„Arra gondoltam, hogy talán érdekelhetné az Eszmélet olvasóit egy rendkívül aktuális korábbi cikkem, amely a világválság alap­vető problémáit tárgyalja. Ez azért is fontos, mert a strukturális válság szükségszerűsége már nagyon régóta a történelem napi­rendjén van, és csak mélyülhet (meg súlyosbodhat) a jövőben. Ezt a cikket – címe: 'The Present Crisis' – éppen ilyen szellemben 1987-ben írtam, és a néhány oldalas utószót 1995-ben adtam hozzá, amikor megjelent A tőkén túl negyedik részében. A negye­dik rész, persze, csak néhány év múlva lát napvilágot magyarul, és így érdemes lehet a ma nagyon is aktuális cikket publikálni az Eszméletben. Annál is inkább, mert az amerikai dominanciáról, amely a világválság szerves része, és amiről a cikkben sok szó esik, a jelenlegi körülmények között úgyszólván semmit sem írnak. Ellenkezőleg, 'Új Bretton Woods'-ról fantáziálnak, Obama-illúziókkal körítve. Bretton Woods-ról, amely a háború után az amerikai dominanciát gazdaságilag is megpecsételte, és a legki­sebb fenntartás nélkül legitimizálta."

(Mészáros István elektronikus levele az Eszmélet szerkesztőségének, 2008. december 20.)

1. Meglepő beismerések

Kiindulásul lássunk három nemrég közzétett, meglehetősen meglepő megnyilatkozást néhány jól ismert brit közszereplőtől. Az első leszögezte, hogy „gazdasági válság peremére sodródtunk, s e válság társadalmi és politikai következményeivel épp csak most kezdtünk számot vetni. […] folyamatos hanyatlással [nézünk szembe] – nyomában társa­dalmi és politikai romlás jár, és talán még maga a demokrácia is élethalálharcra kényszerül."¹

A második fölhívta a figyelmet arra, hogy a mérhetetlen mennyiségű pénz, amelyet az USA évente katonai védelemre költött, „nagy problé­mákat okozott", s hozzátette: „Ez a pénz nagyrészt egyetlen piacon talál gazdára, mégpedig a szövetségnek alighanem a leginkább védett piacán – védik ezt tech­nológia-átadási szabályzattal, amerikai piacvédelmi törvényekkel, területenkívüli ellenőrzésekkel […] – […] a Pentagon koordinálja, és a Kongresszus gondoskodik róla. Ez a pénz a földkerekség legnagyobb és leggazdagabb társaságaihoz ömlik megfelelő csa­tornákon. Megállíthatatlan, s ha ellenőrizetlenül árad […] vásárlással utat tör magának, szektorról szektorra, a világ legfejlettebb techno­lógiáihoz. […] Az a mód, ahogyan a Westland PLC rekonstrukcióját kezelték, súlyos kérdéseket vet föl a védelmi célú beszerzésekkel és Nagy-Britannia mint technológiailag fejlett ország jövőjével kap­csolatosan."²

A harmadik megnyilatkozás nem kevésbé drámai volt. Reagan elnök az úgynevezett „Stratégiai Védelmi Kezdeményezésére" (SDI) utalva tiltako­zott ennek a brit iparra gyakorolt negatív hatásai ellen, s kijelentette: „Az asztalról lehulló morzsákkal csábítanak bennünket. Vigyáznia kell Európának, nehogy az amerikai csillagháborús kutatási programok­ban való részvételéből afféle trójai ló legyen."³

Nem az a meglepő ebben az egészben, hogy efféle megnyilatkozások­ra egyáltalában sor került, hanem a nyilatkozattevők társadalmi és poli­tikai hovatartozása. Hiszen az első figyelmeztetés megfogalmazója Sir Edwin Nixon, az IBM (Egyesült Királyság) elnöke. A második intés sem valamely „lánglelkű forradalmártól" való, de még csak nem is olyasvalaki­től, aki a „mérsékelt baloldal" ügyének elkötelezettje. Ellenkezőleg. Nem más nyilatkozott meg ekképpen, mint a tory párthoz tartozó volt védelmi miniszter, Michael Heseltine, amikor megpróbálta megmagyarázni, miért is kellett lemondania, nagy politikai botrányt kavarva, a kormány állító­lagos semlegessége miatt, ami valójában részrehajlás volt az amerikai transznacionális vállalatok javára, az európai konzorcium ellenében. S végül a harmadik megszólaló Paddy Ashdown volt, Yeovil liberális párti parlamenti képviselője: ugyanaz a férfiú, aki harsányan kiállt a Westland helikoptergyártó társaság amerikai bekebelezésére tett ajánlat elfogadá­sa mellett, ami ellen Heseltine tiltakozott.

A lényeg az, hogy a kapitalizmus ma mély válságban van, s ezt már szószólói és haszonélvezői sem tagadhatják. Amúgy azt se képzelje senki, hogy az amerikai tőkét kevésbé sújtja ez a válság, mint a britet s az európait. Az IBM kutatásért felelős alelnöke nemrégiben jó adag iró­niával állapította meg, hogy a „szétárad majd a technológia" oly sokszor elismételt jóslatából – ennek nevében támogatták a múltban oly sokan és lelkesen a megengedhetetlenül költséges és korrupciógyanús hadiipari szerződéseket, s hagyták jóvá ezeket parlamentek és kormányok – csak annyi lett, hogy olykor „csurran-csöppen" valami.⁴ Az általános helyzet azonban sokkal komolyabb, mint amit az sugall, hogy nem köszöntenek be a hadiipari pocsékolás beígért, mellékes technológiai jótéteményei.

Csaknem két évtizeddel ezelőtt fejtegettem, hogy a tőketerjeszkedés szolgálatában végrehajtott állami beavatkozásból – bármily bőkezű – óhatatlanul következik: „nemcsak az ipar nem-produktív ágazatainak rákos növekedése a tőkés termelés egész rendjén belül, hanem – s ez éppoly fontos – a kapitalista költségelszámolás egész szerkezetének súlyos tor­zulása is, az olyan szerződések kihatásaképpen, amelyeket azzal az ideológiai indoklással kötnek, hogy »létfontosságúak a nemzeti érdekre nézve«. S minthogy a mai kapitalizmus szorosan összezá­ródó rendszert alkot, e szerkezeti torzulás pusztító következményei az ipar számos területén és ágazatában jelentkeznek, nem csupán azokban, amelyek közvetlenül részt vesznek a védelmi szerződé­sek végrehajtásában. Azoknak a jól ismert tényeknek a magya­rázata, hogy az eredeti költségbecslések rendszerint eszelősen »eszkalálódnak«, s a kivizsgálásukra fölállított kormánybizottságok sosem járnak eredménnyel (vagyis hát egyéb eredménnyel, mint hogy tisztára mossák a múltbeli műveleteket, és ezt a jövőbeli kiadások nagylelkű igazolásával párosítják), a kapitalista terme­lés és számvitel e megváltozott s a jövőre nézve a legsúlyosabb következményekkel fenyegető szerkezetének immanens szükség­leteiben rejlik."⁵

Az újabb beszámolók bőségesen igazolták, hogy a sokat reklámozott, technológia generálta üzleti fölvirágzás helyett bizony a versenyképesség jelentős romlását eredményezte a kapitalista költségelszámolás hadi­termeléshez igazodó eltorzulása Európában csakúgy, mint az Egyesült Államokban. Hiszen „ahogyan a haditechnológia egyre inkább bonyo­lulttá, költségessé, intelligenssé és titkossá vált, úgy térült el fokozódó mértékben a lehetséges polgári alkalmazásoktól".⁶

Ennek megfelelőn, az informatikai kutatás-fejlesztésről nemrégiben készült jelentésben (az amerikai Kongresszusi Technológiai Értékelő Hivatal [Office of Technology Assesment] tette közzé) a nyomatékosan kiemelt, nagy hátrányokat okozó körülmények fölsorolásában egyebek mellett a következőket olvashatjuk: „nemzetbiztonsági titkosítás, amely a technológiai haladás lassításának irányában hat; merev technikai előírások a katonai beszerzéseknél, amelyek korlátozzák az üzleti célú hasznosítást; korlátozottan hozzáférhető, drága tudományos és mérnöki erőforrások katonai célokra történő „fogyasztása", ami akadálya lehet az üzleti célú fejlesztésnek".⁷

Más szóval, a tőkés újratermelési folyamatba való közvetlen állami beavatkozás végtére mindenképpen visszafelé sül el, semmi esetre sem csupán a titoktartásról rendelkező politikai-igazgatási szabályaival tereli kényszerpályára a polgári gazdasági fejlődést. Kézzelfogható dolgok gaz­dasági vonatkozásaiban is nagy problémákat okoz azáltal, hogy abszurd technikai előírásokra ad ösztönzést (pl. nukleárisrobbanás-biztos vécé­ülőke előállítására, amely épségben marad használójának elhamvadása után), meg ezeknek megfelelő, üzleti szempontból haszontalan gyártási és műszaki tervezési eljárásokra. Mi több, ugyanakkor még a tudomány szélsőséges technologizálását is eredményezi, kényszerzubbonyba szorítva ennek termelő lehetőségeit-képességeit még szigorún vett tőkés fogyasztói-gazdasági szemszögből is, mivel a tökéletes pazarlást jelentő katonai célok szolgálatába állítja.

2. Az amerikai hegemónia érvényesítése

A romló versenyképesség negatív következményei elkerülhetetlenek. Máris érzékelhetők a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok ellentmon­dásainak fölerősödésében és a leghatalmasabb kapitalista ország által alkalmazott, arra szolgáló intézkedésekben, hogy leplezetlenül agresszív módon újra csak megerősítse a régóta vitathatatlan amerikai fölényt a nyugati szövetségben. Hogy csak néhány fontosabb példáját említsük ennek:

2.1 „Területenkívüliség"

Az alábbi ügyre parlamenti viták során derült fény 1985 nyarán. Minthogy a brit tőke különböző szektorait érintette hátrányosan, így a parlamenti színkép minden véleményárnyalata megnyilvánulhatott ezzel kapcso­latosan.

Paddy Ashdown liberális képviselő úgy vélte, hogy „az USA kísérletei arra, hogy ellenőrzése alá vonja a magasan fejlett technológiai rendsze­rek kivitelét, tönkretehetik az Egyesült Királyság számítógépiparát". Úgy vélekedett azonkívül, hogy az amerikai árukivitel-ellenőrzési rendelet „egész sor potenciálisan végzetes exportkorlátozást" vezetne be „a Pen­tagon parancsára, megfelelő konzultáció nélkül az érintett iparágakkal az Egyesült Királyságban". Továbbá azt is leszögezte Ashdown, hogy a szóban forgó törvényerejű rendelet az amerikaiak üzleti hasznát szolgálja a brit társaságok konkurenciájának kiiktatásával, s hozzátette még, hogy a rendelet eredményeként máris 500.000 állás szűnt meg Európában.

A konzervatív brit igazságügy-miniszter, Sir Michael Havers, Ashdown fölszólalására adott válaszában úgy jellemezte az USA ellenőrzési pró­bálkozását, mint amely „illetéktelen beavatkozás az Egyesült Királyság jogszolgáltatásába és ellentétes a nemzetközi joggal".⁸ A dolog iróniája azonban, hogy 1987 elején a brit kormány megalázó módon kapitulált eb­ben a kérdésben, s elfogadta a korábban hangzatosan elítélt „illetéktelen beavatkozást az Egyesült Királyság jogszolgáltatásába". Följogosította az amerikai kereskedelmi fölügyelőket azon brit gyártók könyveinek átvizsgálására, amelyek amerikai eredetű magasan fejlett technológiai elemeket alkalmaznak, nem törődve a brit cégek tiltakozásával, amelyek attól félnek, hogy a vállalati iratokból ekként nyert információk a kárukra lehetnek.

A Plessey stratégiai tervezési igazgatója, John Saunders úgy kom­mentálta ezt: a társaság könyveiből merített információ az amerikai ver­senytársaknak lehet hasznos. Ugyanakkor Michael Meadowcroft liberális parlamenti képviselő tiltakozott az Egyesült Királyság szuverenitását e lépés által ért sérelem ellen. „Szörnyűséges beavatkozás", mondotta.⁹

Természetesen a Munkáspárt is bekapcsolódott a vitába. Michael Meacher munkáspárti képviselő akként vélekedett, hogy a kormány fölál­dozta az Egyesült Királyság érdekeit „teljes kudarcot vallott a brit társasá­gok védelmezésében, amelyek prédájául estek a tisztességtelen amerikai fölénynek és beavatkozásnak". Azt is indítványozta, hogy a szuverenitás ügye legyen az 1987-es általános választások kulcskérdése.¹⁰

2.2 Ipari előny katonai titokból

Két dolog szembetűnő ezzel kapcsolatban.

Az első: a COCOM szervezete – a Pentagonban fészkelő „héja", Richard Perle háttérből történő irányításával – azon van, hogy súlyos exportkorlátozásokat rójon ki a nyugat-európai országokra, az amerikai cégek nyilvánvaló előnyére.

A másodikra nemrég derült fény az ún. Stratégiai Védelmi Kezdemé­nyezéssel (SDI) kapcsolatban. Számos brit tudós és számítógép-szak­ember tiltakozott az egész kezdeményezés ellen általában, s különösen annak módja ellen, ahogyan a kormányzat kezelte ezt a kérdést. Richard Ennals (Imperial College), az Alvey-tervezet volt kutatási igazgatója (ez egy kormány szponzorálta jelentés szerzője után kapta elnevezését) volt az első tudós az Egyesült Királyságban, aki elhatárolódott az ügytől. Kemény szavakkal kommentálta: „Az SDI piócaként rátapad a brit tech­nológiára, hogy kiszipolyozza az amerikai ipar számára."¹¹ Nem okozott hát nagy meglepetést, hogy könyvét – amelyben hosszabban kifejtette bírálatát – néhány nappal a megjelenése előtt saját kiadója „tiltotta be". (Könnyű kitalálni, honnan nehezedett rá nyomás a könyv elsikkasztása érdekében.)

Amúgy az SDI iránt tanúsított magatartás komoly aggodalmakat váltott ki egy-két helyen európai kormányzati körökben is. Egy sajtóbeszámoló szerint: „Az Európai Bizottság figyelmeztette a Közös Piachoz tartozó kormá­nyokat, hogy az amerikai csillagháborús programban való európai részvétel károsíthat olyan páneurópai kutatási programokat, mint az Esprit vagy a hazai Alvey. A bizottság bizalmas levelet küldött 10 tagország kormányának a hónap végén Milánóban tartandó közös piaci csúcstalálkozó előtt, azzal a figyelmeztetéssel, hogy az űrvédelmi kezdeményezés nagyon is káros hatással járhat a hi-tech iparra. A levél arra is fölhívja a figyelmet, hogy az európai részvétel a csillagháborús kutatásban mellékvágányra terelné az európai ku­tatási erőfeszítéseket. Amellett, hogy fenyegetést jelent az Alvey és az Esprit programokra, komolyan csökkentené az általános európai kutatómunkát, mivel nyilván fokozza a korlátozásokat, amelyeket az Egyesült Államok máris egyoldalúan rákényszerít az európai hi-tech kereskedelemre."¹²

Függetlenül attól, hogy az ilyen aggályokra válaszul végső fokon mit tehet és mit nem tehet egy-egy európai kormányzat, lehetetlen nem venni komolyan az alapjukul szolgáló ellentmondásokat.

2.3 Közvetlen kereskedelmi nyomás az amerikai törvényhozói és végre­hajtó hatalom részéről

Ennek friss példái között említhetjük a mezőgazdasági vámtarifa-háborút, amellyel a Reagan-kormányzat fenyegetőzött – az Európai Gazdasági Közösség kormányai végül fejet hajtottak előtte – s az európai Air Bus tervét, amelynek ügyében egyelőre még nem kapituláltak. A Japánnal kapcsolatos konfliktus is éleződik, ezt nyomatékosította nemrégiben az USA szenátusának egyhangú szavazása arról, hogy protekcionista intézkedéseket kell hozni Japán ellen, amit aztán annak rendje-módja szerint több büntetőtarifa bevezetése követett.

De túl egy-egy efféle összetűzésen (amelyek éppenséggel magukban véve is igen jelentősek), kilátásba helyezték, hogy nem maradnak meg a GATT keretein belül, vagyis túllépnek az USA és Európa között kötött vámtarifa-egyezmények intézményes szabályozó rendszerén. Tanúi lehetünk, hogy mostanság növekvő nyomás érvényesül az Egyesült Államokban arra nézve, hogy váltsanak át a kereskedelmi kapcsolatok sokoldalú szabályozásáról a szigorún csak kétoldalú kereskedelmi egyezményekre, amelyek révén a hasonlíthatatlanul nagyobb hatalmú amerikai fél diktálhatja a feltételeket a külön-külön sokkal kisebb és gyön­gébb európai versenytársaknak. A kétoldalú kereskedelmi kapcsolatok ugyanis – természetüknél fogva – mindig a jelentős mértékben erősebb félnek kedveznek az ilyen szerződésekben, többféleképpen is fokozva a nagyobb hatalom viszonylagos előnyét.

Hogy aztán érvényesül-e, vagy sem, a nem túl távoli jövőben a GATT aláaknázására vagy elhagyására irányuló nyomás – valamint sor kerül-e hasonló lépésekre egyéb szabályozó mechanizmusok esetében -, ez ma még nyitott kérdés. Annak azonban fölötte nagy jelentősége van, hogy egyáltalán komolyan fontolóra vették, szükséges-e Amerikának a világ többi részével kialakított kereskedelmi kapcsolatait drasztikus módon átépítve, bilaterális alapra helyeznie.

2.4 A valódi adósságprobléma

Rengeteg vita folyik a latin-amerikai országok súlyos és már nyilvánvalón kezelhetetlenné vált eladósodásáról, valamint ennek káros hatásáról az egész nemzetközi pénzügyi rendszerre. Miközben senki sem tagadhatja e kérdés fontosságát, hangsúlyozni kell, hogy teljesen elképesztő, milyen kevés figyelmet fordítanak rá, hogy kellő megvilágításba helyezzék ezt az eladósodást. Ugyanis az egész latin-amerikai adósság, amely valamivel kevesebb, mint 350 milliárd dollárra rúg e cikk írása idején (s amelyet illető országok együttesen halmoztak föl több évtized alatt) teljesen jelentéktelenné halványul, ha az USA – bel- és külföldi – adósságával állítjuk szembe, amelyet dollár billiókban kell számolnunk; vagyis olyan nagy számokban, amelyek egész egyszerűen meghaladják a közönséges képzeletet.

Jellemző azonban, hogy ez az ügy az érdekelt felek összeesküvő hallgatásának köszönhetőn többnyire kívül esik a látókörünkön. Mint­ha ilyen csillagászati összegű adósságot „a kéménybe lehetne fölírni korommal", amiként egy magyar szólásmondás tartja (kisebb összegű baráti kölcsönökről, amelyeket eltüntethet, „leírhat" a rájuk rakódó ko­rom). Pedig hát azt képzelni, hogy az ilyen több billió dollárra vonatkozó „kéménykormos" adósságkezelés a végtelenségig folytatható, jócskán túllépi minden hihetőség határát.

Kétségen kívül áll, hogy minden állam, amely partner az efféle gyakor­lathoz – európai országok nem kevésbé, mint Japán – foglyai az USA piacaitól való súlyos függőségnek és a velejáró, adósság gerjesztette „likviditási" problémák rendszerének. Így hát nagyon is bizonytalan a helyzetük, amikor hatékony intézkedéseket kellene kieszelniük avégett, hogy ellenőrzésük alá vonják a valódi adósságproblémát. Csakhogy egyre mélyebbre szippantja be őket az ellentmondásos meghatározott­ságok örvénye, s így aztán „önként" fokozzák az eszkalálódó amerikai adósságtól való függésüket, ennek minden ártalmával magukra nézve, s továbbra is csak elősegítik és finanszírozzák ezt az eladósodást.

Abból a tényből azonban, hogy létezik ilyen ördögi kör, nem következik, hogy a globális kapitalista rendszer megmenekülhet az Egyesült Államok vagyonmérlegének csúnyábbik oldalán fölgyülemlett billiók veszedelmes következményeitől. Tényleg nem túl nehéz fölismerni a határt, ameddig folytatható ez a gyakorlat.

Persze, a nyugati tőkés országok – részint saját gazdaságaik belső ellentmondásai, részint pedig az amerikai áru- és pénzpiactól való súlyos függőségük okán – továbbra is részt vállalnak financiális kintlévőségeikkel az amerikai gazdaság s ezáltal a globális rendszer viszonylagos stabili­tásának megőrzéséből. A finánctőke kockázatos dominanciája ugyanis általában inkább csak mutatója a mélyen gyökerező gazdasági válsá­goknak, semmint okozója, még ha a maga részéről jócskán hozzájárul is ezek elkövetkező súlyosbodásához. Így hát az arra irányuló tendencia, hogy tönkretegyenek bizonyos iparágakat, s az így keletkeztetett pénz­ügyi követeléseket transzferálják az USA-ba, korántsem véletlen. (Bár persze teljesen groteszk dolog, hogy például Nagy-Britannia, amely élen jár a tőkés világban az ilyen „deindusztrializálási" folyamatokban, egyben az egyik fő hitelező ország is manapság.) Azon sem szabad meglepőd­ni, hogy amikor már egy ország kintlévőségei-követelései ily szépen hadrendbe álltak, akkor az arra irányuló nyomás, hogy védelmezzék is őket valamely katasztrofális pénzügyi láncreakció s a végső összeomlás veszedelme ellen – további pénzalapok átutalásával, támogatást nyújtva a dollárnak a központi bankok manipulatív közbelépései révén, stb. -, teljesen ellenállhatatlan.

Mindamellett csak bolondok és vak apologéták tagadhatják, hogy az adósságkezelés jelenleg is folyó amerikai gyakorlata nagyon ingatag alapra épül. Végképp tarthatatlanná válik ez, mihelyt a világ többi ré­sze (beleértve a „harmadik világot", ahonnan így vagy úgy még mindig sikerül nagy összegeket kiszipolyozni és átutalni) már nem lesz abban a helyzetben, hogy előteremtse az amerikai gazdaság – mint a tőkés világgazdaság ma még gyakran idealizált „mozdonya" – működésben tartásához megkövetelt forrásokat.

2.5 Az amerikai gazdasági behatolásból keletkező politikai antagonizmus

A nemrégiben kirobbant politikai botrány közepette, amely a kormánynak bizonyos amerikai óriáscégekkel folytatott titkos tárgyalásai leleplező­dését követte, a Brit Munkáspárt vezetője arról beszélt, hogy ez „újabb gyarmatosító lépés a brit gazdaságban".¹³ Teljes helyeslésre talált a liberális sajtóban. A The Guardian vezércikkben tiltakozott: „Először volt a United Technologies tárgyalása érdekeltség szerzé­séről a Westlandben [és sikerrel is járt a titkosítás leple alatt folyt kormányzati manipulálás és gyanús részvényügyletek révén]. Azután a General Motors a Lotusszal; majd jött a fenyegetés, hogy elveszik a fedélzeti radar gyártására vonatkozó szerződést a GEC-től [utóbb kiderült, hogy ez befejezett tény], s átjátsszák a Boeing kezére. Most a Ford megvásárolhatja a BL-t, mindazt, ami még megmaradt a brit tulajdonú autógyártásból. Egy-két efféle ügylet még csak menthető lehetne. De ennyi, ilyen szoros időközönként egymás után, azt a be­nyomást kelti, hogy Mrs. Thatchernek oly kevés bizodalma van a brit gyártókban, hogy át akarja változtatni az országot a multinacionális termékek harmadik világbeli szerelőműhelyévé."¹⁴

A dolog iróniája, hogy nem a Munkáspárt vezetősége, hanem a The Guardian mutatott rá nyomatékosan ugyanebben a vezércikkében, mi­lyen súlyos következményekkel járnak az efféle vállalatbekebelezések a munkásság helyzetére. A lap emlékeztette olvasóit a növekvő mun­kanélküliség közvetlen fenyegetésére, ami velejárója a transznacionális iparpolitikának – s ezt cinikusan ki is fejtette az egyik legnagyobb ame­rikai társaság vezetője -, és bíráló aggályait megtoldotta a figyelmez­tetéssel, hogy az amerikaiaknak a brit gazdaságba való betolakodása baljós következményekkel jár a fizetési mérlegre és általában is a brit iparra nézve:

„Mr. Bob Lutz, a Ford of Europe elnöke azt nyilatkozta nemrég a Financial Times-ban: »Ha úgy találjuk, hogy nagy szerelőüzemeink, tekintet nélkül arra, hogy melyik országban, ilyen-olyan okokból – netán udvariatlanul viselkedik a kormányzat (több munkaszüneti napot, rövidebb munkahetet rendel el) vagy hajthatatlanok a szak­szervezetek – nem versenyképesek, nem riadunk vissza a döntéstől, bezárjuk őket.«

A Ford U.K. […] a fizetési mérleget is túlzottan megterheli, 1,3 milliárd fontra rúgott 1983-ban az az összeg, amelyre (önérdekéből teljesen indokoltan) az olcsóbb importból eredőn tett szert. A kormány azt állítja, nincs ipari stratégiája. Ténylegesen, persze, van. Privatizálni mindent, ami mozdítható, és eladni, amit csak lehet a külföldi vásárlóknak. Nem kell hozzá Little Englander-nek [az imperialista politika ellenzőjének gúnyneve – A ford.] lenni, hogy belássuk, lemondás ez a felelősségről, s ez az ipar sokat emlege­tett végleges lehanyatlását önbeteljesítő jóslattá teheti ebben az országban."¹⁵

De persze, a legsúlyosabb irónia forrása az a sajátos körülmény, hogy mindennek a hátterében ott az óriási méretű amerikai eladósodottság.

McGovern szenátor hangsúlyosan mutatott rá elnökválasztási kampá­nya alatt, hogy az Egyesült Államok hitelkártyáról finanszírozza a vietna­mi háborút. Azóta az amerikai tőke a tétek fokozatos emelésére törekszik a pénzügyeiben. Mély behatolása kíméletlen hitelkártya-imperializmusa révén nem csupán a „harmadik világba", de a nyugati „fejlett kapitalizmus" szívébe is, roppant nagy ellentmondás kiélezésével jár, amelyet nem takargathat a végtelenségig még a legszolgalelkűbb „baráti kormány" sem (amilyen Thatcher asszony hivatalban levő konzervatív kormánya Nagy-Britanniában), a növekvő számú tiltakozás is erről tanúskodik, amely a hátrányosan érintett tőkés körökből hallatszik.

E gazdasági behatolás legfontosabb és potenciálisan legártalma­sabb vonatkozása az, hogy – az érintett nyugati országokban a tőke leghatalmasabb szektorainak teljes cinkosságával – a már csillagászati nagyságú, könyörtelenül növekvő amerikai eladósodottság alapján folyik, ami teljesen elképzelhetetlen méretű végső fizetésképtelenség képét vetíti előre.

De még az idevágó pénzügyi műveletek módozatait tekintve is meg­lehetősen leleplező, hogy a külföldi cégek nagyban folyó amerikai beke­belezését gyakran belföldön, vagyis magukban az érintett országokban fölhajtott hitelekből finanszírozzák, elvonva az oly szükséges forrásokat az alternatív befektetések elől csak azért, hogy finanszírozzák az USA hitelkártya-imperializmusát.

Továbbá, ismételten kimutatható a közvetlen kapcsolat a katonai-ipari komplexum érdekeivel meg a hasznot hajtó katonai szerződésekkel -gyakran ez rejlik a vállalat-bekebelezés mögött -, amelyek történetesen létfontosságúak a domináns kapitalista részvénytársaságok nyereséges­ségének fönntartásában.

Jellemző példa került napvilágra a brit kormányzat és a General Motors között a British Leyland teherjármű-gyártó részlegére, valamint a Land-Roverre vonatkozó titkos ügyletről (amely meghiúsult a leleplezését követő politikai botrány következtében). Az ügy parlamenti vitájában Alan Williams képviselő, a Munkáspárt iparügyi szóvivője azt mond­ta, hogy nem vették tekintetbe, milyen védelmi következményekkel jár a Land-Rover amerikai átvétele. A Land-Rover Self-Change Gear nevű leányvállalata alkatrész-beszállítója volt a brit gyártású harc­kocsinak, s versenyben volt egy 200 millió font összegű beszállítói szerződésért az amerikai harckocsigyártás számára. Ebben fő ver­senytársa a General Motors volt, amelynek a kormány most készült eladni a Land-Rovert.¹⁶

A dolog lényege tehát az, hogy amennyiben a titkos alku megvalósult volna – vagyis ha a brit kormány alkalmas pillanatban, ahogy szokta, egy­szerűen bejelenti a parlamentnek és a közvéleménynek, mint befejezett tényt, amelynek „nincs alternatívája" -, akkor a General Motors nemcsak abszolúte semmiért megkaphatta volna a British Leyland teherjármű részlegét, valamint (ami még fontosabb) Land-Rover részlegét is, de ugyanakkor az ingyen vásár tetejébe még igen csinos profitot is zsebre vághatott volna „mellékesként".

Az ilyen praktikák azonban csak konfliktust gerjeszthetnek korábban nem gyanított helyeken, s ez csak a protekcionista intézkedések érdekében gyakorolt nyomást fokozza. Az efféle nyomást még nem is olyan régen – a tőkés fejlődés háború utáni expanziós szakasza és a velejáró konszenzus idején -, amennyiben egyáltalán létezett, könnyűszerrel semmibe lehetett venni, tekintve csekély mértékét és „földalatti" jellegét. Vészjósló azonban, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett a protekcionista nyomás robbanást idézhet elő a globális kapitalista gazdasági államközi kapcsolatok minden fontos területén, súlyosbítva ezáltal a rendszer különféle ellentmondásait, amelyekkel közvetlen vagy közvetett vonatkozásban van.

3. Vágyálom „az USA mint hegemón hatalom hanyatlásáról"

Csábító lehet túlbecsülni a jelenlegi válság súlyosságát és közvetlen hatását, s fejest ugrani olyan következtetésekbe, mint amilyenekre öt évvel ezelőtt jutott közös könyvében négy tekintélyes baloldali értelmi­ségi, akik elhamarkodottan bejelentették „az USA mint hegemón hatalom hanyatlását".¹⁷

Ez a nézet szögesen ellentmondott Baran jellemzésének, amelyet a háború utáni kapitalista világ nemzetközi hatalmi viszonyainak megválto­zásáról adott, s amelyben arról szólt, hogy „nem szűnik a vetélkedés az imperialista országok között, s a régi imperialista nemzetek mindinkább képtelenek állni a sarat azzal szemben, ahogyan Amerika folyvást keresi-kutatja a módját befolyása és hatalma kiterjesztésének",¹⁸ leszögezve, hogy „az amerikai szupremácia a »szabad« világban Nagy-Britannia és Franciaország lefokozásával jár (nem is szólva Belgiumról, Hollandiáról és Portugáliáról) az amerikai imperializmus alvállalkozóinak státusára".¹⁹

Valójában Baran bő három évtizedes diagnózisa kiállta az idő próbáját, szemben másokéval, beleértve a fent említett legfrissebbet. Ténylegesen semmi komolyabb jele a vágyálomként anticipált „amerikai hegemón hatalom hanyatlásának", hiába észlelhető sok-sok válságtünet a globális rendszerben. Azok az ellentmondások ugyanis, amelyeket észlelhetünk és azonosíthatunk, a globális kapitalizmus összezáródó rendszerének egészére vonatkoznak, amelyben az amerikai tőke domináns helyet foglal el, ezt fönntartja, sőt erősíti is mindenképpen, paradox módon még a maga – ránézésre teljesen sebezhető, mégis, a jelen pillanatig kellő ellenállás híján tovább erőltethető – hitelkártya-imperializmusának gyakorlatával is.

Aki az USA mint hegemón hatalom állítólagos hanyatlásáról beszél, és nagy jelentőséget tulajdonít ennek, az úgy látszik, elfelejti, hogy ilyen lehetőségek – vagyis a legkülönfélébb módon a világ többi részére terhelni a csillagászati nagyságú amerikai adósságot, nem törődve ennek még a többi tőkés módra fejlett társadalom számára elkerülhetetlenül negatív következményeivel sem – csupán egyetlen ország számára elérhetők, merthogy hegemón hatalmát nem vitatják el (és ez nagyszabású társadal­mi földindulás híján csakugyan elvitathatatlan) a kapitalista világban.

Egy bizonyos fajta „jó államháztartási" szabályok fönntartása a „fejlett kapitalizmus" klubjának egyetlen tagja számára, és egészen másfajták rákényszerítése az összes többire, beleértve Japánt és Nyugat-Német­országot is: mi ez, ha nem az Egyesült Államok folytatódó hegemonikus fölényének bizonyítéka? Mellesleg szólva, még az ideológia terén is az amerikai hegemónia erősödését észlelhetjük a háború utáni időszakban s kiváltképp az utóbbi évtizedekben, nem pedig gyöngülését, amiként a „vége az amerikai hegemóniának" tézise föltételezné. S hogy ezt az ideológiai uralmat – korántsem lebecsülhető mértékben – anyagilag meg­támogatja a hitelkártyával finanszírozott „agyelszívás", amelyben állandó vagy részidős alapon részt vesznek az európai „repülőjegyes szocialista intellektuelek" is (nem kevésbé, mint természettudományos kollégáik a technológiai kutatásokban), s mintegy az efféle részvétel visszacsatolá­saképpen, tevékenyen segítenek terjeszteni az Atlanti-óceán innenső ol­dalán, nem csupán akadémiai körökben, hanem a nyugati munkásosztály pártjainak és szakszervezeteinek vezetői között is, a domináns amerikai liberális-burzsoá diskurzust az úgynevezett „ésszerűn kivitelezhető szo­cializmus" eszméjéről, ez a tény csak még nyomatékosabbá teszi azt a kijózanító igazságot, hogy a gazdasági fölény az ideológiai ködösítés legváratlanabb formáit képes kitermelni.

