A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerkezeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam. A hazai politikai rendszer működése adekvát az ország „banánköztársasági" státuszával. A politikai döntések provincializmusa sokban hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen támadható valuta legyen.

Manapság sok szó esik arról, hogy az átalakuló országok közül Magyar­ország a reformok és a fejlődés éllovasából sereghajtó szerepbe került. Erre rímel az az interpretáció, amely a magyar gazdaság sebezhetőségét döntően belső gazdaságpolitikai okokkal, a „strukturális reformok" elma­radásával magyarázza. A jelenségek értelmezéséről sokféle vélemény látott napvilágot.¹ A történelem nemcsak az élet tanítómestere, hanem bennünk, intézményeinkben, szokásainkban, reflexeinkben is velünk él. A közelmúlt történéseivel különösen így van ez. Véleményem kialaku­lásához az 1980-as évek elejétől 1995-ig végzett levéltári kutatásaim is jelentős mértékben hozzájárultak, ezek eredményeimet is felhasználtam.² A történetírás gyakran esik a „holnaptól kezdve minden másképp volt" hibájába, magam törekszem e csapdát elkerülni.

A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerke­zeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam.

A történet a trianoni békeszerződéssel kezdődött, amikor is az ország nem csupán hatalmas terület- és népességveszteséget szenvedett, de szétzilálódtak azok a szervesen kiépült termelési, logisztikai és piaci hálózatok, amelyek a Monarchia keretei közötti gyors gazdasági fejlődés következményei és feltételei is voltak egyben. Trianonig az ország egy regionális gazdasági integráció és ezen belül egy valutaövezet részeként működött. Az érdekesség kedvéért érdemes jelezni, hogy 1909-ben történt – rosszul értelmezett magyar függetlenségi meggondolásokból – kísérlet az ebből való kilépésre, de Wekerle Sándor miniszterelnök egyben pénzügyminiszter ezt megakadályozta. Az 1920-as évektől a ma­gyar gazdaság olyan kis és nyitott gazdasággá vált, amely, mind a kivitel, mind a behozatal szempontjából jelentős módon függött kereskedelmi partnereitől. A két világháború között ez a német „nagytérgazdaságtól", az 1945 utáni időszakban formailag a KGST-től de lényegében Szovjet­uniótól való egyoldalú függést eredményezte.

A Kádár-féle politikai vezetés az 1960-as évek elején, az SZKP XXI. kongresszusa után jelentős gazdaságpolitikai váltásra szánta el magát. Az időzítés annak szólt, hogy az említett 1962-ben tartott kongresszu­son a szovjet vezetés az USA rövid időn belüli gazdasági utolérésének és a kommunista bőség társadalmának néhány évtizeden belüli meg­teremtésének erősen voluntarista és utópisztikus programját hirdette meg. A magyar vezetés a helyzetet úgy értékelte, hogy szükséges a Szovjetuniótól való egyoldalú gazdasági függésen lazítani, meg kell va­lósítani a gazdaság „két lábra állítását". A levéltári források és a korabeli szereplőkkel 1989 és 1991 között készített interjúk alapján kirajzolódó kép azt mutatja, hogy e cél megvalósítása érdekében az illetékes állami szervek a nyugat-európai országokba szakembereket küldtek, és ezzel megkezdődött a fejlett nyugati technológia különböző formákban történő átvételének előkészületei. Ezt a folyamatot felgyorsította az időközben bekövetkezett enyhülés, amely döntően az Európán belüli kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokat élénkítette. A KSH adatai szerint az 1970-es években a magyar iparvállalatok által vásárolt licenceken belül a fejlett tőkésországokból származók aránya egyik évben sem süllyedt 70% alá. Ez a folyamat az ország külgazdasági szerkezetének nyitottságát erősítette, de a külkereskedelmi forgalom tekintetében kiegyensúlyozta a KGST-reláció és az ún. keményvalutás reláció arányát. Ez a helyzet minden érdekelt félnek tartogatott előnyöket. Magyarország a fejlett technológia tranzitországa volt a KGST felé³ ; Nyugat-Európa kelet felé bővítette felvevőpiacait; Magyarország pedig a KGST-ből olcsón impor­tált anyagok feldolgozásán alapuló kivitelért tudott fejlett technikát és korszerű fogyasztási cikkeket importálni. Ez a sajátos konstelláció volt a kádári aranykor gazdasági alapja. A szocialista országokon belüli kiugró­nak tekinthető fogyasztási színvonal (gulyáskommunizmus) biztosította a rendszer legitimitását. A külgazdasági nyitás következtében azonban jelentősen nőtt az ország importfüggősége. Amíg adott volt az olcsó szovjet olaj által működtetett magyar konvertibilis áruexportalap, addig a tőkés importfüggőség nem látszott aggasztónak. Az első olajárrobbanás azonban felborította ezt a status quo-t.

Új gazdasági mechanizmus

A gazdasági irányváltásnak látványosabb eleme volt az idén 40 éves „új gazdasági mechanizmus" bevezetése. A külgazdasági két lábon állás – amely egyben a szövetségi kötelékek lazítását is szolgálta – megerő­sítése felgyorsult akkor, amikor a magyar vezetés számára is meglepő módon eltávolították a Szovjetunió éléről Hruscsovot, aki belpolitikailag a desztalinizálás, külpolitikai értelemben pedig az enyhülés előkészítője volt. 1964 őszén felgyorsultak a folyamatok, az MSZMP Központi Bi­zottsága határozott a reform előkészítésének megindításáról. A reform koncepcióját lényegében másfél éves munkával készítette el Nyers Rezső vezetésével egy szakpolitikusi kör, amely vezető tudósokra és közigazgatási szakemberek szakmai segítségével működött. A mechaniz­musreform elvi koncepciója nem volt eredeti, jelentős mértékben támasz­kodott a tervezési vitához, a szovjet NEP ideológiájához és különösen a lengyel Lange és Brus írásaira. Könnyítette a helyzetet, hogy ezzel szinte párhuzamos a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Lengyelországban is megkezdődött a gazdaságirányítás korszerűsítése. A formálódó hazai elképzelések ugyan kizárólag a csehszlovák törekvésekkel mutattak rokon vonást, mint hivatkozási alap mégis „jól jött" a többi változás is. A koncepciót 1966 májusában a Központi Bizottság határozattal szentesí­tette. Ekkor kezdődött a bevezetéshez tartozó „aprómunka". A koncepció és a modell végül is egy szabályosan működő és a szabályozást jól tűrő piaci mechanizmust képzelt el. A központi tervezés, a tervlebontás he­lyére a Nyugat-Európában elterjedt indikatív tervezés került. A magyar reformkoncepció számos erőssége mellett azzal a tehertétellel született, hogy kidolgozói a piac működését doktriner módon kezelték, mintegy fetisizálták. Nagyon érdekes, hogy Péter György – aki akkoriban a KSH elnöke volt és egyben a reformok egyik szürke eminenciása – Nyers Rezső kérésére 1968 szeptemberében írt feljegyzésében óvta a vezetést attól, hogy minden folyamatot a piaci mechanizmusra hagyatkozva kezel­jenek. Péter szerint ahhoz, hogy megmaradjon a külgazdasági egyensúly és hogy ne romoljon a külkereskedelmi mérleg, szükség van a bevezetett szabályozórendszer által veszteségesnek mutatkozó vállalati szektor export termelésére. Az ország a nyugati technológia alkalmazása miatt nyersanyagok de főleg félkész termékek vonatkozásában egyre inkább függővé vált a nyugati importtól. Az ehhez szükséges ellentételezésre szükség volt a veszteségesnek látszó termelésre és/vagy radikális szer­kezeti átalakításokra. Tudjuk, hogy ez utóbbit a piac csak lassan végzi el. A mélyben tehát, az 1970-es évek elején, már érzékelhetők voltak az alkalmazott új irányítási módszerek gyenge pontjai. A hivatalos fogyasz­tásra szánt adatok még az 1970-es évek elején a folyó fizetési mérleg javulását jelezték, csak arról az „apróságról" feledkeztek meg, hogy ez a nyugatnémet kormány által a magyar zsidó közösségnek nyújtott kárpót­lásából származott. Az 1968-as hazai reform legnagyobb hiányossága az volt, hogy kidolgozói nem számoltak eléggé azzal, hogy a magyar gazdaság sajátos szerkezete jelenti a politikai stabilitás alapját és ezt a túlságosan is a piaci önszabályozás vélt működésére bízta. E folyamatok éppen e stabilitási tényezőt ásták alá.

Az 1968 nyarán lezajlott csehszlovákiai invázió tovább erősítette a vezetésben a Szovjetuniótól való távolodás szándékát. Ezt a szovjet kap­csolatokat preferáló politikusok is érzékelték, és a reformok kedvezőtlen tapasztalatait felnagyítva, a reformok munkásellenességének ürügyén a két lábon állás politikája ellen támadtak. Tették ezt azért is, mert 1968-ban az ország megpróbált belépni az IMF-be és a Világbankba, amely a két lábon állást intézményesítette volna. Erre a legjobb ürügyet az amúgy is diszfunkcionálisan működő új mechanizmus adta, felhasználva, sőt manipulálva a kialakuló jövedelmi egyenlőtlenségeket.

Rendszerváltó reformok

Az 1968-ban elindult gazdaságirányítási reformok az 1972-1979 közötti intermezzo után új lendületet kaptak és az 1980-as évekre új szaka­szukhoz érkeztek. A háttérben az húzódott meg, hogy az első⁴ , majd a második olajárrobbanás a KGST-n belüli – a magyar gazdaság számára kedvező – viszonyokat is felborította, továbbá az eladósodás kiterjedt a közepesen fejlett országok széles körére. Az olajárak növekedése és a szovjet fegyverkezés újbóli erősödése új helyzetet teremtett a szocialista táboron belül. Megjelent a KGST-n kívüli dollár elszámolású kereskede­lem. Nagyjából ezen a ponton vált fenntarthatatlanná az az ipari struktú­ra, amely a szocialista iparosítás eredményeként alakult ki, és amelyet jelentős részben az 1960-70-es évek nyugati technológiájával korsze­rűsítettek. A világpiaci túlkínálat és az eladósodott országokra nehezedő exportnyomás súlyos eredményekhez vezetett. összességében tehát megszűnt az a gazdasági konstelláció, amely a rendszer fennmaradását erősíthette volna. A gazdaság felén tátongó lyukakat külföldi kölcsönök­kel tömködték be. Ezek a nemzetközi hitelkínálat miatt olcsók voltak, azonban az első nehézségek után nemzetközi méretekben megnőtt a kockázati felár, drágább lett a hitel. Szinte „észrevétlenül" 1979-re már tarthatatlan és nehezen menedzselhető adósságállomány halmozódott fel. A színfalak mögött a szakemberek között és szakmai és politikai vita zajlott. A hitelfelvételt pártolók ebben az előre menekülés lehetőségét látták, a további eladósodás leállítását és radikális szerkezetváltást kö­vetelők az eladósodást súlyos veszélynek gondolták.

Az MSZMP KB. 1979-ben drákói stabilizációs intézkedéseket ho­zott, a gazdasági vezetésben megjelent „új technokraták" tanácsára a még régi generációs politikai elit lázasan kereste a helyzetből kivezető utat.⁵ Az adósságcsapdában vergődő ország vezetése a társadalmi ellentmondások kiéleződésének megelőzését – ma már nyugodtan mondhatjuk – rendszerváltó reformokkal igyekezett kezelni. 1984-ben az „önkormányzó" vállalatirányítás bevezetésével és a „második gazdaság" legalizálásával nemcsak a külső hitelezői elvárásoknak való megfelelést biztosították, hanem elvetették egy új magántulajdonosi osztály magját. Ugyanakkor mindenféle kényszer nélkül sikerült növelni az emberek munkaidejét. A reform második hulláma során, 1987-99-ban létrehozták a piacgazdaság alapvető intézményeit (adórendszer, kétszintű bankrend­szer) és liberalizálták a gazdaságot. A „békés átmenet" miatt a gazdasági elitváltás döntően erőszakmentesen, éppen a privatizációnak is nevezett folyamatok révén zajlott.

Egy kitérő – a továbbélő hatások

A magyar gazdasági rendszer az 1979-es gazdaságpolitikai fordulat után – az adósságszolgálati terhek teljesítése érdekében – jelentősen átalakult. Megváltoztak az erőviszonyok a különböző gazdaságirányí­tó hatóságok (az ágazati minisztériumok, az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank) között. A fiskális szempontok uralták el a gazdaságirányítást. A jövedelem kivonásét a tervgazdaság keretei között a költségvetés végezte el. A magas adók és járulékok, a sávosan progresszív személyi jövedelemadók sávhatá­rainak változatlanul tartása a magas infláció körülményei között jelentős jövedelem kivonást eredményeztek. Az 1980-as években alakult ki a költségvetési szektorban az a gyakorlat, amely nem adott elég pénzt e szervezetek feladatainak ellátására, de „cserébe" e szervezetek vállalko­zási tevékenységre (értsd saját bevételszerzésre) kaptak felhatalmazást. Az 1980-as évek végén az akkori helyhatósági tanácsok megkapták azt a jogot, hogy a korábban külön működési és felhalmozási pénzalappal egységesen gazdálkodjanak. Ez a látszólagos szabadság oda vezetett, hogy az alulfinanszírozott tanácsok – majd helyi önkormányzatok – fel­élték, felélhették vagyonukat.

Fontos további „örökség", hogy a mindenkori kormányzat, amely lé­nyegében az 1970-es évek végétől a külső adósság kezelésével és a pénzügyi egyensúly megteremtésével volt elfoglalva mind a mai napig nem a gazdaság stabilizálója, hanem kényszerű és/vagy átgondolatlan intézkedéseivel (adópolitika, kamatpolitika, rosszul megalkotott törvények és folytathatnánk a sort) a gazdasági szereplők bizonytalanságát növelő tényező. Az állam maga is számtalanszor szegi meg a maga által alkotott törvényeket, akaratlanul is azt üzenve a magánszektor szereplőinek, hogy ezeket nem feltétlenül szükséges betartani.

Szintén a rendszerváltó reformok nyomasztó öröksége a „második" gazdaság, benne az illegális foglalkoztatás. Az 1980-as évek vállalati gazdasági munkaközösségei elvileg a sikeres magyar háztáji gazdál­kodás mintáját kívánta követni. Ám ameddig a háztájiban világosabbak voltak a viszonyok, addig az iparban és a szolgáltatásokban ingyen használt vállalati eszközök jelentették a plusz jövedelem forrását. A vállalkozások ilyetén genezise szinte észrevétlenül intézményesítette a szürkegazdaságot.

Visszatérve az írás elején feltett alapkérdésre, a mai gazdasági problémák jelentős része a rendszerváltás konkrét megvalósulásának egyenes következményei. Ezek közül kiemelten fontos kérdésnek tartom a privatizációként⁶ ismertté vált folyamatot, valamint a mezőgazdaság kérdését.

A rendszerváltás

A rendszerváltáshoz a magyar gazdaság – szemben más, körülöttünk lévő országokkal – a piacgazdaság intézményrendszerének viszonylagos kialakultságával (ebben voltunk éllovasok), de rendkívül súlyos külső adósságállománnyal érkeztünk. A bruttó mintegy 20 milliárd dollárnyi konvertibilis adósságállomány nyomán évi 3,5 milliárdot tett ki az adós­ságszolgálat, amin belül kiemelkedően magas (1,5 milliárd dolláros, a GDP 5%-át kitevő) volt a kamatteher. A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy 1990-ben volt olyan nap, amikor az ország devizatartalékai az utol­só dollárig kiapadtak. A nemzetközi bankok és más tőkepiaci szereplők válságosnak ítélték az ország gazdasági helyzetét és 1990 közepén meg­kezdték a tőkekivonást. A kormány egyszerre volt kénytelen megoldani a gazdasági válságkezelést, a fizetőképesség fenntartását és folytatni a korábban már elkezdődött átalakítási és intézményépítési folyamatokat. A gazdaságpolitikának több dilemmával kellett szembenéznie. Egyfelől az a kérdés merült föl, hogy ősrobbanásszerűen (Big Bang) sokkterápiát alkalmazzon a vezetés vagy a meglévő intézményekre építve teremtsék meg a most már tisztán tőkés gazdaságot. A másik kérdés az volt, hogy a rendszerváltás végrehajtásának „jutalmaként" el lehet-e érni valamilyen adósságkönnyítést. Az első kérdésre – helyesen – a fokozatosság volt a válasz. Az adósságkönnyítéssel kapcsolatos tervek illúziónak bizonyul­tak, azzal együtt, hogy az első szabadon választott kormány és tekin­télyes magyar származású pénzemberek is latba vették tekintélyüket. Soros György, majd Andrew Sarlós tettek javaslatot a kormánynak egy vállalati részvényátadáson alapuló adósságkiváltó konstrukcióra, amely a nyugati pénzvilág teljes elutasításával találkozott. Az ország akkori geopolitikai jelentősége pedig kizárta, hogy e törekvéseket a nagyhatal­mak vezetői támogassák. E helyett – az ország kiélezett fizetési helyzete miatt – kénytelenek voltunk azt a gazdaságpolitikai irányt követni, ame­lyet washingtoni konszenzusnak neveznek, és amely iránykövetése az „életet jelentő" IMF hitelek folyósításának feltétele volt. A rendszerváltást megelőző két esztendő utolsó két kormánya már lényegében a washing­toni konszenzus elveit alkalmazták a gyakorlatban, és ezzel megtették a rendszerváltás első lépéseit. A társasági törvény, a befektetésvédelmi törvény, a vámkorlátozások megszüntetése a gazdaság nyugati export és befektetések előtti teljes megnyitását szolgálták. Az itt nem tárgyalan­dó politikai engedményeknél, amelyek a médiában megfelelő figyelmet kaptak, sokkal fontosabb volt az a tény, hogy az ország gazdaságának átalakítását döntően a fejlett országok piacbővítési szándékai vezérelték. Az akkor már jócskán globalizált világgazdaságban nyilvánvalóan nem volt lehetséges, sőt nem is lett volna ésszerű magatartás bezárkózni. Az eladósodás azonban nem biztosított megfelelő mozgásteret a hazai érde­kek érvényesítéséhez. Jól mutatta ezt a külkereskedelem reorientálása is. A rendszerváltó hevület és a magyarországi állami vállalatok pénzügyi nehézségei azt eredményezték, hogy a magyar gazdaság szinte teljesen feladta a KGST-piacokat, helyette a külgazdasági egy lábon állás követ­kezett be. A gazdaságban nincs légüres tér, a feladott piacokra zömmel nyugat-európai szállítók nyomultak be.

Az állami vállalati szektor átalakítása és kivásárlása az átalakulás talán leglátványosabb mozzanata volt. A privatizációnak nevezett folyamat komplex és korszakos érvényű változásokat eredményezett nemcsak a gazdaságban, hanem a társadalmi szerkezetben és politikai rendszerben is. A tulajdoni és gazdasági szerkezet átalakítása mellett ez biztosította a hazai új tulajdonosi osztály létrejöttét, az új „eredeti tőkefelhalmozást". En­nek köszönhető, hogy a privatizáció hazai megvalósulása is fordulatokban bővelkedett. 1990-ben az állam vállalkozói vagyona körébe sorolt 1.859 cég, akkori nyilvántartási értéken közel 1.700 milliárdos, számításaink sze­rint akkor körülbelül 2.600 milliárdos nagyságrendű vállalkozásokban mű­ködő vagyonát értékesítették jellemzően az ún. készpénzes privatizáció technikájával külföldi tulajdonosoknak. (Báger – Kovács, 2004.) E folyamat pénzügyi szempontból egy adósság-vagyon csere volt, ami azt jelentette, hogy a külső adósságtörlesztésének forrása az állami vállalatok értéke­sítése volt. A magyar állam számára az aktuális kormányoktól független első számú célfüggvény a privatizációban a devizakészpénz bevételek maximalizálása volt. A privatizáció másik célja – ez már kormányfüggő, sőt kormányzati ciklusokon belüli erőviszony-változásoktól függő eljárásokat is eredményezett – az adott politikai erőhöz lojális gazdasági elit létre­hozása, másképpen a különböző politikai táborok gazdasági hátterének megteremtése volt. A politikai és gazdasági elit születési körülményei, szocializációja mind a mai napig velünk élő történelem.

Az állam szerepéről másképpen

A hazai közgazdasági közbeszédben gyakran elhangzó sztereotípia az egészséges, az államtól fojtogatott magángazdaság és a túlterjeszkedő, potenciazavarokkal küszködő állam dichotómiája. Nos ez a kép igen tetszetős de nem felel meg a valóságnak, és a lehetséges terápia vo­natkozásában is tévútra visz. Az előzőekben említett okok miatt a hazai versenyszektor szerkezete minden vonatkozásban súlyos szerkezeti anomáliákkal küzd. Jól mutatja ezt az EU-ban legalacsonyabb aktivitási rátától kezdve a gazdaság duális szerkezetén át a fekte gazdaság nagy súlya és a kkv-szektor sajátosságán keresztül számtalan tény. A hazai tradíciónak megfelelő termelési vertikumok (pl. élelmiszergazdaság) eltű­nése, az enklávészerűen működő ún. multinacionális ipari szektor (amely az export húzóereje), az adóterheléssel vetekedő pénzügyi-szolgáltatási költségek fontos szimptómái annak, hogy az egészséges és csak a magas adóterhekkel sújtott versenyszférát versenyképesnek, de főleg a felzárkózást segítő minőségűnek gondolhassuk. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a hazai magánszektor hány ponton és milyen arányban függ a kormányzati megrendelésektől, akkor akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy a kormányzati szektor (ezáltal a politika) erős gazdasági érdekcsoportok foglya. A mindenkori kormányok kiadási preferenciáit jelentős mértékben befolyásolják a gazdasági érdekcsoportok. Gon­doljunk a Gripen-vásárlásokra, a költségvetésből támogatott lakossági informatikai akciókra, a lakáshitelek állami kamattámogatására, a méreg­drága autópálya építésekre, a tömeges és átgondolatlan orvosi gép- és műszerbeszerzések támogatására vagy újabban a PPP konstrukciókra. Ezzel eljutunk a nagy és gyenge állam paradoxonához. A nem igazán eredményesen, hatékonyan és gazdaságosan működő közigazgatás és jóléti rendszerek mellett az államháztartási kiadások járadékvadász érdekcsoportok általi erős befolyásolása okozza a magas GDP-arányos állami kiadásokat. A helyzet bája, hogy ugyanezek az érdekcsoportok egyben az adócsökkentések élharcosai is.

