Az ember – első megközelítésben – azzal különbözteti meg magát az állatoktól, hogy termeli a létfeltételeit. Ha nem termeli meg, akkor elpusztul.

Az ember esetében azonban – nem első megközelítésben – ennél bonyolultabb a helyzet. Az ember egyidejűleg individuum és az emberi nem tagja. Ez lehetővé teszi, hogy valaki akkor se feltétlenül haljon éhen, ha ő maga egyáltalán nem termel. Létfenntartásához elegendő, ha más egyének termelnek, ő pedig erőszakkal vagy valamilyen társadalmi tech­nika alkalmazásával elfogyasztja a többiek által termelt élelmet. Békés vagy kényszerítő eszközzel elragadja tőlük. Aktivitása: ragadozás.

Az embernek egyidejűleg egyénként és az emberiség részeként való létezése az életben maradás egy további formájára is lehetőséget ad. Ha valaki egyáltalán nem termel, akkor is lehetősége nyílik arra, hogy valamilyen érzelmi, értelmi közvetítés vagy intézményes társadalmi technika segítségével részesedést szerezzen a mások által megtermelt javakból. Mondhatni: a parazitizmus valamilyen formáját alkalmazza. Aktivitása: élősködés. (Ez az eljárás természetesen nem vonatkoztatható a gyermekekre és a szellemi fogyatékosokra. Nekik ilyen technika aktív alkalmazására nincs meg a képességük! Vö. Arisztotelész.)

Az élelem termelésének két összetevője van: szellemi és anyagi-­fizikai. Szellemi termék a gondolat, amely kijelöli a célt, meghatározza a követendő eljárást stb. A materiális termelés a végrehajtásnak, a termék előállításának a folyamata. Gyakran megesik, hogy a termelés anyagi-fizikai fázisa nem puszta végrehajtás. Ha valamelyik előzetesen eltervezett művelet a gyakorlatban nem működik, a folyamat (a közvetlen termelő tevékenység) visszakanyarodik a szellemi fázisba: a megvaló­sítás során felmerülő probléma visszautalja a gondolati aktivitáshoz. Optimális esetben szerves egység, állandó kölcsönhatás van a termelés szellemi és fizikai oldala, mozzanata között.

A termelés szellemi oldalának megvan az a sajátossága, hogy a termék elkészültekor nem feltétlenül enyészik el teljesen, hanem tovább él. Nem szükséges valamit újra felfedezni, kigondolni, mert – mint általánosítható tapasztalat, újraalkalmazható ismeret – bizonyos értelemben közkinccsé válik: beépül az emberiség tudástárába, emlékezetébe.

A Kapitány házaspár A „szellemi termelési mód" című – internetes meg­jelenése után nyomtatásban is kiadott – 632 oldalas könyve egy tervezett trilógia középső darabja. A 2007-es Túlélési stratégiákat követi. A számos bölcs megfigyelést tartalmazó mű egyik alaptézise, hogy az ember fennma­radása nem lehetséges „a termelés valamilyen formája (a környezeti felté­teleknek az ember számára való alakítása) nélkül". Hét-nyolcmilliárd főre vonatkoztatva különösen indokolt ezt az összefüggést szem előtt tartani.

Hol él Maga?

Posztindusztriális társadalomban, feleli Alain Touraine vagy Daniel Bell. Yoneji Masuda válasza a kérdésre: információs társadalomban. Peter Drucker szerint tudástársadalomban, Gerhard Schulze szerint élmény­társadalomban. Az elméleti irodalom különböző variánsai még hosszan sorolhatók. Persze önmagukban sem az élmények, sem a tudások, sem az információk, sem más hasonlók nem biztosítanak az élethez szük­séges elegendő kalóriát. Feltehetően valami meghatározóbb, mélyebb dolog is kell a fennmaradásunkhoz.

Kapitányék álláspontja szerint kapitalizmusban élünk. Abban a ka­pitalizmusban, amelynek működését lényegileg a tőkés termelési mód határozza meg. A tőkés termelési módban „a tőketulajdonosok alapvető motivációja az értéktöbblet biztosítására irányul. A tőke viszont nem egyéb, mint a munkavégzők munkájával a termelésben létrehozott ér­téktöbblet, amelyet azután újabb értéktöbblet létrehozására használnak fel. Ebben a társadalmi formában ennek a tőkévé vált értéktöbbletnek a tulajdona a (munkavégzők feletti) hatalom alapja. Ezek a tulajdonságok a tőkés társadalmat a mai napig jellemzik."

A teoretikusok általában érzékelik a kapitalizmus különböző ellentmon­dásait. Azonban többségüknél „a rendszer egészének kétségbevonása helyett a rendszer egy-egy negatív jelenségcsoportjának kritikája maradt a »rendszerkritika« (mint egyes környezetvédők, egyes feminista irány­zatok, vagy a globalizációellenes mozgalmak esetében)". Tudatosan vagy naivitásból alkalmazott eljárásuk: „a részterületeken végrehajtott változást ünneplik »új társadalomként«„. Az információs, poszt­indusztriá­lis stb. társadalom elmélete is így jön létre.

A szerzők következtetése ezzel ellentétes: a válságok a rendszer keretein belül kivédhetetlenek, ezért az érdemi megoldás a rendszer keretei közül való kilépés. És ha a kapitalizmus „egy sajátos termelési mód, akkor a kapitalizmus alternatívája csak egy új termelési mód lehet".

Hova tovább?

A kapitalizmusban az emberek társadalmi viselkedésének végső bázisa a tőkeviszony. Az egyének társadalmi érintkezését – eltérően a magán­érintkezéseiktől – döntően csereérték (kifejlettebb formájában kifejezve a pénz, illetve a tőke) közvetíti. Ez a dolog szervezi az egyének között a társadalmi kapcsolatokat, viszonyokat: integrálja – áruközösség, pénz­közösség, tőkeközösség tagjaiként – az embereket. A leginkább ismert hagyományos elképzelés szerint a kapitalizmust meghaladó rendszerben az emberek közötti társadalmi kapcsolatok, viszonyok szervezését ma­guk az érintettek veszik át a csereértéktől: az egyes egyének szabadon társulnak egymással. A társult egyének szükségleteik közös kielégítésére termelnek. Kapitányék is az emberek közötti árukapcsolatok megszűné­sében határozzák meg a kapitalizmuson való túllépés kritériumát. Erre a szellemi tevékenység térnyerése révén látnak világtörténelmi lehetősé­get. A szellemi termelésben összekapcsolódnak, közös nevezőre jutnak, szintetizálódnak egymással a különböző egyéni gondolatok, felfedezé­sek. Ily módon minden egyesnek a hatása az Egészet is alakíthatja.

A kapitalizmusban az áruk termelésének módját alapvetően az előál­lításukhoz szükséges munkaidő minimalizálására való törekvés dinami­zálja – ezzel maximalizálható a profit. A leginkább ismert hagyományos elképzelés szerint egy kapitalizmuson túli rendszerben is döntő szempont a szükséges munkaidő csökkentése – csakhogy itt nem az áru előállí­tásához szükséges, hanem az emberek szükségleteinek kielégítéséhez szükséges munkaidőé. Ez az összefüggés az ellenkező oldalról megkö­zelítve: döntő szempont az egyének rendelkezésére álló szabadidőnek a maximális növelése. Más megfogalmazásban: a létfenntartás kényszere miatti termelésen kívül eső szabadság birodalmának a kiterjesztése. („A szabadság birodalma valójában csupán ott kezdődik, ahol megszűnik az a munka, melyet a nyomor és a külső célszerűség határoz meg; ez a birodalom tehát a dolog természeténél fogva túl van a tulajdonképpeni anyagi termelés szféráján […] A szabadság ezen a területen csak abban állhat, hogy a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen sza­bályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik ezt a természettel való anyag­cseréjüket, ahelyett, hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk; ezt az anyagcserét a legkisebb erőfelhasználással, az emberi természethez legméltóbb és ennek legmegfelelőbb feltételek között hajtják végre. De ez még mindig a szükségszerűség birodalma. Ezen túl kezdődik az az emberi erőkifejtés, amely önmagáért való cél, a szabadság igazi birodal­ma, amely azonban csak a szükségszerűség e birodalmán mint bázisán virágozhat ki. Az alapfeltétel a munkanap megrövidítése.")

A könyvben használt „szellemi termelés" kategória egyaránt vonatkozik a szellemi termelés konkrét „megélhetési" (azaz hagyományos gazdasági-gazdálkodásbeli) és szabadidős (mondhatni hobbiként végzett) formájára. Másként kifejezve: az életfeltételeket (gazdaságilag) termelő és azokat nem feltétlenül termelő (gazdaságilag nem-termelő) szellemi termelésre. A kettő nem különül el egymástól. Szintén nem különül el a kategóriában a szabad (szabadidős) és a kívülről irányított, jövedelemszerző gondol­kodás: a független és az alkalmazásban álló, leigázott szellem.

Ahogy érdemes figyelembe venni a megélhetési (így a jövedelem­szerző) és a szabadidős szellemi tevékenység különbségét, ugyanez a helyzet a termelés konkrét gazdasági (gazdálkodásbeli) és kiterjesztett fogalmával.

Hagyományos közgazdaságtani (mondhatni szakmai) értelmezésben csak az számít termelőmunkának, amit a csereérték szolgálatában vé­geznek, vagyis amely – közvetlenül vagy közvetve – csereértéket termel. Tehát csak az számít termelőnek, ami konform a fennálló rendszerrel. (A csereérték-termelés, árutermelés feltételeként és melléktermékeként persze különböző használati javak is létrejönnek.)

Gazdaságilag nem termelő, aki valamit a saját használatára hoz létre. Maga fogyasztja el az általa termelt használati tárgyat és nem válik az áruközösség tagjává. (Nem is ez volt a célja.) Gazdaságilag nem termelő, aki valamit ajándékozásra készít. Ezzel a munkával az illető nem teszi magát az áruközösség részévé. Gazdaságilag nem termelő, aki valamit piaci értékesítésre állít elő, de a termékére nem talál vevőt. Az árujában tárgyiasult érték realizálatlan marad – így munkája társadalmilag fölös­legesnek, értéktelennek bizonyul. Terméke a termelőt – bármennyire igyekezett – nem emelte be az áruközösségbe. Viszont mindenki, aki el tudja adni az árupiacon a munkaerejét, annak megvásárlója segítségé­vel termelővé (gazdasági-társadalmi értelemben termelővé) emelkedik.

Persze ha elhagyjuk a polgári közgazdaságtan területét, akkor a piaci közvetítés nélkül felhasznált javak előállítása is termelésnek számít. Az elajándékozott, az önmagam által vagy közösen elfogyasztott termékem is termelőmunka eredményének minősül.

Létezik továbbá a termelés kategóriának az említetteknél általá­nosabb, kiterjesztett használata is. Miközben konkrét jelentésében a termelőmunka – közvetlenül vagy közvetve – mindig valamilyen – tágan vett – materiális terméket vagy szolgáltatást eredményez, addig elvont értelemben valamennyi célirányos, célmegvalósító tevékenység termel valamit. Egy klasszikusnak számító példa szerint: „a bűnöző bűntettet termel". Kapitányéknál: „az egyes szellemi tevékenységek különböző termelési aktusok (akár új tárgyakat, tárgytermelési eljárásokat, akár új viszonyokat, akár új absztrakciókat, képzeteket, gondolati összefüggé­seket hoznak létre)".

Ki viszi át? (A történelmi alany keresése)

A leginkább ismert hagyományos elképzelés szerint a kapitalizmus lét­rehozza a saját sírásóját. A profitgyártás folyamatos terjeszkedésének feltétele a tőkeviszonytól független megélhetés (önellátás, illetve jöve­delemszerzés) visszaszorítása, megsemmisítése. Az önálló megélhetési lehetőségtől megfosztott tulajdonnélküliek bérmunkásként kapnak helyet a rendszerben. Profitorientált vállalkozások bérmunkásaként vagy a tő­keviszonytól nem független, annak fenntartását, újratermelését szolgáló állam bérmunkásaként. (Egy szellemes kifejezéssel „politikai bérmunkás­ként": a rendszer stabilizálása érdekében alkalmazott, tágan értelmezett politikai feladatot ellátó bérmunkásként.)

Aki nem rendelkezik a létfeltételeit biztosító tulajdonnal (illetve bir­toklással), arra kényszerül, hogy bérbe adja a munkaerejét. Ha fizikai munkával hoz nyereséget, akkor a tőkés vállalkozó azért veszi bérbe. Ha szellemi munkája hoz nyereséget, akkor a tőkés vállalkozó azért veszi bérbe. Ha munkaereje a rendszer biztonságát, működésének kiegyen­súlyozottságát segíti elő, akkor a tőkés állam azért veszi bérbe. Ebben a rendszerben mindenki, aki nem rendelkezik a megélhetését biztosító tulajdonnal, potenciális vagy aktuális bérmunkás. A bérmunkásság össze­tétele differenciált. Vannak képzetlen és képzett, rosszabbul és jobban fizetett bérmunkások. De közös gazdasági jellemzőjük, hogy nem állnak a saját lábukon: jövedelmük nem tőlük, hanem alkalmazójuktól függ (attól, akitől a fizetésüket kapják – vagy éppen nem kapják meg).

A bérmunkások elemi szinten érdekeltek abban, hogy ne kelljen több­letmunkát végezniük a tőkés tulajdonosok (valamint azok ún. társfogyasz­tói) eltartásának intézményes kényszere miatt. Érdekeltek abban, hogy a szükségleteiket minél kevesebb kényszerű munkával elégíthessék ki. (Egyes hivatkozott történelmi példákban a több szabadidőt részesítik előnyben a magasabb jövedelemmel szemben.) Ezt a nézőpontot, érték­rendet, törekvést az elmélet proletár álláspontnak nevezi.

A leginkább ismert hagyományos elképzelés a bérmunkások társadal­mi osztályában véli felismerni azt az elméleti lehetőséget és szociológiai alanyt, amely végrehajthatja a kapitalizmuson való túllépést. Ezek szerint a tőkés termelési módot felválthatja az – áruközvetítést fölöslegessé tevő, ezért kiiktató – ún. társult termelési mód, a maga közvetlenül társadalmi szükségletképződésével és az így keletkező szükségletek kielégítését szolgáló közvetlenül társadalmi termelésével.

Kapitányék egy másfajta meghaladás és átmenet logikájára, illetve el­méleti lehetőségére helyezik a hangsúlyt. Náluk az ún. „szellemi termelési mód" dominánssá válása jelenti a kapitalizmusból való kiutat.

Abból a tapasztalatból indulnak ki, hogy a profitmotiváltság megköveteli a folyamatos technikai fejlesztést, ami radikálisan megnöveli a szellemi munka súlyát a termelésben. Így azonban – mintegy a tőkés termelés farvizén és mintegy a kapitalizmus lehetséges „sírásójaként" – látványo­san megnövekszik a szellemi termelők létszáma. (Majdnem azt írtam, hogy társadalmi részaránya – de ez a hétmilliárd főre vonatkoztatva feltehetően nem igaz.) A szellemi termelők számára korlátot jelent, hogy nem függetlenül, hanem lényegében a rendszer logikájába beszorítva fejleszthetik és fejthetik ki a képességeiket. A kapitalizmus természete, gazdasági (piaci) automatizmusa olyan határt állít a szellemi termelés elé, amely – mindaddig, míg ennek a rendszernek bármilyen formája fennáll – mind elméletileg, mind gyakorlatilag átléphetetlen. A szellemi termelés szabadságának igénye olyan – hagyományos elméleti kifeje­zéssel „radikális" – szükséglet, amely csak a fennálló rendszeren kívül, annak meghaladásával szerezhet érvényt magának. Rendszerszintű kor­látozásában komoly lázadó potenciál rejlik. (Önellentmondásként jelenik meg az is, hogy számos szellemi termék áruként funkcionál, miközben magának az árulétnek a tagadása. A többi áruétól különböző természettel rendelkezik: nem kisebbedik, nem fogy el attól, hogy fogyasztják. Úgy van a fogyasztó javára, hogy ezzel nincs önmaga kárára.)

Elemzéseik során Kapitányék Marxnak arra a jövőre vonatkozó ismert prognózisára is hivatkoznak, amely a szellemi tényező termelésbeli fontosságát hangsúlyozza. („A munkás a termelési folyamat mellé lép, ahelyett, hogy fő ágense lenne.") Megjegyzendő továbbá, hogy a terme­lők társulásának gondolata sem hiányzik a könyvből.

Nem nehéz észrevenni, hogy a társult termelési mód és a szellemi termelési mód közötti dilemma nagymértékben abból adódik, hogy a két kifejezés nem azonos síkon mozog. A szabad társulás egy olyan emberi viselkedésforma, társadalmi együttműködési forma lehetőségét ragadja meg, amelyet nem korlátoznak tulajdoni előjogok, monopóliumok. A szellemi termelés kategória viszont a termelésnek tulajdonviszonyokon átívelő – mondhatni technikai-technológiai – sajátosságát emeli ki.

Kapitányék rámutatnak, hogy nem egységes a szellemi termelők gaz­dasági, illetve szociológiai státusza. Bár a könyv szerint a szellemi terme­lő nem szociológiai csoport, mégis inkább szociológiai, mint gazdasági kategória. A tőkés rendszerben való konkrét gazdasági funkcionálását tekintve ugyanis erősen differenciált. Egyes szellemi termelők igazodnak a tőkelogikához, míg mások nem.

Az esetek jelentős részében a szellemi termelés egyúttal jövedelem­szerző tevékenység is. A szellemi termelést végzők döntő többsége gazdaságilag tekintve bérmunkás. Jóllehet az „innovációt végrehajtó szellemi termelők" csoportja „nem illeszthető be igazán a hagyományos tőkeviszony keretei közé", de – a profitgyártás szolgálatában – mégiscsak bérmunkásként alkalmazzák őket. Szellemi termelők foglalkoztatása egyaránt segítheti a technikai megújulást, az ideológiai legitimációt és

„a tőkés osztályhatalom irányító-szervező funkcióit". Némely szellemi termelő azért kapja a fizetését, hogy valamiről ne gondolkozzon. Némely szellemi termelő azért kapja a fizetését, hogy részlegesen, egyetlen irányba gondolkozzon. (Vö. polgári szakértelem, specializáció.)

Vannak olyan szellemi termelők – a bérmunkásként dolgozókon túl -, akik „független egzisztenciaként" (önálló árutermelőként) keresik meg a jövedelmüket. És vannak olyanok is, akik tőkés vállalkozóként profitszer­zésre használják a tudásukat. (Ez akkor is igaz, ha Kapitányék hangsú­lyozzák: történelmi összefüggésben nem számít szellemi termelőnek, aki a tőkés termelési mód kontra szellemi termelési mód alternatívában az előbbi mellé áll. A „tőkés vállalkozóként fellépő szellemi termelőnek az a része, amely tőkésnek tekinthető, a termelési módok közt választó szubjektivitásának vonatkozásában nem tekinthető egyszersmind szel­lemi termelőnek is [.] a két attitűd, a termeléshez való két különböző viszony kizárja egymást".)

A termelés komplexitása (Történelmi újraegyesítés)

Az emberiség történelmének kezdeti szakaszában – mutat rá a könyv – egymással összeforrva létezett a termelés szellemi és fizikai oldala. A közvetlen termelőnek (legyen akár egyén, akár valamilyen közösség) a gyakorlati tevékenysége során rendelkeznie kellett a művelet ered­ményes végrehajtásához szükséges ismeretekkel. Ez volt a gyakorlati siker előfeltétele. A gyakorlati eredményesség képezte azt a mércét, amely ellenőrzése alatt tartotta a szellemi tevékenységet. Szellemi irányítás és végrehajtás – személyében, illetve intézményében – nem vált külön.

A történelem későbbi folyamatában azonban megbomlik az eredeti egység – ám ezzel „a termelés (az emberi Nem önfenntartásának sajátos rendszere) működésében keletkezik alapvető zavar". Társadalmi szintű munkamegosztás jön létre a gondolkodás emberei és a termelő cselek­vés emberei, az irányítók és az irányítottak, a vezetők és a vezetettek, az eltervezők és a végrehajtók stb. között. (Mondhatni – Hegellel szólva – a magánvaló teljesség helyébe kifinomult korlátoltság – szakszerű, hivatásszerű egyoldalúság – lép.)

Ezzel a munkamegosztással hierarchia is kiépül: az uralók és az uraltak alá-fölé rendeltsége – vagyis a társadalmi uralom valamilyen rendszere. De egyidejűleg megjelenik a hierarchiák elleni lázadás, tilta­kozás. Különböző formájú gondolati, illetve gyakorlati küzdelem kezdődik a – fogalmilag elválaszthatatlan, de történelmileg szétszakított – moz­zanatok újraegyesítéséért. Mind az elméleti-gondolati tevékenység és a gyakorlat elválasztottságának megszüntetéséért, mind a szellemi és a fizikai munka összekapcsolásáért, integrálásáért. Az újraegyesítésnek eltérő útjai, formái lehetségesek.

1. „Plebejus" kiindulópont (alulról egyesítés): a közvetlen termelők (mint a gyakorlat és a megvalósítás képviselői) döntenek arról (folyamatában véve), hogy a termelés eredményessé tételéhez milyen szellemi (vagyis közvetetten termelő) tevékenységeket igényelnek (például: mérnök, tanító, orvos). Gazdasági összefüggésben kifejezve: milyen szellemi termékeket (illetve szolgáltatásokat) finanszíroznak élelmiszerekkel stb. a technikai munkamegosztás keretében. Mintegy a közvetlen és közvetett termelők (egyének, csoportok) szabad önkéntes társulásaként együttműködve.

2. A történelmileg egyoldalúvá (ennyiben fogyatékossá) tett szellemi és fizikai termelők egyaránt visszaszoknak a komplex termelőfolyamatba. Abba, hogy mind gondolati, mind fizikai munkát végeznek. (Az ismert megfogalmazás szerint: „egyetlen testileg alkalmas felnőttnek sem volna szabad kivételnek lennie az általános természeti törvény alól, tudniillik, hogy dolgozzék […] nemcsak az agyával, hanem a kezével is".)

3. „Arisztokratikus" kiindulópont (egyesítés fölülről): a szellemi embe­rek megtermékenyítik a nem-szellemiek gondolkodását és gyakorlatát. „Felvilágosító" útmutatást adnak. Mintegy kívülről beviszik az elméletet.