4. Az „egészséges expanzió" hivatalos nézete

Mégis, aligha tagadható, hogy valami jelentős újdonság van készülőben a rendszer egészére nézve. Ennek természete nem magyarázható, amiként gyakran próbálják, a hagyományos ciklikus válság kategóriájá­val, miután annak a válságnak, amelyiknek vagy két évtizede szenvedő alanyai vagyunk, mind a kiterjedése, mind a tartama mára már jócskán túllépett a ciklikus válság történetileg ismeretes határain. Reálisan tekint­ve az sem elfogadható, hogy a megfigyelt válságtüneteket az ún. „hosszú hullám" rovására írjuk: ezt az eszmét, mint afféle titokzatos magyarázó hipotézist, naivan vagy apologetikusan be-bevetik újabban a vitákba.

A válságtünetek sokasodásával, súlyosbodásával jóval valószínűbbnek látszik, hogy a rendszer mint egész közelít a tőke bizonyos strukturális ha­táraihoz, ámbár túlságos derűlátásra vallana azt állítani, hogy a kapitalista termelési mód már elérkezett arra a pontra, ahonnan nincs visszafordulás, és már csak az összeomlása van hátra. Mindazonáltal roppant komoly bonyodalmakra van kilátás, ha az USA mint adós fizetésképtelenné válik, s ez a nem túl távoli jövőben teljes súlyával végiggördül, végiggyűrűzik a globális gazdaságon. Végtére is nem feledhetjük, hogy az USA kor­mányzata már csődöt mondott – Richard Nixon elnöksége alatt – a dollár arany-konvertibilitására vonatkozó ünnepélyes fogadalma teljesítésében, a legcsekélyebb tekintet nélkül azok érdekeire, akiket közvetlenül sújtott idevágó döntése, és csakugyan teljes nemtörődömséggel az iránt, hogy egyoldalú döntése milyen kihatással lehet a nemzetközi pénzügyi rend­szer jövőjére. Újabban jelentős lépéssel kerültünk közelebb az Egyesült Államok adósságtörlesztő fizetésképtelenségéhez, mégpedig az 1987 április-júniusi időszak rekordnagyságú kereskedelmi hiányával, amely 39,53 milliárd dollárra rúgott, ebből 15,71 milliárd képviselte a június havit: ez megint csak minden idők legmagasabb deficitje. Hiszen még az április­júniusra, vagyis a második negyedévre vonatkozó szám is (amiből meg­közelítőleg 160 milliárd dollárnyi éves összeg következtethető) jócskán túllépi együttvéve Argentína és Brazília teljes fölhalmozott adósságát; nem is szólva a 188,52 milliárd dollár éves kereskedelmi deficitről, ami az 1987 júniusi tényszám alapján volna várható. Ugyanakkor, mintha csak az alkal­mazott javító intézkedések teljes valótlanságát akarná hangsúlyozni: „Mr. Robert Heller, Federal Reserve Governor [a Szövetségi Tar­talékbankok kormányzója] azt mondta tegnap, hogy az Egyesült Államok gazdasága kiegyensúlyozottabbá vált, s megjegyezte, hogy „a kurrens gazdasági expanzió egészséges folytatódásának vagyunk tanúi".²⁰

Ha 188,52 milliárd éves kereskedelmi mérleghiány, csillagászati nagy­ságú költségvetési deficittel párosulva, a „gazdasági expanzió egészsé­ges folytatódásának" tekinthető, akkor borzadva gondolunk rá, milyen lesz a gazdaság egészségtelen állapota, ha majd odáig jutunk.

Utóirat, 1995: A „fekete hétfők" (és „szerdák") jelentése

Néhány héttel e cikk befejezése után – hogy pontosak legyünk: 1987. október 21-én, hétfőn – nagy zuhanás látványosságával szolgáltak szá­munkra a világ értéktőzsdéi. Ez nyilván még hozzátartozott „a gazdasági expanzió egészséges folytatódásához", mivel oly hirtelenséggel követke­zett be az amerikai Federal Reserve Governor megnyugtató nyilatkozata után. A nevezett esemény utóhatása úgyszintén nagyon érdekes volt, és kétségkívül éppoly megnyugtató is a nemzetközi nagytőke számára. Hiszen a tőkés módra fejlett országok kormányai kötelező szabályozást és megfelelő számítógépes mechanizmust alakítottak ki avégett, hogy átmenetileg minden értéktőzsdei tevékenységet leállíthassanak „mérték­telen spekulatív tranzakciók" esetén, elejét veendő a „fekete hétfő" meg­ismétlődésének, amely néven azóta 1987. október 21-ét emlegetik.

Mindez azonban furcsa módon csekély hatással volt 1993-ban a „fekete szerdához" vezető eseményekre, s arra, hogy a brit kormány (állítólag) „kényszer hatására fölfüggesztette" az európai „árfolyam­együttműködési mechanizmust". A Bank of Englandnek ugyan mindig volt annyi tartaléka, hogy olyan spekulatív alapkezelőket, mint Soros György, akár tucatjával fölfaljon reggelire; ez alkalommal mégis úgy dön­tött, hogy 1 milliárd dollárral jutalmazza ennek vállalkozását devizában, azzal a kényelmes ürüggyel, hogy Nagy-Britanniát rákényszerítette az európai pénzügyi szabályozási rendszer, s így nem tehetett mást, mint hogy megszegje szerződésben vállalt kötelezettségeit. E lépés eredmé­nye, természetesen, a fontsterling mintegy 30 %-os leértékelődése lett, s vele az ország jelentős versenyelőnyhöz jutása európai partnereivel szemben – pontosan ennek akarta volna elejét venni az árfolyam-együtt­működési mechanizmus -, valamint az „export vezérelte föllendülés", amit mindenkor üdvösnek tartott a brit kormány. A nagy mértékben leértékelt valuta versenyelőnye ugyanis jócskán megsegítette – ha nem is minden időkre – az exporttevékenységet, jóllehet nem hozta meg az ismételten be-bejelentett „teljes fölvirágzást" és „egészséges expanziót" a gazdaság egészének.

Három évvel a „fekete hétfő" előtt a sajnálatos, ám a pénzügyi világ számára hepienddel végződő mese, a „fekete vasárnap" keltett hírlapi szenzációt. Akkor ugyanis a Bank of England akcióba lépett egy fontos intézmény megmen­tése érdekében, amikor a nemesfém-kereskedő Johnson Matthew Bankers (JMB) elmerült, s a Bank szervezte mentőcsónakkal kellett kimenteni a vízből. E válság vasárnap tört ki, s a Bank of England, miután haditanácsot tartott a City véneivel, köztulajdonba vette a JMB-t.²¹

Balszerencsés módon egy másik fontos pénzügyi erő, a „Barings Securities" – az egyik legrégibb pénzintézet Nagy-Britanniában, 1772-ben alapították, s hajdanában úgy tartották számon, mint a ha­todik európai nagyhatalmat Nagy-Britannia, Franciaország, Ausztria, Oroszország és Poroszország után – katasztrofális összeomlása 1995 februárjában „fekete szombatra" esett, amit azután egy újabb „fekete vasárnap" követett.

A válság főbe kólintotta a City vezető szereplőit. Sir Michael Richardson, a Square Mile egyik legtekintélyesebb bankárja mondotta tegnap este: „Ez a legborzalmasabb hír és az egyik leg­súlyosabb dolog, amit csak hallottam, amióta az eszemet tudom".²²

A Baringst, sajna, nem lehetett megmenteni. A nagyszabású csődök rendbetételének szokásos útja-módja ugyanis – az illető vállalkozások „köztulajdonba" vétele (amely tulajdont olyannyira le szokták fitymálni a „magánosítás" és a piacbálványozás bajnokai) és ezáltal a tőkés magáncsőd „nacionalizálása", már amikor ez jó a rendszernek – olykor nem válik be, mégpedig a közerszény nem feneketlen mivolta okán. A csipetnyinél valamelyest több irónia is volt a Barings összeomlásában, merthogy mielőtt végzete megpecsételődött a szingapúri értéktőzsdén, „súlyos veszteségek gyöngítették meg, amelyeket dél-amerikai ügyletein szenvedett el a mexikói peso beomlásából kifolyólag".²³ Amiről tehát azt föltételezték, hogy a jelenkori kapitalizmus nagy történelmi haladását jelenti – a „modernizáló globalizáció" -, az nemcsak Mexikóban fuccsolt be, a legfájdalmasabb következményekkel az ország népe számára. Részes volt ugyanakkor a londoni City egyik legtiszteletreméltóbb és legpatinásabb intézményének likvidálásában is.

A „fekete kedd" ezzel szemben a legváratlanabb helyen köszöntött be, ámbár teljes összhangban a tőke logikájával. A szóban forgó drá­mai napot mindenütt „fekete kedd"-nek nevezték: alig pár évvel azután, hogy az orosz gazdaság élvezni kezdte a „piacosításnak" és a valuta „konvertibilitásának" az áldásait, 1994. október 11-én jókora nagy sokkot kapott a (már képtelenül leértékelt) rubelnek a dollárhoz képest mért zuhanórepülésével. Tehát mostanra már nemcsak annak lehetünk tanúi, hogy kellemetlen gyakorisággal robbannak ki ugyanolyan fajta válságok, hanem már-már úgy látszik: a rendszer jóvoltából elfogynak a hét befe­ketíthető napjai is.

(pro domo: spácium!)

A „fekete hétfő" másnapján nagyhatalmú bankárok és vezető közgaz­dászok vitatkoztak a válságról a BBC televízióban. Egyikük úgy véleke­dett, a katasztrófa oka az amerikai adósságban és abban rejlik, hogy még mindig nem tesznek vele valamit. Ámde a legcinikusabb City-beli bankár fején találta a szöget, amikor azzal vágott vissza: csak egy valami lehetne még nagyobb katasztrófa: ha megpróbálnának csinálni vele valamit.

Csakis helyén- és rendjén valónak lehet nevezni azt, hogy egy ellent­mondásokkal keresztül-kasul átszőtt gazdasági rendszer az apologetikus gazdasági bölcselkedés fejetetejére állított világában talál rá a maga vezérelveire. Egy olyan világhoz, amelyikben teljes a pénzügyi bizonyta­lanság, mi sem illik jobban, mint csillagászati nagyságú és bűnösen fede­zetlen összegekkel hazárdjátékot űzni a világ értéktőzsdéin – 9-es vagy 10-es nagyságú földrengést sejtetve a pénzügyi „Richter-skálán" -, és az efféle játékba bonyolódó vállalkozásokat „biztosító-igazgatóságoknak" hívni; éles megvilágításba került ez a tény a „Barings Securities" kimúlá­sával. Ugyanolyan szellemben, amilyenben az eszeveszett hazárdjátékot „biztosítás" gyanánt tálalják föl, a „gazdaságtudomány" egyik legújabb találmányát „bizalmi együtthatónak" nevezik el. Ezzel a föltevés szerint mérni és „tudományos grafikonon" ábrázolni lehet – hóbortos hallomások és vágyálmok alapján – a tőkés gazdaság egészségi állapotát és jövőbeli kilátásait. Még frissebb és éppennyire magyarázatképes a mostanában közszájon forgó „feel-good factor", magyarán „jó (meg)érzés tényező", amely állítólag még ha nem válik be, akkor is azt hivatott mutatni, hogy a gazdasággal minden rendben van, holott pedig minden épeszű ember láthatja és keservesen érezheti, hogy siralmasan állnak a dolgok. Némely fellengzős és tekintélyt parancsoló gazdasági kategória remekül passzol az apologetikus szándékhoz. Ekként kábítanak bennünket „negatív növe­kedés" – értsd: recesszió – meg „tartós negatív növekedés" fogalmával, ami a depresszió megfelelője. Ilyen fogalmakkal fölvértezetten még a legkilátástalanabb kutyaszorítóban sincs miért aggódnunk. Közben pedig a Nikkei (a japán átlagárfolyam-index) a 40.000-es csúcsról a veszedel­mes 14.000-hez közeli szintre csúszott le – nem egyetlen „fekete napon", hanem bő ötéves „tartós negatív növekedés" során – s ez az állapot már nagyon közel van ahhoz, hogy globális pénzügyi válság kerekedjék belőle. A 14.000-es mutató alatt ugyanis „a japán bankok és biztosítók birtokában levő számos részvény kevesebbet kezd érni, mint amennyit az intézmények fizettek értük".²⁴ Itt aztán megint egy újabb „gazdasági kategória" hivatott a segítségünkre sietni. „Negatív részvény" a neve, ami emberi nyelvre lefordítva annyit tesz, hogy akinek ilyenje van, az a csőd szélére jutott. Sokmillió jelzáloghitel-fölvevő osztozik a „negatív részvény" avagy „negatív nyereség" privilégiumában a japán bankokkal és egyéb gazdasági intézményekkel; de igencsak valószínűtlen, hogy bárminő megnyugvást nyerhetnének ebből a magasztos pénzügyi státusból. Merthogy már száz- meg százezrek veszítették el otthonukat, és még sokkal többen néznek a hitelező általi „el- vagy visszabirtoklása" elébe – erre, úgy látszik, nincsen még kellőleg enyhítő kifejezés a „modern gazdaságtudományban" -, és egy csöppet sincs „jó érzésük" ezzel kap­csolatosan. Ami Japánt illeti, a csillagászati összegű „negatív részvény", amely pénzintézetei birtokában van, potenciálisan vészes gazdasági következményeket rejteget, mivel előbb-utóbb szükségessé teheti, hogy hatalmas pénzalapokat vonjanak ki, elsősorban az Egyesült Államokból. Egy ilyen lépés visszás hatásai az egész globális pénzpiacot sújtanák.

Az amerikai hegemóniának, amelyről cikkünkben szóltunk, nagy nyo­matékot adott a szovjet rendszer összeroppanása is, és ez a hegemónia, ha korántsem vita nélkül, ám mégis az egyik fő meghatározó tényezője marad a világgazdasági fejlődésnek a belátható jövőben. Hogy az Egye­sült Államok pontosan mikor és milyen formán válik majd adósságai törlesztésében fizetésképtelenné – aminek többé vagy kevésbé brutális változatai lehetségesek – , ezt ebben az időpontban még nem látni. Csupán két dolog bizonyos. Az első, hogy az amerikai csőd óhatatlanul súlyosan érint mindenkit ezen a bolygón. A második pedig az, hogy a túlsúlyos amerikai hegemonikus hatalom továbbra is minden módon ér­vényesíteni óhajtja erejét avégett, hogy a maga adósságát a világ többi részével fizettesse meg, ameddig csak képes rá.

Két rövid szövegrészlet szemléltetheti az amerikai hegemónia folytató­dó érvényesítését. Az első az ún. újonnan iparosodott országokra [Newly Industrialized Countries, szokásos rövidítéssel: NICs] vonatkozik.

Ha a NICs nem kerültek volna szembe az adósságválsággal, ké­pesek lettek volna elkerülni a Strukturális Kiigazító Programokat [amelyeket az eladósodott „fejlődő országokra" kényszerített rá kímé­letlenül az USA]. De nem lettek volna képesek kikerülni az árletörés nyomását. A Dark Victory²⁵ bemutatja, miként alkalmazta ismételten az amerikai kormány a kereskedelmi háborúval való fenyegetést avé­gett, hogy rákényszerítse a NICs államait gazdasági tevékenységük redukálására és gazdaságaik megnyitására az amerikai behozatal és befektetés előtt. Az új GATT-egyezmény fontos része az USA offenzívájának. Bár általános szabadkereskedelmi egyezményként reklámozták, elsődlegesen a gazdasági tevékenység állami irányí­tásának korlátozását célozza.²⁶

A második idézet fölidézi, hogy az Egyesült Államok állandó nyomást gyakorol még a fejlett kapitalizmus egyik gazdasági óriására, Németor­szágra is, ugyanúgy, ahogyan Japánra. Amint a Financial Times egyik cikkéből megtudhatjuk: a Washingtonból jövő fölszólítások, hogy csökkentsék a fiskális hiányt, nyilván erősen irritálják a németeket. Végtére is az amerikai politikusok szinte minden évben, amióta csak megalakult a G7, ösztönző adóztatást követeltek Németországtól. Méginkább irritáló, hogy maga az Egyesült Államok folytatja a legeslegkövetkezeteseb­ben tékozló fiskális politikát a három gazdasági nagyhatalom közül. Ha csökkennie kell a globális kamatrátának – ahogy csakugyan kell -, akkor az USA-nak a saját háza táján kell rendet tennie fiskális ügyekben.²⁷

De mindennek van határa, az amerikai tékozlásnak is. A határt e tekin­tetben az jelzi, hogy az OECD országok átlagos bruttó államadóssága mindössze két évtized alatt – 1974 és 1994 között – 35 százalékról 71 százalékra nőtt. Ilyen fejlődési trend mellett nem telik bele sok évtized, és óhatatlanul csakugyan „tenni kell valamit" e kezelhetetlen problémák­kal, nem törődve a City bankárainak nézeteivel és egyéb megrögzött érdekekkel.

(Fordította: Csala Károly)

A jelen írás önálló fejezet A tőkén túl (1995) negyedik részéből, amely e könyv tárgyához szorosan illeszkedő, korábban megjelent írásokat tartalmaz. Ez az esszé 1987 au­gusztusában íródott, s első ízben egy brazil folyóiratban látott napvilágot: Ensaio, 1989, No. 17-18. (különszám), 159-71.

Jegyzetek

1 Computer Weekly, 1985. december 19.

2 Michael Heseltine lemondó nyilatkozata, 1986. január 9.

3 Computer Weekly, 1985. június 13.

4 Idézet in Mary Kaldor: „Towards a High-Tech Europe?". New Socialist, No. 35, 1986 február, 10.

5 Mészáros: The Necessity of Social Control, 50.

6 Mary Kaldor: mint fent. A szerző néhány tanulságos példát hoz föl cikkében: "Érdekes szemügyre venni a villamossági ipart, mert ennek a szektornak egyaránt van katonai és kommerszáru-piaca. Összehasonlíthatjuk, például, a kormány pénzelte kutatás-fejlesztés részesedését (ez túlnyomórészt nem­zetvédelmi vonatkozású, kivéve Nyugat-Németországot) a villamossági ipar egészében, valamint a versenyképességet az irodagépek és a számítógépek, az elektronikai alkatrészek és a villamosgépek gyártásában. Eltekintve az irodagépektől és a számítógépektől, ahol a nagy katonai fölvevőpiac ver­senyképessé teszi az Egyesült Államokat, nagyon is szembetűnő a fordított viszony a védelmi célú kutatás-fejlesztés és a versenyképesség között. Egy másik érdekes példa a vegyiparé. Az egyetlen magasan fejlett technológiával működő szektor, amelyikben az Egyesült Királyság versenyképes az OECD kimutatása szerint, a háztartási vegyi cikkek és gyógyszerek gyártása. Ez az egyetlen terület, amelyiken a katonai kutatás-fejlesztés – és befolyása – el­hanyagolható.

A gyáripar hanyatló versenyképessége fölött érzett aggodalomból egész sor hi­vatalos jelentés született Nagy-Britanniában éppúgy, mint az Egyesült Államok­ban. Nagy-Britanniában két jelentés is – az egyiket a Lordok Háza Tudományos és Technológiai Választott Bizottsága készítette, a másikat Sir leuan Maddocks a Nemzeti Gazdaságfejlesztési Tanács nevében – azt fejtegette, hogy épp a védelmi kutatás-fejlesztés magas szintje a fő oka, amiért Nagy-Britannia nem képes eléggé hatékonyan kiaknázni a tudományt és a technológiát a brit gyári termékek versenyképességének növelésére."

7 Uo. 11

8 Computer Weekly, 1985. július 18.

9 Uo., 1987. február 19.

10 Lásd a Computer Weekly „Blame Reagan, not U.S. Trade" című vezércikkét. A liberális állásponttal együtt járó illúziókat jól szemlélteti már maga e vezércikk címe is. Mintha az USA-kormányzat ténykedései az amerikai kereskedelem érdekeitől elválaszthatók s ezekkel szembeállíthatók volnának.

11 Uo., 1986. január 16.

12 Uo., 1985. június 13.

13 Parlamenti viták, 1986. február 4.

14 „Selling off, and shrugging yet again". The Guardian, 1986. február 5.

15 Uo.

16 A The Guardian beszámolója szerint, 1986. február 5.

17 Lásd a Samir Amin, Giovanni Arrighi, André Gunder Frank és lmmanuel Wallerstein által közösen jegyzett kötetet: Dynamics of Global Crisis. Macmillan, London, 1982.

18 Paul Baran: The Political Economy of Growth. Monthly Review Press, New York, 1957, (Előszó, VII. oldal).

19 Uo. Baran ugyanazon az oldalon még egy másik részletet is idéz a londoni Economist [1957. november 11.] keserű realizmust tükröző szavaiból: „Meg kell tanulnunk, hogy most már nem vagyunk egyenlők az amerikaiakkal, s nem is lehetünk. Jogunk van kinyilvánítani minimális nemzeti érdekeinket, s elvárni, hogy az amerikaiak tiszteletben tartsák őket. Ha ez megtörtént, azt kell elvárnunk tőlük, hogy vezessenek."

20 „U.S. trade deficit hits quarterly record". Financial Times, 1987. augusztus 27.

21 Andrew Lorenz-Frank Kane: „Barings seeks rescue buyer". The Sunday Times, 1995. február 26.

22 Uo.

23 Uo.

24 „Where a slump might start". The Economist, 1995. június 17.

25 Walden Bello, Shea Cunningham, Bill Rau: Dark Victory: The United States, Structural Adjustment, and Global Poverty., Oakland, 1994, Institute for Food and Development Policy.

26 Martin Hart-Landsberg: Dark Victory. Capitalism Unchecked. Monthly Review, 1995. március, 55.

27 The G7 at an impasse. Financial Times, 1992. április 28.

[…] Belekezdtem – az én koromban eléggé meggondolatlanul¹ – egy tetralógia megírásába Együtt gondolkodni Marxszal napjainkban címmel […] Első, bevezető kötete Marx és mi címmel 2004-ben jelent meg. Most négy év után sikerült befejeznem a második kötetet, amelynek Az ember? címet adtam. […] A következőkben [e munka apropóján – a szerk.] négy gondolatot kívánok röviden kifejteni.

1. Közbeszédünket egy dogma uralja, amelynek súlya – nyomasztó. Eszerint, a kommunizmus, ahogy mondani szokás, „ki lett próbálva", s vitathatatlanul és látványosan megbukott. Befellegzett neki. E dogma szerint élünk, gondolkodunk, cserélünk eszmét, próbálunk valami újat kitalálni.

A kommunizmus tehát halott lenne. Én viszont azt állítom, hogy a kom­munizmus nem bukhatott meg azon egyszerű oknál fogva, hogy soha, sehol nem lett „kipróbálva". Sem olyan országokban, amelyek állítólag kapitalizmuson túli társadalmakat építettek, sem egyes pártok által, ame­lyek anélkül, hogy bármikor valóban hatalomra jutottak volna, látszólag kommunista politikát folytattak. Az a véleményem, hogy igazából sosem folytattak kommunista politikát, beleértve azt a pártot is, amelynek immár közel 60 éve tagja vagyok. Hogy megvilágítsuk ezen ellentétes kijelen­tések értelmét – a kommunizmust kipróbálták, és megbukott; válasz: nem, sehol sem lett kipróbálva -, el kell gondolkodnunk azon, miről is beszélünk egyáltalán. Mit akarunk mondani?

Számomra ez a kérdés először a 80-as évek legelején kezdett megfo­galmazódni. Akkoriban erősen fölzaklatott (miként sok kommunistát, párt­tagokat és párton kívülieket, akik ehhez a politikai áramlathoz tartoztak) a proletariátus diktatúrájának elhagyása 1976-ban [ti. a KP szervezeti szabályzatából, azaz hosszú távú célkitűzései közül – a szerk.² ], ami alapvető stratégiai kérdéseket vetett fel – vagy legalábbis kellett volna feltegyen, sokkal jobban, mint ahogyan ténylegesen felvetett -, s arra kényszerített, hogy gondolkodásomat fölülvizsgáljam.

Annál is inkább, hogy e kérdésben vitában álltam Althusserrel. ő a proletariátus diktatúrájának megtartása mellett érvelt, én viszont teljesen egyetértettem a párt döntésével, bár egyáltalán nem értettem egyet a döntést övező elméleti munka elmaradásával. Ez az, ami gondolataimat megmozgatta, s számomra valódi felfedezést jelentett. Sok esztendőn át tanítottam, hogy Marx híres 1875-ös szövegében, A Gothai program kritikájában azt magyarázza, hogy a kapitalizmus után két alapvető tör­téneti szakasz jön: az első, amely alacsonyabb szintű, a szocializmus, a második pedig, ami majd azután következik, a kommunizmus.

Mármost kezdtem rájönni – s ennek idestova 30 éve -, hogy Marx fogalomhasználata valójában nem ez. A nevezetes első szakaszt Marx soha, semmilyen körülmények között nem nevezte szocializmusnak. Mindig is kommunizmusnak hívta. Sőt, mi több, a kommunizmus szó kiválasztása Marx és Engels részéről – aminek itt nem részletezhető, hosszú története van – alapvető, teoretikus fontossággal bírt, amint En­gels a [Kommunista] Kiáltvány 1977-es angol kiadásának³ előszavában megvilágítja, mondván, hogy 1848-ban választaniuk kellett a szocializ­mus és a kommunizmus név között, a szocializmus azonban burzsoá szalonkifejezésnek számított, a kommunizmus pedig a munkásmozgalom terminusa volt.

Ráadásul, ha a szavak tartalmát közelebbről megvizsgáljuk, a szo­cializmus szó – sok egyéb dolog mellett – az etatizmusra utalt, míg a kommunizmus e tekintetben közelebb állt az anarchizmushoz, az állam megszüntetésének módjával és idejével kapcsolatos radikális különbö­zőségük ellenére.

De akárhogyan is: a kommunizmus az állam meghaladását, meg­szüntetését jelenti. Ezért szocializmus és kommunizmus között nincs történeti egymásra következés: előbb a szocializmus, majd magától értetődő módon, kvázi természetes eredőként a kommunizmus. Mert vajon a Szovjetunió akkor miért nem haladt sohasem a kommunizmus felé – a közhiedelemmel s Hruscsov reményeivel ellentétben, aki azt állította, hogy a szocializmus „vajjal" jobb lesz, mint „vaj nélkül", s hogy ezt pár év alatt elérik.

Akkoriban még abban a (tév)hitben éltünk, hogy bár egyelőre a szo­cializmus szakaszánál tartunk, de majd tovább lépünk (vagy legalábbis elkezdünk tovább lépni) a kommunizmusba, az ingyenes metróval, s mindavval, ami lépésről lépésre megvalósul. Aztán Brezsnyev alatt a kommunizmus szó eltűnt, vagy tán létezett, de valahol nagyon nagy magasságban: az épületek tetején meg a jelszavakban, amelyek senkit nem érdekeltek. Akik azidőtájt Moszkvában jártak, bizonyára emlékez­nek a hatalmas, világító neonbetűs szlogenekre az éjszakában: „Előre a kommunizmus építése felé!", aminek akkor már az égvilágon semmilyen értelme nem volt – bár igazából soha nem is volt nagyon értelme -, ám akkor hivatalosan is értelmét vesztette.

Egyszóval: a szocializmus és a kommunizmus között nincs történeti sorrendiség, amit hosszú ideig vallottunk (én legalábbis), hanem sokkal inkább alapvető irányultságbeli különbség áll fenn közöttük, s emiatt a kommunizmus a szocializmusból semmiképpen sem tudhat kifejlődni. Ha van valami, ami biztos, ez az. Egészen leegyszerűsítve: a szocializ­mus eszméjében a politikai hatalom megragadásának gondolata mint a társadalom megváltoztatásának meghatározó mozzanata van jelen. A társadalom megváltoztatásához meg kell szerezni az államhatalmat. A társadalom átalakítása tehát alapvetően fölülről lefele megy végbe, aminek számtalan következménye van, beleértve a szervezeti oldalt, mert így a párt, amelyre mindehhez szükség van, szintén hatalmi párt, a hatalom megszerzésére szerveződő párt, illetve olyan párt, amelyben hatalom van, vagyis vertikális szervezetű párt. Az egész tökéletesen koherens, mondhatni: bolsevik módon koherens, ahogyan Lenin ragyogó éleslátással elgondolta.

Csakhogy ugyanakkor ez a koherencia karikatúraszerű és végzetes, ha figyelembe vesszük, hogy mozgalmak és országok úgy hivatkoztak a kommunizmusra, hogy eközben egyértelműen szocialistának nevezték magukat. A szóhasználat zavarossága mögött nagyfokú elméleti tisztá­zatlanság sejlik föl.

A szocializmusban inherens módon benne foglaltatik az államhata­lom gondolata. Nincs benne tehát, ami Marxnál a kommunista eszme leglényege: a termelési és csereeszközöknek a társult termelők által való kisajátítása, s tágabban mindazon eszközöké, amit Marx az em­berek társadalmi erőinek nevez. Ez egészen mást jelent, mint a politikai hatalom megragadása, amelynek közreműködésével majd átalakítjuk a társadalmat, s ami valójában a kisajátítás valódi letéteményese marad. Az ettől alapvetően különböző kommunizmus elgondolásában a kisa­játítást maguk az emberek viszik végbe, akik a köztük létesülő újfajta viszonyok előnyei céljából társulnak.

A kommunizmus nem bukott el; soha nem is került „kipróbálásra". Mindenféle ok miatt, amik elsősorban olyan történeti okok, amelyek azoknak az országoknak a tényleges helyzetével függnek össze, ahol a nagyszabású forradalmak lezajlottak, de olyan okok miatt is, amelyek a munkásmozgalom egész történetéből következnek. Nevezetesen abból a tényből, hogy az az állítás, amivel oly hosszú időn át hitegettük magunkat, miszerint Marx és Engels gondolatai a XIX. században a gazdaságilag fejlett országokban behatoltak a proletariátus tömegeibe, egész egyszerűen nem állja meg a helyét. A német szociáldemokrácia egyáltalán nem kommunista. Ez volt az idős Marx és az őt tizenkét évvel túlélő Engels egyik nagy drámája, hogy a dolgok valójában nem ebbe az irányba mennek. Hanem a szocializmus, az etatizmus, sőt a lassalleanizmus irányába – ami a német munkásmozgalom meghatározó irányzata volt -, vagyis annak a „gondolatnak" az igézetében, hogy ki lehet egyezni Bismarckkal új termelési formák megteremtéséről. Bis­marckkal! A szocializmus ezzel lett megfertőzve.

Ebben az értelemben a sztálinizmus, az állam brutális, minden irányú előnyomulása nem teljesen meglepő, sőt inkább a dolgok logikájából fakad. Az ultrahumanista, önigazgató szocializmus gondolata a tisztán elméleti álmodozás tartományába tartozik, amit ragozni persze lehet, ám valódi konzisztenciája nincs. El kell dönteni: vagy a szocializmus, vagy a kommunizmus felé fordulunk.

A dilemma továbbra is előttünk áll: hogyan lehet meghaladni a kapi­talizmust. Az elmondottakból nyilván kiderült, hogy én totálisan, feltétel nélkül és teljes mellszélességgel a kapitalizmus kommunista alternatívája mellett teszem le a voksom. Mert az a véleményem, hogy másfajta alter­natíva nem létezik. S hogy minden egyéb puszta képzelgés.

2. Mindez ellentmond – s ez a második gondolat – egy másik dog­mának, amely szerint a kommunizmus, bár valószínűleg nagyon szép eszme, de sajnos, inherensen utópikus természetű. E nézetet, amellyel lépten-nyomon s ezerféle formában találkozunk, maguk a kommunisták is terjesztik, midőn a kommunizmust „eszményképnek" titulálják. E kérdés­ről annak idején Georges Marchais-val véget nem érő vitát folytattunk. ő nem tágított attól, hogy a kommunizmus – ideál. Márpedig ha a kommu­nizmust eszménynek fogjuk fel, szerintem ez alapvető tévedéshez, félre­értéshez vezet. Ahhoz, hogy a kommunizmus valamiféle „pluszt" jelent, amikor majd eljutunk a szocializmusba. Legyen Franciaországban előbb szocializmus, s majd később, nem tudni mikor, mintegy betetőzésként, kommunizmus. Eszmény? Utópia? Olyasmi ez, amiről hosszas vitákat lehetne folytatni. Tisztában vagyok vele, hogy az utópia szó manapság inkább pozitív összefüggésben jön elő, fölértékelődik a fennálló rend­szernek való behódolással szemben, aminek a súlya nyomasztó, s azt a látszatot kelti, hogy nincs is mit tenni ellene. Sokan osztják a nézetet, hogy az utópia jó, pozitív valami, mert lelkesítő hatása van.

Tisztában vagyok a dolgok ezen aspektusával, de bocsánatot kérek, komolyan belegondolva, Marx egész életét mégiscsak az utópizmus el­leni harcnak szentelte. Utópia és utópizmus nem ugyanazt jelenti. Lehet róla vitatkozni, persze. Mindazonáltal az utópizmus a lehető legkártéko­nyabb valami. S főként Marx teljes félreértését jelenti. Mert Marx minden volt, csak nem álmodozó humanista, filantróp, aki azt mondja: „Mennyivel jobb lenne, ha…" A történelmet soha nem lehet megváltoztatni „Mennyivel jobb lenne, ha…" kezdetű mondatokkal.