A sikeresen felzárkózó országok (pl. Finnország, Spanyolország, de mondhatnánk Írországot is) példája azt mutatja, hogy a versenyképes­séghez tartozó gazdasági szerkezet kialakulását igencsak látható és szakszerű kezek segítették.

Eközben a magyarországi rendszerváltás intézményi és államháztar­tási reformjai béna kacsává tették az államot. Még az 1960-as évektől szakmai körökben is uralkodó előítéletté vált a piaci fundamentalizmus⁷ . Kétségtelen tény, hogy a közszektort érintő reformok terén az 1980-as évek uralkodó irányzata a New Public Management (NPM) volt, amelytől nem idegen a piaci fundamentalizmus. Az NPM-irányzaton és a DPM-paradigmán⁸ alapuló közszektor-reformokat jó néhány fejlett ország nem követte, a követők pedig jelentős korrekciókra kényszerültek. Ezzel szem­ben itthon a közszektor-reformok vonatkozásában a hangadó szakértői körökben továbbra is az NPM-irányzat az uralkodó.

A pénzügyi válság magyarországi hatásai

2007-től tanúi vagyunk annak, hogy a Bretton Woods-i rendszer szétesé­se után indult „korai globalizáció"⁹ átéli első komoly válságát. A mostani helyzet a globalizáció korábbi pénzügyi válságaitól¹⁰ abban különbözik, hogy a pénzügyi válság epicentruma a centrum, és a pénzügyi válság megrendíti a reálgazdaságot is. A tercier és kvaterner szektor súlyának növekedése és a keynesi anticiklikus gazdaságpolitikáknak eredménye­ként a beruházásokon alapuló „klasszikus" ciklus visszatérését nem tar­tom lehetségesnek, de a profitrealizálás korlátján alapuló túltermelési vál­ságot igen. A globalizáció ezen (talán lezáruló) első szakasza – Bauman szavaival – a „totális piacként" értelmezhető. Az a gazdasági rend, amely felváltani látszik a „vegyes gazdaságot" a következő pillérekre épül:

• A gazdaságra, ezen belül is döntően a pénzügyi rendszer teljes liberalizációjára és deregulációjára. A teljes konvertibilitás lehetővé teszi, hogy a spekuláció tárgyai legyenek a nemzeti valuták, a dere­guláció korábban elszigetelt pénzügyi piacok (bankpiac, biztosítási piac, értékpapír piac) összekapcsolódjanak, megsokszorozva ezzel a pénzzel együtt járó kockázatokat. Marx A tőke I. kötetében, az első szakaszban, a pénzről szóló fejezetben világossá teszi, hogy a pénz csak mozgásformát ad az árutermelés belső ellentmondásá­nak, ezzel magasabb szinten újratermeli ezt. A liberalizáció emellett kinyitotta az országok belső piacait, lehetetlenné téve azok védelmét. A dereguláció a pénzügyi piacok átjárhatósága mellett számos kol­lektív jószág (közjavak, természetes monopóliumok) előállításának lehetőségét kinyitotta a tőke előtt, ezzel a járadék realizálását és/ vagy ezen javak hozzáférhetőségének romlását idézve elő.
• A mikroelektronika és a telematika fejlődése valóságos forradalmat idézett elő az élet minden színterén. A távolságok leküzdhetővé vál­tak, a tér összezsugorodott, az idő felgyorsult. E változás megszün­tetett bizonyos klasszikus közjavakat és számos, hagyományosan természetes monopóliumnak számító területen lehetővé tette az alternatív szolgáltatásszervezést. Gondoljunk az éterbe történő mű­sorsugárzás és a kábeles hálózatok különbségére, a mobiltelefónia megjelenésére.
• Az előbbi két tényező a korábbi transz- és multinacionális vállalatokat globális vállalatokká tette. Az utóbbi sajátossága, hogy profitmaxi­malizáló tevékenységének színtere az egész földgolyó, tulajdonosi szerkezete (elaprózott részvénytulajdon miatt) áttekinthetetlen, a tényleges tulajdonosi jogokat a top management gyakorolja. Nagy­mértékben emlékeztet az államszocializmus politikai elitje által be­töltött szerepre. E globális vállalatok méretei meghaladják a kis- és közepes nemzetállamok gazdasági potenciálját.
• A verseny globálissá válásával verseny tárgyává válik a hagyo­mányos állam és a jóléti állam terrénuma is. Egyfelől erős nyomás nehezedik a nemzetállamokra a jóléti rendszerek lebontására, az adóztatás is a globális verseny részévé válik. Másfelől a tőke szá­mára nemcsak vonzó piac¹¹ , hanem egyre fontosabb beruházási terep a tág értelemben vett közszektor¹² . A PPP konstrukciók, a nyugdíj- és egészségügyi rendszerek privatizációjának kísérletei er­ről tanúskodnak. Harmadrészt a „kis, olcsó állam" szlogenje az üzleti folyamatokat egyre kevésbé akadályozó állam ideálja rejtőzik.

A magyar rendszerváltás körülményeiből egyértelműen következik, hogy mint a globális világ „félperifériájának" és az EU „külső körének" része, gazdaságunk e globális válság szükségszerű konfliktuskonté­ner-rendszerének része. Bankrendszerünk 80%-a külföldi nagybankok holdingjának a része, feldolgozóiparunk döntő része a globális vállalati hálózat egy-egy láncszeme, inputja és outputja a magyar gazdaság szempontjából „átfutó tétel".

Nem tagadható az sem, hogy a hazai politikai rendszer működése tel­jesen megfelel ennek a „banán-köztársasági" státusznak. A hazai politikai erők marakodása, döntéseik provincializmusa nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen megtámadható valuta legyen.

A főáram közgazdaságtanának félperifériás helyzetben lévő országok fogyasztásra szánt változata – követve az angolszász rövidítési szokáso­kat nevezzük ezt emergonomicsnek¹³ -, amely a hazai közgazdaságtani diskurzust uralja. A már említett piaci fundamentalizmus „népi előítélet­ként" beleivódott a közgondolkodásba.

Úgy gondolom, hogy a magyar gazdaság modernizációjának és a fejlett országokkal szembeni leszakadásának megakadályozása, az elemzett több évtizedes folyamatoktól és több mint félévszázados meghatáro­zottságoktól való megszabadulás évtizedekre szóló program. Mindez pragmatikus, a társadalmi integrációra és nem a kirekesztésre irányuló politika és a hazai adottságokat figyelembe vevő, valamint a tőke ér­dekérvényesítését korlátozni képes gazdaságpolitika eredménye lehet.

Irodalom

Ágh Attila – Tamás Pál – Vértes András (szerk.): Fehér könyv: Magyarország 2015. Jövőképek. Budapest, 2006, MTA Szociológiai Kutatóintézet.

Jegyzetek

1 Lásd pl. Andor L. – Muraközy (szerk.) köteteket, Várhegyi cikkét.

2 E kutatások eredményeit lényegében még nem publikáltam, az anyag meg­írása nagyrészt még előttem álló feladat.

3 Hasonló szerepet töltött be a „vasfüggöny" másik oldalán Ausztria, amely semleges státuszának és piacgazdasági intézményrendszerének köszönhetően e státuszt saját felvirágoztatására használta fel.

4 Bognár József ezt a szakaszváltást „világgazdasági korszakváltásnak" nevez­te, utólag tudjuk, igaza volt. Ekkor kezdődött a globalizáció.

5 A rendszerváltás szociológiai vonatkozásának kitűnő elemzését adja Szalai (2001) műve.

6 A témakör irodalma rendkívül kiterjedt, itt Báger – Kovács (2004) írására hívjuk fel az Olvasó figyelmét.

7 A piaci fundamentalizmus alatt azt értem, amikor a versenyt, a piaci allokációt akkor is érvényesíteni akarják, amikor annak hatékony működésének a közgaz­daságtanból jól ismert feltételei hiányoznak. A piaci fundamentalizmus de facto a járadékvadász csoportok érdekeinek megfelelő ideológia.

8 A decentralizáció, a privatizáció és a piacosítás angol kifejezésekből kelet­kezett mozaikszó.

9 Ennek pénzügyi vonatkozásait lásd Vigvári (2008).

10 Az 1980-as évek döntően latin-amerikai adósságválsága, az 1990-es évek közepének mexikói válsága, a 90-es évek végének ázsiai és orosz válsága.

11 A kormányzati megrendelésektől számos (nemcsak hadiipari) ágazat léte közvetlenül is függ.

12 Lásd Vigvári (2005)

13 A félperifériás helyzetű országok eufemisztikus elnevezése az emerging és az economics szavak kontaminációjából keletkezett.

„A kapitalizmus a végét járja"

Antoine Reverchon interjúja (Le Monde, 2008. október 11.)

Antoine Reverchon:

Ön egyik aláírója volt a 2005-ös Porto Allegre-i Szociális Fórumon el­fogadott kiáltványnak („Tizenkét javaslat egy másfajta világértT), és az alterglobalizációs mozgalom egyik szellemi kezdeményezőjeként tartják számon. Alapítója és vezetője volt a New York-i Állami Egyetemen, Binghamtonban működő Fernand Braudel Centernek, amely a civilizációk és gazdasági rendszerek történeti folyamatait tanulmányozza. Hogyan helyezi el a jelenlegi gazdasági és pénzügyi válságot a kapitalizmus történetének „hosszú idejű" fejlődésében?

Immanuel Wallerstein:

Fernand Braudel (1902-1985) különbséget tett a „hosszú időtartam" – ahol az ember és a környező anyagi világ kapcsolatát szabályozó rendszerek váltják egymást a történelemben – és az ezeken a sza­kaszokon belüli hosszú, konjunkturális ciklusok között, amelyeket olyan közgazdászok írtak le, mint Nyikoláj Kondratyev (1823-1930) vagy Joseph Schumpeter (1883-1950). Manapság egyértelműen egy Kondratyev-ciklus B fázisában vagyunk, amely harminc-harmincöt esz­tendeje vette kezdetét egy olyan A szakasz után, amely 1945 és 1975 között a kapitalista világrendszer ötszáz éves történetének leghosszabb ilyen periódusa volt.

A ciklus A szakaszaiban a profitot az anyagi – ipari vagy egyéb – ter­melés generálja; a B fázisokban viszont a kapitalizmus, hogy továbbra is profitot realizálhasson, kénytelen pénzformát ölteni és spekulációba menekülni. Harminc év óta tart a vállalatok, az államok és a háztartá­sok tömeges méretű eladósodása. Ma a Kondratyev-féle B fázis utolsó szakaszában vagyunk, amikor a virtuális hanyatlás valóságossá válik, s a buborékok sorra szétpukkadnak: egymást követik a csődök, nő a tőkekoncentráció, fokozódik a munkanélküliség, s a gazdaság valódi deflációs helyzetet él át.

Azonban a konjunktúraciklus jelenlegi pillanata ma egybeesik egy olyan átmeneti szakasszal, amely két hosszú időtávú rendszert választ el egymástól, s amelyet ezért súlyosbít is. Véleményem szerint, harminc éve beléptünk a kapitalista rendszer történetének végső fázisába. A mostani szakaszt alapvetően az különbözteti meg a korábbi egymást követő konjunkturális szakaszoktól, hogy a kapitalizmus immár nem ké­pes „rendszert alkotni", a fogalomnak a fizikus és vegyész Ilja Prigozsin (1917-2003) által használt értelmében. Elmélete szerint ha valamely biológiai, kémiai vagy társadalmi rendszer túlzottan és túl gyakran eltér a stabilitás állapotától, többé nem képes visszanyerni egyensúlyát, s ekkor elágazódás, „bifurkáció" következik be. A helyzet kaotikussá válik, kicsúszik az addig uralkodó erők ellenőrzése alól, s harc bontakozik ki – nem egyszerűen a rendszer fenntartói és ellenfelei, hanem valamennyi szereplő között – a régit fölváltó új rendszer meghatározása körül. A „válság" szó használatát én az ilyen időszakokra tartom fenn. Nos: válságban vagyunk. A kapitalizmus a végéhez ér.

Miért nem inkább csupán a kapitalizmus újabb mutációjával van dol­gunk, olyannal, mint korábban a kereskedelmi kapitalizmusról az ipari kapitalizmusra, majd az ipari tőke uralmáról a pénztőke uralmára való áttéréskor láttunk?

A kapitalizmus mindenevő, s onnan szerzi a profitot, ahol az az adott pillanatban a legnagyobb. Nem elégszik meg morzsákkal, ellenkezőleg, a profit maximalizálására törekszik, s ennek érdekében monopóliumo­kat hoz létre. A legutóbb is ezzel próbálkozott a biotechnológia és az informatikai technológia terén. De úgy vélem, a rendszer valós fölhalmozási lehetőségei immár elérték határaikat. A kapitalizmus, amióta a XVI. század második felében megszületett, a gazdagságnak abból a különbségéből táplálkozik, amely a profitokat bezsebelő centrum és az egyre inkább elszegényedő (nem föltétlenül földrajzi értelemben vett) perifériák között áll fenn.

E tekintetben Kelet-Ázsia, India és Latin-Amerika gazdasági felemel­kedése legyőzhetetlen kihívást jelent a Nyugat által megteremtett világ­gazdaság számára, minthogy a Nyugat többé nem képes ellenőrzése alatt tartani a felhalmozási költségeket. A munkabérek, a nyersanyagárak és az adók hármas görbéje évtizedek óta jelentős emelkedést mutat vi­lágszerte. A most lezáruló rövid neoliberális szakasz csupán időlegesen tudta megfordítani ezt a tendenciát: noha az 1990-es évek végén ezek a költségek kétségtelenül alacsonyabb szinten álltak, mint 1970-ben, de sokkal magasabbak voltak, mint 1945-ben. Valójában az utolsó tényleges felhalmozási szakaszt, a „trente glorieuses"-t2* csakis az tette lehetővé, hogy a keynesiánus államok erőiket a tőke szolgálatába állították. De immár ez is elérte saját határát.

Vannak-e előzményei az ön által leírt mostani szakasznak?

Számos hasonló helyzet fordult elő az emberiség történetében, szemben a XIX. század közepén kialakult, a fejlődés folyamatosságát és elkerül­hetetlenségét valló felfogással, beleértve annak marxista változatát is. A magam részéről inkább a fejlődés lehetőségének tézisével értek egyet, nem pedig annak elkerülhetetlenségével. Kétségtelen, hogy a kapitaliz­mus az a rendszer, amely egyedülálló módon volt képes anyagi javak és gazdagság termelésére. Ugyanakkor látnunk kell az általa okozott – környezeti és társadalmi – veszteségeket is. Az egyedüli közjó az, ami a lehető legtöbb ember számára biztosítja a józan, értelmes élet lehetőségét.

Ezzel együtt a maihoz időben legközelebbi hasonló válság a feudális rendszer összeomlása volt Európában, a XV. és a XVI. század közepe között, azaz a feudalizmusnak a kapitalista rendszer által való felváltása. Ezen időszakban, amely a vallásháborúkkal tetőzött, elenyészett a kirá­lyi, a földesúri és a vallási hatalom befolyása a leggazdagabb paraszti közösségek és városok felett. Ebben az időszakban alakultak ki – egy­mást követő próbálkozásokon keresztül, öntudatlanul – olyan nem várt megoldások, amelyek sikeressége fokozatos elterjedésük nyomán a kapitalizmus formájában „alkotott rendszert".

Meddig tarthat a jelenlegi átmeneti időszak s hova vezethet?

Az értékromboló periódus, amely egy Kondratyev-ciklus B fázisát zárja, általában kettőtől öt évig tart, mígnem kialakulnak az A szakaszra való áttérés feltételei, amikor reálprofitra lehet szert tenni a Schumpeter által leírt új anyagi-termelési szerkezetben. Ám az a körülmény, hogy ez a fázis jelenleg egybe esik a rendszer válságával, politikailag kaotikus időszakot teremt, amelyben a vállalatok és a nyugati államok élén álló domináns szereplők minden technikailag lehetséges lépést meg fognak tenni az egyensúly helyreállítása érdekében, ami azonban nagyon való­színű, hogy nem jár majd sikerrel.

A legokosabbak már megértették, hogy valami egészen újat kell létre­hozni. Ám rajtuk kívül is szereplők sokasága munkálkodik rendszertelenül és öntudatlanul azon, hogy új megoldások szülessenek, s nem tudhatjuk, milyen rendszer jön létre ezekből a próbálkozásokból.

Egy olyan meglehetősen ritka történelmi időszak részesei vagyunk, amikor a tehetősek válsága és tehetetlensége teret enged mindannyi­unk szabad döntései számára, s amikor egyéni cselekvésünkkel befo­lyásolhatjuk a jövőnket. De minthogy a jövő ezen megszámlálhatatlan cselekvések összege lesz, teljességgel lehetetlen megjósolni, hogy végül miféle modell kerekedik fölül. Tíz év múlva talán tisztábban látunk, s har­minc vagy negyven év múlva egy új rendszer jön majd létre. Azt hiszem, éppúgy van esélye annak, hogy egy, a kapitalizmusnál is kegyetlenebb kizsákmányoló rendszer keletkezzék, mint annak, hogy valamilyen egyenlőbb és redisztributívabb modell köszöntsön ránk.

A kapitalizmus korábbi korszakváltásai gyakran a világgazdaság cent­rumának elmozdulásával jártak, például a Mediterráneumból Európa atlanti partjaira, majd az Egyesült Államokba. Vajon Kína lesz a rendszer jövőbeni centruma?

A válság, amelyet átélünk, egy politikai ciklus, az amerikai hegemónia vé­gével is egybeesik, amely ugyancsak az 1970-es években vette kezdetét. Az USA fontos szereplő marad, de többé nem lesz képes visszahódítani domináns pozícióját a megtöbbszöröződött hatalmi centrumokkal, Nyu­gat-Európával, Kínával, Brazíliával, Indiával szemben. Egy új hegemón hatalom fölülkerekedése, ha figyelembe vesszük a braudeli hosszú időtartamot, ötven évig is eltarthat. De hogy melyik lesz ez a hatalom, azt nem tudom.

A jelenlegi krízisnek addig is rendkívüliek a politikai következményei, amennyiben a rendszert uraló erők, hegemóniájuk elvesztése miatt, majd megpróbálnak bűnbakot keresni. Úgy vélem, az amerikai nép fele nem fog beletörődni abba, ami most történik vele. Belső konfliktusok rázkód­tatják majd meg az Egyesült Államokat, amely, politikai szempontból, a világ leginstabilabb államává válhat. S nem szabad megfeledkezni arról, hogy mi, amerikaiak, mindannyian fegyvert viselünk…

***

A gazdasági válság hosszútávú megközelítésben

Commentary No 243, 2008. október 15.

(Copyright: Immanuel Wallersterin distributed by Agence Global)

A gazdasági válság elkezdődött. Az újságírók még kedélyesen azt kérdezgetik a közgazdászoktól, hogy vajon nem csupán egyszerű recesszió-e, amibe beléptünk. Egy percig se higgyenek benne. Súlyos, világméretű gazdasági válság elején vagyunk, amely szinte mindenütt jelentős munkanélküliséget von majd maga után. A válság a klasszikus nominális defláció formáját öltheti, annak az átlagembert sújtó minden következményével. Vagy pedig – ez azonban kevésbé valószínű – vág­tató inflációba csaphat át, ami csupán a másik módja a leértékelésnek, s hatásaiban még rosszabb az egyszerű emberekre nézve.

Most mindenki azt firtatja, mik vagy kik indíthatták el a válságot. A derivative-ek, a másodlagos jelzáloghitelek, amelyeket Warren Buffet „tömegpusztító pénzügyi fegyvereknek" nevezett? Vagy a subprime-ok, a kockázatos jelzáloghitelek? Esetleg a kőolajspekulánsok? Megindult a bűnbakkeresés, aminek azonban igazából nincs jelentősége. Fernand Braudellel szólva, ily módon csupán a rövidtávú események által felka­vart porfelhőt láthatjuk. Ha föl akarjuk tárni, valójában mi megy végbe körülöttünk, a dolgokat két másik idősíkon kell szemlélnünk. Az egyik a középtávú ciklikus ingadozásoké (a konjunktúraciklusoké), a másik pedig a hosszú időtartamú strukturális folyamatok időkerete.

A kapitalista világgazdaság több évszázada a ciklikusság két nagyobb formáját ismeri. Az egyik a Kondratyev-ciklusok váltakozása, amely történetileg ötven-hatvan esztendőt ölel fel. A másik az ezeknél sokkal hosszabb hegemóniaciklusok jelensége.

Ami az utóbbit illeti, az Egyesült Államok 1873-tól egyre nagyobb eséllyel pályázott a hegemóniára, majd 1945-ben korlátlan hegemón uralomra tett szert, hogy azután, 1970-től a fokozatos hanyatlás fázisába lépjen. George W. Bush ostobaságai a lassú visszavonulást rohamos hanyatlássá változtatták. Mára az amerikai hegemónia utolsó visszfényei is a múlt ködébe vésznek. Beléptünk – s ez normális fejlemény – egy többpólusú világba. Az Egyesült Államok továbbra is nagyhatalom, sőt egyelőre tán a legerősebb hatalom marad, a következő évtizedek során azonban a többi hatalomhoz képest viszonylagos hanyatláson megy majd keresztül. Ezen jószerivel semmi sem képes változtatni.

A Kondratyev-ciklusok időkerete ettől különböző. A világ 1945-ben került ki az utolsó B fázisból, majd a modern világrendszer történetének legerősebb A szakaszát produkálta. A ciklus az 1967-73 közötti években tetőzött, s ezután megkezdődött a visszaesés. Ez a B fázis tovább tartott, mint a korábbiak – s jelenleg is tart.

A Kondratyev-féle B szakaszok jellegzetességei jól ismertek, s meg­felelnek annak, amit a világgazdaság 1970 óta átél. A termelő ágazatok profitrátája csökken, különösen a termelés korábban legjövedelmezőbb fajtáiban. Emiatt azok a tőkések, akik valóban magas profitszinteket akarnak elérni, a pénzügyi tranzakciók felé fordulnak, vagyis lényegében a spekulációba fektetik be tőkéiket. A termelő ágazatokat, hogy jövedel­mezőségük ne váljon túlságosan alacsonnyá, a centrumterületekről a vi­lágrendszer más részeibe telepítik át, alacsonyabb személyi költségekre cserélve az ügyvitel kisebb költségeit. Ez a magyarázata annak, miért szűntek meg állások tömegesen Detroitban, Essenben és Nagoyában, s miért keletkeztek mind újabbak Kínban, Indiában és Brazíliában.

