Mi a különbség a szocializmus és a kapitalizmus között? Válasz: a szo­cializmusban előbb államosítják a bankokat, és ezt követően mennek csődbe. A kapitalizmusban előbb csődbe mennek s ez után államosítják őket. Ezzel a magabiztosnak éppenséggel nem nevezhető találós kérdés­sel indította a válsággal foglalkozó nagy elemző cikkét a német Spiegel egyik év eleji száma, amelynek címlapján az a költőinek immár sokfelé nem minősülő kérdés volt olvasható: Voltaképp mikor van csődben az állam?

Az utókor egészen biztosan szerves összefüggést lát majd a szovjet típusú európai szocialista államok húsz éve bekövetkezett összeomlása és az amerikai ihletésű globális turbókapitalizmus napjainkban zajló, kö­vetkezményeiben pontosan még nem látható válsága között. Kortársként mindenesetre ajánlatos óvatosan bánni a következtetésekkel. Hiszen még mindig hallhatók a moszkvai záróra nyomán felcsendülő kórusok a „kommunizmus végéről" és ezúttal is feltűntek már azok az ideológiai vándorkomédiások, akik a kapitalizmus végnapjairól szónokolnak hol álbaloldali, hol meg nagyon is jobboldali lózungokkal.

Nincs bizonyíték arra, hogy az emberiség feladta volna reményét egy kapitalizmus utáni, emberségesebb gazdasági és társadalmi berendezke­désre, de arra sincs, hogy a kapitalizmus ne lenne képes önmaga meg­újítására. Ez utóbbi annál is inkább mérlegelendő szempont, minthogy az árutermelő piacgazdaságot felváltani képes modell egyelőre nincs a láthatáron. A meg nem bukott, sőt mind erősebb és befolyásosabb, kommunista párt által irányított Kínában és Vietnamban is a kapitalista termelési mód sikeres alkalmazásának vagyunk tanúi. Kísérletet tenni annak megértésére, hogy húsz éven belül miért és hogyan jutott az egész emberiséget érintő következményekkel csődbe, illetve a csőd szélére a két, korábbi „szuperhatalom", viszont nemcsak érdemes, hanem kötele­ző. Egy jobb jövő érdekében és reményében…

A marxi fogantatású forradalmi szocializmus huszadik századi újítva követői az első világháború éveiben abból indultak ki, hogy az imperia­lizmus végóráinak a tanúi, és ha a leggyengébb láncszemét próbálják feltörni a már akkor is globális hálónak, akkor kísérletet lehet tenni a szocialista építkezésre. A megvalósítás Oroszországban 1917-ben kezdetét vette. Azt már az intervenciós háborúk hosszú sora is jelezte, hogy az imperializmus nem omlott össze. De Lenin és elvtársai mégis úgy vélték, hogy Szovjet-Oroszország, majd az unió elég erős lesz az új társadalom kialakításához. Lenin és több elvtársa nagyon hamar rájött arra is, hogy a szocializmus egy országban teljes, vagy legalább is széles körű elszigeteltségben, aligha maradhat fenn. Az első válasz – még Lenin életében – erre a nem kis dilemmára a NEP bevezetése volt. Magyarán és leegyszerűsítve: a kommunista politikai hatalom által ellenőrzött kapitalista gazdasági struktúrák életben tartása, abban a re­ményben, hogy ezt az államkapitalistának minősíthető berendezkedést fokozatosan felváltják majd új, tervezésre építő, nem profitcentrikus és nem magántulajdonú gazdasági szerveződések.

Eközben a „nyugati térfélen" ugyancsak kezdetét vette egy, igazi tartalmát tekintve sokáig fel nem ismert átalakulás, aminek – a mából visszatekintve – már akkor az volt a lényege, hogy a gyarmatbirodalmi fogantatású kapitalizmus helyébe fokozatosan az amerikai modell lé­pett, tehát a tudományos felfedezések és a technikai lehetőségek olyan széleskörű alkalmazása a gazdaságban, ami lehetővé teszi a jóléti társadalom kiépítését. Ezt a folyamatot törte meg az 1929-ben már nem Londonból, hanem New Yorkból kiinduló világválság, aminek a következ­ményei mind a két térfélen hosszú időre szélsőségesen negatív hatást gyakoroltak a modernizációs folyamatra.

