz­teni őket a bírói hatalommal), a közszolgáltatást ellátó postával, illetve a stratégiai szempontból fontos más gazdasági egységekkel is. Divat manapság az állam karcsúbbá tételét követelni, ezért aztán az egyes országok kisebb, de jobb államszervezet kialakítására törekednek, és kézzel-lábbal tiltakoznak az állam vélt túlburjánzása ellen. Nem értik meg, mivel manapság nem illik megérteni, hogy a magánkézben levő ügyin­tézés nem szükségszerűen jobb a közösséginél, és nincs kőbe vésve, hogy utóbbi ne legyen hatékony, illetve ne hajtson nagyobb hasznot a közösség számára. Az állam már sokat fogyott, ami pedig a közigazgatás különböző szektorait illeti, tovább kell karcsúsodnia. Mindazonáltal több és jobb államra van szükségünk.

Ugyanakkor az intézmények kérdését nem csak nemzeti kontextusban lehet vizsgálni. A középkor alkonyától induló fejlődésnek elsősorban a tizenkilencedik és huszadik századi szakasza a világot nemzetek együt­tesévé formálta. Minden országnak megvan a maga saját (sok esetben többnyelvű) kultúrája és az általa meghatározott politikai szervezete, illetve a nemzet tagjait büszkeségre sarkalló közössége, amelyben e tagok továbbra is együtt, közös terveket szőve szeretnének élni ([Ernest] Renan¹³ megfogalmazása szerint). E nemzeteket az egységes törvény tartja össze, és belegyökereztek egy-egy olyan földterületbe, amelynek képe az elmúlt századokban alakult ki. Elképzelhető-e, hogy a mai világban is létezzenek nemzetek, és ha igen, akkor milyen formában valósuljon meg a nemzeti lét? A nemzet egységét veszélyezteti a parti­kularizmus, amely autonómiára tör, a helyzetet pedig bizonyos esetekben súlyosbítja a más vallású, a nemzeti hagyományokkal (ha nem éppen az alapvető emberi jogokkal) ellentétes szokásrendszer szerint élő milliós csoportok jelenléte. Néha még az is előfordul, hogy rá akarják kénysze­ríteni akaratukat az őket befogadókra.

Egy másik szinten viszont nemzetközi és nemzetek feletti szervezetek korlátozzák az országok szuverenitását, hogy a döntési központokat az egyes országok határán kívülre helyezzék, esetenként pedig elfogultan és tragikus következményekkel avatkoznak be egy-egy nemzet életébe. Vessünk csak egy pillantást e szervezetek jogtalan politikájára, a saj­nos még mindig életben levő Lisszaboni Szerződésre, amely egyetlen gazdasági modellt kényszerít rá az összes tagállamra, illetve a szabad versenyen (ragaszkodom ehhez a mítoszhoz) alapuló piacgazdaságra, miközben egyik ilyen szervezet sem rendelkezik megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy koordinálja az egyes nemzetek politikáját. Vegyük szem­ügyre a mérsékelt hasznot hajtó Európai Központi Bank tevékenységét is, amelyik a pénz csapját szabályozva a kamatlábakkal játszadozik, mi­közben sürgős szükség lenne ehelyett valamiféle átfogó iránymutatásra. Európának, ennek a kollektív sorsunk szempontjából rendkívül értékes eszményképnek olyan alkotmányra van szüksége, amely meghatározza az alapvető intézményes szerveket: a parlamentet (amelynek kizárólagos illetékessége lenne az alkotmány megszavazására), a parlamentnek fele­lős kormányt, amelynek rendelkezésére állnának a megfelelő eszközök a védelem ellátásához (miután az anakronisztikus NATO-t megszüntettük), a gazdaság és ehhez hasonlóan a kulturális ügyek összehangolásához, az igazságügy kezeléséhez, vagyis az alapvető szektorok üzemeltetésé­hez. Ennek az alkotmánynak a megosztott szuverenitást definiálva ki kell jelölnie, hogy ez a szuverenitás – mind a nemzetek feletti, mind a nemzeti szervezetek esetében – milyen területekre terjedhet ki, illetve törvénybe kell iktatnia az Emberi Jogok és Kötelezettségek Nyilatkozatát, amely konkrét formát ad a demokratikus ideálnak. Nem lesz demokratikus a berendezkedés, ha a polgárok nem vesznek részt Európa felépítésében, ha a kormányok továbbra sem akarják meghallani az emberek hangját, és nem vetik alá magukat a szavazók ítéletének – sőt, a válságot veszik elő ürügyként, amikor elsietett döntéseket hoznak.

Fennmaradhatnak-e vajon a nemzetek? Továbbra is az a véleményem, hogy a nemzet nélkülözhetetlen tényező, amely közvetít a helyi – falvak­ból és városokból álló -, a regionális, illetve az európai és egyetemes szint között. Az embernek szüksége van olyan kötelékekre, amelyek összekapcsolják az elődeitől ráhagyományozódott kultúrával, szüksége van a saját kis földdarabja iránti szeretetre, a rokoni és szomszédi kap­csolatok hálójára, egy sportklubhoz való ragaszkodás érzésére és egy szélesebb közösségre. A nemzeti betagozódás nem sérti azt az egye­temes érvényű humanizmust, amelynek ezeket a nemzeti kereteket is irányítania kell. Nem hagyhatjuk, hogy továbbgörögjön az az úthenger, amely északtól délig, kelettől nyugatig mindent egyformává tesz, min­denütt ugyanazt a tájrendezési formát, ugyanazt az konyhaművészetet, ugyanazokat a szállodákat, valamint ugyanazt az életmódot honosítja meg – és azt sem támogathatjuk, hogy az egész világon egyetlen nyelv, irodalom vagy filmművészet létezzen. Lucien Febvre-t¹⁴ idézve én is azt vallom, hogy az emberiség neve legyen sokféleség.

A helyi politikáról van itt szó, ami kétségkívül többféle haszonnal kecsegtet. Ám a nemzet körvonalainak fokozatos halványulása még súlyosabbá teszi a tőle való eltávolodást. Miért nem használjuk a haza szót, és miért feledkeztünk meg a hazafias érzésről (amely Portugáliában meghatározó szerephez jutott az 1910-es köztársasági mozgalomban)? A nemzeti érzés huszadik századi, nacionalista és soviniszta eltévelye­dései nem adnak magyarázatot erre a folyamatra. Az, hogy az egykori gyarmatok nemzetté váltak, hatalmas előrelépés, de sajnálatos módon a helyi plutokráciák, a hazátlan érdekekkel rendelkező kőolajtermelő vállalatok és a törzsi gyűlölködések akadályokat gördítenek a további fejlődés elé. Az a baj, hogy a demokráciát nem lehet exportálni, és főleg nem fegyverekkel: vágyniuk kell rá az embereknek, megszületnie pedig a polgárok kezdeményező- és szervezőkészségéből kell. Ehhez viszont vállalniuk kell állampolgári identitásukat, ami igen nehéz, mivel az em­berek úgy érzik, hogy kiszolgáltatottak és manipulálják őket, eszközként bánnak velük, s eközben megsértik a magánéletüket. Vegyük például az állampolgárok számára létrehozott egységes személyazonosító kártyát vagy a térfigyelő rendszereket. A videó észreveszi, ha az utakon túllépjük a megengedett sebességet, vagy az utcán átkelve nem tartjuk tiszteletben a piros jelzést; követi a lépteinket a bevásárlóközpontokba, rögzíti, hogy ki lép be az ingatlanunkba, felveszi, ahogy megközelítjük a bankautomatát, és azt is megörökíti, hogy hogyan viselkednek a bí­róságra induló emberek. Lassan túlvagyunk az alattomosan megbúvó kafkai félelmen és Orwell zseniális vízióján: társadalmunk egyre inkább Jean-Christophe Ruffin 2004-ben megjelent Globaliájára¹⁵ hasonlít.

Az intézmények nem garantálják az állampolgári jogokat, és egy olyan, az egész társadalomra jellemző kontextusban léteznek, amelyben min­den csak színjátékszerűen zajlik. A rendezés hibátlan, a szereplők sze­repeiket betanult szöveg alapján játsszák, a „súgó" pedig rejtekhelyéből irányítja őket, hogy ne tévesszenek. A színdarabokat kiválogatják. Ugye, olvasóim is látják az amfiteátrumot, tele különféle foglalkozású és társa­dalmi hátterű emberekkel, akik ásítozva hallgatják a hatalom új meg új bejelentéseit, amellyel megoldanak minden nehézséget és lecsillapítanak minden elégedetlenséget? Ilyen mintha-események például a politiku­sok és a lakosság jelenlétében lezajló autópálya-avató ünnepségek, az orvosok, ápolók gyűrűjében tett diadalmenetszerű kórházlátogatások, amelyeknek célja, hogy elvonják a figyelmet a közegészségügy súlyos problémáiról, ilyenek a vezetők és a gyereksereg csevegésétől zajos iskolai látogatások, a tényleges kérdések leplezését szolgáló parlamenti veszekedések, a gyárlátogatások, amelyeken a politikusok elgyönyör­ködnek a vállalkozó szellemben, és ilyenek azok a megemlékezések is, amelyeken a szónokok gondosan felépített beszédeikkel idézik fel a hallgatóság emlékezetében azt, amit az újra meg újra elfelejt (Mire emlékezünk a nemzeti ünnepeken? Mi is volt a restauráció? Hát október ötödike?¹⁶ ). A keresztelők és az egyházi esküvők száma egyre nő, hogy az is esemény legyen, mert a de facto élettársi viszony kialakításakor nin­csenek szertartások, a polgári esküvőkön pedig a résztvevők nem ünne­pelnek. A doktorrá avatási szertartásokhoz egzotikus színű és bonyolult szabású ruhákra van szükség, noha a doktori értekezések nem mindig viszik előbbre a tudományt, a doktorjelölteknek pedig nem mindig sikerül saját ötletekkel előállniuk vagy akár csak helyesen idézniük a szakirodal­mat. A hírességek is gyakran feltűnnek nyílt üléseken vagy a tévében, és válogatás nélkül mindenhez hozzászólnak, bizonyítandó tudásuk egye­temes érvényességét. A tudósok és a művészek számára hiányoznak az alkotáshoz szükséges körülmények, de azért kitüntetésekben és díjakban részesülnek. A látvány társadalma (Guy Debord kifejezése¹⁷) élvezi ezt a játékot. Gyönyörűséggel tölti el, ha belefeledkezhet a futballmeccsek­be, teniszmérkőzésekbe, táncversenyekbe; figyelemmel követheti az Euromillions¹⁸ sorsolásait, a jótékonysági akciókat, a félmaratonokat és a középkori vásárok feltámasztását. A gyerekek nem tudnak meglenni játékkonzoljaik nélkül, és még a felnőttek is leülnek játszani a számí­tógép elé, a tévék pedig órákig tartó betelefonálós játékokkal töltik ki a műsoridőt ezekkel a játékokkal (az adássávokért való küzdelemben csak a brazil szappanoperák vehetik fel a versenyt). Az iskolákban elítélik a tanítás és a tanulás hagyományos formáit a tevékenység-központú pe­dagógia nevében, ahol a tanuló szórakozva, sokféle játék révén alkothat. Játékos lenne a társadalom? Csakhogy ez a játék üzletté vált.

Az emberek mentalitása megváltozik, az egyik kultúra eltűnik, más, most formálódó kultúrák pedig homlokegyenest ellenkező irányba mennek. […] A világban a tudományos szellem és az azt befogadó de­mokratikus rendszer egységét a vallási fanatikusok eltévelyedései miatt szakadás váltotta fel. Kétségtelen, hogy amióta világ a világ, a vallásos mozgalmak hajlottak az intézményesülésre, és arra, hogy merev követ­kezetességgel vallják tantételeiket, illetve hogy ki akarják kényszeríteni a hit egységét, nemegyszer összeütközésbe kerülve más csoportokkal, ami miatt gyakorta kegyetlen háborúkba is keveredtek. Egyazon vallás formai sokszínűsége ugyanúgy meg tud osztani egyetlen társadalmat, mint sokféle különböző nemzetet, és szélsőségesen erőszakos ellensé­geskedéseket szül. Az iszlám dzsihádot hirdet, a kereszténység keresz­tes háborúkat szervez.

A tizenhatodik századi reformáció a közösség egységén alapuló dog­matikus katolicizmussal szemben az egyéni részvételen alapuló vallásos felfogást mutatta fel; eszerint minden hívő közvetlen kapcsolatban áll Istennel. A különböző irányzatok sokszínűsége ha nem is számolta fel az egységes vallást az emberre kényszerítő kísérleteket (cuius regio, eius religio), de megkönnyítette a sokkal modernebb és nyitottabb felfogás elterjedését. A reneszánsz kulturális megújulása közben kijelölték a világi terek határait, és ezzel lehetővé tették a vallás jelenségének történelmi exegézisét, így például azt is, amelyet Spinozának köszönhetünk. A tizen­kilencedik század liberális társadalmaiban a világegyetem értelmezéséről már ésszerű rendszert kínáló tudomány, miután az ipari forradalom a materiális növekedést, a francia forradalom pedig a szabadság és a pol­gárság eszméinek kifejlődését útnak indította, egyre jobban rányomta a bélyegét a közgondolkodásra. A katolikus egyház viszont ezt nem fogadta el, mivel megrekedt a Szentírás szó szerinti, a tudománnyal és az újabb korok élet- és gondolkodásmódjával összeegyeztethetetlen értelmezé­sénél. A Quanta Cura kezdetű, IX. Piustól származó enciklika és a hozzá tartozó Syllabus (melyeket 1864-ben adtak ki) jegyzékbe szedi a korabeli megváltozott világ összes eltévelyedését, és határozottan elítéli a betű szerinti értelmezést. Ezen túlmenően a pápa nem habozott, hogy két új hittétellel egészítse ki a katolikus dogmákat: az egyik a Szeplőtelen Fo­gantatásról szólt (1854), a másik, ennél sokkal ellentmondásosabb pedig a pápai tévedhetetlenségről (az erről szóló döntést az 1869-es vatikáni zsinaton hozták meg) – ez utóbbit Herculano¹⁹ és az „Ókatolikusok" hevesen elutasították. XIII. Leó (1878-1903) változatlan formában vitte tovább ezt a vaskalapos felfogást, ugyanakkor szerette volna, ha a vallás valamilyen módon közvetlen kapcsolatba kerül a modern világgal is, mivel érzékeny volt a szociális kérdésekre. X. Pius (1903-1914) visszatért a modernitást hajthatatlanul elítélő irányvonalhoz, és felbontotta a franci­ákkal kötött konkordátumot, hogy így tiltakozzon az egyház és az állam szétválasztásáról szóló törvény ellen. Később pont ez a törvény lesz a társadalom laicitásának próbaköve, és ez ma is így van. Portugáliában az egyház mint intézmény, tartózkodó maradt a köztársasággal szemben, és a legelvakultabb doktrínákkal bástyázta körül magát. A következő idézet Goncalves Cerejeira bíborostól, Salazar nagy barátjától szár­mazik: „abszurd dolog a gondolkodás szabadsága: nincs szabadság a logika, az igazság ellenében." E kijelentés után pedig így panaszkodik:

„a gondolkodás szabadsága magának a gondolkodásnak az eltűnéséhez vezet". „A katolikus egyház nélkül élő ember – abszurdum", „az ateista ember lelki torzszülött" és „lealacsonyítja az élet színvonalát" (az idézetek az A Igreja e o Pensamento Contemporáneo [Az egyház és a kortárs gondolkodás] című, 1924-ben Coimbrában megjelent, majd 1928-ban és 1930-ban javított kiadásban kiadott műből származnak).

A huszadik század, paradox módon a fanatizmus reneszánszát, illetve a vallások saját dogmáikba való zárkózását hozta magával, nem egy esetben pedig a teokratikus berendezkedések felújítását, amelyek viszont türelmetlenségükben nem fogadták el, hogy az embereknek más módo­kon is joguk van megélni a hitüket. Az iszlám egyes erőszakos irányzatai olyan normák jegyében szorítanák kalodába a társadalmat, amelyekről úgy gondolják, hogy a hagyomány írja őket elő: ezek az irányzatok az asszonyok számára kötelezővé teszik a fátyol vagy a burka viselését, s nem engedik meg, hogy orvos vizsgálja meg őket, hogy egyedül kimen­jenek az utcára, ráadásul autót sem vezethetnek és iskolába sem járhat­nak. Az oktatás lényegében abból áll, hogy a diákok kívülről megtanulják és felmondják a Koránt, még akkor is, ha az arab nyelvet nem beszélik. A prófétát nem szabad ábrázolni, legfeljebb arc nélküli test formájában. A vallási rítusokat aggályos pontossággal teljesíteni kell. Bizonyos mértékig a zsidó vallás is mereven ragaszkodik a különböző rítusokhoz, és tiltako­zik, ha összekeverik Izrael állammal. A vallások közötti párbeszédben is sok a félreértés – mit tehetünk azért, hogy ne hívják egymást hitetlennek, és hogyan békíthetők össze a különböző abszolút „igazságok"?

A vallásosság újra elterjedt, s az emberek gondolkodását és cseleke­deteit mintegy rituális, társadalmi értelemben klerikális és a laicizmust ellenző dogmák gyűjteményeként, illetve inkább meggyőződésként, mint hitként akarja uralni. Vizsgáljuk meg közelebbről a katolikus vallás és általában véve az egész kereszténység kérdését az informatika, az elektronika, a biogenetika, illetve a mai, laicitásra és demokráciára tö­rekvő társadalom tükrében. Induljunk ki a teológus pápa, XVI. Benedek Jésus de Nazareth [A Názáreti Jézus] című művéből (amely a német eredeti fordításaként 2007-ben, Párizsban jelent meg a Flammarion kiadó gondozásában).

Ettől a könyvtől az várnánk, hogy egyfajta történeti exegézis, esetleg filozófiai és egyúttal talán teológiai kommentár is legyen. Ezzel szemben egyszerűen olyan apologetikus mű, melyet írója a már hívő emberek­nek szánt, hogy elmélkedésüket elmélyültebbé, hitüket pedig jobban megélhetővé tegye. Ez azt jelenti, hogy a könyv még csak fel sem veti a kereszténység alapvető problémáját: Jézus történeti személy-e vagy sem? Tudniillik nehéz bizonyítani egy olyan ember létezését, aki csak egy volt a többiek közül, illetve nehéz bemutatni, hogy életének mik voltak a legfőbb jellemzői, már ha egyáltalán létező személyről van szó. Ez olyan vita, amelynek ki kellene emelkednie az általános történészi gyakorlatból. Lehet, hogy Jézus nem élt, de az is lehet, hogy olyan ember volt, akinek a tanítása és a tevékenysége egybevág az evangéliumokban leírtakkal. Akkor pedig lehetséges, hogy olyan forradalmár volt, aki egy új társadalo­mért küzdve szállt szembe a rómaiakkal – talán éppen ezért volt annyira kedves a tizenkilencedik század szocialistáinak is? […] Olyan mítoszoktól övezve, amelyeknek istenei még az emberiség megmentésének érdeké­ben is emberi formát öltöttek (lásd Euripidész Bakkhánsnők című drámá­ját), egy hozzá hasonló idealistát a halála után mindenképpen istennek (az Istennek) kellett tekinteni, aki majd eljön, hogy a földön valamiféle küldetést teljesítsen. Valóságos ember volt, akiből mítosz lett. Vagy talán ellenkezőleg, az emberi valósággá változott mítosszal állunk szemben, még akkor is, ha e valóságról nem állnak rendelkezésünkre bizonyíté­kok (ahogy azt P. L. Couchoud²⁰ állította)? Ha viszont a dolgot történeti szempontból vizsgáljuk, bármelyik esetet is vesszük alapul, nem tudunk egy Isten-embert feltételezni, mivel a transzcendens, per definitionem, nem jelenik meg a történelemben, és tudományos értelemben nem ér­zékelhető. Egyébként Joseph Ratzinger világosan fogalmaz: Jézus nem egy jobb világ reménységét hozta magával (talán ezért a harcért ítélték el Barabást), hanem Istent adta az embereknek, illetve a bűnbocsánatot és a könyörületességet. Feloldhatatlan az ellentmondás: hogyan egyez­tessük össze az isteni végtelenséget és az emberi végességet egy valós, történelmi személyben, ha maga Ratzinger is elismeri, hogy Isten nincs hatással a történelemre? És mi is valójában az evangéliumok üzenete, ha nem a földi rendről szólnak, és így nincs lehetőség a megvalósításuk­ra? Az előítéletektől mentes elemzés feltárja az evangéliumokat átható spirituális irányzatok sokféleségét, mivel az itt javasolt erkölcsi elvek sokszínűek, sőt, egy részük ellent is mond egymásnak, ahogy azt Albert Bayet bizonyította (Les morales de l'évangile, Párizs, 1927).