Ami a spekulációs buborékokat illeti, néhányan egyre több pénzre tesznek szert általuk. A buborékok azonban előbb vagy utóbb szétpuk­kadnak. Ha tudni szeretnénk, miért tart ilyen sokáig a Kondratyev-ciklus B szakasza, a magyarázat az, hogy a pénzügyi intézmények (a FED – az amerikai államkincstár és szövetségi bank -, a Nemzetközi Valutaalap és a vele együttműködő nyugat-európai és japán pénzügyi hatóságok) rendszeresen és jelentős mértékben beavatkoztak a piacok működésébe – 1987-ben (a tőzsdék mélyrepülése), 1989-ben (az amerikai takarék­pénztárak fizetésképtelenné válása), 1997-ben (a kelet-ázsiai pénzügyi összeomlás), 1998-ban (a Long Term Capital Management kockázati alap rossz menedzselése), 2001-ben (az Enron bedőlése) -, hogy a világgaz­daság működőképességét fenntartsák. A pénzügyi szféra hatalmasságai tanultak a Kondratyev-ciklusok korábbi B fázisaiból, s azt gondolták, hogy legyőzhetik a rendszert. Ennek azonban határai vannak. Most elérkeztünk e határokhoz, miként ezt Henry Paulson és Ben Bernanke sajnálattal s valószínűleg megdöbbenéssel kénytelen tudomásul venni. Ez alkalommal nem lesz annyira egyszerű, sőt valószínű, hogy nem is lesz lehetséges elkerülni a legrosszabbat.

Azelőtt, ha a gazdasági válság nyomán végbement a rombolás, a világgazdaság simán újra indult, olyan innovációk bázisán, amelyeket egy ideig monopolizálni lehetett. Következőleg azok, akik most azt mondják, hogy a tőzsdék egy idő után majd újra emelkedni kezdenek, arra gondolnak, hogy a korábbiakhoz hasonlóan erre ezúttal is sor kerül, azt követően, hogy a világ lakosságát sújtó pusztulás bekövetkezett. S lehet, hogy pár év múlva tényleg így is lesz.

Mindazonáltal van egy olyan új mozzanat, amely e bájos ciklikus modellben – amely a kapitalista rendszert ötszáz éve működteti – inter­ferenciát idézhet elő. A strukturális mozgások interferálhatnak a ciklikus modellekkel. A kapitalizmus – mint világrendszer – alapvető szerkezeti jellegzetességei bizonyos szabályokat követnek: grafikonon ábrázolva egyensúlyi állapotot fejeznek ki, amely emelkedő mozgást mutat. A prob­léma az – hasonlóan más strukturális egyensúlyi állapotokhoz bármilyen rendszerben -, hogy a görbék idővel messze távolodnak az egyensúlytól, s többé lehetetlen egyensúlyi állapotba hozni őket.

De vajon a rendszert mi lendítette ki ennyire az egyensúlyából? Na­gyon röviden az, hogy az elmúlt ötszáz évben a kapitalista termelés három alapvető költségelemének (személyzet, ráfordítások és adók) a lehetséges eladási áron belüli aránya folyamatosan nőtt, olyannyira, hogy ma már nem lehet számottevő profitot realizálni a lényegében mo­nopolizált termelésben, ami mindig is a tőkefelhalmozás alapját képezte. Nem azért, mert a kapitalizmus nem lenne képes megtenni, amihez a legjobban ért. Hanem azért, mert annyira jól csinálta, hogy végső soron aláásta a jövőbeni fölhalmozás alapjait.

Amikor a rendszer ehhez a ponthoz elér, a komplex rendszerekről szóló tanulmányok kifejezésével bifurkáció (elágazódás) következik be. Ennek azonnali eredménye erőteljes, kaotikus turbulenciák kialakulása – amin a világrendszer jelenleg megy keresztül s ami a következő húsz vagy ötven évben folytatódni fog. Mivel mindenki abba az irányba próbál haladni, ami számára pillanatnyilag a legelőnyösebbnek tűnik, a káoszból új rendszer egy alternatíva két egymástól nagyon különböző útjának egyike mentén fog kiformálódni.

Amiben bizonyosak lehetünk, az az, hogy a jelenlegi rendszer nem folytatódhat. Ugyanakkor nem mondható meg előre, hogy miféle új rend lép majd a helyébe, minthogy ez az egyéni ráhatások megszámlálhatat­lan sokaságának eredőjeként fog előállni. De egy új rendszer előbb vagy utóbb kialakul. Ez nem lesz kapitalista rendszer, hanem esetleg nála sokkal rosszabb (még egyenlőtlenebb és hierarchikusabb), illetve az is ehet, hogy jobb (viszonylag demokratikus és relatíve egyenlő). A jelenlegi globális léptékben zajló politikai küzdelmek tétje az ezen új rendszerek közötti választás.

Ami rövid távú, ideiglenes perspektíváinkat illeti, elég világosan látható, mi az, ami végbemegy. A protekcionizmus korszaka jön – a „globalizáció" el lesz felejtve. Egy olyan világba lépünk, ahol a kormányokra sokkal közvetlenebb szerep hárul a termelésben. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia maga is részlegesen államosítja a haldokló bankokat és a nagy ipari vállalkozásokat. Populista kormányok által irányított redisztribúciós időszak következik; ezek egyaránt lehetnek középbal szociáldemokrata vagy szélsőjobboldali tekintélyelvű kormányok. S mivel mindenki része­sedni szeretne az immár kisebb tortából, ez az egyes államokon belül a társadalmi harcok kiéleződésével jár majd. Szóval, rövid távon az összkép nem valami biztató.

(Fordította: Lugosi Győző)

Kína hivatalosan is a szocializmus építésének kapitalista útját választotta. Ez a döntés összhangban áll a kormány azon szándékával, hogy az ország iparosítását a gazdaság világpiaci nyitásával érje el. Kína energiabiztonsági törekvéseit a külföldtől függő energiaellátás miatti tartós félelem, különösen pedig az Egyesült Államok által ellenőrzött energiatartalékoktól való függés mozgatja.

Kína szénhidrogénéhsége mára globális dimenziót nyert, mivel az olajke­reslet gyorsabban nő a kínálatnál. A növekvő energiaimport a kormányok fókuszába került mind Kínában, ahol igyekeznek a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges energiaforrásokat biztosítani, mind a nyugati hatalmaknál, ahol Kína energiabiztonsági törekvéseinek nemzetközi politikai következményeitől tartanak. Írásomban a kínai iparosítás hullám néhány összetevőjét vizsgálom az ország olajdiplomáciájával össze­függésben, szem előtt tartva azt a tényt, hogy Kína mind jobban beépül a kapitalista globalizáció folyamatába. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Kína hivatalosan is a szocializmus építésének kapitalista útját választotta. Ez a döntés teljes mértékben összhangban áll a kormány azon szándékával, hogy Kína iparosítását a gazdaság világpiaci megnyi­tásával érje el. A kapitalista modernizációnak ezt a folyamatát elemzem cikkemben, arra fókuszálva, hogy a kínai vezetők hogyan kezelik az energiakérdést. Napjainkban Kína egyik legsúlyosabb problémájává a megfelelő mennyiségű olaj beszerzése vált.

Kína olajfogyasztása

Ma Kína, az Egyesült Államok után, a világ második számú olajfogyasz­tója, mely Észak-Amerikával, Japánnal, Indiával és Európával versenyez az olajforrásokért. Az elmúlt években Kínán iparosítási hullám söpört végi, ennek következtében ez lett a világ egyik leggyorsabban növekedő gazdasága. Kína bruttó hazai terméke (GDP) reálértékben évi 8-10%-al növekszik, ennek alapján becsült energiaszükséglete 2020-ig 150%-kal fog nőni. Ha zavarok jelentkeznek a fő olajtermelő országokban: a Közel-Keleten vagy Afrikában, akkor az igen sebezhetővé teszi Kínát. Ebből következően a kormány energiabiztonsági törekvéseit nagyobb­részt a külföldtől függő energiaellátás miatti tartós félelem, különösen pedig az Egyesült Államok által ellenőrzött energiatartalékoktól való függés mozgatja. Jelenleg Kína évi 80 millió tonna nyersolajat importál. Olajfogyasztása átlagosan kb. évi 7%-kal növekszik. Az előrejelzések szerint az ázsiai ország olajigénye 2020-ra eléri az évi 400 millió tonnát. Ez részben megmagyarázza a jelenlegi olajellátási nehézségeket és a nyersolaj magas árát.

A növekedés fenntartásához Kínának egyre több olajra lesz szüksége. Mivel 1993-ban nettó olajimportőrré vált, ezért a prosperáló gazdasága fenntartásához szükséges üzemanyag után kétségbeesetten kutatva bejárta az egész földgolyót. Egyre több olajra van szükségük a magán­autózásra való tömeges áttérés miatt. Ezen a területen az olajfogyasztás évi 7,5%-al növekszik, hétszer gyorsabban, mint az Egyesült Államokban. Következésképp, 2010-re Kínában kilencvenszer több személygépkocsi lesz, mint amennyi 1990-ben volt. Az autók száma évi 19%-al bővül, és az előrejelzések szerint az összes gépkocsi számában Kína 2030-ra meg­előzheti az Egyesült Államokat. Az autóeladások meredek emelkedéséhez a kifejezetten alacsony benzinár is hozzájárul. A mai kínai benzinárak az európai és a japán kiskereskedelmi árak alig harmadát érik el.

Kínának olajönellátásra csak korlátozottan képes, mivel fogyasztásával arányos bizonyított olajkészletekkel nem rendelkezik. Bár a hetvenes és nyolcvanas években Kína nettó olajexportőr volt, de 1993-ra már nettó behozatalra szorult és külföldi olajtól való függése egyre növekszik. Jelen­leg szükségletei 32%-át importálja, és ez az arány 2010-ig előreláthatólag megduplázódik. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) egyik elemzése szerint Kína olajimportjának nagysága 2030-ra eléri az Egyesült Államok jelenlegi olajimportjának szintjét. Mivel Kína olaj-behozatali függőségé­nek növekedésére számít, ezért olajkutatási és kitermelési lehetőségek megszerzésére irányuló aktív diplomáciai és gazdasági tevékenységbe kezdett többek között Kazahsztánban, Oroszországban, Venezuelában, Szudánban, Nyugat-Afrikában, Szaúd-Arábiában és Kanadában. Orosz­országgal olyan megállapodásokat ütöttek nyélbe, amelyek biztosítják a hozzáférést a szibériai gáz és olajkészletekhez és csatlakoztatják Kínát az orosz vezetékrendszerekhez. Pekingi látogatása idején a venezuelai elnök, Hugo Chávez új egyezményeket írt alá, amelyek megengedik, hogy kínai vállalatok olaj és gáz után kutathassanak, valamint finomítókat létesíthessenek Venezuelában. Az elnök kijelentette, hogy országa csök­kenteni szeretné függőségét az amerikai olajeladásoktól, és ezért Kínának nagyobb hozzáférést biztosít Venezuela természeti erőforrásaihoz.

De a beszerzési források bővítésére tett kísérletek ellenére, Kína egyre inkább a közel-keleti olajtól függ. Jelenleg Kína olajimportjának 58%-a származik ebből a katonailag és politikailag is rendkívül instabil régióból. Ráadásul a közel-keleti olaj aránya 2015-re várhatólag 70% lesz. Kíná­nak történelmileg nem volttartós stratégiai érdekeltsége a Közel-Keleten, de kapcsolata ezzel a régióval, ahonnan olajbehozatalának többsége származik, egyre fontosabbá válik.

Olajdiplomácia

Amerika érdekei szembekerültek Kína megnövekedett gazdasági sú­lyával, miután az utóbbi fejlődő ország csatlakozott a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO). Kína saját régiójában fő gazdasági szereplővé vált, és ezzel megváltozott a korábbi hatalmi egyensúlyt. Ezért az amerikai imperializmus igyekszik megfékezni vagy legalább lelassítani Kína gyors terjeszkedését kijátszva az ország gyenge emberjogi teljesítményének, kiterjedt korrupciójának és szennyező iparának kártyáit. A Nyugat szeret­né elérni, hogy Kína visszafogja széndioxid kibocsátását. A Kína-püfölés kéz a kézben jár a protekcionizmussal, melyet a „diktatúra táplálása" elleni nemes felháborodásként álcáznak. Az amerikai-kínai viszonyt mindezen kívül a Tajvantól Tibetig nyúló geopolitikai kérdések sokasága is befolyásolja. De minden kétséget kizáróan a közel-keleti olajhoz való hozzáférés a két nagyhatalom közti kapcsolat kulcskérdésévé fog válni. Ugyanakkor viszont Kína katonai ereje nem elég fejlett ahhoz, hogy fajsúlyos szerepet játszhasson a közel-keleti politikában. Ezért olajér­dekei Amerika katonai erejének vannak kiszolgáltatva. Emiatt Kínának fel kellett ismernie, hogy energiabiztonsága egyre inkább az Egyesült Államokkal való együttműködéstől, nem pedig a vele való versengéstől függ. Azonban mostanában, ahogy új olajforrások után kutatva Kína a nyugati féltekét is felfedezte, az Egyesült Államok kormánya sokkal agresszívebben válaszol, mint korábban bármikor.

Washingtont különösen ingerültté tette, hogy Kína saját térségén kívüli olajforrásokat keresve olyan „lator államokat" is támogat, mint például Iránt és Szudánt – csak azért, mert függ az olajuktól. Kína ugyan számít a Közel-Keleten kívüli olajprojektek felfutására, de Peking a legvalószínűbb forgatókönyv szerint ragaszkodni fog e régió legfőbb olajtermelő orszá­gaihoz fűződő jó viszonyához, már csak biztonságpolitikai érdekből is. Másrészt, Kína szeretne néhány olyan olajtermelő és exportáló országgal is jó kapcsolatot ápolni, amelyeket az amerikai imperializmus nem kedvel. Ezek közé tartozik, Irán, Venezuela és Szudán, ahol a hatalmon levők nemzeti érdekeiket védik a külföldi kapitalisták dominanciájával szem­ben. Az Egyesült Államok Kongresszusa által felállított Amerikai-Kínai Biztonságpolitikai Ellenőrző Bizottság jelentése figyelmeztetett arra, hogy Kína növekvő energiaimport-igénye ösztönzőleg hat arra, hogy közelebb kerüljön a terrorizmust támogató országokhoz, például Iránhoz, Irakhoz vagy Szudánhoz. Ezt a szándékot csak fokozza az az aggodalom, hogy az Egyesült Államok a Perzsa öböl uralmára tör. A térségbe történő kínai fegyvereladás, a terrorizmust támogató országok segítése, valamint a polgári és katonai célra is használható technológiák terjesztése mind súlyos gondot jelentenek Washington számára.

Az afganisztáni és iraki háború jól példázza, hogy a kínai diplomáciát miért körözte le a nyugatiak katonai beavatkozása. Kína gazdasági be­hatolását az Egyesült Államok gazdasági és katonai érdekeit szolgáló mindkét háború megakadályozta. Manapság Kína attól tart, hogy ez megismétlődhet Iránnal, legnagyobb olaj- és gázszállítójával. A két or­szágot egyre növekvő, jelenleg 120 milliárd dollár értékű szerződés köti össze. Az Egyesült Államok és az Európai Unió által követett diplomáciai stratégia Irán atomprogramjának megállítására irányul, Kína viszont 2004 októberében írta alá addigi legjelentősebb energiaszerződését Iránnal és vállalta, hogy megakadályoz minden amerikai kísérletet arra, hogy Irán atomprogramját az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalja. Ez jelezheti azt, hogy Kína nem csak a Perzsa-öbölben meghatározó szerepű, katonailag erős, sőt atomfegyverrel is rendelkező Iránban érdekelt, hanem – ener­giabiztonsági megfontolásból – a kritikus globális biztonsági kérdéseket érintő nemzetközi együttműködésben is. Az Iránhoz fűződő különleges viszonyán túl Kínáról az is köztudott, hogy tömegpusztító fegyverek technológiájával látja el a „lator államokat" beleértve Észak-Koreát, Szíriát, Líbiát és Szudánt. Kína hagyományos fegyvereket is szállít, és ez a Perzsa-öböl biztonságát felügyelő amerikai csapatokat is fenyeget­heti. Különösen aggasztó, hogy Kína hajóelhárító cirkálórakétákat ad el Iránnak, amelyek veszélyt jelenthetnek az olajtankerek forgalmára és az ott állomásozó amerikai hajókra. Ez a fegyverkereskedelem növekvő veszélyt jelent az Egyesült Államok globális biztonsági érdekeire nézve, különösen a Közel-Keleten és Ázsiában.

A Perzsa-öböl olajához való hozzájutást biztosító kínai stratégia kulcs­eleme a Szaúd-Arábiával ápolt különleges viszony. A Rijadhoz fűződő szálak a nyolcvanas évek közepéig nyúlnak vissza, amikor Kína közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat adott el az arab országnak. Azóta ez a kapcsolat csak erősödött. A magas rangú kínai vezetők Szaúd-arábiai látogatásai 1999-ben jutottak a csúcsra Csiang Cö-min elnök hivatalos útjával, amikor a kínai vezető meghirdette a „stratégiai olajkapcsolatot" a két ország között. Kína felajánlotta interkontinentális ballisztikus rakéták eladását Szaúd-Arábia számára. Az Egyesült Államokhoz fűződő spe­ciális kapcsolat fenntartása érdekében a szaúdiak egészen mostanáig inkább visszautasították a kínaiak számos ajánlatát és korlátozták a kínai beszerzéseket. De a szaúdi-amerikai kapcsolatok folytonos romlása, vagy hosszabb távon az uralkodó rezsim megváltozása az olajkirály­ságban arra sarkallhatja a szaúdiakat, hogy ne kizárólag Amerikára hagyatkozzanak rendszerük biztonságának garantálásában és nagyobb szerepet juttassanak Kínának.

Kína Közel-Keleten kívüli olajforrás-keresése több oldalról is alááshat­ja az Egyesült Államok biztonsági érdekeit: a Dél-kínai-tengeren Kína határvitába bonyolódott Malajziával, a Fülöp-szigetekkel, Tajvannal, Vietnammal és Bruneijel, a Spratly- és Paracel-szigetek energiakincsei miatt. A Kelet-kínai-tengeren, ahol gazdag olaj és gázlelőhelyeket sejte­nek, az energiaforrásokért vívott versengés egyre erősebb Kína és Japán között. Kína már hozzá is fogott a gázkutatáshoz a Kelet-kínai-tenger hozzá tartozó oldalán. A japán kormány szerint a gáztartalékok egy része valójában a határvonal hozzá tartozó oldalán található, tehát Kína az ő felségvizein próbálja feltárni a szénhidrogénkincset. A vitatott területen Japán is megengedte saját cégeinek a kutatófúrásokat, amit viszont Kína tart provokációnak. Az orosz olajhoz való hozzáférés egy további feszültségforrás. Kína és Japán hosszú hónapokon át licitháborút vívott egymással a Kelet-Szibériából szállító orosz olajvezeték építése ügyé­ben. A kínai tervek szerint a vezetéknek a mandzsúriai Tacsing városába kell befutnia, míg Japán ragaszkodik ahhoz, hogy a vezeték a Japánnal átellenben található orosz kikötőig, Nahodkáig érjen.

Ez a feszült légkör ellenségeskedést szül a közhangulatban és a poli­tikában, ami már erőszakos japánellenes tüntetésekhez is vezetett 2005 áprilisában, és valószínűleg ez csak fokozódni fog. A kínai olajvállalatok szemet hunynak afelett, hogy az afrikai kormányok mire használják olajdollárjukat. Szudán az egyik olyan ország, ahol ez a közömbösség keresztezi az amerikaiak korrupcióellenes és az emberi jogok védelmére irányuló törekvéseit. A kínaiak közös olajszerződések alapján több mint 8 milliárd dollárt fektettek be ebben az országban, többek között a Vörös­tengerig érő 1.500 km hosszú olajvezetékbe, az olajmunkásoknak álcá­zott többezres katonaságba, valamint fegyvereladásokkal is támogatták a húsz éve polgárháborúban álló szudáni kormányt. 2004 szeptemberében az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1564. határozata kőolajtermékekre alkalmazott szankciókat helyezett kilátásba Szudán ellen, ha nem szün­teti meg a dárfúri tartományban harcoló katonai csoportok támogatását. Szudáni olajérdekei védelmében (ez Kína olajimportjának 7%-át jelenti), Peking nagyon világosan kifejezésre juttatta, hogy az ilyen szankciók életbeléptetésére irányuló minden törekvést meg fog vétózni.

Közben Kína folyamatos nyugati terjeszkedése az alapvető gazdasági és politikai következményekkel járhat az Egyesült Államok számára. Mind Amerika mind Mexikó hazai olajtermelése csökken, ezért az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy az itt termelt nyersolaj egy tetemes részét átengedje, hisz olajfelhasználásának harmada innen származik. A szűkülő olajforrások arra kényszerítik majd az Egyesült Államokat, hogy másutt keressen olajutánpótlást, leginkább a Közel-Keleten, és így még inkább ettől a kavargó régiótól fog függni. A nyugati féltekén Kína olaj- és gázmegállapodásokat kötött már Argentínával, Brazíliával, Peruval és Ecuadorral, de a leginkább Venezuela, Ameri­ka negyedik legnagyobb olajszállítója iránt érdeklődik. A 2005 elején megkötött olajegyezmények biztosítják a kínai vállalatok számára az olaj- és gázkutatást, valamint finomítók létesítését Venezuelában. Az állami tulajdonú kínai olajtársaságok szintén nekiláttak, hogy nagyra törő olajegyezményeket üssenek nyélbe az Egyesült Államok első számú olajszállítójának számító Kanadával, beleértve helyi energiacégek fel­vásárlását is. Kína egyik legnagyobb állami energiavállalata, a Sinopec szeretne részesedést vásárolni Alberta tartomány hatalmas olajhomok­mezőiből. A kanadai Enbridge óriáscég azt szorgalmazza, hogy építsenek egy Albertát a Csendes-óceán partján fekvő Brit Kolumbiával összekötő olajvezetéket 2,5 milliárd dollárból, hogy hajón Kínába szállíthassák a nyersanyagot. Bár még nem világos, hogy ezek közül a tervek közül mi valósul meg, annak a lehetősége, hogy a kínaiak részesedést szerezze­nek a kanadai energiaiparban – és így módjuk lehessen elterelni Kanada Amerikába irányuló potenciális olajexportjának harmadát – igencsak aggaszthatja Washingtont.

