A Tibetben nemrégiben kitört zendülés és erőszak a lehető legrosszabb­kor jött a Kínai Kommunista Párt számára – Kína épp a maga nagy pilla­natára készül a világ színpadán. Az idei nyári olimpiai játékok házigazdá­jaként lehetőséget kap a rongyrázásra, arra, hogy látványos fejlődésével büszkélkedhessen, a világ elé tárja impozáns városait és közlekedési hálózatát. Kína azt reméli, hogy bemutatót adhat a kapitalizmus csodái­ból, és hogy bebizonyíthatja a kritikus szemmel vizslató világburzsoázia számára: immár felkészült arra, hogy belépjen a klubba.

Másfelől viszont a kínai rezsim régóta igyekszik letagadni a gyors fejlődést kísérő komoly problémákat és ellentmondásokat. A kínai ka­pitalizmus, a „harmonikus társadalom" építése körül a világon minden rendben van. De az újabb tibeti fejlemények fellebbentették a fátylat, és ízelítőt adtak a KKP-nak abból, amitől a legjobban retteg.

„A Nyugat fejlesztése"

A kínai kapitalizmus egyik legfőbb ellentmondása – a területileg és szo­ciálisan egyenlőtlen fejlődés – robbant most a rezsim arcába. A kapitaliz­mus sebes és intenzív fejlődése Kínában főleg a keleti tartományokban és a tengerparti régiókban zajlik. E területek masszív gazdagságot hal­moztak fel, nyaktörő ütemű fejlődést és expanziót éltek át. De a nyugati régiókban és a vidéki területeken az infrastruktúra épp csak hogy össze nem omlott. Ahogy a kínai nagyvárosok és part menti területek meggaz­dagodtak, úgy szegényedett el a kínai vidék. A forradalom vívmányait a vidéki területeken felszámolták vagy elsorvasztották. Ez „vendégmunká­sok" valóságos hadseregét teremtette meg, szegényparasztok tömegeit, akik csapatostul nyomulnak a nagyvárosokba annak reményében, hogy az ott talált munka révén képesek lesznek életben tartani családjaikat. Miután eljutnak a városokba, ott rendszerint a legrosszabb, legalacso­nyabb bérezésű munkák várnak rájuk, miáltal egy rendkívüli mértékben elnyomott, társadalom alatti osztály jön létre. Az ez idáig soha nem látott léptékű urbanizáció egy sor társadalmi és gazdasági ellentmondást te­remtett Kínában, amely időzített bombaként ketyeg.

Miközben a kommunista párt a kapitalizmus rohanó ütemű fejlesztésé­vel van elfoglalva, a rezsim minden zavaró tényezőtől megriad. A KKP-t megrémíti a lakosság bármely rétegének körében jelentkező elégedetlen­ség – legyen szó akár a parasztságról, akár a munkanélküliek seregéről, a sok nemzetiség valamelyikéről vagy a munkásosztályról. A KKP, amely ellentmondások lőporos hordóján ül, tudja, hogy bármiféle nyugtalanság­ból kipattanhat az a szikra, amely végül előidézi a robbanást.

A „harmonikus társadalom" kifejlesztésére vonatkozó terv része­ként Peking elindította a „nyugat-kínai fejlesztés" programot, amely a szegényebb nyugati régiók infrastruktúrájának fejlesztését, illetőleg a jövedelmi és vagyoni különbségek kiegyenlítését célozta. E program hat tartományt, öt autonóm tartományt (köztük Tibetet) és a jelentékeny Csungcsing önálló közigazgatási egységet foglalja magában. Ezek Kína összterületének 70%-át teszik ki, mégis a lakosságnak csupán 29%-a él itt, és a gazdasági össztermék 16%-a termelődik meg e területeken.

A baj csak az, hogy noha a program valóban enyhített valamit az inf­rastruktúra és az ipari struktúra elmaradottságán, egyszersmind egy sor új társadalmi és gazdasági ellentmondást teremtett, amely elmérgesítette a tibeti nemzeti problematikát.

A kínai forradalom és Tibet

1912-ben Tibet de facto függetlenné vált Kínától. Az azt megelőző két évszázadban Tibetet számos imperialista hatalom hódította meg, foglalta el és annektálta. 1914-ben a Nagy-Britannia, Kína és Tibet által megkötött egyezmény értelmében Külső-Tibet, a mai Tibeti Autonóm Terület, kínai fennhatóság alá került. Ám Kína nem avatkozhatott be az adminisztratív ügyekbe – ez bizonyos mértékű autonómiát adott a dalai lámának és kormányának. Kína Belső-Tibetet (vagyis Kham és Amdo tartományokat – ezek most Csinghaj, Kanszu, Szecsuán és Jünnan tartományok részei) is átengedte. A polgárháború hosszú évei és a Japánnal vívott háború alatt Kína nagyrészt figyelmen kívül hagyta Tibetet, vagyis az utóbbi többé-kevésbé független volt.

Tibet ekkortájt igencsak messze volt attól a spirituális paradicsomtól, amelynek sokan képzelik. Egy sor egyedülálló történelmi körülménynek köszönhetően – nagyrészt a földrajzi helyzetéből adódó izoláció miatt -Tibetet évszázadokon keresztül szinte érintetlenül hagyta a történelem sodra, és az ország még mindig az abszolút feudalizmus uralmát nyög­te. Tibet teljesen alulfejlett volt, ipar nélkül, a meghatározó gazdasági tevékenység az önellátó mezőgazdaság volt. Minden föld, vagyon és a teljes állatállomány a lámák és a nemesség tulajdonában volt. Még hogyha létezett volna is számottevő tibeti burzsoázia, a kínai és orosz megfelelőjéhez hasonlóan az is túl későn lépett volna a történelem szín­padára. Tibetben nem volt polgári forradalom vagy palotaforradalom, amely elindíthatta volna a változást, a modern termelést és technikát stb. A történelmi feladatot egy másik erőnek kellett elvégeznie. Amikor megérkezett a kínai Vörös Hadsereg, magával hozva az oktatási rend­szert, földreformot, villamosítást és a modern ipart – nem beszélve a modernebb és jobban felszerelt hadseregről -, ugyan milyen esélye lehetett volna a tibeti teokráciának?

Az 1949-es kínai forradalom után Mao, részben nacionalizmusa és han¹  sovinizmusa miatt, nem utolsósorban pedig mivel attól tartott, hogy az imperialista hatalmak a dalai lámát arra használhatják, hogy Tibetből ellenforradalmi akciókat indítsanak Kína ellen, végül pedig mivel „ütkö­zőzónát" kívánt létesíteni Kína és potenciálisan ellenséges szomszédai között, úgy döntött, hogy Tibetet Peking uralma alá vonja.

Ekkorra Lhásza lényegében visszanyerte az ellenőrzést Belső-Tibet felett. 1950-ben Mao parancsára a vörös hadsereg bevonult a csamdói területre, gyorsan szétzúzva a tibeti hadsereg ellenállását. A vörös had­sereg Közép-Tibet felé vonult, majd Lhászától 200 km-re, a kínaiak által Külső-Tibet határaként számon tartott ponton megállt. Mivel nem voltak nagyarányú csapatszállításra alkalmas utak, és a kínai csapatok nem voltak hozzászokva ezekhez a magasságokhoz, Mao tárgyalásokba kezdett Lhászával.

A szuronyok fenyegetésének árnyékában Tibet és Kína aláírta a Tizenhét Pontos Egyezményt, amelynek értelmében Tibet a népköztár­saság részévé vált. A már kínai fennhatóság alá került Kham és Amdo tartományokat a szomszédos kínai tartományokhoz csatolták (ezeket már a korábbi, több nemzedéken át tartó kínai bevándorlás gyakorlatilag „kínaizálta"), míg a dalai láma fennhatósága alatt maradt területek auto­nómiát kaptak, méghozzá továbbra is a lámák kormányzása alatt.

A kínai ellenőrzés alatt álló területeken keresztülvitték a teljes földre­formot. Eltörölték a rabszolgaságot és a jobbágyságot. A lámákat és a nemességet kisajátították, a földet pedig szétosztották a parasztok között. A parasztságot felfegyverezték, és besorozták a közművek építéséhez. Iskolák és kórházak nyíltak a korábbi templomokban és a lámák egykori lakóhelyein, valamint közút épült Kína és Lhásza között, amelyet végül elvezettek egészen az indiai, nepáli és pakisztáni határig.

Ezek az intézkedések, a szóban forgó területek tervgazdaságba való betagozódásával együtt, valódi haladást és előrelépést jelentettek a pa­rasztság és a tibeti szegények számára. A tibeti parasztság, legalábbis a kezdeti szakaszban, támogatta a kínai maoistákat, mivel a forradalom számukra valódi jótéteményeket hozott.

Mao hithű sztálinistaként (és saját „új demokrácia"-elméletének szelle­mében) valójában megegyezésre, „egységfrontra" törekedett Lhászával és a lámákkal. A lámák fennhatósága alatt maradt területeken a hagyo­mányos kormányzat és az arisztokrácia a helyén maradt, sőt Peking anyagi támogatásában részesült. Miközben a kínai fennhatóság alatt álló tibeti területeken végbement a földreform, Mao a következőt írta a dalai láma által ellenőrzött területekről:

„Ami Tibetet illeti, sem a földbérleti díjak csökkentését, sem agrár­reformot nem szabad kezdeményezni legalább két vagy három évig. Míg Hszincsiangban² több százezer han nemzetiségű ember él, addig Tibetben elenyésző a számuk, vagyis hadseregünk itt teljesen eltérő, kisebbségi pozícióban találja magát. Teljes mértékben két politikai feltéte­len múlik, hogy sikerül-e megnyernünk a tömegeket, és megingathatatlan helyzetbe hozni magunkat. Az egyik a szigorú gazdálkodás, amely a hadsereg saját szükségletre történő termelésével párosul – így befolyást gyakorolhatunk a tömegekre -, ez a legfontosabb…"

„Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy megnyerjük a dalait és a legfelső vezető réteg nagyobbik részét, és elszigeteljük a csekély számú rossz elemeket. Ennek révén elérhetjük a tibeti gazdasági és politikai rendszer fokozatos, vértelen átalakulását néhány év alatt; más­felől fel kell készülnünk arra az eshetőségre is, hogy a rossz elemek belerántják egy felkelésbe a tibeti csapatokat, és megtámadnak minket – hadseregünknek erre az esetre is készen kell állnia. Minden a szigorú gazdálkodáson és a hadsereg saját szükségletére folytatott termelésen múlik. Csak akkor érhetjük el céljainkat, ha ezt a politikát tesszük meg munkánk sarokkövévé. A másik fontos vezérfonal, amelyet lehetséges és szükséges is követnünk, kereskedelmi kapcsolatok létesítése Indiával és országunk belsejével annak érdekében, hogy biztosítsuk a Tibetből és Tibetbe áramló ellátmányok általános egyensúlyát, hogy a tibeti nép életszínvonala semmi esetre se csökkenjen hadseregünk ottani jelenléte miatt, inkább emelkedjen erőfeszítéseinknek köszönhetően. Ha nem tudjuk a termelés és kereskedelem kettős problémáját megoldani, elve­szítjük tibeti jelenlétünk anyagi bázisát. Ezt a rossz elemek kihasználják, szünet nélkül ellenünk fogják bujtogatni a nép elmaradott elemeit és a tibeti csapatokat, és a sokak egyesítésére és a kevesek elszigetelésére irányuló politikánk hatástalan marad és kudarcot vall."

„Egyébiránt két lehetőség van. Az egyik, hogy a felső rétegek irányá­ban folytatott egységfront-politikánk, a sokak egyesítésére és a kevesek elszigetelésére irányuló politikánk megteszi hatását, és a tibeti nép fo­kozatosan közeledik felénk, így a rossz elemek és a tibeti csapatok nem mernek fellázadni ellenünk. A másik lehetőség, hogy a rossz elemek gyengének és megfélemlíthetőnek látnak minket, felkelésbe rántják a tibeti csapatokat; ez esetben hadseregünk ellentámadásban védi meg magát, jól célzott csapásokat mérve rájuk." (Tibeti munkánk politikájáról. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának direktívája. – Kieme­lések – R. L.)

Mao tehát ahelyett, hogy a tibeti népet igyekezett volna egyesíteni an­nak érdekében, hogy elsöpörje elnyomóit (a lámákat és a földesurakat), inkább a dalai lámával és e legfelsőbb uralkodó réteggel próbált egység­frontot létesíteni – innen jön az ötlet, hogy a bérleti díjak csökkentése és az agrárreform még évekig nem jöhet szóba. Mao a nemeseket és a lámákat igyekezett megbékíteni. Ez nem kommunista politika.

A KKP Kínában is hasonlóval próbálkozott. E próbálkozás szükség­képpen kudarcra volt ítélve. A történelem során soha egyetlen uralkodó osztály se egyezett ki egy olyan forradalommal, amely arra készült, hogy elvegye tulajdonát és hatalmát. Nem a lámák klikkjén belüli „csekély szá­mú rossz elem" akart szembeszállni a KKP-val, hanem az egész uralkodó osztály. Továbbá ez a politika keveset tett azért, hogy megnyerje a tibeti tömegeket, akik felháborodva nézték, ahogy a kommunisták egyesülnek az ő elnyomóikkal.

A feladat ebben a helyzetben egy valódi, az összes elnyomottat magában foglaló egységfront szervezése lett volna, a tibeti parasztok, munkások és az egyéb elnyomott nemzetiségek egyesítése a kínai elnyo­mottakkal annak érdekében, hogy elsöpörjék és kisajátítsák az uralkodó osztályokat. Mao a legfelső körökben keresett támogatást a tömegek elnyeréséhez, amikor a valódi feladat az lett volna, hogy a tömegek támogatását elnyerjék e felső rétegek megdöntéséhez.

Az ellenforradalom és a nemzeti kérdés

Amint az sejthető volt, a lámák és a nemesség, miután a KKP által uralt területeken elvesztette minden tulajdonát és földjét, felkelést indított a CIA támogatásával. A felkelés – amelyet az arisztokraták és a kolostorok irányítottak, s amely bizonyos fokú támogatottságot nyert még a tibeti parasztok között is – Lhászára és más tibeti területekre is kiterjedt. Azzal, hogy Mao a lámák kezén hagyta Lhászát, időt és eszközöket adott az ellenforradalomnak ahhoz, hogy finanszírozza és megindítsa a lázadást.

Egy valódi marxista politika Tibetben vagy általában véve Kínában radikálisan különbözött volna Mao vagy a kínai kommunista párt által követett politikától. Tibetben a feladat a gazdaság óvatos fejlesztése lett volna a demokratikusan tervezett gazdaság bázisán – a tibeti nép önrendelkezési jogának teljes tiszteletben tartása mellett. Az oktatás és az erőteljesen támogatott állami és közületi szerveződés révén a parasztság meggyőződhetett volna a szocialista módszer felsőbbren­dűségéről.

Ugyanez áll a vallásra. A vallás, bármely más eszméhez hasonlóan, nem győzhető le fegyverekkel és börtöncellákkal. Az, hogy valaki hisz valamilyen istenben vagy istenekben, nem jelenti azt, hogy az illető nem támogathat egyidejűleg marxista politikát.

A kisajátítások és az ipari fejlesztések, illetőleg a javuló szociális helyzet mellett a KKP súlyos elnyomást is hozott a tibetieknek. A vörös hadsereg és a KKP kíméletlenül viselkedett Tibetben, megtámadta a vallást és a kolostorokat, történelmi és kulturális emlékeket pusztított el, betiltotta a vallási szertartásokat. Ez nem volt kimondottan alkalmas mód­szer a tibeti nép megnyerésére. Meggyőzés helyett a KKP megpróbálta beleverni Tibet népébe az engedelmességet, valamint a KKP eszméinek, mindenekelőtt pedig Maónak a tiszteletét. Ezrével pusztították el a kolos­torokat és az egyéb kegyhelyeket. Ahogy szélesedett az ellenforradalmi lázadás, úgy vált kíméletlenebbé az elnyomás is a KKP részéről. Ez pe­dig csak arra volt jó, hogy felszítsa a nacionalista érzelmeket, és táplálja az ellenforradalom iránti rokonszenvet.