A kereszténység mint etika középpontjában bűn és bocsánat kettős­sége áll. A teremtmény vétkezik, mivel nem engedelmeskedik a Teremtő akaratának, ezáltal bűnössé válik; minden rossz forrása, hogy letérünk az isteni útról. Ádám és Éva ebbe a bűnbe estek, megsértették az Urat, az így kialakult eredendő bűn pedig átöröklődött az egymást követő generációkra – a világot eluralták a rossz erők. Ratzinger szerint Isten nem csak az első emberpárt teremtette meg, hanem minden egyes embert egyénileg hozott létre és hoz létre ma is, ez pedig felveti azt a máig megoldatlan problémát, hogy a bűnbeesés csak ettől a pártól szár­mazik-e, vagy minden alkalommal megtörténik, amikor a Teremtő egy új emberi lényt alkot. Bárhogy is van, Bertone bíboros²¹ szavai szerint az emberiséget a bűn rontja meg, XVI. Benedek szerint pedig a bűn a lélek leprája. Az embernek ki kell szabadítania magát a vétkeiből, mégpedig úgy, hogy Istenhez könyörög bocsánatért, és végrehajtja a feloldozást jelentő büntetést. Az isteni haragot lecsillapító büntetés imából, vezek­lésből, áldozatból és szenvedésből áll. Az emberek így próbálnak eljutni az isteni kegyelemhez és megmenekülni a megbékéléshez vezető kö­nyörület révén. A bűnbocsánat itt leírt útja teljes egészében személyes erőfeszítés és felelősségvállalás következménye, de a hívő és az Isten között közvetítőként ott van az egyház is. A kereszténység egy újabb, váratlan dimenziót vezet be. Mivel a világot hatalmába kerítette a rossz, Isten elhatározta, hogy emberi alakot ölt, és földi cselekedeteivel hirdeti a reményt, illetve ezek révén szabadítja meg az embereket. Mindazonál­tal nem tudjuk, hogy a bűn hogyan vált egy transzcendens megváltást követelő kollektív felelősséggé, és hogyan került ez a felelősség drámai módon egy emberi ítélőbíróság elé, illetve hogyan vált az emberi társa­dalmakra jellemző büntetési gyakorlat tárgyává – vagyis hogyan lehet­séges az, hogy a transzcendens része lett a világi szférának.

Nincs értelme annak, hogy egy ismeretlen Lénytől bocsánatot kérjünk, és az sem ésszerű, hogy büntetést kapjunk tőle. Ha van emberi bűn, az csak más emberek ellenében jelenhet meg, a büntetésről pedig emberi bíróságnak kell döntenie. Az emberektől azt várjuk, hogy igazságos és felelős cselekedetekkel, az ideálokhoz való ragaszkodással küzdjenek az őket sújtó szerencsétlenségek ellen. Az eszmények megvalósításában tanúsított tisztánlátás, valamint a tőlük megkövetelt áldozatok pedig ne a vallásos parancsokból, hanem a szolidaritás iránti emberi elkötelezett­ségből és a közös vállalkozásokkal kapcsolatos együttműködésre tett erőfeszítésekből származzanak.

Ez az egész dráma, amely a bűntől a megbocsátásig, illetve a megvál­tásig tart, a hit szűkre szabott hatókörébe tartozik, s mint ilyen, kikerüli az értelem szűrőjét, hiszen abszurd, hogy van, aki hisz benne (Szent Anzelm szerint). Azonban mivel a hit lett az emberiség sorsául szab­va, illik utánajárni annak, hogy ez vajon összeegyeztethető-e azokkal az értékekkel, amelyek a mi esetünkben a demokratikus társadalom, illetve a tudományos, racionális szellem által formált, és az igazolható bizonyítékok általi meggyőzésen alapuló kultúra sajátjai. Az utódok fejére átokként hulló eredendő bűn fogalmát el kell utasítania annak, aki szá­mára megingathatatlan tétel az, hogy az emberi felelősség személyes és átruházhatatlan, emellett pedig az igazságtalanság netovábbja lenne, ha valakinek az ősei vagy bárki más által elkövetett bűnökért kellene fizetnie. Nem tudjuk összhangba hozni az emberek bűneit azzal sem, hogy egy végtelenül jó és igazságos Lény teremtett minket. Magának a bűnnek a fogalma elég abszurd: Isten megsértése, az isteni előírásoknak való engedelmeskedés csak azoknak számít, akik hisznek Istenben; de még ebben az esetben sem egyeztethető össze az Istenről alkotott elképze­léssel – vagyis azzal, hogy transzcendens, mindentudó és mindenható, abszolút jó és igazságos; így aztán, mivel az ember isteni teremtmény, a bűn felelőssége csakis Istennek tulajdonítható, csakis az ő akaratából es­hettek bűnbe az emberek. Lehetséges-e, hogy a legfelsőbb lény emberi érzelmek alapján cselekszik? A sérelem, az engedetlenség felett érzett harag, a büntetés iránti vágy, a könyörület, a kibékülés kikényszerítése sajátos emberi attitűd, viselkedési és érzelmi mintázat; s ha a transz­cendens síkra helyezzük át őket, csak újabb megnyilvánulásai annak, hogy a transzcendensről antropomorf módon gondolkodunk. Azt állítani, hogy valaki másnak az áldozata szabadít meg minket, homlokegyenest ellentmond a felelősségérzetnek. A bűn-bocsánat kettőse méltóságunk szempontjából sérelmes.

A keresztény mitológia nem csupán morális problémákra korlátozódik. Ahogy minden vallásnak, ennek is megvan a maga világegyetemről alkotott elképzelése, amit a Bibliában a Teremtés könyve ír le. A világ­mindenségnek van kezdete, kiindulópontja, amely egy transzcendens Lény alkotásaként jött létre, ez a Lény pedig egyben az univerzum órás­mestere is. A teremtés gondolata az ókori civilizációk egyik leggyakoribb elképzelése, amely az emberek cselekedeteit az egyetemes rendre vonatkoztatja; ez a különböző mitológiákban eltérő, de egymással rokon módon jelenik meg, a civilizáció egyik stádiumát jelenti. […] A Bibliában a teremtés a szó mágikus erejéhez kötve jelenik meg: „És monda Isten: Legyen világosság, és lőn világosság"; majd ugyanígy zajlik ugyanez az állatokkal és minden egyébbel. Amikor a tudomány fejlődése lehetővé tette, hogy a világmindenségről koherens képet vázoljunk fel, a Teremtés könyvének története megmutatta a valóságot: egy olyan társadalomnak a felfogása az univerzumról és önmagáról, amelyben még nincs tudo­mányosság. Ez a mítosz nem különbözik a többi közel-keleti civilizáció mítoszától. Sajnos, ez a mítosz időközben olyan elképzelésekkel került kapcsolatba, amelyek már a tudományos konstrukciók irányába mutattak, de még igen kiforratlanok voltak, és akadályozták a racionális, illetve a kísérleteken alapuló megismerést: a geocentrikus világképre utalok, amely egészen a tizenhetedik századig uralkodó nézet maradt.

Előtte a bibliai koncepciót közvetlenül senki sem kérdőjelezte meg, és az emberek hittek benne; hittek abban, hogy a Szentírást szó szerint le­het értelmezni. Innen ered az egyház és az időközben győzedelmeskedő modern tudomány közti konfliktus – ennek következtében tudott Laplace ellentmondani Napóleonnak, aki meglepődött azon, hogy a tudós nem vette számításba Istent: „Sir, c'est une hypothése dont je n'ai pas besoin" [Uram, ez olyan hipotézis, amire nincs szükségem]. Isten megértése mindig antropomorf értelmezéssel történik, mert az emberek nem ké­pesek felfogni egy téren és időn kívül álló lényt. Jézus, az emberré lett Isten épp azért jött létre, hogy mindezt meg tudjuk érteni. Emiatt a belső ellentmondás miatt végül oda jutottunk, hogy a megismerhetőt a megis­merhetetlen által akartuk magyarázni – Sílvio Lima²² erre figyelmezteti Camőest²³ : „…hogy micsoda Isten, senki nem érti, / az emberi tehetség idáig nem terjed".

A történeti és régészeti tanulmányok fejlődésével a Bibliát végül sike­rült beilleszteni a Közel-Kelet vallásainak széles körképébe, miközben a tudomány leszámolt azzal a nézettel, hogy a Szentírás könyveiben felfedezhetőek lennének a racionális világ bármilyen rendszerének a nyomai. Ám ahelyett, hogy az egyház tagjai elfogadták volna ezt a nyilvánvaló és kétségbevonhatatlan igazságot, egy eszmeáramlat azt kezdte hirdetni, hogy a szimbolikus értelmezés a Teremtés könyvét összhangba hozza a modern fizikával. Egyes angol fizikusok – James Jeans, Eddington – már a huszadik század első felében elvesztek az álláspontokat összebékítő metafizikai konstrukciókban. Manapság van, aki az ősrobbanást a Teremtéssel azonosítja, a Teremtés utáni bibliai részekben pedig a világmindenség történetének tudományos stádiumait próbálja nyomon követni. Nem fordul-e át ezzel a fizika metafizikába – méghozzá annak is a legelavultabb formájába? A teremtés feltételezi a Teremtő létezését, aki a világmindenségen kívül helyezkedik el, léte pedig megelőzi az univerzum létét. Meg tudunk-e érteni valamit, ami a világegyetemen kívül, a téren túl létezik, valami olyat, amely már akkor is működött, amikor még idő sem volt? Az igazság az, hogy a világminden­ségen belül csak a racionalitás létezik, az ezen kívül eső tér gondolata elképzelhetetlen, az idő számításának kezdőpontjával kapcsolatos elkép­zelés pedig egy korábbi időt feltételez. Csakis az immanencia racionális, csak ez érthető meg, és csak ez lehet magyarázat – kizárólag a spinozai tanítások segítségével érthetjük meg a világmindenségnek azt a fajta metafizikáját, amely összhangban áll a kísérletezésen és a bizonyításon alapuló felfogásmóddal. Nincs értelme annak, hogy a bibliai szövegeket szimbolikusan értelmezzük, illetve hogy ezeket a jelenlegi tudományos gondolkodáshoz rendeljük; a Szentírás szimbolikus kifejezésmódja nem több korának szimbolikus kifejezésmódjánál, vagyis annál, ami a Krisz­tust megelőző ezer évre volt jellemző.

Ez annál is inkább értelmetlen, mivel az egyház továbbra is ragasz­kodik egyes tudományos szempontból értelmezhetetlen fogalmakhoz: A kanonizáció alapját még ma is a csodák jelentik, vagyis olyan esemé­nyek, amelyek a világegyetem rendjén kívül történnek, és a tudomány ál­tal megmagyarázhatatlanok. Jobban örülnénk, ha a szentté avatást csak az igazolná, ha valaki a nagy ügyek iránt elkötelezetten élt, s kitartóan harcolt a közjóért. Sajnálatos módon a csodálatos gyógyulások kora még most is makacsul tart. A történészek legnagyobb meglepetésére éppen most készülnek szentté avatni azt a Nuno Álvares Pereirát, akit 1918-ban avattak boldoggá, tehát éppen a fatimai „csoda" pillanatában: a boldoggá avatás egy, a köztársaság ellen intézett klerikális támadás jegyében tör­tént. Szentté avatása megint csak a laicizmus elleni támadás. A szentté avatás indoklásakor általában egy csodára hivatkoznak: jelen esetben a Condestável²⁴ gyógyította meg a forró olaj kifröccsenő cseppjétől szem­sérülést szenvedő asszonyt. Megdöbbentő. Nuno Alvares a Portugália függetlenségéért folytatott harc hőse volt, ehhez nem fér kétség, ezért aztán nem fogadhatjuk el, hogy elrabolják tőlünk, és a hit vitatható szim­bólumaként kezdjék használni. Mindig arra törekedett, hogy földeket és birtokokat foglaljon el – annak idején azt rebesgették, hogy a fél ország az ő kezében van. Amikor I. János király véget akart vetni a nemesség jogtalan tulajdonszerzésének, és ezért Nuno Álvarest arra kényszerítette, hogy birtokaiból jelentős részeket adjon át neki, a Condestável a felhá­borodott nemesség szószólójává vált, s a királyság elhagyásával fenye­getőzött; nehéz volt a maradásról meggyőzni, s az, hogy nem távozott, végeredményben Duarte infáns herceg rábeszélésének eredménye volt. Hatvankét éves korában, legyengülve, világi testvérként belépett a Santa Maria do Carmo kolostorba, javait és földjeit szétosztotta; azonban még ekkor is csatlakozott egy Afrikába tartó expedícióhoz, amely végül nem indult el. Továbbra is Condestávelnek hívta magát (erről is Duarte infáns győzte meg). Számos templomot alapított, ahogy az egyébként ekkoriban a nemesség körében szokás volt, és szintén a szokásoknak megfelelően rengeteg alamizsnát osztott: „A királyúr és a herceg minden esztendőben jó kegydíjat biztosítának a Condestável és az ő népe szá­mára, amelyet igen jól meg is fizetének neki minden egyes esztendőben. Ebből a kegydíjból pedig a Condestável és az ő népe meglehetősen jól élt vala, semmiben nem szenvede szükséget, s a Condestável még sokat alamizsnálkoda is." (Crónica do Condestabre de Portugal, LXXX. fejezet). Befejezésül a krónikás utalt rá, hogy „számos csodát mívelt azon a he­lyen, ahol a teste nyugodott volt". Egyszóval: a viselkedése mindenben a kor mintáit követte; nekünk pedig „Condestávelként" kell rá emlékeznünk.

Egyébként nemcsak a csodák, hanem a hittikok sem haltak ki, és ma­kacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy tudományosan is bizonyítani akarjuk őket, miközben ezek per definitionem olyasmik, amit a tudomány sem megmagyarázni, sem bebizonyítani nem tud. Mindazonáltal nem is­merem el, hogy vannak megmagyarázhatatlan jelenségek, és csak azt vagyok hajlandó belátni, hogy vannak még meg nem oldott problémák, olyan esetek és történések, amelyekre eddig nem sikerült magyaráza­tot találni, de várhatóan előbb-utóbb ezeket is be lehet majd illeszteni egy racionális rendszerbe. Azt viszont nem fogadhatom el, hogy egyes jelenségekre megmagyarázhatatlan dolgokkal adjanak magyarázatot (vagy álmagyarázatot). Nem tudjuk a végsőkig kiterjeszteni az emberi tulajdonságokat és érzelmeket (az isteni Lény elkerülhetetlen antropo-morfizálását), és nem vagyunk képesek megérteni egy olyan örökkévaló entitást, amely szükségszerűen kívül helyezkedik el az időn, sem pedig egy olyan végtelen nagyságú valamit, amelynek nincs térbeli kiterjedé­se. A végtelen elképzelésének csak egyetlen módja létezik: a számok sorozata mindig lehetővé tesz egy olyan számot, amely egyel nagyobb, mint az őt megelőző, a számok végtelen összességét azonban sohasem fogjuk tudni magunkévá tenni, ezt egyetlen számítógép sem tudná kiírni (mivel a sorozatból egy, vagyis inkább egy végtelen mennyiségű szám­jegy mindig hiányozna).

A katolikus egyház és a modern világ ellentmondása makacsul jelent­kezik olyan esetekben is, amelyekről azt feltételezhetnénk, hogy nem érinti őket. Már utaltunk arra az élettel és az élet tiszteletével kapcsolatos felfogásra, amely az abortusz, sőt az őssejtkutatás szenvedélyes elíté­léséhez vezet. Megéri a fáradságot, hogy egy újkeletű, paradigmatikus ügyet is végiggondoljunk. Brazíliában egy kislányt hatéves korától többször is megerőszakolt a mostohaapja; kilencéves korában a hasi panaszai miatt végzett orvosi vizsgálaton kiderült, hogy a lány terhes, méghozzá ikerterhességről van szó. Az orvosok nem haboztak, és tekintettel páciensük rendkívül alacsony életkorára és életveszélyes helyzetére, az anya hozzájárulása után megindították a művi vetélést. Az Olinda e Recife-i egyházmegye érseke úgy gondolta, jogában áll kiát­kozni az orvosokat és az anyát, annak ellenére, hogy cselekedetük mind a nemi erőszak esetén az abortuszt engedélyező brazil törvények, mind az orvosi körültekintés szabályainak értelmében jogszerű volt. Miután az érsek szembesült a kiátkozás miatti általános felháborodással, valamint azzal a váddal, hogy nem közösítette ki a vérfertőző erőszakot elkövető mostohaapát, kitartott azon érvelése mellett, miszerint az abortusz igen súlyos bűn, sokkal súlyosabb, mint a nemi erőszak vagy a vérfertőzés – ezután pedig a művi vetélést a holokauszthoz hasonlította (sic! és még ezerszer sic!). Giovanni Battista Re bíboros, a Latin-Amerikáért felelős pápai bizottság elnöke egy percig sem habozott, hogy az érsek segít­ségére siessen: szerinte az ikrek ártatlanok voltak és joguk volt az élet­hez. Lula elnök felháborodott az egyházi eljárás miatt, az egészségügyi miniszter pedig kiállt az orvosok mellett (az adatok a Diário de Notícias 2009. március 10-én megjelent számából származnak). Ahogy Antero mondaná: „Az ember nem tudja, mit gondoljon". Az etika, sőt a józan ész elleni rendkívül súlyos merényletről van itt szó, amit a Vatikán egyetértése tovább súlyosbít, és mindennek a tetejébe az egész elképzelhetetlenül obskurus hozzáállással történt. Ami az emberi élet másik végpontját illeti, az egyház hasonló hevességgel mond ítéletet az eutanázia felett is. Barragan bíboros „gonosztevőknek és gyilkosoknak" nevezi azokat az embereket, akik segítséget nyújtanak a fent említett megoldáshoz, amelyet „az emberi méltóság iránti tisztelet vereségének" tekint. XVI. Benedek világosan kijelentette: „Az eutanázia elfogadhatatlan. Hamis megoldás a tragédiára és a szenvedésre. Méltatlan cselekedet az ember­től" (a 2009. február 1-én kelt homíliából). Ám a pápa nem árulja el, hogy mi a valódi megoldás. Azonban nem nehéz kitalálni: ez a vallás dicsőíti a szenvedést, mint a bűnbocsánat elnyerésének eszközét. Mégis milyen az az élet, amelyet a katolikus egyház védelmez? Milyen élete van annak az olasz lánynak, aki már 16 éve kómában fekszik, vagy a többi sorstár­sának? Milyen élete van azoknak, akik folyamatosan lélegeztetőgépre vannak kötve? Milyen élete van azoknak, akiket a betegség halálra ítélt, akik vergődnek a fájdalomtól, miközben várják az elkerülhetetlen véget? Vagy milyen az élete azoknak, akiknek az öntudata már kialudt, és képte­lenek bármilyen emberi kapcsolat kialakítására? Milyen jogon dönt bárki, bármilyen intézmény egy élőlény sorsáról – és arról, hogy mi legyen a testével -, ha közben megengedi, hogy borzalmas módon szenvedjen, és elítéli azt, aki segít a szenvedéstől való, olyannyira vágyott megsza­badulásban? Milyen jogon dönt minderről az, aki életben akar tartani egy emberi roncsot, ami az ember teljes megalázásával egyenlő? Nem bűn-e az, ha értelmetlenül meghosszabbítjuk valakinek azt az életét, amit való­jában már nem is lehetne életnek nevezni? Ki formálhat magának jogot arra, hogy ne engedjen véget vetni a szenvedésnek? Sajnálatos, hogy az egyház ragaszkodik ezekhez a csökött nézetekhez. A humanizmus az embert olyan valakinek képzeli el, aki értelmi képességeinek teljes birtokában van, elég bátor ahhoz, hogy szembenézzen az esetleges akadályokkal, csakis az embertársai előtt vonható felelősségre, és hajtja a szolidaritás, hogy mindenkinek garantálja a jobb életminőséget.

A vallások manapság nem érzik magukat biztonságban a rendkívüli ha­tékonysággal működő tudomány szomszédságában: be akarják magukat betonozni valamiféle szilárd tudományos alapba. Ennek következtében pedig könnyen eszeveszett lépéseket tesznek. Ilyen például az észak­-amerikai egyetemeken bevezetett neuroteológia is. A neurológia és a kognitív tudományok eredményeit alapul véve, ez a tudományág nekiállt, hogy megtalálja az istenfogalommal, illetve a lélek halhatatlanságával kapcsolatba hozható agyi területet, és semmi sem akadályozza meg, hogy a kutatók megpróbálják behatárolni a másféle gondolatok születé­séért felelős agyi központokat is. Mindehhez talán már nem is szükséges hozzátenni, hogy a neuroteológia soha nem lesz több eszelős tannál, amelybe még maguk a teológusok sem szívesen mélyednek bele.

Nem foglalkozom most azokkal a problémákkal, amelyek más vallá­sokkal vagy a humanitással kapcsolatosak. Válságban vannak az állam és a modern világ követelményeit nem teljesítő intézmények, politikai szempontból válságban van a demokrácia, ahol az állampolgárokat elhessegetik a döntésekben való részvételtől, a társadalom pedig sze­met huny az egyre növekvő egyenlőtlenség felett, és válságban van az egész oligarchikussá vált gazdasági rendszer is, amely képtelen mindenki számára munkát biztosítani, illetve a szegénységet megaka­dályozni – e rendszer jelmondata (Gilles Blassette és L. J. Baudu 2008-ban, Párizsban megjelent tanulmányának sokatmondó címével szólva): „travailler plus pour gagner moins" [többet dolgozni kevesebbért].²⁵ A másik oldalon viszont új szellemi eszköztárat láthatunk: új mítoszokat, új gondolkodásmódot és érzéseket, a haladás ellen tiltakozó, vaskala­pos vallások társadalmi súlyának újbóli megnövekedését, a társadalmi tragédiák és az emberek viselkedése felett gyakorolt kontroll hiányát, s mindezt egy olyan világban, mely elvesztette iránytűjét és az eszmények után való vágyódását.

