Az önigazgatás a társadalmi szerveződés különleges formája, amely nemcsak az államszervezetet vagy a gazdasági egységek funkcióját kívánja megváltoztatni, hanem egészen új és a korábbitól eltérő viszo­nyokat kíván kialakítani az egyének és a társadalmi csoportok között. Ez olyan alaptulajdonsága, amelyet szem előtt kell tartanunk, amikor megvizsgáljuk lehetőségeit.

Az önigazgatás kétségtelenül egyben politikai cél is. Része egy kü­lönleges politikai programnak, amely át akarja alakítani a társadalmi viszonyokat és az államszervezetet. Ezért esetenként politikai szereplők is támogatják. De a politikai pártok és mozgalmak nem az egyetlen és nem is a legfontosabb „látható" hordozói az önigazgatás eszméjének. Az önigazgatás nagyon gyakran kap támogatást a munkások és más elnyomott társadalmi rétegek csoportjától mélyebb társadalmi válságok idején, amikor megmutatkozik a létező társadalmi viszonyok és politikai intézmények tehetetlensége. Így jelentős befolyást nyerhet, anélkül, hogy bármilyen politikai párt támogatná – vagy éppen az önigazgatást lejárató politikai propaganda ellenére. Így mutatkozik meg az önigazgatás kettős természete.

Önszerveződés és önigazgatás

Közismert tény, hogy a társadalom egyének, társadalmi csoportok és kölcsönös viszonyaik komplex összessége. A társadalmi csoportok külön­böznek egymástól társadalmi státusz és érdekek tekintetében. A munkás­osztály mint elnyomott osztály abban érdekelt, hogy leküzdje alárendelt helyzetét. Csak akkor érheti el ezt a célt, ha a társadalom egészen más alapon szerveződik – olyan egyenlő jogú egyének közösségeként, akik­nek nem kell állandóan más emberek utasításait végrehajtani.

Mi más módon érhetné el a munkásosztály ezt a célt, mint a szervező­dés segítségével? A következő kérdés az, hogy milyen típusú szervezetet kell létrehozni, amely előreviszi a valóban demokratikus társadalmi struk­túrákért és a demokratikus döntéshozatalért vívott társadalmi harcot. A korábbi demokratikus, és különösen a szocialista mozgalmak különböző válaszokat adtak erre a kérdésre, de véleményem szerint egyik sem volt sikeres. Radikális társadalmi változáshoz nagy tömegek munkájára van szükség, és szükség van a társadalmi szerveződés új formáira is (politikai pártok, szakszervezetek, civil egyesületek), amelyek óhajtják ezt a változást. Másfelől azonban nem elég, ha akármilyen sok ember, legyen akár a lakosság abszolút többsége, részt vesz a politikai harcok­ban (sztrájkok, tüntetések, választások, stb.). Ami igazán fontos ezekben a küzdelmekben, az a részvétel természete. Még ha milliók vesznek is részt a társadalmi küzdelmekben, az még nem jelenti azt, hogy kivívták társadalmi szabadságukat, vagy hogy valóban ők irányítják az esemé­nyeket. Ha a társadalmi változások akarása kimerül a társadalmi szerve­zetek vezetői terveinek és parancsainak végrehajtásában, az egyszerűen létrehozhat egy új típusú társadalmi hierarchiát – a munkásosztály vagy más elnyomott társadalmi rétegek a saját vezetőikből kreálnak egy új politikai elitet.

A fenti egyébként gyakran bekövetkezett a történelem folyamán – az októberi forradalom talán a legfontosabb példa, a maga messze ágazó következményeivel. Ebben az esetben volt egy szűk politikai elit, amely a munkásosztály történeti érdekei képviselőjének tekintette magát, és a munkásosztály nevében monopolizálta a hatalmat. A politikai hatalom megszerzése után saját kezébe vette a termelés irányítását és az állami tulajdont – ami azt jelentette, hogy az egyik uralkodó osztályt, amelyet megsemmisített a társadalmi forradalom – a földbirtokosokat és a bur­zsoáziát – felváltotta egy másik osztály, a bürokrácia. Ez is társadalmi forradalom volt, de nem az a fajta, amelyet vártak, vagy amelyért harcol­tak, mivel nem szűntek meg a társadalmi hatalom egyenlőtlen eloszlásán alapuló társadalmi viszonyok. Ez volt a fő oka annak, hogy ezek a forra­dalmak nem tudták megvalósítani az önigazgatást – társadalmi bázisuk túl szűk volt egy ilyen lépéshez, és a létrejövő új társadalmi viszonyok éles ellentmondásban álltak az önigazgatás eszméjével.

Az önigazgatás különleges társadalmi viszonyokat és társadalmi szervezetet igényel. Először is, a társadalmat horizontálisan és nem vertikálisan kell megszervezni ahhoz, hogy az önigazgatás előfeltételei teljesüljenek. Vica versa, a társadalmi harcokban csak az önszervező­dés lehet a horizontális társadalmi szerveződés alapja. Ezért bármilyen, valóban radikális társadalmi változás, amely demokratizálja a társadalmi élet minden szféráját, csak a tömegek önszerveződésén keresztül való­sítható meg, az elit és a tömegek közötti különbség megszüntetésével. Máskülönben megint csak az oligarchia vastörvénye érvényesül.

Mi az önszerveződés? Ahol az egyének és a csoportok úgy vannak megszervezve, hogy mindegyik egyenlő eséllyel tud bekapcsolódni a szervezet létrehozásába, céljai és ideológiája kijelölésébe, és azok teljesülésének ellenőrzésébe. Nincs olyan csoport, amelyik kialakítja a politikai programot vagy az ideológiát, amelyet aztán rákényszerít véges vagy végtelen számú egyénre. Nincs olyan előfeltevés, hogy ez a csoport a szervezet történelmi élcsapata. Bizonyítania kell „élcsapat" szerepét, és a szervezet ellenőrzése alatt áll. Az ilyen szervezet tagjai hatékonyan tudják ellenőrizni a szervezet működését, és ezért mindegyikük abban a helyzetben van, hogy bekerülhet egy időre a szervezet „elitjébe".

Mit jelent az önigazgatás? A kölcsönös viszonyok elvét egy társadalmi szervezet tagjai között, illetve egy egész társadalom tagjai és csoportjai között, ahol egyetlen tagnak vagy társadalmi csoportnak sincs meg az a privilégiuma, hogy állandóan dominálja a társadalmi szervezet folya­matait, a határozathozatalt, és a társadalmi élet irányítását. Ekképpen nincsen állandó határ azok között, akik parancsolnak, és azok között, akik végrehajtják a parancsokat, anélkül, hogy valódi befolyásuk lenne a meghozott döntésekre.

Történelmi példák

A történelem azt bizonyítja, hogy az olyan szervezetek, amelyek nem az önszerveződés elvét követték, nem tudták képviselni az önigazgatás esz­méjét, akkor sem, ha kívánták a társadalmi változást. Például az 1918-as novemberi forradalom nem hozhatott radikális társadalmi változást Németországban, mert a Szociáldemokrata Párt, amelyet a munkások többsége támogatott, bürokratikus szervezet volt, ahol világosan elkülö­nültek egymástól a vezetők és az egyszerű tagok¹ , és a politikai elit jelölte ki az irányvonalat. Az ilyen típusú szervezet azonban a parlamentáris demokrácia politikai rendszerében találta meg ideológiai kifejeződését, ahol minden társadalmi változásnak a parlamenti döntéshozásból kellett volna kiindulnia, olyan elitek kezdeményezésében, akik a demokratikus választások révén nyerik el legitimációjukat.² Amikor a német munkások végül az első világháború katasztrofális társadalmi és gazdasági viszo­nyai hatására tömegsztrájkokat szerveztek, és létrehozták a munkás- és katonatanácsokat³ , az SPD-nek ismét sikerült „leszerelnie" ezeket a pró­bálkozásokat. A társadalmi változások iránti igény azonban olyan mély volt, hogy megjelentek az állami és társadalmi szerveződés új formái. Például az új ideiglenes kormányt nem az állampolgárok alkotmányozó gyűlése választotta meg, hanem a Berlini Munkás-és Katonatanácsok mint a munkások és katonák képviselői. Az új forradalmi szervek azon­ban nem tudtak a politikai pártoktól függetlenül működni, mert az SPD és az USPD (Független Szociáldemokrata Párt) 3-3 tagja bekerült a kormányba. A munkásosztály tömeges akciói, vezető pártjuk, az SPD akarata ellenére⁴ és a harc új szervei:, a munkás- és katonatanácsok tömeges létrehozása sem tudta semlegesíteni a választások eredményét. Noha a két szocialista párt (az SPD és az USPD) 1919-ben megkapta a szavazatok 45%-át, nem ismerték el hatalmi szerveknek a munkahelyi demokrácia új formáit.

Egy másik fontos példa az orosz forradalom: a februári forradalom elején a munkások önállóan szervezték meg az üzemekben a tanácsokat. Tekintve, hogy a szocialista pártoknak (a bolsevikoknak és a mensevikek­nek) nem voltak kész, kialakított elképzeléseik a munkás-önigazgatásról vagy a termelés munkás-ellenőrzéséről, és a cári Oroszországban nem voltak erős szakszervezetek, a lázadó munkások spontán hozták létre ezeket a szervezeteket.⁵ Az üzemi tanácsok (vagy bizottságok) nemcsak „a béreket vagy a munkaidőt szabályozták, hanem számos menedzseri előjogot is megkérdőjeleztek".⁶ Noha az üzemi bizottságok képviselői relatíve szűk keretek között mozogtak, a munkások „minden gyárban maguk jelölték ki a bizottságok jogkörét, állandóan növelték a jogosít­ványaikat, és az erőviszonyoknak megfelelően döntötték el az egyes esetekben, hogy meddig mehetnek el a képviselők"⁷ . Az üzemi bizottsá­gok regionális és állami szintű értekezletei csak ritkán deklarálták, hogy funkciójuk a vállalatok közvetlen irányítása. Inkább úgy jelentek meg, mint meghatározott társadalmi és szervezeti kérdések (munkabérek, munkaidő, stb.) szabályozására és a termelési folyamat irányítására lét­rejött szervezetek. Egyes esetekben azonban a bizottságok menedzseri funkciókat is átvettek, ha elég erősek voltak hozzá.⁸ A munkáshatalomról szóló dekrétum, amelyet a bolsevik kormány rögtön az októberi forra­dalom után beiktatott, jogot adott a munkásoknak arra, hogy minden olyan üzemben létrehozzák a munkáshatalom szerveit, ahol több mint 5 ember dolgozott, illetve ahol az éves forgalom elérte a 100,000 rubelt. A munkáshatalmat a munkások közvetlenül, vagy választott képviselőiken keresztül gyakorolták. Az új kormány azonban, amelyik pártján keresztül a szakszervezetekre is kiterjesztette az ellenőrzést, módot talált arra, hogy megnyirbálja az üzemi bizottságok tényleges autonómiáját. Először, döntéseiket érvényteleníthették a szakszervezetek vagy a kongresszu­sok. Másodszor, minden, az állam számára fontos vállalatnál az üzemi bizottságok az államnak tartoztak felelősséggel. Harmadszor, az üzemi bizottságok nem voltak felhatalmazva a vállalatok irányítására; csak az állam vagy a magántulajdonos által rájuk bízott termelési folyamatot ellenőrizhették.

Olaszországban tömeges gyárfoglalásokra került sor 1920 folyamán, amikor a munkások a munkás-önigazgatás szerveiként szervezték meg az üzemi tanácsokat. Ez sok tekintetben egy valóban önszerveződő mozgalom volt, amelyben 600.000 munkás vett részt (a szervezett 4 millióból), noha a nagy munkásszervezetek – a Szocialista Párt és a CGIL (Olasz Általános Munkásszövetség) – nem támogatták őket.⁹ Mivel a Szocialista Párt nem kívánt változtatni gyakorlati politikáján, és hitt abban, hogy a párt uralma megelőzi az osztály uralmát, érthető, hogy miért nem kapott az önszerveződő mozgalom elegendő támogatást, különösen a létező társadalmi rend ideiglenes stabilizációjának időszakában.

Az 1974-es vértelen portugál forradalomban is megfigyelhetjük az állampolgárok, elsősorban a munkásosztály nagyfokú társadalmi aktivi­tását. Ez túlnyomórészt baloldali forradalom volt, ahol a baloldali pártok 58%-os többséget szereztek a választásokon (a „csak" reformer Szoci­alista Párt csaknem 38%-ot kapott). Ennek ellenére a baloldaliak nem alakítottak ki munkás-ellenőrzésen vagy munkás-önigazgatáson alapuló politikai programot. A munkások maguk szerveztek munkástanácsokat, és esetenként bevezették a munkás-önigazgatást¹⁰ a politikai baloldal támogatása nélkül.¹¹

Az 1968-as diák-és munkáslázadás alatt sok gyárat és egyetemet elfoglaltak a tüntetők Franciaországban is. A diákok elfoglalták a Sorbonne-t. Felállították a munkás- és diák Akcióbizottságokat, amelyek a munkások és diákok közvetlen képviselői voltak a harcban, annak elle­nére, hogy nagyon erős szakszervezetek és baloldali pártok működtek az országban. A diákok kiemelkedő szerepe a felkelésben befolyásolta a fiatal munkások gondolkodását, akik a közvetlen demokrácia formáin keresztül elfogadták az önszerveződés eszméjét.¹² A munkássztrájko­kat, amelyekben részt vett 10 millió ember, a francia munkásosztály kétharmada, nem formálisan szervezték – a hivatalos szakszervezetek inkább visszafogni próbálták a tiltakozásokat, szerény követelések meg­fogalmazásával.¹³

1936 és 1939 között a spanyol köztársaságban is több példa volt olyan önszerveződésre, amely elvezetett az önigazgatáshoz. A spanyol forra­dalom ugyanis pluralista volt, ahol a szocialisták, a kommunisták és az anarcho-szindikalisták voltak a legbefolyásosabbak. Nemcsak a gyárakat igazgatták a munkástanácsok, hanem olyan tanácsok is voltak, amelyek a helyi közösségeket irányították. Ez annak ellenére így működött, hogy közben a szocialista és a kommunista szervezetek erősen centralizáltak voltak, és a CNT-FAI anarcho-szindikalista vezetői közül egy sem volt olyan radikális, mint a helyi aktivisták.

A modern történelemben az önszerveződés legfontosabb példáit Argentínában, Venezuelában, és Brazíliában kereshetjük. Argentína különlegesen gazdag tapasztalatokra tett szert a gyárfoglalások terén.¹⁴ A munkások által elfoglalt vállalatok száma 180-ra tehető, 8-12, 000 fő közötti munkással.¹⁵ A munkásosztály ilyen jellegű akcióinak társadalmi előfeltételét a munkanélküliek társadalmi mozgalmai¹⁶ biztosították, a piquetero mozgalom, vagy a munkanélküliek mozgalmának formájában. A másik oldalon a mély gazdasági válság és a politikai elitek közönye a munkások szükségletei iránt szinte spontán elindította a munkás-önszer­veződést, mert ki kellett találni a harc új formáit, és megmenteni a válság miatt veszélybe került munkahelyeket.¹⁷ Az elfoglalt vállalatok létrehoztak egy nemzeti koordinációt (MNER), amely nemzeti, de nem hierarchikus jelleget adott a mozgalomnak. Azonban nem csatlakoztak hozzá a régi, nagy szervezetek, és nem is karolták fel az eszmét a mozgalom működé­se alatt.¹⁸ A politikai pártok vagy a szakszervezetek befolyásának hiánya és a gazdasági válság mélysége komoly kapcsolatot eredményezett az önszerveződés és önigazgatás között Argentínában. A munkások nem állhattak meg a mozgalom kezdetén, mert elsősorban nem ideológiai okokból kívánták az önigazgatást. Logikus következménye volt azon törekvéseiknek, hogy megmentsék a munkahelyüket, ami lehetetlen lett volna önszerveződés és önigazgatás nélkül egy olyan helyzetben, ahol a piac és az állam nem tudott semmilyen fokú társadalmi vagy gazdasági biztonságot garantálni az állampolgároknak.

Hugo Chávez elnöksége alatt Venezuela megpróbálta bevezetni a munkások társirányítását a vállalatoknál, illetve meghonosítani a rész­vételi demokráciát a közösségi tanácsokon keresztül. Létezett egy sor vállalat, ahol a munkások képviselőiken keresztül részt vettek a gyár irá­nyításában. Emellett voltak munkás-kooperatívák, és munkásellenőrzés alatt álló kisajátított vállalatok. Voltak gyárak, ahol a munkások nagygyű­lése választotta meg a tanácsokat, és állandó bizottságok működtek a speciális feladatok ellátására. Az önigazgatást támogató munkások úgy látták jónak, hogy a vállalatok 100%-ban legyenek állami tulajdonban, és a tanácsokon keresztül érvényesüljön a munkásellenőrzés. Több mun­kástanács a szakszervezeti mozgalom keretein kívül szerveződött, és a Munkások Forradalmi Frontjához kapcsolódott az Elfoglalt és Közösen Irányított Gyárakban.¹⁹ Ahol a munkások és a menedzsment közös irá­nyítása sikeres volt, még ott is összeütközésbe kerültek a bürokráciával, amely fenn akarta tartani saját hatalmát az állami tulajdonú gyárakban. Az országot kormányzó ún. bolivári mozgalom magába foglalja az állami bürokrácia szektorait, és az ott dolgozók nem éppen rokonszenvvel te­kintenek a munkások társirányítására, ami veszélyezteti a rendszerben elfoglalt helyüket.²⁰ A munkások önszerveződési szintje és tudatuk még nem olyan erős, hogy lebírják ezeket az akadályokat. A társadalom általános politikai trendjei és a vezető bolivári mozgalom miatt azonban a bürokrácia sem kerülheti el a munkások bekapcsolását az irányításba. De az elegendő önszerveződés hiánya azokat is semlegesíti, akik ezt a kísérletet a döntéshozás fő fórumává szeretnék tenni a gazdaságban.

Az önszerveződés és az önigazgatás közötti kapcsolat

A fenti példák is mutatják, hogy az önszerveződés korlátozása hogyan vezet a döntéshozás demokratikus struktúrájának felszámolásához, vagy legalábbis további korlátozásához. Az önszerveződő tömegek, például az önszerveződő munkások nem ismerik és nem fogadják el a vertikális típusú szervezetet. Azért szerveződnek maguktól, mert nem ismerik el a létező szerveződéseket legitimnek, és mert megértik, hogy társadalmi céljaik megvalósítása más típusú szervezetet igényel. És mivel maguk akarják céljaikat megvalósítani a létező hatalmi elitek és szervezeteik helyett, új típusú szervezetet kívánnak létrehozni. Ez azért van, mert a más társadalmi célok más típusú szervezeteket igényelnek.