Az ekkor már Sztálin vezette Szovjetunió a húszas évek végére – nem kis mértékben az amerikai tőke közreműködésével – túljutott a teljes gazdasági elszigeteltségen, ám hirtelen szembetalálta magát a tőkés világ újabb megrendülésével és ennek nyomán Európában a felerősödő társadalmi feszültségekkel, amelyek viszont sehol sem hozták magukkal a szocialista pozíciók erősödését, hanem a válságra válaszul, Németor­szággal az élen hatalmi helyzetbe jutott a fasizmus.

Az új helyzetre különböző megoldások mutatkoztak. Sztálin beindította és kibontakoztatta azt a modellt, mellyel képessé akarta tenni az orszá­got az önálló túlélésre. Ennek tragikusan borzalmas kísérő jelenségei voltaképp a Szovjetunió bukásáig hol többé, hol kevésbé fennmaradtak, legkésőbb a hatvanas évektől végzetesnek bizonyult hatással a tudo­mányos-technikai haladásra és végső elemzésben a gazdaság teljesítő képességére.

Roosevelt – hosszú évekig küzdve a reakciós, jobboldali republikánus ellenállással – a fejlesztés és a fogyasztás előmozdításának gazdaság­politikájával kivezette az Egyesült Államokat a válság okozta gödörből, megteremtve az alapját annak a minden korábbit meghaladó gazdasági hatalomnak is, aminek eredménye a második világháborút követő Pax Americana lett.

A két háború között még létező, de már súlyosan meggyengült Brit Birodalom úgy törekedett gyarmati uralmának, tehát létalapjának a fenn­tartására, hogy közben Nagy-Britanniában a tőke határozott lépéseket tett az osztálykonfliktusok tompítására. Ebben partnernek mutatkozott a Labour, tehát a kapitalizmusnak nem a megdöntését, hanem a belső reformját zászlajára író angol szociáldemokrácia. Folytatása, ha úgy tet­szik a kiteljesítése lett és maradt ez annak a stratégiának, melyről Marx már az Első Internacionálé szervezése közben- Londonban élvén – úgy vélekedett, hogy az angol proletariátus is haszonélvezője a gyarmati kizsákmányolásnak..

A negyedik válasz a nagy válságra a fasizmus volt Európa jelentős ré­szén és Japánban. Véleményünk szerint ma sincs ok felülbírálni Georgij Dimitrov híressé vált meghatározását a nagytőke legagresszívebb, a nyílt diktatúrát intézményesítő berendezkedéséről, melynek a gyökereit messzire lehet követni, de mi ezúttal megelégedhetünk az első világhá­borút vagy vesztesként (Németország, Ausztria, Magyarország), vagy az angolszász imperializmus által lehagyottként (Japán, Olaszország) kezelt országok felsorolásával.

Ez a negyedik formáció bizonyult aztán előbb a Távol-Keleten (Japán hódító háborúja Kína ellen), majd a harmincas évek második felétől Európából kiindulva a globális katasztrófa előidézőjévé.

1945-re ezek a folyamatok, illetve ütközéseik kimenetele hozta lét­re azt az új világhelyzetet, fölöttébb sajátságos egyensúlyi állapotot, amelynek körülményei között élt az emberiség egészen a Szovjetunió összeomlásáig.

Semmi ok sem volt kétségbe vonni, hogy a Szovjetunió világhata­lommá vált a második világháború végével. A Vörös Hadsereg Európa szívéig nyomult előre a náci Németország legyőzésével. Nyugat-Euró­pában erős kommunista pártok küzdöttek ki maguknak bizonyos részt a politikai hatalomból, a tőke állami, tehát politikai ellenőrzését célul kitűző szocialista ideológia még olyan őskapitalista országokat is „megfertő­zött", mint Nagy-Britannia. Kínában feltartóztathatatlannak bizonyult a Szovjetunió által támogatott kommunista népfelszabadítás, Indokínában kommunisták vezetésével vívtak végül is sikeres gyarmati felszabadító háborút az ott élő népek.

