Artner Annamária:

Könyvem három részből áll. Az első a társadalmi hatásokat taglalja, amelyek túlnyomórészt a társadalom óriási többségét adó munkavállalókat, a globalizáció munkásosztályát érintik. A második ezeknek a hatásoknak a politikai következményeivel, a globalizációval szembeni ellenállással foglalkozik. A harmadik részben esettanulmányok egészíti ki, konkretizálják az elmondottakat.

A könyv főbb tézisei közül – úgy gondolom – újszerűségével kiemelkedik az áthárítási mechanizmusok leírása, a szolgáltatási szféra térnyerésének indoklása, a globalizációs ipari-szolgáltatási tartaléksereg képződésének értelmezése, korunk nacionalizmusának a kis- és a nagy- (transznacionális) tőkék közti ellentéttel való magyarázata, a nemi emancipálatlanság hármas folyamatának elemzése, s végül az új típusú globalizációkritikai mozgalmak jelenének és jövőjének kritikai tárgyalása.

1. A globalizáció a kapitalizmus ideológusainak kifejezése, amely mentes a társadalmiforma-meghatározottságtól. A termelőerők globálissá válása szükségszerű és kívánatos is. Korunkat azonban elsősorban nem a termelőerők globális fejlettsége jellemzi, hanem az, hogy a magántulajdon-alapú viszonyok váltak bolygószerte uralkodóvá. Ezt a nemzetköziesedést a tőkeáramlás, a tőkeáramlást pedig a transznacionális vállalatok hajtják végre, újratermelve, sőt megerősítve a világgazdaságot jellemző hierarchiákat. A globalizáció előnyei a termelőerők fejlődéséből, hátrányai a tőkeviszony társadalom- és természetellenes hatásaiból erednek. Ezért helyesebb a globalizációt a kapitalizmus egy újabb, a transznacionális vállalatok által uralt szakaszaként, – Rozsnyai Ervin után – transznacionális monopolkapitalizmusként meghatározni. (A könyv ebben az értelemben használja a globalizáció kifejezést.)

2. A globalizáció kibontakozásának objektív feltételét a termelőerők fejlődése (ezen belül az információs technológiák) képezik, szubjektív feltételét pedig a kapitalizmus alternatíváját jelentő kelet-európai rendszerek, mindenekelőtt a Szovjetunió bukása, szétesése. Az előbbi volt a szükséges, az utóbbi az elégséges feltétel.

3. A globalizáció gazdasági alapstruktúrája a korábbiakhoz képest felerősödő hierarchia (amit Szigeti Péter a gazdasági uralmon túlnyúló hegemónia-fogalom alapján tárgyal): a legnagyobb tőkék egész államokra és a kisebb tőkékre, az erősebb gazdaságok/régiók a gyengébbekre, és mindannyian végső soron a munkavállalóra képesek hárítani az általuk fenntartott „rend" terheit, miközben a munkavállaló tömegeken belül is létezik hierarchia. A transznacionális monopolkapitalizmus működésének katalizátora az a hierarchikus viszonyrendszer, amely lehetővé teszi, hogy a tőke mind tökéletesebb módon érvényesítse nemzeti és nemzetközi áthárítási mechanizmusait.

4. Az egyensúlytalanságok, válságok áthárítása nem új keletű fogalom a kapitalizmusban, de nemzetközi mértékben is jelentőssé csak a tőkemozgások fellendülésével vált. Áthárítás és tőkemozgás szoros egységben fejlődik. A 70-es évek olajárrobbanása, az ennek nyomán a bankokban felhalmozódott tőkék technológiai korszakváltás jeleztek, és a kormányok anticiklikus politikája ellenére is az 1929-33-as válságra emlékeztető válsághoz vezettek volna, ha e fölös tőkéket nem sikerül a fejlődő országokba irányuló hitelkihelyezés formájában újraértékesíteni. Ezzel a fejlődő országokban a tőkék újraértékesülése vált lehetővé, és egyben megerősödött a világgazdasági hierarchia, aminek később a 80-as évek adósságválságában, illetve ennek kezelésében lett jelentősége. Ekkor az eladósodott országoktól éppen termelési szerkezetük, technológiáik világpiaci (értsd: a fejlettekhez viszonyított) elavultsága miatt lehetett a fokozott piacnyitást és deregulációt („államtalanítást") követelni, no és mindenekelőtt valutáik leértékelését. Mindez ismét a fejlett országok tőkéinek kedvező feltételek mellett történő terjeszkedését és felhalmozását segítette elő. Az áthárítás következő körét a kelet-európai rendszer összeomlása tette lehetővé, újabb felvevőpiacokat és termelési kapacitásokat kínálva a tőkefelhalmozás számára.

5. A globalizációban tehát a konjunktúraciklus nemzetközivé válik, de nem abban az értelemben, hogy a termelés mindenütt egyformán hullámzik, hanem úgy, hogy a fejlett országok (tőkéinek) válsága más régiókban csapódik le: az áthárítási mechanizmusoknak köszönhetően a centrum válsága helyi válságok láncolatában jelenik meg. Ennek megfelelően (részben) másutt jelentkeznek a társadalmi hatások is.

6. A fejlett országok jóléti állama nem hozható vissza. Egyrészt, mert a szerves összetétel növekedése miatt csökken a (bruttó) profitráta, illetve (nettó) szintjét csak csökkenő adókkal lehet fenntartani. Másrészt, mert az alternatíva bukása következtében nincs eszköz az alávetettek kezében, amellyel a közteherviselést ki tudnák kényszeríteni.

7. A könyv a munkásosztályt a termelésben elfoglalt hely alapján értelmezi (a csak munkaerejük eladásával megélni képesek csoportja), attól függetlenül, hogy ez a helyzetazonosság tudatosul-e bennük, vagy sem („magánvaló" és „magáért való" osztály kérdése). A tudatosulást nehezíti az egész társadalomra jellemző atomizáltság, amihez nagyban hozzájárulnak a transznacionális vállalatok telephelyeinek szétszórtsága, valamint az atipikus foglalkoztatási formák. Az automatizáció előrehaladásával egyre csökken a fizikai munkák szerepe, ami úgyszintén elhomályosítja az osztályhelyzetet, ám egyben biztatóan fejleszti a kapitalizmust meghaladó társadalom alapzatát nemcsak a termelékenység növelése, hanem a munkamegosztás anyagi alapjainak (a fizikai munka szerepének) csökkenése tekintetében is.

8. A munkásosztály ma nagyrészt a szolgáltatási szférában dolgozik. A tercier szektor térnyerése részben látszólagos (statisztikai, iparszervezeti kérdés), részben pedig kettős funkciót tölt be. Egyfelől az alacsonyabban tartható szerves összetétel (kisebb gépesítettség) miatt a profitráta emelésére irányuló törekvések célpontja, másfelől a társadalmi polarizáció következménye (a szükség, a dezetatizáció és a fogyasztói társadalom terméke).

9. A globalizáció társadalmi hatásainak középpontjában a munkásosztályt elsősorban érintő munkaerő-piaci viszonyok állnak. A könyv a főáramú közgazdaságtan szinte minden e tárgykörbe tartozó állítását cáfolja. Ilyen állítások például, hogy a piacon a minőségi verseny került előtérbe, ezért nőtt a munkaerő képzettsége iránti igény; hogy a bérköltségek versenyképességi szerepe csökken; hogy a fő trend az egy foglalkoztatottra jutó munkaidő csökkenése és a munka minőségének javulása; stb. Valójában a marxi törvényszerűségek hibátlan érvényesülése figyelhető meg. Az ipari-szolgáltatási tartaléksereg egyre duzzad, egyre nő az a „legalsó" része is, amelynek felszívására már a konjunktúra sem képes (pauperizáció, lumpenproletariátus). Ennek nyomán a bizonytalan foglalkoztatási formák terjednek, a munkával töltött idő és a munkaintenzitás nő, a munkaerő értéke és még inkább ára egyre csökken, a munkavégzés éppen a növekvő automatizáció és számítógépesítés miatt igényel egyre kevesebb, illetve egyre könnyebben elsajátítható („betanítható") tudást. Mindennek oka, hogy a magántőke csak a saját kompetenciájába vont erőforrásokkal gazdálkodik, a felesleget kilöki a társadalom holt vizébe: a termelésben a technikai haladásnak vagy munkaszervezésnek köszönhetően felszabaduló munkaidő nem egyenletesen oszlik meg a dolgozók között, hanem elbocsátások révén a munkanélküliek oldalán halmozódik fel. Ennek messze ható negatív következményei vannak a társadalom rendelkezésére álló munkaerőalap kihasználtsága szempontjából: ami gazdaságos a vállalat szintjén, az a legmesszebbmenőkig gazdaságtalan a társadalom szintjén. A lényeget ragadta meg tehát Marx, amikor a termelőeszközök magántulajdonlásában látta az alapproblémát.

10. A világszegénység korábban megfigyelhető csökkenésének áldásos trendjét a globalizáció megfordította. A szegénység enyhítése csak a piaci viszonyok háttérbe szorításának mértékében következett be, vagyis olyan országokban és olyan mértékben, ahol és amennyire állami intézkedésekkel hatottak oda (pl. India, Kína). A jólét még a sikerországokban sem csorog le a munkavállalókhoz (Írország); általános, hogy a munkásosztály GDP-ből való részesedése csökken. A társadalmakon belüli és az azok közötti jövedelmi különbségek mára olyan nagyok, hogy nem szüntethetők meg radikális újraelosztás nélkül, pusztán a növekedési ütemkülönbségek segítségével. (A növekedési ütemek arányának nagyobbnak kellene lenni, mint a kiinduló jövedelemarányoknak.)

11. A globalizáció egymással és több vonatkozásban a globalizációval is ellentétes ideológiai-kulturális folyamatokat generál, illetve erősít fel. Ilyen a versenytársadalom alapideológiája, az individualizmus, a transznacionális vállalatok termékei által megalapozott homogenizáció és a látszólag mindezek ellentéteként felerősödő nacionalizmus. Ez utóbbi a nemcsak az ember legmélyebb társadalmi természete ellen a „bellum omnium contra omnes"¹ végletekig hajtásával intézett támadásra adott válasz, hanem a globalizáció gazdaságpolitikája, a neoliberalizmus elleni tiltakozás csatornája is, melyben a kisebb, „nemzeti" tőkék látszólagos érdekközösségbe kerülnek a munkásosztállyal a nagy transznacionális vállalatokkal szemben. Az individualizmus, homogenizáció és nacionalizmus nem más, mint az egyéniség, az egyetemes emberi kultúra és a közösség kapitalizmus által eltorzított formái.

12. A népek tudatának torzulása és egyben a munkásosztály öntudatra ébredésének gátja a tudatosan terjesztett irracionalizmus. A vallások térnyerése és a legkülönbözőbb médiákban és kulturális csatornákon keresztül gerjesztett miszticizmus nem csak korunk status quóját védi, de a feltörekvő burzsoáziával szemben is remek védőbástya volt a feudális uralkodó osztály számára. Nem véletlen, hogy szellemi síkon a felvilágosodás (az „ész uralma") készítette elő a 18-19. századi rendszerváltást, a polgári forradalmakat.

13. Minden látszólagos (jogi) haladás ellenére a globalizációban megfordultak az emancipációs folyamatok. A nacionalizmus és a nyomában járó újfasizmus a népek, népcsoportok elleni gyűlöletet élesztik, de a munkaerő-piaci helyzetből (a tartaléksereg felduzzadásából) következően visszalépés történt a nemi egyenjogúság terén is. Itt három folyamat zajlik. Egy (látszólag) modern-emancipatorikus: a nők fokozott bevonása a munkaerőpiacra; egy konzervatív-patriarchális: a családeszmény és a női szerep (az anyaság, az otthon melegének védelme) felértékelődése; és egy modern-patriarchális: a felszabadított nemiség és a női emancipáció (önbizalom) a nő(iesség) fokozott kiszolgáltatottságát, a nő áruvá silányítását okozza.

14. A globalizáció kiélezi a tőkésosztályon belüli, a kisebb és a nagyobb tőkék közti ellentéteket is, amely a transznacionális vállalatok túlsúlya miatt országok (sőt kultúrák! – Huntington) közötti ellentétként jelenik meg. Az ilyen ellentétek azonban nem a rendszer megváltoztatására irányulnak. Ezt a célt csak a munkásosztály mozgásai hordozhatják. Ezek azonban mindenütt erőtlenek, perspektívátlanok. A globalizációellenes mozgalmak fellendülését katalizálta, de továbbfejlődésüket egyúttal korlátozza is a fejlett országok munkásosztályának (a világ munkásarisztokráciájának) a globalizáció őket is sújtó hatásaival szembeni elégedetlensége. Ez az osztály – reformtörekvéseivel – végső soron korábbi privilegizált helyzetét sírja vissza. Idővel be kell látnia, hogy ez nem lehetséges.

15. A keleti rendszerek bukásával összefüggésben a szociáldemokrácia elvesztette funkcióját és támaszát, sőt a tőke szolgálatába állt, a kommunista eszme pedig szinte mindenütt a világon diszkreditálódott. Ennek eredményeképpen a tömegek rádöbbentek, hogy nincs aki/ami az uralkodó viszonyokkal szemben ezek helyett őket védené – és elfordultak a politikai pártoktól. Ez a civil jelleg előtérbe állítását eredményezte, ami egyszerre szabadította fel az egyéni kezdeményezést, és vezetett – a globalizáció túlhajtott individualizmusának talaján – a politikai szférában nélkülözhetetlen összeszervezettség hiányához, sőt elutasításához.

16. A reformizmus és a civilkedés tanulóéveknek megteszi, de a globalizációt egyelőre más-más (rész)szempontból ellenző, tematikusan, szervezetileg, a kritika mértékében és a tennivalók irányában is eltérő mozgalmak egyelőre hiányolják az „egyneműség, öntudat és szervezettség" (Gramsci) erejét. A politikai szervezettség legmagasabb foka a párt, ami nélkül az ellenállási mozgalmak anarchikusak, gyengék és a szélsőjobboldalnak kiszolgáltatottak. A sorsfordító erőhöz szükséges „az ösztönösség teljes levetése", amely azonban még várat magára.

 

Mészáros Ádám:

Artner Annamária könyvének két jelentős hazai előzményét emelném ki. Rozsnyai Ervin Az imperializmus korszakváltásai és Farkas Péter A globalizáció és fenyegetései című munkái jelentik a Globalizáció alulnézetben legfontosabb elméleti és közgazdasági alapját. A három mű közül Artner Annamária könyvének nagy érdeme, hogy a transznacionális kapitalizmus társadalmi hatásaival, valamint a globalizációkritikai mozgalmakkal, a globalizációval szembeni ellenállással minden eddiginél részletesebben foglalkozik.

A könyv kiválóan elemzi a mai világgazdasági rendszer olyan mechanizmusait és jelenségeit, amelyek a transznacionális kapitalizmus lényegét jelentik. A globalizáció társadalmi hatásainak, többek között a tartaléksereg képződésének, a munkaidő növelésének, a szegénységnek és a jövedelmi differenciálódásnak, a szolgáltatások szerepének vizsgálata igen komplex látásmódról, a statisztikák értő vizsgálatáról tesz tanúbizonyságot, s mind elméleti, mind gyakorlati szempontból kiválóan sikerült e jelenségek lényegre törő, élvezetes, elméleti és gyakorlati bemutatása. A mai vita szempontjából azonban sokkal érdekesebb lenne azt a három tételt kiemelni, amely a könyv alapján véleményem szerint legalábbis részben vitatható, illetve amelyről itt érdemes lenne részletesebben beszélnünk.