Marx módszere ezzel szemben azt jelenti: a reális dolgokkal foglalko­zom, azt nézem, mi történik a valóságban, a tőke mozgását tanulmányo­zom, s mit állapítok meg? Azt, hogy e mozgás súlyos ellentmondásokkal terhes. Ez a dolgok olyan oldala, amelyet mi (többes szám első szemé­lyen a francia, de egyszersmind a nemzetközi kommunista hagyományt értem) soha sem voltunk hajlandók teljesen figyelembe venni. Márpedig ez olyasmi, ami a Kiáltványból napnál világosabban kiolvasható. A Kiált­vány a kapitalizmus által elért eredmények ékesszóló dicsérete. Ami azért nem semmi, igaz? A kapitalizmus, amely forradalmasította a történelmet, súlyosan ellentmondásos, s az is marad. Felforgat mindent, s új dolgokat teremt. De mindig, minden általa létrehozott új egyben rettenetes is. Nya­kig ülünk a borzalmakban. De vegyük észre azt is, hogy a szörnyűnek van másik oldala is. E másik oldal a lehetőségeké, vagy megfordítva, ami lehetséges, annak egyik arca, sajnos, förtelmes. Intenzív ellentmondás részesei vagyunk.

Nem arra van tehát szükség, hogy megálmodjunk egy új társadalmi formát, hanem arra, hogy elemezzük azt, ami történik, tanulmányozzuk a szüntelen mozgásban lévő ellentmondásokat, s tudatosítsuk a kínálkozó lehetőségeket.

Vegyünk egy egyszerű példát. Még ma is, ama szörnyű helyzetben, amelyet mindannyian ismerünk, nemzeti és nemzetközi szinten, globális, planetáris léptékben is, összességében az emberi munka termelékeny­sége folyamatosan növekszik. Igaz, ez a folyamatosság azért komplikált, ellentmondásos, ellentétes tendenciákkal szabdalt. Kezembe akadt a minap egy cikk, amit a Renault egyik munkása írt. Kiszámolta a terme­lékenység 20 éves növekedésének mértékét a Renault-nál, s 40-szeres adatot kapott. Hasonló folyamatokkal találkozunk mindenütt. Mindenütt, akarom mondani: mindennek dacára, a zűrzavar, a pazarlás ellenére, amit az emberek többsége elképzelni sem tud, s amiért a felelősség a kapitalizmusra hárul.

E mozzanat az én szememben mindenesetre nagy jelentőségű. A munka termelékenysége mindennek ellenére töretlenül növekszik, ami­nek eredményeként a fejlett országokban a „mindenkinek szükségletei szerint" immár nem tartozik az utópia világába. Ez már ma is tökéletesen lehetséges. Nem azt mondom, hogy mindenkinek minden szükséglete szerint, aminek egyedül saját morális korlátai szabnak határt; nem, hanem általában véve. A lehető legszélesebb körű ingyenesség s olyan szintű vásárlóerő, ami össze sem hasonlítható a mostanival, s ami a dolgozó emberek nagy többsége számára ma elérhetetlen. Ez ma már lehetséges. Ám elfedi a hihetetlen mértékű pazarlás. Ijesztő, mennyire nem vagyunk tisztában a kapitalista pazarlás mértékével. Itt most nincs idő részletesen kitérni erre. Csupán egyetlen gondolat: ha számolási egységnek százezer milliárd eurót és dollárt veszünk alapul, legalább tíz olyan rubrikát tudok felsorolni, ahol ilyen nagyságrendű pazarlás zajlik. […]

[…] Az egyén fejlődése döntő mozzanat; az egyén sokoldalú fejlődése, különös tekintettel a nőkre. (Nem mondom azt, hogy a nők jelentik az ember jövőjét, mert ez, bár nagyon költőien hangzana, kétértelmű lenne. De azért ami a jövőt illeti, van benne valami.) Az információ, a kommu­nikáció, a kapcsolattartás eszközeinek fejlődése, amelyek a közvetlen demokráciát világméretekben lehetővé teszik; tág értelemben véve, a kapcsolattartás, a kommunikáció és a problémák bolygószintre emelése: mindez ma már a lehetséges dolgok tartományába tartozik. De a lehető­ségek önmaguktól nem valósulnak meg. […] Nem álmodozni kell, hanem a tűrhetetlen ellentmondásokból kell kiindulni, amelyek egyidejűleg olyan mozzanatokat tartalmaznak, amik révén megkezdődhet a társadalmi viszonyok mélyreható átalakítása.

3. A harmadik gondolat az, hogy ha tehát a kommunizmus reális al­ternatívája a kapitalizmusnak; ha nem utópia, hanem olyan valóságos mozgás, amely a szemünk előtt zajlik, ez esetben ma a kommunizmusnál kevesebbet akarni, azt jelenti, hogy a lehetőségek alatt teljesítünk. Ha kevesebbet tűzünk ki célul, akkor a mindent elfogadó szociáldemokrácia sikamlós lejtőjére jutunk. Nekem az a véleményem, hogy a mai helyzet ismeretében magasabbra kell tennünk a lécet.

De hogyan induljunk el ebbe az irányba? Úgy vélem, a történelem a XX. században két felejthetetlen leckével szolgált számunkra. Az első, hogy volt egy út, amely megbukott. Kipróbálták, és megbukott. Ez a for­radalom útja, természetesen jó adag erőszakkal, noha az erőszak nem teljesen elengedhetetlen mozzanat, hanem egyszerűen olyan körülmény, amely magától értetődik, midőn a kérdés a politikai hatalom megraga­dásának összefüggésében vetődik fel, amitől kezdve – onnan, amikor Lenin az állammal foglalkozó egyik népes konferencián a „furkósbot" megragadására hívott fel az ellenséges osztállyal szemben – a képlet világos, s újfajta társadalom épül. Egészen sematikus módon kifejezve: ez a sztálinizmus. Tudjuk, hova vezet. Nem azt nyújtja, amit remélnek tőle, s történetileg oly mértékben diszkreditál, hogy bizony ma sem va­gyunk túl rajta. Mert a moszkvai perek, bár távoliak, de most is velünk vannak. Mert azt gondolom, fontos, hogy föltegyük a kérdést, vajon miért éreznek oly sokan gyűlöletet a kommunizmus iránt? Napjaink antikom­munizmusában még mindig jó adag gyűlölet található. S e gyűlöletnek mély történelmi gyökerei vannak. Ez az út nem csupán elbukott, hanem méltatlan, szégyenletes, s főként mérhetetlenül kiábrándító.

Másfelől pontosan amiatt, mert ez az út nem járható, rossz, elfo­gadhatatlan, létezik az a gondolat is, hogy el kell fogadni a rendszert, ami megadatott, s meg kell próbálni egyezkedni vele, hogy javítsunk rajta, hogy kevésbé legyen igazságtalan. Ebben vagyunk benne nya­kig, s a szocialistának mondott szellemi áramlat és politika nem kínál belőle kiutat. (Ha a szocialista párt legalább világossá tudná tenni elvi viszonyát a szocializmus szóval, már valamivel előbbre lennénk. Ám láthatóan nem képes rá, s a teoretikus gondolkodás minimális szintje alá hanyatlott.)

Fel kell ismernünk, hogy példa nélkül álló stratégiai problémával né­zünk szembe, ami hasonló nagyságrendű invenciót követel tőlünk, mint amiről Marx és Engels tett tanúbizonyságot a Kommunista Kiáltvánnyal, csakhogy ez ma olyan helyzet, amikor a kapitalizmus a világot lakhatat­lanná teszi, s a nem is oly távoli jövőben – az ökológiai krízis következ­tében – az emberiség fizikai fennmaradását kérdőjelezi meg.

Dühít, amikor látom, hogy nem vagyunk képesek a kérdés másik, antropológiai oldalával is előjönni, vagyis az emberiség morális fenn­maradásának kérdésével, azzal, hogy mit jelent embernek, nem pedig állatnak megmaradni. Mert ez elképesztő mértékben veszélyben forog. A környezetvédőknek, el kell ismerjük, sikerült mozgalmat szervezniük a környezettudatosság mellett. Mi viszont máig nem bizonyultunk alkal­masnak arra, hogy hasonló mozgalmat kezdeményezzünk az antropo­lógiai érdekek védelmében, vagyis hogy harcot indítsunk a szó minőségi értelmében vett emberiesség lerombolása ellen, a humanitás, az ember ember mivoltának szolgálatában. Mert ez a másik oldal. Létezik az öko­lógiai szempont, s van az antropológiai oldal, ami nem kevésbé fontos, s ahol súlyos hiányok mutatkoznak. Az ember? c. könyvemet írva, nincs az az érzésem, hogy a szó rossz értelmében vett filozófiát művelek, hanem inkább, hogy nagyon is a problémák legmélyén járok.

Ha e kettős elköteleződés kudarcot vall, kérdés: hogyan tovább? Senki sem tudja előhúzni a nyulat a kalapból. Én sem vagyok képes elővará­zsolni belőle az érmét az önök dermedt tekintetétől kísérve. Ugyanakkor azt mondom, […] önmagában egyetlen varázsszó sem tud egyetlen prob­lémát sem megoldani, legfeljebb csak a kiútkeresés, Jaurés fordulatával élve, a „forradalmi evolúció" lehetséges irányát képes jelezni.

Végül is átéltük, s benne élünk ma is, ha némileg mögöttünk is van már, a társadalmi mozgalmak megsokasodását, amelyek megmutatták, hogy igenis van lehetőség a társadalomátalakítás új formáinak létrehozására. E formák ugyanakkor magukban hordozzák korlátaikat, szétaprózottak, s nem vezetnek globális átalakulási folyamathoz. Társadalmi mozgalmak, de sajnos, nem politikaiak is egyben. A társadalmi, politikai, kulturális mozgalmak lehetséges útjának tapogatózás-szerű keresgélése folyik, vagy valami hasonló. Kiváltójuk mindaz, ami már nem mehet tovább, ami sok embert spontán módon, sokféle irányban mozgósít, s ebben benne van a dinamizmus lehetősége. De sajnos, az egész mégis végig­gondolatlan, koordinálatlan, nem maradandó. Ha visszapillantok annak a pártnak a történetére, amelynek tagja vagyok, s tekintetbe veszem, hogy [története során] a lényeg mindig az eljövendő forradalom volt, lesújtónak érzem, hogy Jacques Duclos⁴ pár hónappal halála előtt a jelenlétemben azt mondta: „Remélem, megélem még, hogy Franciaországban megva­lósul a szocializmus". A kérdés ilyen módon volt feltéve s elgondolva.

De elkalandozok, ha ebben az irányban folytatom. Végül is elég, ha annyit mondok: rá kell találjunk egy új típusú mozgalom ösvényére, amely arra vállalkozik, hogy valódi, mélyreható átalakulásokat vigyen végbe. Példák? Ha rendszeresen olvassák a l'Humát⁵ , találnak benne eleget. Pár nappal ezelőtt egy bizonyos Frédéric Lorbon fontos írást tett közzé a törvénytelen pénzmozgásokról. Igen jó hangvételű, gondolatébresztő cikk volt. Azzal fejeződött be, hogy „végre csinálni kéne már valamit, mert mégsem lehet megengedni, hogy a pénzek ilyen módon cirkuláljanak." A szerző petíció megfogalmazását javasolta a Lisszaboni Szerződés 56. cikkelyének eltörlésére. Rendben, a javaslat jó. Egy hétre rá a petíció el is készült. De vajon mi a kifutása egy ilyen kezdeményezésnek? Senki sem tudja. Az a tapasztalat, hogy a hasonló ügyek egy hétig, egy vagy esetleg három hónapig vannak jelen a közbeszédben, azután ejtik őket. Ez a probléma lényege. Minden mindennel összefügg. Ezért ha meghúzunk egy szálat, nem szabad elengednünk. Húzni kell, folyamatosan húzni, s valami majd lesz belőle. Puszta felvetésből tele a padlás.

Vegyük például a járványszerűen terjedő munkahelyi öngyilkosságokat, és azt, ami ezekből következtetésként levonható. Lám, máris az antro­pológiai nézőpontnál vagyunk. Ami kétséget ébreszt a munkaszervezés iránt, ami viszont megkérdőjelezi a részvényesek megnövekedett súlyát a vállalatirányításban, s ami végső soron megingatja az egész pénzügyi lo­gikát. Ezeket kell megragadni, a sürgős, halaszthatatlan, mozgósító erejű ügyeket, ugyanakkor végig kell gondolni, miért maradt mostanáig csekély hatásfokú és időben lehatárolt mindaz, amit ezen a területen csináltunk. Ezen kell dolgoznunk, s innen elindulva kell elkezdenünk létrehozni az átalakulást szolgáló kezdeményezések hálózatát, szövedékét.

4. Az utolsó ponthoz érkeztem. A „Hogyan csináljuk?" (mármint stratégi­ai értelemben) kérdése mellett égetően szükséges föltennünk egy másik kérdést is: „Hogyan szervezzük meg magunkat, hogy meg tudjuk csinál­ni?" Ez a párt szervezeti formájával kapcsolatos kérdés. Elkedvetlenít, hogy sokan nem fogják fel e probléma jelentőségét. Nem értik, mennyire életbe vágó, hogy itt áttörést érjünk el, s alapvető változásokat vigyünk végbe. Természetesen nem fejest ugorva a semmibe. Ellene vagyok bárminő brutális, kockázatos, kalandor megoldásnak. Legyünk tisztá­ban vele, mi az, ami még a miénk, vigyázzunk rá, ne veszítsünk el, ne szabotáljunk semmit, működtessük, ami működőképes. […] De vegyük komolyan egészen másfajta szervezeti formák kikísérletezését. Olyano­kat, amelyek megfelelnek az imént kifejtetteknek […], ahogyan a pártról alkotott korábbi felfogás megfelelt a régi stratégiai koncepciónak.

Mert Lenin nem volt hülye. Egyértelműen kiállok Lenin életművének, Lenin emlékének, gondolatainak védelmében, amelyet szégyellni valóan félreismernek és meghamisítanak. Noha kész vagyok elfogadni, hogy a leninizmus nekünk gyakorlati szempontból már nem képes semmit sem nyújtani, ez mit sem változtat azon, hogy Lenin életműve a politikai gondolkodás élvonalába tartozik. Alapvető összhang állt fenn a párt vertikális szerveződése […], a fölülről lefelé szervezett párt, illetve a kultúra és öntudat híján lévő proletariátus között, amelynek soraiba be kellett vinni a szocialista eszméket. Mindez teljes mértékben koherens volt, gondolatilag tökéletes egészet alkotott. De manapság nyilvánvalóan egészen másfajta koherenciára van szükség.

S ha kommunizmuson, ellentétben az etatista szocializmussal, a társult termelőket értjük, akik önmaguk sajátítják el társadalmi erőiket, ez eleve megszabja a megfelelő szervezeti formát is. Ami a vertikalitás megszüntetését és a horizontális szerveződésben rejlő lehetőségek módszeres kiaknázását feltételezi. Ahelyett, hogy folytatnánk, aminek nyilvánvaló sikertelensége újra és újra beigazolódik (a pártvezetés össze­ül, és különféle kampányokat hirdet meg), bízzunk az emberekben. Mert érezhet-e késztetést bárki a világ megváltoztatására egy olyan pártban, amely előírja neki, hogy mit kell csinálnia? Ez maga az inkoherencia.

Megismétlem: bízzunk meg az emberekben, hogy képesek kezükbe venni sorsukat. Éljünk a lehető legnagyobb mértékben a horizontalitás lehetőségeivel.

Úgy vélem, az alapszervezet e tekintetben tökéletesen idejétmúlt szervezeti forma, mivel alkalmatlan arra, hogy az embereket globális és a dolgok mélyére hatoló politikák érdekében mozgósítsa. Az alapszer­vezet valójában a párt felsőbb szintjein elhatározott kezdeményezések fogadására, majd potenciális végrehajtására (egyre kevésbé) alkalmas instancia. Erről győzött meg saját pártsejtem elfajulása is. Ez egy há­romszáz lakásból álló körzetet foglal magában, s jól látható, milyen volt 25 évvel ezelőtt, s milyen lett az elmúlt tíz alatt. Lehangoló, lenne min siránkozni. Másrészt viszont elgondolkodtató: látszik, miért nem mehet ez így tovább.

Elképzelhetőnek tartom – ábrándozok róla, mert azért nem vagyok teljesen ellene mindennek, ami utópikus – azoknak az aktivistáknak a gyűlését (tagkönyvvel rendelkezőkét és nem rendelkezőkét, ez nem lé­nyeges kérdés, elég később dönteni róla), akikben tényleg él a késztetés a társadalom átalakítására. Ez azon a szinten működhetne, amit a mai kommunista pártban a szekció (választókerület) jelent. Bagneux-ben vagyunk, ahol van még néhány száz pártaktivista. ők összejöhetnének, megvitathatnák a dolgokat, s attól függően, kik ők, mi foglalkoztatja őket s milyenek a helyi körülmények, elfogadhatnának 2-, 3-, 4-féle célkitű­zést tartalmazó indítványt. Döntést hoznának, majd megalakítanának, mondjuk, egy műhelyt (ez a kifejezés tán még nincs lejáratva, nem úgy, mint a hálózat szó, amelyet azért nem szívesen használok, mert oly sok rosszul sikerült tiltakozás, keserves tapasztalat kötődik hozzá). Nevezzük tehát műhelynek, még mielőtt ez a kifejezés is, tartok tőle, elhasználódik. Azok vannak benne, akik – az előbbi példánál maradva – nem viselik el, hogy munkások öngyilkosok lesznek a munkahelyeken. Napirendre tűzik a kérdést, nem egy alapszervezetben, hanem egy ezzel a kérdéssel foglalkozó műhelyben. Tájékozódnak, adatokat gyűjtenek, következte­téseket vonnak le. Melyek a fölvetődő problémák? S rájönnek, hogy az egyik helyen jelentkező probléma rengeteg másik helyen is fölmerül. S ha így van, nyilván szükség van horizontális kapcsolatokra, információ­cserére. Az a tapasztalatom, hogy efféle műhelyek sok helyütt létre is jöttek már, és kommunikálnak egymással: kérdéseket, tapasztalatokat, ismereteket cserélnek. Egyfajta központot hoznak létre, mert az, aminek a pártforma terén, szerintem, vége van, a vertikális szerveződés, nem pedig a centralitás. A horizontális irányú központosság nagyon is szük­séges. Tegyük fel, hogy országszerte működik tucatnyi, ugyanavval a kérdéssel foglalkozó műhely, amelyek az egymás közötti kapcsolatok révén valamilyen közös kezdeményezést próbálnak sikerre vinni. Ez egy idő elteltével kiindulópontja lehet, mondjuk, egy egynapos konferenciá­nak, ami lehet valódi vagy fiktív, interneten keresztül megvalósítható. A kérdés ezáltal alaposabb megvilágításba kerül, szakértőket szólaltatnak meg, tovább folyik a munka, s az eredmény kidolgozottabb, a kialakult helyzetnek jobban megfelelő javaslatban ölt testet.

Álmodozók, ábrándozok. De az efféle álmodozás, szerintem hasznos. Másféle szerveződési forma egy alapvetően másfajta stratégia szol­gálatában, teljesen más történelmi viszonyok között; a kommunizmus radikálisan másféle felfogása alapján.

Elhangzott 2008. november 25-én a Francia Kommunista Párt bagneux-i (párizsi régió) szekció- (választókerületi) gyűlésén, a párt kongresszusát (La Défense, 2008. december 11-14.) előkészítő vitaest-sorozat keretében. Forrás: http://alternativeforge.net/spip.php?article1980 (2009. 02.15.)

Fordítói jegyzetek

1 Lucien Séve 1926-ban született. Filozófiai oeuvre-jének középpontjában az emberi lényeg mibenlétének marxi intenciójú vizsgálata és a személyiségelmélet áll(t), de jelentős visszhangra találtak a bioetika kérdéseit, a dialektikus mate­rializmus és a tudomány viszonyát vagy a nem-lineáris dinamikus rendszerek episztemológiáját taglaló publikációi is. Harminc esztendőn át volt a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, 1970-1982 között az FKP-hoz közel álló kiadó, az Éditions sociales igazgatója, 1983 és 2000 között a francia Nemzeti Etikai Tanácsadó Bizottság (Comité national consultatif d'éthique) tagja. 2004-ben fogott bele 4 kötetesre tervezett filozófiai szintézisébe, amelynek ösz-szefoglaló címe: Együtt gondolkodni Marxszal napjainkban (Penser avec Marx aujourd'hui). A tetralógia I., bevezető kötete 2004-ban jelent meg Marx és mi (Marx et nous), a II. kötet pedig 2008 őszén Az ember? (L'Homme?) címmel (La Dispute, Párizs). Magyarul olvasható munkái: Marxizmus és személyiségelmélet (Kossuth Kiadó, Bp., 1971); Bevezetés a marxista filozófiába (Kossuth Kiadó, Bp., 1984).

2 Ez volt az FKP (s vele más nagy nyugat-európai kommunista pártok: így az olasz és a spanyol KP) ún. eurokommunista, azaz a szovjet utat nyíltan elutasító fordulatának lényege. Ld. bővebben: Johancsik János: A francia baloldal 1958-­1981, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983, 274-276.

3 Valójában az 1888-as angol nyelvű kiadás előszaváról van szó. Marx Engels Válogatott Művei 1. kötet 170-174.

4 Jacques Duclos (1896-1975), a Francia Kommunista Párt egyik legbefolyá­sosabb, „kemény vonalas" vezetője.

5 A l'Humanité közkeletű neve.

Az Európai Szociális Fórumon, Malmőben 2008. szeptember 20-án elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata^*

Nagyon sajnálom, hogy Toni nem tudott ma eljönni. Nem könnyű őt képviselni, mivel nem az a típus, aki „hagyja magát". Eredetileg váltott dialógust terveztünk, melyben mindegyikünk egy-egy részért felelős. Kép­telen vagyok Tonit visszaadni, mivel ő általában belemelegszik, fellelkesül és szenvedélyes lesz, néha inkább szenvedélyes, mint összeszedett, de ennek nagyobb a hatása. Én nem tudok ilyen lenni, de remélem, nem leszek kiábrándító.

Először én foglaltam volna össze a birodalom és imperializmus már hét éve tartó újragondolását. Amerikában Toni és én már 15 éve dolgozunk ugyanazon a projekten. Mostanáig három könyvet publikáltunk, az utolsót most adtuk le a kiadónak.¹ Úgy érezzük, befejeztük. Érdekes és nagy­szerű ugyanazon a gondolaton és projekten ilyen hosszú ideig dolgozni. Először én beszéltem volna a birodalomról, a második részben megpró­bálom megszemélyesíteni, visszaadni Tonit, amennyire ez lehetséges, összefoglalva a küzdelem ciklusait, végiggondolva, hogy hol tartunk most az alterglobalizációs mozgalmakkal. A harmadik részben megint magam leszek, a sokaság (multitude) és a metropolisz kapcsolatáról szólok, egy olyan hipotézisről, amelyet feltevéseink közül a leginkább szeretünk, ami lehet, hogy hamis, de nekem nagyon tetszik. Ez megint egy olyan dolog, ami nem megy Toni nélkül, mivel én mindig bizonytalankodom, és sokszor magamat is megkérdőjelezem. Toni lenne az igazi, mivel ő a hipotézisünket, ha mondhatom így, a végsőkig védené. A negyedik rész a küzdelmek intézményesüléséről szól, más szóval arról, hogyan válik a sokaság fejedelemmé, és milyen lehetne, milyennek kellene lennie a forradalom folyamatának, és vajon mi lehetséges belőle?

I. [A birodalom]

Az első rész igen rövid lesz; ebben a birodalom fogalmára térek vissza. Az 1990-es években úgy tűnt nekünk, hogy egészen új globális helyzet­tel és egy új világrend kifejlődésével állunk szemben. A kormányzás új folyamatai létrehozták a világrend új struktúráit. Ezt értettük azon, hogy egy új birodalom van készülőben. Azonban világossá vált, hogy ahelyett, hogy a globális színpad domináns szereplői, különösen az USA közvetlen birodalomépítésbe fogtak volna, egy zűrös kavalkádban feltámadtak a múlt szellemei és a politikai gondolkodás halottai, hogy újrajátsszák a birodalmi nagyság letűnt álmait. A birodalmi hódításra, a nagyobb nemzeti dicsőségre és a globális vezérszerepre irányuló ambícióik ijesztő módon támaszkodtak az erőszakra. Ami ebben számomra a legfontosabb, az a világrendszer elleni „államcsíny" kísérlete. Míg a 90-es évek végén azt láttuk, hogy értelmezésünk szerint a világrend új formája jött létre, nem pedig a régi imperializmus feltámadásának lehetünk tanúi, addig a Bush kormányba özönlőknek, különösen az úgynevezett neokonzervatívok kis csoportjának valójában igazi imperialista elképzelései voltak. Ez valami olyasmi, mint a Brumaire 18-a² újrajátszása, csak ebben az esetben a valódi Napóleon szerepét azok a régi imperialista hatalmak alakították, amelyek képesek voltak a nemzeti szuverenitást idegen területre kiter­jeszteni. Így Bush fia, az „ifjabb Bush" játszhatta el az unokaöcs szerepét, aki megpróbálta megismételni a nagybácsi sikeres államcsínyét. Ez az államcsíny nem más, mint kísérlet a hatalom bitorlására ebben az új rendszerben, a szétszórt hatalmi központok hálózatából álló új biroda­lomban. Természetesen a domináns nemzetállamok továbbra is jelentős szerepet játszanak, de fontos tényezőkként megjelentek a kapitalista nagyvállalatok, a nemzetközi vagy nemzetek feletti intézmények, mint a Világbank, a Valutaalap, bizonyos vonatkozásban az ENSZ, és egy sor más hatalom, melyek részt vettek az új típusú kormányzási hatalom kialakításában. Ezt a hatalmat kívánta az ifjabb Bush körül gyülekező neokonzervatív csoport az Egyesült Államokba telepíteni.

Ebben az értelemben a kísérlet nem volt más, mint a világrendszer­ben történt államcsíny, mint amikor az egyeduralkodó megpróbálta az arisztokratáktól visszaszerezni a hatalmát. Ami Afganisztán és Irak invá­ziójából számunkra most érdekes, az az, hogy amerikai eltervezői valódi imperialista elképzelésekkel rendelkeztek, tényleg azt gondolták, hogy megmondhatják, hol kísértsen újra az imperializmus ósdi „szelleme", és a valóságban is megpróbálták átrendezni a globális környezetet. Ehhez felelevenítették a civilizációs küldetés jól ismert szellemi projektjét, ame­lyet a régi imperializmus is használt. Sőt, a 2000-es évek elején még az imperializmus szó pozitív tartalmát is feltámasztották – noha politikai ér­telemben igen pejoratív értelmet nyert, mivel hosszú ideig a fasizmussal azonosították. Ők azonban hirtelen imperialisták lettek, büszkén vállalva a régebben enyhén szólva is szalonképtelen jelzőt, mivel azt gondolták, hogy így vissza tudják a valóságban is szerezni a külföldi területek feletti uralmat, helyreállítva ezzel nemzetük régi „dicsőségét".

Ami furcsa számomra, hogy erre akkor szimmetrikus módon reagáltak a baloldalon is megsokasodó tudományos könyvek, amelyek az állam­csínyt az imperializmushoz való egyszerű visszatérésként értékelték. Néhány éven át, mondjuk 2003 és 2005 között ilyen könyvek uralták a könyvesboltokat. Nincs új világrend, amit meg kellene magyarázni, és mi­vel nincs új birodalom, nincs szükség új fogalmakra és elméletekre sem. Szerintük a XX. századi világrend és uralom formájában és tartalmában folytatta a XX. századi amerikai imperializmus hagyományait. Ezek az érvek a felszínen persze igazak, hiszen amit én államcsínykísérletnek nevezek, az valóban az imperializmus feltámasztását célozta. De a lé­nyeget érintően alapvető a tévedés, amit a tradíciókkal magyarázhatunk, és most megint Marx Brumaire 18-ájára gondolok: „A halott generációk hagyománya – még mindig – rémálomként vetül az élők gondolataira". Valójában a puccs elkövetőinek merészsége félrevezette a tudósokat, akik szó szerint vették a feltámasztott figurákat és az imperialista hata­lom fondorlatait, az amerikai imperializmus régi és új elméleteit, és ezzel mintegy kifordítva megismételték az amerikai kivételezettség gondolatát. Ebben az értelemben elfogadták, hogy az Egyesült Államok kivételt ké­pez a globális átalakulás folyamatában.

Mára azonban világossá vált, hogy kudarcot vallott Amerika valódi vagy színlelt kísérlete az imperializmus újraélesztésére. Ez a sikertelenség glo­bális perspektívából a XXI. század első évtizedének egyik legfontosabb eseménye. Az unilaterizmus [Amerika egyoldalú hegemóniája] halott. Ezt bizonyítja katonai értelemben Amerika iraki háborújának kudarca; gazdasági és társadalmi értelemben pedig a jelenlegi pénzügyi válság és fenyegető szociális következményei is bizonyítékul szolgálnak az USA imperializmusának lehetetlenségére.

Most térjünk vissza arra, hogy mit is értünk birodalmon. Mi úgy értel­mezzük ezt, mint valamilyen új rend kialakulását, amint már mondtam, egy hálózati hatalomét, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a nem­zetállamok és a szuverenitás már nem számítanak, hanem inkább azt, hogy betagozódnak egy nagyobb keretbe. Azaz a domináns nemzetálla­mok, beleértve az Egyesült Államokat is, különösen fontosak maradnak, de egy új világrend szerint funkcionálnak, és önmagukban nem paran­csolgathatnak másoknak. Együtt kell működniük a nagyvállalatokkal és a nemzetközi vagy nemzetek feletti pénzügyi intézményekkel, sőt még a másodrendű médiával és a globális civil szervezetekkel (NGO-kal) is. Az új formájú hálózatos hatalom működése továbbra is nyitott kérdés, mint ahogyan az is, hogy a globális uralom milyen formákat ölthet. Ezt a kérdést később tárgyalom.

Hogy lezárjam előadásom első részét: bemutattam, hogyan látom a birodalom elméletét, amiből kiemelném, hogy legyünk óvatosak a régi fogalmakkal, különösen az imperializmus, az amerikai imperializmus tekintetében. Tudjátok, az mindig kínos, ha jön egy amerikai, és azt mondja, hogy az amerikai imperializmus halott. Én is amerikai vagyok, és feltehetitek nekem a kérdést: nem imperializmus-e ez is, csak más formában? Azonban azt hiszem, érthető, hogy mit is akarok, amikor az USA imperializmusáról szóló könyvek reneszánszát kritizálom. Észre kell vennünk, hogy az USA nem olyan hatalmas, mint ahogy azt magáról hiszi. Még Latin-Amerikában sem, ami egy jó századig Amerika „hátsó udvarának" számított, ahol az USA az imperialista gyakorlat összes el­képzelését, stratégiáját és taktikáját kipróbálta a diktatórikus rendszerek, kínzások stb. segítségével, szóval az USA még itt sem képes továbbra is fenntartani hegemón dominanciáját. Ez persze nem azt jelenti, hogy az USA nem fontos hatalom, de nagyobb, világméretű összefüggések­ben kell gondolkodnunk, és nem szabad megengednünk, hogy a látszat megtévesszen bennünket. Egyáltalán nem azt mondom, hogy Bush nem képzelte azt, hogy uralhatja a világot. Tényleg ezt hitte, de az a tény, hogy ezt hitte, nem jelenti azt, hogy nekünk is el kell hinnünk. Jobban észre kell vennünk a rendszer gyengeségeit és megérteni az egész működését. Ezt értem én a birodalom fogalmán: új kérdéseket kell feltennünk a világrend értelmezésével kapcsolatban.

II. [A küzdelem ciklusai]

Ez közvetlenül kapcsolódik a megfigyelt küzdelmek ciklusaihoz. Ma a küzdelmek harmadik szakaszához érkeztünk, amit talán a birodalom elleni küzdelemnek nevezhetünk, de ezen még nem gondolkoztunk. Az első fázis, ami kb. 1994 januárjában vagy 1999-ben Seattle-ben kezdő­dött és Genováig tartott, az alterglobalizáció első szakasza. A második lényegében a háborúellenes szakasz és most lépünk át a harmadikba.

Az alterglobalizáció ezen [első] szakasza bizonyos értelemben a gyakorlatba vitte a birodalom elméletét, legalábbis szerintünk. Ha nem tetszik ez a szó, találjatok valami mást, de amire mi gondoltunk, azok a globális hatalom új helyszínei [locus]. Ha a globalizáció ellen tiltakozó mozgalmak meg lettek volna győződve arról, hogy az USA kemény kéz­zel ellenőrzi a világrendet, akkor minden héten tiltakozniuk kellett volna a Wall Street-en vagy a Fehér Háznál. De ehelyett valamiféle hálózati hatalom elméletét tették magukévá, és így minden egyes demonstráció és fórum az ellenség új formájára adott válaszkísérlet volt. Egyszer próbálkozzunk a Világbanknál és a Valutaalapnál, talán ők kontrollálják a világrendet… aztán próbálkozzunk a G8-nál és az Amerikai Szabad­kereskedelmi Szervezetnél – azaz végigpróbálták a hálózatos hatalom csomópontjait. A mi birodalomelméletünk nem tűnik egyáltalán valami eredetinek, mivel amit valójában csináltunk, nem volt más, mint a moz­galomtól való tanulás, és a mozgalom tapasztalatait is figyelembe vevő elméletalkotás, ami szerintem nagyon gyümölcsöző. A mozgalmon belül sokat kritizált „csúcstalálkozókra való szaladgálás" már önmagában is az elméletalkotás igen intelligens formája: körüljárjuk és megpróbáljuk megérteni a globális hatalomszerkezet különböző elemeit.

