A Die Linke példáját követve a Francia Szocialista Párt antikapitalista baloldala 2008 novemberében kilépett a pártból, és Parti de Gauche (Balpárt) néven új párt szervezését kezdte meg. A cikk az elmúlt néhány év során lezajlott politikai-szervezeti változások alapján latolgatja a radikális baloldali erők egyesítésére irányuló kezdeményezés esélyeit Franciaországban.

Meddig maradjon egy elnevezésében szocialista, viszont a kapitalizmus – a tőkeviszony uralmának – fennmaradását elveiben elfogadó, gyakor­latában meg neoliberális politikát folytató pártban a párt antikapitalista balszárnya? Mikor kell azt mondani: „Ebből elegünk van!", és meghirdetni a párton belüli és kívüli (más baloldali pártokban, társadalmi és szak­szervezetekben tevékeny) erők egyesítését célul kitűző, új párt vagy pártszövetség zászlóbontását?

E kérdés jelenleg s már jó ideje: a blairi-schröderi „harmadik utas" szo­ciáldemokrácia gazdaság- és társadalompolitikájának kudarca nyomán nem egy európai – s mutatis mutandis számos Európán kívüli – ország­ban napirenden szerepel.

A Bal (Die Linke) 2007. júniusi megalakulása Németországban – ami­nek előzménye a PDS és a WASG választási koalíciójának sikere a 2005. szeptemberi Bundestag-választásokon -, majd az új párt politikájának kedvező fogadtatása a német társadalom jelentős rétegeiben (ti. a Die Linke „zajos" sikerei a 2007-2008-as tartományi választásokon) adtak ösztönzést ahhoz, hogy 2008 őszén, a pénzügyi-gazdasági válság ki­bontakozásának napjaiban az Európai Unió másik „túlsúlyos" államában, Franciaországban is megfogalmazódjon egy új párt megalakításának terve, amely már elnevezésében is – Parti de Gauche (Baloldali Párt vagy Balpárt) – a német „modellre" (Die Linkspartei; Die Linke) utal.

Az alábbiakban a Balpárt létrehozásának (párt)politikai környezetét mutatom be a francia baloldalon az elmúlt néhány év során lezajlott válto­zások alapján, különös tekintettel a Szocialista Pártban (PS) végbement átrendeződésekre.

1. A PS 2008. november 14-16-án Reimsben rendezte meg országos kongresszusát. A kongresszus – pontosabban a kongresszust megelőző és az azt követő, július elejétől november végéig tartó öt hónapos proce­dúra – feladata a párt általános politikai irányvonalának (újra)meghatá-rozása és a teljes vertikumú tisztújítás végrehajtása volt – a szekcióktól a föderációkon át az országos titkárok és az első titkár személyének megválasztásáig.

A reimsi kongresszusra előterjesztett 6 indítvány (motion) közül¹ a november 6-án lebonyolított szekciószintű pártszavazáson 80%-os több­séget értek el a párt szociálliberális és centrista többségét reprezentáló indítványok,² míg a PS balszárnyán elhelyezkedő áramlatok közös, C jelű indítványa – amelyet Benoít Hamon, a 2002-ben alapított PS-áramlat, az Új Szocialista Párt (NPS – Nouveau Parti Socialiste)³ egyik kezdeményezője terjesztett elő – nem egészen 18,5 %-os támogatásban részesült. Ez az eredmény a balszárny súlyos kudarcát jelentette, hiszen az előző, rendkívüli kongresszuson (Le Mans, 2005. november) az NPS indítványára a tagok még majdnem 24%-a voksolt, s a többé-kevésbé szintén baloldali értékeket hangoztató Laurent Fabius-féle indítvánnyal együtt a balszárny támogatottsága 45%-ot ért el.

Reimsben – csakúgy, mint már Le Mans-ban – a baloldali indítvány(ok)ba integrált előterjesztéseket s az ezeket kimunkáló áramlatokat (sze­mélyeket) elsősorban az kötötte össze, hogy az EU alkotmányszerző­dés-tervezetéről 2005. május 29-én megtartott referendum kapcsán valamennyien a szerződés elutasítása mellett foglaltak állást.⁴

Hamon indítványában hét baloldali szocialista politikus: Henri Emmanuelli, Jean-Luc Mélenchon, Marie-Noël Lienemann, Gérard Filoche, Pierre Larrouturou, Marc Dolez és Jacques Fleury; pontosabban az általuk vezetett vagy képviselt áramlatok, formális vagy informális csoportosulások előterjesztései (kontribúciói) ötvöződtek.

A két „ősmitterandista", Henri Emmanuelli és Jean-Luc Mélenchon közül az előbbi az 1980-as évek közepén pénzügyminiszter, majd a Nemzetgyűlés elnöke és 1994-95-ben a PS első titkára volt. Mélenchon 1986 óta (egyetlen ciklus kivételével) Essone megye szenátora, s 2000 és 2002 között Lionel Jospin kormányában szakoktatási miniszterhelyet­tes volt. A két politikus 2002-ben létrehozta az Új Világ (NM – Nouveau Monde) nevű áramlatot, amely főként a párt ifjúsági szervezetében, a Fiatal Szocialisták Mozgalmában (MJS – Mouvement des Jeunes Socialistes) és a Franciaországi Egyetemi Hallgatók Országos Szövet­ségében (UNEF – Union Nationale des Étudiants de France) élvezett befolyást.⁵ Az NM-hez közel állt Marc Dolez Harcoló Erők (FM – Forces Militantes) nevű áramlata is. Az FM 2005 decemberében fuzionált a Démocratie & Socialisme című folyóirat körével, amelynek főszerkesz­tője, Gérard Filoche előbb a trockista Forradalmi Kommunista Liga (LCR – Ligue Communiste Révolutionnaire), majd 1995-től mint a PS baloldalának egyik vezető személyisége tűnt fel. A lap a PS-en belüli Szocialista Baloldal (GS – Gauche Socialiste) orgánuma volt, amelyet még 1988-ban (szintén) Jean-Luc Mélenchon, illetve Julien Dray⁶ ho­zott létre, ellensúlyozandó Michel Rocard, az akkori PS első titkárának nyitását a centrista politikai erők felé. A GS a baloldalnak a 2002-es elnökválasztáson elszenvedett veresége után szétesett; Mélenchon ezután kezdeményezte az NM megalapítását, és a GS volt a forrása az Új Szocialista Pártnak (NPS) is.

A Nouveau Monde azonban a 2005-ös népszavazási kampány folya­mán a két alapító közötti taktikai jellegű nézeteltérés miatt felbomlott.⁷ Emmanuelli ekkor életre hívta a Szocialista Alternatívát (SA – Alternative Socialiste), Mélenchon pedig Kötőjel (Trait d'union⁸ ) elnevezéssel ho­zott létre új áramlatot, amely közvetítő szerepet kívánt betölteni a PS balszárnyán elhelyezkedő és a párton kívüli radikális baloldali (antikapi­talista) politikai erők között. Mélenchon a Kötőjel képviseletében nyújtott be kontribúciót a Le Mans-i kongresszusra, amely azután beleolvadt a Laurent Fabius által előterjesztett indítványba.

Hogy politikai mozgásszabadságát növelje, Mélenchon 2004 májusában útjára indított egy PS-en kívüli, republikánus és antiliberális közéleti egye­sületet is, amely A Szociális Köztársaságért (PRS – Pour la République sociale) nevet vette fel.⁹ A PRS egyaránt elutasította (elutasítja) a letűnt államszocialista rendszereket és a kapitalizmus neoliberális menedzse­lésével zsákutcába került szociáldemokráciát; harmadik utat javasol(t), amelyhez a mintát – szerintük – a Die Linke szolgáltatja. Mélenchon részt vett A Bal 2007. júniusi alapító kongresszusán, aminek Franciaországra érvényes tanulságait a Politis című hetilapban vonta le.¹⁰

A PS reimsi kongresszusa előtt egy héttel, november 6-án lezajlott pártszavazás eredményének nyilvánosságra kerülése után (november 7-én) Mélenchon és Dolez az alábbi nyilatkozatot adták ki, bejelentve a PS-ből való kilépésüket és azt, hogy – a Die Linkét követve – új baloldali párt megalakítását kezdeményezik.

 

Elegünk van ebből!

A szocialista pártnál lezajlott szavazás eredménye ismert. A párt távozó többségétől származó indítványok végeztek elől; megkapták a szavazatok 80 %-át. És Ségolène Royal indítványa nyert azzal a javaslattal, hogy a centrummal szövetkezzenek. Így azok az irányza­tok kerekedtek fölül, amelyek jelenleg az európai szociáldemokráciát uralják, noha azt mindenütt a kudarc felé sodorták. Ezek elfogadják a Lisszaboni Szerződés Európáját, a politikai szövetségesek váltoga­tását, eltűrik a jobboldallal szembeni közömbösséget, és elutasítják a kapitalizmus megkérdőjelezését. Ez az eredmény nem hagyhat kétségeket. S ezen a párt baloldala által elért tiszteletre méltó ered­mény, sajnos, semmit nem változtat. Nekünk elegünk van ebből!

Nem vagyunk hajlandók megtagadni önmagunkat azzal, hogy különböző taktikai jellegű összeesküvésekben és latolgatásokban veszünk részt. Mert bármi legyen is a reimsi kongresszus végső kimenetele, a PS jövőbeni vezetése a többségi irányzatot képviseli, különösen a következő európai parlamenti választásokon. El kellene fogadnunk, amit mindig is elutasítottunk: a Lisszaboni Szerződést és a közös nyilatkozatot azokkal a szociáldemokrata pártokkal, amelyek saját országaikban a jobboldallal kormányoznak. Nem! Elegünk van ebből!

Vállaljuk a ránk háruló felelősséget. A kapitalizmus válságának idején országunknak más hangra van szüksége a baloldalon. Ezt szeretnénk szolgálni. Meg akarjuk ragadni a kezdeményezést, alternatívát kívánunk nyújtani, meghátrálásra kényszeríteni és meg­buktatni Sarkozyt. Elkötelezettségünkhöz híven visszaszerezzük cselekvési szabadságunkat. Kilépünk a Szocialista Pártból. Nyil­vánosságra hozzuk republikánus és szocialista küzdelmünk elveit, s nem teszünk engedményeket a jobboldalnak, a kapitalizmusnak, az emberi társadalommal és az ökoszisztémával szembeni kollektív felelőtlenségüknek. Elgondolásainkat a választók nyilvánossága elé fogjuk bocsátani. Ahogyan azt Németországban Oskar Lafontaine megmutatta, elhatározzuk, hogy együttműködünk mindazokkal, akik egyetértenek ezzel az irányvonallal, és egy új baloldali párt meg­alapításával. Felhívást intézünk a baloldali erők egységfrontjának megteremtésére az európai parlamenti választásokra. Tudjuk, hogy népünkben hatalmas energiák feszülnek a változás érdekében. Előre kell mennünk.

Jean-Luc Mélenchon szenátor (Essone megye) Marc Dolez képviselő (Nord megye)¹¹

 

A Balpárt megalakulását hivatalosan november 29-én, a Párizs melletti L'Ile St Denis-ben 3000 fő részvételével megtartott nagygyűlésen jelen­tették be, amelyen felszólalt Oskar Lafontaine, a Die Linke társelnöke is. A párt alapító kongresszusát 2009. február 7-8-ra tűzték ki.

A Parti de Gauche rövid távú célja baloldali egységfront (közös vá­lasztási lista) létrehozása a 2009. évi Európai Parlamenti választásokra. Ennek megteremtéséhez első helyen a PC-t tekintik partnerüknek, illetve – Mélenchon és Dolez első nyilatkozatai szerint – számítanak Olivier Besancenot és Alain Krivine LCR-jére; pontosabban az LCR által létrehozandó, jelenleg szintén a megalakulás fázisában lévő Új Antikapitalista Pártra (NPA – Nouveau Parti Anticapitalsite)¹² , a Jean-Pierre Chevénement által vezetett MRC-re, valamint a „globkrit" (alterglobalizációs) szervezetekre is. Hosszabb távon a párt a baloldal szétforgácsolt (antikapitalista) erőinek egyetlen pártban vagy legalábbis szoros pártszövetségben való egyesítését szeretné elérni, a Lisszaboni Szerződés ratifikációjának elutasításán és a hatályos EU-szerződések fölülvizsgálatán alapuló új, demokratikus és szociális Európa megterem­tésének jelszavával.

A Balpárt megalakításáról szóló bejelentést követő három hétben a politikai „baloldal baloldalán" – mondjuk így – visszafogott lelkesedés mutatkozott a kezdeményezés iránt. Két kisebb baloldali formáció: a PS-ből Franck Pupunat ökoszocialista Utópia Mozgalma (UM – Mouvement Utopie) – amely mind Le Mans-ban, mind Reimsben önálló indítvánnyal (s mindkétszer 1,2 %-os eredménnyel) szerepelt -, illetve az egyesült MARS-GR csoport jelentette be csatlakozását a Balpárthoz, s jelent­kezett pár egyéni át- illetve belépő is: Jacques Généreux, a PS Orszá­gos Tanácsának volt tagja, Francois Autain szenátor (MRC), Jacques Desallangre független képviselő (akit 2007-ben a PRG és a PCF támo­gatásával választottak újjá), Christophe Ramaux ismert anti-neoliberális közgazdász, az Attac France tudományos tanácsának tagja stb.

A PCF-en belül Mélenchonék kezdeményezése – úgy tűnik – felélén­kítette a vitákat, érzékelhetően erősítve azokat a réfondateur-erőket – a Communisme en mouvement című bulletin körül, illetve a Patrick Braouezec és Roger Martelli vezette Communistes unitaires egyesület­ben tömörülő párttagokat és párton kívüli kommunistákat -, akik a 2008. december 11-13-án sorra kerülő kongresszuson a párt és a társadalom közötti párbeszéd sokrétűbbé tételét szorgalmazzák, s vélhetően fölvetik majd a párt nevének megváltoztatását is.¹³ Magától értetődik azonban, hogy a PCF önfeladásszerű összeolvadása a Balpárttal – ahogyan ez (teljesen más politikai-szervezeti konstellációban) a Gregor Gysi vezette PDS esetében történt Németországban – még akkor sem igen lenne elképzelhető, ha ennek politikai hasznáról Mélanchonék esetleg meg tudnák győzni a PCF jelenlegi vezetését (ami persze merő fikció): a 13 ezer helyi képviselő alkotta réseau (hálózat) immár a kommunista párt legfőbb (egyben végső) társadalmi bázisát jelenti, aminek megőrzése a PS tagjaival való helyi együttműködéstől függ.¹⁴

Ami az LCR/NPA-t illeti, Olivier Besancenot első nyilatkozataiban ugyancsak pozitív véleményt nyilvánított a Balpárt zászlóbontásáról, hangsúlyozva ugyanakkor – némi malíciával -, hogy Mélenchonék „tu­lajdonképpen egy igazi régi szocialista pártot szeretnének csinálni". A „Postás"¹⁵ (is) egyértelműen elhárította a közös párt lehetősségét.

2. A Parti de Gauche zászlóbontása mindazonáltal nem az egyedüli ajánlat volt 2008-ban a neoliberális-ellenes baloldali erők egyesítésére.

Jean-Pierre Chevénement, aki az 1971-es épinay-i kongresszuson egyik alapítója volt a PS-nek, majd hosszú éveken át a párt a Szocia­lista Tanulmányi és Kutatóközpontjának (CERES – Centre d'études, de recherches et d'éducation socialiste) élén annak republikánus balszárnyát vezette,¹⁶ 2008 júniusában nyílt felhívással fordult a PS, a PCF és a PRB vezetőihez, indítványozva egy nagy, egységes baloldali párt megalakítá­sát. Javaslatát október 2-án az MRC honlapján Felhívás az egész balol­dal újraalapítására (Appel á une refondation de toute la gauche) címmel újrafogalmazva megismételte.¹⁷ Október 21-én a PS, az MRC, a PCF és a Zöldek által szervezett nagyszabású fórumon – amely a globalizációval szembeni baloldali politika lehetőségeivel foglalkozott – Chevénement a francia baloldal egyesítésének lehetőségéről így fogalmazott:

 

„A baloldalnak elektrosokkot kell kiváltania, ha az országban többség­be akar kerülni. Semmi sem indokolja, hogy ne találjunk egymásra egyetlen politikai pártban. Különbözőségeink valósak, de semmikép­pen sem jelentik azt, hogy ne létezhetnének egymás mellett, egyetlen demokratikus szervezetben a szó etimológiai értelmében vett radikális és inkább ügyintéző hajlamú áramlatok.¹⁸ Sőt, ez egyenesen feltétele a választási győzelemnek.

A kártyák ki vannak terítve. Én azt mondom: »Kezdődjék a játék!« A PS és a PCF novemberben, illetve decemberben rendezi meg kongresszusát. Reménykedem, hogy egyrészt mélyenszántó, a ránk váró óriási kihívásokhoz méltó iránymutatással, másrészt egy olyan, az egész baloldalra kiterjedő, nagy szervezet gondolatával állnak majd elő, amely jelet adhat egy új kezdethez. De mivel sokan még fenntartásokkal viseltetnek egy nagy párt gondolata iránt, hozzunk létre legalább egy konföderációt, amelyet megbízunk azzal, hogy 2011-re szervezzen meg egy olyan nyílt előválasztást, amely nyitva áll minden aktivista és szimpatizáns előtt, s amely kiválasztja a 2012-es elnökválasztás egyedüli baloldali jelöltjét. Ez nagyot szólna. Nagy vitákat keltene, s az egész országot belengné a megújulás szele."¹⁹

 

Kérdés ezek után, hogy vajon a Balpárt tervét Chevénement és az MRC úgy ítéli-e meg, hogy az összecseng saját kezdeményezésével, vagy pedig inkább keresztbe szervezést, konkurenciát lát benne; az álta­luk elképzelt legszélesebb körű baloldali választási szövetség esélyének csökkentését azzal, hogy Mélenchonék a baloldali frontot s később az egységes Balpártot – követve a német mintát – a szociálliberális politikai erőktől függetlenül (vagy velük ellenében) kívánják megvalósítani.

A baloldali erők egységéről (akár egyetlen pártba való egyesítéséről) folytatott közös gondolkodás talán legjelentősebb műhelye a Gauche Avenir (Baloldali Jövő) nevet viselő közéleti klub, amelyet szocialista (Paul Quilés, Marie-Noélle Lienemann, Benoít Hamon) és kommunista politikusok (Francis Wurtz, Jean-Claude Gayssot) alapítottak 2007-ben. 2008 februárjában Quilés és Lienemann felhívást tett közzé a Baloldal Pártja (Parti de la Gauche) létrehozására, amelyet fél év múlva, szep­tember 8-án Chevénement-nal közösen megismételtek.

3. A Balpárt meghirdetését övező események áttekintését érdemes még egy mozzanattal kiegészíteni. Noha a 2008-as esztendő kétségtelenül a gazdasági világválság kitöréséről híresül majd el, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez az év egyben 1968 májusa kerek évfordulójának éve is. 2008 tavaszán a soixanthuitard-ok (hatvannyolcasok) értelmiségi nemzedékének egy része (azok, akik nem „tértek meg" a kapitalista rend­szer elfogadóinak vagy egyenesen apologétáinak) számadást készítettek saját maguk, országuk s a világ állapotáról. Május 15-én 55 vezető francia értelmiségi az alábbi felhívást tette közzé a Politis című hetilapban.

 

Szervezzük meg a baloldali alternatívát!

1968 májusának születésnapját ünnepeljük.

A korszak, amelyben élünk azonban nem a megemlékezések és a nosztalgiázás ideje.

A földgolyó mélyreható átalakuláson ment keresztül. A kapitalizmus ragadozó jellege egyre inkább fokozódik. Az éhséglázadások kéz a kézben járnak egy kiváltságos kisebbség szemérmetlen gazdagodá­sával. Egymást követik a pénzügyi válságok, s ökológiai katasztrófa fenyeget. A piaci totalitarizmus hányattatásai közepette a demokrácia szertefoszlik.

Franciaországban a sarkozyzmus már a társadalom ellenállásába ütközik: széleskörű mozgalom bontakozik ki a magánszektor válla­latainál, a közszolgáltatások, a közoktatás területén. Negyven év távlatából két kérdésre kell választ találnunk. A társada­lom haragjának megnyilvánulásait látva, milyen perspektívát tudunk kínálni? Miként érhetjük el, hogy a dolgok radikális megváltoztatá­sára irányuló társadalmi akarat megszólaltatásában a baloldal újra többségbe kerüljön?

Mindannyian tudjuk, hogy sajnos, e tekntetben továbbra is hiányzik az a politikai erő, amely valós alternatív tervet tudna fölmutatni. A Szocialista Pártot irányító többség körében felerősödtek a hege­món törekvések, s ezzel párhuzamosan a Blair vagy Prodi példája által inspirált, önmegtagadó szociálliberális tendenciák. A szociális és ökológiai átalakulást célul tűző baloldalnak azonban nem szabad alkalmazkodni egy olyan status quóhoz, amely lehetetlenné teszi a politikai viszonyok mélyreható megváltoztatását. Erősödik a kétpártiság veszélye, ami azzal a halálos veszéllyel jár, hogy ettől kezdve választani csak a liberalizmushoz való alkalmaz­kodás két változata közül lehet. Ez ahhoz hasonló katasztrófába sodorhat bennünket, mint ami az olasz baloldalt érte, amely képtelen­nek bizonyult arra, hogy megakadályozza Berlusconi visszatérését a kormányhatalomba, s szó szerint darabokra hullott szét. A legutóbbi önkormányzati választások ugyanakkor bebizonyították, hogy nálunk is létezik hasonló cselekvési tér, mint Németországban a Die Linke, illetve mint amilyet más európai országok tapasztalatai tártak fel. A politikai mező eltérő hagyományai és kultúrái közötti közeledés hiánya következtében s amiatt, hogy az elmúlt jó pár év során keletkezett szociális és honpolgári mozgalmak hozadéka nem lett kiaknázva, a cselekvési lehetőségek szükségképpen korlátozot­takká váltak: önmagában egyetlen meglévő politikai erő sem képes arra, hogy az összefogás gyújtópontja legyen. Az elszenvedett kudarcok szembesítenek bennünket a feladat ne­hézségeivel. Mégis változatlanul meg vagyunk győződve arról, hogy ez az egyetlen olyan lehetőség, amely a jövőbe mutat.

Hozzunk létre állandó keretet az egységfont érdekében!

Felhívást intézünk egy végre valóban baloldali baloldal megterem­tésére. Amely többé nem feledkezik meg a javak újraosztásának szükségességéről. Amely lépést tart minden (legális és illegális) munkavállaló, az alacsony jövedelműek, a fiatalok törekvéseivel. Amely egyszerre küzd szociális, demokratikus és ökológiai ügye­kért. Amely lehetővé teszi a népfelség gyakorlását minden terü­leten. Amely a férfiak és a nők közötti egyenlőséget célkitűzései középpontjába állítja. Amely olyan új termelési és fogyasztási mód megvalósításáért küzd, amely fenntartható, s tiszteletben tartja a természeti környezet egyensúlyát. Amely síkra száll egy másfajta Európa felépítéséért és a Dél országaival közös fejlődést lehetővé tevő viszonyok megteremtéséért. Amely mindezek révén valódi politikai erővé képes válni.

Számunkra, politikai aktivisták, a társadalmi és kulturális mozgalmak cselekvő részesei számára már most is van lehetőség összehangolt cselekvésre. Egyéni elkötelezettségeinkre való tekintet nélkül, hoz­zunk lére olyan állandó keretet, amely elősegíti, hogy – országos és helyi szinten – közösen gondolkozzunk azon, milyen valódi politikai választ tudunk adni a jobboldal és a MEDEF²⁰ támadásaira, és ho­gyan tudunk együtt megfelelni az előttünk álló kihívásoknak. Nyártól fogva e javaslat szellemében cselekedjünk mindannyian a magunk területén. És találkozzunk szeptemberben egy nagy, országos talál­kozó keretében, hogy folytassuk egymással a párbeszédet.²¹

 

A felhívás erőteljes visszhangot váltott ki a társadalmi baloldalon: májustól októberig mintegy 15 ezren írták alá a petíciót, s országszerte megalakultak és működni kezdtek a felhíváshoz csatlakozottak vitakö­rei. A meghirdetett országos találkozóra október 11-én a Párizs melletti Gennvilliers-ben került sor. A találkozón Elvi nyilatkozatot fogadtak el, amely az időközben kibontakozott gazdasági világválság által teremtett körülményekre tekintettel 6 pontba – gazdaság, szociális kérdések, környezetvédelem, demokrácia (ti. az elnöki hatalom korlátozásának szükségessége), EU, nemzetközi válsággócok – foglalta össze a bal­oldal kollektív válaszára váró problémaköröket, amelyeket újabb vitára bocsátottak. Bár a találkozó résztvevői nagy többséggel kimondták egy új „politikai erő" szükségességét, abban a kérdésben, hogy milyen legyen az „egységes keret" létrehozásának „üteme" s részben jellege, ellentét támadt (vagy inkább: maradt fenn) főként a PCF Communistes unitaires csoportja és az LCR (amúgy egyesítéspárti) Unir (Egyesülni) nevű áramlatához tartozó résztvevők között.²²

4. A PS reimsi kongresszusának „végjátékában" a párt első titkári posztjára három politikus: Ségoléne Royal (Nicolas Sarkozy ellenfele a 2007-es elnökválasztáson), Martine Aubry lille-i polgármester – aki a Jospin-kormány munkaügyi minisztereként (1997 és 2000 között) a 35 órás munkahét megvalósítójaként szerzett reputációt a PS-ben és az egész baloldalon -, valamint Benoít Hamon kandidált. A pártszava­zás november 20-án megtartott első fordulóját Royal nyerte meg közel 43%-os arányban. Minthogy azonban Hamon a másnapi második for­dulóban Aubry megválasztására szólította fel híveit, a küzdelem végül 50,04-49,96%-os különbséggel (ez mindössze 102 szavazatot jelentett) és a PS Országos Tanácsának (pártparlamentjének) november 25-i döntésével Aubry javára dőlt el.

Az első titkár megválasztását kísérő kampányban a francia társadalmat valóban foglalkoztató (így a Politis-vitákban is taglalt) kérdések alig-alig kerültek terítékre. A jelöltek között markáns különbség a PS jövendő politikai szövetségkötésének kérdésében mutatkozott. Míg Royal annak érdekében, hogy a 2012-es elnökválasztáson legyőzze Nicolas Sarkozyt, kész összefogni középjobb erőkkel is – nevezetesen az UDF-ből (Union pour la démocratie francaise – Szövetség a Francia Demokráciárt) Demokrata Mozgalom (MoDem – Mouvement Démocrate) néven új, viszonylag sikeres pártot gründoló Francois Bayrouval -, Martine Aubry ilyen, a szocialisták önazonosságát (ha létezik egyáltalán még ilyesmi) föladó szövetkezésre nem hajlandó.

Bár Royal kénytelen-kelletlen tudomásul kellett vegye (időleges) ve­reségét (amit a PS „ortodox" vezetőinek ellene irányuló összefogásával magyarázott), nem vitás, hogy maga mögött tudhatja a PS-tagság felét. Mint Rémi Lefebvre reimsi politológiaprofesszor, a Gauche Avenir közéleti klub egyik alapítója megállapítja: „Célja egyértelmű: feloldani a »régi pártot« egyfajta ideológia utáni pártban… Tony Blair hasonló módon járt el, midőn a régi Munkáspártot likvidálta. Ezt az irányvonalat most csupán pár tucat szavazattal utasították el. Azaz Ségoléne Royal minden koráb­binál megkerülhetetlenebb résztvevője lesz a politikai játszmának. Kvázi vezető szerepe igen előnyös számára: ha Martine Aubry elbukik, mind a párton kívül, mind azon belül ő az, akit elő lehet majd venni."²³

Jegyzetek

1 A PS pártkongresszusaira benyújtott indítványok általános és tematikus előterjesztések vagy hozzájárulások (contributions) összegzései, amelyeket a párton belüli áramlatok (courants), felfogások/szemléletmódok (sensibilités) s ezek formális és informális csoportosulásai vagy tekintélyt élvező személyiségei fogalmaznak meg és terjesztenek elő a kongresszus előkészítése folyamán. A reimsi kongresszus indítványaiban 21 ilyen kontribúció összegződött.

2 29%-ot ért el a Gérard Colombe és Ségoléne Royale képviselte indítvány, 25,2%-ot a Bertrand Delanoé párizsi főpolgármester (Franpois Hollande, Michel Rocard és Lionel Jospin által is támogatott) indítványa, 24,3%-ot pedig a Martine Aubry neve alatt benyújtott (Laurent Fabius és Dominique Strauss-Kahn körének támogatását élvező) javaslat.

3 Az Új Szocialista Párt – a PS „szociálliberalizmusának" bírálatán túl szorgal­mazza az ország félprezidenciális közjogi rendszerének reformját a népképviselet szerepének erősítésével.

4 A népszavazáson a NEM támogatóinak köre persze ennél ennél jóval széle­sebb volt. A PS-en belül – amely a referendum kezdeményezője volt, s amelynek vezetése a párttagság körében megtartott konzultáció eredménye alapján (ahol az IGEN kapott többséget) hivatalosan az alkotmányszerződés elfogadása mel­lett foglalt állást – ide tartozott Laurent Fabius egykori miniszterelnök (1984-86), majd gazdasági miniszter (2000-2002) is, aki 2002-ben látványos antiliberális fordulatot hajtott végre, s akit 2005-ben a PS Országos Tanácsa kizárt soraiból. A NEM táborát erősítette továbbá a baloldalon a Francia Kommunista Párt (PCF), a trockista Forradalmi Kommunista Liga (LCR – Ligue Communiste Révolutionnaire) és az ouvrierista-trockista Munkásharc (LO – Lutte Ouvriére) is, valamint Jean-Pierre Chevénement Pártja, a Republikánus és Honpolgári Mozgalom (MRC – Mouvement Républicain et Citoyen), az abból kivált és a PC-vel együttműködő Mozgalom egy Republikánus és Szociális Alternatíváért (MARS – Mouvement pour une Alternative Républicaine et Sociale), a Republikánus Baloldal (GR – Gauche Républicaine), az (önigazgató) Alternatívok (Les Alternatives), illetve a régi, fényét vesztett Baloldali Radikális Párt (PRG – Parti Radical de Gauche) többsége és a Zöldek (Les Verts) egy része is.

5 A PS 2003-as dijoni kongresszusán a Nouveau Monde indítványa 16%-os támogatást szerzett.

6 A Mélenchonhoz hasonlóan trockista „gyökerű" Dray, bár később a PS cent­ruma felé orientálódott, 2005-ben, ha fenntartásokkal is, de az IGEN mellé állt az alkotmányszerződéséről tartott népszavazásban, majd Ségoléne Royale elnök­választási stábjában vállalt vezető szerepet.

7 Míg Mélenchon a „NEM" győzelemre segítéséért folytatott népszavazási kam­pányban együtt lépett fel más pártok – az FKP, az LCR és a José Bové vezette Parasztszövetség (Confédération Paysane) vezetőivel, Emmanuelli a „szocialista NEM" érdekében elsősorban a PS társadalmi bázisát kívánta mozgósítani.

8 Szójáték: kiejtése azonos az angol trade union (szakszervezet) francia kiej­tésével.

9 A PRS 2005-ös arles-i nyári egyetemén Marie-Georges Buffet (a PC főtitkára), Olivier Besancenot, a LCR és José Bové, a Parasztszövetség vezére vitatkozott arról, hogy „Létre lehet-e hozni a baloldal erőinek újfajta szövetségét?"

10 V.ö. „Allemagne: Leçons d'une refondation. Tribune de Jean-Luc Mélenchon, Franpois Delapierre et Raquel Garrido", Politis, 2007. június 21. http://www.politis.fr/Lecons-d-une-refondation-en,1421.html 

11 Lásd: http://www.jean-luc-melenchon.fr/2008/11/ca-suffit-comme-ca/

12 Az NPA alakuló kongresszusára 2009. január 30. és február 1-je között kerül sor.

13 Bár a PCF statútuma nem ismer el a PS-áramlatokhoz hasonló szervezett belső alternatívákat, ilyenek informális létezése a párton belül és azon kívül is mindenki számára ismert. A pártot vezető többség maga is két táborra oszlik: Marie-Georges Buffet, jelenlegi országos titkár támogatóira (Buffetistes) és Buffet elődje, Robert Hue híveire (Hutistes); a két tábor közti fő nézetkülönbség abban rejlik, hogy a párt szövetségi politikáját a lehető legszélesebb baloldali spektrumra terjessze-e ki (Buffetistes), vagy szorítkozzon a PS-re és az ún. Gauche plurielle (többszólamú baloldal) formációira (PRB, MRC, Zöldek). A mintegy féltucatnyi kisebbségi irányzat között feltétlenül érdemes megemlíteni a párton kívüli elemzők által „ortodoxnak" minősített Fier(e) d'éter communiste (Legyünk büszkék, hogy kommunisták vagyunk) néven ismert csoportot (akik a PCF reformista mutációja helyett a párt marxista élcsapatjellegét kívánják helyreállítani), illetve a La Riposte egyesületben és az azonos cínű lap körül szerveződő csoportosulást, amely – a trockista gyökerű International Marxist Tendency tagszervezeteként pl. fő szerve­zője Franciaországban az El a kezeket Venezuelától! mozgalomnak.

14 Denis Collin: „La gauche allemande est-elle un modéle á suivre?" La Sociale – Analyses et débats pour le renouveau d'une pensée de l'émancipation, 2008. november 11. http://la-sociale.viabloga.com/news/la-gauche-allemande-est-elle-un-modele-a-suivre

15 Besancenot szerdától szombatig részmunkaidős postásként dolgozik Neuilly-sur-Seinben, és nettó 1.000 eurós havi jövedelme van.

16 Chevénement és a CERES 1991-ben, az öböl-háború után (és miatt; Chevénement honvédelmi miniszterként nyíltan ellenezte a háborút és az abban való francia részvételt) vált ki a PS-ből, létrehozva az Állampolgárok Mozgalmát (MC – Mouvement des Cityen), az MRC elődjét.