Új értékek? Avagy a korábban megbecsült dolgok elértéktelenedése? A munka annak idején kétségkívül nehezen elviselhető teher volt a bányá­szoknak, a gyári munkásoknak és sok más embernek, de széles szek­toroknak (és talán még maguknak a dolgozóknak is) felbecsülhetetlen értéket jelentett. És lehet, hogy az emberek jobb munkakörülményeket, valamint igazságos béreket szerettek volna, ám ez a vágyuk azzal a munkával volt kapcsolatban, amelyről úgy gondolták, a jövőt építi fel. A nyugdíjhoz, vagyis az egész életét átdolgozó ember megérdemelt pihenéséhez való, április 25-e előtt oly igen ritka jog a változások után, igen méltányos módon, általánossá vált. Európában az volt az uralkodó nézet, hogy a hetvenedik életév megfelelő a nyugdíjazáshoz. Miután azonban a nyugdíj intézménye elterjedt, az emberek az életkori küszöb leszállításáért kezdtek harcolni, illetve azért, hogy rögzítsék a nyugdíj megszerzéséhez szükséges, munkában töltött évek számát. A korhatár lecsökkent hatvan, illetve hatvanöt évre. Az emberek átlagos élettartama viszont egyre magasabb lett, és tovább növekszik, így várhatóan a nyug­díjazási korhatár újra hetven évre fog emelkedni. Napjainkban azonban a munka olyan robottá vált, amelytől az embernek a lehető leggyorsabban meg kell szabadulnia. Az emberek kapitalista kizsákmányolásnak tekintik azt az érvelést, hogy a nyugdíjhoz való jog elnyeréséhez szükséges kor­határ megemelését a rendszer fenntarthatósága követeli meg, noha ez megkerülhetetlen evidencia. Az uralkodó nézet szerint az embernek meg kell védenie a szabadidejét. Ennek ellenére minden nyugdíjas számára az a legjobb, ha, természetesen lassuló ritmusban, tovább dolgozik (kivé­ve persze, ha ezt egészségi állapota lehetetlenné teszi): semmittevéssel tölteni a napokat egyet jelent az ürességgel, a munka ellenben értelmet ad a létünknek. A nyugdíjkorhatárnak függnie kell az egyes foglalkozások által támasztott követelményektől, ám sokaknak 70 évesen még jó a kondíciójuk, a megszerzett tapasztalatuk pedig idősebb korukban is igen hasznos lehet. Manapság a fiatalok és a középkorúak nem mindig elég felkészültek, ezért számukra nélkülözhetetlen az idősebbek jelenléte.

Szintén értékét vesztette, ha éppenséggel nem törölték már el a kez­det kezdetétől, a különböző foglalkozásokban megtalálható hierarchia. A tanárok nem fogadják el, hogy közülük egyeseket magasabb szintű tevékenységre választanak ki; a ranglétra az orvosi hivatásból is kezd eltűnni, nincsenek vezetők vagy igazgatók. Már csak az hiányzik, hogy megszüntessük a tisztikart, és a hadsereg csupa újoncból álljon. A való­ság mindazonáltal az, hogy az emberek között vannak felkészültség- és tapasztalatbeli különbségek, és a műtőben kell, hogy legyen egy olyan sebész, aki a beavatkozást irányítja, épp úgy, ahogy a zenekarban is kell lennie egy karmesteri pálcát tartó karnagynak, a csatában egy tűz­parancsot adó tisztnek, vagy a bíróságon egy bírónak; a csapatkapitány valójában még a futballpályán sem nélkülözhető. A szakmai hierarchia semmiben sem sérti a jogegyenlőséget, és nélkülözhetetlen bármilyen szervezet működéséhez. A kinevezésre várók között legyen szigorú és elfogulatlan, a szolgálatban eltöltött időt is figyelembe vevő értékelés, vagy bizonyos esetekben nyilvános versenyvizsgák alapján kialakított hierarchia. Egyébként minden szakmai karriert (és ragaszkodom annak szükségszerűségéhez, hogy legyenek felvázolva karrierpályák, a szer­ződések alapján történő kinevezések rendszerét pedig elutasítom) csak bizonyos speciális vizsgák letétele után lehessen megkezdeni, illetve csak úgy, ha az ember előtte kitöltötte a gyakornoki időt. Nem fogadható el, hogy olyan emberek legyenek tanárok, akik épp csak az imént tették le az államvizsgát, és nem járták végig a fent említett utat; ugyanez áll a magas rangú tisztviselőkre, a katonatisztekre, és egyáltalán minden egyes dolgozó emberre.

Az emberek emlékezete eltompult, a múltat nem ismerjük, a történelem kutatása lényegtelennek tűnik. Mindazonáltal, hogy a jelent ki tudjuk tölteni, különféle múltakat találunk ki. A történelem tudományos eszkö­zökkel folytatott kutatás, ahogy azt Lucien Febvre szívesen hangoztatta. Manapság viszont más a helyzet. Ennek az az oka, hogy ez a fajta történelem már nem vonzza a türelmetlen közönséget, amely egyrészt a magazinokból ömlő botrányokra és faits divers-ekre²⁶ kíváncsi, más­részt pedig a szokatlantól való borzongást keresi. Valóban szórakoztató, ha egy műben Einstein és Leonardo da Vinci beszélgetőpartnerekként jelennek meg, és egy olyan kód kalandos kereséséről van szó, amely egy évezredek óta elrejtett titkot tár fel előttünk – de ez nem több egy összezavart időben játszódó, jó detektívtörténetnél. Ha a történelem nem varázsolja el az embereket, az ilyesféle történelmi regények tovább szaporodnak. Csakhogy ezek a művek nem történelmi regények, helyes megnevezésük inkább a pszeudo-történelmi regény volna. Ennek oka nem az, hogy legendákat gyűjtenek össze, hanem az, hogy hamis vagy tévesen értelmezett forrásokon alapulnak, nem vesznek tudomást az adott kor pszichológiájáról, és időben igencsak távol eső eseményeket és személyeket kevernek össze egymással; nem rettennek vissza az anakronizmusoktól, vagy hogy az olvasót a fantázia világával vegyék körül. Ennél sokkalta súlyosabb eset, amikor ezeket a műveket nem regényekként, hanem történeti munkákként vezetik elő. Szinte ijesztő a Kolumbuszról meg az Atlanti-óceán vidékét a tizenötödik században „fel­fedező" kínai dzsunkákról zajló vita. Mindamellett kész vagyok elismerni, hogy egy jó történelmi regény hozzájárulhat, méghozzá igen jelentős mértékben, a régi idők megismeréséhez, ahogy ezt már Herculano is megállapította. Ám térjünk vissza a történelemhez. Az embereket fel­csigázó dolgokat gyakorlatilag száműzték a közgazdaságtanból és az egyéb humán tudományok területéről; a britek és más északi népek a közgazdaságtant a bölcsészettudományok közé sorolták – mintha a tudomány nem a humanizmus egyik tartópillére, a történelem pedig nem humán tudomány volna.

A történelem iránti érdektelenség egyike volt a humán tudományokra mért legdurvább csapásoknak, és ez nem csupán a kultúra végzetes megcsonkítását jelenti. A politikusok és a közgazdászok meggyőződé­sével ellentétben a tudományos alapokat igénylő technológiai fejlődés, a vállalatok, illetve az egész gazdaság működésének a szükségletei, valamint a polgárjogok gyakorlása szükségessé teszik, hogy az embe­rek között általánossá váljon egy szilárd kulturális alap, és az is, hogy mindenki elsajátítsa a racionális gondolkodásmódot. A szorzótáblában és az aritmetikai műveletekben való jártasság, az olvasni, beszélni és írni tudás, a nyelvtani szabályok betartása szerény és túlhaladott alap­követelménynek tűnhet, de nem az. Világos persze, hogy ma már ezek a követelmények nem elégségesek. Az alapszintű képzésnek a földrajzot, illetve a történelmet is tartalmaznia kellene, be kellene vezetnie a művé­szetek és az irodalom élvezetébe, meg kellene tanítania a gondolkodás­ra, éppen ezért ez a képzés nem állhat puszta információ-befogadásból. A jelenlegi helyzet igencsak gyászos. A legkevésbé iskolázott emberek leginkább a silány önsegítő könyveket keresik, amelyek porig rombolják a tudományos látásmódot, valamint irracionális viselkedésre ösztönöznek. És ide tartozik a még ponyvának sem nevezhető női irodalom is, amelyet korábban a borítója alapján rózsaszín irodalomnak neveztek, de ma már azt sem tudjuk, milyen színű. Az átlagemberek, és nem csak ők, készek elfogadni azt a sok mesés és abszurd dolgot, amelyeket ezek a kis tör­ténetecskék hitetnek el velük. így manapság már az emberek általános alapműveletlenségéről kell beszélnünk.

Az olvasó meggondolatlannak tarthat, amiért nem számoltam az alap­műveltség egy gyorsan terjedő, új típusú változatával. Sokan azt hiszik, hogy a technológiai forradalom, a gyerekekre és felnőttekre egyaránt érvényes módon, a számítógép- és az internethasználat elterjedése gyökeresen megváltoztatta a kultúra alapjait. Az audiovizuális kornak a rádió, a mozi, a televízió és más eszközök nyomán kifejlődött, felfelé ívelő szakaszán már túlvagyunk. Évtizedek óta a fogalmat és a koncepciót maga mögé utasító képiség egyre nyomasztóbb jelenlétének vagyunk tanúi. A fiatalok között a képregény és a rajzfilm a népszerű. A felnőttek között pedig a fénykép, a nyomtatott művek illusztrációi, a filmek, a televíziós riportok, illetőleg a színes tudósítások váltak közkedveltté. Az összes falfelületet óriásplakátokkal tölti meg, és a tévéadásokat is megszakítja a reklám. A tudomány területén a földrajz felé forduló figyelem megsokszorozta a térképek számát, a matematikai analízis pedig a grafikonokét. Jack Goody kitalálta az írásbeli értelem fogalmát, és érdekes lenne folytatni annak a sematizmusnak a gondolatát is, melyet Kant, majd utóbb a pszichológiában Revault d'Allones vetett fel. A képekben való gondolkodás ötlete viszont már Ribot-tól és másoktól származik. Ez a gondolkodási forma igen jellegzetes: figyeljük meg, hogy néha-néha még a katonatisztek sem tudják a térképeket értelmezni, a könyveket díszítő térképésztudomány pedig az esetek többségében semmit sem tesz világossá, nem mutatja meg számunkra a hegyhátakkal és folyókkal, karaván- és hajóutakkal, különböző településtípusokkal, illetve változatos földművelési típusokkal tagolt valós teret. Manapság a képek minden oldalról körülvesznek minket, az emberekből viszont pon­tosan az a felkészültség a hiányzik, amely képessé tenné őket a képek „elolvasására" (vagy akár megalkotására). A jövőben a képek kulturális értéke igen csekély lesz, ha nem fogunk tudni érvelni a segítségükkel (úgy, ahogy azt jelenleg a fogalmakkal tesszük). Ugyanez a helyzet a számítástechnikával is, amikor a (mentális műveletek által irányított) manuális tevékenységek, illetve a képernyőn látottak összehangolásáról van szó; dokumentumokat kell rendszereznünk és mappákat kell létre­hoznunk (ez utóbbiakat a kifejezés szó szerinti értelmében kell elképzelni – azaz a mappákat osztályozott dokumentumok gyűjteményei alkotják). Az internet révén kétségtelenül számos rendkívül hasznos információ jut el hozzánk; ám nélkülözhetetlen az ismereteket megrostáló kritikus szemlélet, valamint magának a keresés képességének elsajátítása is, csakúgy, mint a bibliográfiai rendezés megismerése. Meggyőződésem, hogy a képek olvasásának megvan a maga technikája. Létezik egy képek révén megvalósuló gondolkodási forma, amelynek megvannak a maga jellegzetességei. A festészet évszázadok óta képekben mutatja be számunkra a vallást – és milyen hatékonyan. Az iszlám ezt nem engedi, és ez radikális különbség a két kultúra között.

Az európai kultúrára Hellász óta rányomta a bélyegét egy olyan, ké­pekkel kapcsolatos gondolkodási mód, amelyik tudománnyá vált: ez az euklideszi geometria. Évszázadokon keresztül, egészen a tizenkilencedik század végéig, a geometria volt az operatív következtetést követő tudo­mányos gondolkodás kánonja. Ebben a korszakban a konceptualizált ábrákkal küszködünk – olyan alakzatokkal, mint a háromszögek és körök, olyan műveletekkel, mint az egyenesek és görbék metszéspontjaival kirajzolt elforgatás, eltolás vagy vetítés. Kepler csillagászati törvényei feltételezik a kúpok ismeretét, a hajók útjainak felrajzolása pedig a tri­gonometriai szabályokét. A matematika villámgyors fejlődése az egyik legfontosabb tartópillére a mai kornak..A Hellászból érkező alakzatok­hoz a hindu-arab algoritmus társult, kényelmesen kezelhető numerikus jelölési rendszerével. Ez pedig, az aritmetika körén túl is, univerzálisan használható, és különösen hasznos a kereskedők számára, Viéte ezzel a hagyatékkal dolgozva tette le az algebra alapjait, majd a tizenhetedik században Fermat és Descartes az analitikus geometriában egyesítet­ték az egyenleteket a geometriai alakzatokkal. Eközben a matematika területén újabb számítási eljárások születnek – így a newtoni és leibnizi differenciál- és integrálszámítás, a pascali valószínűségszámítás vagy Galois csoportelmélete és így tovább, a társadalmi gyakorlat pedig formálja és meggyökerezteti a kvantitatív gondolkodásmódot. Ez egy ideig csak szűk csoportok sajátja volt, de a huszadik században elter­jedt és a mindennapi élet összes szegletét átjárta. Ez a folyamat min­denekfelett a statisztika diadalát hozta magával, ami szintén a számok és az alakzatok társításán alapul; csakhogy ez a társítás a gazdasági kutatásoknak modellül szolgáló analitikus technikákkal jött létre – olyan magyarázó modellek születtek, amelyeket ezután már a valós helyzetek mértékével kellett megvizsgálni. Mindazonáltal e számítások eredményei politikai fegyverré váltak, és kezdték az összes társadalmi viselkedést meghatározni, miközben az emberek nem ismerték vagy nem értették meg ezeknek a számításoknak az alapjait, sőt még a jelentőségét sem. A miniszterek manapság már azt mondják, hogy a bűnözés ennyi százalékkal csökkent, a munkanélküliség annyi százalékponttal nőtt, a nemzeti bruttó össztermék, a GDP meg amannyi százalékkal fog nőni. Az emberek mindenről számokban beszélnek, ráadásul ezt bámulatba ejtő pontossággal teszik. Aztán pedig jönnek a helyreigazítások, az új, a dolgok megítélését megváltoztató számítások (melyek általában inkább arra törekszenek, hogy ne cáfolják meg a korábbi kijelentéseket). A számok iránt érzett bűvölet az egész társadalomra átragadt. A reklámok diadalmasan hirdetik, hogy az orvosságot a klinikai orvosok x százaléka ajánlja, egy üdítő a lakosság y százalékának a kedvenc itala, és egy bizonyos könyvből ennyi meg ennyi millió példány fogyott el. A számok hitelessé teszik az információkat – mit számít, hogy a nyilvánosságra hozott értékeket az adott érdekeknek megfelelően találják ki? A futballban maga az esemény már nem is lényeges, hanem csak az a tábla, amely a kapura lövések, az elkövetett hibák számát mutatja; ma már azt is tudjuk, hogy a labda milyen sebességgel csapódott a kapuba, és hány kilométert futott egy játékos. Egy olyan csalóka világban élünk, amely el szeretné kerülni a vitákat, fiktív pontosságával pedig megnyugtat – gondolkodása egy pszeudo-kvantitatív gondolkodásmód.

A technológiai bőség és a technológia működésének hatékonysága, egyik oldalról a tudományos kutatás követelménye, a másik oldalról pedig egy olyan technikai gondolkodásmód megteremtője, amely eddig még nem vezetett el az ezzel a gondolkodással összhangban levő tudomá­nyos látásmódhoz. Ezt a látásmódot nem csak a vallásosság erőteljes visszatérése nem mozdítja elő, hanem a fantasztikus és mesés dolgok iránti vonzalom, az eltompult kritikai érzék és az az általános hiszé­kenység sem, amely miatt igen könnyen hitelt adunk mindennek, amit a politikusok és a média különböző csatornái közölnek velünk, s ugyanilyen könnyen elfogadjuk az áltudományok által hirdetett tényeket is. Se szeri, se száma a világról és a sorsról alkotott hihetetlen elgondolásokra épülő szektáknak, és az emberek tömegesen fordulnak a jósokhoz vagy a má­giához. Az uralkodó ideológiák meggyengülése utat nyitott az irraciona­lizmus felé. Paradox módon mindez akkor történt, amikor a gazdaságban diadalra jutott a racionalitás (vagyis valójában inkább az irracionalitás) és a hatékonyság mítosza. E mítosznak megfelelően az állami irányítás természeténél fogva nem hatékony, pazarló és kudarcra van ítélve; a magánvállalatokat viszont ésszerű számítások alapján irányítják, és ezért el is érik a céljaikat, illetve képesek a hatékony, kiegyensúlyozott működésre. E nézet lényege, hogy tegyük félre az „ideológiákat" (való­jában eszmékről és eszmerendszerekről van szó), és a puszta technikai megvalósítás szellemében, célszerűen cselekedjünk, vagyis az elkényez­tetett, rövidlátó „pragmatizmus" jegyében (hosszú távú perspektívákról szó sincs). A jelenlegi mély válság nélkül is felfigyelhettünk volna erre a hibára, de most itt a válság, és mindent megtett, hogy a hibát minél érzékletesebben megmutassa nekünk. Tegyük hozzá, hogy az innová­cióról szóló mítosszal kiegészítve létrejött az a triász, amely a mostani, hanyatló történeti átmenet idején az emberek gondolkodását irányította.

Bármennyire is ellentmondásosnak tetszik, az új ideológia megjele­néséhez az eszmék és eszmerendszerek elutasítása vezet. Ennek az az oka, hogy az emberek kétségbe vannak esve, mivel a jelenlegi gaz­dasági rendszer munkanélküliséget és szegénységet szül, és nem teszi lehetővé a civilizációs javakhoz való hozzáférést, a politika elidegeníti az embereket a közügyekben való részvételtől, a fiatalok úgy érzik, hogy gúzsba köti őket az öregek társadalma, és már senki sem gondolkodik egy olyan, a való világban történő idealista cselekvésről szóló evangéliu­mon, amelyről Raul Proenca²⁷ beszélt. Korunk jelszava pedig így hangzik: ellenkezés. Senki sem bízik abban, hogy az intézmények megoldják az egyént kínzó problémákat. Az erőszaknak nincsenek határai, az pedig, hogy az emberek nem tisztelik a törvényt, megszokottá vált, és mindenki normálisnak tekinti. A fiatalok közül sokan bandákba szerveződnek, a kapcsolatot egymással pedig mobiltelefonokon és interneten tartják. Az iskolai órákon felfordulás van, a fiatalok école buissonniére-ként²⁸ viselkednek, megszállják a strandokat, kifosztják a vonatokat, tele van a zsebük droggal, megrongálják a diszkókat, kocsikat gyújtanak fel, és iskolákat, orvosi központokat tesznek tönkre. Másfelől ezrek gurulnak dühbe egy-egy karikatúra miatt, vagy azért, ha egy diák meghal a rend­őrséggel történő összecsapás következtében, a tanárok pedig végtelen hosszú felvonulásokat tartanak, mivel nem szeretnék, ha értékelnék a munkájukat (azt akarják, hogy csak magukat kelljen értékelniük), és nem akarják elfogadni a munkahelyi hierarchiát sem. Egyre több a zavargás, a társadalom káoszától való félelem egyre általánosabb. A szabályok nélküli társadalmak előszobájában vagyunk. Ugyanakkor szaporodnak a kamerával megfigyelt területek, minden lépésünket nyomon követik, egyre több személyazonosító okmányunk van, az iskolai és kórházi beszédmóddal kapcsolatban egyre több a tilalom, mind nagyobb az embereket sújtó adóteher, és nő a szabályozás iránti igény. Lassacskán kényszert alkalmazó társulások jönnek létre a mostani szervezetlen társulásokkal szemben.

Így látom én a tegnap és a ma világát, illetve azt a folyamatot, amelyik az egyikből a másikba vezetett. És hogy mi lesz holnap?

Azt nem tudom. A honpolgár egyrészt nyilvánvalóan a Szkülla és Karübdisz – a szervezetlenség és a kényszer – között hánykódó, a tár­sadalmi igazságosság helyett a bajokat jótékonykodással orvosoló, felhá­borítóan egyenlőtlen szerkezetű társadalom, másrészről pedig egy olyan demokratikus berendezkedés között választhat, ahol az állam elkötelezett a közjó iránt, illetve ahol a köz akarata érvényesül, miközben pártolják a nem ragadozó állatok módjára viselkedő magántevékenységet is. Ami engem illet, mindig is olyan dolgos életet kívántam magamnak, amelyben az emberek egyenlők, nincs részrehajlás, és az időmet egy eszménykép megvalósításának szentelhetem. Ezt az elképzelésemet fő vonalaiban ma is fenntartom, továbbra is úgy gondolom, hogy az emberiségnek az ilyen élet válik a leginkább javára. Ám az eszményképnek, amely mindig is vezetett, illetve azoknak az ideáloknak, melyekről úgy tűnt, el fognak vezetni ennek az eszményképnek a megvalósításához, manapság csak megvetés jut osztályrészül, miközben mások olyan értékekre hivatkoz­nak, amelyeket a magam részéről elutasítok. Megpróbáltam egy olyan diagnózist adni, amely homlokegyenest ellentmond a diplomás szakér­tők diagnózisainak, mivel ezeknek az elemzéseknek nagy hibája, hogy csupán tüneti kezelést javasolnak. Lehetséges, hogy miután a beteg láza lement, ám a betegség nem múlt el, vissza fogunk térni a huszadik század végi és huszonegyedik század eleji világ megszokott rendjéhez. Lehet azonban az is, hogy ez a mostani kivételesen súlyos válság nem elszalasztott alkalom lesz, hanem olyan lehetőség, amelynek a segítsé­gével meg lehet változtatni a mostani útirányt. Ám ehhez bátorságra és tisztánlátásra lenne szükség – ezek viszont nem vásárolhatók meg az új idők katedrálisaiban, a szupermarketekben.