A kínai sztálinisták ezenkívül olyan helyzetben találták magukat, amely bizonyos hasonlóságot mutatott a bolsevikok helyzetéhez a hadikommu­nizmus idején. Miután nem számíthattak a nyugati munkások segítsé­gére, a bolsevikok kemény intézkedések megtételére kényszerültek a gazdaság működőképességének megtartása érdekében. Lenin idejében a bolsevik vezetés ezeket az intézkedéseket ideiglenesnek tekintette. Az élelmiszerek kényszerbeszolgáltatási rendszere, az iparcikkek magas ára, a polgárháború és az éhínség kimerítette a parasztságot, és egy sor parasztfelkeléshez vezetett a szovjet állam ellen a 20-as évek elején.

A tibeti gerillaháború ellen a KKP bevezette a kényszerbeszolgáltatást, hogy élelmezhesse a vörös hadsereget – mivel az nem vált önellátóvá. Majd pedig a Nagy Ugrás részeként szigorították a beszolgáltatást, to­vább hergelve a parasztságot, egy részüket a KKP ellen fordítva.

A földbirtokosok és a lámák 1956-ban kezdték meg a gerillaháborút az USA támogatásával. A felkelés pontos kiterjedése és jellege vita tárgya, és a források minősége miatt rendkívül nehéz pontosan meghatározni a tényeket. A felkelés minden bizonnyal rokonszenvre talált a parasztság legalább egy részénél, miközben a KKP tettei csak tovább táplálták az ilyen érzelmeket.

A gerillaháború Lhászában 1959. március 10-én tömegdemonstrációvá és felkeléssé fejlődött. A főváros kb. negyvenezer fős lakosságának közel fele szerzetesekből állt – ez sokat elmond a felkelés társadalmi jellegéről. A felkelést kíméletlenül elnyomták, és a dalai láma kénytelen volt ame­rikai segítséggel Indiába menekülni, míg a gerillasereg zöme Nepálba távozott. A fegyveres ellenállás kisebb fészkei maradtak Tibetben és Kínában, amerikai segítséggel.

Nem lehetnek illúzióink: a dalai láma, függetlenül attól, hogy hányszor nyilvánította ki azonosulását a buddhizmus pacifista tanításával, az im­perializmus eszköze volt, akit Washington a KKP-rezsim destabilizálását és megdöntését célzó hadjáratához használt fel. A láma évtizedeken keresztül masszív anyagi támogatásban részesült, hogy fenntarthassa magát, illetve a gerilla-hadműveleteket. Ám e támogatást 1972-ben, amikor Nixon állami látogatást tett Kínába, hirtelen visszavonták. A Kí­nával való üzletelés nyilvánvalóan csábítóbbnak bizonyult, mint a tibetiek támogatása!

Itt egy ismerős sémát látunk. Az imperialistákat nem érdekelte a tibeti nép és annak érdekei. Ők csupán eszközök voltak a KKP megtámadá­sára, destabilizálására és végső soron megdöntésére, a kapitalizmus visszaállítására irányuló amerikai tervekben. Ahogy az Egyesült Államok egy másik stratégiára tért át – kapcsolatfelvétel Kínával a Szovjetunió elszigetelése érdekében -, sorsára hagyták a tibeti ellenállást.

Ám a KKP sem viselkedett különbül. Tibet csupán a kínai külpolitika eszköze volt, és a KKP könyörtelenül uralkodott – a tervgazdaságra való áttérés volt az egyetlen tényező, amely ténylegesen pozitív változásokat hozott a tibetiek számára.

A felkelés szétzúzását követően a lámákat és a földesurakat kisajátí­tották, egyszersmind fokozódott a tibeti nép általános elnyomása. Mao, hasonlóan Sztálin második világháborút követő eljárásához, olyan leckét akart adni a tibeti népnek, amit az soha nem felejt el. Brutális elnyomás következett egészen az 1962-ben bekövetkezett rövid olvadásig. Ám az olvadásnak a kulturális forradalommal vége szakadt. A Vörös Gárda egész Kínában dúló frakciós belharcai Tibetben különösen véresek vol­tak, és szélsőséges vandalizmus, kolostorok lerombolása, a tibeti nép elleni támadások és gazdasági összeomlás kísérte őket. Napirenden voltak a tömeges letartóztatások, a kegyetlen büntetések, a kivégzések és az éhínség. Ebben az időben írta a pancsen láma egy feljegyzésében, hogy ezek a jelenségek „elcsüggesztik a tibeti nép 90 százalékát". (A pancsen láma Tibet második számú spirituális vezetője, aki többé-kevés­bé lojális volt Pekinghez – e dokumentummal Maót igyekezett rábeszélni, hogy váltson taktikát.)

1969-ben egy második felkelés tört ki Tibetben, a kulturális forradalom őrületének közvetlen következményeképpen. A lázadás elfojtásának a részletei nagyrészt ismeretlenek – habár néhány történész szerint az erőszak „mindmáig felfoghatatlan" méreteket öltött, és sok tibeti leírása szerint „mintha leszakadt volna az ég".

A nemzeti kérdés újra napirendre kerül

A Négyek Bandájának veresége és a kulturális forradalom lezárulta után a Teng Hsziao-ping vezette klikk került hatalomra Kínában. Nekifogtak, hogy helyreállítsák a kulturális forradalom által okozott gazdasági károkat. 1980-ban Hu Jao-pang, a párt főtitkára élesen kikelt a tibeti pártvezetés ellen, kijelentve, hogy Tibet rosszabb állapotban van, mint a forradalom előtt, és hogy a pártnak bocsánatot kellene kérnie a tibeti néptől.

A gazdasági helyzet javulni kezdett, és a kínaiak bátorították a tibeti turizmust. Tárgyalások kezdődtek a dalai lámával is. Ezek azonban seho­va se vezettek. A dalai láma, mint Washington eszköze, a Capitol Hillről hirdette meg egyik tervezetét (az Ötpontos Béketervet), ezzel is nyilván­valóvá téve Washington befolyását és érdekeltségét Tibet ügyében.³

Habár szó se esett a tényleges szabadságjogok helyreállításáról vagy a problémák bármelyikének valódi, mélyreható megoldásáról, a 70-es és 80-as évek gazdasági növekedése segített enyhíteni a nemzeti kér­dést – egy darabig. Ám később a gazdasági növekedés visszaütött – a kapitalizmus társadalmilag és területileg egyenlőtlen fejlődése miatt, amely még a bürokratikus tervgazdaságra sem jellemző – és kifejezetten kiélezte a nemzeti problémát.

Ez a 80-as évek végére vált nyilvánvalóvá. 1987 végétől 1989 elejéig egy sor tömegdemonstrációra került sor Tibetben. Ebben láthatólag szerepet játszottak a szerzetesek és apácák függetlenséget és a dalai láma hazatérését követelő felhívásai. Ám ezek önmagukban nem ma­gyarázzák meg az elégedetlenséget.

1989-ben Kína-szerte diákmozgalmak és tüntetések robbantak ki, ame­lyek a Tienanmen téri masszív demonstrációban érték el csúcspontjukat. A kapitalizmus bevezetése felpörgő inflációt, munkahelyek elvesztését, jelentős bércsökkentéseket és a szociális vívmányok elleni támadáso­kat hozott. A forradalom vívmányai erodálódtak. A tüntetések nagyrészt ezekre a változásokra reagáltak.

Ugyanez áll Tibetre is. 1989 márciusában Hu Csin-tao tibeti párttitkár utasítására a hadsereg és a rendőrség szétvert egy tömegtüntetést, tüzet nyitva a fegyvertelen tüntetőkre. Jelentések szerint több mint százan haltak meg. A következmény zendülés lett, amelynek során a tüntetők megtámadták a katonákat és a rendőröket, de kínai nemzetiségűek elleni támadásokról és kínai tulajdon rongálásáról is érkeztek jelentések. Hu Csin-tao hadiállapotot vezetett be, és Lhászát gyakorlatilag megszállás alá helyezték.

A tibeti események megelőlegezték a pár hónappal későbbi Tienanmen téri tömegtüntetéseket és a rá következő elnyomást. A tüntetéseket kö­vető elnyomás különösen kíméletlen volt Tibetben.

Pontosan ez az, amitől a bürokrácia most a legjobban fél. Attól tar­tanak, hogy Tibet lesz az a szikra, amely Kína-szerte tömegdemonst­rációkat robbant ki. Pár nappal azután, hogy Tibetben megkezdődtek a mostani zavargások, magából Pekingből is hírek érkeztek szerény méretű tüntetésekről – amelyeket keményen elfojtottak, épp az említett okok miatt.

Tovább élezi Tibetben a nemzeti kérdést az a tény, hogy Tibet messze elmarad a kínai átlagtól az egészségügyi helyzet és a képzettségi szint vonatkozásában. A gyermekhalandóság Tibet egyes részein négyszer akkora, mint a kínai átlag. 2002. évi hivatalos statisztika szerint az isko­láskorú gyerekeknek csupán 39%-a jár középiskolába, és csak 16%-uk tölt két további évet a felsőoktatásban.

A nemzeti kérdés Tibetben némileg hasonló az egykori Jugoszlávia problémáihoz. A Nagy Ugrás és a kulturális forradalom okozta pusztítás ellenére a kínai tervgazdaság látványos gazdasági és társadalmi fejlődést és haladást eredményezett. A szociális helyzet javulása, az állásteremtés és a fejlettebb mezőgazdasági technika és felszerelés enyhíthette volna Tibetben a nemzetiségi szembenállást. Egy rövid időre a nemzeti kérdés a háttérbe szorult – de korántsem oldódott meg.

A marxisták általánosságban védelmezik a nemzetek és nemzetiségek önrendelkezési jogát, beleértve a különválás jogát is, a népek önkéntes egyesülése, nem pedig erőszakos alávetésük mellett vannak.

A kínai kapitalizmus szociálisan és területileg egyenlőtlen fejlődése lobbantotta lángra a nemzeti feszültségeket, és ez a jövőben csak rom­lani fog.

A hivatalos kínai statisztika szerinti „átlagbér" meglehetősen magas Tibetben – csak a pekingi szinttől marad el. Ám a kapitalizmus körülmé­nyei között a tibeti nép nem sok hasznát látja a gazdasági fejlődésnek. A magas átlagbér ellenére Tibet egyike Kína legszegényebb régióinak, és a jövedelmi különbségek mértéke kínai viszonylatban a legnagyobbak közé tartozik – ráadásul épp a tibetiek azok, akik a jövedelmi létra legaljára kerültek. A jó állások túlnyomórészt a kínai nemzetiségűeknek jutnak mind az állami, mind pedig a magánszektorban. A gazdasági fejlődést és az új iparágakat a han nemzetiségűek és a kis létszámú tibeti elit ellen­őrzi. A tibetiek többsége, miután képzettségi szintjüket és képességeiket alacsonyabb rendűnek tekintik, nem tudnak versenyre kelni a beáramló kínai kereskedőkkel és kisvállalkozókkal. Mindez azt jelenti, hogy a ti­beti nép a szörnyűséges szegénység és nyomorúság áldozata maradt, a legveszélyesebb és legrosszabbul fizetett állásokat kapja meg, vagy pedig kénytelen csatlakozni a szegény migráns munkások seregéhez. Ez az, ami a tibeti elégedetlenséget táplálja – vagyis végső soron a Kínai Kommunista Párt prokapitalista politikája.

Az olimpia és a világgazdaság

A tüntetések és az erőszak meglehetősen gyorsan szétterjedt szerte Tibetben és a jelentős tibeti népességgel rendelkező szomszédos tartományokban. A rendszer gyorsan és keményen reagált. Több ezer fős katonaság és rohamrendőrség érkezett Tibetbe és a „problémás" területekre, hogy helyreállítsa a rendet. Az erőszak halálos áldozatainak a száma vitatott, és talán soha nem tudjuk meg a valóságot. Peking szá­molatlanul tartóztatta le az embereket, kinyilvánítva, hogy „határozottan szétzúzza" a tüntetéseket és helyreállítja a rendet.

Peking állításaitól függetlenül a dalai lámának semmi köze a tünteté­sekhez és az erőszak elszabadulásához. Valójában a láma a Pekinggel való kiegyezés híve, nyíltan az autonómiát támogatja a függetlenség helyett. Nyilvánvalóan kihasználta a kialakult helyzetet arra, hogy nyo­mást fejtsen ki Pekingre, ám az egész ügy valójában feltárta a tibeti mozgalmon belül szakadásokat és megosztottságot.

A dalai láma nyíltan kinyilvánította, hogy nem kívánja Tibet függetlensé­gét, csupán valamilyen fajta autonómiát szeretne Tibetnek, Hongkonghoz hasonlóan. A dalai láma az egykori tibeti elit egyik szegmensét képviseli, amely alkalmazkodni próbál a kínai kapitalizmushoz – elvégre Kína most nagy lehetőségeket kínál. Ez a remény azonban irreális. Hongkong ha­talmas gazdasági ereje és a világgazdaságban betöltött fontos szerepe miatt nyert speciális státuszt a népköztársaságon belül. Tibet nem rendel­kezik hasonló ütőerővel, és bármiféle tibeti autonómiára vonatkozó kínai engedmény csupán arra lenne jó, hogy bátorítsa a további engedmények kicsikarására irányuló küzdelmeket.

Ahogy Kína egyre harsányabban szórja vádjait a dalai lámára, úgy a láma is egyre keményebb nyelvet használ. A dalai lámát ugyanis szintén riasztja a tibeti és kínai szegények és elnyomottak egyesült mozgalmának a lehetősége – ebben érdekei azonosak Pekingével.

Nyilvánvaló, hogy a Nyugat a tibeti elégedetlenségben lehetőséget lát arra, hogy gyengítse Kínát, és a dalai láma személyében szócsőhöz jusson Kína területén. Ezért Gordon Brown brit miniszterelnök kijelentette, hogy találkozni szeretne a dalai lámával, és Nancy Pelosi, az amerikai kép­viselőház szóvivője már találkozott is vele, és megvitatták a helyzetet.

De a helyzet rendkívül kényes, és az imperialisták jól tudják, hogy Kínával kapcsolatban nem könnyelműsködhetnek. Ha valamely más ország lenne hasonló helyzetben – Kirgizisztán vagy akár Ukrajna -, az amerikaiak talán ismét megpróbálkoznának legújabb taktikájukkal: az úgynevezett („tetszőleges színű") forradalommal. De Kínában ezt nem lehet megcsinálni.

Kína számára most az a legfontosabb, hogy ne maradjon szégyenben, és elkerülje a küszöbön álló olimpiai játékok megzavarását. Ez világos abból, ahogyan a rezsim megvádolta a „dalai klikket" azzal, hogy Kína megszégyenítésére játszik, és tönkre akarja tenni az olimpiát.

A médiában felerősödtek az olimpia bojkottját követelő hangok. Az Egyesült Államok kongresszusának szóvivője, Nancy Pelosi is eljátszott az ötlettel, de később visszavonta idevágó kijelentéseit, azt állítva, hogy a bojkott csupán a sportolóknak ártana. Valószínűleg a Bush-adminiszt-ráció fogta be a száját.

A burzsoá média és számos vezető politikus krokodilkönnyeket ejtett Tibet miatt, de a valóságban az imperialistákat sose érdekelték különö­sebben az elnyomott népek érdekei – csak az, hogy miként használhat­nák fel e népeket saját céljaikra. Ráadásul az Egyesült Államoknak nincs erkölcsi alapja ahhoz, hogy az emberi jogok megsértéséről szónokoljon. Sarkozy álszent módon „mértékletességről" fecseg, miközben a franciaor­szági zavargások idején ő intézett felhívást a „söpredék Franciaországból való kitakarításáról", és ő volt a héja a kormányon belül – amit akkor ő képviselt, az minden volt, csak nem „mértékletesség". Mindez persze nem menti a kínai rezsim által az emberi jogok ellen valóban naponta elkövetett bűntetteket.

A tibeti zavargások nem olyan kiterjedtek, mint az elmúlt néhány évben Kínában előfordult masszív sztrájkok és parasztzendülések né­melyike. Ám az utóbbiakat a média és az imperialisták figyelmen kívül hagyják. Ennek az az oka, hogy az imperialisták hatalmas összegeket fektettek a kínai iparba, és a profitok a kínai munkásosztály folytatódó szuperkizsákmányolásától függenek. A munkásnyúzó munkahelyi körül­ményeket, a tűrhetetlenül alacsony béreket és rossz munkafeltételeket, amelyek leginkább az 1840-es évekbeli angol munkásosztály helyzetére emlékeztetnek, vaskezű rendőri módszerekkel tartják fenn. Az imperialis­ták nem támadhatják túl hangosan a hadsereg és a rohamrendőrség be­vetését, mivel ezek alapvetően szükségesek az ő érdekeik védelméhez Kína többi részén. Amikor és amennyiben a kínai munkásosztály masszív általános sztrájkja vagy mozgalma végigsöpörne Kínán, akkor szó se esne többé az emberi jogokról – valójában az imperialisták, csendben vagy épp nyíltan, a mozgalom azonnali szétzúzását sürgetnék.