17 http://www.mrc-france.org/Appel-a-une-refondation-de-toute-la-gauche_a59 .html

18 „… de sensibilités radicales… et de sensibilités plus gestionnaires"

19 http://www.chevenement.fr/Quelle-politique-face-a-la-mondialisation_a705.html

20 Mouvement des entreprises de France – Franciaországi Vállalkozások Mozgalma

21 Politis, 2008. október 16. http://www.politis.fr/Appel-de-Politis-la-declaration-de,4644.html

22 http://www.humanite.fr/2008-10-13_Politique_L-appel-de-Politis-pour-une-nouvelle-force-politique

23 Le Monde, 2008. november 26.

Andor László

A 2007 nyarával kezdődött, előbb amerikai, majd globálissá szélesedett pénzügyi válság az elmúlt évtizedekben tapasztaltaknál komplexebb és valószínűleg mélyebb krízist jelent a világgazdaság és -társadalom számára. A válság éppen komplexitása miatt nem magyarázható egy okkal. A főbb okok az alábbiak:

1. A spekulatív buborékok rendszerint pénzügyi csődhöz és reálgazda­sági visszaeséshez vezetnek. Ennek eredete egyes térségek vagy szektorok túlfinanszírozása. Ez a jelenség számos válságot gene­rált a piacgazdaság történetében. Ezúttal az amerikai ingatlanpiaci szektor volt a spekuláció célterülete, ezért beszéltek eleinte csak az ún. subprime, azaz másodrendű ingatlanpiaci válságról;
2. A 2001 őszétől Amerikában követett prociklikus gazdaságpolitika. Az amerikai gazdaságpolitika a már korábban (a dotkom-buborék kipukkadásakor) jelentkező válság enyhítésére, és részben a 2001 szeptemberi terrortámadás ellensúlyozására rendkívül laza mone­táris politikát folytatott, ami a túl bő likviditás miatt ellenőrizhetetlen és instabil helyzetet hozott létre;
3. A 70-es évek óta tartó pénzügyi liberalizáció, amelynek köszönhe­tően ma minden korábbit meghaladó pénztömeg forog a piacokon. Ez okozhatta, hogy a spekulatív buborék, majd pedig az összeomlás minden korábbit meghaladó méretű legyen, és széleskörű nemzet­közi „fertőzéshez" vezethessen. Az 1970-es évek óta bekövetkezett nagy pénzügyi válságok (a 80-as évek adósságválsága, a 90-es évek valutaválságai, a dotkom-buborék kipukkadása és a mostani, jelzálogpiaci eredetű válság ebből a szempontból egy láncolatot alkot);
4. A kockázatkezelés kudarca. Elvileg a bankokon belül is kiépültek azok az osztályok, részlegek, amelyek feladata a kockázatok fel­mérése és elhárítása lett volna. Ez azonban csődöt mondott, mivel a rendszerkockázatot nem tudta jelezni, nem is jelezhette előre;
5. Bizonyos döntések a válságkezelés során csak a válság mélyülésé­hez járultak hozzá. A válságot és annak nagyságrendjét hamar felis­merték (már a januári davosi konferencián a többség úgy vélekedett, hogy az USA-ban recesszió lesz), de egyes döntések inkább csak súlyosbították a helyzetet. Ilyen volt mindenekelőtt, hogy az amerikai kormány hagyta csődbe menni a Lehman Brothers-t.

A válság teljes lefolyása még hátra van, de néhány dolgot nagy bi­zonyossággal ki lehet jelenteni. Egészen bizonyos, hogy a nemzetközi pénzügyekben új korszakot lehet nyitni a mostani válság után. Most már mindenki arról beszél, hogy újra kell szervezni a rendszert; a fran­cia elnök, a brit miniszterelnök stb., stb., tehát akik igen nagy elánnal vetették bele magukat a nemzetközi pénzügyi rend megmentésébe és újjászervezésébe. Folyamatosan erről beszélnek. Megint virágkorát éli az új Bretton-Woods kifejezés, tehát hogy egy új nemzetközi konferencia keretében kellene újragondolni az egész globális pénzügyi architektúrát. Szinte biztos, hogy ez valamilyen formában meg fog történni, és szinte biztos, hogy a pénzügyi rendszerben ez két fontos irányban fog történni: 1. az állam erősödik a privát szektor rovására és 2. a privát szektoron belül a bankrendszer újból megerősödik a tőkepiac rovására. Egy kor­rekció történik tehát. Az a rendszer, amelyet az 1990-es években – és egészen a közelmúltig – láttunk, ebben a formában valószínűleg nem helyreállítható, tehát egy másfajta pénzügyi rendszert foguk látni.

Azt gondolom ugyanakkor, hogy éppen azért, mert intézményi ér­telemben minden válság az innovációnak a korszaka is, ez egy olyan időszak, amikor lehet kezdeményezni. Tehát nemcsak elszenvedni kell a válságnak a következményeit. Reálgazdasági értelemben akkor is lesz­nek ennek a pénzügyi válságnak következményei, hogyha a pénzügyi szektoron belül megáll az összeomlási folyamat egy idő után. Ismétlem, nemcsak elszenvedni kell, hanem meg kell próbálni konstruktívan hoz­záállni és rámutatni arra, hogy hol voltak a hiányosságok, hol voltak a torz struktúrák és ezek helyett mit lehet javasolni a legkisebb vagy a legalacsonyabb szinttől, a közvetlen környezetünktől egészen a globális struktúrákig elmenve. Ez egy olyan folyamat tehát, amelynek van egy bizonyos pénzügyi vezérfonala, de fölvet számos politikai, szociális és egyéb problematikát, amelyet az itt jelenlevők nyilván tovább fognak elemezni. Köszönöm szépen, ennyit szerettem volna bevezetésként mondani.

---

Krausz Tamás

Tisztelt Hallgatóság! önök, akik itt ülnek, többségükben az Eszmélet olvasói, és ezért nemigen lepődhetnek meg azon, hogy a világrendszer neoliberális pénzügyi irányítása összeomlott. Hiszen, ha csak arra gon­dolok, hogy kiket hívtunk meg, kikkel találkoztunk és kiket publikáltunk a nemzetközi baloldal képviselői közül – mondjuk James Petrastól Wallersteinig, Wallersteintől az angol barátainkig, Peter Gowanig, az orosz Bugalinig, Kolganovig, Kagarlickijig -, szóval ha végiggondol­juk ezt, nyugodtan mondhatjuk: az egész baloldali, marxista elméleti irodalom tulajdonképpen már réges-régen (a 90-es évek közepétől) ezt az összeomlást „megjósolta", vagyis leírta a pénzügyi és általános gazdasági válság elkerülhetetlen bekövetkeztét, a neoliberalizmus-neokonzervativizmus félelmetes egyenlőtlenségeket eredményező po­litikájának gyászos végét. Ha történetileg gondolkodunk erről az egész folyamatról, akkor az embernek az jut legelőször eszébe, hogy sok ilyen válság volt már. Andor László a tíz évvel korábbi, 1998-as pénzügyi vál­ságra, összeomlásokra utalt, de mehetünk vissza a történelmi időkbe, ahogy azt általában az elemzők, történészek meg is teszik, legutóbb például Berend T. Iván vagy Eric Hobsbawm az 1929/33-as válságot emlegette mint „előtörténetet". A vizsgálódások alapján az derül ki, hogy a jelenlegi pénzügyi válság mögött is nyilvánvalóan meghúzódik egy teljesen normális – Marx által vizsgált – túltermelési-gazdasági válság, amellyel a napilapok – főképpen Magyarországon – sokkal keveseb­bet foglalkoznak. Az uralkodó nézet nálunk még mindig az, hogy egy tisztán pénzügyi válságról van szó, amelyet főleg a még mindig vezető pozícióban lévő neoliberális közgazdászok, ideológusok képviselnek (és persze mentegetnek), köztük természetesen a neoliberalizmus oly régi „csodadoktorai" mint Csaba László, Bokros Lajos vagy éppen Békesi László. Jellemző, hogy a neoliberális világrend összeomlását önmaguk igazolása végett is kizárólag szubjektív okokkal magyarázzák. Csaba László, ha nem akadémikus lenne, akkor az ember azt mondaná, hogy kóklerkedik. Azt mondja, hogy a bankszférában a menedzsment hibái okozzák a válságot. De akkor állandóan hibázik ez a menedzsment, már nem tudom hány évtizede! Tehát nyilvánvaló, hogy az ilyen típusú magyarázatok nem elegendők. Hogy a válság hová tart? Egyelőre – úgy tűnik – ez a válság nem érte még el a csúcspontját. Az elemzések akkor érnek meg, amikor az adott jelenség már virágjába borult. Egyelőre még nem tartunk itt, hisz a gyárbezárások, a munkanélküliség növekedése még nem érte el azt a pontot, hogy a társadalmi feszültségek kicsattan­janak, de elkerülhetetlennek látszik – úgy tűnik -, főleg Kelet-Európában, hogy a válság sokkal mélyebben nyilvánuljon meg, mint a nyugat-európai országokban, noha már ott is bizonyos iparágakban megtörténtek a bezárások, a termeléscsökkentés, úgyhogy ennek társadalmi hátterével kell majd a későbbiekben részletesebben foglalkoznunk.

Már Soros György is újraolvassa Marxot, amint azt Eric Hobsbawmtól tudjuk, aki egy interjúban utalt erre. Nálunk a tőke és ideológiai reprezen­tánsai nem tanulnak ilyen gyorsan, noha valamikor forgatták ők is Marxot. Soros az a típus, aki nemcsak előkészíti a válságokat, hanem mindjárt elemzi és meg is jósolja azokat. Mindenesetre annyi kiderült és annyi világos, hogy a neoliberalizmusnak mint a világrendszer pénzügyi irá­nyításának, gazdasági irányításának módszere és politikája összeomlott, megbukott. Történelmi értelemben is kirajzolódott, hogy korszakváltás előtt állunk. Ebben a helyzetben bizonyos alternatívák körvonalai már láthatók. Jó ezekre felkészülni.

Emlékezzünk rá, hogy a nagy gazdasági világválságot is megjósolták. Éppen egy magyar ember volt az, aki Szovjet-Oroszországban megjó­solta szinte napra pontosan azt a pénzügyi válságot, amely 1929 nyarán robbant ki New Yorkban, és azt gondolta és azt várta ettől, hogy ezzel a kommunista forradalom terrénuma kiszélesedik egész Európában, sőt az egész világon. Ám a várakozásokkal ellentétben Németországban, emlékezzünk rá, a válság a fasizmust hozta fel, a fasizmus nőtt ki a tőkés gazdaság válságából. Ez a „jós" Varga Jenő volt, aki később, Sztálin környezetében is igen kiváló és mélyenszántó gondolkodónak bizonyult a közgazdaság területén és az általános válságelmélet kidolgozásában is vannak érdemei.

Úgy tűnik, ebből a válságból, rövidtávon, az következik, hogy a szabad­piaci mítoszok gyorsan letűnnek. Ugyanazok a neoliberális gondolkodók már új ideológiai lufikat gyártanak arra vonatkozóan, hogy miképpen lehet ezt a pénzügyi válságot, az állam segítségével, a nagytőke javára mene­dzselni. Tehát az történik, hogy a megrendült magánbankok, a magántőke helyére egy csomó helyen az össztőkés, azaz az állam nyomul be, amely állam – nyilván bizonyos protekcionista megfontolásokkal is – a banktőke érdekeit és a rendszert magát igyekszik megvédeni. A válságot a helyi és a nemzetközi társadalomra hárítják át, és a lakosság ezt kénytelen tudomásul venni, mert nem létezik sehol olyan antikapitalista tömeg­mozgalom, amely képes lenne a tőkerendszert megrendíteni. Politikai értelemben itt és most feleslegesnek látszik a kapitalizmus végéről fantá­ziálni, de elméletileg fel kell vetni továbbra is a kérdést, mint azt Mészáros István magyar nyelven is éppen most megjelent könyvében felteszi: mi következik A tőkén túl? Ám politikailag a valódi gyakorlati kérdés most az, amit mi már 20 éve mondunk, még az MSZP baloldali tömörülésén is nem is egy miniszterelnök jelenlétében, hogy értsék már meg végre: nem lehet humanisztikus politikákat építeni a neoliberális útra. Mára nem marad más, minthogy a neoliberalizmus árát megfizessük. Kelet-Európa és Oroszország ebből a szempontból a legsebezhetőbb. Rövid távon a válság következményeit a félperiférián, itt Kelet-Európában – s ez elég valószínű lehetőség – a válságot egy erős nacionalista tekintélyuralmi ha­talomkoncentrációval oldja meg a tőke és annak politikai képviselői. Ennek jelei nagyon tisztán láthatók, mindenekelőtt abban, ahogyan a naciona­lista, rasszista indulatokat szabadjára engedik. Persze a tekintélyuralom nagyon eltérő formákban valósulhat meg. Kelet-Európa a gyenge pont, a fennálló rendszer menedzselése itt sokkal nehezebb lesz demokratikus eszközökkel. Azt is lehet mondani, hogy ez olyan válság lehet, amelyet hagyományosan nem fog tudni a polgári demokrácia Kelet-Európában végigvinni és menedzselni. Nincsenek meg hozzá igazából a stabil tár­sadalmi hordozók. Nagyon törékeny a hatalmi szerkezet.

Mi lehet egy másik forgatókönyv, amely nem ilyen elborzasztó, tehát nem az autoriter tekintélyuralmi fejleményeket erősíti? Egy neokeynesiánus fordulat volna egy másik típusú megoldás, amelynek Nyugat-Európában igen erős társadalmi háttere van. Nem tudom, hogy ez mennyire érkezhet át ide, Kelet-Európába, de az kétségtelen, hogy ez egy lehetséges fejlődési pálya lehet.

Mielőtt a harmadik lehetőségre rátérnék, jeleznem kell, hogy ha törté­netileg végiggondoljuk az összes válságot (1873-tól, az 1920-21-es, az 1929-33-as, az 1968-73-as, az 1989-91-es, az 1998-as és a jelenlegi válságig), akkor úgy néz ki, hogy rövidtávon semmi érdemlegeset nem lehet a kis országokban tenni. Marad a régi feladatunk – ha már nagy társadalmi mozgalmak nem jöttek létre -, hogy a rendszert kritikailag közelítsük meg, hogy leleplezzük a hatalmi eliteket, hogy miért nem számolja föl a szélsőjobboldali „alternatívát". Ez válság idején külö­nösen veszélyes játék, mert a kelet-európai rendszerek balra zártak, jobbra nyitottak, elképzelhető, hogy – rövidtávon, hangsúlyozom – egy szélsőjobboldali felbuzdulás és nacionalista jobbrafordulás következik, esetleg már 2010-ben is. Elegendő, ha az ember Ausztriára néz, és ak­kor megérti, hogy egy rosszabb helyzetben lévő Magyarországon vagy Romániában – nem is beszélek Lengyelországról – milyen fejlemények várhatók. Tehát rövidtávon a rendszerkritikai baloldalnak sok kártyát nem oszt a történelem, de hosszabb távon a válságok története azt a tapasz­talatot erősíti, hogy egy szocialisztikus munkásmozgalom is megélén­külhet. Ez akár a tradicionális szakszervezeteket is kimozdíthatja abból a rendszerimmanens pozícióból, amelyben még jelenleg is lébecolnak, hiszen az ő társadalmi hátterüket mindez erősen érintheti. Nekünk, rendszerkritikai baloldalnak éppen erre a szituációra kell felkészülni. Ez a kerekasztal-beszélgetés, nézetem szerint, egy apró lépés abba az irányba, hogy legalább intellektuálisan felkészüljünk arra a szituációra, amikor a történelem valamit a számunkra is nyújthat. A magam 10 percét ezzel be is fejeztem. Köszönöm a figyelmet.

---

Artner Annamária

Megpróbálom én is 14 percbe beszorítani hozzászólásomat, ahogy Krausz Tamás. Hoztam egy kis bemutatót, mert bizonyos dolgokat jobban lehet vele illusztrálni.

Azt a címet adtam neki, hogy Haldokló főnix? És ez a kapitalizmusra vonatkozik. A főnix az a madár, amelyik elégése után mindig újraéled. Azt állítom, hogy ez a főnix mindig újraéled, de mégis folyamatosan haldoklik, egyre rosszabb állapotban éled újjá. És magától nem is fog meghalni, ehhez hozzá kell segíteni. Kiindulópontom is az, hogy ez egy gazdasági válság, és egészen hihetetlen, hogy ezt sokan pénzügyi válságra redukálják. A válság általában azt jelenti, hogy a tőkék túlter­melése következik be, ami a fokozott automatizációból – ahogy Marx mondja -, a növekvő szerves összetételből adódik csökkenő profitráta mellett, amit szintén Marx állapított meg. Az adatok bizonyítják, hogy a profitráta történelmi tendenciájában valóban süllyed. A válság mindig a pénzügyekben tör felszínre, 1929-33-ban is így történt. Hol is törhetne másutt, hiszen fölös tőkékről van szó, vagyis olyan tőkékről, amelyeket a kedvezőtlen profitkilátások miatt nem tudnak a termelésbe fektetni. Az ilyen tőke csak a pénzügyekben csapódhat ki. A válságnak tehát mindig reális alapja van. A globalizációban csak annyiban módosul a helyzet, hogy míg korábban az áthárítás körei a kapitalizmusban lehetővé tették, hogy a centrumországokban keletkező válság – vagyis a fölös tőkék – a perifériára áramolva tőkekihelyezés, eladósodás formájában és egyéb módokon új életre keljenek és az alacsonyabb termelési költségeken, ala­csonyabb béreken ismét profitot fialva visszaáramoljanak a fejlett orszá­gokba, amelyek aztán átstrukturálják, magasabb technikai szintre emelik a termelésüket, addig itt a globalizációban homok került a fogaskerekek közé. Ugyanis a rendszerváltás, a rendszeralternatíva bukása lehetővé tette a tőke számára, hogy ámokfutóként is fenntarthassa önmagát. Vagyis minden korlátot lerázott magáról. Amíg rendelkezésére álltak új piacok, például Kelet-Európában, addig működtethette a válságáthárítási mechanizmusokat. Mára azonban ezek az áthárítási lehetőségek beszű­kültek. Gondoljuk Latin-Amerikára, gondoljunk a feltörekvő Kínára, aki a saját maga útját akarja járni. Eközben a tőke korlátlanul és hatalmas ütemben végezhette dolgát, gyorsuló ütemben folyt a tőkefelhalmozást, a szerves összetétel növekedése és ebből következően a profitráta csökkentése. A spekuláció mindig is része volt a kapitalizmusnak, most is nagyrészt csak virtuálisan olyan nagy, mint amilyennek érezzük, mint amilyennek mérjük. Valóban megnőtt az aránya, de ez jórészt virtuális pénz. Több ezer milliárd dollár fordul meg egy nap alatt a tőzsdéken, de csak azért, mert egy dollár többször is megfordul. Hallatlanul megnőtt a spekulációs pénz forgási sebessége, amit a technológia tett lehetővé. A spekulációban mutatkozik meg leginkább a profithajsza a maga tiszta, „szublimált" formájában. Hogy a tőkés termelés egyetlen célja a profit, az a spekulációban ragadható meg a legkönnyebben. A profitráta süllyedő tendenciájának illusztrálására mutatok néhány grafikont: az első egy hosszútávú, világprofitrátára vonatkozó grafikon a forrás megjelölésével, a második, az amerikai statisztikai hivatal, illetve a Gazdasági Elemző Hivatal amerikai bruttó és nettó profitrátájára vonatkozó adatsor.

1. ábra A „világ" profitrátája 1875-2003 tízéves mozgó átlagok a nettó nemzeti és hazai termék arányában, %

Forrás: Minqi Li et al. In.: Nick Beams: The world crisis of capitalism and the pros­pects for socialism. 4 February 2008, www.wsws.org

2. ábra Amerikai nem pénzügyi vállalatok profitrátája 1960-2007, %

 

Forrás: US Bureau of Economic Analysis. In: Nick Beams: The world crisis of capitalism and the prospects for socialism. 4 February 2008, www.wsws.org

A 2. ábrán jól látszik az utolsó, az a 2001-es leülés és az utána követ­kező fellendülés. Nagyon jól megfigyelhető a bruttó profitráta csökkenő tendenciája és az is, hogy a nettó profitráta lassabban csökken, merthogy az adótartalmát a profitnak csökkentették. Tehát úgy tartotta a felszínen a kormány a profitrátát, hogy kevesebb adót szedett a tőkétől.

A 2008-as válság okairól már beszéltünk, és hogy nevetséges módon a menedzserek önzésérére és a csökkenő ingatlanárakra vezetik vissza, mintha az csak úgy, a levegőből jönne. Teszi ezt például – ahogy Krausz Tamás említette – Csaba László akadémikus és Lámfalussy Sándor, az Európai Monetáris Intézet egykori elnöke.

Valójában azonban itt is a fölös tőkék megjelenéséről van szó. A termelésből kimenekülő, mert ott profittal nem befektethető fölös tőkék, amelyek keresik az értékesítési lehetőségüket, áramolnak a spekuláci­óba, és a neoliberalizmus körülményei között ezt hihetetlen tempóban és mennyiségben tudják megtenni. Folyik a monopolisztikus verseny, és ezért hatalmas tőkekoncentráció jön létre. Nagyon sok tehát a ha­sonlóság 1929-33-mal. Éppen ezért abból indultam ki, hogy talán a tőkekoncentrációt lehetne megnézni, hiszen pontosan ez az a mecha­nizmus, amelyen keresztül ez a tőkefelhalmozás folyik, amely erodálja a profitrátát, és amely szükségszerűen válságokhoz vezet.

Lássuk a 3. ábrát!

3. ábra Nemzetközi fúziók és felvásárlások értéke 1987-2007 a vevő ágazata szerint, milliárd dollár

Forrás: Bureau of Economic Analysis

1989 táján volt a rendszerváltás, kibontakozott a globalizáció. Sokkal többet elárul ez a grafikon, mint amennyit el fogok róla mondani. Csak a lényeget: nézzük meg, hogyan szökik a magasba az amerikai infor­mációtechnológiai boom hatására a tőkekoncentráció. Az is látszik – a vastag fekete vonal jelöli -, hogy a telekommunikációs szolgáltatószféra az, amelyik ezt a boomot igazán vitte a szolgáltatások, sok egyéb üzleti szolgáltatások révén. A szaggatott vonal az ipar, amelyik alig-alig ugrik fel. A halvány vonal szintén felugrik később. De figyeljük ezt az érdekes vonalat! Ez bizony a pénzügyi tőkekoncentrációnak a vonala. Mit látunk? Ugye a 2001-es felfutásban még olyan nagyon nem játszott szerepet. Állításom tehát, hogy a 2001-es reálgazdasági boom, amely a mikro­elektronikai telekommunikációs technológiákra épült, készítette elő ezt a mostani válságot. Egyébként, érdekes módon a World Trade Center két tornyára emlékeztet a ábra görbéje, nekem legalábbis ez asszoci­álódott. Nézzük meg a ábrát! Látszik, hogy az információtechnológiai fellendülésében a szolgáltatások viszik a prímet. Ehhez fontos tudni, hogy akkor érik be egy technológia, amikor elterjed a gazdaságban, ami jelen esetben az információs, illetve az azt kiszolgáló és használó szol­gáltatásokat jelentik. Amikor ez a boom leül – mint látjuk -, akkor egyszer csak minden visszaesik. De mi az, ami kevésbé esik vissza, sőt elkezdi átvenni a terepet az összeolvadások (a tőkekoncentráció) sorában? Ez a pénzügyi szféra koncentrációja, amely mind a szolgáltatásokon belül, mind a feldolgozóiparhoz képest előre tör. Itt látszik tehát a fordulat, hogy a termelésben és a termeléshez kapcsolódó szolgáltatásokban profitot nem hozó tőke beáramlik a pénzügyi szférába, mert másutt nem talál magának kedvező megtérülési lehetőséget.

Ugyanakkor egyre nagyobb tőkék olvadnak össze, mert hogyha ugyan­ezeket a folyamatokat megnézzük az összeolvadások számát tekintve, akkor sokkal laposabb vonalakat kapunk. Ezt mutatja a 4. ábra.

4. ábra Nemzetközi fúziók és felvásárlások száma 1987-2007 az eladó ágazata szerint, tranzakciók száma

Forrás: Bureau of Economic Analysis

Nézzük meg, a halvány vonallal jelzett pénzügyi fúziók vonalát! Látszik, hogy milyen kevés számú pénzügyivállalat-összeolvadás történt. Tehát a pénzügyi szervezetekbe áramlott be a fölös tőke, és azok már önma­gukban is nagyok voltak, és ott keletkezett a hatalmas, új összeolvadási, fuzionálási hullám.

Egyfajta újrafelosztás is zajlik a piacon, folyik a piacokért a harc. Néz­zük az 5. ábrát! Ezen egyszerre látjuk az eladásokat és a vételeket. Fúzió és felvásárlás, az alatta lévő két vonal pedig az európai és az amerikai vállalatokat érintő eladások és vételek. Az is jól látszik, hogy Amerika két vonala a tőkekoncentrálási hullám idején mélyen Európa alatt helyezke­dik el, tehát Európa az, amelyik mind a tőkekoncentrációs eladásokban, mind a vásárlásokban viszi a prímet.

5. ábra Nemzetközi fúziók és felvásárlások értéke 1987-2007 európai, amerikai vevők és eladók, milliárd dollár

Forrás: Bureau of Economic Analysis

Ebből a grafikonból az is látszik, hogy az európai vállalatok voltak leginkább érintettek ezekben az összeolvadási hullámokban. Tehát az amerikai gazdaság mind mélyebben épült be az európai és természete­sen az egyéb gazdaságokba is.

A konkrét reálgazdasági válság jelei az Amerikai Egyesült Államokban is igen jól tetten érhetők az amerikai statisztikákból nyerhető adatok­ban, a raktárkészletek csökkenésében, a profitok csökkenésében, a foglalkoztatásban, a munkaintenzitás növelésében. Először is a tartós fogyasztási cikkek raktárkészleteiben már 2005 után stagnálás követ­kezett be, majd növekedés. 2005-6-ban a raktárkészletek csökkenése a nem tartós fogyasztási cikkek esetében is megállt. Mindez azt jelenti, hogy már 2005-től mutatkoztak a fogyasztáscsökkenés jelei. A válság mindig fogyasztói kereslethiányként jelentkezik, ám az csak egy követ­kezmény. Ez nagyon fontos, de most sajnos nincs időm ezt elmagyarázni. Másodszor, a vállalati profitoknál nagyon jól látszott a megtorpanás már 2006-ban, amit csökkenés követett. Nyilván 2001 és 2006 között az imént elemzett fuzionálási hullám, a tőkefelhalmozás lökte meg a profitokat. Harmadszor, a civil szféra munkanélküliségi rátája is barométerként szolgált, illetve szolgálhatott volna: túl azon, hogy az adatsorokból szépen elemezhetők az elmúlt évtizedek konjunktúrahullámai, 2005-ben már jól látszanak belőlük a válság jelei. Negyedszer, nézzük a kizsákmányolás állapotára utaló adatokat! Az egy órára jutó kompenzáció, tehát a teljes összeg, amit egy munkaórára a munkáltatók kifizettek, már 2000-ben visszaesik, majd ezen az alacsonyabb szinten stagnál. De ami még ennél is érdekesebb, hogy miközben 2006-tól a munkanélküliség is nő, az egy munkaórára jutó kibocsátás 2006 után megugrik. Tehát miközben csök­kennek a bérek, miközben elkezd stagnálni a termelés, a raktárkészletek csökkennek és még nagyon sok egyéb adat van, amit nem hoztam, de ezekkel egybecseng, tehát a romló tőkeértékesülési helyzetben az egy órára jutó kibocsátás nő. Röviden: csökkenő-stagnáló bérek mellett nö­vekvő termelés, például a növekvő munkaintenzitásnak vagy a fizetetlen túlóráknak stb. köszönhetően nem jelent mást, mint a kizsákmányolási ráta növekedését.

Lássuk, mi lesz mindennek a hatása Magyarországra! A centrum­országok nagytőkéjének áthárítási körei tovább működnek, csak nem olyan sikerrel, mint korábban, mert túlfutotta magát a tőke ebben a tőkefelhalmozásos ámokfutásban, miközben alaposan megfogyatkoztak és kimerültek az áthárításra alkalmas perifériák. A periféria ezzel együtt is sokkal jobban megszenvedi a válságot. Látjuk, halljuk a hírekben, hogy Izland, Ukrajna, Magyarország, Albánia, Azerbajdzsán nagy IMF-hitelre szorul. Magyarország 12,5 milliárd dollárt kapott az IMF-től és további milliárdokat az EU-tól. Mi lesz mindennek az ára? Először is a költségvetési hiány további – esetleg gyorsított – lefaragása, még ha azt is mondják, hogy nem, a jövőbe nem látunk, nem tudjuk, hogy milyen mértékben, de az irány az biztos. Ezt most egyelőre tagadják, de majd meglátjuk. Azután a nagy ellátórendszerek reformja, amit nem lehet le­venni a napirendről, ugye eddig azért nem lehetett, mert neoliberalizmus van, most pedig azért nem, mert válság van. Úgyhogy ebben a játékban a munkásosztály nem nyerhet. Az önkormányzati rendszer karcsúsításáról is beszélnek, ami a demokrácia visszavágását fogja jelenteni, annak a kevés demokráciának is, amiben részünk van. És itt van az adóstruktúra sokat emlegetett változása: a fogyasztás és vagyonadó felé próbálják eltolni, valamint a bérekre nehezedő terhek csökkentését kívánják elérni. Ugye, ha a bérek adótartalmát csökkentik, de a fogyasztási adót növelik, akkor tudjuk, hol vagyunk a reálbérekkel? A béka feneke alatt.

És végezetül: mi várható általában? Nyilván lesz tűzoltás (állami be­avatkozás) szerte a világban, ami azt fogja eredményezni, hogy a tűz elalszik. A gerenda azonban leszakadt merthogy az már jó alaposan megégett, és mindenképpen rogyadozik az épület. Struktúraváltásra van szükség ahhoz, hogy ezt a csökkenő profitrátát egy új technológiával megemeljék, kiemeljék ideiglenesen ebből pangó, illetve válságos hely­zetből. Ez azonban időigényes, és versenyképességi átrendeződéssel jár, amelyben a perifériák sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint a centrumországok, és itt nincs kétség: a munkaerő árának a leszorítása következik. Úgyhogy a tőke és a munka viszonya tovább fog éleződni a világ minden táján.

A kapitalizmus főnixe tehát e válság után is újraéledhet, de olyan álla­potban, amiről mindenkinek, aki lát, a közeli halál jut az eszébe.

Köszönöm a türelmüket.

---

Tamás Gáspár Miklós

Hozzászólásomban végig támaszkodni fogok egy sajtó alatt lévő írásom­ra („Szürkület ", Élet és Irodalom, 2008. november 17.).

Engedjék meg nekem, hogy én is történelmi párhuzammal kezd­jem. Az 1920-as években, mint köztudomású, nem más volt a német birodalmi pénzügyminiszter, mint Rudolf Hilferding, a nagy marxista közgazdász, A finánctőke szerzője, aki jobb meggyőződése ellenére megszorítási politikát folytatott a szociáldemokrata többségű kormány­ban. Mondanom se kell, hogy ennek a politikának a megszüntetését már nem ő végezte el, hanem azok, akiknek a kezétől aztán meghalt Belgiumban, 1942-ben. Ez a helyzet most nem áll fönn, nem hiszem, hogy a jelenlegi világválság hatására akár végzetes összeomlás kö­vetkeznék be, akár fasiszta hatalomátvétel. Ez nem valószínű, már csak azért sem, mert a náci és fasiszta áttörésre nem került volna sor, amennyiben nem kellett volna legyőzni az akkor még erőteljes munkás­mozgalmat, a kommunista és szociáldemokrata pártokat. Ezek ma már gyakorlatilag nem léteznek. Következésképpen az a kapitalizmusnak is sokba kerülő procedúra, amit Harmadik Birodalom néven ismerünk, egyszerűen szükségtelen.

Ez nem jelenti azt, hogy ma a demokrácia ügye jól áll. Két adatra szeretném felhívni az önök figyelmét. A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete legutóbbi, reprezentatív mintán végzett politikai attitűdvizsgálatának az eredményei azt mutatják, hogy a lakosság 52%-a az egypártrendszert tartaná kívánatosnak, 75%-a pedig erőske­zű vezető személyes uralmában látja a kiutat. Természetesen ezt nem kell szó szerint érteni. Ez az elégedetlenség kifejezése. Mindenesetre világos, hogy aggasztó dezintegrációs folyamatok zajlanak le a politikai rendszerben.

Alternatív erők – ahogy Krausz Tamás mondta – nem igazán mutatkoz­nak. Valószínű, hogy a rendszer lényegéből fakadó válságjelenségeket a rendszeren belül véglegesen megoldani nem lehet, a rendszeren kívül mutató komoly politikai erők pedig nem nagyon mutatkoznak. Csírájukban itt-ott láthatók, de erőtlenek. Azért terelem a szót politikai kérdésekre, mert ennek a válságnak a közvetlen kiváltó okai között nagyon komoly politikai tényezők szerepelnek. Az első számú politikai tényező: a Clinton­kormány idején zajlott le az a fordulat, amelyben az amerikai demokrata párt, amely hagyományosan az alkalmazotti középosztálynak és a felsőbb szakmunkásrétegeknek a pártja, megpróbálkozott vele, hogy megrefor­málja a szociális rendszereket és az egészségügyi rendszert. A reform szó Magyarországon csak piaci reformot jelent. Itt most nem erről volt szó, hanem épp ellenkezőleg: széleskörű, általános állami bázisú szoci­ális- és egészségügyi ellátás bevezetéséről – ami nem volt lehetséges, mert az ellenerők túl hatalmasok voltak, és megakadályozták ebben a Clinton-kormányt. Hillary Clintont már másodszor nem engedik az egész­ségügyi reform közelébe. Nem véletlenül! A Clinton-kormányzat erőteljes kísérleteket tett rá, hogy elérje a reálbérek növekedését. Ezt közvetlenül a tőkére gyakorolt nyomással nem tudták megvalósítani. Hogyan lehetett ebben a politikában, amely kombinálta a neoliberalizmust és bizonyos keynesi elemeket, elérni azt, hogy mégis növeljék az alkalmazottaknak, az alkalmazotti középosztálynak az életszínvonalát? Úgy, hogy közvetett állami garanciákkal lehetővé tették hitelekből a lakás- és házépítést az amerikai középosztály nagyon nagy tömegeinek. Innen keletkezett az a hólabda, amely aztán az amerikai másodlagos jelzáloghitel-piacnak a megszűnéséhez vezetett. Az ok lényegében a tőkével nem rendelkező, dolgozó lakosságnak az osztályharcban elszenvedett veresége. Ezt így is meg lehet fogalmazni, és nem pontatlanul. Az amerikai dolgozók egy részének relatív előnyhöz juttatását kerülő úton kísérelték meg, lénye­gében a külföldi dolgozókra – indirekten – hárítva ennek a dolognak a terhét. Mert lényegében a föltörekvő piacok (elsősorban Kína és India), a tőlük fölvett kölcsönök és az általuk megvásárolt amerikai állampapírok voltak azok, amelyek megpróbálták garantálni ezeket a lakásépítéseket (és ugyancsak politikai eszközök bevetésével tartották olcsón a gép­kocsiüzemanyag-árakat, ugyanebből a célból: az amerikai dolgozók pacifikálása és integrálása érdekében). Ott tartunk, hogy kétmillió embert lakoltattak ki az elmúlt hónapban az Egyesült Államokban. Napi tízezer család veszti el az otthonát. Úgyhogy ez a politika összeomlott.

Ez mutatja világosan, hogy az ilyen mérsékelt kiigazító reform, ami­nővel eleinte (félénken és ellentmondásosan) próbálkozott a Clinton­kormány, a rendszeren belül szinte szükségképpen ellentmondásos eredményekhez vezet. Ilyenfajta ellentmondásos megmentési kísérleteit a rendszernek nyilván most is látni fogjuk, és látjuk is például a mostani különféle bankmentő és gazdaságélénkítő kísérletekben. Az ellentmon­dást a szó szoros értelmében értem, jelesül azt, hogy van egyfajta meg­mentési kísérlet a nyugati centrumországok számára, és van egy egé­szen más kísérlet az olyan félperifériás és perifériás országok számára, mint Magyarország. Ugye, nyugaton a konjunktúra serkentését szolgálják a különféle csomagok, nálunk pedig továbbra is a megtakarítást, az ak­kumulációt, a reálbérek lenyomását szolgálja ez a csomag, amelyet az IMF-től és az Európai Uniótól „kaptunk". Tehát lényegében azt a politikát folytatják Magyarországon – de már nem mindenütt, úgyszólván csak Magyarországon -, amelyik a válság kirobbanásához vezetett. Olykor még radikálisabb formában. Mindez meglehetősen fenyegető, főleg ha belegondolnak abba, hogy Magyarországon most fog először sor ke­rülni 1928 óta nominálbér-csökkentésre. Gróf Károlyi Gyula kormánya felére-kétharmadára vágta vissza a közalkalmazottak fizetését a válság megelőzése végett. Most felhívom a figyelmet arra, hogy ez 1928-ban történt, és látjuk, hogy mennyire vette elejét a válságnak.