A másik fő jellegzetesség, ami az alterglobalizációs mozgalmakat jelle­mezte az 1990-es évek végén, mondjuk Genováig³ , az a kreatív sokszínű­ség, aminek szintén megvan a maga jelentősége. A mozgalom nem csak sokféleképpen határozta meg az ellenséget, és próbálgatta az ellenállást a különböző csúcsokon és fórumokon, hanem éppen a demonstrációk pluralitása volt az, ami megdöbbentette az idősebb aktivistákat és az újságírókat. Például 1999-ben Seattle⁴ után minden újságíró azt mondta, hogy ennek így nincs értelme. Hiszen itt vannak az anarchisták, a vallásos csoportok, a szakszervezetek, a kommunisták, a börtönipar ellen küzdők és a környezetvédők – egyszóval olyan vegyes csoportok, amelyeknek lehetetlen összehangolni a programját és a céljait. Amit nem értettek meg, az az, hogy a mozgalom továbbfejlődött, és egy nagy lépést tett előre, megértve, hogy nincs szükség kizárólagos célra, központi vezetőségre ahhoz, hogy hatékonyak legyenek. Amivel kísérleteztek, az a sokrétűség hatalma volt az akciókban: a különféle csoportok, változatos szervezeti formák, különböző taktikák és a stratégiák diverzifikáltsága igen hatásos lehet. Ezt láthattuk a Seattle-től Genováig tartó szakaszban. A többrétű-séghez szorosan kapcsolódva szintén jellemző volt a mozgalomra az új kreativitás, illetve az öröm megjelenése a küzdelemben. Eltűntek az előző generációk elkeseredett és szomorú militánsai. Az új hangulatot inkább az öröm és a harag, a düh és a kreativitás egyfajta kombinációja jellemezte, amelyek egyszerre voltak jelen a mozgalomban: a vidám rombolás és vi­dám ünneplés karneválszerű hangulata. Ezt a felfogást az előző generáció nem tudta megérteni, és nem is tartotta célravezetőnek. Hogyan lehetünk hatékonyak, ha nem csinálunk mást, csak egy utcai karnevált? De ez a „partihangulat" szerintem komoly része volt a globalizációs mozgalomnak és gyakorlati kísérlet a hatékonyság demonstrálására. Ez a sokrétűség és élvezet, a sokszínű kreativitás megjelenése számomra rendkívül pozitív fejleménynek tűnik az első szakaszban.

Természetesen más kritikák is érték belülről a mozgalmat, amelyek közül kettőt találok pozitívnak. Az egyik szerint a résztvevők, noha Észak-Amerikában és Európában sokat beszéltek róla és hivatkoztak a Harma­dik Világ példáira, képtelenek voltak valóban globalizálni a mozgalmat. Természetesen nagy hatást gyakorolt rájuk a zapatizmus és az USA több mozgalma. A zapatizmus nemcsak a sokszínűségre nyújtott pozitív példát, hanem az örömre és a nevetésre is. A másik kritika a mozgalom negatív, mondjuk így, tiltakozó jellegét érte. Sokan felvetették, hogy nem szerencsés, ha a menetrendet az ellenség hatalmi csomópontjai határozzák meg. Valódi igény mutatkozott a konstruktivizmusra, olyan alternatívák kidolgozására, amelyek a tiltakozást pozitívvá változtatják. Ez a kritika szerintem ahhoz az igényhez kapcsolódik, hogy a G8, a Világbank és a Valutaalap elvontságát levigyék a konkrét, helyi harcok szintjére, hogy az emberek felismerjék, hogyan álcázza a G8 a valódi folyamatokat, és milyen hatással vannak a nagy, globális intézkedések a helyiek mindennapjaira.

Ez a kétfajta igény, valamint a Porto Alegrében⁵ kezdődő társadalmi fórum és a regionális fórumok törekvései is az alterglobalizációs moz­galmak e két korlátját vették célba. Egyszerűbben: felmerült az igény a küzdelem kiterjesztésére és globális kommunikációjára. Ezen nem egyszerűen a küzdelmek lemásolás útján való terjesztését értem, hanem a különbségek megértését, illetve azok átbeszélését és az eltérésekből való tanulást. A társadalmi fórumok a kritizált csúcstalálkozókkal szemben a pozitív fordulat gyakorlati programját keresték, más szóval, az alternatí­vák megalkotása és a konkrét teendők megvitatása került napirendre. Én legalábbis így láttam az alterglobalizációs küzdelmek első szakaszát.

A második szakaszt 2003 és 2006 közé tehetjük. Kezdődhetett akár 2001 szeptemberében is, de nem akarom ezzel a dátummal „kitüntetni", mivel az alterglobalizációs mozgalom részben túljutott már az így elhí­resült szakaszon. Ez a második ciklus lényegében egy háborúellenes mozgalommá vált, amelynek fontos eleme, hogy az Egyesült Államok­ban kialakult egy háború- és Bush-ellenes mozgalom. Láthatjuk, hogy csúcspontja 2003. február 15-e volt az Irak elleni invázióval szembeni globális tiltakozások hullámával. Ez a ciklus valahogy elkerülhetetlen volt Bush és a háború miatt, amire sürgősen válaszolnunk kellett, de jellegében nagyon különbözött az alterglobalizációs mozgalmaktól. Ahelyett, hogy többféle elképzelés, sokszínű szervezeti megoldások és különféle taktikák fejlődtek volna ki, gyorsan egy-ügyűvé vált, igaz, ez roppant fontos ügy volt, de ennek ellenére csak egy ügy, és gyakran centralizált szervezeti felépítést hozott. Ez országonként változott, de legalábbis nagyrészt igaz az Egyesült Államokra és Angliára. Az hiszem, a lelkesedés, ami 2003 februárjától 2006-ig tartott, részben ennek a több-rétűséget mellőző változásnak köszönhető a mozgalomban. Az idősebb generáció szerint a hatékonysághoz egységesnek kell lenni, egy ügyért kell harcolni, valamint szükség van szóvivőkre és központi vezetőségre. Épp az ellenkezőjét kell tehát tenni, mint korábban, az alterglobalizációs mozgalmak első szakaszában. Most lett egy ügy, központi vezetés és szóvivők, de minden hatás nélkül. A mozgalom mind hatását, mind a részvételt tekintve hanyatlásnak indult.

Szerintem most lépünk át a harmadik ciklusba. Rostock⁶ lehet talán e szakasz kezdete. E szakasz az USA veresége, azaz az iraki háború sikertelensége után lépett életbe. Már nem a háború dominálja a politikai színpadot, hanem, amint Rostockban láthattuk, visszatért a taktikák és a csoportok sokszínűsége. Azonban észre kell vennünk, hogy e harmadik szakaszban nem elegendő a szimpla visszatérés az alterglobalizációs mozgalmak már kidolgozott taktikájához. Ha igazán a harmadik szakasz­ban vagyunk, akkor foglalkoznunk kell a már felismert korlátokkal, le kell hozni a helyi szintre azokat a kérdéseket, amelyek köré a csúcstalálko­zók szerveződnek. Hadd hozzak egy példát a G8 találkozóról Japánból, ami nyáron [2008] volt. Ott voltam a G8-ellenes fórumon Tokióban és Sapporóban, ami közel volt a csúcshoz. Természetesen a résztvevők száma közel sem érte el az Európában szokásosat. Nagy tüntetés volt úgy 3000 fővel, de Japánban egész másképpen folynak a tiltakozások a tradíciók és a nagy nyomás miatt. Akkor az országban a legégetőbb kérdés a bizonytalan helyzetű [precarious] munkásoké volt, amelyhez használni kezdték az európai terminológiát. Japánban az európainál erősebbek még a garantált és tartós munkahely iránti elvárások. Ezért a bizonytalanság sokkal fájdalmasabb, sőt, a japánok a munka elárulásának és az ebből fakadó társadalmi kudarcnak érzik a garanciák nélküli alkalmazást. Szóval úgy tűnik számomra, hogy a G8-as találkozó csak ürügyként szolgált a valós és konkrét probléma elleni lázadásra. Vic­ces, hogy a japán nyelvben ezeket a bizonytalan helyzetű munkásokat freeternek hívják. Egy időszaki munkásokat közvetítő ügynökség találta ki ezt a szót az angol free [szabad] és a német Arbeiter [munkás] sza­vak összevonásával. Ez a kombináció az ügynökség keserű iróniáját is tükrözi: „Most hogy nincs állandó munkád, már szabad vagy, hogy pl. köl­csönmunkásként a kiskereskedelemben dolgozhass". […] Igen érdekes, hogy a G8-as találkozó tulajdonképpen csak „álcaként" szolgált ehhez a május 1-i típusú küzdelemhez. Ez igen hasznos re-definiálás.

III. [A sokaság a metropoliszban]

Az átalakulást úgy is értelmezhetjük, mint a küzdelem újjászületését a metropoliszban vagy a metropolisz ellen. Ez tulajdonképpen az a hipoté­zisünk, ami az idő és hely összefüggéseinek felismerésén alapul a küz­delmek mai ciklusának konkrétumaiban. A hipotézis a következő: a met­ropolisz a sokaság számára az, ami a gyár volt az ipari munkásságnak. Mint mindig, ez nem valami nagy meglátás, de izgalomba hozott minket a közjavak [common] intenzitásának felismerése a metropoliszban. Ez nem jelenti azt, hogy a vidéken élők hülyék lennének, és az ő harcuk ne számítana. Inkább a metropoliszok minőségének felismeréséről van szó, amelyek az egész világra kiterjednek: a kommunikáció, az együtt­működés, a közös harcok és a közös kizsákmányolás új minőségének megjelenéséről. Régebben ez jobban elválasztotta a várost a vidéktől, de mára már mindent átfog.

Hogyan magyarázzam el, hogy értem azt, hogy a metropolisz az a so­kaságnak, ami a gyár volt az ipari munkásságnak? A metropolisz három vonatkozásban is úgy működik, ahogyan a gyár működött. Először, ez a termelés és a kreativitás helyszíne, másodszor a kizsákmányolásé, harmadszor pedig a lázadásé. Hogy valami képet kapjatok, az elsőt, a termelés helyét elmagyarázom egyszerűbben és persze bonyolultabban is, ahogyan mi gondoljuk. Az egyszerűbb magyarázat szerint a gyár már nem jelenti a termelés fő helyszínét, mivel a termelés az egész társadalmi téren keresztülfut. Tehát szerintünk ma inkább a metropolisz, mintsem a gyár a termelés helyszíne. A kapitalista termelés helyszínének kiterjedé­sére gondolunk, ami átfogja a metropoliszt és az egész társadalmat is.

Hogy ezt megmagyarázzam, ki kell térjek egy másik hipotézisünk­re, amit Toni és én már jó ideje fejtegetünk közös könyveinkben: ez a hegemón munkaforma mai megváltozása. Most kitérőt kell tegyek, de ha unjátok, akkor gondoljatok valami másra, és majd csak visszatérek eredeti tárgyamhoz. Tézisünk a következő: az ipari munkásság korábbi gazdaságában az ipari termelés volt hegemón helyzetben kb. a XIX. század közepétől a XX. századig. Az ipari munka nem abban az érte­lemben volt hegemón, hogy az ipar foglalkoztatta a legtöbb embert, ami még Európában sem volt így, mivel a világban mindenütt a földeken dolgoztak legtöbben, hanem abban az értelemben, hogy a gyári termelés minőségi jegyeit egyre inkább átültették a termelés más formáiba és a társadalom egészébe is. Azaz iparosították a bányászatot, iparosították a mezőgazdaságot, és végül, iparosították magát a társadalmat is, amelynek alkalmazkodnia kellett a gépekhez, azok ritmusához, a pontos­sághoz és a fegyelmezett időbeosztáshoz. Az élet minden óráját a gyár által megkövetelt tempóhoz igazították. Így fokozatosan végül minket, a társadalomban élő embereket is iparosítottak. Még a munkaidő és a szabadidő közti határvonalat is a gyári rendszer határozta meg.

A hipotézis tehát az, és ez nem tűnik annyira vitatottnak, hogy az ipar­nak, az ipari termelésnek már nincs hegemón szerepe az egész gazda­ságban. Már nem képes minőségi sajátosságait a termelés más formáira is kiterjeszteni. Szerintünk, és nem kell ezzel egyetérteni, az ipar helyett az általunk bio-politikainak nevezett termelés került ma hegemón sze­repbe. Természetesen most sem abban az értelemben, hogy a legtöbb embert közvetlenül itt foglalkoztatják, hanem minőségi értelemben, azaz, hogy minőségi jegyeit átültetik a munka más formáiba is. Mit értünk bio-politikai termelésen, amit néha nem-materiális termelésnek is nevezünk? Ez alatt olyan áruk termelését értjük, melyek fő elemei nem materiálisak, hanem szimbolikusak, mint pl. az üzletkötések, a képek, a törődés és a kódok termelése. Ezt ne csak úgy képzeljük el, hogy a Microsoft szoftvert és nem-materiális termékeket gyárt, hanem vegyünk egy másik példát: a bizonytalan státusú dolgozókat a Burger Kingnél és a légi kísérőket, vagy az egészségügyben dolgozókat, akik szintén nem-materiális java­kat állítanak elő. Az egészségügyben is végeznek materiális munkát, pl. bevarrják a sebet, kicserélik az ágytálat, de a munka nagy része nem más, mint a törődés termelése. Természetesen e területen jelentős a nők kihasználása. Egy klasszikus amerikai szociológiai tanulmány a törődés, az érző személy szimbolikus munkájáról értekezik a légi kísérőkkel kapcsolatban. Egy stewardess természetesen csinál materiális dolgokat is, de nagyrészt törődést ad a gépen, vagyis kedves olyan emberekkel, akik különben bunkók. A bizonytalan helyzetű szolgáltatóipari dolgozók munkájának nagy része abból áll, hogy kedvesek legyenek másokkal, sőt, munkaadóik és klienseik többnyire kizsákmányolják érző, másokkal törődő képességeiket.

Azt állítjuk, hogy a bio-politikai termelés manapság hegemónná válik, és ennek minőségi jegyeit átültetik más gazdasági és termelési formákba. Ezen felül azt mondjuk, hogy ez a típusú termelés a közjavakon nyugszik, és egyben újjá is termeli azokat. A közjavak fogalma talán a köz javainak premodern elnevezéséből származik, pl. a közlegelő és közerdő vagy a föld, mely nékünk adatott, ahogy a keresztények mondják. Ennél fontosabbnak gondoljuk a közjavakat, melyeket közösen állítunk elő: pl. amikor képzeteket, kódokat, társadalmi kapcsolatokat hozunk létre, melyeket nem, vagy csak nehezen lehet magán- illetve állami tulajdonúvá tenni, pl. ilyenek a nyelv, vagy az egymással való törődés, amiket közösen állítunk elő, a köz számára hozzáférhetően. A képek termelése megköveteli a közös vizuális élmények egész skáláját és a közjavak létét. A tudományos ismeretek termelése is a közjavakhoz, a korábbi tudományos ismeretek­hez való korlátlan hozzáférésen nyugszik. Tehát a bio-politikai termelés a közjavak valamilyen kiterjesztését vonja maga után, a közjavakra épül […] és egyre többet termel belőlük. Így, szerintünk a bio-politikai ciklus a közjavak kiterjesztését és a hozzájuk való visszatérést jelenti. Ezzel befejeztem a kitérőt, és akit ez nem érdekelt, az most újra figyelhet.

Az állításunk a következő: most a nem-materiális, bio-politikai terme­lés hegemóniájának szakaszába lépünk át, ahol a közös tér központi szerepet tölt be, és ahol ennek minőségi jellemzői átterjednek az egész társadalomra. Ez az egyik következménye annak, amit a metropolisz jelent a sokaság számára. A metropolisz, vagyis a város valamilyen értelemben a közös tér. A város nem csak az épületek fizikai együttese, hanem az általunk létrehozott kapcsolatokat is magába foglalja. A város élő elem, valamilyen módon a korábban termelt közjavak üledéke. Ez a metropolisz, ami az a sokaságnak, ami a gyár volt az ipari munkásosztály számára: az érték teremtésének helyszíne.

A tézis második állítása az, hogy ez a kizsákmányolás helyszíne is, ami gyakran a közjavak kizsákmányolását jelenti. Hogyan történik a közjavak kizsákmányolása? A legegyszerűbb eszköz a magánosítás. A neoliberálisok büszkék a közös természeti erőforrások privatizálására: az olajéra Ugandában, a gyémántéra Sierra Leonéban, a vízére és a gázéra Bolíviában. Ez azonban az általunk létrehozott közjavak – a közösen létrehozott elemek, a képzetek, a törődés, a kódok és a ké­pek – privatizálásáról is szól. A járadékok is elárulják, hogy a város a kizsákmányolás helye. Itt Toni biztosan felhozná Marxot, aki a járadék, profit és bér szentháromságáról beszél, és elemezné az ezek közötti hangsúlyeltolódást. A mi egyik tézisünk, hogy az ipari tőke idejében a profit volt a domináns, a mai fázisban viszont a járadék válik azzá, mind pénzügyi értelemben, mind pedig a közjavak kizsákmányolása tekinteté­ben. A metropoliszban az ingatlanok értékén és az ingatlanfejlesztésen keresztül is kizsákmányolhatják a közjavakat. Mi határozza meg egy ingatlan értékét? A közgazdászok szerint az externáliák, amelyek nem a piacon forognak, és külsődlegesek a lakás berendezéséhez képest. Ami igazán meghatározza egy ingatlan értékét, az például a környék kulturális dinamizmusa. Néhány környéken ez negatív is lehet a bűnözés, a lerobbantság és a társadalmi konfliktusok miatt, másutt pedig pozitív. Vegyünk például egy klasszikus ingatlanár-ciklust. Művészek költöznek egy szegényebb, kevésbé divatos környékre, ahol olcsók a lakások, és „beindul" a kulturális dinamizmus: vagyis a művészek elkezdik termelni a közjavakat. Ekkor természetesen felmennek az ingatlanárak. A klubok, éttermek stb. mind profitálnak a közjavakból, érdekessé téve a környéket. Na és ekkor megindulnak a gazdagok is. Még tovább nőnek az árak, és a környék végül unalmassá válik, amire a művészek odébbállnak. Ebben a ciklusban láthatjuk, hogyan függ az árképzés a közjavaktól, és hogyan zsákmányolják ki azokat.

Ezért a járadék, az ingatlanfejlesztés elleni harc tulajdonképp az ál­talunk létrehozott közjavak kizsákmányolása elleni harc. Látnunk kell, hogy ellentmondás van a tőke és a közjavak között. Mihelyst privatizál­ják, a közjó hatékonysága mindig leromlik. Ez az, amit a nyílt forráskód hívei már hosszú ideje mondanak. Az internet fejlődésének abban a szakaszában, amikor szabadon hozzá lehetett férni az információhoz és a kódokhoz, a közjavak termelése hihetetlenül produktív volt. Amint a közjavakat privatizálták, elzárva az információkat, kódokat és ötleteket, hirtelen mélyre zuhant a produktivitás. A közjavak privatizációja szem­ben áll az [össz]tőke termelékenységet és profitot növelő céljával is. Itt a tőke ismét kimutatja ellentmondásos természetét a kisajátításra való hajlamán keresztül.

A metropolisz az antagonizmus helyszíne, ahogyan a gyár is az volt: az ellenállás helye. A mai küzdelmeket az jellemzi, hogy a nagyvárosokban vívják meg őket. Nemcsak a város lett a küzdelem helyszíne, hanem a harc magáért a városért, a város minőségéért folyik. Ez számomra pon­tosan azt a logikát követi, amely mentén lezajlott a picqueteros-lázadás Argentínában 2000-ben. A munkanélküliek „szakszervezeteként" a picqueterók kijelentették: „Nem alakíthatunk sztrájkőrséget a gyárban, mert nincs gyárunk, de mivel termelésünk helyszíne a város, ezért a várost kerítjük be. Egyszerűen leblokkoljuk a várost". Argentínától kezdő­dően sok esetben láttuk, hogy a küzdelmek nem egyszerűen a városban zajlanak; a tét valójában maga a metropolisz mint a termelés helyszíne, a város és a termelés minősége.

IV. [Az etnikai és munkakérdés egymásba csúszik]

Ez egy kicsit bonyolultabb, de megpróbálom értelmezni azokat a har­cokat, amelyek Evo megválasztásához vezettek Bolíviában. E küzdel­meknek két csúcspontja van: először a víz privatizálása [illetve az amiatt kitört lázadás] Cochabambában 2000-ben⁷ majd a gáz privatizálása miatti lázadás a La Paz fölötti szegénynegyedben, El Altóban 2003-ban⁸ . Mindkettő a közjavakért folytatott harc volt, régimódi eszközökkel, mivel a víz és a gáz közös javak. Nem engedjük, hogy privatizálják őket! A gáz a mi kincsünk, nem engedjük privatizálni! Cochabamba a neoliberalizmus elleni harc egyik klasszikus példája. Mi történt Cochabambában? A Vi­lágbank azt mondta a bolíviai kormánynak 2000-ben, hogy a vízárazásuk irracionális, mert a kormány többet fizet érte, mint amennyiért eladni képes. Tehát privatizálni kell a vizet, azaz eladni egy külföldi vállalatnak. Természetesen a vállalat azonnal „racionalizálta" a víz árát, ami azt je­lentette, hogy olyan magasra emelte, amit az emberek nem engedhettek meg maguknak. Megindult a sztrájkmozgalom, de milyen is volt a sztrájk mind Cochabambában 2000-ben, mind El Altóban 2003-ban? Az embe­rek elfoglalták a várost. Ily módon nem csak a természeti erőforrásokat mint közjavakat követelték vissza, nem csak a víz újraállamosításáért szálltak síkra, hanem tiltakozásuk jeléül maguk is kisajátították a met­ropoliszt. Valójában 2003-ban a bolíviai uralkodó osztályok számára az egyik legfélelmetesebb tapasztalat az volt, hogy a nagyrészt őslakosok által lakott előváros, El Alto lakói megjelentek La Pazban, és egyszerűen elfoglalták a gazdagok gyűlölt lakónegyedeit. Tehát a harc célja szerin­tem nem egyszerűen a város elbarikádozása volt, hanem magának a városnak a kisajátítása, az ellenhatalom megjelenítése a megrettent uralkodó osztály előtt.

A 2005-ös párizsi elővárosi események kicsit komplikáltabbak, amit szerintem a faji kérdés és a munkáskérdés egymásba csúszó mátrixa magyaráz. Ezt láthattuk már Bolíviában is a század első éveiben. Ami érdekes volt számomra a bolíviai esetben, az az, hogy egy sor bolíviai tudós a sokaságról írt, és szerepet adott neki az értelmezésben. Ahogyan ez lenni szokott, Toni és én nagyon büszkék voltunk arra, hogy használják az általunk alkotott fogalmat. Azonban ez nem egészen így volt, mert ők nem ismerték a mi írásainkat. Az igazság az, hogy René Zavaleta⁹ bolíviai szociológus már az 1980-as években beszélt a sokaságról. Érdekes, ahogyan a bolíviai tudósok a sokaság küzdelmét értelmezik, sőt, talán érdekesebb is a mienknél. ők két sokszínű rétegződés összecsúszását látják ezekben a harcokban, Chochabambában és El Altóban. Egyfelől részt vettek benne a munkások, noha mára jelentősen átalakult ez az osztály. Bolíviában az 1950-es évektől a bányászok központi szerepet töltöttek be a munkásmozgalomban, de ma már, mint mindenütt, a munkásosztály szétforgácsolódott, az informális és bizonytalan helyzetű munkások különböző csoportjaira esett szét. Ehhez még hozzájön a faji vagy etnikai rétegződés az őslakosok és a nem-őslakosok között. Ter­mészetesen az utóbbi csoport is nagyon megosztott, hiszen Bolíviában számos őslakos etnikai csoport él. Így az etnikai réteg és a munka töme­gei együttesen adták a sokaságot, és harcuk egyszerre volt antirasszista küzdelem és munkásharc.

Ennek az érdekes kereszteződésnek egy európai változata játszódott le Párizsban, ahol szintén nem beszélhetünk kizárólagosan etnikai, vagy kizárólagosan munkáskonfliktusról. Ez a konfliktus a faji kirekesztés, valamint az iskolák és a munka kérdésének metszetében zajlott le a metropoliszban. Autókat gyújtottak fel, ami '68 óta már-már francia „ha­gyomány". Támadták a tömegközlekedési eszközöket és az iskolákat mint többszörös kirekesztettségük szimbólumait és helyszínét. A többségi társadalomból szegénységük okán kirekeszti őket a város elrendezése, a közlekedés szervezése és az oktatási rendszer, ugyanakkor etnikai ho­vatartozásuk miatt is hátrányos helyzetűeknek számítanak az iskolában és később a munkaerőpiacon. Itt is megfigyelhetjük a fentebb elmondot­takat: a városi küzdelmek nem csak a városban folyó küzdelmek, hanem egyúttal a város milyensége elleni harcok is.

V. [A mozgalom intézményesítése]

[Eddig a mozgalomban] az autonómia érzése annyira erős volt, hogy ellenállt az intézmények és a tartós struktúrák megteremtésének. Ezért szerintünk a mai új szakasznak az alkotásra és az intézményesítési folyamatokra kell fókuszálnia. A szakszervezeteknek nem is kellene azon vitatkozniuk, hogy nyissanak-e a bizonytalan helyzetű munkások, a bevándorlók és a munkanélküliek felé. Ahhoz, hogy fennmaradjanak és megtartsák befolyásukat, meg kell törniük eddigi működésük korporációs jellegét, és nyitniuk kell azon szektorok felé, amelyeket normális esetben kívülállónak, sőt ellenségesnek tartanak. Sok szakszervezet már bele is fogott a hagyományos szindikátusi szerkezet „felnyitásának" kísérletébe. Toni másképpen vetette fel a problémát. Nem a szakszervezeteknek kell nyitniuk a mozgalom felé, hanem a mozgalomnak kell hegemóniát gyakorolnia a szakszervezetek felett! A mozgalomnak meg kell hódítania a szakszervezeteket, fel kell használnia struktúráit, hagyományait, hogy ily módon intézményesítse a közjavak termelését a metropoliszban. Amit itt intézményesítésnek nevezünk, az persze semmi esetre sem jelenti új, bürokratikus struktúrák létrehozását. Nehogy félreértsétek! Mi szociológi­ai vagy antropológiai értelemben beszélünk az intézményekről, vagyis a közös gyakorlat és a közös szokások kialakítását hangsúlyozzuk. Olyan intézményekre van szükségünk, amelyek megteremtik a találkozások tartós formáit, ahogyan a metropoliszt mindig is definiálták, és most az 1930-as évek klasszikus tanulmányaira gondolok. A metropolisz a várat­lan találkozások színtere. És amit tennünk kell, az az, hogy tartóssá te­gyük a metropolisz típusú találkozásokat, vagyis kialakítsuk a társadalmi kapcsolatok helyszíneit. Toni ezt úgy jellemezné, hogy a sokaság fejedel­mévé kell válni, ahelyett, hogy a párt fejedelmévé válnánk, némi iróniával utalva Gramscira.¹⁰ Vagyis a sokaságnak kell tartós hatalmi struktúrát kiépítenie, amit mi a közjavak intézményesítésének nevezünk. […]

VI. [Az átmenet]

Gondolkodjunk el egy kicsit arról, hogy a forradalom fogalma hogyan járatódott le ennyire. Lehetetlen, nemkívánatos fogalomnak tartják nemcsak az ellenségeink, hanem sok egykori elvbarátunk is. Szerintem részben az átmenet elképzelése miatt jutottunk ide. Hadd magyarázzam el, hogy mit értünk azon, hogy a sokaság fejedelmévé kell válni, és intézményesíteni kell a közjavakat. Vegyük magától értetődőnek, hogy ha a forradalomról beszélünk, akkor a demokrácia, az igazi demokrácia létrehozására gon­dolunk. Úgy tűnik, hogy ilyen értelemben a forradalomnak két fő felfogása létezik a köztudatban. Szerintem ezek a lejáratódás okai. Az első a kettő közül az, hogy a forradalom egyszerűen a régi uralkodó elit lecserélése egy új, jobb, vagy jobbnak remélt politikai elitre, ami a legtöbb modern forradalomban megtörténik. Azért ezt sem szabad nagyon leértékelnünk. Az új elit is hozhat változást, ösztönözhet agrárreformokra, a szegény­ség leküzdésére és a társadalom átalakítására. A legfőbb kifogás ezen felfogás ellen, hogy a forradalmat nem a demokrácia létrehozásaként értelmezi, noha kiválóan szolgálja a választott vagy nem választott arisztokrácia elleni lázadást. A változás előnyös lehet, de számunkra nem igazán számít forradalomnak, ha az egyik uralkodó elitet egy másik, jobb elittel cseréljük fel. A másik, körünkben elterjedt felfogás szerint a forradalom nem kevesebbet jelent, mint a kisebbségi uralmi struktúrák lerombolását és a hatalomnak a többség vagy az egész nép számára való átadását. A forradalomnak ez a felfogása arra épít, hogy ha az el­nyomó struktúrákat megszüntetjük, akkor az emberek képesek lesznek természetes képességeik kinyilvánítására, arra, hogy együttműködjenek egymással, segítsék egymást, és önmagukat demokratikus módon igazgassák. Ez a nézet épít a forradalom anarchista felfogására. Más szóval, azon a természetes képességünkön alapul, hogy alapjában véve demokratikusak, segítőkészek és együttműködők vagyunk. Ha eltávo­lítjuk az elnyomó struktúrákat, akkor természetes módon a demokrácia felé fejlődünk. Az ezzel szembeni kifogás, amit talán a realizmus kifo­gásának nevezhetünk, az az, hogy az emberek nem tudják, hogyan is igazgassák magukat, hogyan működjenek együtt, és nem rendelkeznek a demokratikus léthez megfelelő képességekkel. Ezért az elnyomás és a dominancia struktúráinak puszta eltávolítása nem fog, és nem is tud azonnal elvezetni az igazi demokráciába.

Ez a két felfogás szerintem az emberi természet ellentétes megítélésén alapul. Az egyik elképzelés szerint az emberek alapvetően képtelenek az önigazgatásra, és ezért kell uralkodni rajtuk. Ezért a forradalom „csak" az alkalmatlan uralkodók lecserélését jelenti a jobb vagy alkalmasabb elitre. A másik ítélet szerint az emberek alapvetően jók, és képesek egymással együttműködni; vagyis csak arra van szükség, hogy a forradalom az ural­kodók eltávolításával utat nyisson az emberek természetes, együttmű­ködő hajlamainak. Nekem úgy tűnik, nem arról van szó, hogy az emberi természet jó vagy rossz, hanem inkább úgy gondoljunk a forradalomra, mint magának az emberi természetnek az átalakítására. Ami a politika számára az emberi természetből fontos, az nem annak jósága vagy rosszasága, hanem az, hogy képes-e az átalakulásra, hogyan, milyen eszközökkel alakítható.

Meglátásom szerint Lenin hasonlóképpen veti fel az átmenet problémá­ját az Állam és forradalomban a bolsevik forradalom előestéjén. Egyrészt úgy gondolja, hogy nem tudjuk csak úgy eltörölni az államot, és azonnal felépíteni a demokráciát. Az emberek olyanok ma, mint amilyen a mai emberi természet: nem érettek még a demokráciára. Arra nevelték őket, hogy alávetettek legyenek, ilyenek a szokásaik. Tehát nem képzelhető el azonnali átmenet. Másrészt, nem tehetünk úgy, mintha a kommunista forradalom az állam ellen tulajdonképpen csak egy másik államot sze­retne létrehozni. Tehát Lenin itt már felvetette az átmenet problémáját. Ahogy mondja, szükségünk van az átmenetre, ami átalakítja az emberi természetet, és képessé teszi az embereket a demokráciára. Az emberi természet átalakításán itt az emberek szokásainak átalakítását értem, hogy ne legyenek többé ránevelve az alávetettségre. Ne legyen többé szükségük főnökökre és vezetőkre, és képesek legyenek az önigazga­tásra. Lenin az átmenet szigorúan dialektikus formáját veti fel. Ez az a mód, ahogy Slavoj Žižek is leninista. Ő ragyogó elme. Például a mos­tani Parallax View [A Parallax nézet]¹¹ c. könyvében viccet csinál Brecht egyik verséből. Amikor Brecht a berlini felkelésről ír, akkor a szocialista autoritarianizmus ellen szó szerint [ironikusan] azt írja, hogy talán a népet kellene elküldeni, és teremteni egy újat [mármint a szocialista rendszer­nek].¹² Slavoj erre azt mondja: igen, épp ezt kell! Le kell rombolnunk az embert, és újat kell teremtenünk. Azt hiszem ez Lenin elképzelése az emberi természet szükséges átformálásáról, és ez a proletárdiktatúra elmélete. És mit kell a proletárdiktatúrának tennie? No, itt lesz dialekti­kus. A demokrácia tagadásaként diktatúrát kell bevezetnie, azért, hogy átalakíthassa az emberi természetet, amivel majd a tagadás tagadását hajtja végre a demokrácia megteremtésével.

Látjátok, hogy a dialektika két tagadást foglal magában: először a demokrácia tagadását a diktatúra bevezetésével, hogy átalakítsuk az embereket, és alkalmassá tegyük őket a demokráciára, majd a má­sodik átmenetet, amely megtagadja és lebontja a diktatúrát. Meg kell mondanom nektek, nekem itt vannak kétségeim. Az átmenetről mindig elmondható, hogy még nem jött el az idő, az emberek még mindig nem érettek a demokráciára. De a másik sokkal lényegbevágóbb probléma, és most visszatérek egy korábbi érvünkre, hogy szerintem ez ilyen negatív formában sosem működik. Az emberi természetet nem lehet diktatúra segítségével demokratikussá alakítani. Nem lehet az embert demokráciára tanítani annak épp az ellenkezőjével. Én egyetértek az átmenet szükségességével. A forradalomnak át kell alakítania az emberi természetet, de szerintem az átmenet másfajta megközelítésére van szükség. A demokrácia olyan, amit „menet közben" tanulunk a részvételi struktúrákon és a részvételi kísérleteken keresztül. Szerintem ezt tehetjük a forradalom fogalmának rehabilitációjáért.

Sokféle módon kell közelítenünk a forradalomhoz, hogy megválaszol­hassuk a kérdést: miféle tréning változtathatja meg az emberi természetet úgy, hogy képes legyen a demokráciára? Mik azok a demokratikus és nem diktatórikus módok, melyek megteremtik a demokráciához vezető körülményeket? Szerintem ez az egyetlen út, hogy lehetségessé te­gyük a forradalmat. Ez az, amiről Toni úgy beszélne, hogy a sokaság fejedelmévé kell válni, és intézményesíteni kell a közjavakat. Az emberi természet átalakítása annak érdekében, hogy a sokaság képes legyen maga igazgatni a közjavakat: egyfajta önátalakítás, az emberi természet megváltoztatása, hogy képesek legyünk a demokráciára.