Az első ilyen gondolatkör a profitráta esésének tendenciája. A marxi közgazdaságtan alapvető tételéről van szó, amely nélkül e marxi alapokon álló elemzés elég nehezen érthető meg. A könyvben sajnos mindössze egy alig több, mint egyoldalas rész foglalkozik ezzel a problémával. Azt olvashatjuk, hogy „a profitráta esésére vonatkozó marxi tétel ma is áll" (28. oldal). Az állítás empirikus igazolása viszont igen gyenge lábakon áll. Tudjuk, hogy a profitráta mérése számos módszertani nehézségbe ütközik, s igen kevés közgazdasági munka foglalkozik ezzel az alapvető problémával. A könyvben idézett forrás, amely az Egyesült Államok vállalatainak példáját hozza fel, véleményem szerint igen ellentmondásosan elemzi mindezt. Egy ország vállalatainak profitrátája a transznacionális vállalatok korában többek között a tőkeáramlás és a nagyvállalati működés jellegzetességei miatt nem sokat árul el a rendszer egészéről. A profitráta, a profit nagysága is manipulálható (például a transzferárak segítségével). Az idézett időintervallum (1959-1999) adataiból nem látszik világosan, hogy például a hetvenes években kezdődött struktúraváltás milyen hatást gyakorolt a profitrátára. A profitráta süllyedésének vizsgálata, mivel egy igen lényeges kérdésről van szó, mindenképpen nagyobb szerepet kell hogy kapjon a jövőben.

Második kritikai észrevételem a hierarchia problémaköréhez kötődik. A könyv jól elemzi azokat a hierarchikus viszonyokat, amelyeket a tőke teremt, s amelyek a társadalom, a tőke és a munka, valamint az egyes országok között egyre élesebbé válnak, s amelyek az áthárítási mechanizmusok működését teszik lehetővé. Sajnos hiányzik az elemzésből az, hogy ezen hierarchikus viszonyok – különösen a mai világgazdaságban – változnak. A tőke és a munka szintjén nem, de az országok és régiók között mindenképpen. A fejlett ország – fejlődő ország ellentétpár ebben az esetben (elég csak Kínára, Délkelet-Ázsiára gondolnunk) túlságosan leegyszerűsített. Ami igaz Afrikára, ma már nem feltétlenül igaz a fejlettebb ázsiai országokra. A hierarchia országok, régiók közötti változása mindezt az elemzést kihívás elé állítja.

A globalizáció hatásai közül az egyik legfontosabb a társadalom jövedelmi viszonyainak elemzése. Különösen érdekes a jólét lecsorgásának kérdésköre, azon belül is az esettanulmányokban elemzett Írország. Egyetérthetünk azzal, hogy a társadalmi jólét növekedése nem egyenesen arányos a gazdasági növekedéssel; a GDP szárnyalása nem jelenti feltétlenül azt, hogy a jólét „le is csorog". Ettől függetlenül azt gondolom, hogy a globalizációnak számos társadalmi csoport, ország, régió volt és lesz is kárvallottja, s épp az ír társadalom nem tartozik ezek közé. Lehet azt állítani, hogy a társadalom sokkal nagyobb mértékben is részesedhetett volna a (valóban sok szempontból látens) gazdasági növekedés jótéteményeiből, azonban az egészségügyi kiadások tíz év alatt akkor is 2,7-szeres növekedést mutattak, még ha Írország pozíciója az egészségügy helyzetét mutató nemzetközi rangsorban néhány szempontból viszonylag rosszabb is lett egy bizonyos időszak alatt. A globalizáció társadalomra gyakorolt hatásait tehát sokkal árnyaltabban kell értékelni. Egyes társadalmi csoportok abszolút vagy relatív helyzetének javulását is el kell ismerni; különösen azért, mert a változásokat más társadalmi csoportok, országok stb. helyzetének változásával együtt kell elemezni, s a jólét mégoly mérsékelt lecsorgásának belátása is súlyos etikai kérdésekre derít fényt, épp a globalizáció kárvallottjaival való összevetés szintjén.

 

Böcskei Balázs:

Artner Annamária könyve illeszkedik a magyarországi baloldalnak – amikor baloldalt mondok, minden esetben kapitalizmus-, illetve globalizációkritikai baloldalt értek rajta – a globalizáció társadalomelméletébe tartozó kutatásaiba. Politológusi képzettségemből adódóan a könyv második részéhez, a globalizációkritikai mozgalmak bemutatásához és problémaköréhez szólnék hozzá, természetesen utalva a könyv első felének megállapításaira. Artner jobbára a marxista társadalomelmélet felől „olvassa" korunk gazdasági, szociológiai és politikai életben zajló folyamatait. Elméleti konzekvenciáit is a marxizmus mint kutatási módszer jegyében vonja le. Az első kérdések adódnak is ebből: vajon milyen új stratégia irányába mutat ez a fajta elméleti horizont, továbbá a megfogalmazott (új) ismeretek mennyiben szerveződnek társadalomátalakító stratégiává a tárgyalt mozgalmak számára?

A globalizációkritikai mozgalmak később ismertetendő belső szociológiai sokszínűsége, illetve ideológiai fragmentáltsága kérdésessé teszi, hogy a marxizmus felől tekintve mennyiben tölthetik be az új történelmi szubjektum szerepét. A kérdésre könnyebben lehetne választ adni, ha létezne a mai szakszervezetekre vagy tömegmozgalmakra vonatkozó marxista politikaelmélet.

A globalizációkritikai mozgalmak maguk is gyakorlati mozgalmak – Artner a civilségben látja egyik fő jellemzőjüket -, s ennyiben reformista orientáció jellemzi őket. A kultúra fogalmának demokratizmusa mellett a mozgalmak fő tipológiája: a nyitottság és az individualizmus. Ezzel azonban az osztályalapokon álló cselekvés válik viszonylagossá. Nem eldöntött, hogy Artner Marx vagy a marxizmus nyelvén szól-e a mozgalmakról. A globalizációval szemben szerveződő vagy azt kritizáló mozgalmakat egyébként is éppannyira sorolhatjuk a baloldali radikalizmus címkéje alá, mint tekinthetjük a posztmodern élménytársadalom keretein belüli, új közösségi formáknak.

Artner Annamária helyesen tárja fel a termelés egyes ágazataiban, szféráiban tevékenykedő csoportokat, illetve ezeknek egymáshoz mért életmódbeli és ideológiai különbségeit. A szerző leírja ezeknek adekvát megjelenési formáit, sajátosságukat és érdekképviseletük módját. Ugyanakkor rátérve a globalizációkritikai mozgalmak tárgyalására, a marxi alapon állva mindinkább elmosódik annak a történelmi szubjektumnak a körvonala, mely érdemben lehetne ellensúlya a transzatlanti uralkodó osztálynak. Ezzel a könyv akaratlanul is elmozdul a marxi álláspontról egyfajta posztmarxista civiltársadalom-felfogás felé. Minden bizonnyal ez nem célja a szerzőnek, de az efféle olvasat nem lehet hátránya a könyvnek. Ezen elmozdulást azért is tartom fontosnak, mert a posztmarxi értelmezéssel egyrészt feloldható a marxizmus permanens problémája, mely szerint korunkban az elmélet és a gyakorlat kölcsönösen egymás gátjává váltak. A forradalmi időszak lecsengése után a marxi elmélet feladata egyelőre nem több, mint a szaktudományos eredmények feldolgozása. A globalizáció perspektívájában vizsgált társadalmak és mozgalmak a marxizmuson belül korántsem magától értetődő elméleti reflexiót indítottak el.

Lehetséges a „mozgalmak mozgalmának" leírása, de nem lehetséges abból egy posztkapitalista társadalom kialakulásának feltételezése. Nemcsak azért, mert a politika maga is kontextuális, hanem mert a globalizációkritikai mozgalmak belső fragmentáltsága lehetetlenné teszi, hogy fel lehessen vázolni jövőre vonatkozó elképzeléseket. Artner is utal rá, hogy a mozgalmakat réteg- vagy részmozgalmak szerint lehet csoportosítani, majd további horizontális és vertikális elkülönülésben. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy közel sem azonos szociológiai csoportok képviselete kerül egymás mellé, ezzel mozgalmon belüli hatalmi tendenciákat indukálva. Ennyiben tehát további kutatás témája lehet, hogy miként ütközik össze az indusztriális és a posztindusztriális társadalom érdekeinek képviselete a mozgalmon belül, s kerül az egyik a másik fölé-alá. Elég, ha csak Balázs Gábornak a társadalomkritikai mozgalmakra vonatkozó leírásaira gondolunk,² hogy belássuk: a differenciált forma és témafelvetés a mozgalmon belül is konkurens jövőképeket alakít ki. Az eddigiekben még szintén nem alaposan vizsgált kérdés az, hogy miként viszonyulnak az egyes mozgalmak a kulturális, politikai és gazdasági liberalizmushoz. Ez korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy a mozgalmak külső, objektív leírásából következik. Ennek majd a globalizációkritikai mozgalmak belső magjának szociológiai ismertetésénél lesz jelentősége.

A mozgalmak egyik tapasztalata, hogy a horizontális, autonóm, hálózatszerű szerveződés az ideológiai beszédmódot felváltó gyakorlati pragmatizmusba torkollik. Mivel a globalizációkritikai mozgalmak mind eszközrendszerüket, mind a képviseltek körét illetően a munka és a tudástársadalom határán szerveződnek, célszerű lenne értelmezésük során a posztmarxista civiltársadalom-felfogás irányába elmozdulni.

Ennek ismertetését Huszár Ákos tanulmánya³ alapján fogom elvégezni. Mielőtt rátérek erre, előfeltételként világossá tenném, mit értek azon, hogy a globalizációkritikai mozgalmak vizsgálata lehet a megfelelő keret a diskurzusintézményesítés ideájának kibontása felé. Mindennek hátterében rendszer és életvilág Habermas-féle megkülönböztetése áll. A gazdasági-állami szférától elkülönülve szerveződő civil társadalom plurális intézményei ebben a felfogásban nem mások, mint a diskurzus intézményesítésének folyamatos lehetőségei. A Habermastól is „tanulható" diskurzusetika túllép a (neo)marxista megoldásokon: ez annyit jelent, hogy nemcsak elismeri a demokratikus intézményeket, hanem tovább is demokratizálná azokat. Ez a globalizációkritikai mozgalmakon belüli irányzatok szinte mindegyikéről elmondható. Ebben az értelemben a mozgalmak, problémacentrikusságukból adódóan, a modernizáció vívmányaként létrejött rendszer és az életvilág közötti közvetítő mechanizmus szerepét töltik be.

Arató András és Jean L. Cohen – Huszár Ákos által taglalt – munkáiban a szerzők posztmarxi nézőpontból a civil társadalmat mint az önkorlátozó radikalizmus mozgalmait jellemzik. Önkorlátozók abban az értelemben, hogy nem a marcusei „Nagy Megtagadás" jegyében cselekednek, és radikálisak annyiban, hogy az életvilág kolonizációja ellen lépnek fel. További célként jelölik meg a demokratizálódás kiterjesztését az államra, illetve a gazdaság területére. A posztmarxista megközelítés reflektál a dogmatikus marxi előfeltevésekre, és megszabadítja magát ezektől. Ugyanakkor fenntartja a folytonosságot a modern civil társadalom kritikájának programjával. A megértés kulcsa Cohennél az az előfeltételezés, amely szerint a mai civil társadalom logikájának kulcsa nem más, mint a termelési viszonyok, a társadalmi-gazdasági csoportok, a kapitalista újratermelési mechanizmusok elemzése és az osztályharc. Mielőtt szabadon engednénk (neo)marxista gondolati fantáziánkat, mindehhez a következőket tenném hozzá: egyrészt a kapitalizmus ma már korántsem az uralomra, hanem közel ugyanolyan mértékben a koordinációra is épít. Tömegesen „tudja" érdekeltté tenni abban a globalizáció nemzetállami szinten nehezebben beazonosítható veszteseit, hogy törekedjenek a tőkés termelés kínálta szabadidő egyre nagyobb mértékű birtokbavételére. A kapitalizmus történetében soha nem mutatkozott eziránt oly nagy igény, mint manapság. A posztmodern élménytársadalom nem ér véget a Nagykörúton kívül, vagy a Boráros téri HÉV-megállónál, hanem továbbfut a síneken, és egy, de mégis az élménytársadalom vonásait felöltő más minőségnek adja át helyét. Másrészről Tamás Gáspár Miklós helyesen írja május 1-je alkalmából írt cikkében: „Ez a huszadik század munkásosztálya: sok tekintetben dicső múlt, de múlt. Ellentét van tehát történeti intuíciónk, történeti képzetünk és okadatolt tudományos felismerésünk között (ami részben magyarázza azt is, hogy a marxizmus ma – újra elismert, nagyon is virágzó tudományos műfaj vagy diszciplína, ám semmiképpen nem világnézete a tőkés rendszerrel szemben ellenzékben lévő, bármennyire is balos mozgalmaknak)."⁴

A neomarxista osztályelméletek nem lépnek túl a marxi osztályelméleten, míg a posztmarxi kritikai elmélet felülvizsgálja a civil társadalom afféle gazdasági redukcióját, amelyet ugyebár Marx előfeltételez. Az osztályantagonizmusok melletti más egyenlőtlenségek létrejöttével az osztályok mellett további kollektív cselekvők vagy – Claus Offe után – szituációcsoportok léptek fel. Ezek már nem a Történelemmel kívánnak szakítani, hanem azt kívánják elérni, hogy az állam és a gazdaság mechanizmusai széles társadalmi hozzájárulás mellett működjenek. A globalizációkritikai mozgalmakat sokkal inkább ezek alá sorolom, mintsem a globalizáció problémáira magától értetődő választ adni képes politikai aktorok közé. A globalizációkritikai mozgalmak – hasonlóan egyéb, korábbi kritikai mozgalmakhoz – nem adnak választ arra a kérdésre, hogy miként kívánják megoldani egy funkcionálisan differenciálódott társadalom egyes részrendszereinek problémáit úgy, hogy emellett nem sérül a társadalmi integráció és a modernizáció egy már elért foka. Itt csak utalhatok Luhmann ökológiai problémáról írott könyvére, mely magyarul Karácsony András interpretációjában ismerhető meg.⁵

Tehát hogy a posztmarxista gondolat végére érjünk: amikor Artner Annamária a „proletár" kifejezést használja, talán annak ismeretében is teszi, hogy mára tudhatjuk: a marxista elmélet „normatív filozófiai igénye az osztályszociológiailag ábrázolt fogalmával tarthatatlan". A mai osztály- és rétegződéselméletek tanulsága, hogy univerzális értékek hordózóiként más, a „proletariátushoz" hasonló partikuláris csoportok is felléphetnek. A posztmarxista kritikai rétegződéselmélet számol a jelen kapitalista társadalom sokféleségével, úgy, hogy közben nem mond le a marxi eredményekről sem. E hosszabb kifejtést azért találtam fontosnak elmondani, hogy ezzel is megvilágítsam a következőt: egy marxista számára – a már fentebb tárgyalt ki nem dolgozott politikaelmélet híján – a globalizációkritikai mozgalmak kínálta megoldás közel sem mutat egy posztkapitalista társadalom irányába.