Minden józan ember belátta – legalábbis a hatalommal és pénzzel rendelkező országokban -, hogy a belső fogyasztás serkentése, a fize­tőképes fogyasztói kereslet növelése az, ami megmentheti legalább rövid távon a legsúlyosabb következményektől a tőkés gazdaságot. Nálunk viszont lefelé nyomják a reálbért, ami lefelé nyomja a fogyasztói keres­letet, azaz Magyarországot a hivatalos politika – a négypárti hivatalos politika – nyomja a válság még mélyebb bugyrai felé.

Magyarország egészen különlegesen rossz helyzetben van, nem utolsó sorban annak a politikának a következtében, amelyet – beszo­rozva hárommal – évtizedek óta folytatnak. Ez persze egyszerűsítés, de ennyire van most időm. Befejezésül még szeretném fölhívni rá a figyelmet, hogy mindenkinek igaza van, aki azt mondja – és én magam is azt mondom, nem különösebb bánattal a hangomban, szívemben – , hogy a neokonzervatív gazdaságpolitika megbukott. Éljen!

Ez nagyon helyes, de ne feledkezzünk meg róla, hogy a jóléti állam is megbukott, és a jóléti államnak a változatlan (fordista, New Deal-es, szo­ciáldemokrata, Ludwig Erhard-i, Karl Schiller-i vagy Charles de Gaulle-i formában) való föltámasztása abban a formájában, ahogyan az 1970-es években szétverték, valószínűleg nem lehetséges; szerintem nem is kívánatos. Újfajta megoldásokat kellene keresni. Ám sajnos a radikális, szociális fordulathoz nem állnak fönn sem a technikai, sem a gazdasági, és elsősorban nem állnak fönn a politikai előfeltételek.

Az, hogy 1945-ben – alapvetően akkor! – elkezdődött az igazi jóléti állam kifejlesztése, ahhoz egyrészt kellett a második világháború és a belőle levont nagyon fontos morális és politikai következtetések. Többek között azért lehetett megegyezni ezekben a dolgokban annak idején, mert belátta az uralkodó osztály is, hogy nem ismétlődhet meg az, ami megtörtént a két világháború között Európában, mert ez pusztuláshoz vezet. Ezért került sor kiegyezésre – amelynek megvoltak a rendkívüli hátrányai is egyébként, mozdulatlan, konformista, „besült" társadalmat hozott létre -, ugyanakkor azonban a harminc dicsőséges esztendő (les trente glorieuses) fejlődése a második világháború utáni Nyugat-Euró­pában mégsem lebecsülendő eredmény. Nyugodtan megemelhetjük a kalapunkat azért az akkori fejlődés („jóléti állam", „a bőség társadalma") láttán.

De elsősorban az antifasiszta ellenállási küzdelemben megerősödött munkásmozgalom nyomásának volt köszönhető, hogy az európai kom­munista és szociáldemokrata pártok egyrészt beépültek a rendszerbe, másrészt viszont számos követelésüket teljesítették. Forradalmi helyzet volt az 1940-es évek végén Franciaországban és Olaszországban. Olaszországban – mint tudjuk – nemzetközi politikai okokból nem került hatalomra a kommunista párt, a PCI, amelynek többsége volt, és népi többsége volt a Francia Kommunista Pártnak is. És tulajdonképpen hasonló helyzetben volt sok más baloldali párt is. De ezek mögött hatal­mas munkásmozgalom állott, amelynek a megbékítésére olyan komp­romisszumokat kötött az uralkodó osztály és a polgári állam, amilyen kompromisszumokat sem azelőtt, sem azóta nem kötöttek. Ez történelmi távlatból nézve: kivételes, egyedülálló. Ilyenfajta nyomásnak, egyrészt ilyen rettenetes történelmi összeomlásnak (háborús szenvedésnek), másrészt ilyen társadalmi nyomásnak nincs kitéve a jelenlegi polgári állam. Következésképpen hogyha el is tekintünk a technikai, a tudomá­nyos és gazdasági fejlődés új elemeitől, akkor is azt kell mondanom, nem állnak fönn a kompromisszum politikai előfeltételei.

Még akkor is, hogyha valaki rajongana a tervező állami jóléti-gazda­ságpolitikáért – én nem rajongok történetesen azért se -, aminek végül is egyáltalán nem sikerült meghaladnia a kapitalista rendet, be kell látnia, hogy a megboldogult „jóléti állam" és a néhai „fogyasztói társadalom" elviselhető körülményeket teremtett, ráadásul lehetőséget adott az alsóbb néprétegeknek ahhoz, hogy valamelyest beleszólhassanak az életük alakításába. A jóléti állam kétségkívül demokratikusabb berendezkedés volt, mint amit az 1970-es évek óta látunk. A problémák nagyon súlyosak, és elsősorban hatalmiak, azaz politikaiak, s ezért nagyon nagy mértékben morálisak, tekintve, hogy az emberek akaratáról és tudatáról van szó. Kulturális kérdések is fölmerülnek. Mindezeken a területeken azok az erők, amelyek humánusabb társadalom irányában próbálnak változá­sokat előidézni, nem állnak jól. Jobban állnak, mint tíz évvel ezelőtt, de nem állnak jól.

---

Farkas Péter

Mondandómhoz a történelmi hátteret Krausz Tamás vázolta fel, az elmé­leti alapokat pedig Artner Annamária. Hat tézist ismertetek.

1. Az első az, hogy a kapitalizmus története során azok a bizonyos 7-10 éves gazdasági ciklusok valóban léteztek. A ciklusok végén a termelés felfutott a technikai fejlődés és a piaci verseny nyomán, de ennek következtében túltermelés mutatkozott, a profitok a mélybe süllyedtek, és bekövetkezett a válság. A felesleges tőkék (termelő kapacitások, áru, pénz) „leíródtak", elértéktelenedtek, kezdődhetett a következő ciklus.

2. A második tézis: e ciklusok szempontjából az 1970-es évek elején új korszak kezdődött. Ekkor zajlott le a második világháború utáni leg­nagyobb válság, mert az eltelt negyed évszázad folyamán a keynesi állami beavatkozásos politika anticiklikus volt, s ez elsimította a 7-10 éves periódusok amplitúdóját. A 70-es évek első felében azonban a termelésben és – például a nyersanyagár-robbanás nyomán – pénzformában felhalmozódó felesleges tőkék nem íródtak le nem­zeti keretek között, mint korábban, ugyanis megmentették azokat a globalizáció, a nemzetközi tőkekihelyezés révén. Mindez persze csak a lényeget megragadó elméleti konstrukció. A valóság bonyolultabb volt, de a felesleges tőke nagy része valóban ezt az utat járta be. A globális tőkementés három formában zajlott:

a) a fejlődő országok és a kelet-európai, szocializmus felé haladó országok eladósításával;

b) a pénzügyi luftballon kialakulása révén;

c) és – minden ellenkező híresztelés ellenére – a termelésben is megvoltak a technikailag és „erkölcsileg" felesleges, tehát profitot már nem hozó kapacitások, ezek jelentős részét kihelyezték a fejlődő országokba, egyesítették a sokkal olcsóbb munkaerővel, majd immár profitábilisan tovább működtették.

A pénzügyi luftballon felfúvódásának sok eleme volt. Új pénzügyi eszközöket kreáltak, mint az úgynevezett derivatívákat (amelyek nyersanyagok várható árára, tőzsdeindexek jövőbeni alakulására adnak „opciós" spekulációs lehetőséget). Kibontakozott a deviza­kereskedelem és a devizaspekuláció is, amely korábban korlátozott volt, mivel a második világháború után kialakult Bretton-Woods-i pénzügyi rendszerben a rögzített devizaárfolyamok rendszere ér­vényesült. A tőzsdei árfolyamok, a tőzsdeindexek pedig soha nem látott mértékben szárnyaltak, részben azért, mert a vállalatok értékét egyre inkább a tőzsdei árfolyamuk révén, nem a valódi eredményeik alapján állapították meg. Mindaddig, amíg mindenki hitt ebben a rendszerben, nőttön-nőtt a pénzügyi luftballon az egyre magasabb árfolyamok és a csupán számítógépek képernyőjén létező, egyre hatalmasabb virtuális pénzmennyiség révén. Mindez nem példát­lan, nem előzmény nélküli. El kell olvasni John Kenneth Galbraith elemzését az 1929-33-as válságról. Most azonban a gazdasági aránytalanságok méretei sokkal nagyobbak és sokkal feszítőbbek, mint 1929-33 előtt.

3. Harmadik tézisként éppen a lufi méretéről lesz szó. Három adatot ismertetek.

Míg történelmileg – két évszázadra visszamenően – nagyságrendi­leg azonos volt a nemzetközi kereskedelem értéke és a nemzetközi pénzügyi áramlások nagysága, ma ez az arány már közelíti a száz­szorost.

A tőzsdék szárnyalásáról: az 1929-33-as nagy válság előtt mintegy 2 év alatt háromszorosára emelkedett a New York-i tőzsde. Az elmúlt 15 év alatt mintegy 7-10-szeresükre nőttek a tőzsdei árfolyamok, miközben a reálgazdaság durván kétszeresére növekedett. Végül a harmadik elrettentő adat: a világ adóssága – a lakosságok, a vállalatok és az államok adóssága együtt – jelenleg Földünk teljes GDP-jének durván a tízszeresét teszi ki. 4. A negyedik tézis: 1970 óta is voltak válságok, nem is kicsik. Globális recesszió volt az 1970-es 1980-as évek fordulóján, majd a 90-es évek elején. 1978 táján az országok fele küzdött növekedési vál­sággal, majd legutóbb 2000 és 2002 között mutatkozott általános növekedési krízis. És ehhez adódtak még az ázsiai és a latin-ame­rikai pénzügyi válságok, például 1997 ás 2000 között. Mi történt ezek során? Gondoljunk vissza, hogyan mentették meg az ázsiai országokat? Pénzt nyomtak oda nekik – nem keveset. Országonként több tízmilliárd dollárt. Többet, mint amennyit most Magyarország kap. Mi történt akkor, amikor 1998-ban és 2002-ben a New York-i tőzsde is megingott? (Ki emlékszik még arra, hogy ebben a két évben 25-30%-kal estek a világ tőzsdéi?) Akkor az történt, amit akkoriban, a 2002-ben megjelent könyvemben írtam (A globalizáció és fenyegetései. Aula Könyvkiadó): állami beavatkozással, kereslet­ösztönzéssel, pénzügyi mentőövcsomagokkal hidalták át a válságot. (Mintha a mai helyzetről beszélnénk, ma is ezt teszik, csak sokkal nagyobb tőkeinjekciókra van szükség.) Arra is felhívtam a figyelmet, hogy a pénzteremtő beavatkozás súlyos csapást jelentett, mert nem engedte szabadjára azokat a piaci erőket, amelyek a már felesleges, elavult technikai szintje miatt nem eléggé hatékony, kevés profitot eredményező kapacitásokat, a reálfedezet nélküli értékpapírokat elértékteleníthették volna. Továbbá fennmaradtak, sőt tovább nőttek az országok kereskedelmi és fizetési mérlegeiben megmutatkozó egyensúlyi zavarok. Ezeket a problémákat a rendszer maga előtt görgette egyre nagyobb méretekben. Azt is megjósoltam, hogy nincs kizárva: belátható időn belül a New York-i felhőkarcolók emeleteiről csődbe ment tőketulajdonosok ugrálnak majd ki, mint 1929-33-ban. Mindezt látni lehetett! Nem arról van szó, hogy én olyan nagyon okos voltam. Erre a várható fejleményre nemcsak a marxizáló, vagy mar­xista gyökerű közgazdászok (Robert Wenttől Wallersteinig) utaltak, hanem még a tisztafejű polgári közgazdászok is. Soros Györgyöt is említhetjük, aki maga „lapátolta" a pénzt a luftballonba, de ő az 1950-es években Budapesten marxizmust hallgatott, s most bevallja, hogy újra Marxot olvas. Más kiváló polgári tudósok is előre jelezték a krízist, mint a Nobel-díjra jelölt Lester C. Thurow, vagy például Paul Hellyer, akinek a pénzügyi válságokkal foglakozó könyve magyarul is megjelent.

5. Az ötödik tézisemet nagyjából elmondta Tamás Gáspár Miklós. Ezek szerint a centrum országai önmagukra egészen más politikát alkalmaznak, mint amit a perifériának előírnak. A fejlett országok a keynesizmust és a neoliberalizmust elegyítették a saját kényük-ked­vük és érdekeik szerint. Saját magukra mindkettőt, az un. policy mix-t alkalmazták, a válsághelyzetekben azonban az állami mentőakció és gazdaságösztönzés került előtérbe. A neoliberális modellt azonban a periféria felé tovább erőltetik. Ezen nincs mit csodálkozni. A neo­liberális világrend az erősek érdeke, azért, hogy mind teljesebben megnyíljanak előttük a piacok. A baloldal feladata, hogy nemzetközi­leg felhívja a figyelmet: itt bizony kettős mércével mérnek. Az ATTAC Magyarország elnöke most megy Frankfurtba. Ott is el kell mondani a periféria és a félperiféria speciális helyzetét. A nemzetközi ATTAC mozgalomnak tehát arra kell felhívnia a világ figyelmét, hogy míg a centrum országokban a kereslet ösztönzésével előre menekülnek, nálunk újabb restrikciókat alkalmaznak.

6. A hatodik tézisben arról szólok, hogy hol tartunk, milyen válságról van szó és a jövőben milyen társadalmi modellek várhatók?

Nem pénzügyi válságról van egyszerűen szó, mint már mások is utal­tak erre. Még csak nem is egy egyszerű termelési válságról, hanem a globális kapitalizmus egyfajta működésimód-válságáról, csomópont­válságáról, amelynek során meg kell változzon a működés módja. Hogy milyen mértékben, azt sajnos – úgy, ahogy előttem elmondták -, nem a dolgozók manapság igen gyenge munkásmozgalma fogja meghatározni, hanem a válság mélysége. Az említett Thurow pro­fesszor a Future of Capitalism (1995) című könyvében azt mondja, hogy a kapitalizmus csak akkor változik, hogyha nagy válságok vannak vagy ha a népmozgalmak arra kényszerítik. Teljesen igaza van. Krausz Tamás ismertette a lehetséges politikai modelleket. Én most a gazdaságiakat sorolom.

a) Ha a jelenlegi válság nem mélyül el, mert újra felpumpálják a luftballont, akkor egy módosított neoliberális modell várható. Egy tompított neoliberális modell következik, amelyben a pénzügyi áramlásokat, a bankokat ellenőrizni, szabályozni fogják. A cent­rumokban az állam szerepe feltehetően erősödni fog a gazda­ságszervezésben és a gazdaságösztönzésben is. A perifériákra azonban továbbra is a neoliberális politikát fogják ráerőltetni.

b) Egy valódi gazdasági összeomlás, súlyos válság esetén inkább egy másik, keynesiánizmusba hajló modell következne. A ka­pitalizmus működési módja nemzetközileg is változna. Ebben a modellben a nemzetközi pénzügyi luftballont egy kicsit tudato­sabban próbálnák leépíteni, esetleg megszüntetni. A multilaterális intézményeket megreformálnák, az államadósságokat leírnák, anticiklikus állami gazdaságpolitikát engednének mindenütt a világon és egyfajta politikairend-változás is lenne. Míg az első, neoliberális modellhez egy Amerika vezérelte, unilaterális modell illik, addig ehhez a másodikhoz már egy multipoláris.

c) És van egy harmadik modell is: a szociális/szocialista/fenntart­ható modell. Mindenki azt használhatja a három meghatározás közül, amelyik a szívéhez közelebb áll. Ebben a modellben már előtérbe kerül a „szociális és gazdasági jogok" általánossá tétele és garanciáinak megteremtése, továbbá környezetünk védelme. Ebben a modellben a gazdasági létbiztonság adta demokrácia, a mindenkire kiterjedő közvetlen és nem közvetlen demokrácia, a globális világrend demokráciája következik, azaz a többség érdekének védelme a kevesek kisajátító törekvéseivel szemben. Ez azonban inkább csak hosszútávú vízió. Egyelőre inkább a jobboldali akarnokság sötét felhői gyülekeznek, esetleg a válság háborús „feloldása". Csak reménykedhetünk, hogy világszerte megerősödik a latin-amerikai tendencia – amely e harmadikként ismertetett modell felé mutat. A történelmi múlt is arra tanít bennünket, hogy nagy vonalakban ezek az alternatívák állnak előttünk. A modellek azonban nem tisz­tán valósulnak meg, egyes helyzetekben részben átfedik egymást, részben pedig egymásba mehetnek át, továbbá a modellek sokfajta változata jöhet létre.

---

Sebők Miklós

Köszönöm a meghívást a Fordulat című új kritikai-társadalomelméleti lap nevében is, amelynek egyik szerkesztője vagyok. Egy nagyon rövid gondolatot fejtenék csak ki az elhangzottak kapcsán. Bizonyára sokan ismerik Naomi Kleint, magyarul is olvasható több írása. Neki volt egy nagyon találó cikke a Nation című hetilapban Alan Greenspannel kap­csolatban. Greenspan hosszú éveken át a FED elnöke volt az Egyesült Államokban, és ebben a pozíciójában egyik meghatározó szereplője annak a pénzügyi-gazdasági rendnek, amelyet most éppen kicsit krí­zishelyzetben találunk. Az említett cikkében Naomi Klein arról ír, hogy nagyon nehéz Greenspan kapcsán eldönteni, hogy ő valójában hisz-e abban, amit mond vagy az érdekek miatt cselekszik úgy, ahogy cselek­szik. A legújabb események fényében ez a probléma megoldódni látszik, amennyiben Greenspan egy kongresszusi bizottságban azt mondta, hogy valójában rájött, hogy az egész gondolkodása egy tévedésen alapult. Valamilyen értelemben tehát úgy látszik, hogy ő tényleg hitt ebben a gazdasági rendszerben, miközben persze az ilyen utólagos belátások nem oldják meg a valódi problémát.

Ez a probléma pedig a társadalmi-gazdasági viszonyok strukturális újratermelődésében azonosítható. Még hogyha senki sem hinne a rend­szerben, akkor is minduntalan újjászületne, akkor is fennmaradna, ugyan­is érdekek mozgatják. Olyan pénzügyi-gazdasági érdekek, amelyeknek a hit egy fontos összetevője, de enélkül is egy fenntartható rendszert teremtenek. Felmerül tehát a kérdés, hogy kik ezek a szereplők, akik érdekeltek ebben a rendszerben, illetve ennek a rendszernek a fenntar­tásában. Itt ismét nem saját kútfőből szeretnék dolgozni, hanem Felcsuti Pétert említeném, aki az egyik nagy magyar bank vezetőjeként adott nemrégiben egy érdekes interjút. Ő mondta azt, hogy bizony nagyon sok esetben azok az emberek, akik nyilatkoznak a médiában és eligazítják – úgymond – az átlagembert a nagyon bonyolult és technikailag nagyon nehezen megfogható közgazdasági és pénzügyi kérdésekben, azok éppenséggel szereplői is ugyanennek a rendszernek. Tehát nem csak értelmezik, hanem játsszák is a darabot. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor egy fokkal már közelebb járunk a problémához, és azt is érezhet­jük, hogy hogyan zajlik az, hogy folyamatosan újratermelődik ugyanaz a diskurzus, ami közgazdasági-pénzügyi értelemben – és a gazdaság­politika értelmezése tekintetében – meghatározó Magyarországon is. Elhangzott már korábban néhány név ezzel a jelenséggel kapcsolatban. Ők azok, akik ma meg tudják mondani, hogy mi lenne a helyes, mi lenne a megfelelő irány egy gazdasági reform tekintetében vagy akár egyes konkrét gazdaságpolitikai lépések tekintetében. Ők azok, akik egyébként a pénzügyi piacokon játszanak, és ők azok, akik egyébként a deregulá­ciót – akár a tőke, akár a pénzpiacok esetében – támogatják, és ezért nyilvánosan is de legalább a színfalak mögött fellépnek.

Addig, amíg ez a helyzet nem változik érdemben, szerintem elméleti úton is belátható, hogy nem fogunk tudni elmozdulni a mostani rendszer­től. Azaz kicsit a politikai-üzleti ciklusok mintájára egy „ideológiai-üzleti ciklusba" kerülünk, ahol most éppen az inga kileng egy irányba, de na­gyon hamar újra, ahogy a sokkhatás elmúlik, vissza fogunk lendülni a másikba. Újra egy deregulációs diskurzus fog tehát elindulni, amint kicsit észhez térnek azok a csoportok, akik ebben az egészben érdekeltek. Ez egy gyakorlati probléma: a hétköznapi diskurzus szintjén figyelhető meg, ahogy ezek a közgazdászok, makroelemzők határozzák meg azt, hogy az embereknek milyen képük él a gazdaságról és ennek megfelelően a társadalmi-gazdasági rendszerről. Rajtuk kívül pedig sok esetben csak olyanok szólalnak meg, akiknek nem feltétlenül a közgazdaságtan a szakterülete. A mai Metro újságban például az egyik női magazin főszerkesztője írt publicisztikát a gazdasági oldalra. Tehát egy ilyen szi­tuációban nagyon nehéz azt látni, hogy megfelelő intézményi támogatás hiányában hogyan lehetne először akár a tudati szintű változást elérni.

Mindezek után felmerül a kérdés, hogy elméleti szinten mi a teendő. Én itt egy tentatív válasszal szolgálnék csak. Úgy látom, hogy nem feltétlenül egy neokeynesiánus feltámadás lehet itt a megoldás. Számos oka lehet annak, miért. Sokkal inkább valamifajta koherens politikai-gazdaságtani vízió megteremtésében látnám a dolgok gyökerét, amennyiben ez a po­litikai gazdaságtan az érdekek feltárásával foglalkozna. Miért mondom mindezt? Az államelmélet számos különböző – és gyakran egymásnak ellentmondó – irányzatnak a gyűjtőneve. Ha egy liberálisabb, pozitív megközelítésű irányzatot értünk politikai gazdaságtan alatt, egy jó leírást jelenthet a mostani helyzetre a szabályozási csapda modellje. Bizonyos pénzügyi körök – a Wall Street például – el tudta érni azt, hogy egy olyan szabályozási változás menjen végbe, amely számukra megfelelő volt, és ők ezt ki is tudták használni. Tehát itt mindjárt van egy rendszerkonform politikai-gazdaságtani magyarázatunk a mostani szituációra. Alternatív magyarázatot nyújthat egy marxista alapokon építkező kritikai-államelmé­leti megközelítés. Ez azt mondja, hogy az állam azért sem lehet feltétlenül megoldás, mert ha instrumentálisan használják bizonyos érdekcsoportok, akkor ők egyfajta – ha nem is osztályuralmat, de valamilyen szűkebb – érdeket tudnak rákényszeríteni és az állam eszközeit ennek érdekében tudják felhasználni. Ez a gondolat már megjelenik a fiatal Marxnál is, aki Hegelt bírálja mint az akkor fennálló rendszer ideológusát, illetve a hegeli államelméletet mint ennek az ideológiáját. Tehát végső soron az látszik, hogy a már meglévő elemekre is építve valamifajta kritikai elméletet kel­lene szintetizálnunk, ami jobban meg tudja magyarázni azt, ami történik. Ugyanis ennek hiányában nem látszik az, hogy az elméletből kiindulva tudnánk új gyakorlati megoldásokat megfogalmazni. Így pedig végső soron most is egy ugyanolyan ideológiai-üzleti ciklusba kerülhetünk, mint amibe már korábban is többször belecsúsztunk.

1968-hoz sokáig a fogyasztói kapitalizmus elleni lázadást és az újbaloldali értékeket társították, majd egyre inkább kisajátította a győztesként visszatérő hegemón kapitalista ideológia. A szlovén filozófus eredeti módon elemzi ennek az elmozdulásnak a gazdasági, társadalmi és ideológiai hátterét, egyúttal arra is választ keres, hogy mi maradt meg '68 örökségéből, mennyiben változott maga a kapitalizmus, és a mai „posztmodern" feltételek mellett érvényesnek tekinthetjük-e a kommunizmus eszméjét – és ha igen, akkor miben és hogyan nyilvánulhat meg az „aktuális" kapitalizmuskritika.

Adorno Három tanulmány Hegelről című munkáját annak a hagyományos kérdésnek a cáfolatával kezdi, amelyet Benedetto Croce könyvcíme, Mi élő és mi halott Hegelben? példáz. Egy ilyen kérdés ugyanis magában foglalja, hogy önmagunkat agresszíven úgy állítjuk be, mint a múlt bíráit. Ha egy igazán nagy filozófussal foglalkozunk, akkor a kérdés, amit fel kell tennünk, nem az, hogy vajon mit mondhat még nekünk ez a filozófus, mit jelent ma nekünk, hanem éppen az ellenkezője: hogyan tűnünk fel MI neki a jelenlegi helyzetünkben, hogyan jelenik meg a mi korunk az ő eszmerendszere számára? És ugyanezt kell tennünk 1968 májusával is, a globális kapitalista civilizáció megkérdőjelezésének utolsó radikális kísérletével, amely a kínai kulturális forradalommal együtt lezárja az októberi forradalommal kezdődő korszakot. El kell kerülnünk az unal­masan arrogáns reflexiókat arra, hogy mit jelenthet ma még nekünk '68, és ehelyett meg kell fordítanunk a kérdést: mit mondhatunk – '68-as szemmel – a saját jelenünkről?

Mivel '68 magában foglalt egy radikális ideológiakritikát, az első dolog, ami feltűnhet az akkori szemlélő számára, az, hogy a mai kor poszt-ideo­logikusnak deklarálja magát – és éppen az ideológia eme tagadása adja a végső bizonyítékát annak, hogy ma jobban bele vagyunk ágyazva az ideológiába, mint bármikor. Ma az ideológia méginkább küzdőtér, mint bármikor – és többek között éppen a múlt hagyományainak kisajátítása a tét. Ennek egyik legvilágosabb megnyilvánulása Martin Luther King liberális kisajátítása – egy önmagában jellegzetes ideológiai „művelet". Henry Louis Taylor nemrégiben megjegyezte: „Mindenki, a legkisebb srác is hallott már Martin Luther Kingről, és el tudja mondani, hogy élete leghí­resebb momentuma a 'Van egy álmom' kezdetű beszéd. Senki sem tudja azonban folytatni ezt a mondatot. Azt tudjuk csak, hogy a fickónak volt egy álma. De fogalmunk sincs, hogy miről álmodott." King egyre jobban eltávolodott azoktól a tömegektől, akik 1963 márciusában megéljeneztek a híres „washingtoni menetben", ahol „a nemzet erkölcsi vezetőjeként" ünnepelték: amikor a szegregáció mellett más kérdéseket is elkezdett feszegetni, sokat veszített támogatottságából, és erkölcsi vezetőből egyre inkább páriává vált. Ahogyan Harvard Sitkoff mondja, Kinget azért kezdte el foglalkoztatni a szegénység és a militarizmus, mert ezek megoldását létfontosságúnak tekintette, hogy „az egyenlőségből valami valóság legyen, és ne csak faji testvériség alakuljon ki, hanem tényleges egyenlőség". Badiou szavaival King az „egyenlőség axiómáját" messze túlvitte a faji szegregáció problémáján: szegénység- és háborúellenes kérdésekkel foglalkozott, mielőtt meggyilkolták. Felszólalt a vietnami háború ellen, és 1968 áprilisában a köztisztasági munkások sztrájkját ment támogatni Memphisben, amikor merénylet áldozatául esett. „Kinget követni azt jelentette, hogy az ember a népszerűtlen utat választja, nem pedig a népszerűt". (Melissa Harris-Lacewell).

Mindazt, amit ma a liberális demokráciához és szabadsághoz kötünk (a szakszervezetek, az egyetemes választójog, a szabad közoktatás, a sajtószabadság stb.) azt az alacsonyabb osztályok vívták ki hosszú és nehéz harcban, és korántsem a kapitalista viszonyok „természetes" következményei. Idézzük csak fel a követelések listáját, amivel a Kom­munista Kiáltvány zárul: a legtöbb, a termelőeszközök magántulajdo­nának eltörlését leszámítva, ma széles körben elfogadottnak számít a „burzsoá" demokráciákban – a néptömegek küzdelmének eredménye­képp. Egy másik, hasonlóan ignorált tény: ma úgy állítják be a fehérek és feketék közötti egyenlőséget, mint az „amerikai álom" részét, egy magától értetődő politikai-etikai axiómát – holott az 1920-30-as években a kommunisták alkották az EGYETLEN politikai erőt, amelyik szót emelt a teljes faji egyenlőségért. A kapitalista propaganda itt éppúgy „elcsal­ja" az igazságot, mint a katolikus egyház, amikor úgy állítja be magát, mint a demokrácia és az emberi jogok „természetes" védelmezőjét a totalitarizmus fenyegetésével szemben. (Mintha legalábbis az egyház nem csak a XIX. század végén fogadta volna el a demokráciát, akkor is kényszerűen, és világossá téve, hogy ez csak az „új időknek" szóló engedmény, mert egyébként jobban megfelelne neki a monarchikus berendezkedés…)

1968 emlékezetéért ugyanilyen küzdelem folyik. Írásom címe ter­mészetesen Jacques Lacan válaszára utal a '68-as párizsi falakon megjelenő, jól ismert struktúraellenes grafitira: „Struktúrák nem mennek ki az utcára!". A felirat azt kívánta kifejezni, hogy a '68-as tömeges diák- és munkástüntetéseket nem lehet megmagyarázni a strukturaliz­mus fogalmainak segítségével. Egyes történészek éppen ezért olyan korszakhatárnak tekintik 1968-at, amely elválasztja a strukturalizmust a posztstrukturalizmustól, amely dinamikusabb volt és fogékonyabb az aktív politikai fellépésre. Lacan válasza pedig az volt, hogy 1968-ban a struktúrák „leereszkedtek" az utcára, vagyis a látható, kirobbanó erejű történések végeredményben a strukturális egyensúly felborulásának – Lacan terminusával: a mesterdiskurzusból az egyetemi diskurzusba való átmenetnek – az eredményei.

De vajon a '68-as robbanás valóban átmenet volt-e a mesterdiskurzus­ból az egyetemi diskurzusba? Nem inkább az egyetemi diskurzus egyik válfajának a csődjét jelezte-e, a francia „köztársaságit", amely a francia forradalomtól kezdve uralkodott? Konkrétan miből is állt a '68 által jelzett elmozdulás? Boltanski és Chiapello A kapitalizmus új szellemé-ben részletesen vizsgálják ezt a kérdést, különösen Franciaország apropó­ján.¹ Webert továbbgondolva könyvük a kapitalizmus három egymást követő „szellemét" különbözteti meg: az első a kapitalizmus vállalkozó szelleme, amely az 1930-as évek nagy válságának idején tűnik el; a ka­pitalizmus második szelleme már nem a vállalkozót eszményíti, hanem a nagy cég sikeres főnökét. (Könnyű észrevenni a szoros párhuzamot az individualista, protestáns etikára épülő kapitalizmusból a „szervezeti ember" korporációs, menedzseri kapitalizmusába való, jól ismert átme­nettel). Az 1970-es évektől megjelenik a „kapitalizmus szellemének" új figurája: a kapitalizmus feladja a termelés folyamatának hierarchikus, fordista struktúráját, és helyette kialakít egy hálózatalapú szervezeti formát, amely teret enged a munkavállalói kezdeményezésnek és a munkahelyi autonómiának. A hierarchikus, centralizált irányítási lánc helyett kiterjedt hálózatokat kapunk, résztvevők sokaságával, a mun­kát „teamekbe" szervezik, vagy projektek alapján figyelembe veszik a vásárlói megelégedettséget, és általánosan mobilizálják a munkásokat, hogy megvalósítsák vezetőik vízióit. Ily módon a kapitalizmus maga is átalakul, és új legitimációt nyer mint egy egyenlősítő projekt: miután kiemeli, úgymond, az önálló interakciót és a spontán önszerveződést, még a szélsőbal munkás-önigazgató retorikáját is kisajátítja, és antika­pitalistából kapitalista jelszóvá alakítja át.

A fogyasztás szintjén ez az új szellem az úgynevezett „kulturális kapi­talizmus" szelleme: amikor nem elsősorban hasznosságuk okán, vagy státuszszimbólumként vásárolunk árucikkeket, hanem az általuk nyújtott élmény miatt: azért fogyasztjuk őket, hogy ezáltal kellemesebbé és értel­mesebbé tegyük az életünket. Ez a hármasság a lacani triászra hajaz: a közvetlen hasznosság Valósága (egészséges, jóízű étel, jó kocsi stb.), a státusz Szimbóluma (azért veszek meg egy bizonyos márkájú autót, hogy ezáltal jelezzem a státuszomat – lásd Thorstein Veblen elméletét), és az élvezetes és értelmes élmény Képzelete. Paul Verhoeven Az emlékmás [Total Recall] című antiutópiájában egy ügynökség felajánlja kuncsaftja­inak, hogy a tökéletes vakáció emlékét ülteti bele a memóriába: nem is kell elmenni sehová, praktikusabb és olcsóbb „közvetlenül" elnyerni az utazás emlékeit. Ha folytatjuk ezt a logikát, a virtuális valóság világába is kiruccanhatunk – hiszen ha úgyis csak az élmény számít, miért nem menekülünk azonnal a Képzeletbe, megkerülvén a komor Valóságot? A „beteljesítő fogyasztásnak" az élet minőségére kell koncentrálnia, ideje pedig „minőségi idő" – nem az elidegenedésé, a társadalom által ránk kényszerített példák utánzásáé, a félelemé, hogy lemaradunk a többiek mögött, hanem az igazi Én autentikus kiteljesítésének, a tapasztalat érzéki játékának, a másokról való gondoskodásnak (az ökológiától a jó­tékonykodásig) az ideje. Íme a „kulturális kapitalizmus" egyik jellegzetes példája: a Starbucks „Ethosz-vizének" hirdetése:

„Az Ethosz-víz egy társadalmi küldetést jelző márka, amelynek célja, hogy segítsen tiszta vízhez juttatnia a gyerekeknek, továbbá felhívja a figyelmet a vizeinket fenyegető glo­bális veszélyekre. Egy üveg Ethosz-víz meg­vásárlásával 0,05 USA dollárral (0,1 kanadai dollárral) járulsz hozzá ahhoz, hogy 2010-ig 10 millió USA dollárt gyűjtsünk össze. A Starbucks Alapítványon keresztül az Ethosz-víz humanitárius vízprogramokat támogat Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában. Ma az Ethosz-víz adományai meghaladják a 6,2 millió dollárt. Ezek a programok kb. 420 000 embernek segítenek abban, hogy iható vízhez jussanak, javuljanak környeze­tük higiéniás viszonyai, és a higiéniai oktatás feltételei." (http://www.starbucks.com/retail/ethoswater.asp )

A hirdetés megmutatja, hogy a kapitalizmus a beteljesítő fogyasztás szintjén miként integrálta '68 örökségét, az elidegenedett fogyasztás kritikáját: az autentikus élmény lett a mindenható. Nem ezért veszünk organikus élelmiszereket? Ki az, aki elhiszi, hogy a rothadófélben levő, sokkal drágább alma tényleg egészségesebb, mert „bio"? De ha megvesszük, akkor nem pusztán árucikket vásárolunk, és fogyasztunk, hanem ezáltal valami értelmes dolgot csinálunk, kimutatjuk a másokkal való törődésünket és globális tudatosságunkat, részt veszünk egy nagy kollektív projektben. Ennek az új szellemnek a legújabb tudományos kifejeződése egy új diszciplína, a „boldogságtudományok" megjelené­se – ámbátor hogyan is lehet az, hogy a spiritualizált hedonizmus eme mai korszakában, amikor az élet célját közvetlenül is a boldogságban határozzuk meg, mindent elönt a kétségbeesés és a depresszió? A boldogság és az élvezet „önszabotázsának" eme talánya miatt Freud üzenete napjainkban aktuálisabb, mint valaha.