Világ szellemi termelői egyesüljetek!

A könyv a szellemi termelés három alcsoportját különbözteti meg a je­lenkorban. A kapitalizmusban a profitkényszer megköveteli a folyamatos technikai innovációt. E mellé zárkózott fel a XX. századra az irányítási-­igazgatási funkció. Az ideológiatermelés legkülönfélébb változatai pedig kezdettől jelen vannak.

„A szellemi munka elkülönülésétől kezdve mindig voltak olyan csoportok, amelyeknek alapvetően az volt a feladatuk, hogy szellemi tevékenységet végezzenek, s a táltosok, jósok, papok, írnokok, hiva­talviselők, próféták, költők, filozófusok, tanítók, gyógyítók, tanácsadók, jogászok, krónikások, deákok, vágánsok, trubadúrok, literátorok, művészek, tudósok, mérnökök csoportjainak elkülönülése után meg­jelent a modern »értelmiség«, amelynek fogalma először hozza közös nevezőre mindezeket a csoportokat. De csak a huszadik században, a huszadik századtól lehet szellemi termelésről beszélni, vagyis arról, hogy a szellemi tevékenység a termelés meghatározó elemévé (a tőkés társadalomban a tőkegyarapítás egyik legfontosabb eszközévé) válik. A forradalmi fordulat ebben […] annak tudatosítása, hogy a tár­sadalom viszonyai is termelhetők. Ezzel ugyanis világossá válik, hogy a már összefüggőnek (bár nagyon különböző alcsoportokra tagoltnak) látott értelmiségnek egésze (tehát például minden társadalomtudomá­nyokkal, művészetekkel, vagy akár orvoslással foglalkozó alcsoportja is) a termelés részévé tehető. És éppen ezzel születik meg a modern értelemben vett szellemi termelés rendszere (s alakulnak ki a tőkés termelési módon belül egy új alapokra helyezhető társadalom, a tőkés termelési módot meghaladni képes társadalom, a szellemi termelési mód feltételei is)."

A kapitalizmus a „szellemi termelést egyszerre ösztönzi és aka­dályozza". Az összefüggőnek látott, egységes tudattal és öntudattal rendelkező értelmiséget a tőke egyesíti – végső fokon általa és az ő kiszolgálásában „egységes". Ez azonban nagyon nem tesz jót a szellemi tevékenység – per definitionem megkövetelt – önállóságának. „1. A tőkés termelési mód rendszere először is különválasztja a szellemi termelés tudományos-­technikai-­innovatív alfaját az igazgatási-adminisztratív és a társadalomkritikai alfajától, és csak az első kettőt (de egymástól azokat is szigorúan elválasztva, esetenként szembeállítva) engedi be a terme­lés folyamatába. 2. A szellemi tevékenységet végzőket megkülönbözteti és kasztszerűen elválasztja a fizikai munkavégzőktől (illetve fenntartja és megerősíti ezt a különválasztást, ami a történelem kezdeteitől fogva fennáll). Ez a különválasztott kaszt az »értelmiség«. 3. Az értelmiség nagy részét – egészen addig, amíg a szellemi munka nem kezd dominálni a tőketermelés folyamatában, tehát a huszadik század második feléig – kívül tartja az alapvető osztályviszonyon: így ebben az »értelmiségben« olyan csoport­étosz alakul ki, amelynek lényege a »függetlenség« (az osztályviszonyok tekintetében is) […] 4. Az értelmiség ideológiateremtő (társadalomkritikai) alcsoportja a legproblematikusabb a tőke számára, hiszen a társadalom (tőkés) alapviszonyait szeretné megőrizni, kívül tartani a változtató tevékenységen. […] Ebből következik, hogy az ideo­lógiateremtő értelmiséget a tőke elsősorban arra igyekszik használni, hogy a haszontermelésnek ezt a szerkezetét képezze le, s támassza alá az eszmék szférájában. Ezért az ideológia a tőkés társadalomban mindig új gondolatok születését, s ami a lényeg, ezek egymással szem­beni versenyét igényli. […] A lényeg, hogy a gondolatok versenyezzenek, ütközzenek és idővel oltsák ki egymást."

Világtörténelmi áttörésre, a kapitalizmus meghaladására akkor van esély, ha a szellemi termelők együttesen lépnek fel és domináns erővé tudnak válni. A szellemi termelési mód feltételezett társadalmában a termelési innováció, a társadalmat irányító-integráló és a társadalmi viszonyokat termelő funkció szervesen összekapcsolódik: egymás kont­rolljaként összeolvad.

Hogyan tovább? (Az átmenet kérdésköre)

A szerzők a szellemi termelési módban a kapitalizmus logikai ellenpontját látják. Deklaráltan egy pozitív utópiát kívánnak felvázolni. A jelen markáns tendenciáiból a szellemi termelés – optimista forgatókönyv szerint – fel­tartóztathatatlan térnyerésére következtetnek. Nyomatékosan aláhúzzák: a kapitalizmus meghaladása csak világméretekben történhet. Az ennél kisebb léptékű áttörés puszta zárványnak számít – történelmileg nem lényegi.

A könyv fontos megállapítása, hogy korunkra különböző válaszutak látványos kialakulása és megjelenése jellemző. Együtt van jelen az ural­kodó rendszerbe történő betagozódás és az abba nem illeszkedés alter­natívája. Az információ a tőke szolgálatában az emberek leigázását segíti („jelenleg még hiába nőtt meg az »információ« jelentősége, a termelés és a társadalom egész rendszere úgy van felépítve, hogy minden, s így minden információ is a tőkegyarapodást, a haszonelvet szolgálja"). De a szabad információ az emberek érdekében is működhet. A számítógép az embereket alárendeli a fennálló viszonyoknak. De akár abban is segíthet, hogy általuk létrehozott és uralt viszonyaik legyenek. Hasonló a helyzet magával a szellemi termeléssel: egyidejűleg része a kapitalizmusnak és mutat ki belőle. (A „szellemi termelés önmagában nem tőkeviszony; a tőkés társadalmon belüli formái a rendszeregész működésében válnak osztályjellegűvé".)

Kapitányék meglátása szerint bár az anyagi javak termelése továbbra is a legfontosabb, de mára a termelés főszereplőinek már a szellemi termelők számítanak. Egyik alaptézisük, hogy a szellemi termelés nemcsak tagadja a fennállót, hanem egyúttal ki is lép a kapitalizmusból. Az emberek közötti árukapcsolatok meghaladásával alternatív társada­lomintegrációt hoz létre. Némiképp konkrétabb megfogalmazásban: a civil társadalom – hálózati társadalomként való – térhódítása egyúttal a szellemi termelés térhódítását is jelenti. A hálózatban „a tőke-munka hierarchiát kikezdve a termelők egymással közvetlenül, a tőke megke­rülésével lépnek kapcsolatba".

A szellemi termelés a haszonelvvel versenyezni képes motívumokkal rendelkezik. Ezért indokolt úgy tekinteni, hogy a szellemi termelési mód már a jelenben is konkurense a tőkének. Korunk ennek a két lehetőség­nek a versenye. A „szellemi termelési mód dominanciára jutása nem hatalmi harcként, nem egy korábbi hatalom megdöntéseként képzelhető el", hanem a régivel való versengés során bekövetkező – mintegy – át­billenéssel. Ugyanakkor ez a túlsúlyra jutás nem automatikus, spontán folyamat: a szellemi termelők célirányos tevékenységét igényli. Aktivitás nélkül nem lehetséges átfordulás. De egy ilyen céltudatos aktivitásnak reálisak az esélyei. „Minthogy a tőkének mind gazdasági, mind politikai hatalma ma már igen nagy mértékben a szellemi termelők által fenntartott információs rendszereken alapszik, ezen információs rendszereknek a termelők társulásával való kézbevétele akár pillanatok alatt képes kihúzni a talajt a tőke gazdasági és politikai hatalma alól."

Ahogy a szellemi termelési módról, úgy a hozzá való átmenetről is elsődlegesen elméleti-logikai hipotézist ad a könyv. A konkrét átmenetre vonatkozóan alternatívát hagy nyitva. Annak felismerése, hogy a szel­lemi termelés a tőke fennhatósága nélkül is képes (sőt jobban képes) működni, „öltheti az uralkodó rendszerrel való politikai szembefordulás formáját, de egészen másképpen is megnyilvánulhat (például úgy, ahogy sokan feltételezik: egy alternatív, a szellemi termelés logikája szerint mű­ködő társadalom fokozatos – az uralkodó viszonyokból kivonuló, azokat eljelentéktelenítő – kiépítésével)."

A szellemi termelők akkor válhatnak történelmi szubjektummá, ha megszüntetik a jelenlegi megosztottságukat, elkülönült alcsoportokra való tagoltságukat. Másrészt csak akkor lesz a szellemi termelés „új formáció alapjává, amikor az állandó technikai innováció […] átterjed a társadalom szerkezetéhez való innovatív viszonyra is, vagyis amikor a szellemi ter­melők magát a társadalmi formát kezdik termelni". Vagy némiképp konk­rétabb megfogalmazásban: „a kapitalizmus logikájával ellentétes logikájú termelőerők a szellemi termelésben jöttek és jönnek létre, az új termelési viszonyok a szellemi termelők között alakulnak ki, és a formációváltás akkor következhet be, amikor a szellemi termelők – levetvén a tőkés kereteket – a maguk viszonyait és a maguk termelési módját juttatják érvényre, és – ilyen értelemben – uralkodóvá teszik a társadalomban". Ekkor a tőke, illetve a csereérték helyébe lépve a szellemi termelés válik az egyéneket társadalmi kapcsolatrendszerbe integráló erővé.

Kulcsprobléma persze, „hogy a szellemi termelő miképpen bújik ki […] a létező, uralkodó termelési mód (esetünkben a kapitalizmus) érdekeinek képviseletéből". Különösen akkor, ha egzisztenciálisan ehhez kötődik. „A fő kérdés tehát éppen ez: mitől ébrednek rá a saját érdekeikre a szellemi termelők? Mikor és minek következtében ismeri fel nagy többségük, hogy nincs szükségük a tőkére?"

Az egyik kézenfekvő logikai válasz: „A szellemi munka tömegessé vá­lása mind többekkel felismerteti, hogy „szellemi tevékenysége részmoz­zanatokat képvisel egy tőle függetlenül összeálló komplex rendszerben". A részlegesség tudatosulása pedig elégedetlenséget válthat ki: lázító hatást eredményezhet. Kapitányék érvelésében meghatározó szerep jut a tudatosságnak. „A döntő mozzanat a szellemi munkát végző bérmun­kások tömeges ráébredése arra, hogy … képesek tőkés keretek nélkül is működni'. Az új termelési mód győzelmének tehát elengedhetetlen tudati feltétele, hogy a szellemi termelők alternatívának tekintsék magukat. A szerzők megfogalmazásában: „történelmi szereplővé válhatnak, ha történelmi szerepük tömegesen tudatosul bennük". Az átmenet folyama­tában a szellemi termelők a szellemi tevékenységek eszközrendszerével a tőle megfosztottakat is felvértezik. A könyv prognózisában a szellemi termelési mód győzelme egyúttal a fizikai munkásság felszabadítása. Egyrészt a bérmunkáslét alól történő emancipálása. Másrészt szellemi termelővé változtatása: az egyéni képességek részterületekre szorítá­sának, sorvasztásának felváltása a tevékenységek szétdaraboltságának megszüntetésével, szellemi integrálásával.

Kapitányék szerint korunk kapitalizmusában a szellemi termelő kívül van az osztályviszonyokon. Valamiféle harmadik erő a társadalomban. Ez a megállapítás akkor értelmezhető, ha a szabadidős szellemi termelés alanyára vonatkozik. A profitgyártást szolgáló szellemi bérmunkásokra nehezen terjeszthető ki automatikusan. Ugyanakkor ez nem cáfolja, inkább alátámasztja a szerzőknek azt a megfigyelését, hogy a nagy tör­ténelmi formációváltásokban az életképes alternatíva rendre kívülről jön. Az autonóm szabadidő – miként ebben a vonatkozásban a személyisége önállóságát preferáló (a jövedelem növelésével szemben a szabadidőt előnyben részesítő) bérmunkás is – kívül esik a tőkés rendszer logikáján.

Fékek – kérdőjelek

Kapitányék nem hallgatják el a témával kapcsolatos bizonytalanságokat: jelzik a várható kockázatokat, nehézségeket. Elsősorban „A kapitalizmus a szellemi termelési mód ellen" című fejezetben kitérnek az ellenerők, ellenhatások vizsgálatára, feltérképezésére. Az egyik kérdőjel magának a történelmi főszereplőnek, a szubjektív tényezőnek az oldalán mutatkozik.

„A világban objektíve a két termelési mód küzdelme, versenye folyik, de ez egyelőre nem nyilvánul meg két hasonló erejű történelmi szubjek­tum szembenállásában, a fő kérdésben csak a tőkeérdekek oldalán van tudatos egység."A kapitalizmus számára a szellemi termelők különböző alcsoportjait integráló, valamint összességüket a fizikai dolgozókkal integráló kritériummal „ellentétes irányú eszköz a szellemi termelők, az értelmiség egy jelentős részének elitizálása; s – szándéka szerint – ezzel egyfelől a fennálló hatalmi rendszer oldalára állítása, másfelől szembe­fordítása a társadalom egyéb csoportjaival."

A másik kérdőjel magának a kapitalizmusnak a jelenbeni és jövőbeni működésében, viselkedésében található. Kapitányék optimista for­gatókönyve szerint az emberiség jövője: a szellemi termelési mód és társadalma (mint világtársadalom) globális méretű győzelme. Ugyanak­kor – intellektuális és morális reményeik ellenére – nyitva hagynak más lehetőségeket is más forgatókönyvek számára.

– Nem zárják ki, hogy a történelemben a kapitalizmus a legutolsó for­máció: leküzdi a szellemi termelési mód kihívását, de önnön – elméletileg elkerülhetetlen – pusztulása során az egész emberiséget magával rántja.

– Nem zárják ki, hogy a kapitalizmus módosult formában tovább él a távol-keleti birodalmak hegemóniájával.

– Nem zárják ki, hogy a kapitalizmus úgy omlik össze, hogy ami utána marad, az a „harmadik világ" precivilizációs dominanciájába torkollik.

– És azt sem zárják ki, hogy „a jövő ma senki által sem feltételezett formákban alakul".

Akár így, akár úgy, a szellemi termelésnek (a pusztán megélhetési robotolásokat kivéve) van egy történelmi léptékű folyamatoktól függet­len, empirikusan biztos eredménye: alkotói élményben (továbbá közös alkotás esetén az együttműködés, kollektivitás élményében is) részesíti azt, aki végzi.

Ideologikus felütés

A könyv témáját jobban közelíti az alcím: A magyar államadósság törté­nete, míg értelmező üzenetét a főcím Kádár hitele, mintegy sűrített formá­ban tartalmazza. Rövid, ütős címadás. Azt sugallja, hogy az államadós­ság problémáiért végső soron egy személy tehető felelőssé – eltávolítva a kérdés rendszerösszefüggéseit, mint például a Kádár-rendszer, a léte­ző szocializmus, vagy a félperifériás országok felzárkózási kísérleteinek vizsgálatát -, ezzel segítve a bűnbakképzést. De mennyire lenne vonzó mondjuk a Kádár-rendszer hitele cím? Nem is beszélve arról, hogy egy ilyen cím esetében magával a rendszerrel is többet kellene foglalkozni. Noha marketing szempontból kiváló a könyv címe, az – meglátásom sze­rint – nem segíti a tisztánlátást. Az olvasó könnyen azt a következtetést vonhatja le, hogy a mai adósságainkat egyedül Kádárnak köszönhetjük. Ami – remélem nem szükséges bizonyítani – túlzott leegyszerűsítés. Ez jól érzékeltethető azzal, ha a címet megfordítjuk (mivel a hiteleket nem csak felveszik, hanem nyújtják is), ami akár lehetne: A Nyugat hitele vagy az IMF hitele is. A mai áthallásokkal együtt ez a cím már egész másképp értelmezhető.

A könyv megírását nagyban elősegítette, hogy a szerző „kivételes lehetőséget” kapott a Nemzetközi Valutaalap (IMF) archívumában való kutatásra Washingtonban. A magyar vonatkozású tárgyalások és anyagok feldolgozása adják a könyv fő erősségét. Az IMF-szál a leghangsúlyosabb a könyvben, és a többi forrás is ehhez kapcsolódik, tehát a tartalma alapján találóbb lenne egy semlegesebb cím: A magyar államadósság és az IMF (mivel az alcím a témafeldolgozás teljességének szempontjából túlzásnak tűnik).

A szerző megközelítésének alapvetését az Előhangban vázolja fel, ami jól elkülönül az adósságtörténet elmondásától. Mivel itt koncentráltan, a „történettől” szinte függetlenül fejti ki alapállását az oknyomozó újságíró, ezért ez az előértelmező rész a legideologikusabb, és ezért a legvitatha­tóbb, valamint történetírói szempontból leggyengébbre sikeredett része a műnek.

Mong könyvében a Kádár-rendszernek az adósságkezelés szempontjá­ból fontos felső szintű vezetőit vizsgálja. „Kik voltak ők, honnan jöttek, mit gondoltak 1956-ról, hogyan vélekedtek Kádárról és mennyiben határozták meg későbbi döntéseiket az októberi események?” teszi fel a kérdést. A személyes életutak felvázolásában sokat merít az Oral History Arhívum (OHA) anyagaiból, saját interjúiból, a legnagyobb segítsége pedig Fekete János életinterjú-kötete (Benda 1999). Erre oly mértékben támaszkodik, hogy az olvaslak.hu könyvkritikai portál kritikusa meg is jegyzi: „a könyv időnként mintha Fekete életrajzának az újraírása lenne”.²

Sajnos a szerző történetének kisszámú szereplőit homogén csoport­ként próbálja láttatni, olyanként melynek alapbeállítódása már korán kialakult és nem is változik. E megközelítésmód, a csoportos felelősség kérdésének felvetésével – a miért? mozgatórugóinak megértése helyett – segíti a bűnbakképzési mechanizmusok beindulását. Ezzel a könyv indirekt módon a kommunistázásnak és – mint látjuk – a zsidózásnak is tápot nyújthat. A csoportképzést szolgálja, hogy a könyvben a különféle megszólalóktól vett idézetek keverve, és sűrűn egymás után következ­nek, ami olvasási szempontból is zavaró.

A szerző szereplőit az őket ért meghatározó élmények alapján kíván­ja megérteni. Szerinte ezek között is döntő a korosztályi élmény, ezért a születési évszámot minden jelentősebb személy első említésekor a szövegben is feltünteti.

Az Előhangban kiemeli e későbbi kádárista (rákosista) tisztségviselők szegénysorból való származását, akik a „Horthy-korszakot érthető módon igazságtalannak tartották, hiszen az 1930-as években sokan közülük nehéz körülmények között éltek”. Ezzel egy népszerű vulgármaterialista klisére erősít rá az egyébként tájékozott szerző. E leegyszerűsítés mai megfelelője talán így szólna: a lúzerek igazságtalannak tartják a (kapita­lista) rendszert (mert az a tehetségeseket szolgálja). Azonban még Mong könyvében is sántít ez az érvelés, hiszen az így sugalmazott körből még így is kilóg „Bácskai Tamás (1925), […] a jól menő ügyvédcsalád sarja”.

„1945-öt ennek a könyvnek a főszereplői felszabadulásként élték meg,” amit szükségtelennek tart részletesebben kifejteni a szerző. Korábban többször említi a munkaszolgálatot, és Fekete is a numerus clausus mi­att kénytelen elhagyni a premontrei gimnáziumot (19-20). Ezzel nyitva hagyott egy értelmezést, amit csak fokoz, hogy egy szakaszhatároló nyomdai csillag után következik a következő megállapítás: „milliók re­ménykedtek a háború utáni években”. Így elválasztja és szembeállítja a reménykedő milliókat az 1945-öt felszabadulásként megélő szűk (kódol­tan zsidó, de legalábbis kommunista) csoporttól.

A szerző „1956 őszével” kapcsolatban is sommásan állapítja meg fő­szereplőinkről – megint homogén csoportként kezelve őket -, hogy „nem forradalomként, hanem felfordulásként élték meg a korszakot”. Mivel „fenyegetések érték őket vagy hozzátartozóikat”, ezért e „félelemmel teli időszak […] hozzájárult ahhoz, hogy a Kádár-rendszer szinte feltétel nélküli támogatóivá váltak. Ezeknek a napoknak a traumái okozták azt, hogy végsőkig kitartottak Kádár mellett, mert úgy gondolták minden jobb, mint a visszatérés ahhoz, amit 1956. október 23-án és az azt követő napokban átéltek.” Az eseményeket „olyan ellenforradalomként [élték át], amely veszélybe sodorta mindazt, amiért 1945 óta a legmélyebb meggyőződéssel harcoltak, és visszaveti az országot arra – a szerintük kudarcos – fejlődési útra, amely a két világháború között működött”. Va­lószínűleg ezek a szerző oknyomozó kutatásainak tételmondatai.

Eltekintve attól a kérdéstől, hogy a két világháború közti fejlődési út mennyiben tekinthető sikersztorinak – ez az érvelés még a személyes motiváció szintjén is elég harmatosnak tűnik. Mondjuk, nehezen magya­rázza a „végsőkig kitartást” a nyolcvanas évek során. Alternatív magyará­zatként talán egyszerűbben is érvelhetünk: azok a funkcionáriusok, akik 1956-ban nem váltak (ellen)forradalmárokká, hivatalban maradtak és -mint általában a hivatalnokok – a székükhöz a „végsőkig” ragaszkodtak. Például kiderül, implicit főhősünk Fekete 1956 októberében Svájcban volt és később Bécsből intézte a hiteltörlesztések pontos átutalását. Továbbá mi következne abból, hogy „Faluvégi Lajosnak majdnem az életébe került egy találkozás szovjet járőrökkel”?

Bácskai Tamás visszaemlékezésénél – miszerint jobboldali horthysta, antiszemita tömegbe keveredett 1956-ban, és ezért tartotta az esemé­nyeket ellenforradalomnak -, talán érdemes lett volna megemlíteni, hogy ezt akkor mondta, amikor nem is olyan rég kiderült, hogy családtagjairól, munkatársairól jelentéseket készített az állambiztonsági szolgálat számá­ra, és többek elmozdítását is kezdeményezte a múltban. Vajon Mong e „kihagyásában” mennyire játszik szerepet az, hogy Bácskai a rendszer­váltás után is elismert szakember maradt (Tamás 2005)?