VII. [Öröm és nevetés]

Végül már csak fel szeretnék olvasni valamit. Remélem, számotokra is lesz értelme. Toni és én gyakran gyártunk szigorúan belső használatra szánt vicceket, amit kívülünk nem is ért meg más. Ez a legutóbbi köny­vünk utolsó oldaláról van. Azt hiszem, a maihoz hasonló eseményeken hasznos lehet. ő szerette e könyvet, én szerettem e vállalkozást, amiről nem sokat meséltem ma, de a politikai szótárunk újragondolásáról szól, amelybe beletartozik az új fogalomalkotás, de a régi, korrumpált és kido­básra ítélt fogalmak egy részének visszaszerzése is. Ilyen a demokrácia fogalma, amitől többetek biztosan hideglelést kap, ha emlegetem, mert ha például az USA elnöke használja, akkor legtöbbször azt jelenti, hogy bombázni fognak valakit. A legjobb esetben is csak annyit jelent, hogy négyévente elmegyünk választani. De mi azt gondoljuk, hogy e fogalom elég fontos ahhoz, hogy visszaköveteljük, és azt a jelentést adjuk neki, amit szerintünk jelent. Hasonlóan a kommunizmus visszakövetelése is része a vállalkozásunknak. A sajtó ma a kommunizmust a társadalom állami kontrolljának állítja be, valamiféle totalitárius rezsimnek. Mi viszont épp az ellenkezőjét gondoljuk: hogy a kommunizmus célja az állam meg­szüntetése, és a valódi demokrácia megteremtése. Valójában e két foga­lom, a kommunizmus és a demokrácia számunkra nélkülözhetetlenek.

A politikai szótár megújításán kívül az érzelmekről való gondolkodás új módjait is vizsgáljuk. Sok munkánk idegesítheti az embereket, mivel számunkra a szeretet és a boldogság tökéletes politikai fogalmak. Ami­kor a szeretetet emlegetem a politikában, gyakran felnevetnek, és azt gondolják, túl sokat voltam olaszokkal, mivel ők szoktak így beszélni a politikáról. Ugyanez a helyzet az örömmel és a boldogsággal is. Szá­munkra ezek tökéletes politikai fogalmak, amelyek a közösségépítésre utalnak: pl. a boldogság a XVII. századi francia vagy amerikai értelmében nem egyéni élvezet, hanem az intézmények építése. Ez az utolsó rész a nevetésről szól, ami együtt jár a szeretettel, az örömmel és a boldog­sággal. Arról, hogy mit gondolunk a nevetésről és a nevetés szerepéről a mozgalomban. Arról, hogy megértsük és tanuljunk abból, hogy a ne­vetésnek elsődleges politikai szerepe van a mai mozgalomban. Miről is van szó? Hadd olvassam fel ezt a záró részt.

Ma, amikor a hatalmi arrogancia és dominancia számos formájával állunk szemben, a legmegfelelőbb válasz nem a balszerencsénken való siránkozás és a búskomorság elismerése, hanem a nevetés. A nevetés igen komoly dolog maradt: nem a gyengék behódolása, hanem az öröm kifejezése, az erő hangja. Ahogy Michel Foucault mondja: „Ne gondoljuk, hogy valakinek szomorúnak kell lennie ahhoz, hogy militáns lehessen, még akkor sem, ha kibírhatatlan dolog ellen harcol. A vágy valósághoz fűződő kapcsolata (és nem a reprezentáció formáiba való visszavonulá­sa) az, ami forradalmi." Ezt Foucault Deluze és Guttari Anti-Ödipuszának előszavában írja, ahol a forradalmi erőkről és a vágyról beszélt, a csíny­tevés öröméről, nem pedig a sok generáció által érzett szomorúságról. A boldogság intézményesítésének állandó kísérője lesz a nevetés. Háromféleképpen. Először, miénk a nevetés a domináns hatalmak re­alisztikus kritikájában. Az uralmon lévők, a pusztítók és a korrumpálók már nem olyan hatalmasak, mint amilyenek voltak. A mai bio-politikai módban a termelőerők mindenütt egyre önállóbbakká válnak a közjavak (ideák, kódok, érzelmek, képek, stb.) termelésében. De a tőkének még mindig sikerül kizsákmányolnia a létrehozott közjavakat, és az uralkodó hatalmak még mindig ellenőrzésük alatt tartják, hogy mi min nevetünk. Felismerjük, hogy leplezett gyengeségük a mi jövőnk. Miénk az öröm és az alkotás nevetése is, és együtt új közjavakat tudunk létrehozni. Az önátalakítás, az önellenőrzés és a közös gyakorlat megalkotása révén felszabadítjuk a társadalmi szubjektum termelését az ellenőrzés alól. A boldogság intézményesítése a nevetés tiszta forrása. És végül, miénk a rombolás nevetése. A felfegyverzett angyaloké, ami a gonosz elleni küz­delmet kíséri. A közöset korrumpáló intézmények mint a család, a vállalat és a nemzet elleni harcban sok könnyet ejtünk majd, de mégis nevetni fogunk. A mi nevetésünkben benne van a jövő és az ő vereségük.

(Lejegyezte és fordította: Bózsó Péter)

Fordítói jegyzetek

* Az Amiralen előadóteremben eredetileg Antonio Negrivel közös előadás hang­zott volna el a készülő Common Wealth [A köz gazdagsága]1 című könyvükről, de Negri, betegsége miatt nem tudott eljönni.

1 Michael Hardt és Antonio Negri előző két közös könyve az Empire [Birodalom], Harvard Univesity Press, Cambridge, 2001 és a Multitude: War and Democracy in the Age of Empire [Sokaság: Háború és demokrácia a birodalom korában], Penguin, New York, 2005.

2 Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. Kossuth Kiadó, Bu­dapest, 1975.

3 A 27. G8 csúcstalálkozó idején 2001. július 18 és 22 között becslések szerint 200.000 ember tiltakozott a város lezárt „vörös zónájában" megtartott találkozó ellen. Az összetűzések során 329-főt letartóztattak, de többségüket a bíróság elbocsátotta. Június 20-án a tüntető 23-éves genovai Carlo Guilianit agyonlőtte a carabineri Mario Placanica, akit a bíróság később felmentett, mivel úgy találták, a lövedék egy bedobott kőről pattant vissza.

4 1999. november 30-án a legalacsonyabb becslés szerint is 40.000 fő tüntetett a Világkereskedelmi Szervezet miniszteri találkozója ellen az amerikai Washington ál­lambeli Seattle-ben. A tiltakozók elfoglalták a fontos útkereszteződéseket, megaka­dályozva, hogy a delegátusok szállodáikból eljussanak a tanácskozás színhelyére, és a rendőrség mozgását is akadályozták. A találkozó megnyitóját elhalasztották, kb. 600 főt letartóztattak. A médiában a fekete falka (black pack) egyik ékszerüzlet elleni vandalizmusának felvételei váltak a legismertebbé.

5 Az első Társadalmi Világfórumot (World Social Forum – WSF) 2001. január 25 és 30 között tartották a brazil városban kb. 12.000 résztvevővel.

6 A 33. G8 csúcstalálkozó előtt 2007. június 2-án fő demonstrációként tiltakozó menet vonult végig a keletnémet kikötővároson, a szervezők szerint 80.000, a rendőrség szerint 20.000 résztvevővel. Összesen 16.000 rendőrt mozgósítottak. Kisebb zavargások után 1.000 főt vettek őrizetbe, de senki sem került bíróság elé.

7 A „cochabambai vízháború": 2000 januárja és áprilisa között Bolívia harmadik legnagyobb városában folyó tiltakozások hullámát jelentette a városi vízművek privatizációja ellen, ami ostromállapot kihirdetését vonta maga után. A lázadás miatt a koncessziós szerződést 2000 áprilisában módosították, majd 2006-ban Evo Morales elnöksége alatt a felek kölcsönösen felmondták. (A ford.)

8 A „bolíviai gázháború" Dél-Amerika második legnagyobb gázkészletének felhasználási módja körül folyt, fokozódó konfliktusokkal, ami Gonzalo Sánchez de Lozada, más néven "Goni" elnök lemondásához vezetett 2003. október 18-án. Az országot megbénító októberi blokád elleni katonai beavatkozásban kb. 60-an vesztették életüket. Az ellenállók közül emelkedett ki Evo Morales, akit 2005 végén elnökké választottak.

9 René Zavaleta Mercado (1935 Oruro, Bolívia – 1984 Mexikóváros) bolíviai po­litikus, szociológus és filozófus. Művét három szakaszra osztják: nemzeti, ortodox marxista és a legjelentősebb: nem-ortodox marxista periódusra. A hozzá kapcso­lódó jelentősebb fogalmak: „sociedad abigarrada" tarka társadalom és a „mases" sokaság. Hazájában nagyhatású szerző. Olajügyi miniszter is volt.

10 Antonio Gramsci: Az új fejedelem: jegyzetek Machiavellihez. Helikon Könyv­kiadó, Budapest, 1977.

11 A cím utal Alan J. Pakula 1974-es hasonló című filmjére, amit hazánkban A Parallax-terv címmel forgalmaztak. Warren Beatty játssza a főhős oknyomozó újságírót a politikai krimiben, aki tanúja egy amerikai szenátor meggyilkolásának, majd azt veszi észre, hogy a szintén jelen lévő más újságírók rejtélyes körülmé­nyek közt eltűnnek. Főszerkesztője segítségével beépül a Parallax Cégbe, ahol agymosással merénylőket állítanak elő. Az alkotás a 70-es években a hasonló filmek alapművévé vált.

12 Bertold Brecht 1951-ben írt költeménye és annak nyersfordítása:

Az önigazgatás a társadalmi szerveződés különleges formája, amely nemcsak az államszervezetet vagy a gazdasági egységek funkcióját kívánja megváltoztatni, hanem egészen új és a korábbitól eltérő viszo­nyokat kíván kialakítani az egyének és a társadalmi csoportok között. Ez olyan alaptulajdonsága, amelyet szem előtt kell tartanunk, amikor megvizsgáljuk lehetőségeit.

Az önigazgatás kétségtelenül egyben politikai cél is. Része egy kü­lönleges politikai programnak, amely át akarja alakítani a társadalmi viszonyokat és az államszervezetet. Ezért esetenként politikai szereplők is támogatják. De a politikai pártok és mozgalmak nem az egyetlen és nem is a legfontosabb „látható" hordozói az önigazgatás eszméjének. Az önigazgatás nagyon gyakran kap támogatást a munkások és más elnyomott társadalmi rétegek csoportjától mélyebb társadalmi válságok idején, amikor megmutatkozik a létező társadalmi viszonyok és politikai intézmények tehetetlensége. Így jelentős befolyást nyerhet, anélkül, hogy bármilyen politikai párt támogatná – vagy éppen az önigazgatást lejárató politikai propaganda ellenére. Így mutatkozik meg az önigazgatás kettős természete.

Önszerveződés és önigazgatás

Közismert tény, hogy a társadalom egyének, társadalmi csoportok és kölcsönös viszonyaik komplex összessége. A társadalmi csoportok külön­böznek egymástól társadalmi státusz és érdekek tekintetében. A munkás­osztály mint elnyomott osztály abban érdekelt, hogy leküzdje alárendelt helyzetét. Csak akkor érheti el ezt a célt, ha a társadalom egészen más alapon szerveződik – olyan egyenlő jogú egyének közösségeként, akik­nek nem kell állandóan más emberek utasításait végrehajtani.

Mi más módon érhetné el a munkásosztály ezt a célt, mint a szervező­dés segítségével? A következő kérdés az, hogy milyen típusú szervezetet kell létrehozni, amely előreviszi a valóban demokratikus társadalmi struk­túrákért és a demokratikus döntéshozatalért vívott társadalmi harcot. A korábbi demokratikus, és különösen a szocialista mozgalmak különböző válaszokat adtak erre a kérdésre, de véleményem szerint egyik sem volt sikeres. Radikális társadalmi változáshoz nagy tömegek munkájára van szükség, és szükség van a társadalmi szerveződés új formáira is (politikai pártok, szakszervezetek, civil egyesületek), amelyek óhajtják ezt a változást. Másfelől azonban nem elég, ha akármilyen sok ember, legyen akár a lakosság abszolút többsége, részt vesz a politikai harcok­ban (sztrájkok, tüntetések, választások, stb.). Ami igazán fontos ezekben a küzdelmekben, az a részvétel természete. Még ha milliók vesznek is részt a társadalmi küzdelmekben, az még nem jelenti azt, hogy kivívták társadalmi szabadságukat, vagy hogy valóban ők irányítják az esemé­nyeket. Ha a társadalmi változások akarása kimerül a társadalmi szerve­zetek vezetői terveinek és parancsainak végrehajtásában, az egyszerűen létrehozhat egy új típusú társadalmi hierarchiát – a munkásosztály vagy más elnyomott társadalmi rétegek a saját vezetőikből kreálnak egy új politikai elitet.

A fenti egyébként gyakran bekövetkezett a történelem folyamán – az októberi forradalom talán a legfontosabb példa, a maga messze ágazó következményeivel. Ebben az esetben volt egy szűk politikai elit, amely a munkásosztály történeti érdekei képviselőjének tekintette magát, és a munkásosztály nevében monopolizálta a hatalmat. A politikai hatalom megszerzése után saját kezébe vette a termelés irányítását és az állami tulajdont – ami azt jelentette, hogy az egyik uralkodó osztályt, amelyet megsemmisített a társadalmi forradalom – a földbirtokosokat és a bur­zsoáziát – felváltotta egy másik osztály, a bürokrácia. Ez is társadalmi forradalom volt, de nem az a fajta, amelyet vártak, vagy amelyért harcol­tak, mivel nem szűntek meg a társadalmi hatalom egyenlőtlen eloszlásán alapuló társadalmi viszonyok. Ez volt a fő oka annak, hogy ezek a forra­dalmak nem tudták megvalósítani az önigazgatást – társadalmi bázisuk túl szűk volt egy ilyen lépéshez, és a létrejövő új társadalmi viszonyok éles ellentmondásban álltak az önigazgatás eszméjével.

Az önigazgatás különleges társadalmi viszonyokat és társadalmi szervezetet igényel. Először is, a társadalmat horizontálisan és nem vertikálisan kell megszervezni ahhoz, hogy az önigazgatás előfeltételei teljesüljenek. Vica versa, a társadalmi harcokban csak az önszervező­dés lehet a horizontális társadalmi szerveződés alapja. Ezért bármilyen, valóban radikális társadalmi változás, amely demokratizálja a társadalmi élet minden szféráját, csak a tömegek önszerveződésén keresztül való­sítható meg, az elit és a tömegek közötti különbség megszüntetésével. Máskülönben megint csak az oligarchia vastörvénye érvényesül.

Mi az önszerveződés? Ahol az egyének és a csoportok úgy vannak megszervezve, hogy mindegyik egyenlő eséllyel tud bekapcsolódni a szervezet létrehozásába, céljai és ideológiája kijelölésébe, és azok teljesülésének ellenőrzésébe. Nincs olyan csoport, amelyik kialakítja a politikai programot vagy az ideológiát, amelyet aztán rákényszerít véges vagy végtelen számú egyénre. Nincs olyan előfeltevés, hogy ez a csoport a szervezet történelmi élcsapata. Bizonyítania kell „élcsapat" szerepét, és a szervezet ellenőrzése alatt áll. Az ilyen szervezet tagjai hatékonyan tudják ellenőrizni a szervezet működését, és ezért mindegyikük abban a helyzetben van, hogy bekerülhet egy időre a szervezet „elitjébe".

Mit jelent az önigazgatás? A kölcsönös viszonyok elvét egy társadalmi szervezet tagjai között, illetve egy egész társadalom tagjai és csoportjai között, ahol egyetlen tagnak vagy társadalmi csoportnak sincs meg az a privilégiuma, hogy állandóan dominálja a társadalmi szervezet folya­matait, a határozathozatalt, és a társadalmi élet irányítását. Ekképpen nincsen állandó határ azok között, akik parancsolnak, és azok között, akik végrehajtják a parancsokat, anélkül, hogy valódi befolyásuk lenne a meghozott döntésekre.

Történelmi példák

A történelem azt bizonyítja, hogy az olyan szervezetek, amelyek nem az önszerveződés elvét követték, nem tudták képviselni az önigazgatás esz­méjét, akkor sem, ha kívánták a társadalmi változást. Például az 1918-as novemberi forradalom nem hozhatott radikális társadalmi változást Németországban, mert a Szociáldemokrata Párt, amelyet a munkások többsége támogatott, bürokratikus szervezet volt, ahol világosan elkülö­nültek egymástól a vezetők és az egyszerű tagok¹ , és a politikai elit jelölte ki az irányvonalat. Az ilyen típusú szervezet azonban a parlamentáris demokrácia politikai rendszerében találta meg ideológiai kifejeződését, ahol minden társadalmi változásnak a parlamenti döntéshozásból kellett volna kiindulnia, olyan elitek kezdeményezésében, akik a demokratikus választások révén nyerik el legitimációjukat.² Amikor a német munkások végül az első világháború katasztrofális társadalmi és gazdasági viszo­nyai hatására tömegsztrájkokat szerveztek, és létrehozták a munkás- és katonatanácsokat³ , az SPD-nek ismét sikerült „leszerelnie" ezeket a pró­bálkozásokat. A társadalmi változások iránti igény azonban olyan mély volt, hogy megjelentek az állami és társadalmi szerveződés új formái. Például az új ideiglenes kormányt nem az állampolgárok alkotmányozó gyűlése választotta meg, hanem a Berlini Munkás-és Katonatanácsok mint a munkások és katonák képviselői. Az új forradalmi szervek azon­ban nem tudtak a politikai pártoktól függetlenül működni, mert az SPD és az USPD (Független Szociáldemokrata Párt) 3-3 tagja bekerült a kormányba. A munkásosztály tömeges akciói, vezető pártjuk, az SPD akarata ellenére⁴ és a harc új szervei:, a munkás- és katonatanácsok tömeges létrehozása sem tudta semlegesíteni a választások eredményét. Noha a két szocialista párt (az SPD és az USPD) 1919-ben megkapta a szavazatok 45%-át, nem ismerték el hatalmi szerveknek a munkahelyi demokrácia új formáit.

Egy másik fontos példa az orosz forradalom: a februári forradalom elején a munkások önállóan szervezték meg az üzemekben a tanácsokat. Tekintve, hogy a szocialista pártoknak (a bolsevikoknak és a mensevikek­nek) nem voltak kész, kialakított elképzeléseik a munkás-önigazgatásról vagy a termelés munkás-ellenőrzéséről, és a cári Oroszországban nem voltak erős szakszervezetek, a lázadó munkások spontán hozták létre ezeket a szervezeteket.⁵ Az üzemi tanácsok (vagy bizottságok) nemcsak „a béreket vagy a munkaidőt szabályozták, hanem számos menedzseri előjogot is megkérdőjeleztek".⁶ Noha az üzemi bizottságok képviselői relatíve szűk keretek között mozogtak, a munkások „minden gyárban maguk jelölték ki a bizottságok jogkörét, állandóan növelték a jogosít­ványaikat, és az erőviszonyoknak megfelelően döntötték el az egyes esetekben, hogy meddig mehetnek el a képviselők"⁷ . Az üzemi bizottsá­gok regionális és állami szintű értekezletei csak ritkán deklarálták, hogy funkciójuk a vállalatok közvetlen irányítása. Inkább úgy jelentek meg, mint meghatározott társadalmi és szervezeti kérdések (munkabérek, munkaidő, stb.) szabályozására és a termelési folyamat irányítására lét­rejött szervezetek. Egyes esetekben azonban a bizottságok menedzseri funkciókat is átvettek, ha elég erősek voltak hozzá.⁸ A munkáshatalomról szóló dekrétum, amelyet a bolsevik kormány rögtön az októberi forra­dalom után beiktatott, jogot adott a munkásoknak arra, hogy minden olyan üzemben létrehozzák a munkáshatalom szerveit, ahol több mint 5 ember dolgozott, illetve ahol az éves forgalom elérte a 100,000 rubelt. A munkáshatalmat a munkások közvetlenül, vagy választott képviselőiken keresztül gyakorolták. Az új kormány azonban, amelyik pártján keresztül a szakszervezetekre is kiterjesztette az ellenőrzést, módot talált arra, hogy megnyirbálja az üzemi bizottságok tényleges autonómiáját. Először, döntéseiket érvényteleníthették a szakszervezetek vagy a kongresszu­sok. Másodszor, minden, az állam számára fontos vállalatnál az üzemi bizottságok az államnak tartoztak felelősséggel. Harmadszor, az üzemi bizottságok nem voltak felhatalmazva a vállalatok irányítására; csak az állam vagy a magántulajdonos által rájuk bízott termelési folyamatot ellenőrizhették.

Olaszországban tömeges gyárfoglalásokra került sor 1920 folyamán, amikor a munkások a munkás-önigazgatás szerveiként szervezték meg az üzemi tanácsokat. Ez sok tekintetben egy valóban önszerveződő mozgalom volt, amelyben 600.000 munkás vett részt (a szervezett 4 millióból), noha a nagy munkásszervezetek – a Szocialista Párt és a CGIL (Olasz Általános Munkásszövetség) – nem támogatták őket.⁹ Mivel a Szocialista Párt nem kívánt változtatni gyakorlati politikáján, és hitt abban, hogy a párt uralma megelőzi az osztály uralmát, érthető, hogy miért nem kapott az önszerveződő mozgalom elegendő támogatást, különösen a létező társadalmi rend ideiglenes stabilizációjának időszakában.

Az 1974-es vértelen portugál forradalomban is megfigyelhetjük az állampolgárok, elsősorban a munkásosztály nagyfokú társadalmi aktivi­tását. Ez túlnyomórészt baloldali forradalom volt, ahol a baloldali pártok 58%-os többséget szereztek a választásokon (a „csak" reformer Szoci­alista Párt csaknem 38%-ot kapott). Ennek ellenére a baloldaliak nem alakítottak ki munkás-ellenőrzésen vagy munkás-önigazgatáson alapuló politikai programot. A munkások maguk szerveztek munkástanácsokat, és esetenként bevezették a munkás-önigazgatást¹⁰ a politikai baloldal támogatása nélkül.¹¹

Az 1968-as diák-és munkáslázadás alatt sok gyárat és egyetemet elfoglaltak a tüntetők Franciaországban is. A diákok elfoglalták a Sorbonne-t. Felállították a munkás- és diák Akcióbizottságokat, amelyek a munkások és diákok közvetlen képviselői voltak a harcban, annak elle­nére, hogy nagyon erős szakszervezetek és baloldali pártok működtek az országban. A diákok kiemelkedő szerepe a felkelésben befolyásolta a fiatal munkások gondolkodását, akik a közvetlen demokrácia formáin keresztül elfogadták az önszerveződés eszméjét.¹² A munkássztrájko­kat, amelyekben részt vett 10 millió ember, a francia munkásosztály kétharmada, nem formálisan szervezték – a hivatalos szakszervezetek inkább visszafogni próbálták a tiltakozásokat, szerény követelések meg­fogalmazásával.¹³

1936 és 1939 között a spanyol köztársaságban is több példa volt olyan önszerveződésre, amely elvezetett az önigazgatáshoz. A spanyol forra­dalom ugyanis pluralista volt, ahol a szocialisták, a kommunisták és az anarcho-szindikalisták voltak a legbefolyásosabbak. Nemcsak a gyárakat igazgatták a munkástanácsok, hanem olyan tanácsok is voltak, amelyek a helyi közösségeket irányították. Ez annak ellenére így működött, hogy közben a szocialista és a kommunista szervezetek erősen centralizáltak voltak, és a CNT-FAI anarcho-szindikalista vezetői közül egy sem volt olyan radikális, mint a helyi aktivisták.

A modern történelemben az önszerveződés legfontosabb példáit Argentínában, Venezuelában, és Brazíliában kereshetjük. Argentína különlegesen gazdag tapasztalatokra tett szert a gyárfoglalások terén.¹⁴ A munkások által elfoglalt vállalatok száma 180-ra tehető, 8-12, 000 fő közötti munkással.¹⁵ A munkásosztály ilyen jellegű akcióinak társadalmi előfeltételét a munkanélküliek társadalmi mozgalmai¹⁶ biztosították, a piquetero mozgalom, vagy a munkanélküliek mozgalmának formájában. A másik oldalon a mély gazdasági válság és a politikai elitek közönye a munkások szükségletei iránt szinte spontán elindította a munkás-önszer­veződést, mert ki kellett találni a harc új formáit, és megmenteni a válság miatt veszélybe került munkahelyeket.¹⁷ Az elfoglalt vállalatok létrehoztak egy nemzeti koordinációt (MNER), amely nemzeti, de nem hierarchikus jelleget adott a mozgalomnak. Azonban nem csatlakoztak hozzá a régi, nagy szervezetek, és nem is karolták fel az eszmét a mozgalom működé­se alatt.¹⁸ A politikai pártok vagy a szakszervezetek befolyásának hiánya és a gazdasági válság mélysége komoly kapcsolatot eredményezett az önszerveződés és önigazgatás között Argentínában. A munkások nem állhattak meg a mozgalom kezdetén, mert elsősorban nem ideológiai okokból kívánták az önigazgatást. Logikus következménye volt azon törekvéseiknek, hogy megmentsék a munkahelyüket, ami lehetetlen lett volna önszerveződés és önigazgatás nélkül egy olyan helyzetben, ahol a piac és az állam nem tudott semmilyen fokú társadalmi vagy gazdasági biztonságot garantálni az állampolgároknak.

Hugo Chávez elnöksége alatt Venezuela megpróbálta bevezetni a munkások társirányítását a vállalatoknál, illetve meghonosítani a rész­vételi demokráciát a közösségi tanácsokon keresztül. Létezett egy sor vállalat, ahol a munkások képviselőiken keresztül részt vettek a gyár irá­nyításában. Emellett voltak munkás-kooperatívák, és munkásellenőrzés alatt álló kisajátított vállalatok. Voltak gyárak, ahol a munkások nagygyű­lése választotta meg a tanácsokat, és állandó bizottságok működtek a speciális feladatok ellátására. Az önigazgatást támogató munkások úgy látták jónak, hogy a vállalatok 100%-ban legyenek állami tulajdonban, és a tanácsokon keresztül érvényesüljön a munkásellenőrzés. Több mun­kástanács a szakszervezeti mozgalom keretein kívül szerveződött, és a Munkások Forradalmi Frontjához kapcsolódott az Elfoglalt és Közösen Irányított Gyárakban.¹⁹ Ahol a munkások és a menedzsment közös irá­nyítása sikeres volt, még ott is összeütközésbe kerültek a bürokráciával, amely fenn akarta tartani saját hatalmát az állami tulajdonú gyárakban. Az országot kormányzó ún. bolivári mozgalom magába foglalja az állami bürokrácia szektorait, és az ott dolgozók nem éppen rokonszenvvel te­kintenek a munkások társirányítására, ami veszélyezteti a rendszerben elfoglalt helyüket.²⁰ A munkások önszerveződési szintje és tudatuk még nem olyan erős, hogy lebírják ezeket az akadályokat. A társadalom általános politikai trendjei és a vezető bolivári mozgalom miatt azonban a bürokrácia sem kerülheti el a munkások bekapcsolását az irányításba. De az elegendő önszerveződés hiánya azokat is semlegesíti, akik ezt a kísérletet a döntéshozás fő fórumává szeretnék tenni a gazdaságban.

Az önszerveződés és az önigazgatás közötti kapcsolat

A fenti példák is mutatják, hogy az önszerveződés korlátozása hogyan vezet a döntéshozás demokratikus struktúrájának felszámolásához, vagy legalábbis további korlátozásához. Az önszerveződő tömegek, például az önszerveződő munkások nem ismerik és nem fogadják el a vertikális típusú szervezetet. Azért szerveződnek maguktól, mert nem ismerik el a létező szerveződéseket legitimnek, és mert megértik, hogy társadalmi céljaik megvalósítása más típusú szervezetet igényel. És mivel maguk akarják céljaikat megvalósítani a létező hatalmi elitek és szervezeteik helyett, új típusú szervezetet kívánnak létrehozni. Ez azért van, mert a más társadalmi célok más típusú szervezeteket igényelnek.

Még ha létre is hoznak ilyen szervezeteket, akkor is szembekerülnek a „régi" társadalmi szervezetekkel, amelyek a létező politikai kultúrából és társadalmi rendszerből merítik legitimációjukat és erejüket. Például az alulról szerveződő politikai mozgalmak, amelyek új típusú erőviszonyokat vagy politikai rendszert kívánnak megteremteni, szembetalálják magukat a parlamenti vagy választási munkába belegyökeresedett, bürokratizált politikai pártokkal. A munkástanácsok és más közvetlen munkásszerve­zetek ellentétbe kerülnek a bürokratizált szakszervezetekkel, amelyek hozzászoktak a partner szerephez a kollektív alkuk folyamán.

Az önszerveződés az önigazgatás előfeltétele. Nem jöhet létre önigaz­gatás olyan parlamentáris szerveződés keretében, ahol a képviselők nem tartoznak felelősséggel választóiknak, és ahol megvannak a feltételei a vertikális szervezetek kialakulásának. Másfelől az önszerveződés nem szükségképpen vezet el az önigazgatáshoz. Sok tényezőtől függ, hogy megvalósul-e az önigazgatás az önszerveződés eredményeképpen. Az első tényező a munkások vagy állampolgárok részvételének foka a horizontális elv alapján szerveződő, közvetlen demokrácián alapuló szervezetekben. Miközben az önigazgatás a fenti elveken alapul, nem lehet domináns társadalmi viszony, ha a munkások és az állampolgárok nem cselekszenek ezen elvek alapján. Kétségtelen, hogy az önigazgatás eszméje csak specifikus társadalmi feltételek esetén jelenik meg, ami­kor radikális társadalmi változások kerülnek napirendre. Ha a radikális társadalmi változásokban érdekelt társadalmi rétegek megengedik, hogy a régi típusú társadalmi szervezetek vezessék őket (pártok, szakszerve­zetek, stb.), csak a politikai hatalom képviselői változnak, és nem maga a politikai hatalom, mint elidegenedett társadalmi hatalom. Ha csak egy szűk kisebbség fogadja el az önszerveződést, a hierarchián alapuló régi szervezetek felhasználják ezt a tudatot, és a társadalmi változások élcsapatának tekintik magukat.

Másodszor, az önszerveződés csak akkor fejlődhet ki megfelelően, és vezethet el az önigazgatáshoz, ha a létező társadalmi rend legitimációs válságba kerül. Mivel az önszerveződés a létező társadalmi szerveződé­sek alternatívája, éppúgy, mint ahogyan az önigazgatás a döntéshozás létező formáival szemben kínál alternatívát, mindkettő csak akkor szá­míthat szélesebb társadalmi támogatottságra, ha a kapitalista rendszer gazdasági, társadalmi és politikai válsága napirendre tűzi a rendszer radikális átalakítását.

Harmadszor, nagyon fontos a társadalom összetétele. Forrongó időkben az összes társadalmi réteg mobilizálódik. Ha az önszerveződő rétegek (például a munkásosztály), akik az önigazgatást támogatják, csak a társadalom egy szűk kisebbségét alkotják, akkor nagyon valószínűt­len, hogy szervezetüket fel tudják használni az új társadalmi viszonyok bevezetésére a lakosság szervezett többségével szemben.

Negyedszer, a létező szervezetek legitimációja és ideológiájuk nagy­mértékben befolyásolja az önszerveződés és önigazgatás lehetőségét. Ha a létező politikai pártok, vagy szakszervezetek népszerűek, és széles körben úgy látják őket, mint a kívánt társadalmi változások letétemé­nyeseit, akkor az új típusú szervezetek és ideológiák kevés eredményre számíthatnak. A politikai hatalomban, például a kormányokban való részvétel azonban gyengítheti a legitimációt, ha nincsenek látható, vagy elvárt eredmények: tehát többen fordulhatnak az új megoldások felé. Ezért van hogy válsághelyzetekben a munkások létrehozzák saját füg­getlen szervezeteiket, és szembefordulnak a régi vezetés javaslataival és kívánságaival (sztrájkok, gyárfoglalások, munkás-önigazgatás, stb.)

A politikai pártok és az önigazgatás

A politikai pártok azért harcolnak, hogy megkapják a politikai hatalmat. Ha ellenzékben vannak, akkor is kialakítják a saját apparátusukat, ame­lyik ellenőrzi a párttevékenységet, és meghatározza a pártpolitikát és -viselkedést. A politikai pártokat, különösen ha alkalmazkodtak a parla­menti viszonyokhoz, a pártbürokrácia ellenőrzi, amely nem támogatja az önigazgatás eszméjét, hiszen az éppen arról szól, hogy a döntéshozatalt az önszerveződő munkások és állampolgárok ellenőrzik, nem pedig a pártelit.

Még a radikális társadalmi változást sürgető baloldali politikai pártok sem gyakran akarják látni ezt a különbséget, és meg vannak győződve arról, hogy az új intézményeket a párt képviselőinek kell vezetniük.²¹ Ha egy párt már kiépítette a saját bürokráciáját, természetesen nem áll érdekében olyan társadalmi szervezetek támogatása, amelyek csök­kentenék hatalmát és befolyását.²² Ha ennek ellenére megjelennek az önszerveződő tömegek, a pártbürokrácia engedélyez egy bizonyos fokú gazdasági demokráciát (a részvételi demokrácia formájában) vagy szélesebb politikai demokráciát (a közvetlen demokrácia formáival), de megpróbálja előnyben részesíteni azokat a megoldásokat, amelyek nem veszélyeztetik jelentősen saját pozícióit.