Egy egész ideológiai-történeti narratíva jön így létre, amelyben a szocializmus úgy jelenik meg, mint egy konzervatív, hierarchikus, admi­nisztratív rendszer, '68 tanulsága pedig az, hogy „Viszlát, elvtársak!". Az igazi forradalom a kapitalizmus digitális forradalma: ez a kapitalizmus a '68-as lázadás logikus következménye és „igazi" lényege. Talán még en­nél is messzebb mennek azok, akik megpróbálják a '68-as történéseket belegyömöszölni a „paradigmaváltás"divatos témájába. Sokat elárul itt az agytudományok agymodellje és a társadalom domináns ideológiai módjai közti párhuzam.² Világos „áthallások" vannak a mai kognitivizmus és a „posztmodern" kapitalizmus között. Amikor Daniel Dennett azt hirdeti, hogy az Énnek mint a lelki élet központi irányító ágensének karteziánus felfogását felváltja az egymással versenyző többszörös szereplők önál­ló interakciója, nem ismerünk-e rá a központi bürokratikus irányításból és tervezésből a hálózatokba, a többszörös lokális ágensek komplex interakcióján alapuló szervezésbe való átmenetre, ahol az Én „spontán megjelenő tulajdonként" formálódik? Ezért nemcsak arról van szó, hogy agyunk szocializálódik, hanem a társadalom maga is naturalizálódik az agyban.³ Malabou helyesen hangsúlyozza, milyen nagy szükség van arra, hogy feltegyük az igazán fontos kérdést, azt, hogy: „Mi a teendő, ha nem akarjuk, hogy az agy tudata közvetlenül és egyértelműen meg­feleljen a kapitalizmus szellemének?"

Tulajdonképpen Hardt és Negri felfogása is ezt a párhuzamot tükrözi. Az agytudományok azt tanítják, hogy az agyban nincs központi Én, dön­téseink helyi ágensek interakciójának zűrzavarában születnek, és lelki életünk „önellátó", vagyis nem szorul rá egy központi ágensre (ez a mo­dell egészen véletlenül persze explicite is a mai „decentralizált" kapitaliz­mus működésére hajaz). Ennek mintájára az „önmagát irányító" sokaság új társadalma is olyan lesz, mint az Én mai kognitivista felfogása, amely ebből a sokszereplős interakcióból bontakozik ki, és nincs egy központi, irányító Én, aki, úgymond, „vezényelné" az előadást. Nem csoda, hogy Negri kommunizmusfelfogása kényelmetlenül sok hasonlóságot mutat a „posztmodern" digitális kapitalizmussal.

És – most jutunk el a lényegi ponthoz – ideológiáját tekintve ez az elmozdulás éppen az 1960-as forrongásra ('68 májusától és a német diákmozgalomtól az amerikai hippikig) adott reakció eredménye. A 60-as évek antikapitalista megmozdulásai egy új, kulturális kritikával egészítet­ték ki a társadalmi-gazdasági kizsákmányolás hagyományos kritikáját: a mindennapi élet elidegenedettsége, a fogyasztás kommodifikációja, a tö­megtársadalom hiteltelensége, ahol mindenki „maszkot visel" és szenved a szexualitás béklyóba verésétől és a többi elnyomástól. A kapitalizmus új szelleme diadalittasan sajátította ki 1968 egyenlősítő és hierarchiaellenes retorikáját, miközben a szabad akarat sikeres lázadását hirdette MIND a korporációs kapitalizmus, MIND pedig a „létező szocializmus" elnyomó társadalmi intézményei ellen. Ezt az új, szabad akaratot dicsőítő szelle­met testesítik meg az olyan lezserül öltözött, „cool" kapitalisták, mint a Microsoftos Billy Gates vagy a fagylaltgyártó Ben & Jerry.

Természetesen több kritikai megjegyzés is érheti a kapitalizmus három „szellemét". Először, amikor Boltanski és Chiapello elvetik Marx „redun­dáns" alap-felépítmény metaforáját (a „kapitalizmus szellemei" ugyanis nem pusztán apologetikus ideológiák, hanem azok alakítják magát a kapitalista termelést és a felhalmozás folyamatát), akkor vajon nem az ideológia egy leegyszerűsített fogalmával operálnak? Marx klasszikus árufetisizmus-fogalma nem egy olyan ideológiára utal-e (ideológiai miszti­fikációra), amely a „gazdasági alap" leglényegén belül fejti ki működését?

Másodszor, Boltanski és Chiapello nem azért kívánják megújítani a kapi­talizmus kritikáját, hogy megszüntessék a kapitalista rendszert, hanem csak annak átalakulását sürgetik, hogy ki lehessen belőle küszöbölni a neoliberalizmus szélsőségeit. Elég radikális-e egy ilyen kritika?

A bírálat dacára is alapvetőnek tekintem azonban a könyv fő tézisét, ha meg akarjuk érteni a '68-at követő időszak ideológiai zűrzavarát. Napja­inkban a hegemóniák gyakran úgy jelennek meg, mint kisebbségi pozíci­ók, mint a hegemónnak feltételezett vélemény elleni tiltakozás. Amikor az újkonzervatívok a liberális „politikai korrektség" terrorja ellen tiltakoznak, akkor egy fenyegetett kisebbség védelmezőinek szerepében lépnek fel. A „kisebbségek" és „a marginális helyzetűek" ünneplése a napjainkban uralkodó többségi pozíció. A másik példa a kritikusok azon csoportja, akik úgy támadják a patriarchátust, mintha ma is hegemón helyzetben lenne. Marx és Engels írta 150 évvel ezelőtt a Kommunista Kiáltvány első fejezetében, hogy „A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt". Ezt sokszor elfelejtik azok a baloldali kulturális kritikusok, akik a patriarchális ideológiát és gyakor­latot állítják a középpontba. Nem inkább azt érdemes észrevenni, hogy a patriarchális uralom éppen a mi történeti korszakunkban „lépett elő" fő támadási célponttá, amikor a jogok piaci individualizmusa fokozatosan felmorzsolja ezt az intézményt? Mi lesz a patriarchális családi értékekből, ha a gyerek feljelentheti a szüleit, ha azok elhanyagolják, vagy rosszul bánnak vele, vagyis, amikor a családi intézményt és a szülők jogait de jure egy, független egyének között létrejött, ideiglenes és felbontható szerződéssé redukálják?

Hardt és Negri egészen odáig mennek, hogy ezt az új szellemet már kommunizmusnak nevezik. Marxhoz hasonlóan ünneplik a kapitalizmus „terület nélküli" forradalmi potenciálját, és a rendszeren belül találják meg az ellentmondást, vagyis ezen potenciál és a tőkés forma között (a feles­leg magántulajdoni elsajátítása). Röviden, rehabilitálják a termelőerők és a termelési viszonyok közti ellentmondás régi marxista koncepcióját: a kapitalizmus magában hordozza „az élet eljövendő új formájának csíráit", szüntelenül termeli az új „közjavakat", így egy forradalmi robbanásban ennek az Újnak kell megszabadulnia a régi társadalmi forma kötöttsé­geitől. Nem csoda, hogy Negri mostanában egyre többet magasztalja a „posztmodern" digitális kapitalizmust, azt állítva, hogy az már kommunis­ta, és csak egy kis apró lökésre, egy formális gesztusra van szüksége, hogy nyíltan is az legyen. A mai kapitalizmus lényegében úgy próbálja meg elfedni saját feleslegességét, hogy azt keresi, milyen módon tudja ismét magába olvasztani a szabad termelő sokaságot.

Ennek iróniája éppen az, hogy amire Negri utal, az nem más, mint az a folyamat, amelyet a mai „posztmodern" kapitalizmus ideológusai a ma­teriálisból a szimbolikus termelésbe, a központi hierarchikus szervezési logikából az önellátó önszerveződésbe, a többközpontú korporációkba való átmenetként ünnepelnek. Negri azonban hű marad Marxhoz: meg­próbálja bebizonyítani, hogy Marxnak igaza volt, az „általános értelem" felemelkedése hosszú távon összeegyeztethetetlen a kapitalizmussal. A „posztmodern" kapitalizmus ideológusai éppen ellenkezőképpen érvel­nek: szerintük a marxista elmélet (és gyakorlat) az, ami reménytelenül megmarad a hierarchikus és centralizált állami irányítás logikájában, és ezért szükségképpen nem tud megbirkózni az új információs forradalom társadalmi kihatásaival. Ezt az állítást empirikus példákkal is alátá­masztják: és valóban, a történelem egyik legnagyobb iróniája, hogy a kommunizmus összeomlása lett a termelőerők és a termelési viszonyok Marx által kifejtett dialektikájának legmeggyőzőbb példája (amellyel Marx éppen a kapitalizmus tarthatatlanságát szerette volna igazolni). A kommunista rezsimeket éppen az tette tönkre, hogy nem tudtak al­kalmazkodni az információs forradalom által megkövetelt új társadalmi logikához: ehelyett megpróbálták úgy irányítani ezt a forradalmat, mint egy újabb nagyszabású, centralizált állami projektet. Paradox módon, amit az információs forradalom ideológusai úgy ünnepelnek, mint az új, „súrlódásmentes" kapitalizmus felemelkedését, az Negrinél úgy jelenik meg, mint a kapitalizmus legyőzésének egyedülálló esélye.

Lacanhoz visszatérve, vajon igaza volt-e, amikor az elmozdulást a mesterdiskurzusból az egyetemi diskurzusba való átmenetként írta le? Nem tudta-e vajon, hogy az utóbbi jellemzi a modernitás struktúráját is, a poszt-tradicionális társadalmakét, amelyek többé nem a mester elvitathatatlan tekintélyén alapulnak, hanem megkövetelik, hogy minden tekintély az Ész trónusa előtt nyerje el igazolását? Lacan nem tekintette-e a Szovjetuniót – a hierarchikus, adminisztratív, központosított uralmon alapuló országok egyik legjobb példáját – az egyetemi diskurzus leg­tisztább megtestesítőjének? És '68 valóban nem jelentett többet, mint a mesterből az egyetemi diskurzusba, vagy a kapitalizmus egyik szel­leméből a másikba való átmenetet? A szabadság mámoros ünneplése valójában csak eszköz volt arra, hogy az uralom egyik formáját felváltsa egy másik, még nagyobb zsarnokság? Idézzük fel, mit mondott Lacan a '68-as tüntető diákoknak: „Mint forradalmárok, önök hisztérikák, akik nem tudnak meglenni egy guru nélkül. Megkapják."

Még ha igaza volt is Lacannak, '68 egyetlen eseményt jelölt-e, vagy inkább egy korszakhatárt, amikor különböző politikai irányvonalak küz­döttek a hegemóniáért? Ez megmagyarázná azt, hogy miközben '68-at kisajátította a győztes hegemón kultúra, amely a szexuális felszabadu­lást és a hierarchiaellenes kreativitást ünnepli az „utca lázadásában", a mai francia elnök, Nicolas Sarkozy azt ígérte 2007-es elnöki kampá­nyában, hogy megválasztása esetén Franciaország túl fog jutni '68-on. (Érdemes itt emlékeztetni a dolog iróniájára: az a tény, hogy Sarkozy bohócszerű kitöréseivel és Carla Brunival kötött házasságával Fran­ciaország elnöke lehet, önmagában jelzi a szokásokban bekövetkezett változást, amit '68 májusa idézett el.) Így '68 májusa a „miénk", de az „övék" is. A mai ideológiai emlékezésből kimarad a májusi tüntetések alapeszméje, vagyis a „miénk" – a diáktüntetések és a munkássztrájkok közötti kapcsolat.

Ami megmaradt a 60-as évek szexuális felszabadulásából, az a tole­ráns hedonizmus, ami nagyon is jól beleillett a meglévő hegemón ideo­lógiába. A szuperego imperativusa, hogy élvezzük ezeket a funkciókat, a fordítottja a kanti felfogásnak: „Du kannst, denn du sollst!" [Megtehe­ted, mert meg kell tenned!]. Ma ehelyett így ösztönöz bennünket a kor: „Meg kell tenned, mert megteheted!" A mai nem represszív hedonizmus szuperego aspektusa (az állandó provokáció, amelynek ki vagyunk téve, amely szinte előírja, hogy elmenjünk a végsőkig és felfedezzük az élvezet minden módját) mutatkozik meg abban, ahogy a megengedett élvezet szinte szükségszerűen kötelezővé alakul. A tisztán autista élvezetre való törekvés (drogok és más transzszerű állapotot előidéző szerek se­gítségével) egy adott politikai helyzetben vált jellemzővé: amikor 1968 egyenlősítő programja kimerítette politikai potenciálját. Ebben a kritikus pillanatban a 70-es évek közepén megkezdődött a brutális, közvetlen nyomulás (passage a l'acte) a Valóság felé, amely három fő formában jelentkezett. Először, a szexuális élvezet extrém formáinak hajszolása; másodszor, a baloldali politikai terrorizmus megjelenése (Németor­szágban a Vörös Hadsereg Frakció, Olaszországban a Vörös Brigádok stb.); és végezetül, a belső tapasztalat Valóságának keresése (keleti miszticizmus). A politikai terrorizmust az a hit mozgatta, hogy a tömegek forradalmi tudatát teljesen hibernálta a kapitalista ideológia. Ezért nem elegendő állandóan kritizálni vagy leleplezni ezt az ideológiát; csak a közvetlen erőszak (l'action directe) nyers Valósága zökkentheti ki a tö­megeket abból a kábulatból, amelybe belesüllyedtek. Mindhárom forma közös sajátossága a közvetlen társadalmi-politikai részvétel feladása, amelynek következményei ma is megmutatkoznak.

Ezt az átmenetet a politikai elkötelezettségből a poszt-politikai Valóság­ba kitűnően példázzák Bernardo Bertolucci filmjei; elég, ha összevetjük korai remekét, a Forradalom előtt-et A kis Buddha esztétizáló, spirituális, öncélú élvezetkeresésével. Az Álmodozók zárja be a kört a '68-as Pá­rizsról: az események forgatagában egy francia testvérpár (egy fiú és egy lány) összebarátkozik egy amerikai cserediákkal, de a film végén elválnak útjaik, mert a francia pár belekeveredik a politikai erőszakba, míg az amerikai hű marad a szeretet és érzelmi felszabadulás üzenetéhez.

A mai utópiák egyik stratégiája az esztétikai dimenzióban jelentkezik. Gyakran felidézik, hogy Jacques Ranciere, aki az esztétikai dimenziót a politikum immanens részének tekintette, nosztalgikusan vágyakozott a XIX. századi forradalmak letűnt korába. De vajon örökre letűnt-e? Nem jelentkezik-e az esztétikum az ellenállás „posztmodern" politikájában, a piercingtől és a transzvesztita öltözködéstől a nyilvános spektákulumig? A flash mob nem éppen az esztétikai és politikai tiltakozás egyik megnyilvá­nulása, minimális „keretre" redukálva? A résztvevők egy bizonyos helyen és időben bemutatnak néhány rövid (rendszerint triviális vagy nevetsé­ges) aktust, majd újra feloszlanak. Nem csoda, hogy sokan valódi cél nélküli városi költészetnek tekintik ezt a jelenséget. Mások egyenesen a „politika Malevicsét" látják benne, a híres „fehér alapon fekete négyszög" politikai megfelelőjét, ami „jelzi" a minimális különbséget.

2008. március 8-án, délután 2 óra 55 perckor a párizsi Place du Trocaderón 300 ember merevedett hirtelen szoborrá, megismételve ez­zel egy néhány hónappal korábban New Yorkban bemutatott jelenetet, amikor még több ember állt mozdulatlanul a Grand Central Station-nél.⁴ A szereplők célja: „visszavinni a varázst a városba… megmutatni, hogy alternatív módon is lehet használni a városi teret, másképpen, mint amire tervezték. Az együttlétnek egy nagyon ösztönös formája ez, ahol az emberek nem szükségképpen ismerik egymást, és talán nem is köti össze őket semmi, csak ez a különleges pillanat". (Francois Bellanger a Transit Consulting-tól). A flash mob elemzői tisztában vannak azzal, hogy az ilyen, a tiltakozás és a bohóckodás határán mozgó események a posztbaloldali térbe tartoznak: „Meg akarjuk mutatni, hogy el lehet fog­lalni egy nyilvános teret radikális és szórakoztató módon, anélkül, hogy megszegnénk a törvényeket" (Arthur Lecaro, az Aristopunks egyik szó­szólója). A mindennapi életben való rutinszerű részvétel megtörésének eme stratégiája radikálisabb formákat is ölthet: Los Angelesben digitális művészek és militáns mérnökök egyszer minden audio- és videóadást megszakítottak egy lakóterületen, aztán lefilmezték a megzavarodott la­kosokat, akik kijöttek házaikból, és nem tudták, mit tegyenek, miután „le­kapcsolták" őket a szokásos adag médiadrogról. (Természetesen könnyű elképzelni, hogyan „integrálhatja" ezt a jelenséget is az establishment: egy posztmodern menedzser például megkéri alkalmazottait, hogy tartsanak „egy perces tiltakozást", amikor szüneteltetik a munkát, vagy szoborrá merevednek, netán valami extravagáns dologba fognak, például fél lábon ugrálnak, hogy kiadják fölös energiáikat.)

Ezeknek az aktusoknak nincs külön üzenete. Céljuk inkább az, amit Roman Jakobson a strukturalizmus fénykorában a nyelv „fatikus" funk­ciójának nevezett: amikor a nyelvet arra használjuk, hogy fenntartsuk vele a társas viszonyt olyan ritualizált formulák révén mint az üdvözlés, vagy az időjárásról való csevegés. Ez az a tulajdonság, amely éppúgy jellemzi a flash mob-ot, mint látszólag radikális ellentétét, az „irracionális" tömegerőszak kirobbanásait. Noha a kettő látszólag merőben külön­bözik – az autók felgyújtása és a rombolás nyers erőszaka, szemben az ártalmatlan esztétikai látvánnyal – itt az ellentéteknek egy mélyebb azonossága működik.

A 2005 őszén kirobbant külvárosi zavargások nyomán több ezer autó gyulladt ki Franciaországban, és a közterületeken elszabadult az erő­szak. De éppen a '68 májusával való összehasonlítás tette nyilvánvalóvá a pozitív utópia teljes hiányát a tüntetők körében: ha '68 májusa lázadás volt egy utópikus vízió jegyében, akkor 2005 olyan robbanást jelzett, amely már nem is tett úgy, mintha rendelkezne bármilyen vízióval. Ha a sokszor ismételt közhelynek, miszerint posztideologikus korban élünk, van valami értelme, az éppen itt mutatkozik meg. A párizsi külvárosokban tüntető tömeg nem állt elő konkrét követelésekkel, csupán valamiféle elismerésre törekedtek egy ködös, artikulálatlan resentment jegyében. A legtöbben az interjúalanyok közül arról beszéltek, hogy elfogadhatatlan, hogy Nicolas Sarkozy (aki akkor belügyminiszter volt) „söpredéknek" nevezte a tüntetőket. Egy furcsa, önmagára utaló „rövidzárlat" révén min­denki a tiltakozásuk által kiváltott reakciók ellen tiltakozott. A „populista ráció" itt eléri irracionális korlátait: egy zéró „értékű" tiltakozást kapunk, olyan erőszakos megmozdulást, amely tulajdonképpen semmit nem kö­vetel. Az a tény, hogy nem volt semmiféle program a párizsi külvárosok felgyújtása mögött, önmagában is értelmezést kíván és sokat elmond ideológiai, politikai helyzetünkről. Milyen világ az, amelyben ma élünk, amely a választások társadalmaként ünnepli magát, de valójában egyet­len választást enged azoknak, akik elutasítják a kényszerrel fenntartott demokratikus konszenzust: az (ön)pusztító erőszak kirobbantását? Az a szomorú tény, hogy a rendszer „ellenzéke" nem képes artikulálni egy realisztikus alternatívát vagy legalább egy értelmes utópiát és csak egy értelmetlen kitörés formájában képes magát megjeleníteni, mutatja a helyzet súlyosságát. Mire szolgál akkor az annyira ünnepelt „választás szabadsága", ha az egyedüli választás abban áll, hogy vagy elfogadjuk a szabályokat vagy az (ön)pusztító erőszakba menekülünk?

A zavargások közvetlen célja egyszerűen az volt, hogy láthatóvá te­gye a tüntetőket. Üzenetük kb. így hangzana: „Szia, hallasz engem?", amivel mind a csatornát, mind pedig a kódot tesztelni szeretnék. Egy társadalmi csoport, amely úgy érzi, ki van rekesztve a politikai-társadalmi térből (noha része Franciaországnak, és francia állampolgárokat foglal magába) kézzelfoghatóvá kívánta tenni jelenlétét a nagy nyilvánosság számára. Tetteik önmagukért beszélnek: „Tetszik, vagy sem, itt vagyunk, hiába tesztek úgy, mintha nem látnátok bennünket". A legtöbb kommentár éppen azt a lényeges tényt nem említette, hogy a tüntetők semmiféle speciális státuszt nem kívántak maguknak: nem egy vallási-etnikai kö­zösség tagjaiként mutatkoztak be, amelyik, úgymond, be van zárva a saját partikuláris kultúrájába. Éppen ellenkezőleg, francia állampolgárok akartak lenni, és azok is voltak, csak éppen eme minőségükben nem kaptak teljes elismerést. Nem azt akarták, hogy partikuláris identitásuk révén vegyék őket észre mint szegény muszlim fiatalokat, hanem éppen nem-identitásukat hangsúlyozták mint a társadalom „nem-részének" részeit. Röviden, az „egyedüli egyetemesség" jegyében akartak feltűnni mint az állampolgárság univerzális terének tagjai. Az „egyedüli egyete­messég" a fatikus kommunikáció artikulálásának szubjektív pozíciója: üzenete nem egy partikuláris/meghatározott tartalom, hanem a kom­munikáció mint olyan univerzális formája. Ezért van az, hogy a fatikus kommunikáció tautologikus és önmagának ellentmondó. Hegel ezt már régen észrevette, amikor rámutatott arra, hogy egy tautologikus állítás a legnagyobb ellentmondás, mert nem a tartalom között van ellenmondás, hanem a tartalom és a forma között: a tautológiában a forma lesz önmaga (egyetlen) tartalma. Ha elkezdem, hogy „a rózsa egy…", a hallgatóban azt a várakozást keltem, hogy a tárgy (a rózsa) valamilyen partikuláris meghatározása következik: „A rózsa egy piros, friss, nagy stb… virág"; de a várakozás nem teljesül, hiszen visszatérek a tárgyra. Hasonlókép­pen, a tüntetők fő üzenete az volt: „Mi, francia állampolgárok. francia állampolgárok vagyunk".

Amikor a kritikusok felszólították a tüntetőket, hogy emelkedjenek felül a megmozdulások „irracionális" destruktivitásán, és fogalmazzák meg specifikus követeléseiket, valójában éppen a tiltakozás univerzális formájától kívántak megszabadulni. Azt akarták, hogy a tiltakozás egy specifikus csoportidentitás formájában nyilvánuljon meg, amit aztán könnyűszerrel beilleszthetnek a többszörös identitások globális társadalmi terébe. Azt mondhatjuk, hogy '68, '89 és 2005 egyfajta hegeli triászt alkot. A '68-as májusi megmozdulás politikailag elbukott (a kapitalizmus győz­tesen visszatért) és egyúttal nyert társadalmilag (kisajátítva a társadalmi „pluszok" jelentős részét: szexuális forradalom, új egyéni szabadságjog­ok, a nők helyzetének javulása, de ugyanakkor megjelentek az autoritás és dominancia új, posztpatriarchális formái is). A '89-es antikommunista forradalom nyert politikailag (a kommunizmus megbukott), de veszített társadalmilag (az új posztkommunista társadalmak a vadkapitalizmus és a nacionalizmus keverékével nem éppen azok, amelyekért az egy­kori ellenzékiek harcoltak). Azok, akik egyfajta „hidat" keresnek a két ellentétes irányú mozgás között (a '68-as antikapitalista volt és kritizálta a parlamentáris demokráciát, míg '89 éppen az utóbbiért szállt síkra) rendszerint rámutatnak arra, hogy mindkettő osztja a liberálisok elköte­lezettségét az egyéni szabadság és kreativitás iránt a társadalmi korlá­tozás és elnyomás minden formájával szemben. (Kritikusabb szemmel nézve azonban éppen a szabad akaratot kell megkérdőjeleznünk, amit mindkét mozgalom magáénak vall.) A harmadik momentum, olvasatom­ban, a 2005-ös megmozdulás, az autók felgyújtása, a párizsi külváros lázadása, ahol egy pillanatra megint felvillan '68 „igazi" szelleme. ('68-at ugyanis gyorsan kisajátította az uralkodó ideológia, így végső utóhatása nem a kapitalizmus megdöntése lett, hanem a kapitalista „szabad világ" ellenségének, a „létező szocializmusnak" a bukása.) 2005-ben azt láthat­tuk, ami megmarad '68-ból, miután kivettük belőle '89-et, '68 tényleges politikai potenciáljának megvalósulását: egy tisztán irracionális, program nélküli lázadást.

Alain Badiou szerint olyan társadalmi térben élünk, amelyet egyre inkább „világ nélkülinek" tapasztalunk.⁵ Még a nácizmus és az antiszemi­tizmus is, a maga borzalmas formájában, adott valami globális „kognitív térképet" híveinek, kinevezvén fő ellenségnek a „zsidók világ-összeeskü­vését". Talán ebben rejlik a kapitalizmus egyik legnagyobb veszélye: noha globális, és az egész világra kiterjed, a szó szoros értelmében egy „világ nélküli" ideológiai konstellációt hirdet, amely az emberek nagy többségét megfosztja bármilyen értelmes kognitív térképtől. A kapitalizmus az első olyan társadalmi és gazdasági rendszer, amely detotalizálja a jelentést, amely nem globális a jelentés szintjén. Nincsen globális „kapitalista világnézet", vagy tökéletes „kapitalista civilizáció". Éppen abban rejlik a globalizáció alapvető tanulsága, hogy a kapitalizmus bármilyen civilizá­cióhoz képes alkalmazkodni, a kereszténységtől a hinduizmusig vagy a buddhizmusig, nyugattól keletig. A kapitalizmus globális dimenzióját csak a „jelentés nélküli igazság" szintjén lehet megfogalmazni mint a globális piaci mechanizmus Valóságát. Ezért van az, hogy Porto Allegre híres mottója: „Lehetséges egy új világ!" ma már nem elég, mert egyre kevésbé élünk egy világban. Így egyre távolabb kerül az a feladat, hogy egy újjal helyettesítsük a régit.

Ha a baloldal visszahúzódott a szexuális vagy spirituális Valóság inti­mitásába, mi lett a radikális politikai szervezeti FORMÁVAL, az államha­talom réseiben meghúzódó, félillegális csoportokkal, akik készen állnak az apokaliptikus „utolsó" harcra? Ezek többnyire beolvadtak az Egyesült Államokban működő „túlélő" csoportokba: noha ideológiai üzenetük egy­fajta vallási rasszizmus, szervezeti formájuk (az FBI-jal és más föderális szervekkel harcoló illegális kis csoportok) sokban emlékeztet az 1960-as évek Fekete Párducaira. Érdemes idéznünk egy „toborzóból", amely a túlélő fundamentalista CSA egyik 1982-es videófelvételén szerepel:

 

„Sokaságok, sokaságok a döntés völgyében,

Mert az ÚR napja közeleg a döntés völgyében."

 

A helyzet iróniája, hogy, ami a vészhelyzet apokaliptikus szervezeti for­máját illeti (az „utolsó napok" kollektív tudata), abban igazuk van a „túlélő fundamentalistáknak", de tévednek a tevékenység populista logikájának megítélésében. A populista politika végeredményben mindig az egyszerű emberek frusztrációjára, elkeseredésére alapoz, arra az érzésre, hogy „Nem tudom, mi folyik, de elegem van! Ez nem mehet így tovább! Ennek véget kell vetni!" – ami nem más, mint egy türelmetlen kitörés, a türelmes megértés elutasítása, a komplexitás miatti kétségbeesés és a nyomába lépő meggyőződés, hogy lennie kell valakinek, aki felelős a zűrzavarért, és szükségképpen megjelenik a „próféta", vagy a „vezér", aki éles logi­kájával mindent megmagyaráz. Éppen a valódi megértés elutasításában rejlik a populista politika tisztán fetisizáló dimenziója. Egy tisztán formai szinten a fétis magában foglal egy átvitelt (a tárgyfétisre), és az átvitel standard képletének inverzeként működik (amelynek az alany a tuda­tában van). Amit a fétis ad az embernek, az éppen a tudás tagadása: „elutasítom, hogy szubjektívan elfogadjam, amit tudok". Ezért nagyon is megfelelő itt Nietzsche érvelése: a végső különbség a valóban radikális, felszabadító és a populista politika között az, hogy az autentikus, radi­kális politika aktív, ráerőlteti vízióját a lakosságra, míg a populista alap­vetően reaktív, a zavaró betolakodóra adott reakció. Más szavakkal, a populizmus megmarad a „félelem politikája" egyik változatának: a korrupt betolakodótól való félelem felkeltésével mobilizálja a tömegeket.

Ez elvezet minket a hatalom és tudás korántsem egyértelmű kapcso­latához a modern társadalmakban: amit Lacan egyetemi diskurzusnak hív, ott a tekintélyt (szakértő) tudás útján gyakorolják. Jacques-Alain Miller helyesen jegyzi meg, hogy kevesen vették észre, Lacan milyen eredeti módon tárgyalja a tudás/hatalom párosát. Foucault-val ellentét­ben, aki vég nélkül variálta a kettő találkozásának motívumát (a tudás nem semleges, önmaga is a hatalom és az ellenőrzés egyik apparátu­sa), Lacan „arról beszél, hogy a modern korban nem találkozik, nem kerül összhangba, elválik egymástól a tudás és hatalom. Lacan azt a diagnózist állítja fel a mai civilizációra, hogy a tudás 'teljesen aránytalan méretekben nő a hatalom effektusaihoz képest'"⁶ . 2007 őszén nyilvános vitát kavart a Cseh Köztársaságban, hogy, miközben a lakosság nagy többsége (70%) ellenezte az amerikai radarok felállítását, a kormány igent mondott a projektre. A kormányzati képviselők azzal utasították el a népszavazást, hogy egy ilyen fontos nemzetbiztonsági kérdés a katonai szakértők hatáskörébe tartozik. Ha a végsőkig követjük ezt a logikát, furcsa eredményre jutunk: egyáltalán marad VALAMI, amiről szavazni lehet? Hiszen akkor nem kellene-e a gazdasági kérdéseket is a szakértőkre hagyni, és így tovább?

Ez a helyzet a legradikálisabb formában szembesít minket a mai „vá­lasztások társadalmának" zsákutcájával. (A kényszerű választás standard helyzetében szabadon választhatok ugyan, de azzal a feltétellel, hogy jó választást hozok. Vagyis az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy egy üres gesztussal úgy teszek, mintha szabadon választanám azt, amit a szakértői tudás rám kényszerít.) Itt, éppen ellenkezőleg, a választás valóban szabad, és éppen ezért sokkal frusztrálóbb: állandóan olyan helyzetben találjunk magukat, ahol az életünket fundamentálisan érintő kérdésekről kell határozni, úgy, hogy nincs meg hozzá a kellő tudásunk. Idézzük John Grayt:

 

„olyan korba vetettek bennünket, ahol minden átmeneti. Az új techno­lógiák szinte napról napra változtatják az életünket. Nem nyúlhatunk vissza a múlt hagyományaihoz, és nem tudjuk, mit hoz a jövő. Arra kényszerülünk, hogy úgy éljünk, mintha szabadok lennénk".⁷

 

Ezért nem elegendő variálni a hagyományos marxista kritikát: „noha állítólag a választások társadalmában élünk, a ténylegesen ránk hagyott választások valójában triviálisak, és sokaságuk csak elfedi az igazi vá­lasztások hiányát, az olyan választásokét, amelyek valóban alapjaiban érintik az életünket". Ez kétségkívül igaz, de a valódi probléma, hogy úgy kell választanunk, hogy hiányzik a felelős választáshoz szükséges tudás. Pontosabban nem is az a baj, hogy „nem tudunk eleget" (tényleg az ipar „tehet-e" a globális felmelegedésről, stb.), mint inkább az, hogy túl sok a felhalmozott ismeret, és nem tudjuk, mit kezdjünk az inkonzisztens tudáshalmazzal, hogyan rendeljük alá egy felettes jelölőnek. „Minden a széthullás felé halad, mert egyre többet kell elsajátítanunk egyre gyor­sabban, és nem tudjuk, mit kezdjünk vele"⁸ . Ez elvezet minket az S1 és S2 közötti feszültséghez: a tudás nem „fűzhető" fel a felettes jelölők láncára. A tudományos ismeretek ellenőrizhetetlen exponenciális növe­kedése fejetlenséget okoz. Ezért a tudásvágy a modern korban „olyan erőt szabadít el, amihez nem kellenek mesterek"⁹ . Olyan hatalmat, amely megfelel a tudás gyakorlásának. Az egyház érzékeli ezt a hiányt, és mind­járt jelentkezik is mint olyan „mester", aki garantálja, hogy a tudományos ismeretek robbanása „emberi keretek" között marad, és nem nyom agyon bennünket – ami persze nem más, mint hiú remény.

És végezetül, a nagy kérdés: ha – ahogyan Alain Badiou állítja – '68 májusával lezárult egy korszak, jelezvén az októberrel kezdődő nagy for­radalmi és politikai „sorozat" végső kimerülését (benne a kínai kulturális forradalommal), akkor hogyan állunk ma? Ha '68-as szemmel vizsgáljuk meg a saját helyzetünket, nem szabad szem elől tévesztenünk a hege­món parlamentáris, demokratikus kapitalizmus radikális alternatívájának perspektíváját. Arra kényszerülünk, hogy visszavonuljunk az ellenállás „különböző helyeire" vagy el tudunk-e még képzelni egy radikálisabb politikai fellépést? Ez '68 igazi öröksége, amelynek a lényege az volt, hogy elutasította a liberális-kapitalista rendszert, és határozott „NEMET" mondott annak totalitására. Ezt a legjobban a következő jelszó fejezte ki: Soyons realistes, demandons l'impossible! [Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!] Az igazi utópia az a hit, hogy a létező globális rendszer korlátlan ideig képes arra, hogy reprodukálja önmagát. Egyféleképpen lehetünk valóban „realisták": ha olyasmiről vizionálunk, ami a meglévő rendszer keretei között szükségképpen lehetetlen.