(Pál Zsombor Szabolcs fordítása)

A tanulmány eredeti címe és megjelenésének helye: Do mundo de ontem ao mundo de hoje – e amanhã. Problematização da mudança. In: Vitorino Magalhães Godinho: Ensaios e Estudos. Compreender o mundo de hoje. Volume II. Lisboa, Nova Universidade, Sá da Costa Editora, 77-139.

Szerkesztői és fordítói jegyzetek

¹ Az 1911-ben kikiáltott első köztársaságnak véget vető, a politikai ártok több­sége által támogatott katonai puccs.

² Richard Cantillon (1680-1734): ír születésű francia bankár és fiziokrata köz­gazdász, a klasszikus közgazdaságtan egyik előfutára. A hivatkozott mű: Essai surla nature du commerce en général (Értekezés a kereskedelem természetéről általában).

³ The Economics of Imperfect Competition. London, Macmillan, 1948. (1933)

⁴ Magyarul: A kapitalizmus dinamikája. Budapest, Európa Könyvkiadó Kft. 2008.

⁵ Jean Charles Léonard de Sismondi (1773-1842): svájci közgazdász, a laissez faire elvének egyik első bírálója.

⁶ Joseph Alois Schumpeter (1883-1950): osztrák közgazdász, a neoklasszi­kus közgazdaságtan egyik fő képviselője, (többek között) a „teremtő rombolás" elméletének kidolgozója

⁷ Miguel Torga (1907-1995): portugál regény- és meseíró, költő.

⁸ Túlzásba vitt.

⁹ Fordított, megfordult; itt: feje tetejére állt.

¹⁰ François Joseph Charles Simiand (1873-1935) : francia történész, közgazdász és szociológus, aki az Émile Durkheim-féle szociológiai iskola módszertanát a gazdasági jelenségek elemzésére alkalmazta.

¹¹ Mário Alberto Nobre Lopes Soares (1924-): portugál történész, filozófus, antifasiszta, szocialista politikus, a „szegfűk forradalma" egyik főszereplője, miniszterelnök (1983-85), majd Portugália 17. köztársasági elnöke (19861996).

¹² Georges Philippe Friedmann (1902-1977): a francia munkaszociológia kiemel­kedő képviselője, az antifasiszta ellenállás résztvevője, később a kommunikáció és a tömegkultúra kutatója.

¹³ Ernest Renan 1823-1892). francia író, orientalista, vallástörténész, 1879-től a Francia Akadémia tagja.

¹⁴ Lucien Febvre: 1878-1956: a XX. századi francia historiográfia kiemelkedő alakja, az Annales-iskola egyik megalapítója.

¹⁵ Jean-Christophe Ruffin (2004): Globalia. Paris, Editions Gallimard.

¹⁶ 1910. október 5.: a portugál monarchia megdöntésének, az I. Köztársaság kikiáltásának napja.

¹⁷ Lásd: Guy Debord: A látvány társadalma. Eszmélet 37 (1998. tavasz).

¹⁸ A Euromillions nevű lottót 2004 óta lehet játszani kilenc európai országban: Ausztriában, Belgiumban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Írországban, Luxemburgban, Portugáliában, Spanyolországban és Svájcban.

¹⁹ Herculano de Carvalho e Araujo (1810-1877): portugál költő, történelmir­egény-szerző.

²⁰ Paul-Louis Couchoud (1879-1959): francia filozófus, költő, a Jézus mint történelmi személy létezését tagadó nézet egyik képviselője.

²¹ Tarcisio Bertone (1934-): szaléziánus bíboros, 2006 óta a Római Kúria állam­titkára (a Pápai Állam miniszterelnöke).

²² Sílvio Vieira Mendes Lima (1904-1993): a modern portugál pszichológia megalapítója.

²³ Luís Vaz de Camões (1524/25-1580): Portugália nemzeti költője, a portugál nemzeti eposz, A Lusiadák [Os Lusiadas] szerzője.

²⁴ „A király jobbján ülő", Nuno Álvarez jelzője.

²⁵ Gilles Blassette & Lysiane J. Baudu (dir.): Travailler plus pour gagner moins. La menace Wal-Mart. Paris, Buchet Chastel.

²⁶ Itt: „kis színesek", a pletykarovatok hírei.

²⁷ Raul Proença (1884-1942), portugál író, újságíró, a demokratikus szocializmus eszméjének védelmezője az I. köztársaság idején.

²⁸ Itt: iskolakerülő.

A marxi elmélet kiemelten kezeli a társadalmi és politikai tagozódásnak a termeléssel való összefüggését, s kutatja ezen összefüggésnek a társadalmi tudatformák alakulásához való viszonyát. A tanulmány Mészáros e problémakomplexumról írt, most megjelenő monográfiája II. kötetének bevezető fejezete. A szerző szerint, az uralkodó rend számára az a bökkenő, hogy a tőkerendszer antagonisztikus ellentmondásainak a tőke globális térbitorlása révén megvalósuló kihelyezése -ennek a természetre gyakorolt pusztító hatásával együtt – sem eredményezi az előálló immanens problémák megoldását.

A szerkezet és a történet közti dialektikus viszony vizsgálata lényeges ahhoz, hogy helyesen megérthessük bármely olyan társadalmi alakulat természetét és meghatározó jellemzőit, ahol fönntartható megoldások kerestetnek az előttünk álló problémákra. Különösen fontos ez a tőke társadalmi alakulata esetében, tekintettel ennek könyörtelen törekvésére a társadalmi újratermelés mindenoldalú, mindenre kiterjedő – szerke­zetileg beágyazott – meghatározására, s az első ízben megvalósítható globális uralomra, ami benne rejlik e fejlődési formában. Ennélfogva semmiképp sem véletlen, hogy a megkövetelt szerkezeti változás érde­kében Marxnak a társadalomszerkezet fogalmára kellett összpontosí­tania figyelmét az 1840-es évek válságainak és forradalmi kitöréseinek történelmi időszakában, amikor saját – gyökeresen új – történelemföl­fogását kidolgozta.

Első nagy összegező művében, a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című munkájában kidomborította azt, hogy a modern történelmi fejlődés folyamán a természettudomány, a tőkés ipari termelés anyagi gyakorlatába történt szoros beilleszkedése révén, elidegenedett alakban vált a társadalmi élet alapjává; ezt a körülményt Marx „eleve hazugság" gyanánt minősítette.¹ Nézete szerint ennek helyretételére van szükség: a tudományt ki kell hámozni elidegenítő burkából. Ugyanakkor a tudomány­nak – minőségileg módosított alakban, újrateremtve mint „az emberről szóló tudomány"² ,elválaszthatatlan egységben a „történelem­tudomány­nyal" – a valóságos emberi életet gazdagító és kielégítő alapzataként kell szolgálnia. Ám ennek az alapvető átalakulásnak az eléréséhez abszolúte szükséges megérteni és föltárni azokat a mélyen gyökerező szerkezeti meghatározottságokat, amelyek révén az emberi munka alkotó lehetősé­geit – beleértve a társadalmi egyének tudományos törekvését – rabigába hajtották a fetisiszta-ellenőrizhetetlen tőketerjeszkedés és -fölhalmozás elidegenítő parancsolatai.

Ez okból kellett a társadalomszerkezet kategóriájának, teljesen kézen­fekvő alakban, alapvetőn fontos szerephez jutnia Marx világlátásában. Ellentétben ezeknek a problémáknak akkoriban uralkodó spekulatív filozófiai megközelítésével, semmi titokzatosságnak nem maradhatott helye a társadalomszerkezet megkövetelt elemzésében. Megrögzött politikai érdekek sem homályosíthatták el a szóban forgó kérdéseket a spekulatívan átlényegített állam-apologetika érdekében.

Marx már 1845-ben, Engelsszel együtt írott könyve, A német ideológia ráeső részében erőteljesen hangsúlyozta, hogy az elvégzendő elméleti elemzésben az összes lényeges tényező empirikus megfigyelésre és ésszerű értékelésre alkalmas. A kifejtés általános fogalmi keretét ugyanis teljességgel értelmezhetővé lehet és kell tenni a társadalmi újratermelés végbemenő gyakorlata alapzatán, ennek pedig az egyes emberi lények állandó részesei mindennapi életükben. Ebben az értelemben állította azt Marx, hogy csakis az olyan típusú elméleti vizsgálódás érvényes, amelyik képes fölmutatni

„empirikusan és minden misztifikáció nélkül […] a társadalmi és politikai tagozódásnak a termeléssel való összefüggését. A társa­dalmi tagozódás és az állam mindenkor meghatározott egyének életfolyamataiból áll elő."³

Ez a ködoszlató elméleti megközelítésmód, amelyik nem csupán Marx saját korának föltételeire vonatkozott, hanem mint szerkezetileg biztos talajra épített történeti kifejtés, általános érvényű volt a múltra éppúgy, mint a jövőre, radikális fölszabadító célt szolgált az 1840-es évek forra­dalmi robbanásainak körülményei között. S mint akkor, azóta is megvan e létfontosságú fölszabadító töltete.

Azáltal, hogy a figyelem azoknak a társadalmi egyéneknek a valóságos életfolyamatára irányult, akik a tőkés módra elidegenült ipari termelés kötelékeit hordják, lehetővé vált fölfogni – Marx szavaival – „mind az ipar, mind a társadalmi tagozódás átformálásának szükségességét és egyút­tal feltételét".⁴ Vagyis lehetővé vált belátni mind magának a mélyreható átalakulásnak a szükségszerűségét, mind pedig azoknak a föltételeknek az objektív természetét, amelyeket meg kell változtatni. S ez utóbbi a társadalmi élet szerkezetileg meghatározott jellemzőinek felelt meg, s egyben rávilágított arra is, hogy miért egyre súlyosabb az elmélyülő válság. Hiszen épp ezeknek az objektív föltételeknek a belső szerkezeti meghatározottsága kiáltott kézzelfogható és messze ható gyakorlati eme­lőerő után, amelyre Marx utalt. A fölvetődő problémák velejáró jellemzői okán ez, a történelmi válság leküzdéséhez szükséges emelőerő csakis az ipar és a társadalomszerkezet gyökeres átalakításával fejtheti ki hatását.

Ez indokolja, hogy Marx nézete szerint miért is nem felelhetne meg valamilyen, csupán a politikai körülményekben előidézett változás a történelmi föladat nagyságának. Ami csakugyan szükséges, az nem kevesebb, mint olyan minőségi szerkezeti változás, amely képes tel­jes egészében áthatni a társadalmi újratermelés alapvető módozatát. Természetes, hogy ennek a változásnak a politika terét is át kell fognia, valamennyi általános törvényhozási, valamint korlátozott helyi szabályozó intézményével egyetemben. De nem szorítkozhat politikai síkra. A múlt­ban ugyanis még a legnagyobb politikai forrongások is hagyományosan arra irányultak, hogy csupán a társadalom uralkodó személyzetét váltsák le, s közben meghagyták az anyagi és kulturális újratermelés kizsákmá­nyoló szerkezeti kereteit a maga hierarchikus osztálytagozódásának állapotában.

Tehát a marxi fölfogás szerint a „társadalmi és politikai tagozódást" egészében át kell alakítani, s ezt az átalakítást A német ideológiá­ból vett utóbbi idézetünkben hivatkozott társadalmi egyéneknek kell vég­rehajtaniuk. Ahogyan Marx nagyon világosan leszögezte a forradalmi megrázkódtatások ugyanazon időszakában keletkezett egyéb írásaiban is, a történelmi föladatot akként kell elvégezniük a társadalmi egyének­nek, hogy „meg kell változtatniok az alapoktól a csúcsig ipari és politikai létfeltételeiket, következésképpen egész létezési módjukat".⁵

A társadalomszerkezetet nem lehet helyes távlatba állítani a hozzátartozó összetett tényezők és meghatározottságok sokrétű dialektikus értékelése nélkül.

Az ugyanis a napnál világosabb igazság, hogy az emberi újratermelési rend bármely különös típusában elgondolhatatlan a társadalomszerkezet a maga megfelelő módon tagolt történeti dimenziója nélkül; s vice versa, a történelmi mozgást sem lehet valóságosan megérteni anélkül, hogy megragadnánk egyúttal a megfelelő anyagi szerkezeti meghatározott­ságokat is a maguk sajátosságaiban.

Ebben az értelemben az emberiség viszonylatában vizsgált történet és szerkezet mindig mélységesen összefonódik. Más szóval, nem létezhet semmilyen elgondolható társadalomalakulatban semmilyen lényeges szerkezet a maga dinamikus kibontakozási folyamatában zajló törté­netétől elvonatkoztatva, sem történelem mint olyan a hozzá csatlakozó struktúrák nélkül, amelyek magukon viselik a szóban forgó meghatározott társadalomalakulat lényeges meghatározó jegyeit.

Ha bármi okból mellőzik szerkezet és történet lényegi dialektikus kölcsönviszonyát, ez ártó következményekkel jár az elméletre nézve. Ugyanis bármely dialektikátlan megközelítésmód csakis vagy a törté­nelmi eseményeknek és személyiségeknek filozófiailag jelentéktelen, anekdotikus rajzolatához vezethet, holmi kronológiai „előbb, majd utóbb" szakaszolásban önigazolását lelő „történet-elbeszélésként" előadva, vagy a „strukturalizmus" valamiféle gépies kultuszához.

Az előbbi hiányosságát jól szemlélteti az a tény, hogy már Arisztote­lész is filozófiailag alsóbbrendűnek vette a költészetnél és a tragédiánál a számára ismeretes történeti írásokat, tekintettel az események és körülmények efféle történet-elbeszélő számbavételének anekdotikus partikularizmusára,⁶ a történelemre alkalmazott eredeti görög kifeje­zésnek – „hisztor" – megfelelőn, ami annyit jelentett: „szemtanú". Ami a szerkezet és a történet közti kölcsönös dialektikus kapcsolat strukturalista megszakítását, és pozitivista irányú mechanikus redukcionizmussal való helyettesítését illeti, Claude Lévi-Strauss egykor fölöttébb nagy hatású munkája szembetűnő példa erre, amiként majd ennek tárgyalásakor és részletesebb dokumentálásakor jelen könyv utolsó fejezetében láthatjuk.⁷

Itt most elegendőnek látszik egyetlen idézet – egyik leginkább ünnepelt könyvéből – ahhoz, hogy világossá tegyük azt a történelem- és dialek­tika-ellenes megközelítésmódot, amelyet Claude Lévi-Strauss ezekre a problémákra alkalmaz. Az idézet a következő:

„A történelem történelemtartományok nem-folytonos halmaza, a történelemtartományok mindegyikét a maga sajátfrekvenciája defi­niálja, s egy differenciálkód, amely megkülönbözteti a megelőzőtől és a következőtől. […] így nyilvánvaló, hogy a történelmi ismeretek diszkontinuusak és eleve osztályozottak. […] Az ilyen szkémában az állítólagos „történelmi folytonosság" csak csalás árán biztosítható. […] Csupán azt kell elismernünk, hogy a történelem módszer, nincs neki megfelelő, megkülönböztetett tárgya, s máris elvethetjük a törté­nelem fogalma és az emberiség fogalma közti egyenlőségjelet, amit némelyek azzal a be nem vallott céllal próbáltak becsempészni, hogy a történetiséget tegyék meg a transzcendentális humanizmus utolsó mentsvárául: mintha az emberek visszanyerhetnék a „mi" síkján a szabadság illúzióját pusztán azáltal, hogy föladják az „én"-t, aminek túlságosan is nyilvánvalón híjával vannak létezésükben. A történelem nem kötődik sem az emberhez, sem valamely különös tárgyhoz: csakis a maga módszerében áll, amelynek gyakorlata elengedhetet­lennek bizonyul bárminemű, akár emberi, akár nem-emberi struktúra elemeinek teljes egészükben való katalogizálásához."⁸

Tehát a folytonosság és megszakítottság közti mély dialektikus kapcso­latot sokatmondón elveti Lévi-Strauss – s ezt még sértő módon meg is toldja azzal, hogy „csalással" vádol mindenkit, aki ragaszkodik e viszony dialektikus jellegéhez – avégett, hogy „bárminemű struktúra elemeinek katalogizálása" gépies-redukcionista módon eljátszható mellékszerepére korlátozhassa a történelem állítólag „tárgytalan módszerét". Ekképpen a valóságosan létező történelemnek a szó szoros értelmében létfontosságú objektív meghatározottságai teljességgel eltörlődtek.

Ámde maga Lévi-Strauss számára is paradox módon, annak eredmé­nyeként, hogy egyfajta mechanikus redukcionista megközelítést alkalmaz az „akár emberi, akár nem-emberi" történelemre, kulcsfogalma, a struktúra is – amiből nem telik egyébre, mint egy éppenséggel mechanikus definíci­óra, miszerint a struktúra az, amit föltételezése szerint pozitivista módon szétszabdalt és katalogizálható elemek formájában „katalogizálni" kell – nélkülöz minden valóságos magyarázó jelentést a társadalmi fejlődést illetőn. S történik mindez Lévi-Strauss és követői szerint⁹ – a strukturalista befolyás tetőzése idején Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban roppant divatos – „ideológia-ellenes tudományos szigor" nevében.

Persze, a különféle „posztstrukturalista" és „posztmodern" megkö­zelítésekből nyert általános iránymutatás semmiképp sem tekinthető jobb esetnek ennél. Ezek is egytől egyig szélsőségesen szkeptikus magatartást és teljes közönyt tanúsítanak az objektív dialektikus viszonylatok és meghatározottságok iránt. Ez a magatartás olykor végképp zavarba ejtő, üres szófacsarással határos kijelentésekhez vezet. Így a „posztmodernitás" vezető teoretikusa, Jean-François Lyotard – e vezeklő, aki egykor a Socialisme ou Barbarie nevű folyóirat körül gyülekezett francia baloldali csoportosuláshoz tartozott – effajta programadó definícióval szolgál: „Mi hát a posztmodern? Kétségtelenül a modern része. […] Egy mű csak akkor válhat modernné, ha először posztmodern. Az ekként értett posztmodernizmus tehát nem célját te­kintve modernizmus, hanem születési állapotára nézve, s ez az állapota állandó."¹⁰ Ugyanebben az értelemben, a Lyotard-féle antidialektikus, programatikus szembeállítás: a részek (a metaforikusan fölmagasztalt „kis történetek", a „petit récits")¹¹ kontra az egész (az apriorisztikusan elutasított „nagy elbeszélések", a „grand narratives") nem kevésbé inkoherens és nem kevésbé kapituláns.

A kérdés, amellyel itt foglalkozunk – vagyis a szerkezet és történet mélységesen dialektikus kölcsönös viszonya – nem csupán elméleti, s kiváltképp nem akadémikus. Nagy jelentősége abból fakad, hogy e kapcsolat messze ható gyakorlati következményekkel jár az elkötelezett emberi lényeknek a történeti fejlődés kibontakozó irányzatába való, oly­annyira szükséges fölszabadító beavatkozására. Ha ugyanis nem értjük meg a tőke egyre pusztítóbb társadalmi újratermelési rendje hierarchiku­san tagolt szerkezeti meghatározottságainak igazi jellegét, a tőke szerves rendszerét, amelyben a részek az egész fönnállását támogatják, s vice versa, a maguk ekképpen már bénító körkörös reciprocitásában, akkor nem lesz jelentős javulás a még rendelkezésünkre álló időben.

A marxi forradalmi tudomány, amikor annak a nehéz problémának a vizsgálatába fogott, hogy miképpen biztosítható valamely mindent átfogó szerkezeti változtatás – amit csakis úgy lehet megvalósítani, ha szilárdan kézbe vesszük az anyagi és kulturális átalakítás stratégiailag létfontosságú objektív emeltyűit – pontosan evvel a céllal fogalmazódott meg. A konzervatív, történelemellenes és dialektika-ellenes strukturalista diskurzus, á la Lévi-Strauss, a létező és ennek mitologizált múltja kétsé­gesen azonosítható összetevőiről, végtelenül pesszimista siránkozással párosítva az „emberiségről, amely a legádázabb ellensége saját magá­nak", s közben kivonva a vád alól a tőkés társadalmi és politikai fejlődés romboló erőit és intézményeit, szögesen az ellenkezője ennek. Ugyanez áll a konzervatív posztmodern fecsegésre és locsogásra a „kis elbeszélé­sekről", amire azért kerítettek sort, hogy lehetővé váljék arrogáns módon elvetni nem csupán hallgatólagosan, de – Lyotard szavaival kimondottan is – „az emancipáció nagy narratíváit",¹² vagyis hogy szakítani lehessen a történelmi múltban rejlő minden haladó hagyománnyal.