A kínai olajipar modernizációja

Az utóbbi évtizedben Kína jelentős mértékben modernizálta és átszervez­te hazai olaj- és gáziparát. A kínai kormány 1998-ban a legtöbb állami tu­lajdonú olaj- és gázvállalatát két vertikálisan integrált cégbe: a CNPC-be (China National Petroleum Corporation – Kínai Nemzeti Kőolajtársaság) és a Sinopecbe (China Petrochemical Corporation – Kínai Petrokémiai Társaság) szervezte. Az átszervezés a két vállalatnak területi jelleget is adott – a CNPC főleg északot és nyugatot, a Sinopec pedig a délt fedte le -, ezenkívül a CNPC inkább a nyersolajtermelésben, a Sinopec pedig a finomításban lett erős. A két vállalat elbocsátotta a fölösleges dolgo­zók millióit, megszabadult néhány kevésbé nyereséges üzletágától, és nyugati bankokat bízott meg azzal, hogy leányvállalataikat kicsinosítva bevezessék a hongkongi és a New York-i tőzsdére.¹ Az átalakítás előtt a CNPC főleg olaj- és gázkutatásban, valamint kitermelésben tevékenyke­dett, a Sinopec pedig a finomításban és a kereskedelemben. A harmadik nagy állami vállalat, a CNOOC (China National Offshore Oil Corporation – Kínai Nemzeti Part menti Olajtársaság), a tengeri kutatást és terme­lést végzi, ő adja a kínai belföldi nyersolajtermelés valamivel több mint 10%-át. Az iparág jelenlegi felügyeleti szerve a 2003 elején létrehozott Állami Energiaigazgatás (SEA). Az átalakításnak az volt a célja, hogy az állami vállalatokat a máshol szokásos vertikálisan tagolt társaságokhoz tegyék hasonlatossá. E folyamathoz kapcsolódóan leválasztották vagy megszüntették e vállalatok nem nyereséges melléktevékenységeit, és a különböző szolgáltatásokat, például a lakások és a kórházak fenntartását. Tömeges elbocsátásokra is sor került, mivel más állami tulajdonú vállala­tokhoz hasonlóan ezek is felduzzasztott létszámmal működtek.

Mivel Kína a szocializmusba vezető út kapitalista módját választotta, ezért olaj- és gázipari vagyonának jelentős részét a tőzsdére vitte. A Kínai Népköztársaság megnyitotta olajszektorát a külföldi tőke előtt, hogy ezzel megkönnyítse a nyugati technológia és az ennek megfelelő menedzs­mentismeretek behozatalát. A tőzsdei bevezetés néhány jellemzője meg­lehetősen szokatlan volt. Először is, kizárólag kisebbségi részesedést vittek tőzsdére. Másodszor, a cégvezetésre nincs jelentős befolyása a külföldi befektetőknek. A kínai kormány még mindig többségi részese­déssel bír mindhárom cégben, és a külföldi befektetők nem nevezhettek ki igazgatósági tagokat. Az elemzők ezeket a befektetéseket általában a hat energiaipari szuper óriás kínai behatolási kísérletének tekintették, ami szükségszerűen magával vonja a kínai óriásokkal létesített partner­kapcsolatokat. A Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO) való belépés melletti elkötelezettsége miatt várható, hogy Kína tovább nyit a külföldi befektetések felé, de még ekkor is az a valószínűbb, hogy a jelentős kínai olaj- és gázberuházások majdnem mindegyikében jelen lesz egy kínai energiaipari óriáscég. Mivel a WTO-megállapodás előír bizonyos jogokat, a szuper óriások közül a vezető három (a BP, az ExxonMobil és a Shell) mindegyike belép a kínai kiskereskedelmi piacra – de csak a CNPC, a Sinopec vagy mindkettő partnereként. A kínai olajfinomító-ipar konszo­lidációja után, melynek során a kisebb finomítók tucatjait zárták be, a kínai olajóriások ismét a kapacitások bővítésére törekszenek. A kínai olajfeldolgozó szektor egyik legsúlyosabb problémája a nehezebb közel-keleti nyersolaj feldolgozására is alkalmas kapacitások hiánya, amelyet pedig a középtávon növekvő kínai importigény nélkülözhetetlenné tesz. A meglévő finomítók közül többet átalakítanak, hogy képesek legyenek kezelni a nehezebb és magasabb kéntartalmú nyersolajtípusokat is.

Ráadásul Kína belefogott gázinfrastruktúrájának nagy léptékű kiterjesz­tésébe. A kilencvenes évekig a földgázt többnyire csak a műtrágyagyárak használták és kevés elektromos áramot állítottak elő belőle. Ma Kína teljes energiafelhasználásában a földgáznak csak 3%-os szerep jut. A kínai földgázberuházások egyik nagy kerékkötője az egységes szabá­lyozás hiánya. Jelenleg a földgázárakat a helyi szabályozók tarkasága irányítja. A kínai kormány jelenleg azon munkálkodik, hogy létrehozza a földgázipar egységes jogi szabályozásának tervezetét. Az ország legnagyobb gáztartalékai nyugat- és Északközép-Kínában vannak, ami egyúttal azt is jelenti, hogy további vezetéképítésekre van szükség ah­hoz, hogy a gázt a keleti városokba lehessen szállítani. A CNPC nemrég fejezte be gáz gerincvezetéke, a Nyugat-Keleti Vezeték építését. A kínai olajkitermelés döntő része (85%-a) a szárazföldről származik. A tengeri termelés felfuttatása kiemelt fontosságú terv, amelyet Kína külföldi vál­lalatok technikai és pénzügyi segítségével hajt végre. Az ország azon törekvése, hogy minimálisra csökkentse függését a közel-keleti olajtól, arra fogja csábítani Pekinget, hogy Oroszországgal és Kazahsztán­nal szövetkezzen, és túl sokat költsön grandiózus vezetéképítésekre. 2000-re Kína odáig jutott, hogy kifejezze érdeklődését a szibériai mezők olajtartalékai iránt.

Az orosz szövetséges

A kínai-orosz kapcsolatok fejlődésének nagy lökést adott Vlagyimir Putyin elnök 2000. júliusi látogatása. Gazdasági megfontolásokból az orosz elnök már korábban kezdeményezte a Kínával való megbékélést. A kínai vezetőség leginkább „a kölcsönös politikai bizalom elmélyítése" és a „gazdasági együttműködés fejlesztése" kifejezéseket használták. Jelentős erőfeszítéseket tettek a kétoldalú kapcsolatok erősítésére, be­leértve az orosz-kínai határ keleti szakaszáról szóló újabb egyezmény ratifikálását mindkét ország parlamentjében,egy nemzetbiztonsági kér­déseket érintő konzultációs rendszer kiépítését, valamint megállapodás aláírását az energiaipari és befektetési együttműködés továbbfejlesz­téséről. 2001-ben aláírták a kínai-orosz jószomszédi-, barátsági- és együttműködési szerződést. 2003 májusában a két ország közös közle­ményben deklarálta, hogy a kínai-orosz kapcsolatokban megkezdődött a fejlődés új szakasza, a „stratégiai együttműködés". Kína ugyanakkor keveset tett azért, hogy ösztönözze a gazdasági kapcsolatokat, ami közelebb hozhatta volna az új Oroszországot. Nyilvánvaló, Kínát csak a szibériai orosz olaj- és földgázmezők érdekelték. Ma Kína Oroszország legnagyobb fegyvervásárlója, amely üzlet a jelenlegi helyzet szerint minden bizonnyal folytatódni fog, mivel az Egyesült Államok sikeresen megakadályozta az Európai Unió fegyverembargójának megszüntetését és Izraelt is visszatartja a Pekinggel való hadiipari üzletektől.

Ahogy arra a kínai és orosz vezetők rámutattak, a kétoldalú kapcsola­tok olyan jók még sosem voltak, mint manapság. Kína és Oroszország is nagyhatalom, mindkettő állandó tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának, tehát megegyező vagy hasonló pozícióban vannak. E két állam vezetői évente csúcstalálkozót tartanak, és legalább háromszor találkoznak minden évben, például az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együtt­működés (APEC) fórumán vagy a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) csúcstalálkozóján. Kína már nem érzi úgy, hogy a posztkommu­nista Oroszország politikai modellje fenyegeti. Épp ellenkezőleg, a '90-es években a kínai kommunisták az orosz példára hivatkozva mutattak rá a demokráciába való sietség árára és veszélyeire. Számos kétoldalú együttműködési megállapodást írtak alá a pénzügyek, energia, áramel­látás és egyebek területén, és megegyeztek abban is, hogy orosz-évet rendeznek Kínában, valamint kínai-évet Oroszországban – 2006-ban illetve 2007-ben. A két fél megegyezett az olaj- és gázipari együttmű­ködés folytatásában, ami olajvezetékek építését és mindkét országban való közös kitermelést is magában foglal. Az Oroszországból Kínába szállított olaj mennyisége 2006-ban elérte az évi 15 millió tonnát.

Putyin első látogatása után a befektetési és energiakérdések uralták a moszkvai kétoldalú csúcstalálkozókat. Az orosz-kínai kereskedelem 21,2 milliárd dollárt ért el 2004-ben és évi 25%-os növekedéssel számoltak. Orosz becslések szerint az oroszországi kínai befektetések 2020-ra el­érhetik a 12 milliárd dollárt. Az energiainfrastruktúrában mindkét ország hosszú távú közös tervekkel számol. Mindkét fél újjá szeretné éleszteni a szibériai Irkutszkot Kínával összekötő 2 600 km hosszú távvezeték építésének tervét. Kínának reménye, hogy részesedést szerezhet a Nyugat-Szibériából Nahodka kikötőjébe futó olajvezetékben, nem vált valóra. Mindazonáltal Oroszország kötelezettséget vállalt a Kínába irányuló vasúti olajszállítások növelésére. Az élénk európai és japán kereslet miatt Oroszország nyilvánvalóan vonakodik attól, hogy Peking­nek kizárólagos hozzáférést biztosítson szibériai olaj- és gázkincséhez.

Közben, úgy tűnik, a nemzetközi diplomácia területén, legalábbis az energiakérdésben, Oroszország nem csupán Kínát, hanem más fontos ázsiai érintetteket is bevonó széleskörű megbeszélésre törekszik. A főbb érintettek Közép-Ázsiában, Oroszország befolyási övezetében találhatók. Az olyan közép-ázsiai országok, mint Azerbajdzsán, Kazahsztán, Türk­menisztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán a becslések szerint 200 milliárd hordónyi olajkészlettel rendelkeznek, ami a világkészletek egynegyedét jelenti. Mindamellett e régióban a kínai befolyás egyre növekszik.

Mérete és olajkészleteinek gazdagsága miatt Kazahsztán vált Kína egyik legfőbb közép-ázsiai stratégiai partnerévé. A kazah olajtermelés körülbelül évi 15%al növekszik és nagyjából a bruttó hazai termék (GDP) negyedét adja. Kína kettős céllal szállt be a kazah olajért folyó küzde­lembe. Először is meg akarják szerezni a gazdaság számára szükséges szénhidrogéneket. Másodszor pedig több lábra kívánják állítani Kína olajellátását. Termelési kapacitásaik növelése céljából a CNPC és a Sinopec olyan vállalatokban szereznek részesedéseket, amelyek már aktívak a kazah piacon. Eközben a kínai cégek előkészületeket tesznek a jövőben Kínába vezető csővezetékek kiépítésére. A CNPC évente nagyjából 6 millió tonna olajt termel ki Kazahsztánban. A kínai vállalat éves kitermelése Kazahsztánban 2010-re várhatóan eléri a 14 millió tonnát. A Sinopec addigra szintén meg fogja kezdeni tömegtermelését az általa megszerzett mezőkön.

Összegzés

Jól látható, hogy Kína miként válaszol a közel-keleti olajbehozataltól való függőségből fakadó kihívásokra. Mivel nem sikerült a forrásokhoz való hozzáférés és ellenőrzés szilárd biztosítása, ezért Kína számára csak egy út áll nyitva az egyes termelőktől és régióktól való függőségének mérséklésére, ha globális energiaforrásait diverzifikálja, azaz minél több lábra állítja. E válaszok három síkon futnak. Először is, Kína mindent megtesz annak érdekében, hogy minimalizálja a közel-keleti olajtól való függőségét és ezért a magas árak mellett is az egész világon agresszí­ven vásárolja az olajkészleteket. Másodszor, a pekingi kormányzat – a csővezetékekbe és part menti feltárásokba való beruházásokkal – nagy lendülettel modernizálja és ésszerűsíti energiaiparát. Harmadszor, miután külföldi cégekkel közös vállalatokat hozott létre, Kína fokozza kitermelési és finomítási kapacitásait. E háromféle válasz összefonódik a geopolitikai kérdésekkel Közép-Ázsiában, Latin Amerikában és Afrikában is. Orosz­országgal baráti kapcsolatokat épített ki, miután Putyin került hatalomra 2000-ben. Ezen túlmenően az olajéhség arra késztette a kínai kormányt, hogy a közép-ázsiai olajmezőkre is bemerészkedjen.

(Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzet

1 A PetroChina és a Sinopec leányvállalatai 7.5 milliárd dollárhoz jutottak a külföldieknek történt kibocsátások során. A befektetők egyike Warren Buffet, aki 2004-ben megvásárolta a PetroChina 13%-át.

Milyen döntő világgazdasági paraméterek változtak meg a 80-as évek folyamán, melyek addig a szovjetrendszer fenntartásához járultak hozzá, ekkor pedig az ösz-szeomlását eredményezték? A szerző szerint az orosz olajiparnak kolosszális szerep jutott a Szovjetunió felbomlásában, amelyben megmutatkozik, hogy a hosszútávú Kondratyev-ciklus miként hatott a rendszer fejlődési alternatíváira.

A kérdést már többen feltették és megválaszolták a történészek, gaz­daságtörténészek közül, de a legtöbb elmélet nem tud arra érdemben magyarázatot adni, vajon miért az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején következett be a Szovjetunió és az államszocialista rendszer ösz-szeomlása, és miért ilyen földindulásszerű gyorsasággal? Ahogyan ma a politológiai közfelfogás vélekedik a marxista-leninista államszervezési modellről, mint életképtelen ideológiáról, annak fényében nem megvála­szolható az a kérdés, hogy miként tudott több mint hetven évig a szovjet­rendszer fennmaradni?¹ Írásomban arra keresem a választ, milyen döntő, alapvetően determináló világgazdasági paraméterek változtak meg a 80-as évek folyamán, melyek addig a rendszer létrejöttéhez és fenntar­tásához járultak hozzá, ekkor pedig az összeomlását, megroppanását eredményezték. A történelmi orosz állam már a korai időktől tradicionális nyersanyagszállítója volt Nyugat-Európának, ez a helyzet alapvetően a szovjetrendszerben sem változott meg, így érinthette sokkal jobban a nyersanyagárakban beállt bármilyen változás pozitív és negatív előjellel egyaránt kardinálisan.²

Mmiért gondolom, hogy az olajnak jelentős szerepe van a szovjet gazdaságtörténet és a hosszútávú, szekuláris ciklusok esetében? Tö­mören azért, mert nincs még egy olyan nyersanyag, amely ennyire nagy befolyással bírna a gazdasági növekedésre. A csökkenő vagy alacsony olajár, csökkenő inflációt eredményez, gazdasági növekedést serkentő hatása pedig egészen könnyen bizonyítható. Makrogazdasági össze­függésekben pedig egészen közvetlen a kapcsolat a költségvetés, az államháztartás számai és az olajár alakulása között.

Tanulmányom bizonyítékokat szolgáltat arra, hogy az orosz kőolaj­iparnak milyen kolosszális szerep jutott a Szovjetunió felbomlásában és ezzel együtt a Kondratyev-ciklus miként hatott a rendszer fejlődési alternatíváira. Célom az 1989-es – annus mirabilis, mágikus év – nagy kelet-európai átalakulás és felbomlás értelmezéseként egy gazdaság­történeti elemzési módszert felvázolni.³ A szovjet gazdasági folyamatok önmagukban való vizsgálata és azok megértése a világgazdasági ciklusok adekvát értelmezése nélkül csak szépelgő fenomenológiához vezet. Mivel értelmezésemben a gazdasági folyamatok determinisztikus erővel hatnak a politikai berendezkedésre is, ezért a szovjet összeomlás egészét és a közép-kelet-európai régióra gyakorolt hatását próbálom megragadni a főbb gazdasági folyamatokban.

A Szovjetunióban 1989-re nem a gazdaság tervtípusú szerveződése mondott csődöt, hanem az állam robbanásszerű összeomlását magya­rázó elméletet a világpiaci nyersanyagárak visszaesésében találhatjuk meg. Hiszen a világ akkori második legnagyobb olajexportőrként, az olajár 1980-as években bekövetkező esése következtében, óriási ex­portbevételektől esett el, és – hozzávetőlegesen két évtizedre – mély recesszióba, a háború óta nem tapasztalt gazdasági válságba került a Szovjetunió, majd Oroszország. A kőolaj világpiaci árának drámai esésének következtében – az 1984-es 28,74 dollár/hordós árfolyamról, 1986-ra 14,44 dollár/hordóra⁴ zuhant annak jegyzési árfolyama – s a szovjet kőolaj-kitermelés pedig, ezzel párhuzamosan, 1988 és 1992 között több mint 30%-kal esett vissza.⁵ Természetesen nem egyetlen faktorként eredményezte mindez a szovjet típusú államszocialista terv­gazdaság halálát, de alapjában ez teremtette meg a kapitalista típusú transzformáció alapját. A bulvár értékelésekkel szemben, a széthullás oka nem a központi tervezés léte és a rendszer immanens életképte­lensége volt – ahogy ma a polgári történetírás állítja -, hanem való­jában inkább az adekvát tervezés hiánya és a külső körülményekben beállt radikális változásra való válaszképtelenség vezetett a rendszer felbomlásához.

Az olaj szerepe az átmenet időszakában

Mivel a szovjet összeomlás forrásaihoz és dokumentumaihoz nehézke­sen vagy egyáltalán nem lehet hozzáférni, ezért a gazdasági statisztikák tárházához kell folyamodnunk, hogy megérthessük az átmenet lényegi mozzanatait. Számos részletében osztom Jegor Gajdar állítását, aki azt mondja, hogy a Szovjetunió összeomlásának története leegyszerűsítve nem más, mint a gabonáról és olajról szóló történet.⁶ Mivel a szocialista blokkon belül a Szovjetunió volt a legnagyobb olajtermelő, egyúttal ő is látta el a blokk többi országát importolajjal, így a termelés visszaesése őt viselte meg a legjobban. Figyeljük meg, ahogy a termelés és az árak visszaesése okozta válság kulminálódott, annak következtében a drámai gazdasági visszaesés egészen addig nem is oldódott meg már az 1991 utáni Oroszországban sem, amíg az olaj ára újra nem került 40 dollár/ hordó árszint fölé 2004-ben.⁷ Ahogy, az Egyesült Államok gazdaságfej­lődésének esetében a szakirodalom már többszörösen bizonyította az olaj meghatározó szerepét, a gazdasági növekedésre gyakorolt direkt hatását, úgy ezt a párhuzamos definíciót eddig a Szovjetunió gazda­ságtörténetének kutatásaiban, monográfiáiban meglehetősen marginá­lisan kezelték. Hogy az energiahordozók ármozgásai szoros korrelációt mutatnak a gazdasági növekedéssel, eddig senki nem bizonyította a Szovjetunió esetében.⁸

Mielőtt a szovjet kőolajtermelés adatainak elemzésével a szovjet gaz­daság 1980-as évtizedben bekövetkezett válságsorozatáig eljutnánk, előtte nézzük meg a témánk szempontjából lényegbevágó Kondratyev-féle cikluselméletet, mely létezését bizonyítottnak látom a második világ­háborút követő szovjet gazdaságtörténetben. Az úgynevezett K-hullám, búvópatakként évtizedeken keresztül megbújt a szovjet gazdaságtörté­nések, makrogazdasági adatsorok mögött, s a főbb statisztikai idősorok bizonyítják létezését a Szovjetunióban. A cikluselméletek különböző válfajai közül külön figyelmet szentelek a Kondratyev-ciklus 47-60 éves ciklusperiódusainak és annak a kőolaj-kitermelésre gyakorolt hatásá­nak. A Juglar-ciklusnak pedig az árak trendszerű mozgásában játszott szerepét mutatom be.

K-hullám/Kondratyev-ciklus

Az orosz-szovjet közgazdaság-tudomány, ha tényszerű maradok, nem jeleskedett nagy formátumú, a világ közgazdasági diszciplínájára hatást gyakorló személyiségekkel. Nyikolaj Kondratyev azon kevesek közé tartozott, akik maradandót alkottak és jelentős hatást gyakoroltak az utókorra. Ma minden hosszútávú makroelemző vagy cikluselmélettel foglalkozó kutató számára megkerülhetetlen a munkássága.⁹

A cikluselméletekről általában

Már századok óta foglalkoztatta a kortárs gondolkodókat, majd később a közgazdaság-tudomány művelőit, Ricardo-tól, Adam Smith-en át, Marx-ig, miért követik egymást szűk és bő esztendők a gazdasági növe­kedésben. Miért nem egyenletes, lineáris vonalú a nemzetgazdaságok fejlődési pályája, egy-egy prosperáló, fellendülő időszakot miért követnek recessziók, kiigazítások, válságok. Vagy plasztikusabban: miért stop and go típusú, azaz meglendülő és lelassuló a fejlődés? A gazdasági válságok kialakulására nem találtak egészen a XIX. századig semmilyen magyarázó elvet, csak azt tapasztalták, hogy a válságos évek alatt az árak emelkedtek, az agrárolló tágult, kevesebb lett a munkahely, a bérek csökkentek, a hitelkamatok egyre magasabbak lettek. Kondratyevnek és követőinek érdeme, hogy felismerték azt a tényt, hogy a tőkés gazdaság soha nincs ideális egyensúlyban, vagyis a gazdasági fejlődés nem egy teleologikus pályát ír le. A közgazdasági gondolkodóknak pontosan az lett a célja, hogy magyarázatokat találjanak a rendszeres időközönként kialakuló válságokra, s ezzel bebizonyítsák, hogy a gazdaság immanens természetéből nem következik egy permanens evoluciós fejlődés. Már az első elméleti gondolkodók megfigyelték, hogy a válságokat nem önma­gukban kell vizsgálni, hiszen azok csak egy nagyobb egység részeként, annak csak egy-egy fázisaként értelmezhetők. Megalkották a konjunk­túra-dekonjunktúra ellentétpárt, a cikluselméletek elméleti alapvetését, melyek egymást hullámszerűen váltják és állandó dinamikában tarják a gazdaságot.