Még ha létre is hoznak ilyen szervezeteket, akkor is szembekerülnek a „régi" társadalmi szervezetekkel, amelyek a létező politikai kultúrából és társadalmi rendszerből merítik legitimációjukat és erejüket. Például az alulról szerveződő politikai mozgalmak, amelyek új típusú erőviszonyokat vagy politikai rendszert kívánnak megteremteni, szembetalálják magukat a parlamenti vagy választási munkába belegyökeresedett, bürokratizált politikai pártokkal. A munkástanácsok és más közvetlen munkásszerve­zetek ellentétbe kerülnek a bürokratizált szakszervezetekkel, amelyek hozzászoktak a partner szerephez a kollektív alkuk folyamán.

Az önszerveződés az önigazgatás előfeltétele. Nem jöhet létre önigaz­gatás olyan parlamentáris szerveződés keretében, ahol a képviselők nem tartoznak felelősséggel választóiknak, és ahol megvannak a feltételei a vertikális szervezetek kialakulásának. Másfelől az önszerveződés nem szükségképpen vezet el az önigazgatáshoz. Sok tényezőtől függ, hogy megvalósul-e az önigazgatás az önszerveződés eredményeképpen. Az első tényező a munkások vagy állampolgárok részvételének foka a horizontális elv alapján szerveződő, közvetlen demokrácián alapuló szervezetekben. Miközben az önigazgatás a fenti elveken alapul, nem lehet domináns társadalmi viszony, ha a munkások és az állampolgárok nem cselekszenek ezen elvek alapján. Kétségtelen, hogy az önigazgatás eszméje csak specifikus társadalmi feltételek esetén jelenik meg, ami­kor radikális társadalmi változások kerülnek napirendre. Ha a radikális társadalmi változásokban érdekelt társadalmi rétegek megengedik, hogy a régi típusú társadalmi szervezetek vezessék őket (pártok, szakszerve­zetek, stb.), csak a politikai hatalom képviselői változnak, és nem maga a politikai hatalom, mint elidegenedett társadalmi hatalom. Ha csak egy szűk kisebbség fogadja el az önszerveződést, a hierarchián alapuló régi szervezetek felhasználják ezt a tudatot, és a társadalmi változások élcsapatának tekintik magukat.

Másodszor, az önszerveződés csak akkor fejlődhet ki megfelelően, és vezethet el az önigazgatáshoz, ha a létező társadalmi rend legitimációs válságba kerül. Mivel az önszerveződés a létező társadalmi szerveződé­sek alternatívája, éppúgy, mint ahogyan az önigazgatás a döntéshozás létező formáival szemben kínál alternatívát, mindkettő csak akkor szá­míthat szélesebb társadalmi támogatottságra, ha a kapitalista rendszer gazdasági, társadalmi és politikai válsága napirendre tűzi a rendszer radikális átalakítását.

Harmadszor, nagyon fontos a társadalom összetétele. Forrongó időkben az összes társadalmi réteg mobilizálódik. Ha az önszerveződő rétegek (például a munkásosztály), akik az önigazgatást támogatják, csak a társadalom egy szűk kisebbségét alkotják, akkor nagyon valószínűt­len, hogy szervezetüket fel tudják használni az új társadalmi viszonyok bevezetésére a lakosság szervezett többségével szemben.

Negyedszer, a létező szervezetek legitimációja és ideológiájuk nagy­mértékben befolyásolja az önszerveződés és önigazgatás lehetőségét. Ha a létező politikai pártok, vagy szakszervezetek népszerűek, és széles körben úgy látják őket, mint a kívánt társadalmi változások letétemé­nyeseit, akkor az új típusú szervezetek és ideológiák kevés eredményre számíthatnak. A politikai hatalomban, például a kormányokban való részvétel azonban gyengítheti a legitimációt, ha nincsenek látható, vagy elvárt eredmények: tehát többen fordulhatnak az új megoldások felé. Ezért van hogy válsághelyzetekben a munkások létrehozzák saját füg­getlen szervezeteiket, és szembefordulnak a régi vezetés javaslataival és kívánságaival (sztrájkok, gyárfoglalások, munkás-önigazgatás, stb.)

A politikai pártok és az önigazgatás

A politikai pártok azért harcolnak, hogy megkapják a politikai hatalmat. Ha ellenzékben vannak, akkor is kialakítják a saját apparátusukat, ame­lyik ellenőrzi a párttevékenységet, és meghatározza a pártpolitikát és -viselkedést. A politikai pártokat, különösen ha alkalmazkodtak a parla­menti viszonyokhoz, a pártbürokrácia ellenőrzi, amely nem támogatja az önigazgatás eszméjét, hiszen az éppen arról szól, hogy a döntéshozatalt az önszerveződő munkások és állampolgárok ellenőrzik, nem pedig a pártelit.

Még a radikális társadalmi változást sürgető baloldali politikai pártok sem gyakran akarják látni ezt a különbséget, és meg vannak győződve arról, hogy az új intézményeket a párt képviselőinek kell vezetniük.²¹ Ha egy párt már kiépítette a saját bürokráciáját, természetesen nem áll érdekében olyan társadalmi szervezetek támogatása, amelyek csök­kentenék hatalmát és befolyását.²² Ha ennek ellenére megjelennek az önszerveződő tömegek, a pártbürokrácia engedélyez egy bizonyos fokú gazdasági demokráciát (a részvételi demokrácia formájában) vagy szélesebb politikai demokráciát (a közvetlen demokrácia formáival), de megpróbálja előnyben részesíteni azokat a megoldásokat, amelyek nem veszélyeztetik jelentősen saját pozícióit.

A bürokrácia néha olyan törvényt is hoz, ami lehetővé teszi, hogy képviselői egy részét delegálja a menedzsmentbe (ha gazdasági de­mokráciáról beszélünk), vagy más módon korlátozza a közvetlen dön­téshozatal lehetőségeit.²³ Ha ezek az eszközök nem is elegendőek, a bürokráciának még mindig rendelkezésére állnak a propaganda és az ideológiai uralom befolyásos tudatformáló eszközei, és mindig abból a hatalmi pozícióból cselekszik, amelyik lehetővé teszi, hogy a leginkább megtalálja saját számítását.

Ezért a bürokrácia feletti győzelem és a politikai pártok társadalmi szerepének megváltozása az önigazgatás lényegi előfeltétele. A politikai pártok kétségtelenül jelentős szerepet játszanak bármely társadalmi változásban. Részei minden modern politikai kultúrának, és nem könnyű meggyőzni az embereket, hogy erős politikai pártok támogatása nélkül elérhetik céljaikat – különösen, ha mélyreható változásokról van szó. Másfelől a politikai pártok megpróbálják kihasználni ezt a beállítódást és politikai kultúrát, és a változások legfontosabb letéteményesének kívánják beállítani saját magukat. Még akkor is, amikor az újonnan létrehozott intézmények megkísérelték a gyakorlatba átültetni a köz­vetlen demokráciát és az önszerveződést, a politikai pártok odaküldték képviselőiket, hogy ellenőrizzék őket. Ez történt a XX. század összes forradalma folyamán, és mindegyik új, a közvetlen demokrácián alapuló intézménnyel – említhetjük itt az oroszországi szovjeteket és üzemi bizottságokat, a németországi munkás-és katonatanácsokat, a portugál munkástanácsokat, stb. Ez két ok miatt jelent komoly fenyegetést az önigazgatásra. Először, a közvetlen demokrácia és az önigazgatás in­tézményei nem lehet(né)nek a pártküzdelmek színterei, és egyik, vagy másik frakció felülkerekedésének az eszközei. Másodszor, ha a politikai pártoknak sikerül a pártügyeket munkájuk középpontjába helyezniük, ezek az intézmények nem képesek befogadni a párton kívülieket, akik pedig a munkások és állampolgárok nagy többségét alkotják, attól füg­gően, hogy milyen intézményekről beszélünk.

Nincs teljesen biztos módja annak, hogyan lehet semlegesíteni a párturalmat az önigazgatás intézményei felett. Az egyik mód a jogi út – törvényben lehetne szabályozni, hogy minden önigazgató intézmény csak a benne részt vevő állampolgárok vagy munkások egy bizonyos százalékában fogadhat magába párttagokat. Tekintve, hogy a modern demokráciákban a lakosság 6-10%-a párttag, és, noha nagy társadalmi felfordulások idején ez a százalék jelentősen nő, még mindig alatta marad a lakosság felének, feltehetjük, hogy az önigazgató intézmények minden szintjén is 50% alatt maradna a párttagok aránya a törvény elfogadása esetén. A párton kívüliek nem küzdhetnek a párttagokkal egyenlő esélyekkel az önigazgató intézmények választásain, ezért kü­lönös védelemre szorulnak. Jugoszláviában például, ahol az alkotmány és a törvények szentesítették az önigazgatást, a kommunista párttagok tették ki a helyhatósági gyűlések tagjainak 60%-át, a szövetségi gyű­lés tagjainak 90%-át, és többségben voltak sok munkástanácsban is. Ez a tény önmagában nem lenne negatív, ha a párt nem volna olyan fegyelmi struktúra, amely tagjainak követniük kell a párthatározatokat. Így, ha a párttagok voltak többségben a munkástanácsokban és más önigazgató intézményekben, akkor nyilvánvalóan a pártot képviselték, azt meg nem lehetett bizonyossággal előre megmondani, hogy meny­nyire képviselik kollégáikat vagy szomszédjaikat. Még ha formálisan követniük is kellett szavazóik utasításait²⁴ , szem előtt kellett tartaniuk a párthatározatokat.

Egy másik módja az önigazgató intézményekre gyakorolt pártbefolyás csökkentésének azon munkások és állampolgárok öntevékenysége, akik tudatában vannak társadalmi értéküknek, és nem szándékoznak alárendelni ezt a hitet a párteliteknek.²⁵ Ebben az esetben a társadalmi szervezetek pluralitása – politikai pártok, szakszervezetek és civil egye­sületek éppúgy, mint az önigazgatás új intézményei – döntő jelentőségű lehet a társadalmi hatalom diverzifikációja szempontjából. Nem lenne olyan központ, amelyik irányítaná az egész társadalmat, és minden szervezet gyakorolna egy pici ellenőrzést a többi felett. Jugoszláviá­ban például csak egyetlen párt létezett, amelynek tagjai minden fontos posztot elfoglaltak, és az egypártrendszer kizárta bármilyen – akár egy szocialista – ellenzék formálódásának lehetőségét is. A szakszervezetek éppúgy pártirányítás alatt álltak, mint más társadalmi szervezetek. Eb­ben az esetben a pártbürokrácia maga dönthetett úgy, hogy bevezeti az ellenőrzött és korlátozott önigazgatást. Ekképpen legitimizálta önmagát mint demokratikus és antisztálinista hatalmat, miközben fenntartotta a saját hatalmát. A munkásoknak és az állampolgároknak nem volt olyan alternatív erőközpontjuk, amelyet felhasználhattak volna a bürokrácia elleni harcban, abban az esetben, ha az önigazgató intézmények nem töltik be feladatukat.

Ha a létező politikai pártok nem tudták belátni az önigazgatás fon­tosságát, radikális társadalmi rétegek is dönthettek úgy, hogy nemcsak a pártoktól függetlenül cselekednek, hanem akár velük szemben is. Megpróbálhattak új pártot, vagy politikai mozgalmat szervezni, esetleg felléphettek politikai képviselet nélkül, egy politikai párt formájában. Ha létrejönnek önigazgató intézmények, bekapcsolódhatnak egy nemzeti hálózatba, mint pl. a munkástanácsok kongresszusa, illetve kettős ha­talmat alakíthatnak ki a politikai pártokkal. Ha a meglévő politikai pártok nem vesztettek sokat legitimitásukból és hitelükből azon társadalmi rétegek körében, akiket képviselni szeretnének, valószínűleg nő a társa­dalmi szerepük, és az önigazgató intézmények elé a pártelitek nagyobb akadályokat gördítenek. Ha azonban a pártok képtelennek bizonyulnak arra, hogy a társadalmi harcokban vezessék a tömegeket, vagy nin­csenek erős pártok, akkor nő a siker esélye. Ez történt Argentínában, ahol a kis baloldali pártok nem tudták kontrollálni a gyárfoglalásokat és a munkás-önigazgatás szerveinek létrehozását. Ha a meglévő politikai pártok elég erősek lennének ahhoz, hogy „átvegyék" az önigazgató mozgalmat, de hiányzik a politikai akarat, mert túl erősen kapcsolódnak a parlamentarizmus meglévő rendszeréhez, az önigazgatás új intézmé­nyei kihasználhatják az alkalmat a pártoktól független cselekvésre. Ilyen helyzet állt elő az 1968-as Franciaországban, amikor a kommunisták és a szocialisták nem voltak érdekeltek a diák- és a munkásmozgalom radikalizálódásában. Természetesen más okok akkor megakadályozták az önigazgatás kifejlődését.

A radikális társadalmi változások törvényszerűen vezetnek el a nyitot­tabb, és nagyobb részvételen alapuló pártstruktúrákhoz. Ez az, amit a résztvevő demokrácia teoretikusai (Carole Pateman, Nikos Poulantzas) látni akartak. A nyitottabb pártstruktúrák azonban csak azt jelentik, hogy a pártelit jobban ki van szolgáltatva a tömegek óhajának. Ha valóban igény van egy alapvetően új, demokratikus rendre, akkor az önigazgatásnak kell korlátoznia a pártokat.

Az önigazgató társadalom állandó harc az önigazgatás és a pártelitek között. Az elit meg akarja őrizni a társadalmi különbséget az elit és a tö­meg között, miközben a tömeg azt szeretné, ha mindenki része lenne az „általános" elitnek. Ez a harc döntötte el például a jugoszláviai önigazga­tás sorsát. Az önigazgatás üres burok lett²⁶ , mert a pártelit rá tudta kény­szeríteni uralmát az önigazgató struktúrákra, elsősorban az értéktöbblet és a döntéshozatal ellenőrzése révén, mert a pártkáderek²⁷ tették ki a tagok többségét majdnem minden intézményben²⁸ , illetve ők ellenőriz­ték az ideológiai apparátust, amely a pártot kiáltotta ki a nép történelmi vezérének, amely a munkásokat a jobb jövő felé vezeti. Ez a három kulcstényező döntően befolyásolta a harc végső kimenetelét a pártelit és a munkások között az önigazgató struktúrák feletti uralomért.

Politikai kultúra és társadalmi-gazdasági tényezők

Az önigazgatás egy új típusú demokratikus politikai kultúrát szeretne kialakítani.²⁹ Nem elég azt mondani, hogy egyfajta participációs (részt­vevő) politikai kultúráról van szó, ahogyan ezt a részvevő demokrácia teoretikusai hangsúlyozzák. Ez a típusú politikai kultúra igényli ugyan a munkások és az állampolgárok aktív részvételét a döntéshozatalban, de az önigazgatás egyben azt is jelenti, hogy a „tömegek" képesek legyenek ellenőrizni ezeket a folyamatokat. Ehhez az kell, hogy megváltozzon a saját társadalmi szerepükhöz, a politikai intézmények és szervezetek társadalmi szerepéhez és értékéhez, elsősorban a politikai pártokhoz és a szakszervezetekhez való attitűd. Az önigazgatáshoz szükséges poli­tikai kultúra nem alapulhat a képviseleti demokrácia vagy az ideiglenes közvetlen cselekvés elvén, mint a parlamentáris demokráciák modern demokratikus politikai kultúrája. A politikai pártokat úgy kell felfogni, mint a lehetséges társadalmi szervezetek egy típusát, amelyek célja, hogy politikai intézményeken keresztül cselekedjenek, és megjelenítsenek egy adott programot vagy ideológiát. Nem szabad őket úgy felfogni, mint a politikai hatalom meghódításának vagy gyakorlásának szervezeteit, hanem inkább úgy, mint hasznos szervezeteket, amelyek megkönnyítik bizonyos célok elérését. Az is fontos, hogy az új demokratikus politikai kultúra pluralista legyen, abban az értelemben, hogy az egyének ne csak egy típusú társadalmi szervezethez vagy politikai intézményhez kapcsolódjanak mint pl. egy politikai párt vagy a választásokon való részvétel. Az egyén egyszerre lehet tagja egy pártnak, egy szakszerve­zetnek, egy munkástanácsnak, egy civil egyesületnek (vagy külön-külön ezek bármelyikének), elfogadva, hogy a történelemben egyiknek sincs „élcsapat" szerepe. Közelebb jut a célok megvalósításához, ha hosszabb vagy rövidebb ideig részt vesz mindegyikben, vagy legalábbis több in­tézményben/szervezetben. Egyszóval, egyetlen szervezet sem játszhat „fétis" szerepet. Például, ha egy vállalatnál feláll egy munkástanács, a munkásoknak a párthovatartozástól függetlenül kell megválasztaniuk a tagokat, illetve ellenőrizniük a munkástanács működését. Másfelől, a tanácstagok elsősorban a kollégáiknak tartoznak felelősséggel, és csak utána következhet a pártszimpátia. Ezt a fajta politikai kultúrát nem lehet megteremteni egy kulturálisan és gazdaságilag elmaradott társadalom­ban, illetve ott, ahol nincsenek független társadalmi szervezetek.

Az effajta politikai kultúra hiánya az egyik oka a jugoszláv önigazgatási kísérlet kudarcának. A jugoszláv társadalmat a második világháború végéig tekintélyelvű politikai kultúra jellemezte. Kulturálisan elmaradott, a politikai demokrácia és az osztályharcok terén kevés, vagy semmiféle tapasztalattal nem rendelkező nemzetek kerestek erős politikai veze­tőket, akik élére állnak a nemzeti felszabadulásért vívott harcuknak. A kommunista párt győzelme a nemzeti felszabadító háborúban és for­radalomban megszabta a gazdasági és kulturális fejlődés feltételeit. A tekintélyelvű politikai kultúrától azonban nem tudtak megszabadulni, mert a párt a háború előtt „sztálinizálódott", és elfogadta a szocialista rendszer sztálini modelljét. A központosított rendszer bevezetése az egy párt mo­nopóliumával gyorsan létrehozta azt a bürokráciát, amely nemcsak az államapparátust vette irányítása alá, hanem az állami tulajdonban lévő termelőeszközöket is. A politikai elit eme monopóliuma kizárt bármilyen valódi részvételi esélyt a döntéshozatalban, beleértve a valódi önigazga­tás megvalósulását. Amint a párt kinyilvánította történelmi élcsapat-sze-repét³⁰ , benne karizmatikus és csaknem tévedhetetlen vezérével, a „nép atyjával", a tekintélyelvű politikai kultúra csak alakot és hordozót váltott, de egyébként érintetlen maradt. Az önigazgatás megvalósíthatatlan egy olyan országban, ahol a köztársaság elnöke elmozdíthatatlan, pártjáról pedig azt hirdetik, hogy mindig megtalálja a legjobb megoldást a jelen és a jövő biztosítására. Ebben az ideológiai mátrixban a munkások csak azért gyűlhettek egybe az önigazgató testületekben, hogy egyetértsenek a kitűzött célok megvalósításával.