A marxi fölfogás legmélyebb értelmét az adja meg, hogy szenvedélye­sen szorgalmaz egy olyan szerkezeti változtatást, amelynek az egész emberiséget közvetlenül érintő globális, korszakos értelemben kell végbemennie. Ha nem erre figyelmezünk Marx munkásságában, akkor nem foghatjuk föl sem fő mondandóját, sem megközelítésmódjának ösztönző szellemét.

Nyilvánvaló, hogy a Marx által a társadalmi egyének számára fölvetődő föladatok roppant sürgősségére tett, nyomatékkal szorgalmazott globális, korszakos szerkezeti változtatás irányába fordulás csakis a történelem egy meghatározott időpontjában következhetett be. Az emberiség szá­mára ismeretes minden társadalomalakulatnak óhatatlanul megvannak a történeti korlátai, és – dacára a kapitalizmus minden eszményítésének a tizennyolcadik századi klasszikus politikai gazdaságtan képviselői részéről, miszerint ez „a tökéletes szabadság és igazságosság termé­szetes rendszere", nem is szólva azokról az elméletekről, amelyeket e termelési mód leggyalázatosabb ellentmondásainak a kései védelmezői terjesztenek – a tőkerendszer sem lehet kivétel e korlátok alól.

Marx fölfogásának gyökeres újdonságát az a kor tette lehetővé, amely­ben az objektív szükség a korszakos váltásra a tőke társadalmi rendjéről egy másikra, amelyik az emberiség társadalmi anyagcsere-ellenőrzési módjaként minden alapvető meghatározottságában minőségileg külön­bözik ettől, megmásíthatatlan véglegességgel került föl a történelem napirendjére a tőkerendszer leszálló fejlődési szakaszának kezdetével. A tőke történelmileg példa nélkül való s a társadalmi újratermelésben sok tekintetben igencsak pozitív előrehaladásának ez a végzetes fonákjára fordulása egybeesett a válságok és forradalmi robbanások időszakával, amelynek maga Marx a mélyére látó szemtanúja volt. E gyökeres tör­ténelmi változás következtében a tőkerendszer azóta csupán némely részvonatkozásában lett változtathatóvá – ha mégoly nagy kiterjedésben is -, ámde nem az általános távlatát illetően, dacára a „népi kapitaliz­mus" groteszk módon önkiszolgáló propagandaszólamának, amelyet az uralkodó rend kedvezményezettjei röppentettek föl.

Ahogy folyvást látjuk-halljuk, korunkban a magukat jól körülbástyá­zott hatalmak megrögzött érdekei szerint úgy festik le hamis színben a „globalizációt", mint a tőkerendszer életrevalóságának időtlen időkbe nyúló, problémátlan kiterjedését. Mintha a „globalizálódás" napjaink teljességgel új jellemzője volna, amely a tőke társadalmi újratermelő ren­deltetésének szerencsés módon örökkévalóvá tett csúcsát és abszolúte pozitív beteljesültét képviselné. Ámde az a kényelmetlen igazság, hogy a marxi kritikai látásmód belső lényegéből fakadón szinte a kezdetétől fogva globális volt, s határozottan ilyen volt 1843-1844-től számítva, mi­közben erőteljesen hangsúlyozta a tőke hanyatló fejlődési szakaszának visszafordíthatatlanságát.

A hanyatló szakasz kezdete súlyos következményeket hozott magával, amelyek általános történelmi értelmükben az emberiség pusztulása felé vezetnek, hacsak nem állítható a létező rend helyére egy gyökeresen új társadalmi újratermelés-ellenőrzési mód. Ez a keserves igazság az objektív, korszakos érvényű visszafordíthatatlanság burkában tűnt föl a történelmi láthatáron a tizenkilencedik század derekán, habár bolygónk némely részein még messze járt beteljesedésétől a tőke fölemelkedése, ahogy később maga Marx kifejezetten elismerte ezt.¹³

A Marx által megfogalmazott új történelmi szakasz alapvető ellentétet képviselt a tőke emelkedő rendszerfejlődési szakaszához képest. A tőke diadalmasan előrehaladó szakasza ugyanis, amely a tizenhatodik század első évtizedeiben kezdődött – annak ellenére, hogy az emberi élet minden oldalára elidegenítő hatással volt -, az egész történelemben a legnagyobb termelői teljesítményt eredményezte. Zavarba ejtő volt azonban, hogy az emelkedő fejlődési szakasz utolsó évtizedei során egy tőkés szemszögből tekintve leküzdhetetlen probléma állt elő, ami az idő múlásával csak még rosszabbra fordult. Nevezetesen az, hogy a válságtermelő destruktivitás növekedése – amit ennek minden vesze­delmes következményével együtt mindenkinél mélyebben és korábban fogott föl Marx¹⁴ – a tőke újratermelési rendjének összeomlását vetítette előre. Nem valamiféle természeti csapás előidézte összeomlásét, hanem olyanét, amelyik a saját megoldatlan rendszer-ellentmondásainak és rob­banékony antagonizmusainak súlya alatt következik be a tőke társadalmi uralmának és globális térbitorlásának tetőzésekor.

Ezzel az ellentmondásos belső meghatározottsággal velejárt a hanyat­ló rendszerszakasz végső szemhatárának kirajzolódása: a történelemben eddig ismert legesleghatalmasabb társadalmi újratermelési rendszer történeti korlátainak visszavonhatatlan megszilárdulása. Más szóval, a tőke abszolút szerkezeti korlátainak, a történelem e súlyos gyümölcsének beérése már nem pusztán egy újabb, a tőke normális állapotában vissza-visszatérő időszakos válság és a velejáró nyomorúság árnyát vetítette előre, hanem az emberiség teljes pusztulásáét, amiként ezt Marx éles tekintete idejekorán észlelte. Ezért írta A német ideológiában, a „szoci­alizmus vagy barbárság" kőkemény alternatívájának saját változatában jó fél évszázaddal Rosa Luxemburg híres figyelmeztetése előtt, hogy

"a termelőerők fejlődésében bekövetkezik egy fok, amelyen olyan termelőerők és érintkezési eszközök jönnek létre, amelyek a fennálló viszonyok között csak bajt okoznak, amelyek többé nem termelőerők, hanem rombolóerők[…]¹⁵ Most tehát odáig jutott a dolog, hogy az egyéneknek a termelőerők meglevő totalitását el kell sajátítaniok, nemcsak azért, hogy eljussanak öntevékenységükhöz, hanem már egyáltalában azért is, hogy létezésüket biztosíthassák.^"16

Amellett e minőségi változással, az emelkedő történelmi szakaszból a hanyatlóba fordulással párhuzamosan alapjában megváltozott a tőke nézőpontjából megfogalmazott döntő kérdések elméleti értékelése is.

Így, ellentétben a „polgári társadalom anatómiájával",¹⁷ amelyet a klasz-szikus politikai gazdaságtan nagy képviselői ecseteltek a „tudományos polgári gazdaságtanban" a tizennyolcadik században s a tizenkilencedik század első harmadában, s amelyet maga Marx nagylelkű szavakkal „elfogulatlan tudományos vizsgálat" gyanánt dicsért, a tőkerendszer kritikátlan védelme lett a siralmas fő szabály.

Ez a magatartásban és a távlatban bekövetkezett változás teljes mértékben összhangban volt azzal a szükséglettel, hogy ideológiailag érvekkel alátámasztani és tompítani kellett a rendszer-ellentmondáso­kat, amelyek a fölszínre törtek és erőre kaptak a tőke hanyatló fejlődési szakaszában. Ennek megfelelőn, Marx A tőkéhez „Utószó a második kiadáshoz" címmel hozzáfűzött írásában ilyen szavakkal jellemezte az elmélet átalakulását valami egészen másba:

„a politikai gazdaságtan […] csak addig maradhat meg tudománynak, amíg az osztályharc lappang vagy csak elszigetelt jelenségekben nyilvánul meg. […] A burzsoázia Franciaországban és Angliában po­litikai hatalmat hódított. Ettől kezdve az osztályharc, a gyakorlatban és az elméletben egyaránt, mind élesebb és fenyegetőbb formákat öltött. Megkondította a tudományos polgári gazdaságtan lélekha­rangját. Most már nem arról volt szó, hogy ez vagy az az elméleti megállapítás igaz-e, hanem arról, hogy a tőkének hasznos-e vagy káros, kellemes-e vagy kellemetlen, rendőrileg tilos-e vagy sem. Az önzetlen kutatást bérencek kötözködése, az elfogulatlan tudományos vizsgálatot az apologetika rossz lelkiismerete és gonosz szándéka váltotta fel."¹⁸

Erre vonatkozólag elég összevetnünk F. A. Hayek írásait Adam Smith műveivel, hogy lássuk, milyen pusztító szellemi következményei állottak elő az áttérésnek a tőkerendszer hanyatló fejlődési szakaszában az igaz­ság elengedhetetlen föltételeivel való tudományos foglalkozásról mindan­nak a magasztalására, ami „hasznos és kellemes a tőke számára". Go­rombán ellenséges érzület kitörésével találkozhatunk mindannyiszor már a puszta említésénél is minden olyasminek, ami akár csak egy kicsivel is kevésbé obskúrus álláspontot képvisel annál, ami a legleplezetlenebbül nyilvánul meg az osztrák közgazdász írásaiban. Különösképpen világos ez Hayeknek vakon vagdalkozva folytatott keresztes hadjáratában a szo­cializmus eszméi ellen, amelyeket az Út a szolgasághoz és A végzetes önhittség szerzője – valamint ugyanannyira reakciós osztrák és egyéb kenyerestársai – a tőkére politikailag veszélyesként bélyegeznek meg.

Jellemző, hogy Hayek áltudományos és gyakran leplezetlenül irracio­nális tőkeapologetikája milyen buzgón igyekszik leszámolni egyáltalában az oksági magyarázatokkal. így azt állítja, hogy „a vagyonteremtés […] nem magyarázható meg okok és okozatok láncolatával".¹⁹ És agresszíven tőkeapologetikus álláspontjának sokatmondó betetőzéseként azt is kinyilatkoztatja Hayek, hogy „a titokzatos […] pénz és az arra alapuló pénzintézetek"²⁰ kivonandók minden kritika alól, s hozzáteszi, a szocializmus kísértetének megszállott módjára való kiátkozása szel­lemében – amely szocializmust már a görög régiségben is föltalálni véli -: „A magasröptű szocialista jelszó, a »használatra, nem nyereségre termelés«, amit ilyen vagy olyan formában megtalálunk Arisztotelésztől Bertrand Russellig, Albert Einsteintől a brazil Cámara érsekig (és gyakran Arisztotelész óta azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a nyereséget »mások kárára« hozzák létre), arról a tudatlanságról árulkodik, hogy nem értik: a termelőképesség hogyan sokszorozódik meg azáltal, hogy különféle egyének eltérő tudáshoz férhetnek hozzá."²¹

E problémák súlyosságát nem csupán a tőke leszálló fejlődési ágában uralkodó gazdasági elméletek teszik nyomatékossá, hanem az objektív ok is, amiért az efféle elméletek megfogalmazása és mértéktelenül reklámozott gyakorlati alkalmazása siralmas módon általános szabállyá lett. Ami alapjában megváltozott Adam Smith óta, az nem a szóban forgó elméletalkotók irányadó álláspontja és osztálykötődése, hanem magá­nak az álláspontnak a történelmi talaja, amelyből koncepcióik fakadnak, összhangban a változással: a fölszállóból a leszálló ágba kerüléssel.

Adam Smith, aki a tőke nézőpontjából alkotott fogalmat világáról, nem kevésbé elkötelezetten tette le a garast a tőkerendszer életképessége mellett, mint F. A. Hayek. A nagy különbség abban van, hogy Adam Smith korában a fölívelőben levő tőke társadalmi anyagcsere-rendje az embe­riség számára megvalósítható társadalmi újratermelés leginkább haladó formája volt. Maga az osztályküzdelem is, amelyet a tőke társadalom-el­lenőrzési módozatával szemben a munka minőségileg különböző hege­monikus alternatív rendje mellett vagy ellen vívnak, Adam Smith korában még csupán „lappang vagy csak elszigetelt jelenségekben nyilvánul meg".

Ezzel szemben Hayek korában a tőke társadalmi-gazdasági rendszeré­nek visszafordíthatatlanul leszálló fejlődési szakaszának köszönhető, nö­vekvő destruktivitását, antagonisztikus belső ellentmondásainak a husza­dik században még két pusztító globális háború formáját is öltő kitörésével egyetemben, csakis az tagadhatja – ismét csak a tőke nézőpontjából, ám ezúttal már valódi „Végzetes Önhittség"-gel, amely képes rá, hogy egy olyan gondolkodót is, amilyen Arisztotelész volt, „tudatlan szocialistának" gyalázza -, aki a legotrombább és legvagdalkozóbb formában szolgálja a tőke apológiáját. Minthogy bekövetkezett ez az alapvető változás a tőke álláspontjának objektív történelmi talajában, ez az átváltás az emelkedőről a hanyatló szakaszra, a globális, korszakos értelemben vett szerkezeti változás iránti szükséglet – amelyet a társadalmi egyéneknek kell végre­hajtaniuk „nemcsak azért, hogy eljussanak öntevékenységükhöz, hanem már egyáltalában azért is, hogy létezésüket biztosíthassák", amiként ez kifejezésre jut a „szocializmus vagy barbárság" közötti drámai alternatí­vában – immár nem kerülhet le a történelem napirendjéről.

Talán a leghatékonyabb útja-módja a történelmi „igazság pillanata" elodá­zásának s ezáltal a tőke emberi élet fölötti uralma meghosszabbításának – dacára fokozottan romboló jellegének és mélyülő szerkezeti válságá­nak – a kapitalizmus hibridizálódása. Ez a hibridizálódás a tőkés módra fejlett országokban közpénzek tömeges átirányításának alakját ölti az állítólag „szabad piaci" tőkés vállalatoknak a kapitalista állam közvetlen beavatkozása által történő újjáélesztésébe. Ez a trend megmutatkozott már a kiterjedt tőkés csődhullámmal elharapózott – utóbb könnyűszer­rel visszafordítható – nemzeti tulajdonba vétel („nacionalizálás") idején Nagy-Britannia némely létfontosságú gazdasági szektorában 1945-ben, tehát nem az „Új Munkáspárt" kormányzata, hanem még a „régi" mun­káspárti Attlee-kormány alatt. A brit kapitalizmus szükségszerű háború utáni mentőműveletét, jellemző módon, hamis színben úgy tüntették föl, mint hamisítatlan szocialista eredményt.²²

Erre a műveletre avégett kerítettek sort, hogy megvédjék és biztosít­sák a fönnálló újratermelési rend folyamatos életképességét az állam igencsak változatos rendszer-apologetikus – és épp ilyen értelemben politikailag motivált – közvetlen gazdasági segítségének köszönhetőn (az általános adóztatással keletkeztetett pénzalapokból, természete­sen), amiről Adam Smith még csak nem is álmodhatott. E közvetlen gazdasági beavatkozások sora a katonai-ipari komplexumnak folytatólag rendelkezésére bocsátott csillagászati nagyságú pénzforrásoktól a több billió dolláros pénzügyi mentőalapokig húzódik, amelyeket magántőkés bankoknak és biztosító-társaságoknak adományoztak nem csupán 2008-ban és 2009-ben, hanem 2010-ben is, 90 százalék erejéig történő felelősségvállalással a jövőbeli veszteségeikre is.

Történetileg tekintve, viszonylag új jelenség ez a kapitalizmus fejlő­désében. Lehetséges foka és jelentősége korántsem volt nyilvánvaló Marx életében. Hiszen „a tizenkilencedik század körülményei közt a tőke mint »hibrid« ellenőrzési rendszer számára a kiigazítgatás lehetőségei – amelyek csak a huszadik században váltak teljesen láthatóvá – még rejtve voltak az elméleti vizsgálódás elől."²³

Ma már, persze, ez a rendszer-hibridizálódás a legfontosabb szerepet játssza a tőkerendszer élettartamának meghosszabbításában. Ámde e fajtájának, vagyis az állam közvetlen beavatkozásának a „rendszer megmentésébe"²⁴ – mérhetetlen mennyiségű közpénz átirányítása és az egyre komolyabb kapitalista csődsorozatok akár teljes mértékű „naciona­lizálása" révén -, megvannak a határai és messze nyúló következményei a jövőbeli fejlődésre nézve, s ezért nem szabad azt képzelni, hogy ez állandó strukturális gyógyír lehetne.

1972-ben, Max Weber kapitalizmus-meghatározásáról adott kritikám részeként, hangsúlyoztam, hogy teljesen helytelen általában úgy ábrázolni a kapitalizmust, mint amelyre a „magántőke-befektetés" jellemző. Az ilyen jellemzés csak a kapitalista fejlődés meghatározott történelmi szakaszára érvényes, semmiképp sem szolgálhat ennek weberi értelemben vett „ideáltípusa" gyanánt. Weber a magántőke-befektetést hangsúlyozva kritikátlanul védelmezi az egyéni kapitalista álláspontját, s mellőzi ugyanakkor a tőkés termelési mód egyik legfőbb objektív fejlődési irányzatát, nevezetesen az állami tőke egyre növekvő bekapcsoló­dását a kapitalista rendszer folyamatos újratermelésébe. Elvben a fejlődés véghatára nem más, mint a kapitalizmus érvényesülő formá­jának átalakulása egyfajta mindent átfogó államkapitalizmus rend­szerébe, amelyből elméletileg következik a Weber által eszményített kapitalizmus sajátos szakaszának teljes eltörlése. De pontosan efféle következményei miatt kell kívül esnie e kulcsfontosságú fejlődési iránynak a weberi „ideáltípus" ideológiai keretein.²⁵

Természetes, hogy ezt az irányzatot, az egyre nagyobb közvetlen állami részvételt a közpénzek átirányításában a magántőkés szektorba azzal a céllal, hogy meghosszabbítsák a tőkerendszer újratermelési életképességét, teljes mértékben hamis színben tüntetik föl a fönnálló rend „bérencei" és propagandistái.

Britannia némely részén, például Észak-írországban, a közszféra" (azaz: „állami szektor") tőkés módra irányított és kizsákmányolt hányada a közigazgatásban, az egészségügyben és az oktatásban, valamint az egyéb gazdasági tevékenységben mostanra 71 százalékra szökött föl, az országos átlag pedig mintegy 50 százalékos. Mégis, a dolgok jelen­legi állását, amely bővelkedik a nagymértékben növekvő hibridizálódás tagadhatatlan formáiban, akként írják le jellemző neoliberális torzítással és szemforgatással, mint „az állam határainak visszagöngyölítését", valamint ugyane hamis színben föltüntetés olyanféle változataival, mint „az állam visszahúzódása".

Ekképpen, akárcsak a The Economist, a nemzetközi burzsoázia egy másik prominensen osztálytudatos sajtóorgánuma, a londoni székhelyű Financial Times is egy új „Beveridge pillanata" mellett kardoskodik, nyil­vánvaló utalással Lord Beveridge-re, a befolyásos liberális politikusra, aki a második világháború vége felé megalkotta a jóléti állam elméletét abban a könyvében, amelynek programadó címe az volt: Teljes fog­lalkoztatottság egy szabad világban. A Financial Times szerkesztői a következőképpen fogalmazzák meg vezércikkükben az úgynevezett „állam visszahúzódása" problémáját a rendkívül komoly gazdasági válság jelenlegi körülményei között, a brit parlamenti választások előtti kampány kellős közepén, amikor máris arra számítanak, hogy a „nemzeti adósság" jóval túllépi majd az 1,5 billió fontot (vagyis megközelítőleg a 2,4 billió dollárt a jelenlegi valuta-árfolyamon) a következő négy-öt évben:

A közszolgálati fizetéseket, nyugdíjakat és állásokat le kell faragni. Ugyanígy a közszolgáltatásokat. A költségvetésben ki kell fejeződ­nie, miként osztanák el a terheket, amennyiben ismét a Munkáspárt lépne hivatalba. […] A kormánynak igaza van, ha nem túl sokat és nem túl gyorsan farag le, de ez nem mentség arra, hogy nem tervezi. […] A Munkáspárt szándékolt határozatlankodása szinte kikény­szeríti a mélyreható vitát az állam szerepéről – Beveridge pillanata! -, fölkavarva az állóvizet. […] Akárki nyer a választáson, az fogja levezényelni az állam visszahúzódását.²⁶

Tehát a valódi jelentése az „állam visszahúzódásának" – avagy a „visszagöngyölíteni az állam határait" cinikus neoliberális szólamának, amit oly régóta úton-útfélen reklámoznak -, az a vezércikkileg elleplezett, ám teljes mértékben önkiszolgáló szorgalmazása az afféle „tervezésnek" (s a „szabad piac" ideológiájának bajnokai ebben a lényeg-leleplező értelemben még pártolják is a „tervezést"), hogy miként áramoltatható át a „közszolgálati fizetések, nyugdíjak és állások", valamint a szociális „szolgáltatások" drasztikus lefaragásával nyert financiális haszon a mindinkább csődhajlamos tőkés vállalkozás feneketlen zsebébe. Más szóval, az új „Beveridge pillanata", amely mellett a Financial Times vezércikkírói kardoskodnak, valójában a jóléti állam maradványainak vadul „tervezett" likvidálását jelenti, amit maga a kapitalista állam hajt végre.²⁷ Mindez, persze, „a rendszer megmentésének jó ügye" érdeké­ben, tömeges állami beavatkozás révén, a szó betű szerinti értelmében csillagászati összegek erejéig biztosítva a tőke csuszamlós lejtőre került újratermelési rendjének életképességét, rendszerfejlődésének leszálló történelmi ágában, amelyre rányomja kitörölhetetlen bélyegét az egyre csak mélyülő strukturális válság.