Még ha az imperialisták őszintén aggódnának is a tibeti nép sorsa miatt, az olimpia bojkottja legjobb esetben is félintézkedés lenne csak. Az EU-ban páran a nyitóceremónia bojkottját fontolgatják, amely a félintézkedés félintézkedése lenne. A bojkott kérdése megosztotta az imperialista tábort. Az EU külügyminiszterei elutasították a bojkott ötletét, habár Merkel német kancellár kijelentette, hogy ő nem vesz részt a nyi­tóünnepségen. Nicholas Sarkozy francia miniszterelnök szintén eljátszik az ötlettel. Az ausztrál kormány is fontolgatja a bojkottot.

Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság egyértelműen a bojkott ellen van, és valószínűleg „szövetségeseiket" is az ötlet elvetésére fog­ják biztatni. A kínai rezsimtől az Egyesült Államokon keresztül az EU-ig mindenki tisztában van a világgazdaság törékeny helyzetével. Bármifajta komoly válság, lett légyen akármilyen természetű, súlyos problémákat okozhat a világpiacnak, és az egész építmény összedőlhet. Minél gyor­sabban és minél nagyobb csendben oldja meg Kína a tibeti problémát, annál boldogabb lesz mindenki.

Az olimpia bojkottját a kínaiak provokációnak tekintenék. Ez pedig olyasmi, amit az USA egyértelműen el akar kerülni – legalábbis pillanat­nyilag. Akármit is gondoljanak az imperialisták a jelenlegi világhelyzetről, szükségük van Kínára. Ha az amerikai fogyasztási kereslet növekedése a világgazdaság motorja, akkor Kína annak kenőolaja. Kína áll a világ­kereskedelem növekedésének jelentős része mögött, immár a világgaz­daság egyik fő importőrévé és exportőrévé vált.

Ha az Egyesült Államok és az EU, illetve szövetségeseik bojkottálnák az olimpiát, Kína feldühödne és talán visszavágna. Az Egyesült Államok­nak pillanatnyilag szüksége van Kína együttműködésére nem csupán kereskedelmi és gazdasági téren, hanem az Észak-Koreával kapcsolatos diplomáciai manőverekben is stb. Mindkét fél tudja, hogy Kína egyebek mellett gazdasági jellegű válaszlépéseket is tehet – ezt pedig senki sem akarja. Mindenki tudja, hogy a felek függenek egymástól, és egy gaz­dasági jellegű megtorló intézkedés csak gyengítené a világgazdaságot, így Kína saját érdekeit is sértené. Senki se szeretné, hogy a dolgok idáig fajuljanak, senki se akar erre az útra lépni.

Természetesen az imperializmus érdekelt Kína meggyengítésében. A nemrég lezajlott tibeti eseményeket lehetőségnek tekintik a Kína elleni manőverezésre, de nem nyílt konfliktusban és semmiképpen sem olyan konfliktus formájában, amely árt a törékeny világgazdaságnak. Ehe­lyett egy puhább, kifinomultabb megközelítést választottak. Híradások szerint a Bush-kormányzat nyomást gyakorol Kínára, hogy „csendben", „a színfalak mögött" enyhítsen Tibet-politikáján, és gyorsan zárja le az ügyet. Bush a dalai lámával való tárgyalások felvételére sürgette Kínát, és valamiféle megegyezést szorgalmaz a két fél között. Kína aligha fog ezzel egyetérteni. Ám ha sikerülne, az sikert jelentene az USA számára – a dalai láma személyében saját szócsőhöz jutna Kínában, még ha a tibetiek számára mindez csupán illuzórikus győzelem lenne is.

A függetlenség kérdése

Az újabb tibeti fejlemények nyomán ismét felerősödtek a „szabad Tibet"-et követelő hangok. Teljes mértékben támogatjuk a tibeti nép jogát az önrendelkezésre, beleértve a különválás jogát is – a jelentékeny kínai kisebbség jogainak teljes tiszteletben tartása mellett. Az önrendelkezési jog azonban, amint azt Lenin is kifejtette, nem abszolút jog, alá kell rendelni a munkásosztály érdekeinek. A legfontosabb a munkások egy­ségének a megőrzése.

Egy szabad és független Tibet a kapitalizmus bázisán a legjobb eset­ben puszta ábránd, a legrosszabb esetben pedig reakciós kalandorság. Egy független Tibet a múlthoz hasonlóan egy vagy több imperialista hatalom befolyási övezetébe kerülne. Akár a dalai láma kormányzása, akár valamilyen „demokratikus" rezsim égisze alatt Tibet szabad prédává válna az imperialista hatalom és kizsákmányolás számára. A szociális vívmányok utolsó szerény maradványait is azonnal felszámolnák. Az imperialista uralom nem oldaná meg a nyomor és a demokrácia égető problémáját, csupán tovább élezné azokat.

Továbbá, Tibet Kínától való leválasztása önkényesen, régiók és nem­zetiségi közösségek valódi földrajzi határaitól függetlenül osztaná fel a népeket és a nemzeteket – és ez nagy valószínűséggel az egykori Jugoszláviához hasonló vérfürdőbe torkollna. Számtalan ilyen esetet ismerünk a történelemből – írország, India és az említett Jugoszlávia csak néhány példa a sok közül. Az ilyen felosztások mindig reakciósak és többnyire vérengzéshez vezetnek. Tibet kínai kisebbsége nagyon sebezhető helyzetben találná magát, éppúgy, ahogyan a tibeti kisebbség is a szomszédos kínai tartományokban. Ebből a szempontból felelőtlenek a Tibet függetlenségét követelő felhívások, mivel nem veszik figyelembe a tágabb összefüggéseket.

Az világos, hogy a tibeti nép soha nem lesz szabad mindaddig, amíg a pekingi rezsim fennmarad. A kínai bürokrácia és a fejlődő burzsoázia soha nem fog valódi engedményeket tenni Tibetnek, mivel fél attól, hogy ettől más régiók vérszemet kapnak. Kína nemzetiségi problémái nem korlátozódnak Tibetre – többtucatnyi más nemzetiség és etnikai csoport foglal el jelentős kínai területeket. A kínai rezsim mindennél jobban fél a központi hatalom és az „egységes" Kína elvesztésétől. A munkásosztály vagy az elnyomott nemzetiségek számára semmiféle szabadság nem terem a jelenlegi „népköztársaság" keretei között.

De ez nem csak Tibet népére vagy más nemzetiségekre igaz – ez érvényes az egész kínai munkásosztályra és parasztságra is. A bürok­rácia ugyanazokat a brutális eszközöket használja a kínai munkások és parasztok ellen Kínában, tekintet nélkül nemzeti hovatartozásukra, valahányszor azok harcba szállnak szociális vagy munkakörülményeik javításáért, sztrájkba lépnek, vagy jogaikért küzdenek.

Nem a kínai nép Tibet ellensége. A bürokratikus rezsim és a növek­vő számú tőkésosztály a valódi ellenség. Ők az összes kínai kizsák­mányoltak és elnyomottak közös ellenségei. A kínai és a tibeti munkások és parasztok ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek – szuper­kizsákmányolás, alacsony bérek, a létszükségleti cikkek gyorsan emelke­dő árai, a szociális infrastruktúra hiánya, valamint az elnyomás a masszív állami bürokrácia és a növekvő tőkésosztály részéről.

A tibeti és kínai munkások és parasztok csak a közös ellenség, a kapitalizmus és az azt építő bürokrácia elleni egységes küzdelemben találhatják meg a szabadságot. Peking jó okkal fél a tibeti elégedetlenség terjedésétől. Ez lehet a szikra, amely felrobbantja a lőporos hordót. A til­takozások kíméletlen elfojtása csak további elégedetlenséget és haragot szül, amely további tüntetésekhez és lázongáshoz vezet.

A fő probléma egy valóban független szervezet hiánya, amely ké­pes lenne az elszigetelt küzdelmeket becsatornázni és Kína egyesült népeinek közvetlen, koncentrált cselekvésévé alakítani. Kína, Tibet és az összes kínai régió elnyomottainak egységesen kell küzdeniük a hatalmon lévő rothadt bürokratikus klikk megdöntéséért, a felemelkedő burzsoázia kisajátításáért és egy ténylegesen demokratikus és szocialista társadalom kialakításáért, amely a demokratikus tervgazdaság talaján áll, és teljes demokratikus jogokat ad az összes nemzetiségnek. Egy jól megszervezett harc Tibetben a szocializmusért folytatott küzdelem szimbólumává és kiindulópontjává válhatna Kínában, az egész himalájai régióban és az indiai szubkontinensen.

A cikk forrása: http://www.marxist.com/china-tibet-world-economy.htm, 2008. április 1.

Fordítói jegyzetek

1 A Kína lakosságának kb. 92%-át kitevő, „voltaképpeni" kínai etnikum. Az elne­vezés az ország egységesítésében nagy szerepet játszó Han-dinasztia nevéből ered.

2 Kínához tartozó, tádzsik nemzetiségűek által lakott terület.

3 Az ötpontos béketervet a dalai láma 1987 szeptemberében hirdette meg az amerikai kongresszusi tagok előtt mondott beszédében.

Az „Európa-tervvel" kapcsolatos eufórikus diskurzusokat napjainkban szinte protokolláris szinten gyártják vagy reprodukálják a kontinens „mainstream" politikusai, függetlenül attól, hogy a bal- vagy a jobboldal­hoz kötődnek-e. Úgy tűnik, mintha csak a szélsőjobbra és a szélsőbalra osztható „populista" szélsőségesek tiltakoznának a projekt ellen, amely az érintett népek jövőjének egyedüli letéteményeseként szerepel a mainstream diskurzusban. Ennek ellenére is megfigyelhetők azonban a tagállamokban a növekvő kiábrándulás jelei.

Az Európa-terv valójában meglehetősen különös, hiszen – főleg a Maastrichti Szerződés (1992) óta – határozottan csökkenteni igyekszik a nemzeti gazdaságpolitikák manőverezési lehetőségeit, miközben nem hoz létre helyette egy olyan kormányzatot, amely az Unió szintjén tudna operálni! Más szavakkal, az Európai Unió úgy működik, mint a világ legtökéletesebben „globalizált" régiója a szó legbrutálisabb értelmében (az államok autonómiájának masszív csökkentése vagy teljes felszámo­lása). Ez természetesen nem igaz az Egyesült Államokra és még a világ más régióira sem, ahol elvileg a mégoly törékeny és sebezhető állam a fő döntéshozó, és a WTO határozatai jelentik az „egyedüli" korlátozást (amely egyébként perspektíváját tekintve ugyanaz a projekt: az államok jogainak és kiváltságainak progresszív felszámolása). Európa ezek sze­rint messze megelőzte a világ többi országát a „nagy ugrással", amely a regresszióba vezet.

Az Európai Államok eme öncsonkítása a gazdasági élet minden területét érinti: Európában nincs többé semmiféle pénzügyi, valuta-, költségvetési, foglalkoztatási és iparpolitika.

Az ECB a létrehozók szándéka szerint nem hajthat végre semmilyen önálló pénzügyi politikát. Ezt az EU a garantált árstabilitás exkluzív cél­jával helyettesítette, „úgy, hogy az államok semmiképpen nem finanszí­rozhatják a deficitet »saját« központi bankjukon keresztül"; legalábbis így szerepel a dokumentumokban. Mivel az ECB eszerint működik, nincsen semmiféle olyan nyilvános szereplő (sem az államok, sem az Unió), amelynek felelősséggel tartozna a politikájáért. Ez a deflációs célkitűzés elvileg újabb állandó akadállyal terheli meg a gazdaság felélénkítését.

Az ECB ráadásul nem követhet semmiféle aktív valutapolitikát, mivel annak célját („erős" vagy „gyenge" legyen-e az euró) egy olyan nyilvános szereplőnek kellene meghatároznia, amely nem létezik. Ezzel szemben az Egyesült Államok kormánya minden rendelkezési hatalmát megtar­totta a pénzügyi politika területén. Következésképpen Washington dönti el, hogy erős vagy gyenge lesz-e a dollár, míg az euró csak elismerheti ezt a döntést, és alkalmazkodhat hozzá. Tegyük hozzá, hogy a dollár­standard valójában nem más, mint az olaj/dollár-standard: mivel az olajárakat dollárban rögzítik, és az Egyesült Államok megtesz minden tőle telhetőt, ha kell, akár katonai beavatkozás árán is (mint ahogyan ezt Irak esetében is megmutatta), meggátolandó a termelő országokat, hogy euróban történő fizetség ellenében árulják az olajukat. Egyelőre az a helyzet, hogy az Európai Államok nem kíván részt venni ebben a játékban, és nem akarja „megbántani" az Atlanti-óceán másik felén lévő barátját. Ekképpen meggyengülve az euró nem lehet olyan nemzetközi valuta, mint a dollár. A dollár potenciális riválisa így tehát valójában sokkal inkább a kínai jüan, mint az euró.

A „Stabilitási Egyezmény" minden költségvetési politika érvényesítése felett megkondította a vészharangot. Ezt a döntést egy meglehetősen kétséges elmélettel támasztották alá, amely szerint az adóknak és a kölcsönöknek fedezniük kell a közfinanszírozás deficitjét. Ez az igazolás azonban teljesen felesleges, mivel az Egyezmény szerint az engedé­lyezett deficit nem lépheti túl a 3%-ot, míg az eladósodás maximális szintjét a GDP 60%-ában limitálták! Sem az Egyesült Államok, sem a világ egyetlen más országa (kivéve az IMF-adminisztráció uralma alatti félgyarmatokat!) nem egyezett bele soha jogai ilyen mértékű csorbítá­sába, amelyet Prodi, helyesen, „nevetségesnek" bélyegzett (noha nem vont le semmilyen következtetést ebből az értékelésből).

A nemzeti iparpolitika minden formájának elvi megszüntetését (annak ürügyén, hogy az átlátható – vagyis védővámok és szubvenciók nélküli – „verseny" teremti meg a befektetések leghatékonyabb elosztását) és a foglalkoztatási politika alárendelését a piac kizárólagos törvényeinek (mintha minden problémát a „rugalmasság" oldana meg!) tetézi a köz­szolgáltatások csökkentése és privatizációja. A fenti leépülést nem vagy csak részlegesen kompenzálja a közösségi politika. Egy „ipari" vagy egy „szociális" Európa nem szerepel a közvetlen célkitűzések között. Nem kétséges, hogy ebben a tekintetben Európa egyre közelebb kerül ahhoz a modellhez, amelyet az Egyesült Államok a kezdetektől preferált; pillanatnyilag ugyanis egyre inkább elkötelezi magát egy olyan politika mellett, amely szakítást jelent mindazokkal a hagyományokkal, amelyek a XIX. és XX. században megvetették a kontinens sikereinek alapját. Az Egyesült Államokban azonban (a „liberális" diskurzus ellenére, amely sokkal fejlettebb, mint az európai) valójában létezik egy olyan hadiiparra épülő iparstratégia, amelyet az állam erőteljesen támogat. Érdemes megjegyezni, hogy még az a két nagy áttörés is, amelyet az európai technológia elért (Airbus és az Arian sorozatvető) a közszféra beavatko­zásának köszönhető, és ha a magánkezdeményezésre hagyták volna őket, ez a két siker sem született volna meg!

Egy specifikus területen – a mezőgazdaságban – Európa valóban aktív és közösségalapú politikába kezdett, amely mentes volt a doktriner libe­ralizmustól. Ez a politika irigylésre méltó eredményeket produkált: lehe­tővé tette a családi gazdálkodás modernizálását; a megművelt területek kiterjesztését; a gépek intenzív használatát; a nagyobb specializálódást; a garantált árakat, amelyek fenntartják az egyensúlyt a gazdaságban, illetve a városban dolgozó munkások jövedelmei között; és végül, fontos (talán túlságosan is fontos!) felesleget termelt exportra. Mennyibe került ez a politika? Nem kétséges, hogy az Európai Közösség költségveté­sének a fele ráment a mezőgazdaságra, de a büdzsé maga jelentéktelen (kevesebb mint a tagországok GDP-jének 1%-a). Ma közismert a CAP megkérdőjeleződése.