Mong alkuja

Miután az Előhangban megtörtént a könyv cselekvő alanyát képező cso­port megtalálása és bemutatása – amiből érdekes módon maga Kádár János mintha kimaradt volna -, most a Kádár alkuja című fejezetben politikájuk mintha csak egy dolog körül forogna, ez pedig a külső fizetés­képtelenség elkerülése és az ennek érdekében tett lavírozás.

Míg a korszak eladósodásának politikatörténetével foglalkozó Földes György szerint nem „beszélhetünk eladósodásról az 1957 utáni másfél évtizedben […], mert a folyó hitelfelvételek nem akkumulálódtak óriási – és főleg kezelhetetlen – adóssággá” (Földes 1995, 14), addig Mongnál ez a különbségtétel nem látszik, csak az, hogy a hitelt először a Szovjet­uniótól és a „baráti országoktól” vette fel Magyarország.

Módszerére jellemző, hogy amikor „Magyarország 1956 késő őszén lényegében a fizetésképtelenség szélén egyensúlyozott”, akkor a szerző az adósságszolgálat folytatását szorgalmazó Fekete személyes motívumát hangsúlyozza, az államcsődpárti „polgári múltú” Baczonival való vitájában. Úgy tűnhet, hogy a buzgó jegybankár rivalizálása dön­tötte el a kérdést, mivel a szerző története nem jut el felsőbb döntés­hozói szintre. Kádár csak annyiban jelenik meg, hogy Feketére bízza a további fizetések fenntartásának megszervezését. Tényleg csak Fekete intrikáiról és karrierizmusáról volt szó? Hová tűntek a KB, a PB és a politikusok?

Ahogy a fejezetcím és a mottó is hangsúlyozza: a kölcsönöknek po­litikai feláruk volt. Ezt az alkut Kádár elfogadta. Azonban a Szovjetunió vonatkozásában – mint azt itt állomásozó csapatainak tevékenysége is mutatta – talán el tudjuk képzelni, hogy a nyomásgyakorlásnak a szerző sugalmazásával ellentétben nem a kölcsön volt a legfőbb formája. Ez furcsa megvilágításba helyezi azt a szóbeszédet, amelyet a könyvben Bácskai idéz, miszerint Nagy Imre kivégzése a kínai aranykölcsön ára lett volna. Ez szerintem inkább Kádár mentegetése olyanok részéről, akik nem akarták benne Nagy kivégzésének megrendelőjét látni. Ma­gyarország szocialista táboron belüli függő helyzetének – meglátásom szerint, és talán ezt erősíti az 1968-as csehszlovákiai bevonulás is – nem a „baráti” hitel állt középpontjában. Vitatható, hogy Kádárnak a hitelek miatt kellett „ott folytatnia 1957 után, ahol Rákosiék abba­hagyták”. A helyzet ilyen leírása inkább egy későbbi (nyugati) függés visszavetítésének tűnik.

A szerző fő gondolatmenete szerint – ami a mai közgondolkodás egyik alappillérének is számít a Kádár rendszer eladósodásával kapcsolatban – a külföldi hiteleket a lakossági fogyasztás, más szóval az életszínvonal emelésére használták fel. Egy mai, durvább megfogalmazás szerint a panelprolik egyszerűen felélték e többletforrásokat, mert tovább nyújtóz­kodtak, mint ameddig takarójuk ért (persze az övék, és nem a miénk, a valódi teljesítményt nyújtóké). Erre pedig a politikai konszolidáció miatt volt szükség: nehogy fellázadjon a lakosság úgy, mint 1956-ban. Ahogy Zsiday Viktor befektetésialap-kezelő fogalmazza a Management fórumon a könyvről szóló megjegyzéseiben: „A soha ki nem mondott közmeg­egyezés az volt, hogy ha minden évben jobban él a lakosság, akkor nem lázong, elfogadja a rendszert” (Zsidai 2013).

A populáris gondolatmenet nem veszi figyelembe, hogy a belföldi felhasználás, a fogyasztás nem csak a háztartások közvetlen fogyasz­tásából áll. Egy példával érzékeltetve, a devizakölcsönöket nem csak olasz pulóverek behozatalára költötték. A felhasználás igencsak fontos eleme a beruházások, vagy más szóval a tőkejavak beszerzése, amiről nem szabad megfeledkeznünk. Tehát a valódi kérdés inkább úgy hangzik, hogy milyen szerkezetű beruházásokra használták fel a devizakölcsönt? Ezzel természetesen nem foglalkozik a döntéshozókra koncentráló Mong.

Az ajánlott „további irodalom” szerzői közt többször szerepel Kornai János, akinek a létező szocializmust elemző műveiben a hiánygazdaság létrejöttében szereplő legfőbb tényező a „beruházási éhség”, nem pedig az életszínvonal emelése. Ha szerzőnk ajánlja Kornai műveit, vehette volna komolyabban az ő érvrendszerét. Mong a Kommunista kiáltványra is hivatkozik, jellemző módon nem közvetlenül, hanem Berend T. Iván egyik munkájára utalva, miszerint „a proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a termelőerők tömegét a lehető leggyorsabban szaporítsa”. Itt a termelőerő fogalom természetesen nem fogyasztást je­lent (abba a termelési eszközökön kívül a munkaerő is beletartozik, tehát a termelőerőt pl. a munkások képzettségének emelésén keresztül is lehet szaporítani). Ezt és Hruscsov utolérési programját néhány mondatban közvetlenül összekapcsolni, legalábbis túlzott leegyszerűsítésnek tűnik. Kevesebb több lett volna.

A szerző arról sem fejti ki véleményét, hogy az életszínvonal állandó emelése lehet-e legitim politikai cél. Ezért ítéli el a kádárizmust? Továbbá meg kell jegyezzük, hogy a létező szocializmus az életszínvonal emelése nélkül, az elnyomás fokozásával is képes volt fennmaradni pl. Romániá­ban és Albániában vagy Észak-Koreában. A Kádár-féle gulyáskommu­nizmus inkább alternatíva volt, nem szükségszerűség.

Összefoglalva, a könyv egyik legnagyobb hibája, hogy erősíti a külföldi hitelekből osztogatás túlzottan leegyszerűsítő (tehát hibás) gondolat­menetét, mintha Mong alkut kötött volna a jól eladhatóság javára, az összefüggések valósabb, teljesebb kifejtésének rovására.

Felszínes áthallások

Tehát egy hitelekkel foglalkozó sztori bontakozik ki előttünk, egy „hiteles” történet. Mong jól ír, és kíváncsian követhetjük vele végig az eladósodás és az IMF kapcsolatát, ha a fentebb megfogalmazott általános kritika mentén nem keressük a mélyebb összefüggéseket – például az IMF 1980-as évekbeli tevékenységét érő későbbi (akár belső valutaalapi) bírálatokat -, de kíváncsiak vagyunk arra, hogy vajon milyen volt egy washingtoni csörgőkígyós vacsora az IMF-fel.

A könyv „nem titkolt szándéka – ahogy hátlapján is áll – hogy általa a mai politikai és gazdasági tér is áltáthatóbbá váljon,” amit a felszínen jól teljesít, hiszen a személyes visszaemlékezésen keresztül magunk előtt láthatjuk a döntéshozók dilemmáit (sajnos a címszereplő esetében kevésbé), és a tűzoltó politika működésmódját. Úgy tűnik ebben nem változott a politikai döntéshozatal mikéntje, amivel a könyv akaratlanul is a folytonosságot hangsúlyozza átívelve a rendszerváltáson. A közvetlen párhuzam megtalálásával elégedetten hátradőlhet az olvasó és a bevett sztereotípiák mentén összekacsinthat a szerzővel.

Érdekes, hogy mit talál párhuzamként a Pénzügykutató alapító tagja, Várhegyi Éva: „Kádárnak a szó mindkét értelmében sikerült hitelt szerez­nie: a nyugati kölcsönből teremtett viszonylagos jólétért cserébe a magyar lakosság hiteles politikussá avanzsálta. Legalább ekkora szégyenünk az erősödő nosztalgia a Kádár-korszak iránt, amire voluntarista politikáját az Orbán-kormány is építi. Mifelénk újra és újra diadalra juthat az akarat?” Ez már a túlzott leegyszerűsítés túlzott leegyszerűsítése, amit nevezhetünk akár nettóegyügyűségnek is. Várhegyi is ezért kénytelen megjegyezni, hogy: „Mong Attila a gazdasági reformok történetét a finanszírozási ne­hézségek sűrűsödésének és oldódásának lenyomataként írja le, amivel akaratlanul is leveszi a babért a reformközgazdászok fejéről. Hasonlóan jár el a rendszerváltással is, amelyet nem a politikai ellenállás gyümölcse­ként, hanem gazdasági szükségszerűségként ábrázol” (Várhegyi 2013).

A gazdasági szükségszerűségek mentén tovább haladhatott volna a szerző, de legalább megemlíthette volna, hogy kik milyen összefüg­gésben látták, látják a történteket. Egy kis nemzetközi kitekintéssel, globálisról ne is beszéljünk, rákérdezhetett volna, hogy például mi volt a szerepe a Szovjetuniónak a rendszerváltásban? A pártpolitikai ösz-szefüggések keresésében pedig nem is kellett volna sokáig keresnie, hiszen az eladósodás politikatörténetét Földes György már feldolgozta. Ilyen szempontból Földes könyvének bevezetője informatívabb, több kérdést vet fel – de valószínűleg kevésbé szórakoztató. Ő egy valódibb áthallást tár elénk: „az eladósodás nem mechanizmus- és még kevésbé gazdasági rendszer specifikus” (Földes 1995, 9). Eddig Mong nem jut el, nem is juthat, mivel nem ez a célja.

Mong kitűnő írói vénával rendelkezik és sok eddig feltáratlan doku­mentumot áttanulmányozott, interjúkat készített.³ Ezekből nemcsak egy olvasmányos könyvre, de egy kis további „tényfeltárással” már igényes műre is futotta volna. Erényeit nagyban lerontja nem is annyira rejtett ideologikus tendenciózussága. Kár érte.

Jegyzetek

¹ Az első: Mong Attila: János vitéz a Gulágon (Budapest, 2008, Helikon Kiadó). Írt még – György Bencével közösen – a brókerbotrányról: Milliárdok mágusai – A brókerbotrány titkai (Budapest, 2003, Sanoma Kiadó) címmel, valamint Vajda Éva társszerzővel a rendszerváltás botrányos gazdasági bűnözőiről: Ártatlanok kora (Budapest, 2009, Elektromédia Kft. Kiadó). Szintén Vajda Évával közösen ők jegyzik az Oknyomozó újságírás (Budapest, 2009, Független Médiaközpont) c. tanári kézikönyvet is.

² Lásd: http://www.olvaslak.hu/2012/12/14/mong-attila-kadar-hitele/. (Letöltés: 2013. január 27.)

³ Hasznos lenne, ha a szerző megosztaná, publikálná az általa felhasznált – és munkájának eredményeként keletkezett – forrásinformációit, és Balassa Ákos­sal, Pulai Miklóssal, Tarafás Imrével, Tímár Mátyással és Zdeborszky Györggyel 2011-ben és 2012-ben készített interjúit.

Hivatkozott irodalom

Benda László 1999: Fekete bárány, Fekete János vall életéről, világnézetéről, világlátásáról Benda Lászlónak. Budapest, Print City

Földes György 1995: Az eladósodás politikatörténete, 1957-1986. Budapest, Maecenas Kiadó

Tamás Gáspár Miklós 2005: Tánczos Gábor emlékezete. Népszabadság, február 2. http://nol.hu/archivum/archiv-350498-165642. (Letöltés: 2013. január 27.)

Várhegyi Éva 2013: Az akarat diadala. Élet és Irodalom, LVII/8., február 22.

Zsiday Viktor 2013: Kádár hitele, Menedzsment Fórum, március 12. http://www.mfor.hu/cikkek/Kadar_hitele.html . (Letöltés: 2013. március 12.)

„Gondtalanul rohanunk a szakadék felé, minekutána magunk elé helyeztünk valamit, amitől nem láthatjuk.”(Blaise Pascal)

„Nagy rossztétemény nem cselekedni helyesen.” (J. J. Rousseau)

Nagy általánosságban megállapítható, hogy az emberek viselkedését a belső és a külső egyensúlyra való törekvés egyaránt befolyásolja: igyekszünk csillapítani a minket érintő feszültségeket. Akkor is, ha ez a törekvés egy szeszély vagy egy pillanatnyi kedvtelés érvényesítésében (akadályainak elhárításában, tehát egy hiány megszüntetésében) nyil­vánul meg. Akkor is, ha biztonságos létmód megteremtésére irányul. Akár rövid, akár hosszú távú egyensúly elérése a cél, a fő mozgatóerő: valamilyen feszültségtől, hiányérzettől való megszabadulás szándéka.

A külső és a belső feszültség általában szorosan összefügg egymással: a belső hiányérzetet többnyire külső hiány (egyensúlyhiány) átélése, megélése, a hozzá való viszonyulás idézi elő. Elégedetlenségünk (elége­detlenkedésünk) végső kiváltó oka, illetve hivatkozási alapja rendszerint valamilyen külső körülmény, külső helyzet. Vagy abban a formában, hogy ténylegesen meggátolja pszichikai egyensúlyunk létrejöttét, vagy abban a formában, hogy a körülményekre hárítjuk át a felelősséget: saját ügyetlenségünk helyett is azokat okoljuk, gyengeségünk stb. miatt is azokat hibáztatjuk.

Ahogy az élethelyzetekből fakadó, belőlük táplálkozó tapasztalatok, úgy a rájuk rakódó, illetve hozzájuk kapcsolódó eszmék is – egyéni befogadásuk és feldolgozásuk révén – a pszichikumban csapódnak le. A legnemesebbnek minősített eszmék követése is többnyire a belső, lelki egyensúly (az önmagunkkal való megbékélés) keresésében találja meg végső gyökerét: az egyes személyek – „önző” módon – éppen ezekhez, nem pedig más eszmékhez kötődésének a megalapozását. Ily módon a különböző eszmei célok egyénekre gyakorolt befolyása a

pszichikumban oksági összefüggésekre egyszerűsödik, vezetődik vissza. (A félreértéseket elkerülendő: ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a pszichikum önmagában gyökerezne, vagyis önmagában lelhetne saját végső alapjára. Ellenkezőleg. A külső, társadalmi környezetnek fontos szerepe van abban, hogy mikor milyen tartalmú pszichikai „önzések” termelődnek ki.)

Megfigyelhető, hogy az emberek külső és belső világa szervesen összekapcsolódhat (vö. „Menekülés a szabadságba”. Eszmélet, 96), de akár viszonylagosan el is különülhet egymástól. A belső egyensúly megteremtésének kísérlete egyaránt történhet a külső viszonyokra tá­maszkodva, illetve azok ellenében.

1. Három az egyben

Az egyének élete egyidejűleg különböző szinteken zajlik: mindenki -ténylegesen, azaz objektíve – legalább három helyen van egyszerre. Egyrészt önmagánál: az individualitás szintjén. Másrészt valamilyen integrációban (közösség, társadalmi rendszer stb.), amelynek a szokásai, működési szabályai – részben azonosuló, részben tiltakozó, lázadó irány­ban – óhatatlanul befolyásolják. Harmadrészt az emberiség történetében, melynek a Glóbusz a színtere, terepe. Ez a három hely, szint, dimenzió az esetek többségében valójában ennél lényegesen több.

Korábban („A cselekvés: állásfoglalás” c. fejezet, Eszmélet, 95) szó esett már arról, hogy az egyénnek többé-kevésbé valamennyi cseleke­dete kisebb-nagyobb mértékben mindezeken a helyeken, létszinteken, dimenziókban hat, ezért mindezekkel kapcsolatban egyidejű állásfoglalás („hetet egy csapásra”, „egyet mondok, kettő [sőt több] lesz belőle”). Egy­azon cselekedet a különböző szinteken egymástól eltérő állásfoglalást eredményezhet.

Az egyén cselekszik valamit. Éppenséggel mást is cselekedhetne, de ő most ezt teszi. Szigorúan véve ezzel kifejezésre juttatja, hogy jelenleg – az általa kiemelt, előnyben részesített vonatkozásban – ezt a tettet tartja a legidőszerűbbnek. (Továbbá azt is, hogy számára itt és most, ebben a kiemelt vonatkozásban, preferált szinten való cselekvés a legidőszerűbb!) Azt fejezi ki, hogy aktuálisan ehhez a tetthez van kedve, ez az éppen esedékes hobbija vagy ez a legnagyobb gondja – és pilla­natnyilag nincs ennél fontosabb problémája. Vagy ha mégis van, akkor arról – ösztönösen vagy tudatosan – megpróbál megfeledkezni, elterelni róla a figyelmét. Gyakorlatilag nyilvánítja ki – minden más lehetséges cselekedettel szemben – ennek a cselekedetnek az elsőbbségét.

Az egyén – szóban vagy írásban – közöl valamit. Mondhatna éppen mást is, de ő itt és most ezt a kijelentést teszi. Ezzel azt juttatja kifejezés­re, hogy itt és most ezt a közlést tartja a legfontosabbnak. Akarva-akarat­lanul annak ad hangot, hogy jelenleg nincs ennél fontosabb mondandója. Gyakorlatában demonstrálja – minden más lehetséges közléssel szem­ben – ennek a közlésnek az elsőbbségét, prioritását.

A cselekedet vagy közlés többnyire egy aktuálisan kitüntetett szint vonatkozásában keletkezik: az egyén valamilyen fontossági sorrendet, rangsort érvényesít a különböző helyek, az individuális, társadalmi, planetáris létszintek között. Az adott cselekedetet vagy közlést – függetlenül az egyéb hatásoktól (szándékolatlan mellékhatásoktól) – valahova irá­nyítja, szánja. A helyek rangsora egyénenként és helyzetenként változó. A többivel szemben az élvez előnyt, amit vagy kényszerhelyzet, vagy hangulat (szeszély, kellemesség, kedvtelés), vagy világkép (illetve a belőle fakadó, hozzá kapcsolódó lelkiismeret) preferál.

Amikor valamire irányulva, koncentrálva cselekszem (illetve kommu­nikálok), rendszerint ösztönösen eltekintek azoktól a helyszínektől és az ott érvényesülő mellékhatásoktól, amelyek kívül esnek a közvetlen szándékaimon. Mondhatni, „nemlétezőként” kezelem őket az aktuális viselkedésem szempontjából – jóllehet ez a „nemlétező” objektíve nagyon is létezik. Egy hangulatom aktuálisan nemlétezővé sorolhatja át (záró­jelbe teheti) a társadalmi meggyőződésemet; egy konkrét, aktuálisan sürgető szociális vagy környezetvédelmi teendő a világképem egészét (és ezzel összefüggésben a lelkiismeretet); ugyanígy a lelkiismeret pél­dául valamely kellemességet; a világkép egy játékos gesztust – és így tovább. Ez a lélektani beállítódás spontán módon felfüggeszti a többi szint figyelembevételét – miközben azok (és az ott érvényesülő hatások) objektíve nem függesztődnek fel.

A vázolt összefüggés az ellenkező oldalról, a következmények oldaláról is megközelíthető. Ugyanaz a viselkedés egyidejűleg több helyszínen, különböző irányokban nyilvánul meg, fejt ki hatást. Az egyén adott cse­lekedete vagy közlése (jóllehet általában egy konkrét, meghatározott létszintet vesz célba) önmagában nem feltétlenül árulkodik arról, hogy az illető hova szánta (melyik szintre vonatkoztatva részesítette előnyben). Megtörténtekor olyan erőtérbe kerül, amely azt – függetlenül az eredeti szubjektív szándéktól – különböző objektív tartalmakkal ruházza fel. Egyidejűleg többféle funkció, eltérő objektív jelentés hordozójává teszi. Ami az egyik szinten, dimenzióban konstruktívnak mutatkozik, az egy má­sikban ezzel ellentétes lehet, visszájára fordulhat: inadekvát, sőt ártalmas hatást gyakorolhat. Az is megesik, hogy éppen az eredeti szándék az, ami egyáltalán nem érvényesül. Az adott erőtér (összefüggésrendszer), amelybe bekerül, ténylegesen megsemmisíti: teljesen hatástalanná, objektíve, funkcionálisan „nemlétezővé” fokozza le.

Idézzük fel röviden a különböző létszinteken való egyidejű tartózkodás és e helyzet egyéni, szubjektív megélésének kapcsolatát. Nevezetesen azt, hogy ez a többdimenziójú létezés milyen viszonyban van az egyén ösztönös lelki egyensúlyra való törekvésével.

Egy korábbi példa szerint hősünk sokat használja az autóját. Ez az egyszerű cselekedet – ha igaz, hogy „egyszerre több helyen is vagyunk” – gyakorlatában, hatásaiban többfunkciójú, többjelentésű.

– Jó dolog az autó használata, mert kellemes a lábizmoknak. Megkí­méli őket az erőfeszítéstől, megóvja a fáradozástól.

– Jó dolog az autó használata, mert kellemes a nemzetgazdaságnak. (Adóbevételt jelent, hasznot hoz a számára.)

– Rossz dolog az autó használata, mert szennyezi a természeti kör­nyezetet. Hátrányos a Glóbusz természeti egyensúlyára. Ártalmas az emberiség jövőjére.

Az egyes egyén tudatosan vagy spontánul törekszik a lelki egyen­súlyra. A lelki egyensúlyra spontán módon törekvő egyén az autó hasz­nálatakor aszerint veszi figyelembe a lábának szerzett kellemességet, a nemzetgazdasági jótettet vagy a Glóbusznak (emberiségnek) okozott ártalmat, hogy pszichikumában melyik szempont váltja ki, erősíti a har­móniát. Teljesen érthető, ha valakinek a viselkedését elsősorban a belső egyensúly igénye befolyásolja.