A jugoszláv társadalomból hiányoztak az önigazgatás megvalósítá­sának társadalmi-gazdasági és politikai feltételei. Az osztályharcokban kevés tapasztalattal rendelkező jugoszláv munkásosztály, amelyik alulreprezentált volt a társadalomban a gazdaság agrár jellege miatt, nagyfokú írástudatlanság, alacsony szakképzettség, és egy nem létező civil társadalom – a háború előtti rezsimek termékei – „találkozott" a sztálini rendszer bevezetésével. A jugoszláv kommunista elit semmilyen gazdasági vagy politikai demokráciában nem gondolkodott a Sztálinnal való konfliktus előtt. Csak ez a szakítás kényszerítette rá a jugoszláv elitet, hogy felülbírálja saját ideológiáját, és megmagyarázza, mi veze­tett el a szakításhoz. Így került sor arra, hogy Sztálint revizionistának bélyegezzék, és elítéljék a rendszerét, majd pedig bevezessék a na­gyobb gazdasági hatékonyságot és decentralizációt célzó reformokat. A munkás-önigazgatás és a társadalmi önigazgatás mint integrált ön­igazgató rendszer a marxizmus újjáéledt tanulmányozásának logikus következményeként került előtérbe. A politikai elit azonban addigra már monopolizálta a társadalmi hatalmat, amit nem kívánt megosztani más társadalmi szereplőkkel – és a legkevésbé sem kívánta átadni a munkás­osztálynak. A munkás-önigazgatás formái ezért tartalmukat tekintve nem voltak igazán befolyásosak, és nem adtak valódi menedzseri hatalmat a munkásoknak. Az 1950-es törvény szerint, amelynek volt történelmi jelentősége, a munkástanácsok 15-20 tagot számláltak, miközben a menedzsment és az igazgatók a hatalom nagy részét megőrizték. Az állam sokáig megtartotta a jövedelemmel való rendelkezés jogát. Ezért a munkás-önigazgatás a gyakorlatban a munkások valamely fokú rész­vételét jelentette a menedzsmentben. Az 1970-es években javult valamit a jogi szabályozás. Mivel továbbra is a párt ellenőrizte az önigazgatást, megvalósult – a történelemben elsőként – az Állam és forradalomban kifejtett lenini elképzelés a munkások részvételéről a menedzsmentben. Ez egyfajta „rendeleti" önigazgatás volt, amelynek fokáról, formájáról és tartalmáról a politikai elit döntött.

Csak a munkásosztály jelentős aránya a társadalomban, a társadalmi harcok hagyománya, relatíve magas iskolázottság, és elegendő anyagi bázis teremthetnek megfelelő társadalmi előfeltételeket az önigazgatás számára. Ezek mellett más fontos előfeltételek: a munkásosztály és más, a társadalmi változásban érdekelt rétegek önszerveződése; a pártelitektől és a szakszervezeti bürokráciától való függetlenség; új típusú demokra­tikus politikai kultúra, amely önkéntes alapon szeretné bekapcsolni az embereket a döntéshozatalba; a társadalmi szervezetek, különösen a politikai pártok fétisjellegének leküzdése.

(Fordította: Bartha Eszter)

Jegyzetek

1 1912-re az SPD-nek 15 000 főállású pártmunkása és 1 millió tagja volt, miközben vagyonát több mint 21 millió aranymárkára becsülték (Rob Sewell: Germany: from Revolution to Counter-Revolution. In Defence of Marxism honlap, http://www.marxist.com/germany-counter-revolution-rise-fascism.htm).

2 „A fokozatos, békés fejlődés évtizedei átformálták a szocialista demokrácia jellegét. A munkásvezérek engedtek a kapitalizmus kitartó nyomásának. A kiala­kuló karrierista elit egyre inkább csak a május 1.-i felvonuláson, a munkásün­nepeken és hasonló alkalmakon használta a marxista jelszavakat, miközben a hétköznapokban alkalmazkodtak a polgári társadalomhoz. A szakszervezetek és az SPD vagyonának és befolyásának növekedésével egyre több karrierista és „helyezkedő" ember tűnt fel a szervezet minden szintjén. Ezeknek a privilegizált rétegeknek a status quo fenntartása volt az érdekük, és a gyakorlatban nem a kapitalizmus megdöntésének voltak az eszközei, hanem az osztályok közötti közvetítő szerepét játszották." (Uo.)

3 „A munkások, katonák és tengerészek a saját kezükbe vették a hatalmat, és spontán módon tanácsokat hoztak létre az események irányítására. (…) A forradalmat ellenző SPD-vezetők árulása ellenére egy rövid ideig a tömegek hagyományos szervezetükben annak a pártnak a megtestesítőjét látták, amelyik ráébresztette őket a politikai életre." (Uo.)

4 A tüntetők például elfoglalták az SPD újságjának, a Vorwaerts-nak az irodáit és a Reichstag épületét, és követelték a szociáldemokrata kormány lemondását.

5 „A proletariátus törvényhozói felhatalmazás nélkül elkezdte létrehozni a saját szervezeteit: a munkásküldöttek szovjetjeit, a szakszervezeteket és az üzemi bizottságokat." (Anna Pankratovát idézi: Maurice Brinton: The Bolsheviks and Workers Control 1917-1921. Spunk Library Internet honlap, http://www.spunk.org/texts/places/russia/sp001861/1917.html

6 Uo.

7 Uo.

8 A munkaügyi miniszter, aki a szociáldemokrata mensevik frakció vezetője volt, azt gondolta, hogy az Állam fogja igazgatni és irányítani a gazdaságot, és a vállalatok nem mennek át a nép tulajdonába.

9 A szocialisták nem támogatták azt az elképzelést, hogy a munkásszervezetek irányítsanak egy politikai párt és a szakszervezetek helyett: „Ellenezték a munkás­hatalom minden olyan felfogását, amely a munkahelyeken a tömegszervezetekre kívánt támaszkodni a Szocialista Párt közvetlen uralma helyett." (Tom Wetzel: Italy 1920. Konferencia a munkások önszerveződéséről. St. Louis, 1988, http://www.uncanny.net/~wsa/ital1920.html )

10 A munkás-önigazgatást főleg az olyan vállalatoknál vezették be, ahol a kapi­talisták távozása után a munkástanácsok átvették a menedzseri funkciókat.

11 „Mindenféle nagyságú üzemet átszerveznek. A munkások követeléseket fo­galmaznak meg: a leggyakrabban a minimálbért és a korábbi vezetők felelősségre vonását követelik. Egyik csoport sem áll ki a munkáshatalomért, de a munkások lényegében maguk veszik kezükbe az irányítást. Sokféle bizottság működik a közös ügyekben. Vannak helyek, ahol a munkások teljesen maguk igazgatják a vállalatot. A magánszektorban másképpen alakulnak a dolgok."(Phil Mailer: Portugal – The Impossible Revolution. http://libcom.org/library/portugal-impossible-revolution-phil-mailer ). Ezeket a bizottságokat az egyes vállalatok dolgozói azzal a céllal választották meg az üzemi közgyűléseken, hogy megvédjék a munkások érdekeit. Noha közülük csak kevesen követelték a tőkés termelési mód megszüntetetését, megpróbáltak a szakszervezetektől és a politikai pártok kreálta új politikai intéz­ményektől függetlenül fellépni.

12 „Az első munkások, akiket megszólított az autonómiát és a közvetlen önkor­mányzást hirdető diákmozgalom, azok voltak, akik maguk is sokban hasonlítottak a diákokra: a fiatal, iskolázott és politikailag aktív munkások. Az üzemi forradal­márok nem a régi pártkáderek, és nem is az iskolázatlan és többszörösen kizsák­mányolt külföldi munkások, hanem a relatíve privilegizált francia munkásfiatalok közül kerülnek ki. Ezek azok a fiatalok, akik rendszeresen részt vesznek a párizsi egyetemen rendezett vitákon a közvetlen demokráciáról és a kapitalizmus és az államhatalom megdöntéséről. És ők az elsők, akik az üzemi sztrájkokat szervezik, és azt hangoztatják, hogy céljuk a kapitalizmus és az államhatalom felváltása a közvetlen, szocialista munkásdemokráciával." (Roger Gregoire – Fredy Perlman: Worker-Student Action Committes, France May '68. http://libcom.org/library/worker-student-action-workers-occupy )

13 A munkások követelték a köztársasági elnök és a kormány lemondását, és voltak esetek, amikor átvették az üzem irányítását.

14 Ez a mozgalom 2000/2001-ben tetőzött, a társadalmi-gazdasági és politikai válság tetőpontján. Abban az időben Argentínában nem volt olyan komoly párt vagy mozgalom (a választók több mint egy 1%-ának a támogatásával), amelyik támogatta volna az önszerveződést és az önigazgatást, miközben a legnagyobb politikai erő az országban közép-balos orientációjú volt (de nem nyitott az önszer­veződés vagy az önigazgatás irányába).

15 Marcelo Vieta: Argentina's worker-recovered enterprise movement. The New Socialist, 2006/57. sz., http://newsocialist.org/newsite/index.php?id=995

16 Meg kell jegyezni, hogy Argentínában a gazdaságon kívül más népszerű önszerveződésre is volt példa: a helyi közösségek szintjén említhetjük a népgyű­léseket mint az állampolgárok önszerveződését.

17 „Ezekben az eseménydús napokban a valóságban számos társadalmi-gazda­sági tényező egybeesése fejeződött ki: a leginkább elhanyagolt osztályok kétség­beesése és éhsége; a strukturális munkanélküliség Argentínában korábban nem tapasztalt magas szintje; a középosztály elkeseredése megtakarításaik elvesztése miatt; az a tudat, hogy a nagy „életprojektek", és az annyit hangoztatott státusz­emelkedés – a „nagy" és „erős" Argentína álma, amely generációkat magával ragadott – eltűnt, ami megmutatkozott a növekvő individualizmusban és a társa­dalmi szolidaritás legmélyebben gyökerező formáinak eltűnésében; és a politikai manipulációkban, amelyek során a hatalom létező apparátusai kialakították a ma­guk hálózatait. Mindezek a tényezők „találkoztak" a kormány elképesztő ostobasá­gával, amelyik nem értette meg az eseményeket, és makacsul ragaszkodott egy olyan politikai standardhoz, amelyik hátat fordított a valóságnak."(Andrés Ruggeri: The Worker-Recovered Enterprises in Argentina. The Political and Socioeconomic Challenges of Self-Management. Center For Global Justice honlap, http://www.globaljusticecenter.org/papers2006/ruggeriENG.htm )

18 „(…) egyetlen olyan népszerű szervezet vagy politikai mozgalom, amelyik alapvető változásokat szeretett volna Argentína társadalmi és gazdasági struktú­ráiban, sem tudta kihasználni ezt a helyzetet." (Uo.)

19 „(…) az invevali munkástanácsok nagyrészt a venezuelai szakszervezeti mozgalom keretein kívül szerveződtek. 2006 februárjában az invevali munkások bevezették a Munkások Forradalmi Frontját az Elfoglalt és Közösen Irányított Gyá­rakban (FRETECO), mert: „Láttuk, hogy itt Venezuelában a szakszervezetek nem támogatják a gyárak átvételéért vívott harcot az UNT-n keresztül." (Kiraz Janicke: Without Workers Management There Can Be No Socialism. Venezuelanalysis. com, Venezuela News, Views, and Analysis, http://www.venezuelanalysis.com/analysis/2784 )

20 „A PDVSA-ban és az állami elektronikai vállalatnál a munkásoknak szembe kellett nézniük a bürokrácia támadásával, amelyik saját hatalmát féltette a mun­kások térnyerésétől a menedzsmentben." (Federico Fuentes, Venezuela: Second Wave of Nationalizations Waved. Green Left Weekly, 765. sz.)

21 Az egyik olasz szocialista vezető, Serrati azt mondta a 20. század elején, hogy a proletariátus diktatúrája a szocialista párt tudatos diktatúrája. Karl Kautsky szintén azt gondolta, hogy az állam ellenőrzi a gazdaságot, a párt meg többséget szerez a parlamentben, és így ellenőrzi a kormányt. Lenin és Trockij is inkább a pártnak adtak elsőbbséget, szemben az emberek vagy a munkások öntevékenysé­gével. Lenin az Állam és forradalomban is beszél a párt élcsapat szerepéről, noha ott éppúgy szó esik az állam elhalásáról és a tömegeknek a kormányzásban való részvételéről. A „baloldaliság", a kommunizmus gyermekbetegsége c. művében Lenin azt írja, hogy a proletariátus a szovjeteken keresztül gyakorolja a diktatúrát, a kommunista párt irányítása alatt.

22 Érdemes idézni egy szerzőt, aki felsorolja, mikor, hol, és kik vertek le a törté­nelem folyamán önigazgató mozgalmakat: „1905-ben Oroszországban (a cári re­zsim), 1917-ben (a bolsevikok kooptálták és felszámolták), 1921-ben (Kronstadt), 1918-ban Németországban (a szocialisták számolták fel), 1920-ban Olaszország­ban (a szocialisták és a szakszervezetek verték le), 1934-ben Spanyolországban (a köztársasági kormány verte le), és 1936-1937-ben (az anarchista szakszer­vezet kooptálta, a sztálinisták pedig szétzúzták), és 1956-ban Magyarországon (a „szovjet" állam verte le (…)" (Raoul Vaneigem: From Wildcat Strike to Total Self-Management. http://www.cddc.vt.edu/sionline/postsi/ratgeb.html).

23 Például Lengyelországban és Magyarországon 1956-ban a munkástanácsok formájában nyert teret a munkás-önigazgatás. Ha figyelembe vesszük, hogy az uralkodó sztálinista bürokráciát jórészt illegitimnek tekintették, nem meglepő a tömeges munkástiltakozás; de azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a munkások nem a kapitalizmus visszaállítását követelték. Megteremtették az üzemekben a munkás-irányítást, és területi szinten is szerveztek munkástanácsokat. Az a tény, hogy a munkásoknak nem voltak autonóm szervezeteik a felkelés vezetésére, illetve, hogy a „szocializmust" 1945 után, Kelet-Európa szovjet dominanciájának eredményeképpen kényszerítették rájuk, valamint a Vörös Hadsereg jelenléte a megszállt országokban semlegesítette a munkástanácsok győzelmét. Magyaror­szágon az üzemi tanácsok 1957 után csak egyfajta szakszervezeti formát kép­viseltek, amelyeknek tanácskozási és ellenőrzési joguk volt, de nem irányították a gyárakat, mint az 1956-os felkelés folyamán. Lengyelországban a bürokrácia a munkástanácsokon keresztül aratott győzelmet, amikor elfogadta a munkás­önigazgató értekezleteket, amelyeken a munkástanácsok, a pártbizottság, és a szakszervezeti bizottság vettek részt. A munkástanácsok nem dönthettek, csak tanácsokat adhattak, javasolhattak és véleményezhettek, amelyekről a menedzs­ment határozott. „Ahelyett, hogy spontán létrejött munkástanácsokra úgy tekin­tettek volna, mint az egész társadalom szocialista átalakításának alapsejtjeire, először csökkentették a hatalmukat, aztán teljesen feloszlatták őket. Ezt az esélyt akkor sem használták ki, amikor a „saját" állami oligarchiájával harcoló munkás­osztály megint spontán létrehozta az önszerveződés szerveit (Magyarország és Lengyelország)." (Svetozar Stojanovic: Drustveno samoupravljanje i socijalisticka zajednica. Praxis, no. 5-6/1967, Beograd)

24 A mandátummal felruházott képviselői rendszert csak az 1960-as évek végén és az 1974-es alkotmányban vezették be Jugoszláviában. Azelőtt a munkások, a lakók, vagy más választók választották meg a munkástanácsokat és más ön­igazgató szerveket, akik nekik tartoztak felelősséggel. A választók azonban nem adhattak parancsoló jellegű utasításokat a megválasztott szerveknek.

25 Ebben az esetben még a pártok szerepe is megváltozik. Amint Gramsci írja, a párt azon tömegeknek a pártja lesz, akik arra törekszenek, hogy autonóm módon, a saját erőfeszítéseik révén szabaduljanak fel a politikai és ipari szolgaság alól, a politikai gazdaság szervezetének, és nem egy olyan pártnak a segítségével, amelyik a francia jakobinusokat utánozva a saját hősi kísérleteihez használja fel a tömegeket. (Antonio Gramsci, Two Revolutions (1920), according to: Carl Boggs, The Two Revolutions, 1982, pp. 106-107).

26 Az 1980-as években a pártonkívüli munkások 87%-a úgy gondolta, hogy nincs beleszólása a politikába. (Laslo Sekelj: Jugoslavija: struktura raspadanja. Beograd, Rad, 1990, p. 80). 1989-ben a munkások 80%-a úgy érezte, hogy nem tudja befolyásolni felettesei kiválasztását. (Uo., p. 53)

27 Noha formálisan a munkások választották a vállalati vezetőket, hivatalba lépésükhöz kellett a helyi pártbizottság jóváhagyása. Ezért az igazgatók lénye­gében politikai funkcionáriusok voltak, és elvárták tőlük, hogy az uralkodó párt tagjai legyenek.

28 A helyhatósági gyűlések nem voltak döntő politikai intézmények, de ezeken is ötszöröse volt a jelölt párttagok aránya a párttagok arányának az összes sza­vazó között

29 Rosa Luxembourg kritikái a bolsevikok antidemokratikus intézkedéseiről, illetve az a követelése, hogy a szocializmusban biztosítani kell a politikai szabad­ságot (ld. The Russian Revolution, és a Spartacus-szövetségről írt programadó munkái) napjainkban is aktuálisak és új megoldásokat kínálnak.

30 Az 1974-es jugoszláv alkotmány bevezetőjében leszögezi, hogy a jugoszláv kommunista szövetség a politikai tevékenység hordozója és motorja, azzal a céllal, hogy továbbvigye és megvédje a szocialista forradalmat és a szocialista önigazgatást (Előszó, VIII. cikkely).

Bevezető

A „zöld pénz" rendszerek kereskedelmi hálózatok, amelyek közösség­alapú valutát használnak. Egy adott közösség, amelyet többnyire egy környezetvédő vagy egyéb civil társadalmi szervezetben való tagság (is) összeköt, megegyezik abban, hogy bizonyos árucikkeket és szolgáltatá­sokat cserélnek egymás között olyan helyi pénz ellenében, amelynek ők szabják meg a formáját és értékét mint pl. a zöld dollár vagy az arról a ré­gióról elnevezett pénzegység, ahol az adott valutát elfogadják. (Bowring 1998; North 1999; Williams et al., 2003; Lee et al., 2004). Az elmúlt 15 évben kialakult Helyi Cserekereskedelmi Rendszerek (Egyesült Király­ság), Idődollárok (Egyesült Államok), Zöld Dollárok (Új-Zéland, Ausztrália, Kanada) és 'Tálentumok' (Németország) a világ olyan távoli részeit is képesek voltak összekötni, mint Argentína, Ausztrália, Új-Zéland, Kana­da, az Egyesült Államok, a kontinentális Európa és Japán. A nemzetközi zöldek szerint ezek a zöld pénz hálózatok kiindulópontként szolgálhatnak a kapitalizmus alulról építkező, lokalizált, fenntartható alternatíváihoz, a közösségépítés és a kölcsönös segítségnyújtás megtanulásához (Dauncey 1988; Lang 1994; Douthwaite 1996; Croall 1997).