Az uniós kiadások második legfontosabb területe (amely felemészti a költségvetés egyharmadát) a regionális politika, amely azonban komoly ellentmondásokon alapul, és elavult politikai ambíciókat közvetít. A cél nem annyira az egyenlőtlenségek csökkentése (az Unió államai, illetve az azokat alkotó egyes régiók között), mint inkább az, hogy a régiók a „versenyképesség" megőrzése, illetve növelése érdekében fejlesszék erőforrásaikat. A varázsszó a „versenyképesség", amelyről feltételezik, hogy önmagában is garantálja minden régió számára a haladást (soha nem kérdőjelezik meg a doktriner liberalizmust, annak ellenére sem, hogy összefüggéstelenségét mind a történelem, mind napjaink eseményei is többször bebizonyították). Logikájuk szerint a kevésbé fejlett országoknak szánt segélyeket csökkenteni kell (legalábbis relatíve), miután a CEEC csatlakozott az Unióhoz. Mivel a régiók elsősorban az infrastruktúra és az oktatás fejlesztése terén számíthatnak támogatásra, az EU regionális politikája eleddig inkább a létező egyenlőtlenségeket erősítette, és az „ígéretes régiókat" preferálta az olyan helyeken, amelyek nyitottak a globális versenyre (mint Bajorország, Lombardia és Katalónia). Az itt követett politikai cél éppen az, hogy csökkentsék a „nemzeti entitások" jelentőségét a „regionális" előnyök érdekében. A globalizált liberalizmus mindig jobban preferálta a kis államokat, mint a nagyokat, mert az előző esetben mindig könnyebb megszabadulni az állam előjogaitól. Az Európai Unión belül előnyt élveznek a „bajor", a „katalán" és a „lombard" pozíci­ók a nemzetek álláspontjával szemben (amelyeket mindig „soviniszta" hajlamokkal gyanúsítanak).

Végeredményben azok a koncepciók, amelyek az Unió bővítését vizi­onálják, nem sokban különböznek az Egyesült Államok azon projektjétől, hogy Latin-Amerikát beleolvassza egy óriási amerikai szabadkereske­delmi zónába. Az unió ezen formáit valójában arra „tervezték", hogy egyenlősítés helyett növeljék a különbségeket a perifériás partnerek (az egyik oldalon Latin-Amerika, a másik oldalon Kelet-Európa) területén. így valójában növekszik a szakadék: egyfelől a domináns kapitalista centrumok (az egyik oldalon az Egyesült Államok, a másik oldalon Né­metország) ellenőrzése alatt álló, jól integrált és előnyös helyzetben lévő kis zónák, másfelől a hatalmas, „tartalékként" szolgáló peremterületek között. Az a diskurzus, hogy a „felzárkózás" majd magától bekövet­kezik, hála az egyre növekvő privát külföldi közvetlen befektetésnek, nyilvánvalóan csak propagandisztikus célokat szolgál. De miközben a latin-amerikai népek elutasítják a szabadkereskedelmi zóna kiterjesz­tését az egész amerikai kontinensre, és szembeszállnak az Egyesült Államokkal, Kelet-Európa angyali naivsággal üdvözli az amerikai projekt európai ikertestvérét, amelyet a nyugat-európai kapitalista központokban agyaltak ki a tanácsadók!

Az Unió és az afrikai kontinens közötti együttműködési politika soha nem volt más, mint „újgyarmati", amely gondoskodott arról, hogy a kon­tinens megmaradjon a preindusztriális fejlődési szinten. Az Unió liberális álláspontja, amely érvényre jutott a Cotonoui Egyezményben (2000) és az úgynevezett „regionális gazdasági társulási" egyezményekben (REPA), tovább rontja ezt a káros evolúciót. Afrika ebből a szempontból „egy beprogramozott kirekesztés" áldozata (vö. S. Amin et al.: Afrique: renaissance ou exclusion programmée?, 2005). A „nyílt globalizáció", amely Afrikában együtt jár a kontinens ipari fejlődésének megbéklyózá-sával, valójában nem más, mint az a stratégia, amely lehetőséget ad a domináns transznacionális tőkének, hogy olcsón aknázhassa ki Afrika természeti erőforrásait. Szükséges persze hozzátenni, hogy Afrika ki­fosztása több amerikai transznacionális céget gazdagít, mint európait. Afrika megtervezett hanyatlásának perspektívájából az Európai Unió és az ACP-országok közötti együttműködési politika (amely ma már „társulásnak" számít!) progresszív hanyatlásra van ítélve, helyette pedig majd fontosabb lesz a Latin-Amerika, Ázsia és a mediterrán régió felé való elmozdulás. De, legalábbis ez idáig, semmi nem mutat arra, hogy ezek a kezdeményezések új tartalmat kapnak és eltávolodnak a transz­nacionális tőke terjeszkedésének logikájától. Ami az úgynevezett Euro-Mediterrán projekteket illeti, nem lehet komolyabb hatásuk, mert Európa mindenben követi Washington és Tel-Aviv álláspontját, még akkor is, ha retorikájában néha más véleményt hangoztat (vö. S. Amin – A. El Kenz: Le monde arabe, 2005).

Ahogyan most áll, az Európa-terv makacsul és abszurd módon olyan logikát követ, amely szisztematikusan gátolja a kontinens sikeres gazda­sági egyesítését. Jogos tehát a kérdés: miért ez az abszurd választás?

Az egyetlen ésszerű magyarázat, amely a fenti kérdésre adható, hogy ezt az utat a domináns nagytőke választotta, mert ez volt az egyetlen lehetséges eszköz, amellyel szétzúzhatta azt a társadalmi erőt, amelyet az európai dolgozók (elsősorban a munkásosztályok) két évszázadnyi küzdelem során megteremtettek. A szovjet rendszer összeomlása meg­adta a várt lehetőséget. A választás akkor tökéletesen „racionálisnak" tűnt, de természetesen rövid távú politikai logika állt mögötte, amelyet a tőke mindig is „spontán" preferált. Ami igazán abszurd, az az európai szocialista és szociáldemokrata pártok viselkedése, amelyek azt hitték, hogy hasznot húzhatnak a kommunista pártok összeomlásából, miköz­ben a liberális stratégia célja éppen az volt, hogy egytől egyig megsem­misítse őket.

A mostani állapotában a projekt tehát megfelel az Egyesült Államok­nak, és ez az oka annak, hogy Washington nem lát „fenyegetést" egy „versenyhatékony" Európában. Hozzátehetjük, hogy az a relatív stagná­lás, amelybe Európát belevitte a liberalizmus szélsőséges formájához való ragaszkodás, valójában segíti az amerikai deficit finanszírozását, amire viszont Washingtonnak azért van szüksége, mert továbbra is ragaszkodik a vezető pozíció fenntartásához. A stagnálás nagy profitfelesleget ered­ményez, mivel az európai termelő rendszerek kibővítésébe nem történnek befektetések. A profit tehát az amerikai pénzügyi piacokra kerül.

Az uralkodó diskurzus Európa hátrányát azzal magyarázza, hogy társadalmai állítólag nehezen tudnak teljesen és őszintén azonosulni az „amerikai stílusú" liberalizmussal. Persze ebben a diskurzusban említés sem esik arról az aszimmetriáról, amely az Atlanti-óceán partjain lévő államok viszonyát jellemzi. A valóság ugyanis az, hogy ha Európa elha­tározná: a saját gazdaságába fekteti azt a pénzt, amit most az Egyesült Államoknak kölcsönöz – és ez az egyetlen olyan döntés, amely kivezetné az európai kontinenst a stagnálás jelenlegi állapotából -, akkor ezzel rákényszerítené Amerikát arra, hogy átalakítsa a gazdaságát, és csök­kentse az eszeveszett pazarláson alapuló fogyasztást, illetve az óriási katonai kiadásokat. Ez nem történhet meg egy nagy válság nélkül.

Az európai politika ma nem abba a kívánatos irányba megy, amely kifejezné potenciális gazdasági erejét, hanem éppen az ellenkező úton halad. A privatizáció és a valóban hatékony európai közszolgáltatások leépítése (nagyon is jellemző példák az SNCF, az EDF és más esetek) az Egyesült Államoknak biztosít további pénzügyi tőkét, különösen a Nyugdíjalapnak, segíti a profitfelhalmozást a gazdaság legjövedelme­zőbb szektoraiban, és ezzel arányosan csökkenti az európaiak számára elérhető eszközöket a válságból való kilábaláshoz.

Engedjük át magunkat a kétségbeesésnek és fogadjuk el Washington prognózisát, amely szerint nincs alternatívája az európai választások­nak, bármennyire abszurdak legyenek is azok? A kockázat valós, és az alterglobalizációs mozgalmak nem becsülhetik le a jelentőségét. A szó szoros értelmében vett domináns uralkodó osztály, az oligopóliumok nagytőkései hajlanak arra, hogy egy nyilvánvaló zsákutcába tereljék az európai népeket, cserébe azért, hogy a kollektív imperializmus által nyújtott előnyökből részesüljenek. Kétségtelen, hogy az Egyesült Álla­mok, amely a világ csendőrének szerepében tetszelegve semlegesíti az imperialista terjeszkedés által kiváltott káosz hatásait, rákényszerítheti szervilis partnereit, hogy fizessék meg a szolgálatait. De ezeknek nincs más választásuk, következésképpen elfogadják a nekik szánt szolgai szerepet. Végeredményben nem ez az első ilyen helyzet a történelem­ben, és napjaink világában sem egyedüli az európai példa.

Hozzáteszem, hogy szükséges teljes mértékben felmérni a jelenlegi szánalmas geopolitikai helyzetet, amely ennyire korlátozza Európa auto­nómiáját, és külpolitikáját alárendeli Washington vonalának. Európa elve­tette egy „eurázsiai" konstrukció támogatását, noha az eltörpíthette volna az Egyesült Államokat: ehhez elég lett volna egyszerűen Oroszországhoz és Kínához közelednie. Ezzel szemben támogatja – sőt bátorítja – a balti és a lengyel „oroszellenes" sovinizmust (azt hihetnénk, hogy 1920-ban vagyunk, amikor Versailles egy szovjetellenes „kordon" létrehozásán fára­dozik!). Elfogadja Izrael terjeszkedési igényét, és jóváhagyja az amerikai katonai jelenlétet Irakban, Közép-Ázsiában és a Kaukázusban.

A legszánalmasabb Európa csatlakozása ahhoz a projekthez, amely kiterjeszteni és legitimálni igyekszik az amerikai katonai ellenőrzés „globalizálását". Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a jugoszláviai há­borúk kapcsán Európa beleegyezett, hogy a NATO-t felruházzák olyan új funkciókkal, amelyek az egész világban megnövelik a beavatkozás lehetőségeit. Ez persze nemcsak a NATO-ra, hanem az Egyesült Álla­mok saját haderejére is vonatkozik. Azt lehetett volna gondolni, hogy a Szovjetunió összeomlásával a NATO elveszíti létezése okát („megvédeni Európát egy potenciális szovjet agressziótól"). Éppen az ellenkező irány­ba mentek a döntéshozók: az UN helyébe a NATO lépett, amely ezután a nemzetközi politikai kapcsolatok „adminisztrátora" lett. Ettől a pillanattól kezdve nehezen lehetett elkerülni a sodródást.

A sodródás olyan méreteket öltött, amiről az európai közvélemény általában nem is tud, mert ami ezután következett, nem volt kevesebb, mint hogy a nyugati hatalmak egyoldalúan érvénytelenítették az Egyesült Nemzetek azon szerződését, amely megtiltja a háborút. Az Egyesült Államok magának tartja fenn a jogot, hogy „preventív háborúkat" kezde­ményezzen, anélkül hogy a NATO-szövetségesek erre úgy reagálnának, ahogy kellene: hogy hivatalosan is elhatárolják magukat a döntéstől. Ami ennél is rosszabb, Amerika magának vindikálja az első atomcsapás „jogát", amennyiben ezt szükségesnek ítéli. Daniel Ellsberg világossá tette, hogy ha ez bekövetkezik, a Pentagon hivatalos dokumentumai is 600 millióra teszik az ilyen „kezdeményezések" által követelt emberéletek számát (száz holokauszt, írja Ellsberg). Európa és a NATO, amely elhall­gatja a döntést a közvélemény elől, most az Egyesült Államok bűntársa ebben a gyilkos projektben. Az egyedüli hatékony válasz erre a szomorú fejleményre egy, az atomfegyverek (és természetesen a vegyi fegyverek) teljes betiltását követelő globális kampány szervezése. Nyilvánvaló, hogy az ázsiai és az afrikai népek számára elfogadhatatlanok a NATO-erők által szorgalmazott korlátozó szerződések, hiszen ők pontosan tudják, hogy országaikat bármikor fenyegetheti egy Amerika vagy NATO által „kezdeményezett" atomcsapás.

Vajon az uralkodó osztályok vezető rétegeinek és politikai adósaiknak (mind a jobb-, mind pedig a baloldalon) ilyetén „tanulékonysága" a végte­lenségig ráerőltethető-e az európai társadalmakra? Én ezt nem hiszem, éppen azért, mert – és ebben a kérdésben ez a központi gondolata a cikkemnek – az európai politikai kultúrák ennek alapvetően ellentmon­danak. Itt nem megyek végig azon az érvelésen, amit a Le Virus libéral et Pour un monde multipolaire című munkámban kifejtettem, csak a konklúziót összegzem: a meghatározó oligopóliumok gazdaságainak logikája bezárja az Egyesült Államok és Európa közötti szakadékot, az eltérő politika kultúrák logikája azonban ismét szélesre nyitja azt.

Következésképpen nem hiszem, hogy az Európa Projekt mind szél­sőséges liberális formájában, mind pedig a washingtoni geostratégia támogatásában sokáig fenntartható.

A válasz azonban arra a kérdésre, hogy honnan jön a kihívás, és mi­lyen evolúció lép az Európa Projekt helyébe, egyelőre nyitott.

Ezzel visszatérek elemzésemnek ahhoz a pontjához, amely a „politikai kultúrákra" koncentrál. Az európai kontinens egy jelentős részének po­litikai kultúráját megragadhatjuk olyan nagy történelmi eseményekben, amelyek kialakították a jobb- és a baloldal oppozícióját: a felvilágosodás filozófiája, a francia forradalom, a hegypárt, a munkás- és szocialista mozgalmak kialakulása a XIX. században, a marxizmus és a párizsi kommün, az orosz forradalom és a kommunista pártok megalakulása. A jobboldali mozgalom ellenpontot képezett a restauráció idején (a „Szent Szövetség"), az antimarxista ideológiák formálódásának periódusában (a fasizmus különböző formái felé), szerepet vállalt a gyarmati (és rasz-szista) ideológiai korrupcióban és a szovjetellenes mozgalomban. Az Egyesült Államok politikai kultúrája egészen más fejlődési szakaszokon ment keresztül, és ennek az evolúciónak semmi köze az európai tör­ténelemhez. Az amerikai kultúrát egészen más történelmi események formálták: a felvilágosodásellenes szekták kivándorlása Új Angliába, az amerikai indiánok elleni népirtás, a rabszolgaság intézménye (amelynek a hatása teljesen más, mint a távoli gyarmatokon alkalmazott gyakorlat), a politikai osztálytudat eltűnése, amelyet a bevándorlók egyfajta közös­ségiséggel helyettesítettek. Az amerikai történelemből született politikai kultúrát nem egy erős (potenciálisan szocialista) baloldal és a jobboldal ellentéte jellemzi, hanem egy olyan prokapitalista „konszenzus" ered­ménye, amely erősen relativizálja a választási bipolaritást (demokrata/ republikánus).

Az igazi kérdés a mai Európában, hogy vajon politikai kultúrájának öröksége menthetetlenül erodálódik-e (és a baloldal, amely most egy posztkapitalista projektet támogat, egyszerűen megszűnik-e létezni), hogy utat engedjen egy „amerikanizálódási" folyamatnak (a szociális­liberális pártok ma csatlakoznak azokhoz, akik az „örök kapitalizmust" hirdetik), vagy az „új baloldal" képes lesz arra, hogy megtalálja az új kihívásoknak megfelelő politikai programot. Nézetem szerint mind a két változat lehetséges.