Ámde az a fajta osztálytudatos vezércikkezés, amellyel a The Economist-ban s a Financial Times-ban találkozhatunk, csupán a szélma­lomharc és a szemforgatás keveréke. E két alkotóelem kombinálását jól szemlélteti az a tény, hogy a Financial Times 2010. március 23-i számának ugyanazon oldalán, az idézett vezércikkel közvetlenül szom­szédos kolumnán megjelent cikk bírálja a munkáspárti kormány „Stra­tégiai Befektetési Alapját", amelyről nemrég közölték, hogy korántsem elhanyagolható összeg, 950 millió font fölött rendelkezik, és ismertettek néhány idevágó tételt, amelyek összege mintegy félmilliárd fontot tesz ki.

Az ebben az újságcikkben kifejezett bírálat egyáltalán nem irányul a magántőkés vállalkozásoknak juttatott, tovább növekvő állami pénz­osztogatás ténye ellen – ebben az értelemben szó sem lehet „az állam visszahúzódásáról". Ellenkezőleg, mindig is nagyon üdvözlendőnek tartja a publicista, ha az állam folytatja nagylelkű alamizsnálkodását. „Bírálata" csakis a létrehozandó Alap nevére vonatkozik, ezt ugyanis az újságíró nézete szerint "Stratégiai Újraválasztási Alapnak" kellene nevezni.²⁸ E cikk szerzője tehát nem kívánja megkérdőjelezni a lényeges dolgokat, amelyek nélkül az általa teljes szívvel támogatott rendszer egyáltalában nem maradhatna talpon; egyszerűen csak egy szellemesnek vélt válasz­tási viccet akart elsütni.

Az „állam visszahúzódása" mellett kiálló vezércikk érvelésének egy­szerre szemforgató és ábrándos jellege pedig kiderül abból a tényből, hogy a kapitalista fejlődés jelen történelmi szakaszában valósággal elgondolhatatlan visszanyesegetni a közszféra (állami szektor) roppant változatos gazdaságát, s lefaragni a megfelelő foglalkoztatási költsé­geket, ahogy a Financial Times szerkesztői szeretnék az ingatag ma­gántőkés termelési és pénzügyi rendszer megszilárdítása érdekében.

Hiszen a rendszer-hibridizálódás az utóbbi száz évben olyan arányokat öltött – említettük, hogy már mintegy 50 százalékra rúg a tőkés módra fejlett országokban, dacára a különböző konzervatív erők (köztük az „Új Munkáspárt") részéről megnyilvánuló minden tiltakozásnak -, hogy e trend megállítása érdekében most „tervezett" goromba beavatkozás óhatatlanul kudarcot vall. Ténylegesen ezek a farizeuskodó, „minden ízében tőkés könyvvitelt!" követelő tiltakozások egyhangú ismétlődéssel kombinálódnak a sorra-rendre meghiúsuló ígéretekkel az „egyensúly helyreállítására a magánszektor érdekében". Mindezek legföljebb any-nyit érnek el, hogy növekvő ínségbe taszítják a néptömegeket, de nem képesek eltörölni a rendszer-hibridizálódás ellentmondásos trendjét.

Igazából maga a dolog „a jelenlegi kapitalista termelés egész struk­túráját érinti, nem csupán valamelyik ágát. Ésszerű várakozásnak az sem tekinthető, hogy majd az állam megoldja a problémát, akármennyi közpénzt töltöget is a gazdaságba az árulkodó mentőműveletek során. […] A gazdaságba történő állami beavatkozás hatalma – amiben nem is oly régen még az »új ipari állam« minden elképzelhető bajára és nyavalyájára fölírható csodaszert látták – szigorún csak ezeknek az ellentmondásoknak a fölgyorsított érlelésére terjed ki. Minél nagyobb a gyöngélkedő páciensnek beadott gyógyír adagja, annál nagyobb a csodaszertől való függősége […]²⁹

Ebben az értelemben az általában vett tőkerendszer egyik alapvető ellentmondásával állunk szemben. Az ellentmondásos meghatározottsá­goknak bármelyik oldalát tolják előtérbe védelmezői, óhatatlanul ellene dolgozik és semmivé teszi a másik oldala. Tehát hosszú távon egyfelől a csillagászati összegek, amelyeket a produktivitását tekintve igencsak problematikus, financiálisan pedig kalandor, sőt csaló tőkerendszer forrásigényes hibridizálása – ami a tőkés módra menedzselt „közszféra" kiterjesztése révén valósul meg, s ezt mostanság még a cinikusan ma­gántőke-kisegítő „PPS" („Private-Public Partnership"), tehát a magántőke és az állami befektetés társulása³⁰ formájában is manipulálják – követel meg, tehát ezen pénzek óhatatlanul elfogynak, s így aztán az egyre bővülő állami alamizsnálkodás járhatónak vélt útja aknamezőre vezet.

Ugyanakkor ennek a történelmi fejlődés által fölállított egyenletnek a másik oldalán az „adott eszközök és erőforrások megszabta kereteken belül élni" erényeskedőn öndicsérő szorgalmazása áll – vagyis szükség­képpen visszafogott gazdasági tevékenység, összhangban a „közszolgá­lati fizetések, nyugdíjak és állások", valamint a „szolgáltatások"javasolt drasztikus lefaragásával annak érdekében, hogy csökkentsék az immár sok billiós és egyre csak könyörtelenül növekvő „nemzeti adósságot" -, egy olyan társadalmi újratermelési rendszerben, amelyik növekedési önmitológiájának alapzatán működik, tehát végképp önpusztító növeke­désre alapozottan, ami semmi egyebet nem jelent, mint a következmé­nyekre való tekntet nélküli tőketerjeszkedés és -fölhalmozás elidegenítő, ám abszolút szükségszerűségét. Egy efféle újratermelési rendszernek, amelyik ilyen ellentmondásos elvek alapján működik, aligha más, mint robbanás lehet a vége.

Ez az oka, amiért csakis egy globális-korszakos értelemben vett szerkezeti változtatás nyújthat reményt a tőke rendszeréből fakadó el­lentmondásainak leküzdésére e rendszer strukturális válsága történelmi szakaszában. Egy korszakosan fönntartható szerkezeti változtatás, amelynek irányadó alapelve egy gyökeresen más társadalmi újraterme­lési rend megteremtése.

A rendszer-hibridizálódás, amelynek kiterjedését látjuk korunkban, dacá­ra a visszafogására irányuló különböző konszenzusos politikai próbálko­zásoknak, összhangban a fölsőbbrendű „magánvállalkozói rendszer" és ennek „szuverén egyéni fogyasztói" mitológiájával, része egy általáno­sabb és jelentősen elmérgesedő problémának, amely mindegyre csak erősbödött az elmúlt száz esztendő folyamán. E probléma mélyen fekvő oksági meghatározását úgy fogalmazhatjuk meg, mint a tőke objektíve megvalósítható alternatíváinak történetileg leszűkülő mozgásterét anta­gonisztikus ellentmondásai kitelepítésére és eligazgatására.

A tőkerendszer immár kínosan nyilvánvaló háromágú destruktivitása – (1) katonai téren, a tőke véget nem érő háborúival a monopolista impe­rializmus kezdete, vagyis a tizenkilencedik század utolsó évtizedei óta, s egyre nagyobb romboló hatású tömegpusztító fegyvereivel az utóbbi hatvan évben; (2) a tőke nyilvánvalón pusztító „ökológiai" hatásának fölerősödése révén, ami manapság már közvetlenül sújtja és veszé­lyezteti az emberi létezés elemi természeti alapzatát; és (3) az anyagi termelés valamint az egyre növekvő hulladéktermelés terén, köszönhe­tőn a „romboló termelés" előretörésének a hajdan magasztalt „alkotó" avagy „termelő rombolás" helyén – e szűkülő mozgástér szükségszerű következménye.

A tőke számára zavaró módon azonban a fönnálló antagonisztikus rendszernek sem növekvő destruktivitása, sem konszenzusteremtő hib-ridizálódása – amit hosszú ideig arra használtak a leghatalmasabb tőkés országokban, hogy kitelepítsék a tőke antagonizmusait, s erre is fogják használni, amíg ennek a megoldásnak a gazdasági és politikai kivitelez­hetőségét nem ássa alá az erősbödő szerkezeti válság – nem kínálhat semmilyen hosszú távú megoldást az objektíve szűkülő mozgástérre.

Minden antagonisztikus rendszer lényegi meghatározó jellemzőinek része az, hogy szerkezetileg képtelen megoldani belső ellentmondásait. Pontosan ez az, ami objektíven antagonisztikus rendszerként határoz­za meg. Következésképp, egy ilyen rendszernek más utakat-módokat kell találnia ahhoz, hogy elbánjon rendszer-ellentmondásaival – vagy eligazgassa őket (ameddig képes rá) -, föl- vagy megoldásuk módjának vagy lehetőségének hiányában. Ugyanis egy történelmileg életképes és fönntartható megoldás magát a tőkerendszert változtatná át de facto a saját szerkezetileg körülbástyázott és hierarchikusan kizsákmányoló meghatározottságainak „eltüntetése"nem-antagonisztikus módozatává, amely meghatározottságok pedig – ellentétben a „népi kapitalizmus" ábrándos képzelgéseivel – a valóságban egy fölülmúlhatatlanul antago­nisztikus társadalmi újratermelési rendként definiálják ezt. Nem meglepő ennélfogva, hogy a tőke-apologetika messze legkedveltebb és úton-útfélen reklámozott ideológiája éppenséggel a történetileg létrejött (és történetileg meghaladható) rendszerantagonizmus még leghalványabb lehetőségének is a vagy finoman kimunkált vagy nagyhangú tagadása. A rendszer antagonizmusát árulkodó módon egyéni konfliktus színében tüntetik föl, mint ami állítólag az „emberi természet" örök velejárója.

Mindazonáltal a rendszerantagonizmus efféle tagadása az uralkodó ideológia részéről – mindegy, hogy cizelláltan kimunkált álca alatt, vagy faragatlan cinizmussal történik ez -, nem tüntetheti el magát a mélyen gyökerező problémát. Ez a probléma éppen hogy csak súlyosabbá növekedhet az előttünk álló időben, ahogy már meg is látszik az utóbbi néhány évtized történelmi körülményein, amelyekre a tőke elmérgesedő szerkezeti válsága nyomta rá bélyegét. Ugyanis csupán két útja-módja van annak, ahogyan egy antagonisztikus társadalmi újratermelési rend­szer bánhat alapvető rendszer-ellentmondásaival: vagy (1) időlegesen kitelepíteni avagy exportálni őket; vagy pedig (2) minden rendelkezésére álló eszközzel rákényszeríteni ellenfelére, beleértve a legerőszakosabb és legpusztítóbb eszközöket is. Ebben a kettős értelemben:

(1)  kitelepíteni az antagonizmusokat, akármilyen módon is gyakorol­ható ez az uralkodó körülmények közepette – mint például a minden változatában belső ellentmondásokat exportáló, a propagandában a „fehér emberre háruló teher" gyanánt átlényegített, társadalmilag miszti­fikáló és soviniszta konszenzusteremtő imperialista uralom jól ismert brit birodalmi „ágyúnaszád-diplomáciája" formájában; vagy a „fejlett tőke" ka­tonailag kevésbé nyilvánvaló, ám gazdaságilag-politikailag hatékonyabb második világháború utáni „modernizáló" globális hatalom-bitorlásának praktikáit bevetve bolygónk kevésbé fejlett területein,³¹ az állítólag már „posztimperialista" ideológiának megfelelőn -, ameddig még megvaló­sítható a tőke rendszer-antagonizmusai eligazgatásának ez a kitelepítő-exportáló módozata a nemzetközileg épp uralkodó hatalmak (s persze, a többiek rovására csupán néhányuk) által;

(2)  kíméletlenül rákényszeríteni az osztályellenfélre a tőke erősbödő osztályuralmának erőszakos elnyomó parancsolatait a rosszabbra forduló válság és az élesedő osztálykonfliktus helyzeteiben, sutba vágva – a társadalmilag megkövetelt és „igazolt" szükségállapot nevében – még a „demokrácia és a jogállamiság" látszatát is; vagy, imperialista rendszerek közti összeütközések esetében, rákényszerítve a gyöngébb vetélytár­sakra és szemben álló államokra a legerősebb uralkodó katonai hatalom vagy hatalmak „nem alku tárgyát képező" igényeit és érdekeit – a legtá­gabb skálán, minden lehető eszközzel, beleértve a totális háború fegy­vereit is -, ahogy ezt két világháború bizonyította a huszadik században.

Az uralkodó rend számára az a bökkenő, hogy sem a tőkerendszer antagonisztikus ellentmondásainak exportáló kitelepítése a tőke globális térbitorlása révén – ennek pusztító hatásával együtt immár a természetre is, ami viszonylag könnyűszerrel fönntartható volt igen hosszú időn át a múltban -, sem a rendszer-antagonizmusok erőszakos rákényszerítése az ellenségre, amelyet igába kell dönteni a totális háború végső erőfe­szítésével is, korunkban már nem valósítható meg könnyűszerrel. Mára már alig maradt a vezető kapitalista hatalmak számára megkaparintható jelentős területe a bolygónknak; sem közvetlen imperialista katonai lero­hanással, sem újonnan intézményesített „modernizáló" gazdasági leigá-zással. A tőke globális emelkedése ugyanis, amelyet Marx megállapított Engelshez írott, korábban említett levelében,³² már történelmileg lezárult. Más szóval, immár teljes a tőke globális térnyerése, ha nem is a „globa­lizálódás" amaz idilli formájában,³³ amelyről dicshimnuszokat zengenek hivatásos ideológusai és „bérencei". A tőke, háromágú destruktivitása egyre ingatagabb formájában, immár uralma alatt tartja és kizsákmá­nyolja egész bolygónkat minden lehető módon; de nem képes sem megoldani, sem alkalmas módon kitelepíteni szerkezeti antagonizmusait és robbanásra kész ellentmondásait a zavartalan tőketerjeszkedés és -fölhalmozás érdekében.

Mi több, az elmérgesedett problémáknak a tőke számára hagyományos „végső megoldása", a korlátlan háború, amelyet a múltban potenciális vagy valóságos ellensége ellen indított, gyakorolhatatlanná lett az immár bevethető tömegpusztító fegyverek föltalálása eredményeképpen, ame­lyek totálisan elpusztítanák az emberiséget egy globális háborúban. A folyamatos részleges háborúk – még ha az „elsöprő túlerő" érzéketlenül eszményített katonai stratégiáját alkalmazzák is, a népességet sújtó mérhetetlen, s még érzéketlenebb módon „járulékosnak" nevezett „kár­okozással" egyetemben, ahogyan Vietnamban és másutt tették – csakis elmélyíteni képesek a tőkerendszer szerkezeti válságát ahelyett, hogy kiutat mutatnának belőle az imperialista győztes és legyőzött hagyomá­nyos sémájában.

Így tehát a tőke szűkülő mozgástere a tekintetben, hogy alternatívák közt választhasson a belső problémáival való elbánáshoz -, ami elvá­laszthatatlan a tőke hanyatló fejlődési szakaszától – komoly következ­ményekkel jár a jövőre nézve. Hiszen az a kijózanító igazság – s mindig is az marad -, hogy a szerkezeti problémák szerkezeti megoldásokat követelnek. Ez pedig, amiként a továbbiakban látni fogjuk, korszakosan fönntartható, hamisítatlan szocialista szellemű, strukturális gyógymód után kiált, s ez csakis annak a történelmi dialektikának a helyreállításával valósítható meg, amelyet a tőke antagonizmusai, rendszerfejlődésének leszálló szakaszában, gyökerestül fölforgattak.. így történhetett meg, hogy a tőke társadalmi anyagcsere-rendje – amely egykor a történelemben messze a legnagyobb előrelépést tette a termelés terén – a fonákjára fordult, a szerkezeti meghatározottságoknak messze a legpusztítóbb rendszerévé tagolódott, amely most már közvetlenül veszélyezteti boly­góháztartásunkat s benne az emberiség továbbélését.

Ám dacára minden ellenkező megrögzött érdeknek, nem szabad nem venni tudomást a fönnálló rend elfojthatatlan történeti dimenziójáról, s nem szabad tévesen fölfogni alapvető meghatározottságainak valódi jellegét. A társadalomszerkezetek ugyanis – még a legerősebben körül-bástyázottak is, amilyen a tőke társadalmi újratermelési rendje – nem juthatnak érvényre úgy, ahogy a „tehetetlenség törvénye" érvényesül a természeti szükségszerűség világában. Nem szabad a természeti törvény mintájára elképzelni a történelmi szükségszerűséget, mint ahogyan a tőkeapologéták szeretik hamis módon rendszerük állítólag örök érvényét bizonygatni, miközben fonákul Marxot vádolják azzal, hogy afféle „gazda­sági determinista" szemével nézi a világot. Marx dialektikus fölfogásában a történelmi szükségszerűség kibontakozó szakaszai akként jelennek meg, mint amelyek egy idővel szükségképp „eltűnő szükségszerűség" fokai, s a társadalmi szerkezet – amelyet úgy írt le, hogy ez „mindenkor meghatározott egyének életfolyamataiból áll elő" – mélységesen törté­neti megszorító föltételeknek van alávetve. Erre fut ki a szerkezet és a történet dialektikája. Hiszen a történelem és a struktúra emberi vonatko­zásban mindig is mélységesen egymásba fonódik, s a történelem maga szükségszerűleg nyitott végű. A korunkban elkerülhetetlen globalizálódás bonyodalmai és ellentmondásai mit sem változtathatnak ezen. Ezek csupán nyomatékosíthatják a föltornyosuló felelősséget azért, hogy szembenézzünk az idevágó kihívásokkal, amiként a jelen tanulmány is bevallottan ezt teszi. Ahogy egy magyar szólásmondás találón megfo­galmazza, csakugyan „nem babra megy a játék".

(Fordította: Csala Károly)

(Ez a szöveg, amelyet a szerző kéziratban bocsátott szerkesztősé­günk rendelkezésére, „Bevezetés" a Social Structure and Forms of Consciousness című könyv 2011 elején a Monthly Review Press kiadá­sában, New Yorkban megjelenő második kötetéhez.)

Jegyzetek

¹ Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM 42, 113.

² Uo.

³ Marx-Engels: A német ideológia. Magyar Helikon, 1974. 29.

⁴ I. m. 35.

⁵ Marx: A filozófia nyomorúsága. MEM 4, 152.

⁶ Lásd Arisztotelész Poétikájának 8. és 9. fejezetét.

⁷ Lásd majd könyvem 6.4 szakaszát. (Kiváltképp az angol kiadás 354-373. oldalait.)

⁸ Claude Lévi-Strauss: La pensée sauvage. Paris, Plon, 1962. (Az idézet magyar fordítása részben Vekerdi Lászlóé: „A primitív gondolkodás". Valóság, 1967/11. 90.) Lévi-Strauss kirohanása a „transzcendentális humanizmus" ellen utóbb vissz­hangra talált Louis Athusser és társai körében, mint a hozzájuk kapcsolódó fura „elméleti antihumanizmust" képviselő „strukturalista marxizmus" kulcsfontosságú, meghatározó jellemzője.

⁹ Lásd majd könyvem 6.4 szakaszának (az angol kiadásban) első három oldalát.

¹⁰ Vö. Jean-François Lyotard: „Mi a posztmodern?" Nagyvilág, 1988/3.

¹¹ Lyotard: „A posztmodern állapot". In: Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty: A posztmodern állapot. Századvég Kiadó, 1993. 130.

¹² Lyotard: „A történelem egyetemessége és a kultúrák közötti különbségek". In: A posztmodern állapot. 258.

¹³ Lásd e tekintetben Marx korszakos jelentőségű, 1858. október 8-án Engelshez írott levelét.

¹⁴ Ahogyan Engels, Marx nagy fegyvertársa elismerte és hangsúlyozta: „Marx magasabban állott, messzebbre látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi többiek valamennyien." Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége. MEM 21, 279.

¹⁵ A német ideológia. 49.

¹⁶ I. m. 91.

¹⁷ Marx A politikai gazdaságtan bírálatához írott „Előszó"-ban használta ezt a kifejezést [MEM 13, 6.] azokkal a nagy elméleti teljesítményekkel kapcsolatban, amelyeket a polgárság kimagasló értelmiségi alakjai értek el a fölívelőben levő tőke álláspontjáról.

¹⁸ MEM 23, 12-13.

¹⁹ F. A. Hayek: A végzetes önhittség. A szocializmus tévedései. Tankönyvkiadó, 1992. 108.

²⁰ I. m. 110. E bődületes apologetikája annak, ami „hasznos és kellemes a tőke számára", minden bizonnyal jól hangzó muzsika az olyanok füleiben, akik nem látnak rá okot, hogy miért is kellene egyáltalán megpróbálnunk ellenőrzés alá vonni a katasztrofálisan veszedelmes globális pénzügyi rendszert, amely a felelőtlenül hűtlen kezeléssel elpocsékolt dollár billiókkal összhangban most már elözönli a termelés terét is. Évekkel ezelőtt idéztem a Sunday Times egyik cikkét arról, hogy „A General Motors úgy fedezte likviditási hiányát, hogy merített 15 milliárd $-os nyugdíjalapjából, amit engedélyez számára az amerikai törvény.