Ugyanakkor a belső harmóniára való törekvés indokoltsága nem fedi el azt az összefüggést, hogy a különböző helyek, ahol egyidejűleg tar­tózkodom, konfliktusban lehetnek egymással és aktuális preferenciám valamely másik (sőt másikak) rovására történhet. (Ha ez nem tudatosul bennem, akkor spontán magabiztossággal hallgatok az ösztöneimre – fellengzősebben kifejezve: a pszichikumom útmutatására. Ha tudatosul, akkor egy kellemetlen „melyik ujjamat harapjam?” helyzetben találom magam.)

Kissé belegondolva az ember általános léthelyzetébe, tovább bonyo­lódik a kép. Ugyanaz az esemény, cselekvés minden létszinten, illetve vonatkozáson belül is eltérő megítélésben részesülhet rövidebb és hosszabb távon.

– Jó dolog az autó használata, mert rövid távon kellemes a lábiz­moknak.

– Rossz dolog az autó használata, mert hosszabb távon károsan befolyásolja a lábak egészségét. (Ennyiben a gépkocsi használata ártalmasan kellemes hatású.)

A lelki egyensúlyt kereső egyének némelyike a rövid távú „jó dolgot”, némelyike a hosszú távú „rossz dolgot” érzi, tapasztalja a maga számára fontosabbnak, meghatározónak. Ennek megfelelően az autó használatát vagy annak mellőzését kénytelen (lelki önvédelmi okokból) előnyben részesíteni.

Abból indultunk ki, hogy az autó használata kellemes a lábizmoknak. De vajon kellemes-e, egészséges-e a szervezetünk egészének? És fel­tehetően nemcsak önmagunk, hanem mások, környezetünk egészségére nézve is bizonyára káros. Amiből persze egyáltalán nem következik, hogy valakinek a lelki egyensúlya ne igényelhetné, követelhetné meg tőle az autózást.

Folytassuk a felbukkanó dilemmák, ellentmondások felidézését. Megfogalmazódott: „Jó dolog az autó használata, mert kellemes a nemzetgazdaságnak. (Adóbevételt jelent, hasznot hoz a számára.)” Ez kétségkívül igaz rövid távon: az adóbevétel megnöveli az állam moz­gásterét, lehetővé tesz olyan termelő beruházásokat, szociális, egész­ségügyi, kulturális kiadásokat (ne zárjuk ki elméletileg, hogy ilyesmire is fordítják!), amelyek nélküle elmaradnának. De vajon akkor is jó-e az autóhasználat a nemzetgazdaságnak, ha az ország hitelből szerzi be a gépkocsit, hitelből vásárolja a benzint? Ha a belső fedezet nélküli költekezés hosszabb távon eladósodáshoz és függőséghez vezet? (Illetve jó-e akár magának az autótulajdonos egyénnek, ha hosszú távú eladósodásba, függőségbe torkollik az, hogy gépkocsit tart?) Termé­szetesen az államháztartás e hosszabb távú kockázata nem fogja arra ösztönözni az illető egyént, hogy – lelki egyensúlyát feladva – lemondjon a gépkocsi használatáról.

Az egyén viselkedésében többnyire akkor kapnak szerepet a hosszú távú összefüggések, ha azok – befolyásolva az életét vagy a gondolko­dását – megsértik, felborítják a belső harmóniát. Ha az illető (tapasztalati vagy intellektuális-lelkiismereti okok miatt) nem engedheti meg magának, hogy ne számoljon velük.

Hasonlóképpen: az egyén életében azzal tesznek szert jelentőségre a puszta individualitáson túlmutató létszintek, többnyire azzal nyomul­nak be az egyén gondolat- és érzésvilágába, hogy belső feszültséget idéznek elő. Pozitív vagy negatív irányban megzavarják a meglevő lelki nyugalmát.

2. A „jó tudni” biztonsága

Ezen a ponton szükséges visszautalni az emberi létezés – korábban jelzett – kulcskérdéseire, meghatározó rétegeire, az ott tapasztalható fenyegetettségekre, kihívásokra.

– Van olyan egyén, akit az éhezés, az éhen pusztulás fenyeget. Neki – értelemszerűen – a táplálékszerzés, a fizikai fennmaradás a fő problémája. Alapvetően ennek érdekében cselekszik. Erre a feladatra, szervezete biológiai egyensúlyának a biztosítására összpontosít. Nem logikátlan, ha az illető ebből az alapfeladatából nem lát ki, és a világ többi része érdektelen a számára. Csak akkor tud megbékélni önma­gával (illetve egyáltalán életben maradni), ha ezt a kitüntetett feladatát eredményesen megoldja.

– Az emberek nagyobbik részének többé-kevésbé biztosítva van a táp­lálékszerzése, a fizikai fennmaradása. De szép számmal vannak köztük olyanok, akiknél ez nem párosul egyidejűleg pszichikai biztonságérzettel, lelki kiegyensúlyozottsággal, nyugalommal. Az ilyen egyént nyomasztják, sőt akár teljesen fogságban tartják a lelki gondjai, pszichés nyavalyái.

Bele van süllyedve, ezért beletemetkezik ebbe a belső állapotába. Szá­mára ez jelenti az alapproblémát, kénytelen erre koncentrálni. Mivel a legfőbb, tudatosan kitüntetett célja belső békéjének, lelki egyensúlyának a megteremtése (illetve visszanyerése), nem logikátlan, ha ezen a fel­adaton nem tekint túl. Ami rajta kívül esik, az pillanatnyilag érdektelen, aktuálisan „nem létezik” a számára. Csak úgy tudja „önmagát elfogadni”, ha ezt a feladatát megoldja.

– Van olyan egyén, akinek lényegében biztosított a táplálékszerzé­se, és önmagával is harmóniába tudott kerülni. Ugyanakkor olyan a személyisége, hogy komolyan aggódik a környezetében, országában mutatkozó gondok miatt. A tapasztalható szegénység, tudatlanság, gaz­dasági-társadalmi antagonizmusok nem hagyják nyugodni. Felzaklatják a munkanélküliségből, társadalmi villongásokból, gyűlölködésből stb. származó feszültségek, fenyegetettségek. Miattuk csorbát szenved a lelki nyugalma. A tapasztalt társadalmi egyensúlyhiány, konfliktusforrások belső ügyeivé lesznek: azokat lelkiismereti kérdéssé teszi. Mind eszmei, mind pszichikai okok miatt kénytelen velük foglalkozni. Nála szervesen összefonódik az országos szintű probléma és a személyes lelki problé­ma. Csak akkor találhat megnyugvást, ha az őt nyomasztó társadalmi bajok megszűnnek. Illetve, szerényebb megközelítésben: ha az lehet az érzése, hogy helyes úton jár, vagyis mindent megtesz ezeknek a társadalmi gondoknak a megoldásáért.

– Létezik olyan egyén, akinek a táplálékszerzése lényegében biztosí­tott, alapvetően elégedett önmagával és hazájának állapotával is többé-kevésbé ki van békülve. Azonban olyan a személyisége, hogy aggódik az emberiség jelenével, illetve jövőjével kapcsolatos bizonytalanságok, kockázatok miatt. Nyugtalanítják a világ gondjai, más népeknél, régiók­ban, az emberiség más részeiben tapasztalható szegénység, betegség, háborúskodás stb. Nyomasztják azok az antagonizmusok és fenyegetett­ségek (gyarmati sorsból, párialétből eredő fenyegetettség – vö. „Eurafrika az eurafrikaiaké?” Eszmélet, 82), melyek a fennálló társadalmi rendszer múltbeli és jelenlegi működésében gyökereznek. Emiatt a pszichikai egyensúlya is megbillen. Ezért kénytelen erre a konfliktusforrásra, az em­beriség történelmileg keletkezett globális egyensúlyhiányára odafigyelni, felszámolását a fő problémájává tenni. Esetében az emberiségszintű probléma és a személyes lelki probléma kapcsolódik össze szervesen. Lelki békéje ennek a globális problémának a megoldásától függ.

– Van, akinek mind a táplálékszerzése, mind a lelki egyensúlya többé-kevésbé biztosított, de olyan a személyisége, hogy aggódni kénytelen az emberiség lakóhelyéül szolgáló bolygó állapotáért. Nyomasztóan hat rá, hogy megbomlott a planetáris egyensúly (az ember és a természet közötti összhang), és a jelenlegi tendenciák végzetes kiéleződéssel, teljes felborulással fenyegetnek. Ez pedig az egész emberiség elpusz­tulásának veszélyét vetíti előre. Aggodalma miatt a lelki egyensúlya is sérül. Számára a planetáris szintű probléma és a személyes lelki prob­léma elválaszthatatlanul egybeesik. Lelki nyugalmának megtalálása a planetáris egyensúly alakulásán múlik.

A társadalminak, a globálisnak és a planetárisnak nevezett egyensúly hiánya egyre magasabb, átfogóbb szinten veti fel, hozza felszínre az individuum fizikai-biológiai, illetve harmonikus lelki létezése fenyege­tettségének a problematikáját. Egyúttal a nagy létkérdéseket komolyan vevő egyén számára összekapcsolja, szintetizálja őket: a lelki nyugalmát veszélyezteti annak tudata, hogy az emberek számára nincs megoldva a tartós és általános (átfogó szintű) létbiztonság.

Léteznek tehát olyanok, akiknek nem a közvetlen élethelyzet, hanem tágabb, „külsődlegesebb” okok miatt háborog a lelke, nyugtalankodik a pszichikuma. Ilyen külső érdeklődés, elköteleződés származhat abból, hogy olyan eszmék hatnak az illetőre, amelyek értékrendjével ellentétes valóságot tapasztal maga körül. De az is kiválthatja a lélek háborgását, hogy szembenéz az ezeken a területeken tapasztalható – az innen jövő és fokozott intenzitásban várható – fenyegetésekkel, veszélyeztetett­ségekkel. Ez utóbbi esetben a társadalmi, a globális és a planetáris fenyegetettség, kihívás hangsúlyozása nem pusztán szellemi érdekesség (illetve lelkiismereti probléma), hanem alapvető létkérdésekre való rámu­tatás. Rövidebb-hosszabb távú életveszélyekre történő figyelemfelhívás.

(Zárójelben. Két eltérő formában alakulhat ki valamilyen eszmének a viselkedésünkre gyakorolt befolyása. 1. Az egyén véletlenszerűen, esetlegesen kapcsolódik valamelyik eszméhez. Döntően azért, mert környezetében éppen ezzel találkozott, ezzel ismerkedett meg. Ebben az esetben – korábbi kifejezést alkalmazva – „hobbieszmével” van dolgunk. 2. Az egyén valamelyik eszméhez való kötődése tapasztalati megalapozottságú: életfunkcióval van összefüggésben. Ezen belül két változat különböztethető meg egymástól.

– Tapasztalható, hogy egyesekre valamilyen eszme azért hat, mert segít kialakítani vagy megőrizni a lelki egyensúlyt. Egy adott eszme szemüvegén át nézve átláthatóbbnak tűnik a világ, biztonságosabbnak a benne való mozgás. Ennél a típusnál az egyén azért kapcsolódik egy eszméhez (szegődik a szolgálatába), mert tőle várja, illetve kapja meg lelki egyensúlyának megteremtését, visszanyerését. Végső fokon azért igényli az adott eszme sikerét, megvalósulását, mert a lelki egyensúlyá­nak erre van szüksége. Az ilyen jellegű eszmei kötődésnek szubjektív (szakzsargonnal individuálontológiai) kiindulópont az alapja. Benne találja meg, tőle nyeri empirikus megalapozását.

– A másik empirikus változat kiindulópontja a külső objektivitás. Előze­tes eszmei előfeltevésektől független, valamilyen konkrétan megtapasz­talt és ontológiailag alátámasztott planetáris, társadalmi, individuális stb. veszélyeztetettségérzésből, veszélyeztetettségtudatból ered.

A két tapasztalati megalapozású eszmének – jól láthatóan – más az alapja, ezért más a célja. A pszichikai hiányérzetből, veszélyeztetett-

ségből fakadó eszme elsődlegesen lelki, mondhatni „terápiás” feladatot lát el. A létbeli veszélyeztetettségben (illetve ennek képzetében) gyö­kerező eszmének viszont ezen túlmutató – bár járulékosan ezzel nem ellentétes – funkciója van.)

Az írás egy korábbi része részletesen vizsgálta a szabadságra kö­vetkezetesen törekvő egyén sajátosságait. Az ilyen egyén előbb-utóbb kénytelen szembenézni valamennyi létszint különböző egzisztenciális fenyegetettségeivel, cselekedeteinél számításba venni a planetáris, társadalmi stb. kihívásokat. Kénytelen – tisztán módszertani megfon­tolások miatt – arra az álláspontra helyezkedni, hogy a pillanatnyi lelki nyugalom elvesztése árán is „jó tudni” róluk, mert átfogó ismeretük erősíti a tisztánlátást. A tisztánlátás pedig javítja az előregondolkodás és a biz­tonságos cselekvés lehetőségét: növeli az esélyeket mind a rövid, mind a hosszú távú létbiztonság megteremtésére. Az ilyen ember a váratlan helyzeteknek, a véletleneknek kevésbé kiszolgáltatott. A saját sorsát is jobb eséllyel, nagyobb százalékban tudja befolyásolni, irányítani.

3. „Jobb nem tudni”

Emlékezhetünk a kedves bérgyilkos történetére Godard Éli az életét című filmjéből. A fiatalember robbantási specialista. Ehhez az egyhez ért – de ehhez nagyon. Dinamit, gyutacs, kanóc, gyufa, futás, bumm. A fiatalem­ber számtalanszor végrehajtotta ezt a műveletsort. Ezúttal is minden menetrendszerűen zajlik: dinamit, gyutacs, kanóc, gyufa… Ám amikor a futásra kerülne a sor, hősünk – életében talán először – elgondolkodik. „Milyen érdekes, hogy egyik lábunkat a másik elé téve haladunk előre!” Így a haladás elmaradt, de a bumm, az nem. Mi ebből a tanulság? Talán a következő: Olykor a gondolkodás ártalmas az egészségre.

Ebben a témakörben mások is megszólalnak. „Amiről nem tudok, amiatt nem bánkódom.” Ezt a filozófustól szokatlan megállapítást Ludwig Feuerbach teszi a XIX. század közepén. Valóban: valaminek az ismerete megzavarhatja a lelki nyugalmunkat. Bizonyos esetekben jobb nem tudni az egészről. A tudati állapot erősebben hat a tényeknél, ezért – itt és most, valamilyen vonatkozásban – olykor fontosabb lehet náluk. A hiányos tudás, a nemtudás segíthet elkerülni egyes feszültségeket, konfliktusokat – legalábbis átmenetileg. (De ez az „átmenetiség” olykor akár egész életünkön átívelhet.) Ennyiben a nemtudás úgy is megjelenik, mint a rövid távú pszichikai önkímélés, önvédelem eszköze. A nemtudás hozzájárulhat a pillanatnyi lelki egyensúly eléréséhez.

A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen tudatosan szembenézni a teljes helyzettel, a létezés problémájának egészével:

tisztába jönni a hosszú távú létfeltételekkel és azok veszélyeztetettsé­geivel („jó tudni”). Ezért szemléletében és gyakorlatában – a nagyobb biztonság reményében – fölkapcsolódik az életben maradás horizontjára: a létprobléma magasabb, mert átfogóbb szintjeire.

A pillanatnyi szabadságra (a rövidebb távon pszichikai egyensúlyra) törekvő egyén – aktuális állapotának megkönnyítése érdekében – megte­heti, hogy tudatosan leegyszerűsíti a helyzetet: lekapcsolódik valamilyen problémáról. Azt is megteheti, hogy a létezés kérdéseiről nem vesz tudo­mást: következetesen eltekint, elvonatkoztat tőlük. Radikálisan megkerüli a kihívásokat. Úgy próbálja megnövelni a (szubjektív, illetve rövid távú) szabadságát, hogy elhárítja, eltávolítja az egész problémát. Mentesíti magát annak a gondjától. Azáltal szabadítja fel magát a terhe alól, hogy nemlétezőként kezeli. („Ilyen ügyet nem ismerek.” „Nekem ez nem gond.” „Nincs ilyen problémám.” „Ez nem az én problémám.”) Nem zavarja, hogy valamilyen létkérdésre nincs válasza – hiszen számára maga a kérdés sem létezik. („Ezzel a kérdéssel nem foglalkozom.” „Nincs ilyen kérdé­sem.”) Van, aki ösztönösen vagy tudatosan úgy ítéli meg, hogy bizonyos dolgokról (problémákról, nehézségekről, ellentmondásokról) jobb nem tudomást venni, „jobb nem tudni”. Így érezheti magát felszabadultnak, szabadnak. A „jobb, nem tudni” szabadsága: a létbeli fenyegetettségek tudati megkerülése. A „jobb nem tudni” szabadsága taktikai szabadság.

A tudniakarás – tudninemakarás alternatíva olyan dilemmát mutat, amely nem pusztán elméleti jelentőségű. A benne való választásnak – több szempontból – gyakorlati következményei is vannak. Egyrészt: bizonyos ismeret olykor veszélyeztetheti a lelki békét, sőt akár magát az életet (vö. a bérgyilkos esete). Ugyanakkor a másik oldalról nézve a „jobb nem tudni” álláspontja és gyakorlata eleve, módszertanilag vonat­koztat el a teljességtől. Vagy úgy, hogy nem törekszik a megszerezhető ismeretekre. (Az elérhető tudás elérésének nemakarása.) Vagy úgy, hogy eltekint a már megszerzett ismeretektől, gyakorlatilag zárójelbe teszi azok egy részét. (A meglévő tudás alkalmazásának nemakarása.) Az ilyenfajta nemtudás pedig ténylegesen, objektíve a nemtudás tárgyával kapcsolatos felelős cselekvés nemakarása.

4. A nemtudás kellemessége

Minden gesztus – objektíve, funkcionálisan – létválasz. Az emberi létezés nagy alapkérdéseihez való „hozzászólás”, velük kapcsolatos gyakorlati állásfoglalás. Vannak, akik tisztán akarják látni, hogy „mit cselekesznek”. Hogy valamely szóbeli vagy gyakorlati gesztussal óhatatlanul mi minden­hez (milyen különböző események megtörténtéhez) adják egyidejűleg a hozzájárulásukat. Érteni akarják azt a világot, amelyben élnek – és fele­lősen viszonyulni hozzá. Mások nem feltétlenül akarnak szembenézni,

tisztában lenni azzal, hogy „mit cselekesznek”. (Némelyek ösztönösen fordítják félre a fejüket, fogják be a fülüket, és vannak, akik tudatosan teszik ezt.) Mindkét viselkedésnek, viszonyulásnak megvan a maga belső logikája. Ellentétük lényegében a szabadságra való következetes törekvés és a pillanatnyi, rövidebb távú lelki egyensúlyra való törekvés alternatíváját mutatja.

Tudni lehet, hogy megbomlott az ember és a természet közötti egyen­súly. A modern civilizáció (termelés, fogyasztás, életmód) jelenlegi for­mája súlyosan károsítja a természeti környezetet. Számos olyan követ­kezménnyel, melléktermékkel jár, amely rontja az emberi élet feltételeit a Földön. Sőt, azt a tendenciát hordozza, hogy hosszabb távon felszámolja ezeket az életfeltételeket. Úgy is mondhatjuk, hogy az emberiség jelentős természeti (környezeti) adósságot halmozott fel, amelyet – ha igényt tart elviselhető földi létezésre – kénytelen fokozatosan visszatörleszteni. Az adósságszolgálat teljesítésének halogatása esetén a Glóbusz belátható időn belül „elengedi” az adósságot abban a formában, hogy teljesen meg­szakítja a kapcsolatot az emberrel. Ez más szavakkal a planetáris szintű természeti egyensúly végzetes megbomlását, az emberi élet feltételeinek megvonását, az emberiség elpusztulását jelenti.

Tudni lehet, hogy az emberiség erőinek gyarapodása a történelem során igen egyenlőtlenül ment végbe. Egyes népek, országok, régiók aránytalanul több természeti forrást használtak fel másoknál. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a többieknél nagyobb természeti adósságot csináltak. Korunkra jellemző, hogy zajlik a korábban lemaradt országok jelentős részének erőltetett ütemben történő iparosodása – ami együtt jár a környezetszennyezés gyors növekedésével. Mondhatni: olyan időszak­ban ugrik meg a környezetszennyezés, amikor már amúgy is létkérdés lenne a meglevő természeti adósság csökkentése.

Mindebből adódik egy kellemetlen összefüggés. Ha a Glóbusz javai­ból – mintegy globális polgárként, a „globális nemzet” tagjaként – min­denkinek „jár” (amit bizonyos nézőpontból nehéz elvitatni), akkor ennek folyományaként az erőforrások használatából (így a természeti környezet túlhasználatából, pusztításából) is mindenkinek arányosan „jár”. Mivel a korábban iparosodott országok a rájuk arányosan eső résznél már jóval többet használtak el a Glóbusz erőforrásaiból, jelenleg a környezetrom­bolásban visszamaradottakra eső hányad törlesztése is lényegében őket illeti. Ez aktuálisan azt jelenti, hogy a korábban iparosodott országok részéről indokolt átvállalni az emberiség természeti adósságának azt részét is, amely a lemaradt, még iparosító országokra esik.

Tudni lehet, hogy megbomlott az emberiség részei (régiói) közötti egyensúly. A korábban iparosodó országok nemcsak a természeti erőforrásokat, hanem más országok, régiók lakosságát (politikai illetve gazdasági gyarmatosítás, rabszolgamunka, gyerekmunka stb. révén) is kiaknázták a gazdasági felhalmozás (tőkeértékesülés) folyamatában. Ennek nyomán megszűnik az őslakosság korábbi önfenntartó képessé­ge és népesedésszabályozási gyakorlata, feloldódik a nyelvi és kultu­rális hagyománya stb. Következmény: monokultúra, párialét, tömeges éhhalál. Az emberiség globális egyensúlyának megbontása során ily módon a korábban iparosodó, gyarmatosító országoknak a természeti adósság mellett egy másik adóssága is keletkezett: azokkal szemben, akiknek a rovására mindez történt, egyfajta – mondhatni – történelmi adóssága. Úgy is tekinthető, hogy amikor az őslakosság kiaknázásával a gyarmatosítók hiteleket vettek föl a gyarmatosítottaktól, akkor gaz­dagság felhalmozása és tartozások (visszatörlesztési kötelezettségek) felhalmozása egyidejűleg történt. Míg a planetáris természeti egyensúly megbomlása az emberiség létét, addig az emberiség egyensúlyának felbillenése annak biztonságát veszélyezteti (megélhetési menekültek, globális bűnözés, nemzetközi terrorizmus keletkezése, terjedése, erő­södése stb.).