A globalizációkritikai mozgalmakra vonatkozó történeti optimizmussal kapcsolatban egy további dologra is felhívnám a figyelmet, mégpedig Kiss Viktor elemzését⁶ felhasználva. Kiss szerint az antiglobalizációs mozgalmak centruma felé haladva a belső magról az alábbiak mondhatóak el: ahhoz, hogy az érdekképviselet és -érvényesítés célba érjen, magas szintű angoltudás és intellektuális kvalitás szükségeltetik. Ezzel eddig nem mondunk újat. Azzal azonban már igen, hogy ez leginkább a jól képzett városi fiatalok azon csoportjára jellemző, amelyek biztos polgári háttérrel rendelkeznek, s így a család nemcsak a későbbi felnőtté válást, hanem ezzel a tanulási idő extrém kitolódását is képes finanszírozni. Ironikusan és nem eredeti jelentésének megfelelően használva az „elidegenedés" kifejezést, azt mondhatnánk: e fiatalok munkába állva a modern elidegenedés oly szintjére és „komfortjára" juthatnak, amelyről az általuk képviseltek még csak álmodni sem mernek. Miként Kiss fogalmaz: az antiglobalizációs mozgalmakban a posztfordizmus gyermekei a hagyományos polgári ellenkultúrák talaján lázadnak a fennálló ellen. Bár ez nem igaz a mozgalom teljes szociológiai összetételére, de azt gondolom, ezzel mégiscsak sikerült rávilágítanunk arra, hogy a mozgalmak aktivistái korántsem csak azok közül rekrutálódnak, akik tudatosan nem állnak be a munkaerőpiacra, vagy nincs ott rájuk szükség – mint azt számos magyar baloldali mozgalomkutató állítja. Jó lenne, de ez így féligazság.

Aminek elemzésre szintén várat magára – Artner is kitér rá röviden -, az új szociáldemokráciával kapcsolatos. Bár a posztmodern szociáldemokrácia ideológiai ereje nem túlságosan nagy, ugyanakkor a posztindusztriális társadalomban annak legeredetibb társadalmi integrációs módját ajánlja fel. Az új szociáldemokrácia kockáztató emberének, „lifestyle"-emberének életpályamodelljei éppen annak az ifjúságnak lehetnek követendő útjai, amelyet az előbb a globalizációkritikai mozgalmak centrumaként azonosítottunk. Ahogy baloldali kritikusai az új szociáldemokráciát a „posztmodern" bélyeggel látják el, úgy a globalizációkritikai mozgalmak (marxi) kritikusa azokat szintén a posztmodern – ez esetben kevésbé sem pozitív – kifejezéssel kell hogy minősítse. A nyitottság, érdeklődés, tolerancia jegyében szerveződő fórumok nemcsak tanakodásra és cselekvésre, hanem fogyasztásra is kondicionálnak.

Végezetül Artner Annamária könyvének tükrében a globalizáció politikaigazdaságtan-szempontú elemzésének féloldalasságára hívnám fel a figyelmet. A Marx és az ő nyomdokain induló társadalomelméleti iskolák bár tudták, hogy a társadalmi viszonyok egészen más logikát is követhetnek, mint a termelés belső törvényei, ezeket mégis a gazdaság logikájának rendelték alá. A gazdaságban valóban az instrumentális cselekvés dominál, és a társadalom egésze tekintetében is hangsúlyos szerepe van, de ez még nem szolgál magyarázóelvként arra nézve, hogy mi az, ami a társadalmat sajátosan társadalmivá teszi. Hogy mit jelent a társadalom társadalmisága. Mert a társadalomban kommunikatív érintkezés is folyik. A globalizáció differenciáltabb elemzésére van szükség. Alapvetően elhibázottnak tartom a tudás (kultúra) gazdasági redukcionizmust alátámasztó instrumentalizálását. Nemcsak a modernitás egydimenziós olvasata következik ebből, hanem a társadalomtudományi párbeszéd rövidre zárása is.

A redukcionizmus elutasítása ugyanakkor vonatkozik az elméleti nézőpont túloldalán lévőkre is – a politikai gazdaságtani értelmezést kerülőkre -, mert különben nem érthetik meg, hogy mit jelent Artner Annamária könyve a transznacionalista monopolkapitalizmussal szembeni (szellemi) ellenállás számára.

Szigeti Péter:

Sokféle válságjelenséget ismertünk meg a kapitalizmus történetéből, és Artner könyve is gyümölcsözően támaszkodik ezeknek elméleti fogalmakkal való tudatosítására (ciklikus, konjunkturális, pénzpiaci, strukturális válságok törvényszerűségei). Az általános válság azonban a marxi elméletben a termelőerőknek és a termelési viszonyoknak azon helyzetét feltételezi, amikor a termelési viszonyok nem engedik továbbfejlődni a termelőerőket, s meggátolják a tartós bővített újratermelést. De ne siessünk – az a teóriában sohasem jó tanácsadó.

Annamária válságáthárítás-elgondolását rokonítanám Wallersteinéhez, aki egykor úgy érvelt, hogy a félperiféria létezése elengedhetetlen a tőkés világgazdaság politikai stabilitása szempontjából. Ugyanis egy kis, elszigetelt centrum, magas életszínvonallal és jövedelemmel, amivel szemben egy kiterjedt periféria alacsony életszínvonala állna, szélsőséges, harcokkal teli polarizációt jelenthetne. „A legfőbb politikai eszköz – írta a félperiféria politikai funkciójáról -, amellyel az ilyen típusú válságok leküzdhetőek, olyan köztes szektorok létrehozása, amelyek afelé tendálnak, hogy inkább az alacsonyabb szektorok jobb állapotú részeinek fogják fel magukat, mint a magasabb szektorok rosszabb állapotú részeinek. Ez magától értetődő mechanizmus, amely mindenféle társadalmi struktúrában használható, s ugyanezt a szerepet játssza a világgazdaságban is." A félperiféria gazdasági funkcióját pedig Wallerstein abban látta, hogy szerepet kap a centrummal közös irányítású tőkeelvonásban. Olyannyira, hogy „az egyéni tőkés számára a tőke-áthelyezés képessége egy hanyatló szektorból egy felfelé ívelőbe az egyetlen lehetőség arra, hogy túlélje a vezető szektorokon belül a ciklikus átfordulások okozta hatásokat. Ezért kellenek az olyan szektorok, amelyek képesek profitálni a vezető szektorokban érvényesülő bér-termelékenység-szorításból. Ezek a szektorok azok, amelyeket félperiférikus országoknak hívunk. Ha ezek nem lennének, a tőkés rendszer hamarosan gazdasági válság és politikai krízis állapotában találná magát."⁷

Negyedszázad tapasztalatai teljesen semmiképpen sem igazolják a félperiféria gazdasági és politikai funkciójáról fentebb mondottakat. A gazdasági funkció tekintetében ez az álláspont túl közel került a – Rosa Luxemburg-féle – saját alapú felhalmozásra képtelenség empirikusan-történetileg nem igazolódó elgondolásához. Azt a kérdést sem érinti, amely az egyedi tőkék túlélési képessége mellett az össztőke s végül – ami a legfontosabb – a kapitalista tőkeértékesítés által meghatározott politikai, gazdasági és társadalmi összstruktúra túlélési képessége érdekében létrejött állami beavatkozásokat, a válságelhárító mechanizmusok funkcióját jellemezhetné.⁸ Igaz, ezek az elhárító mechanizmusok korábban a nemzetállami szabályozási formákhoz kötődtek. Mindezek azonban regionális vagy világgazdasági szinten sem elképzelhetetlenek. Ezért figyelemre méltó, rokon törekvés a magyar közgazdasági irodalomban Artner Annamária kísérlete (2001; 2003), aki a tőke túltermelésével, következésképpen értékesülési nehézségeivel összefüggő globális válságáthárító mechanizmusként értelmezte (1) az 1982-ben kirobbant adósságválságot, amely a hitelező centrum-országok és a nemzetközi nagytőke érdekében hárította át 65 (fejlődő és szocialista) országra értékesítési nehézségeit a felesleges petro-dollárok és az olajárrobbanás nyomán; (2) a kelet-európai rendszerváltások jelentették az újabb segítséget a nyugati centrum számára, hogy piacaik megnyitásával, az olcsó, de jól képzett munkaerejükkel és a centrumban már erkölcsileg elkopott, rentábilisan nem működtethető technikák és technológiák révén, azokat újrahasznosítva profitot, sőt extraprofitokat realizálhassanak; (3) értelmezésében a nemzetközi pénz- és valutaválságok (az 1997-es délkelet-ázsiai, az 1998-as mexikói, majd orosz, a 2001-es argentínai), valamint a spekulációs mozgásformák is a fejlődő piacokra való betörés és a válságáthárítás eszközei.

Álláspontom szerint ha mindez igaz – és ez bizony nagyon valószínű -, akkor sem alapozza meg a kapitalizmus általános válságát („talán az eddigi legnagyobb és legutolsó válságát", mint írja). Mindaddig, amíg az képes a termelőerők fejlesztésére, és az emberek elviselik azokat a termelési – és társadalmi – viszonyokat, azokat az osztályszintű egyenlőtlenségeket, amellyel ez a termelési mód jár, addig e társadalmi alakulat nem élte túl önmagát. Artner értékes válságelméleti leírását adja a világgazdaság jelenségeinek és annak, hogy a centrum hogyan jut pótlólagos erőforrásokhoz a félperifériák és a perifériák függése révén. Mindazt azonban, amit maga is leír, mégsem értékeli megfelelően. Tudniillik: hogy a régi technológiák lecserélése az újjal – a válság a tőke elértéktelenedése – a termelékenyebbel való felváltás kényszere nyomán áll elő. Mindaddig, amíg lejátszódik az adott technológiai szinten már nem versenyképes tőkéknek a kiselejtezése (végbemegy egy struktúraváltás), tehát a régi helyére lép az új, addig ez ciklikus válság és „teremtő rombolás", a termelőerők fejlődésének normális kísérőjelensége – a tőkés gazdálkodás alapzatán. Általános válságnak éppen az a helyzet bizonyulna, amikor elmaradna a tőkeállomány megújítása a centrumban, mert akkor az áthárító mechanizmusok valóban csak késleltetni tudnák azt a gazdasági összeomlást, amelyet minden addiginál nagyobb társadalmi és politikai feszültségek jellemeznének – nyomukban a társadalmi formaváltással vagy pedig a barbárság és a pusztulás alternatívájával.

Tehát a tőkés termelési mód általános válságára vonatkozó marxi fogalmi kritérium felől tettem meg ellenvetéseimet, s erre várnék választ.

 

Artner Annamária:

Az elhangzott bírálatokkal kapcsolatban négy kérdésre szeretnék kitérni.

Az egyik a profitráta esése, amelyet Mészáros Ádám hozzászólásában megkérdőjelezett. A könyvben szereplő adatok a profit és az eladás viszonyára vonatkoznak. Ennyiben – mint azt a könyvben is jeleztem már – nem adekvátak. Azóta újabb, pontosabb, (a lekötött tőkére vetített) adatokat is sikerült szereznem. Mégpedig az USA vállalati szférájára vonatkozóan, ami annál is inkább értékes, minthogy az amerikai vállalatok világgazdasági pozíciója lehetővé teszi nemcsak a nagyobb kizsákmányolási rátát (ami köztudottan mérsékli a profitráta esését), hanem azt is, hogy más vállalatoktól (országoktól) szívjanak el profitot, tehát „érdemükön felül" növeljék profitrátájukat (elszámoló árak, cserearányok, monopolpozícióval leszorított felvásárlási és felsrófolt eladási árak stb.).

Az 1. ábra tanúsága szerint az USA feldolgozóiparában a bruttó (tehát adózás előtti) profitráta ugyan a 90-es évek IT-boomja következtében valóban megugrott, de hosszabb távon a ráta csökkenő trendet mutat. A nettó profitráta a 90-es években még a bruttónál is jobban nőtt, így trendvonala enyhe növekedést mutat a vizsgált négy évtizedben.

 

 

 

 

Mint a 2. ábrából jól látható, a nettó profitrátának ez a kedvezőbb alakulása a profitot terhelő adók csökkenésének köszönhető. A tőkés állam tehát megtámogatta vállalatait: a törvények megfelelő alakításával elérte, hogy a létrehozott új értékből növekvő arányban részesedjenek még a profitráta csökkenő tendenciája mellett is!

 

 

 

 

A másik kérdés, amit Szigeti Péter tett fel, a globális kapitalizmus állapotára vonatkozik: válságban van-e vagy sem. A kérdés jogos, és továbbgondolásra szorul. Itt most csak annyit: igen is meg nem is. Konjunkturális értelemben nem, illetve a válságjegyek az áthárítási mechanizmusok révén máshol és szétterítve, „helyi válságok láncolataként" jelennek meg. E sorok írásakor jelentősebb, a világgazdaságra kihatással lévő válság nincs. Az általános értelemben, a rendszer egészét érintő mechanizmusválság tekintetében azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet. Az 1970-es évek óta a centrum-országok válságaikat folyamatosan képesek a perifériákra hárítani, ahol az ellentmondások élesebben jelentek meg. A globalizációval pedig a tőke érvényesülése előtt minden korlát lehullott, ami egyúttal azzal járt, hogy a tőke akadálytalanul élezheti legsajátabb ellentmondásait a centrumban is. A tőke és bérmunka közti ellentét elmélyülése a perifériák egy részén baloldali fordulatokban nyilvánul meg (Latin-Amerika), míg másutt (kiváltképpen a centrum-országokban) nő a szélsőjobboldali, fasiszta eszmék, mozgalmak és vezetők befolyása úgy a pártpolitikai színtéren, mint a „spontán" civil mozgalmakban. Ehhez járulnak a szaporodó és éleződő háborús (vagy ilyen veszélyt hordozó) konfliktusok, nemzetiségi ellentétek, környezeti károk (pl. globális felmelegedés) stb. – csupa olyan, a rendszer által elkerülhetetlenül szült válság, amelyeket ez a rendszer csak fokozni képes, megoldani nem. Ebben az értelemben tehát a kapitalizmus általános válságban van.

Szigeti Péter felvetette, vajon nem lehetséges-e, hogy a kapitalizmus globális szinten is szervezetté váljék – ahogy tette ezt nemzeti szinten a 20. század derekán, és igyekezett tenni regionális szinten is az elmúlt évtizedekben. Természetesen ez a kérdés is megérné, hogy behatóbban foglalkozzunk vele, de erre itt nincs mód. Úgy gondolom, hogy nem lehetséges egy „globálisan szervezett" kapitalizmus, még ha vannak is többé-kevésbé széles, mondhatni világszintű hatókörrel bíró nemzetközi intézmények (pl. IMF, Világbank, WTO stb.). A globális szervezettség azonban ennél sokkal többrétű és kiterjedtebb intézményrendszert jelent, melynek gazdasági alapzata is nagyfokú egységesülést feltételez. A kapitalizmus azonban elkülönültségi viszonyokra épül, éltető eleme a világon fellelhető különbségek rendszere. Nem érdeke, hogy ezek a fejlettségi és az azokból adódó intézményi (adózási, munkaerőpiac-szabályozó stb.) különbségek eltűnjenek. Ezzel ugyanis a többletérték elszívásának, a válságjegyek áthárításának lehetőségeitől esne el, ami pedig mind történetileg, mind működési mechanizmusát tekintve elengedhetetlen velejárója a tőkés gazdálkodásnak. De még ennél is közvetlenebbül hat a globális szervezettség ellen az általános konkurenciaviszonyok törvénye: a globálisan szervezett kapitalizmus kialakulását a globális tőkésosztályon belüli konkurenciaharc gátolja. (A kisebb, helyi tőkék mindig védeni igyekeznek pozíciójukat, s ebben a helyi politika segítségükre van.) Úgy is mondhatnánk, hogy globálisan szervezett kapitalizmus csak akkor lehetséges, ha a világ kapitalistái egyesülnek. Mivel azonban a tőke lételeme a verseny, ez a lépés – a globális egyesülés – önmaga felszámolását jelentené.