Az 1990-es évek elejétől, amikor a nemzetközi környezetvédő háló­zatokon keresztül Keletre is eljutott ez a koncepció, a magyarországi zöld aktivisták ki akarták próbálni, hogyan működnek ezek a hálózatok a tervgazdaságból a piacgazdaságba való átmenet kontextusában. Kü­lönösen azért (is) érdekelte őket ez az alternatíva, mert úgy érezték, a piacosítás felbomlasztja a közösségeket, az „átmenet" nem jelent mást, mint hogy a párturalmat a tőke uralma váltja fel, és a Magyarországon kiépülő új piacgazdaság ökológiailag nem fenntartható. Tekintve, hogy a környezetvédők társadalmi mozgalma nagyon fontos szerepet játszott a magyarországi alkotmányos átmenetben (Lang-Pickvance et al., 1997; Pickvance 1997, 1998a, b; Szirmai 1997), széles közönség rokonszen­vezett a helyi valuta ötletével. Ugyanakkor a magyarországi NGO-knak dolgozó zöld-szimpatizánsok azt is „tesztelni" akarták, hogy a zöld pénz, illetve az általa létrehozott erősebb közösségi háló és a kölcsönös se­gítségnyújtás mechanizmusai mennyire segíthetik az egyéneket abban, hogy megbirkózzanak a változásokkal, amelyeket vajmi kevéssé tudnak befolyásolni. Azt gondolták, hogy ösztönözhetik a kölcsönös segítség­nyújtás és közösségépítés intézményeinek annyira óhajtott szerves fejlődését, ha ehhez felhasználják – NGO-ikon keresztül – a Nyugat anyagi támogatását, és a British Council támogatásával bele is kezdtek egy programba, amelynek célja az volt, hogy országszerte létrehozza a zöld pénz hálózatokat.

A zöld pénz hálózatok kiépítésének magyarországi tapasztalatai le­hetővé teszik számunkra, hogy összehasonlítsuk a civil társadalom két eltérő modelljét: az egyik a civil társadalom radikális hagyományából merít, amelyet a kelet-közép-európai és a latin-amerikai demokrati­kus átmenetek inspiráltak Jean Cohen és Andrew Arato értelmezése nyomán, a másik pedig a poszt-washingtoni konszenzus szellemében fogant, amely a piacgazdaságok kiépítése eszközeként kezeli a civil társadalmat és a társadalmi tőkét. A magyarországi tapasztalat azt is megmutatja, hogy mennyire gyorsítható fel külső segítség révén a civil társadalom intézményeinek kiépítése, ha összehasonlítjuk azt a lassabb, szervesebb folyamatokkal, miközben a nemzetközi hálózatok természe­tesen továbbra is az eszmecsere helyszínei. Az új eszmék a különböző országokba kerülve aztán gyökeret verhetnek, vagy elhalhatnak, a helyi feltételeknek megfelelően.

A tanulmányban áttekintem a civil társadalom eme két koncepcióját, majd azt vizsgálom, hogy mennyire alkalmazhatóak az „átmenet" Ma­gyarországára és specifikusan a zöld pénz hálózatokra, amelyeket civil társadalmi szervezetekként hoztak létre, hogy segítsék az „átmenetet". Tézisem, hogy a magyar NGO-kban dolgozó jószándékú és elkötelezett egyének egy közösségépítő és az „átmenetet" segítő mechanizmust próbáltak létrehozni valamiből, amit lényegében a nemzetközi kapitalista gazdaságok radikális ökológiai kritikája hívott életre. Nem meglepő mó­don – noha ezt akkor talán csak kevesen látták ilyen világosan – a „zöld pénz" nem bizonyult elegendőnek a feladathoz.

Civil társadalom, társadalmi tőke és a (poszt)-washingtoni konszenzus

Számos tanulmány jelenik meg az „átmeneti" gazdaságokról az új piac­gazdaságok megteremtésének ma már erőteljesen bírált, neoliberális, „big bang" elmélete árnyékában. A korábban „mainstreamnek" számító megközelítések értelmében, ha megteremtődnek, olyan gyorsan amennyire csak lehetséges, a kapitalista gazdasági alapok, akkor a piaci viszonyok, amelyek, úgymond, minden ember számára „természetesek", spontán kialakulnak, és „helyrebillentik" a gazdaságot, mihelyt az meg­szabadult a „feleslegesnek" ítélt állami restrikcióktól és a piaci szabá­lyozástól, pl. lásd Gray (1991). A tudományos elemzések ma azonban éppen azt fejtegetik, hogy az „átmeneti" gazdaságok gyenge gazdasági teljesítménye az 1990-es évek elején, az orosz és kelet-ázsiai pénzügyi válság a '90-es évek közepén, és Argentína 2001-2002-es gazdasági összeomlása mind azt mutatják, hogy a neoliberális projekt túlságosan doktriner volt, túlságosan gazdaság-centrikus, és nem szentelt kellő figyelmet azoknak a társadalmi és kulturális folyamatoknak, amelyek a piacgazdaság létrehozásához vezetnek. Míg néhány „átmeneti" gazda­ságot végül is sikerült úgy átalakítani, hogy teljesítményük elérte, illetve meghaladta a '89-es szintet (Lengyelország, Szlovénia, Magyarország), ez túlságosan sokba került azoknak, akiket nagyon is az egzisztenciájuk­ban érintett az „átalakulás". Más országoknak még azt sem hozta meg, amit megígért, minthogy a schumpeteri „kreatív pusztítás" nem a piac nirvánájához vezetett, hanem katasztrofálisan csökkentette a gazdasági teljesítményt; például Grúzia és Moldávia GDP-je 1999-ben az 1989-es szint negyedére csökkent (Gwynne et al., 2003, p. 134). Ennél is súlyo­sabb gondot jelentett a társadalmi kohézió felbomlása, az éhínség, az összeomló szolgáltatások, a közegészségügy válsága, és a „gengszter", „nepotista" vagy „vadkapitalizmusok" kialakulása (Smith és Swain 1998; Freeland 2001; Stiglitz 2002; Dunford 2003; Gwynne et al., 2003).

Következésképpen a poszt-washingtoni konszenzus „intézményes" javaslata az „átmeneti" gazdaságok számára aláhúzza a civil társadalom olyan közvetítő intézményei létrehozásának fontosságát mint a jogálla­miság, az állam iránti bizalom és a tulajdonjogok tisztelete, hogy azok, akik korábban a fejlődés „tárgyai" voltak – a helyi lakosok – érezhessék, hogy az új rendszerben van valami tulajdonosi és részvételi joguk (Fine 2000). A civil társadalom létrehozása önmagában is lehet cél, a '89 után népszerűvé vált, a „történelem végét" hirdető tézis részeként, amely az emberi fejlődés csúcsát látja a demokráciában és a piacban, miután a kommunizmus és a fasizmus „megbukott". Ebben a modellben a civil társadalom intézményei biztosítják a „közlekedést" az állampolgárok és a kormány között, és olyan demokratikus kultúrákon keresztül kapcsol­ják össze az állampolgárokat, amelyeket nyitott, átlátható kormányzati folyamatok jellemeznek, és a kormány iránti bizalom, amely a toqueville-i értelemben garanciát jelent a despotizmus ellen. Az ilyen kultúrák egyben segítenek is kifejleszteni az állampolgárok azon képességét, hogy „alul­ról" befolyásolják politikai jövőjüket (Grootaert 1998; Woolcock 1998).

A civil társadalom intézményei emellett arra is alkalmasak, hogy ke­resztülsegítsék az állampolgárokat az olyan nagy változásokon, amelye­ken keresztül mennek, anélkül, hogy irányítani tudnák, szeretnék, vagy akár megértenék a mélyben lévő folyamatokat. A jóléti intézmények, az önsegítő csoportok, a mikro-finanszírozás, az állásközvetítők, és az üzletfejlesztő ügynökségek segíthetnek valamit a gazdasági változások veszteseinek, illetve csökkenthetik a piacgazdaságba való „átmenet" emberi költségeit (Kuti 1997). A civil társadalom intézményei azáltal, hogy megerősítik a rászorulók társadalmi tőkéjét, elősegítik a „gyenge kötések" kialakulását, amelyek révén biztosíthatják a bizonytalan jövőt (Putnam 2001), és csökkent(het)ik a kapitalizmus immanens ellentmondásait egyik oldalon az egyéni felhalmozás igénye között, amely arra indítja az embereket, hogy önző módon maximalizálják saját sikereiket, a másik ol­dalon pedig a társadalmi kohézió mint lényegi szükséglet között (Aldridge et al., 2002; Field 2003). A társadalmi tőke hívei azt mondják, hogy ha figyelembe vesszük a családok és más hálózatok, illetve a bizalom és a piacok összefüggéseit, akkor sokkal hatékonyabb és befogadóbb piacokat kapunk (Howell és Pierce 2002, p. 28). Egyre inkább megértik, hogy a kettős politikai és gazdasági átmenet megköveteli a politikai és gazdasági intézmények aktív és együttes fejlődését. Ez – a neoliberális dogmával ellentétben – korántsem spontán folyamat. Következésképpen a civil társadalom létrehozása lett az „átmenet" menedzselésének egyik fő fókusza.

Az elmélet bírálói vitatják, hogy az efféle „social engineering" lehetsé­ges-e egyáltalán, akár külső, akár belső ösztönzésre. Példának okáért, Ralf Dahrendorf (1990, p. 96) azt mondja, hogy évtizedekbe telik egy komolyan vehető civil társadalom kiépítése, Putnam 1993-ban megjelent fontos munkája pedig több évszázados civil hagyományt tár fel Olaszor­szágban. Putnam maga úgy véli, hogy a civil társadalmat mesterségesen nem is lehet „kiépíteni". Mások szerint Putnam érvelése körkörös: az erős civil társadalom erős társadalmi tőkét hoz létre, míg az erős társadalmi tőke vezet el elméletileg az erős civil társadalomhoz (Howell és Pierce 2002, p. 47). De még ha lehetséges is társadalmi tőkét „létrehozni", sokak szerint nincs értelme. A fő ellenvetés az, hogy gazdasági emancipáció nélkül a politikai demokrácia a legjobb esetben is csak egy szakaszt jelent az emberi fejlődés történetében, a legrosszabb esetben pedig csalás és illúzió, ami a civil társadalomra is vonatkozik (Kaldor 2003, p. 27). Tarrow szerint (1996, idézi Howell és Pierce 2002, p. 29), ha a gazdasági sikertelenséget a civil társadalom vagy a társadalmi tőke hiányával magyarázzuk, akkor csak a tüneteit és nem az okait keressük a bajoknak, mint pl. az elnyomó hatalmi viszonyok vagy az erőforrások hiánya. Howell és Pierce (2002, p. 28) hasonlóképpen azt mondják, hogy a Mezzogiorno gyenge gazdasági teljesítményét, amelyet Putnam leír, inkább magyarázhatja az Északtól való gyarmati függés, mint az egyesülések hiánya.

Következésképpen az elmélet több bírálója is úgy látja, hogy a civil társadalom építésének programja a neoliberalizmus szélesebb folya­mataiba, nem pedig a kritikájába illeszkedik (Kaldor 2003, p. 88), mivel túlhangsúlyozza a nem-állami szereplők és a piacok jelentőségét (Howell és Pierce 2002), és implicite „leértékeli" az állam szerepét a fejlődésben (Fine 1999). Hann és Dunn szerint (1996) ez nem más, mint a fejlődés eurocentrikus és imperialista koncepciója, amely feltételezi, hogy a nyu­gati típusú demokrácia és piacgazdaság a fejlődés legjobb vagy egyetlen opciója (Kaldor 2003, p. 106), miközben elfeledkezik arról, hogy milyen fontos szerepet játszott az állam a kelet-ázsiai fejlődésben (Gwynne et al., 2003, pp. 91-108). A baloldali kritikusok szerint a civil társadalom fejlesztése sokszor csak ürügyül szolgál arra, hogy leépítsék az állami jóléti intézményeket, amelyeket az önkéntes szervezetek által biztosított, mindenképpen elégtelen jóléti hálóval kívánnak helyettesíteni (North 2002). A civil társadalmi szervezetek megkerülik az államot, és inkább csökkentik, mintsem gyarapítják az állampolgári jogokat (Kaldor 2003, pp. 92-94). Így tulajdonképpen úgy viselkednek, mint a kapitalizmus „szálláscsinálói", tönkreteszik a helyi gazdaságot, és piacosítják mindazt, amit korábban a reciprocitás vagy a közösségi termelés révén biztosítottak az állampolgároknak, azáltal, hogy a piac logikáját kiterjesztik az egész társadalomra (Fine 2001; DeFilippis 2002).

A neoliberalizmus eme folyamatai eltorzítják az NGO-k mint szolgál­tatók szerepét, mert a szerződéses viszonyokat az a veszély fenyegeti, hogy betagozódnak a neoliberális kormányzati rendszerbe, maguk a szervezetek pedig egyre inkább tartózkodnak az adományozók kritikájá­tól, akik biztosítják működésüket (Kaldor 2003, pp. 92-94). A szervezetek programját a nyugati ügynökségek prioritásaihoz, nemritkán előítéletei­hez igazítják, és így a kitűzött célok korántsem szükségképpen felelnek meg a helyi viszonyoknak vagy a helyiek szükségleteinek (Cooke és Kothari 2001). A gazdag nemzetközi NGO-k könnyűszerrel „kitúrják" a helyi infrastruktúra-hiányos szervezeteket, amelyek vezetői a nyomor vagy a helyi autokratikus uralkodókkal kötött kényszerű szövetség között választhatnak. Az „átmeneti" gazdaságokban sokszor az NGO-k képvi­selik az „új rendszert", és így ugródeszkául szolgálhatnak az ambiciózus helyiek számára. A megjelenő verseny piacosítja azt a szektort, amelynek a szükséglet és kooperáció révén kell(ene) működnie. Az NGO-knak versenyezniük kell az adományokért, és ennek érdekében találniuk kell egy speciális feladatot, vagy egy „rést" a piacon, hogy megkülönböztes­sék magukat a többi NGO-tól. A pénzgyűjtés önmagában feladat lesz, a projekt pedig elsősorban a pénzgyűjtés eszköze, miközben maga a prob­léma eltűnik a középpontból (Kaldor 2003, p. 94). A neoliberalizmussal való érintkezés „megszelídíti" a civil társadalmat.

Egy radikális civil társadalom ígérete – 1989 öröksége

De van a civil társadalomnak egy másik hagyománya, amelyik '89-ből építkezik (Arato 1991; 1999; Cohen és Arato 1992; Flyvbjerg 1998; Hawthorn 2001; Kaldor 2003). A civil társadalom radikális koncepciója nem a neoliberalizmus útját kívánja egyengetni, hanem egy olyan alkot­mányos rendben gondolkodik, amelyik mélyebb, befogadóbb, és jobban előmozdítja az emberi boldogságot, mint a neoliberális gazdasági renden nyugvó „elitek pluralizmusa", amely alig leplezi a társadalmi egyenlőtlen­ségeket, a tönkretett életeket és az óriási környezeti pusztítást, amit a fenti gazdasági rend okoz. Arato (1991, 1999) szerint a civil társadalom által inspirált önkorlátozó társadalmi változás a közép- és kelet-európai demokratizálódás legreményteljesebb öröksége a társadalomelmélet számára. Tekintve, hogy többen megkérdőjelezték a proletariátus vezető szerepét a társadalmi változásban az ipariból a poszt-indusztriális korba való átmenet időszakában (Touraine 1981), a teoretikusok elkezdtek új aktorokat keresni. Egyesek a társadalmi mozgalmakban találták meg az új forradalmi erőt, amelyek a radikális demokráciáért és a résztvevő gazdaságért szállnak síkra, és autonómiát követelnek a technokrácia társadalmával és a győztes-mindent-visz kapitalizmusával szemben (Cohen és Arato 1992). Gramsci nyomán úgy látták, hogy az állam nem egy mesterséges képződmény, amelyet egy győztes forradalommal meg lehet hódítani, hanem egy szélesebb építmény része, amely mély árkokat és „védőbástyákat" foglal magába, és így a kapitalista raciona­lizmus „normálisnak", „racionálisnak" és „ésszerűnek" látszik. Az egyik ilyen bástya a „civil társadalom", a tömegkultúrával, az egyházzal, az ipari szervezetekkel és hasonlókkal. Az új, radikális projekt tehát egyfajta kulturális háborút jelent, amelynek során ki kell alakítani a racionalitás és szerveződés alternatív formáit, hogy a kapitalizmus többé ne látszódjon természetesnek és elkerülhetetlennek (Howell és Pearce 2002, p. 33; Kaldor 2003, p. 9). A civil társadalomnak ez a koncepciója olyan hagyo­mányon alapul, amelyik a középkori cégektől az anarchizmus elméletén át olyan vegyes, és Howell és Pearce (2002, pp. 69-71) szavai szerint „teoretikusan kevéssé kidolgozott" eszmékből táplálkozik, amelyek „el­utasítják mind az állam uralmát, mind pedig a szabad kapitalista piacot", bírálják a neoliberalizmust és keresik a gazdasági szervezetek új formáit. A fejlődésnek a kooperációt kell ösztönöznie, nem pedig az egyéni fel­halmozást (Howell és Pearce 2002, p. 31).

A civil társadalom eme radikális koncepciója több kelet-európai ér­telmiségit megragadott, akik bírálták a „létező" szocializmust, a lengyel Szolidaritás ideológusaitól kezdve a keletnémet Civil Fórum vagy a magyar környezetvédő mozgalom aktivistáiig. Ezek az értelmiségiek nem azt a neoliberalizmust akarták, amit kaptak, hanem egy megújult, plurális szocializmust. Kaldor (2003, p. 56) idézi a magyar ellenzékhez tartozó Konrád Györgyöt, aki szerint az 1989-es mozgalmakat inspiráló „antipolitika" ki akarta űzni a mindennapokból az államot, de szabadságot akartak, nem egy új rabszolgaságot a gazdaságban. Többet akartak, mint a parlamentáris demokrácia: demokráciát a munka- és a lakóhelyen, „különösen azokon a területeken, ahol szemtől szembe találkozhatunk azokkal, akik rólunk határoznak, aztán felszólítanak minket, hogy hajtsuk végre az ő döntéseiket" (Kaldor 2003, p. 58).