A bürokrácia néha olyan törvényt is hoz, ami lehetővé teszi, hogy képviselői egy részét delegálja a menedzsmentbe (ha gazdasági de­mokráciáról beszélünk), vagy más módon korlátozza a közvetlen dön­téshozatal lehetőségeit.²³ Ha ezek az eszközök nem is elegendőek, a bürokráciának még mindig rendelkezésére állnak a propaganda és az ideológiai uralom befolyásos tudatformáló eszközei, és mindig abból a hatalmi pozícióból cselekszik, amelyik lehetővé teszi, hogy a leginkább megtalálja saját számítását.

Ezért a bürokrácia feletti győzelem és a politikai pártok társadalmi szerepének megváltozása az önigazgatás lényegi előfeltétele. A politikai pártok kétségtelenül jelentős szerepet játszanak bármely társadalmi változásban. Részei minden modern politikai kultúrának, és nem könnyű meggyőzni az embereket, hogy erős politikai pártok támogatása nélkül elérhetik céljaikat – különösen, ha mélyreható változásokról van szó. Másfelől a politikai pártok megpróbálják kihasználni ezt a beállítódást és politikai kultúrát, és a változások legfontosabb letéteményesének kívánják beállítani saját magukat. Még akkor is, amikor az újonnan létrehozott intézmények megkísérelték a gyakorlatba átültetni a köz­vetlen demokráciát és az önszerveződést, a politikai pártok odaküldték képviselőiket, hogy ellenőrizzék őket. Ez történt a XX. század összes forradalma folyamán, és mindegyik új, a közvetlen demokrácián alapuló intézménnyel – említhetjük itt az oroszországi szovjeteket és üzemi bizottságokat, a németországi munkás-és katonatanácsokat, a portugál munkástanácsokat, stb. Ez két ok miatt jelent komoly fenyegetést az önigazgatásra. Először, a közvetlen demokrácia és az önigazgatás in­tézményei nem lehet(né)nek a pártküzdelmek színterei, és egyik, vagy másik frakció felülkerekedésének az eszközei. Másodszor, ha a politikai pártoknak sikerül a pártügyeket munkájuk középpontjába helyezniük, ezek az intézmények nem képesek befogadni a párton kívülieket, akik pedig a munkások és állampolgárok nagy többségét alkotják, attól füg­gően, hogy milyen intézményekről beszélünk.

Nincs teljesen biztos módja annak, hogyan lehet semlegesíteni a párturalmat az önigazgatás intézményei felett. Az egyik mód a jogi út – törvényben lehetne szabályozni, hogy minden önigazgató intézmény csak a benne részt vevő állampolgárok vagy munkások egy bizonyos százalékában fogadhat magába párttagokat. Tekintve, hogy a modern demokráciákban a lakosság 6-10%-a párttag, és, noha nagy társadalmi felfordulások idején ez a százalék jelentősen nő, még mindig alatta marad a lakosság felének, feltehetjük, hogy az önigazgató intézmények minden szintjén is 50% alatt maradna a párttagok aránya a törvény elfogadása esetén. A párton kívüliek nem küzdhetnek a párttagokkal egyenlő esélyekkel az önigazgató intézmények választásain, ezért kü­lönös védelemre szorulnak. Jugoszláviában például, ahol az alkotmány és a törvények szentesítették az önigazgatást, a kommunista párttagok tették ki a helyhatósági gyűlések tagjainak 60%-át, a szövetségi gyű­lés tagjainak 90%-át, és többségben voltak sok munkástanácsban is. Ez a tény önmagában nem lenne negatív, ha a párt nem volna olyan fegyelmi struktúra, amely tagjainak követniük kell a párthatározatokat. Így, ha a párttagok voltak többségben a munkástanácsokban és más önigazgató intézményekben, akkor nyilvánvalóan a pártot képviselték, azt meg nem lehetett bizonyossággal előre megmondani, hogy meny­nyire képviselik kollégáikat vagy szomszédjaikat. Még ha formálisan követniük is kellett szavazóik utasításait²⁴ , szem előtt kellett tartaniuk a párthatározatokat.

Egy másik módja az önigazgató intézményekre gyakorolt pártbefolyás csökkentésének azon munkások és állampolgárok öntevékenysége, akik tudatában vannak társadalmi értéküknek, és nem szándékoznak alárendelni ezt a hitet a párteliteknek.²⁵ Ebben az esetben a társadalmi szervezetek pluralitása – politikai pártok, szakszervezetek és civil egye­sületek éppúgy, mint az önigazgatás új intézményei – döntő jelentőségű lehet a társadalmi hatalom diverzifikációja szempontjából. Nem lenne olyan központ, amelyik irányítaná az egész társadalmat, és minden szervezet gyakorolna egy pici ellenőrzést a többi felett. Jugoszláviá­ban például csak egyetlen párt létezett, amelynek tagjai minden fontos posztot elfoglaltak, és az egypártrendszer kizárta bármilyen – akár egy szocialista – ellenzék formálódásának lehetőségét is. A szakszervezetek éppúgy pártirányítás alatt álltak, mint más társadalmi szervezetek. Eb­ben az esetben a pártbürokrácia maga dönthetett úgy, hogy bevezeti az ellenőrzött és korlátozott önigazgatást. Ekképpen legitimizálta önmagát mint demokratikus és antisztálinista hatalmat, miközben fenntartotta a saját hatalmát. A munkásoknak és az állampolgároknak nem volt olyan alternatív erőközpontjuk, amelyet felhasználhattak volna a bürokrácia elleni harcban, abban az esetben, ha az önigazgató intézmények nem töltik be feladatukat.

Ha a létező politikai pártok nem tudták belátni az önigazgatás fon­tosságát, radikális társadalmi rétegek is dönthettek úgy, hogy nemcsak a pártoktól függetlenül cselekednek, hanem akár velük szemben is. Megpróbálhattak új pártot, vagy politikai mozgalmat szervezni, esetleg felléphettek politikai képviselet nélkül, egy politikai párt formájában. Ha létrejönnek önigazgató intézmények, bekapcsolódhatnak egy nemzeti hálózatba, mint pl. a munkástanácsok kongresszusa, illetve kettős ha­talmat alakíthatnak ki a politikai pártokkal. Ha a meglévő politikai pártok nem vesztettek sokat legitimitásukból és hitelükből azon társadalmi rétegek körében, akiket képviselni szeretnének, valószínűleg nő a társa­dalmi szerepük, és az önigazgató intézmények elé a pártelitek nagyobb akadályokat gördítenek. Ha azonban a pártok képtelennek bizonyulnak arra, hogy a társadalmi harcokban vezessék a tömegeket, vagy nin­csenek erős pártok, akkor nő a siker esélye. Ez történt Argentínában, ahol a kis baloldali pártok nem tudták kontrollálni a gyárfoglalásokat és a munkás-önigazgatás szerveinek létrehozását. Ha a meglévő politikai pártok elég erősek lennének ahhoz, hogy „átvegyék" az önigazgató mozgalmat, de hiányzik a politikai akarat, mert túl erősen kapcsolódnak a parlamentarizmus meglévő rendszeréhez, az önigazgatás új intézmé­nyei kihasználhatják az alkalmat a pártoktól független cselekvésre. Ilyen helyzet állt elő az 1968-as Franciaországban, amikor a kommunisták és a szocialisták nem voltak érdekeltek a diák- és a munkásmozgalom radikalizálódásában. Természetesen más okok akkor megakadályozták az önigazgatás kifejlődését.

A radikális társadalmi változások törvényszerűen vezetnek el a nyitot­tabb, és nagyobb részvételen alapuló pártstruktúrákhoz. Ez az, amit a résztvevő demokrácia teoretikusai (Carole Pateman, Nikos Poulantzas) látni akartak. A nyitottabb pártstruktúrák azonban csak azt jelentik, hogy a pártelit jobban ki van szolgáltatva a tömegek óhajának. Ha valóban igény van egy alapvetően új, demokratikus rendre, akkor az önigazgatásnak kell korlátoznia a pártokat.

Az önigazgató társadalom állandó harc az önigazgatás és a pártelitek között. Az elit meg akarja őrizni a társadalmi különbséget az elit és a tö­meg között, miközben a tömeg azt szeretné, ha mindenki része lenne az „általános" elitnek. Ez a harc döntötte el például a jugoszláviai önigazga­tás sorsát. Az önigazgatás üres burok lett²⁶ , mert a pártelit rá tudta kény­szeríteni uralmát az önigazgató struktúrákra, elsősorban az értéktöbblet és a döntéshozatal ellenőrzése révén, mert a pártkáderek²⁷ tették ki a tagok többségét majdnem minden intézményben²⁸ , illetve ők ellenőriz­ték az ideológiai apparátust, amely a pártot kiáltotta ki a nép történelmi vezérének, amely a munkásokat a jobb jövő felé vezeti. Ez a három kulcstényező döntően befolyásolta a harc végső kimenetelét a pártelit és a munkások között az önigazgató struktúrák feletti uralomért.

Politikai kultúra és társadalmi-gazdasági tényezők

Az önigazgatás egy új típusú demokratikus politikai kultúrát szeretne kialakítani.²⁹ Nem elég azt mondani, hogy egyfajta participációs (részt­vevő) politikai kultúráról van szó, ahogyan ezt a részvevő demokrácia teoretikusai hangsúlyozzák. Ez a típusú politikai kultúra igényli ugyan a munkások és az állampolgárok aktív részvételét a döntéshozatalban, de az önigazgatás egyben azt is jelenti, hogy a „tömegek" képesek legyenek ellenőrizni ezeket a folyamatokat. Ehhez az kell, hogy megváltozzon a saját társadalmi szerepükhöz, a politikai intézmények és szervezetek társadalmi szerepéhez és értékéhez, elsősorban a politikai pártokhoz és a szakszervezetekhez való attitűd. Az önigazgatáshoz szükséges poli­tikai kultúra nem alapulhat a képviseleti demokrácia vagy az ideiglenes közvetlen cselekvés elvén, mint a parlamentáris demokráciák modern demokratikus politikai kultúrája. A politikai pártokat úgy kell felfogni, mint a lehetséges társadalmi szervezetek egy típusát, amelyek célja, hogy politikai intézményeken keresztül cselekedjenek, és megjelenítsenek egy adott programot vagy ideológiát. Nem szabad őket úgy felfogni, mint a politikai hatalom meghódításának vagy gyakorlásának szervezeteit, hanem inkább úgy, mint hasznos szervezeteket, amelyek megkönnyítik bizonyos célok elérését. Az is fontos, hogy az új demokratikus politikai kultúra pluralista legyen, abban az értelemben, hogy az egyének ne csak egy típusú társadalmi szervezethez vagy politikai intézményhez kapcsolódjanak mint pl. egy politikai párt vagy a választásokon való részvétel. Az egyén egyszerre lehet tagja egy pártnak, egy szakszerve­zetnek, egy munkástanácsnak, egy civil egyesületnek (vagy külön-külön ezek bármelyikének), elfogadva, hogy a történelemben egyiknek sincs „élcsapat" szerepe. Közelebb jut a célok megvalósításához, ha hosszabb vagy rövidebb ideig részt vesz mindegyikben, vagy legalábbis több in­tézményben/szervezetben. Egyszóval, egyetlen szervezet sem játszhat „fétis" szerepet. Például, ha egy vállalatnál feláll egy munkástanács, a munkásoknak a párthovatartozástól függetlenül kell megválasztaniuk a tagokat, illetve ellenőrizniük a munkástanács működését. Másfelől, a tanácstagok elsősorban a kollégáiknak tartoznak felelősséggel, és csak utána következhet a pártszimpátia. Ezt a fajta politikai kultúrát nem lehet megteremteni egy kulturálisan és gazdaságilag elmaradott társadalom­ban, illetve ott, ahol nincsenek független társadalmi szervezetek.

Az effajta politikai kultúra hiánya az egyik oka a jugoszláv önigazgatási kísérlet kudarcának. A jugoszláv társadalmat a második világháború végéig tekintélyelvű politikai kultúra jellemezte. Kulturálisan elmaradott, a politikai demokrácia és az osztályharcok terén kevés, vagy semmiféle tapasztalattal nem rendelkező nemzetek kerestek erős politikai veze­tőket, akik élére állnak a nemzeti felszabadulásért vívott harcuknak. A kommunista párt győzelme a nemzeti felszabadító háborúban és for­radalomban megszabta a gazdasági és kulturális fejlődés feltételeit. A tekintélyelvű politikai kultúrától azonban nem tudtak megszabadulni, mert a párt a háború előtt „sztálinizálódott", és elfogadta a szocialista rendszer sztálini modelljét. A központosított rendszer bevezetése az egy párt mo­nopóliumával gyorsan létrehozta azt a bürokráciát, amely nemcsak az államapparátust vette irányítása alá, hanem az állami tulajdonban lévő termelőeszközöket is. A politikai elit eme monopóliuma kizárt bármilyen valódi részvételi esélyt a döntéshozatalban, beleértve a valódi önigazga­tás megvalósulását. Amint a párt kinyilvánította történelmi élcsapat-sze-repét³⁰ , benne karizmatikus és csaknem tévedhetetlen vezérével, a „nép atyjával", a tekintélyelvű politikai kultúra csak alakot és hordozót váltott, de egyébként érintetlen maradt. Az önigazgatás megvalósíthatatlan egy olyan országban, ahol a köztársaság elnöke elmozdíthatatlan, pártjáról pedig azt hirdetik, hogy mindig megtalálja a legjobb megoldást a jelen és a jövő biztosítására. Ebben az ideológiai mátrixban a munkások csak azért gyűlhettek egybe az önigazgató testületekben, hogy egyetértsenek a kitűzött célok megvalósításával.

A jugoszláv társadalomból hiányoztak az önigazgatás megvalósítá­sának társadalmi-gazdasági és politikai feltételei. Az osztályharcokban kevés tapasztalattal rendelkező jugoszláv munkásosztály, amelyik alulreprezentált volt a társadalomban a gazdaság agrár jellege miatt, nagyfokú írástudatlanság, alacsony szakképzettség, és egy nem létező civil társadalom – a háború előtti rezsimek termékei – „találkozott" a sztálini rendszer bevezetésével. A jugoszláv kommunista elit semmilyen gazdasági vagy politikai demokráciában nem gondolkodott a Sztálinnal való konfliktus előtt. Csak ez a szakítás kényszerítette rá a jugoszláv elitet, hogy felülbírálja saját ideológiáját, és megmagyarázza, mi veze­tett el a szakításhoz. Így került sor arra, hogy Sztálint revizionistának bélyegezzék, és elítéljék a rendszerét, majd pedig bevezessék a na­gyobb gazdasági hatékonyságot és decentralizációt célzó reformokat. A munkás-önigazgatás és a társadalmi önigazgatás mint integrált ön­igazgató rendszer a marxizmus újjáéledt tanulmányozásának logikus következményeként került előtérbe. A politikai elit azonban addigra már monopolizálta a társadalmi hatalmat, amit nem kívánt megosztani más társadalmi szereplőkkel – és a legkevésbé sem kívánta átadni a munkás­osztálynak. A munkás-önigazgatás formái ezért tartalmukat tekintve nem voltak igazán befolyásosak, és nem adtak valódi menedzseri hatalmat a munkásoknak. Az 1950-es törvény szerint, amelynek volt történelmi jelentősége, a munkástanácsok 15-20 tagot számláltak, miközben a menedzsment és az igazgatók a hatalom nagy részét megőrizték. Az állam sokáig megtartotta a jövedelemmel való rendelkezés jogát. Ezért a munkás-önigazgatás a gyakorlatban a munkások valamely fokú rész­vételét jelentette a menedzsmentben. Az 1970-es években javult valamit a jogi szabályozás. Mivel továbbra is a párt ellenőrizte az önigazgatást, megvalósult – a történelemben elsőként – az Állam és forradalomban kifejtett lenini elképzelés a munkások részvételéről a menedzsmentben. Ez egyfajta „rendeleti" önigazgatás volt, amelynek fokáról, formájáról és tartalmáról a politikai elit döntött.

Csak a munkásosztály jelentős aránya a társadalomban, a társadalmi harcok hagyománya, relatíve magas iskolázottság, és elegendő anyagi bázis teremthetnek megfelelő társadalmi előfeltételeket az önigazgatás számára. Ezek mellett más fontos előfeltételek: a munkásosztály és más, a társadalmi változásban érdekelt rétegek önszerveződése; a pártelitektől és a szakszervezeti bürokráciától való függetlenség; új típusú demokra­tikus politikai kultúra, amely önkéntes alapon szeretné bekapcsolni az embereket a döntéshozatalba; a társadalmi szervezetek, különösen a politikai pártok fétisjellegének leküzdése.

(Fordította: Bartha Eszter)

Jegyzetek

1 1912-re az SPD-nek 15 000 főállású pártmunkása és 1 millió tagja volt, miközben vagyonát több mint 21 millió aranymárkára becsülték (Rob Sewell: Germany: from Revolution to Counter-Revolution. In Defence of Marxism honlap, http://www.marxist.com/germany-counter-revolution-rise-fascism.htm).

2 „A fokozatos, békés fejlődés évtizedei átformálták a szocialista demokrácia jellegét. A munkásvezérek engedtek a kapitalizmus kitartó nyomásának. A kiala­kuló karrierista elit egyre inkább csak a május 1.-i felvonuláson, a munkásün­nepeken és hasonló alkalmakon használta a marxista jelszavakat, miközben a hétköznapokban alkalmazkodtak a polgári társadalomhoz. A szakszervezetek és az SPD vagyonának és befolyásának növekedésével egyre több karrierista és „helyezkedő" ember tűnt fel a szervezet minden szintjén. Ezeknek a privilegizált rétegeknek a status quo fenntartása volt az érdekük, és a gyakorlatban nem a kapitalizmus megdöntésének voltak az eszközei, hanem az osztályok közötti közvetítő szerepét játszották." (Uo.)

3 „A munkások, katonák és tengerészek a saját kezükbe vették a hatalmat, és spontán módon tanácsokat hoztak létre az események irányítására. (…) A forradalmat ellenző SPD-vezetők árulása ellenére egy rövid ideig a tömegek hagyományos szervezetükben annak a pártnak a megtestesítőjét látták, amelyik ráébresztette őket a politikai életre." (Uo.)

4 A tüntetők például elfoglalták az SPD újságjának, a Vorwaerts-nak az irodáit és a Reichstag épületét, és követelték a szociáldemokrata kormány lemondását.

5 „A proletariátus törvényhozói felhatalmazás nélkül elkezdte létrehozni a saját szervezeteit: a munkásküldöttek szovjetjeit, a szakszervezeteket és az üzemi bizottságokat." (Anna Pankratovát idézi: Maurice Brinton: The Bolsheviks and Workers Control 1917-1921. Spunk Library Internet honlap, http://www.spunk.org/texts/places/russia/sp001861/1917.html

6 Uo.

7 Uo.

8 A munkaügyi miniszter, aki a szociáldemokrata mensevik frakció vezetője volt, azt gondolta, hogy az Állam fogja igazgatni és irányítani a gazdaságot, és a vállalatok nem mennek át a nép tulajdonába.

9 A szocialisták nem támogatták azt az elképzelést, hogy a munkásszervezetek irányítsanak egy politikai párt és a szakszervezetek helyett: „Ellenezték a munkás­hatalom minden olyan felfogását, amely a munkahelyeken a tömegszervezetekre kívánt támaszkodni a Szocialista Párt közvetlen uralma helyett." (Tom Wetzel: Italy 1920. Konferencia a munkások önszerveződéséről. St. Louis, 1988, http://www.uncanny.net/~wsa/ital1920.html )

10 A munkás-önigazgatást főleg az olyan vállalatoknál vezették be, ahol a kapi­talisták távozása után a munkástanácsok átvették a menedzseri funkciókat.

11 „Mindenféle nagyságú üzemet átszerveznek. A munkások követeléseket fo­galmaznak meg: a leggyakrabban a minimálbért és a korábbi vezetők felelősségre vonását követelik. Egyik csoport sem áll ki a munkáshatalomért, de a munkások lényegében maguk veszik kezükbe az irányítást. Sokféle bizottság működik a közös ügyekben. Vannak helyek, ahol a munkások teljesen maguk igazgatják a vállalatot. A magánszektorban másképpen alakulnak a dolgok."(Phil Mailer: Portugal – The Impossible Revolution. http://libcom.org/library/portugal-impossible-revolution-phil-mailer ). Ezeket a bizottságokat az egyes vállalatok dolgozói azzal a céllal választották meg az üzemi közgyűléseken, hogy megvédjék a munkások érdekeit. Noha közülük csak kevesen követelték a tőkés termelési mód megszüntetetését, megpróbáltak a szakszervezetektől és a politikai pártok kreálta új politikai intéz­ményektől függetlenül fellépni.

12 „Az első munkások, akiket megszólított az autonómiát és a közvetlen önkor­mányzást hirdető diákmozgalom, azok voltak, akik maguk is sokban hasonlítottak a diákokra: a fiatal, iskolázott és politikailag aktív munkások. Az üzemi forradal­márok nem a régi pártkáderek, és nem is az iskolázatlan és többszörösen kizsák­mányolt külföldi munkások, hanem a relatíve privilegizált francia munkásfiatalok közül kerülnek ki. Ezek azok a fiatalok, akik rendszeresen részt vesznek a párizsi egyetemen rendezett vitákon a közvetlen demokráciáról és a kapitalizmus és az államhatalom megdöntéséről. És ők az elsők, akik az üzemi sztrájkokat szervezik, és azt hangoztatják, hogy céljuk a kapitalizmus és az államhatalom felváltása a közvetlen, szocialista munkásdemokráciával." (Roger Gregoire – Fredy Perlman: Worker-Student Action Committes, France May '68. http://libcom.org/library/worker-student-action-workers-occupy )

13 A munkások követelték a köztársasági elnök és a kormány lemondását, és voltak esetek, amikor átvették az üzem irányítását.

14 Ez a mozgalom 2000/2001-ben tetőzött, a társadalmi-gazdasági és politikai válság tetőpontján. Abban az időben Argentínában nem volt olyan komoly párt vagy mozgalom (a választók több mint egy 1%-ának a támogatásával), amelyik támogatta volna az önszerveződést és az önigazgatást, miközben a legnagyobb politikai erő az országban közép-balos orientációjú volt (de nem nyitott az önszer­veződés vagy az önigazgatás irányába).

15 Marcelo Vieta: Argentina's worker-recovered enterprise movement. The New Socialist, 2006/57. sz., http://newsocialist.org/newsite/index.php?id=995

16 Meg kell jegyezni, hogy Argentínában a gazdaságon kívül más népszerű önszerveződésre is volt példa: a helyi közösségek szintjén említhetjük a népgyű­léseket mint az állampolgárok önszerveződését.

17 „Ezekben az eseménydús napokban a valóságban számos társadalmi-gazda­sági tényező egybeesése fejeződött ki: a leginkább elhanyagolt osztályok kétség­beesése és éhsége; a strukturális munkanélküliség Argentínában korábban nem tapasztalt magas szintje; a középosztály elkeseredése megtakarításaik elvesztése miatt; az a tudat, hogy a nagy „életprojektek", és az annyit hangoztatott státusz­emelkedés – a „nagy" és „erős" Argentína álma, amely generációkat magával ragadott – eltűnt, ami megmutatkozott a növekvő individualizmusban és a társa­dalmi szolidaritás legmélyebben gyökerező formáinak eltűnésében; és a politikai manipulációkban, amelyek során a hatalom létező apparátusai kialakították a ma­guk hálózatait. Mindezek a tényezők „találkoztak" a kormány elképesztő ostobasá­gával, amelyik nem értette meg az eseményeket, és makacsul ragaszkodott egy olyan politikai standardhoz, amelyik hátat fordított a valóságnak."(Andrés Ruggeri: The Worker-Recovered Enterprises in Argentina. The Political and Socioeconomic Challenges of Self-Management. Center For Global Justice honlap, http://www.globaljusticecenter.org/papers2006/ruggeriENG.htm )

18 „(…) egyetlen olyan népszerű szervezet vagy politikai mozgalom, amelyik alapvető változásokat szeretett volna Argentína társadalmi és gazdasági struktú­ráiban, sem tudta kihasználni ezt a helyzetet." (Uo.)

19 „(…) az invevali munkástanácsok nagyrészt a venezuelai szakszervezeti mozgalom keretein kívül szerveződtek. 2006 februárjában az invevali munkások bevezették a Munkások Forradalmi Frontját az Elfoglalt és Közösen Irányított Gyá­rakban (FRETECO), mert: „Láttuk, hogy itt Venezuelában a szakszervezetek nem támogatják a gyárak átvételéért vívott harcot az UNT-n keresztül." (Kiraz Janicke: Without Workers Management There Can Be No Socialism. Venezuelanalysis. com, Venezuela News, Views, and Analysis, http://www.venezuelanalysis.com/analysis/2784 )

20 „A PDVSA-ban és az állami elektronikai vállalatnál a munkásoknak szembe kellett nézniük a bürokrácia támadásával, amelyik saját hatalmát féltette a mun­kások térnyerésétől a menedzsmentben." (Federico Fuentes, Venezuela: Second Wave of Nationalizations Waved. Green Left Weekly, 765. sz.)

21 Az egyik olasz szocialista vezető, Serrati azt mondta a 20. század elején, hogy a proletariátus diktatúrája a szocialista párt tudatos diktatúrája. Karl Kautsky szintén azt gondolta, hogy az állam ellenőrzi a gazdaságot, a párt meg többséget szerez a parlamentben, és így ellenőrzi a kormányt. Lenin és Trockij is inkább a pártnak adtak elsőbbséget, szemben az emberek vagy a munkások öntevékenysé­gével. Lenin az Állam és forradalomban is beszél a párt élcsapat szerepéről, noha ott éppúgy szó esik az állam elhalásáról és a tömegeknek a kormányzásban való részvételéről. A „baloldaliság", a kommunizmus gyermekbetegsége c. művében Lenin azt írja, hogy a proletariátus a szovjeteken keresztül gyakorolja a diktatúrát, a kommunista párt irányítása alatt.

22 Érdemes idézni egy szerzőt, aki felsorolja, mikor, hol, és kik vertek le a törté­nelem folyamán önigazgató mozgalmakat: „1905-ben Oroszországban (a cári re­zsim), 1917-ben (a bolsevikok kooptálták és felszámolták), 1921-ben (Kronstadt), 1918-ban Németországban (a szocialisták számolták fel), 1920-ban Olaszország­ban (a szocialisták és a szakszervezetek verték le), 1934-ben Spanyolországban (a köztársasági kormány verte le), és 1936-1937-ben (az anarchista szakszer­vezet kooptálta, a sztálinisták pedig szétzúzták), és 1956-ban Magyarországon (a „szovjet" állam verte le (…)" (Raoul Vaneigem: From Wildcat Strike to Total Self-Management. http://www.cddc.vt.edu/sionline/postsi/ratgeb.html).

23 Például Lengyelországban és Magyarországon 1956-ban a munkástanácsok formájában nyert teret a munkás-önigazgatás. Ha figyelembe vesszük, hogy az uralkodó sztálinista bürokráciát jórészt illegitimnek tekintették, nem meglepő a tömeges munkástiltakozás; de azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a munkások nem a kapitalizmus visszaállítását követelték. Megteremtették az üzemekben a munkás-irányítást, és területi szinten is szerveztek munkástanácsokat. Az a tény, hogy a munkásoknak nem voltak autonóm szervezeteik a felkelés vezetésére, illetve, hogy a „szocializmust" 1945 után, Kelet-Európa szovjet dominanciájának eredményeképpen kényszerítették rájuk, valamint a Vörös Hadsereg jelenléte a megszállt országokban semlegesítette a munkástanácsok győzelmét. Magyaror­szágon az üzemi tanácsok 1957 után csak egyfajta szakszervezeti formát kép­viseltek, amelyeknek tanácskozási és ellenőrzési joguk volt, de nem irányították a gyárakat, mint az 1956-os felkelés folyamán. Lengyelországban a bürokrácia a munkástanácsokon keresztül aratott győzelmet, amikor elfogadta a munkás­önigazgató értekezleteket, amelyeken a munkástanácsok, a pártbizottság, és a szakszervezeti bizottság vettek részt. A munkástanácsok nem dönthettek, csak tanácsokat adhattak, javasolhattak és véleményezhettek, amelyekről a menedzs­ment határozott. „Ahelyett, hogy spontán létrejött munkástanácsokra úgy tekin­tettek volna, mint az egész társadalom szocialista átalakításának alapsejtjeire, először csökkentették a hatalmukat, aztán teljesen feloszlatták őket. Ezt az esélyt akkor sem használták ki, amikor a „saját" állami oligarchiájával harcoló munkás­osztály megint spontán létrehozta az önszerveződés szerveit (Magyarország és Lengyelország)." (Svetozar Stojanovic: Drustveno samoupravljanje i socijalisticka zajednica. Praxis, no. 5-6/1967, Beograd)

24 A mandátummal felruházott képviselői rendszert csak az 1960-as évek végén és az 1974-es alkotmányban vezették be Jugoszláviában. Azelőtt a munkások, a lakók, vagy más választók választották meg a munkástanácsokat és más ön­igazgató szerveket, akik nekik tartoztak felelősséggel. A választók azonban nem adhattak parancsoló jellegű utasításokat a megválasztott szerveknek.

25 Ebben az esetben még a pártok szerepe is megváltozik. Amint Gramsci írja, a párt azon tömegeknek a pártja lesz, akik arra törekszenek, hogy autonóm módon, a saját erőfeszítéseik révén szabaduljanak fel a politikai és ipari szolgaság alól, a politikai gazdaság szervezetének, és nem egy olyan pártnak a segítségével, amelyik a francia jakobinusokat utánozva a saját hősi kísérleteihez használja fel a tömegeket. (Antonio Gramsci, Two Revolutions (1920), according to: Carl Boggs, The Two Revolutions, 1982, pp. 106-107).

26 Az 1980-as években a pártonkívüli munkások 87%-a úgy gondolta, hogy nincs beleszólása a politikába. (Laslo Sekelj: Jugoslavija: struktura raspadanja. Beograd, Rad, 1990, p. 80). 1989-ben a munkások 80%-a úgy érezte, hogy nem tudja befolyásolni felettesei kiválasztását. (Uo., p. 53)

27 Noha formálisan a munkások választották a vállalati vezetőket, hivatalba lépésükhöz kellett a helyi pártbizottság jóváhagyása. Ezért az igazgatók lénye­gében politikai funkcionáriusok voltak, és elvárták tőlük, hogy az uralkodó párt tagjai legyenek.

28 A helyhatósági gyűlések nem voltak döntő politikai intézmények, de ezeken is ötszöröse volt a jelölt párttagok aránya a párttagok arányának az összes sza­vazó között

29 Rosa Luxembourg kritikái a bolsevikok antidemokratikus intézkedéseiről, illetve az a követelése, hogy a szocializmusban biztosítani kell a politikai szabad­ságot (ld. The Russian Revolution, és a Spartacus-szövetségről írt programadó munkái) napjainkban is aktuálisak és új megoldásokat kínálnak.

30 Az 1974-es jugoszláv alkotmány bevezetőjében leszögezi, hogy a jugoszláv kommunista szövetség a politikai tevékenység hordozója és motorja, azzal a céllal, hogy továbbvigye és megvédje a szocialista forradalmat és a szocialista önigazgatást (Előszó, VIII. cikkely).

Bevezető

A „zöld pénz" rendszerek kereskedelmi hálózatok, amelyek közösség­alapú valutát használnak. Egy adott közösség, amelyet többnyire egy környezetvédő vagy egyéb civil társadalmi szervezetben való tagság (is) összeköt, megegyezik abban, hogy bizonyos árucikkeket és szolgáltatá­sokat cserélnek egymás között olyan helyi pénz ellenében, amelynek ők szabják meg a formáját és értékét mint pl. a zöld dollár vagy az arról a ré­gióról elnevezett pénzegység, ahol az adott valutát elfogadják. (Bowring 1998; North 1999; Williams et al., 2003; Lee et al., 2004). Az elmúlt 15 évben kialakult Helyi Cserekereskedelmi Rendszerek (Egyesült Király­ság), Idődollárok (Egyesült Államok), Zöld Dollárok (Új-Zéland, Ausztrália, Kanada) és 'Tálentumok' (Németország) a világ olyan távoli részeit is képesek voltak összekötni, mint Argentína, Ausztrália, Új-Zéland, Kana­da, az Egyesült Államok, a kontinentális Európa és Japán. A nemzetközi zöldek szerint ezek a zöld pénz hálózatok kiindulópontként szolgálhatnak a kapitalizmus alulról építkező, lokalizált, fenntartható alternatíváihoz, a közösségépítés és a kölcsönös segítségnyújtás megtanulásához (Dauncey 1988; Lang 1994; Douthwaite 1996; Croall 1997).

Az 1990-es évek elejétől, amikor a nemzetközi környezetvédő háló­zatokon keresztül Keletre is eljutott ez a koncepció, a magyarországi zöld aktivisták ki akarták próbálni, hogyan működnek ezek a hálózatok a tervgazdaságból a piacgazdaságba való átmenet kontextusában. Kü­lönösen azért (is) érdekelte őket ez az alternatíva, mert úgy érezték, a piacosítás felbomlasztja a közösségeket, az „átmenet" nem jelent mást, mint hogy a párturalmat a tőke uralma váltja fel, és a Magyarországon kiépülő új piacgazdaság ökológiailag nem fenntartható. Tekintve, hogy a környezetvédők társadalmi mozgalma nagyon fontos szerepet játszott a magyarországi alkotmányos átmenetben (Lang-Pickvance et al., 1997; Pickvance 1997, 1998a, b; Szirmai 1997), széles közönség rokonszen­vezett a helyi valuta ötletével. Ugyanakkor a magyarországi NGO-knak dolgozó zöld-szimpatizánsok azt is „tesztelni" akarták, hogy a zöld pénz, illetve az általa létrehozott erősebb közösségi háló és a kölcsönös se­gítségnyújtás mechanizmusai mennyire segíthetik az egyéneket abban, hogy megbirkózzanak a változásokkal, amelyeket vajmi kevéssé tudnak befolyásolni. Azt gondolták, hogy ösztönözhetik a kölcsönös segítség­nyújtás és közösségépítés intézményeinek annyira óhajtott szerves fejlődését, ha ehhez felhasználják – NGO-ikon keresztül – a Nyugat anyagi támogatását, és a British Council támogatásával bele is kezdtek egy programba, amelynek célja az volt, hogy országszerte létrehozza a zöld pénz hálózatokat.