A nagy kérdésre sajnos az uralkodó válasz ma egyértelműen a NEM. A mai baloldal (vagy annak maradványa) retteg az államhatalommal való közvetlen konfrontációtól. Azokat, akik ma is harcolni akarnak az állammal, netán meg akarják hódítani, rögtön megvádolják, hogy nem tudtak megszabadulni a „régi paradigmától". A „ma" feladata, hogy ki­kerüljünk az állam hatóköréből, és új, autonóm tereket hozzunk létre. A mai tudományos baloldal eme dogmáját jól kifejezi Negri interjúköteté­nek címe: „Viszlát, Mr. Szocializmus". Eszerint a régi baloldal mindkét irányvonalának, a reformistának és a forradalminak, amelyek osztották az államhatalom megszerzésének stratégiáját, illetve síkra szálltak a munkásosztály kollektív jogaiért, lejárt az ideje. Ma a kizsákmányolás domináns formája a tudás kizsákmányolása, a régi baloldal, úgymond, nem veszi figyelembe a „posztmodern" társadalmi fejlődést, és ha meg akar újulni, akkor Deleuze és Negri munkáit kell olvasnia, nomád ellenál­lást kifejtenie, vagy követnie a hegemóniaelméletét, és így tovább. De mi van akkor, ha a probléma meghatározásának ez a módja maga is része a problémának? Ha az intézményesült baloldal (a „harmadik út" szoci­áldemokratái, a szakszervezetek stb.) ilyen kitartóan elzárkózik ettől a kritikától, akkor talán magával a „posztmodern" kritikával is gond lehet.

A parlamentáris képviseleti demokrácia korlátait Chomsky ekképp összegezte: „a demokratikus formákon csak akkor lehet biztonságosan gondolkozni, ha nem fenyeget a populista részvétel veszélye". Ezzel rámutatott a parlamentáris demokrácia „passzív" magjára, amely összeegyeztethetetlenné teszi a rendszert az emberek közvetlen politikai önszerveződésével.

Walter Lippmann, a XX. századi amerikai újságírás ikonikus alakja nagyon fontos szerepet játszott az amerikai demokrácia önértelme­zésében. Noha politikailag progresszív volt („fair" politikát sürgetett a Szovjetunióval stb.), olyan médiaelméletet propagált, amelynek van egy kényelmetlen igazsága. Ő alkotta meg a konszenzusgyártás fogalmát, amely Chomsky révén vélt híressé – de Lippmann maga pozitív érte­lemben értette. Közvélemény című munkájában (1922) arról ír, hogy egy „kormányzó osztályra" van szükség, amely szembenéz a kihívással. Platón nyomán ugyanis valamiféle szörnyetegnek vagy megzavarodott nyájnak látta a közvéleményt, ahol az egyén ügyetlenül csetlik-botlik a „helyi vélemények káoszában". Ezért szükséges, hogy az állampolgárok nyáját egy „erre szakosodott osztály kormányozza, melynek érdekei felette állnak a helyi érdekeknek". Ez az elit osztály úgy lép fel, mint a tudás gépezete, amelyik kiküszöböli a demokrácia leggyengébb pontját, a „mindenben kompetens állampolgár" lehetetlen ideálját. Így működnek a mai demokráciák a mi beleegyezésünkkel: nincs semmi misztérium abban, amit Lippmann mond, nyilvánvaló tény; a csoda az, hogy, noha tudjuk ezt, mégis „beleegyezünk" a játékba. Úgy cselekszünk, MINTHA szabadok lennénk, illetve szabadon határoznánk, miközben csendben elfogadunk, sőt követelünk egy láthatatlan parancsot (ami bele van vésve szabad beszédünk formájába), hogy megtudjuk, mit tegyünk, és mit gon­doljunk. Ahogyan Marx már jóval korábban felismerte, a titok magában a formában rejtőzik.

A fenti értelemben tehát egy demokráciában minden közönséges állampolgár „király", de egy alkotmányos demokrácia királya, aki csak formálisan határoz, és funkciója az, hogy szentesítse a végrehajtó ad­minisztráció által javasolt döntéseket. Ezért van az, hogy a demokratikus rituálék problémája homológ az alkotmányos demokrácia nagy problémá­jával: hogyan lehet megvédeni a király méltóságát? Hogyan tartsuk fenn a látszatot, hogy a király dönt, miközben mindnyájan tudjuk, hogy ez nem igaz? Igaza van Trockijnak, amikor azt mondja: nem az a parlamentáris demokrácia legnagyobb baja, hogy túl sok hatalmat ad az iskolázatlan tömegeknek, hanem az, hogy túlságosan megnöveli a passzivitást, és az államhatalom apparátusára hagyja a kezdeményezést (ellentétben a „szovjetekkel", amelyek közvetlenül mobilizálják a munkásosztályt, illetve gyakorolják a hatalmat). Ezért a „demokrácia csődje" nem akkor követ­kezik be, amikor az emberek nem hisznek többé a saját hatalmukban, hanem ellenkezőleg, akkor, amikor nem bíznak már meg azokban az elitekben, akik eladdig kormányoztak a nevükben, és kijelölték számuk­ra az irányvonalat. Ha egyre-másra érkeznek a jelek, hogy „megürült a trón", akkor érzik át igazán az aggodalmat, hogy most VALÓBAN az ő kezükbe került a döntés.

Ezért a „szabad választások" mindig tartalmaznak egy kis udvarias­ságot: a hatalmon levők úgy tesznek, mintha valójában nem lennének hatalomban és megkérnek bennünket, hogy szabadon döntsük el, akar­juk-e, hogy ők irányítsanak bennünket – ez viszont annak a gesztusnak a logikájára emlékeztet bennünket, amelyet „illik" visszautasítani.

Ha az ember fejéhez vágják, hogy alá akarja ásni a demokráciát, akkor idézheti a Kommunista Kiáltvány válaszát a hasonló vádakra (ti., hogy a kommunisták aláássák a családot, a tulajdont, a szabadságot stb.): Az uralkodó rend maga is aláássa ezeket. Éppen úgy, ahogyan a piac szabadsága nem jelent szabadságot azoknak, akik eladják munkaere­jüket, a családot aláássa a burzsoá család mint legalizált prostitúció, a demokráciát pedig aláássa a képviseleti forma, amelynek velejárója a nagy többség passzivitása. Ezzel egyidejűleg, a „vészhelyzet" terjedő logikája folytán egyre nőnek a végrehajtók privilégiumai.

Az igazi probléma azonban mélyebb. A nyugati marxizmus nagy de­finíciós problémája a forradalmi alany hiánya: hogyan lehetséges, hogy a munkásosztály nem lesz önmagában való osztályból önmagáért való osztály, illetve esze ágában sincs fellépni mint a forradalom vezető ereje? Ez a kérdés adja a fő létjogosultságát annak, hogy többen a pszichoana­lízishez fordultak, hogy megtalálják azokat a tudat alatti libidós mechaniz­musokat, amelyek meggátolják az osztálytudat kialakulását (amely pedig a munkásosztály társadalmi helyzetéből következik). Ekképpen meg­menekült a marxista társadalmi, gazdasági elemzés igazsága, és nem volt szükség az olyan „revizionista" elméletekre, mint a középosztályok felemelkedése stb. Ugyanezen ok miatt a nyugati marxizmus állandóan keresi azokat a társadalmi szereplőket, akik a forradalom eszközei lehet­nek a vonakodó munkásosztály helyett: a harmadik világbeli parasztok, a diákok és az értelmiség, a kirekesztettek…

Itt mutatkozik meg Peter Sloterdijk tézisének igazsága, aki szerint a modern baloldal szekularizált formában átveszi az utolsó ítélet elgondolá­sát, amikor minden „számlát" rendezni kell, és a helyéből kizökkent világ végre „egyenesbe" kerül. Itt azonban az ítéletet nem Isten hajtja végre, hanem az emberek. A baloldali politikai mozgalmak olyanok, mint a „ha­rag bankjai": gyűjtik az emberek „haragbefektetéseit", és nagyszabású „bosszút", a globális igazság helyreállítását kínálják. Mivel a harag forra­dalmi kirobbanása soha nem hozhatja meg a teljes megelégedettséget, és újra megjelenik az egyenlőtlenség és a hierarchia, megkezdődik egy második – valódi, szerves – forradalom követelése, amelyik kárpótolja a csalódottakat, és megteremti majd a valódi egyenlőséget: 1789 után 1792; a februári forradalom után az októberi… A probléma ott van, hogy soha nincs elég „haragtőke". Ezért kell máshonnan kölcsönözni, vagy kombinálni a harag más (nemzeti vagy kulturális) formáival. A fasiz­must a nemzeti harag dominálja; Mao kommunizmusa a kizsákmányolt szegényparasztok dühét mobilizálta, nem a proletárokét. Ma, amikor a globális harag kimerült, két fő formában találkozunk a jelenséggel: az iszlám képes mobilizálni a kapitalista globalizáció áldozatainak dühét; emellett megjelenik az „irracionális" erőszak, amelynek kirobbantói a fiatalok, de ide sorolhatjuk a latin-amerikai populizmust, a környezetvédő és fogyasztásellenes csoportok megmozdulásait, és az antiglobalista resentment más megnyilvánulásait. A Porto Allegre-mozgalom végül azért nem tudott a harag „globális bankjává" válni, mert nem tudott artikulálni egy pozitív alternatívát.

Ma nagyon is szükséges, hogy elmozduljunk ebből a perspektívából és ne várakozzunk tovább arra, hogy egy esetleges társadalmi összeomlás majd megnyitja az utat a „megváltóként" megjelenő baloldalnak. Talán, hangsúlyozom, talán, a kétségbeesett várakozás és az új forradalmi erő keresése mögött éppen az ellenkező szándék húzódik: az attól való félelem, hogy esetleg megtaláljuk ezt az erőt. Ezért csak egy választ adhatunk azoknak a baloldali értelmiségieknek, akik kétségbeesve várják az új forradalmi osztályt, amelyik „levezényli" az oly régóta várt, radikális társadalmi átalakulást – ez egy régi hopi mondás, amely egy szép he­geli dialektikus „csavarral" az anyagról az alanyra irányítja a figyelmet: „Mi vagyunk azok, akiket vártunk."¹⁰ Ha másra várunk, hogy elvégezze helyettünk a munkát, a saját cselekvéshiányunkat racionalizáljuk. Éppen ezzel a gondolkodással kell szembeállítanunk a kommunista eszményt. Idézzük Badiout:

 

„A kommunista hipotézis érvényes marad, én a saját részemről legalábbis nem látok jobbat. Ha szakítunk ezzel a hipotézissel, akkor semmit nem érdemes többé tenni a kollektív cselekvés te­rén. A kommunizmus horizontja és az Eszme nélkül semmi sincs a történelemben és a politikumban, ami megragadná a filozófust. Foglalkozzon csak mindenki a maga kis ügyeivel, és felejtsük el az egészet. Ebben az esetben igaza van a patkányembernek, ami egyébként sok ex-kommunistára igaz, aki most jutalomra sóvárog, vagy elvesztette a bátorságát. Az Eszméhez és a hipotézishez való ragaszkodás azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg kell tartanunk a kritika megjelenésének első formáját, ami a tulajdonra és az államra koncentrált. Valójában a mai előttünk álló feladat, sőt filozófiai kötelességünk éppen az, hogy életre hívjuk a hipotézis létezésének egy újfajta módját."

 

Sajnálatos módon Badiou később egy tisztán kanti fordulattal fejezi be okfejtését, amikor a kommunizmust „szabályozó Eszmének" tekinti, felelevenítve ezáltal az „etikai szocializmus" eszméjét, amelynek az egyenlőség a priori erkölcsi axiómája. Ebből viszont kimarad a társa­dalmi antagonizmusok azon halmazának meghatározása, amelyek szükségessé teszik a kommunizmust – pedig ma is releváns a jó öreg Marx kommunizmusfogalma, ami nem egy eszményt jelöl, hanem egy, a tényleges társadalmi antagonizmusokra reflektáló mozgalmat. Ha „örök Eszményként" képzeljük el a kommunizmust, ezzel azt is állítjuk, hogy a helyzet, amely „megszüli" ezt az eszményt, szintén örök, és azok az antagonizmusok, amelyekre a kommunizmus reflektál, hasonlóképpen nem megszüntethetők. Innen már csak egy lépés a kommunizmus „dekonstruktív" olvasata mint a jelen álma, amelyben megszűnik minden elidegenítő reprezentáció, egy olyan álom, amelyet a saját lehetetlensége táplál.

Melyek tehát azok az antagonizmusok, amelyek továbbra is éltetik a kommunizmus eszméjét? Hol keressük az eszme új módozatát? Könnyű lenne gúnyt űzni a politikai közgazdász Francis Fukuyama a „történelem végét" hirdető elméletéből, illetve abból az állításából, hogy a liberális kapitalizmus a lehető legjobb társadalmi rendszer. De a többség ma Fukuyama követője. A liberális-demokratikus kapitalizmust úgy ünneplik, mint a létező világok legjobbikát; a mi teendőnk csak az, hogy még igaz­ságosabbá, toleránsabbá stb. tegyük ezt a nagyszerű rendszert.

Amikor Marco Cicala olasz újságíró nemrégiben a „kapitalizmus" szót használta a La Repubblica című olasz napilapnak írt cikkében, a szerkesztő megkérdezte, hogy valóban szükségesnek tartja-e a szó használatát és nem tudja-e egy rokon értelmű szóval helyettesíteni, mint pl. „gazdaság"? Mi is bizonyíthatná jobban a kapitalizmus töretlen diadal­menetét az elmúlt három évtizedben, mint az, hogy még a „kapitalizmus" fogalmától is jónak látják megszabadulni?

Egyszerű, de találó kérdés: ha a liberális-demokratikus kapitalizmus nyilvánvalóan jobban működik, mint a többi ismert alternatíva és ha nem a legjobb, de legalább a legkevésbé rossz társadalmi forma, akkor nem jobb-e, ha „felnőttként" beletörődünk, sőt lelkesen támogatjuk? Miért tart­sunk ki a kommunizmus eszméje mellett ilyen reménytelen helyzetben? Ez a ragaszkodás maga is nem a vesztett ügy narcizmusának tipikus megnyilvánulása? Ez a narcizmus nem felel-e meg a tudományos balol­dal domináns attitűdjének, akik azt várják, hogy egy Filozófus megmondja nekik, mit tegyenek – ők ugyan nagyon szeretnének bekapcsolódni a politikába, de nem tudják, hogyan tehetik ezt hatékonyan, ezért várják a Filozófus válaszát. Ez az attitűd, természetesen, maga is hazug: mintha bizony a Filozófus egy varázsszavával kettévágná a gordiuszi csomót. Az egyetlen helyes válasz: ha nem tudod, mit tegyél, akkor senki sem tudja neked megmondani és akkor az Ügy jóvátehetetlenül elveszett.

Ismételten hangsúlyozom: nem elég hűségesnek maradni a kommuniz­mus eszméjéhez, hanem meg kell találni a történeti valóságban azokat az antagonizmusokat, amelyek kikényszerítik az eszme továbbélését. Így napjaink egyetlen igazi kérdése, hogy vajon támogatjuk-e a kapita­lizmus uralkodó naturalizálását vagy elegendő ellentmondást látunk-e a mai globális kapitalizmusban, amelyek megakadályozzák korlátlan ideig tartó reprodukcióját?

(Legalább) négy ilyen antagonizmusról beszélhetünk: a környezeti katasztrófa közelgő fenyegetése; a magántulajdoni jogosítványok alkalmazhatatlansága az ún. „szellemi tulajdonra"; az új műszaki-tudományos fejlődés társadalmi-etikai implikációi (különösen a biogenetikában); és végül, de nem utolsósorban az apartheid új formáinak megjelenése (új falak, nyomornegyedek). Minőségi különbség van az első három és az utolsó között – míg az utolsó a „kirekesztettek" és a „bennlévők" közötti szakadékra reflektál, az első három azokat a területeket érinti, amelyeket Hardt és Negri „közjavaknak" nevez. Ezek társadalmi létünk közös szubsztanciái, privatizációjuk erőszakos cselekmény, amelynek, ha szükséges, erőszakos eszközökkel kell elejét venni. Ide tartoznak a kulturális közjavak, a „kognitív" tőke társadalmasított formái, minde­nekelőtt a nyelv, a kommunikációs eszközök és az oktatás, de a közös közlekedési infrastruktúra, az elektromos hálózat, a posta stb. is. (Ha Billy Gates megkapta volna az annyira áhított monopóliumot, már előállt volna az az abszurd helyzet, hogy egy magánember birtokolja kommunikációs alaphálózatunk software-textúráját.)

A külsődleges közjavakat szennyezés és kizsákmányolás fenyegeti (az olajtól az erdőkig és a természetes élőhelyekig); a belső közjavakat (az emberiség biogenetikai örökségét) pedig a technológiai beavatkozás. Lassanként tudatára ébredünk az óriási pusztító potenciálnak, amely elszabadulva az egész emberiséget megsemmisítheti, ha a kapitalizmus logikájának rendeljük alá a fenti közjavakat. A közgazdász Nicholas Stern helyesen jellemezte úgy a klímaváltozást, hogy az „az emberi történelem legnagyobb piaci kudarca". Így, amikor az amerikai teamvezető, Kishan Koday nemrégiben azt írta: „Egyre nő az igény egy új környezeti világ­polgárságra, és egyre többen tekintik az emberiség közös ügyének a klímaváltozást" – a hangsúly a „világpolgárságra" és a „közös ügyre" esik. Vagyis megjelenik egy globális politikai szervezet iránti igény, amelyik semlegesíti, illetve szabályozza a piaci erőket – és ez már nagyon közel áll egy „teljesen" kommunista perspektívához.

A „közjavak" védelmének szükségessége indokolja a kommunizmus eszméjének újjáéledését: lehetővé teszi számunkra, hogy egy újfajta proletarizálódást lássunk közjavaink „bekerítésében", amely a nincsteleneket kizárja tulajdon szubsztanciájukból, és egyértelműen a kizsákmányolás felé mutat. A ma feladata, hogy „újraírja" a kizsákmányolás politikai gazdaságtanát – kezdve például a nagy társaságok által kizsákmányolt névtelen „kognitív" munkásokon.

Valójában azonban a „kirekesztettek" és a „bennlévők" közötti antagonizmus indokolja igazán a kommunizmus szó használatát. Nincs semmivel sem „magánabb", mint az az államközösség, amelyik fenye­getésnek tekinti a kirekesztetteket, és úgy akarja a problémát megoldani, hogy minél inkább „elkeríti" őket a széles társadalomtól. Más szavakkal, a négy antagonizmus közül a „bennlévők" és a „kirekesztettek" közötti antagonizmust tekintem a leglényegesebbnek; ha megfeledkezünk a kirekesztettekről, minden más antagonizmus elveszíti felforgató élét. Az ökológiai kérdés a fenntartható fejlődés problémájaként jelentkezik. A szellemi tulajdon komplex jogi feladattá transzformálódik. A biogenetika etikai kérdéssé válik. Az ember úgy is lehet környezetvédő, szállhat síkra a szellemi tulajdonért vagy ellenezheti a génmásolást, hogy köz­ben nem sokat törődik a negyedik antagonizmussal – sőt még inkább, hiszen a kirekesztetteket (is) okolhatja például a környezetszennye­zésért. Így nem lesz igazi egyetemesség, csak „magán" problémák a szó kanti értelmében. A Whole Foods-hoz és a Starbuckshoz hasonló korporációk akkor is népszerűek a liberálisok körében, ha határozottan ellenzik a szakszervezeti tevékenységet; de hát elég, hogy a haladás és az egészség címkéjét aggatják termékeikre. Vegyél olyan kávét, amely a korrekt piaci árnál drágább babból készül. Vásárolj hibrid járművet. Vásárolj olyan társaságoktól, amelyek bizonyos előnyöket biztosítanak hűséges kuncsaftjaiknak (a korporációs standardoknak megfelelően). Röviden, ha elfelejtjük a negyedik antagonizmust, egy olyan világban találhatjuk magunkat, ahol Bill Gates a legnagyobb humanitárius, aki Don Quijote-ként küzd a szegénység és a betegségek ellen, Rupert Murdoch pedig a legnagyobb környezetvédő, aki százmilliókat tud mozgósítani médiabirodalmán keresztül.

Amit hozzá kell tennünk – és itt továbblépünk Kanton – az az, hogy vannak társadalmi csoportok, amelyek éppen azért, mert kiszorulnak a társadalmi hierarchia „privát" világából, közvetlenül is az egyetemes­séghez folyamodnak; ők azok, akiket Jacques Ranciere a társadalom „nemrésze részének" nevez. Minden valóban egyenlősítő politikát az „ész nyilvános használatának" egyetemessége és a „nemrész részének" egyetemessége közötti „rövidzárlat" generál. Ez volt a fiatal Marx kom­munista álma: „egyesíteni" a filozófia egyetemességét a munkásosztály egyetemességével. Az ókori Görögország óta demokráciának nevezzük a kirekesztettek megjelenését a társadalmi-politikai térben.

A demokrácia ma uralkodó liberális felfogása egészen más módon kezeli a kirekesztetteket: arra törekszik, hogy minden kisebbségi véle­ményt integráljon. Minden véleményt meg kell hallgatni, minden érdeket számításba kell venni, mindenkinek biztosítani kell az emberi jogokat, tiszteletben kell tartani minden életstílust, kultúrát és gyakorlatot, és így tovább – ez a demokrácia megszállottan védelmezi az összes (kulturális, vallási, szexuális stb.) kisebbséget. A mai demokrácia képlete: türelmes tárgyalás és kompromisszum. Ami elvész, az a proletár pozíció, a kire­kesztettekben megtestesülő egyetemesség pozíciója.

Az új egyenlősítő politika nem egy partikuláris társadalmi erő „projektje" lesz, hanem különböző erők robbanással fenyegető kombinációja. Ami bennünket egyesít, az nem a klasszikus proletariátus mottója, akik, úgy­mond, „csak a láncaikat veszíthették"; bennünket ugyanis az a veszély fenyeget, hogy MINDENT elveszítünk. Azt kockáztatjuk, hogy absztrakt, üres, karteziánus szubjektumokká redukálódunk, amelyeket megfosztot­tak a lényegi tartalomtól, elvették szimbolikus szubsztanciájukat, mani­pulálták génállományukat, és arra kárhoztatták őket, hogy egy élhetetlen környezetben vegetáljanak. Létünk eme hármas fenyegetettsége követ­keztében valamennyien potenciális proletárok vagyunk, akiket lényeg nélküli szubjektivitásra redukáltak, ahogyan Marx írja a Grundrissében. A „nemrész részének" figurája szembesít bennünket saját valódi hely­zetünkkel, és az is etikai-politikai kihívás, hogy ráismerjünk magunkra ebben a figurában – valamilyen módon mindannyian kirekesztettek va­gyunk, mind a természetből, mind pedig saját szimbolikus lényegünkből. Valamennyien potenciális páriák vagyunk, és csak egyféleképpen kerül­hetjük el, hogy ténylegesen azzá váljunk: ha preventíven cselekszünk.

(Fordította: Bartha Eszter)

 

A cikk eredeti címe: Slavoj Zizek: In 1968, Structures Walked on the Streets – Will They Do it Again? (Angolul megjelenés alatt, fordításban itt jelenik meg először.)

 

Jegyzetek

1 Az átmenet részletes leírását lásd in Luc Boltanski és Eve Chiapello: The New Spirit of Capitalism. London, 2005, Verso Books.

2 Catherine Malabou: Que faire de notre cerveau? Paris, 2004, Bayard.

3 Malabou, op.cit., 88. p.

4 Antoine Couder: We own the streets. Aeroports de Paris Magazine, (04/08), 16-20. p.

5 Lásd: Alain Badiou: The Caesura of Nihilism címen tartott előadását az Essexi Egyetemen, 2003. szeptember 10.-én.

6 Op.cit., ibid.

7 John Gray, op.cit., 110. p.

8 Jacques-Alain Miller: From an Other to the other. Lacanian ink, 30, 43. p.

9 Miller, op.cit., ibid.

10 A hopi mondást Daniel Pinchbeck idézi. Lásd uő: 2012. The Return of Quetzalcoatl. New York, 2007, Jeremy P. Tarcher-Penguin, 394. p.

A pénzügyi megrázkódtatás következményei fellépésre késztetnek a főáram közgazdaságtanával szemben, az USA által vezényelt imperializmus válsága a washingtoni konszenzussal szemben, az új hatalmi centrumok megjelenése az Egyesült Államokkal szemben és a nyersanyagforrások felhasználásának módja pedig a privatizáció és az individualizmus ellen.

Ez az esszé a globális politikai gazdaságtan azon aspektusait elemzi, amelyek – reményeim szerint – a haladó kormányokat és mozgalmakat a társadalmi változások kivívására fogják késztetni. Tanulmányomban elemezni kívánom, hogyan írható le a jelenkori kapitalista világ fejlődése, azaz a korlátoknak és lehetőségeknek ez a sajátos összejátszásából adódó állapot és ennek érdekében a kapitalista világrendszer négy válságterületét veszem szemügyre. Nem ezek ez egyedüli ellentmon­dásos elemei a jelenlegi helyzetnek de – szerintem – ezek rajzolódnak ki a legtisztábban.

Az első problémakör annak a pénzügyi megrázkódtatásnak a követ­kezménye, amely markában tartja az Egyesült Államok gazdaságát és melynek hatásai messzire terjednek. Ez a válság még tovább rontja a „mainstream" angol-amerikai közgazdaság hitelét. Azt nem tudom, hogy ez a mostani vajon a kapitalizmust alapjaiban megrengető válság-e? Hogy a helyzet ilyen súlyos legyen, ahhoz nemcsak sokkal mélyebbnek kellene lennie, de a válság hatásait sokkal drámaibb módon, a rend­szerből fakadó elégtelenségként érzékelnénk. De talán mindezeknél is fontosabb, hogy ha létezne olyan pártformáció, amely az ilyenfajta válságokat a kapitalizmus működésének inherens elemeinek tekintené és ezen ideológiai alapon képes lenne szocialista alternatívát megfogal­mazni, akkor ma a dél-afrikai apartheidpolitikát felszámoló mozgalomhoz hasonló, sikeres formációt segíthetne életre. Ha nem következik be va­lódi, mély és fájdalmasan húsba vágó válság, akkor a legjobb esetben is csak a kapitalizmus megreformálására nyílik lehetőség, felszámolása ismét a jövőbe tolódik.

A második válság annak az Egyesült Államok által vezényelt imperia­lizmusnak a válsága, amely hitelét vesztette a tetszés szerinti rendszer­váltogató háborúkban, valamint a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszerrel és az ún. washingtoni konszenzussal szemben erősödő és egyre hatásosabb ellenállás következtében. A neoliberalizmus évtize­dek óta olyan felbecsülhetetlen károkat okozott, hogy mára ideológiai offenzívába kényszerült. A válság harmadik megnyilatkozási formája az új hatalmi centrumok megjelenésében érhető tetten – e hatalmi centrumok korábban a kapitalista rendszer perifériáját alkották. A válság harmadik szférájában olyan feszültségek keletkeztek, melyek eltávolítot­ták az új centrumokat az Egyesült Államoktól, és ezáltal manőverezési lehetőség nyílt az USA-val szakítani akaró országok számára. A válság negyedik szférája a nyersanyagforrások felhasználásának módja, a létszükségletet jelentő erőforrások egyenlőtlen elosztása és a tovább már fenntarthatatlan növekedési paradigma. Ebben a vonatkozásban a dél-afrikai és egyéb területek tömegmozgalmai jelentős szerepet vállal­nak a privatizáció, a korlátlan individualizmus elleni fellépésben, hiszen ezek a legelnyomottabbakat és legkizsákmányoltabbakat taszítják még súlyosabb katasztrófába.

Az első válság: A financializálódás és a pénzügyi válság¹

Hogy a jelenlegi pénzügyi összeomlás mekkora károkkal jár majd, azt csak később tudjuk meg, de már ma is széles körben érezhetjük hatását. A rendszer válságát vizsgálva nemcsak az a fontos kérdés, amelyik a gazdasági kiadásokkal és azzal a módszerrel kapcsolatos, hogy a men­tési munkálatokat az adófizetők kárára bonyolítják le, hanem az is, hogy vajon a pénzügyi kapitalizmus képes-e fenntartani magát? Martin Wolf, a Financial Times vezető gazdasági elemzője úgy fogalmaz, hogy a kapita­lizmus „a XX. század közepén jellemző menedzserkapitalizmusból globá­lis pénzügyi kapitalizmussá alakult át"². John Bellamy Foster, a Monthly Review szerkesztője úgy véli, hogy „a rendszer a financializálódás kö­vetkeztében megváltozott, a financializálódás a monopolkapitalizmusnak egy újfajta, hibrid fázisához vezetett, melyet nevezhetnénk 'monopolfi­nánc-kapitalizmusnak'"³. A pénzügyi rendszernek sikerült újrastrukturálnia a termelő kapitalizmust, azt a gazdaságot, amely valódi árukat termel és kiszolgálja a fogyasztói igényeket. A pénztőke bizonyos értelemben a termelés folyamatában keletkező többletértéknek egyre nagyobb részét sajátítja ki – nemcsak a vezető nyugati országokban, hanem a világrend­szer perifériájának tekintett régiókban is.

Egészében véve 2004-ben az Egyesült Államok pénzügyi szektorában működő vállalatok profitja 300 milliárd dollár volt szemben az összes, nem pénzügyi hazai iparág 534 milliárd dolláros profitjával, vagyis, más­képp fogalmazva, az összes hazai profitnak a 40%-át a pénzügyi szektor adta. Negyven évvel korábban még a teljes hazai profitnak kevesebb mint 2%-a jutott erre a szektorra. A profitrészesedés e növekedése figyelemre méltóan mutatja, hogy az USA politikai gazdaságában milyen mértékben uralkodott el a financializálódás. Ez a folyamat egyidejűleg zajlott a po­litika és a gazdaság terén, mivel a pénzügyi szektor fölébe kerekedett a gazdaság többi elemének és ténylegesen olyan hatalom birtokába került, melynek révén feltételeket diktálhat az adósoknak, a kiszolgáltatott tár­saságoknak, sőt a kormányoknak is. Ahogyan a pénztőke hatalma egyre nőtt, képes lett nagyobb mértékű deregulációt követelni, és ez lehetővé tette a szektor további terjeszkedését, ami viszont veszélybe sodorta a tágabb gazdasági rendszer stabilitását.

Úgy látszott, hogy a pénzügyi szféra új, mágikus P-P' áramkört fejlesz­tett ki, melynek az a sajátossága, hogy a pénz önmagában tud pénzt fialni anélkül, hogy valóságos termelés belépne a folyamatba. A felhalmozás új titkát vélték felfedezni a tőkeáttételben és kockázatkezelésben, ami lehetővé tette olyan eszközök felvásárlását, amelyek magasabb megtérü­léssel kecsegtettek, bár nagyobb kockázattal is jártak, illetve lehetőséget adott arra is, hogy a befektető törzsalaptőkéjének sokszorosát vegye fel kölcsön formájában – volt, hogy tízszeresét, hússzorosát, harmincszoro­sát, sőt egyes esetekben a törzstőkének akár a százszorosát is. Amikor ilyen magas a tőkeáttétel, akkor az érték egészen kicsi emelkedése is nagy profitokat eredményez az eredeti befektetési összegen. A globális piac pedig lehetővé teszi, hogy a pénzt alacsony kamattal, például japán jenben vegyék fel kölcsönben és magas megtérülésű amerikai pénzügyi aktívákban, bóvlikötvényekben és mindenféle egyéb származékos esz­közben helyezzék el.

Amíg az eszközérték növekedett – akár tengernyi kollaterális adósság­szolgálati (CDO) ingatlanban, akár ezeknél egzotikusabb termékekben -, addig a befektetők hatalmas pénzekhez jutottak. Ez a piacon további szereplőket bátorított arra, hogy maguk is éljenek ezzel a stratégiával és hogy az eszközök árát felhajtsák. Ezen eszközök emelkedő értéke lehe­tővé tette még nagyobb kölcsönök felvételét, amiből még több eszközt le­hetett venni, ezzel még jobban felhajtva az árakat, azaz létrejött egy olyan felfelé haladó spirál, amely egyre több buborékot tartalmazott. Persze ez a spirál végül összeomlott, a buborékok szétpattantak. A financializáció mint felhalmozási stratégia nemcsak súlyos válságot eredményezett a pénzügyi piacokon, hanem olyan helyzetbe hozta az Egyesült Államokat, mint amilyenben a külföldi hitelezőknek súlyosan eladósodott szegény országok szoktak kerülni – manapság az USA valutája értékét veszti, kereskedelmi politikája az eliteket támogatja, kormánya pedig azzal a követeléssel áll elő, hogy egyes adófizetők fizessenek többet a pénzügyi rendszer újbóli feltőkésítése érdekében, miközben további adócsökken­tést hajt végre a tehetősebbek és a korporációk érdekében.

A mérgező kollaterális adósságszolgálatokról a legtöbb vitában szó esik, de a financializálás lényegi eleme magának az adósságnak a növekedése: nő az állami adósság (mely jórészt a katonai kiadásokból, adócsökkentésekből és egyéb, a korporációk és a gazdagok érdekében végrehajtott „ösztönzésekből" állt össze), mindenféle fogyasztói adósság és a korporatív adósság. Az adósságrobbanás egy olyan gazdaságot tudott revitalizálni, amely már erőteljes stagnálási hajlamot mutatott. Az osztályokra tagolt társadalom irracionalitása abban áll, hogy a vállalatok által felhalmozott profitot a tőkések nem fektetik be újra olyan termékek előállításába, amelyekre az embereknek és a társadalom egészének szüksége és igénye van, mert a munkásosztály vásárlóerejét korlátok között tartják; a korporatív szektor milliomosai nem fizetik az adókat, amelyek az állami szektornak arra kellenek, hogy a vágyott közösségi javakat biztosíthassák.

A termelési kapacitásokba túl sok beruházást eszközölnek, de egy irracionális társadalmi struktúrában ezt nem lehet kihasználni, mert eb­ben a struktúrában kizárólag az számít hatékony igénynek, mely mögött megfelelő vásárlóerő áll. A rendszert a kielégítetlen társadalmi igények közepette fellépő túltermelés jellemzi, valamint a dolgozókra nehezedő, a tőke osztályhatalmából fakadó követelés felerősödése: a dolgozók érjék be az alacsonyabb javadalmazással. A tőkehatalom szemmel láthatóan képes a dolgozókat egymás ellen hangolni. Az előállított és a tőke által kisajátított többlet nem talál magának utat a termelésbe, ezért a pénzügyi spekulációkban szóródik szét, ahol spekulációs buborékokat eredmé­nyez, melyek előbb-utóbb kidurrannak, káoszt és szenvedést okozva a teljes gazdaságban.