Már a háború éveiben megfigyelhető volt, hogy választóvonal mutat­kozott az amerikai politikai elit többsége és Roosevelt elnök között a Szovjetunió megítélésében. Noha Sztálin megértette, hogy ha egyszer szövetségi viszonyba került az Egyesült Államokkal és a Churchill vezette Nagy-Britanniával, akkor legalábbis átmenetileg, netán csak a felszínen, meg kell szüntetni a Kommunista Internacionálé tevékenységét, azonban ez sem változtatott azon, hogy az Egyesült Államokban, de természete­sen Nagy-Britanniában is az uralkodó körök nagyobbik része – jó okkal – nem kívánta erősíteni a nemzetközi folyamatokra és az egyes országok belső viszonyaira gyakorolt szovjet hatást. Szokássá vált már a hideghá­ború idején is, de a Szovjetunió bukását követően kiváltképp azt állítani, hogy a kelet-nyugati konfliktusért a fő felelősség a sztálini Szovjetuniót terheli, hiszen katonai befolyási övezetében a társadalmi berendezkedést is saját képére és hasonlatosságára alakította. A folyamatok elemzése ennél árnyaltabb képet mutat.

Még szó sem volt a „népi demokráciák" létrehozataláról, amikor a nyu­gati szövetségesek szükségét érezték katonai erejük demonstrálásának, például Drezda megsemmisítésével, a két, Japánra ledobott atombom­bával, vagy a Csang Kaj-seknek nyújtott masszív amerikai támogatással a Mao Ce-tung által vezetett népfelszabadító hadsereggel szemben. Sztálin elfogadta ezt a politikai kihívást és katonai-politikai eszközökkel reagált is a nyugati lépésekre. Stratégiájának gyenge oldala a gazdasági erő mérlegelésében mutatkozott. Mert a második világháború vége a Pax Americana nyitánya volt – a gazdasági erő jogán.

A háború még korántsem ért véget, amikor az amerikaiak az angol Keynes elgondolása nyomán 1944-ben Bretton Woodsban elérték a háború utáni világrend alapjaként a dollár világpénz funkciójának kodifi­kálását. Ez politikai-hatalmi kategóriákban kifejezve nem kevesebbet je­lentett, mint a nemzetközi gazdasági folyamatok mélyreható ellenőrzését a dollár értékmeghatározó funkciója révén. A dollár leváltotta az angol fontot, s mögötte láthatóvá vált az a gazdasági erő, amely a második világháború éveiben óriásira növelte az amerikai ipar teljesítőképes­ségét. Az európai erőviszonyok első és mindvégig meghatározóként fennmaradt eltolódása a Nyugat javára a Marshall segéllyel kezdő­dött. S ez nemcsak az Egyesült Államok által kínált jóléti rendszerek alapjainak kiépítését tette lehetővé, hanem egyidejűleg garantálta az amerikai gazdaság kapacitásainak további folyamatos, válságmentes kihasználását.

A Szovjetunió ezzel csak katonai erejét tudta szembeállítani. Nagyon korán kialakult az aszimmetrikus egyensúly eleve torz állapota, s ez az idő során mutatott olykor hullámzó képet is, de a lényege a hidegháború­ban mindvégig fennmaradt. Mert, noha az Egyesült Államok kiszorult Kí­nából, s az ötvenes években kompromisszumokra kényszerült Koreában és Indokínában is, az akkori világrend centrumának számító Európában nagyon hamar képes volt katonai vonatkozásban is kihívóként fellépni. A NATO és a nyugatnémet állam létrehozása 1949-ben világosan jelezte, hogy a gazdasági erőre támaszkodó katonai erővel a Nyugat diktálja az egyensúly mindenkori feltételeit.