Csakhogy most már 8,9 milliárd $ hiányzik a nyugdíjasok részére tartalékolt pénzalapból." S úgy kommentáltam: „A hűtlen kezelés tehát nem marginális vagy kivételes, hanem normális velejárója a tőkerendszernek." (Lásd A tőkén túl I. L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány, Bp. 2008. 21.) Újabban az ipari óriás General Motorst is – amely egykor azzal dicsekedett, hogy költségvetése na­gyobb, mint Belgiumé – az állam volt kénytelen megmenteni a csődtől, dacára, hogy milyen leplezetlenül elbánt munkásai nyugdíjalapjával, az „amerikai törvény által engedélyezetten".

²¹ Hayek: i. m. 113.

²² Ez a fajta félremagyarázás messzire nyúlik vissza a történelemben. Már Engels is bírálta A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig című művéhez 1892-ben fűzött jegyzetében, hangsúlyozva: „Újabban azonban, amióta Bismarck rávetette magát az államosításra, bizonyos hamis szocializmus lépett fel, sőt itt-ott még némi lakájkodássá is fajult, amely minden államosítást, még a bismarckit is, minden további nélkül szocialistának nyilvánít." MEM 19, 211.

²³ Mészáros István: A tőkén túl. I. Id. kiadás, 22.

²⁴ Lásd ehhez: a nemzetközi burzsoázia egyik legnyilvánvalóbban osztálytudatos hetilapja, a The Economist nyíltan megvallja, hogy annak a több billió dollárnak, amelyet a tőkés csődfölvásárlás „jó ügyébe befektettek" a jelenlegi válság során, az a legfőbb érdeme, hogy ez „a rendszer megmentése"; amiként kimondottan ezt emeli ki óriási betűkkel a címoldalán, 2008. október 11-én.

²⁵ István Mészáros: „Ideology and Social Science". E címmel a torontói York University társadalomtudományi karán 1972 januárjában rendezett interdiszciplináris szeminárium egyik tanulmányaként íródott. Első ízben közölte: The Socialist Register, 1972. Legújabban a Critical Quest jelentette meg külön kötetként: Ideology and Social Science. New Delhi, 2010. Az idézet e könnyen hozzáférhető friss kötet 10. oldaláról való.

²⁶ „Darling [a brit munkáspárti pénzügyminiszter neve] köteles reális költségvetést benyújtani: vissza kell nyesegetni az Egyesült Királyságban az államot; mondja meg nekünk a Munkáspárt, hogyan", a Financial Times 2010. március 23-i vezércikke.

²⁷ Ez, persze, az állam egyre aktívabb beavatkozását jelenti a gazdasági ügyekbe, nem pedig „visszahúzódását".

²⁸ Lásd Brian Groom cikkét: „Call it the Strategic Re-election Fund". Financial Times, 2010. március 23.

²⁹ Idézet A társadalom-ellenőrzés szükségessége című előadásomból az Isaac Deutscher Emlékülésen, London School of Economics, 1971. január 26. Lásd A tőkén túl IV, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány, Bp. 2010. 35-36.

³⁰ Még a The Economist-ból is kitetszik, milyen képtelenül tékozlók és rosszul gazdálkodók az efféle „partnerségek" (közös magán- és állami tőkebefektetéssel gazdálkodó társulások), amelyek arra valók, hogy bőkezű kárpótlást biztosítsanak a csődbejutó tőkés vállalkozások részvényeseinek, s amelyeket agyonreklámoz az „Új Munkáspárt" kormánya. így nemrég azt olvastuk a The Economist 2010. május 15-i számának 40. oldalán közölt cikkben [„The Tube upgrade deals. Finis: The end of the line for Britain's biggest private finance initiative" – a cikk a londoni földalatti és földfelszíni tömegközlekedési állami-magán vegyesvállalatok, a Tube Lines, Metronet, TFL pénzügyi helyzetével foglalkozik – A ford.]: „Elméletben a PPP-t arra szánták, hogy kihasználják a magánszektor hatékonyságát, és derekas profit fejében áthárítsák a kockázatokat a munkát elvégző cégekre. Ténylegesen sem a Tube Lines, sem a Metronet nem volt képes teljesíteni a megállapodásokat.

A Metronet igazgatósága csapnivaló módon igazgatott, a kockázat átvállalása merő káprázatnak bizonyult: a cég 2007-ben csődbe jutott, s a kormány mintegy 2 milliárd font erejéig kártalanította a hitelezőket." A dolgok ilyetén elintézése azt jelenti, hogy a „PPP"-ben a „Private", vagyis a „magán" annyi, mint „derekas profit", a „Public" pedig, tehát az „állami" annyi, mint „óriási (ebben az egy eset­ben megközelítőleg 3 milliárd dollárnak megfelelő) veszteség", amit a dolgozó osztályok vállára rakosgatnak át a vagyonbukás szeszélyének kitett kapitalis­tákéról, akiket buzgón kártalanít az állam. Nem vonhatók ki a felelősség alól a „pártatlan tanácsadó cégek" sem, amelyek „szakértéssel" segítenek igazolni és a társadalomra áthárítani az efféle színlelten előnyös kockázatvállalásokat. Íme: „Amint a társulást összehozták, a Pricewaterhouse Coopers tanácsadó cég azt az előrejelzést adta, hogy a magánszektor akár 30 %-os megtakarítást érhet el; ez a szám fűtötte föl az egész projektet. Ámde a pénzügyi tanácsadó »nem közölt semmilyen bizonyító alapot erre a számításra«, mondja Stephen Glaister egyetemi tanár, aki mindvégig figyelemmel kísérte az eseményeket." (Uo.) S ez még korántsem a vége az intézményesített felelőtlenség eme rendszerét be­mutató történetnek. Ugyanis „Május 11-én a döntőbíró Chris Bolt, a PPP-ügyek parlamenti előadója közzétett egy áttekintést a Metronet régi szerződéseiről, amelyeket most már szintén házon belül kezelnek a TFL-nél. »Kiábrándító« volt azt tapasztalni – mondta -, hogy a TFL változást eszközölt korábbi könyvviteli­elszámolási rendjében, lehetetlenné téve ezáltal az összevetést a Tube Lines-szal és a beolvadás előtti Metronettel." (Uo.) Eszerint, tökéletes összhangban az intézményesített felelőtlenség megszokott, a cinkosságra törvényesen építő rendszerével, senkinek sem lehet a fejére olvasni a kolosszális veszteséget. De ki hihetné komolyan, hogy az államilag szponzorált és katasztrofálisan tékozló felelőtlenségnek ez a kapitalista csődgazdálkodás szolgálatában álló rendszere örök időkig fönntartható?

³¹ E tekintetben is nyilvánvaló a szerkezetből eredőn érvényesülő kitelepítés történeti dimenziója. A „modernizáló" stratégiák vélt igazolását az érintett maroknyi tőkés ország történelmileg szerzett (de nem emlegetett) kizsákmányoló előjogai szolgáltatják; álságosan a tervezett „fejlesztés" egyetemes elterjesztését ígérgetik, teljes híjával minden ezt alátámasztó valóságos alapnak, ahogy például a Walt Rostow-féle groteszk „nekilendülés és érett kijózanodás" teóriájában. (Lásd könyvét: The Stages of Economic Growth: A Non-Communist Manifest. Cambridge University Press, 1960.) Az ilyen „fejlesztési elméletek" a jövőre nézve is teljesen üres szóhalmazzá fakulnak, mihelyt a privilegizált „mintaországok", dacára fölhalmozott előjogaiknak, saját komoly problémáikkal kényszerülnek szembenézni,amiként erre korunkban igencsak rákényszerülnek.

³² Lásd a 13. jegyzetet.

³³   Lásd Martin Wolf: Why Globalization Works. The Case for the Global Market Economy. Yale University Press, New Haven, 2004.

A hitelválság „akut fázisának" levonulása(?) után megszorítások söpörnek végig Európa társadalmain, a jóléti rendszerek teljes megszüntetésével fenyegetve. A baloldal továbbra is defenzív, s így hatástalan utóvédharcokat folytat, ahelyett, hogy radikálisan szembefordulna a rendszerrel. Folytatódik a társadalmi és személyes élet minden aspektusának „ökonomizálása", és míg a technológia révén szinte minden lehetségessé válik, minden eddiginél inkább tabuvá válik a társadalmi változások lehetősége.

Az eurózóna országaiban – elsősorban Görögországban, valamint Íror­szágban, Olaszországban és Spanyolországban – idén lezajlott megszo­rítás-ellenes tiltakozásokkal kapcsolatban két diskurzus vált dominánssá.¹

Az ismertebb, establishment diskurzus a válság depolitizált natura-lizációjára törekszik: az elfogadott [szabályozó] intézkedéseket nem mint politikai döntések eredményét mutatják be, hanem egy semleges pénzügyi logika imperatívuszaiként – ha azt akarjuk, hogy a gazdasági élet stabilizálódjon, akkor egyszerűen le kell nyelnünk a keserű pirulát. A másik diskurzus – amit a tiltakozó dolgozók, diákok és nyugdíjasok képviseltek. Szerintük a megszorító intézkedések csupán egy újabb kí­sérletet jelentenek a nemzetközi finánctőke részéről, hogy fölszámolják a jóléti állam utolsó maradványait. Így az IMF az egyik nézőpontból mint a fegyelem és rend semleges érvényesítője tűnik föl, míg a másikból mint a nemzetközi tőke elnyomásának közvetítője.

Mindkét nézőpontból látszik az igazság egy-egy szelete. Nehéz nem észrevenni a „felettes én"-jellegét annak, ahogy az IMF az érintett álla­mokat kezeli – miközben a Valutaalap megfeddi és megbünteti az adott országokat a visszafizetetlen adósságokért, újabb hiteleket juttat nekik, amelyekről mindenki tudja, hogy megint csak nem lesznek visszafizetve, azaz az adott ország még jobban belegabalyodik az egyre növekvő adós­ságok hálójába. A másik oldalról nézve, a „felettes én"-stratégia sikerének oka az, hogy a hitelfelvevő ország tökéletesen tisztában van vele: soha nem kell visszafizetnie az adósság teljes összegét, ezért megpróbál a hitelből az utolsó pillanatig profitálni.

Mint mondtuk, mindkét diskurzusban van egy szemernyi igazság, ugyanakkor mindkettő mélységesen téved. Az európai establishment által képviselt álláspont eltussolja azt a tényt, hogy az óriási deficitek a pénz­ügyi szektort kisegítő masszív mentőcsomagok, valamint a recesszió miatt kieső adóbevételek miatt jöttek létre; ami pedig a görög kormánynak nyújtott hitelt illeti, ezt arra fogják felhasználni, hogy törlesszék vele a görög államadósságot nagy német és francia bankok felé. Az EU garan­ciáinak igazi célja a privát bankok megvédése, hiszen ha az eurózóna bármelyik országa államcsődöt jelentene, az súlyosan érintené a pénz­ügyi szektort. A másik oldalon a tiltakozók diskurzusa újra megmutatja a jelenlegi baloldal nyomorúságos állapotát: követelései nélkülözik a pozitív tartalmat, ehelyett puszta elutasítást fejeznek ki a jóléti állam meglévő formájának föladásával kapcsolatban. Itt egy olyan utópiával állunk szem­ben, amely nem a rendszer radikális megváltoztatására tör, hanem épp az a gondolat adja lényegét, hogy lehetséges a jóléti állam fönntartása a rendszeren belül. Érdemes észrevenni, hogy van némi igazság az ellenérvben: amennyiben a globális tőkerendszer kötöttségein belül ma­radunk, akkor azok az intézkedések, amelyek újabb összegeket vonnak el a dolgozóktól, diákoktól és nyugdíjasoktól, gyakorlatilag szükségesnek nevezhetők. Gyakran hallani, hogy az eurózóna válságának igazi üzenete az, hogy nem csak az euró, hanem az egyesült Európa terve is halott. Ahelyett hogy azonnal rábólintanánk erre az általános megállapításra, tegyünk hozzá egy leninista csavart: rendben van, Európa halott – de melyik Európa? A válasz pedig erre a kérdésre a következő: a világpi­acba belesimuló poszt-politikai Európa, amit újra és újra elutasítottak a referendumok, Brüsszel technokratikus-szakértői Európája. Ami meghalt, az az Európa, amely a higgadt európai ráció képviselőjeként prezentálta magát – szemben a görög kicsapongással és korruptsággal -, a hűvös matematika képviselőjeként a ripacskodással szemben. Ugyanakkor – bármilyen utópikusnak is hangzik – továbbra is megvan a lehetősége egy másik Európának: egy más módon politikus Európának, amely közös emancipatorikus projekten alapul és amely annak idején életet adott a görög demokráciának, a francia és az októberi forradalomnak. Ezért nem szabad engednünk a kísértésnek, hogy a jelenleg is tartó pénzügyi válságra a nemzeti szuverenitás rekonstrukciójához való visszavonulás­sal válaszoljunk, hiszen a nemzeti államok könnyű prédát jelentenek a szabadon mozgó nemzetközi tőke számára, amely könnyen kijátssza az egyik államot a másikkal szemben. Most jobban, mint valaha, a krízisre adott válasznak mindig internacionalistábbnak és univerzalistábbnak kell lennie, mint amilyen a nemzetközi tőke univerzalizmusa.

Új korszak küszöbén

Egyvalami világos: a jóléti állam évtizedei után – amikor a megszorítások viszonylag ritkák voltak, és mindig azzal az ígérettel együtt jelentkeztek, hogy végrehajtásuk után hamarosan helyreáll a normális menetrend – most olyan korszak következik, amikor permanenssé kezd válni egyfajta gazdasági szükségállapot: a válság állandósul, új életformává válik. A korábbinál sokkal brutálisabb megszorítások fenyegetnek, sorjáznak a különböző juttatásokat, az egészségügyi és oktatási kiadásokat megkurtító intézkedések, terjed a prekárius foglalkoztatás. A baloldal nehéz helyzetben találja magát: egyszerre kell hangsúlyoznia, hogy amiről itt szó van az nem egyszerűen „a" gazdaság, hanem inkább a politikai gazdaságtan, rámutatva, hogy nincsen semmi „természetes" az ilyesféle válságokban, és hogy a fönnálló globális gazdasági rendszer politikai döntések sokaságán alapszik; ugyanakkor észben kell azt is tartania, hogy ameddig a tőkés rendszeren belül maradunk, törvénye­inek megszegése gyakorlatilag gazdasági összeomlást okoz, hiszen a rendszer saját pszeudo-természeti logikájának megfelelően működik. Habár világosan látszik, hogy a fokozottabb kizsákmányolás új fázisába lépünk, amelyet megkönnyítenek a világpiac által támasztott feltételek (kiszervezés stb.), azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindezt annak a rendszernek a működése biztosítja, amelyet ugyanakkor állandóan fenyeget a pénzügyi összeomlás.

Így aztán hiábavaló lenne egyszerűen abban reménykedni, hogy a jelenlegi válság következményei korlátozottak maradnak, és hogy az európai kapitalizmus továbbra is garantálni fogja a viszonylag magas életszínvonalat egyre több ember számára. Ha így tennénk, az valóban furcsa radikalizmus lenne, amelynek fő reménye az, hogy a körülmények továbbra is irrelevánssá és marginálissá teszik. Az ilyesfajta gondolkodás ellen kell észben tartanunk Badiou mottóját: mieux vaut un désastre qu'un désétre – inkább egy katasztrófa, mint a nemlétezés; vállalnunk kell egy Eseményhez (Event, francia eredeti­ben: événement) való hűség kockázatát, még akkor is, ha az esemény „homályos katasztrófával" („obscure disaster", utalás Alain Badiou kife­jezésére [désastre obscure], aki így jellemzi az 1989-es rendszerváltást) végződik. A baloldal mostani önbizalomhiányának legjobb indikátora a válságtól való félelme. Az igazi baloldal komolyan veszi a válságokat, minden illúzió nélkül. Az alapvető baloldali meglátás az, hogy habár a válságok fájdalmasak és veszélyesek, ugyanakkor elkerülhetetlenek is, és harci terepet kell, hogy jelentsenek, ahol ütközeteket vívnak, a győzelemig. S ezért aktuális ma – inkább mint valaha – Mao Ce-tung régi mottója: „Mélységes káosz uralkodik az ég alatt, a helyzet kiváló." Antikapitalistákból ma nincsen hiány. Sőt, szinte túltermelésről beszél­hetünk a kapitalizmus szörnyűségeinek kritikája terén: csak úgy hem­zsegnek a tényfeltáró cikkek a sajtóban, a TV-riportok és a best-seller könyvek a környezetünket pusztító vállalatokról, a korrupt bankárokról, akik továbbra is zsíros bónuszokat vesznek föl, miközben cégüket közpénzből mentették meg, vagy a sweatshop-okról, ahol gyerekeket túlóráztatnak. Az effajta kritikáknak, bármilyen kíméletlennek tűnnek is, van azonban egy rejtett aspektusa: amit menetrendszerűen nem kérdő­jeleznek meg, az a liberális-demokratikus intézményrendszer, amelyen belül ezek a túlkapások – szuggerálják a kritikák – egyedül kezelhetők. A cél (explicite vagy implicite) az, hogy szabályozzuk a kapitalizmust – a média jelentette nyomás, a parlamenti vizsgálóbizottságok, a szigorúbb törvények, vagy akár a rendőrségi nyomozások segítségével -, és soha nem a burzsoá jogállam liberális-demokratikus intézményi mechaniz­musainak megkérdőjelezése. Ez utóbbi továbbra is megmarad szent tehénnek, amelyhez még az „etikai antikapitalizmus" legradikálisabb formái – a Porto Alegre-i Társadalmi Világfórum, a „Seattle-i mozgal­mak" – sem merészelnek nyúlni.

Állam és osztály

Ez az a pont, ahol Marx alapvető meglátása továbbra is érvényes marad, ma talán inkább, mint valaha. Marx számára a szabadság kérdése első­sorban nem magán a politikai szférán belül dől el – ellentétben például a nemzetközi pénzügyi szervezetek kritériumrendszerével, amit akkor alkalmaznak, amikor ítéletet mondanak egy-egy ország fölött: Vannak szabad választások? Függetlenek a bíróságok? Nincsenek a sajtót be­folyásoló rejtett nyomások? Tiszteletben tartják az emberi jogokat? Marx szerint, ehelyett a tényleges szabadság kulcsa a társadalmi viszonyok „apolitikus" hálózatában van, a piactól a családig: ami pedig a tényle­ges szabadság növekedéséhez szükséges, az nem a politikai reform, hanem a termelés társadalmi viszonyainak átalakulása. Nem szoktunk szavazni arról, hogy kinek mi van a tulajdonában, avagy a gyáron belüli munkás-menedzsment viszonyokról; mindezeket az összefüggéseket a politikai szférán kívüli folyamatok határozzák meg. Illuzórikus azt várni, hogy effektív változás érhető el úgy, hogy „kiterjesztjük" a demokráciát erre a szférára – például úgy, hogy „demokratikus" bankokat hozunk létre, amelyek társadalmi kontrol alatt állnak. Ezen a területen nem lehet radikális változásokat elérni a kodifikált jogok szféráján belül. Az ilyesfajta demokratikus mechanizmusok természetesen játszhatnak pozitív szere­pet. De mégis részei maradnak a burzsoá államapparátusnak, amelynek célja a tőkés újratermelés zavartalan funkcionálásának garantálása. Ebben az igen precíz és szűk értelemben Badiou-nak igaza volt, amikor azt állította: a végső ellenség ma nem a kapitalizmus, az imperializmus vagy a kizsákmányolás, hanem a demokrácia. A „demokratikus mecha­nizmusok" végső keretként való elfogadása az, ami megakadályozza a tőkés viszonyok átalakítását. A „demokratikus intézmények" szükséges defetisizálásához szorosan kapcsolódik negatív megfelelőjük – az erő­szak – defetisizálása. Példának okáért, Badiou nemrégiben javasolta a „defenzív erőszak" alkalmazását: szabad területeket kell kialakítani az államhatalomtól megfelelő távolságra, kivonva magunkat az utóbbi alól (ahogy a lengyel Szolidaritás korai szakaszában láthattuk), és csak akkor nyúlni az erőszakos ellenállás eszközéhez, ha az állam megkí­sérli megtörni és bekebelezni ezeket a „felszabadított zónákat". Ezzel a formulával az a gond, hogy egy mélyen problematikus distinkción alapul az államapparátus „normális" működése és az állami erőszak „túlkapása" között. Azonban az osztályharc marxista elképzelésének ábécéjét jelenti az a tézis, hogy a „békés" társadalmi élet maga, az egyik osztály – nevezetesen az uralkodó osztály – győzelmének a kife­jeződése. Az alávetettek és elnyomottak szempontjából nézve magának az államnak – mint az osztályelnyomás eszközének – a létezése az erőszak meglétével egyenlő. Hasonlóképpen érvelt Robespierre annak idején, amikor kimondta, a királygyilkosság igazolása nem egy, a király által elkövetett specifikus bűntény bebizonyításával történik: a királynak a puszta létezése bűn, vétek a nép szabadságával szemben. Ebben a szigorú értelemben az erőszak, amit az elnyomottak fordítanak az uralkodó osztállyal, és annak államával szemben végső soron mindig „defenzív". Ha ezt nem ismerjük el, akkor volens nolens „normalizáljuk" az államot és elfogadjuk az általa gyakorolt erőszakot, mint pusztán esetleges túlkapásokat. A standard liberális mottó – miszerint időnként szükséges erőszakhoz nyúlni, de az soha nem legitim – nem elegendő. Radikális-emancipatorikus perspektívánkból nézve ezt a mottót meg kell fordítani: az elnyomottak szempontjából az erőszak mindig legitim – hiszen státuszuk maga erőszak eredménye -, de sohasem szükséges: mindig stratégiai megfontolások kell, hogy eldöntsék, kell-e erőszakot alkalmazni az ellenséggel szemben. Röviden: az erőszak témáját demisztifikálni kell. A gond a huszadik századi kommunizmussal nem az volt per se, hogy erőszakot alkalmazott – például az államhatalom megragadása, majd a polgárháború általi megvédése során -, hanem általános működési módja, amely elkerülhetetlenné tette és legitimálta az erőszak alkalmazását: ide tartozik például a Párt mint a történelmi szükségszerűség eszközének motívuma, és sorolhatnánk. Henry Kissinger egy CIA-nak írt jegyzékében, amely azzal kapcsolatban adott tanácsokat, hogyan lehetne aláaknázni az Allende-kormányt, tömören így fogalmazott: „Kínozzuk meg a gazdaságot." Több amerikai ex-tisztviselő ma már nyíltan bevallja, hogy ugyanezt a stratégiát alkalmazzák Venezuelában: a volt amerikai külügyminiszter Lawrence Eagleburger a következőket mondta a venezuelai gazdaságról a Fox News-nak: „Eleve ez az egyetlen fegyverünk [Chavez] ellen, és ezt használnunk is kellene, ti. azokat a gazdasági eszközöket, amelyekkel tovább ronthatjuk a gazdasági helyzetet, ezáltal rombolva [Chavez] vonzerejét belföldön és a régióban." A jelenlegi gazdasági vészhelyzetben is láthatjuk, hogy nyilvánvalóan nem vak piaci folyamatokkal állunk szemben, hanem magasan szervezett stratégiai beavatkozásokról államok és pénzügyi intézmények részéről, amelyek el vannak szánva arra, hogy a válságot a saját érdekeiknek megfelelően kezeljék – mármost ebben az esetben nem lenne itt az ideje a defenzív ellenlépéseknek?