Marx volt az első, aki abból az előfeltevésből indult ki, hogy a kapitalista viszonyok között minden piaci esemény mögött mindig a tőke és a tőke­érdek húzódik meg. A választ, a tőke határtermelékenységében találta meg, vagyis amikor a szabadon áramló tőke már nem képes megfelelő profitrátát elérni, akkor az egységnyi tőkére vetített haszon redukálódik, ennek következtében a tőke visszavonul, nem történnek beruházások; ezzel megtörik a gazdaság dinamikája és a technikai innováció.

a) Kondratyev-ciklus

1925-ben jelent meg fő műve, A gazdasági konjunktúra nagy ciklusai címen, ebben a monográfiában összegezte először kutatási eredményeit. A szerző lényegbevágó kérdéseket feszegetett a sorok között. Állítása szerint – Trockij álláspontjával szemben – a kapitalista rendszer nem áll egy mindent elsöprő gazdasági válság előtt, csupán egy standard gazdasági válságról van szó, nem a rendszer strukturális válságáról. Az 1920-21-es válság tehát – álláspontja szerint – nem a kapitalizmus összeomlásának előhírnöke, hanem csak a megbomlott egyensúly helyre­állítója. A cikluselméletek kutatásában Kondratyev marxista előfutárainak Marxot, Hilferdinget és Rosa Luxemburgot kell tekintenünk.

Kutatásaiban az 1800 óta fellelhető statisztikai idősorokat vizsgálta. Mivel korábbi időszakokról csak nagyon megbízhatatlan és töredékes adatok álltak a rendelkezésre, így Angliára, Franciaországra és az Egyesült Államokra vonatkozó statisztikai adatsorokat vizsgált 1790-től. Ezek alapján szűrte le azon konklúzióját, hogy létezik egy évszázadokon át búvópatakként meglévő, szekuláris gazdasági trend. Mivel ő 1923-ban megjelent munkájában értelemszerűen csak az első világháború végéig vizsgált és állította fel téziseit, így a mai kor kutatói kénytelenek a későbbi adatsorok alapján extrapolálni a Kondratyev-ciklust, amelyet ma az első olyan konzisztens cikluselméletnek tartunk, amely kimutatott egy évszázadokon átnyúló hosszú trendet és egy rövidebb, nagyjából 50 éves ciklust is. Imponáló magabiztossággal bánt Kondratyev az irdatlan mennyiségű adathalmazzal. A kereskedelmi és ipari ciklusok vizsgálatakor az átlagos árszínvonal alakulását nézte meg mindhárom általa vizsgált országban, a tőkekamatok alakulását, a nominálbéreket (az angol pamutipari és mezőgazdasági munkásokét) a külkereskedelmi forgalmat (export-import) és a nyersanyagtermelés alakulását (kőszén, acél, arany, ólom).

A rendelkezésére álló idősorokat egészen 1914-ig elemezve arra a megállapításra jutott, hogy megközelítőleg ötvenéves ciklusok jönnek létre, melyeknek van egy felfelé tartó, konjunkturális ága és egy recesz-sziós, lefelé tartó ága. A sztochasztikus idősorok elemzéséből az alábbi, csak sematikusan felvetett konklúziókat vonta le:

Egy teljes ciklus hossza hozzávetőlegesen két emberöltőn át tart;

A felívelő szakaszokban csökken a munkanélküliség, általános a konjunktúra, a fellendülés; nőnek a kamatlábak, infláció/áremelkedés, emelkednek a kötvényárfolyamok, esnek a tőzsdék, nőnek a bérek, nő a külkereskedelmi forgalom, a nyersanyag kitermelés, fellendül a mező­gazdaság; ez a nagy társadalmi kataklizmák, forradalmak és a háborúk periódusa;

A lefelé ívelő szakaszokban recesszió tapasztalható, gazdasági ha­nyatlás, növekvő munkanélküliség, csökkennek a kamatlábak, a tőzsdék emelkednek, csökkennek a bérek, csökken a külkereskedelmi forgalom, a nyersanyagtermelés, a mezőgazdaság pedig hosszan tartóan hanyatl­ik.¹⁰

 

 

Forrás: http://www.asx.com.au/research/charting/library/kondratieff_wave.htm

 

Az általa elemzett közel 140 éves periódust az alábbiakban szaka­szolta:

1. ciklus: kereken 60 évig tartott 1789-1849 között;

2. ciklus: 47 évig tartott, emelkedő ága 24 év volt 1849-1873 között (az USA-ban csak 1866-ig tartott), eső ága pedig 23 évig tartott 1873-1896 között;

3. ciklus: felfelé ívelő hulláma 24 évig tartott 1896-1920 között; felfelé tartó ágát pedig még nem vizsgálta, de mi már utólag látjuk, hogy a második világháborúval fejeződött be.

A fenti módszertani előfeltevések után érkeztünk el témánk szem­pontjából a negyedik ciklushoz, amely a második világháborúval vette kezdetét, majd egy ma még átmenetei szakaszhatárnak tetsző 12 évvel ér véget. Vagyis a korszak kezdőpontja 1945, végpontjának pedig az 1993-as szovjet rendszerváltás befejeztét tartom, mely záró szakasz 2001-ben ért véget.

A mából visszatekintve megállapíthatjuk, hogy nemcsak a piaci viszo­nyok között hat a Kondratyev-ciklus, hanem az államszocialista blokk tervgazdaságaiban is érvényesültek hatásai. Vagyis adekvát módszer­tanként alkalmazható mint elmélet a szovjet tervgazdaság növekedési ciklusainak vizsgálatában is.

b) A szovjet kőolaj-kitermelés és a K-ciklus

A Kondratyev-ciklus a második világháború utáni szovjet gazdaság­történeti korszakot is három szakaszra osztja. Az első, 1945-1973 közti szakaszra a folyamatos extenzív bővülés, fellendülés, prosperi­tás, extenzív fejlődés volt jellemző. A nyersanyagárak egy folyamatos emelkedésben, majd pedig egy kicsúcsosodásban elérték maximális árfolyamukat.

A második, 1973-1993 (2001) közti szakaszban, a Kondratyev-ciklus lefelé tartó hullámában, a pangásos, depressziós szakaszban következett be a tervgazdaság összeomlása. A periódus kezdetét az első olajválság jelöli, végpontjának pedig nem egy évszámot, hanem egy szakaszt te­kinthetünk. Ennek a leszálló K-ciklusnak a végét a világgazdaságban a nyersanyagárak újbóli robbanásszerű növekedése jelzi, az iraki háború és a szeptember terrortámadás (2001), Oroszországban pedig az elnöki rendszer megerősítése a parlament szétverése évében (1993).

A harmadik szakasz pedig 1993-2001-től tart napjainkig bizonyosan, hiszen a hullám fenntartásának körülményei eddig markánsan nem változtak, nevezetesen az ezredfordulótól (2001) hihetetlen árfolyamrob­banás jellemezte a nyersanyagok és főleg az olaj világpiacát. A nyersolaj ára a 2000-es 16,56 dolláros hordónkénti árról 2007-re 147 dollár/hordóra emelkedett.¹¹ A külkereskedelem volumene folyamatosan és tartósan nő, az inflációs nyomás az egész világon igen markáns és a tőzsdeindexek sem tudnak új árfolyamcsúcsokat tartósan kialakítani, sőt az oldalazás jelentős esésekbe váltott.

2. ábra Nyersolajárak 2006-os dollár/hordó

 

Forrás: http://www.wtrg.com/oil_graphs/oilprice1970.gif

A Kondratyev-ciklus nagy hullámai mellet az olajárban megfigyelhető a speciálisan lefutó, 7-13 évenkénti úgynevezett Juglar-ciklus is, amely alapvetően ágazati ciklusként ismeretes.¹² Mélypontjai és csúcspontjai egybevágnak a nagy olajválságokkal és a hatalmas áremelkedésekkel. Következők voltak a Juglar-ciklus sarokévei:

1948. Első arab-izraeli háború

1956. Szuezi-válság

1962. Első konjunkturális áremelkedés

1973. Első olajválság

1980. Második olajválságiráni forradalom, iraki-iráni háború

1990. Öbölháború

1999-2001. Az OPEC 4,2 millió hordóval csökkenti a kitermelést. A 2001. szeptember WTC elleni támadás és következményei az iraki háború

A fenti adatokból megfigyelhető, hogy ezen években milyen óriási trendváltozások történtek az árfolyamokban.

A szovjet kőolajipar 1945 utáni időszakát vizsgálva a Kondratyev-ciklus felfelé ívelő, konjunkturális ágában (1973-ig) mindjárt szembeötlő, hogy a centrumországok kapitalista rendszereiben és a szovjet gazdaság­ban is párhuzamosan lezajló fellendülés, azonos hosszúságú hullámot futott le. Ennek a történelemben eddig soha nem látott konjunktúrának a világgazdaság egészén belül is voltak kifejezett nyertesei, úgymint az NSZK, Japán és a Szovjetunió; ennek a dinamikus növekedésnek adta gazdaságelméleti magyarázatát Jánossy Ferenc. Helyreállítási perió­dusként meghatározva ezt az 1945 utáni növekedési periódust, azt a megállapítást teszi, hogy ezek nem az úgynevezett gazdasági csodák kategóriájába tartoztak, hanem csak a második világháborút megelőző növekedés trendgörbéjéhez igazodtak vissza. Vagyis a háborús károk és veszteségek drámai szakaszát hamar felülírta az 1945 utáni fellendülés, ebből következően ezen államok esetében nem beszélhetünk semmilyen szélsőséges növekedésről, csupán a korábban már létező növekedési pályához igazodtak vissza.¹³

3. ábra. A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok

 

Forrás: Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok. Budapest, 1966, KJK, 1966.

Ezt fontos megállapítani, hogy megérthessük miért tudott egészen a 60-as évek végéig a szovjet gazdaság és nyersanyagtermelés olyan imponáló gyorsasággal regenerálódni és kilépni a világpiacra annak ellenére, hogy a Szovjetunió európai területein szinte porig rombolt min­den üzemet a visszavonuló német hadsereg. A helyreállítási periódusok és a Kondratyev-ciklus emelkedő szakaszának korszakhatárát jelzik az 1968-1973-as esztendők. Lássuk tehát, mi történt ebben a szakaszban, és főleg a szovjet energetikai iparban.

Olajárak és a szovjet kőolajipar 1973-ig – a K-ciklus első hulláma

Noha sokak fejében a kőolaj és Oroszország együvé tartozik, de ez nem volt mindig így, hisz még az 1950-es években is a szovjet energia­felhasználás kétharmada kőszénen alapult.¹⁴ A nyersolajtermelés ugyan már közel 150 éve, még a cári Oroszországban megkezdődött, mégis a nemzetgazdaságot meghatározó mértéket csupán az 1960-as évtizedre érték el. A XIX. században feltárt legelső olajmező a Baku-vidék volt, ez biztosította az akkori világ legnagyobb kitermelését. Ez a század­fordulón már a világ teljes kőolajtermelésének 30%-át adta, ahonnan – a Rotschildok segítségével – a Shell-vállalat tankerei szállították el a nyersolajat. A bakui mezők azonban lassan kimerültek és jelentőségüket vesztették a második világháborúra. Helyét a nagyobb készletekkel ren­delkező Volga-uráli (Cseljabinszk) térség vette át, amelyet ugyan már az 1930-as években feltártak, de csak a második világháború alatt fogtak hozzá az ott talált olaj kitermeléséhez. Ekkor még a nyugatra irányuló teljes exportnak csupán 20%-a származott a főleg vízi úton és vasúton szállított olajból. Ennek a cseljabinszki mezőnek a stratégiai előnye mu­tatkozott meg a második világháború folyamán, mivel ez a frontvonalaktól távolabb esett, mint Baku és környéke. 1965-re már ez a régió adta a szovjet kőolaj-kitermelés 72%-át.¹⁵

Sztálin halálát követően, 1955 és 1960 között a kőolaj-kitermelés megduplázódott. Olyan dinamikus volt ez a növekedés, hogy 1960-ra a Szovjetunió a világ második legnagyobb kitermelőjévé lépett elő, meg­előzve ezzel Venezuelát. Már csak az Egyesült Államok hozott több olajat a felszínre; a Közel-Kelet teljes olajtermelésének pedig kétharma­dát adta a Szovjetunió.¹⁶ 1955-ig alapjában véve az egész kitermelés csak belső fogyasztásra vagy a szovjet blokk országaiba irányult, de 1955 után kereskedelme fokozatosan nyitott a nyugat felé, hogy újra azt a szerepet tölthesse be, amelyet már a XIX. század végén betöltött, nevezetesen, hogy a nyugat nyersanyagszállítója legyen.¹⁷ Ezt követően, kisebb-nagyobb kilengésekkel ugyan de az egész szovjet időszak alatt nőtt a kitermelés volumene, egészen az 1988-as csúcspontig, amikor több mint 12 millió hordó olaj volt a napi kapacitás.¹⁸ 1953-ban megnyílt az első – és a mai napig legnagyobb – kőolaj- és földgázmező Nyugat-Szibériában, Tyumen környékén.¹⁹ Ez az év lett a nemzeti gáztermelés szibériai korszakának kezdete. 1972 és 1981 között közel 500%-kal nőtt a kitermelési kapacitás csak ebben a régióban, és 1983-ra már az összes nemzeti és exportpiaci gázigény felét a szibériai gázmezők elégítették ki. Ekkortól egyre inkább az Urálon túli területekre tolódott át a kitermelés, ezzel viszont a felvevő, nyugat-európai piacoktól egyre távolabb kerültek a lelőhelyek és ezzel akut, állandó problémaként jelentkezett a szállítás kérdése. Az irdatlan távolságok mellett egy másik probléma is adódott a nyugat-szibériai mezőkkel kapcsolatban. Ezekre a sarkköri lelőhelyekre általánosan jellemző a mostoha klíma, vagyis a nyári forróság (akár 35-40 C°), a szúnyoginvázió, a felolvadt, járhatatlan talajviszonyok és a téli mínusz 40-50 C°. Így, mindezen adottságoknak köszönhetően, a kitermelési időszak 3-4 hónapra rövidült és a kitermelés is meglehetősen megdrágult. Nagyjából 4-5-ször kerül itt többe egy hordó olaj előállítása, mint a Közel-Keleten.

A tyumeni körzet nyersolajának minősége a többi régió olajához ké­pest alapvetően jobb volt, de összességében rosszabb volt, és ma is az, mint az amerikai típusú Light Sweet Crude vagy az európai Brent típusú nyersolaj. Ennek a szovjet, majd orosz nyersolajtípusnak a neve Ural Light Sweet vagy Siberian Light Sweet. Ezek jóval kénesebbek a közel-keleti, az európai vagy az amerikai fajtáknál. A magyarországi finomítók csak az uráli vagy a szibériai kénes olajat tudják feldolgozni, mert a nagy finomítótechnológiák ezekre a kénes alapanyagokra vannak kalibrálva.

A szovjetek az úgynevezett Hét Nővér által 1928 óta uralt termelői és szállítási világmonopóliumok mellett alternatívaként léptek a világpiacra az 1950-es, 60-as évek folyamán, hogy az akkorra jelentkező kitermelési többletükre piacot találjanak. Hogy helyet találjanak ezen az oligopolista piacon, a világpiaci árak feléért kínálták eladásra az olajat Nyugat-Euró­pának és Japánnak.²⁰ Újbóli megjelenésük közel 50 év után felébresztette a nyugati és az amerikai félelmeket a szovjet gazdasági térnyeréssel kapcsolatban. Főleg az amerikai félelmet tükrözi Allen Dulles, a CIA igazgatójának 1958-as, a szovjet gazdasági offenzívával kapcsolatos ki­jelentése, amely egy washingtoni kabinetülésen hangzott el: „…a szabad világnak egy új veszéllyel kell szembesülnie, hogy a szovjet kapacitások megváltoztatják az eddig stabil olajpiacokat."²¹ A szovjet konkurenciával kapcsolatos aggodalmakra a nyugat az árcsökkentésben látta a megol­dást, a British Petroleum például 1959-ben 10%-kal csökkentette piaci árait. A Közel-Kelet szovjetektől való félelme az OPEC megalapítására ösztönözte az olajtermelő arab országokat.

Az újonnan feltárt mezők kitermelési kapacitásának növekedésével a Szovjetunió fokozatosan felzárkózott az Egyesült Államok mögé, amely 1971-re elérte 100%-os kapacitáskihasználtságát saját hazai lelőhelyein. Az 1960-as évek közepén jutott Moszkva abba a helyzetbe, hogy már jelentős mennyiségű olajat tudjon exportálni, 1965-re pedig már a teljes kitermelt mennyiség 30%-át exportálta. A megnövekedett igények miatt a tankereken és vasúton való szállítása egyre nehézkesebbé vált, így csővezeték-hálózat építése került napirendre Nyugat-Európa irányába. Potenciális felvevőpiacként ekkor még a Távol-Kelet nem jött szóba. Az 1980-as évekre kiépült csővezeték hosszára és a hatalmas távolságra jellemző adalék, hogy a kőolaj Szibériából hatnapos transzferidőszakot követően érkezik meg a nyugat-európai finomítókba. Az állandóan jelent­kező szállítási problémák, a szállítási és finomítói kapacitáshiány szoro­san egymáshoz kötötte a szovjeteket mint termelőket és a nyugat-európai kőolajimportőröket, közös érdekszövetségük jött létre, és mind a mai napig közös érdekeltség kapcsolja össze őket.²² A kölcsönös érdekeken alapuló üzlet része lett, hogy a kitermelési technológiákat a németektől és a japánoktól vásárolták és ezért mindkettőjüknek olajjal vagy gázzal fizettek, mivel a földgáz és a kőolaj volt az egyetlen olyan exportképes nyersanyaga a Szovjetuniónak, amelyet anélkül exportálhatott, hogy a belső fogyasztás megsínylette volna. Ezekből az exportbevételekből – az olajdollárokból – finanszírozták az ország keményvaluta-éhségét, amely­re az utóbb radikálisan megugró élelmiszerimport ellentételezéséhez volt szükség.

Az energiahordozókban gazdag lelőhelyek nagy száma és az eltorzult, egydimenziós exportszerkezet árnyoldalai már az 1970-es években kezdtek megmutatkozni a szovjet kiviteli struktúrán belül. Valóságos erőforrás-sokként érte az országot a nagyarányú importbevétel, amely a megnövekedett kőolajpiaci áraknak köszönhetően érkezett Moszkvába. Az erőforrás-sokk, számos, különösen periferiális országban – például Nigériában, Venezuelában és Mexikóban – a növekvő olajbevételek miatt negatív kintlevőségeket eredményezett. Egyáltalán nem lett a gazdag és jól eladható ásványanyagkincs a nemzetgazdaság fejlődésének alapja, sokkal inkább ezen erőforrások felélése következett be. A hatalmi elitek állandó harcot folytattak a nyersanyagforrásokért és ennek következ­tében virágzott a korrupció ezen az országokban. Paradox módon az erőforrásokkal nem rendelkező Kína és Dél-Korea modernizációja mind a mai napig sokkal sikeresebb, mint az erőforrásokban gazdag Venezuela, Nigéria vagy Mexikó modernizációja. Ez utóbbi országoknak a fluktuáló olajárak következtében sokkal több gazdaságnövekedési sokkot kell elviselniük.

A közgazdasági szakirodalom holland-kórnak nevezi azt, ha egy adott ország nem tud hatékonyan mit kezdeni a hirtelen rászakadt nyers­anyagtöbblettel. Hiába áll nagy mennyiségben és jól eladható áron rendelkezésre országa területén, ennek előnyeit nem tudja kiaknázni. Sokkal inkább átok, mint áldás lesz; sokkal több negatív hatást ered­ményez, mint pozitívat a gazdaság egészére. Ennek következtében és ezzel párhuzamosan a nemzeti valuta felértékelődése figyelhető meg, amely tovább sújtja más nemzeti iparágak exportlehetőségeit. Az ilyen egyoldalú iparszerkezettel bíró országok extrém sebezhetősége a nyersanyagárak világpiaci módosulásának szeszélyén is nagy mértékben múlik. A nyersanyaglelőhely-dependencia negatív hatásainak kiszűrésére a már hatalmában meggyengült szovjet elit az 1980-as években már nem tudta véghezvinni az ipar- és az exportszerkezet diverzifikációját. Hogy milyen irányban kellene változtatniuk azt maguk sem tudták és a szakirodalom a mai napig sem egységes abban, hogy a diverzifikációnak hogyan kellett volna megtörténnie.

A Szovjetunió exportösszetételében is nyersanyagexport-függőség, azaz holland-kór alakult ki, melynek negatív hatásait – ez egyoldalú exportszerkezetet – tovább mélyítette a nyersolaj prompt piaci árának drámai esése 1980-at követően és annak tartósan, 2004-ig alacsony szinten maradása. A nyolcvanas évtized végére hasonló helyzet alakult ki, mint a gyarmatosító Spanyolország esetében a XVI. században.²³ Az úgynevezett erőforrás-átok – a spanyol történészek kedvelt terminus technikusa a világbirodalom összeomlásának magyarázatára – sújtotta a Szovjetuniót is. Vagyis a túlzott földgáz és kőolaj exportbevétel egyedül csak az infláció elszabadulásának kedvezett, miként a spanyol birodalom esetében a Dél-Amerikából számolatlanul beáramló arany és ezüst, mely nem a birodalom fennmaradását segítette, hanem annak sírásójává vált. Az összeomláshoz vezető út végállomása a világhatalmi ambíciók – a grandeurizmus feladása lett. Jegor Gajdar a Salamancai-iskola analógi­áját felvetve hasonlítja a Szovjetunió összeomlását a korabeli Spanyol-országéhoz.²⁴ A spanyol világbirodalom egyetlen háborút sem vesztett el, mégis lassan elporladt, s – véleménye szerint – ugyanez játszódott le a Szovjetunió esetében is, hiszen egyetlen puskalövés nélkül vonultak ki Kelet-Európából és egyéb befolyási övezeteikből.