Arato (1996, p. 226) szerint „a diktatúrákat Kelet-Európában az önigaz­gató társadalom eszméje jegyében kívánták átalakítani, helyre szerették volna állítani a tekintélyelvű államon kívüli társadalmi hálózatokat, és szerettek volna kialakítani egy független nyilvánosságot, ahol a kommu­nikációt nem a hivatal, az állam, vagy a párt ellenőrzi. Ezt a koncepciót a diktatúra arendti kritikája mellett a de tocqueville-i liberális demokrácia eszméje inspirálta, de hatott rá a radikális, újmarxista, alulról építkező szerveződés, amely ekképpen kívánt a központi hatalommal szemben egy „ellenhatalmat" kialakítani – legyen az előbbi sztálinista, vagy kom­munista, a Kommunista Párt, vagy a Nemzetközi Valutaalap. Így tehát, míg a neoliberális koncepcióban a civil társadalom kiépítése a kapitalista fejlődés integráns része, addig az itt kifejtett radikális koncepcióban ana­litikusan elválik egymástól a civil társadalom és a kapitalizmus. A szovjet dominanciától éppen megszabadult Kelet-Európa számára tehát a civil társadalom ígérete adekvátabban fejezte ki a '89-hez kapcsolódó várako­zásokat, mint a piacosítás és az „átmenet" veszteseinek nyújtott segítség propagálása. A jelen tanulmány ezeket a dilemmákat szeretné bemutatni a magyarországi zöld pénz történetén keresztül, amelyet a társadalmi mozgalmak 1989-es nagy forrongása hívott életre, ám később egyre inkább a kapitalizmusba való „átmenet" egyik eszközének tekintették.

Civil társadalom a kapitalizmusba való „átmenet" időszakában Magyarországon

A civil társadalomnak komoly hagyományai vannak Magyarországon. A magyar falvakban évszázadok óta elterjedt a kalákaként ismert köl­csönös segítségnyújtás gyakorlata (Hollos és Maday 1983). Komplex reciprocitás alapján építettek a fiataloknak családi házat, oldották meg a gyerekfelügyeletet, vagy takarították be a termést. Az így kialakított kölcsönös segítségnyújtási hálózatokat nemegyszer vérrokoni szálak is összefűzték. Egy jórészt mezőgazdasági országban az uralomra került kommunista rezsim sem avatkozott bele ebbe a közösségi rendbe, hanem hagyta, hogy a falu gondoskodjon magáról (Silk és Wellmann 1999, p. 225). Az állam tolerálta a „második gazdaság" létezését, amely gyakorlati megoldást kínált az állami tervezés és a korlátozott erőforrás­ok problémáira. Az állami gyárakban dolgozó munkások a városokban és vidéken is másodállást vállalhattak a gmk-ban (gazdasági munka­közösség), a munkaadók és az állam beleegyezésével, és gyakran az állami infrastruktúra „magán" hasznosításával (Hann 1990; Swain 1992). A bejáró munkásokhoz hasonlóan ők is művelték a háztájit, és sokuk háza épült kalákában (Kenedi 1981). Amíg nem kérdőjeleződtek meg az alapok: a kommunizmus szupremáciája, a Szovjetunió nagyhatalmi helyzete és Magyarország helye a KGST-ben, Magyarország tudta biztosítani állampolgárai számára a gazdasági liberalizmust, a külföldi utazást, a korlátozott szólásszabadságot (de nem a gyülekezési jogot) és a szomszédainál magasabb fogyasztói szintet (Pickvance 1997, 1998).

Ennek a „gulyáskommunizmusnak" köszönhetően vált Magyarország úgy ismertté, mint a „legvidámabb barakk", ahol a kaláka, a magánerőből való építkezés és a második gazdaság valamelyest könnyített az egyre súlyosabb gondokkal küzdő állami tervgazdálkodás helyzetén. A magya­rok azonban továbbra is skizofrén állapotban éltek egy olyan államban, amelyik formálisan az állami tervezés híve maradt, és nem volt hajlandó elismerni sem a szisztéma hibáit, sem pedig azt a tényt, hogy az állami elnyomás „tartotta" a szovjet érdekszférában Magyarországot. Ennek a „kétsíkú" létezésnek köszönhetően, mondja Swain (1992, p. 12), kialakult egy kettős morál, illetve egy kettős társadalom, ahol a magyarok kétfajta értékrendet alakítottak ki: az egyik, amelyet a nyilvánosságnak szántak, legalább a felszínen megfelelt a szocialista értékeknek, míg a második gazdaságban vagy a háztartásban kialakult egy „magán"-morál, amely az egyéni vagy a közös családi erőfeszítésben látta a túlélés vagy a gyara­podás egyetlen biztosítékát. Az állami ideológia és a mindennapi valóság közötti ellentmondás nemcsak a szocializmusba vetett hitet és a rendszer legitimitását ásta alá, hanem atomizációhoz vezetett, amelynek nyomán nőtt a passzivitás, csökkent az altruizmus és a társadalmi szolidaritás, miközben erősödött az a hit, hogy a hivatalos normák megsértése, illetve megkerülése bőségesen „megtérül" a második gazdaságban (Korosenyi 1999, p. 13).

Az 1980-as évek elejétől számos értelmiségi csoport alakult az egye­temeken, hogy megvitassák az aktuális helyzetet és a jelen problémáit. Az 1980-as évek végén pedig gombamód szaporodtak a béke-, kör­nyezetvédő és ifjúsági mozgalmak (Arato 1999). A mélyben azonban a rendszerváltozás „felülről" zajlott, nem pedig „alulról" kényszerítették ki, mint az NDK-ban. Miközben az 1980-as években Magyarországon is volt egy jelentős társadalmi szerveződés, az MSZMP reformerei, akik ebben az időben már maguk sem hittek a tervgazdaságban (O'Neil 1998), felülről határozták el a pluralizmust egy szabályszerű „kerekasztal" keretében, amelyen részt vettek a civil társadalmi szervezetek képviselői. A magyar „átmenet" békés volt, de sok aktivista úgy érezte: megint olyan hosszú távú változás veszi kezdetét, amelyet „felülről" kényszerítettek az országra. A „demobilizációs tézis" (Arato 1999) szintén azt mondja, hogy a kelet-európai társadalmi mozgalmak aktivitása számottevően csökkent 1989-es „győzelmük" után, amikor kialakulni látszott az a társadalom, amelynek feladata volt, hogy kielégítse a korábban hiányolt állampolgári és közösségi szükségleteket. Új politikai pártok alakultak, amelyek na­gyon sokat „elszívtak" a civil társadalom legjobb aktivistáiból.

Az elitek szemszögéből szükséges is volt a civil társadalom demo-bilizálása, hogy megköthessék alkuikat az új kormányzati rendszerről, illetve meghozzák a nehéz döntéseket az olyan témákban mint a magyar államadósság, a „túlköltekező" jóléti rendszer és a munkanélküliség. Offe szerint a szerkezeti átalakítás megkövetelte a demokratikus követelések visszafogását, hogy siettessék az eredeti felhalmozást és a piacgazda­ság kiépítését (idézi Adam 1991, p. 1). Bartlett azt mondja, hogy Magyar­országon a relatíve gyenge demokrácia segítette a piacgazdaság gyors kialakulását, mert az aktivisták „belevetették magukat a választási har­cokba, ahol a kelet-európai társadalom legkiszolgáltatottabb része volt a legkevésbé képviselve az első posztkommunista években" (Bartlett 1997, p. 38, kiemelés az eredetiben). Az „átmenet" ugyanakkor a kölcsönös se­gítségnyújtás munkahelyen kialakult intézményeit, illetve az állami szek­tor mellé települt második gazdaság hálózatait is felmorzsolta, mihelyt az állami gyárakat privatizálták, illetve bezárták. Bartlett (1997, p. 256) „kvázi demokráciának" nevezi Magyarországot, ahol a politikai pártok és a „mezei" tagság közötti kapcsolat gyengesége, illetve a középszintű civil társadalom hiánya erősíti a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzését. Az ország gazdasági teljesítménye csak 1998-ra érte el a rendszerválto­zás előtti szintet. Kialakult egy új, neoliberális NGO-szektor, amely egy „modern", háromszektorú, jóléti „vegyesgazdaság" részének tekintette magát, amely inkább volt összhangban a rendszerváltozással, mint az 1980-as évek radikálisabb mozgalmaival, amelyeket demobilizáltak az „átmenet" időszakában (Kuti 1997; Pók 1997, Széman 1997).

Zöld pénz Magyarországon: a Tálentum és a Kör¹

Az „átmenet" elején a magyar zöldek elsősorban a német, svájci és oszt­rák környezetvédőkkel való kapcsolatok révén ismerkedtek meg a zöld pénzzel. Az utóbbiak számos ökológiai témájú konferenciát szerveztek, ahol eszméiket népszerűsítették. 1994-ben jött létre az első csoport, a budapesti Tálentum, amely 1999-ben 102 tagot számlált. Egy, a gödöllői Steiner-iskolában dolgozó környezetvédő nevéhez fűződik az ország második ilyen projektje. ő a következőképp látja az akkori idők szellemét, amikor, miközben üdvözölték a rendszerváltozást, keresték az ismétlődő pénzügyi válságokkal sújtott kapitalizmus alternatíváit:

Elnéztem a politikai változásokat… nagy bajok vannak a valutafluk­tuációval, a valutamozgással, és azzal, ahogy a pénz az emberek között cirkulál: van elég pénz, de nem a megfelelő helyen, és nem megfelelően dolgozik. Különböző hatalmuk van az embereknek, különbözőek a képességeik, mindent megtehetnek. Másoknak szükségük van valami tőkére, de nem találkoznak egymással, mert a pénz. nem megfelelően mozog. Elkezdtek nagyon érdekelni a különféle alternatív valuták, de tudtam, hogy semmi remény olyas­valamibe kezdeni, ami kormányzati szinten változtatná meg a dolgo­kat, a pénzrendszert, ezért azt gondoltam: rendben van, kezdjük el közösségi szinten. (Gábor, a gödöllői Tálentum szervezője).

Ugyanakkor a civil társadalmi szervezetek egyre több nyugati támo­gatást kaptak, hogy fejlesszék a civil társadalom infrastruktúráit, és alakítsanak ki új intézményes kapcsolatokat a nyugati NGO-kkal, illetve „importálják" tőlük azokat az eszméket, amelyek megoldhatják az ország problémáit. A rossz gazdasági viszonyok az 1990-es évek elején és kö­zepén, a magas munkanélküliség, és a társadalmi szolidaritás rohamos hanyatlása még inkább ösztönözte a Magyarországi Non-profit Humán Szolgáltatások Egyesületét (ANHSH), hogy keresse a közösségépítés új útjait. Úgy érezték, hogy a kölcsönös segítségnyújtás gyakorlatának felélesztése segítheti a gazdasági változás kárvallottjait, illetve úgy-ahogy befoltozhatja a jóléti rendszer hálóján 1994-ben, az IMF ösztönzésére keletkezett lyukakat. Kapóra jött tehát a zöld pénz ötlete. A civil társadalmi szervezetek „menedzselése" iránti elkötelezettség tanújeleként 1998 és 2000 között a British Council pénzelte az ANHSH-t, hogy alakítson ki helyi pénzrendszereket Magyarországon. A British Council álláspontja szerint a zöld pénz „az ön- illetve kölcsönös segélyezés eszköze és megtöbbszörözője a közösségek és az önkéntes és non-profit szektorok számára" (British Council, 1999, személyes közlés). Az ANHSH azonban olyan mértékben kívánta „növelni" a magyar NGO-szektor kapacitását a zöld pénz segítségével, illetve kiépíteni egy országos hálózatot, hogy a budapesti és gödöllői kis csoportok sem nem tudtak, sem nem akartak bekapcsolódni a munkába.

1999-ben az ANHSH kiküldött egy magyar NGO-k tagjaiból álló ta­nulmánycsoportot az Egyesült Királyságba, hogy tanuljanak az ottani tapasztalatokból. Ennek tagjai, amint visszatértek Magyarországra, lét­rehozták a zöld pénz „köröket" három olyan helyen, ahol a tanulmányút résztvevői propagálni szerették volna a zöld pénzt: ezek voltak Szolnok és Miskolc városa, illetve a Miskolc közelében fekvő Tiszalúc falu. Az ANHSH az újjáéledő kaláka-hagyomány 21. századi megnyilvánulását látta a Körben² , egészen pontosan „egy olyan ideát vagy gyakorlati mód­szert, amely segít építeni, gazdagítani és fejleszteni a közösséget", illetve olyan módszert, amely „fejleszti a közösségi érzést a nagycsaládokban", „kihasználja a falu rejtett erőforrásait, és fejleszti az önsegítést", illetve „létrehoz egy önsegítő rendszert" (ANHSH, 1999). Az érdeklődő CSO-k számára több előadás is elhangzott a zöld pénzről szerte az országban a kétéves időszak alatt. Ennek eredményeképpen a Magyar Teleház Egyesülést³ is érdekelni kezdte a dolog, és létre is hoztak egy zöld pénz rendszert a Szeged melletti Bordány faluban.

Így a kezdetektől látjuk a vita mindkét oldalát a civil társadalom szere­péről az „átmenetben", amelyet tanulmányomban a Zöld Pénz képvisel. Az eredeti, hazai talajon „fejlődött" budapesti és gödöllői Tálentum-cso-portok 1989 örökségét szerették volna továbbvinni. ők a neoliberalizmus zöld alternatívája részének tekintették a zöld pénzt, olyan, kölcsönösen respektált valutának, amelyik a helyi területen belül cirkulál, és így gaz­dasági „horgonyként" működik, vagyis a helyi termelést segíti, szemben a kívülről behozott termékekkel; kamatmentes (ezért fenntarthatóbb fejlődést mozdít elő, mert a gazdaságnak nem kell azért növekednie, hogy vissza­fizesse a kölcsönzött pénz kamatait); szilárd közösségeket hoz létre; és jobban figyelembe veszi a közösség valódi szükségleteit és képességeit, mint a mesterségesen kevés pénz (ennek kifejtését ld. Dauncey 1988; Douthwaite 1996; Lang 1994). Ezzel szemben az ANHSH által bevezetett Kört úgy látták, mint ami ugyan kölcsönös segítségnyújtási rendszert és közösséget kíván létrehozni, válaszképpen a transzformáció patológiáira, de nem haladja meg a kapitalizmust, és nem támogatja a szabad gazda­sági kapcsolatokat, az 1989-es radikális civil társadalom reményét.

A civil társadalom építése: a Kör és a Tálentum tapasztalatai

Vegyes tapasztalatokról számolhatok be. A budapesti Tálentum és a bordányi Kör 2003-ig fennmaradtak, míg a gödöllői Tálentum, valamint a miskolci és tiszalúci Kör megszűnt, mert fejlődésük nem elégítette ki a résztvevőket. Az 1. táblázat összegzi a hat kísérlet eredményeit.

A legsikeresebb magyar zöld pénz hálózat mind élettartam, mind pedig a taglétszám tekintetében a budapesti Tálentum, ami talán nem meglepő, tekintve a főváros lélekszámát, illetve a rendelkezésre álló potenciális támogatókat. Sikeres volt a tagság tekintetében, ami 2003-ban 150 főt számlált – ám közülük csak kevesen voltak aktívak. A fő kereskedelmi cikkek alapszolgáltatások voltak, mint pl. kertészkedés, ablakmosás, számítógépes munka, angoltanítás, gyerekfelügyelet, de voltak ezoterikusabb szolgáltatások is mint pl. a bio-gazdálkodás. Sikeresnek mondhatjuk a tagság tekintetében a szolnoki Kört is, amely fénykorában 300 tagot számlált. Szolnokon a legtöbben ruhát cseréltek, így 1999-es alapítása és 2003 között cserehálózatból egyfajta jótékony célú turkálóvá fejlődött, 200 taggal. A ruhacsere mellett más árukkal vagy szolgáltatásokkal alig kereskedtek (három vagy négy ilyen fordult elő egy hónapban).

A bordányi Kört a helyi teleház-szervező hozta létre, aki meg akarta jutalmazni azokat az önkénteseket, akik a falu kulturális egyesületének dolgoztak, cikkeket írtak a helyi lapba, terjesztették az újságot, hordták a székeket a moziba, szórólapot osztogattak, hogy népszerűsítsék a helyi vállalkozásokat, segítettek egy nyári ifjúsági tábor megszervezésében, és általában foglalkoztak a teleház klienseivel.2003-ban 76 tagja volt a Körnek, 10 és 30 év közötti bordányi lakosok. A bordányi koronát pari­tásos alapon váltották át forintra. Számítógépen tárolták a számlákat, amiket elektronikusan bekapcsoltak a teleház fizetési rendszerébe, és így a számítógép használati díját a felhasználók automatikusan koronában fizethették. A Kör sok fiatalt vonzott, akik koronáikat internetezésre, szá­mítógépes játékokra, fénymásolásra vagy faxokra költötték. Az idősebbek azonban nem kapcsolódtak bele az így formálódó közösségbe. Mind Bordányban és Szolnokon tehát, ahol 2003-ig fennmaradtak a Körök, csak korlátozott mértékben folyt a szolgáltatások cseréje.

A másik három kísérlet tiszavirág-életűnek bizonyult. A gödöllői Tálentumnak 2000-es aranykorában több mint 100 tagja volt egy 25 ez­res városban. 1999 novemberében, egy átlagosnak számító hónapban 150 tranzakciót jegyeztek fel, 15,000 zöld forint (45,000 HUF) értékben. Az e hónapban cserélt interperszonális szolgáltatások között szerepelt a taxihasználat, angoltanítás, hajvágás, sütés, gyerekfelügyelet, kenyér­sütés, vízvezeték-szerelés, fogorvosi kezelés, és ruhajavítás, míg olyan vegyes termékek is gazdát cseréltek mint a papucs, a fűszernövények, a méz vagy a sütőtök. A gödöllői Tálentum azonban 2000-ben megszűnt, miután a kísérlet kulcsemberét nem érdekelte tovább a projekt, látván, hogy miközben azon dolgozik, nem tudja valóra váltani politikai ambícióit. A miskolci Kör 1999-ben jött létre egy lakótelepen egy ANHSA-kapcsolat révén. Tagsága hamarosan 40 főre nőtt, de közülük csak 10-15 volt aktív. Egy év után azonban a főszervező itt is máshová költözött, és távoztával a Kör rövidesen megszűnt.