Ezek a megfontolások alighanem össze kell, hogy törjék a radikális értelmiségiek kényelmes szubjektív pozícióját, még ha közben folytatják is mentális gyakorlataikat, amelyek oly közkedveltek voltak körükben a huszadik század során: elsősorban arról a késztetésről beszélek, hogy „katasztrofizáljuk" a politikai szituációkat. Adorno és Horkheimer úgy látta, a „felvilágosodás dialektikájának" az „adminisztrált világban" való kulminációja katasztrófához vezet; Giorgio Agamben pedig a husza­dik század koncentrációs táborait a teljes nyugati politikai projektum „igazságaként" definiálta. De idézzük csak föl Horkheimer figuráját az ötvenes évek Nyugat-Németországából. Miközben keményen kritizálta az „értelem alkonyát" a modern nyugati fogyasztói társadalmakban, ezzel párhuzamosan védte is ugyanezt a társadalmat mint a szabadság kizárólagos szigetét a totalitarizmus és a korrupt diktatúrák tengerében. Mi van akkor, ha egyszerűen arról van szó, hogy az értelmiségiek valójá­ban biztonságban és kényelemben élnek, és életformájuk igazolásának érdekében konstruálnak radikális katasztrófa-forgatókönyveket? Sok értelmiségi esetében nem kétséges, hogy amennyiben forradalmak­ról van szó, annál jobb, minél távolabb történnek – például Kubában, Nicaraguában, Venezuelában -, hiszen így, miközben megmelengeti szívüket, ha a távolban történő eseményekre gondolnak, otthon továbbra is foglalkozhatnak saját karrierjük építésével. Most azonban, ahogy a fejlett-iparosodott országokban összeomló félben vannak a jól működő jóléti állami struktúrák, a radikális értelmiségiek számára talán közelít az igazság pillanata, amikor tisztázniuk kell álláspontjukat: ha valódi változást akartak, hát most megkaphatják.

A gazdaság mint ideológia

A permanens gazdasági szükségállapot szituációja nem jelenti azt, hogy a baloldalnak föl kellene hagynia a közvetlen „gyakorlati haszonnal" nem járó, aprólékos intellektuális munkával. Épp ellenkezőleg: ma inkább, mint valaha, észben kell tartanunk, hogy a kommunizmus azzal kezdődik, amit Kant „Mi a felvilágosodás?" c. esszéjének híres passzusában az „ész nyilvános használatának"nevezett, azaz a gondolkodás egalitárius egyetemességével. Ezért úgy kell harcolnunk, hogy rávilágítsunk a jelen­legi „átstrukturálás" azon aspektusaira, amelyek fenyegetést jelentenek a transznacionális, nyílt térre. Példa erre az EU-ban jelenleg is zajló „bolognai folyamat", amelynek célja „az európai felsőoktatási rendszer felépítésének harmonizációja", és amely valójában koncentrált támadást jelent az ész nyilvános használata ellen.

A reform mögött az a késztetés húzódik meg, hogy alárendeljék a fel­sőoktatást annak a feladatnak, hogy megoldást találjanak a társadalom konkrét problémáira, szakértői vélemények „előállításán" keresztül. Ami itt eltűnik, az a gondolkodás igazi feladata: ez ugyanis nem pusztán abból áll, hogy megoldásokat találjunk a „társadalom" – valójában az állam és a tőke – által fölvetett problémákra, hanem, hogy reflektáljunk magára a formára, amelyben a problémák megjelennek; hogy fölfedez­zük a problémát magában abban a folyamatban, ahogy egy problémát fölfogunk. A felsőoktatás redukciója a társadalmilag hasznos szakértői tudás termelésére paradigmatikus esete annak, amit Kant az „ész ma­gánhasználatának" nevez – azaz annak a gondolkodásmódnak, amely esetleges, dogmatikus előfeltételezések ketrecébe van zárva -; mindez persze napjaink globális kapitalizmusának speciális kontextusában. Kanti terminusokban fogalmazva ez annyit tesz, hogy „éretlen" egyénekként cselekszünk, nem pedig szabad emberi lényekként, akik az ész egyete­mességének dimenziójában is tudnak létezni.

Létfontosságú, hogy a felsőoktatás áramvonalasítására törő nyomást (ami nem csak a közvetlen privatizáció formájában jelentkezik, hanem az előbb leírt általánosabb formában is, ti. hogy az oktatást a szakértői tudás termelése felé orientálják) összekössük az intellektuális termékek alkotta közjavak „bekerítésének" folyamatával, azaz az „általános intel­lektus" [general intellect] privatizációjával. Ez a folyamat részét alkotja az ideológiai számonkérés módjának globális átalakulásában. Ezen a ponton talán hasznos fölidézni Althusser koncepcióját az „ideológiai államapparátusokról" (IÁA). Ha a középkorban a legfőbb IÁA az Egyház volt – abban az értelemben, hogy a vallás mint intézmény működött – akkor a kapitalista modernitás hajnalától egy kettős hegemóniáról beszélhetünk, amelyet egyrészt az iskolarendszer, másrészt a jog mint ideológia alkot. Az individuumokat jogi szubjektumokká formálták a köte­lező általános oktatáson keresztül, miközben kialakult a hazafias, szabad honpolgár felelősségre vonhatóságának gyakorlata is, az új jogrendszer mátrixában. így alakult ki a burzsoá és a honpolgár közötti szakadék a privát érdekeivel foglalatoskodó, egoista-utilitárius individuum és az állami szféra egyetemessége iránt elkötelezett citoyen között.

Míg a spontán ideologikus percepcióban az ideológia mint olyan a honpolgár univerzális szférájára korlátozódik – miközben az egoisztikus érdekek által meghatározott privátszférát „pre-ideologikusnak" fogják föl -, ezáltal a legfontosabb ideológiai ködösítés épp az ideológiának és az – úgymond – ideológiamentesnek ez az elkülönítése. Ami az 1968 utáni kapitalizmus legutolsó szakaszát jellemzi, az az, hogy a gazdaság maga – vagyis a piac és a verseny logikája – vált fokozatosan a hegemón ideológiává. Az oktatásban azt láthatjuk, hogy lépésről lépésre lebontják a klasszikus-burzsoá iskola IÁA-ját: az iskolarendszer egyre kevésbé egy mindenkire nézve kötelező dolog, ami a piac fölött létezik és amit köz­vetlenül az állam irányít, és ami a felvilágosodott értékek – szabadság, egyenlőség, testvériség – hordozója. Az „alacsonyabb költségek, nagyobb hatékonyság" szent formulája alapján egyre jobban átszövik a PPP (public-private partnership [köz- és magán-együttműködés]) kezdeményezései. A hatalom megszerzésének és legitimálásának területén is ezt láthatjuk: a választási rendszer egyre inkább piaci cserére emlékeztet, ahol a sza­vazók „megvásárolják" azt az opciót, amely a leghatékonyabbnak tűnik a társadalmi rend fönntartásának, a bűnüldözésnek és egyéb feladatoknak a megvalósításában. Szintén az „alacsonyabb költségek, nagyobb hatékony­ság" formulájának megfelelően egyes funkciók, mint például a börtönök üzemeltetése – ami korábban az államhatalom kizárólagos terrénuma volt -, most privatizálható; a hadsereg már nem általános hadkötelezettségre épül, hanem fizetett zsoldosokból áll. Sőt, már az állami bürokráciát sem fogjuk föl többé hegeli univerzális osztálynak, ahogy az nyilvánvalóan látszik Berlusconi esetén: napjaink Olaszországában az állami hatalmat közvetlenül az anyagias burzsoá tartja kezében, aki könyörtelenül és nyíl­tan visszaél vele, hogy saját személyes érdekeltségeit védje.

Még az érzelmi kapcsolatok kialakítása is egyre inkább a piaci viszo­nyok mintájára szerveződik meg. Amit itt látunk, az önmagunk áruvá alakítása: az internetes társkeresőkön, vagy házassági ügynökségeknél a leendő partnerek magukat mint árukat tüntetik föl, fölsorolva kvalitásaikat, az egész „árura" pedig egy fotót biggyesztve. Ami itt hiányzik az Freud szavaival „der einzige Zug", az első benyomás, ami az első pillanatban eldönti, hogy szeretem-e az illetőt vagy sem. Egy adott pillanatban az embert elárasztja a szerelem – mint már fönnálló tény – érzése és a tudat, hogy most már csak ebbe az irányba mehet. Definíció szerint tehát „jelöltek" kvalitásainak az összehasonlítása, annak latolgatása, hogy kibe legyünk szerelmesek, nem lehet szerelem. Ezért van az, hogy a párkapcsolati közvetítők par excellence szerelemgyilkos gépezetek. Miféle eltolódást jelent ez a hegemón ideológia működésében? Amikor Althusser azt állítja, hogy az ideológia az individuumokat szubjektumokká teszi [interpellates individuals into subjects], az „individuum" alatt az élő emberi lényeket kell érteni, akiket az ideológiai államapparátusok hatásuk alá vonnak, rájuk kényszerítve különböző mikro-gyakorlatok hálózatát. Ezzel szemben a „szubjektum" nem az élő emberi lény, a szubsztancia megtestesítője, hanem az ezekből az élőlényekből kapott végeredmény, amikor is már nem tudnak kilépni az IÁA által kialakított diszpozíció­ból (avagy az IÁA által működtetett mechanizmusokból), bele vannak zárva egy szimbolikus rendbe. Logikus módon, mivel a gazdaságot az ideológiamentesség szférájának tartjuk, a globális kommodifikációnak ez a szép új világa magát poszt-ideologikusnak tartja. Az IÁA-k persze továbbra is velünk vannak, inkább mint valaha. Azonban addig, amíg az ideológia a szubjektumokban – a szubjektumok önészlelésében – jelen van, addig a gazdasági szférának ez a hegemóniája nem is tűnhet föl másként, mint az ideológia hiányának. Ez nem azt jelenti, hogy az ideo­lógia egyszerűen „visszatükrözi" a gazdaságot, a régi alap-felépítmény modell szerint. Ehelyett inkább arról van szó, hogy a gazdaság maga működik ideológiai modellként, ezért teljes joggal mondhatjuk azt, hogy a gazdaság lÁA-ként működik – szemben a „valódi" gazdasági életről alkotott idealizált liberális piac-elképzeléssel.

A lehetetlenség fokozatai

Ma azonban radikális változásnak vagyunk szemtanúi ennek az ide­ológiai mechanizmusnak a működésében. Agamben szerint napjaink „posztpolitikai" vagy biopolitikai társadalmában a párhuzamos diszpozí­ciók deszubjektivizálják az individuumokat, anélkül hogy új szubjektivitást hoznának létre. Így következik be a politika alkonya – hiszen a politika valódi szubjektumokat és identitásokat (munkásmozgalom, burzsoázia stb.) előfeltételez -, és a gazdaság diadala, azaz a tiszta kormányzásé, amelynek célja kizárólag saját reprodukciója. Tehát a mai jobb- és balol­dalnak – habár továbbra is váltják egymást a hatalomgyakorlásban – nem sok köze van a politikai kontextushoz, amiből ezek a szavak származnak. Ma ezek a terminusok egyszerűen ugyanannak a kormányzati gépezet­nek a két pólusát jelölik: az egyik célja a deszubjektivizáció skrupulusok nélkül, míg a másik el akarja takarni ugyanezt a célt a „jó demokratikus állampolgár" képmutató maszkjával.² A „biopolitika" azt a konstellációt jelöli, amikor a diszpozíciók [dispositifs] már nem generálnak szubjektu­mokat (nem csinálnak [interpellate] szubjektumokat az individuumokból), hanem csak igazgatják és szabályozzák az individuumok lecsupaszított életét. Ebben a konstellációban a radikális társadalmi átalakulásnak még a gondolata is lehetetlen álomnak tűnhet – de épp itt, a „lehetetlen" szónál érdemes megállnunk és elgondolkodnunk egy kicsit. Napjainkban, amikor a lehetségesről és a lehetetlenről van szó, igen furcsa eloszlást láthatunk: mind a két kategória mintha burjánzásba kezdett volna. Egyrészt, ami a személyes szabadságot és a tudományos-technoló­giai szférát illeti, minden nap azt halljuk, hogy „semmi sem lehetetlen": minden szexuális perverzió lehetséges, teljes zenei, film- és TV-sorozat archívumok tölthetők le, az űrutazás mindenki számára elérhető (meg­felelő áron). Egyre közelebbinek tűnik fizikai és pszichikai képességeink mesterséges följavítása, alapvető biológiai funkcióink manipulációja a genetikai intervenciók révén; sőt, még az a techno-gnosztikus álom is kezd elérhetővé válni, hogy elérhetjük a halhatatlanságot amennyiben identitásunkat átalakítjuk egy software-ré, amely aztán letölthető lesz egy ilyen vagy olyan hardware-re. Másrészről viszont, amennyiben a társadalmi-gazdasági viszonyokat tekintjük, korunkat általában úgy szo­kás jellemezni, mint az érettség korát, amikor is az emberiség föladta régi millenarisztikus-utópikus álmait és elfogadta a valóság kötöttségeit – értsd: a kapitalista társadalmi-gazdasági valóságot -, annak minden lehetetlenségével együtt. A „nem lehet" parancsolata korunk mot d'ordre-ja: nem lehet nagy léptékű kollektív cselekvés eszközéhez nyúlni, hiszen ez szükségszerűen totalitárius terrorba torkollik; nem lehet továbbra is ragaszkodni a régi jóléti államhoz, mert ez versenyképtelenné tesz, és gazdasági krízishez vezet; nem lehet bezárkózni a világpiaccal szemben anélkül hogy ne süllyednénk az észak-koreai dzsucse-rendszer (a Kim Ir Szen-i önerőre támaszkodás, de facto autarkia elve és gyakorlata – a szerk.) szintjére. Ideologikus változatában az ökopolitika is hozzáadja még ehhez saját lehetetlenség-listáját, úgynevezett küszöbértékeit – pl. a maximum 2 Celsius-foknyi globális felmelegedés -, amelyeket „szak­értői véleményekre" alapoz. Kulcsfontosságú itt megkülönböztetni a lehetetlenség két fajtáját: egy társadalmit (a valódi lehetetlenséget) és a „lehetetlenséget", amire a domináns ideológia ráfokuszál. A lehetetlenség itt mintegy megkettőződik, saját maga számára szolgál maszkként: a má­sodik típusú lehetetlenség ideológiai funkciója az, hogy elhomályosítsa az első lehetetlenség valóságosságát. Ma az uralkodó ideológia arra törekszik, hogy elfogadtassa velünk a radikális változásnak, a kapitaliz­mus megszüntetésének, a demokrácia korrupt parlamenti bohózattá való lezüllése meghaladásának „lehetetlenségét", ezáltal láthatatlanná téve az antagonizmust, amely keresztülmetszi a kapitalista társadalmakat. Ez utóbbi egy valós lehetetlenség, abban az értelemben, hogy a fönnálló társadalmi rendnek a lehetetlensége, annak konstitutív antagonizmusa – ami azonban nem jelenti azt, hogy ez a valós-lehetetlen ne lenne köz­vetlenül megragadható, vagy radikálisan megváltoztatható. Ezért van az, hogy Lacan formulája az ideológiai lehetetlenség meghaladására nem az, hogy „minden lehetséges", hanem hogy „a lehetetlen megtörténik". A lacani valós-lehetetlen [impossible-real] nem egy a priori limitet fejez ki, amit realista módon tekintetbe kell venni, hanem maga a cselekvés mezője. A tett, a cselekvés több, mint a lehetséges terébe való beavat­kozás – a tett megváltoztatja magának a lehetségesnek a koordinátáit is, ezáltal retroaktív módon létrehozza saját lehetségességének felté­teleit. Ezért van az, hogy a kommunizmus problémája, egyben annak a problémája, hogy mi a valós: kommunistaként cselekedni azt jelenti, beavatkozni napjaink globális kapitalizmusa rejtett alapantagonizmusának valóságába.

Szabadságok?

A kérdés ekkor még mindig megmarad: mit ér egy ilyen programjellegű kijelentés a lehetetlen megkísérléséről, amikor egy empirikus lehetetlen­éggel állunk szemben, nevezetesen a kommunizmus kudarcával, hogy tömegeket mobilizáljon. Halála előtt két évvel, miután világossá vált, hogy a közeljövőben nem várható egy új európai forradalmi hullám, és hogy a szocializmus felépítése egy országban nonszensz, Lenin a következőket írta: „És ha úgy adódott, hogy a helyzet teljes kilátástalansága megtízsze­rezte a munkások és parasztok erejét, és ezáltal lehetővé tette számukra, hogy másképp térjünk át a civilizáció alapfeltételeinek megteremtésére, mint valamennyi többi nyugat-európai államban?"³ Nem ugyanez ma a problémája a Morales-kormánynak Bolíviában, az egykori Aristide-kormánynak Haitiben, vagy a maoista kormánynak napjaink Nepáljában? Ezek a politikai erők mind „szabályos" demokratikus választások, nem pedig népfelkelések révén kerültek hatalomra, de amint ott voltak, ha­talmukat legalábbis részben „nem-állami" módon kezdték el gyakorolni: közvetlenül mozgósították támogatóikat a nép soraiban, megkerülve a párt/állam reprezentációs hálózatait. Helyzetük „objektíve" reménytelen: a történelem alaptendenciája lényegében szembe megy velük, így „objektív tendenciákra" nem támaszkodhatnak, az egyetlen dolog, amit megtehet­nek, az a rögtönzés; mindaz, amit kétségbeesett helyzetben megtehet az ember. De mégis: nem ad ez nekik egyúttal valamilyen egyedülálló szabadságot? És nem vagyunk mi – korunk baloldala – most pontosan ugyanebben a szituációban?

Helyzetük épp az ellenkezője a kora huszadik századi szituációnak, amikor a baloldal tudta mit kell tennie (létrehozni a proletariátus dikta­túráját), de türelmesen kellett várnia a megfelelő pillanatra, hogy csele­kedjen. Ma nem tudjuk mit kell tennünk, de most azonnal cselekednünk kell, mert a tétlenség következményei katasztrofálisak lehetnek. Úgy kell majd élnünk „mintha szabadok lennénk". Meg kell kockáztatnunk, hogy tegyünk egy-két lépést lefelé a szakadékba, a lehető legrosszabb helyzetekben; ismét föl kell találnunk az új bizonyos aspektusait, csak hogy mozgásban tartsuk a gépezetet és fönntartsuk a régiből azt, ami jó volt, mint az oktatás, az egészségügy, az alapvető szociális ellátások. Röviden szólva szituációnkat Sztálinnak az atombombára tett megjegy­zése jellemzi: csak erős idegzetűeknek. Vagy, ahogy Gramsci mondta az első világháborúval megkezdődött korszakról: „a régi világ haldoklik, az új most éli szülési fájdalmait: a jelen a szörnyek ideje".

(Fordította: Koltai Mihály Bence)

Eredeti megjelenés: Slavoj Zizek: A Permanenet Economic Emergency New Left Review 64, July-August 2010

Jegyzetek

¹ Köszönöm Udi Aloni, Saroi Giri és Alenka Zupancic kapcsolódó megjegyzéseit.

² Giorgio Agamben: Qu'est-ce qu'un dispositif? Paris, 2007. 46-47.

³ V. I. Lenin: „Forradalmunkról.", LÖM 45., Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 376-380.