Ezzel persze távolról sem merítettük ki azt a kérdést, hogy meddig haladhat előre a tőkemozgások nemzetközi liberalizálása és a beruházási (profittermelési) feltételek javítása a munkaerő-piaci, kereskedelmi szabályozások enyhítése révén. E téren a transznacionális vállalatok, az ő érdekeiket képviselő nemzeti kormányok és nemzetközi intézmények már eddig is számottevő sikereket értek el, és még fognak a jövőben is. A sikereknek azonban a fent említett általános konkurenciaviszonyok, valamint a könyvben behatóan tárgyalt tőke-bérmunka-ellentét szabnak határt.

Végezetül: igaza van Böcskeinek abban, hogy a globkritikai mozgalmak magjában a jól szituált városi középosztály fiai állnak. Fontosnak tartom azonban, hogy ezt a jelenséget is globális szinten értelmezzük – mint a könyvemben is tettem, amikor felhívtam rá a figyelmet, hogy a globkritikai mozgalmak akkor váltak fajsúlyossá, amikor az átmeneti társadalmak bukása következtében korlátok nélkül maradt tőke jóvoltából a fejlett országok proletariátusának – a világ munkásarisztokráciájának – nyakán is szorosabbra szorult a hurok. (Itt jegyzem meg, hogy a „proletariátus" szóhasználatot és osztályfogalmat továbbra is – a dolgozók előrehaladó rétegződésének és deklasszálódásának figyelembevételével is – megfelelőnek, sőt jónak tartom, mint egy csak munkaereje eladásából megélni képes társadalmi csoport megjelölését.)

 

Jegyzetek

¹ Mindenki harca mindenki ellen.

² Balázs Gábor: Társadalmi mozgalmak és politikai hatásaik az ezredforduló Franciaországában. In: Szabó Máté (szerk.): Civil társadalom: elmélet és gyakorlat. Rejtjel, Budapest, 2005.

³ Huszár Ákos: A civil társadalom modern fogalma. In: Némedi Dénes – Szabari Vera (szerk.): Kötő-jelek. ELTE Szociológia Doktori Iskola Évkönyve 2004. ELTE-TÁTK, Budapest, 2005, 9-26.

⁴ Tamás Gáspár Miklós: Borús május elseje. Népszabadság, 2007. április 28.

⁵ Karácsony András: Ökológiai problémák a modern társadalomban. In: Bangó Jenő – Karácsony András (szerk.): Luhmann-könyv. Rejtjel, Budapest, 2002.

⁶ Kiss Viktor: A baloldaliság „kísértetei". Új Mandátum, Budapest, 2005, 115-117.

⁷ Wallerstein: The Capitalist World-Economy. Cambridge University Press, New York, 70.

⁸ Claus Offe későkapitalizmus-felfogása részletesen kibontotta ezen elhárító mechanizmusok természetét és jelentőségét. Lásd erről „Kapitalizmus – késő kapitalizmus" című tanulmányunkban (Szigeti, 1995, 321-332.; valamint Eszmélet 4.).

Agárdi Péter: „…a múltat be kell vallani". Nemzeti kultúra – baloldali tradíció. Argumentum Kiadó, Budapest, 2006.

Idézeteket kiragadni természetesen mindig veszélyes, hiszen egy-egy jól megválasztott költői sorral akármit, de annak az ellenkezőjét is éppúgy igazolni lehet. A József Attila-kultuszhoz számos olyan idézet tartozott, amely az eredeti kontextusból kiragadva a pártállamban némi egyoldalúsággal propagált kommunista költő képét volt hivatott erősíteni. Kevesebb buzgalommal ugyan, de a rendszerváltozás után megindult a költőnek a kommunista örökségtől való elhatárolása, gondolok itt elsősorban a „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét" híres József Attila-sorra. Pedig ugyanebből a versből éppúgy kiragadhatóak lennének az alábbi, talán ma is aktuális rendszerkritikai sorok: „Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, / de mind-mind pénzre vált reményt; / ki szenet árul, ki szerelmet, / ki pedig ilyen költeményt", noha az utóbbira már a költő korához képest is jelentősen csökkent a kereslet. A vers befejezése pedig kifejezetten pesszimista az emberi természetet mint olyat illetően, azt sugallva, hogy ez utóbbi teszi a rendszereket olyanná, amilyenek: „Nézz a furfangos csecsemőre: / bömböl, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát (Világosítsd föl). József Attilának ezzel az egy versével tehát nagyon sok társadalomfelfogást igazolni lehet, kezdve a sztálini rendszer bírálatától egy markánsan antikapitalista nézőpontig.

Hasonlóan több értelmezést enged meg az Agárdi Péter „…a múltat be kell vallani": Nemzeti kultúra – baloldali tradíció című könyvének mottójául választott József Attila-sor. A szerző maga is hangsúlyozza, hogy a kötetben szereplő tizenhat tanulmányt az a törekvés köti össze, hogy a baloldali irodalmat visszahelyezze a „legitim" nemzeti kultúrába. A baloldali kultúráról elmondható, hogy politikai pártfogói többet ártottak neki, mint ellenségei: legalábbis a pártállam kiépítését követően az a kísérlet, hogy szocializálják az irodalmat, nemcsak a többi hagyomány negligálását vagy erőszakos beolvasztását jelentette az ily módon egyeduralkodó „kommunista" kánonba, hanem a baloldali hagyomány erőteljes megcsonkítását is. Az olyan szocialista írók, mint például Kunfi Zsigmond, éppúgy nem fértek bele ebbe a kánonba, mint ahogyan a keresztény-nemzeti kurzusba sem, de említhetjük itt Sinkó Ervin nevét is, akinek a sztálini korszak visszásságait leleplező, Egy regény regénye című munkája hasonlóan nem volt aktuális a Rákosi-rendszerben. Durva hiba lenne azonban a kulturális egyeduralomra tett kísérlettel azonosítani a szocialista korszak egészének kulturális politikáját. Egyrészt, még a tisztán „kommunista" kánon is integrálni próbálta a nemzeti hagyományt, és az 1950-es évek ifjúsági irodalmában is felfedezhető egy nagy adag nacionalizmus. A történeti vizsgálódást a Rákosi-korszakban sem lehet helyettesíteni a nemzeti kultúra totális kisajátításának narratívájával. Másrészt, a Kádár-korszakra egyre kevésbé igaz, hogy csak egy hagyományt ismer el; legalábbis számos olyan munka megjelenik, amely igencsak feszegeti a hegemónnak tekintett szocialista kultúra határait. Nagyon is szükség van tehát a szocialista korszak kultúrapolitikájának történeti vizsgálatára, amely természetesen elválaszthatatlan a baloldali hagyomány újraértékeléséről, hiszen a József Attila-kultusz megértéséhez is szükséges a történeti kontextus ismerete.

A kötet tanulmányai a fenti két cél közül inkább az utóbbit tartják szem előtt, vagyis a baloldali hagyományt kívánják mind a hegemón szocialista kultúrával, mind pedig a rendszerváltozást követő, ellenkező előjellel megfogalmazott célkitűzéssel (vagyis a nemzeti kultúra „megtisztítása" a baloldali gondolkodástól) szemben, ha úgy tetszik, „helyi értéken" elhelyezni a nemzeti kultúrában. Talán kritikusi túlbuzgalom mindjárt a címbe belekötni, ám a verset nem ismerők számára az idézet félreértésekre adhat okot. Mivel a rendszerváltozás utáni baloldalnak amúgy is mintha állandóan exkluzálni kellene magát az államszocialista múlt miatt, az idézet ezt a szégyenlős magatartást erősíti, holott a tanulmányok – nagyon kevés kivételtől eltekintve – az 1945 előtti magyar baloldali irodalommal foglalkoznak, amelynek még nincs olyan múltja, amit be kellene vallani. József Attila verse természetesen nem erről szól, mégis érdemes idézni a teljes versszakot, hiszen sokan talán már azt sem tudják, melyik versből való az idézet: „…Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani. / A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai. / A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés" (A Dunánál). A múlt, amit „be kell vallani", az egész magyar történelem, és talán nem véletlen, hogy József Attila ebben a „nemzeti" versében hangsúlyozza szülei nem-magyar származását: „Anyám kún volt, az apám félig székely / félig román, vagy tán egészen az. / Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz." Mivel a nemzeti kultúra körüli viták ma is igencsak ideologikus síkon zajlanak, talán szerencsésebb lett volna a szerzőnek egy kevésbé könnyen „félreérthető" címet választania, hiszen a tanulmányok éppen azt kívánják megmutatni, hogy a baloldali tradíció nemcsak létezik, hanem büszkén is vállalható Magyarországon.

A mottóul választott idézet nem érdemelne ilyen hosszú kritikát; a „szégyenlősen" vállalt múlt azonban a kötet egészén végigvonul. Itt nemcsak az államszocialista múltról van szó, hanem Agárdi Péternek a Kádár-korszak kulturális életében játszott szerepéről, amelyet a könyv bevezetőjében és tanulmányaiban lelkiismeretesen tisztáz. A személyes múlttal való szembenézés azonban sokszor indokolatlanul is bocsánatkérő magatartásra készteti a szerzőt, mintha minden állásfoglalásáért előre is elnézést kellene kérnie, amiért a rendszerváltozás után is baloldaliként gondolkodik. Hangsúlyozom, nem arról van itt szó, mintha Agárdi Péter szégyellné baloldaliságát, hanem sokkal inkább arról, mintha attól tartana, bármely, mégoly alapos kutatómunkával alátámasztott, tudományos megállapítása is hiteltelenül hangzik az egykori „pártideológus" szájából. Pedig csaknem húsz évvel a rendszerváltozás után túl kellene már lenni a „kommunistázás" magas erkölcsi gyakorlatán. Miért hitelteleníti Agárdi Péter baloldali irodalomtörténeti munkáját az a tény, hogy az előző rendszerben kultúrpolitikai szerepet is vállalt? (Még akkor is, ha az ilyen következetesség ritka a mai politikusok és ideológusok között.) Különösen feltűnő a szerzőnek ez a túlzottan is bocsánatkérő magatartása Haraszti Miklós A cenzúra esztétikájáról című könyvéről írt tanulmányában, amelyben Agárdi Péter megkísérli a „cenzor" szempontjából bemutatni a kádári kultúrpolitikát. Nem feladatom itt belemenni a kelet-európai disszidens értelmiségnek a rendszerváltozásban játszott szerepébe, mint ahogyan a másként gondolkodáshoz szükséges egyéni bátorságot sem kívánom elvitatni. Ettől függetlenül azonban A cenzúra esztétikájáról szóló könyv éppúgy politikai szempontok alapján íródott, mint az egykori szocialista propaganda, és egyik sem alkalmas arra, hogy megismerjük belőle a kádári kultúrpolitikát. Agárdi Péter – helyzeténél fogva – valószínűleg többet látott ebből „felülről", mint a pártállamot eleve elutasító disszidensek. Helyreigazítását ezért nem lehet pusztán az egykori pártállami múlt „mentegetésének" tekinteni.

A kádári kultúrpolitikával azonban a szerző – talán éppen ilyen szubjektív okok miatt – csak esetenként, egy-egy tanulmányba beépítve foglalkozik. Az első rész elsősorban a szocialista baloldali hagyomány újrafelfedezését (vagy a régi kánon kibővítését) tekinti feladatának: így többek között olvashatunk tanulmányokat Kunfi Zsigmondról, Faragó Lászlóról, „akinek a kérdőjel volt a kedvenc írásjele", valamint Illyés Gyula és a pártállam kapcsolatáról. De talán ennél is fontosabb Agárdi Péternek az a törekvése, hogy meggyőzze a mai baloldalt a szocialista hagyomány ápolásának szükségességéről. Míg a pártállam korában a kultúrát elsősorban ideológiai eszköznek tekintették, addig a rendszerváltozás után ismét igazolódni látszanak József Attilának a bevezetőben idézett sorai: a kultúra immár olyan árucikk, amelyet egyre kevesebben hajlandóak megfizetni. Agárdi Péter több tudományos írásában is érvel amellett, hogy miért kell mégis egy szocialista pártnak a baloldali hagyomány, és rámutat arra, hogy a magyar munkásmozgalomtól és a szociáldemokrata programtól elválaszthatatlan volt a népművelés ügye (amelyet egyébként Kunfi Zsigmond is nagyon szorgalmazott). De éppúgy része a baloldali örökségnek Szabó Ervin és a public library meghonosítására vonatkozó elképzelése is. Megkérdezhetjük persze, hogy mennyiben aktuális a mai politikában – amikor mindenhol az állami szféra leépítése, az oktatás és a kultúra piacosítása a gazdasági bajokra javasolt „csodarecept" – a szociáldemokrácia mint kulturális misszió. Hiba lenne azonban pusztán „aktuális" politikai programokban gondolkozni, hiszen egy-egy politikai választás olyan értékrendet fejez ki, amely ennél jóval mélyebben beágyazott. Agárdi Péter idézi a következő József Attila-töredéket: „Ha egy osztály a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen fel a történelem dobogójára." Ugyanezt a gondolatot fogalmazhatjuk meg tágabban: hagyomány nélkül nincsen igazi politikai mozgalom. Maurice Halbwachs több munkát írt az emlékezés tisztán társadalmi jellegéről, és A társadalmi osztályok és hagyományaik című tanulmányában mintha a hagyományok is követnék a létező társadalmi hierarchiát: a feudális rendben a nemesség a történeti hagyomány őrzője és letéteményese, míg a feudalizmus letűntével ez a polgárság tiszte lesz. Halbwachsnál kimondatlanul is az uralkodó társadalmi osztályok „feladata" az emlékezés; ezt továbbgondolva azonban elmondható, hogy a baloldali hagyomány nélkül nincsen ma is érvényes szocialista üzenet. Ez pedig nem „helyettesíthető" egy nemzeti vagy polgári narratívával, hiszen éppen attól fosztja meg a baloldalt, ami eredeti benne. A szocialista irodalom újrafelfedezésének így nagyon is van aktuális üzenete.

Az erkölcsi „érem" másik oldala, hogy Agárdi Péter tanulmányainak többsége az 1990-es években jelent meg, amikor a baloldali örökség felvállalása nem volt hálás feladat. A rendszerváltozást követően sokan éppolyan nagy buzgalommal kívánták a nemzeti kultúrát megszabadítani a baloldali hagyománytól, mint amennyire az előző rendszer igyekezett uralkodóvá tenni a szocialista irányvonalat. Itt elsősorban a konzervatív, keresztény-nemzeti felfogás reneszánszára gondolok, de hasonló kísérletek történtek arra is, hogy tisztán polgári szellemben írják újra a magyar kultúrát. Sajnálatos, hogy az emberek ritkán tanulnak a múlt hibáiból; pedig az előző rendszernek éppen ezzel a hegemón felfogással sikerült lejáratnia a szocialista kultúrát. És a kultúra körüli harcot, úgy tűnik, nem oldja békévé az emlékezés, annál is kevésbé, mert a politikai jobboldal fő politikai üzenete a baloldalnak a nemzet egészéből való kirekesztése, ami kevéssé segít egy integráns kultúrafelfogást. Pedig az a kísérlet, hogy minden baloldaliságot száműzzenek a nemzeti kultúrából, éppen olyan csonkítással fenyegeti az utóbbit, mint amikor egy elképzelt kommunista kánon jegyében kívánták megerőszakolni ezt a hagyományt. Természetesen mindenkinek szíve joga kiválogatni egy életműből az őt megragadó elemeket, és az is nagyrészt ízlés dolga, hogy kihez melyik értelmezés áll közelebb. A posztmodern azonban korántsem érvényteleníti a baloldali narratívát; legfeljebb annyit mondhat, hogy az nem hegemón, hanem egy lehetséges értelmezés. Éppígy vitatható, hogy mi az irodalom feladata (ha van neki egyáltalán), és előfeltétele-e az alkotásnak egy progresszív, humanista világkép. Az utóbbi lehetőségét azonban a posztmodern sem tagadja; és a huszadik század története ismeretében azt kell mondanunk, hogy korántsem elkerülhetetlen a haladás.