Már utaltunk rá, hogy a sztálinizmus mennyire maradandóan károsította a szovjet rendszert. Ehhez e helyütt hozzá kell fűzni, hogy az egykori cári birodalom helyén létrejött Szovjetunió a belső torzulások nélkül sem lett volna képes néhány évtized alatt a perifériáról, illetve bizonyos európai részein a félperifériáról felkapaszkodni a centrumba. Akkor sem, ha belső rendje, szerkezete teljesen egészséges lett volna. Ráadásul, a fegyverke­zési verseny nyomasztó terheit tetézte az a világpolitikai szerepvállalás, ami a gyarmati rendszer széthullása nyomán megkerülhetetlennek tűnt. Hiába derült ki nagyon gyorsan, hogy sem India, sem Egyiptom, sem az arab olajvilág, sem Fekete-Afrika nem szakad ki a dolláralapú kapitalista világrendből azzal, hogy elnyeri politikai függetlenségét, a szovjet sze­repvállalás intenzitása nem csökkent.

Az Egyesült Államok abban a meggyőződésben „kezelte" a világ ügyeit, hogy gazdasági ereje erre tartósan képessé is teszi. Nem így történt. Az ország gazdasági teljesítőképessége ugyanis már a hatvanas években túljutott delelőjén. Az történt, hogy a kormány úgy finanszírozta a vietnami háborút, hogy közben nem emelt adót, majd ígéretet tett az ún. nagy társadalom létrehozására, ami válasz volt a fekete gettók ekkor már itt is, ott is nyílt lázadásba átcsapó megmozdulásaira. Ezzel napirendre került egy igen költséges foglalkoztatási és szociális politika beindítása. A dollár feltartóztathatatlanul elindult az értékvesztés útján, ezért a washingtoni kormány a hetvenes évek első felében felmondta a Bretton Woods-i egyezményt, s ezzel megnyílt az árfolyam-spekuláció súlyos következ­ményekkel járó, máig tartó korszaka, ami szélsőségesen negatív hatású az anyagi javakat előállító gazdaságra. Eredmény: az amerikai gazdaság termelékenysége a huszadik század első hét évtizedében átlagosan évi 2,3 százalékkal nőtt, 1970 óta ez a ráta átlagosan 1,2 százalékra esett vissza. S hogy a Change politikáját meghirdető Obamára mi vár, azt jól érzékelteti, hogy amíg a hatvanas években a családok éves jö­vedelmüknek mintegy 50 százalékáig voltak eladósodva, ez a Bush éra végére 100 százalékos, illetve sokak esetében még annál is nagyobb eladósodásig terjed.

Az Egyesült Államok államadóssága az új elnök hivatalba lépésekor meghaladta a 10,7 billió dollárt, ami több, mint 60 százaléka az éves GDP-nek. E számok fényében válik érthetővé, hogy az új elnök gazda­ságmentő, konjunktúraélénkítő kiadási elképzelései – megvalósulásuk esetén – mekkora terhet rónak nemcsak az Egyesült Államok adófizető polgáraira, hanem az egész világgazdaságra.

Nemcsak az Egyesült Államok, hanem az egész világgazdaság egyen­súlyi viszonyaira is fényt vet, hogy múlt év elején a külkereskedelmi mérleghiány az előző esztendőre vetítve több mint 700 milliárd dollárra rúgott és hosszú évek után némi csökkenő tendenciát mutatott, mert az importált fogyasztási cikkek iránt a kereslet – a válság első jeleként – csökkent.