A zöld pénz hálózatok kiépítésének magyarországi tapasztalatai le­hetővé teszik számunkra, hogy összehasonlítsuk a civil társadalom két eltérő modelljét: az egyik a civil társadalom radikális hagyományából merít, amelyet a kelet-közép-európai és a latin-amerikai demokrati­kus átmenetek inspiráltak Jean Cohen és Andrew Arato értelmezése nyomán, a másik pedig a poszt-washingtoni konszenzus szellemében fogant, amely a piacgazdaságok kiépítése eszközeként kezeli a civil társadalmat és a társadalmi tőkét. A magyarországi tapasztalat azt is megmutatja, hogy mennyire gyorsítható fel külső segítség révén a civil társadalom intézményeinek kiépítése, ha összehasonlítjuk azt a lassabb, szervesebb folyamatokkal, miközben a nemzetközi hálózatok természe­tesen továbbra is az eszmecsere helyszínei. Az új eszmék a különböző országokba kerülve aztán gyökeret verhetnek, vagy elhalhatnak, a helyi feltételeknek megfelelően.

A tanulmányban áttekintem a civil társadalom eme két koncepcióját, majd azt vizsgálom, hogy mennyire alkalmazhatóak az „átmenet" Ma­gyarországára és specifikusan a zöld pénz hálózatokra, amelyeket civil társadalmi szervezetekként hoztak létre, hogy segítsék az „átmenetet". Tézisem, hogy a magyar NGO-kban dolgozó jószándékú és elkötelezett egyének egy közösségépítő és az „átmenetet" segítő mechanizmust próbáltak létrehozni valamiből, amit lényegében a nemzetközi kapitalista gazdaságok radikális ökológiai kritikája hívott életre. Nem meglepő mó­don – noha ezt akkor talán csak kevesen látták ilyen világosan – a „zöld pénz" nem bizonyult elegendőnek a feladathoz.

Civil társadalom, társadalmi tőke és a (poszt)-washingtoni konszenzus

Számos tanulmány jelenik meg az „átmeneti" gazdaságokról az új piac­gazdaságok megteremtésének ma már erőteljesen bírált, neoliberális, „big bang" elmélete árnyékában. A korábban „mainstreamnek" számító megközelítések értelmében, ha megteremtődnek, olyan gyorsan amennyire csak lehetséges, a kapitalista gazdasági alapok, akkor a piaci viszonyok, amelyek, úgymond, minden ember számára „természetesek", spontán kialakulnak, és „helyrebillentik" a gazdaságot, mihelyt az meg­szabadult a „feleslegesnek" ítélt állami restrikcióktól és a piaci szabá­lyozástól, pl. lásd Gray (1991). A tudományos elemzések ma azonban éppen azt fejtegetik, hogy az „átmeneti" gazdaságok gyenge gazdasági teljesítménye az 1990-es évek elején, az orosz és kelet-ázsiai pénzügyi válság a '90-es évek közepén, és Argentína 2001-2002-es gazdasági összeomlása mind azt mutatják, hogy a neoliberális projekt túlságosan doktriner volt, túlságosan gazdaság-centrikus, és nem szentelt kellő figyelmet azoknak a társadalmi és kulturális folyamatoknak, amelyek a piacgazdaság létrehozásához vezetnek. Míg néhány „átmeneti" gazda­ságot végül is sikerült úgy átalakítani, hogy teljesítményük elérte, illetve meghaladta a '89-es szintet (Lengyelország, Szlovénia, Magyarország), ez túlságosan sokba került azoknak, akiket nagyon is az egzisztenciájuk­ban érintett az „átalakulás". Más országoknak még azt sem hozta meg, amit megígért, minthogy a schumpeteri „kreatív pusztítás" nem a piac nirvánájához vezetett, hanem katasztrofálisan csökkentette a gazdasági teljesítményt; például Grúzia és Moldávia GDP-je 1999-ben az 1989-es szint negyedére csökkent (Gwynne et al., 2003, p. 134). Ennél is súlyo­sabb gondot jelentett a társadalmi kohézió felbomlása, az éhínség, az összeomló szolgáltatások, a közegészségügy válsága, és a „gengszter", „nepotista" vagy „vadkapitalizmusok" kialakulása (Smith és Swain 1998; Freeland 2001; Stiglitz 2002; Dunford 2003; Gwynne et al., 2003).

Következésképpen a poszt-washingtoni konszenzus „intézményes" javaslata az „átmeneti" gazdaságok számára aláhúzza a civil társadalom olyan közvetítő intézményei létrehozásának fontosságát mint a jogálla­miság, az állam iránti bizalom és a tulajdonjogok tisztelete, hogy azok, akik korábban a fejlődés „tárgyai" voltak – a helyi lakosok – érezhessék, hogy az új rendszerben van valami tulajdonosi és részvételi joguk (Fine 2000). A civil társadalom létrehozása önmagában is lehet cél, a '89 után népszerűvé vált, a „történelem végét" hirdető tézis részeként, amely az emberi fejlődés csúcsát látja a demokráciában és a piacban, miután a kommunizmus és a fasizmus „megbukott". Ebben a modellben a civil társadalom intézményei biztosítják a „közlekedést" az állampolgárok és a kormány között, és olyan demokratikus kultúrákon keresztül kapcsol­ják össze az állampolgárokat, amelyeket nyitott, átlátható kormányzati folyamatok jellemeznek, és a kormány iránti bizalom, amely a toqueville-i értelemben garanciát jelent a despotizmus ellen. Az ilyen kultúrák egyben segítenek is kifejleszteni az állampolgárok azon képességét, hogy „alul­ról" befolyásolják politikai jövőjüket (Grootaert 1998; Woolcock 1998).

A civil társadalom intézményei emellett arra is alkalmasak, hogy ke­resztülsegítsék az állampolgárokat az olyan nagy változásokon, amelye­ken keresztül mennek, anélkül, hogy irányítani tudnák, szeretnék, vagy akár megértenék a mélyben lévő folyamatokat. A jóléti intézmények, az önsegítő csoportok, a mikro-finanszírozás, az állásközvetítők, és az üzletfejlesztő ügynökségek segíthetnek valamit a gazdasági változások veszteseinek, illetve csökkenthetik a piacgazdaságba való „átmenet" emberi költségeit (Kuti 1997). A civil társadalom intézményei azáltal, hogy megerősítik a rászorulók társadalmi tőkéjét, elősegítik a „gyenge kötések" kialakulását, amelyek révén biztosíthatják a bizonytalan jövőt (Putnam 2001), és csökkent(het)ik a kapitalizmus immanens ellentmondásait egyik oldalon az egyéni felhalmozás igénye között, amely arra indítja az embereket, hogy önző módon maximalizálják saját sikereiket, a másik ol­dalon pedig a társadalmi kohézió mint lényegi szükséglet között (Aldridge et al., 2002; Field 2003). A társadalmi tőke hívei azt mondják, hogy ha figyelembe vesszük a családok és más hálózatok, illetve a bizalom és a piacok összefüggéseit, akkor sokkal hatékonyabb és befogadóbb piacokat kapunk (Howell és Pierce 2002, p. 28). Egyre inkább megértik, hogy a kettős politikai és gazdasági átmenet megköveteli a politikai és gazdasági intézmények aktív és együttes fejlődését. Ez – a neoliberális dogmával ellentétben – korántsem spontán folyamat. Következésképpen a civil társadalom létrehozása lett az „átmenet" menedzselésének egyik fő fókusza.

Az elmélet bírálói vitatják, hogy az efféle „social engineering" lehetsé­ges-e egyáltalán, akár külső, akár belső ösztönzésre. Példának okáért, Ralf Dahrendorf (1990, p. 96) azt mondja, hogy évtizedekbe telik egy komolyan vehető civil társadalom kiépítése, Putnam 1993-ban megjelent fontos munkája pedig több évszázados civil hagyományt tár fel Olaszor­szágban. Putnam maga úgy véli, hogy a civil társadalmat mesterségesen nem is lehet „kiépíteni". Mások szerint Putnam érvelése körkörös: az erős civil társadalom erős társadalmi tőkét hoz létre, míg az erős társadalmi tőke vezet el elméletileg az erős civil társadalomhoz (Howell és Pierce 2002, p. 47). De még ha lehetséges is társadalmi tőkét „létrehozni", sokak szerint nincs értelme. A fő ellenvetés az, hogy gazdasági emancipáció nélkül a politikai demokrácia a legjobb esetben is csak egy szakaszt jelent az emberi fejlődés történetében, a legrosszabb esetben pedig csalás és illúzió, ami a civil társadalomra is vonatkozik (Kaldor 2003, p. 27). Tarrow szerint (1996, idézi Howell és Pierce 2002, p. 29), ha a gazdasági sikertelenséget a civil társadalom vagy a társadalmi tőke hiányával magyarázzuk, akkor csak a tüneteit és nem az okait keressük a bajoknak, mint pl. az elnyomó hatalmi viszonyok vagy az erőforrások hiánya. Howell és Pierce (2002, p. 28) hasonlóképpen azt mondják, hogy a Mezzogiorno gyenge gazdasági teljesítményét, amelyet Putnam leír, inkább magyarázhatja az Északtól való gyarmati függés, mint az egyesülések hiánya.

Következésképpen az elmélet több bírálója is úgy látja, hogy a civil társadalom építésének programja a neoliberalizmus szélesebb folya­mataiba, nem pedig a kritikájába illeszkedik (Kaldor 2003, p. 88), mivel túlhangsúlyozza a nem-állami szereplők és a piacok jelentőségét (Howell és Pierce 2002), és implicite „leértékeli" az állam szerepét a fejlődésben (Fine 1999). Hann és Dunn szerint (1996) ez nem más, mint a fejlődés eurocentrikus és imperialista koncepciója, amely feltételezi, hogy a nyu­gati típusú demokrácia és piacgazdaság a fejlődés legjobb vagy egyetlen opciója (Kaldor 2003, p. 106), miközben elfeledkezik arról, hogy milyen fontos szerepet játszott az állam a kelet-ázsiai fejlődésben (Gwynne et al., 2003, pp. 91-108). A baloldali kritikusok szerint a civil társadalom fejlesztése sokszor csak ürügyül szolgál arra, hogy leépítsék az állami jóléti intézményeket, amelyeket az önkéntes szervezetek által biztosított, mindenképpen elégtelen jóléti hálóval kívánnak helyettesíteni (North 2002). A civil társadalmi szervezetek megkerülik az államot, és inkább csökkentik, mintsem gyarapítják az állampolgári jogokat (Kaldor 2003, pp. 92-94). Így tulajdonképpen úgy viselkednek, mint a kapitalizmus „szálláscsinálói", tönkreteszik a helyi gazdaságot, és piacosítják mindazt, amit korábban a reciprocitás vagy a közösségi termelés révén biztosítottak az állampolgároknak, azáltal, hogy a piac logikáját kiterjesztik az egész társadalomra (Fine 2001; DeFilippis 2002).

A neoliberalizmus eme folyamatai eltorzítják az NGO-k mint szolgál­tatók szerepét, mert a szerződéses viszonyokat az a veszély fenyegeti, hogy betagozódnak a neoliberális kormányzati rendszerbe, maguk a szervezetek pedig egyre inkább tartózkodnak az adományozók kritikájá­tól, akik biztosítják működésüket (Kaldor 2003, pp. 92-94). A szervezetek programját a nyugati ügynökségek prioritásaihoz, nemritkán előítéletei­hez igazítják, és így a kitűzött célok korántsem szükségképpen felelnek meg a helyi viszonyoknak vagy a helyiek szükségleteinek (Cooke és Kothari 2001). A gazdag nemzetközi NGO-k könnyűszerrel „kitúrják" a helyi infrastruktúra-hiányos szervezeteket, amelyek vezetői a nyomor vagy a helyi autokratikus uralkodókkal kötött kényszerű szövetség között választhatnak. Az „átmeneti" gazdaságokban sokszor az NGO-k képvi­selik az „új rendszert", és így ugródeszkául szolgálhatnak az ambiciózus helyiek számára. A megjelenő verseny piacosítja azt a szektort, amelynek a szükséglet és kooperáció révén kell(ene) működnie. Az NGO-knak versenyezniük kell az adományokért, és ennek érdekében találniuk kell egy speciális feladatot, vagy egy „rést" a piacon, hogy megkülönböztes­sék magukat a többi NGO-tól. A pénzgyűjtés önmagában feladat lesz, a projekt pedig elsősorban a pénzgyűjtés eszköze, miközben maga a prob­léma eltűnik a középpontból (Kaldor 2003, p. 94). A neoliberalizmussal való érintkezés „megszelídíti" a civil társadalmat.

Egy radikális civil társadalom ígérete – 1989 öröksége

De van a civil társadalomnak egy másik hagyománya, amelyik '89-ből építkezik (Arato 1991; 1999; Cohen és Arato 1992; Flyvbjerg 1998; Hawthorn 2001; Kaldor 2003). A civil társadalom radikális koncepciója nem a neoliberalizmus útját kívánja egyengetni, hanem egy olyan alkot­mányos rendben gondolkodik, amelyik mélyebb, befogadóbb, és jobban előmozdítja az emberi boldogságot, mint a neoliberális gazdasági renden nyugvó „elitek pluralizmusa", amely alig leplezi a társadalmi egyenlőtlen­ségeket, a tönkretett életeket és az óriási környezeti pusztítást, amit a fenti gazdasági rend okoz. Arato (1991, 1999) szerint a civil társadalom által inspirált önkorlátozó társadalmi változás a közép- és kelet-európai demokratizálódás legreményteljesebb öröksége a társadalomelmélet számára. Tekintve, hogy többen megkérdőjelezték a proletariátus vezető szerepét a társadalmi változásban az ipariból a poszt-indusztriális korba való átmenet időszakában (Touraine 1981), a teoretikusok elkezdtek új aktorokat keresni. Egyesek a társadalmi mozgalmakban találták meg az új forradalmi erőt, amelyek a radikális demokráciáért és a résztvevő gazdaságért szállnak síkra, és autonómiát követelnek a technokrácia társadalmával és a győztes-mindent-visz kapitalizmusával szemben (Cohen és Arato 1992). Gramsci nyomán úgy látták, hogy az állam nem egy mesterséges képződmény, amelyet egy győztes forradalommal meg lehet hódítani, hanem egy szélesebb építmény része, amely mély árkokat és „védőbástyákat" foglal magába, és így a kapitalista raciona­lizmus „normálisnak", „racionálisnak" és „ésszerűnek" látszik. Az egyik ilyen bástya a „civil társadalom", a tömegkultúrával, az egyházzal, az ipari szervezetekkel és hasonlókkal. Az új, radikális projekt tehát egyfajta kulturális háborút jelent, amelynek során ki kell alakítani a racionalitás és szerveződés alternatív formáit, hogy a kapitalizmus többé ne látszódjon természetesnek és elkerülhetetlennek (Howell és Pearce 2002, p. 33; Kaldor 2003, p. 9). A civil társadalomnak ez a koncepciója olyan hagyo­mányon alapul, amelyik a középkori cégektől az anarchizmus elméletén át olyan vegyes, és Howell és Pearce (2002, pp. 69-71) szavai szerint „teoretikusan kevéssé kidolgozott" eszmékből táplálkozik, amelyek „el­utasítják mind az állam uralmát, mind pedig a szabad kapitalista piacot", bírálják a neoliberalizmust és keresik a gazdasági szervezetek új formáit. A fejlődésnek a kooperációt kell ösztönöznie, nem pedig az egyéni fel­halmozást (Howell és Pearce 2002, p. 31).

A civil társadalom eme radikális koncepciója több kelet-európai ér­telmiségit megragadott, akik bírálták a „létező" szocializmust, a lengyel Szolidaritás ideológusaitól kezdve a keletnémet Civil Fórum vagy a magyar környezetvédő mozgalom aktivistáiig. Ezek az értelmiségiek nem azt a neoliberalizmust akarták, amit kaptak, hanem egy megújult, plurális szocializmust. Kaldor (2003, p. 56) idézi a magyar ellenzékhez tartozó Konrád Györgyöt, aki szerint az 1989-es mozgalmakat inspiráló „antipolitika" ki akarta űzni a mindennapokból az államot, de szabadságot akartak, nem egy új rabszolgaságot a gazdaságban. Többet akartak, mint a parlamentáris demokrácia: demokráciát a munka- és a lakóhelyen, „különösen azokon a területeken, ahol szemtől szembe találkozhatunk azokkal, akik rólunk határoznak, aztán felszólítanak minket, hogy hajtsuk végre az ő döntéseiket" (Kaldor 2003, p. 58).

Arato (1996, p. 226) szerint „a diktatúrákat Kelet-Európában az önigaz­gató társadalom eszméje jegyében kívánták átalakítani, helyre szerették volna állítani a tekintélyelvű államon kívüli társadalmi hálózatokat, és szerettek volna kialakítani egy független nyilvánosságot, ahol a kommu­nikációt nem a hivatal, az állam, vagy a párt ellenőrzi. Ezt a koncepciót a diktatúra arendti kritikája mellett a de tocqueville-i liberális demokrácia eszméje inspirálta, de hatott rá a radikális, újmarxista, alulról építkező szerveződés, amely ekképpen kívánt a központi hatalommal szemben egy „ellenhatalmat" kialakítani – legyen az előbbi sztálinista, vagy kom­munista, a Kommunista Párt, vagy a Nemzetközi Valutaalap. Így tehát, míg a neoliberális koncepcióban a civil társadalom kiépítése a kapitalista fejlődés integráns része, addig az itt kifejtett radikális koncepcióban ana­litikusan elválik egymástól a civil társadalom és a kapitalizmus. A szovjet dominanciától éppen megszabadult Kelet-Európa számára tehát a civil társadalom ígérete adekvátabban fejezte ki a '89-hez kapcsolódó várako­zásokat, mint a piacosítás és az „átmenet" veszteseinek nyújtott segítség propagálása. A jelen tanulmány ezeket a dilemmákat szeretné bemutatni a magyarországi zöld pénz történetén keresztül, amelyet a társadalmi mozgalmak 1989-es nagy forrongása hívott életre, ám később egyre inkább a kapitalizmusba való „átmenet" egyik eszközének tekintették.

Civil társadalom a kapitalizmusba való „átmenet" időszakában Magyarországon

A civil társadalomnak komoly hagyományai vannak Magyarországon. A magyar falvakban évszázadok óta elterjedt a kalákaként ismert köl­csönös segítségnyújtás gyakorlata (Hollos és Maday 1983). Komplex reciprocitás alapján építettek a fiataloknak családi házat, oldották meg a gyerekfelügyeletet, vagy takarították be a termést. Az így kialakított kölcsönös segítségnyújtási hálózatokat nemegyszer vérrokoni szálak is összefűzték. Egy jórészt mezőgazdasági országban az uralomra került kommunista rezsim sem avatkozott bele ebbe a közösségi rendbe, hanem hagyta, hogy a falu gondoskodjon magáról (Silk és Wellmann 1999, p. 225). Az állam tolerálta a „második gazdaság" létezését, amely gyakorlati megoldást kínált az állami tervezés és a korlátozott erőforrás­ok problémáira. Az állami gyárakban dolgozó munkások a városokban és vidéken is másodállást vállalhattak a gmk-ban (gazdasági munka­közösség), a munkaadók és az állam beleegyezésével, és gyakran az állami infrastruktúra „magán" hasznosításával (Hann 1990; Swain 1992). A bejáró munkásokhoz hasonlóan ők is művelték a háztájit, és sokuk háza épült kalákában (Kenedi 1981). Amíg nem kérdőjeleződtek meg az alapok: a kommunizmus szupremáciája, a Szovjetunió nagyhatalmi helyzete és Magyarország helye a KGST-ben, Magyarország tudta biztosítani állampolgárai számára a gazdasági liberalizmust, a külföldi utazást, a korlátozott szólásszabadságot (de nem a gyülekezési jogot) és a szomszédainál magasabb fogyasztói szintet (Pickvance 1997, 1998).

Ennek a „gulyáskommunizmusnak" köszönhetően vált Magyarország úgy ismertté, mint a „legvidámabb barakk", ahol a kaláka, a magánerőből való építkezés és a második gazdaság valamelyest könnyített az egyre súlyosabb gondokkal küzdő állami tervgazdálkodás helyzetén. A magya­rok azonban továbbra is skizofrén állapotban éltek egy olyan államban, amelyik formálisan az állami tervezés híve maradt, és nem volt hajlandó elismerni sem a szisztéma hibáit, sem pedig azt a tényt, hogy az állami elnyomás „tartotta" a szovjet érdekszférában Magyarországot. Ennek a „kétsíkú" létezésnek köszönhetően, mondja Swain (1992, p. 12), kialakult egy kettős morál, illetve egy kettős társadalom, ahol a magyarok kétfajta értékrendet alakítottak ki: az egyik, amelyet a nyilvánosságnak szántak, legalább a felszínen megfelelt a szocialista értékeknek, míg a második gazdaságban vagy a háztartásban kialakult egy „magán"-morál, amely az egyéni vagy a közös családi erőfeszítésben látta a túlélés vagy a gyara­podás egyetlen biztosítékát. Az állami ideológia és a mindennapi valóság közötti ellentmondás nemcsak a szocializmusba vetett hitet és a rendszer legitimitását ásta alá, hanem atomizációhoz vezetett, amelynek nyomán nőtt a passzivitás, csökkent az altruizmus és a társadalmi szolidaritás, miközben erősödött az a hit, hogy a hivatalos normák megsértése, illetve megkerülése bőségesen „megtérül" a második gazdaságban (Korosenyi 1999, p. 13).

Az 1980-as évek elejétől számos értelmiségi csoport alakult az egye­temeken, hogy megvitassák az aktuális helyzetet és a jelen problémáit. Az 1980-as évek végén pedig gombamód szaporodtak a béke-, kör­nyezetvédő és ifjúsági mozgalmak (Arato 1999). A mélyben azonban a rendszerváltozás „felülről" zajlott, nem pedig „alulról" kényszerítették ki, mint az NDK-ban. Miközben az 1980-as években Magyarországon is volt egy jelentős társadalmi szerveződés, az MSZMP reformerei, akik ebben az időben már maguk sem hittek a tervgazdaságban (O'Neil 1998), felülről határozták el a pluralizmust egy szabályszerű „kerekasztal" keretében, amelyen részt vettek a civil társadalmi szervezetek képviselői. A magyar „átmenet" békés volt, de sok aktivista úgy érezte: megint olyan hosszú távú változás veszi kezdetét, amelyet „felülről" kényszerítettek az országra. A „demobilizációs tézis" (Arato 1999) szintén azt mondja, hogy a kelet-európai társadalmi mozgalmak aktivitása számottevően csökkent 1989-es „győzelmük" után, amikor kialakulni látszott az a társadalom, amelynek feladata volt, hogy kielégítse a korábban hiányolt állampolgári és közösségi szükségleteket. Új politikai pártok alakultak, amelyek na­gyon sokat „elszívtak" a civil társadalom legjobb aktivistáiból.

Az elitek szemszögéből szükséges is volt a civil társadalom demo-bilizálása, hogy megköthessék alkuikat az új kormányzati rendszerről, illetve meghozzák a nehéz döntéseket az olyan témákban mint a magyar államadósság, a „túlköltekező" jóléti rendszer és a munkanélküliség. Offe szerint a szerkezeti átalakítás megkövetelte a demokratikus követelések visszafogását, hogy siettessék az eredeti felhalmozást és a piacgazda­ság kiépítését (idézi Adam 1991, p. 1). Bartlett azt mondja, hogy Magyar­országon a relatíve gyenge demokrácia segítette a piacgazdaság gyors kialakulását, mert az aktivisták „belevetették magukat a választási har­cokba, ahol a kelet-európai társadalom legkiszolgáltatottabb része volt a legkevésbé képviselve az első posztkommunista években" (Bartlett 1997, p. 38, kiemelés az eredetiben). Az „átmenet" ugyanakkor a kölcsönös se­gítségnyújtás munkahelyen kialakult intézményeit, illetve az állami szek­tor mellé települt második gazdaság hálózatait is felmorzsolta, mihelyt az állami gyárakat privatizálták, illetve bezárták. Bartlett (1997, p. 256) „kvázi demokráciának" nevezi Magyarországot, ahol a politikai pártok és a „mezei" tagság közötti kapcsolat gyengesége, illetve a középszintű civil társadalom hiánya erősíti a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzését. Az ország gazdasági teljesítménye csak 1998-ra érte el a rendszerválto­zás előtti szintet. Kialakult egy új, neoliberális NGO-szektor, amely egy „modern", háromszektorú, jóléti „vegyesgazdaság" részének tekintette magát, amely inkább volt összhangban a rendszerváltozással, mint az 1980-as évek radikálisabb mozgalmaival, amelyeket demobilizáltak az „átmenet" időszakában (Kuti 1997; Pók 1997, Széman 1997).

Zöld pénz Magyarországon: a Tálentum és a Kör¹

Az „átmenet" elején a magyar zöldek elsősorban a német, svájci és oszt­rák környezetvédőkkel való kapcsolatok révén ismerkedtek meg a zöld pénzzel. Az utóbbiak számos ökológiai témájú konferenciát szerveztek, ahol eszméiket népszerűsítették. 1994-ben jött létre az első csoport, a budapesti Tálentum, amely 1999-ben 102 tagot számlált. Egy, a gödöllői Steiner-iskolában dolgozó környezetvédő nevéhez fűződik az ország második ilyen projektje. ő a következőképp látja az akkori idők szellemét, amikor, miközben üdvözölték a rendszerváltozást, keresték az ismétlődő pénzügyi válságokkal sújtott kapitalizmus alternatíváit:

Elnéztem a politikai változásokat… nagy bajok vannak a valutafluk­tuációval, a valutamozgással, és azzal, ahogy a pénz az emberek között cirkulál: van elég pénz, de nem a megfelelő helyen, és nem megfelelően dolgozik. Különböző hatalmuk van az embereknek, különbözőek a képességeik, mindent megtehetnek. Másoknak szükségük van valami tőkére, de nem találkoznak egymással, mert a pénz. nem megfelelően mozog. Elkezdtek nagyon érdekelni a különféle alternatív valuták, de tudtam, hogy semmi remény olyas­valamibe kezdeni, ami kormányzati szinten változtatná meg a dolgo­kat, a pénzrendszert, ezért azt gondoltam: rendben van, kezdjük el közösségi szinten. (Gábor, a gödöllői Tálentum szervezője).

Ugyanakkor a civil társadalmi szervezetek egyre több nyugati támo­gatást kaptak, hogy fejlesszék a civil társadalom infrastruktúráit, és alakítsanak ki új intézményes kapcsolatokat a nyugati NGO-kkal, illetve „importálják" tőlük azokat az eszméket, amelyek megoldhatják az ország problémáit. A rossz gazdasági viszonyok az 1990-es évek elején és kö­zepén, a magas munkanélküliség, és a társadalmi szolidaritás rohamos hanyatlása még inkább ösztönözte a Magyarországi Non-profit Humán Szolgáltatások Egyesületét (ANHSH), hogy keresse a közösségépítés új útjait. Úgy érezték, hogy a kölcsönös segítségnyújtás gyakorlatának felélesztése segítheti a gazdasági változás kárvallottjait, illetve úgy-ahogy befoltozhatja a jóléti rendszer hálóján 1994-ben, az IMF ösztönzésére keletkezett lyukakat. Kapóra jött tehát a zöld pénz ötlete. A civil társadalmi szervezetek „menedzselése" iránti elkötelezettség tanújeleként 1998 és 2000 között a British Council pénzelte az ANHSH-t, hogy alakítson ki helyi pénzrendszereket Magyarországon. A British Council álláspontja szerint a zöld pénz „az ön- illetve kölcsönös segélyezés eszköze és megtöbbszörözője a közösségek és az önkéntes és non-profit szektorok számára" (British Council, 1999, személyes közlés). Az ANHSH azonban olyan mértékben kívánta „növelni" a magyar NGO-szektor kapacitását a zöld pénz segítségével, illetve kiépíteni egy országos hálózatot, hogy a budapesti és gödöllői kis csoportok sem nem tudtak, sem nem akartak bekapcsolódni a munkába.

1999-ben az ANHSH kiküldött egy magyar NGO-k tagjaiból álló ta­nulmánycsoportot az Egyesült Királyságba, hogy tanuljanak az ottani tapasztalatokból. Ennek tagjai, amint visszatértek Magyarországra, lét­rehozták a zöld pénz „köröket" három olyan helyen, ahol a tanulmányút résztvevői propagálni szerették volna a zöld pénzt: ezek voltak Szolnok és Miskolc városa, illetve a Miskolc közelében fekvő Tiszalúc falu. Az ANHSH az újjáéledő kaláka-hagyomány 21. századi megnyilvánulását látta a Körben² , egészen pontosan „egy olyan ideát vagy gyakorlati mód­szert, amely segít építeni, gazdagítani és fejleszteni a közösséget", illetve olyan módszert, amely „fejleszti a közösségi érzést a nagycsaládokban", „kihasználja a falu rejtett erőforrásait, és fejleszti az önsegítést", illetve „létrehoz egy önsegítő rendszert" (ANHSH, 1999). Az érdeklődő CSO-k számára több előadás is elhangzott a zöld pénzről szerte az országban a kétéves időszak alatt. Ennek eredményeképpen a Magyar Teleház Egyesülést³ is érdekelni kezdte a dolog, és létre is hoztak egy zöld pénz rendszert a Szeged melletti Bordány faluban.

Így a kezdetektől látjuk a vita mindkét oldalát a civil társadalom szere­péről az „átmenetben", amelyet tanulmányomban a Zöld Pénz képvisel. Az eredeti, hazai talajon „fejlődött" budapesti és gödöllői Tálentum-cso-portok 1989 örökségét szerették volna továbbvinni. ők a neoliberalizmus zöld alternatívája részének tekintették a zöld pénzt, olyan, kölcsönösen respektált valutának, amelyik a helyi területen belül cirkulál, és így gaz­dasági „horgonyként" működik, vagyis a helyi termelést segíti, szemben a kívülről behozott termékekkel; kamatmentes (ezért fenntarthatóbb fejlődést mozdít elő, mert a gazdaságnak nem kell azért növekednie, hogy vissza­fizesse a kölcsönzött pénz kamatait); szilárd közösségeket hoz létre; és jobban figyelembe veszi a közösség valódi szükségleteit és képességeit, mint a mesterségesen kevés pénz (ennek kifejtését ld. Dauncey 1988; Douthwaite 1996; Lang 1994). Ezzel szemben az ANHSH által bevezetett Kört úgy látták, mint ami ugyan kölcsönös segítségnyújtási rendszert és közösséget kíván létrehozni, válaszképpen a transzformáció patológiáira, de nem haladja meg a kapitalizmust, és nem támogatja a szabad gazda­sági kapcsolatokat, az 1989-es radikális civil társadalom reményét.

A civil társadalom építése: a Kör és a Tálentum tapasztalatai

Vegyes tapasztalatokról számolhatok be. A budapesti Tálentum és a bordányi Kör 2003-ig fennmaradtak, míg a gödöllői Tálentum, valamint a miskolci és tiszalúci Kör megszűnt, mert fejlődésük nem elégítette ki a résztvevőket. Az 1. táblázat összegzi a hat kísérlet eredményeit.

A legsikeresebb magyar zöld pénz hálózat mind élettartam, mind pedig a taglétszám tekintetében a budapesti Tálentum, ami talán nem meglepő, tekintve a főváros lélekszámát, illetve a rendelkezésre álló potenciális támogatókat. Sikeres volt a tagság tekintetében, ami 2003-ban 150 főt számlált – ám közülük csak kevesen voltak aktívak. A fő kereskedelmi cikkek alapszolgáltatások voltak, mint pl. kertészkedés, ablakmosás, számítógépes munka, angoltanítás, gyerekfelügyelet, de voltak ezoterikusabb szolgáltatások is mint pl. a bio-gazdálkodás. Sikeresnek mondhatjuk a tagság tekintetében a szolnoki Kört is, amely fénykorában 300 tagot számlált. Szolnokon a legtöbben ruhát cseréltek, így 1999-es alapítása és 2003 között cserehálózatból egyfajta jótékony célú turkálóvá fejlődött, 200 taggal. A ruhacsere mellett más árukkal vagy szolgáltatásokkal alig kereskedtek (három vagy négy ilyen fordult elő egy hónapban).

A bordányi Kört a helyi teleház-szervező hozta létre, aki meg akarta jutalmazni azokat az önkénteseket, akik a falu kulturális egyesületének dolgoztak, cikkeket írtak a helyi lapba, terjesztették az újságot, hordták a székeket a moziba, szórólapot osztogattak, hogy népszerűsítsék a helyi vállalkozásokat, segítettek egy nyári ifjúsági tábor megszervezésében, és általában foglalkoztak a teleház klienseivel.2003-ban 76 tagja volt a Körnek, 10 és 30 év közötti bordányi lakosok. A bordányi koronát pari­tásos alapon váltották át forintra. Számítógépen tárolták a számlákat, amiket elektronikusan bekapcsoltak a teleház fizetési rendszerébe, és így a számítógép használati díját a felhasználók automatikusan koronában fizethették. A Kör sok fiatalt vonzott, akik koronáikat internetezésre, szá­mítógépes játékokra, fénymásolásra vagy faxokra költötték. Az idősebbek azonban nem kapcsolódtak bele az így formálódó közösségbe. Mind Bordányban és Szolnokon tehát, ahol 2003-ig fennmaradtak a Körök, csak korlátozott mértékben folyt a szolgáltatások cseréje.