A tiszalúci Kör sikeresebb volt, legalábbis egy ideig. Tiszalúc egy kis falu Miskolc körzetében, 5600 lakossal. A Kört 1999 elején alapította egy

NGO, a Nagycsaládosok Egyesülete, szintén egy, az ANHSA-hoz kötődő aktivista segítségével. 2000 decemberére 17 tag kapcsolódott bele a szolgáltatások óraalapú cseréjébe a faluban a körpontnak hívott valutával. A tagok többsége nem tősgyökeres tiszalúci volt, hanem „bevándorló". Kétszer egy hónapban találkoztak egy-egy társuk házában. A tiszalúci Kör tagjai részt vettek egy csoportos beszélgetésben 2000 decemberében. A beszélgetés jól érzékeltette azoknak a problémáit, akik a Körhöz hasonló hálózatokhoz csatlakoztak: munkanélküliek, sokgyerekes szülők, illetve újonnan jöttek, akik barátokat kerestek, segítséget a mindennapokban, és új emberekkel szerettek volna megismerkedni a kis faluban, ahol elszige­telve érezték magukat. Noha a hálózat épnek látszott 2000 decemberében, a tiszalúci Kör mégsem maradt fenn sokáig. A főszervező elköltözött, és a tagok fokozatosan arra az elhatározásra jutottak, hogy egy kis faluban a pénz csak útjában áll a barátságnak és a kaláka-típusú segítségnek.

A zöld pénz mint kölcsönös segítség

Mindegyik hálózat kicsi volt ugyan, de ez nem szükségképpen jelenti azt, hogy nem biztosították a kölcsönös segítségnyújtást, mivel a hálózatok fontos szerepet játszanak az „átmenetben". Sik és Wellman (1999) vizsgálták a házépítést, illetve a tudományos és menedzseri hálózatok alakulását a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában, és arra a következtetésre jutottak, hogy a „posztkommunizmus csepp-folyóssága és bizonytalansága még inkább erősíti a hálózatoktól való függést" (p. 225). Következésképpen „mindenki kitalál, kialakít vagy egy­szerűen lemásol olyan stratégiákat és taktikákat, amelyek segítségével megbirkózhat a mindennapokkal (vagy védekezhet a külvilág fenyege­tései ellen), vagy megcsinálhatja a szerencséjét". A társadalmi tőke így létfontosságúvá válik a túléléshez az átmeneti gazdaságokban; és azok, akik nem rendelkeznek vele, jobban teszik, ha egy olyan hálózathoz csatlakoznak, amely elláthatja őket a kívánt kapcsolatokkal.

A „jövevények" abban a reményben csatlakoztak a zöld pénz hálóza­tokhoz, hogy ezáltal társadalmi tőkét szerezhetnek; de az „őslakosok" (akiket az aktivisták konzervatívnak aposztrofáltak) nem bíztak abban, amit ők valami új „trükknek" láttak, amiből nem lehet tudni, hogy mi lesz. Az új hálózatok hatékonyan meg tudták oldani azokat a problémákat, amelyek szomszédi szinten „kezelhetőek", tekintve a Körök rendelkezé­sére álló korlátozott erőforrásokat. Tiszalúcon Sándor így vélekedett: „Ha aktívan dolgozik az ember, a szükségletei egytizedét biztosítani tudja a hálózaton keresztül, és ez így is maradhatott volna, ha jönnek új tagok. Akkor az emberek érezhették volna a gazdasági előnyeit. Én láttam". Ez a közlés talán azzal magyarázható, hogy Tiszalúcon sok tagnak volt kertje, és így élelmiszert is cseréltek egymás között. Szolnokon a turkáló egyfajta közösségi térré alakult, ahol az emberek segítenek egymásnak a legkülönfélébb problémákat megoldani: „más segítséget is ad… például megkapod egy fogorvos nevét és címét, aki ötször olcsóbb, mint mások… van egy tagunk, akinek négy gyereke van, nem dolgozik, otthon van, és. otthon varr, és van egy másik tagunk, akinek volt egy kis gondja. és akkor én megadtam a varrógépjavító címét annak az asszonynak". (Erika, a szolnoki Kör egyik szervezője).

A zöld pénz csak korlátozott mértékben tudta bekapcsolni az egyéneket az új hálózatokba, amelyek révén hozzáférhettek volna a csoport szűkös erőforrásaihoz, kielégíthették volna azokat a specifikus szükségleteket, amikre „tervezték" a hálózatot, illetve új embereket ismerhettek volna meg. Ez azonban sokszor csak lehetőség maradt, mert olyan alacsony volt a tagok közötti áruforgalom.

Miért nem terjedt el jobban a zöld pénz? Az első probléma, amiről az aktivisták beszámoltak, a bizalom hiánya. Sokan úgy gondolták, hogy a kaláka hagyományának felelevenítése eleve kudarcra van ítélve, mert ilyen kísérlet semmiképpen nem működhet az átmeneti gazdaság feltételei között, egy olyan komplex társadalomban, mint a modern Ma­gyarország: „Nehezen tudják elképzelni, hogyan foroghat a zöld pénz széles körben, és hogyan nyerik vissza befektetéseiket. A városokban az embereknek általában nem hiányoznak a szoros kapcsolatok. Este mindenki nézi a tévét, nincsenek összetartó közösségek, ez egy atomizált társadalom". (László, a miskolci Kör egyik szervezője).

A társadalmi tőke fogalmánál maradva úgy fogalmazhatunk, hogy az emberek megbíznak meglévő, barátaikat, stb. „összekötő" hálózataik­ban, illetve a „híd" hálózatokban, amelyek a hasonló gondolkodásúakkal kötnek össze (például a budapesti Tálentumot szervező zöldek), de nem bíznak meg a Körben mint olyan hálózatban, amely idegenekkel „kap­csolhatja össze" őket – hacsak nem maguk is „jövevények", akiket nem fogadtak be a falusiak (Field 2003, p. 65).

A második problémakörbe tartozik, hogy a leendő tagok sokszor nem értik, hogyan tudják megfelelően kihasználni a hálózat által nyújtott lehetőségeket, illetve nem mérik fel, hogy mit jelentene, ha a hálózat nagyobb lenne.

A harmadik típusú probléma, amikor az emberek megértik a Kör működését, de az nem találkozik a helyiek igényeivel. Miközben a zöld­szimpatizánsok arra használták a hálózatot, hogy rajta keresztül hasonló gondolkodású emberekkel találkozzanak, vagyis mint „összekötő" és „híd" tőkét, addig a zöld pénz nem működött túl jól mint „kapcsolódási" tőke, amely kapcsolatot tud teremteni egyfelől a különféle erőforrásokkal rendelkező, másfelől a kiszolgáltatottabb helyzetben lévő egyének között. (Field 2003, p. 65). Sok potenciális tag egyszerűen nem érezte, hogy szüksége van a zöld pénz által nyújtott segítségre.

Én azt tapasztaltam Magyarországon, hogy az emberek… ha nem is élnek olyan jól, de úgy tesznek, mintha… mintha a szegénység… az valami szégyen volna. Itt, ha valami nem új, akkor már eldobják, szégyellik viselni. Romániában sokkal több a szegény, mint itt, de az emberek nem szégyellik a szegénységet. Én is szegény vagyok, te is az vagy, a legtöbben azok. Itt az emberek azt mondják: Én nem vagyok szegény, nem szorulok rá az ilyen cserehálózatokra. (Csilla, a budapesti Tálentumból).

A zöld pénz kudarcához az is hozzájárulhatott, hogy sokan úgy vélték, ez a hálózat nem az, amire nekik szükségük van. Az aktivisták (is) úgy hitték, hogy a családok szerves közösségét, amelyek kevés kapcsolattal rendelkeztek az elszigetelt kis falvakon kívül, felváltják Sik és Wellman „markoló" hálózatai: a diffúzabb, privát, láthatatlan hálózatok, amelyek segítségével az egyén, ha ügyes, megcsinálhatja a szerencséjét. Ha láthatóvá tesszük és kodifikáljuk ezeket a hálózatokat, mint a zöld pénz esetében (amelynek ez az egyik felvállalt előnye), akkor megszűnik a specifikus „klubtagsági" előny, amelynek révén az odatartozók gazda­ságilag fölényben érezhetik magukat a „beavatatlan" vetélytársakkal szemben egy állandóan változó, kiszámíthatatlan környezetben. Ha mindenki számára hozzáférhetővé válik egy hálózat, nem biztosít to­vábbi előnyöket a „beavatottaknak", ezért az emberek jobban szeretik „titkosítani" hálózataikat.

Kellettek a hálózatok, de nem az olyanok mint a Körök, amelyek zöld, lokális programokat propagáltak. Az emberek munkahelyet akartak, kapcsolatokat, üzleti segítséget, egyszóval mindazt, amit egy „markoló" hálózattól megkaphatnak, és nem egy igazán közösségi hálót (pláne nem antikapitalistát!). Ezeket a reményeket viszont nem válthatta va­lóra egy poszt-materialista hálózat. Azok, akik nem rendelkeztek ilyen hálózatokkal, csak nehezen tudtak bekapcsolódni, és miközben a zöld pénz hálózatok sok szempontból valóban úgy működtek, ahogyan az aktivisták remélték – vagyis megmutatták annak a módját, hogyan lehet formalizálni a rejtett hálózatokat, és megnyitni azokat az „idegenek" előtt – valójában csak a zöldek hálózatait tudták formalizálni. Az emberek azt akarták, amit a kritikusok a társadalmi tőke „sötét oldalának" neveznek, Bordieu exkluzív hálózatait, amelyek speciális előnyöket biztosítanak tagjaik számára; nem pedig Coleman és Putnam nyitott hálózatait (Field 2003, pp. 11-39, 74-81).

A negyedik fajta problémát az jelentette, hogy általános bizalmatlan­ság övezte a kis, új csoportokat. Mind a Kör, mind a Tálentum szervezői jelezték, hogy sokan azt gondolták, veszedelmes dolog az ilyen csopor­tokhoz csatlakozni, mint a szocialista időkben; miközben a helyi, elismert emberek zárt közösségét biztonságosnak tekintették, addig általában gyanakvással fogadták az idegeneket.

Az ötödik típusú problémát a mindennapi élet nehézségei jelentették az „átmenet" idején. Komoly gondot okozott a túlmunka miatti időhiány: sokan túlóráztak, vagy több állást kellett vállalniuk a megélhetésért: „Az emberek nagyon, nagyon keményen dolgoznak itt azért a kevés fizetésért. Nincs elég pénzük, idejük és energiájuk, hogy összejöjjenek egymással, vagy segítsenek a másiknak, annyira el vannak foglalva a maguk bajával" (Ferenc a szolnoki Körből).

Putnam egyetértene Ferenccel abban, hogy a televízió a civil társa­dalom megrontója. De nemcsak az időhiány miatt atomizálódnak az emberek: a munkanélküliek számára a pénzhiány és az izoláció jelenti a fő problémát. Szükség van egy minimális tőkére ahhoz, hogy az ember részt vehessen ezekben a cserehálózatokban, hiszen kellenek alapanyagok, munkaeszközök, munkaruhák, benzin vagy buszjegy, amelyeket a hálózat nem tud biztosítani. A legszegényebbeknek már ezek előteremtése is gondot okoz. A pénzhiány miatt olyan is előfordult, hogy egyes tagokat kilakoltattak a házaikból, mert nem tudták fizetni a számlákat, és emiatt kerültek ki a hálózatból.

Az emberek tehát vagy azért nem bíztak meg a zöld pénzben, mert nem ismerték fel a hálózat lehetőségeit, vagy azért, mert nem tudták, hogyan használják ki azokat. Sokakat az „idegenek" jelenléte is vissza­riasztott (szemben a kipróbált, rokoni hálóval). Ha pedig megértették a működésüket, akkor gyakran az erőforrások (elsősorban az idő és pénz) hiánya miatt nem tudtak csatlakozni. A hálózatok ezen okok következté­ben nem tudtak komoly segítségnyújtó intézményekké fejlődni, hanem megmaradtak kicsi, személyes alapú „kötődéseknek", illetve mint hálóza­tok, elenyésztek. Ez csak ott történt másképp, ahol, mint Budapesten is, volt valami ideológiai „kötőanyag", vagyis az emberek nem instrumentális okok miatt jöttek össze – hogy hozzájussanak a kölcsönös segítséghez – hanem a környezetvédelem iránti politikai elkötelezettségből. Ez azt mutatja, hogy Magyarországon a zöld pénz hatékonyabban működött a zöld mozgalom eszközeként, mint olyan CSO-ként, amely az „átmenet" útját egyengetheti.

A zöld pénz mint radikális civil társadalom

Budapesten, tekintve, hogy a Tálentumnak 150 tagja volt egy 1,8 milliós városban, nem annyira a kölcsönös segítségnyújtás „hozta össze" a csoportot, mint inkább a politika. A két Tálentum-csoportot inkább úgy képzeljük el, mint egy társadalmi mozgalom szervezeteit, ahol a zöld­szimpatizánsok egymás között kísérletezhettek a zöld pénzzel, anélkül, hogy érdekelte volna őket a pénz elterjedtebb használata – és persze nem is gondoltak az „átmenet" okozta problémák megoldására. Ez nem kritika: viselkedésük tükrözte a lengyel ellenzéki, Jacek Kurori vélemé­nyét: „Annak fényében, amit elértünk, csodálkozva nézek vissza. Akkor minden olyan egyszerű volt. Olvasni akartunk, szabadon beszélgetni egymással, pénzt gyűjteni azoknak, akik rászorulnak: a legegyszerűbb emberi cselekedetek. Azonban egy egész társadalmat lehet ilyen egy­szerű tettek és célok köré szervezni, és ez a tény olyan időbomba, ami rendületlenül ketyeg minden totalitarianizmus alatt (idézi: Kaldor 2003, p. 53, kiemelés az eredetiben). Valójában néhány kulcsaktivista éppen azt szerette volna, ha a csoport megőrzi környezetvédő ethoszát és antikapitalista orientációját, ahelyett, hogy nagy önsegítő programmá fejlődne, és ezáltal implicite elősegíti azokat a gazdasági változásokat, amelyekkel nem értettek egyet. Gábor, a gödöllői Tálentum szervezője így fogalmazott: „Amit én csináltam az más volt. alternatív pénz vagy csak egy jógakurzus vagy vegetáriánus csoport. Nem számított". Gábor nem is kapcsolódott bele olyan projektbe, ami nem érdekelte. ő egy radi­kális, antikapitalista zöld pénz hálózatot akart, nem pedig az „átmenetet" segítő hálózatot.

Ez a dilemma vezet el a zöld pénz hálózatok magyarországi kudarcá­nak végső okához: a kommodifikáció problémájához. A zöld pénz kétféle értelme, célkitűzése – egyfelől, a helyi hálózatokat támogató környe­zetvédő valuta mint a kapitalizmus alternatívája, másfelől viszont olyan (ön)segítő rendszer, ami segíti a kapitalizmushoz való alkalmazkodást – „kioltotta" egymás hatását. A zöld-szimpatizánsok sokszor ellenségesen fogadták a zöld pénzt, mert úgy érezték, hogy az kommodifikálja azokat a hálózatokat, amelyek hitük szerint jobban működtek reciprocitás útján, kommodifikáció nélkül. Ez morális vagy instrumentális okok miatt is történhetett így. Gábor például azért szervezte meg a Tálentumot Gödöl­lőn, hogy „sínre tegye", illetve szabályozza a Steiner-iskola működését, amelyet szerinte korábban teljesen áthatott a kaláka-típusú kölcsönös segítség kaotikus és kevéssé hatékony rendszere. Iskolai kollégái meg­hallgatták javaslatait, de a gyakorlatban kommodifikációnak tekintették a zöld pénzt:

Ezért aztán az emberek tiltakoztak, a vezetők pedig mind azt mond­ták, hogy 'ó, én nem akarok pénzért dolgozni'… Úgy érezték, hogy ez valahogy leértékeli a munkájukat. ezért aztán ragaszkodtak a régi reciprocitáshoz, ahhoz a kaotikus rendszerhez, ahol senki se tudja, hogy ezért vagy azért ki a felelős, ki csinált már eleget, és ki túlterhelt vagy elkeseredett.

Tiszalúcon, miután az emberek a Körben összeismerkedtek, a tagok azt mondogatták: „az igazán jó barátok egyébként is segítik egymást, ak­kor minek az a számolgatás? …Az emberek először csereberélni jönnek ide, aztán összebarátkoznak egymással, és abbahagyják a pontok gyűj­tögetését". Úgy érezték, hogy a Kör túl bürokratikussá vált. A tagoknak elsősorban a közösségi érzés számított, függetlenül a mérhető gazdasági eredmények mértékétől. Miközben a hálózat segített összehozni az újon­nan jötteket, azok, akik már benne voltak valamilyen segítő hálózatban, olyan idegen beavatkozásnak tekintették a zöld pénzt, ami a legrosszabb esetben felbomlasztja a hagyományos közösségi intézményeket, a legrosszabb esetben pedig felesleges. A Tálentum csak ott maradt fenn huzamosabb ideig, ahol hasonló gondolkodású embereket kötött össze, akik kísérletezni akartak az alternatív pénznemmel. Sokkal kevésbé volt sikeres azonban mint vegyes hálózat, amely segít abban, hogy az erő­forrásokhoz a „gyenge kötések" révén a rászorulók is hozzáférjenek. Itt viszont jogosan merül fel Gábor kérdése: környezeti tudatosság nélkül a hálózatot bármilyen intézmény fenntarthatja, ha elég nagy és diffúz, ha azonban elegendő a környezeti tudatosság, akkor minek növelni a csoportot (ami megegyezik a budapesti Tálentum álláspontjával)?

Következtetés

Miközben általánosan elfogadott tézisnek számít, hogy az idealizált, nyugati típusú, de tocqueville-i demokráciába való átmenet megköve­teli a civil társadalmi szervezetek létrehozását, amelyek közvetítőkként szolgálnak az állam és az állampolgárok között, kevesebb tanulmány foglalkozik a feladat gyakorlati megvalósításával, illetve nehézségeivel. Voltak olyan problémák, amelyek a zöld pénz „természetéből" fakadtak, és más országokban is megjelentek, éppúgy, mint Magyarországon. Ezek közé tartozik az alacsony forgalom, a bekapcsolódáshoz szükséges erőforrások hiánya (ami éppen a legszegényebbek bejutását nehezíti a hálóba), a zöld-szimpatizáns tagok túlsúlya, illetve a zöld hálózatokon kívüliek bekapcsolásának nehézsége egy olyan hálózatba, amely szá­mukra meglehetősen különösnek vagy ezoterikusnak tűnhet. Magyaror­szág nincs ebben egyedül. Nemzetközileg sem mindig teljes az összhang a deklarált célok és az (ön)segítő programok tényleges hatékonysága között (Barnes et al., 1996; North 1996; Stott és Hodges 1996; Williams et al., 2001; Aldridge és Patterson 2002). Ha ez a tanulmány megmutatja, hogy vannak gondok a zöld pénzzel Magyarországon, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a problémák nem csak az „átmeneti" gazdasá­gokra jellemzőek. Természetesen olyan nehézségek is megjelennek, amelyek az „átmeneti" gazdaságok sajátosságai, úgy mint a hálózatok felbomlása az átstrukturálás időszakában, bizonytalanság, az az érzés, hogy a változások kontrollálhatatlanok, és ráadásul a mindennapokban nagyon sok szükséglet marad kielégítetlenül. De persze voltak olyan problémák, amelyek specifikusak az országra nézve, mint az individua­lista politikai kultúra, az idegenektől való távolságtartás és a családalapú megoldásokba vetett bizalom.