Amikor Gorbacsov 1986 elején a szovjet gazdaság teljesen lefagyott állapotában és az afganisztáni háború hetedik évében meghirdette pe­resztrojkáját, tehát az átépítés politikáját, egyszerre akart hozzányúlni a társadalom és a politikai viszonyok minden felhalmozódott torzulásához anélkül, hogy kidolgozott elképzelései lettek volna a szovjet gazdasági növekedés újraindítására. Neveltetése, felkészültsége, a szovjet társa­dalom megszokott működési rendje – nyilvánvaló jó szándéka ellenére – arra kárhoztatta, hogy újabb és még újabb párthatározatokkal, lelke­sítő beszédekkel próbálkozzék. Nem azzal kezdte, hogy piaci rendet vigyen – például – a mezőgazdaságba (aminek korábban a Politikai Bizottságban a gazdája volt), s ezzel normális árukínálatot teremtsen az évtizedes sorban állásba belefásult embereknek, hanem korábbi évtize­dek hibáinak és bűneinek a nyilvános jóvátételét szorgalmazta, amit a társadalom jelentős része – történelmi és politikai ismeretek hiányában – nem is értett. Mélyreható külpolitikai reformokba kezdett, készen arra, hogy korábban szerzett és nehezen megtartott hatalmi pozíciókat felad­jon, nem értve meg, hogy ellenfelei ezt külföldön a gyengeség jeleként értékelik és eszerint is járnak majd el. Az országon belül pedig ezek a lépései nemcsak a hadseregben, hanem az állampolgárok millióiban is ellenkezésbe ütköztek, hiszen a szovjet hatalom legitimációs eszköztá­rában a nagyhatalmi tudat táplálása a második világháború győzedelmes befejezése óta mindig is kulcsszerepet játszott.

A Szovjetunió leépülése, ami természetesen nem Gorbacsovval kezdődött, hanem ott is a hatvanas években, amikor Hruscsov meg­buktatásával Brezsnyev és kollégái az országot letérítették a sztálini örökség felszámolásának útjáról, egészen biztosan kulcstényezőjévé vált az angolszász világ neoliberális fordulatának. A „nincs mitől tartani", mert a magántulajdon ellenfelei bukásra állnak, a túloldal pedig végképp lemaradt a gazdasági versenyben – ezek a toposzok nagyon hosszú ideig elfedték a saját szerkezeti problémákat, a fejlődési rendellenessé­geket. Mert a szovjet rendszerről természetesen mindenkinek meglehet a véleménye, de – és ezt nem érdemes vitatni – a XVIII. századtól, a Nagy Francia Forradalommal kezdődően a sikeres konfliktuskezelésnek mindig is felismert tényezője volt és maradt a hatalmi egyensúly. Ha ezt az egyensúlyt valamely hatalom megrendíti, vagy a felek egyikének meggyengülése a viszonyokat destabilizálja, akkor baj van. A legrosszabb esetben háború, szerencsésebb körülmények között „csak" durva deformálódások lehetnek a következmények.

Az akkori európai szocialista térfélen húsz éve láthatóvá vált szétesési folyamat azért nem torkollott a megéltnél is súlyosabb válságba, csak azért szorítkozott néhány borzalmas helyi háborúra, mert az állami lét végét a Szovjetunióban túlélte a nukleáris arzenál, tehát a hidegháborús kölcsönös elrettentés eszköztára. Az idősebbik Bush elnök ezt kezdettől nemcsak értette, hanem az Egyesült Államokat ebben a tekintetben a körültekintő mértéktartás állapotában tartotta. Ez államférfiúi teljesítmény volt, amit a történelemírás így is tart majd számon. Ez a minden mást megelőző oka és magyarázata annak, hogy az elbukott rendszerek romjain nem szabadulhatott el a pokol.

Ám ez nem akadályozta meg sem őt, sem utódait, s kiváltképp nem a fiát abban, hogy az Egyesült Államok ne úgy viselkedjék a világban, mint az emberiség ügyeinek egyedüli intézője, a jó és a rossz jelenségek egyedül illetékes elbírálója és minősítője. Ráadásul ezt a politikát immár a töretlen gazdasági hatalmat nélkülözve, elsősorban a katonai erővel való fenyegetéssel, vagy éppenséggel alkalmazásával erőltették. Eköz­ben, részben pedig ennek nyomán, meg nem kerülhető destabilizációs jelenségként éljük át az ugyancsak globalizálódó terrorizmust.