A másik három kísérlet tiszavirág-életűnek bizonyult. A gödöllői Tálentumnak 2000-es aranykorában több mint 100 tagja volt egy 25 ez­res városban. 1999 novemberében, egy átlagosnak számító hónapban 150 tranzakciót jegyeztek fel, 15,000 zöld forint (45,000 HUF) értékben. Az e hónapban cserélt interperszonális szolgáltatások között szerepelt a taxihasználat, angoltanítás, hajvágás, sütés, gyerekfelügyelet, kenyér­sütés, vízvezeték-szerelés, fogorvosi kezelés, és ruhajavítás, míg olyan vegyes termékek is gazdát cseréltek mint a papucs, a fűszernövények, a méz vagy a sütőtök. A gödöllői Tálentum azonban 2000-ben megszűnt, miután a kísérlet kulcsemberét nem érdekelte tovább a projekt, látván, hogy miközben azon dolgozik, nem tudja valóra váltani politikai ambícióit. A miskolci Kör 1999-ben jött létre egy lakótelepen egy ANHSA-kapcsolat révén. Tagsága hamarosan 40 főre nőtt, de közülük csak 10-15 volt aktív. Egy év után azonban a főszervező itt is máshová költözött, és távoztával a Kör rövidesen megszűnt.

A tiszalúci Kör sikeresebb volt, legalábbis egy ideig. Tiszalúc egy kis falu Miskolc körzetében, 5600 lakossal. A Kört 1999 elején alapította egy

NGO, a Nagycsaládosok Egyesülete, szintén egy, az ANHSA-hoz kötődő aktivista segítségével. 2000 decemberére 17 tag kapcsolódott bele a szolgáltatások óraalapú cseréjébe a faluban a körpontnak hívott valutával. A tagok többsége nem tősgyökeres tiszalúci volt, hanem „bevándorló". Kétszer egy hónapban találkoztak egy-egy társuk házában. A tiszalúci Kör tagjai részt vettek egy csoportos beszélgetésben 2000 decemberében. A beszélgetés jól érzékeltette azoknak a problémáit, akik a Körhöz hasonló hálózatokhoz csatlakoztak: munkanélküliek, sokgyerekes szülők, illetve újonnan jöttek, akik barátokat kerestek, segítséget a mindennapokban, és új emberekkel szerettek volna megismerkedni a kis faluban, ahol elszige­telve érezték magukat. Noha a hálózat épnek látszott 2000 decemberében, a tiszalúci Kör mégsem maradt fenn sokáig. A főszervező elköltözött, és a tagok fokozatosan arra az elhatározásra jutottak, hogy egy kis faluban a pénz csak útjában áll a barátságnak és a kaláka-típusú segítségnek.

A zöld pénz mint kölcsönös segítség

Mindegyik hálózat kicsi volt ugyan, de ez nem szükségképpen jelenti azt, hogy nem biztosították a kölcsönös segítségnyújtást, mivel a hálózatok fontos szerepet játszanak az „átmenetben". Sik és Wellman (1999) vizsgálták a házépítést, illetve a tudományos és menedzseri hálózatok alakulását a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában, és arra a következtetésre jutottak, hogy a „posztkommunizmus csepp-folyóssága és bizonytalansága még inkább erősíti a hálózatoktól való függést" (p. 225). Következésképpen „mindenki kitalál, kialakít vagy egy­szerűen lemásol olyan stratégiákat és taktikákat, amelyek segítségével megbirkózhat a mindennapokkal (vagy védekezhet a külvilág fenyege­tései ellen), vagy megcsinálhatja a szerencséjét". A társadalmi tőke így létfontosságúvá válik a túléléshez az átmeneti gazdaságokban; és azok, akik nem rendelkeznek vele, jobban teszik, ha egy olyan hálózathoz csatlakoznak, amely elláthatja őket a kívánt kapcsolatokkal.

A „jövevények" abban a reményben csatlakoztak a zöld pénz hálóza­tokhoz, hogy ezáltal társadalmi tőkét szerezhetnek; de az „őslakosok" (akiket az aktivisták konzervatívnak aposztrofáltak) nem bíztak abban, amit ők valami új „trükknek" láttak, amiből nem lehet tudni, hogy mi lesz. Az új hálózatok hatékonyan meg tudták oldani azokat a problémákat, amelyek szomszédi szinten „kezelhetőek", tekintve a Körök rendelkezé­sére álló korlátozott erőforrásokat. Tiszalúcon Sándor így vélekedett: „Ha aktívan dolgozik az ember, a szükségletei egytizedét biztosítani tudja a hálózaton keresztül, és ez így is maradhatott volna, ha jönnek új tagok. Akkor az emberek érezhették volna a gazdasági előnyeit. Én láttam". Ez a közlés talán azzal magyarázható, hogy Tiszalúcon sok tagnak volt kertje, és így élelmiszert is cseréltek egymás között. Szolnokon a turkáló egyfajta közösségi térré alakult, ahol az emberek segítenek egymásnak a legkülönfélébb problémákat megoldani: „más segítséget is ad… például megkapod egy fogorvos nevét és címét, aki ötször olcsóbb, mint mások… van egy tagunk, akinek négy gyereke van, nem dolgozik, otthon van, és. otthon varr, és van egy másik tagunk, akinek volt egy kis gondja. és akkor én megadtam a varrógépjavító címét annak az asszonynak". (Erika, a szolnoki Kör egyik szervezője).

A zöld pénz csak korlátozott mértékben tudta bekapcsolni az egyéneket az új hálózatokba, amelyek révén hozzáférhettek volna a csoport szűkös erőforrásaihoz, kielégíthették volna azokat a specifikus szükségleteket, amikre „tervezték" a hálózatot, illetve új embereket ismerhettek volna meg. Ez azonban sokszor csak lehetőség maradt, mert olyan alacsony volt a tagok közötti áruforgalom.

Miért nem terjedt el jobban a zöld pénz? Az első probléma, amiről az aktivisták beszámoltak, a bizalom hiánya. Sokan úgy gondolták, hogy a kaláka hagyományának felelevenítése eleve kudarcra van ítélve, mert ilyen kísérlet semmiképpen nem működhet az átmeneti gazdaság feltételei között, egy olyan komplex társadalomban, mint a modern Ma­gyarország: „Nehezen tudják elképzelni, hogyan foroghat a zöld pénz széles körben, és hogyan nyerik vissza befektetéseiket. A városokban az embereknek általában nem hiányoznak a szoros kapcsolatok. Este mindenki nézi a tévét, nincsenek összetartó közösségek, ez egy atomizált társadalom". (László, a miskolci Kör egyik szervezője).

A társadalmi tőke fogalmánál maradva úgy fogalmazhatunk, hogy az emberek megbíznak meglévő, barátaikat, stb. „összekötő" hálózataik­ban, illetve a „híd" hálózatokban, amelyek a hasonló gondolkodásúakkal kötnek össze (például a budapesti Tálentumot szervező zöldek), de nem bíznak meg a Körben mint olyan hálózatban, amely idegenekkel „kap­csolhatja össze" őket – hacsak nem maguk is „jövevények", akiket nem fogadtak be a falusiak (Field 2003, p. 65).

A második problémakörbe tartozik, hogy a leendő tagok sokszor nem értik, hogyan tudják megfelelően kihasználni a hálózat által nyújtott lehetőségeket, illetve nem mérik fel, hogy mit jelentene, ha a hálózat nagyobb lenne.

A harmadik típusú probléma, amikor az emberek megértik a Kör működését, de az nem találkozik a helyiek igényeivel. Miközben a zöld­szimpatizánsok arra használták a hálózatot, hogy rajta keresztül hasonló gondolkodású emberekkel találkozzanak, vagyis mint „összekötő" és „híd" tőkét, addig a zöld pénz nem működött túl jól mint „kapcsolódási" tőke, amely kapcsolatot tud teremteni egyfelől a különféle erőforrásokkal rendelkező, másfelől a kiszolgáltatottabb helyzetben lévő egyének között. (Field 2003, p. 65). Sok potenciális tag egyszerűen nem érezte, hogy szüksége van a zöld pénz által nyújtott segítségre.

Én azt tapasztaltam Magyarországon, hogy az emberek… ha nem is élnek olyan jól, de úgy tesznek, mintha… mintha a szegénység… az valami szégyen volna. Itt, ha valami nem új, akkor már eldobják, szégyellik viselni. Romániában sokkal több a szegény, mint itt, de az emberek nem szégyellik a szegénységet. Én is szegény vagyok, te is az vagy, a legtöbben azok. Itt az emberek azt mondják: Én nem vagyok szegény, nem szorulok rá az ilyen cserehálózatokra. (Csilla, a budapesti Tálentumból).

A zöld pénz kudarcához az is hozzájárulhatott, hogy sokan úgy vélték, ez a hálózat nem az, amire nekik szükségük van. Az aktivisták (is) úgy hitték, hogy a családok szerves közösségét, amelyek kevés kapcsolattal rendelkeztek az elszigetelt kis falvakon kívül, felváltják Sik és Wellman „markoló" hálózatai: a diffúzabb, privát, láthatatlan hálózatok, amelyek segítségével az egyén, ha ügyes, megcsinálhatja a szerencséjét. Ha láthatóvá tesszük és kodifikáljuk ezeket a hálózatokat, mint a zöld pénz esetében (amelynek ez az egyik felvállalt előnye), akkor megszűnik a specifikus „klubtagsági" előny, amelynek révén az odatartozók gazda­ságilag fölényben érezhetik magukat a „beavatatlan" vetélytársakkal szemben egy állandóan változó, kiszámíthatatlan környezetben. Ha mindenki számára hozzáférhetővé válik egy hálózat, nem biztosít to­vábbi előnyöket a „beavatottaknak", ezért az emberek jobban szeretik „titkosítani" hálózataikat.

Kellettek a hálózatok, de nem az olyanok mint a Körök, amelyek zöld, lokális programokat propagáltak. Az emberek munkahelyet akartak, kapcsolatokat, üzleti segítséget, egyszóval mindazt, amit egy „markoló" hálózattól megkaphatnak, és nem egy igazán közösségi hálót (pláne nem antikapitalistát!). Ezeket a reményeket viszont nem válthatta va­lóra egy poszt-materialista hálózat. Azok, akik nem rendelkeztek ilyen hálózatokkal, csak nehezen tudtak bekapcsolódni, és miközben a zöld pénz hálózatok sok szempontból valóban úgy működtek, ahogyan az aktivisták remélték – vagyis megmutatták annak a módját, hogyan lehet formalizálni a rejtett hálózatokat, és megnyitni azokat az „idegenek" előtt – valójában csak a zöldek hálózatait tudták formalizálni. Az emberek azt akarták, amit a kritikusok a társadalmi tőke „sötét oldalának" neveznek, Bordieu exkluzív hálózatait, amelyek speciális előnyöket biztosítanak tagjaik számára; nem pedig Coleman és Putnam nyitott hálózatait (Field 2003, pp. 11-39, 74-81).

A negyedik fajta problémát az jelentette, hogy általános bizalmatlan­ság övezte a kis, új csoportokat. Mind a Kör, mind a Tálentum szervezői jelezték, hogy sokan azt gondolták, veszedelmes dolog az ilyen csopor­tokhoz csatlakozni, mint a szocialista időkben; miközben a helyi, elismert emberek zárt közösségét biztonságosnak tekintették, addig általában gyanakvással fogadták az idegeneket.

Az ötödik típusú problémát a mindennapi élet nehézségei jelentették az „átmenet" idején. Komoly gondot okozott a túlmunka miatti időhiány: sokan túlóráztak, vagy több állást kellett vállalniuk a megélhetésért: „Az emberek nagyon, nagyon keményen dolgoznak itt azért a kevés fizetésért. Nincs elég pénzük, idejük és energiájuk, hogy összejöjjenek egymással, vagy segítsenek a másiknak, annyira el vannak foglalva a maguk bajával" (Ferenc a szolnoki Körből).

Putnam egyetértene Ferenccel abban, hogy a televízió a civil társa­dalom megrontója. De nemcsak az időhiány miatt atomizálódnak az emberek: a munkanélküliek számára a pénzhiány és az izoláció jelenti a fő problémát. Szükség van egy minimális tőkére ahhoz, hogy az ember részt vehessen ezekben a cserehálózatokban, hiszen kellenek alapanyagok, munkaeszközök, munkaruhák, benzin vagy buszjegy, amelyeket a hálózat nem tud biztosítani. A legszegényebbeknek már ezek előteremtése is gondot okoz. A pénzhiány miatt olyan is előfordult, hogy egyes tagokat kilakoltattak a házaikból, mert nem tudták fizetni a számlákat, és emiatt kerültek ki a hálózatból.

Az emberek tehát vagy azért nem bíztak meg a zöld pénzben, mert nem ismerték fel a hálózat lehetőségeit, vagy azért, mert nem tudták, hogyan használják ki azokat. Sokakat az „idegenek" jelenléte is vissza­riasztott (szemben a kipróbált, rokoni hálóval). Ha pedig megértették a működésüket, akkor gyakran az erőforrások (elsősorban az idő és pénz) hiánya miatt nem tudtak csatlakozni. A hálózatok ezen okok következté­ben nem tudtak komoly segítségnyújtó intézményekké fejlődni, hanem megmaradtak kicsi, személyes alapú „kötődéseknek", illetve mint hálóza­tok, elenyésztek. Ez csak ott történt másképp, ahol, mint Budapesten is, volt valami ideológiai „kötőanyag", vagyis az emberek nem instrumentális okok miatt jöttek össze – hogy hozzájussanak a kölcsönös segítséghez – hanem a környezetvédelem iránti politikai elkötelezettségből. Ez azt mutatja, hogy Magyarországon a zöld pénz hatékonyabban működött a zöld mozgalom eszközeként, mint olyan CSO-ként, amely az „átmenet" útját egyengetheti.

A zöld pénz mint radikális civil társadalom

Budapesten, tekintve, hogy a Tálentumnak 150 tagja volt egy 1,8 milliós városban, nem annyira a kölcsönös segítségnyújtás „hozta össze" a csoportot, mint inkább a politika. A két Tálentum-csoportot inkább úgy képzeljük el, mint egy társadalmi mozgalom szervezeteit, ahol a zöld­szimpatizánsok egymás között kísérletezhettek a zöld pénzzel, anélkül, hogy érdekelte volna őket a pénz elterjedtebb használata – és persze nem is gondoltak az „átmenet" okozta problémák megoldására. Ez nem kritika: viselkedésük tükrözte a lengyel ellenzéki, Jacek Kurori vélemé­nyét: „Annak fényében, amit elértünk, csodálkozva nézek vissza. Akkor minden olyan egyszerű volt. Olvasni akartunk, szabadon beszélgetni egymással, pénzt gyűjteni azoknak, akik rászorulnak: a legegyszerűbb emberi cselekedetek. Azonban egy egész társadalmat lehet ilyen egy­szerű tettek és célok köré szervezni, és ez a tény olyan időbomba, ami rendületlenül ketyeg minden totalitarianizmus alatt (idézi: Kaldor 2003, p. 53, kiemelés az eredetiben). Valójában néhány kulcsaktivista éppen azt szerette volna, ha a csoport megőrzi környezetvédő ethoszát és antikapitalista orientációját, ahelyett, hogy nagy önsegítő programmá fejlődne, és ezáltal implicite elősegíti azokat a gazdasági változásokat, amelyekkel nem értettek egyet. Gábor, a gödöllői Tálentum szervezője így fogalmazott: „Amit én csináltam az más volt. alternatív pénz vagy csak egy jógakurzus vagy vegetáriánus csoport. Nem számított". Gábor nem is kapcsolódott bele olyan projektbe, ami nem érdekelte. ő egy radi­kális, antikapitalista zöld pénz hálózatot akart, nem pedig az „átmenetet" segítő hálózatot.

Ez a dilemma vezet el a zöld pénz hálózatok magyarországi kudarcá­nak végső okához: a kommodifikáció problémájához. A zöld pénz kétféle értelme, célkitűzése – egyfelől, a helyi hálózatokat támogató környe­zetvédő valuta mint a kapitalizmus alternatívája, másfelől viszont olyan (ön)segítő rendszer, ami segíti a kapitalizmushoz való alkalmazkodást – „kioltotta" egymás hatását. A zöld-szimpatizánsok sokszor ellenségesen fogadták a zöld pénzt, mert úgy érezték, hogy az kommodifikálja azokat a hálózatokat, amelyek hitük szerint jobban működtek reciprocitás útján, kommodifikáció nélkül. Ez morális vagy instrumentális okok miatt is történhetett így. Gábor például azért szervezte meg a Tálentumot Gödöl­lőn, hogy „sínre tegye", illetve szabályozza a Steiner-iskola működését, amelyet szerinte korábban teljesen áthatott a kaláka-típusú kölcsönös segítség kaotikus és kevéssé hatékony rendszere. Iskolai kollégái meg­hallgatták javaslatait, de a gyakorlatban kommodifikációnak tekintették a zöld pénzt:

Ezért aztán az emberek tiltakoztak, a vezetők pedig mind azt mond­ták, hogy 'ó, én nem akarok pénzért dolgozni'… Úgy érezték, hogy ez valahogy leértékeli a munkájukat. ezért aztán ragaszkodtak a régi reciprocitáshoz, ahhoz a kaotikus rendszerhez, ahol senki se tudja, hogy ezért vagy azért ki a felelős, ki csinált már eleget, és ki túlterhelt vagy elkeseredett.

Tiszalúcon, miután az emberek a Körben összeismerkedtek, a tagok azt mondogatták: „az igazán jó barátok egyébként is segítik egymást, ak­kor minek az a számolgatás? …Az emberek először csereberélni jönnek ide, aztán összebarátkoznak egymással, és abbahagyják a pontok gyűj­tögetését". Úgy érezték, hogy a Kör túl bürokratikussá vált. A tagoknak elsősorban a közösségi érzés számított, függetlenül a mérhető gazdasági eredmények mértékétől. Miközben a hálózat segített összehozni az újon­nan jötteket, azok, akik már benne voltak valamilyen segítő hálózatban, olyan idegen beavatkozásnak tekintették a zöld pénzt, ami a legrosszabb esetben felbomlasztja a hagyományos közösségi intézményeket, a legrosszabb esetben pedig felesleges. A Tálentum csak ott maradt fenn huzamosabb ideig, ahol hasonló gondolkodású embereket kötött össze, akik kísérletezni akartak az alternatív pénznemmel. Sokkal kevésbé volt sikeres azonban mint vegyes hálózat, amely segít abban, hogy az erő­forrásokhoz a „gyenge kötések" révén a rászorulók is hozzáférjenek. Itt viszont jogosan merül fel Gábor kérdése: környezeti tudatosság nélkül a hálózatot bármilyen intézmény fenntarthatja, ha elég nagy és diffúz, ha azonban elegendő a környezeti tudatosság, akkor minek növelni a csoportot (ami megegyezik a budapesti Tálentum álláspontjával)?

Következtetés

Miközben általánosan elfogadott tézisnek számít, hogy az idealizált, nyugati típusú, de tocqueville-i demokráciába való átmenet megköve­teli a civil társadalmi szervezetek létrehozását, amelyek közvetítőkként szolgálnak az állam és az állampolgárok között, kevesebb tanulmány foglalkozik a feladat gyakorlati megvalósításával, illetve nehézségeivel. Voltak olyan problémák, amelyek a zöld pénz „természetéből" fakadtak, és más országokban is megjelentek, éppúgy, mint Magyarországon. Ezek közé tartozik az alacsony forgalom, a bekapcsolódáshoz szükséges erőforrások hiánya (ami éppen a legszegényebbek bejutását nehezíti a hálóba), a zöld-szimpatizáns tagok túlsúlya, illetve a zöld hálózatokon kívüliek bekapcsolásának nehézsége egy olyan hálózatba, amely szá­mukra meglehetősen különösnek vagy ezoterikusnak tűnhet. Magyaror­szág nincs ebben egyedül. Nemzetközileg sem mindig teljes az összhang a deklarált célok és az (ön)segítő programok tényleges hatékonysága között (Barnes et al., 1996; North 1996; Stott és Hodges 1996; Williams et al., 2001; Aldridge és Patterson 2002). Ha ez a tanulmány megmutatja, hogy vannak gondok a zöld pénzzel Magyarországon, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a problémák nem csak az „átmeneti" gazdasá­gokra jellemzőek. Természetesen olyan nehézségek is megjelennek, amelyek az „átmeneti" gazdaságok sajátosságai, úgy mint a hálózatok felbomlása az átstrukturálás időszakában, bizonytalanság, az az érzés, hogy a változások kontrollálhatatlanok, és ráadásul a mindennapokban nagyon sok szükséglet marad kielégítetlenül. De persze voltak olyan problémák, amelyek specifikusak az országra nézve, mint az individua­lista politikai kultúra, az idegenektől való távolságtartás és a családalapú megoldásokba vetett bizalom.

Magyarországon a zöld pénz leginkább akkor bizonyult előnyösnek a tagok számára, amikor a hálózat a piacgazdaság ökológiai alternatívái kísérleti telepéül szolgált, még akkor is, ha ezek a kísérletek nem voltak hosszú életűek. Egy olyan országban, amely 15 éve alatt lett a szovjet érdekszféra részéből EU-tagállam, talán nem meglepő, hogy csak ke­veseket vonzott egy alternatív, radikális, lokalizáló, antimaterialista és antikapitalista program, különösen, ha figyelembe vesszük azt a masszív propagandát, amely a globális mainstreamhez való csatlakozás előnyeit ecsetelte minden magyar állampolgár számára. A demobilizációs tézis fényében nem meglepő, hogy a budapesti Tálentum aktivistái ma is fenntartják maguknak a szabadságot, hogy poszt-materialista zöldek egy kis csoportjával társuljanak, akik nem kívánnak visszatérni a kommuniz­musba, de elutasítják a betagolódást az új, piac-orientált, „nyugatizált", fogyasztói Magyarországba is. Ez a kis csoport része lehet egy olyan rejtett hálózatnak, ahol a társadalmi mozgalmak egyes teoretikusai mint pl. Melucci szerint a jövő politikai kérdései formálódnak (Melucci 1996). A budapesti Tálentum ma is emlékeztet minket arra, hogy 1989-ben egy másféle jövő is lehetséges volt Kelet-Európa és a világ számára, illetve, ahogyan Csilla fogalmaz, még ma is az:

Azt hiszem, mi egy más generáció vagyunk. Nem azok vagyunk, amit elvártak tőlünk, hanem valami más. Megpróbáljuk megtalálni a SAJÁT utunkat… nem azok akarunk lenni, amit elvárnak tőlünk. Mi önmagunk akarunk lenni, megtalálni a saját kifejezésmódunkat, azok nélkül a korlátok nélkül, amiket mások raknak elénk.

Ha a második kérdést, a nemzetközi hálózatok fontosságát vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a nyugati támogatás bevezetésére tett kí­sérlet csak korlátozott mértékben segítette elő a civil társadalom szerves fejlődését Magyarországon. Megtörtént az információ összegyűjtése, lefordítása, és terjesztése, és elkezdődtek a kísérleti projektek ott, ahol az ANHSH-nak voltak megbízható helyi partnerei. Nincs bizonyíték arra, hogy a magyarországi prioritásokat háttérbe szorították volna a nyugati prioritások: inkább az volt a jellemző, hogy készségesen felhasználták a támogatást a helyi szükségletek kielégítésére – hogy gyorsabban alakítsák ki a zöld pénz hálózatokat, mint amire a budapesti Tálentum hajlandó vagy képes lett volna. Azonban a lokális projektek beleütköztek a fent megvitatott nehézségekbe, ami elvette a kulcsaktivisták kedvét, vagy mint az Szolnokon is történt, más projektek felé fordultak, ami job­ban megfelelt a helyi igényeknek. Központilag, az Egyesült Királyságban kiképzett ANHSH-csapat tagjai új állásokat kaptak a non-profit szektor­ban, és mivel munkájukat csak állásnak tekintették, nem pedig politikai elhivatottságnak, megszűnt az érdeklődésük a zöld pénz iránt. Miközben megjelentek újságok a szponzorált időszak alatt, sem az ANHSH, sem a Körök nem tudtak kialakítani egy fenntartható és független támogató hálózatot, vagyis nem volt elég pénz a helyi projektek számára. A fentihez hasonló rövididejű, külsődleges támogatás nem volt elegendő ahhoz, hogy pótolják a helyi hiányosságokat, illetve a tapasztalat hiányát a fenntartható civil társadalmi szervezetek hosszú távú menedzselésében és fejlesztésében.

(Fordította: Bartha Eszter)

Jegyzetek

1 A szerző 1999-ben, 2000-ben és 2003-ban kutatott Magyarországon.

2 KÖR = Közösségi Önsegítő Rendszer.

3 A teleházak számítástechnikai központok vidéki területeken. Általában internet­kapcsolatot, számítógépeket, scannereket, fax-szolgáltatást és hasonlókat biztosítanak azoknak, akik egyébként valószínűleg kimaradnának a „tudásgaz­daságból".

Hivatkozások:

Adam, J. 1999. Social Costs of Transformation to a Market Economy in Post Socialist Countries. Basingstoke, MacMillan.

Aldridge, S.-Halpern, D., et al. 2002. Social Capital: a discussion paper. London, Performance and Innovation Unit.

Aldridge, T.-Patterson, A. 2002. LETS get real: constraints on the develop­ment of Local Exchange Trading Schemes. Area, 34(4), 370-81.

ANHSH 1999. LETS Project 1999 Report. Budapest, Association of Nonprofit Human Services of Hungary, 5.

Arato, A. 1991. Revolution, Civil Society and Democracy. In Z. Rau (szerk.): The Re-emergence of Civil Society in Eastern Europe and the Soviet Union. Boulder, Westview Press.

Arato, A. 1999. Civil Society, 'Transition and the Consolidation of Democracy.' In A. Braun and Z. Barany (szerk.): Dilemmas of Transition. The Hungarian Experience. Oxford, Rowman and Littlefield.

Barnes, H.-North, P., et al. 1996. LETS on Low Income. London, The New Economics Foundation.

Bartlett, D. 1997. The Political Economy of Dual Transformations. Market Reform and Democratisation in Hungary. Ann Arbour, University of Michi­gan Press.

Bowring, F. 1998. LETS: an eco-socialist initiative? New Left Review, 232, 91-111.

Cohen, J.-Arato, A. 1992. Civil Society and Political Theory. Cambridge MA, MIT Press.

Cooke, B.-Kothari, U. (szerk.) 2001. Participation: the New Tyranny? London, Zed Books.

Croall, J. 1997. LETS act locally: the growth of Local Exchange Trading Systems. London, Calouste Gulbenkian Foundation.

Dauncey, G. 1988. Beyond the crash: the emerging rainbow economy. London, Greenprint. [Magyarul: Összeomlás után : a szivárványgazdaság kialakulása. Budapest, 2001, Göncöl.]

DeFilippis, J. 2001. The myth of Social Capital in Community Development. Housing Policy Debate, 12(4), 781-806.

DeFilippis, J. 2002. Symposium on Social Capital. An Introduction. Antipode, 34(4), 790-5.

Douthwaite, R. 1996. Short Circuit. Strengthening local economies for security in an uncertain world. Totnes, Devon, Green Books.

Dunford, M. 2003. Comparative economic performance, inequality and the market-led remaking of Europe. Royal Geographical Society (with the Institute of British Geographers), London.

Field, J. 2003. Social Capital. London, Routledge.

Fine, B. 1999. The Developmental State Is Dead – Long Live Social Capital? Development & Change, 30(1), 1-19.

Fine, B. 2000. Neither the Washington nor the post-Washington consensus. In B. Fine, C. Lapavitsas-J. Pincus (szerk.): Development Policy in the Twenty-First Century. London, Routledge, 1-27.

Fine, B. 2001. Social Capital verses Social Theory. Political Economy and Social Science at the turn of the millennium. London, Routledge.

Flyvbjerg, B. 1998. Empowering Civil Society: Habermas, Foucault and the question of conflict. In M. Douglass-J. Friedmann (szerk.): Cities for Citizens. Planning and the rise of civil society in a global age. London, John Wiley and Sons.

Freeland, C. 2001. Sale of the Century: the inside story of the second Rus­sian Revolution. London, Little Brown.

Gray, J. 1991. Post-Totalitarianism, Civil Society and the Limits of the West­ern Model. In Z. Rau (szerk.): The Re-emergence of Civil Society in Eastern Europe and the Soviet Union. Boulder, Westview Press.

Grootaert, C. 1998. Social Capital: the missing link? Social Capital Initiative Working Paper No 3, Washington, The World Bank.

Gwynne, R.-Klak, T., et al. 2003. Alternative Capitalisms. London. Arnold.

Hann, C. 1990. Second Economy and Civil Society. In C. Hann (szerk.): Market Economy and Civil Society in Hungary. London, Frank Cass.

Hann, C. 1992. Civil Society at the Grassroots: a reactionary view. In P. G. Lewis (szerk.): Democracy and Civil Society in Eastern Europe. London, St Martin's Press, 152-65.

Hann, C.-Dunn, E. (szerk.) 1996. Civil Society: challenging Western models. London, Routledge.

Hawthorn, G. 2001. The promise of 'Civil Society' in the South. In S. Kaviraj-S. Khilnani (szerk.): Civil Society. History and Possibilities. Cambridge, Cambridge University Press, 269-86.

Hollos, M.-Maday, B. C. (szerk) 1983. New Hungarian Peasant. An East­ern European Experience with Collectivisation. Social Science Monographs. New York, Brooklyn College Press.

Howell, J.-Pearce, J. 2002. Civil society & development: a critical explora­tion. London, Lynne Ryner Publications.

Kaldor, M. 2003. Global civil society: an answer to war. Cambridge, Polity.

Kenedi, J. 1981. Do It Yourself: Hungary's Hidden Economy. London, Pluto Press.

Korosenyi, A. 1999. Government and Politics in Hungary. Budapest, Central European University Press.

Kuti, E. 1997. The Hungarian Non-profit sector. Institutional answers to social challenges. In V. Gathy-M. Yamanji (szerk.): A new dialogue between Central Europe and Japan. Budapest, Institute for Social Conflict Research, 165-72.

Lang, P. 1994. LETS Work. Revitalising the local economy. Bristol, Grover Publications.

Lang-Pickvance, K.-Manning, N., et al. (szerk.) 1997. Envi­ronmental and Housing Movements. Grassroots Experience in Hungary, Russia and Estonia. Aldershot, Avebury.

Lee, R.-Leyshon, A., et al. 2004. Making Geographies and Histories? Con­structing Local Circuits of Value. Environment and Planning D: Society and Space, 22, 595-617.

Melucci, A. 1996. Challenging Codes. Collective Action in the Information Age. Cambridge, Cambridge University Press.

North, P. 1996. LETS: a tool for empowerment in the inner city? Local Economy, 11(3), 284-93.

North, P. 1999. Explorations in Heterotopia: LETS and the micropolitics of money and livelihood. Environment and Planning D: Society and Space, 17(1), 69-86.

North, P. 2002. LETS in a cold climate: Green Dollars, self help and neo-liberal welfare reform in New Zealand. Policy and Politics, 30(4), 483-500.

O'Neil, P. 1998. Revolution from Within. The Hungarian Socialist Workers Party and the collapse of Communism. Cheltenham, Edward Elgar.

Pickvance, K. 1997. Social movements in Hungary and Russia. The case of environmental movements. European Sociological Review, 13(1), 35-54.

Pickvance, K. 1998. Democracy and Environmental Movements in Eastern Europe. A Comparative Study of Hungary and Russia. Boulder, Colorado, Westview Press.

Pickvance, K. 1998. Democracy and grassroots opposition in Eastern Europe: Hungary and Russia compared. Sociological Review, 46(2), 187-­207.

Pok, A. 1997. Comments on Professor Kimura Hiroshi's Paper. In V. Gathy-M. Yamanji (szerk.): A new dialogue between Central Europe and Japan. Budapest, Institute for Social Conflict Research, 87-90.

Putnam, R. 2001. Bowling Alone. London, Simon and Schuster.

Sik, E.-Wellman, B. 1999. Network Capital in Capitalist, Communist and Post Communist Countries. In B. Wellman (szerk.): Networks in the Global Village, Boulder, Westview Press, 225-55.

Smith, A.-Swain, A. 1998. Regulating and Institutionalising Capitalisms. In J. Pickles and A. Smith (szerk.): Theorising Transition. The Political Economy of Post Communist Transformations. London, Routledge, 25-53.

Stiglitz, J. 2002. Globalisation and its discontents. London, Allen Lane. [Magyarul: A globalizáció és visszásságai. Budapest, 2003, Napvilág.]

Stott, M.-Hodges, J. 1996. LETS: Never knowingly undersold? Local Economy, 11(3), 266-8.

Swain, N. 1992. Hungary: The Rise and Fall of Feasible Socialism. London, Verso.

Szeman, Z. 1997. Nongovernmental organizations and aging societies: the case of Hungary with a comparison to Japan. In V. Gathy-M. Yamanji (szerk.): A new dialogue between Central Europe and Japan. Budapest, Institute for Social Conflict Research, 125-31.

Szirmai, V. 1997. Protection of the Environment and the position of Green movements in Hungary. In K. Lang-Pickvance-N. Manning-C. Pickvance (szerk.): Environmental and Housing Movements. Grassroots Experi­ence in Hungary, Russia and Estonia. Aldershot, Avebury.

Touraine, A. 1981. The voice and the eye: an analysis of social movements. Cambridge, Cambridge University Press.

Williams, C.-Aldridge, T., et al. 2003. Alternative Exchange Spaces. In Leyshon, A.-Lee, R.-Williams, C. (szerk.): Alternative Economic Spaces. London, Sage, 151-67.

Williams, C. C.-Aldridge, T., et al. 2001. Bridges into Work: an evaluation of Local Exchange Trading Schemes. Bristol, The Policy Press.

Woolcock, M. 1998. Social Capital and economic development: toward a theoretical synthesis and policy framework. Theory and Society, 27, 151­-208.