Ezen általános tendenciákon túl eljutunk a financializálódás és a növekvő egyenlőtlenségek kapcsolatához, a munkásság többségének hanyatló gazdasági kilátásaihoz (az alapvető szolgáltatások: a fűtés, a benzin, az egészségügy és az élelmiszerek árának szakadatlan növe­kedéséhez). Az Egyesült Államokban, ahol a részvényes kapitalizmus elsöprő győzelmet aratott (szemben a résztvevő [stakeholder] kapitaliz­mussal, amelyben a munkások, a közösségek és a nyilvánosság szintén érdekelt felek, akiknek a véleményét és szükségleteit nagyobb mértékben figyelembe kell venni), s a kiadások visszafogására legerőteljesebben mindig a munkásokat kényszerítették.

Bush elnöksége idején az Egyesült Államokban minden ötödik feldol­gozóipari munkahely megszűnt, és ez a jelenség is elválaszthatatlanul összefügg a financializációval és a globalizálódással. A béreket lenyom­ták, a nyugdíjak összegét megkurtították, az egészségügyi terheket a munkások és családjaik vállára rakták, az alkalmazottak egy csoportját részmunkaidőben foglalkoztatták vagy kirúgták, majd „szerződéses" dolgozóként újra felvették és így tovább – mindezt azért, hogy a profit gyorsabban növekedhessen és finanszírozni lehessen a cégek óriási adósságait. Ezek az adósságok úgy keletkeztek, hogy a vállalatoknak hatalmas hiteleket kellett felvenniük a felvásárlások fedezésére. Mind több ember dolgozik részidőben vagy meghatározott idejű szerződéssel, akik meglehetősen pesszimisták a gyermekeik jövőjét illetően. Úgy látják, hogy kormányukat a nagy társaságok és a gazdagok tartják fogva.

A széles körben tapasztalható pesszimizmus jogos, mivel három olyan tényező is egybejátszik, amelyek az amerikai munkásság többségének kilátásait rontják. Az első az árucikkek és a szolgáltatások termelésének folyamatos globalizálódása: kihelyezik ezeket az alacsonyabb bért igénylő helyszínekre. A kisebb szakértelmet igénylő munkákat máshol, sokkal olcsóbban el lehet végeztetni. Ugyanakkor a magasabb műveltségi szint sem számít, az sem képes az USA-ban tartani a munkahelyeket, hiszen ott vannak India, Kína és Kelet-Európa jól képzett munkaerői. Másodsor­ban, a technológia az egyes munkásra eső termék mennyiségét növeli, ami azt jelenti, hogy minden dolgozó egyre több árucikket tud előállítani, és amikor az adott árucikkek iránti kereslet lelassul és nincs szükség a növekvő termelékenységre, akkor kevesebb munkás is elegendő a terme­lésben. Ezt látjuk az olyan alapvető iparágakban, mint az autógyártás vagy az acélipar, amelyek régebben sokkal több termelőmunkást alkalmaztak. Harmadsorban, azok a tevékenységek, ahol nő a munkaerő-szükséglet, általában rosszul fizetett, szakszervezetek nélküli „mc-munkák". Rá­adásul a szakszervezetek ellen folytatott könyörtelen harc, amely akkor vette kezdetét, amikor Ronald Reagan szétverte a légiforgalmi irányítók szakszervezetét, precedenst teremtett: a sztrájkokat rendre sztrájktörő helyettes-munkaerővel számolják fel, és akkor még nem is beszéltünk a tőkések azon lehetőségéről, hogy – hála az Országos Munkaügyi Tanács rugalmasságának – a dolgozóktól bármikor megválhatnak.

Az angolszász pénzügyi szakértelemben vakon bíztak, azt hitték szer­te a világban, hogy ezzel a gazdaságok a prosperitásukat mindörökre garantálhatják. Miután a tőke a saját gazdaságaiban már kipróbálta a financializációt és a növekedés adósságokon keresztül történő felfűtését, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank közvetítésével pénzügyi rend­szerüket és szabályaikat rákényszerítették a feltörekvő világra is. Most, hogy a Wall Street összeomlik, az a paradox helyzet áll elő, hogy az USA pénzügyi birodalmának pilléreit a szuverén külföldi vagyonalapoknak és más befektetőnek kell megerősíteniük. Hogyan kell értelmeznünk ezeket az ellentmondásos fejleményeket? Ez politikai kérdés. Úgy kell rá vála­szolni, mint bármely más kérdésre, melyben egy maroknyi elit profitál a nagy többség rovására. A válasz nem vonatkozhat arra, hogyan tehetjük lehetővé, hogy továbbra is fennmaradjon ez a helyzet, hanem csakis arra kell koncentrálnunk, hogyan kényszeríthetünk ki olyan társadalmi szabályozást, amely útját állja az effajta magatartásnak.

Ezen a ponton következik be, hogy a lojális ellenzék – az Egyesült Államokban a Demokrata Párt, Európában a szociáldemokraták, illetve a harmadikutas „háromszögelők" világszerte – lényegileg elfogadják a tőke hatalmát, és ezzel leértékelődnek a munkások szemében, akiknek ezután önmagukat kell megszervezniük antikapitalista pártok alapítá­sával, ha meg akarják védeni érdekeiket, és meg akarják változtatni a társadalmi viszonyokat, amelyek a jövőben is csak a kizsákmányolásukat tudják biztosítani. A Bal (Die Linke) nevű német pártformáció, amely a szociáldemokratáktól határozottan balra áll, bizonyítéka annak, hogy lé­tezhet ilyen párt és meghatározó jelentőségre tehet szert hazája politikai életében. Mint esszénkben majd később rámutatunk, Latin-Amerikában, vagyis azon a kontinensen, amely a leghosszabb ideig szenvedte el a neoliberalizmus pusztítását, a tömegek egy sor olyan baloldali pártot tá­mogatnak, amelyek azt ígérik, hogy többé-kevesebbé szakítani kívánnak a kapitalista társadalmi viszonyokkal.

A második válság: az Egyesült Államok imperializmusa elveszti hegemóniáját

Napjainkban az amerikai imperializmusnak két balsikert is el kellett szenvednie: a neoliberális washingtoni konszenzus hitelvesztését és azt az ellenérzést, ami a Washington arrogáns militarizmusának erőszakos­sága által keltett sokkal és félelemmel szemben világszerte támadt. Az erősödő elmarasztalás, véleményem szerint, feljogosít bennünket arra, hogy ezekben a lépésekben a hegemónia könnyed érvényesítésének folytatását és az uralkodó osztály azon önteltségének válságát is lássuk, miszerint egymagában is képes a világot igazgatni. Az iraki és az afga­nisztáni kudarcokat követően a Bush-féle neokonzervatívok arroganciája hitelét vesztette, megkérdőjeleződött a háborúkra és hódításokra épített programjuk, és mára már nagy valószínűséggel a legtöbb amerikai is elutasítja e politikát.

Ennek az uralkodó osztálynak van egy olyan rétege, amely kulcsszere­pet tulajdonított az amerikai tőkének kedvező nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi rezsimeknek. Egy másik csoportjuk egy percig sem habozott a fenyegetés és a katonai akciók módszerét alkalmazni, hogy megerő­sítse vagy kierőszakolja az Egyesült Államok hegemóniáját. Az amerikai uralkodó osztály mindig is a fenti két módszer együttes alkalmazását támogatta, de a kettő közötti egyensúly elmozdulhat egyik vagy másik irányba a világban tapasztalható állapotok és a belpolitika hatására⁴ . Ennek az osztálynak a két uralkodó ideológiai frakcióját jól jellemzi, ha megnézzük a két legutóbbi elnök kormányában kulcsszerepet játszó figu­rákat és politikai lépéseiket. Bill Clinton kormányának legbefolyásosabb személyisége Robert Rubin pénzügyminiszter volt. Bush kormányában viszont a honvédelmi miniszter, Donald Rumsfeld kapta a legnagyobb hatalmat.

Persze igaz, hogy a Bush-kormányzat meghatározó szereplője Cheney alelnök, akiben felülmúlhatatlan, mindenre képes rajongás él a birodalmi elnökség kiépítése, illetve az elitnek nyújtandó előnyök iránt és hajlandó bármilyen eszközt felhasználni annak érdekében, hogy hazájában is, kül­földön is megfélemlítse és megsemmisítse az ellenzéket. Bár az amerikai hatalom kiterjesztése és az erőszak a Clinton-kormányzat idején is fontos szerephez jutott, mégis a washingtoni konszenzus kiterjesztése volt a külpolitika fő célkitűzése. Bush idején csak a félelem és a sokk maradt. Mára azonban mindkét stratégia gyakorlatilag sikertelennek mutatkozott. Ma már széles körben elismert tény, hogy a washingtoni konszenzus nem tudott fejlődést generálni, és annak ellenére, hogy az 1980-as és 1990-es években tucatnyi országra erőltették rá, mára gyakorlatilag világszerte elutasítják. De ezzel sem akarjuk azt állítani, hogy e két politikai irányvo­nal ne okozott volna mindmáig érezhető, hatalmas károkat.

Először hadd térjek ki röviden az USA militarizmusának, majd bőveb­ben a washingtoni konszenzus elhalásának kérdéseire. Az amerikaiakat az Irak elleni háborúba hazugságokkal csalták bele, és mára az amerikai polgárok már nem hiszik azt, hogy jó volt Irakot megtámadni. Formálódik az a felismerés, hogy az Egyesült Államok nemcsak Irakot vesztette el, hanem az afganisztáni helyzet is azt igazolja, hogy az USA képtelen egy általa megszállt országban rendszerváltást és imperialista stabilitást kierőszakolni. Erősödik az a meggyőződés, hogy az ilyen kalandorság csődbe viszi az országot, miközben a belső prioritásoknak – az egész­ségügynek és a tisztességesen megfizetett munkahelyeknek – kellene elsősorban érvényt szerezni; ez a belső kritika a birodalmi USA hatalmát belülről kezdi ki oly mértékben, amelyre korábban nem volt példa.

Lehet, hogy továbbra is sok amerikai támogatja a gyengébb „ellenség" fölött aratott könnyű győzelem során szerezhető nemzeti hatalom fenn­tartását, de elegük van a hosszú, kimerítő, költséges és szerencsétlen döntésekből. A „teljesített küldetés" nevű társasjáték sok amerikaiból váltott ki erőteljes reakciókat a bizonytalanságtól kezdve egészen azok iránti gyűlöletig, akik átverik és könnyen manipulálható tömegként kezelik őket. Az USA birodalmi ambíciói nagyfokú lélekvizsgálatra vezettek az elit körében, és széles ellenzéket termeltek ki nemcsak az ország határain kívül, hanem egyre inkább otthon is, ahol halkul az a követelés, hogy az USA világszerte terjessze a demokráciát és segítse elő a „fejlődést". Globálisan ezek a színjátékok tökéletesen hitelüket vesztették. Az USA hitelességének és hegemón hatalmának hanyatlása egyik jelentős alko­tórésze a világban tapasztalható újszerű jelenségeknek.

Tavaly, a kelet-ázsiai pénzügyi válság tizedik évfordulóján két állás­pontot emlegettek széles körben. Az első annak elismerése volt, hogy a tőkepiac liberalizációja instabilitással járt, nem pedig növekedéssel. Még a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közgazdászai is erre a következtetésre jutottak. Az IMF egyik vezető közgazdászának részvételével készült ta­nulmány azzal a megállapítással zárult, hogy nehezen lehet meggyőző kapcsolatot tételezni a pénzügyi integráció és a gazdasági növekedés között, mihelyt egyéb tényezőket is figyelembe veszünk. A tőkebeáramlás hirtelen megszűnésének pusztító hatásai lehetnek. Másrészt, a neolibe­rális gazdaságpolitika aligha puszta hiba volt. Világos, hogy a neoliberális teoretikusok és a Wall Street érdekei olyan pénzpolitikai lépéseknek kedveztek, amelyek ártottak az adós országoknak, miközben a banká­rok szép hasznot húztak a pénzügyi liberalizációból. Ma már nem csak radikális baloldaliak osztják ezt a nézetet.⁵

Azokban az országokban, amelyekre rákényszerítették a washingtoni konszenzus neoliberális irányvonalának elfogadását, a kisajátítás általi felhalmozás folyamata ment végbe – ezt a konstrukciót David Harvey vezette be. E folyamat során a dolgozókat megfosztják vagyonuktól és jogaiktól. Harvey a vízellátás, az egészségügy és az oktatás privatizáció­ját szorgalmazza, vagyis olyan javakét, amelyekhez a helyi lakosságnak átruházhatatlan előjogai kötődnek. A magángazdaságba való áthelye­zésük megakadályozta ezek lakossági használatát, azokét, akiknek jog szerint hozzáférésük kellett volna hogy legyen ezen elemi szolgáltatá­sokhoz. A terminológia összekapcsolható a pénzügyi válságot követő folyamattal is. A globális állami gazdaságirányító intézmények strukturális kiigazító programokat és általuk diktált feltételek teljesítését oktrojálták rá az államokra, amelyek a köztulajdon magánosítása által birtokaikból kiszorították az embereket. Ehhez a következő módszereket alkalmazták: a kölcsönök visszafizetése, az állami támogatások leépítése és a helyi gazdaság liberalizálása a külföldi befektetők és a helyi elit hasznára.

Amikor az Egyesült Államok 2007-ben bajba került, Washington megmentette a pénzügyi intézményeket ahelyett, hogy velük szemben is alkalmazta volna azokat a radikális gyógymódokat, amelyeket más országoknak oly melegen tanácsolt vagy rájuk kényszerített. Ehelyett csökkentette a kamatlábakat és megmentette a válságért felelős intézmé­nyeket. Miután az Egyesült Államok évtizedeken át szapulta és leszólta a harmadik világ fejletlen banki struktúráit és gyakorlatát, illetve „haver­szellemre" épülő kapitalizmusát, most feketén-fehéren megmutatkozott az amerikai pénzügyi rendszer életképtelensége. A banki kockázatok értékelési modelljeinek állítólagos finomítása a gyakorlatban egyszerű­en ostobaságnak bizonyult. A másodrendű (subprime) piacon feltárult tisztességtelenség sokkal kiterjedtebben volt jelen, mint bármely fejlődő nemzet bármely protekciós ügyletének becstelensége. Ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a pénzügyi aktívák értéke a nyílt piacokon találja meg egyensúlyi szintjét, az USA pénzügyminisztériuma megpróbált kartellt szervezni, hogy ezt a folyamatot megakadályozza, és hogy a lakáspiacot megtámogassa, ezzel pedig megmentse az ingatlanfedezettel bíró adós­ságpapírokat az összeomlástól; mindezek a lépések szöges ellentétben állnak azzal, amit a pénzügyminisztérium másoknak tanácsolt hasonló helyzetben. Ahogyan Martin Wolf írta: „Már nem sokáig fogják az embe­rek rezzenéstelen arccal végighallgatni, ahogy az amerikai hivatalnokok kioktatják őket a szabad pénzpiacok erkölcsi tisztaságáról"⁶. Tény, hogy a Dél-Afrikához hasonló országokra súlyos adósságterhek és a Mbeki-kormány által követett neoliberális pénzpolitika nehezedik, miközben maga az Egyesült Államok egészen más irányvonalat követ.

Annak, hogy a washingtoni konszenzus pénzpolitikájából hasznot húzók érdekei fehéren-feketén megmutatkoztak, annak egyik következ­ménye a nyugati vezetők tülekedése, hogy a most egyre jelentősebbé váló fejlődő országokat rábírják a nagyobb szerepvállalásra; cserében egyrészt több jogot kínálnak nekik, továbbá azt, hogy nagyobb hatalom­hoz juthatnak a Bretton Woods-i intézményekben. 2007-re – amikor a fejlődő gazdaságok a világgazdaságnak jóval nagyobb szeletére számí­tottak és sok fejlődő ország valóban jelentősebb ütemben is növekedett, mint a tehetős gazdaságok, amelyek már régóta irányításuk alatt tartották ezeket a rezsimeket – egyszer csak olyan kijelentések hallatszottak, mint amilyet például Mervyn King, a Bank of England kormányzója tett, misze­rint a Nemzetközi Valutaalap „az ismeretlenség homályába süllyedhet", ha elmaradnak a radikális reformok⁷ . Az, hogy a világ népességének 15%-át kitevő fejlett országok a Nemzetközi Valutaalapban és a Világ­bankban a szavazatok 60%-át tartják kézben, talán végső soron nem is áll igazán érdekükben.

A diplomácia frontján elhangoztak a G-8-ak körének kibővítésére vo­natkozó javaslatok is. Philip Stephens, a Financial Times vezető politikai kommentátora azt javasolja, hogy a szervezetet bővítsék tizenhárom tagúvá: kerüljön be India, Brazília, Dél-Afrika, Mexikó és Kína. A Világ­bank elnöke, Robert Zoellick szerint a bővítésnek az a célja, hogy a szer­vezetbe újonnan csatlakozó országok is „felelős résztvevők" legyenek⁸ . Elképzelhető, hogy a világgazdaság átszerveződése jelentősen kitágítja a nemzetek feletti, a tulajdonlást globálisan megszervező kapitalista osztály szerveződési körét; a jövőben ez az osztály minden bizonnyal legprominensebb módon, a szuverén pénztőke révén lesz majd jelen mindenhol, de általánosságban a globális méretekben szétterített tulajdon, illetve az elitek közötti fokozott együttműködés révén⁹ .

E folyamatokkal egyidejűleg a növekvő elégedetlenség és a helyi/ külföldi tőke arroganciájának elutasítása helyi mozgalmakat hívott életre, melyek alapvető változásokat és öntudatosságot követelnek például a Szociális Világfórum tanácskozásain. Már jelszavukat is megfogal­mazták: „Másféle világ is létezik". A Dél kormányaira ellentmondásos igényekkel fellépő csoportok nyomása nehezedik: a hazai kapitalisták, az alulról támadó tömegek, illetve fenn, a társadalom csúcsán a külföldi tőkét képviselő kormányok és nemzetközi szervezetek között egyensúlyoznak. Bár jelenleg az a várható forgatókönyv van érvényben, hogy ezek a kor­mányok általában a hagyományos imperialista hatalmakhoz dörgölőznek, ám egyre erősebb a tömegek ezzel ellentétes nyomása.

Természetesen nagy a valószínűsége annak, hogy az Északon összpontosult financializáció utóbb majd átterjed a Dél országaira is a bankokon és más pénzügyi intézményeken keresztül (ezek túlnyomó részt külföldi tulajdonban vannak) az extraprofitnak nagyobb szeletét hasítva ki. Az, hogy a történelem újra lejátssza az imperialista pénztőke behatolásának színjátékát ezekben az országokban, kétségkívül új és sokkal súlyosabb válságokat fog teremteni, és persze e válságoknak az árát ismét a tömegeknek kell megfizetnie. Az alternatíva az a fundamen­tális változás lehetne, hogy a tőke fölötti ellenőrzés a társadalom kezébe kerül. Mindazt, amit a neoliberalizmussal szembeszegülve megtanultunk, fel kell használjuk arra, hogy nemet mondjunk a magas kockázatú pénz­ügyekre, igyekezve elkerülni az általuk okozott rombolást.

Vannak azonban biztató jelenségek is; akadt néhány olyan kormány a harmadik világban, amelyek pozitív irányban mozdultak el – van, amelyiknek az a célja, hogy a hazai kapitalisták előnyösebb helyzetbe kerüljenek, másokat a társadalmi problémák iránti valódi elkötelezettség vezérli, gyakorta pedig a kockán forgó érdekek közötti feszültségek kompromisszumos levezetése a céljuk. Latin-Amerikában a katonai jun­ták és a neoliberális politikai dominancia váltakozó korszakait követően a brazil vezetés alatt a Mercosur (Déli Közös Piac) meggátolta az Egyesült Államoknak azt a kezdeményezését, hogy létrehozza az amerikai sza­bad kereskedelmi övezetet. Ha egységes piacként tekintjük, akkor ez a világ hatodik legnagyobb gazdasága. A latin-amerikai régió, 260 millió lakosával és négytrillió dollárt meghaladó össz-GDP-jével, félelmetes fejlődési lehetőséget képvisel.

A jóval radikálisabb Bolíviai Alternatíva Latin-Amerikáért* nevű csopor­tosulás nemcsak regionális szolidaritást szorgalmaz, hanem szocialista elveken és célkitűzéseken nyugvó társadalmi átalakulást is követel. 2007-ben a Mercosur** és az ALBA által képvisel országok közösen létrehozták a Banco del Sur (a Dél Bankja) nevű intézményt, melynek révén a fejlesz­tésnek a szolidaritáson nyugvó, alternatív pénzügyi lehetősége nyílt meg, miközben ezek a szervezetek teljes egészében elutasítják Washington logikáját és ellenőrzését¹⁰ . Néhány tagállam kilépett a Nemzetközi Va­lutalapból és a Világbankból. A Banco del Sur alapelve az egy ország – egy szavazat, és mivel a Gazdasági és Társadalmi Fejlődést Segítő Venezuelai Bank prioritásaira épít, ezért támogatja a szövetkezeteket és a közösségi tulajdont, és közben a piacinál alacsonyabb kamatot követel az állami és társadalmi vállalkozásoktól. Hétmilliárd dollár javasolt tőké­sítésével ez a lépés komolyan fenyegeti az USA által ellenőrzött Bretten Woods-i intézményeket, valamint a Washington irányította, neoliberális Amerika-közi Fejlesztési Bankot (IADB).

A baloldali kormányok hatalomra kerülése óta drasztikus változások mentek végbe a régióban. 2005-ben a Nemzetközi Valutaalap hitelál­lományának 80%-a Dél-Amerikába volt kihelyezve. Ma a Nemzetközi Valutaalap globális hitelportfóliójának kevesebb mint 1%-a származik e régiós kölcsönökből. A Banco del Sur mellett szó van egyfajta regionális monetáris rendszerről is, hogy a kétoldalú kereskedelem lebonyolítható legyen a helyi valutákban, de távlatosan azzal a céllal, hogy a térségnek közös, egységes valutája legyen a jövőben.

A társadalmi mozgalmak abba az irányba tolják el a Banco del Sur-t, hogy a széles néprétegek érdekeihez közeledve utasítsa el az olyan megalomán infrastruktúrát (ahogy ez Brazíliában történt), mely monokultúrák – beleértve az agrárüzemanyagok – előállítását pénzeli és ehelyett a helyi infrastruktúra kiépítését finanszírozza, ilyenformán lehetővé téve a szuverén élelmiszer- és energiaellátást, a generikus gyógyszerek termelését. A későbbiekben a bank szeretné kiterjeszteni befolyását Dél-Amerika más országaira is. Az effajta formációk – amelyek mindig tartalmaznak rendszerátalakító és reformista elemeket – nagyon jelentős történelmi mozzanatokat jelölnek. A washingtoni konszenzus és az alternatív (mind a baloldalon, mind a nemzeti, fejlődéselvű jobbol­dalon) hatalmi centrumok növekvő ereje átformálják a globális politikai gazdaságot. Nem elhanyagolható itt az amerikai dollár gyengülésének jelentősége – hajdani dicsősége egyszerre volt következménye és forrása az USA hatalmának.

Ma szemtanúi lehetünk annak, hogyan veszti el az USA „túlzottan nagy privilégiumát" – ahogyan valamikor Charles de Gaulle megfogalmazta -, amelyet a nemzetközi valuta birtokosaként élvezhetett. 2008 januárjában Soros György a Világgazdasági Fórumon tartott beszédében azt mondta: „Alapvetően véget ért az a hatvan évig tartó időszak, amikor a dolláron, mint tartalékvalután nyugvó folyamatos hitelexpanzió szemtanúi voltunk"¹¹ . Az az előny, melyet az Egyesült Államok annak következtében élvezett, hogy saját valutájában vehetett fel kölcsönt, mára elolvadt a visszaélések, a túlméretezett folyószámla-deficitek, továbbá a dollárnak idegen kézbe való átkerülése következtében. Ez aztán egészen addig haladt előre, hogy a pénzcsinálás érdekei és a Federal Reserve (a Szövetségi Tartalékbank) által a pénzügyi összeomlás elhárítása érdekében meghatározott alacso­nyabb USA-kamatlábak lefelé hajtották a dollár értékét és tovább fokozták a dollártól való menekülés tempóját.

A dollár súlyos hanyatlása kiválthatta volna a szabadesésétől való félelmet is, bár ezt csillapította az a tény, hogy rövidtávon nem lehet könnyedén másik valutával helyettesíteni. Míg jelenleg a világ pénzügyi tartalékainak egyharmada euróban van és kétharmad amerikai dollárban, tekintélyes források szerint könnyen előállhat az a helyzet, hogy az euró akár egy évtizeden belül fontosabb valutatartalék lesz, mint a dollár. Ezek az előrejelzések az egyre növekvő amerikai inflációval, nagy folyószámla­deficitjével, az imperialista terjeszkedés költségeivel és a vezető közgaz­dászok gazdaságélénkítő modelljeinek következményeivel magyarázzák.¹² Természetesen a gazdasági helyzet mindenhol rosszabbodni fog; mikor ezeket a sorokat írom, Európa súlyos gazdasági problémákkal szembesül, és számottevő lassulás figyelhető meg „a feltörekvő gazdaságokban" is. Ezek a jelenségek együtt komolyabb válságot sejtetnek, mint amilyet ed­dig a pénzügyi világ irányítói beismertek. Ha a dollár újra megerősödne, az sokkal inkább annak a jele volna, hogy máshol súlyosabbak a bajok, mintsem annak, hogy az USA gazdasága felélénkült.

A pénzügyi tőke parazitaként terjeszkedett, és ezt nemcsak a Dél álla­maiban élő tömegek szenvedték el, hanem a gazdag országok dolgozói is, akiknek ma azt mondják: ki kell segíteniük „saját" bankjaikat és a többi pénzügyi intézményt. Ennek az újraelosztó modellnek az osztály­elemei egyre nyilvánvalóbbakká válnak. Ahogyan a nemzetközi politikai gazdaság egyre több központ köré szerveződik, az USA hegemóniáját úgy éri majd egyre több oldalról támadás a jelenleg már érvényesülő támadásokon felül.

A harmadik válság: Az új hatalmi központok

Most vizsgáljuk meg azt a világtörténelmi fontosságú jelenséget, hogy új, nem nyugati gazdasági és politikai szereplők léptek a gazdaság színpadára. 2006-ban volt először, hogy a feltörekvő piacok a globális termelésnek több mint a felét adták. Ha továbbra is a maihoz hasonló tempóban növekszenek, akkor – az előrejelzések szerint – már a szá­zad közepére egészen más világban fogunk élni. Véleményem szerint felemelkedésük legalább olyan jelentős tényezőnek bizonyul majd, mint a XIX. század végén Németország, Oroszország és Japán felemelkedése volt. A Price Waterhouse Coopers egyik, 2006-ban készült tanulmánya szerint a kínai gazdaság 2050-re dollárban számolva közel olyan erős lesz, mint az Egyesült Államok gazdasága, és a sorban a harmadik India lesz. Egy évvel később, 2007-ben a Goldman Sachs elemzői azt állították, hogy Kína 2027-ben meghaladja az amerikai gazdaság teljesít­ményét, India gazdasága pedig 2050 előtt jelentősebb lesz az USA-énál. Befektetési pénzemberek azt jósolják, hogy Brazília gazdasága 2050-re ugyanolyan fejlett lesz, mint a japán gazdaság, és hogy az indonéz és mexikói gazdaság teljesítménye meghaladja majd az Egyesült Királyság és Németország gazdasági kapacitását.

A Price Waterhouse Cooper elemzői úgy látják, hogy az „E-7" országai (Brazília, Kína, India, Indonézia, Mexikó, Oroszország és Törökország) közel 35%-kal lesznek nagyobbak, mint a mai G-7 gazdaságai, és hogy ezek az országok mozgatják majd a világgazdaság növekedését. Bármit gondoljunk is az effajta elemzésekről, aligha kétséges, hogy jelentős változások vannak kilátásban a relatív nemzetállami gazdasági pozíci­ók tekintetében. Hogy ezek az új gazdasági hatalmak milyen szerepet játszanak a nemzetközi politikai gazdaságban, annak óriási jelentősége lesz. Az is nagyon fontos, hogy vajon ezek az országok is olyan újabb válságoknak lesznek-e kitéve a fokozódó financializálódás miatt, mint ami jelenleg az Egyesült Államokat sújtja? A nagyobb financializálódás és a sérülékenység új függőségeket teremthet és ezáltal újabb globális válságok kiindulópontjául szolgálhat.

Kína jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mára már a világ számos pontján megvetette a lábát. Nemrégiben például a kínai elnök, Hu Csin-tao negyvennyolc afrikai vezetővel találkozott, és ezen a tárgya­láson ígéretet tett a kontinensnek nyújtott támogatás összegének meg­duplázására, továbbá hogy harminchárom adós országnak Kína elengedi a tartozását, valamint hogy koncessziós hitelek és kölcsönök formájában ötmilliárd dollár kölcsönt nyújt Afrikának. A kínai elnök Latin-Amerikába is ellátogatott; Latin-Amerika kereskedelmének egyre nagyobb hányadát Ázsiával bonyolítja. Egyéb ázsiai fejlemények, például a régiós pénzügy­miniszterek fellépése a közös valuta megteremtése érdekében, szintén jelentős hatással vannak a dollár jövőjére nézve.

Ázsián belül is történelmi változások zajlanak. A Foreign Policy egyik friss tanulmánya így kezdődik: „Észak-Ázsia átalakulóban van. A hatvan évig tartó USA-dominancia után a hatalmi egyensúly átrendeződik. Az Egyesült Államok viszonylagos hanyatlást mutat, Kína csillaga emelkedő­ben van, Japán és Korea pedig állandóan változik. Mindezen jelenségek mélységes hatást gyakorolnak Washingtonra"¹³ . Az ún. „pekingi kon­szenzus", mely a kölcsönös gazdasági előnyökön és a szuverenitáson alapul, széles körben fejti ki vonzó hatását, mert a demokráciának és a „szabadpiacnak" a Washington által cirkálóhajókkal és gazdasági fenye­getéssel megspékelt változatával szembeni alternatíva lett. Tény és való, hogy Kína ezzel együtt is kizsákmányoló hatalom, mely elnyomás alatt tartja munkásosztályát. Átmeneti kapitalista gazdaság az övé, melyben a magas beosztású párthivatalnokok gyermekei a szocializmus bukásakor kisajátították a társadalom vagyonát.

A kérdés nem az, hogy ezek a feltörekvő államhatalmak haladók-e, hanem hogy egy sokpólusú világ más országoknak is juttat-e teret a kibontakozáshoz, ami az USA hegemóniájának időszakában elkép­zelhetetlen volt. Kialakulóban van a Conn Hallinan által „a kényelem konzorciumának"¹⁴ nevezett jelenség, mely Kína, India és Oroszország partneri viszonyra lépését ígéri, ami, ha beérik, el tudja vonni a globális hatalmat Washingtontól. Oroszország fejlett haditechnikai rendszereket ad el Indiának és Kínának, továbbá e három ország az energetika terén is együttműködik. Daniel Drezner a Foreign Affairs című, a Külkapcso­latok Tanácsa (Council on Foreign Relations) intézményi kiadványában megjelent írásában a „kételkedők koalíciójáról" beszél, amelybe, szerinte, Argentínától Pakisztánig és Nigériáig meglehetősen sok ország tartozik, és felemlíti, hogy az el nem kötelezett országok mozgalma van újraéle-dőben abban az USA-ellenességben, ami ismét egyre erősebbé válik.¹⁵ Így hát nincs kizárva annak a lehetősége, hogy olyan korszakba lépjünk, amelyben nagyobb tere nyílik a fejlődő államoknak a manőverezésre.

India és Kína számára nélkülözhetetlenek az energiaforrások, részben ez az oka annak, hogy 2001-ben életre hívták a Sanghai Együttműködési Szervezetet (SCO), melynek tagja: Kína, Oroszország és az ún. „sztán"-országok (Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán). India később csatlakozott az SCO-hoz, míg Irán, Pakisztán, Mongólia és Afganisztán megfigyelői státuszt kaptak. (Az Egyesült Államoktól hangsúlyozottan megtagadták ezt a lehetőséget.) Az SCO álláspontja szerint az USA-nak el kéne hagynia a Közel-Keletet, és a szervezet manapság a NATO ellen­súlyaként kezd fellépni.¹⁶ Míg egyes országok, például India, igyekszik a globális manőverezésben minden elképzelhető húron játszani, eközben Iránban is több tízmilliárdot fektetett be a gáz- és olajérdekeltségekbe. Az energiaéhség szüli az ilyen akciókat, melyek aztán befolyással vannak az Egyesült Államok Irán-ellenes erőszakos fellépésének kimenetelére, illetve a Türkmenisztánban, Kirgizisztánban és Azerbajdzsánban telepített amerikai katonai bázisok jövőjére. Kína, mely néhány éven belül a világ legnagyobb energiafogyasztó országa lesz, fokozott aktivitást tanúsít az egész világban az energiaforrások és persze egyéb alapanyagok biztosítása és kiaknázása érdekében.

Kialakulóban van – Enrico Mattei szavaival élve – egy újabb „hét nő­vér"; ez a kifejezés eredetileg arra a hét angol-amerikai vállalatra utalt, amelyek a második világháborút követően a Közel-Keleten ellenőrzésük alatt tartották az olajkitermelést. Ma már nem az Exxon Mobil, a Royal Dutch Shell és társaik uralják a piacot; korunk hét nővére, hét hatalmas olajtermelője az orosz Gazprom, a kínai CNPC, a venezuelai PDVSA, a brazil Petrobras, a szaúdi Aramco és a malajziai Petronas. A források nacionalista funkciója valószínűleg tovább nő, mivel ezek az állami tulajdonú vállalatok az angol-amerikai cégeket abba az irányba terelik, hogy újabb engedményeket tegyenek. Az újsütetű hét nővér üzletpoliti­kája persze eltér egymástól; a szaúdiak, az Egyesült Államok hűséges szövetségesei, a legerősebbek. Fontos fejlemény, hogy a venezuelai olaj ellenőrzését a Chavez-kormány vette át, amely megpróbálja nemzetét egyfajta XXI. századi szocializmus felé vezetni; ugyancsak jelentősek az Ecuadorban, Peruban és Bolíviában történt államosítások. Az pedig, hogy Putyin megkaparintotta a Gazpromot, jól szimbolizálja, hogy az orosz medve kezd magához térni.

A negyedik válság: a nyersanyagforrások és a fenntarthatóság

Az utolsó és valószínűleg legsúlyosabb válság a kritikus fontosságú nyersanyagok – az olaj, az élelmiszer és a víz – elérhetősége és el­osztása. Az emberiség léte forog kockán: ezen fennmaradásunkhoz alapvetően fontos források felhasználása egyszerűen nem esik egybe az alapvetően pazarló kapitalista fejlődés diktálta módszerekkel.

A Nemzetközi Energiaügynökség tanulmánya, Az energia perspektívái a világban arról informál bennünket, hogy 2030-ban már kétszer annyi energiára lesz szüksége az emberiségnek, mint 2005-ben (hozzáigazítva a teljesítményfejlesztés hatásaihoz), és hogy ennek a megnövekedett igénynek közel háromnegyede a fejlődő országokból származik majd; India és Kína együtt igényli e felfutó követelés 45%-át. 2015 után nagy valószínűséggel Kína lesz a világ legnagyobb széndioxid-kibocsátó or­szága, megelőzve az Egyesült Államokat is, és a sarkában ott lesz majd India mint a harmadik legjelentősebb kibocsátó. (Más tanulmányok sze­rint Kína játssza már mai is a legjelentősebb szerepet az üvegházhatást okozó gázok előállításában.)