A szovjet kőolajipar az első olajválságtól 1993/2001-ig, avagy a K-ciklus második hulláma

Míg a nyugati kapitalista centrumállamok a két olajválság idején (1973, 1980) komoly gazdasági problémákkal szembesültek, addig a Szovjet­unióban a legkisebb gazdasági pangásnak sem látszottak a jelei. Sőt, nemcsak hogy nem érintették meg, de még profitált is azok árfelhajtó hatásaiból. A Kondratyev-ciklus ekkor kezdődő felszálló ágában, különö­sen az arany és az olaj áremelkedésének köszönhetően a nemzetközi hitelpiacokon korábban hitelfelvevőként jelen levő Szovjetunió 1974-re már kölcsönadóként jelent meg. De ennek a státuszának már 1976-ban vége szakadt: a rossz időjárás okozta drámaian rossz szovjet gabona­termés ismét hitelfelvételre kényszeríttette Moszkvát. Mindez együttesen az élelmiszerimport növekedését és a keményvaluta-készletek apadá­sát eredményezte. A két olajválság, amelyek kijózanítóan hatottak a centrumországokra, semmilyen változtatás kényszerét nem hordozták Moszkva számára. A Kreml és az egész politikai vezetés szentül hitte, hogy a magas kőolajárak korszaka sosem ér véget. A kijózanodást 1982 hozta meg a világpiac csökkenő áraival, melynek hatása sokkal nagyobb és távlatilag meghatározóbb és determinálóbb lett minden másnál a Szovjetunió utolsó időszakának történetében.

Nem túlzás azt állítani, hogy a korabeli világra sokkolóan hatott az első olajárrobbanás, mikor is az 1960-ban megalapított OPEC-döntésnek következtében közel háromszorosára emelkedett a nyersolaj ára. 1973 szeptemberében az OPEC 3 dollár/hordóról 5,11 dollár/hordóra emelte a nyersolaj világpiaci árát, majd 1974 januárjában, válaszul az 1973-as jom kippuri háborúra és az amerikaiak beavatkozására további emelést hajtott végre, 11,65 dollár/hordóra emelve a szabadpiaci árat. Ekkor használták a történelem során első ízben az olajfegyvert a kapitalista ipari államok és Izrael ellen. Az egész világ letaglózva szembesült az olcsó energiakorszak végével – hiszen ezek után soha nem tért vissza az árfolyam a korábbiakra jellemző 2-3 dollár/hordó árfolyamhoz -, a fejlett tőkés országok saját bőrükön tapasztalhatták meg sebezhetőségüket, a Közel-Kelet olajtermelőitől való függőségüket. Ennek számos hozadéka közé tartozott a stratégia olajtározók létrehozása Japánban, az NSZK-ban és az Egyesült Államokban. A 70-es évek folyamán az amerikai stratégiai olajkészleteket 600 000 hordó olajra duzzasztották fel, mely a mai napig is közel 30 napos bufferkészletet jelent Washington számára arra az esetre, ha valamilyen újabb válság vagy krízis történne.

Magától értetődően a magas árak a termelő, exportőr országoknak kedveztek és kedveznek ma is. Az ide tartozó Szovjetunió az 1973-as és az 1978-81-es olajárrobbanáskor szintén jelentős devizabevétel­növekedést realizált. Valutabevételei több mint háromszorosára nőttek, de nem tudott a jelentősen megnőtt olajbevételekkel jól gazdálkodni, ennek tetemes része az egyre növekvő gabona- és húsimportra ment el. A századfordulón még a világ legnagyobb gabonaexportőrének számító Oroszország az 1970-es évtized végére a világ legnagyobb gabonaim­portőrévé lépett elő. A 80-as évtizedben már a világ összes importgabo­nájának 15%-át a Szovjetunió vásárolta fel.²⁵ Ebben a barrels for bushels üzletben, ahonnan importálni tudott, az csupán Kanada (5 millió tonna) és az Egyesült Államok (9 millió tonna) volt, akiknek viszont dollárban kellett fizetnie. Az 1984-ben a szovjet gabonaimport a teljes belső fogyasztás 42%-át tette már ki.²⁶ A rossz termésű 1964-66 közötti éveket figyelmen kívül hagyva, 1972 után lett ez tartós tendencia, vagyis minden évben egyre nőtt a külföldről származó gabonabehozatal. 1990-ig egyetlen évben, 1974-ben fordult csak elő, hogy nem szorult gabonaimportra az ország.²⁷ A dömpingszerű import eredménye lett, hogy 1980-ra a teljes behozatal 15 milliárd dollárral meghaladta a teljes szovjet exportot. De mindez, egészen 1982-83-ig kezelhető volt a szovjet vezetés számára, köszönhetően a magas olajáraknak és az abból felhalmozott deviza­készleteknek. Ezen devizabevételekből azonban semmilyen alapot nem képzett a Brezsnyev irányította Kreml, nem fektetett be likvid pénzügyi eszközökbe, amely az alacsonyabb olajárak idején kisegíthették volna az országot.

1. táblázat: Szovjet gabonaimport
Év	1970	1975	1980	1983	1984	1985
Millió tonna	2,2	15,9	29,4	33,9	46,0	45,6
Forrás: Socialiszticseszkije sztrani i sztrani kapitalizma v 1986. Moszkva,1987, Finansi i statisztika.

A magas nyersanyagárak szárnyalását 1982 után az árak radikális zuhanása követte, mely húsba vágó volt Moszkva számára. 1980 és 1986 között a nyersolaj ára 37,42 dollár/hordóról, 14,44 dollár/hordóra esett vissza; a szintén jelentős exportcikknek számító ón ára 8 dollárról 2 dollárra, az ezüst ára pedig 54 dollárról 5 dollárra zuhant. A folyama­tosan csökkenő árak következtében a nyugatról érkező, dolláralapú import volumene folyamatosan növekedett, s mint fentebb láttuk, a gabonaimport következtében ezen dollárkiadásoknak már csak 40%-át fedezték az olajbevételek. Ekkor, az árcsökkenés és a kitermelési kapa­citáscsökkenés kettős nyomására, radikális lépésre szánta el magát a Kreml. Egyrészt visszafogta a belső fogyasztást, másrészt a korábban nyomott áron Kelet-Európa szocialista országaiba menő olajszállításokat 20%-kal csökkentette és arra próbálta őket rászorítani, hogy dollárban, ne pedig rubelben fizessenek az olajért, gázért. A keményvalutás, nyugati exportot viszont érintetlenül hagyta, hiszen életbevágó volt a dollárbevé­tel. Mindezen intézkedések hatására a belső fogyasztás 1985 és 1995 között közel 50%-kal esett vissza. A szovjet központi költségvetésre az 1970-es és 80-as évtizedekben jellemző maradt, hogy az államcsőd és az óriási költségvetési szufficit között lavírozott, függően az olajár válto­zásának alakulásától és a gabona- és húsimport volumenétől. Elegendő volt három rossz év gabonatermése, a zuhanó olajár és máris finanszí­rozhatatlanná vált az import.

Ezzel párhuzamosan a már megkezdett és 1980 óta folyamatosan épülő Nyugat-Európába irányuló csővezetékrendszer finanszírozása is egyre nehezebbé vált. Másrészt az Egyesült Államokban az 1980-ban lezajlott elnökválasztás egy dogmatikusabb, markánsan antikommunista és konfrontatív politikát hirdető új elnököt hozott a demokrata Jimmy Carter után. Állandó félelme lett Ronald Reagan kormányának a nyugatra irányuló szovjet olaj és gázszállítás. Az amerikai vezetés már 1955 óta mint a gazdasági hadviselés egyik adekvát elemének tekintette ezt az exportot. Washington állandóan attól rettegett, hogy a NATO-n belül lét­rejövő érdekellentétek meggyengítik a szövetséget és hogy megromlik a Közel-Kelettel korábbi, jó és normalizált kapcsolata.

A Reagan-adminisztráció nem csak a Csillagháborús Tervet (SDI) hirdette meg, hanem prioritásként fogalmazta meg 1982 novemberi nemzetbiztonsági direktívájában (NSDT-66) a Szovjetunió gazdasági alapjainak tönkretételét is.²⁸ A két olajárrobbanás következtében meg­emelkedett árak miatt Nyugat-Európa országai, hogy a közel-keleti olajbeszerzéseit diverzifikálják, próbáltak a Szovjetunió irányába nyitni és onnan beszerezni földgázt és kőolajat. Az Egyesült Államok a kezdetektől rosszallással figyelte Bonn, Párizs és Róma a szovjetek irányába tett kez­deti diplomáciai tapogatózásait. A közös – szovjet és európai vállalatok által kivitelezett – csővezeték-beruházásokat minden eszközzel próbálta akadályozni Washington. Például embargót vezette be az amerikai olajtechnológiákra. Az Egyesült Államok Exportkoordinációs Bizottsága és a Védelmi Minisztérium megtiltotta katonai szövetségeinek – értsd: a NATO-partnerországoknak, kivéve Izlandnak – hogy alkatrészeket, technológiákat szállítsanak a Szovjetuniónak vagy bármely szövetsége­sének. A lengyelországi eseményekre hivatkoztak de tudható volt, hogy a gépészeti és technológia blokád célja csupán a csővezeték építésének a késleltetése volt. A General Electric például nem szállíthatott kompresszorokat a csővezetékek mellé tervezett gázturbinákhoz.²⁹ A Reagan-adminisztráció jól megfontolt gazdasági érdekeit egy olyan retorikába burkolta, mely szerint a Szovjetunió a Gonosz Birodalma. Semmiképp sem akarta a szovjetek ölébe lökni nyugat-európai szövetségeseit, s nem akarta hogy energiafüggőségük kiszolgáltatottá tegye őket Moszkvának. Másrészt a Szovjetuniót nem akarta plusz devizatöbblethez juttatni, mert azzal, álláspontjuk szerint, erősítették volna a szovjetgazdaságot, átté­telesen pedig a fegyverkezési versenyt.

Mivel a hatvanas évek folyamán az Európai Közösség tagállamainak energiabeszerzési politikájában erős volt a diverzifikáció kényszere, így a földgázvezeték-rendszer terve, majd annak kiépítése a 70-es években egy új függőséget hozott létre két alapvető eltéréssel a korábbiakhoz képest. Már nem a Közel-Kelettől, az OPEC-től, illetve annak olajától függött a továbbiakban Róma, Párizs, Bonn, hanem immár a szovjetek által szállított földgáztól. A helyzetet jól jellemzi, hogy mikor 1968-ban megérkezett az első csővezetékes gázszállítmány Franciaországba, ujjongó tömeg fogadta az átadási ünnepségen a szovjet gázt. 1980-ra már 67%-kal nőtt az OECD országokba irányuló szovjet olaj- és gázexport.

A csővezeték-építéshez szükséges legmodernebb amerikai technoló­gia felhasználásának útjába Ronald Reagan és a Kongresszus újabb és újabb akadályokat gördített. Az amerikai vezetés taktikája abban merült ki, hogy késleltették, ezáltal megdrágították a kivitelezés folyamatát. Az Amerikai Kongresszusban az verte ki végül a biztosítékot, amikor a Jamal-félszigeten talált földgázt egy német-szovjet konzorcium csőve­zetéken tervezte Nyugat-Európába szállítani. A 10-15 milliárd dolláros szindikátusi hitelért, melyet 20 európai bank adott volna össze, ellenté­telezésként, az egyezmény értelmében, a szovjetek földgázt szállítottak volna. Ez volt az addigi legnagyobb kereskedelmi tranzakció a szemben álló kelet és nyugat között.³⁰ Az amerikai embargó miatt a technológiát a német AEG és a Mannesmann adta. A Caterpillar amerikai vállalat 1 milliárd dolláros, erőgépekre vonatkozó ajánlatát a Kongresszus meg­vétózta és végül nem lett az ügyletből semmi, úgyszintén az International Harvester sem szállíthatott kompresszorállomásokat a csővezetékek­hez. Ekkor még csak az összes nyugat-európai gázmennyiség 9%-a érkezett a Szovjetunióból. 1981-re a teljes nyugati export közel 70%-a földgázból és kőolajból állt össze. Még Reagan amerikai elnök és a brit miniszterelnök, Margaret Thatcher híresen kiváló kapcsolatát is meg­terhelte ez az Egyesült Államok és Európa közti érdekkonfliktus, hisz az európai kormányok joggal tartottak attól, hogy a technológiai blokád miatt munkahelyek szűnnek meg és veszélybe kerülhetnek energetikai vállalatok. Angliában a John Brown nemzeti energetikai vállalat esete vált a konfliktus alapjává. A brit Vaslady személyesen hívta fel Reagant és határozottan közölte vele: „A John Brown csődbe megy, Ron!"; ezután azonnal Skóciába repült, hogy elindítsa a szovjetekkel kötött gázügylet­ben meghatározott technikai eszközöket tartalmazó szállítmányt – az amerikai tilalom ellenére.³¹ A konfliktus megoldásának keretében egy kompromisszum jött létre az európai fejlett államok és Washington között, hogy teljes gázigényük, maximum 30%-át vásárolják csak a szovjetektől, a fennmaradó részt pedig az északi-tengeri, többek között az abban az időben feltárt ígéretes norvég Troll-mezőből pótolják.

A kelet-európai szatelitállamok is egyre nagyobb igényt tartottak a szovjet kőolajra, és egészen 1987-ig összességében többet is kaptak, mint a tőkés országok. A X. ötéves terv (1976-1980) keretében a Szovjet­unió adta a kelet-európai országok olajigényének 86%-át. Ennek a direkt ráutaltságnak lett megerősítője a Barátság 1 1962-es és a Barátság 2 kőolajvezetékek 1972-es átadása.

2. táblázat: A kőolajexport iránya a Szovjetunióból (millió tonna)
Év	1980	1983	1984	1985	1986
Szocialista országokba	84,8	80,0	80,6	77,9	85,3
Fejlett országokba	30,7	44,8	44,0	33,3	37,6
Forrás: Socialiszticseszkije sztrani i sztrani kapitalizma v 1986. Moszkva, 1987, Finanszi i sztatisztika.

A peresztrojka idején kezdődött meg a szovjet kőolajkitermelés nagy­arányú visszaesése, de a keményvaluta-ínség miatt az exportot ekkor még tovább tudták növelni. Hiába lett a Szovjetunió 1984-re a világ legnagyobb földgázkitermelő országa, mégsem győzte a növekvő im­portkiadásokat csupán a nyersanyagexportból finanszírozni.

Az optimista szovjet vezetést, mely tartósan magas olajárakkal kalku­lált, meglepetésként érte az árakban bekövetkezett radikális csökkenés.³² 1985-ben a 26,92 dollár/hordó szintről, 14,44 dollár/hordóra csökkent az olaj világpiaci ára, ez a közel 40%-os áresés súlyosan érintette a Szov-jetuniót.³³ Ez több tízmilliárd dollárkiesést, exportveszteséget jelentett Moszkvának. Mivel az össznemzeti GDP közel 1/3-a származott a szén­hidrogén-termelésből, a legkisebb kedvezőtlen változás is radikálisan módosította az ország makrogazdasági és külkereskedelmi helyzetét.

1985-re kristályosodott ki igazán, hogy az árcsökkenés mögött alapve­tően két tendencia húzódik meg. A magas kitermelési kapacitások és a lassuló világgazdasági növekedés generálta csökkenő kereslet. Ebben az évben Bonnban ült össze az első nyugat-nyugat konferencia, ahol a csökkenő árakra és azok hatásaira keresték a fejlett iparosodott államok vezetői a megoldásokat. Ekkor már a világpiacon naponta közel 10 millió hordóval több olaj volt jelen, mint amennyire kereslet egyáltalán mutat­kozott. Ez az ellátási többlet a stabilitást jelentette a centrumországok számára. Az árak drámai csökkenésére reagálva az OPEC is elérkezett­nek látta az időt a beavatkozásra. 1986 júliusában és augusztusában Genovában tárgyaltak az OPEC- és nem OPEC tagállamok vezetői. A kitermelés drámai csökkentése mellett érveltek az arab országok képviselői, amelyet a szovjet küldöttség először elutasított, majd egy kompromisszumos, 100.000 hordós napi kitermeléscsökkentésben állapodtak meg.³⁴

A romló exportfeltételek következtében – nevezetesen az alacsony világpiaci árak mellett – a kitermelést az elavult bányászati technológiák és a szibériai mostoha időjárási körülmények is sújtották. A fúrótornyok kitermelési kapacitása rohamosan csökkent, nemcsak az elavult techno­lógiákat alkalmazó kutak esetében, hanem az új kutaknál is.

3. táblázat: Olajtermelés a Szovjetunióban (millió tonna):
Év	1975	1980	1985	1988	1989	1990
Új kút	652,2	621,1	447,8	368,4	338,7	314,4
Összes	1755,8	1167,3	808,4	609,5	549,9	518,1
Forrás: Toplivno-energeticseszki kompleksz SzSzSzR 1988g. Moszkva, 1988, USSR Energy Complex.

A kitermelési problémákkal már nem csak a szovjet vezetés volt tisztában, hanem a nemzetközi politikai és gazdasági elit egy része is figyelemmel kísérte és elemezte. Többek között a mindig exportképes Szovjetunió, úgy tűnt, határos időn belül maga is kőolajimportra fog szorulni, hisz a kitermelés folyamatosan csökkent, a kereslet pedig exponenciálisan nőtt. Maga az afganisztáni fiaskó is annak volt része, hogy a Perzsa-öböl térségéhez közelebb jutva a közel-keleti olaj útját akarta Moszkva jobban ellenőrizni. Jimmy Carter, az USA akkori elnöke 1980 januárjában a szovjet expanzióval kapcsolatban leszögezte: „Hogy álláspontunkat teljesen világossá tegyük: bármilyen próbálkozást, amely erővel át szeretné venni az irányítást a Perzsa-öböl felett, az Egyesült Államok elemi érdeke elleni fellépésnek tekintünk, és minden szükséges – akár fegyveres – ellenlépést megteszünk ennek ellensúlyozására."³⁵ A nyugat-európai országok ekkor már nem álltak a Szovjetuniót karantén­ba helyező amerikai embargó mellé, mert féltek, hogy akkor nem jutnak gázhoz Moszkvától. 1977-ben már a CiA is 14 oldalas tanulmányban, A közelgő szovjet olajválság címmel foglalkozott az energiahordozók kiter­melésével kapcsolatos szovjet problémákkal és a kitermelési kapacitás visszaesésével.³⁶

A 80-as évek végére a szovjet- és kelet-európai államszocialista rend­szer finanszírozásában komoly nehézségek léptek fel és már a rendszer legitimációja tűnt el azzal, hogy nem létbiztonság, hanem létbizonyta­lanság lett része nagy tömegeknek, továbbá a kelet-európai szocialista, KGST-országok lojalitása sem volt tovább finanszírozható az olcsó energiával. A szovjet állam és annak befolyási övezetének viszonyában is egyre mélyebb repedések jelentkeztek, a rendszer ereszétkeiben kez­dett véglegesen recsegni-ropogni. A birodalom fölött a lélekharang végül Gorbacsov és Bush máltai találkozóján kondult meg 1989 decemberé­ben. Ezen a csúcstalálkozón adta fel véglegesen a szovjet elit globális ambícióit.³⁷ A folyamat, a rendszer erodálódásának visszafordíthatatlan voltát már Andropov is érzékelte, de a processzus csak Gorbacsov alatt tetőződött be, aki személyesen, deklaratívan a máltai csúcson mondott le végleg Kelet-Európáról, mint befolyási övezetről.³⁸

1993-tól napjainkig – a K-ciklus harmadik hulláma

A Kondratyev-hullám trendforduló szakasza következett be 1993 és 2001 között. Az átmenet záró évének 2001-et tekintem, ez volt többek között a totális nyersanyag-áremelkedés kezdő éve, az iraki háború kezdete, az ikertornyok elleni támadás éve és a 3. olajársokk máig tartó folya­matának éve. A Szovjetunió ekkor zajló széthullása következtében az olajkitermelés addigi integrált volta is megszűnt, az ország széthullásával az olajkitermelés is nemzeti olajtársaságok tulajdonába került. Az utód­államok közül Oroszország, Kazahsztán, Azerbajdzsán, Türkmenisztán mint olaj- és gázexportőr, Belorusszia, Ukrajna és Moldva pedig mint nettó importőrök maradtak a piacon. De továbbra is Oroszország rendel­kezik a domináns kitermelési kapacitásokkal. 1987-1988-ban a szovjet kitermelés csúcspontján (12,4 millió hordó/nap) az orosz tagköztársaság önmaga 11,4 millió hordóval részesedett. Az utódállamok kitermelési arányaira plasztikus adat, hogy például Azerbajdzsán jelenleg a teljes orosz kitermelés 3%-át állítja csak elő kőolajból.

Míg korábban a szovjet világpiaci részesedés növekedésével párhuza­mosan az OPEC világpiaci részesedése és termelési aránya folyamato­san csökkent. 1977-ben az OPEC még a kitermelés kétharmadát adta de 1982 volt az első olyan év, amikor a nem OPEC-államok kitermelése megelőzte a teljes OPEC-előállítás mennyiségét. 1989-ben pedig a szovjet kitermelés már több mint kétszerese volt a szaudinak, és a má­sodik legnagyobb kőolajexportőrré lépett elő a világon. Ezt a pozícióját, az 1989-1993-as átmenetet követő visszaesés után is meg tudta őrizni Oroszország. Pedig ekkor már csak napi kitermelése megfeleződve, napi 6 millió hordóra csökkent. Jelenleg az összes orosz devizabevétel 60%-át az energetikai ipar szolgáltatja. Az exportszerkezeten belül is dominanci­ával bír, az összes hazai termék 25%-át állítja elő az energetikai szektor. Jellemzően ugyanez az ágazat Nagy Britanniában csak a GDP 8%-át termeli meg, döntően az északi-tengeri mezőket kiaknázva.