A nemzeti felszabadító mozgalmak bölcsőjénél világszerte olyan ve­zető személyiségek álltak, akik a szocialista eszmerendszer valamelyik változatának voltak elkötelezettjei. Tehát harcoltak, ha kellett, fegyverrel, ha úgy látták jónak, akkor passzív ellenállással, de nem terrorral. Volt ugyan példa az egyenlőtlen küzdelmek évtizedeiben a gyengék oldaláról terrorista módszerek alkalmazására, de ez soha sehol sem vált jellem­zővé. Amikor a múlt század utolsó évtizedeiben elveszett a világnézeti iránytű és bedugultak a politikai, gazdasági és katonai segélyforrások, de fennmaradtak, sőt esetenként romlottak a hátrányos helyzetű, félgyarmati sorsú népek elviselhetetlennek érzett életkörülményei, akkor vallási kön­tösben jelentkeztek új erők. Ez elsősorban a muzulmán társadalmakban mutatkozott. Furcsa módon ennek a jelenségnek egyik melegágya a periférián lévő Afganisztán. Miután 1979-et követően a szovjet hadse­reg intervenciója ellen amerikai támogatással harcoltak fundamentalista talibánok, győzelmüket követően az amerikaiakkal is szembefordultak és bekövetkezett a New York-i világkereskedelmi központ ellen végrehajtott támadás. Ez érthetően sokkolta az amerikaiakat és sajnálatos módon megakadályozta a kormányukat a konzekvenciák józan mérlegelésében. Amit azóta látunk és tapasztalunk, az sajátos ötvözete a dühödt véde­kezésnek és régtől ismert imperialista törekvéseknek – mára minden jel szerint kivédhetetlenül gyengítő hatású következményekkel az Egyesült Államokra nézve. S nemcsak azért, mert az elkerülhetetlen és Obama által konkrétan beígért iraki kivonulást követően sok jel szerint politikai földrengés rázza meg az egész arab térséget, hanem azért is, mert az

Egyesült Államok vezette NATO szövetségi rendszer úgy indult máris bomlásnak, hogy helyébe lépő biztonsági intézmény rendszer egyelőre nem körvonalazódik, és ez megint csak destabilizáló hatású fejlemény – attól függetlenül, hogy ki milyen véleménnyel van a NATO-ról.

Ha a Szovjetunió csődjét végül is a gazdasági fejlődésképtelenség bekövetkezte okozta, akkor az Egyesült Államok mára bekövetkezett súlyos válságát az elszabadult finánctőke üzletpolitikája váltotta ki. Gor­bacsov – mint fentebb már leírtuk – nem tudta kezelni országa válságát. Obama minden mást megelőzően a gazdaság talpra állítását tűzte ki céljául. Ehhez még nagyon sok, és az amerikai társadalom által csak nagyon nehezen megemészthető elhatározásra lesz szükség. Aligha lesz fenntartható az, hogy a GDP-nek ma már nem egészen húsz százalékát adja az ipari termelés, de ezzel szemben több, mint 70 százalékát a szol­gáltatások. Nem látszik fenntarthatónak a dollár kizárólagos világpénz szerepe és egy teherbíró megoldás nem képzelhető el – az euró, a jen és az olajexportáló országok tartalékainak bevonásával – a kínai jüan nél­kül. Ehhez az amerikaiak többségének a „kommunista Kínáról" alkotott, alapjában véve nem barátságos nézeteit kell átformálni. Aztán tudomá­sul kell venni, hogy az általános egészségbiztosítás, vagy a környezet hatékony védelme nem maradhat a piaci megoldások és profitérdekek túsza. A Change programja szól is ezekről a feladatokról, de a nem kis nehézségek árán felálló új csapat az Egyesült Államok társadalmának csak az egyik felét képviseli. Mit tesz a másik fele?

Filozófiák és világnézeti tartás nélkül eddig még soha tartós rendet emberek nem tudtak maguknak teremteni. Az ideológiák végét propagáló konjunktúrapolitikusok és értelmiségi segédcsapataik félrevezetik azokat, akik hisznek nekik. Másfelől a legutóbbi húsz esztendő éppen azt tette nagyon is láthatóvá, hogy ha egy társadalom belemerevedik vélt, vagy valóságos értékeinek mátrixába, nagyon könnyen elbukhat, vagy a csőd szélére kerülhet. S ha ez bekövetkezik, akkor egy ilyen ország tényleg úgy jelenhet meg – az egész emberiség érdekeinek nézőpontjából – mint a gonosz birodalma.