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban két politikai probléma merül fel. Az egyik az, hogy az Egyesült Államok és a többi gazdag ország használta hosszú éveken át a világ nyersanyagforrásainak túlnyomó többségét. A társadalmi igazságosság nemcsak azt kívánja meg, hogy a fejlődő országok járulja­nak hozzá a meg nem újuló források ésszerű jövőbeli felhasználásához, hanem azt is, hogy azok, akik hosszú időn át túl sokat fogyasztottak e forrásokból, a szükséges átállás költségeinek ne arányos, hanem annál nagyobb részét viseljék. Másodsorban, az ökológiai megfontolásokat, továbbá a társadalmi igazságosságot figyelembe vevő új irányba kell terelni az emberiség fejlődését, és ezeknek a szempontoknak jóval na­gyobb szerepet kell szánni a nemzetközi tanácsok munkája során, melyek ma mintha elfogadnák azt a kiindulópontot, hogy az egyetlen valóban lényeges fenyegetés a terrorizmus. A világ lakosságának egyhatoda olyan életmódot folytat, amely intenzíven igénybe veszi az energiát. Ahogy nő azoknak a száma, akik hasonló fogyasztói életforma után vágyakoznak, a Föld problémái egyre súlyosabbra fordulnak. Az amerikai álom egyre költségesebb lesz, míg végül kénytelenek leszünk mindannyian feladni a nyugati életformát. A jelen termelési és fogyasztói szokásai nem teszik lehetővé azt, hogy sokan osztozhassanak áldásain. Nem elég, hogy több milliárd ember van, aki nem részesül a globális kapitalizmus adta elő­nyökből, hanem a tetejében azok, akiknek a gazdagság élvezete jut, még további gazdasági nyomást gyakorolnak bolygónk nyersanyagbázisaira.

Ma minden negyedik haláleset valamilyen kapcsolatban áll a kör­nyezeti tényezőkkel, és az áldozatok többsége a szegény, elmaradott népek köréből való, akik már eleve sebezhetőbbek az alultápláltság és a megfelelő orvosi ellátás hiánya következtében. A rosszul tápláltság minden bizonnyal még súlyosabb probléma lesz, mivel az élelmiszerek ára állandóan emelkedik. A világ szegény népességének 75%-a vidéken lakik, többségük a mezőgazdaságból él. Mivel csak kínkeservesen tudják a megélhetéshez szükséges alapvető cikkeket megtermelni, ezért töme­gesen vándorolnak a fejlődő világ nagyvárosaiba. Ma mintegy egymilliárd azoknak a száma, akik ezeknek a nagyvárosoknak a nyomornegyede­iben élnek, ahol guberálnak vagy marginális létfeltételeiket utcai koldu­lással próbálják fenntartani. A mezőgazdászok azt hangsúlyozzák, hogy gyakorlatilag a világ minden országának van elegendő földje, vize és megfelelő klimatikus viszonya ahhoz, hogy saját népességét a szükséges élelemmel ellássa.¹⁷ Ám ehhez komoly földreform, továbbá technikai és pénzügyi támogatás kellene. Ilyen agrárpolitikát azonban csak nagyon kevés helyen folytatnak, és az éhezés, az élelemhez való hozzájárulás bizonytalansága az emberiségnek közel felét fenyegeti.

Szerencsére vannak biztató jelek is, ilyen például, hogy egyes orszá­gok megtagadják a Világbank követelésének teljesítését, azaz anyagi támogatásban részesítik a mezőgazdaságot. A délkelet-afrikai Malawi – melynek lakói éveken át az éhínség peremén tengődtek, miután 2005-ben katasztrofálisan rossz volt a kukoricatermés, és a tizenhárommilliós lakosságból ötmillió élelmiszersegélyre szorult – elhatározta, hogy anyagi támogatásban részesíti a szegényparasztokat, és az ország hamaro­san több százezer tonna kukoricát tudott exportálni a pénztámogatás eredményeképpen: a termelési hozamok meredeken megemelkedtek. Miközben az Egyesült Államok hajlandó élelmiszersegélyt nyújtani fölös mezőgazdasági terményeiből (amelyeket az amerikai farmerek óriási állami támogatással állítanak elő), hallani sem akar arról, hogy a sze­gény országok mezőgazdasági dolgozóit támogassa. Sőt azzal, hogy az Egyesült Államok kitartóan követeli ezen országok kormányaitól, hogy kövessék a szabadpiaci modellt és közben ingyen vagy nagyon olcsón biztosít exportot e szegény országokba, gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a harmadik világbeli farmerek versenyképesek lehessenek.

Egyre jobban terjed az etanol gyártásához való kukoricatermelés, illetve a dízelolaj kiváltására való szójafelhasználás, ezzel párhuzamo­san rohamosan növekszik azok száma, akik újonnan szerzett anyagi lehetőségeik révén húst akarnak fogyasztani. Ennek következtében a gabona túlnyomó része az állatoknak, nem pedig az embereknek jut. Például Kína átlagos hús fogyasztásából származó kalóriaigénye 1990 óta megduplázódott, és mivel egy font disznóhús előállításához tíz font gabonára van szükség – marhahús esetében ennek kétszerese szükséges -, az ilyen meredeken emelkedő igényeknek súlyos követ­kezményei vannak azok számára, akiknek az alapvető életfeltételek biztosítása is hovatovább elérhetetlen. A The Economist című magazin által számított élelmiszerár-index 2007-ben 30%-kal nőtt, 2008-ban pedig ennél is meredekebben emelkedik majd. Tény, hogy az Egyesült Nemzetek Világélelmezési Programja 2008. március 23-án, a rendkívüli veszélyhelyzetre hivatkozva felszólította a kormányokat, hogy közös adományaikat legalább félmilliárd dollárral emeljék meg, hogy fedezni lehessen a megnövekedett költségeket, melyek a közel nyolcvan or­szágban élő, hetvenhárommillió rászorulónak az élelemmel való ellátá­sát fedezik. A szervezet felhívta a figyelmet arra, hogy három hét alatt 20%-kal emelkedtek az élelmiszerárak, és ehhez társult még a szállítási költségek növekedését okozó olajár-emelkedés. A gabona ára évi átlag 80-90 %-kal nő. A rizs ára 2008 márciusában egyetlen napon 30%-kal emelkedett, és így megkétszereződött 2008 januárja óta, tehát kevesebb mint három hónap alatt; a szegények számos ázsiai országban, ahol a rizs a legfőbb élelmiszer, tiltakozó tüntetéseket szerveztek.

Ezzel egyidejűleg az ún. amerikai étrendnek mondott finomított fehér liszt, gabonaédesítők és gabonával táplált állatok zsírja egyre több ország­ban veszi át a hagyományos ételek szerepét. A finomított cukor elhízáshoz vezet és elősegíti például a diabetes kialakulását, mert átveszi a hagyo­mányos ételek komplex tápanyagainak szerepét. A korlátlan profit iránti mohóság tönkreteszi az egészséget és súlyosan megnöveli a gyógyítás költségeit, hiszen mesterséges és egészségtelen ételekkel megmérgezi a fogyasztókat. A válság mind szélesebb területe a kapitalisták mindennapi tevékenysége nyomán jött létre, hiszen ez a tevékenység olyan rend­szerben zajlik, mely elismeri a bármi áron előállított profithoz való jogot. A tömegtájékoztatás és a politikai rendszer arra törekszik, hogy mindenkor távol tartsa a nyilvánosságot attól, hogy felismerje: a rendszer prioritásaiból következő súlyos terhek az egész emberiség vállára nehezednek.

Következtetések

Fenti fejtegetéseimben a jelenlegi világrendszer négy neuralgikus pontját: a pénzügyi válságot, az Egyesült Államok hatalmának, befolyásának rela­tív csökkenését, az újabb felhalmozási centrumok kialakulását, valamint a nyersanyagforrások kimerülését és az ökológiai katasztrófát emeltem ki. Az USA stratégiája továbbra is a katonai hatalmat tekinti az olaj és más nyersanyagok feletti ellenőrzés biztosítékának. A sas másik szárnya az extraprofitnak a pénzügyi eszközök révén való elsajátításán nyugszik, de ez aligha meríti ki a ragadozó taktikai arzenálját. Megköveteli, hogy a nemzetközi szabadalmi és licencrendszerek bebiztosítsák a védelmezett monopoljáradékot, hogy levédjék az eszmei vagyonjogokat – kezdve a Microsoft Windows-tól a nagy gyógyszergyártó cégekig, melyek a humán genom tulajdonjogát maguknak követelik. A tulajdonjogok kiterjesztését és a tudományos közkincs kisajátítását a fejlődő országok természete­sen elutasítják, mert csillagászati licencösszegeket kell fizetniük és nem kapnak engedélyt arra, hogy mint a múltban, ma is használhassák az emberiség közös tudásának örökségét.

Ahogyan korlátozni kell és társadalmi ellenőrzés alá szükséges vonni a magas kockázatú pénzügyi műveleteket, a tudományt is fel kell sza­badítani, hogy a technikai fejlődést ne lehessen mesterségesen vissza­fogni és ne lehessen kizárólagos használati jogok címen licencjogokat érvényesíteni. A fejlődő világ számára fehéren-feketén megmutatkozott a birodalmi sas mindkét szárnyának stratégiája.

A washingtoni konszenzus hitelét vesztette, és bár az általa okozott károk a mai napig súlyosbodnak, mégsem garantálta Washington ere­deti célját. A világ többsége nem hajtott fejet Washington előtt, inkább a vonakodók koalíciójában egyesült. Ha a Dél sok országában komoly baloldali kormányok vennék kezükbe a hatalmat, akkor a globális politi­kai gazdaság mélyreható átrendeződése következhetne be. Tény, hogy manapság nem éppen forradalmárok irányítják ezeket az országokat. Arra számíthatunk, hogy a Dél országaiban az együttműködés és a versengés egyes elemei mutatkoznak meg majd idővel – attól függően, hogy ezek az elitek milyen nyomásoknak lesznek kitéve. Egy haladó Dél­Afrika segíthetne az angolszász kapitalista világrendszer alternatívájának kialakításában, és hatással lehetne új hatalmi centrumokra, melyek a Dél globális érdekeit akarják képviselni, és az az idő is eljöhet, amikor lesznek olyan kormányok, amelyek ezt a képviseleti szerepet sikeresen meg is valósítják.

A cikk eredeti megjelenése: William K. Tabb: Four Crises of the Contemporary World Capitalist System. Monthly Review 2008. október

Jegyzetek

1 Ez a bekezdés William K. Tabb: The Centrality of Finance. Journal of World-Systems Research, XIII. (2007, 1.) című írásán alapul.

2 Martin Wolf: Unfettered finance is Fast Reshaping the Global Economy. Fi­nancial Times (2007. June 18)

3 John Bellamy Foster: The Financialization of Capitalism, Monthly Review (2007. April), 1.

4 William K. Tabb: The Two Wings of the Eagle, in John Bellamy Foster and Robert W. McChesney, eds., Pax Americana: Exploring the American Empire. New York, Monthly Review Press, 2004.

5 Kenneth Rogoff, Eswar Prasad, Shang-Jin Wei and M. Ayhan Kose (2003): The Effects of Financial Globalization on Developing Countries: Some Empirical Evidence. http://www.imf.org/research

6 Martin Wolf: Why the Sub-Prime Crisis is a Turning Point for the World Economy. A tanulmányt a Nottingham University-n, a Globalization and Economic Policy Centre-ben ismertette a szerző 2008. március 5-én.

7 Krisna Guha – Chris Giles: IMF wants more say for rising economies; Asian countries would have greater influence. Financial Times (2008. April 5)

8 Philip Stephens: A Table for Thirteen. Foreign Policy (January/February, 2008), 65.

9 William K. Tabb: Globalization Today: At the Borders of Class and State Theory. Science and Society (January, 2009).

10 Mark Engler: Latin America Banks on Independence. In These Times (February 2008), 43.

11 Craig Karmin – Joanna Slater: Dollar's Dive Deepens as Oil Soars. Wall Street Journal (2008. February 29)

12 Jeffrey Frankel: The Euro Could Surpass the Dollar Within the Next Decade. (2008. March 18) http:/www.voxeu.org . 2008

13 Jason T. Shaplen – James Laney: Washington's Eastern Sunset; The Decline of U.S. Power in Northeast Asia. Foreign Policy (November-December 2008), 82.

14 Conn Hallinan: Challenging a Unipolar World. Foreign Policy in Focus, (2008. January 21) http://www.fpif.org/fpiftxt/4904

15 William D. Drezner: The New New World Order. Foreign Affairs, (March/April 2007).

16 William K. Tabb: Fumbling Through the Great Game in Eurasia: the British and U.S. Spreading 'Freedom' through Invasion, Occupation, and Regime Change. Z Magazine (2006. November 19)

17 Fred Magdoff: The World Food Crisis. Monthly Review (2008. May)

* Az ALBA, tagjai: Bolívia, Dominika, Kuba, Nicaragua, Venezuela (a ford.)

** Teljes jogú tagok: Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay. Hamarosan teljes jogú tag lesz: Venezuela,. Társult tagok: Bolívia, chile, Kolumbia, Ecuador és Peru. (a ford.)

A tanulmány 1968-at gyújtópontnak fogja fel: annak a két évtizeden átívelő, a kapitalista világrendszer mélyreható (geo)politikai, gazdasági-társadalmi és szellemi-kulturális átalakulását eredményező korszak epicentrumának, amely a dekolonizációtól a neoliberalizmus fölülkerekedéséig tartott, megnyitva a globalizáció korszakát.

1968 májusa Franciaországban egy nagyon is világméretű forradalmi időszak epicentrumát jelentette. Mint minden esemény, ez is több idő­síkba illeszkedett, bekövetkezte pontosan nem volt megjósolható, és új lehetőségek előtt nyitott utat. Az 1965-től 1973-ig terjedő periódus a mélyreható változások korszaka volt. Egy hosszabb időszak részét jelen­tette, amely a hatvanas évek elején vette kezdetét, s a nyolcvanas évek elején ért véget. E korszakot eleinte a dekolonizáció, a vége felé pedig a neoliberalizmus térhódítása határozta meg, amely egyúttal megnyitotta a globalizáció új szakaszát. Ez az esemény megkövetelte az előzmények újraolvasását, átrendezte a tényeket és azok interpretációját, irányt sza­bott a fejlődésnek, és rámutatott felforgató missziójára.

Az időbe beágyazódva két folyamat indult útjára 1968 májusában. Az egyik az a hatalmas méretű társadalmi mozgalom volt, amely vegyítette az események kapcsán detonátorként szolgáló, türelmetlen nemzetközi egyetemi diákságot a szociális és politikai harccal, valamint a munkás­mozgalommal, amely még mindig stratégiai helyet foglalt el, és amely a hallgatók küzdelmével való egyesülése következtében irányt adott az eseményeknek. A másik a világról vallott felfogás megújulását és ennek megnyilvánulását jelentette. Ez a megújulás új és meghatározó esz­meáramlatok keveredése nyomán jöhetett létre, teret engedett a heves művészeti és kulturális forrongás előtt. Ezek a folyamatok befolyásolták a világ geopolitikai átrendeződését, ami együtt járt az enyhülés lezárulásá­val. Ez az átalakulás a dekolonizáció kibontakozása, a szovjet birodalom válsága és az Egyesült Államok, Európa és Japán alkotta új, domináns tömb létrejötte körül szerveződött.

1968 májusa Franciaországban nem derült égből villámcsapásként bontakozott ki. Már jóval a májusi francia események előtt számos országban egyetemeket foglaltak el. Sőt, a viták és a gondolkodás meg­újítása már legalább 1960 óta zajlottak. Ahogy mindez összekeveredett a munkások harcával, az a forma adta a francia helyzet sajátos jellegét, amelyet ebből a szempontból csak az olaszországi „lopakodó május­hoz" (mai rampant) hasonlíthatunk. Ebben a cikkben a franciaországi mozgalmat csak a nemzetközi mozgalomra való hivatkozás kapcsán fogjuk érinteni.

1. Féktelen, szilaj diákinternacionálé tört előre a világ színpadán.

1960-ban az ifjúság kiterjedtebb mozgalmának határozott formájaként a világ több pontján diákmozgalom ütötte fel a fejét új problémákat he­lyezve előtérbe. A gyarmati háborúk katalizátorként hatottak ezekre a mozgalmakra és radikalizálták őket. E konfliktusok az érintett országokat katonai beavatkozásra késztették, ami együtt járt a hadseregben később évekig szolgáló fiatalok besorozásával. Franciaország Algériában harcolt (1954-től 1962-ig), az Egyesült Államok Vietnamban volt lekötve (az 1965-i első légitámadásoktól Saigon 1975-ös elestéig), Portugália pedig a saját gyarmatain bonyolódott hosszú konfliktusba (egészen az 1974-es „szegfűk forradalmáig"). Ezekben az országokban a háborúellenes mozgalmakat az ifjúság széles rétegei támogatták, egyúttal átalakultak a nemzedékek közötti kapcsolatok. Más országokban a háborúellenes mozgalmakkal való szolidaritás hozzájárult a nemzetközi diákmozgalom kibontakozásához. Ezek a mozgalmak megértették, mit is jelent a deko­lonizáció történelmi folyamata. Radikalizálódtak a rendfenntartó erőkkel való összecsapásaik nyomán, a rendőri fellépés pedig elmérgesítette az egyetemi intézmények és a politikai hatalom közötti viszonyt. Ezek a mozgalmak egyre élesebb kritikát fogalmaztak meg az általuk gyarmato­sítónak, tekintélyelvűnek, hierarchizáltnak és erkölcsprédikátornak tartott társadalmak fejlődésével szemben.

A diákmozgalom az elismeréséért, a függetlenségéért küzdött, és saját orientációját kereste. Jelen volt egész Európában és az Egyesült Államokban. Franciaországban például 1962-ben az UNEF¹ – miután az algériai béke iránti elkötelezettsége példátlanul radikalizálta – ismét erőre kapott, amikor elutasította az egyetemi felvételi bevezetését és védte a hallgatói jogokat. 1965-től kezdve a német egyetemisták tiltakozó mozgalma – Berlinből kiindulva – az egész NSZK-ban elter­jedt, elítélve a gyűlések betiltását és a tanulmányokra fordítható idő korlátozását. Ugyancsak 1965-ben Madridban csendes felvonulást tartottak, tiltakozva a hivatalos hallgatói szervezet megválasztásának kormányzati kontrollja ellen. 1966-ban Nagy-Britanniában létrehozták a Radical Student Alliance-t, mert elutasították a hallgatói érdekvédelmi szervezet reformistának ítélt vezetését. 1967 decemberében a madridi gazdaságtudományi kar bezárása ellen tiltakozó hallgatói demonstrációk átterjedtek Barcelonára, Salamancára és Spanyolország többi részére. Londonban óriási tüntetéseket tartottak, 1968 februárjában pedig elfog­lalták a Leicesteri Egyetemet, megkérdőjelezve a hallgatói képviselet addigi formáit. 1968 márciusában a Sevillai Egyetem bezárása miatt Madridban, Zaragozában, sőt még az Opus Dei² Bilbaóban található Navarrai Egyetemén is zavargások robbantak ki. Áprilisban Madridban négynapos lázadás tört ki, amelyet Sevillában, Bilbaóban és Alicantéban továbbiak követtek. A madridi barikádok arra kényszerítették a spanyol kormányt, hogy reformokat vezessen be.

A vietnami háború elleni tüntetések radikalizálták és egyesítették a diákmozgalmakat. Ezek közvetlenül támadták az amerikai hatóságokat az Egyesült Államokban, majd Európában, Japánban és a világ többi részén. 1964 őszén Berkeleyben a Free Speech Movement a Vietnam Day Commitee³ előfutára lett. 1965 elején kezdődtek az Egyesült Álla­mokban az első katonaibehívó-égetések és az 1962-ben létrejött SDS (Students for a Democratic Society) által szervezett első washingtoni tüntetések. 1965 nyarán Oxfordban és a London School of Economics-on megtartották az első „teach in"-t,⁴ 1966 nyarán pedig Bertrand Russell útjára indította a Vietnami Törvényszéket,⁵ amely 1967 májusában Stockholmban tartotta plenáris ülését. 1966-ban Berlinben sor került az első nagyszabású tüntetésre. 1967 októberében Washingtonban az SDS diákszervezet aktivistái áttörték a Pentagon körül felállított kordont. Annak ellenére, hogy a hippik virágokat dugtak a katonák puskáinak csövébe, utóbbiak erőszakot alkalmazva oszlatták szét a tüntetőket. 1968 januárjá­ban a Zengakuren⁶ felhívására japán diákok tiltakozó megmozdulást tartottak az amerikai Enterprise repülőgép-hordozó kikötése miatt – 300 tüntetőt letartóztattak. 1968 februárjában Amerika-ellenes tüntetések söpörtek végig az NSZK több mint tíz nagyvárosán. 1968 márciusában Rómában és Londonban az Egyesült Államok nagykövetségeinél tar­tott demonstrációk során véres összecsapások robbantak ki a rendőri erőkkel. Tokióban gimnazisták tömegei özönlöttek az utcára. Spanyol­országban a hallgatók a vietnami békéért és az amerikai bázisok ellen tüntettek. 1968 áprilisában a New York-i Columbia University elfoglalása kiszélesítette az összecsapások színterét.

2. A diákmozgalmak az adott helyzetben a politikai és társadalmi harc detonátoraként szolgáltak. A hallgatói mozgalmak intenzív és változatos vitákat folytattak, amelyek nyomán megkérdőjelezték az egye­temi intézményeket és szerepüket a társadalmi fejlődés radikális kritikája terén. 1968 előtt számos esetben a diákmozgalmak szorosan nyomon követték a politikai helyzet alakulását, amire sorozatosan úgy reagáltak, hogy az megrázkódtatta a különböző színezetű hatalmakat. Ez történt Prágában, Varsóban és Belgrádban a szovjetrendszer megkérdőjelezése révén. De ez történt Madridban, miként Athénban vagy Lisszabonban is, ahol meg az európai diktatúrákat rengették meg. Ez vonatkozik Mexikóra és még nagyon sok más országra is, ahol nyilvánvalóvá vált a szociális viszonyok és a geopolitikai alávetettség közötti összefüggés. Az Egyesült Államok esete szintén hasonló, itt a diákmozgalom a diszkrimináció-és rasszizmusellenes mozgalom összefonódásáról beszélhetünk. És végső soron ez érvényes a diákmozgalmak és a munkásmozgalmak egyesülésére, főképpen Olaszországban és Franciaországban, valamint kisebb mértékben Spanyolországban. 1968 után számos helyen olyan mozgalmak bontakoztak ki, amelyek sajátos helyzetükből kiindulva 1968-ban előtérbe kerülő különböző kérdésekre kerestek választ: ilyen volt a szociális harc elsőbbsége és a hatalommal fenntartott kapcsolatok megkérdőjelezése.

A diákmozgalmak radikalizálódtak és nyíltan politikai kérdéseket kezdtek feszegetni. 1962-ben az Egyesült Államokban az SDS nyi­latkozata kitért a generációs ellentétekre, a déli államok problémáira, a hidegháborúra és az atombombára. 1965-ben létrehozták a FUNY-t (a Free University of New Yorkot). Nyugat-Berlinben afrikai és német hallgatók tüntettek egy rasszizmussal vádolt film bemutatása ellen, s ez a rendőrséggel való összecsapásba torkollott. 1965-1967-ben a provók⁷ Amszterdamban felszabadították a képzeletet, és felfedezték az ökológia, a feminizmus, az anarchizmus, a szolidaritás megannyi útját-módját. 1966-ban megtartották az első diákszemináriumot a Német Egyetemisták Szövetsége (AstA) és a francia FGEL (Bölcsészhallgatók Általános Szövetsége) részvételével. 1967 júliusában az AstA – Herbert Marcuse jelenlétében – közzétette a „Kritikai Egyetem szemináriumainak ideiglenes jegyzékét". 1967 novemberében Londonban elindították az El­lenegyetemet. A Sindzsukuban, Tokió egyik kerületében kitört erőszakos zavargások után a japán nagyvállalatok bejelentették, hogy a letartóz­tatott diákok közül senkit sem fognak alkalmazni. 1967 novemberében Olaszországban a trentói és a torinói egyetemfoglalások más városokra is átterjedtek. 1968 márciusában a képzőművészeti kar elfoglalásakor a torinói Vörös Gárdisták a professzorok megválasztását követelték.

Drámai módon, az egyesült államokbeli események állandóan hivatko­zási alapként szolgáltak a világméretű lázongás számára. 1965 augusz­tusában lázadás robbant ki Los Angeles Watts nevű városrészében. 1966 októberében Oaklandben a Fekete Párducok megalakulása elindította a frontális lázadás korszakát. A Fekete Párducok vezetőit 1968 januárjá­ban San Franciscóban letartóztatták. Martin Luther King 1968. április 5-i meggyilkolása az egész világot megdöbbentette; az eseményt száztíz amerikai városban zavargások követték, amelyek során tucatnyian éle­tüket vesztették, több ezren pedig megsebesültek. 1968. május 13-án Washingtonba érkezett a szegények menete.

Mindezzel együtt járt a szovjetrendszer megkérdőjelezése annak eu­rópai perifériáján, ami kihangsúlyozta a tiltakozás világméretű jellegét. 1967 októberében Prágában spontán diákmegmozdulás kezdődött. 1968 januárjában Varsóban ötven egyetemi hallgatót letartóztattak, Adam Michniket pedig elbocsátották az egyetemi állásából, mivel egy szovjetellenesnek ítélt színdarab betiltása ellen tiltakozott. Márciusban a varsói diákmegmozdulások átterjedtek az egész országra. A lengyel egyetemek sztrájkba léptek, a hallgatók pedig Krakkóban és Poznanban is összecsaptak a rendőrökkel. A varsói Műszaki Egyetem elfoglalása megmutatta, hol található a mozgalom epicentruma. 1968 júniusában Belgrádban a filozófiai és szociológiai kar elfoglalásakor kijelentették: „Elegünk van a vörös burzsoáziából!" A mozgalom azonban a maga teljességében Csehszlovákiában bontakozott ki. 1968 márciusában húszezer fiatal nagygyűlésén elfogadták a prágai ifjúság manifesztumát. Václav Havel Az ellenállás témájához című áprilisi cikke kiemelte ennek jelentőségét. Május 1-jén Prágában hatalmas tömeg támogatta Alexan­der Dubceket és a pártvezetést. 1968. augusztus 20-án bekövetkezett Csehszlovákia inváziója; a szovjet tankok „rendet teremtettek". A prágai tavasz demokratikus követelései és az eltiprása keltette megrázkódtatás mély repedéseket idézett elő a szovjet tömbön.

1968 áprilisában és májusában a mozgalom felerősödött Nyugat-Eu­rópában, elterjedt és elmélyült. Szaporodtak és fertőzővé váltak az egye­temfoglalások. 1968 áprilisában Rudi Dutschke, a német SDS vezetője egy ellene elkövetett merényletben súlyosan megsebesült. A mozgalom kibővült és magába szippantotta a gimnazistákat és a fiatal munkásokat is. Erőszakos összecsapások robbantak ki Nyugat-Berlinben, Ham­burgban, Münchenben, Hannoverben. Olaszországban a nyugtalanság átterjedt Pisára, Milánóra, Firenzére, Rómára, Nápolyra, Velencére, Cataniára, Palermóra és Trentóra. 1968. május 13. után a franciaországi események doppingként hatottak a nemzetközi mozgalomra. 1968. május 29-én Rómában barikádokat emeltek a felborogatott autókból. Brüsszelben elfoglalták a rektori hivatalt. Novemberben Nagy-Britanniában egymást követték az egyetemfoglalások. 1969. január 24-én Madridban az egyetemi válság a rendkívüli állapot kihirdetéséhez vezetett.

A mozgalom azonban nem korlátozódott Európára. Mexikó ezen a téren fontos szerepet játszott. 1968 júliusában az olimpiai játékokra ké­szülődő Mexikóvárosban az egyetemi hallgatók Kuba-párti tüntetést szer­veztek, amelyet keményen megtoroltak. Augusztusban háromszázezer tüntető vonult végig Mexikóvároson. Szeptemberben háromezer embert tartóztattak le, a rendőrség pedig megszállta az egyetemi negyedet és az Autonóm Egyetemet. Barikádok emelkedtek a Tlatelocón, a Három Kultúra terén a lakosság segítségével. Október 2-án támadásba lendültek a tankok és több tucatnyian vesztették életüket. Bertrand Russell támo­gatásával felhívást tettek közzé az olimpiai játékok bojkottjára, amelyet széles körben terjesztettek.

Az összecsapások egymást érték nagyon sok országban. Egyiptomban a Palesztina ügyében tartott 1968. áprilisi és májusi megmozdulások az 1972-i diákmozgalomban folytatódtak, amely kihatott Szadat politikájára. A diáktüntetések hatalmas méreteket öltöttek Pakisztánban. Algírban a hallgatók elérték Bumedien politikájának megváltozását. Szenegálban is igen hevesek voltak a diákmegmozdulások 1968 folyamán. Omar Blondin Diopot, a franciaországi Március 22. Mozgalom egyik alapítóját, 1973-ban Dakarban, a zárkájában meggyilkolták.

3. A diákmozgalom összefonódása a szociális küzdelemmel és a munkásmozgalommal irányt szabott a korszaknak. Midőn a diákmoz­galmak nyilvánvalóvá tették a mély társadalmi repedések meglétét, felka­varták a politika állóvizét. Az oktatási és egyetemi rendszer a társadalmi ellentétek centrumában helyezkedett el ama szerepe révén, amelyet a társadalom reprodukálása és átalakítása terén játszott. Találkozott a rezsimek politikai fejlődése és a szabadságjogok biztosítása iránt érzé­keny kispolgári értelmiség követeléseivel. Nicos Poulantzas aláhúzta a társadalmi rétegek szerepét a fasizmusból való „békés kilábalás" terén Spanyolországban, Görögországban és Portugáliában. Csakhogy a ter­melés kapcsán folytatott társadalmi harc, s különösen a munkások harca adta a mozgalomnak a valódi jelentősségét. A nagyszabású sztrájkokkal és általánossá válásukkal kezdődött a konfrontáció; a szakszervezetek bevonására pedig azért volt szükség, hogy magasabb szintre lehessen lépni, és tervbe lehessen venni az eltökélt és offenzív általános sztrájkot. A munkásmozgalom mindvégig stratégiai helyzetben maradt, még akkor is, ha nem foglalta magában a társadalmi mozgalom egészét. A diákharc és a munkások küzdelmének összefonódása össztársadalmi dimenziót kölcsönzött a mozgalomnak, és megkönnyítette a társadalom legna­gyobb részének a mozgósítását. Franciaországban és Olaszországban a diákmozgalmak és a munkásmozgalom összefogása és az általános sztrájkra való áttérés jellemezte 1968 májusát.

Az ötvenes években elkezdődött ipari modernizáció nem volt konflik­tusmentes. A fordi kompromisszum a taylorizmusnak való behódolást és a munka tudományos megszervezésének elkeresztelt militarizációt jelen­tette. A szakszervezeti mozgalom rendszerellenes mozgalomként növelte a sztrájkok számát. A belső piacra alapozott növekedés a fogyasztást a szabályozás módjává, az egyes társadalmi rétegek integrációjának és megrendszabályozásának tényezőjévé változtatja. A gondoskodó állam magára vállalta a közvetett bér kifizetését és a közszolgáltatások révén biztosította az egészségügyi ellátást, az oktatást és a nyugdíjellátást. A demokratizálódás az oktatási rendszerre, az esélyegyenlőség és az érdem előtérbe állítására támaszkodott.

A termelési folyamat eme forradalma mély társadalmi felfordulással járt együtt. Az élenjáró szektorok új munkásosztálya új fizetett rétegekkel: technikusokkal, káderekkel és mérnökökkel bővült. A futószalag másik oldalán a munka leminősítése új társadalmi csoportokat: nőket, fiatal városlakókat, vidékről a városba költözőket és külföldi bevándorlókat érintett. A két csoport közül a stabil munkahellyel rendelkező, szakképzett munkások tartották fenn a munkásmozgalom történetében gyökerező szakszervezeti mozgalom képviseletét.

A hallgatói közeg változásnak indult. A termelési módszerek gépesíté­sének és a munkások szakképzésének és ellenőrzésének kettős folya­mata, továbbá a társadalmi integráció maga után vonta a hallgatói lét­szám ugrásszerű növekedését. Franciaországban az egyetemi hallgatók száma, amely a megelőző nyolc évben megduplázódott, 1968-ban elérte az 500 ezer főt. Másfelől ezeknek a termelési folyamatba integrálódott rétegeknek a – jóllehet relatív – proletarizálódása ellentmondásba került a kispolgárságnak ígért jövőképpel. Ez az ellentmondás visszhangra lelt a diákok nehéz életkörülményeiben, amelyet csak hangsúlyosabbá tett az urbanizációs válság és a lakáshelyzet megoldatlansága, s amely találko­zott a diákmiliő nyomorúságának szituacionista téziseivel. A diákmozga­lom kiterjedt az egyetemi dolgozókra, különösen a fiatal tanársegédekre, valamint a gimnazistákra. A hallgatói mozgalom visszautasította azt a szerepet, amelyet a jövő káderei számára kijelöltek, és megkérdőjelezte a hierarchiát, a tekintélyt és az elit reprodukcióját.

A gyors ütemben iparosodó országokban a társadalmi feszültségek súlyosbodtak. A szakszervezetek érzékenyen reagáltak a mozgósí­tásra. 1967-ben az IG Metall képviselői részt vettek a diákok nyugat­berlini nagygyűlésén. A szakszervezetek haboztak az élesen kritikus diákmozgalommal szembeni bizalmatlanság és a nyíltan adódó lehe­tőségek között. Spanyolországban a munkásbizottságok részt vettek a diákmegmozdulásokban, az összefogás azonban Franciaországban és Olaszországban volt a leglátványosabb. 1967 novemberében Olaszor­szágban a Fiat munkásaival vállalt szolidaritásból tüntettek a hallgatók, ami összekapcsolódott a trentói, a torinói egyetemek elfoglalásával, majd a foglalások Milánóra, Rómára és Nápolyra való átterjedésével. Már ekkor érzékelhető volt a különböző elkötelezettségű csoportok sok­színűsége (Vörös Gárda, Uccelli, autonómok, szituacionisták, trockisták, maoisták), amelyek lendületet biztosítottak a diákmozgalomnak anélkül, hogy közülük bármelyik is ki tudta volna sajátítani a maga számára az irányítást. 1968-ban az agitáció elérte az egyetemeket és a gyárakat. Az OKP kinyilvánította, hogy ellenzi a diákmozgalmat, de azért több kerek­asztal-beszélgetést szervezett az ifjúság lázadásáról. 1968 májusában új történelmi tömb létrehozását javasolta, amely magában foglalta volna a hallgatókat és a munkásokat is. Novemberben sztrájkhullám söpört végig, a gimnazisták csatlakoztak az egyetemi hallgatókhoz és a társa­dalmi mozgósításhoz. 1968. december 5-én Rómában bejelentették az általános sztrájkot.