4. táblázat: Szovjet/orosz gáz és olaj export
Év	1998	1999	2000	2001	2002	2003
Olaj- és gázex­port (milliárd $)	27,9	31	52,8	52,1	56,3	74,0
A teljes exportból való részesedés	32,2	36,6	46,1	46,1	46,4	49,2
A GDP %-ában	10,4	15,8	20,3	17,0	16,3	17,1
Forrás: Gurvich, E.T.: Makroekonomicseszkaja otszenka roli rossziszkava nyeftegazovava szektora. Voproszi Ekonomiki, 2000, No 10, 9. p.

A 90-es évek folyamán a szovjet kőolajipar együtt omlott össze az állammal, széles tömegek életszínvonalát rántva magával. Ezen össze­omlás két fő okaként a szakirodalom a beruházások visszaesését és a nemzetközi olajpiacon lezajlott áranomáliákat nevezi meg.

Az ezredforduló környékén azonban a korábbi romokon új vállalatok jelentek meg. Az alapvető változást azonban nem a privatizáció hozta, hanem a Kondratyev-ciklus egyik elemeként bekövetkezett nyersanyag­áremelkedés. 2004-2005-re a világpiaci gáz- és kőolajárak emelkedésé­nek köszönhetően az orosz költségvetés újra pluszba került, a fizetések a közszférában nemcsak ismét időben érkeztek, hanem emelkedtek is. A GDP pedig a 90-es évekre jellemző negatív növekedésből, 2004-ben 7,1%-kal, 2005-ben 6,4%-kal nőtt.³⁹ Jelenleg az orosz kőolajkitermelés a – a Szaúdiak után – a második a világon a maga közel 10 millió hor­dós napi kitermelési kapacitásával és a világ ismert kőolajkészleteinek 6,4%-ával rendelkezik.⁴⁰ Az elmúlt hét évben az orosz GDP közel 30%-os többletre tett szert csak az olaj árának növekedésének köszönhetően. Tanulva a korábban elkövetett hibákból, amikor felélték a magas nyers­anyagárakból származó plusz jövedelmeket, egy úgynevezett Stabilizá­ciós Alapot hoztak létre, amelynek csak akkor keletkezik bevétele, ha az olaj világpiaci ára tartósan 27 dollár/hordó felett van. Ennek a 2006-os februári rendelkezésnek köszönhetően az Alap óriási többletet halmozott fel 2000-2008 között.

Mivel ma is az olaj világpiaci ára befolyásolja az orosz költségvetést a legnagyobb mértékben, ezért nem lehet közömbös Moszkva számára, hogyan alakulnak az olaj tőzsdei árjegyzései. Azt az anomáliát érzékelve, hogy a három olajfajta (a WTI, a Brent és az Urali) közül az orosz-típu­súnak a legalacsonyabb az ára a világpiacokon, Putyin elnök még 2008 tavaszán bejelentette, hogy az orosz vezetés határozott szándéka az, hogy az árak egyrészt azonosak legyenek, másrészt az elszámolási árak ne dollárban, hanem rubelben legyenek jegyezve a nem is távoli jövőben. A világpiaci árak zuhanásával együtt, az elmúlt négy hónapban a West Texas Intermediate amerikai jegyzésáraival együtt a Brent és az Urál-típusú olaj árfolyama is a 150 dollár/hordó közeli árfolyamról, 50 dollár/ hordóig esett vissza. Ennek jelentőségét pontosan tükrözik Medvegyev elnök szavai, aki néhány hete kijelentette, hogy 50 dollár/hordó ár alatt az orosz költségvetés veszteségbe fordul.

4. ábra: A Brent nyersolaj árának alakulása az utóbbi években dollár/hordónként

 

Forrás: http://investing.thisismoney.co.uk

Az orosz energiaforrások kitermelésével kapcsolatban továbbra is a szállítás kérdése a legnagyobb probléma, hisz Kína irányába – amely potenciálisan az európai piacokat akár meg is előzve a legnagyobb felvá­sárló lehet néhány éven belül – nincs csővezeték. A tervezett útvonallal kapcsolatban pedig a japán kormány lobbizik, hogy Irkutszkból Nahodka irányába tartson a vezeték, ne Mandzsúria felé.⁴¹ A vezeték építésében pedig kulcsfontosságú a magas olajár és a Transznyeft vállalat financiális helyzete, amely mintegy 29 000 mérföld csővezetékkel rendelkezik, de ezek a közel harmincéves csövek egyre gyakrabban törnek és repednek. Jelenleg a teljes exportnak kevesebb mint 50%-a megy csővezetékeken keresztül, a többit a jóval drágább tranzittal, hajóval vagy vasúton szállít­ják. Ezek szállítási költségei pedig nagyságrendekkel magasabbak, közel 5 dollár/hordóval – a 2003-as árakon számolva.⁴²

A 90-es évek folyamán a magántőke is megjelent az állami többségű tulajdonlás mellett az orosz kőolaj- és földgázkitermelésben. Vertikálisan integrált iparvállalatok rendszere jött létre szemben a nyugati horizontális fejlődési modellel. Oroszországban egy holding – vállalatok szövetsége – birtokolja a fúrótornyot, a finomítót és a kereskedelmi vállalatot is. A Szovjetunió összeomlását követően kialakult kapitalista tulajdonát­rendeződésben a magánszektor az állami főhatalom mellett jelentős pozíciókat épített ki az energetikai iparágban. Paradox módon helyzetét segítette az óriási szovjet bürokrácia és a gyenge állam kettőssége. Közös érdek lett a privát szektor és az állam mint össztőkés számára az olajárak emelkedése és annak emelkedő trendje. A korábbi történelmi tapasztalatot: hogyha az olaj ára emelkedik akkor Oroszország is emel­kedik, ha süllyed, akkor Oroszország presztízse is süllyed, mindketten jól megértették.

Összegzés helyett

A szovjet és orosz kitermelés egészét markánsan meghatározza az olajárak világpiaci ára, ezért ettől való radikális szakítás nem várható az elkövetkezendő évtizedekben sem. Mivel a nyersanyagárak alakulása alapvetően meghatározott prederminációt mutat a Kondratyev-ciklussal összefüggésben, így reményem szerint nem volt hiábavaló a kitermelési-és áradatok halmazán át az igen bonyolult szovjet, orosz kőolajipar telje­sítményt az elmúlt hat évtizedben vizsgálni. A cikluselméletek optikáján át egy releváns és konzisztens magyarázó teóriát próbáltam felvázolni. Számos elemével vitatkozni lehet és kell is, mivel a ciklusok természet­rajzára jellemző a távlatból való vizsgálat és megértés, hisz számos esetben csak utólagosan verifikálódik egy évtizedeken át fennálló hullám léte vagy nem léte. A Kondratyev-hullám 1790-es évek óta empirikusan bizonyított volta elegendő tapasztalatot adott a kezembe a mai napig tartó extrapolációhoz és a következtetések levonásához.

Felhasznált irodalom

Almanac of Russian Petroleum 1999. New York, 1999, Energy Intelligence Group.

Allen, E. Roy: Financial Crisis and Recession in the Global Economy. Aldershot, 1994, Edward Elgar Publishing.

Ágh Attila: A világrendszer dinamikája a nyolcvanas-kilencvenes években. Magyar Tudomány, 1985, 10. sz.

Antal Zoltán: Szovjetunió II. Gazdaságföldrajz. Budapest, 1980, Gondolat.

Apró Antal: A KGST-országok gazdasági együttműködése és a magyar népgaz­daság. Budapest, 1986, Kossuth K.

Assetto, Valerie I.: The Soviet Bloc in the IMF and the IBRD. London, 1986, Westview Press.

Hunter,W. C. – Kaufman, G. G. – Pomerleano, M. (Ed.): Asset Price Bubbles. 2003, MIT Press.

Bácskai Tamás: Lassuló vagy gyorsuló idő. Népszabadság. (1984. március 6.)

Bairoch, Paul: Europe's Gross National Product, 1800-1975. Journal of European Economic History. 1976. Vol V. No. 2.

Berend T Iván – Ránki György: A világgazdaság XIX. századi növekedésének ciklikus jellege. In: Európa gazdasága a XIX. században. Budapest, 1987, Gondolat, 61-64. p.

Brabant, van Jozef M. P.: Bilateralism and Structural Bilateralism in Intra-Cmea Trade. Groningen, 1974, Rotterdam University Press.

Bródy András: Lassuló idő. A gazdasági bajok magyarázatához. Budapest, 1984, KJK.

Bujdosó Dezső: Kelet-Közép-Európa ritmusa – globális összefüggésben. Valóság, (1986) 9. sz.

Central Intelligence Agency: USSR EnergyAtlas. Washington D.C., 1985.

Clarke, A. Rogers – Matko, J. I.: Soviet Economic Facts, 1917-81. London, 1983.

De Nezza, S. – Major, Eugene: The Soviet Need for Middle East Oil. Air University Review, (1971. May-June).

Eichengreen, Barry: Financial Crisis. Oxford, 2002, Oxford Univ. Press.

Falola, Toyin – Genova, Ann: The Politics of the Global Oil Industry. London, 2005, Praeger.

Fischer, David Hackett: The Great Wave, Price Revolutions and the Rhythm of History. New York – Oxford, 1996, Oxford Univ. Press.

Funigiello, J. Philip: American-Soviet Trade in the Cold War. London, 1988, The University of North Carolina Press.

Gaidar, Yegor: Collapse of an Empire. Lessons for Modern Russia. Washington, 2007, Brookings.

Goldman, Marshall: Oilopoly. Oxford, 2008, One World.

Görög Tibor: Kondratyev N. D. (Tájékoztató jegyzet), Budapest, BME, Marxizmus Leninizmus Intézet Közleményei, (1985) 5. sz.

Grace, D. John: Russian Oil Supply. Oxford, 2005, Oxford Univ. Press.

Gregory, P. – Stuart R.: Soviet Economic Structure and Performance. New York, 1990, Harper & Row.

Gustafson, Thane: Crisis Amidst Plenty. The Politics of Soviet Energy under Brezhnev and Gorbachev. New York, 1989, Princeton Univ. Press.

Gustafson, Thane: Energy and the Soviet Bloc. International Security. Vol. 6, No. 3 (Winter, 1981-1982), 65-89. p.

Hassman, Heinrich: Oil in the Soviet Union. New Jersey, 1953, Princeton.

Horsnell, Paul – Mabro, Robert: Oil Markets and Prices. Oxford, 1993, Oxford Univ. Press.

Huszár Tibor: Beszélgetések Nyers Rezsővel. Budapest, 2004, Kossuth.

Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódus. Budapest, 1966, KJK.

Jeffries, Ian: Socialist economies and the transation to the Market. London – New York, 1993, Routledge.

Kemenes Egon: Konjunkturális és szekuláris változások a világgazdaságban. In Változások, váltások és válságok a gazdaságban. Tanulmányok Varga István emlékére. Budapest, 1982, KJK, 172-191. p.

Kindleberger, P. Charles: Manias, Panics and Crashes. London, 1989, Macmillan.

Kleinknecht, Alfred – Mandel, Ernst – Wallerstein, Immanuel (Ed.): New Findings in Long-Wave Research. Suffolk, 1992, St. Martin's Press.

Kondratyev, N. D.: A gazdasági fejlődés hosszú hullámai. Budapest, Történelmi Szemle, 1980, 2. sz.

Kondratyev, N. D – Oparin, D. I.: A konjunktúra nagy ciklusai. Budapest, 1989, MKKE, Politikai Gazdaságtan Füzetek.

A kondratyevi új hullám. HVG (1988. jan. 30.)

Kovács Katalin: A gazdasági fejlődés ciklikusságáról. Bankszemle (1981) 12. sz.

Kövér György: A Kondratyev-ciklus: szakasz vagy hullám? Egyetemi Szemle (1980) 3. szám.

Kövér György: A Kondratyev-ciklus története. Agrártörténeti Szemle (1985) 3-4. szám.

Köves András: Intra-CMEA Trade: Old Problems and New Dilemmas. In Eastern Europe and the USSR. Economic Structure and Analysis. The Economist Intelligence Unit. Regional Reference Series, May l988. 2l-26. p.

Klinghoffer, Arthur Jay: The Soviet Union and International Oil Politics. New York, 1977, Columbia UP.

Machowski, Heinrich: Soviet Foreign Trade- Shortage of convertible currency obstructs foreign trade reform. Economic Bulletin, Vol. 26, No. 12. (February, 1990) 1-6. p.

Ifj. Marosán György: A Kondratyev-hullám. Világgazdaság (1980 nov. 8.)

Ifj. Marosán György: A világgazdaság, a világpolitika és a tudományos-technikai fejlődés alapvető tendenciái. Valóság (1981) 8. sz.

Narodnoe Khoziaistvo SzSzSzR. Statistikii Szbornik, 1923-90, Moscow, 1923-90, idem, Statististicheski Ezhedgodnik, 1992.

Perneczky Béla: Kisért a Kondratyev-hullám. Világgazdaság (1978 ápr. 13.)

Ellman, Michael (ed.): Russia's Oil and Natural Gas. New York, 2006. Anthem Press.

Sampson, Anthony: A hét nővér. Budapest, 1987, Kossuth.

Simai Mihály: Hatalom, technika, világgazdaság. Budapest, 1985, KJK.

Sipos Béla: A gazdasági fejlődés hosszú hullámai (A Kondratyev-ciklus és empi­rikus vizsgálata Magyarországon). In: Vállalati előrejelzések. Budapest, 1985, KJK.

Sipos Béla: A Kondratyev-ciklus empirikus vizsgálata és prognosztizálása. Sta­tisztikai Szemle (1986) 12. sz.

Stern, Andy: Oil from Rockefeller to Iraq and Beyond. New York, 2005, MJF Books.

Stoke, Dick: The Great Cycle. Chicago, 1993, Probus Publishing.

Sz. Bíró Zoltán: Az olaj szerepe a szovjet gazdaságban. História (2007) 9-10. sz.

Trend, H. G.: Opec's 1979 price and soviet price for oil deliveries to Camecon. Open Society Archives, RAD Background Report, box, 68-5-23, 1978.

Tylecote, Andrew: The Long Wave in the World Economy. London – New York, 1991, CEU, Routledge.

Yasushi Nakamura: The Oil and Gas Industry in the Russian Economy: A Social Accounting Matrix Approach. Post-Communist Economies (2004. June) 153-167. p.

Yergin, Daniel: The Prize. The Epic Quest for Oil, Money and Power. New York, 1992, Free Press.

Jegyzetek

1 Többek között a témával foglalkozik: Dallin, A., Causes of the Collapse of the USSR. Post-Soviet Affairs. 1992/4.

2 Gerschenkron, A.: Economic Backwardness in Historical Perspective. Harvard Univ. Press, 1962.

3 Lásd bővebben a politikusból átvedlett közgazdász, Jegor Gajdar idevágó könyvét. Gaidar, Y.: Collapse of an Empire. Lessons for Modern Russia. Washing­ton, 2007, Brookings I.P.

4 Egy barrel hozzávetőleg 117 liternek felel meg.

5 Lásd bőven ellátott statisztikai adatokkal: Kudrov, V. M.: Szovjetszkaja ekonomika v retroszpektiv. Moszkva, 2003, Nauka.

6 Gaidar, Y.: Collapse of an Empire. Lessons for Modern Russia. Washington, Brookings, 2007.

7 Sachs, J. D. – Warner A. M.: Natural Resources Abundance and Economic Growth, Development Policiesin Natural Resource Economies. Cheltenham, 1999, Edward Elgar.

8 Gisser, Micha – Thomas H. Goodwin: Crude Oil and the Macroeconomy: Tests of Some Popular Notions. Journal of Money and Banking. 1986/18. 120-129 p.

9 Lásd a témában különösen Kövér György és Bródy András munkásságát magyarul.

10 Kondratyev, Ny. D. – Oparin, D. I.: A konjunktúra nagy ciklusai. Bp., 1989, MKKE, Politikai Gazdaságtan Füzetek.

11 Lásd a ciklus következményeit a szovjet kitermelési adatokra: Szlavkina, M. V: Triumf i tragedija: razvtie nyeftogazovo komleksza SzSzSzR v 1960-1980-e godi. Moszkva, 2002, Nauka.

12 Tylecote, Andrew: The Long Wave in the World Economy. London, New York, 1991, Routledge.

13 Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási perió­dusok. Bp., 1966, KJK.

14 Kudrov, V. M: Szovjetszkaja ekonomika vretroszpektyive. Moszkva, 1997.

15 Sz. Bíró Zoltán: Az olaj szerepe a szovjet gazdaságban. Historia, (2007) 9-10. sz., 33 p.

16 Yergin, D.: The Prize. The Epic Quest for Oil, Money and Power. New York, 1992, Free Press. 515 p.

17 Yergin: Prize... 515 p.

18 Narodnoe Khoziaistvo SzSzSzR, Statistikii Szbornik, 1923-90. Moszkva, 1923-90, idem, Statististicheski Jezsedgodnik, 1992.

19 Muravlenko, V. P.: Nyefty Szibir. Moszkva, 1973, Nedra.

20 Sampson, A.: A hét nővér. Bp., 1978, Kossuth. A hét világcég mely a 60-as évekig monopolizálta és diktálta az árakat az olajpiacon a következők voltak: Texaco, Gulf, Shell, BP., Chevron, Mobil, Esso.

21 Yergin: Prize… 515 p.

22 Lásd Nabucco vs. Kék Áramlat vita dokumentumait és az arról megjelent irodalmat.

23 Elliott, J. H.: Spain and its World, 1500-1700: Selected Essays. 1989, Yale Univ Press.

24 Jegor Gajdar: A szovjet összeomlás – Gabona és olaj. Élet és Irodalom, (2007 julius 27.)

25 Pihoja, R. G.: Szovjetszkij Szojuz; isztorija vlaszti 1945-1991. Moszkva, 1988, RAGS. 370. p.

26 Sz. Bíró Zoltán: Az olaj szerepe a szovjet gazdaságban. Bp., História, (2007) 9-10, 34. p.

27 UN Food and Agriculture Orgaization, FAOSTAT. 2005, hivatkozik rá Gaidar, Y.: Collapse of…, 96. p.

28 Scweitzer P.: Victory: The Reagan Administration's Secret Strategy That Hastened the Collapse of the Soviet Union. New York, 1994, Atlantic Monthly Press, 6-12. p.

29 Soviet Pipeline Called Vulnearable. New York Times, (1982 Január, 21.) 3. p.

30 A kelet-nyugati közeledés kutatásához érdekes adalék lehet, hogy a Détente, a kőolaj és földgáz igény hogyan függött össze; hogy Willy Brandt 1970-es lengyelországi nyitásában és a Détente politikájában mekkora szerep jutott a közös csővezeték-hálózatnak.

31 Yergin: Prize… 743. p.

32 http://www.wtrg.com/prices.htm

33 http://www.ioga.com/Special/crudeoil_Hist.htm

34 Yergin: Prize… 761. p.

35 Stern, Andy: Oil from Rockefeller to Iraq and Beyond. New York, 2005, MJF Books. 132. p. Carter 1980. januári kongresszusi beszédében hangzott el, az 1979. decemberi afganisztáni szovjet invázióra reagálva.

36 Barlett, L. és Steele, J. B. cikke (Time, 2003. május 19.) a CIA elemzés részleteiről érdekes adalékokkal szolgál.

37 Forrás: http://europe.cnn.com/SPECIAL/cold.war/ episodes/24/documents/ malta/

38 Medvegyev, V.A: V komande Gorbacseva. Vzgljad iznutri. Moszkva, 1994, Bilina.

39 Ellman, Michael (ed.): Russia's Oil and Natural Gas. New York, 2006. Anthem Press. 15. p.

40 Statistical Review of World Energy 2008, www.bp.com. Ez már csak Oroszországra vonatkozó adat.

41 Neftyanoje goszudarsztvo. Novaja Gazeta, (2005. december 22.)

42 www.energypolicy.ru

Az anarchia uralommenteséget, uralomnélküliséget jelent. Ebből szokatlan társadalmi és személyes következtetések is adódnak, ha túl tudunk lépni a szó használatával kapcsolatos beidegződéseinken.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!

(Petőfi Sándor: A farkasok dala)

I. Az anarchia szelleme

Kísértet járja be a személyiséget, az anarchia kísértete.

Ki ne lázadna olykor valamilyen alávetettsége ellen?

Ki ne háborogna azon, hogy mások rendelkeznek vele?

Ki ne gondolná olykor, hogy nem akarja elviselni, hogy utasítgassák, hogy dirigáljanak neki?

Kiben ne vetődne fel, hogy tovább már nem tűri, hogy uralkodjanak rajta?

Az anarchia uralommentességet, uralomnélküliséget jelent.

Mindenkiben fel-felbukkan időnként az anarchia ösztöne. ösztönösen tiltakozunk, kapálózunk, védekezünk a rajtunk való kényszerek ellen.

Ösztönösen kialakulhat bennünk az önrendelkezés igénye. ösztönö­sen megjelenik bennünk az uralomellenesség szelleme.

Lehetséges, hogy az önrendelkezés kísértése az anarchia kísértete? Hogy az önrendelkezés szelleme az anarchia szelleme?

II. Ösztönös és a tudatos uralomellenesség; hatalom és uralom

Az egyén szabadságát (autonómiáját, önrendelkezését) minden külső uralom korlátozza. Elképzelhető, hogy ez nem minden hatalomra igaz?

Ki ne szenvedne a különböző kényszerektől? Ki ne élne szívesen külső kényszerek nélkül? De lehetséges-e az embereknek valamennyi kényszerűséget elkerülni? Lehetséges-e minden kényszer nélkül élni?

A korgó gyomor a táplálkozás kényszerűségére figyelmeztet. Az éhség az anarchistát is arra készteti, hogy táplálékot vegyen magához.

A fáradtság érzése a pihenés kényszerűségére figyelmeztet. A fáradt­ság az anarchistát is arra készteti, hogy lepihenjen.

A megégetett bőr fájdalma a lángoktól való védekezés kényszerűsé­gére figyelmeztet. A perzselő láng az anarchistát is arra készteti, hogy eltávolodjon, odébb húzódjon.

Stb.

Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre ösztönösen törekszik (mondhatni: az ösztönös anarchista), magától értetődő, spon­tán módon tiltakozik a rajta való kényszerek ellen. Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre tudatosan törekszik (tudatos anarchis­ta), szintén rosszul viseli el az alávetettségét. Rosszul viseli el a külső kényszereket. De nem lehetséges, hogy számára bizonyos természeti­biológiai erők olyan hatalmak, amelyek – éppen saját érdekében – al­kalmazkodásra késztetik?