Nem véletlenül József Attila a főszereplője a második rész hét tanulmányának, hiszen életművében összegződik a baloldal számos dilemmája, noha a pártállam mindent megtett, hogy szigorúan csak a munkásmozgalmi költőt ismerje el. Agárdi Péter rámutat arra, hogy József Attila szocializmusképe sokkal árnyaltabb volt, mint ami belefért a felülről propagált kultuszba, mint ahogyan költészetére is számos baloldali irányzat hatott, az anarchizmustól a mérsékeltebb szociáldemokrata irányvonalig. Ha igaz az a tézis, hogy a posztmodern irodalom nyitott az értelmezések felé, akkor József Attiláról elmondható, hogy, horribile dictu, posztmodern költő volt, hiszen akár egyetlen versébe is belefér a modern antikapitalizmus, a kommunista diktatúra bírálata és a freudizmus. A számos lehetséges József Attila-értelmezés ellenére azonban van két pont, ahol a költőt nem lehet félreérteni. Az egyik a jobboldali nacionalizmus következetes elutasítása; amit A csodaszarvas című versében is megfogalmaz: „Az az előd nem volt boldog. / Nem boldogok az utódok. / Az ős haza odaveszett, / de a vágy nem emlékezet." Az „úri Magyarország" birodalomépítő ambícióival való leszámolás azonban korántsem jelenti a nemzeti múlt megtagadását: amire szükség van, az egy autentikusabb emlékezés. Ennek letéteményesét Európa-szerte sokan látták akkor a munkásosztályban; erre utal a címben idézett József Attila-sor. Noha szocializmusképe sokat változott, baloldaliságát a költő soha nem tagadta meg. 1934-es töredékében rezignáltan állapítja meg: „Nincs szocialista szépirodalom, ami nem jelent kevesebbet, minthogy a munk…" – itt megszakad a mondat.¹ Mintha ezt a gondolatot fejezné be Könnyű, fehér ruhában című versében: „Nem szeretnek a gazdagok, / mig élek ily szegényen. / Szegényeket sem izgatok, / nem állok én vigasznak ott, / ahol szeretni szégyen." Munkásmozgalmi múltjából a költő kiábrándulhatott, de nem az embereket, hanem azokat a viszonyokat hibáztatja, amelyek megfosztják a munkásokat az irodalom élvezetétől.

József Attilából polgári költőt faragni legalább olyan nehezen lehet, mint amennyire Kosztolányi Dezsőből munkásmozgalmárt. Nem lehet a költőből csak az önmarcangoló embert kiemelni, hiszen a társadalmi kontextus nélkül nehezen érthető, miért nem találta helyét abban a polgári világban. Agárdi Péter hét tanulmánya megkísérli revideálni mind a költő kultuszához kapcsolódó kommunista kánont, amelyik csak a politikát látta meg József Attila költészetében, mind pedig azokat a törekvéseket, amelyek megpróbálják minden baloldaliságától megfosztani életművét. A tanulmányok számos értékes adalékkal szolgálnak József Attila szocializmusképéhez és politikai gondolkodásához, amely éppúgy hatással volt költészetére, mint pszichológiai érdeklődése. Hogy az irodalmi vita mennyire átpolitizált, azt jól mutatja, hogy a József Attila-centenárium kapcsán még azt a Fejtő Ferencet is érték jobboldali támadások, aki pedig nemkívánatos szerzőnek számított a pártállam idején. Úgy tűnik tehát, hogy egyelőre József Attilát sem lehet „helyi értéken" elhelyezni a nemzeti panteonban.

Agárdi Péter a kötetben összegyűjtött tizenhat tanulmányának azon közös törekvése, hogy a pártállam és a rendszerváltozás után „újra felfedezze" a baloldali hagyományt, mindenképpen tiszteletre méltó. A „bevallott" múlt fontos tanulsága, hogy a szocialista hagyományt éppúgy nem lehet kirekeszteni a nemzeti kultúrából, mint ahogyan a konzervatív vagy polgári tradíciót sem. A baloldal nem hazudhat polgári múltat magának, mert ezzel saját identitását veszélyezteti, és politikailag sem nyerne vele sokat. Szükséges szembenézni a pártállami múlttal, de éppen az 1945 előtti magyar szocialista baloldal nem vádolható a Rákosi-rendszer bűneiért. Ennyi erővel a rendszerváltó értelmiség is felelőssé tehető azért, hogy a rendszerváltozást követően százezrek vesztették el állásukat és a korábbi biztos egzisztenciát. Az emberi egyenlőségen alapuló, humanista világkép egyre inkább utópia – de kérdés, hogy ha lemondunk az utópiákról, lehet-e az irodalomnak releváns társadalmi üzenete, vagy a költők tényleg csak arra várnak, hogy „pénzre váltsák" a költeményt.

Jegyzet

¹ Idézi Agárdi Péter könyvének 219. oldalán.

Az írás a „cseppben" a „tengert" véli megpillantani: feltételezése szerint a csepp a tengerről szól, annak lényegét mutatja meg. Olyannyira, hogy a cikk megírására ősztönző csepp teljesen feloldódik, eltűnik a tágabb összefüggéseket megmutató „tengerben". A csepp – jelen esetben – egyáltalán nem önmagáért van (ismeretelméleti sík), mert csak így mutatható meg, hogy – optimális esetben – az „általános" nem a „személyes egyén" (Marx) ellen, hanem őérte van (társadalomfilozófiai sík).

Ritka történelmi pillanatokban (azaz rövidebb-hosszabb időszakokban) nem alakul ki lényegi konfliktus a hosszú távon irányt mutató elméleti meggyőződés és az aktuálisnak ítélt politikai teendők között. Ilyenkor a „fundamentalista" elmélet és a „realista" gyakorlat többé-kevésbé ellentmondásmentesen illeszkedik egymással. Más a helyzet akkor – vagyis csaknem mindenkor -, ha a napi feladatok és a hozzájuk tartozó konkrét, közvetlen lehetőségek nem illeszkednek az elméletileg optimális (az elméletben ideális) megoldásokkal. Ebben az esetben a korszak embere kiélezett alternatíva elé kerül: érvelésében, viselkedésében a kisebbik gyakorlati rosszat vagy a nagyobbik elméleti jót részesítse előnyben? A „realista" vagy a „fundamentalista" szempontokat, kritériumokat tartsa fontosabbaknak? Melyiktől próbáljon elvonatkoztatni a másik mellett való hatásosabb kiállás érdekében? Sőt: melyiktől próbáljon – ideiglenesen vagy tartósan – eltekinteni saját magának hitegetése, személyes meggyőzése érdekében? (Bár olyan nézettel is találkozni, amely szerint hosszabb távon mindig az „elméleti jó" bizonyul a „kisebbik gyakorlati rossznak". Ezen az alapon a következetes, hosszú távon tanulságos elméleti igazságok akkor sem eltitkolandók, ha kimondásuknak, követésüknek éppen semmi – vagy látszólag semmi – közvetlen aktualitása.)

A fenti dilemma miatt szükségképpen kialakul egyfajta munkamegosztás az „elméleti igazság" és a „gyakorlati igazság" megjelenítése, képviselete között. A tapasztalatok szerint ez a munkamegosztás olykor egyazon egyén viselkedésén belül is érvényesül: az illető hol ide, hol oda teszi a hangsúlyt – módszertani szempontból többnyire következetlenül, de az adott pillanatban teljes személyes meggyőződéssel.

A vázolt problémából adódó következtetés szerint – némi leegyszerűsítéssel – kétféle írás van: elméleti, illetve gyakorlati, politizáló indíttatású. Minden tudatos értékválasztással megírt cikk (beszélgetésben való érvelés, tanítói útmutatás, konkrét cselekedet stb.) szükségképpen absztrakt: vagy a „fundamentalista" elmélet értékrendszerétől, vagy az éppen működő társadalmi gyakorlat rendszerétől kell többé-kevésbé elvonatkoztatnia. A következetesen elméleti cikk elvonatkoztat a mindenkori, változó erőviszonyoktól, aktualitásoktól, és a hosszú távon képviselhető nézetek megfogalmazására törekszik. A politizáló írás viszont a hosszú távon igaz elméleti összefüggésektől absztrahál, mivel a közvetlen jelenben próbál használni. A kétféle írás eltérő célt szolgál, ezért belső törekvésük kibékíthetetlen.

Az alábbi írás a „cseppben" a „tengert" véli megpillantani: feltételezése szerint a csepp a tengerről szól, annak lényegét mutatja meg. Olyannyira, hogy a cikk megírására ösztönző csepp teljesen feloldódik (minő képzavar!), eltűnik a tágabb összefüggéseket megmutató „tengerben". A csepp – jelen esetben – egyáltalán nem önmagáért van (ismeretelméleti sík), mert csak így mutatható meg, hogy – optimális esetben – az „általános" nem a „személyes egyén" (Marx) ellen, hanem őérte van (társadalomfilozófiai sík).

 

*

 

„Hisz' Zsanettek vagyunk mi mindannyian"

(A Ciklámen együttes dalszövegének parafrázisa)

 

 

Állítólag rendőrök megerőszakolták Zsanettet.

Tételezzük fel, hogy a történet megtörtént.

Ha az állítás igaz, Zsanettet megerőszakolták.

Ha az állítás igaz, Zsanettet rendőrök erőszakolták meg.

 

I.

Valóban a rendőrök az erőszaktevők a történetben?

 

Ha Péter és Pál megerőszakolja Zsanettet, akkor ezt személyes önkényből teszi. Cselekedete magánönkény.

Ha Péter és Pál rendőrruhában erőszakolja meg Zsanettet, akkor ezt nem pusztán személyes önkényből, hanem mások képviseletében, alkalmazottjaként teszi.

 

Péter és Pál bérmunkás.

Péter és Pál a minisztérium bérmunkása.

Péterre és Pálra a minisztérium adott rendőrruhát.

Péter és Pál nem erőszakolja meg Zsanettet, ha a minisztérium nem öltözteti őket rendőrruhába.

Péter és Pál rendőrruhában a munkáltatóját, a minisztériumot képviseli.

Lehetséges, hogy Zsanetten nem egyszerűen a rendőrruhás Péter és Pál, hanem a minisztérium tett erőszakot?

 

 

II.

Péterre és Pálra a minisztérium adott rendőrruhát.

A minisztérium nem teheti meg, hogy ne alkalmazzon bérmunkásként rendőröket.

A minisztérium nem teheti meg, hogy a rendőrökre ne adjon rendőrruhát.

A minisztérium a munkáltatóját, a kormányt képviseli.

Péterre és Pálra a minisztérium a kormány képviseletében adott rendőrruhát.

A rendőrruhás Péter és Pál a kormány képviseletében cselekszik.

Lehetséges, hogy Zsanetten nem egyszerűen a minisztérium, hanem Gyurcsány Ferenc és kormánya tett erőszakot?

 

III.

Péter és Pál a kormány képviseletében visel rendőrruhát.

A kormány nem teheti meg, hogy ne működtessen rendőrséget.

A Magyar Köztársaság kormánya nem engedheti meg, hogy a rendőrség ne viseljen rendőrruhát.

A Magyar Köztársaság egyetlen kormánya sem engedheti meg, hogy a rendőrség ne viseljen rendőrruhát.

Rendőrruha tárgyában a Gyurcsány-kormány a Magyar Köztársaság valamennyi kormányát képviseli.

Péter és Pál a Magyar Köztársaság képviseletében visel rendőrruhát.

Lehetséges, hogy Zsanetten Medgyessy Péter és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Orbán Viktor és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Horn Gyula és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Boross Péter és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Antall József és kormánya tett erőszakot?

 

IV.

A Magyar Köztársaság egyetlen kormánya sem teheti meg, hogy ne működtessen rendőrséget.

A Magyar Állam egyetlen kormánya sem teheti meg, hogy ne működtessen rendőrséget.

A Magyar Állam egyetlen kormánya sem engedheti meg, hogy a rendőrség ne viseljen rendőrruhát.

Péter és Pál a történelmi Magyar Állam képviseletében visel rendőrruhát.

Lehetséges, hogy Zsanetten Kádár János és kormánya tett erőszakot?

Lehetséges, hogy Zsanetten Rákosi Mátyás és kormánya tett erőszakot?

Stb.

 

V.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban a népszuverenitás elve érvényesül.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé (2. § [2]).

Az Alkotmány szerint a mindenkori Országgyűlés a munkáltatóját, a magyar népet képviseli.

Az Alkotmány szerint a mindenkori kormány a munkáltatóját, a magyar népet képviseli.

Péter és Pál a mindenkori magyar kormány alkalmazottjaként visel rendőrruhát.

Az Alkotmány szerint Péter és Pál a magyar nép megbízásából visel rendőrruhát.

Lehetséges, hogy Zsanettet nem egyszerűen Péter és Pál, nem is a minisztérium, nem a kormány, nem az Országgyűlés, hanem az Országgyűlését megválasztó magyar nép erőszakolta meg?

 

VI.

A mondás szerint: „Aki fizeti, az húzatja!"

Az Alkotmány szerint a mindenkori Országgyűlés munkáltatója a magyar nép.

Az Alkotmány szerint a mindenkori kormány munkáltatója a magyar nép.

A bibliai történet szerint a kéz nem feltétlenül a hangot képviseli.

A jelenkori történet szerint a képviselők nem feltétlenül azt húzzák, amit velük a választóik húzatnának. A képviselők nem feltétlenül azt húzzák, amiért fizetnének nekik a választóik.

 

VII.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé.

A történet szerint Zsanettet megerőszakolták.

Lehetséges, hogy Zsanettet az Országgyűlését megválasztó magyar nép erőszakolta meg?

Lehetséges, hogy a képviseleti demokrácia csodákra képes, és Anna néninek, Mari néninek KEZ-et növeszt (a polgári szemérmesség jegyében nevezzük így az erőszaktevő, erőszakot végrehajtó szervet!)?

Vagy csupán az történt, hogy a magyar nép nem közvetlenül, hanem a képviselői által erőszakolta meg Zsanettet?

Lehetséges, hogy Zsanettet nem közvetlenül a magyar nép, hanem a képviselt magyar nép erőszakolta meg? Végső fokon Zsanettet a képviseleti demokrácia rendszere erőszakolta meg?

VIII.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha a mindenkori Országgyűlés nem képviseli az ő érdekeit.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha a mindenkori kormány nem képviseli az ő érdekeit.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha a képviselője nem az ő érdekeit, hanem a saját érdekeit képviseli.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha eladják az ő pénzéből épült üzemet.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha bezárják és eladják az ő pénzéből épült iskolát.