Tudni lehet, hogy a legtöbb országban megbomlott a társadalmi egyen­súly. A jelenleg domináns társadalmi rendszer alapvetően a gazdasági növekedésen nyugszik. Fennmaradásának feltétele a végtelen növe­kedés követelménye. Az újabb és újabb technikai forradalmasodások következtében növekszik a termelékenység: ugyanannyi munkaidő alatt egyre több termék állítható elő. De a növekvő árumennyiség előállításá­hoz kevesebb bérmunkás szükséges. Ezért – világméretekben – mind több tulajdonnélküli (termelési eszközzel vagy annak birtoklásával nem rendelkező) egyén nem jut munkalehetőséghez, így jövedelemhez. Nö­vekszik a munkanélküliek – más szóval a gazdaságilag és társadalmilag „használhatatlan” népesség – létszáma. Ezek az emberek fölöslegesnek bizonyulnak – termelőként. Ugyanakkor fogyasztóként egyre nagyobb igény mutatkozik rájuk, mivel a rohamosan növekvő árumennyiséget – a profitszerzés folyamatosságának fenntartása érdekében – el kell adni. Vásárlóként tömegméretekben van szükség a piacon olyan emberekre, akik – részben kiszorulva a termelésből – valójában nem rendelkeznek (eleve nem rendelkezhetnek) az árukínálat által igényelt fizetőképes­séggel. Az utóbbi évtizedekben a gazdaság számára szükséges piaci vásárlóerő legyártása – növekvő mértékben – jövedelemszerzés helyett mesterségesen, hitelnyújtások segítségével történik. Tudni lehet, hogy növekvő számú állampolgár kerül a megélhetés biztonságát nélkülöző párialét, illetve az ettől való veszélyeztetettség állapotába. A megélhetési tulajdonnal (birtoklással) nem rendelkezőket a párialét, a másik oldalon levőket a megélhetési bűnözés (és a hagyományos bűnözés) erősödése fenyegeti.

Tudni lehet, hogy korunkban veszélyeztetve van a személyiségnek mind az integritása, mind az autonómiája. A társadalmi érvényesülés

(sőt egyáltalán a társadalmi létezés) azt követeli meg, hogy a különböző szférákra (alrendszerekre) tagolt társadalomban az egyén hol ilyen, hol olyan legyen (a siker érdekében alrendszerenként máshogy viselkedjen) – és egyik társadalmi területen sem lehet önmaga. Hátrányossá válik, ezért elsorvad az a személyiséget összeszervező, összetartó belső struktúra, amely az egységes értékrend, világkép, viselkedés előfelté­tele. A gyógyuláshoz – egy nézet (Salvatore Puledda) szerint – odáig kellene visszahátrálni, ahol az emberiség elrontotta: a reneszánszkori személyiség teljességéhez. Az egységes személyiség elenyészésének tendenciájából szervesen adódik az egyediség feloldódása. Elszemélyte­lenedésbe, „uniformizálódásba” torkollik a személyiség szabványosítása: sajátos egyediségének, személyes jellegének feladása.

A másik jellegzetes fejlemény, amely az egységes személyiség elenyé­szésének tendenciájából adódik, az egyén önállótlanná válása. Korunk jellemzője „a túlszervezettség, amelynek gyámkodó hatása a megszer­vezendő emberek számával együtt növekszik” (Konrad Lorenz). A kívülről szervezett egyénből nemcsak a döntési képesség hal ki, hanem maga a személyes döntés igénye is. A tünetek „ember voltunk hanyatlásával”, elvesztésével fenyegetnek.

Tudni lehet, hogy az említett egyensúlyhiányok és fenyegetettségek nem véletlenszerűen kerülnek egymás mellé, csokruk nem esetlegesen áll össze. Végső elemzésben valamennyiük alapvetően egy tőről fakad (mondhatni egy „kertből” származik). Keletkezésüknek és folyamatos újratermelődésüknek döntő kiváltó oka: a fennálló társadalmi rendszer.

Tudni lehet a vázolt összefüggésekről (veszélyekről, fenyegetettsé­gekről) – de nem „kötelező” tudni. Sokkal kényelmesebb, kellemesebb ezeket a zavaró tényezőket nem figyelembe venni. Mit tegyek, ha nem kívánok foglalkozni az emberiség természeti adósságával, a planetáris kihívás kérdésével? Ha nem kívánok foglalkozni az ehhez is kapcsolódó történelmi adósságokkal? Mit tegyek, ha meg akarok szabadulni attól az aggodalomtól, hogy emberek tömegei maradnak létfenntartási, megélhe­tési lehetőségek nélkül? Hogy társadalmilag fölöslegesnek bizonyulnak? Hogy a gazdasági-társadalmi integráción kívül rekedve megélhetési bűnözésre kényszerülnek? Hogy elenyészik a személyiség egyedisége és autonómiája? Hogyan tudom elkerülni, hogy ezek a problémák kelle­metlenségeket okozva nekem minduntalan háborgassanak, megzavarják a lelki nyugalmamat? A megoldás egyszerű: nem veszek tudomást a létezésükről. Elvonom, elterelem róluk a figyelmemet, megvonom tőlük az érdeklődésemet. („Szóra sem érdemes!”) Másra gondolok, másfelé tekintek. Ösztönösen vagy tudatosan mással foglalkozom, másról be­szélek. Nem vagyok hajlandó számolni velük.

5. A cselekvés mint figyelemfelhívás és mint figyelemelterelés

„inkább, mintsem édes hazánk” (Katona József: Bánk bán)

Jelen írás szemléletmódja két tapasztalati alappilléren nyugszik. 1. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek általában szeretnek játszani, szí­vesen foglalkoznak valamivel „öncélúan”, pusztán önmagáért a játékért, annak örömeiért. Ha ezt általános magatartásként tapasztaljuk, akkor nincs olyan – az emberi természeten belül maradó – alapunk, ahonnan megkérdőjelezhetnénk ennek a hajlamnak a jogosultságát. El kell fo­gadni, hogy a tapasztalatok szerint az emberi viselkedéshez szervesen hozzátartoznak a kedvtelések, játékosságok, hobbik.

2. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek általában törekszenek létfeltéte­leik – igen eltérő módokon történő – megteremtésére, befolyásolására. Szembesülni kénytelenek a létezés, az életben maradás – különböző szinteken jelentkező – kihívásaival, feladataival, problémáival: az alkal­mazott szóhasználat szerint a nagy létkérdésekkel. Az emberi szabadság feltétele a velük való minél teljesebb szembenézés. (Ez a szabadság annál biztonságosabban alapozható meg, minél átfogóbb létkérdéshez kapcsolódik.)

A spontán játékosságok és a létkérdések többnyire összeütközésbe, konfliktusba kerülnek egymással. Az írás arra a következtetésre jutott, hogy megbékélésükre akkor van esély, ha az egyéni kedvtelések (hobbik) kialakulásában segítségre van az illető tudatos szabadságtörekvése. Nevezetesen: ha az emberi szabadsággal kapcsolatos létkérdések ismeretében (illetve rájuk épülő gyakorlatban) tudnak kiformálódni a személyes örömök, kedvtelések, hobbik. A spontán kedvtelések és a létkérdések egyébként antagonisztikus kettőssége egyrészt a „létalapú” örömökben, másrészt az ugyan nem „létalapú”, de a kardinális létkérdé­sekkel mégsem ellentétbe kerülő örömökben oldódhat fel.

Minden gyakorlati és szóbeli tett állásfoglalás. Különböző vonatkozá­saiban különböző állásfoglalás. Objektív funkcióját tekintve: létválasz. Különböző vonatkozásaiban különböző létválasz. A tudatos létválasz mellékfunkciója: viszonyulási, strukturális viselkedési mintát mutat. Fi­gyelemfelhívás.

A szabadságra következetesen törekvő egyén kénytelen a „jó tudni” álláspontjára helyezkedni. Így előbb-utóbb eljuthat az emberi létezés átfogóbb szintjeinek a szemléletéhez. Eljuthat a nagy létkérdések át­látásához. Az emberiség veszélyeztetettségeinek a felismeréséhez, megértéséhez és személyes megéléséhez.

Innen, a nagy létkérdések (illetve az általuk hordozott fenyegetett­ségek) szemléleti magaslatáról, horizontjáról tekintve bármiféle másról beszélés mellébeszélésnek mutatkozik. (Létkérdések helyett olyasmivel

való foglalkozásnak, ami nem létkérdés.) Mint valami fontosabbnak az eltitkolása. Félreorientálás, figyelemelterelés. Minden „másról beszé­lés” (nem feltétlenül szándékát illetően, de objektív funkcióját tekintve) félrevezetésként jelenik meg, egyúttal – csaknem valamennyi esetben – ártalmas hatással járó tevékenységként. A nagy létkérdések felől szemlélve – szigorúan véve – minden „másról beszélés” a nemlét melletti állásfoglalás. (Ezt az összefüggést akkor is indokolt figyelembe venni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a reális cselekvés számára többnyire eléggé elvont.)

Sőt – ezen az állásponton – nemcsak a spontán kedvtelések, hobbik, hanem a valamilyen konkrét szempontból hátrébb, alacsonyabban el­helyezkedő létszintek is gyanúba keverednek. A konkrét helyzetekben a különböző létkérdések sem egyenértékűek. Ha valakinek a puszta biológiai léte van veszélyben, akkor innen nézve az olyan – egyébként döntően fontos – létkérdés, mint az emberi mivolt megőrzésének kritériu­mát képező személyiségvédelem is mellébeszélés. Az egyén éhhalála általában leértékeli, súlytalanná teszi azt a szempontot, hogy autonóm személyiségként halt-e éhen az illető. Ha az emberiség egészének léte van veszélyben (planetáris fenyegetettség), akkor a modern civilizáció bizonyos eredményeihez (például kényelmi megszokásokhoz, jogi formákhoz) való feltétlen ragaszkodás is mellébeszélés. Az emberiség elsüllyedésével úgyis elsüllyed valamennyi civilizációs vívmány. Ha az emberiség egészének léte van veszélyben, akkor az ezzel szembekerülő különböző országos érdekekhez való ragaszkodás is mellébeszélés. Az emberiség megsemmisülését egyetlen ország sem éli túl. A korábbi Eötvös- és Brecht-idézet (Eszmélet, 97) illusztrálja ennek az „inkább, mintsem édes hazánk” típusú érvelésnek a logikáját.

A pillanatnyi pszichikai egyensúlyra törekvő egyén viszont – mi­vel ösztönösen vagy tudatosan igyekszik megkímélni magát a belső nyugalmára veszélyes témáktól – olykor kénytelen a „jobb nem tudni” álláspontjára helyezkedni. A fenyegetettségeket hordozó létkérdések helyett más dolgokkal foglalkozik. Vagyis a nagy létkérdések felől szemlélve – szándékosan vagy szándékolatlanul – „mellébeszél”. Ezzel a mellébeszéléssel próbálja megvédelmezni a lelki nyugalmát, belső egyensúlyát. Az önvédelem ilyen magatartásának elkerülhetetlen mel­lékterméke, hogy viselkedési mintát mutat. Nemcsak a saját figyelmét tereli el a planetáris stb. fenyegetettségről, hanem a környezetéét is. A környezetében lévők számára – akarva-akaratlanul – propagálja, hogy ne a fenti fenyegetettségekkel foglalkozzanak. Hogy ne foglalkozzanak velük. Foglalkozzanak mással.

Említés történt arról, hogy a felsorolt fenyegetettségek a fennálló tár­sadalmi rendszer szerves következményei. Ezért nem meglepő, hogy a rendszer önvédelmi technikái sem a „jó tudni” álláspontját követik. Azt segítik elő, hogy az emberek egyáltalán ne foglalkozzanak a rendszer

egészével. A rá jellemző – természettel, tulajdonnélküliekkel, egyediségre törekvő személyiségekkel szemben egyaránt érvényesített – strukturális erőszakkal.

A „jobb nem tudni” szabadsága taktikai szabadság. A rendszer önvé­delmi technikáit vezérlő „jobb, ha nem tudják” taktika áthatja a legkülön­bözőbb területeket. Különösen látványosan érvényesül a „jobb ha nem tudják” politikájában, pedagógiájában, médiájában. Ezek a területek – egyáltalában a társadalmi alrendszerek – úgy vannak megszervezve, olyan bürokratikus szabályok szerint működnek, hogy azokat az egyszerű állampolgár nem tudja átlátni. Nem tudja átlátni – de „ne is tudja!” Arra van az adott terület hivatalnoka, a szakbürokrata, aki azt átlátja helyette (miközben egy másik területen ő is egyszerű tudatlan állampolgárként szorul rá az eligazításra). A fennálló társadalmi rendszer működésében a pillanatnyi pszichikai egyensúlyra törekvő egyén tudatlanságszomja, tudatlanságvágya (vágya a nemtudásra) és a rendszer tudatlanságban tartási szükséglete összetalálkozik. Szolgálatot tesznek egymásnak.

A „jobb nem tudni” gyakorlatias, pragmatikus okosságának felszaba­dító hatása megóvja az egyént a nagy korproblémák, egyáltalában a létkérdések terhétől, nyomasztó hatásától. Időt és energiát takarít meg nem csupán a mindennapi örömök élvezetére, hanem komoly alkotó tevékenységek végzésére is. Burjánzik a „jobb nem tudni” művészete, a „jobb nem tudni” filozófiája. Sőt, egész tudományágak (bizonyos szaktu­dományok) a „jobb nem tudni” kategóriájába sorolódnak. Keletkezésük és létezésük végső ontikus alapja a nagy létkérdések szellemi távoltartása, módszertani kiiktatása, kiküszöbölése.

A következő rész a „jobb nem tudni” művészetének, tudományának, filozófiájának a kérdésével foglalkozik.

Quitóból a brazíliai Amazóniáig Bogotán át vezet az út. Mivel van még három órám a csatlakozásig, a barátaim kijönnek a reptérre, hogy együtt vacsorázzunk: az egyikük Piedad Cordoba munkatársnője, aki nagy sze­repet játszott a kormány és a FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia, Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) közötti tárgyalások elindításában, a másik pedig a Kolumbiai Parasztmozgalom elnöke. A tár­gyalásokról beszélgetünk: egy jelentős társadalmi áramlat követeli a civil társadalom részvételét. A témáról megbeszélés lesz a következő héten. A kormány és a gerillaszervezet között folyó tárgyalások középpontjában mellesleg a mezőgazdaságot érintő kérdések állnak. A latin-amerikai országok közül ugyanis Kolumbiában a legegyenlőtlenebb a földek el­osztása. Ez volt az oka annak idején a FARC fegyveres felkelésének, és az azóta eltelt több mint negyven év óta gyakorlatilag semmi sem változott, sőt. A parasztmozgalom vezetője gondolkodás nélkül kijelenti, hogy a mozgalom devianciái ellenére, „ők a mienk".

Másnap: egy brazíliai átszállással megszakított, 23 órányi utazást követően megérkezés a (Franciaország területének kétszeresét kitevő) Pará állambeli Marabába. A Földnélküliek Mozgalmának (MST) helyi ve­zetői a repülőtéren várnak, majd az egyetemre visznek, ahol az MST és a Lelkipásztori Földbizottság (Brazil püspöki konferencia) közös gyűlése zajlik. Napirenden a földkérdés, a parasztmozgalom, a paraszti mező­gazdaság, valamint a nagy hidroelektronikai projektek. Celia Congiliónak köszönhetően, aki az MST-hez közeli szociológus és a Parái Szövetségi Egyetem tanára, az értelmiség és a társadalmi mozgalmak szoros együtt­működésben állnak. Celia Congilio hangsúlyozza, hogy ez állandó harcot jelent az egyetem intézményén belül.

Ezt követően városnézés a program, majd megbeszélés az MST vezetőivel. Egy több kilométer hosszú hídon átkelünk az Amazonas egyik mellékfolyóján. Végtelen hosszúnak tűnő vonat halad át rajta, három mozdonnyal és kétszáznál is több, vasércet szállító vagonnal, mégpedig a Vale do Rio Doce bányájából, ahova másnap látogatunk el. A megbeszélés célja, hogy megszervezzük a következő napok találko­zóit, elsőként az MST egyik – innen mintegy 225 kilométerre található – településén, Palmaresben, valamint a Vale do Rio Doce bányájának megtekintését Carajasban. Az MST barátai megajándékoznak Fiorelo Picoli O Capital e a Devastagao da Amazonia (Tőke és pusztítás Ama-zóniában) című könyvével, amelyből a következő adatok származnak.

A brazíliai Amazónia

Az amazóniai esőerdő 5,5 millió km²-t foglal el, amelynek 63%-a Brazí­liában található, és mintegy felét teszi ki a hatalmas ország területének. A buja, trópusi és vékony talajú erdő rendkívül sérülékeny. A Földön élő állatfajok fele él itt, valamint mintegy 2 millió növényfaj és 500 000 gyógynövény. Ezzel magyarázható a gyógyszeripari cégek érdekeltsége. Pará államban az esőerdőt 30%-ban nagyméretű (akár 50 méteres) fák, paradiófák alkotják, 70%-ban pedig alacsonyabb, 15-20 méteres fák. Területén mintegy 25 millió ember él.

A növényzet szisztematikus irtása az 1964-es brazíliai katonai állam­csínnyel kezdődött el. 1970 óta a brazíliai esőerdő 17%-át semmisítették meg. Ekkoriban 4%-nyira becsülték a pusztítást. 1970 és 2000 között több mint 15%-nyi területen irtották ki a fákat, és ha ez így folytatódik, 2020-ra a teljes pusztítás eléri az eredeti terület 42%-át. Az erdőirtás a legjobb fák kivágásával kezdődik, majd jön az erdőtűz és a defoliánsok bevetése, ami elpusztítja a teljes növény- és állatvilágot, végül pedig a terület feltörése buldózerrel. Emilio Garrastazu Médici tábornok (1969-1975 között elnök) a hatvanas évek végén a következőképpen fogalmazott: „Föld ember nélkül, ember föld nélkül" – igazolva nemcsak a mezőgazdaság és az állattenyésztés, de még a bányászat térnyerését is az amazóniai esőerdők területén. Holott nem másról volt itt szó, mint a térség világpiacra való bevezetéséről. Mint tudjuk, nem először.

1870 és 1910 között a kaucsuktej (latex) kitermelése járt nagy sikerrel. Ennek köszönheti létrejöttét az Amazonas-parti Manaus, az esőerdő kel­lős közepére épült város, melynek a párizsi mintájára megépült operája sokáig Brazília büszkeségének számított. Ez a tevékenység azonban, melyért súlyosan megfizetett az amazóniai bennszülött lakosság Bra­zíliában és Peruban egyaránt, az embertelen munkakörülmények és a munkaerő biztosítására a törzseknél végrehajtott razziák miatt (melyhez hasonló módszer volt gyakorlatban az akkori Kongóban is), nem sokkal az I. világháború előtt befejeződött.

Fernando Enrique Cardoso elnök (1995-2003 között) az ország gyors modernizációjának híveként a mezőgazdaság határainak folyamatos kiterjesztésén munkálkodott, és az első Lula-kormány ideje alatt (2004­2008) a becslések szerint az esőerdőből percenként nyolc futballpálya nagyságú terület tűnt el. Ez a politika nem pusztán a mezőgazdasági tevékenység fokozását tartotta szem előtt, hanem sokféle nyersanyag kitermelését is: vas, mangán, ón, króm, nikkel, kobalt, uránium, arany, réz, bauxit, gáz, szén stb. Az utóbbi évtizedben a nyersanyagok világ­piaci ára és az ismert lelőhelyek fokozatos kimerülése miatt új korszak következett be ezen erőforrások kitermelésében. Ez Amazóniára is kihat. Latin-Amerikában egyre több konfliktust robbantanak ki a bányászok: 2012-ben 157 ilyen megmozdulás történt (215 közösséget érintve), ebből 21 Brazíliában.

Ezen folyamatok az újonnan feltört földek egyesítését idézték elő. 1945-ben a földbirtokosok 99,8%-a rendelkezett 100 hektárnál nagyobb földdel. Ezzel együtt felütötte a fejét a spekuláció is. Az eladott földeket újra értékesítették. Jelenleg a gazdák 1%-a rendelkezik a földek 44%-ával. A földek pénzmosásra is szolgálnak. A katonai rezsim idején az állam birtokleveleket osztogatott a nagybirtokosoknak, mégpedig olyan feltört és hivatalosan szabadon álló területekről, amelyeken azonban kisgazdák vagy őslakos közösségek éltek, akiket ekkor el is űztek. Ha­talmas területek kerültek így új kézbe. Említhetnénk Carlos Medeiros 9 millió hektárnyi (azaz Portugália nagyságú) birtokát, vagy Cecilio Rego Almeida esetét, akinek a birtoka Belgium és Hollandia együttes területét teszi ki (Nepomuceo 2007, 52). De folytathatjuk a sort a multinacionális társaságokkal is. A legnagyobb cég (Jari Bt.) 1 500 000 hektárt birtokol, egy másik, japán cég (Suiá-Missu) 678 000-et; Georgia Pacific (USA) 500 000-et; a Volkswagen 140 000-et. Rajtuk kívül több száz vállalatnak van itt telepe, gyakran brazil közvetítőkön keresztül (Picoli 2006, 47). A katonai rezsim után, a nyolcvanas években elindított agrárreform elől könnyedén kitértek a nagybirtokosok, akik szétosztották a földet gyerme­keik, barátaik és alkalmazottaik között, és akik olykor birtoklevelet kaptak olyan földekre, amelyek sohasem voltak birtokukban, lehetővé téve az egymást követő kormányok számára, hogy feljavítsák a földek újraelosz­tására vonatkozó statisztikákat (Mancano Fernandes – Cliff – Goncalves 2012, 26). Ugyanebben az időszakban számos bejelentés érkezett a hatóságokhoz illegális tevékenység folytatásáról, melyeket azonban nem követett komolyabb retorzió – a helyi hatóságok, a katonai rendőrség és a vállalatok ugyanis nagy mértékben összejátszanak egymással.