Az új jobboldal ideológiai offenzívája (amely magába foglalja a választói baloldal nagy részét) agresszív „franciaellenes" diskurzust eredménye­zett, mert ez a jobboldal – helyesen – úgy tekint Franciaországra, mint arra az országra, amely döntő szerepet játszott az európai politikai kultúrák kialakításában, s amely a „gyenge láncszem" az amerikani-zálódás útjára lépő európai rendszerben. Az olyan frazeológia, mint „colbert-izmus" (vagyis az a rendszer, amely annak idején az abszolút monarchiával lefektette a modern kapitalista társadalom alapjait, és elavulttá tette a feudalizmust), „jakobinizmus" (amely megértette, hogy mivel a gazdasági liberalizmus a demokrácia ellensége, a forradalmat a népnek kell megvívnia, és nem csak a burzsoáziának, mint a brit for­radalom esetében történt), „szekularizáció" (amelynek a „radikalizmusa" sérti a közösségi ideológiát, amelyet az Amerika-barát jobboldali modell előtérbe helyez), sőt, „Gaul-kommunizmus" (amelynél M. Cohn Bendit kétségtelenül szívesebben használná a szovjetellenes petainizmus terminusát!), állandóan visszatérő témákat ad ennek a médiapropagan­dának. Ugyanakkor szükséges rámutatnunk, hogy ezek a témák uralják az „európai" diskurzust (európai abban az értelemben, hogy a ma létező Európai Uniót vagy az Európa-tervet támogatja).

Az Európa-terv gyakorlatán túl fontos lenne elemezni azt a diskurzust, ami népszerűsíti vagy igazolja a projektet. Ebben a diskurzusban bár­mely, az európai politikai kulturális örökségre történő hivatkozás úgy hat, mintha őskori leleteket szednénk elő a vitrinből: ilyen „elavult" fogalom a társadalmi osztályok érdekvédelme (ami tekintet nélkül arra, hogy hol és hogyan jelenik meg, egyszerűen „korporativizmusnak" minősül) vagy a patriotizmus (miközben előnyt élveznek a tőkével szemben gyenge pozícióban levő regionalizmusok, a kommunitarizmus vagy a balti vagy horvát mintájú etnokráciák). Ezzel szemben „modernnek" számítanak a munkások, a régiók és az országok közötti kiélezett verseny (mindegy, mekkora legyen annak társadalmi költsége) vagy az antiszekuláris kon­cepciók (mint a Lengyelországban megfigyelhető pápaimádat).

Az európai politikai baloldal rekonstrukciója óhatatlanul megköveteli mindeme diskurzusok radikális kritikáját. Emellett szükséges felismerni és kijelölni azokat az elveket, amelyek alapján kialakítható egy életké­pes alternatíva, illetve megfogalmazhatók rövid és hosszú távú konkrét programok.

A fent megfogalmazott nézetek szigorú kritikáját adják nemcsak a ma létező „Európa-tervnek", hanem a projekt által kiváltott reakcióknak, még az elkötelezett, progresszív társadalmi mozgalmak körében is. Ez a projekt ma nagyon távol van attól, hogy számot tarthatna az „európai" jelzőre; sokkal inkább úgy kellene neveznünk, mint „az atlanti projekt európai komponensét az Egyesült Államok hegemóniája alatt". A pro­jektre vonatkozó fő kritikák, úgy tűnik, kimerülnek az imperialista triászon belüli erőviszonyok aszimmetriájának bírálatában. A projekt ellenzői így leginkább a triászon belüli nagyobb egyensúly megteremtésében kere­sik a megoldást (ami ebben a keretben Európa és az Egyesült Államok viszonyának átrendezését jelenti), ahelyett hogy olyan globális egyen­súlyra törekednének, amely a „világ többi része" számára is kedvezőbb viszonyokat teremt.

A fenti feltételek mellett nyitva marad a kérdés: „irányt" változtathat-e az Európa-terv, vagy ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, szükséges lesz-e keresztülmennie a kudarcon, annak nyílt beismerésén, hogy csődöt mondott?

Tudjuk, hogy az európai baloldal hívei és meghatározó alakjai fő – és talán az egyedüli – érve azon a félelmen alapul, hogy az Európa-terv elutasítása újraélesztheti azokat a nacionalizmusokat, amelyek annyi tragédiát okoztak a kontinens XX. századi történetében. Természetesen osztom barátaim félelmét, és nem táplálok illúziókat ezen felszínes autizmusok szükségszerűen demagóg és retrográd természetét illetően. Hangsúlyozom azonban a „felszínes" jelzőt, mert nézetem szerint a szél­sőjobboldal soha nem fogja komolyan megkérdőjelezni az oligopóliumok plutokráciájának vezető szerepét. Határozottan állítom, hogy ha a balol­dal makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy „mindenáron meg kell védeni az európai eszmét", és minden következményével együtt elfogadja azokat a realitásokat, amiket ez az állítás magában foglal (vagyis kiteszi magát a népharagnak, annak ürügyén, hogy a helyzet „kevésbé rossz", mint amit a szélsőjobboldali populizmus képvisel), akkor éppen a projekt jobboldali összeomlásának előkészítésében segédkezik. Teljesen irreális az az elképzelés, hogy kis lépésekben megvalósítható egy „szociális Európa". A mai intézményrendszer csak „kozmetikázásra" alkalmas, vagyis olyan reformokra, amelyeknek nem lesz komoly hatásuk. Európa népei mára ezt tökéletesen megtanulták. A politikai baloldal megértette ennek hatá­sát, és levonta a következtetéseket.

Az Egyesült Államok teljesen semleges ebben a kérdésben: a brüsszeli európai intézmények a jelenlegi formájukban tökéletesen megfelelnek a terveiknek; de ugyanilyen jól szolgálná céljaikat az is, ha „Európa" populista uralom alatt álló államok sokaságává válna.

Ez a fejlemény – ha a baloldal úgy veti fel a kérdést, hogy nincs lényegi alternatíva: vagy mindenáron megmentik az Európa-tervet, vagy a konti­nens menthetetlen káoszba süllyed – a megállíthatatlan hanyatlás pályá­jára lökné Európát. Ha optimista maradok, az azért van, mert továbbra is hiszek abban, hogy beköszönt a konfliktusban „született" európai politikai kultúra reneszánsza, amely lehetségessé teszi a kontinensen az autentikus baloldali mozgalmak rekonstrukcióját.

(Fordította: Bartha Eszter)

A kapitalizmus fejlődésének tendenciái Latin-Amerikában

Több évtizedes visszaesés után a haladó erők Latin- és Karibi-Ameriká­ban – mely egyben indián és afroázsiai Amerika is – ma újra lehetőséget látnak arra, hogy védekezésből támadásba menjenek át. Ezért bizonyos mértékben fölvállalták a kapitalizmus jelenleg zajló átalakulásának kritikai elemzését, s előrehaladtak a neoliberális globalizációval szem­beni elméleti és gyakorlati alternatívák fölmutatásának útján. A liberális globalizáció – mint a tőke globálissá válásának új szakasza – a munká­hoz való jog megkérdőjelezésével, a közvetlen és közvetett jövedelmek leszorításával, valamint a dolgozók osztályszervezeteinek egyszer s mindenkorra történő felszámolásával a kizsákmányolás új alakzatának körvonalait jelöli ki. A transznacionális vállalatok által gyakorolt ellenőrzés az általánossá vált konkurencia felett az oligopolisztikus piacokon – ami egyfelől vonzó gazdasági területek keresésére buzdít (ahol alacsonyak a munkabérköltségek, nincs szociális védelem, s nincsenek szakszervezeti jogok), másfelől a periférikus térségek dolgozóit elvándorlásra készteti (a kelet-európaiakat és az észak-afrikaiakat Nyugat-Európába, a mexikói­akat és más latin-amerikaiakat az Egyesült Államokba, a délkelet-ázsiai országok lakóit pedig Japánba) – a végsőkig fokozza a munkaerőpiacok közötti rivalizálást, s a nemzetközi kapitalista munkamegosztás újfajta geográfiáját vázolja fel. Latin-Amerikában az Észak által ösztönzött ter­melésáthelyezési folyamatok intenzívebbekké váltak, hogy kívül profitot húzzanak a viszonylag képzett és alacsony bérért rendelkezésre álló munkaerőből, ugyanakkor belül – a kapitalista világrendszer centrumának munkavállalóit megzsarolva – megkíséreljék újraindítani a tőkefelhal­mozást, amelynek lendülete elmerült a strukturális válságban és az új imperialista háborúkba való előremenekülésben.

Latin-Amerikában – csakúgy, mint a (fél)periféria más régióiban – a gyári termelés nagyrészt a régi „fordista" modell szerint bontakozott ki, standardizált nagyszériákkal az ipari ágazatokban; a szerint a modell szerint tehát, amely Északon a munkásság utolsó nagy fellegváraival együtt ma eltűnőben van. Földrészeken átnyúló leányvállalatok létesültek, melyek révén a „posztfordista", a „fordista" és a „prefordista" módszerek egyszerre léteznek, a kizsákmányolás földrajzi határai megváltoznak, s a világ minden dolgozója között kapcsolat és konkurencia létesül. A világtermelésben Latin-Amerikára rótt szerep a földrészt olyan térséggé alakította, ahol a tőke és a munka ellentéte közvetlen, az osztályharc kiélezett, s ahol a konfliktusok (tőke és természet, tőke és tudomány, tőke és demokrácia ellentéte…) megtöbbszöröződtek. E nagy horderejű változások ellentmondásba kerülnek a kivívott szociális vívmányokkal és a nemzeti felszabadító harcokkal, amelyek az 1950-es és 60-as években már megmutatták erejüket. Kétségtelen, hogy a tőke ellenoffenzívája be tudta fagyasztani az osztályharc során korábban elért eredményeket, ugyanakkor azzal, hogy általánossá teszi a rendszer belső ellentmon­dásait – belevonva a pártok és a szakszervezetek mellett a mindig sokkal kiterjedtebb társadalmi mozgalmakat és ellenzéki erőket is -, az ellentéteket egyben globalizálja és a feszültség magasabb szintjére emeli. Latin-Amerikát az Észak alapvetően továbbra is neokolonializmusa kiváltságos terepeként kezeli – mely nyitva áll tőkekivitele és árui előtt, s munkaerő- és természetierőforrás-tartalékot jelent számára -, láthatóan anélkül, hogy meghallaná azokat az elég világos politikai üzeneteket, amelyeket a földrész a világhoz intéz. A kontinensre jellemző állandósult függés az a keret, amelyen belül a transznacionális cégek – manapság különösen a bioenergetikai vállalatok – diktátuma a nemzeti fölhalmozási folyamatok felett érvényesül.

Az ALCA meghiúsítása és az ALBA életre hívása

A tömegmozgalmak és az osztályszervezetek Latin-Amerika-szerte széles tömegeket megmozgató kezdeményezéseken keresztül fejezték ki, miként vélekednek az Egyesült Államok kontinens feletti hatalmáról, nevezetesen az USA kereskedelmi és pénzügyi háborújáról, ami való­jában az imperializmus katonai eszközökkel vívott háborúinak másik arca. A leghevesebb támadást a latin-amerikai népek ellen az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (ALCA¹) indította. Az USA kormányzatának e neokolonialista projektumát a tömegek és a forradalmi vagy haladó kormányok összehangolt fellépése zátonyra futtatta. Az ellenoffenzíva az ALBA-ban² öltött testet, amelyet 2004 decemberében Kuba és Venezuela kezdeményezett, s amely 2006 áprilisában kiegészült Bolíviával, majd 2007-ben Ecuador, Nicaragua és Haiti is közeledett hozzá, valamint tá­mogatásáról biztosította a földrész szinte minden társadalmi mozgalma. Ellentétben az ALCA-val, amely a kereskedelem további liberalizációját és a privatizációt tűzte ki célul, az ALBA – a latin-amerikai társadalmi har­cok s különösen a közjavak társadalmi tulajdonára vonatkozó követelés szellemében – a szegénység és a szociális kirekesztés elleni küzdelmet részesíti előnyben. Az ALBA azonban nem az egyedüli megvalósításra váró program; napirenden vannak más, ezt kiegészítő kezdeményezé­sek is, mint pl. a Petrosur – lásd lejjebb -, amelyek imperialistaellenes orientációt fejeznek ki, s a néptömegek érdekeinek védelmét helyezik előtérbe. Ilyenformán tehát Latin- és Karibi-Amerikában a világot uraló tőke válaszkísérlete a strukturális válság leküzdésére az osztályszerve­zetek és a tömegmozgalmak fellendülését váltotta ki.

2007. április 30-án Hugo Chavez Frias elnök, a venezuelai bolívari forradalom vezetője bejelentette országa kilépési szándékát az IMF és a Világbank intézményeiből, amelyeket a szegény országokat kizsákmá­nyoló, „az amerikai imperializmus által kézben tartott szervezetek"-nek nevezett. A venezuelai nemzethez intézett május 1-jei beszédében ehhez hozzáfűzte: „Addig kell kilépnünk, amíg ki nem fosztanak bennünket." E kijelentések az Egyesült Államok politikai és üzleti köreiben rendkívül heves reakciót váltottak ki. Élesen bírálták az elnök „indulatos stílusát", aki „láthatóan nincs tisztában azzal, mekkora kockázatot vállal, ha or­szága nem törleszti rendesen adósságait", s aki „kénytelen lesz majd visszavonulót fújni, amikor ráébred a hasonló akciók következményeire". Azt is föltételezték, hogy az elnök környezetének hozzá nem értése olyan fokú, hogy előfordulhat: azt sem lesznek képesek megmondani, milyen gyakorlati lépések szükségesek ahhoz, hogy Venezuela távozhasson a nemzetközi pénzügyi szervezetekből. A venezuelai pénzügyminiszter hiába ismételte, hogy országa nem kíván változtatni a külső adósság­szolgálat teljesítésének kialakult rendjén, a pénzpiacok – a történelem önjelölt alanyai – mégis „elégedetlenségüknek" adtak hangot, aminek következtében lezuhant a venezuelai állam által kibocsátott papírok értéke, s romlott az ország kockázati besorolása. Miután az elnök a kőolaj, a villamos áram és a távközlés államosításával „megcsonkította a caracasi tőzsdét" (tranzakcióinak több mint egyötödével), majd G. W. Busht az ENSZ-közgyűlés szónoki emelvényén az ördöghöz hasonlítot­ta – s lehet, hogy ezzel országát megfosztotta egy helytől a Biztonsági Tanácsban -, Chavez újabb kihívást intéz az imperializmussal szemben, ezúttal monetáris és pénzügyi területen. Ellenfelei nem titkolt megvetése s az ellene felhozott rágalmak e stratégiai jelentőségű döntés helyességét mutatják.

Az IMF-ből való kilépés időszerűsége nem érthető meg a nélkül a perspektíva nélkül, amit a Dél Bankjának (Bancosur) létrehozása nyitott meg, s amihez Venezuela – összhangban más nagy latin-amerikai álla­mokkal – döntő mértékben járul hozzá. Ezen új multilaterális intézmény célja a külső eladósodás mérséklése és új fejlesztési stratégiák finan­szírozása, a hagyományos kapitalista bankoktól alapvetően különböző működési logika szerint. A Dél országai ma amerikai kincstárjegyeket kénytelenek vásárolni (több mint 1000 milliárd dollár értékben), hogy finanszírozzák a kapitalista világrendszer egyensúlyhiányát, s egyi­dejűleg dollárt kell tartalékolniuk, hogy védjék nemzeti valutájukat a spekulációs célú támadásoktól, amiknek a pénzpiacokon ki vannak téve. Eljött az ideje a Dél egységfrontba tömörülésének, hogy ezek az országok forrásaikat ne az amerikai államadósság értékpapírjaiban s ne az Észak valutáiban, hanem a Dél egy olyan multilaterális bankjában halmozzák fel, amit azok az államok hoznának létre és ellenőriznének, melyek elutasítják az Egyesült Államok pénzügyi diktátumait. Ez az új típusú intézmény nem a világot uraló tőke neoliberális stratégiáinak transzmissziószíja lenne, hanem olyan pénzügyi intézmény, amely a Dél népeinek érdekeit szolgáló fejlődést segíti elő. Feladata, hogy finanszí­rozza a többség élet- és munkakörülményeinek javítását célzó politikai döntéseket, a közszolgáltatások és a szociális infrastruktúra fejlesztését, illetve a paraszti tömegek érdekei iránt méltányosabb mezőgazdaságot, a belső piac igényeit kielégítő ipart és a magas hozzáadott értékű ex­portot, amely alkalmas a nemzetközi kapitalista munkamegosztás meg­kérdőjelezésére. Egy ilyen bank létrehozása 2008-ban – amely kísérlet a monetáris szuverenitás visszaszerzésére, és potenciális pénzügyi alapja annak, hogy a kontinens országai kereskedelmi kapcsolataikat egymás között a tagországok valutájában bonyolítsák le (legalábbis amíg egy új, közös valuta nem születik) – hiteles és járható utat kínál a Dél országainak arra, hogy fölszabaduljanak az IMF neokolonialista gyámkodása alól.