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, ha bezárják és eladják az ő pénzéből épült kórházat.

Stb.

Némely Zs. rajta is elkövetett erőszaknak tekinti, ha a Magyar Köztársaság Parlamentje nem képviseli a magyar nép érdekeit.

 

Némely Zs. rajta elkövetett erőszaknak tekinti, hogy képviselői újra meg újra megerőszakolják.

 

IX.

Az ország lakossága hozzávetőlegesen tízmillió Zsanettet számlál. Az országban naponta tízmillió Zs.-et rendre megerőszakolnak. Egyeseket törvényes felhatalmazás keretében, másokat törvényes felhatalmazás nélkül. Egyesek ezt rajtuk elkövetett erőszaknak tekintik, míg mások nem.

X.

Rendőrruhában Péter és Pál nem magánszemély, hanem bérmunkás.

Rendőrruhában nem Péter és Pál erőszakolta meg Zsanettet, hanem két bérmunkás.

Rendőrruhában Péter és Pál a munkáltatójának, a minisztériumnak a bérmunkása.

Péter és Pál nem Zsanett megerőszakolásáért kapja a bérét a minisztériumtól, de a minisztérium bérmunkásaként viseli a rendőrruhát.

Parlamenti képviselőként Péter és Pál nem magánszemély, hanem bérmunkás.

Parlamenti képviselőként nem Péter és Pál erőszakolja meg Zs.-éket, hanem két bérmunkás.

Parlamenti képviselőként Péter és Pál – többnyire – a pártjának a bérmunkása.

Rendőrruhában Péter és Pál nem Zsanett megerőszakolásáért kapja a bérét a munkáltatójától.

Elképzelhető, hogy parlamenti képviselőként Péter és Pál Zs.-ék megerőszakolásáért kapja a bérét a pártjától?

 

XI.

A politikus bércsalást követne el, ha nem hajtaná végre pártja utasításait.

Deviáns az a képviselő, aki nem pártja, hanem a választói érdekeit próbálná képviselni, és nem élne a rá ruházott ellenőrizetlen (választói által ellenőrizhetetlen) hatalommal. Az ilyen deviáns képviselő hamarosan megszűnne képviselő lenni.

Az egészséges, nem deviáns politikus fegyelmezetten a saját javára használja ki a képviselői hatalmat.

 

XII.

Péter és Pál rendőrruhában megerőszakolta Zsanettet. Péter és Pál ezt az erőszakot a rendőrruha biztosította RANG segítségével tudta megtenni. A rendőrruha biztosította RANG nélkül csak magánerőszakot követhettek volna el. Nem közvetlenül Péter és Pál, hanem a rendőrruha által jelképezett képviseleti rendszer erőszakolta meg Zsanettet.

Péter és Pál parlamenti képviselőként erőszakolja meg Zs.-éket. Péter és Pál ezt az erőszakot a képviselői RANG nélkül nem tudná megtenni. A parlamenti képviselői RANG nélkül csak magánerőszakot követhetnének el. Nem közvetlenül Péter és Pál, hanem a képviselői RANG, a képviseleti rendszer erőszakolja meg Zs.-éket.

A képviseleti rendszer a magánerőszakot kiegészíti a RANG-ból fakadó intézményes erőszakkal.

 

XIII.

Péter és Pál rendőrruhában megerőszakolta Zsanettet.

A RANG-ot, hatalmat jelképező rendőrruha a felbujtó az erőszak elkövetésére. Péter és Pál az erőszak végrehajtója.

Péter és Pál parlamenti képviselőként megerőszakolja Zs.-éket.

A képviselői RANG a felbujtó az erőszak elkövetésére. Péter és Pál parlamenti képviselő az erőszak végrehajtója.

 

XIV.

Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé.

Az Alkotmány szerint a mindenkori Országgyűlés a magyar népet képviseli.

Az Alkotmány szerint a mindenkori kormány a magyar népet képviseli.

A mindenkori kormány megerőszakolja Zs.-éket.

A kormánypártokra szavazó polgár aktív elkövetője Zs.-ék megerőszakolásának: szavazatával felhatalmazást ad az erőszak elkövetésére. Szavazatával legitimálja a képviseleti rendszert. A kormánypártokra szavazó polgár: felbujtó, megbízó, tettestárs.

Az ellenzékre szavazó polgár aktív elkövetője Zs.-ék megerőszakolásának: szavazatával felhatalmazást ad az erőszakon nyugvó képviseleti rendszer működtetésére. Szavazatával legitimálja a képviseleti rendszert. Az ellenzékre szavazó polgár: felbujtó, megbízó, tettestárs.

A választásoktól távol maradó polgár passzív elkövető: nem gátolta meg a képviseleti rendszertől elválaszthatatlan intézményes erőszakot.

Nem gátolta meg a képviseleti rendszer legitimálását.

 

XV.

Zsanettet Zsanett demokratikusan választott képviselőinek nevében erőszakolták meg. Zsanettet valójában Zsanett megbízásából erőszakolták meg. Végeredményben Zsanett – azáltal, hogy képviselőket hatalmazott fel arra, hogy a nevében cselekedjenek – saját magát erőszakolta meg.

 

XVI.

Ha a rendőrök által megerőszakolt Zsanett teherbe esik, magára vessen: saját magát ejtette teherbe. Ha a képviselők által megerőszakolt Zs. „teherbe esik", magát okolhatja: saját magát „ejtette teherbe". Zs. mint a saját képviseletéről lemondó, a politikai képviseletét másokra átruházó választópolgár jut el az önnemzés misztériumáig.

 

XVII.

A választópolgár Zs. biankó megbízást adott, hogy a képviseletében – az ő nevében – a képviselői négy éven keresztül saját belátásuk szerint bármit megcselekedjenek. Ennek következtében a négyéves ciklus alatt nincs lehetősége kétségbe vonni képviselői, illetve a képviselői által működtetett intézmények tetteinek jogosságát.

 

XVIII.

De mi a helyzet akkor, ha Zs.-en úgy követnek el erőszakot, hogy nem ment el szavazni, nem vett részt a képviselőválasztásokon? Zs.-en ebben az esetben is elkövetik az erőszakot – de az ő személyes felhatalmazása nélkül. Ekkor Zs. nem adott felhatalmazást a képviselőknek, rendőröknek stb. az erőszakoskodásra. A személyes felhatalmazás hiánya persze nem akadályozza meg a képviselőket és a képviselői döntések végrehajtóit abban, hogy erőszakot (erőszakokat) tegyenek Zs.-en (Zs.-éken). A személyes felhatalmazás hiánya nem akadályozza meg a képviselőket és a képviselői döntések végrehajtóit abban, hogy cselekvésüket (így erőszakos cselekedeteiket) törvényes, jogi felhatalmazással bíró erőszaknak tüntessék fel. De a nem-választó polgár Zs. – szubjektíve következetesen – nem tiszteli, mert nem fogadta el a rendőri, képviselői stb. (látható vagy láthatatlan) uniformist. Ezért a megerőszakolását (megerőszakolásait) nem törvényes, hanem magánerőszaknak, uniformist öltő magánemberek magánerőszakának tekinti.

 

XIX.

Ha nem lennének fegyveres és politikai erőszakszervezetek (rendőrség, Országgyűlés stb.), a polgárok (Zs.-ék) állandóan ki lennének téve a meglepetésszerű magánerőszak veszélyének. (Aminek persze erőszakszervezetek megléte esetén is ki vannak téve.)

Mivel vannak fegyveres és politikai erőszakszervezetek, a polgárokat az erőszakra létrehozott intézmények, illetve ezen erőszakszervezetek alkalmazottai rendre megerőszakolják.

Melyik a kisebbik rossz?

Vagy esetleg az állampolgárok közvetlenül, erőszaktevő képviselők nélkül is meg tudnák szervezni a társadalmi önvédelmüket? Lehetséges, hogy akkor sem lenne nagyobb a bizonytalanság, ha politikai alkalmazottaik nem RANG-ot, hanem csupán munkalehetőséget kapnának tőlük? Ha az állampolgárok a politikai alkalmazottaiknak nem négy évre szóló biankót, hanem hónapról hónapra az elvégzett munkával arányos munkabért adnának? Illetve alkalmatlanságuk, erőszakoskodásuk esetén azonnal elbocsátanák őket?

Az évtizedeket Magyarországon töltő szovjet diplomata emlékezése Kádár Jánosról egy történelemszemlélet, egy gondolkodásmód és egy történelmi jelenség együttes dokumentuma.

1. Üdvözlöm a tényt, hogy megrendezésre került a mostani konferencia, amely Kádár János politikai útjának és személyének elemzésével foglalkozik, aki a múlt századi Magyarország egyik legkiemelkedőbb államférfija volt, és akinek a hatása mind a mai napig érvényesül. Köszönöm a meghívást, hogy legyek résztvevője a vitának. Azonban tisztában vagyok vele, hogy a véleményem alighanem különbözni fog a konferencián felszólalók többségének véleményétől.

 

2. Személyes megjegyzések. – A konferencia résztvevői között, azt hiszem, én találkoztam legtöbbet Kádár Jánossal, dolgoztam vele, a legkülönfélébb témákról folytattunk eszmecserét. Első ízben 1963-ban Moszkvában találkoztunk. Később sok közös dolgom volt vele, amikor az SZKP KB apparátusában dolgoztam, azután a Szovjetunió magyarországi nagykövetségén, majd megint a KB apparátusában. Én kísértem mindig, amikor látogatást tett a Szovjetunióban, közelről figyelhettem őt a legkülönfélébb nemzetközi találkozókon Moszkvában és más országok fővárosaiban. Tanúja lehettem három olyan momentumnak, amely jelentős volt Kádár életében és természetesen Magyarországra nézve is, nevezetesen 1973 februárjában, amikor L. I. Brezsnyevvel és Zavidovval beszélgetett; 1985 szeptemberében, amikor Gorbacsovval tárgyalt; és 1988 májusában, amikor legutolsó telefonbeszélgetését folytatta az SZKP KB főtitkárával.

Legutoljára 1988 júniusában találkoztam vele egy személyes beszélgetésen, amikor arra kért, közöljem M. Sz. Gorbacsovval, hogy az MSZMP májusi pártkonferenciája nem úgy alakult, ahogy várta, mert „a pártapparátus összeesküvését és árulásá"-t kellett tapasztalnia.

Részt vettem Kádár temetésén 1989 júliusában (az SZKP képviseletében akkor a Politikai Iroda tagja, az SZKP KB titkára, Je. Ligacsov és az SZKP titkára, A. Dobrinyin érkezett Budapestre). Kádártól az emberek tízezrei vettek búcsút, a nép számára az esemény semmivel sem volt kisebb jelentőségű, de talán még nagyobb is, mint Nagy Imre újratemetése. Az emberek érezték, hogy egy történelmi korszak ért akkor véget.

Én személy szerint, függetlenül a mai antikommunista és Kádár-ellenes kórustól, mindig is azt tartottam, és tartom mai is, hogy Kádár János kiemelkedő politikai alakja volt a második világháború utáni Magyarországnak és Európának. Mindig is tiszteltem, ami persze nem jelenti azt, hogy idealizálni próbáltam volna akár mint embert, akár mint politikust. De maga az a körülmény, hogy Kádár János több mint harminc évig állt országa élén, arra enged következtetni, hogy tehetséges, okos és körültekintő politikus volt, aki tudta, miként fejezze ki és védje országa, népe és pártja érdekeit. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy milyen népszerű volt a magyar nép előtt. Nemrég végzett közvélemény-kutatások arról tanúskodnak, hogy Magyarország három legkimagaslóbb történelmi alakja közé tartozik. Ám országa határain kívül is jelentős tekintélye volt.

 

3. A szovjet vezetők és Kádár János kapcsolatáról. – 1956 előtt a szovjet vezetők csak úgy ismerték őt, mint az MDP Politikai Bizottságának egyik tagját. Igaz persze, hogy az ideig csupán egyetlenegyszer járt a Szovjetunióban, még 1948-ban egy pártdelegáció tagjaként. Kádár János nem tartozott az úgynevezett moszkoviták csoportjához, vagyis hogy nem élt szovjet emigrációban, nem végzett tanulmányokat a Komintern iskoláiban. Őt a hazai munkásmozgalom nevelte, a kommunista illegalitásban tevékenykedett. Köztudott, hogy Rákosi 1956. júliusi menesztésekor Kádár jelöltsége is felmerült, de a moszkvai vezetésben valaki felvetette, hogy lehet benne elfojtott sértettség indokolatlan letartóztatása és négyévi börtönbüntetése (1951-1954) miatt. A magyar Politikai Bizottság végül Gerő Ernő főtitkárrá választása mellett foglalt állást. Ennek a lépésnek az elhibázott volta igen hamar megmutatkozott, és Ny. Sz. Hruscsov is belátta később, hogy inkább Kádár János mellé kellett volna állni.

Kádár János életének nagy pillanata 1956 őszén jött el. És most nem érinteném a kérdést, hogy mi zajlott le akkor: ellenforradalom, nemzeti-felszabadító forradalom, népfelkelés vagy lázadás. A dolog lényege az, hogy Magyarországon kitört a káosz, az ország irányíthatatlanná vált, a népi-demokratikus rendszer jövője beláthatatlan volt, Nagy Imre döntése pedig, hogy szakít a Varsói Szerződéssel, és kikiáltja a semlegességet, objektíve vezetett a szovjet beavatkozáshoz, mert máskülönben felborult volna az európai erőegyensúly, hatályon kívül került volna a potsdami egyezmény. Nagy Imre nem tudta kivezetni az országot a zsákutcából, kapcsolatai Moszkvával összeomlottak, amin csak tovább rontott november 4-e hajnalán mondott zavaros beszédével. Amikor itt, Magyarországon azt hangoztatják, hogy Kádár szakítása Nagy Imre kormányával árulás volt, hogy ő egy közönséges Júdás, elvtársai gyilkosa és hóhéra, akkor ez megítélésem szerint érzelmi kirohanás vagy erősen ideologizált értékelés. Zárójelben jegyzem meg, hogy minden nézőpontnak lehet létjogosultsága, de azokat bizonyítani is kell. Történelmi igazság viszont, hogy 1956 végén Moszkvában és más szocialista országok fővárosaiban, beleértve Kínát és Jugoszláviát is, úgy látták, hogy a magyar válság megoldása a kormányzat fegyveres megdöntésében és leváltásában rejlik. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy Moszkva és szövetségesei az Egyiptomot ért angol-francia-izraeli agresszió fényében tudatosan hunytak szemet a nemzetközi jog normáinak megsértése fölött.

Próbáljuk meg értékelni Kádár szerepét az akkori válságos események tükrében. Moszkva nehéz választás előtt állt. Nagy Imrében és kormányában nem volt többé bizalma. Vele szemben ott volt Kádár János, aki mint pártvezető sokkal több valóságérzékről tett tanúbizonyságot. Ezt mutatja 1956. november elsejei rádióbeszéde. Kádárt, Münnich Ferenccel együtt, akit már régóta ismertek a Kremlben, haladéktalanul Moszkvába vitték. Két napon át folyt a vita az SZKP KB Elnökségében, amikor Hruscsov, aki épphogy visszaérkezett a Titóval való találkozásáról, végre úgy határozott, hogy az új kormány feje igenis Kádár legyen, ne Rákosi, vagy valaki más a „brigád"-jából, és ne is Münnich. G. Zsukov marsall egyre sürgette elvtársait: „Döntsetek mihamarabb, mert a harckocsik már felmelegített motorral vesztegelnek, nálatok pedig még nincs a kormánynak feje." Közismert tény, hogy Kádár János nem állt rá azonnal, hogy ő vezesse az ideiglenes kormányt. Az volt a kikötése, hogy, úgymond, nem hajlandó eljátszani egy szovjet marionettfigura szerepét (erre bizonyítékom is van, mert a KGB egyik veterán tisztje mondta el nekem, aki Kádárt Budapestről Moszkvába kísérte, majd vissza, és tolmácsolt neki a tárgyalásokon); hogy a rákosistákat nem szabad a hatalom közelébe engedni; és hogy Nagyot le kell váltani és félre kell állítani. Ezt mind megígérték neki. Kádár tisztában volt vele, hogy Magyarországon nem virágokkal és tapsorkánnal fogadják majd. Később mesélte Brezsnyevnek, hogy akkor azt sem tudta bizonyosan, egyáltalán megússza-e élve, annyira kaotikus volt a helyzet az országban.