A katonai államcsínyt követően Amazónia megnyitásával és a transzamazóniai út megépítésével óriási népességnövekedés követke­zett be. Több tízezer északkeleti föld nélküli paraszt és városi munka­nélküli vándorolt a térségbe. Ekkorra tehető az aranyásók (galimpeiros) fénykora is, nevezetesen Pará államban. Ez utóbbiak embertelen körül­mények között dolgoztak, így hát nem is voltak hosszú életűek, ráadásul amit megkerestek, szinte teljes egészében italozásra vagy prostituáltakra költötték. Ez a tevékenység a lelőhelyek kimerülése miatt a század kezdetén véget ér, munka nélkül hagyva a galimpeirosokat, akik ezt követően vagy földek után néztek, vagy olcsó munkaerőként szolgáltak a földbirtokosok és a bányavállalatok számára.

Ez volt ugyanakkor az erőszak általánossá válásának évtizede is. A katonai rendőrség a nagybirtokosok és a vállalatok szolgálatába állt, akik támogatták a rosszul fizetett rendőri intézményeket (laktanyák épí­tése stb.) és azok egykori tagjait magán biztonsági őrökként alkalmazták. Az erre használt kifejezés szerint a térség faroestévé, vadnyugattá vált.

A nyolcvanas években a kormány segítségével – ami anyagi támoga­tást is jelentett – jelentősen fejlődött a külterjes állattenyésztés. A faki­termelés (nemesfa és papírpép alapanyaga egyaránt) óriási méreteket öltött, a malajziai vállalatok bekapcsolódásával. Mato Grosso államában, mely Pará államhoz képest az amazóniai esőerdő másik oldalán talál­ható, a szójatermesztés indult nagy fejlődésnek a kilencvenes években. Repülőgépről nézve megdöbbentő látványt nyújtanak az erdőbe benyúló szójaültetvények hatalmas téglalapjai – amit én magam is konstatáltam, amikor Limából Sáo Paulóba repültem. A mindössze tíz percig tartó út alatt elszomorító kép tárul az ember elé: valóságos ökológiai agresszió­nak lehetünk tanúi, melynek célja az emberek és állatok élelmezésén kívül egyre inkább a mezőgazdasági üzemanyag előállítása. A Guardian egyik cikke szerint csak 2011-ben 10%-kal nőtt a szójatermesztés (Watts 2012).

Az illegális erdőirtás továbbra is nagy arányokat ölt, annak ellenére, hogy a műholdas megfigyelésnek köszönhetően az utóbbi években ja­vult az ellenőrzés. Az ilyen károkozás elleni fellépés azonban láthatóan nehezen megy. A Guardian már említett cikke szerint a büntetések 2%-át hajtják be ténylegesen. A ruralistas¹ néven emlegetett személyek, azaz a befolyásos nagybirtokoslobbi nyomása alatt álló Dilma Roussef-kormány 2012-ben új erdészeti törvényt adott ki, melynek természetvédelmi in­tézkedései mellett mindenekelőtt a mezőgazdaság modern ágazatának fejlődése előtt álló akadályok elhárítása a célja, ami az ország mint feltörekvő hatalom növekedésének alapja.

A génmódosított növények termesztése egyre gyorsabban terjed. A szójának több mint 80%-a génkezelt, s ez a tendencia figyelhető meg a kukorica, a gyapot és a bab esetében is. A 2002-ben még 4 millió hek­táron megvalósuló GMO-termesztés 2015-re 36,6 millió hektárra nőtt.² Előreláthatóan ezt a mezőgazdasági technológiát alkalmazzák majd az országban nagymértékben termesztett eukaliptusz esetében is monokul­túra formájában, amely 2015-től kezdődően kerülhetne kereskedelmi for­galomba, mégpedig mezőgazdasági üzemanyag előállítására, Amazónia „újraerdősítése" révén. Az elképzelés brazíliai támogatói között találjuk Stanley Hirsht, a FuturaGen (Vidal 2012) nevű izraeli biotechnológiákkal foglalkozó cég vezérigazgatóját, aki bátran jelenti, hogy „Yes I do want to save the world".

Ehhez a körképhez azonban azt is hozzá kell fűzni, hogy számos, nagy gátak építését célzó projekt van folyamatban a vízenergiával nyert elekt­romosság előállítására. A gátak több százezer hektár területet árasztanak el, ami miatt több tízezer ember kénytelen elhagyni otthonát. Az elektro­mos áram alapvetően ipari célokat szolgál. A Lelkipásztori Föld Bizottság kitüntetett figyelemmel foglalkozik ezzel a problémával. Számos kisgazda és bennszülött közösség sorsa az otthonvesztés. Kártérítésben jobbára csak reménykedhetnek, hiszen többségük nem rendelkezik birtoklevéllel. A Tractebel nevű belga céget gyakran jelképként emlegetik ezen a téren. Az 1990-es évek végének gazdasági növekedése ellenére Amazónia lakosságának 60%-a élt a szegénységi küszöb alatt, és 24%-a volt analfa­béta. Az itt élők csupán 4%-ának otthona rendelkezett fürdőszobával. Ami az őslakosokat illeti, akik számát a kolonizáció idején 6 millióra becsülték Brazíliában, ma körülbelül 550 000-en vannak, és többségük Amazóniában él. Ők az elsődleges áldozatai a nagybirtokosok, a bányavállalatok tevékenységének és a nagy gátak építésére irányuló projekteknek. Don Pedro Casaldaligát, araguiai nyugalmazott püspökét, aki védelmébe vette az őslakosokat, halálosan megfenyegették, mégpedig olyan határozottan, hogy 2012 decemberében kénytelen volt elköltözni. „Amazónia a rettegés és az erőszak földje" – összegezte a helyzetet Fiorelo Picoli.

Tanulságos pályafutás

Ez áll a háttérben, amikor az MST három vezetőjét elkísérem a Marabából induló transzamazóniai úton. Autónkat, egy ilyen körülmé­nyek között igen hasznos terepjárót, Celia Congiliótól, a Parái Egyetem tanárától kaptuk kölcsön. „Nekünk nincsenek autóink – mondják az MST tagjai – de vannak barátaink". Több mint 200 km-t teszünk meg Paraunapebasig egy rettentő rossz minőségű szövetségi úton. Óriási ka­mionok és transzbrazíliai buszok nehezítik a közlekedést. Valamennyien az esős évszak miatt vízzel telt kátyúkat kerülgetik.

A táj egyhangú: fehér színű marhák, hátukon púppal ameddig csak a szem ellát, illetve frissen learatott szójaföldek. Néhány magányos paradiófa töri meg a végtelenül lapos táj monotóniáját. Kerítések jelzik a birtokhatárokat. Elhaladunk a Santa Barbara-birtok előtt, ahol fegyveres őrök állnak a bejáratnál. A tulajdonos, Donald Santos az Opportunity nevű amerikai bank brazil leányvállalatának vezetője: a földbirtokos oligarchiáról pénzügyi burzsoáziára való áttérés kitűnő példája. 2012 júliusában, az ENSZ Rio+20 éghajlat-változási konferenciája alkalmából az MST kezdeményezésére felvonultak a parasztok. Amikor a menet a Maraba felé vezető úton elhaladt a Santa Barbara-birtok előtt, az őrök tüzet nyitottak, melynek során 16-an megsérültek, köztük egy kétéves gyermek. Ez a birtok, a szomszédos gazdaságokhoz hasonlóan, arról ismert, hogy rossz munkakörülményeket biztosít. Az előző héten két föld­birtokost ítéltek el Para állam bíróságán rabszolgamunkára kényszerítés miatt (munkások vétele, illetve eladása, fogva tartása a birtokon). Titkos temetőket is felfedeztek.

Kis időre letérünk a szövetségi útról, hogy megtekintsünk egy állami mezőgazdasági kutatólaboratóriumot, amely az MST állhatatosságának köszönhetően jött létre a térségben. Közben elhaladunk a föld nélküli parasztok által elfoglalt mezőgazdasági területek előtt, melyek közül egyedül egyet ismert el a kormány az egész térségben. A megművelt területek parcelláin kis vályog-, fa- és ritkábban téglaház található.

Az MST stratégiájának lényege, hogy a föld nélküli parasztokat tá­borokban egyesíti, annyit követelve meg tőlük, hogy legalább egyhavi élelemmel érkezzenek. Ezt követően indul meg a képzés és a szer­vezőmunka: tanács igazgatja a kollektívát, melyhez akár több száz fő is tartozhat. Ez előbbit a családok választják meg, akiknek szóvivőik vannak, mégpedig tíz családnak egy. Rendelkezésre áll az alapfokú oktatást biztosító iskola és egy egészségügyi központ. Előfordul, hogy több hónapot, akár egy-két évet is kell várni, míg földhöz jutnak, vagy az államtól, vagy valamely nagybirtokostól. Ha eljön a pillanat, elfoglalnak egy műveletlen területet, ami olykor megegyezés tárgyát képezi, olykor pedig a nagyobb gazdaságok magánmilíciái akadályozzák meg erő­szakkal, akár halált okozva. A földfoglalást követően a földet felosztják a tagok között, és a szövetkezet segítségével megindul a gazdálkodás, valamint a házak építése.

Egy paraszti és amennyire csak lehetséges organikus, nem pedig vegyi mezőgazdaság szerveződik tehát. Amazónia térségében az élel­miszerek nagyobb része – a manióka- és a kukoricatermelés több mint 80%-a – ilyen típusú mezőgazdaságból származik, amely ugyanakkor a gazdaságok kisebb részét jelenti. A világbank és a FAO által nemrégiben együttesen készített tanulmány elismerte, hogy a családi gazdálkodás hosszú távon termelékenyebb, mint a monokultúrák, a talaj, illetve a víz szennyezettségének mértéke, a biodiverzitás pusztítása és az ez utób­biak által okozott üvegházhatású gázok kibocsátása miatt. Nem olyan egyszerű azonban az élet ezeken az új mezőgazdasági településeken. Némelyikükből fokozatosan falvak vagy kisvárosok lesznek, ha a kor­mány támogatja őket. Más települések elszigetelődnek az iskolával és egészségügyi ellátással rendelkező központok peremén. A Földnélküliek Mozgalma számára a folyamat intézményesítése jelenti a legnagyobb kihívást. A kezdetben meglévő aktivista lendületet ugyanis nehéz hosszú távon fenntartani. Az egyéni érdekek nem mindig találkoznak. A parasztok kezdik eladogatni földjeiket, ami az MST által elindított folyamatban nem engedélyezett. Az elszigetelt kis farmok esetében a társadalmi érintkezés nehezebb és a fiatalok egyre kevésbé kívánnak maradni. A településeken máshonnan érkezők telepednek le, olyanok, akiknek nincs közösségi tapasztalatuk. A pünkösdista egyházak, melyek nagy létszámmal tobo­rozzák a híveket, igyekeznek tagjaik minden figyelmét a spiritualitásra terelni, tudomást sem véve a társadalmi és politikai kérdésekről. S ha meggondoljuk, Lula elnök szegénység elleni programjai (Bolsa familia) révén is csak meggyengültek a társadalmi mozgalmak: a túléléshez szük­séges minimum biztosítása miatt ugyanis a harc már nem volt annyira elengedhetetlen. Ráadásul nem is alakították át a társadalom felépítését. A komolyabb mezőgazdasági reformokkal nem társított programok se­gítő szándéka tehát a visszájára fordult, noha jól szervezettek és fontos követelményeket tartalmaznak a családok számára az iskoláztatás és az egészségügy terén.

Az MST nem az egyetlen parasztmozgalom. Áthaladunk a FETBAB (Brazil Mezőgazdasági Munkások Szövetsége) assentamentóján (telepü­lésén). Ez a szervezet nem a földnélküliek, hanem a kisgazdák érdekeit képviseli, akik azonban szintén földhiányban szenvednek. A FETBAB kevésbé radikális követeléseket fogalmaz meg, mint az MST, s olykor feszültségek is jelentkeznek közöttük. Nemrégiben azonban megalakult az összes brazil parasztmozgalom közös szervezete.

Tovább folytatva utunkat, egyszer csak megpillantjuk a Serra Pelada kopár hegyláncát, amelyet az erdőirtás miatt hívnak így, és amely fény­korát akkor élte, amikor a garimpeirók, azaz aranyásók érkeztek ide az egész országból, erre a dantei tájra, ahol izzadt munkások nyüzsögtek nemesfém rögöket fürkészve. Ez az emberi tragédia a kézi bányászatra alkalmas lelőhelyek kimerülésével véget ért, s ennek következtében több ezer ember került vissza a „munkaerőpiacra".

Több száz kilométernyi utazás után erősen szimbolikus helyre érke­zünk, mégpedig Eldorado dos Carajasba. Eldorado neve az aranybá­nyákra utal, Carajas pedig az itt élt indián törzs neve. A táj meglehetősen hétköznapi: feltört földek a mezőgazdasági területek határainak kitolása céljából. 1996. április 17-én itt mészárolták le az agrárreformért mene­telő gazdákat. Pará állam fővárosába, Belém felé tartottak, és az MST kezdeményezésére kezdtek el menetelni, 24 órával korábban, mégpedig csaknem négyezren, köztük nők és gyermekek. Tudván, hogy még több száz kilométer út áll előttük, pihenőt tartottak. A paraunapebasi katonai rendőrség, melynek tagjait a Vale do Rio Doce nevű bányavállalat által szolgáltatott busz szállította a helyszínre, felsorakozott a csoport mögött, a nem sokkal azután érkezett marabai rendőrök pedig a menet élén. A katonák összehangolt támadásban tüzet nyitottak, melynek során tizenkilencen életüket vesztették, és több mint hatvanan megsebe­sültek, nők és férfiak egyaránt. Pánik tört ki, a túlélők a szomszédos assentamentókra menekültek. Később az MST ismét kapcsolatba lépett velük, hogy előkészítse a földfoglalást, ami meg is történt, de a néhány évig tartó terv végül füstbe ment a résztvevők heterogén összetétele mi­att, akik közé egyfelől a felvonulás túlélői, másfelől garimpeirók tartoztak.

Ahogy május 1-je lett a munka nemzetközi ünnepe, megemlékezésül az 1886-ban Chicagóban lemészárolt munkásokról, akik sztrájkot szer­veztek a 8 órás munkaidő bevezetésért, hasonlóképpen február 17. ma már Eldorado de Carajas áldozatainak emléknapja. Nem sokkal azután az MST megkapta a Baudouin király-díjat Brüsszelben, mire Fernando Henrique Cardoso elnök azzal vádolta Belgiumot, hogy egy terrorista mozgalmat támogat.

Megálltunk a tragédia színhelyén, amely az események óta semmit sem változott. A két ház, ahová néhány túlélő bemenekült, még mindig itt áll. A kanyarban robusztus emlékmű magasodik: egy fakereszt, körötte 19 szénné égett nagy diófa. A halott fák mindegyike (némelyik idővel kidőlt) egy-egy áldozatot jelképez. Szénné égtek, akár az erdőirtással elpusztult növények. A kereszt egyaránt emlékeztet áldozatra és reménységre. Imádkoztunk az áldozatokért, és azokért is, akik mindmáig naponta harcba szállnak. A hosszú tárgyalás ellenére a felelősök ma is szabad­lábon vannak, így hát ebből a tragédiából, ahogy Eric Nepomuceno írja, a „büntetlenség története" íródott (Nepomuceno 2007).

A Vale do Rio Doce bányavállalat Carajasban (Pará állam)

Paraunapebasba érkezünk, egy alig ötven éve épült városba, mely azon­ban máris nagyon fejlett. Népessége hamarosan eléri a 300 000 főt. Jól megtervezett sugárutakkal rendelkezik, az épületek azonban tükrözik a sietséget, amellyel felépítették őket. Esztétikai kérdések láthatóan nem zavarták meg a munkát. Mindenekelőtt a Vale do Rio 12-nek köszönhető a település fejlődése. A bányaközponttól 40 kilométerre fekvő városban összpontosul az adminisztratív tevékenységek egy része, számos ki­egészítő szolgáltatás és a munkások lakhelye. Működését tekintve, erről a katangai Elisabethville és az Union miniére jut eszembe, ahová nem sokkal Kongó függetlenné válása előtt látogattam el.

A bányába az erdőn át vezető út kitűnő minőségű. Mellesleg termé­szetvédelmi terület. A területre való behajtáshoz belépési engedély szük­séges, mégpedig a Vale engedélye. Egy ásványkincsekkel foglalkozó kutatóközpont alkalmazottja vezet bennünket. Mielőtt azonban behatol­nánk a bányába, ejtsünk néhány szót a Vale do Rio Doce nevű vállalatról.

A cég saját meghatározása szerint „ a világ első számú természeti kin­cseket kitermelő vállalata, mely kiváló munkájának és az emberek, illetve a föld iránti elkötelezettségének köszönhetően hosszú távú értékeket teremt".³ A cég 5 kontinens 37 országában működik. 2011-ben 79 646 személyt alkalmazott. Irányító szervének székhelye Brazíliában található, adminisztrációs központja pedig Svájcban. Bár vasércbányászatra spe­cializálódott, a foszfát kitermelésében is az egyik világelső. Belekezdett továbbá a mezőgazdasági üzemanyagok termelésébe is, egészen pon­tosan 2011-ben, amikor felvásárolta a Bioramát. A tervek szerint 80 000 hektáron ültetnek majd pálmafákat biodízel előállítására (alapvetően saját szükségleteik kielégítésére) ami „az (ipari tevékenységek) »fenntartha-tóságára« és az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére való törekvésének kifejeződése". A vállalat a hidroelektromosság terén is beruház a működéséhez nélkülözhetetlen elektromos energia előállítása céljából.⁴

A Vale 1942-ben alakult meg brazil állami vállalatként, majd 1997-ben F. H. Cardoso privatizálta. 2006-ban a cég megvásárolta a kanadai INCO kombinátot 18,9 milliárd dollárért. Jelenlegi tőkéje nagyrészt brazil, 23,8%-a japán (Mitsui). Egy összesen 16,3 milliárd dolláros beruházás van kilátásban 2013-ra. A vas (Brazília legfőbb terméke) legnagyobb pia­cát Ázsia jelenti, főleg Kína. 2011-ben a Vale teljes bevételének 32,4%-a származott a kínai eladásokból, 2012-ben viszont a társaság elnöke az amerikai kongresszus bizottságának szóló gazdasági jelentésében ag­godalmát fejezte ki az arány visszaesése miatt (United States Securities and Exchange Commission 2011).

A Vale koncessziója 650 810 hektárra terjed ki Brazíliában, és hatá­rozatlan ideig szól. Négy természetvédelmi területet foglal magában. A legfőbb tevékenység a vasércre épül, de megindult a réz kitermelése is, nevezetesen a Carajastól 85 kilométerre található Sossegóban: nemrégiben készült el az odavezető út. A rezet kamionokkal szállítják Paraunapebasig, onnan pedig vonattal San Luiz de Maranóban található végállomásig: Ponta da Madeira kikötőjébe. 2012-ben 2 milliárd dolláros beruházással újabb kitermelés indult meg a Malabához közeli Salobo1-ben, amely 2013-ban a Salobo2-vel folytatódik. Sossegóban aranyat is bányásznak: 2011-ben 90 000 unciát termeltek ki. Carajasban, a vasérc lelőhelyén, vasgyár van épülőben, mely a tervek szerint 2013-ban kezdi meg működését.

A bányacég a következőkben határozza meg küldetését: „természeti erőforrások átalakítása révén jólét és fenntartható fejlődés biztosítása". Ez nagyon hasonló ahhoz, amit a BANRO nevű kanadai aranybánya hir­det magáról, ahova a Dél-Kivuba tett utam előtt egy hónappal látogattam el. A szöveg a következő szavakkal záródik: „Képzeljék el, hogy a föld gazdagsága fejlődéssé alakul át!" Jellegzetes értékei pedig a következők: „az élet mindenekfelett; az ember megbecsülése; a Föld védelme; jót tenni; együtt fejlődni; mindezt megvalósítani".⁵ Úgyhogy láthatóan a földi élet összes etikai követelményére van mit felmutatni.

A társaság jövedelmezősége jelentős, főleg a nyersanyagok iránti kereslet és azok árainak növekedése óta. 2011-ben az üzleti forgalom elérte az 58,990 milliárd dollárt (a 2008-as 38,500 milliárddal szemben). Ugyanebben az évben a nyereség 22,885 milliárd volt, míg három évvel korábban 13,200 milliárd. 2011-ben a társaság részvényesei 12 milliárd dollár bevételhez jutottak. A brazil kormány 12 „kiváltságos" (arany-) rész­vénnyel rendelkezik, mely vétójoggal ruházza fel az olyan kérdésekben, mint például a vállalat neve, székhelye vagy megszüntetésének módo­zatai. A nettó bevétel után a brazil államnak fizetett haszonbér 2011-ben 2% volt a vas és a réz, és 1% az arany esetében. Adózás tekintetében a cég szerint Brazília a „legjobb ország", mivel itt nemcsak alacsonyab­bak az adók, mint más térségekben, hanem a vállalat ösztönzést, azaz adókedvezményeket is kap.⁶

A Vale jelentése szerint ennek ellenére a cégnek vannak nehézségei. Konfliktusokkal terhelt a viszonya a helyi, azaz bennszülött lakossággal, akik időnként késleltetik, illetve megakadályozzák a vállalat tevékenysé­gét. Mellesleg, több jogi eljárás van folyamatban, nevezetesen a brazil állammal, a Vale által inadekvátnak ítélt adók miatt.

Az azonban kimaradt a társaság jelentéseiből, hogy a Porto Alegre városában 2012-ben megrendezett Tematikus Szociális Fórum a Valénak ítélte oda a Public Eye Award elnevezésű díjat, amelyet a szégyen Nobel-díjának is neveznek, és amelyet a „Föld legrosszabb vállalata" kap meg, versenyben egy tucat másik céggel. A nagy-britan­niai Világfejlesztési Mozgalom által ismertetett és 88 000 internetes szavazattal megerősített döntés a következők alapján született meg: a környezetszennyezés mértéke, a szakszervezet-ellenes politika, a munkajog megszegése, paramilitáris milíciák alkalmazása és korrupció. A jelentés felhívta a figyelmet a kanadai munkások rendkívül hosszú sztrájkjára, és a társaság részvételére a Belo Monte-gát (Amazónia) finanszírozásában, mely miatt 40 000 ember, nagyrészt őslakos volt kénytelen elhagyni otthonát (lásd Wikipédia). 2011 végén az MST által a Florestan Fernandes Iskolában (Sáo Paulo mellett) szervezett előadás-sorozat alkalmával találkoztam a Vale dolgozóinak egy cso­portjával, akik Brazíliából, Kanadából és Mozambikból érkeztek (a társaságnak szénbányái vannak Tete tartományban). Azért gyűltek itt össze, hogy információt cseréljenek és közös akciókat dolgozzanak ki. Az egyik mozambiki munkást száműzték Brazíliából nem sokkal a Rio+20 konferencia előtt.