Kilépés az IMF-ből, dollártalanítás, Bancosur, Petrosur

Egy igazságosabb nemzetközi gazdasági rend megteremtése, egyebek között, föltételezi az IMF jelenlegi szerepének megkérdőjelezését, amely­nek szoros függése az amerikai államkincstártól ma már senki előtt sem titok. A good governance (jó kormányzás) jelszava, amit az IMF a Dél országainak nyújtott segélyek és az adósságszolgálat könnyítésének legfőbb feltételéül szab, a Valutalap pénzügyi intervencióinak erősödő át-politizálódásáról tanúskodnak, s rámutatnak arra, hogy felvállalt missziói egyre inkább eltérnek a szervezet eredeti mandátumától. A magánszektor feletti gyámkodása, amelynek „bizalma", úgymond, a tartós növekedés föltétele, az állami intézmények „valamennyi aspektusára" kiterjed, be­leértve magát a politikai rendszert. Demokratikus intézmények, informá­cióáramlás, átláthatóság, a társadalmi szereplők részvétele, a források hatékony kezelése, szakértői kompetencia, beszámoltatási kötelezettség, integritás, az emberi jogok tiszteletben tartása – ezek lennének a good governance elvárásai.³

De hogyan is áll ezekkel a követelményekkel az IMF maga? Vajon alkalmazza-e hasonló határozottsággal saját működésére azokat a nor­mákat, amelyeket a Dél országaitól elvár?

• Az Egyesült Államoknak egyedül van vétójoga minden fontosabb kérdésben.
• Dokumentumainak hozzáférhetősége – bár e téren történt bizonyos előrelépés – továbbra is korlátozott.
• Az általa folytatott tárgyalások többségükben teljesen átláthatatla­nok.
• Tárgyalópartnerei szűk körből kerülnek ki (pénzügyminisztériumok, központi bankok), sokszor magánvállalkozókra is kiterjednek, az érintett népek véleményét azonban nem kérik ki.
• Mivel a döntések rendszerint konszenzussal születnek, a programo­kat csak kivételes esetben fogadják el szavazással.
• Szerkezetátalakító programjai, az egyensúlytalanságok megszünte­tése szempontjából, hatástalanoknak bizonyultak, sőt, hozzájárultak a pénzügyi válságok keletkezéséhez és elmélyüléséhez.
• Szakértőit nem vetik alá semmiféle értékelésnek azzal kapcsolatban, hogy ajánlásaik beváltak-e vagy sem.
• Elemzéseik a rendelkezésre álló tudományos szakirodalom ismere­tében fenntartásokra adnak okot.
• A korrupcióellenes retorika ellenére az IMF közismerten korrupt rezsimeket is finanszíroz.
• Segélyeinek nem egy kedvezményezettjéről köztudott, hogy rend­szeresen megsérti az emberi jogokat.

Ebből következik, hogy egy jó kormánynak, ha valóban a nép jólétét tartja szem előtt, szakítania kell az IMF-fel, amint a körülmények lehetővé teszik.

Latin- és Karibi-Amerikában ma Kuba az egyetlen ország, amely nem tagja a Valutaalapnak, s ennek ellenére – vagy inkább éppen ezért – az egész térség legmagasabb növekedési ütemét produkálta az elmúlt tíz évben, 2006-ot is beleértve. Kuba az Egyesült Államok blokádja dacára kitartott pénzügyi szuverenitásának megőrzése mellett. 1993-ban, midőn a szovjet tömb megszűnése folytán az ország különösen nehéz helyzetbe került, a forradalmi kormány úgy döntött, hogy eltörli az amerikai dollár birtoklásának tilalmát, és gazdaságát dolláralapra helyezi. Az intézkedés célja a külföldi devizák beáramlásának elősegítése, a külkereskedelmi de­ficit mérséklése és a gazdasági növekedés ösztönzése volt, hogy ezáltal meg lehessen őrizni a szociális rendszer alapjait: az ingyenes egészség­ügyet és oktatást, a közszolgáltatásokat (ivóvíz, villamos áram, telefon, közlekedés…), az alacsony élelmiszerárakat és lakbéreket. A rendkívüli nehézségek ellenére e törekvések sikerrel jártak. 1994-től a gazdaság magához tért, s a gazdasági folyamatokat sikerült technikailag is kézben tartani. A dollárosításnak azonban nem csak kedvező hatásai voltak. Az egyenlőtlenségek érzékelhetően növekedtek. A 2004 októberében elhatározott dollártalanítás célja ezeknek a problémáknak a felszámolása volt. A kubai központi bank bejelentette, hogy megszünteti a dollár szabad forgalmát, amit a kedvező gazdasági eredményeknek köszönhetően felértékelt konvertibilis pesóval (CUC) vált fel. A dollártalanítást a jövedel­mek újraosztása kísérte: felemelték a béreket és a nyugdíjakat, valamint növelték a libretára⁴ kapható termékek mennyiségét. A dollártalanítás folyamata nem ért véget – erre majd akkor kerülhet sor, amikor a kubai peso újra az ország egyetlen fizetőeszköze lesz -, s nem becsülhetők le a fennmaradó nehézségek sem. A központi bank kénytelen tartalékot fölhalmozni a hivatalos devizában, hogy szavatolja a konvertibilis peso belső forgalmát, kézben tartsa a külföldi bankszámlákat, az árfolyamot és az árakat. A kormánynak újra és újra rá kell vennie a külföldi bankokat és befektetőket, hogy őrizzék meg a kubai gazdaság iránti bizalmukat, s a kubai népet is meg kell győznie a hatékony monetáris ellenőrzés és a korszerűsített szocialista tervgazdálkodás szükségességéről. Mindazo­náltal a pénzügyi szuverenitás visszaszerzése érdekében tett lépések eredményei kétségtelenek.

Bár Kuba tapasztalatai egyediek és nem exportálhatók, gondolkodásra késztetnek. A latin- és karibi-amerikai népek számára a nagy kihívás jelenleg az, hogy az ALBA – mint a nemzeti érdekeket tiszteletben tartó regionális tömörülés – megszilárduljon, függetlensége megerősödjön. Ez ellensúlyt jelenthet az Egyesült Államok hegemóniájával szemben, s hozzájárulhat egy többpólusú világ létrejöttéhez. Ahhoz, hogy ez az alternatív régiós együttműködés kibontakozhasson, saját pénzügyi alapjainak konszolidálásán túl fejlesztenie kell a komplementaritást a Dél más integrációs folyamataival, mindenekelőtt a Mercosurral. Ezek egyike minden bizonnyal a Bancosur, amely arra hivatott, hogy az ALBA bankjává váljon. Mostanáig a kapcsolatok elsősorban Kuba és Venezuela között fejlődtek, ama stratégiai terv keretében, amely (kubai) szociális szolgáltatásokért (venezuelai) kőolaj-technológiát nyújt cserébe, s kiter­jed az együttműködés egy sor egyéb területére is: távközlés, bányászat, kohászat, élelmiszeripar, szállítás… A regionális együttműködés – e két ország kapcsolatainak megszilárdításán túl – a kontinens egészét magá­ban foglaló, alapvető átalakulással kecsegtet, ami kiindulópontja lehet az integráció olyan újszerű formáinak, melyek a résztvevők közötti szolidari­táson alapulnak, s szigorú határt szabnak a világot uraló tőke térségbeli expanziójának. Az ALBA szert kell tegyen egy multilaterális pénzügyi intézményre és – ha lehetséges – közös valutára is, hogy ezáltal képessé váljon hatékonyan támogatni a tagállamok gazdaságának diverzifikálását, megteremteni az élelmiszer-ellátás függetlenségét, elősegíteni a szociális ágazatok fejlesztését, megszüntetni a mélyszegénységet, és javítani a nép életfeltételeit. Az ALBA másik pillére az a projektum, amely egyet­len, kontinensméretű vállalatba, a Petrosurba próbálja integrálni a régió kőolajipari vállalkozásait: a PDVSA-t⁵ (Venezuela), a Cupetet⁶ (Kuba), az YPFB-t⁷ (Bolívia), a Petrobrast⁸ (Brazília), az ENERSA-t⁹ (Argentína) és a Petroecuadort¹⁰ (Ecuador). Ezek az országok ilyenformán nagyobb súlyra tehetnek szert a nemzetközi tárgyalásokon, s együtt határozhatják meg az energiaforrások megújításának és a környezet megóvásának stratégiáját. Az effajta regionalizáció, mely tiszteletben tartja a népek jogát a fejlődésre, arra, hogy szuverén módon dönthessenek, s közösen határozhassák meg jövőjüket, véleményünk szerint szükségszerűen a kapitalizmus meghaladását föltételezi.

A népi ellenállás újjászületése Latin-Amerikában

A nemzetközi munkamegosztás átalakulásának az a módja, amelyet a neoliberális globalizáció, a kikényszerített ipari szerkezetátalakítás, a termelésáthelyezés és a „humán erőforrásokkal való gazdálkodás" hozott létre, egyben tehát serkentette a globális ellenállás erőinek újjáéledését is, amelyeket a globalizáció eleinte felbomlasztott. Latin-Amerika- és Karibi-Amerika-szerte megjelentek vagy újjászerveződtek a népi mozgalmak, amelyek a társadalmi küzdelmek igen különböző előzményeiből sarjad­tak, s konkrét szociális és gazdasági követeléseket fogalmaztak meg. E mozgalmak sikeresen mozgósították a tömegeket: a megalopoliszok kis keresetű dolgozóit, a bádogvárosok szegényeit (munkanélkülieket, a feketegazdaság kizsákmányoltjait, hajléktalanokat.), a föld nélküli és kisparcellás parasztokat, az indián közösségeket, a kispolgárság és a középburzsoázia jelentős rétegeit (beleértve a hivatalnoki réteget is), amelyeket szegénységbe taszított a neoliberális gazdaságpolitika, nagy­számú haladó – vallási, pacifista, feminista, homoszexuális és környezet­védő – civil szervezetet… A társadalmi harcok megélénkülése az egész kontinensen szembetűnő. A szerveződések egy része osztályalapon áll, s egyértelműen rendszerellenes és forradalmi programot képvisel, mint például a kolumbiai népi ellenállás, a Földnélküliek Mozgalma Brazíliában, a Másik Kampány¹¹ Mexikóban (amely társadalmi mozgalmakat, radikális politikai pártokat és neozapatistákat egyesít) vagy az indián paraszt- és munkásszervezetek egyes frakciói Bolíviában. Mindezek a mozgalmak (noha egymástól is jól megkülönböztethetők) harcosan osztályharcos irányzatot képviselnek. A mozgalmak másik része spontán jellegű: ezek­nek nem mindig van vezetőjük vagy politikai szervezetük, ugyanakkor kö­zelebb állnak az endogén – a változások dinamikájából fakadó – társadal­mi realitásokhoz. Tevékenységük fókuszában legtöbbször a tőke-munka ellentéte áll (mint a piqueterók, az önigazgató argentínai munkásvállalatok dolgozói esetében¹² ), máskor az Egyesült Államok háborús fenyegetése vagy katonai támaszpontok létesítésére irányuló szándéka (ilyenek többek között a kolumbiai szolgálatmegtagadók, az ecuadori Manta támaszpont ellen tiltakozó aktivisták vagy a paraguayi békeharcosok).

Mostanáig az ezeknek a mozgalmaknak a nemzetközi szintű tömö­rítését célzó törekvések nem vezettek megfelelő eredményre. Az ún. alterglobalizációs (globalizációkritikus) mozgalmak, így különösen azok, amelyek a Szociális Fórumok keretei között jelentek meg (világ-, regi­onális és nemzeti szinten, illetve tematikus fórumokon), bár rendkívül pozitív hatással voltak a tömegmozgalmak fellendítésére, ténylegesen gyengéknek bizonyultak ahhoz, hogy megfékezzék a transznacionális kapitalizmus és az imperialista hadseregek agresszivitását. Mozgó­sító erejükből legtöbbször csak alkalmi vagy ciklikusan visszatérő elutasításokra és tiltakozásokra futotta, ezeket azonban nem tudták összekapcsolni a dolgozó tömegek mindennapos osztályharcával, s nem voltak képesek arra sem, hogy erős struktúrákká szerveződjenek. Sokkal hatékonyabbak voltak, mint láttuk, az ALCA tervével szembeni kontinensszintű tömegmegmozdulások – ámbár az akciók e két típusa nem vált el mereven egymástól, hiszen az Egyesült Államokkal megkö­tendő szabadkereskedelmi megállapodás elleni tiltakozás a 2004-ben Quitóban megtartott első Amerikai Szociális Fórum programjában is kiemelt hangsúlyt kapott. Hogy az ALCA offenzíváját végül meg lehetett állítani, ez alighanem annak volt köszönhető, hogy a latin-amerikai népek sokszínű ellenállását sikerült egy irányba terelni, meg persze annak is, hogy a haladó kormányok, jelesül Kuba, Venezuela és Brazília vezetése kellően intelligensnek bizonyult, s megvolt az ereje is hozzá, hogy amikor kellett, összefogjon az imperialista uralommal szembeni hatékony fellé­pés érdekében. Az egyes országok szintjén a különböző mozgalmak és szervezetek együttműködése el tudott érni bizonyos sikereket, főként a közjavak privatizációjának leállítása terén és/vagy olyan kérdésekben, amelyek szoros kapcsolatban álltak a lakosság alapvető szükségleteivel. A népi nyomás többször is meghátrálásra kényszerítette a neoliberális kormányzatokat helyi szinten (Pőrto Alegrétől El Salvadoron át Bogotáig), sőt országosan is. Magától értetődően e mozgalmaknak az elmúlt évek­ben végbement előretörése meghatározó szerepet játszott a kontinens baloldali-demokratikus frontjainak választási győzelmeiben, Bolíviában, Brazíliában, Ecuadorban, Argentínában, Uruguayban és Nicaraguában, valamint a legutóbb Guatemalában s talán nemsokára Paraguayban is.

A haladó erők koalíciója mindazonáltal egy sor kihívással kell(ett) szembenézzen. Bár a tömegmozgalmaknak olykor sikerült megbuktat­niuk a helyi oligarchiák rezsimjeit, a hatalmat a komprádor burzsoázia maradványai s hivatásos, korrupt politikusai kaparintották meg, súlyosbít­va a neoliberális politika hatásait és az ország alávetettségét. Ez történt például Peruban. Máskor a népmozgalom ugyan győzelmet aratott a választásokon, ám rövid időn belül elbürokratizálódott, kiüresedett és visszaváltozott rendszerkonform erővé. Ennek voltunk tanúi többek között Uruguayban. Mindaddig, amíg ezek a csoportosulások nem tesznek szert szilárd struktúrára és nagyon világosan megfogalmazott politikai célokra, fellépésük a regnáló társadalomellenes rendszerek ellen hiábavaló: nem fogják tudni az eszmét tettekké változtatni, s nem lesznek képesek a várt alternatívát megvalósítani. Gyengeségre ítélik önmagukat, s visszakozni fognak az amerikai imperializmus minden újabb csapásának hatására. Mert nincs okunk kételkedni abban, hogy az Egyesült Államok, amely jelenleg vesztésre áll Irakban, a jövőben éppúgy fokozza majd az elnyo­mást és az erőszakot a kontinensen, ahogyan ezt a múltban is tette. A baloldal kormányra kerülése a népi osztályok érdekeit szolgáló társa­dalmi program hiányában csupán a neoliberalizmus által okozott válság menedzselésére szorítkozhat, s ennek egyenes következményeként rövidebb-hosszabb távon elkerülhetetlenül elveszíti legitimitását. Ez az, ami Brazíliában fenyeget.