Magyarországon a zöld pénz leginkább akkor bizonyult előnyösnek a tagok számára, amikor a hálózat a piacgazdaság ökológiai alternatívái kísérleti telepéül szolgált, még akkor is, ha ezek a kísérletek nem voltak hosszú életűek. Egy olyan országban, amely 15 éve alatt lett a szovjet érdekszféra részéből EU-tagállam, talán nem meglepő, hogy csak ke­veseket vonzott egy alternatív, radikális, lokalizáló, antimaterialista és antikapitalista program, különösen, ha figyelembe vesszük azt a masszív propagandát, amely a globális mainstreamhez való csatlakozás előnyeit ecsetelte minden magyar állampolgár számára. A demobilizációs tézis fényében nem meglepő, hogy a budapesti Tálentum aktivistái ma is fenntartják maguknak a szabadságot, hogy poszt-materialista zöldek egy kis csoportjával társuljanak, akik nem kívánnak visszatérni a kommuniz­musba, de elutasítják a betagolódást az új, piac-orientált, „nyugatizált", fogyasztói Magyarországba is. Ez a kis csoport része lehet egy olyan rejtett hálózatnak, ahol a társadalmi mozgalmak egyes teoretikusai mint pl. Melucci szerint a jövő politikai kérdései formálódnak (Melucci 1996). A budapesti Tálentum ma is emlékeztet minket arra, hogy 1989-ben egy másféle jövő is lehetséges volt Kelet-Európa és a világ számára, illetve, ahogyan Csilla fogalmaz, még ma is az:

Azt hiszem, mi egy más generáció vagyunk. Nem azok vagyunk, amit elvártak tőlünk, hanem valami más. Megpróbáljuk megtalálni a SAJÁT utunkat… nem azok akarunk lenni, amit elvárnak tőlünk. Mi önmagunk akarunk lenni, megtalálni a saját kifejezésmódunkat, azok nélkül a korlátok nélkül, amiket mások raknak elénk.

Ha a második kérdést, a nemzetközi hálózatok fontosságát vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a nyugati támogatás bevezetésére tett kí­sérlet csak korlátozott mértékben segítette elő a civil társadalom szerves fejlődését Magyarországon. Megtörtént az információ összegyűjtése, lefordítása, és terjesztése, és elkezdődtek a kísérleti projektek ott, ahol az ANHSH-nak voltak megbízható helyi partnerei. Nincs bizonyíték arra, hogy a magyarországi prioritásokat háttérbe szorították volna a nyugati prioritások: inkább az volt a jellemző, hogy készségesen felhasználták a támogatást a helyi szükségletek kielégítésére – hogy gyorsabban alakítsák ki a zöld pénz hálózatokat, mint amire a budapesti Tálentum hajlandó vagy képes lett volna. Azonban a lokális projektek beleütköztek a fent megvitatott nehézségekbe, ami elvette a kulcsaktivisták kedvét, vagy mint az Szolnokon is történt, más projektek felé fordultak, ami job­ban megfelelt a helyi igényeknek. Központilag, az Egyesült Királyságban kiképzett ANHSH-csapat tagjai új állásokat kaptak a non-profit szektor­ban, és mivel munkájukat csak állásnak tekintették, nem pedig politikai elhivatottságnak, megszűnt az érdeklődésük a zöld pénz iránt. Miközben megjelentek újságok a szponzorált időszak alatt, sem az ANHSH, sem a Körök nem tudtak kialakítani egy fenntartható és független támogató hálózatot, vagyis nem volt elég pénz a helyi projektek számára. A fentihez hasonló rövididejű, külsődleges támogatás nem volt elegendő ahhoz, hogy pótolják a helyi hiányosságokat, illetve a tapasztalat hiányát a fenntartható civil társadalmi szervezetek hosszú távú menedzselésében és fejlesztésében.

(Fordította: Bartha Eszter)

Jegyzetek

1 A szerző 1999-ben, 2000-ben és 2003-ban kutatott Magyarországon.

2 KÖR = Közösségi Önsegítő Rendszer.

3 A teleházak számítástechnikai központok vidéki területeken. Általában internet­kapcsolatot, számítógépeket, scannereket, fax-szolgáltatást és hasonlókat biztosítanak azoknak, akik egyébként valószínűleg kimaradnának a „tudásgaz­daságból".

Hivatkozások:

Adam, J. 1999. Social Costs of Transformation to a Market Economy in Post Socialist Countries. Basingstoke, MacMillan.

Aldridge, S.-Halpern, D., et al. 2002. Social Capital: a discussion paper. London, Performance and Innovation Unit.

Aldridge, T.-Patterson, A. 2002. LETS get real: constraints on the develop­ment of Local Exchange Trading Schemes. Area, 34(4), 370-81.

ANHSH 1999. LETS Project 1999 Report. Budapest, Association of Nonprofit Human Services of Hungary, 5.

Arato, A. 1991. Revolution, Civil Society and Democracy. In Z. Rau (szerk.): The Re-emergence of Civil Society in Eastern Europe and the Soviet Union. Boulder, Westview Press.

Arato, A. 1999. Civil Society, 'Transition and the Consolidation of Democracy.' In A. Braun and Z. Barany (szerk.): Dilemmas of Transition. The Hungarian Experience. Oxford, Rowman and Littlefield.

Barnes, H.-North, P., et al. 1996. LETS on Low Income. London, The New Economics Foundation.

Bartlett, D. 1997. The Political Economy of Dual Transformations. Market Reform and Democratisation in Hungary. Ann Arbour, University of Michi­gan Press.

Bowring, F. 1998. LETS: an eco-socialist initiative? New Left Review, 232, 91-111.

Cohen, J.-Arato, A. 1992. Civil Society and Political Theory. Cambridge MA, MIT Press.

Cooke, B.-Kothari, U. (szerk.) 2001. Participation: the New Tyranny? London, Zed Books.

Croall, J. 1997. LETS act locally: the growth of Local Exchange Trading Systems. London, Calouste Gulbenkian Foundation.

Dauncey, G. 1988. Beyond the crash: the emerging rainbow economy. London, Greenprint. [Magyarul: Összeomlás után : a szivárványgazdaság kialakulása. Budapest, 2001, Göncöl.]

DeFilippis, J. 2001. The myth of Social Capital in Community Development. Housing Policy Debate, 12(4), 781-806.

DeFilippis, J. 2002. Symposium on Social Capital. An Introduction. Antipode, 34(4), 790-5.

Douthwaite, R. 1996. Short Circuit. Strengthening local economies for security in an uncertain world. Totnes, Devon, Green Books.

Dunford, M. 2003. Comparative economic performance, inequality and the market-led remaking of Europe. Royal Geographical Society (with the Institute of British Geographers), London.

Field, J. 2003. Social Capital. London, Routledge.

Fine, B. 1999. The Developmental State Is Dead – Long Live Social Capital? Development & Change, 30(1), 1-19.

Fine, B. 2000. Neither the Washington nor the post-Washington consensus. In B. Fine, C. Lapavitsas-J. Pincus (szerk.): Development Policy in the Twenty-First Century. London, Routledge, 1-27.

Fine, B. 2001. Social Capital verses Social Theory. Political Economy and Social Science at the turn of the millennium. London, Routledge.

Flyvbjerg, B. 1998. Empowering Civil Society: Habermas, Foucault and the question of conflict. In M. Douglass-J. Friedmann (szerk.): Cities for Citizens. Planning and the rise of civil society in a global age. London, John Wiley and Sons.

Freeland, C. 2001. Sale of the Century: the inside story of the second Rus­sian Revolution. London, Little Brown.

Gray, J. 1991. Post-Totalitarianism, Civil Society and the Limits of the West­ern Model. In Z. Rau (szerk.): The Re-emergence of Civil Society in Eastern Europe and the Soviet Union. Boulder, Westview Press.

Grootaert, C. 1998. Social Capital: the missing link? Social Capital Initiative Working Paper No 3, Washington, The World Bank.

Gwynne, R.-Klak, T., et al. 2003. Alternative Capitalisms. London. Arnold.

Hann, C. 1990. Second Economy and Civil Society. In C. Hann (szerk.): Market Economy and Civil Society in Hungary. London, Frank Cass.

Hann, C. 1992. Civil Society at the Grassroots: a reactionary view. In P. G. Lewis (szerk.): Democracy and Civil Society in Eastern Europe. London, St Martin's Press, 152-65.

Hann, C.-Dunn, E. (szerk.) 1996. Civil Society: challenging Western models. London, Routledge.

Hawthorn, G. 2001. The promise of 'Civil Society' in the South. In S. Kaviraj-S. Khilnani (szerk.): Civil Society. History and Possibilities. Cambridge, Cambridge University Press, 269-86.

Hollos, M.-Maday, B. C. (szerk) 1983. New Hungarian Peasant. An East­ern European Experience with Collectivisation. Social Science Monographs. New York, Brooklyn College Press.

Howell, J.-Pearce, J. 2002. Civil society & development: a critical explora­tion. London, Lynne Ryner Publications.

Kaldor, M. 2003. Global civil society: an answer to war. Cambridge, Polity.

Kenedi, J. 1981. Do It Yourself: Hungary's Hidden Economy. London, Pluto Press.

Korosenyi, A. 1999. Government and Politics in Hungary. Budapest, Central European University Press.

Kuti, E. 1997. The Hungarian Non-profit sector. Institutional answers to social challenges. In V. Gathy-M. Yamanji (szerk.): A new dialogue between Central Europe and Japan. Budapest, Institute for Social Conflict Research, 165-72.

Lang, P. 1994. LETS Work. Revitalising the local economy. Bristol, Grover Publications.

Lang-Pickvance, K.-Manning, N., et al. (szerk.) 1997. Envi­ronmental and Housing Movements. Grassroots Experience in Hungary, Russia and Estonia. Aldershot, Avebury.

Lee, R.-Leyshon, A., et al. 2004. Making Geographies and Histories? Con­structing Local Circuits of Value. Environment and Planning D: Society and Space, 22, 595-617.

Melucci, A. 1996. Challenging Codes. Collective Action in the Information Age. Cambridge, Cambridge University Press.

North, P. 1996. LETS: a tool for empowerment in the inner city? Local Economy, 11(3), 284-93.

North, P. 1999. Explorations in Heterotopia: LETS and the micropolitics of money and livelihood. Environment and Planning D: Society and Space, 17(1), 69-86.

North, P. 2002. LETS in a cold climate: Green Dollars, self help and neo-liberal welfare reform in New Zealand. Policy and Politics, 30(4), 483-500.

O'Neil, P. 1998. Revolution from Within. The Hungarian Socialist Workers Party and the collapse of Communism. Cheltenham, Edward Elgar.

Pickvance, K. 1997. Social movements in Hungary and Russia. The case of environmental movements. European Sociological Review, 13(1), 35-54.

Pickvance, K. 1998. Democracy and Environmental Movements in Eastern Europe. A Comparative Study of Hungary and Russia. Boulder, Colorado, Westview Press.

Pickvance, K. 1998. Democracy and grassroots opposition in Eastern Europe: Hungary and Russia compared. Sociological Review, 46(2), 187-­207.

Pok, A. 1997. Comments on Professor Kimura Hiroshi's Paper. In V. Gathy-M. Yamanji (szerk.): A new dialogue between Central Europe and Japan. Budapest, Institute for Social Conflict Research, 87-90.

Putnam, R. 2001. Bowling Alone. London, Simon and Schuster.

Sik, E.-Wellman, B. 1999. Network Capital in Capitalist, Communist and Post Communist Countries. In B. Wellman (szerk.): Networks in the Global Village, Boulder, Westview Press, 225-55.

Smith, A.-Swain, A. 1998. Regulating and Institutionalising Capitalisms. In J. Pickles and A. Smith (szerk.): Theorising Transition. The Political Economy of Post Communist Transformations. London, Routledge, 25-53.

Stiglitz, J. 2002. Globalisation and its discontents. London, Allen Lane. [Magyarul: A globalizáció és visszásságai. Budapest, 2003, Napvilág.]

Stott, M.-Hodges, J. 1996. LETS: Never knowingly undersold? Local Economy, 11(3), 266-8.

Swain, N. 1992. Hungary: The Rise and Fall of Feasible Socialism. London, Verso.

Szeman, Z. 1997. Nongovernmental organizations and aging societies: the case of Hungary with a comparison to Japan. In V. Gathy-M. Yamanji (szerk.): A new dialogue between Central Europe and Japan. Budapest, Institute for Social Conflict Research, 125-31.

Szirmai, V. 1997. Protection of the Environment and the position of Green movements in Hungary. In K. Lang-Pickvance-N. Manning-C. Pickvance (szerk.): Environmental and Housing Movements. Grassroots Experi­ence in Hungary, Russia and Estonia. Aldershot, Avebury.

Touraine, A. 1981. The voice and the eye: an analysis of social movements. Cambridge, Cambridge University Press.

Williams, C.-Aldridge, T., et al. 2003. Alternative Exchange Spaces. In Leyshon, A.-Lee, R.-Williams, C. (szerk.): Alternative Economic Spaces. London, Sage, 151-67.

Williams, C. C.-Aldridge, T., et al. 2001. Bridges into Work: an evaluation of Local Exchange Trading Schemes. Bristol, The Policy Press.

Woolcock, M. 1998. Social Capital and economic development: toward a theoretical synthesis and policy framework. Theory and Society, 27, 151­-208.

Mi a különbség a szocializmus és a kapitalizmus között? Válasz: a szo­cializmusban előbb államosítják a bankokat, és ezt követően mennek csődbe. A kapitalizmusban előbb csődbe mennek s ez után államosítják őket. Ezzel a magabiztosnak éppenséggel nem nevezhető találós kérdés­sel indította a válsággal foglalkozó nagy elemző cikkét a német Spiegel egyik év eleji száma, amelynek címlapján az a költőinek immár sokfelé nem minősülő kérdés volt olvasható: Voltaképp mikor van csődben az állam?

Az utókor egészen biztosan szerves összefüggést lát majd a szovjet típusú európai szocialista államok húsz éve bekövetkezett összeomlása és az amerikai ihletésű globális turbókapitalizmus napjainkban zajló, kö­vetkezményeiben pontosan még nem látható válsága között. Kortársként mindenesetre ajánlatos óvatosan bánni a következtetésekkel. Hiszen még mindig hallhatók a moszkvai záróra nyomán felcsendülő kórusok a „kommunizmus végéről" és ezúttal is feltűntek már azok az ideológiai vándorkomédiások, akik a kapitalizmus végnapjairól szónokolnak hol álbaloldali, hol meg nagyon is jobboldali lózungokkal.

Nincs bizonyíték arra, hogy az emberiség feladta volna reményét egy kapitalizmus utáni, emberségesebb gazdasági és társadalmi berendezke­désre, de arra sincs, hogy a kapitalizmus ne lenne képes önmaga meg­újítására. Ez utóbbi annál is inkább mérlegelendő szempont, minthogy az árutermelő piacgazdaságot felváltani képes modell egyelőre nincs a láthatáron. A meg nem bukott, sőt mind erősebb és befolyásosabb, kommunista párt által irányított Kínában és Vietnamban is a kapitalista termelési mód sikeres alkalmazásának vagyunk tanúi. Kísérletet tenni annak megértésére, hogy húsz éven belül miért és hogyan jutott az egész emberiséget érintő következményekkel csődbe, illetve a csőd szélére a két, korábbi „szuperhatalom", viszont nemcsak érdemes, hanem kötele­ző. Egy jobb jövő érdekében és reményében…

A marxi fogantatású forradalmi szocializmus huszadik századi újítva követői az első világháború éveiben abból indultak ki, hogy az imperia­lizmus végóráinak a tanúi, és ha a leggyengébb láncszemét próbálják feltörni a már akkor is globális hálónak, akkor kísérletet lehet tenni a szocialista építkezésre. A megvalósítás Oroszországban 1917-ben kezdetét vette. Azt már az intervenciós háborúk hosszú sora is jelezte, hogy az imperializmus nem omlott össze. De Lenin és elvtársai mégis úgy vélték, hogy Szovjet-Oroszország, majd az unió elég erős lesz az új társadalom kialakításához. Lenin és több elvtársa nagyon hamar rájött arra is, hogy a szocializmus egy országban teljes, vagy legalább is széles körű elszigeteltségben, aligha maradhat fenn. Az első válasz – még Lenin életében – erre a nem kis dilemmára a NEP bevezetése volt. Magyarán és leegyszerűsítve: a kommunista politikai hatalom által ellenőrzött kapitalista gazdasági struktúrák életben tartása, abban a re­ményben, hogy ezt az államkapitalistának minősíthető berendezkedést fokozatosan felváltják majd új, tervezésre építő, nem profitcentrikus és nem magántulajdonú gazdasági szerveződések.

Eközben a „nyugati térfélen" ugyancsak kezdetét vette egy, igazi tartalmát tekintve sokáig fel nem ismert átalakulás, aminek – a mából visszatekintve – már akkor az volt a lényege, hogy a gyarmatbirodalmi fogantatású kapitalizmus helyébe fokozatosan az amerikai modell lé­pett, tehát a tudományos felfedezések és a technikai lehetőségek olyan széleskörű alkalmazása a gazdaságban, ami lehetővé teszi a jóléti társadalom kiépítését. Ezt a folyamatot törte meg az 1929-ben már nem Londonból, hanem New Yorkból kiinduló világválság, aminek a következ­ményei mind a két térfélen hosszú időre szélsőségesen negatív hatást gyakoroltak a modernizációs folyamatra.

Az ekkor már Sztálin vezette Szovjetunió a húszas évek végére – nem kis mértékben az amerikai tőke közreműködésével – túljutott a teljes gazdasági elszigeteltségen, ám hirtelen szembetalálta magát a tőkés világ újabb megrendülésével és ennek nyomán Európában a felerősödő társadalmi feszültségekkel, amelyek viszont sehol sem hozták magukkal a szocialista pozíciók erősödését, hanem a válságra válaszul, Németor­szággal az élen hatalmi helyzetbe jutott a fasizmus.

Az új helyzetre különböző megoldások mutatkoztak. Sztálin beindította és kibontakoztatta azt a modellt, mellyel képessé akarta tenni az orszá­got az önálló túlélésre. Ennek tragikusan borzalmas kísérő jelenségei voltaképp a Szovjetunió bukásáig hol többé, hol kevésbé fennmaradtak, legkésőbb a hatvanas évektől végzetesnek bizonyult hatással a tudo­mányos-technikai haladásra és végső elemzésben a gazdaság teljesítő képességére.