A bányák területére megérkezni megdöbbentő élmény. A buja amazó-niai esőerdő végtelen zöldjéből hirtelen kietlen tájra csöppenünk. Több tíz kilométeren keresztül minden barna, a hegyek fától lecsupaszítva, kopaszon állnak. A csúcsokról hosszú szállítószalagok nyúlnak szerte­szét, mintha egy hindu isten karjai volnának. Majd a kitermelt nyersanyag megindul a bányavasút lassan haladó vagonjai felé, közben nagy marko­lók köpik ki vastörmeléket. Dantei látvány elevenedik meg előttünk a több száz jármű láttán, melyek megállás nélkül keresztül-kasul furikáznak a bányában. Fényjelzések szabályozzák a közlekedés áramlását. Látunk ott kamionokat, buszokat, kis teherautókat, személyautókat és két mé­ternél is nagyobb átmérőjű kerekeken közlekedő óriásgépeket. Néha akkora dugó alakul ki, hogy olykor húsz percnél is többet kell várniuk a piros lámpánál sorakozó járműveknek. Azt hinné az ember, hogy egy nemzetközi repülőtéren jár.

A hegyfokról nézve beláthatjuk az egész telepet, legalábbis a központi részét. A hegy helyén két kilométernél is nagyobb átmérőjű lyuk tátong. A lent dolgozó gépek és járművek tompa zaját még itt is hallani. Hogy képes az ember így uralni a természetet? A prométheuszi emberre gondolok, de gondolataim továbbhömpölyögnek: mekkora sebet ejt az ember a természeten (a földanyán), valószínűleg visszafordíthatatlan kárt okozva. Ki emlékszik még, hogy Carajas, a bánya mai neve, egy indián törzs neve volt? Milyen közvetett hatást gyakorol ez az egész a környezetre, messze túllépve a bánya határait? Mennyi vizet gyűjthetnek össze ezekben az óriási kerek tartályokban? Miféle munkakörülmények között dolgoznak itt? Milyen kompromisszumokat kötöttek vajon a politikai hatalmakkal, hogy egy ilyen ásványlelőhelyen folyhasson kitermelés, mégpedig alapvetően a magánrészvényesek hasznára?

Ha csak egy ilyen telep volna a több száz négyzetkilométeres erdő közepén, még el is tűrhetnénk, feltételezve, hogy szigorú ökológiai és társadalmi feltételeknek tett eleget. Egyre szaporodik azonban a kitermelés, és nemcsak ebben a térségben, hanem egész Brazíliában, Latin-Amerikában, Mexikótól Patagóniáig, Afrikában, Ázsiában. Globális jelenségről van tehát szó. A természeti erőforrások kiapadása miatt megindult a vadászat az ásványlelőhelyekért, versenyhelyzetbe hozva a nagyvállalatokat. A korábbinál több kárt okozó technikákat alkalmaznak az azelőtt elképzelhetetlen termelési küszöb elérése céljából.

Az üvegházhatású gázok kibocsátása több millió tonnát tesz ki. Hi­hetetlen mennyiségű vizet használnak, holott vízválság van kilátásban. A vegyi anyagok és az olyan mezőgazdasági adalékanyagok, mint a higany vagy a cián használata általi talaj- és talajvízszennyezés miatt számos földterület nem alkalmas a termelésre, ami pedig kihat a dolgo­zók, illetve családjaik egészségére. Azaz egy kitermelési modell kérdő­jeleződik meg. Megoldásokat javasolni nem könnyű, de lehetséges, sőt nélkülözhetetlen. Egy dolog biztos, mégpedig, hogy a jelenlegi helyzet katasztrófához vezet. Nem folytatódhat tovább, és gazdaságilag, politi­kailag, morálisan egyaránt elfogadhatatlan.

Paraunapebába érkezvén a társaság által a vezetőknek és az admi­nisztratív személyzetnek épített városon hajtunk keresztül, mely az erdő szélén helyezkedik el, egy olyan területen, ahol emiatt vágták ki a fákat és ahol minden szolgáltatás megtalálható, amit csak kívánhat az ember. Elhaladunk a cég magánrepülőtere mellett is, majd visszafordulunk a városba. Másnap összejövetel volt Palmaresben az MST egyik telepén. Mintegy harmincan gyűltek itt össze egy pálmalevelekből font tetejű helyi­ségben. Kétnapos szemináriumot tartottak a szövetkezet és a mozgalom vezetőinek részére. Én a világválság helyi aspektusairól beszéltem. A beszélgetés egész délelőtt tartott. Rövid ebéd után visszaindultunk Marbalába, özönvízszerű, jellegzetesen amazonasi esőben, méghozzá több mint 200 kilométernyi úton keresztül, mely legalább annyira kaotikus volt, mint odamenet. Majd az MST-beli barátok kiraktak a repülőtéren 25 perccel a Brazíliavárosba repülő gép indulása előtt.

A fővárosba érkezvén a repülőről látom Niemeyer épületeit, a katedrá­list, a kormánypalotát, nem is sejtve, hogy alkotójuk pár nap múlva, 104 éves korában távozik az élők sorából. Másik gépre szállok, mely éjfélkor érkezik a Sáo Pauló-i nemzetközi repülőtérre. Az MST egyik munkatársa vár rám ott, majd a mozgalom innen 60 kilométerre található iskolája felé vesszük az irányt, a Rio felé tartó autópályán.

Másnap reggel megbeszélés a Latin-Amerikai Parasztszövetség tagja­ival. A kontinens minden csücskéből érkeztek ide résztvevők, körülbelül hatvanan. A nap témája a világválság és annak hatása Latin-Ameriká­ra: áttekintjük a világválság különféle aspektusait és annak kihatásait a kontinensre. A beszélgetés során a jelenlegi latin-amerikai politikai rezsimek tipológiájáról is szó esik. A mezőgazdaság témája természe­tesen központi szerepet kap: a monokultúrák hatása, a mezőgazdasági üzemanyagok, az erdőirtás. A szociális mozgalmak és az új politikai hatalmak közötti viszony kérdése szintén felvetődik. A felszabadítási teológia témájával, pontosabban a keresztény hit és az igazságért való elkötelezettség kapcsolatának tárgyalásával záródik a nap. A délutáni szakasz végén átadják a latin-amerikai társadalmi mozgalmak aktivistái­nak képzésén megszerzett bizonyítványokat, amelyre mi is hivatalosak vagyunk. Megdöbbentő látni ezeket a kontinens minden részéről ideér­kezett fiatalokat, akik büszkén veszik át a programon való részvételüket igazoló dokumentumot.

A Floristan Fernandes Iskolában szervezett találkozó második napján lehetőség nyílt különféle megbeszélésekre a parasztmozgalom tagjaival és a jelen lévő őslakosokkal, valamint arra is, hogy tájékozódjak az ALBA (Bolivári Alternatíva Amerika Népei Számára) társadalmi mozgalmainak jövő januári gyűlése programjáról, melyen én is előadást tartok majd Claudio Katz, a Buenos Aires-i Egyetem argentin közgazdásza és Ana Esther Cecena, a Colegio de Mexico politológusa mellett. Másnap reg­gel ismét a São Pauló-i nemzetközi repülőtéren találom magam, irány Bogota, majd Quito.

(2012. november 25. – december 2.)

Fordította: Barna Anettt

Eredeti megjelenés: Investig'Action, 2012. december 24. http://www. michelcollon.info/Notes-sur-l-Amazonie-bresilienne.html?lang=fr.

Jegyzetek

¹ Azok a mezőgazdasági szektorban érintett üzletemberek, képviselők és minisz­terek, akik a nagybirtokosok gazdasági és politikai érdekeit képviselik. (A ford.)

² Céleres szerint, lásd El Comercio, Quito, 2012. december 09.

³ www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

⁴ Lásd vale.com/EN/investors/Quarterly-results reports/20F/20Fdocs/20F_2011_i.

pdf.

⁵ www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

⁶ www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

Hivatkozások

Mançano Fernandes, Bernardo – Cleff, Clifford Andrew – Gonçalves, Elienai Constantino 2012: Gobernanza de la Tierra en Brasil. International Land Coalition, 26.

Nepomuceno, Eric 2007: O Masacre – El Dorado do Carajás: uma historia de

impunidade. São Paulo, Planeta do Brasil, 52. Picoli, Fiorelo 2006: O capital e a Devastação da Amazonia. São Paulo, Expressão

Popular, 47.

United States Securities and Exchange Commission 2011: Form 20-F, 2011.

dec.31., Commission file n° 001-15030. vale.com/EN/investors/Quarterly-results reports/20F/20Fdocs/20F_2011_i.pdf Vidal, John 2012: „Coming soon? The GM trees bred to replace fossil fuel". The

Guardian, november 16. Watts, Jonathan 2012: „The Ultimate Ranger on Frontline of Amazon

Deforestation". The Guardian, november 15. Wikipedia

www.vale.com/EN/Pages/default.aspx

Egyfelől: azokat a kihívásokat, amelyekkel egy erőtlen, nyersanyag­-exportáló, függősége leküzdését kőolaj-kitermelésre alapozó gazdaság szembesül, súlyosbítja a nemzeti fizetőeszköz hiánya a 2000-ben vég­rehajtott „dollárosítás", vagyis a dollárra való áttérés óta, ami a nemzeti szuverenitás problémáját földrésznyi méretűre fölnagyítva vetíti elénk. Másfelől: az 1970-es évek átmeneti olajban dúskálásának társadalom­bomlasztó és környezetpusztító öröksége alapozta meg a természeti erőforrások újult erővel történő kitermelésével szemben megnyilvánuló heveny érzékenységet, amelyben egymásra talál az őslakosok és a parasztság ellenállása a környezetvédők érvelésével, s így gyakorolnak nyomást egy alternatív fejlődési modell érdekében. A szuverenitás, a gazdasági fejlődés és az ökológia egy irányba mutató kihívásai együt­tesen követelik egy alternatív civilizációs minta megvalósítását, amely az őslakos gyökerű Sumak Kawsay, vagyis „helyesen élni" fogalmában kristályosodott ki, amit a 2007-ben elfogadott alkotmány is szentesít. Ennek az elvnek a megerősítése és egyidejűleg a bányakincsek ki­termelésének bővítése közti konfliktus alapozza meg a Rafael Correa kormányát foglalkoztató ellentmondásokat.

Ezek megfelelő elemzése végett tanulmányunk három tételre tago­lódik. A XX. századi ecuadori gazdaságtörténetbe való rövid beavatás után az 1980-as években kibontakozott válsággal és ennek politikai kö­vetkezményeivel foglalkozunk, mivel ezek az előzmények szükségesek Correa közelmúltbeli megválasztásának megértéséhez. A továbbiakban föltárjuk azokat a dilemmákat, amelyekkel a kormány által meghirdetett Állampolgári forradalom találta szemben magát, s amelyek a folyamatban levő „Yasuní ITT kezdeményezés" körüli alkudozásban nyilvánulnak meg teljes terjedelmükben.

Bevezetés az ecuadori helyzet alakulásába

Ecuador területének földrajzi egyenetlensége az egyik gátló tényezője volt egy olyan ország lakossága nemzetté egyesülésének, amelynek függetlensége kikiáltása óta belső és külső akadályokkal kellett meg­küzdenie helyzetének megszilárdításáért. Nemzetközi téren az ecuadori határok visszatérő ostromnak voltak kitéve nagyobb szomszédjai, Peru és Kolumbia részéről, számos fegyveres összecsapásra került sor fő­leg az előbbivel, ami jelentős területvesztést eredményezett Ecuador számára. Belföldön az ország bekapcsolódása a világpiacba a XIX. század derekától kezdve, mint nyerstermékek – mindenekelőtt a kakaó – exportálója, kiélezte a regionális különbségeket. Az érdekellentétek a tengerparti Guayaquilben összpontosuló, lendületes kivitelre támaszkodó kereskedő és pénztőkés burzsoázia s a Quito központú, hegyvidéken megtelepedett, őslakos munkaerő kizsákmányolásából élő földtulajdonos oligarchia között regionális jellegű konfliktusokban csapódtak ki, s ezek olykor ideológiai színezetet adtak a helyi hatalmi viszálykodásoknak.

A világpiaci ingadozásoktól függő sebezhetőség s az ennek megfelelő politikai ingatagság jellemezte az ecuadori történelmet már a XX. század első évtizedeiben is. A kakaó világpiaci árának zuhanása az afrikai kon­kurencia hatására, megtetézve a helyi termelést sújtó természeti károkkal és az 1929-es válság hatásaival, a gazdasági pangás és politikai váltóláz időszakába taszította az országot: az 1925-ös „júliusi forradalom" és Galo Plaza 1952-ben történt elnöki székbe emelkedése között huszonhat változatban következett egymásra valamely teljhatalommal fölruházott vezető és rezsimje. A banánkivitel föllendülése az 1950-es évektől kezdve kimozdította az országot a gazdasági pangásból, s a nyerstermék-expor­tálás beindulása a politikai megnyugvásnak is kedvezett. Ekkor meglepő módon három alkotmányosan kormányzó elnök követte egymást, ám ezt a sort megszakította Velasco Ibarrának és utódjának katonai puccsal történt megdöntése, amely a kubai forradalom győzelmét szem előtt tartó Egyesült Államok támogatását élvezte. Ibarrát ötször is megválasztották a köztársaság elnökévé, utoljára 1968-ban, de ismét csak nem sikerült kitöltenie mandátumát, 1972-ben megint egy katonai puccs döntötte meg, mihelyt megindult az országban a nagyszabású kőolajbányászat.¹

Az olajkitermelés döntő lökést kapott Ecuadorban az 1973-as Yom Kippur-háború kiváltotta világpiaci olajárrobbanástól, ami vonzó befek­tetési célponttá tette az országot. Jóllehet Ecuador világviszonylatban sohasem tartozott a nagy olajtermelők közé, a viszonylagosan jelentős olajüzlet rendkívüli hatást gyakorolt a nemzetgazdaságra, amit jól mutat néhány számadat: az ország teljes kivitele az 1970-es évekbeli alig 190 millió dollárról két és fél milliárd dollárra szökkent 1981-ben, ami bő tizenháromszoros növekedést jelentett. Ebben az időszakban a GDP átlagosan 8%-kal nőtt évente, az ipar évi átlagos növekedése 10%-ot ért el, az egy főre jutó GDP értéke 260 dollárról 1 668 dollárra emelkedett (Acosta 2006, 117).

Ám a bőséges olajtartalékok kimerültek, a kitermelés veszteségesre fordult, s csak a környezeti kártevés nyomai maradtak meg utána.² Gaz­dasági téren a katonák nacionalista föllángolása az állam kezdeményezte infrastrukturális beruházásokban és iparfejlesztésben csapódott le, érintetlenül hagyta viszont a jövedelemkoncentrációs mintát, ami a beho­zatalból származó luxusjavak fogyasztásának növekedését ösztönözte.

Az olajból fakadó jólét, amely nagyobb mennyiségű devizát vonzott az országba, mint amennyivel azelőtt rendelkezett, tömegesen és viszonylag váratlanul, a létező fölépítményeken halmozódott föl, és magasabb fokon termelte újra a régi társadalmi és gazdasági különbségeket. A mennyiségi ugrás a gazdasági növekedés más szintjére emelte Ecuadort, de mivel nem párosult megfelelő minőségi átalakulással, rövid időn belül megtor­pant a fejlődés (Acosta 2009a).

A nemzetközi tőkebőség viszonyai mellett az olajbevételek szolgáltak garanciaként a külső eladósodás szédületes emelkedéséhez: az ecuadori eladósodás mértéke csaknem 22-szeresére nőtt 1971 és 1981 között, 206,8 millió dollárról 5 868 milliárd dollárra, ami azt jelentette, hogy a GDP 16%-ára szökött föl. Másképpen tekintve, az adósságszolgálat, amely 1971-ben minden kivitt 100 dollárból 15-öt tett ki, tíz év alatt 71%-os arányt ért el.

A Mexikóból 1982-ben kiindult adósságválság kirobbanása, amelyet tetézett még az olajárak drasztikus esése is a következő években, ismét nyilvánvalóvá tette az ország gazdaságának sebezhetőségét. Ilyen viszo­nyok mellett az ecuadori állam rákényszerült, hogy fokozott mértékben csökkentse részesedését az olajüzletben az országban meghonosított neoliberális politika keretei között, amelynek pusztító társadalmi hatása heves népi lázongásokat váltott ki.

Correa hatalomra jutásának körülményei

Az ecuadori gazdaságot az adósságválság és a dollárra áttérés közötti időben stagnálás jellemezte, amikor is a nemzetközi hitelek árapályának váltakozásai okozta nehéz helyzethez hozzáadódott még a világpiaci olajárak esése is. Az ország gyönge lábakon állt a finánctőke követe­léseivel szemben, rákényszerült, hogy mindinkább magáévá tegye a neoliberális politikát, dacára a választott elnökök eltérő politikai hovatar­tozásának. A nemzetközi szervezetek által megszabott keretben szűk mozgástere maradt a válságkezelésnek, ez okozta, hogy az egymást követő kormányok hamar elhasználódtak, amit világosan mutat, hogy a katonai kormányzás 1978-ban történt bevezetése óta egyetlen elnök sem választott magának utódjelöltet. Ennek a folyamatnak a következménye a hagyományos politikai pártok nagyszabású hitelvesztése lett, ezt jókora korrupciós botrányok súlyosbították, amelyek nem egy kormányt maguk alá temettek, s ezek az események kedvező körülményeket teremtettek Correa elnökjelöltként való megerősödéséhez, föllépéséhez az úgyne­vezett „pártokrácia" ellen.

A gazdasági pangásra adott neoliberális válaszintézkedések társadalmi következményei katasztrofálisak voltak, a népi erők összességére tett hatásuk azonban különböző módokon nyilvánult meg. A munkásmozga­lomnak amellett, hogy részvevőinek taglétszáma alaposan megcsappant, ami nyomot hagyott harci szellemén, a munkanélküliség és a munkaalkal­mak megritkulása hatásával kellett szembenéznie. Ebben a helyzetben léptek színre az őslakos szervezetek, amelyek 1986-ban egyesültek az Ecuadori Őslakos Nemzetiségek és Népek Szövetsége (Conaie) meg­alakításával, s átvették a főszerepet a nép harcában: 1990-ben vezetői voltak egy hatásában országos kiterjedésű fölkelésnek, öt évvel később már saját politikai pártot szerveztek (Pachakutik), két évre rá pedig központi szerepet játszottak Abdalá Bucaram elnök megbuktatásában. A dolgozók életkörülményeinek romlását, ami a társadalmi tiltakozás föllendülésének erjesztője volt, napnál világosabban mutatja két adat: a reálkereset vásárlóereje csaknem a negyedére csökkent 1980 és 2000 között, s ugyanabban az időszakban a külföldön dolgozó emigránsok hazautalásainak összege, amely korábban a GDP 1%-ánál kevesebb volt, 7,8%-ra ugrott, s így a kőolaj után az ország fő devizaforrásává lépett elő (Acosta 2009a, 286, 289).

Az eladósodással és az olajár zuhanásával kapcsolatos gazdasági nehézségeket tovább súlyosbította egy újabb katonai konfliktus Peruval 1995-ben, valamint az El Nino okozta természeti katasztrófa 1987-1999-ben, olyannyira, hogy csaknem két évtizednyi stagnálás után 1999-ben tetőpontjára érkezett a válság. Ebben az esztendőben az ország GDP-adata 7,3%-os csökkenést mutatott (rögzített árfolyamú sucréban számítva), míg (a dollárban számon tartott) egy főre jutó GDP csaknem 32%-kal, 1619-ről 1109 dollárra csökkent. Ezekben az években az UNI-CEF adatai szerint Latin-Amerika történetének leggyorsabb elszegénye­dését szenvedte el az ország: a szegények száma 3,9 millióról 9,1 millió főre emelkedett, vagyis az ország lélekszámának 34%-áról 71%-ára, s ezen belül az úgynevezett mélyszegénységben élők aránya több mint duplájára, 2,1 millióról 4,5 millióra ugrott föl, tehát 12%-ról 31%-ra. Ezt a folyamatot jókora jövedelemkoncentráció kísérte, a népesség legvagyo­nosabb 20%-a az ország gazdagságából való részesedését 52%-ról bő

61%-ra tornázta föl, miközben a legszegényebbek 20%-ának az addigi 4,6%-os „szelet" helyett immár csak 2,5%-nyi jutott (Correa 2009, 65).

A recessziónak ebben az állapotában Jamil Mahuad kormánya vá­ratlanul úgy döntött, hogy elrendeli a gazdaság „dollárosítását": 2000 januárjában eltörölte a nemzeti fizetőeszközt, a sucrét, s helyébe az amerikai dollárt tette meg az ország pénznemévé; ezt az intézkedést az átgondolatlanság, végrehajtásának folyamatát pedig az átlátha­tatlanság és az államnak a pénzügyi szektorral való „promiszkuitása" jellemezte (Correa 2009, 65). Ez az intézkedés korántsem vetett véget a válságnak, ellenben kiélezte a szociális gondokat, a megélhetés drá­gulását eredményezte egy olyan helyzetben, amikor egyre csak nőtt a munkanélküliség; ugyanakkor roppant módon megnövelte a nemzetközi tőkemozgásoktól függő ország sebezhetőségét.

A döntés társadalmi hatása két irányban érvényesült. Egyfelől hihetet­lenül fölgyorsult a kivándorlás, a jobb létföltételek keresésének érzelmi és kulturális kötelékek elszakítása árán is megvalósított elkeseredett kifejezése. Számítások szerint több mint egymillió ember hagyta el az országot 2000 óta, amivel a kivándoroltak száma némely becslés sze­rint nagyjából 3 millióra emelkedett – egy alig 14 millió lakost számláló országban (Acosta-Olivares-Villamar 2006).