Mindezek alapján belátható, mennyire elodázhatatlan feladat megol­dást találni e mozgalmak politikai szervezetének és reprezentációjának a problémáira, hogy az osztályharc intenzitása magasabb szintre emel­kedjen, létrejöjjenek a forradalmi mozgalmak új alanyai, s valóra lehessen váltani egy olyan stratégiát, amely nem éri be a hatalom megszerzésé­vel. A fő kérdés tehát továbbra is – mint mindig – az állam problémája; pontosabban, az államhatalom gyakorlásának kérdése a hatalom meg­szerzése után.¹³ Ezzel néz szembe egyébként az európai baloldal is pl. Franciaországban és Olaszországban – másfajta társadalmi-politikai keretek között. Jóllehet az osztályviszonyok a két földrészen különbözők, s ebből következik, hogy a stratégiáknak és az intézményes formáknak is különbözniük kell, a feladatok terén vannak lényeges érintkezési pontok, mint pl. az álláspontok egymáshoz közelítésének követelménye vagy a nép érdekeinek szolgálatába állított államhatalom hatékony és demokratikus ellenőrzése.

Kuba és Venezuela meghatározó jelentősége a szocialista átalakulásban

Ebben az összefüggésben érthető meg, miért volt oly rendkívüli hatás­sal Latin- és Karibi-Amerikára a Kubában és Venezuelában végbement átalakulás, ahol a forradalmi kormányok a hatalmat a szociális állam érdekében gyakorolják – nem csupán a privatizáció elvetésével, hanem elsősorban azzal, hogy fokozatosan fölszámolják a termelési eszközök magántulajdonát. E két ország különböző módokon, de egybecsengően mutatja, miként válhat az államhatalom a szocialista jövő támaszává, s hogyan tudja két forradalom kölcsönösen erősíteni egymást. Azok a fiatal kubaiak, akik csak a „különleges szakasz" megszorításait is­merhették, most tanúi és – az internacionalista missziók révén – aktív segítői lehetnek egy testvérnép forradalmi kibontakozásának, az ifjú venezuelaiak pedig hasznosíthatják a kubaiak tapasztalatait, s cserébe lélegzetvételhez juttathatják őket. Nincs hát abban semmi meglepő, hogy ez a két ország, amely kézzelfoghatóvá teszi Bolívar és Martí reményét a földrész függetlenné válására, a kolumbiai gerillákkal együtt az amerikai imperializmus legfőbb célpontjai Latin-Amerikában. Venezuela ma azon munkálkodik, hogy újrafogalmazza szocialista – bolívari és keresztény, békés, de nem fegyvertelen – társadalmi projektumának alkotóelemeit, hogy megerősítse a népi részvétel jogi kereteit a döntések meghozatalá­ban, az ország stratégiai erőforrásainak államosításában és a „társadalmi missziók"¹⁴ megvalósításában.

Kuba közel ötven éve bizonyítja, hogy az ellenállás lehetséges. A szi­get – anélkül, hogy önmagát a szocializmushoz vezető egyedüli útnak tartaná – példájával emlékeztet rá, milyen alapvetően fontos a radikális társadalomátalakítás tervének véghezviteléhez a párt és a szakszerve­zetek megléte, az államhatalom országos szintű gyakorlása, a termelési eszközök társadalmi tulajdonának, a szociális igazságosságnak és a szocialista tervezésnek a fenntartása.

Mint a dollártalanítás folyamatával kapcsolatban mondtuk, Kuba tapasztalatai példaszerűek, még ha nem is alkotnak lemásolható „mo­dellt". Hogy a sziget képes kézben tartani gazdasága talpra állításának folyamatát, ezt lényegében annak köszönheti, hogy fenntartotta fejlődési stratégiájának tervezését, továbbá annak, hogy a szocialista állam sza­vatolja a válsággal való szembenézés érdekében elkerülhetetlen átszer­vezések végrehajtását, s egyformán őrködik a társadalmi konszenzus, a reformok fokozatossága és a lakossággal való rendszeres párbeszéd felett. Ezzel magyarázható, hogy a piaci mechanizmusok újjáéledése a „különleges szakasz" bevezetése óta nem vezetett el a kapitalizmushoz való „megtéréshez". Kuba azért tudta megvalósítani a cukoriparról való átállást s fenntartani szociális rendszerét, mert az állam központosította a döntéshozatalt, összhangot teremtett mikro- és makrogazdasági politikája között, s továbbra is biztosította a tömegszükségletek kielégítésének elsőbbségét minden egyéb érdek felett.

Bár a turisztikai ágazat kiskaput nyitott a külföldi valutákhoz való hoz­záférés terén, az állam képes volt arra, hogy a bevételeket a szociális rendszer fenntartásához szükséges mértékben kiegyenlítse. Bátorították a közvetlen külföldi beruházásokat, ami olykor destabilizálta a munka világán belüli kapcsolatokat. Ezért az állam fellépett a munkások jogainak és a szakszervezetek szerepének védelmében, s korlátozta a jövede­lemkülönbségeket. A külföldi valuták hazautalása elmélyítette az egyen­lőtlenségeket, a magántulajdonosok hazai tőkefelhalmozási lehetőségei azonban korlátozottak maradtak. Néhány területen engedélyezték ugyan az önálló munkavégzést, bérmunkások alkalmazása viszont – a licencbir­tokos családok kivételével – továbbra sem megengedett. Dollárért árusító üzleteket és agrárpiacokat nyitottak, ahol az egyéni és szövetkezeti parasztok árusíthatják terményeiket, ám a fogyasztás legnagyobb része – továbbra is alacsony árakon – a libretán és munkásmenzákon keresztül zajlik. A pénzbőség nem vonja maga után a magántőkés fölhalmozást, s nem ad kizárólagosságot a bérmunkán alakuló értékteremtésnek. A növekvő kőolaj-kitermelésnek köszönhetően az állam igyekszik elérni az energetikai önállóságot, s tervszerű intézkedéseket hoz a környezetvéde­lem terén. És szintén a tervezés segítségével – nevezetesen az önerőre támaszkodó és tudásintenzív fejlődés elősegítésével – mérsékelni lehet majd az országnak a turizmustól való, egyelőre fokozódó függését.

A XXI. század különlegesen nehéz viszonyai között az együttműkö­désnek és a nemzetközi szolidaritásnak az a módja, ahogy a kubai és a venezuelai forradalom támogatja egymást, s ahogy az együttműködést igyekeznek a földrész más, haladó országaira, szervezeteire és mozgal­maira is kiterjeszteni, az egyik olyan tartóoszlop, amelyen a szocializmus építése Latin- és Karibi-Amerikában alapulhat s kibontakozhat. Ez két­ségtelenül ellentmond annak az irányvonalnak, amelyet a nemzetközi baloldal egy része követ – nevezetesen az, amely kapcsán Ernesto Che Guevara hamar levonta a következtetést az Észak harckészségének elvesztéséről: „Az Egyesült Államok magára vállalja az ún. »szabad világ« vezetését, [aminek] megvédése a kapitalisták számára – akik fenn kívánják tartani a jelenlegi rendszert – létfontosságú, de bizonyos mértékben a munkásoknak is az, hiszen a Dél olcsó nyersanyagaihoz való hozzáférés megszűnése azonnal a tőke-munka ellentétének ki­éleződését vonná maga után, s ennek eredménye mindenki számára katasztrofális lenne. A munkásosztály reakciója […] az Egyesült Államok támogatása volna […] A szakszervezetek szerepe az Egyesült Államok­ban az, hogy villámhárítóként szolgáljanak a két, egymással szemben álló erő között, s ezen keresztül titkon gyengítsék a tömegek forradalmi erejét. Ez a meztelen igazság [.] Nem lehet elvárni az Egyesült Álla­mok munkásosztályától, hogy messzebb lásson az orránál. A dolgozók szükségszerű ragaszkodása életszínvonaluk megőrzéséhez [az egyik] olyan tényező, ami miatt végső soron felszabadító harcunk nem egy társadalmi rendszer, hanem egy nemzet ellen irányul, amely az érdek legfőbb törvényétől vezettetve egységfrontba tömörül, hogy megvédje mindama kiváltságokat, amelyeket a latin-amerikai gazdaságok feletti gyámkodásnak köszönhetően ért el."¹⁵

Az internacionalizmus rekonstruálása – szocialista terv a XXI. századra

A tömegmozgalmak és az osztályszervezetek nemzetközi szintű dinami­kájának megértésével kapcsolatban a legtöbb nehézség alighanem abból a körülményből fakad, hogy ma a kapitalizmussal és az imperializmussal szemben álló, haladó erők nem rendelkeznek a korábbi korszakokra jellemző homogenitással, s nincsenek olyan politikai szervezeteik, ame­lyek összefognák a dolgozók emancipációs törekvéseit, a népek nemzeti felszabadító harcát és a szocializmus építését. E nehézséghez járul Északon a „baloldal" – ahogyan továbbra is nevezik – jelentős osztagai által követett kompromisszumos stratégia, amelyben engedmény enged­ményt követ, s amely a nemzetközi szolidaritás legelemibb normáinak feladásával jár együtt azokkal a politikai és társadalmi formációkkal, amelyek Délen továbbra is elengedhetetlennek tartják a szembeszállást az imperializmussal, s a szocialista távlatok megalapozottságát képvi­selik. Lépjünk túl a múlt dogmatizmusán, s tekintetünket – a szocialista ideálokat és értékeket szemünk előtt tartva – fordítsuk a jövő felé, hogy felmérhessük a társadalmi átalakulások konkrét lehetőségeit, s közelítsük egymáshoz azokat a mozgalmakat, amelyek cselekvései valóban az osztályharc talajából sarjadnak. Kézzelfogható taktikai eredményeket kell elérnünk – ott, ahol ez lehetséges – a strukturális változások, a szociális jogok és a dolgozók méltóságának visszaszerzése terén, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk a kapitalizmus meghaladásának és a valódi szocialista részvételi demokrácia megteremtésének stra­tégiai célkitűzéseit. A radikális baloldalnak – különösen az európainak -, véleményünk szerint, sürgősen ebbe az irányba kell elmozdulnia: az egységes föllépés érdekében túl kell lépjen a partikularizmusokon, a személyes ellentéteken és taktikázásokon.

Arról van tehát szó, hogy az ellenállást – világosan meghatározott osz­tályálláspont alapján – meg kell kísérelnünk globális méretű offenzívává változtatni. Ennek előfeltétele, hogy a tőkelogika elleni küzdelemhez -harcot hirdetve egyszersmind a harckészség hiánya ellen, mely a munka világának számos reprezentatív szervezete esetében tetten érhető – a jogoktól megfosztott emberek egyre nagyobb tömegei csatlakozzanak, s a kapitalista centrum-országok dolgozói (munkások, munkanélküliek, létbizonytalanságban s a társadalom peremén élők) kapcsolatba kerül­jenek a Dél – s mindenekelőtt Latin-Amerika – népeivel és az általuk kiharcolt vívmányokkal, hogy szembeszálljanak a közös ellenséggel, az amerikai nagytőkével és helyi csatlósaival. E globális horderejű harc megkerülhetetlen feladata új nemzetközi munkavállalói szervezetek létrehozása. A népek világméretű antiimperialista harca újraindításának előfeltétele a Venezuela-Kuba-tengely megszilárdítása és a földrész haladó államainak megerősítése. A szocialista átalakulás a XXI. század viszonyai között csakis az alulról szerveződő népi ellenállás egészére támaszkodva bontakozhat ki – beleértve a Közel-Kelet ellenállási moz­galmait is. E projektum nem lehet csupán pár radikális baloldali csoport ügye: minden olyan haladó erő – a tömegmozgalmak, az osztályalapokon álló pártok és szakmai szervezetek – közös kincsévé kell válnia, melyek a kapitalista világrendszer centrumában megkérdőjelezik az imperialista pénzügyi körök háborús diktátumát. Ez az új internacionalizmus azt a meggyőződést kell széleskörűen képviselje, hogy mindazoknak, akik a centrum nagyvárosaitól a periféria falvaiig szemben állnak a kapitalista globalizáció társadalmi és környezeti pusztításaival, közös a sorsuk. A harc egy gyökeresen más és valóban emberarcú világért egy és ugyanaz. A világ haladó erői csakis együtt érhetik vagy veszíthetik el.

Jegyzetek

1 ALCA: Área de Libre Comercio de las Américas – Free Trade Area of the Americas – Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet.

2 ALBA: Alternatíva Bolivariana para las Américas – Bolivarian Alternative for the Americas – Bolívari Alternatíva Amerikának.

3 R. Herrera: „Why Lift the Embargo?". Monthly Review, 2004, vol. 55. n° 8, 49-54.

4 Libreta de abastecimiento: az alapvető élelmiszerekre kiterjedő kubai jegy­rendszer nyilvántartására szolgáló élelmiszerkönyv.

5 Petróleos de Venezuela, SA.

6 Unión Cubana de Petróleo.

7 Yacimientos Petrolíferos Fiscales Boilivianos.

8 Petróleo Brasileiro, SA.

9 Energia Argentína, SA.

10 Empresa Estatal Petroleos del Ecuador.

11 Otra Campana; a Marcos alparancsnok (subcommandante) vezette neozapatisták által 2005 nyarán, a Lacadonai Őserdő Hatodik Kiáltványában bejelentett Másik Kampány célja egy alulról szerveződő, össznemzeti baloldali mozgalom elindítása, aminek célja olyan új alkotmány életbe léptetése, mely alap­jaiban zárja ki a neoliberalizmust az ország berendezkedéséből. Lásd magyarul főleg: http://hungary.indymedia.org.

12 Vö. B. Duterme: „A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege". Eszmélet, 68., 2005. tél, 90-100.

13 L. Vasapollo – E. Echevarría – A. Jam: Che Guevara economista: Attualitá des dibattito sulla transizione tra Cuba e URSS. Jaca Book, Milánó, 2007.

14 A missziók elnevezései:

A társadalmi missziók célja: „kiegyenlíteni a kirekesztettekkel szembeni szociális adósságot, s a jólét részesévé tenni őket".

Lásd bővebben Remy Herrera cikkét: „If I Had a Hammer: Hugo Chavez and the Bolivarian Revolution". Political Affairs – A Marxist Monthly. http://www .politicalaffairs.net/article/articleview/2272/1/133/

15 Lásd ezzel kapcsolatban a fiatal Che 1954-ben keletkezett, meglepő és kevéssé ismert cikkét: „La Clase obrera de los EEUU… ^amiga o enemiga?". In E. Guevara: América Latina – Despertar de un continente. Ocean Press, Melbourne, 2003.

(Fordította: Lugosi Győző)

Anders Áslund: How Capitalism Was Built. The Transformation of Central and Eastern Europe, Russia, and Central Asia. Cambridge: Cambridge University Press, 2007.

Anders Áslund svéd közgazdász talán kevésbé ismert nemzetközileg, mint Jeffrey Sachs, de tény, hogy az 1990-es években hozzá hasonló be­folyásos tanácsadóként tartották számon az átalakuló Kelet-Európában. Azóta is mint prominens szakértő jelenik meg tudományos berkekben, fenntartva kapcsolatait különböző, az átalakulás körül ügyködő szerve­zetekkel is, mint például a Soros Alapítvány.

Áslund a sokkterápia kompromisszumot nem ismerő szószólójaként vált híressé; egyike volt azoknak, akik az átmenet kezdetén és később is a tervgazdaságból a piaci mechanizmusba való gyors átalakulást hirdet­ték. Ezt az irányzatot később alaposan megrengette az orosz pénzügyi válság (1998) és egyéb „nem várt" fejlemények. Ez idő tájt jelent meg a szakirodalomnak egy markáns vonulata, amely óvatosabb, fokozatosabb átmenetet hirdetett, és szakított a neoklasszikus tankönyvek különféle dogmáival. A neoliberalizmus – és az oroszországi IMF-szerepvállalás – legismertebb kritikusa Joseph Stiglitz volt.

Áslund új könyve kísérlet arra, hogy összefoglaló jelentést adjon az átalakulásról, és egyúttal válaszoljon a kritikusoknak is. Az olvasó láthat­ja, hogy a sok kritika és válság ellenére a piaci fundamentalizmus él és virul. Mi több, Anders Áslund és a hasonló keményvonalas neoliberálisok még igazolva is látják korábbi – és mindvégig képviselt – álláspontjukat a közel két évtized eseményei láttán.