Lehet, hogy a természeti törvények keretet, külső feltételrendszert jelentenek saját autonómiánk, szabadságtörekvésünk számára? Hogy a természeti törvények keretet, külső feltételrendszert képeznek eredmé­nyes önvédelmünk, védekező függetlenedési törekvésünk számára? Sőt, külső keretül, valamint nyersanyagként szolgálnak akkor is, ha valamilyen célt akarunk kitűzni és megvalósítani?

Lehet, hogy ebben az esetben a rendelkezésére álló (illetve megsze­rezhető) eszközök ismeretében határozzuk meg az elérendő célunkat? A természeti erőket, természeti hatalmakat pedig saját eszközeinkként, saját céljainknak a szolgálatában, saját hatalmunkként alkalmazzuk a célt megvalósító tevékenység egész folyamatában?

A cél megvalósulása az önrendelkezésre törekvő egyén hatalmát, szabadságát igazolja. A kitűzött cél elvétése, meghiúsulása viszont az ő gyengeségét, kiszolgáltatottságát, szabadsághiányát mutatja. Akkor is, ha megvalósíthatatlan célt tűzött ki maga elé. Akkor is, ha nem rendelkezett az egyébként reális cél megvalósításához elengedhetetlen eszközökkel, illetve nem szerezte meg azokat. Az általa kitűzött cél meghiúsulása azt bizonyítja, hogy számára idegen, általa nem birtokolt hatalmak uralkod­nak rajta. A kitűzött cél meghiúsulásával (megvalósulásának elmaradá­sával) idegen hatalmak uralmát hozza létre önmaga fölött.

Lehet, hogy a természeti erők, természeti törvények megtapasztalt hatalma nem feltétlenül jelenti a természetnek az emberen (az egyéne­ken) való uralmát? Lehet, hogy az uralomnélküliség eszménye és törek­vése nem jelent a természeti törvényektől, természeti hatalmaktól való mentességet, függetlenséget? Hogy az uralommentes önrendelkezésre tudatosan törekvő egyén nem minden külső hatalmat tekint egyúttal uralomnak is? Lehet, hogy a hatalom nem azonos az uralommal, és az uralomnélküliség nem azonos a hatalomnélküliséggel?

*

Ki ne szenvedne a különböző társadalmi kényszerektől? Ki ne élne szívesen társadalmi kényszerek nélkül? De lehetséges-e a társadalomból valamennyi kényszerűséget kiküszöbölni? Lehetséges-e minden társa­dalmi kényszer nélkül élni?

Meghonosodott az a gyakorlat, hogy a halottakat eltemetik (vagy más módon gondoskodnak róluk). A halottak eltemetése segíti a fertőzések elkerülését. A fertőzésektől való félelem az anarchistát is arra készteti, hogy gondoskodjon a halottak elföldeléséről.

A modern korban kialakultak bizonyos közlekedési szabályok. Bizonyos közlekedési szabályok segítik a balesetek elkerülését. A balesetektől való félelem az anarchistát is arra készteti, hogy betartson egyes közlekedési szabályokat.

Stb.

Lehet, hogy vannak olyan társadalmi kényszerek, hatalmak, amelyek nem jelentenek az emberen való idegen uralmat? Lehet, hogy vannak az emberek közötti kapcsolatokban olyan történelmileg kialakult (és történelmileg átalakult/átalakítható) szabályok, amelyek ugyan esetle­gesek, de csak más esetleges szabályokkal lennének lecserélhetők? Lehet, hogy vannak olyan emberi kapcsolatok, szokások, amelyeknek a formája esetleges (ezért felcserélhető), de a tartalma nélkülözhetetlen? Lehet, hogy olyan társadalmi, közösségi szintű szokások, szabályok is vannak, amelyek akkor is normaként nyilvánulnak meg az egyének viselkedésében, ha azokat semmiféle központi hatalom nem írja elő? (Sőt, olykor éppen az állami előírásokkal szemben alakulnak ki ilyen viselkedésmódok?)

Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre ösztönösen törek­szik, általában tiltakozik a rajta való társadalmi kényszerek ellen. Az az egyén, aki az uralommentes önrendelkezésre tudatosan törekszik, szin­tén rosszul viseli el a társadalmi kényszereket. De lehetséges, hogy nem minden társadalmi kényszerűségben látja önrendelkezésének korlátozó­ját, akadályát. Lehetséges, hogy nem minden társadalmi hatalmat tekint egyúttal rajta való uralomnak. Lehetséges, hogy némely szokásokhoz, szabályokhoz (közlekedési, temetkezési stb.) – éppen saját szabadsága, sikeres önrendelkezése érdekében – megpróbál alkalmazkodni.

Elképzelhető, hogy nemcsak az embertől független természeti erők lehetnek az emberi szabadságot segítő hatalmak, hanem az emberek maguk is létrehozhatnak ilyen hatalmakat bizonyos feladatok ellátására? Elképzelhető, hogy az emberek tiszteletben tartsák a maguk alkotta, illetve az általuk elfogadott társadalmi hatalmakat, és szabadságuk esz­közeként, saját hatalmukként használják őket?

III. Részleges és következetes uralomellenesség

Az uralommentességre törekvő egyén megteheti, hogy pusztán önma­gára vonatkoztatja, tekinti érvényesnek az uralomnélküliség szellemét: horizontja, perspektívája saját alávetettségeinek felszámolásáig, elke­rüléséig terjed (például egoista anarchizmus). Vagy azon – szociológiai értelemben vett – csoport alávetettségének a felszámolásáig, amelyhez magát sorolja, illetve amellyel valamilyen megfontolásból rokonszenvez. Az uralomnélküliség elvét részlegesen alkalmazza, amennyiben nem terjeszti ki mindenkire.

Az uralommentességre törekvő egyén megteheti, hogy csupán egyes területekre (például csak a gazdaságra vagy csak a politikára) vonatkoztatja az uralomnélküliség szellemét: horizontja, perspektívája a kiválasztott terület/területek hierarchiáinak, alávetettségeinek, uralmi viszonyainak felszámolásáig, elkerüléséig terjed. Részlegesen alkalmaz­za az uralomnélküliség elvét, amennyiben nem terjeszti ki valamennyi területre, nem terjeszti ki minden uralmi esetre, jelenségre.

Részleges, következetlen, nem végigvitt az egyén uralommentességre való törekvése, ha önmaga fölött nem ismer el idegen uralmat, de nem zárja ki saját uralmát, hierarchikus fölényét mások fölött.

Részleges, következetlen az uralommentességre való törekvés, ha valamely egyén vagy csoport önmaga fölött nem ismer el idegen uralmat, de saját helyzetének előnyeit mások rovására élvezi. Például elutasítja az államnak az egyének fölötti uralmát, de elfogadja a gazdasági mo­nopolhelyzeteknek, a tulajdonosi kiváltságoknak stb. az egyének fölötti uralmát (anarchokapitalizmus, modern libertarianizmus).

Az uralommentességre következetesen törekvő egyén mindenkire és az élet valamennyi területére kiterjeszti, alkalmazza az uralomnélküliség elvét. A következetes (mert az uralommentesség szellemét végigvivő, a teljes uralommentességet képviselő) anarchista szükségképpen minden kényszerű alávetettség megszüntetéséért lép fel.

IV. Kaotikus anarchia – anarchikus (uralommentes) rend

Az uralom hiánya vezethet káoszhoz.

Lehetséges, hogy az uralom hiánya ne káoszhoz, hanem a rend valamilyen uralom nélküli formájához vezessen? Lehetséges, hogy az egyének szabad, önkéntes kapcsolata, együttélése ne torkolljon kaotikus állapotokba?

Egyének uralommentes együttélésében mi vezethet a káosz elke­rüléséhez? Elképzelhető, hogy az egyének valamiben önként együtt­működjenek? Mikor és miben hajlandók az egyének uralommentes, hierarchiamentes együttműködésre?

Amikor egyének kisebb-nagyobb csoportjának közös problémái, teen­dői vannak, akkor az illetők érdekeltek abban, hogy ezeket az ügyeket közös ügyeknek tekintsék. Érdekeltek abban, hogy együttműködjenek egymással e közös ügyek intézésében, közös teendőik ellátásában, közös feladataik megoldásában. Érdekeltek abban, hogy a közös cél megvalósítása érdekében a tevékenységüket összehangolják, alkalmaz­kodjanak egymáshoz.

Ilyenek lehetnek – részben az említett példákat megismételve – a köz­lekedési szabályok kialakítása, a halottak eltemetése, bizonyos szükség­letek összehangolt kielégítése, együttműködési eljárások kikísérletezése stb. Azok az egyének, akik uralommentes önrendelkezésre törekednek, feltehetően nem teszik állami feladattá együttélésük, együttműködésük formáinak szabályozását stb.

Lehetséges-e, elképzelhető-e a közös ügyek, a közügyek intézésének, a közhatalomnak nem állami, nem politikai formája? Lehetséges-e egyé­neknek államilag nem szabályozott együttélése, együttműködése? Lehet­séges-e uralommentes (másként szólva: anarchista) közhatalom?

Elképzelhető-e, hogy olyan egyének, akik uralommentes önrendelke­zésre törekednek, megszervezzék saját nem kaotikus együttélésüket? Elképzelhető-e, hogy megszervezzék saját nem hierarchikus együtt­működésüket? Elképzelhető-e, hogy uralommentes önrendelkezésre törekvő egyének kisebb-nagyobb csoportjai önszabályozó, önkormányzó, önigazgató közösségekbe tömörüljenek, vagyis saját maguk szerveződ­jenek közösségbe?

Az ilyesmi elvileg nem elképzelhetetlen. Annyira nem, hogy számos ilyen módon működő közösség létezik-létezett a gyakorlatban. A törté­nelmi tapasztalatok szerint az ilyen szerveződéseknek főképpen az szab határt, hogy létezésük – egy ponton túl – alapvetően sérti a hierarchikus állami érdekeket. Alapjaiban sérti, mert minden hierarchiamentesen szerveződő közhatalom kihívást, konkurenciát jelent a politikailag szer­vezett (a társadalomtól elkülönült, elidegenült, arra kívülről ráerőszakolt) közhatalom számára.

Min alapulhat, mire alapozódhat az önrendelkezésre törekvő egyének önkéntes együttműködése?

Lehetséges, hogy szabad megegyezésük, a közöttük létrejött önkéntes megállapodás a feltétele annak, hogy az uralom hiánya ne káoszhoz vezessen, hanem a rend valamilyen uralommentes formájához? A megegyezés tartalma, a megállapodás szabályai az együttműködésben résztvevő valamennyi egyénre vonatkoznak (és csak rájuk vonatkoznak). Az önkéntes megegyezésnek, megállapodásnak – a létrehozásban való közvetlen aktivitásuk intenzitásától függetlenül – mindannyian alanyai: megalkotói és cselekvő végrehajtói.

Mi történik akkor, ha valaki a továbbiakban nem kíván részt venni az önkéntes együttműködésben, mert megváltozott a véleménye, meggon­dolta magát, megváltozott a helyzete stb.? Ki lehet-e lépni az önkéntes együttműködésből?

Az uralommentes rend logikája nem kötheti meg az egyének autonó­miáját, nem akadályozhatja önrendelkezését. Mindenki csak addig tagja az összeszövetkezett egyének együttműködésének, ameddig cselekvő alanya annak. Vállalásainak teljesítése után bárki szabadon távozhat.

Elképzelhető-e, hogy az összeszövetkezett egyének megvédelmezik saját közös megállapodásaik betartását (mindaddig, míg nem változtat­nak e megállapodásokon)? Elképzelhető-e, hogy uralommentességre törekvő egyének közösségének tagjai saját maguktól megkövetelik anarchista rendjük szabályainak betartását? (Lehetséges-e egyáltalán ennek az ellenkezője?)

Mi történik akkor, ha némelyek megsértik az együttműködés önkéntes szabályait? Az uralommentes rend szellemében alkalmazható-e kényszer velük szemben? Védelmezhető-e az uralommentes rend (az anarchia rendje) erőszak alkalmazásával?

Ha valaki nem tartja be az együttműködés önkéntes szabályát, akkor attól a megállapodástól távolodik el, amelyet ő hozott létre (ő is létreho­zott). Ha már nem ért egyet az eredeti megállapodással, megteheti, hogy kiválik az önkéntes együttműködésből. Ha elmulasztja ezt megtenni, akkor nem logikátlan az uralommentes rendet vele szemben (miképpen minden uralmi törekvéssel szemben is) megvédeni.

Akár az is előfordulhat, hogy az összeszövetkezett egyének az ura­lommentes (anarchikus) rend védelmében rendfenntartó funkciót hoznak létre, és rendfenntartó hatalommal ruházzák fel? Miben különbözik az anarchia „rendőre" a hagyományos állami rendőrtől? Hatalmát megbízó­jától, az összeszövetkezett egyének uralommentes együttműködésétől kapja. Feladata behatárolt és ideiglenes. Hatalma konkrét feladat ellátá­sára korlátozódik és a konkrét feladat elvégzéséig tart.

V. A tulajdon az anarchikus (uralommentes) rendben

Minden egyén legalapvetőbb szükséglete, létszükséglete, hogy biztosítva legyen a megélhetése.

Mikor mondhatjuk azt, hogy biztosított valamely egyén megélhetése?

Ha garantálva van számára, hogy maga gondoskodhasson a megél­hetéséről. Nevezetesen: táplálékra és személyes használati tárgyakra tehessen szert. Vagyis, ha önmaga rendelkezik a megélhetésének valamennyi alapfeltételével, eszközével. Ha adva van a létezése feletti önrendelkezés.

Lehetővé teszi-e a megélhetés biztonságát a termelési eszközök magántulajdona?

A magántulajdon monopoltulajdon: az adott termelési eszköz használa­tából való kirekesztést jelent. A tulajdonnélküliek számára nem feltétlenül teszi lehetővé, hogy létfenntartási eszközökhöz jussanak. De a nem önellátó magántulajdonosoknak sem adja meg a létfenntartás független­ségének biztonságát. (Itt most eltekintünk attól, hogy a magántulajdon az egyének között konfliktusok, versengés, előjogok, hierarchiák kialakulá­sához vezet, vagyis alá-fölé rendelődést, uralmi viszonyokat hoz létre.)

Lehetővé teszi-e a megélhetés biztonságát a termelési eszközök közös tulajdona?

Nem feltétlenül. A csoporttulajdon monopoltulajdon: az adott termelési eszköz használatából való kirekesztést is jelenti. Az állami tulajdon is mo­nopoltulajdon: az adott termelési eszköz használatából való kirekesztést is jelenti. Kirekesztést jelent akkor, ha az állami tulajdon használatáról politikai vagy szakbürokrácia rendelkezik. Kirekesztést jelent akkor is, ha teljes egyetértés hiányában az állami tulajdon fölött rendelkezési jogot gyakorlók többsége dönt a használatáról.

Milyen tulajdon teszi lehetővé a megélhetés biztonságát?

Akkor biztosított az egyének számára a megélhetés, ha a közösen birtokolt termelési eszközök használatából senki sincs kizárva. Ha min­denki számára garantált, hogy személyes munkavégzéssel gondoskod­hasson a megélhetéséről. Vagyis, ha valamilyen közösen megállapított elv (például hatékonyság, szolidaritás, valamilyen célszerűség, illetve ezek kombinációja) alapján rendezett formában mindenkinek lehetősége van hasznos munkavégzésre. Az ilyen tulajdon a megélhetési eszközök tulajdonának vagy a fogyasztási javak – személyes tevékenységen nyugvó – személyi, egyéni tulajdonának is nevezhető.

VI. Mindennapi anarchia

Az uralommentesség szelleme nem tűri a hierarchiákat. A következetes uralomellenességből, hierarchiaellenességből a gyengék, a lemaradók segítése következik.

Lehetséges, hogy a következetes anarchia nem ismeri a „győztesek és legyőzöttek" megkülönböztetést? Elképzelhető, hogy a végigvitt anarchia olyan rend, amelyben nincsenek győztesek és vesztesek, mert ebben a rendben győzni csak közösen lehet? Elképzelhető, hogy az együttműködésnek ebben a rendjében mindenki vesztesnek számít, ha nem győz mindenki? Hiszen hogyan valósulhatna meg uralommentes, hierarchiamentes együttműködés, ha a szereplők egymással való egyéni versengésre kényszerülnének? (Ami nem zárja ki a közös célokért való versengő erőfeszítést.)

Nem kizárt, hogy egyének, csapatok versenyszerű megmérkőztetése valójában a hierarchikus szemléletre történő lelki manipuláció. Nem ki­zárt, hogy a legkülönbözőbb versenyek népszerűsítése valójában annak szükségletére való nevelés, hogy vereséget akarjunk mérni másokra, és hogy mások vereségéből merítsünk boldogságot. Nem kizárt, hogy a győ­zelmi kultusz mindennapi sulykolása valójában pszichológiai-pedagógiai ösztönzés és felkészítés annak a hierarchikus társadalmi gyakorlatnak az elfogadására, amely létkérdéssé, kényszerűséggé teszi mások meg­előzését, legyőzését.

Lehetséges, hogy ahol legyőzöttek vannak, ott bizonyos értelemben mindenki vesztes?

*

Az uralommentességre következetesen törekvő egyén nem ismer el semmilyen előjogot. Akkor sem, ha vele szembeni előjog, és akkor sem, ha az ő előjoga. Bármiféle előjog alá-fölé rendeltséget, uralmi viszonyt eredményez.

Az uralommentességre következetesen törekvő egyén nem ismer el semmilyen hierarchikus előnyt. Bármiféle hierarchikus megkülönböztetés – az adott kérdésben – uralmi viszonyt eredményez.

Lehetséges, hogy uralmi eljárás többet elvenni, uralmi elvárás többet elvárni, mint amennyit adunk? Lehetséges, hogy az uralommentesség (anarchia) szellemének következetes alkalmazója a számára kedvező előnyöket is elutasítja?

Lehetséges, hogy bármilyen önkéntes megállapodás megszegése uralmi mentalitásról tanúskodik? Nem az fejeződik-e ki benne, hogy a megállapodás megszegője fölébe helyezi magát a többieknek, és uralmi pozíciót élvez?

Lehetséges, hogy valamely megbeszélt találkozóról való késés uralmi mentalitásról tanúskodik? Nem azt a felfogást tükrözi-e a késés, hogy a megbeszélt találkozó résztvevőit az illető nem tekinti önmagával egyen­rangúaknak?

Nem az uralommentesség (anarchia) szellemének megsértése (vagy az uralommentesség következetlen alkalmazása) fejeződik-e ki a fenti esetekben? Nem az fejeződik-e ki bennük, hogy visszaélünk mások munkájával, idejével, idegrendszerével stb.? Nem azt a szemléletet fejezik-e ki, hogy egyeseknek több jár (javakból, mások idejéből, alkal­mazkodásából), mint a többieknek?

Elképzelhető-e, hogy az uralommentességre való következetes törek­vés nem zárja ki az uralom minden formáját? Lehetséges, hogy bizonyos esetekben éppen önmagunk tudatos fegyelmezése, az önmagunk fölötti uralom növeli meg az egyéni szabadságunkat? Lehetséges, hogy minden uralommentes emberi kapcsolat nélkülözhetetlen feltétele az egymással együttműködő egyének – saját érdekükben is történő – önuralma?

VII. A személyes önrendelkezés defenzív és offenzív formája

Mit tehet az egyén, ha személyes önrendelkezésre törekszik?

Az önrendelkezésre törekvő egyén szembetalálja magát a rövidtávú és a hosszútávú önrendelkezés alternatívájával. Az adott helyzetben dönthet az első, illetve a második javára. Viszont ha nem dönt, akkor eleve lemond – az adott helyzetben való – önrendelkezéséről.

Az egyén megteheti, hogy döntésében a jelent, a rövidtávot választja, részesíti előnyben. Amit akar, azt mindenáron, bármilyen áron akarja. Lehet, hogy tudatában van döntésének valamennyi távlati kockázatával: előre látja, számításba veszi a döntés mellékhatásait, a lehetséges nem kívánt következményeit. És így is megmarad az elhatározása mellett. Akár természeti-társadalmi szankcionálása, sőt teljes pusztulása árán is ragaszkodik a döntéséhez – mert ragaszkodik önmagához, önrendel­kezéséhez.

Az is lehet, hogy az egyén nincs tudatában döntésének távlati kocká­zataival, nem látja előre, nem veszi számításba a döntés mellékhatásait, a lehetséges nem kívánt következményeket. Nem előrelátóan, hanem pusztán a jelennek, nem feltétlenül teljesen tudatosan, hanem némiképp ösztönösen döntött. De elfogadja, vállalja döntésének a következmé­nyeit.

Akár tudatosan, akár ösztönösen döntött az egyén a jelen javára, egyidejűleg a nem kívánt következmények javára is döntött. E követ­kezmények gyakorlati elutasításával szemben e következményeket is saját maga választotta.

Az egyén megteheti, hogy elpusztulásának kockázata árán is a sze­mélyes önrendelkezést választja. Defenzívnek ítélt helyzetében defenzív megoldást választ. Ebben az esetben a pusztulás nem más, mint a távlati önrendelkezés hiányától való megszabadulás.

Az önrendelkezésre törekvő egyén megteheti, hogy az adott helyzetben való döntésekor az önrendelkezésnek nem rövidtávú, hanem hosszabb távú szempontjait részesíti előnyben. Ebben az esetben a hosszabb távra szóló célkitűzés – megvalósulásának, illetve megközelítésének egész folyamatában – útmutatóként, vezérfonalként szolgál az egyén számára. A hosszútávú önrendelkezés célja megkönnyíti a mindenkori jelenben való eligazodást. Az ilyen célhoz következetesen ragaszkodó egyén nem tesz olyat, ami célkitűzésével (az önmagához való tudatos ragaszkodással) ellentétes. Ebben a megközelítésben az egyén lényegi (vagyis önrendelkezésével kapcsolatos) döntései mindig ugyanarról szólnak: az egyén személyes, társadalmi és természeti viszonyainak -konkrét helyzetben lehetséges – uralommentes alakításáról.

Innen nézve a jelen pusztán azonnali lehetőségein való felülemelke­dés, a csupán rövidtávú sikerek elkerülése nem mutatkozik lemondásnak vagy veszteségnek.