Roosevelt – hosszú évekig küzdve a reakciós, jobboldali republikánus ellenállással – a fejlesztés és a fogyasztás előmozdításának gazdaság­politikájával kivezette az Egyesült Államokat a válság okozta gödörből, megteremtve az alapját annak a minden korábbit meghaladó gazdasági hatalomnak is, aminek eredménye a második világháborút követő Pax Americana lett.

A két háború között még létező, de már súlyosan meggyengült Brit Birodalom úgy törekedett gyarmati uralmának, tehát létalapjának a fenn­tartására, hogy közben Nagy-Britanniában a tőke határozott lépéseket tett az osztálykonfliktusok tompítására. Ebben partnernek mutatkozott a Labour, tehát a kapitalizmusnak nem a megdöntését, hanem a belső reformját zászlajára író angol szociáldemokrácia. Folytatása, ha úgy tet­szik a kiteljesítése lett és maradt ez annak a stratégiának, melyről Marx már az Első Internacionálé szervezése közben- Londonban élvén – úgy vélekedett, hogy az angol proletariátus is haszonélvezője a gyarmati kizsákmányolásnak..

A negyedik válasz a nagy válságra a fasizmus volt Európa jelentős ré­szén és Japánban. Véleményünk szerint ma sincs ok felülbírálni Georgij Dimitrov híressé vált meghatározását a nagytőke legagresszívebb, a nyílt diktatúrát intézményesítő berendezkedéséről, melynek a gyökereit messzire lehet követni, de mi ezúttal megelégedhetünk az első világhá­borút vagy vesztesként (Németország, Ausztria, Magyarország), vagy az angolszász imperializmus által lehagyottként (Japán, Olaszország) kezelt országok felsorolásával.

Ez a negyedik formáció bizonyult aztán előbb a Távol-Keleten (Japán hódító háborúja Kína ellen), majd a harmincas évek második felétől Európából kiindulva a globális katasztrófa előidézőjévé.

1945-re ezek a folyamatok, illetve ütközéseik kimenetele hozta lét­re azt az új világhelyzetet, fölöttébb sajátságos egyensúlyi állapotot, amelynek körülményei között élt az emberiség egészen a Szovjetunió összeomlásáig.

Semmi ok sem volt kétségbe vonni, hogy a Szovjetunió világhata­lommá vált a második világháború végével. A Vörös Hadsereg Európa szívéig nyomult előre a náci Németország legyőzésével. Nyugat-Euró­pában erős kommunista pártok küzdöttek ki maguknak bizonyos részt a politikai hatalomból, a tőke állami, tehát politikai ellenőrzését célul kitűző szocialista ideológia még olyan őskapitalista országokat is „megfertő­zött", mint Nagy-Britannia. Kínában feltartóztathatatlannak bizonyult a Szovjetunió által támogatott kommunista népfelszabadítás, Indokínában kommunisták vezetésével vívtak végül is sikeres gyarmati felszabadító háborút az ott élő népek.

Már a háború éveiben megfigyelhető volt, hogy választóvonal mutat­kozott az amerikai politikai elit többsége és Roosevelt elnök között a Szovjetunió megítélésében. Noha Sztálin megértette, hogy ha egyszer szövetségi viszonyba került az Egyesült Államokkal és a Churchill vezette Nagy-Britanniával, akkor legalábbis átmenetileg, netán csak a felszínen, meg kell szüntetni a Kommunista Internacionálé tevékenységét, azonban ez sem változtatott azon, hogy az Egyesült Államokban, de természete­sen Nagy-Britanniában is az uralkodó körök nagyobbik része – jó okkal – nem kívánta erősíteni a nemzetközi folyamatokra és az egyes országok belső viszonyaira gyakorolt szovjet hatást. Szokássá vált már a hideghá­ború idején is, de a Szovjetunió bukását követően kiváltképp azt állítani, hogy a kelet-nyugati konfliktusért a fő felelősség a sztálini Szovjetuniót terheli, hiszen katonai befolyási övezetében a társadalmi berendezkedést is saját képére és hasonlatosságára alakította. A folyamatok elemzése ennél árnyaltabb képet mutat.

Még szó sem volt a „népi demokráciák" létrehozataláról, amikor a nyu­gati szövetségesek szükségét érezték katonai erejük demonstrálásának, például Drezda megsemmisítésével, a két, Japánra ledobott atombom­bával, vagy a Csang Kaj-seknek nyújtott masszív amerikai támogatással a Mao Ce-tung által vezetett népfelszabadító hadsereggel szemben. Sztálin elfogadta ezt a politikai kihívást és katonai-politikai eszközökkel reagált is a nyugati lépésekre. Stratégiájának gyenge oldala a gazdasági erő mérlegelésében mutatkozott. Mert a második világháború vége a Pax Americana nyitánya volt – a gazdasági erő jogán.

A háború még korántsem ért véget, amikor az amerikaiak az angol Keynes elgondolása nyomán 1944-ben Bretton Woodsban elérték a háború utáni világrend alapjaként a dollár világpénz funkciójának kodifi­kálását. Ez politikai-hatalmi kategóriákban kifejezve nem kevesebbet je­lentett, mint a nemzetközi gazdasági folyamatok mélyreható ellenőrzését a dollár értékmeghatározó funkciója révén. A dollár leváltotta az angol fontot, s mögötte láthatóvá vált az a gazdasági erő, amely a második világháború éveiben óriásira növelte az amerikai ipar teljesítőképes­ségét. Az európai erőviszonyok első és mindvégig meghatározóként fennmaradt eltolódása a Nyugat javára a Marshall segéllyel kezdő­dött. S ez nemcsak az Egyesült Államok által kínált jóléti rendszerek alapjainak kiépítését tette lehetővé, hanem egyidejűleg garantálta az amerikai gazdaság kapacitásainak további folyamatos, válságmentes kihasználását.

A Szovjetunió ezzel csak katonai erejét tudta szembeállítani. Nagyon korán kialakult az aszimmetrikus egyensúly eleve torz állapota, s ez az idő során mutatott olykor hullámzó képet is, de a lényege a hidegháború­ban mindvégig fennmaradt. Mert, noha az Egyesült Államok kiszorult Kí­nából, s az ötvenes években kompromisszumokra kényszerült Koreában és Indokínában is, az akkori világrend centrumának számító Európában nagyon hamar képes volt katonai vonatkozásban is kihívóként fellépni. A NATO és a nyugatnémet állam létrehozása 1949-ben világosan jelezte, hogy a gazdasági erőre támaszkodó katonai erővel a Nyugat diktálja az egyensúly mindenkori feltételeit.

Már utaltunk rá, hogy a sztálinizmus mennyire maradandóan károsította a szovjet rendszert. Ehhez e helyütt hozzá kell fűzni, hogy az egykori cári birodalom helyén létrejött Szovjetunió a belső torzulások nélkül sem lett volna képes néhány évtized alatt a perifériáról, illetve bizonyos európai részein a félperifériáról felkapaszkodni a centrumba. Akkor sem, ha belső rendje, szerkezete teljesen egészséges lett volna. Ráadásul, a fegyverke­zési verseny nyomasztó terheit tetézte az a világpolitikai szerepvállalás, ami a gyarmati rendszer széthullása nyomán megkerülhetetlennek tűnt. Hiába derült ki nagyon gyorsan, hogy sem India, sem Egyiptom, sem az arab olajvilág, sem Fekete-Afrika nem szakad ki a dolláralapú kapitalista világrendből azzal, hogy elnyeri politikai függetlenségét, a szovjet sze­repvállalás intenzitása nem csökkent.

Az Egyesült Államok abban a meggyőződésben „kezelte" a világ ügyeit, hogy gazdasági ereje erre tartósan képessé is teszi. Nem így történt. Az ország gazdasági teljesítőképessége ugyanis már a hatvanas években túljutott delelőjén. Az történt, hogy a kormány úgy finanszírozta a vietnami háborút, hogy közben nem emelt adót, majd ígéretet tett az ún. nagy társadalom létrehozására, ami válasz volt a fekete gettók ekkor már itt is, ott is nyílt lázadásba átcsapó megmozdulásaira. Ezzel napirendre került egy igen költséges foglalkoztatási és szociális politika beindítása. A dollár feltartóztathatatlanul elindult az értékvesztés útján, ezért a washingtoni kormány a hetvenes évek első felében felmondta a Bretton Woods-i egyezményt, s ezzel megnyílt az árfolyam-spekuláció súlyos következ­ményekkel járó, máig tartó korszaka, ami szélsőségesen negatív hatású az anyagi javakat előállító gazdaságra. Eredmény: az amerikai gazdaság termelékenysége a huszadik század első hét évtizedében átlagosan évi 2,3 százalékkal nőtt, 1970 óta ez a ráta átlagosan 1,2 százalékra esett vissza. S hogy a Change politikáját meghirdető Obamára mi vár, azt jól érzékelteti, hogy amíg a hatvanas években a családok éves jö­vedelmüknek mintegy 50 százalékáig voltak eladósodva, ez a Bush éra végére 100 százalékos, illetve sokak esetében még annál is nagyobb eladósodásig terjed.

Az Egyesült Államok államadóssága az új elnök hivatalba lépésekor meghaladta a 10,7 billió dollárt, ami több, mint 60 százaléka az éves GDP-nek. E számok fényében válik érthetővé, hogy az új elnök gazda­ságmentő, konjunktúraélénkítő kiadási elképzelései – megvalósulásuk esetén – mekkora terhet rónak nemcsak az Egyesült Államok adófizető polgáraira, hanem az egész világgazdaságra.

Nemcsak az Egyesült Államok, hanem az egész világgazdaság egyen­súlyi viszonyaira is fényt vet, hogy múlt év elején a külkereskedelmi mérleghiány az előző esztendőre vetítve több mint 700 milliárd dollárra rúgott és hosszú évek után némi csökkenő tendenciát mutatott, mert az importált fogyasztási cikkek iránt a kereslet – a válság első jeleként – csökkent.

Amikor Gorbacsov 1986 elején a szovjet gazdaság teljesen lefagyott állapotában és az afganisztáni háború hetedik évében meghirdette pe­resztrojkáját, tehát az átépítés politikáját, egyszerre akart hozzányúlni a társadalom és a politikai viszonyok minden felhalmozódott torzulásához anélkül, hogy kidolgozott elképzelései lettek volna a szovjet gazdasági növekedés újraindítására. Neveltetése, felkészültsége, a szovjet társa­dalom megszokott működési rendje – nyilvánvaló jó szándéka ellenére – arra kárhoztatta, hogy újabb és még újabb párthatározatokkal, lelke­sítő beszédekkel próbálkozzék. Nem azzal kezdte, hogy piaci rendet vigyen – például – a mezőgazdaságba (aminek korábban a Politikai Bizottságban a gazdája volt), s ezzel normális árukínálatot teremtsen az évtizedes sorban állásba belefásult embereknek, hanem korábbi évtize­dek hibáinak és bűneinek a nyilvános jóvátételét szorgalmazta, amit a társadalom jelentős része – történelmi és politikai ismeretek hiányában – nem is értett. Mélyreható külpolitikai reformokba kezdett, készen arra, hogy korábban szerzett és nehezen megtartott hatalmi pozíciókat felad­jon, nem értve meg, hogy ellenfelei ezt külföldön a gyengeség jeleként értékelik és eszerint is járnak majd el. Az országon belül pedig ezek a lépései nemcsak a hadseregben, hanem az állampolgárok millióiban is ellenkezésbe ütköztek, hiszen a szovjet hatalom legitimációs eszköztá­rában a nagyhatalmi tudat táplálása a második világháború győzedelmes befejezése óta mindig is kulcsszerepet játszott.

A Szovjetunió leépülése, ami természetesen nem Gorbacsovval kezdődött, hanem ott is a hatvanas években, amikor Hruscsov meg­buktatásával Brezsnyev és kollégái az országot letérítették a sztálini örökség felszámolásának útjáról, egészen biztosan kulcstényezőjévé vált az angolszász világ neoliberális fordulatának. A „nincs mitől tartani", mert a magántulajdon ellenfelei bukásra állnak, a túloldal pedig végképp lemaradt a gazdasági versenyben – ezek a toposzok nagyon hosszú ideig elfedték a saját szerkezeti problémákat, a fejlődési rendellenessé­geket. Mert a szovjet rendszerről természetesen mindenkinek meglehet a véleménye, de – és ezt nem érdemes vitatni – a XVIII. századtól, a Nagy Francia Forradalommal kezdődően a sikeres konfliktuskezelésnek mindig is felismert tényezője volt és maradt a hatalmi egyensúly. Ha ezt az egyensúlyt valamely hatalom megrendíti, vagy a felek egyikének meggyengülése a viszonyokat destabilizálja, akkor baj van. A legrosszabb esetben háború, szerencsésebb körülmények között „csak" durva deformálódások lehetnek a következmények.

Az akkori európai szocialista térfélen húsz éve láthatóvá vált szétesési folyamat azért nem torkollott a megéltnél is súlyosabb válságba, csak azért szorítkozott néhány borzalmas helyi háborúra, mert az állami lét végét a Szovjetunióban túlélte a nukleáris arzenál, tehát a hidegháborús kölcsönös elrettentés eszköztára. Az idősebbik Bush elnök ezt kezdettől nemcsak értette, hanem az Egyesült Államokat ebben a tekintetben a körültekintő mértéktartás állapotában tartotta. Ez államférfiúi teljesítmény volt, amit a történelemírás így is tart majd számon. Ez a minden mást megelőző oka és magyarázata annak, hogy az elbukott rendszerek romjain nem szabadulhatott el a pokol.

Ám ez nem akadályozta meg sem őt, sem utódait, s kiváltképp nem a fiát abban, hogy az Egyesült Államok ne úgy viselkedjék a világban, mint az emberiség ügyeinek egyedüli intézője, a jó és a rossz jelenségek egyedül illetékes elbírálója és minősítője. Ráadásul ezt a politikát immár a töretlen gazdasági hatalmat nélkülözve, elsősorban a katonai erővel való fenyegetéssel, vagy éppenséggel alkalmazásával erőltették. Eköz­ben, részben pedig ennek nyomán, meg nem kerülhető destabilizációs jelenségként éljük át az ugyancsak globalizálódó terrorizmust.

A nemzeti felszabadító mozgalmak bölcsőjénél világszerte olyan ve­zető személyiségek álltak, akik a szocialista eszmerendszer valamelyik változatának voltak elkötelezettjei. Tehát harcoltak, ha kellett, fegyverrel, ha úgy látták jónak, akkor passzív ellenállással, de nem terrorral. Volt ugyan példa az egyenlőtlen küzdelmek évtizedeiben a gyengék oldaláról terrorista módszerek alkalmazására, de ez soha sehol sem vált jellem­zővé. Amikor a múlt század utolsó évtizedeiben elveszett a világnézeti iránytű és bedugultak a politikai, gazdasági és katonai segélyforrások, de fennmaradtak, sőt esetenként romlottak a hátrányos helyzetű, félgyarmati sorsú népek elviselhetetlennek érzett életkörülményei, akkor vallási kön­tösben jelentkeztek új erők. Ez elsősorban a muzulmán társadalmakban mutatkozott. Furcsa módon ennek a jelenségnek egyik melegágya a periférián lévő Afganisztán. Miután 1979-et követően a szovjet hadse­reg intervenciója ellen amerikai támogatással harcoltak fundamentalista talibánok, győzelmüket követően az amerikaiakkal is szembefordultak és bekövetkezett a New York-i világkereskedelmi központ ellen végrehajtott támadás. Ez érthetően sokkolta az amerikaiakat és sajnálatos módon megakadályozta a kormányukat a konzekvenciák józan mérlegelésében. Amit azóta látunk és tapasztalunk, az sajátos ötvözete a dühödt véde­kezésnek és régtől ismert imperialista törekvéseknek – mára minden jel szerint kivédhetetlenül gyengítő hatású következményekkel az Egyesült Államokra nézve. S nemcsak azért, mert az elkerülhetetlen és Obama által konkrétan beígért iraki kivonulást követően sok jel szerint politikai földrengés rázza meg az egész arab térséget, hanem azért is, mert az

Egyesült Államok vezette NATO szövetségi rendszer úgy indult máris bomlásnak, hogy helyébe lépő biztonsági intézmény rendszer egyelőre nem körvonalazódik, és ez megint csak destabilizáló hatású fejlemény – attól függetlenül, hogy ki milyen véleménnyel van a NATO-ról.

Ha a Szovjetunió csődjét végül is a gazdasági fejlődésképtelenség bekövetkezte okozta, akkor az Egyesült Államok mára bekövetkezett súlyos válságát az elszabadult finánctőke üzletpolitikája váltotta ki. Gor­bacsov – mint fentebb már leírtuk – nem tudta kezelni országa válságát. Obama minden mást megelőzően a gazdaság talpra állítását tűzte ki céljául. Ehhez még nagyon sok, és az amerikai társadalom által csak nagyon nehezen megemészthető elhatározásra lesz szükség. Aligha lesz fenntartható az, hogy a GDP-nek ma már nem egészen húsz százalékát adja az ipari termelés, de ezzel szemben több, mint 70 százalékát a szol­gáltatások. Nem látszik fenntarthatónak a dollár kizárólagos világpénz szerepe és egy teherbíró megoldás nem képzelhető el – az euró, a jen és az olajexportáló országok tartalékainak bevonásával – a kínai jüan nél­kül. Ehhez az amerikaiak többségének a „kommunista Kínáról" alkotott, alapjában véve nem barátságos nézeteit kell átformálni. Aztán tudomá­sul kell venni, hogy az általános egészségbiztosítás, vagy a környezet hatékony védelme nem maradhat a piaci megoldások és profitérdekek túsza. A Change programja szól is ezekről a feladatokról, de a nem kis nehézségek árán felálló új csapat az Egyesült Államok társadalmának csak az egyik felét képviseli. Mit tesz a másik fele?

Filozófiák és világnézeti tartás nélkül eddig még soha tartós rendet emberek nem tudtak maguknak teremteni. Az ideológiák végét propagáló konjunktúrapolitikusok és értelmiségi segédcsapataik félrevezetik azokat, akik hisznek nekik. Másfelől a legutóbbi húsz esztendő éppen azt tette nagyon is láthatóvá, hogy ha egy társadalom belemerevedik vélt, vagy valóságos értékeinek mátrixába, nagyon könnyen elbukhat, vagy a csőd szélére kerülhet. S ha ez bekövetkezik, akkor egy ilyen ország tényleg úgy jelenhet meg – az egész emberiség érdekeinek nézőpontjából – mint a gonosz birodalma.

Kulturális rovatunk indító tanulmánya szerint a rendszerváltás cezúrát, történelmi fordulópontot jelentett a színházban. Megjelent mint az esztétikum tárgya, de úgy is, mint a színház és társadalom strukturált komplexitásának egyik aspektusa.