Az elmúlt évtizedek alatt Áslund minden lehetséges kérdést megvitatott már a maga szempontjából, és nagyon nehéz számára új problémákat felvetni. Mindenre van válasza, amelyeket ha elfogadnánk, azonnal mindennek a szebbik oldalát látnánk. Zavar bennünket a 20 százalékos jövedelemcsökkenés, amelyen minden érintett ország átment a 90-es évek első felében? Áslund elmagyarázza, hogy a statisztika tökéletlen és nem volt képes felölelni a tényleges kibocsátást azokban az években. Lehangol bennünket az Oroszországban tragikusan megnőtt férfiha­landóság? Áslund elmondja, hogy mindez baleseteknek és keringési problémáknak volt tulajdonítható, tehát semmilyen összefüggésben nem áll a rendszerváltással. Úgy gondoljuk, hogy az 1998-as pénzügyi vál­ság valamilyen súlyos rendszerproblémából fakadt? Áslund azt mondja: egyszerűen annyi történt, hogy a piacok korrekt módon megbüntettek egy kormányt, amely nem volt képes magától leszokni a túlköltekezésről. Fenntartásaink vannak az új orosz oligarchiával kapcsolatban? Áslund megnyugtat: az oligarchák gondját viselik a gazdaságnak, beruháznak, ellentétben másokkal, akik a tőkét kiszivattyúzták az országból.

Bármi legyen a kérdés, Áslund azt mondja nekünk: nézzük csak az élet napos oldalát. Kicsire nem adunk, bonyolult összefüggésekkel nem fárasztjuk magunkat, kudarc nem csüggeszthet bennünket. Az ő értelme­zésében a kétkedőket, a gradualistákat, a szociáldemokratákat cáfolta meg az élet. Kinek volt mindig igaza? Elsősorban az IMF-nek, nagyrészt a Világbanknak is, továbbá a szuperhősök kis csapatának, amely olyan ismert neveket foglal magába, mint a lengyel Leszek Balcerowicz, a cseh Václav Klaus és az orosz Jegor Gajdar. Az egykori orosz elnök, Borisz Jelcin is a legjobb osztályzatot kapja.

A leginkább piacbarát vezetők dicsérete mellett Áslund pozitívan ér­tékeli a gazdasági átalakulás egészét is. Kinyilvánítja, hogy Belarusz, Türkmenisztán és Üzbegisztán kivételével az összes posztkommunista ország sikeresen átalakult. Ez azt jelenti, hogy Oroszország is sikeres­nek mondható, még akkor is, ha – Áslund szavaival – „Oroszország féldemokratikus oligarchiából központosított rendőrállammá alakult át" Putyin vezetése alatt (275. o.). E probléma kezelésére Áslund ketté­választja a gazdasági és politikai értékelést. Politikailag Oroszország elfajult, de a gazdasági átmenet annyira sikeres volt, hogy ezen még az elfajult politika sem tudott rontani.

Áslund véleménye ezen a szakaszon belesimul a főáramnak mondha­tó gondolkodásmódba, amely szerint Oroszország a jó irányban haladt az 1990-es években, de rossz irányba fordult, miután Putyin hatalomra került. Kevésbé illeszkedik már a főáramba az a nézet, miszerint az új orosz oligarchia talán nem a legtökéletesebb, de aki elfogadja a gazdag emberek létét Nyugaton, annak nem szabad, hogy baja legyen a keleti gazdagokkal, vagyis az oligarchákkal sem. Magyarázata szerint „nem az oligarchák bűne, hogy olyan viszonyok alakultak ki; ők viszont racionálisan válaszoltak a kialakult viszonyokra" (263. o.). Áslund úgy véli: az új gazda­gok felemelkedésével kapcsolatos ellenkezés tisztán ideológiai eredetű, és javasolja, hogy foglaljunk el pragmatikusabb álláspontot ez ügyben.

„A nyugati tulajdonjogok eredete nem különösebben szép [.], de a kapitalizmus sikeres Nyugaton, mert a tulajdonjogokat mégis elfogadják" – írja (271. o.). Ez azonban így egy vitatható állítás. Nem szabad elfelej­teni, hogy a XX. század közepére a laissez-faire kapitalizmust felváltották másfajta modellek, amelyek magukba építették a jóléti államot és a piac komplex szabályozását, és ez nagyon szorosan összefügg a rendszer legitimációjával.

Áslund keményen dolgozik azon, hogy a piaci radikalizmus sikerét bebizonyítsa, legalábbis a gradualizmus bármely formájával való össze­hasonlításban. Érvelése azonban inkonzisztens és emiatt támadható is. A Cseh Köztársaság például sikerként mutatkozik számára, mivel volt egy Václav Klaus nevű, piacbarát vezetője (előbb pénzügyminiszterként, majd kormányfőként). Magyarország sokkal kevesebb dicséretet kap, mivel nem rendelkezett ilyen hosszú időn át ilyen prominens (verbális) szabadpiac-orientált politikussal. Ugyanakkor elmondható, hogy bármi­lyen mércét is alkalmazunk, Magyarországon a piaci intézmények mindig is fejlettebbek voltak, mint Csehországban. Emiatt Áslund kénytelen azt mondani, hogy Magyarország is a sokkterápia példája, csak éppen egy kicsit késlekedett Lengyelországhoz képest. Amiről megfeledkezik, az az, hogy Magyarország vezető pozíciója a gazdasági átmenetben nem valamiféle gyorsított eljárás következménye volt, hanem több évtized re­formpolitikájának az eredménye. Emiatt lehetetlen nem gradualizmusként tekinteni a magyar történetre. Mivel Áslund ragaszkodik hozzá, hogy az államszocialista reformok korlátozottak voltak, jelentéktelennek állítja be a reformpárti bürokrácia tevékenységét; kénytelen azt feltételezni, hogy a bürokrácia úgy általában a reform akadálya volt.

Áslund persze tudja, hogy a kommunista bürokrácia jelentős rétegei érdekeltté váltak a piaci reformokban és végül a kapitalizmusra való áttérésben is. Hőse, Borisz Jelcin ennek legfényesebb példája; példa arra, hogy egyes csúcsszintű kommunista funkcionáriusok rövid idő alatt átfestették és átprogramozták magukat, amikor úgy látták, hogy ennek jött el az ideje. Áslund meglehetősen nyíltan rajong Jelcinért, s emiatt nem igazán értjük, miért helyesli egyidejűleg az egykori kommunista hivatalnokok kizárását a demokratikus politikai életből (232. o.). Érdekes módon a könyv más részeiben világosan elmagyarázza, hogy a politikai áttörés után nem a korábbi csúcsbürokraták voltak azok, akik néha kisik­latták a liberális reformokat, hanem a járadékvadászatban (az átmeneti ártorzulásokból való haszonszerzésben) érdekelt csoportok. Mindazo­náltal nehezményezi, hogy sok politológus a tárgyalásos átmenetet szorgalmazta (a politikatudósok többsége volt ezen a véleményen) és a konszenzusteremtés fontosságát hangsúlyozta annak érdekében, hogy nagyobb legitimitást és politikai stabilitást teremtsenek egyes országokon belül és a régió egészét tekintve is.

A könyv komoly strukturális hiányossága, hogy Jugoszlávia szinte teljesen hiányzik belőle. Bár mindig is sajátos jegyekkel bírt, Jugoszlávia része volt a szocialista Keletnek több mint négy évtizeden át, és egész biztosan része maradt ugyanannak a gazdaságföldrajzi egységnek az átmenet időszakában is. Áslund könyvében Délkelet-Európa nem más, mint Románia és Bulgária. Érdekes módon a Nyugat-Balkán szerepel­tetésének hiányára (néhány, véletlenszerű említésen túl) még csak ma­gyarázatot sem kapunk. Csak gyaníthatjuk, hogy Jugoszlávia kifelejtése két szempontból is segít Áslundnak abban, hogy az átmenetet a maga módján interpretálja. Egyrészt elkerülheti, hogy a posztkommunista átalakulás legtragikusabb fejezetével foglalkozzon. Másodszor, figyel­men kívül hagyhatja Szlovéniát, amely valószínűleg a legsikeresebb posztkommunista gazdaságnak számít anélkül, hogy vezetői valaha is figyelmet fordítottak volna a neoliberális kórusra. Szlovénia, amely az új EU-tagok közül elsőként vezette be az eurót, gyakorlatilag ki lett retusálva az Áslund által elmondott átmenettörténetből, olyannyira, hogy még ott sem kerül szóba, ahol a szerző felsorolja, hogy az EU mely országokkal kezdett csatlakozási tárgyalásokat 1998-ban (283. o.).

Áslund feledékenynek bizonyul más esetekben is. Felhívja a fi­gyelmet arra, hogy a lengyel GDP nőni kezdett 1993-ban, de elfelejti megemlíteni a könyvben, hogy Lengyelország 1991-ben 50 százalékos adósságelengedésben részesült. Általában nem szentel nagy teret an­nak, hogy megmagyarázza, milyen szerepet játszottak a külső adósságok (és a hitelezők képviselői) a reformpolitika alakításában.

Természetesen, a keleti gazdaságok régi kutatójaként, Áslund egy sor jó megfigyeléssel is szolgál. Elemzése az államszocialista rendszerek összeomlásáról kifinomultnak mondható; a tucatnyi ok közül első helyen említi a fegyverkezési versenyt (nagyon helyesen). Egy helyütt megem­líti, hogy „a posztkommunista átalakulás története jelentős mértékben a Soros Alapítvány története" (303. o.); ezt a megjegyzést a korszak kutatóinak nem szabad figyelmen kívül hagyniuk. Tisztán látja, hogy a posztkommunista átalakulás nem követ egységes mintát; eltérő utakat követtek eddig és fognak követni ezután is a kelet-európai és volt szovjet gazdaságok.

Gyakran látjuk azt, hogy Áslund a józan észre hallgatva ítélkezik, de nem sorakoztat fel elegendő tényt, vagy nem von le lehetséges konklúzi­ókat. A monetáris politika jó példa erre. Teljesen igaza van abban, hogy az elhibázott árfolyam-politika egy olyan súlyos ok volt, amely a keletnémet átalakulást túlzottan költségessé tette a nyugati adófizetők és a keleti munkavállalók számára egyaránt. Ha viszont úgy látja, hogy az árfolyam hatással van a reálgazdaságra, miért nem alkalmazza ezt a nézetét a könyv más részeiben, például az 1998 előtti Oroszország elemzésekor? A terjedelmi korlátok és az összegzésre való törekvés miatt az elemzés sokszor csonka marad, és egyben félrevezető is.

Megtudjuk például, hogy Magyarország „csaknem teljes konvertibilitás­ra tett szert 1989-ben" (125. o.). Egy részletesebb elemzés elmondaná, hogy ez volt az az időszak, amikor a forint korlátozott, külső konvertibili­tását bevezették, s ezek a minősítő jelzők igen fontosak. Mi emlékszünk rá: 1989 volt az az év, amikor belföldi magánszemélyek számára a vásá­rolható valuta összegét 300 dollárról 50 dollárra szállították le. Az olvasó eldöntheti, hogy az Áslund által használt kifejezés jól megragadja-e azt, ami 1989-ben a monetáris folyamatokban történt. Ugyanezt a történetet folytathatjuk tovább. Áslund azt mondja: „Magyarországnak nem kellett nagyon leértékelnie" az 1990-es évek elején (125. o.). Az ember azt kérdezheti: a 15%, amellyel a forintot leértékelték 1991 januárjában, nagy volt-e, vagy kicsi? Nem volt nagy, ha a többi, kevésbé szerencsés átalakuló országhoz viszonyítjuk, de mivel ez volt a forint történetének legnagyobb arányú leértékelése, nem lenne szabad könnyen átsiklani felette.

Van példa arra is, hogy Áslund eltérő álláspontot foglal el a könyv különböző részeiben. A bevezetésben azt írja, hogy „a nemzetközi közösség tudta, hogyan kell piacgazdaságot építeni" (2. o.). A későbbi fejezetekből kiderül, hogy a nemzetközi közösség meglehetősen inko­herens és sokszor zavarodott volt. Az idősebb Bush elnök a Szovjetunió szétesését próbálta megakadályozni, amikor a dezintegráció felgyorsult; a Hetek (G7) létrehozták az EBRD-t az átmenet támogatására, ami Áslund szerint hiba volt (ő úgy látja, hogy az EBRD-be helyezett tőkét az IMF-re és annak mechanizmusaira kellett volna bízni). Elítéli az EU-t, mert a szociáldemokrata paradigmát hirdette Közép-Európában (96. o.). Végül a bevezetővel ellentétes következtetést fogalmaz meg: „a Nyugat nem lehet túl büszke a posztkommunista világnak nyújtott segítségére" (304. o.).

Áslund jogosan foglal el kritikus álláspontot a Nyugat politikájával kapcsolatban, bár mások nyilván más kombinációt állítanának össze az erősségekből és hibákból. Áslundnak éreznie kellene, hogy az IMF tökéletességét hirdető álláspontja sokkal több érvet igényelne. Az 1998-as orosz válság egyfajta Waterloo volt az IMF számára. A Valutaalap tekintélye megrendült az 1980-as évek latin-amerikai válsága során, de a kelet-európai átalakulás új lehetőséget adott a washingtoni intézmény szakembereinek, hogy bizonyítsák hozzáértésüket. Sajnos a siker nem egyértelmű – hogy enyhén fogalmazzunk… Az EBRD ugyanakkor, amely döntően a mikroszféra fejlesztésére kellett hogy koncentráljon, a legtöbb vélemény szerint a legsikeresebb nemzetközi pénzügyi szervezet azok közül, amelyek az átmenetben szerepet játszottak. Paradox módon Áslund sokkal több statisztikát használ az EBRD-től, mint bármely más forrásból, ami talán egyfajta tudatalatti elismerése az általa egyébként megvetett banknak.

Áslund érvelésének lényegi eleme, hogy a kelet-európai népek véle­ménye alapvetően egybeesett azzal, amit a neoliberalizmus élharcosai képviseltek. Abból a tényből, hogy a tekintélyelvű rendszerek általában véve kevésbé voltak piacbarátok, mint a demokráciák, levonja azt a kö­vetkeztetést, hogy a szabadpiaci kapitalizmus az, amit a kelet-európai emberek akartak mindig is. Ez a kérdés azonban sokkal körültekintőbb elemzést igényelne. Először is látni kell, hogy a politikai támogatottság olyan figurák mögött, mint Gajdar vagy Balcerowicz, folyamatosan fogyat­kozott az évek során, hasonlóan a magyar neoliberálisokéhoz (SZDSZ). Ezzel a trenddel összhangban megvizsgálhatjuk, hogy nem arról volt-e szó sok esetben, hogy egyre nagyobb társadalmi csoportok kerestek védelmet keresztény- vagy szociáldemokrata politikai erőknél (még akkor is, ha azok radikális alternatívákat nem kínáltak fel a neoliberalizmussal szemben). Látni kell azonban, hogy efféle tárgyilagos megközelítést nem várhatunk el Áslundtól, akinek a szociáldemokrácia iránti gyűlölete néha süt a könyv lapjaiból. Egészen odáig is elmegy, hogy a szociáldemokrata politikákat hibáztatja a Közép-Európában kialakult magas munkanél­küliségért. Az ember azt gondolná, hogy ha valaki Svédországból jön, sokkal jobban érti, mi is a szociáldemokrácia, még akkor is, ha netán nem szimpatizál ezzel a politikai platformmal.

Összességében a könyv anyaga fölött Áslund azon törekvése uralko­dik, hogy a saját álláspontját és barátaiét igazolja. Sok hasznos adattal és néhány használható megfigyeléssel szolgál, de a könyv értékét nagyban csökkenti a szubjektivitás, amely végeredményben egy rózsaszínűre festett képet nyújt az átmenetről. A reformokat bevezették, a kapitalizmus helyreállt, s a kelet-európai népek boldogan éltek, míg meg nem haltak. Nos, ha valóban ilyen egyszerű lett volna minden.

***

A recenzió eredeti, angol változatát közölte az Internationale Politik – Global Edition, amely az Internationale Politik (Németország vezető külpolitikai havilapja) negyedévente megjelenő, angol nyelvű változata.