Ezt követően hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy kivezesse Magyarországot a katasztrófaállapotból, persze szovjet védnökséggel a háta mögött. De vajon történhetett volna másképp az akkori körülmények között? Hruscsov mint afféle „keresztapa" segített neki, annak ellenére, hogy Moszkvában és Budapesten is nem kevés ellenlábasa volt Kádárnak. Az újonnan megalakult párt, az MSZMP kezdetben nem élvezett túl nagy támogatottságot; ha jól emlékszem, talán az ország lakosságának 30%-a volt mellette. Ahhoz, hogy Budapesten az 1957. május elsejei felvonulásra és nagygyűlésre kimenjen egymillió ember, igencsak meg kellett dolgozni, és legkivált a bizalom elnyerése volt nagy teljesítmény. Ahogy konszolidálódtak az állapotok, és mindinkább kialakult a közmegegyezés, úgy nőtt Kádár tekintélye az országban és világszerte, többek között a Szovjetunióban is. A szovjet-magyar kapcsolatok sikeresen fejlődtek. Magyarország a szocialista közösség egyik legelismertebb országává vált, hangjára egész Európában figyeltek. Ez mindenekelőtt a kádári vezetés érdeme volt. Hruscsov, Brezsnyev és Andropov is egyetértett abban, hogy Kádár személyének kiválasztásával stratégiailag helyes döntés született, amely hatékonyan működött sok-sok éven át. Erről még Gorbacsov is megemlékezett 1986-os levelében, amikor Kádár harmincéves évfordulóját ünnepelte az MSZMP vezetői posztján. „Az Öreg" nem adott rá engedélyt, hogy ezt a levelet a sajtó közölje, csak a KB Agitprop Osztályának brosúrájában jelent meg.

 

5. Moszkva szemében Kádár igazi kommunista volt, antifasiszta, internacionalista, hű szövetséges, tapasztalt vezető. 1964-ben megkapta a Szovjetunió Hőse címet. A legfelsőbb szovjet vezetésben számítottak rá, tanácskoztak vele, kikérték a véleményét. Így volt ez például a lengyel és a csehszlovákiai válság idején, vagy amikor kiéleződtek a szovjet-kínai ellentétek. 1969-ben fontos szerepet szántak Kádár Jánosnak a Kommunista Pártok Világkonferenciájának előkészítésében.

Kádár János tisztában volt a Szovjetunió és az SZKP történelmi helyével és szerepével, ezért is törekedett rá, hogy minél jobb személyes kapcsolatokat ápoljon a szovjet vezetőkkel, Hruscsovtól Gorbacsovig. Ebben mindenekelőtt arra látott eszközt, hogy eredményesen védje Magyarország nemzeti érdekeit. Magától értetődik persze, hogy az említett kölcsönviszonyban sokféle árnyalat volt megfigyelhető. Például Brezsnyev felfogásához képest Kádár időnként bonyolultan fejezte ki magát, de általában azért megtalálták a közös nyelvet. Különösen sokat adott viszont Kádár véleményére Ju. Andropov, aki megértette, hogy Magyarország vezetője Moszkvánál pontosabban érzékeli az európai országok, különösen pedig a szomszédai helyzetét. Amikor Andropovot az SZKP KB főtitkárává választották, Kádár a saját köreiben azt mondogatta tréfásan, hogy a világtörténelemben először fordult elő, hogy egy finnugor nép képviselője (Andropov egykor Karéliában dolgozott) lett a Szovjetunió legelső embere. Andropov sokéves bizalmas kapcsolatot tartott fenn Kádárral; neki például arról a súlyos betegségéről is beszélt, amely végül a sírba vitte. Ami Gorbacsovot illeti, ő akkor ismerkedett meg a magyar vezetővel, amikor még az SZKP sztavropoli területének volt az első titkára. Mihail Gorbacsov sűrűn hivatkozott a magyar tapasztalatokra, őszinte tiszteletét fejezte ki mindig Kádár iránt, csak éppen jobban szeretett maga beszélni, mint hallgatni a beszélgetőtársát. Ez év júliusában, amikor megfordult Budapesten, azt mondta, hogy neki Kádárral sohasem voltak ellentétei. Kádár egyedül azért bírálta őt, hogy a szovjet peresztrojkába már tíz évvel korábban is belekezdhetett volna. Ugyanakkor Gorbacsov magyarországi látogatása 1986 nyarán lényegében azt a folyamatot mozdította előre, hogy Kádár Jánost felmentsék az MSZMP legfelsőbb tisztségéből, és tisztes nyugállományba helyezzék. Az emberek mérlegeltek és látták, hogy mi a jelentősége a fiatalságnak és az energiának.

A Szovjetunió vezetői előtt Kádár János soha nem játszotta a bábfigura szerepét, amivel kivívta mindenki tiszteletét. Mindamellett pontosan ismerte a két ország és a két párt súlya, valamint a viselt felelősség mértéke közti különbséget. Ha 1956-1957-ben még voltak is olyan kísérletek, hogy Kádárt igazgassák, kioktassák, beavatkozzanak a belső ügyeibe, később ez gyakorlatilag megszűnt. Kádár rendszerint azt mondta a Szovjetunió képviselőiről, hogy akit Moszkva küld neki, azzal ő minden esetben együtt dolgozik. Képes volt rá azonban, hogy bárkinek letörje a szarvát, vagy akár arra, hogy követeket távolítson el. Számára az egyedüli tekintély az SZKP KB mindenkori főtitkára volt (lehetne sorolni a példákat, amikor összeütközésbe került Kosziginnel, Katusevvel vagy Kirilenkóval).

Volt bátorsága, hogy kimondja, ha nem értett egyet a szovjet állásponttal (helytelenítette azt a módszert, amellyel 1964-ben eltávolították Hruscsovot minden addig betöltött tisztségéből, ráadásul nyilvánosan fejtette ki nézeteit a kérdésről; szóvá tette a magas katonai kiadásokat, a harckocsik túlzott számát a szovjet hadseregben; bírálta a KGST megreformálásához való szovjet hozzáállást; számon kérte, hogy miért nem közöltek azonnal valós információkat a csernobili katasztrófa méreteiről; vagy hogy milyen meggondolatlan módon viszonyultak Sztálinhoz; stb.). Kifejezetten elégedetlen volt azzal a módszerrel, amellyel a szocialista országok a közös akciót vezették Csehszlovákiában, ezért nem is utazott el 1968 novemberében Varsóba, hogy találkozzék Brezsnyevvel.

Általában véve tekintélyes és köztiszteletben álló pártvezetőként ismerték el, akinek volt bizonyos mértékű autonómiája a szocialista közösségen belül. Belpolitikájában mindig szem előtt tartotta 1956 tragikus tapasztalatait, ami kifejeződött az agrárszektorban végzett különféle kísérleteiben, a szövetkezeti mozgalomban és természetesen az 1968-as gazdasági reformban. A szovjet vezetők tökéletesen megértették, hogy a tragikus 1956 után a kádári politika sikerének záloga az életszínvonal emelése, az általános egyetértés erősítése („aki nincs ellenünk, az velünk van") és még inkább, mint más országokban, a szabadság mértéke, a kulturális és vallási téren gyakorolt tolerancia és hasonlók. Amikor Kádár a magyar sajátosságokat magyarázta, mindig megemlítette, hogy a népnek feltétlenül meg kell mondani az igazat. Azt magyarázta Moszkvában, hogy neki egy kis országban könnyebb újításokat bevezetni és kísérleteket folytatni, amelyeknek az eredményei hasznosak lehetnek még a Szovjetunióban is. Ismertté vált az a kijelentése, amelyet olasz újságírókkal beszélgetve tett, miszerint a Szovjetunió úgy építi a szocializmusba vezető utat, mint egy medve – hanem már Magyarországon ez így nem megy, itt sokkal kifinomultabb módszerekre van szükség. Kádár látta a létező szocializmus hiányosságait, és igyekezett megtalálni a kivezető utat, miközben azt vallotta, hogy a szocializmus építésének előrehaladtával az életnek is javulnia kell; a párt egymagában semmit nem érhet el, az új társadalom kialakításához nemzeti összefogásra van szükség, aminek elengedhetetlen feltétele a választási demokrácia bizonyos fokú szélesítése; ám amennyiben nincs többpártrendszer, akkor a pártnak magának kell saját ellenzékévé válnia; a politikai gépezeten szelepeket kell nyitni a belső túlnyomás levezetésére; át kell venni a piacgazdaság számos elemét, vele párhuzamban pedig szűkíteni kell a direktív tervezés szféráját. Könnyen lehet, hogy ma már mindez sematikusnak tetszik, de akkor is efféle kísérletekből rakódott össze a magyar koncepció „az emberarcú szocializmus"-ról, méghozzá a gyakorlatban és nem csupán a szándékban, mint 1968-ban a prágai reformereknél.

 

6. Egészen nyilvánvaló, hogy Kádárnak és politikai csapatának (csupa tehetséges és rátermett emberből állt!, gondoljanak például Fock Jenőre, Aczél Györgyre vagy Fehér Lajosra) a kísérletei lépten-nyomon sorompókba és akadályokba ütköztek. A Szovjetunió 1985-ig paternalista politikát folytatott, tolakodó módon istápolta szövetségeseit, minden fontosabb politikai lépéshez Moszkva jóváhagyása kellett, ahol olykor a marxizmus-leninizmus dogmatikus nézetei érvényesültek (szép számmal voltak védelmezői az SZKP-n belül), úgyhogy nem volt könnyű cselekedni. Kádárnak sem sikerült mindig. Moszkva egyik alapvető érve ez volt: „Mi biztosítjuk a védőpajzsot nukleáris rakétáinkkal, a biztonság megőrzésében miénk a legnagyobb felelősség, hatalmasak a kiadásaink, ugyanakkor szállítunk nektek kőolajat, energiahordozókat, nyersanyagot, miközben az imperializmus igyekszik aláásni a szocialista világ stabilitását, és a hídverés taktikáját alkalmazva megpróbál kiragadni a blokkból egyes országokat. Legyetek óvatosabbak. Mellé ne fogjatok!" Az 1968-as közös csehszlovákiai fegyveres fellépés után, majd V. Gomulka lengyelországi bukását követően a Kreml bizalmatlansága megnőtt az egyes országokban tervezett reformokkal és újításokkal szemben. 1972 februárjában, amikor Magyarországon bizonyos jelei mutatkoztak a gazdasági reform sikertelenségének, hírek kezdtek keringeni a Politikai Bizottságon belül kiéleződött vitákról; Brezsnyev meglehetősen nyersen fejtette ki nézeteit Zavidovóban Kádár gazdasági és szociális politikájáról, feszegette a káderpolitika kérdéseit, miközben kitért a magyar államfő legbelsőbb köreire is, és refrénszerűen ismételgette: „Mi hiszünk neked, János, de gondold meg…" Kádár János mindent tudomásul vett, de nem ígért meg semmit. Csupán annyit jegyzett meg, hogy a hírek talán nem a leghitelesebb forrásból származnak. Számára az volt a legfontosabb, hogy abban a pillanatban megkapta a bizalmat. Mint szuverén vezető egy ideig még kivárt, majd 1974-1975-ben változtatásokat hajtott végre a pártvezetésben. Előtte még, 1972 májusában, amikor betöltötte hatvanadik életévét, „kísérleti léggömböket" eregetett föl nyugdíjba vonulásáról. Ezeket a „léggömböket" éppúgy szánta saját elvtársainak, mint Brezsnyevnek Moszkvába. Az SZKP KB főtitkára nem találta jó gondolatnak Kádár visszavonulását. 1972 novemberében azt mondta neki Budapesten, hogy véleménye szerint a magyar KB helyesen lépett fel, amikor nem fogadta el a lemondását. „Mi ezt nem tehetjük meg csak úgy, nekünk kötelességünk, hogy kitartsunk a helyünkön, és szolgáljuk a mi közös ügyünket. Kekkonen Finnországban visszavonulhat, hogy anekdotákkal teli könyvet írjon az erdőben ücsörögve. De az ilyesmi nem nekünk való…"

Voltak belső visszahúzó erők is. A párt és a KB egységének külső homlokzata mögött véleménykülönbségek húzódtak meg, dúlt a harc balosok és jobbosok, konzervatívok és reformerek között. A Politikai Bizottságon belül szabadon vitatkozhatott bárki, de Kádáré volt az utolsó szó. Ahogy ő mondta, az egység megőrzéséért harcolni kell, újra kell teremteni minden politikai időszakban. Ellenzéke távozott vagy kitért előle (Marosán Gy., Nyers R., a „munkásellenzék" tagjai, 1972-ben).

A külső hatások nem korlátozódtak arra, hogy Moszkvának éppen mi volt a véleménye, Magyarország helyzetét az is befolyásolta, hogy időről időre ravasz nemzetközi játék folyt körülötte.

Azután a hetvenes évek második felétől elkezdtek súlyosbodni a gazdasági nehézségek, felerősödött a világgazdaság negatív hatása, a külső eladósodás nőttön-nőtt. Fokozatosan lassult, a nyolcvanas évekre pedig megállt az életszínvonal növekedése, ami már politikai problémát okozott.

Magyarország belépése az IMF-be és a Világbankba csak pillanatnyi lélegzetvételre volt jó. Az a kísérlet, hogy minél szorosabb kapcsolatok jöjjenek létre az EGK-val, nem járt sikerrel. 1985-1986-ban Kádár János Moszkvától kért segítséget, de kiderült, hogy a Szovjetunió maga is nehézségekkel küzd, és lényegében semmit sem tud adni Magyarországnak.

Mindezt tetézte egy új és igen súlyos gond is. Kádár János idővel, dicsősége csúcsán, saját stabilitási politikájának a rabjává vált, ami kiváltképpen a káderkérdést érintette, mert azokhoz az emberekhez ragaszkodott váltig, akik sok éven át ott álltak körülötte. Még nagyobb baj volt, hogy „az örökös vezető" kezdte elveszíteni a valóságérzékét, és nem érdekelte többé a politikai megújulás. Hozzá még elvesztette politikai bátorságát is. Kádár János ott maradt egyedül a hatalom csúcsán, amikor már réges-régen nem voltak ellenfelei. Az országban pedig egyre bonyolódott a helyzet. Ezt ugyan érzékelte, de már kiutat nem talált. A korábbi tapasztalatok most nem segítettek. Józan ésszel belátható, hogy a szocialista országokban jóval simábban kellett volna végbemennie a vezetőváltásnak, mert lám, végül ő maga vált akadályává Magyarország modernizációs politikájának.