Másfelől a dollárosítás heves népi lázadást robbantott ki, amelynek élén az őslakosok szervezett mozgalma állt, s amely a katonai körökben is rokonszenvre talált, ez vetett véget 2000 januárjában Mahuad elnök­ségének. Az alkalmi szövetség azonban széthullott, mihelyt a katonai vezetés elárulta a nép vezetőivel kötött egyezséget, s átadta a kormány­aidat az alelnöknek, aki ratifikálta a dollárosítást. Viszont a bekövetkezett választásokon az őslakos vezetők irányította egész társadalmi mozgalom Lucio Gutiérrez ezredes elnökjelöltségét támogatta, aki radikális nacio­nalistaként tűnt ki a fölkelés során. Mandátuma gyászosnak bizonyult a rövid ideig őt támogató őslakos mozgalom számára, amely – az elnök megbízatásának megint csak ki nem töltött ideje alatt – demoralizálódott és megosztottá lett; a lelepleződött korrupció és árulás amúgy gyorsan szembefordította Gutiérrezzel a szétzilált népi tábort.

Ebben a helyzetben tűnt föl politikusként a közgazdász Rafael Correa, aki egy ideig a Gutiérrez lemondatása után a tisztségét átvevő alelnök pénzügyminisztere volt. A neoliberalizmust és a „pártokráciát" kritizáló fiatal guayaquili professzor anélkül győzött az urnáknál, hogy bármelyik pártnak tagja lett volna, s hogy bármely parlamenti képviselőjelöltnek tá­mogatást ígért volna. Correa, akinek a Chávez által Venezuelában nyitott s Bolíviában Morales által követett út adott ösztönzést, nemzetgyűlést hívott össze egy új, az ország történetében immár huszadik alkotmány létrehozására, s a választók voksait meg a média fölött megszerzett ural­mát kombinálva, alig 28 hónap alatt összekovácsolta a föltételeket annak végrehajtásához, amit úgy nevezett: állampolgári forradalom. Az ecuadori helyzet sajátossága, hogy egyesíti magában az olajfüggőség meghala­dásának venezuelai kihívását és az őslakos népesség integrálásának bolíviai szükségességét, létrehozva a fejlődés gazdasági és társadalmi adottságainak konvergenciáját, ami a kapitalizmus adott keretei között nyilvánvalóvá teszi a változtatás kényszerét Latin-Amerikában.

Az állampolgári forradalom dilemmái

Jóllehet súlyos bírálatok érik a multilaterális szervezetek – amilyen a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap – beavatkozását a földrész or­szágainak gazdaságpolitikájába, nevezetesen az ecuadori dollárosítást is, Correa kormánya nem szándékozik visszafordítani ezt az intézkedést. Nacionalizmusa abban nyilvánul meg, hogy a külső adósságok hitele­sítésével bízott meg egy auditáló céget, amely elkezdte a szerződések részbeni fölülvizsgálatát, s emellett nem újította meg a mantai katonai támaszpont használati engedélyét az Egyesült Államok hadserege számára, s így beváltotta a választási kampány idején tett ígéretét. Hasonlóképpen, mint Chávez, az ecuadori elnök is erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az olajbevételeket, amelyek addig főként az adósság kamatainak megfizetésére szolgáltak, átirányítsa szociális programokra és az infrastruktúra fejlesztésébe. Ennek a politikának kedvezett a nemzetközi olajárak emelkedése, amely lehetővé tette, hogy Correa minden elődjénél nagyobb pénzforrások fölött rendelkezhessen. A dollárosítás kritikusai egyetértenek abban, hogy egy sor konjunkturális tényező között ez játssza a legfontosabb szerepet az ideiglenes helyzet fönntartásában:

A dollárosítás külső tényezők s nem saját érdeme okán marad hatály­ban. Gondoljunk csak arra, mi módon működnek ebben közre a hazautalt bérek, a növekvő olajárak, az exportálás háborítatlansága, az olcsó külső hitelhez való hozzáférés a gazdaság privát szereplői számára. Az említettekhez fontos volna még hozzáadni a „narkó-pénzmosásból" s az úgyszintén a dollárosítás ösztönözte egyéb bűnös tevékenységekből származó bevételeket is (Acosta-Olivares-Villamar 2006, 117).

Ez a helyzet a következő dilemma elé állítja a kormányt: az olajkiter­melésből befolyó pénztartalékok lehetővé tesznek olyan programokat, amelyek szociális céljai megvalósulását biztosítják anélkül, hogy az ecuadori társadalom szerkezetéből fakadó kényszerekkel kellene szem­benéznie. Ez a most még kedvező helyzet azt követelné meg, hogy további befektetéseket eszközöljenek az olajbányászatba – egy olyan adott pillanatban, amikor a becslések már arra vallanak, hogy az ország erőforrásait „csúcsra járatják", s visszavonhatatlan hanyatlás következik, nyilvánvaló a jelenlegi állapot átmeneti jellege. Látható az ellentmondás a kitermelésre alapozott gazdálkodás és a „helyesen élni" kifejezéssel fordítható Sumak Kawsay alkotmányba foglalt előírásai között, s ebben az ellentmondásban az előbbi látszik fölülkerekedni.³

Ez a prekolumbiánus eredetű, őslakos hagyományokra támaszkodó fogalom alternatív társadalmi életmintát kínál a kapitalizmusra jellem­ző piacgazdálkodással szemben. Pablo Dávalos szavaival: „másfajta viszonyt jelent az emberi lények, valamint köztük s a társadalmi és természeti környezet között. A »helyesen élni« egyfajta humánus, etikus és holisztikus dimenziót ad hozzá az embereknek a történelmükkel való kapcsolatához éppúgy, mint a természethez való viszonyulásukhoz" (Dávalos 2008). Ennek konkrét következménye az őslakos népek egész sor jogának a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 169. sz. Egyez­ménye, valamint az ENSZ őslakosok jogairól szóló Nyilatkozata iránt elkötelezett, soknemzetiségű állam alkotmányába foglalt elismerése. Ez az alkotmányos garancia a társadalmi szervezetek nyomását tükrözi egy olyan időszakban, amikor a transznacionális bányavállalatok fokozódó jelenléte az országban fölerősíti a társadalmi-környezeti konfliktusokat. Az alkotmányozást megelőző években emblematikus esetté vált az Intag régió lakosainak szembeszegülése az Ascendant bányavállalatnak a Toisán-hegységben folytatott tevékenységével, majd ezt követte 2006-ban a társadalom számos rétegére kiterjedő, arra irányuló mozgalom, hogy megakadályozzák különböző bányászati létesítmények kialakítását, amelyeket külszíni fejtésre terveztek, hiszen egybehangzó módon ezeket tartják az országban a természeti környezetre leginkább ártalmasnak.⁴

A társadalmi nyomás fölerősödésének idején elfogadott alkotmány szentesített egy sor olyan mechanizmust, amely a természet és az ős­lakos életmód megóvását célozza, ezek nem jutottak el a kitermelésre orientált gazdaság tagadásáig, de elindítottak egy kétértelműség jegyét magán viselő folyamatot. Ezt a kétértelműséget jelenítette meg a követ­kező évben kihirdetett bányászati törvény, amely mellőzte a „helyesen élni" fogalmát, s egy sor olyan jogszabályt rögzített, amelyek ellent­mondanak az alkotmány betűjének és szellemének. Kiváltképp, hogy e törvény olyan jogi premisszák megfogalmazásával kezdődik, amelyek elhomályosítják, sőt lábbal tiporják az alkotmány szövegében garantált kollektív jogokat, sértik az előzetes tanácskozás, a törvény meghozatala előtti kötelező konzultáció jogát, valamint az őslakos nemzetiségek terü­letre vonatkozó tulajdonjogát.

Ilyen összefüggésben éleződnek ki újfent a népi mozgalmak és a kor­mány közti konfliktusok. Nevezetesen, az őslakos szervezetek Correa szemére hányják, hogy nem tekinti őket legitim politikai tárgyalópartne­reknek, elnyomó rendszabályokat léptet életbe, amelyek azt célozzák, hogy visszaszorítsanak és lefegyverezzenek minden társadalmi mozgal­mat. A shuar nemzetiség vezetőinek börtönbe vetése 2011 februárjában szabotázs és terrorizmus hamis vádjával általános fölháborodást keltett a népi táborban. Jelenleg az Ecuadori Őslakos Nemzetiségek és Népek Szövetsége (Conaie), az Ecuadori Kecsua Nemzetiség Népi Szövetsé­ge (Ecuarunari), az Ecuadori Amazónia Nemzetiségeinek Szövetsége (Confeniae) s az Ecuadori Partvidék Őslakos Nemzetiségeinek és Népei­nek Szövetsége (Conaice) amnesztiát követel csaknem kétszáz politikai üldözöttnek, akiket nézetük szerint az élet és a Pachamama (vagyis a Földanya) védelmezéséért állítottak törvény elé (Batista 2010).

Az állami rendelkezésű természeti erőforrásokra nehezedő nyomás és a Sumak Kawsay alkotmányos előírásai közötti ellentmondás, amelytől nem tud szabadulni a Correa-kormányzat, teljes jelentőségében vissza­köszön a Yasuní ITT kezdeményezés ügyében folyó alkudozásokban. Röviden szólva, ez a javaslat azt tartalmazza, hogy maradjon föltáratlanul egy mintegy 850 barrel mennyiségű kőolajkincs kb. 200 000 hektárnyi trópusi erdő alatt a Yasuní Nemzeti Parkban, s ezért cserébe fizessen a nemzetközi közösség a becslések szerint nagyjából évi 350 millió dollárt bő évtizeden át. Ezt a pénzt egy ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) alá tartozó bizottság kezelné olyan megkötéssel, hogy csakis szociális, megújuló energiát célzó, újraerdősítési vagy energiahatékonyságot növelő beruházásokra fordítható. Amióta csak szóba került ez a kezdeményezés, Correa mindvégig ellentmondásosan viszonyult hozzá, s még az ecuadori kormány és az UDNP között 2010 augusztusában aláírt jegyzőkönyv sem oszlatta el az elnök szándékának eltökéltsége körüli kétségeket.⁵

A Yasuní ITT kezdeményezésben rejlő történelmi következtetések elemzése mintegy összefoglalva mutathatja ki azt a civilizációs dilemmát, amely Ecuador s egész Latin-Amerika előtt fölvetődik a XXI. században. Lényegében belső és külső szövetségesek keresésére irányuló próbálko­zásról van szó ahhoz, hogy alá lehessen rendelni a nemzetközi tőkének az alulfejlettségre rátelepülő üzleti logikáját egy alternatív fejlesztési javaslatnak, amely egybevág a környezet megóvásának óhajával és az érintett népesség társadalmi integrálásával.

Ideológiailag a Yasuní ITT kezdeményezés azon az előfeltételezésen alapul, hogy lehetséges ökológiai célokból kordában tartani a világtőke mozgását és nemzetegyesítő terveknek alárendelni a periféria kiszipolyo­zását, s ezáltal alternatív civilizációs paradigmát fölmutatni a kapitalizmus keretein belül. Egyszóval, hogy lehetséges beoltani a tőkés újratermelést bizonyos környezeti ésszerűséggel a központban és integráló éssze­rűséggel a periférián, összebékíteni a kapitalizmust és az ökológiát világméretben s a kapitalizmust és a nemzetté válást Latin-Amerikában.

Ez az alternatív ésszerűség egy olyan modernitásparadigmára ala­poz, amely nem volna „antropocentrikus" abban az értelemben, hogy magában foglalja az ökológiai előrelátást mint az emberi nem újraterme­lődésének előfeltételét, s „fejlesztéspárti" sem volna, amennyiben olyan civilizációs minta felé mutat, amelyben nem a termelőerők fejlesztése áll a középpontban.⁶ Összegezve, összhangban az ecuadori alkotmánnyal és a Sumak Kawsay eszmekörével, másmilyen mintát kínál az embernek a természethez és a gazdagodáshoz való viszonyára a fönnálló termelési mód keretében.

Az az utópia, hogy a kapitalizmust alá lehet vetni bármilyen – a maga mozgáspályájához képest – külső racionalitásnak, a XX. század folyamán mindvégig csalókának bizonyult. Míg a központban olyan jelenségek bon­takoztak ki, mint a fasizmus, a két világháború, a fegyverkezési verseny s az egyesült államokbeli fundamentalizmus, addig a periférián forradalmak és ellenforradalmak tették nyilvánvalóvá az alulfejlettség meghaladásának kényszerét. Ökológiai téren a közelmúltban rendezett nemzetközi fórumok tehetetlensége a világgazdasági nagyságok hajthatatlanságával szemben bebizonyította, mennyire erőtlen a környezetpusztítást a jelenkori állam­közi kapcsolatok keretében kordában tartani szándékozó akarat.

Belátva, hogy lehetetlenség valós kiutat találni bolygónk kritikus ökoló­giai helyzetéből a kapitalizmus keretében, a Yasuní ITT kezdeményezés eredménye, bármily dicséretes lenne is az, úgy tetszik, csupán annyira vinné, hogy az ecuadori kormány és nemzetközi közösség számára egyaránt funkcionálisan fölhasználható alibiként szolgáljon. Ez azt jelenti, hogy a javaslat ideológiai szerepének kell kompenzálnia azt a gazdasági áldozatot, amelyet megvalósítására fordítanának, mégpedig anélkül, hogy bármiféle fenyegetést jelentsen arra a logikára nézve, amelynek racionalitásába beillesztik. Más szóval, sikerének lehetősége potenciális lényegtelenségével áll arányban a nemzetközi tőke számára, oly módon, ahogy egy-egy vállalat például fát ültet, vagy meleg ruhát ajándékoz, hogy kedvező színben tűnjön föl, föloldozást nyerjen a természet és a munka kizsákmányolásáért, amit folytat. Ugyanakkor, ha azt nézzük, milyen merevség jellemzi az imperializmus gazdasági és ideológiai uralmi mintáját, valószínűtlennek látszik, hogy rést lehetne ütni rajta.

Ha magában vesszük, a Yasuní ITT kezdeményezés a gazdasági kiszipolyozás modelljének meghaladása irányába mutat, alárendelve a nemzetközi üzletmenetet az ecuadori nép vágyainak és szükségletei­nek a Sumak Kawsay jegyében. Történelmi távlatba helyezve, ennek az eszmekörnek a valóságba való átültetése azonos volna a gyarmati örökség fölszámolásával s a nemzetté válás beteljesítésével, de épp ez a szemszög tárja föl teljes terjedelmében a vele kapcsolatos nehézséget.

Kívülről nézve, az ökológia ügyével való nemzetközi szolidaritásra alapozódik, amely viszont korántsem azonosítható az alulfejlettség meghaladására való ösztönzéssel a tőkés termelési mód hegemóniá­jának viszonyai közepette. Belülről tekintve, az olajbevételek alapvető szerepe az állam költségvetése és társadalompolitikája megalapozásá­ban gátat emel minden alternatíva elé, amelyik föláldozná ezt a bevételt, ellenkezőleg, nyomást gyakorol az államra, hogy tegyen meg mindent a természeti erőforrások kiaknázásért. Ebben az értelemben az ökológiai kérdés, valamint a nemzetté válás kérdésének egybeesése, amely az őslakosoknak, parasztoknak és környezetvédőknek egy alternatív mo-dernitás jegyében megfogalmazott nemzeti terv körül való tömörülése eredményétől függ, egyidejűleg állítja szembe ezt a nagyívű társadalmi összefogást a nemzetközi tőke érdekeivel és az ecuadori államrezonnal.

Innen nézve, a Yasuní ITT kezdeményezés kísérletnek látszik arra, hogy megkerüljék a problémát az alapvető ellentmondás megoldása nélkül. Stratégia ez valamilyen nemzetközi szövetség kötésére ökológiai ügyben avégett, hogy a Sumak Kawsay mellé állítsák az ecuadori kor­mányzatot, kizárva a konfliktust az olajbevételek mással való helyettesí­tése körül. Még a javaslat sikere sem jelentené azt, amiként védelmezői is belátják, hogy a kormány változtatna az erőforrások kiaknázására irányuló politikáján más esetekben. Az, hogy lehetetlenség az ország összes természeti erőforrására kiterjeszteni egy olyan kezdeményezést, amelyik elvitatva az állam irányválasztását, alárendelné az exportüzletet a nemzeti terveknek, közös kihívást jelent a földrész valamennyi orszá­gának. Amennyiben ez a terv Ecuadorban olyan humanista eszmény hordozójaként vetődik föl, amely ellentétes a társadalmi viszonyok pia­cosításával, az ország dilemmája teljes súlyában bontakozik ki előttünk: a nemzetté válás problémájának, az ökológiai kérdésnek s a nem áru-jellegű emberi viszonyok eszmekörének konvergenciája megkérdőjelezi a földrész egészének civilizációs modelljét. Ebben az összefüggésben fölvetődik az a kérdés: hol a helye ennek az utópiának az imperializmus, a kapitalizmus és az osztályharcok világában?

Fordította: Csala Károly

Eredeti megjelenés: Outubro. Revista do Instituto de Estudios Socialistas. São Paulo, 2012, n^o 20, 93-109.

A cikk letölthető az argentin Herramienta folyóirat honlapjáról: http:// www.herramienta.com.ar/herramienta-web-8/ecologia-o-capitalismo-dilemas-de-la-revolucion-ciudadana-en-ecuador.

Jegyzetek

1 A Velasco Ibarra megítélése körüli viták áttekintéséhez lásd: Maiguhasca 1991.

2 Az ecuadori kőolajkincs az amazóniai régióban összpontosul, s kitermelése föl-becsülhetetlen természeti károkkal jár együtt. 1993-ban az amazóniai őslakosok és telepesek jogi úton követeléssel léptek föl a Chevron-Texaco, a térségben 28 éven át (1964 és 1992 között) tevékenykedő, vezető multinacionális vállalattal szemben. A bíróság előtt követelt kártérítés összege 27 milliárd dollárt tesz ki. Az ügy még mindig nem zárult le, de a némelyek által „az évszázad perének" nevezett eljárás fontos szerepet játszik az országban a környezeti kérdés jö­vőbeli politikai szerepére nézve (lásd: Acosta 2008a).

3 „Az új alkotmány leszögezi, hogy »a Fejlesztési Rend gazdasági, politikai, társa­dalmi-kulturális és környezeti rendszerek szervezett, fönntartható és dinamikus együttese, amely szavatolja a helyesen élni elvének megvalósítását; a helyesen élni elve megköveteli, hogy a személyek, közösségek, népek és nemzetiségek valóságosan élvezzék jogaikat és szabadságaikat, s felelősséget viseljenek különbözőségük tiszteletben tartásáért, valamint a természettel való harmo­nikus együttélésért«, s ily módon az életkörülmények változási folyamatának holisztikus, egységes-egész jellegét hangsúlyozza." (Benalcázar 2008)

4 „2006-ban a shuar nemzetiség megmozdulása a Condor-hegység északi ré­szén, a kichwa sarago közösségek paraszti rétegeinek mozgalma ugyanezen hegység déli részén, a Nangaritza folyó medencéjében, valamint a régió helyha­tóságai sikeresen megakadályozták a bányászati tevékenység kibontakozását azokban az övezetekben, ahol a tervezett külszíni fejtés terepét készültek kialakítani, egyebek közt Tundayme, Warints, San Carlos, Panantza környékén." (Guaranda Mendoza 2009)

5 A javaslat védelmezői attól félnek, hogy a kormány nem tesz kellő erőfeszítést e pénzforrás megszerzésére, s a kezdeményezés végül mint megvalósíthatatlan ad acta kerül (lásd: Acosta 2011).

6 Lásd erről: Gudynas 2010, 61-82.

Irodalomjegyzék

Acosta, Alberto 2006: Breve História Económica do Equador. Brasília, Funag.

Acosta, Alberto 2009a: La maldición de la abundancia. Quito, Abya Yala.

Acosta, Alberto (szerk.) 2009b: Análisis de coyuntura política, económica y social del Ecuador. http://www.fes-ecuador.org/media/pdf/coyuntura_2009.pdf. (Letöl­tés: 2010. augusztus 20.)

Acosta, Alberto 2010: La firma del fideicomiso para la la iniciativa Yasuní-ITT.

http://alainet,org. (Letöltés: 2010. augusztus 26.)

Acosta, Alberto – Olivares, Susana – Villamar, David 2006: El aporte de las reme­sas a la economía ecuatoriana. La Insignia, 2006 (szeptember).

Báez, René (et al.) 1995: Ecuadorpasado y presente. Quito, Libresa.

Batista, Genaro 2011: Represión a los shuar. Memoria.

http://www.revistamemoria.com/noticia.php?id=79. (Letöltés: 2011. március 9.)

Correa, Rafael 2009: Ecuador: de Banana republic a la no república. Bogotá, Random House Mondadori.

Cueva, Augustín 1984: Ecuador: 1925-1975. In Casanova, Pablo G.: América Latina: historia de medio siglo. México, Siglo XXI.

Dávalos, Pablo 2008: Reflexiones sobre el sumak kawsay (el buen vivir) y las teorías del desarrollo. http://alainet.org/active/246178&lang=es. (Letöltés: 2010. augusztus 26.)

Eguez, Alejandro 2011: Las remesas de emigrantes en Ecuador tras la dolar-ización. Observatorio de la Economia Latinoamericana. http://www.eumed.net/ cursecon/ecolat/ec/. (Letöltés: 2011. március 9.)

Guaranda Mendoza, Wilton 2009: Diagnostico legal de la minería en el Ecuador. Boletín da INREDH. http://www.inredh.org/index.php?option=com_content&view =article&id=242%3Adiagnostico-legal-de-la-mineria-en-el-ecuador&Iemid=126. (Letöltés: 2011. március 9.)

Gudynas, Eduardo 2010: Si eres tan progresista por qué destruyes la naturaleza? Neoextractismo, izquierda y alternativas. Debate, n. 79 (április), 61-82.

Hurtado, Osvaldo 1988: El poder político en el Ecuador. Quito, Letraviva.

Informe 2009: Informe apresentado em 2009 por orgazações indígenas perante a Comissão Interamericana de Direitos Humanos. http://alainet.org/images/ informe_pueblosindigenas.pdf. (Letöltés: 2010. augusztus 26.)

Maiguhasca, Juan – North, Liisa 1991: Origenes y significado del Velasquismo: lucha de clases y participación política en el Ecuador, 1920-1972. In Quintero, Rafael (ed.): La Cuestión regional y el poder. Quito, Corporación Nacional.