Franciaországban az iparosítás terén a gyarmati háborúk miatt bekö­vetkezett lemaradás most erőltetett ütemű modernizációba csapott át. A szakszervezetek, megosztottságuk ellenére, csatlakoztak a mozgalom­hoz. A gyárfoglalások a társadalmi elismerés rendkívüli pillanatai voltak. A hatékony és jelképes küldetéssel bíró általános sztrájk a mozgalmat a csúcspontjára repítette. A jobboldali pártok masszív választási győzelme nem szüntette meg a társadalmi erők közötti kapcsolatot. A sokat vitatott grenelle-i tárgyalások során az 1936-os Népfront óta a legkedvezőbb megállapodásokat sikerült kiharcolni. A társadalmi mozgalom meghajtó ereje nem merült ki. Ez majd a munkás- és parasztbizottságok különféle formáiban fogja erejét veszíteni. 1973-ban pedig ismét magára talál a „LIP harcában", amely az önigazgatást helyezte előtérbe.⁸ Hangsúlyos­sá vált benne a paraszti küzdelem, a dolgozó parasztok mozgalmának fejlődésével együtt, amelyet Bernard Lambert és a larzaci felvonulások tettek közismertté.⁹ Teret nyitott a társadalmi emancipáció nagyszámú kollektív formáinak és az olyan újdonsült társadalmi mozgalmaknak, mint az új feminista mozgalmak, a fogyasztói mozgalmak, a homoszexuálisok mozgalmai, az első környezetvédő mozgalmak és a szolidaritási moz­galmak széles spektruma.

4. 1968 májusát a világ gondolkodásmódjának megújulása és annak megnyilvánulásai jellemezték. Az ötvenes évek vége óta, sőt helyenként már 1947-től kezdve új és hatalmas eszmeáramlatok járták be a világot. Ezek az eszmék bizonyos helyeken az adott országtól, az időponttól és a helyzettől függően bukkantak a felszínre, de 1965-től erőteljesen koncentrálódtak. A radikális kritika és a kritikai elmélet kere­sése révén kerültek előtérbe. 1968 májusa korántsem teremtette meg az értelmiségiek egységét. Ne feledkezzünk meg Raymond Aron haragjáról, aki egyik legvisszafogottabb kijelentésében így fogalmazott: „egyszerű és tragikus »pszichodrámáról« beszélhetünk". A következőkben kiemel­jük azokat az eszméket, amelyek megteremtették ezt az intellektuális mozgalmat, még ha egyesek, akik az adott pillanatban képviselték őket, később túl is léptek rajtuk. Rámutatunk néhány olyan témára, amely meghatározta 1968 májusát és az utána következő időszakot. A csupán illusztráció gyanánt kiemelt nevek azokat a személyiségeket hivatottak felidézni, akik mások mellett formalizálták és világosan kifejtették a szóban forgó eszmeáramlatokat. A hallgatók véleményével és számával, valamint a viszonylagos autonómiára és a nemzetközi körforgásra adott válaszokkal kapcsolatos egyetemi krízis jelentős mértékben elősegítette ennek az áramlatnak a megerősödését, kiérlelődését és elterjedését. Kiemelte az egyetemek áteresztő képességét, főleg a társadalmi moz­galmak értelmisége, mindenekelőtt a munkásértelmiség által képviselt kérdések és reflexiók vonatkozásában.

A kritikai látásmód az ipari társadalmak elemzéseiből és új paradig­máiból: a fordizmusból, a keynesianizmusból, a gondoskodó államból, a szociálliberalizmusból és a szociáldemokráciából táplálkozott. Nagy jelentőséget tulajdonított a munkásosztály átalakulásának az új mun­kásküzdelmek jelentésein keresztül, ahogy azt Daniel Mothé, Serge Mallet, Emma Goldschmidt rendkívül nagyszámú művei aláhúzzák. Új perspektívákat nyitott Bernard Lambert dolgozó parasztjainak újabb ál­lásfoglalásával. Gazdagodott főleg Pierre Naville-nak az állam természe­téről közzétett elemzései révén. Olaszországban az eszmék látványos módon születtek meg, elsősorban a Luciana Castellina, Lucio Magri és Rossana Rossanda által létrehozott Il Manifesto című lap segítségével. Ez a kritika megkérdőjelezte a technikai civilizációt, a produktivizmust, a fogyasztói társadalmat.

A marxizmus revíziója, különösen annak nyugati változata, a sztáliniz­mus bírálatából és a szovjetrendszertől való eltérésből táplálkozott. Nagy lökést kapott a kínai-szovjet szakítástól és a sokasodó, főleg kubai és vietnami példáktól. A totalitarizmus és a bürokrácia analízise kifinomul­tabbá vált. Cseh és lengyel, na meg néhány jelentős szovjet értelmiségi, köztük Szaharov képviselte ezt. Belgrádban Milovan Gyilasz kísérletet tett a létező kommunizmus osztályelemzésére. Az állam- vagy pártkapi­talizmus analízisével vitába szállt Charles Bettelheim és Paul Sweezy. Az Egyesült Államokban több közgazdász, például Harry Magdoff, megfejtette az amerikai imperializmus titkát. A marxizmus revízióját a függetlenné vált volt gyarmatokon is elvégezték a nemzetközi rendszer és az új rezsimek vizsgálatával. Samir Amin és André Gunder Frank vizsgálat tárgyává tették a kapitalizmus terét, világát és hosszú időtar­tamát. Az Egyesült Államokban Immanuel Wallerstein a kapitalizmus történetét kutatta, és együtt dolgozott többek között Fernand Braudellel és Georges Dubyvel az Annales iskola történettudományi módszerének újbóli megalapozásán.

1968 májusának evidenciájává vált, hogy a bürokratikus totalitarizmust és a magát liberálisnak kikiáltó nyugati társadalmakat egységesen kell szemlélni. 1949 és 1967 között ezen dolgozott a Socialisme ou barbarie című folyóiratban mindenekelőtt Cornelius Castoriadis, Claude Lefort és Jean-Francois Lyotard, az Arguments című lapban pedig Edgar Morin és Kostas Axelos. A kétféle rezsim egyazon kritikája, kiterjesztve az újonnan függetlenné vált államokra, a különbségeiken túl rámutatott a magánkapitalizmus, a bürokratikus rendszerek, modelljeik és fejlődésük egységességére. Ezenkívül olyan utakat nyitottak, amelyeket 1968 máju­sa fedezett fel, ilyen volt a szabadságjogok, a kreativitás és a nyílt önigaz­gatás pályája. Ez a vita nem valamiféle lomha, hosszú folyam módjára zajlott, hanem telve volt szenvedéllyel és heves érzelmekkel. Egymással ellentétes, eltérő, különböző trockista és maoista, guevarista, anarchista és szituacionista, reformista, radikális stb. áramlatok sokaságába torkol­lott, amelyek lázasan gyártották a korszakról, a hatalom megszerzésének stratégiáiról, a szocializmus építéséről szóló elemzéseiket.

A marxizmus továbbra is aktuális kérdés maradt. A XIX. században a marxizmusnak sikerült hidat vernie különböző fejtegetéseiben a tudomá­nyos gondolkodás és az akkoriban a munkásmozgalomban megtestesülő társadalmi mozgalom között. A dogmatizmus azonban lerombolta ezt a hidat. Ám a megújulás mégis a marxizmusból kiindulva történt meg. Immanuel Wallerstein hozakodott elő azzal, hogy a skolasztikus gondol­kodás mintájára, amely a kereszténységből, az egyház nyelvét használva emelkedett ki, a marxizmus meghaladása is a marxizmus nyelvezetének felhasználásával fog végbemenni, amely a társadalmak fejlődésének megértéséhez továbbra is kulcsfontosságú marad.

A strukturalizmus a fennmaradó egzisztencializmus örökébe lépett. Sartre teljes súlyával ránehezedett a mozgalom kultúrájára és feje búb­jáig belemerült 1968 májusának eseményeibe. Sok egyéb hozzájárulása mellett ő kölcsönözte a mozgalom számára a körülményekre és a szituá­ciónak megfelelő szabadságra való hivatkozást. Simone de Beauvoir sok tekintetben viszonyítási ponttá vált, főleg, de nem kizárólag a feminizmus új nemzedéke számára. Ennek hangja megújult az írónő 1949-ben írt A második nem című könyvének a fiatal nők és férfiak új generációja általi felfedezésével. Utóbbiak megértették a nyugodt és mélyreható állítás fontosságát: a nők nem nőnek születnek, hanem azzá válnak. A struktu­ralizmus megújította és felfedezte a társadalomtudományokat. A közgaz­daságtant gyökeresen felforgatta Althusser mester, elsősorban a Lire le Capital [Olvassuk A tőkét] című könyvével, továbbá Étienne Balibar és az École de la Régulation, a strukturális antropológiát Claude Lévi Strauss munkássága, valamint Emmanuel Terray, Claude Maillassoux és sokan mások, aztán a szociológiát Bourdieu és Passeron (a Les Héritiers 1964-ben és a Reproduction 1970-ben), a pszichoanalízist Lacan és a Freudi Iskola. A tudományok általános felfordulásából emeljük ki a szituáció szempontjából fontosabbakat: a jogtudomány szembekerült az anarchista forgószéllel, a neveléstudomány körüli ciklon ekkor kezdett kibontakoz­ni, a nyelvészet megújításán pedig mindenekelőtt Noam Chomsky és Umberto Eco fáradozott.

1968 májusa felszámolta a marxizmus és a pszichoanalízis birodalma közti hidat. Herbert Marcuse a Freudról szóló művei révén ebben meg­határozó szerepet játszott: az Érosz és civilizáció 1955-ben, Az egydi­menziós ember 1964-ben jelent meg. Nyilvánvalóvá tette „a libidó nem represszív fejlődésének lehetőségét az érett szakaszba lépett civilizáció körülményei között". Bizonyos folytonosságot biztosított a Frankfurti Is­kolával, hatalmas hatást gyakorolt a német szélsőbaloldalra közvetlenül Rudi Dutschkén keresztül – minden mozgó fronton jelen volt. Emlékez­tetni kell William Reich újrafelfedezésére, és Az orgazmus funkciója újbóli kiadására (első kiadás: 1927), valamint A fasizmus tömegpszichológiája ismételt megjelentetésére (első kiadás: 1934).

1968 májusa előtérbe helyezte a törekvést az egyéni autonómia el­érésére. Mindez magában foglalta az elidegenedés elleni harcot, amely 1968 májusának egyik vezérszava lett. Az elidegenedés tudatára való ráébredés a mindennapi élet radikális kritikájából származott. Azt hirdette, hogy a közös politikai gondolkodás a mindennapok radikális megkérdője­lezéséből is megszülethet. A németországi mozgalmakban aktívan részt­vevő Jürgen Habermas felhívta a figyelmet a Frankfurti Iskola oktatási rendszerére, az imperializmusra, továbbá a szocialista forradalomra, a kultúrára, valamint a tőkés rendszerre, a pszichológiára és a társada­lomra vonatkozó elméleti kritikájára. Antonio Gramsci a kultúráról és a politikáról szóló ragyogó elemzéseivel ismét polgárjogot nyert, ami pél­dául a politikai tömegmozgalmakkal kapcsolatban új inspirációkat keltett. Henri Lefebvre elemezte és bírálta a mindennapi életet, a várost, továbbá az urbanizációt, a változások szociológiáját és a modernség kritikáját. A szituacionisták kritikája, amely a Szituacionista Internacionálén keresztül terjedt, s jelentős szerepet játszott az események előkészítésében és nemzetközi terjedésében, pusztítónak bizonyult. Három figyelmeztető pamflet is megjelent 1967-ben: Guy Debord: A spektákulum társadalma [La société du spectacle, magyarul Bp., 2006, Balassi], Raoul Vaneigem: Értekezés az élni tudásról a fiatal generációk számára [Le traité de savoir vivre á l'usage des jeunes générations] és Mustapha Khayati: A diákmiliő nyomorúságáról [De la misére en milieu étudiant]. Új csapásirányt vettek főleg a látványos keres­kedő és fogyasztói társadalom, és a médiumok természetét és szerepét illetően. Szerintük a mindennapi életet a szó szoros értelmében gyarma­tosították. Az egyéni autonómiára való törekvés együtt jár az erkölcsök átalakulásával, a test felszabadulásával és a szexuális forradalommal. A szexualitás érthetővé teszi az elidegenedést, konkretizálja a modern világ nyomorúságát és kiemeli a szűkösség kegyetlenségét.

Az önállóságra való törekvés, a kinyilvánított individualitás nem állt ellentétben a társadalmi szolidaritással, az emancipációval és a kollektív elkötelezettséggel. Olyannyira nem, hogy 1968 májusa világossá tette – ahogy Kristin Ross nagyon helyesen megfogalmazta – az egyenlőség szenvedélyét, a tömegek által követelt és a jelenbe illeszkedő egyenlőség passzióját. Nem 1968 májusa jelentette a szentté avatott individualizmus és a liberális ellenforradalom okát; az 1968 májusára adott konzervatív reakció lett a kezdeményezőjük. 1968 májusa ismét megerősítette, hogy szabadság és egyenlőség, a helyzettől függően, egymással összeegyeztethetők; hogy csupán a konzervatív reakció egyszerűsítette le e problémát puszta „emberi jogi" kérdéssé, s alacsonyította le a demok­ráciát a piac, a politikát pedig az igazgatás színvonalára. 1968 májusa a szabadságot nem az igazságtalanság ellenében nyilvánította ki, hanem azt szükségesnek ítélte az igazságtalanság ellen folytatott harcban. 1968 májusának gyűlölete mindig is élő marad az uralmon lévők számára, azok számára, akik pusztításnak tartják az erkölcs, a munka, a hatalom, az állam és a nemzet bármiféle megkérdőjelezését, azt, ami kétségbe vonja az uralkodó társadalmi viszonyok reprodukálását.

A tekintélyelvűség és a hierarchia kritikája élesen világított rá a ha­talom kérdésére és az uralmi viszonyokra. Foucault a kórházon és a börtönön keresztül leplezte le e viszonyok természetét. A hatvanas évek minden megközelítése összefogott a kényszeren alapuló rendszerek és az önkényes ideológiák lerombolása érdekében. Az uralmi viszonyok nem maguktól értetődőek, hanem történetileg alakultak ki – legitimitá­suk feltételekhez van kötve. Az uralmi viszonyok bírálata kérdőre vonta a történelmet, s tovább erősödött, midőn szétszakadt a fátyol, amely a gyarmatosítás valóságát elleplezte. A mindennapi élet, a szexualitás, a férfi-nő kapcsolatok átpolitizálása ellentmondásos módon a hatalom hétköznapi formáinak elutasításába és az univerzális forradalom utáni vágyba torkollott.

1968 májusa után új trend született. Fordítsuk figyelmünket csupán egyik aspektusára, a mindennapi cselekvésről való gondolkodásra, az értelmiségi – nem csupán egyetemi – foglalkozás újfajta kapcsolatára a társadalmi és politikai cselekvéssel! A társadalmi gyakorlat megváltozá­sának helyet adó új megközelítések számos területet meghatároztak: Bourdieu példáját követve a szociológia, Deleuze és Guattari példáját követve a pszichoanalízis, a pszichológia, az oktatás és az orvostudo­mány stb. A hatalomgyakorlás és a végzet formáinak elutasítása ismét teret kínált a nőknek és a férfiaknak történelmük megkonstruálásához. A mozgósítás új formái bontakoztak ki: Foucault-t követve a hetvenes évek elején létrehozták a GIP-et (Groupe d'Information sur les Prisons). 1968 májusa felfedte az értelmiségiek gondolkodását, s nemcsak a külvilág, hanem elsősorban saját maguk számára. Az események sokuk gondol­kodását és magatartását megváltoztatták.

5. Az 1968-as felfordulást intenzív művészi és kulturális forrongás jellemezte. 1968 májusa azonos irányba terelt két, általában különböző megközelítést. Az egyenlőtlenségek és az igazságtalanságok társadalmi kritikája találkozott a munkában és a mindennapi életben tapasztalható elidegenedés művészi kritikájával. A kultúrát úgy fogták fel, mint min­denki közös javát. Ez a kultúra kiemelte az emberek azon szándékát, hogy a magukévá tegyék az életüket és a testüket. A hétköznapi élet és a médiumok bírálata maga után vonta és megnyitotta a társadalmi analízis, a divat vagy példának okáért a „sztárság" új megközelítéseit. A lázadó ifjúság belevetette magát a grandiózus hippi-gyülekezetekbe, a hatalmas rock-koncertekbe, amelyek együtt jártak a vietnami háború elleni tüntetésekkel.

A képzőművészeti iskolák és az építészeti karok voltak a mozgósítási központok. Így volt ez Olaszországban, Franciaországban és Nagy-Bri­tanniában. Az elfoglalt párizsi Képzőművészeti Főiskolán a plakátműhely nemesi levelet adományozott az Észak és Dél megannyi országában kibontakozó festőművészetnek. Az építészet vegyítette a szociális funkciót és az architekturális gesztust, a kollektív alkotást és az egyéni megformálást, a népi negyedek popularizmusát és a luxusgettók poszt­modern sznobizmusát.

Az irodalom a formát támadta. 1965-ben Georges Perec megírta A dolgokat. Állandóan kísérleteztek a forradalmi irodalommal. A Philippe Sollers által 1960-ban útjára indított Tel Quel című folyóirat közölte Barthes, Foucault, Derrida, Eco, Todorov stb. írásait. 1968-ban a csoport megvédte a forradalom iránt nyitott, avantgárd irodalom állásfoglalását, amely a marxizmust a freudizmussal vegyítette.

A mozi és a színház ezerféle módon vett részt a forradalomban. Pil­lanatokon belül minden finomkodást felszámoltak. Az Odéon Színház elfoglalása és az Avignoni Fesztivál megszállása a rettenetes türelmetlen­ségről tanúskodott. Jean-Luc Godard A kínai lány című filmjének sikere a posteriori figyelmeztető jel volt. A cannes-i filmfesztivál 1968. május 31-én történt elfoglalásának nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A kultúra és a művészi termékek piacosítása, valamint a médiaparádé fényei behatá­rolták a totalitárius utat. De 1968 májusa felfedte az állami vezérlést és a pénztőkét összevegyítő hegemóniának a törékenységét.

1968 májusa újra kapcsolatot teremtett a szürrealizmussal. A költészet tárgyává tette a felfoghatatlant, az irreálist, a valószerűtlent. Az 1968-as házfalakat elárasztották az uralmi viszonyok elutasításáról, a hatalom kísértésétől mentes, szabad világról szőtt álmok képei. 1968 májusának a falakon virító jelmondatait kétféleképpen lehet olvasni. Az önkifeje­zésnek ez a módja első látásra a képromboló, zabolátlan felszabadulás megnyilvánulása; a szólásszabadság magával ragadt és mámorossá tett. Közelebbről nézve viszont meglepő és nehezen megválaszolható kérdéseket vet fel. Vegyük például az egyik legvitatottabb jelszót: „Élvezz határtalanul!" Első látásra ez az egocentrizmus kicsúcsosodásának is fölfogható. De úgy is fel lehet fogni, hogy a kényszer vagy a hatalom által diktálthoz képest másként is lehet élvezethez jutni, a leküzdendő akadály helyett lehet más utat is választani.

Egyesek 1968 májusában „filozófiai tömegmozgalmat" véltek felfedezni (Jean Dollé – Roland Castro: Vive la Révolution). Deleuze és Guattari 1984-ben úgy elemezték 1968 májusát, mint tiszta, minden normális vagy normatív okozati viszonytól mentes eseményt, mint „a távolbalá­tás jelenségét, mintha egy társadalom hirtelen meglátná, mindazt, ami tolerálhatatlan, és azt is, hogy más is lehetséges". Henri Lefebvre új és termékeny koncepciót dolgozott ki, amelyben mindazok jól eligazodnak, akik átélték ezeket az eseményeket, „a forradalom ünnepét".

6. 1968 májusa új ellentétrendszereket és új konfliktusformákat eredményezett. Megkezdődött a dekolonizáció válsága, ami az új álla­mok számára a tekintélyuralmi és katonai rezsimekben nyilvánult meg. 1979-től kezdve a neoliberalizmus kétségbe vonta a New Deal szociális kompromisszumát és teret engedett az általános elbizonytalanodásnak. 1989-ben a Szovjetunió felbomlása¹⁰ betetőzte a válságot, amelynek sebességét hitetlenkedve figyeltük. A győztes hatalmi blokk új nemzetközi rendet teremtett.

1968 májusa megmutatta a New Deal szociális kompromisszumának határait. A hatvanas években a termelékenység és a belső piac növeke­dése nem szüntette meg a vállalatokon belül a hatalom önkényességét és a demokrácia hiányát. A gondoskodó állam megfeneklett az ifjúság egy részének ellenállásán. Az ipari kapitalizmus kínlódva hozta létre megvalósulásának társadalmi alapjait. A nemzetközi rendszer továbbra is az egyenlőtlen árucserén és a nyersanyagok kitermelésén nyugodott, s nem tette lehetővé a modell elterjedését a harmadik világban. 1968 után a fejlődési modell még nem merült ki, a következő évtizedben még tovább növekedett. Csakhogy a kukac már benne volt az almában; a fejlődés dinamikája többé már nem tűnt evidenciának. A hetvenes évek végétől kezdve a tőkés globalizáció új szakasza: a neoliberális korszak vette kezdetét. A pénzügyi kapitalizmus ráerőltette logikáját az ipari kapitaliz­musra, a vállalat a részvényesek diktatúrájának uszályába került. A teljes foglalkoztatásra való törekvést az infláció elleni harc követte, amely maga után vonta a munkanélküliséget és a bizonytalanságot. Domináns blokk szerveződött az Egyesült Államok, Európa és Japán körül, új nemzetközi rend jött létre a G7 vezetésével, amely marginalizálta az Egyesült Nem­zetek Szervezetét. Ez a rend a nemzetközi gazdasági szervezeteken: például a Nemzetközi Valutaalapon és a Világbankon; a kereskedelmi szervezeteken: például a WTO-n (Kereskedelmi Világszervezet) és a katonai szervezeteken: például a NATO-n nyugodott.

1968 májusa hozzájárult a szovjetrendszer határainak felfedéséhez. Az 1961-ben felépített berlini fal az enyhülés végét jelentette.¹¹ Felerősítette azt a folyamatot, amelynek eredményeként Nyugaton megszűnt a vita a Kelet felé fordulásról.

A Kína és a Szovjetunió közötti 1965-ös szakítás a kétpólusú világ végét jelezte. A kínai modell által kiváltott érdeklődés 1968-ban meg­tette a magáét, de az 1966-ban elindított kínai kulturális forradalom a szimpatizánsok legnagyobb részét meghökkentette. A Vörös Khmerek megdöbbentő és tragikus gyilkos őrülete teljessé tette az illúzióvesztést. 1968 eseményei Lengyelországban, főleg pedig Csehszlovákiában sú­lyosan megrázkódtatták a szovjet tömböt. Az 1976-ban megválasztott Jimmy Carter megpróbált kimászni a vietnami gödörből és a Khomeini Iránjával folytatott perpatvarból. Elindította offenzíváját, amely alaposan összekeverte a tőkés piacot és az emberi jogok látványos ideológiájára redukált demokráciát. 1980-ban Reagan rákényszerítette a Szovjetuniót a fegyverkezési versenyre,¹² végletesen korlátozva ezzel annak képes­ségét a szovjet társadalom belső fejlesztésére. 1989-ben eme külső offenzíva és a belső ellentmondások kombinációjának hatására, valamint a szabadságjogok és a demokrácia hiánya következtében bomlásnak indult a Szovjetunió. E bomlás gyorsaságát nehezen hittük el.

1968 májusa a dekolonizációból táplálkozott és együtt járt a válság­gal. 1968-ra a dekolonizáció még nem fejeződött be. Az algériai és a vietnami háborúhoz kapcsolódó küzdelmek megszabták a mozgalom ritmusát. Nem szabad megfeledkezni Palesztina még mindig befejezet­len és befejezhetetlen felszabadulásáról; a korszakot meghatározta az 1967-es háború, az 1970-es jordániai „fekete szeptember", az 1972-es müncheni merénylet és az 1973-as háború. 1975-ben Angola, Mozam­bik és Bissau-Guinea felszabadulása szorosan összekapcsolódott a demokrácia portugáliai megteremtődésével. Az apartheid bukására és Dél-Afrika felszabadulására 1993-ig kellett várni. A dekolonizáció vál­sága akkor kezdődött, amikor a dekolonizáció még be sem fejeződött. 1961-ben megalakult az el nem kötelezett mozgalom Belgrádban. A kibontakozó fejlődési modell összevegyítette az uralkodó államra, a nehéziparra, a parasztság felemelésére nagy hangsúlyt fektető megkö­zelítést a keynesi célkitűzésekkel. Ez rámutatott a nyugati produktivista és a szovjet megközelítés rokonságára. 1966-ban az ázsiai, afrikai és latin-amerikai népek havannai szolidaritási értekezlete – melyhez hoz­zájárult még Che Guevara 1967. októberi bolíviai halála – hivatkozási alapként szolgált a mozgalmak radikalizmusához. 1968-tól 1972-ig a diákmozgalmak rámutattak a déli országok politikai rendszereinek fejlő­désére. Leleplezték az állam természetét és képtelenségét a nemzetközi rendszer megkérdőjelezésére. Az egyéni szabadságjogok megsértése, a jogállam mulasztásai, a demokrácia tagadása jócskán csökkentették az állam társadalmi bázisát. A nemzeti felszabadulás osztályszövetségeinek felbomlása meggyengítette az államot. Az 1973-tól 1977-ig tartó olajvál­ság, úgy tűnt, magával hozza a harmadik világ és az el nem kötelezettek megerősödését. Valójában az újdonsült G7 offenzívája megfordította a tendenciát. Ez az offenzíva a sok-sok tekintélyuralmi és elnyomó rezsim ellentmondásaira és diszkreditálódására támaszkodott. Új, félelmetes fegyverét: az adósságválság-kezelést, úgy készítette elő és úgy alkal­mazta, mint a déli országok móresre tanításának egyik eszközét. Az előírt fejlődési modell minden egyes társadalomnak a világpiachoz való strukturális hozzáidomulásán nyugodott, s e piac szabályozását a tőke világpiaci logikáját megalkotó tőkekörforgás szabadsága biztosította.

7. Az új lendület és a restauráció közötti ellentmondás fennmaradt. 1968 májusa után megkezdődött a belőle származó, az új modernitást hordozó formák és eszmék progressziója, valamint a hatalom konzervatív válaszai közti éles feszültségek korszaka.

A korainak bizonyult vagy befejezetlen forradalmak viszonylagos kudarcuk miatt gyakran elnyomásba és restaurációba torkollanak. Az erkölcsi rend fölülkerekedett Franciaországban és szerte a nagyvilág­ban; a tekintély erényét vég nélkül ismételgették; az uralmi viszonyok legitimitását újra megerősítették. A forradalmi eseményeket követően sok esetben az apály, sőt a restauráció időszaka következett. A francia társadalom ehhez hozzá volt szokva: erre emlékeztet bennünket az 1789-es forradalom, az 1871 -i kommün és az 1936-os Népfront. Így hát 1968 májusa is megtapasztalta a szabadságjogok fellángolásának az individualizmusba való visszahúzódását, az egyenlőség utáni szen­vedély elitizmusba való átalakulását, az univerzalizmus szeretetének összekeveredését az elnyugatosítással és a képzelet behatárolását a piac térhódítása által.

Az új impulzusok folytatták térhódításukat. Az elindított perek, a „vo­nalas" gondolkodók gyűlölete és a marketingesek nyakló nélküli alkal­mazása ellenére 1968 májusának felforgató eszméi nem tűntek el. Az új társadalmi mozgalmak felújították a mozgósítást, az állampolgári tudat visszahódította a polgárjogot, a kollektív és a társadalmi meríthetett az egyéni autonómiából, a hatalmi viszonyok kritikája pedig új teret nyitott az emancipáció előtt.

1968 májusa mint a fennálló rend radikális megkérdőjelezésének kor­szaka, felszínre hozta a korábbi forradalmak megoldatlan problémáit. Ne feledkezzünk meg a dekolonizációs mozgalom kritikájáról és különösen a népszuverenitásnak és a nemzetállamok természetének a kérdéséről! Ugyancsak tartsuk szem előtt az 1917-es forradalom révén megszületett dilemmákat, mindenekelőtt a demokrácia és a szabadságjogok problé­máját! S végezetül emlékezzünk az 1930-as évek munkásharcaiból meg­születő bizonytalanságokra, elsősorban a vállalati demokrácia, valamint a szociális mozgalmak és az állampolgári tudat közötti viszony problemati­kájára! Napjainkra maradt a keynesi modell, a szovjetizmus és a nemzeti felszabadulásból származó modellek határairól történő elmélkedés.

A társadalom és a világ átalakításáról folytatott viták a mai napig aktu­álisak. A megoldatlan problémák közé tartozik a demokrácia definiálásra váró kérdése. E kérdés kapcsán heves viták zajlanak. Az Egyesült Álla­mok úgy tolta előtérbe a demokráciát, hogy szorosan összekapcsolta a tőkés piaccal és az emberi jogok látványos ideológiájával. Ez a cinikus tö­rekvés lehetetlenné teszi az igazságtétel megtagadásának elkendőzését, ami aláaknázza a demokráciát. Amint azt Jacques Ranciére kimutatta, ez felszínre hozza azoknak a demokráciagyűlöletét, akik máskülönben nagy előszeretettel hivatkoznak rá. 1968 májusának gyűlöletét mindig is a rend és a normák tisztelete határozta meg, amit a szabadság fuvallata kétségbe ejtett, az uralkodó osztályok pedig mindig is féltek és azóta is félnek, aggódnak egy újabb váratlan forradalom kitörése miatt. Az új konzervativizmus újraindítja a vitát 1968 májusáról.

Új rendszerellenes mozgalom, az alterglobalizmus¹³ folytatja a harcot, és újra szóba hozza a korábbi ellentéteket: a dekolonizációt, az 1917-es forradalmat, a 30-as évek munkásmozgalmát és 1968-at. 1968 májusá­nak lendületével kapcsolatban javasolja a végzetszerűség elutasítását, kijelentve, hogy lehetséges egy másik világ megteremtése, az önigazgató társadalmi fórumok tevékenysége, a társadalmi mozgalmak összefo­gása, amelyek közül sok ebben a korszakban jött létre; az alternatíva lehetősége azzal szemben, hogy a világot és az egyes társadalmakat a világméretű tőkepiac szabályozza, a jogok biztosítása mindazoknak, akik visszanyúlnak az egyenlőség iránti ragaszkodáshoz.

1968 májusának kora lezárult, de az általa gerjesztett hullámok még mindig éreztetik hatásukat és ellentmondásaikat.

*

E cikk egyes részeit a Jacques Capdevielle és Henri Rey által szerkesztett Dictionnaire de mai 68 (Paris, 2008, Larousse) bevezetőjéhez írtam.

 

(Fordította: Ferwagner Péter Ákos)

 

A cikk eredeti címe: Gustave Massiah: Mai 1968 dans le Monde. Forrás: Attac France, http://www.france.attac.org

 

Válogatott irodalom

A tanulmány elkészítéséhez Élise Massiah nyújtott értékes segítséget.

Dreyfus-Armand, G. – Gervereau, L. (szerk.): Mai 68. Les mouvements étudiants en France et dans le monde. Párizs, 1988, Bibliothèque de Documentation Internationale Contemporaine.

Dreyfus-Armand, G. – Franck, R. – Levy, M.-F.- Zancarini-Fournel, M. (szerk.): Les années 68. Le temps de la contestation. Párizs-Brüsszel, 2000, IHTPE-CNRS/Éditions Complexe.

Duby, G. (szerk.): Atlas Historique Mondial. Párizs, 2006, Editions Larousse.

Faure, Ch.: Mai 68, Jour et Nuit., Párizs, 1998, Découvertes Gallimard.

Mallet, S.: La nouvelle classe ouvrière. Párizs, 1969, Le Seuil.

Al Massira: La révolte des étudiants égyptiens., Párizs, 1972, Editions Maspéro.

Christophe Kantcheff: Mai 68, le bel héritage. Politis, n° 962/964, Párizs, 2007. július 26.

Ranciére, J.: La haine de la démocratie. Párizs, 2005, Editions La Fabrique.

Ross, K.: Mai 68 et ses vies ultérieures (2002). Párizs-Brüsszel, 2005, Le Monde Diplomatique/ Editions Complexe.

Trebitsch, M.: Voyages autour de la Révolution. Les circulations de la pensée critique de 1956 á 1968, in Les années 68, le temps de la contestation. i. m.

Fordítói jegyzetek

1 Union Nationale des Étudiants de France – Franciaországi Egyetemi Hallgatók Országos Szövetsége, amely 1907-ben alakult meg.

2 A latin kifejezés jelentése: Isten műve. Katolikus egyházi szervezet, amelyet 1928-ban Balaguer spanyol pap alapított. Célja a katolikus vallás erősítése a mindennapi életben és a társadalomban. Balaguert 2002-ben a Vatikán szentté avatta.

3 Baloldali csoportok, diákszervezetek és békepártiak koalíciója, amely heve­sen tiltakozott a vietnami háború ellen. Számos tüntetést és felvonulást szervezett Kaliforniában a háború idején.

4 A vietnami háború idején népszerűvé vált tiltakozási forma. A rendezvényeken mindenki szabadon fejthette ki a véleményét.

5 A Háborús Bűnök Nemzetközi Törvényszékét Bertrand Russell brit filozófus hozta létre, közreműködött benne Jean-Paul Sartre is. A bíróság az amerikai külpolitikát és a vietnami katonai szerepvállalást vizsgálta. Ülései nagy nemzetközi figyelmet kaptak, Washington azonban nem foglalkozott velük.

6 Egyetemi Hallgatók önigazgató Szövetségeinek Japán Föderációja, 1948-ban alapították, harcos békemozgalmat folytatott a szigetországban a koreai háború és a Japánban található amerikai katonai bázisok ellen.

7 Hollandiában alakult ifjúsági anarchista, lázadó, magát „ökológiainak" tartó mozgalom, amely gyakran humoros, provokatív akcióival hívta fel magára a figyelmet. Legismertebb akciójukkor, 1966 márciusában füstbombát dobtak Beatrix hercegnő esküvői menetére.

8 A besanponi LIP óragyárat pénzügyi nehézségek miatt be akarták zárni, mire a dolgozók sztrájkba léptek és elfoglalták az üzemet, amelyet maguk szándékoztak irányítani.

9 A dél-franciaországi Larzac melletti katonai bázist a kormány ki akarta bővíteni, mire a helyi parasztság erőszakmentes tiltakozó akcióba kezdett. A kormány tízéves küzdelem után végül elállt a tervtől. Bernard Lambert (1931-1984) az 1970-es években a francia paraszt-szakszervezeti mozgalom legismertebb vezetője volt.

10 A Szovjetunió felbomlása valójában 1991-ben következett be.

11 Lapszus. Az enyhülés ui., mint közismert, éppen a hatvanas évtizedre esik, csúcspontjaként pedig az 1975-i helsinki záróokmányt szokták emlegetni. Csak ezt követően kezdődött a „kis hidegháború", amely Gorbacsov hatalomra jutásáig tartott.

12 Ronald Reagan valójában csak 1981-ben vette át az elnöki tisztséget.

13 A szövegben a francia szóhasználatot követve: altermundializmus (altermondialisme).