Már 1980-ban vagy 1981-ben nyugdíjba kellett volna mennie, de ő 1988-ig halogatta a kérdést. Lehet, hogy azért, mert nem látott utódot maga körül. Ez amúgy politikai bizottságbeli elvtársainak is a bűne volt, mert nem merték megmondani Kádárnak az igazságot, és mindent Moszkvával beszéltek meg (az NDK-ban Hoeneckerrel még ennél is rosszabb volt a helyzet). Mellesleg Gorbacsov is megmondhatta volna neki egyenesen, ehelyett azonban csak célzásokat tett, hogy vigyáznia kellene magára, lazábbá tehetné időbeosztását, pihenhetne többet stb. Gorbacsov nyilvánvalóan azért nem szólt neki, mert érezte, hogy az öreg Kádár egyre kevésbé ellenzi a peresztrojka politikáját. 1985-ben Kádár megkérdezte Gorbacsovtól, hogy nem fél-e, hogy vele is megismétlődik Hruscsov esete.

Kádár életének befejezése tisztán emberi tragédia. A pártja szabályosan a sorsára hagyta a fizikailag és szellemileg egyaránt kimerült embert. Amikor sor került az 1956-os események felülvizsgálatára, már nem volt képes védeni magát, hacsak nem tekintjük ilyen lépesnek összefüggéstelen beszédét a KB plénuma előtt 1989 áprilisában, amelyben azért érvényesült valami sajátosan furcsa logika. Azt hangoztatta, hogy nem volt szovjet ügynök, hogy 1956 és 1958 között nemcsak Nagy Imre halt meg, hanem őelőtte is haltak meg emberek, és hogy ő, Kádár János nem bújik ki a felelősség alól. Levélben kérte a KB-t, hogy bíróság vizsgálja meg a bűnösségét, de ezt nem tették meg neki.

Szerintem semmilyen dokumentum sem létezik, amely Kádár közvetlen bűnrészességét bizonyítaná a volt miniszterelnök halálos ítéletének meghozatalában, de az is egyértelmű, hogy nem tett erőfeszítéseket a legsúlyosabb büntetés enyhébb ítéletre változtatásáért. Mellesleg szólva mindez csak az én előfeltevésem.

 

7. Ki volt Kádár János? A magyarországi rendszerváltás óta minden vita az 1956-os események átértékelése körül zajlik. Ezen a prizmán keresztül ítélik meg Kádárt is, annál is inkább, mert az MSZP Nagy Imrét választotta ideológiai mintaképéül. A szocialisták nem vallják magukénak Marxot és Engelst, Lenint orosz jelenségnek tekintik, Kádártól elfordultak, a Szocialista Internacionálén belül sem találtak senkit. Minden jel arra vall, hogy itt a baloldaliaknak nincs szükségük előfutárra. Pedig akárhogy vesszük is, Kádár 1956-ban mégiscsak kivezette az országot a katasztrófából, még ha áldozatok árán is. Ha nagyobb távlatokban, retrospektíve nézzük a kérdést, akkor egyértelmű, hogy a Rákosi-Nagy-Kádár tragikus hármasból éppen hogy ő hajtotta a legtöbb hasznot Magyarországnak. Hazája sikerei az 1960-1970-es években az ő nevéhez kapcsolódnak, amikor növekedett a jólét, és megerősödött Magyarország nemzetközi tekintélye. Ő egy kiemelkedő magyar politikus, akit nem lehet csak úgy kitörölni a történelemből, aki jól látható nyomokat hagyott a 20. századi Európa történelmében. Az ő szerepe és jelentősége semmivel sem kisebb, mint Horthyé, Bethlené vagy Telekié, akiknek mostanában az emlékműveket állítják Magyarországon. Napnál világosabb, hogy mi itt a gond: az, hogy Kádár egy magyar kommunista. Csak úgy megjegyzem, hogy Kádár mindig is magyar maradt. Emlékezzünk akár 1975-ös beszédére a helsinki konferencián. Most, hogy mindenki leszámolni igyekszik vele, próbálják befeketíteni a baloldali nézeteket, a baloldali pártok politikáját, a szocializmus eszméit. Egymásnak ellentmondó tényeket ragadnak ki Kádár politikai tevékenységéből (32 év alatt sok ilyen ellentmondást lehet találni bármelyik politikusnál), ijesztgetik a lakosságot, dezorientálják a fiatal nemzedéket, amely amúgy sem tud túl sokat a szocializmus korszakáról Magyarországon. Egyre hevesebbé válnak a viták Kádár személye körül, egyre többen igyekeznek megbélyegezni a szocialista korszakot Magyarország történelmében, ha már 1990-ben, a megegyezéses hatalomváltás körülményei között erre nem volt lehetőségük. Valami hasonló megy végbe Lengyelországban is, ahol Jaruzelskivel együtt az egész megelőző rendszert döntögetik talapzatáról. Magyarországon, közvetlenül Kádár János születésének 95. évfordulóját megelőzően, meggyalázták feleségével közös sírját. Soha nem hittem volna, hogy ebben az országban olyan gyalázatos tettek történhetnek, amelyek a legsötétebb középkort vagy a legvadabb nomád időket idézik.

 

8. Kádár János politikai pályafutásáról folytatni kell a vitát, a történészeknek ez a dolguk. De Magyarország egyszer még mindenképpen meg fogja adni Kádár Jánosnak azt az elismerést, amely valójában megilleti. A népeknek körültekintőbben és tisztelettudóbban kellene bánniuk nagy fiaikkal. Nálunk, Oroszországban is hasonló túlkapások figyelhetők meg ezen a téren, mert mi éppúgy hajlamosak vagyunk rá, hogy kemény kézzel intézzük el politikusainkat, csakhogy nagy elődök nélkül nem volna jelenünk. Az ő tapasztalataikban nagyon sok a megszívlelendő tanulság, az ő győzelmeik és kudarcaik világítják meg az utat előttünk.

 

(Fordította: Székely Ervin)

Az államszocializmus egyre inkább történelemmé „stilizálódó" világa Kubában még védi állásait az amerikai kapitalizmus vad támadásaival szemben. A kubai rendszer vezető ideológusának írása egyszerre történeti és jelenkori ideológiai dokumentum, amely bepillantást enged a jelenség mai világába.

A szerző az államszocializmus kubai értelmezésének talán leghivatottabb képviselője. A jogász végzettségű A. Hart a Július 26. Mozgalom és a Kubai Kommunista Párt egyik alapítója, a KKP KB, a Nemzetgyűlés és az Államtanács tagja. Mint a rendszer egyik vezető kultúrpolitikusa és ideológusa reprezentálja egy korszak és egy generáció sajátos felfogását, amely a múlt eszmetörténeti megismeréséhez adalékul, egyfajta forrásként szolgálhat. (A szerkesztőség)

***

A szocializmus Kelet-Európában és a Szovjetunióban bekövetkezett összeomlása után valaki azt mondta nekem: „Hajótöröttek vagytok", amire azonnal válaszoltam: „Mi, hajótöröttek a szárazföld felé úszunk, mi ismerjük legjobban a történtek okait, és nekünk van a legtöbb elmondanivalónk". Pontosan ebből a történelmi tapasztalatból és nemzetünk gazdasági-társadalmi formációjának sajátos vonásaiból kiindulva juthatunk el Marx és Engels nézeteinek dogmáktól mentes és teremtő interpretációjához.

Amikor 1991 decemberében végső szakaszához ért a Szovjetunió szétesésének folyamata, és ezzel együtt az úgynevezett kétpólusú világrend, rámutattam, hogy nem csupán a kelet-európai és szovjetunióbeli szocializmus végéről van szó, hanem a második világháborút követően kialakult politikai egyensúly radikális megbomlásáról is, amely pedig nem volt szocialista jellegű. Ezért tűnt nekem igen találónak Eduardo Galeno megjegyzése, aki a tőle megszokott szellemességgel ezeket a szavakat mondta akkor: „Másik bűnbakot kell keresni". És valóban, a berlini fal leomlásával lezárult az orosz forradalom ciklusa, és egyúttal a fenntarthatatlan fegyverkezési hajszával fémjelzett – úgynevezett hidegháborús – időszak erőinek labilis egyensúlya is felborult. Tulajdonképpen ekkor kezdett radikálisan széthullni a kapitalizmus által elért legmagasabb civilizációs rend.

Tizenöt évvel később, 2006 decemberében, miközben az elsöprő választási győzelmet ünneplő Chávez elnök beszédét hallgattam; amikor is akik rá szavaztak, a szocializmus mellett tették le voksukat; nos, őt hallgatva meggyőződésemmé vált, hogy ki kell dolgozni egy elméletet, amely lehetővé teszi számunkra, hogy határozott léptekkel haladjunk egy valódi szocialista forradalom – vagy az ő szavaival élve: „a 21. század szocializmusa" – felé. Lenin, a gyakorlati politika egyik géniusza, azt mondta, hogy nem létezik forradalom forradalomelmélet nélkül. És pontosan erről van szó: le kell vonni azokat a filozófiai következtetéseket, amelyek segítenek egy, korunk és népeink realitásain alapuló autochton szocializmus megalapozásában. Azon is elgondolkodtam, hogyan marad hátra végérvényesen az európai 20. század „létező szocializmusa", amely nem is volt az, pontosan azért, mert nem volt szocializmus.

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül e tapasztalat tanulságait.

Marx, Engels és Lenin eredeti társadalmi elgondolásai Lenin halála után egy torzulási folyamaton mentek keresztül, melynek során minden reális értelmüket elvesztették és pontosan önmaguk szöges ellentétévé váltak. Olyan mértékben ferdültek el ezen eszmék megalkotóinak gondolatai, hogy visszamentésükhöz vissza kell nyúlnunk az eredeti szövegekhez. Így a klasszikusok elemzéseit és elképzeléseit útmutatóként használhatjuk majd a cselekvéshez, vagy kutatási módszerként, úgy, ahogy ezt ők maguk tették.

Che Guevara rámutatott, utalva pontosan a szocializmus már akkor mutatkozó torzulásaira, hogy amikor egy repülős irányt téveszt, vissza kell térnie a kiindulási pontra, hogy újra megtalálja az útvonalat. Ez a kiindulási pont Marx és Engels eredeti eszméiben rejlik. Helyet adhatnánk a felsorolásban Rosa Luxemburgnak, Antonio Gramscinak, José Carlos Mariáteguinek, Julio Antonio Mellának és Che Guevarának is. És persze a martíi eszmerendszernek és világnézetnek, valamint Fidel Castro és Hugo Chávez ideológiájának, amelyek a Bolivar, San Martín, Sucre, Juárez, Alfaro és a 20. század nagy szocialista gondolkodói által képviselt latin-amerikai és karib-térségbeli eszméken alapulnak. Latin-Amerikában uralkodóvá vált az egységre és a legegyetemesebben értelmezett szabadságra való törekvés, és az igény, hogy ez a földrész egészen más szerepet töltsön be a világban, mint ahogy az a legutóbbi évtizedekben történt.

Ma gyakorlati szükségszerűségként jelentkezik az, hogy a maga teljes gazdagságában szemléljük Marx, Engels és Lenin filozófiáját, illetve arra vonatkozó elképzeléseiket, hogy a maga teljes gazdagságában, valamint közvetlenül visszanyúlva milyennek kellett volna lennie a szocializmusnak. Vegyük néhány alapvető megállapításukat, és nézzük meg, mint mond például Engels: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak."¹

Ezt az eszmét egészíti ki Engels következő felvetése: „Az úgynevezett »szocialista társadalom«, én úgy vélem, nem egy egyszer és mindenkorra megalkotott dolog, hanem úgy kellene tekinteni, minden más történelmi rendszerhez hasonlóan, mint egy állandó változásban és átalakulásban lévő társadalmat. A jelenlegi rendszerhez viszonyítva a kritikai eltérést a termelésnek valamennyi termelőeszköz közös tulajdonon alapuló – eredetileg egyetlen nemzet általi – megszervezése jelenti."²

A „szocialista társadalom" kifejezést maga Engels tette idézőjelbe. Mi megengedtük magunknak, hogy aláhúzzuk. Tehát ők nem beszéltek tulajdonképpen szocialista társadalomról, abban az értelemben, ahogy azt a későbbiekben felfogták és jellemezték; hanem a forradalom továbbfejlesztéséről, ami egy igazságosabb társadalomhoz vezet el, és ez lesz majd később a szocialista társadalom. Ennek konkrét körvonalait, amint arra az említett bekezdés rámutat, „a termelésnek valamennyi termelőeszköz közös tulajdonán alapuló – eredetileg egyetlen nemzet általi – megszervezése" adná.

Most nézzük meg a következő bekezdést, amit Marx és Engels fogalmazott meg A német ideológiában, a „Feuerbach. A materialista és az idealista szemlélet ellentéte" című részben: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak."³

Ugyancsak Engels volt az, aki rámutatott, hogy a marxizmus egy kutatási és tanulási módszer, Lenin pedig azt állította, hogy a marxizmus vezérfonal a cselekvéshez.

Ezzel a módszerrel és ezzel a vezérfonallal mélyebbre kell hatolnunk egy filozófiai kulcskérdésben: az objektum és a szubjektum közti kapcsolat kérdésében.

Sajnos a 20. században sokan elfelejtették, hogy az ember anyag is.

A tudomány legújabb eredményei igazolják a José de la Luz y Caballero által a 20. század első felében feltárt filozófiai koncepciók helytállóságát, amelyeknek Medardo Vitier a szintézisét adja, rámutatva, hogy Luz szerint az igazság nem az egyénben keresendő, és nem is a külső világban, hanem a kettő közötti kapcsolatban. Marx ezt a következőképpen fejezi ki: „[…] hogy az embernek önmagához való viszonya csak a másik emberhez való viszonya által lesz számára tárgyi, valóságos. Ha tehát az ember úgy viszonyul munkájának termékéhez, tárgyiasult munkájához, mint egy idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független tárgyhoz, akkor úgy viszonyul hozzá, hogy egy másik, neki idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független ember e tárgy ura. Ha saját tevékenységéhez mint nem-szabad tevékenységhez viszonyul, akkor úgy viszonyul hozzá, mint egy másik ember uralma, kényszere és igája alatt folyó tevékenységhez."⁴

Martí a maga részéről rámutat, hogy a humánum titka az emberek egymással való társulásának képességében rejlik, és ezen a ponton egyeznek kettőjük nézetei a szubjektivitás vonatkozásában.

A szocializmussal kapcsolatos koncepciókkal folytatva, máris közreadnánk két definíciót, elsőként Marxét: „A kommunista társadalom egy felsőbb szakaszán, amikor az egyének már nincsenek leigázó módon alárendelve a munkamegosztásnak, és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is eltűnt, amikor a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga lett a legfőbb létszükséglet; amikor az egyének mindenirányú fejlődésével a termelőerők is növekedtek és a kollektív gazdaság minden forrása bővebben buzog – csak akkor lehet majd a polgári jog szűk látóhatárát egészen átlépni, és csak akkor írhatja zászlajára a társadalom: mindenki képessége szerint, mindenki szükséglete szerint."⁵

A továbbiakban pedig Martí és más latin-amerikai szabadsághősök szocializmussal kapcsolatban kifejtett eszméire utalnék, mert úgy vélem, hogy kulcsot adnak a jelen pillanat gyakorlatához. A mi latin-amerikai és karib-térségbeli kultúránk egyik jellemző vonása átvenni az Európából jövő eszméket, és népeink törekvéseihez igazítva újrafogalmazni azokat. Így történt ez a 19. század latin-amerikai liberalizmusával, amely egészen más, mint amit az Egyesült Államokban, illetve Európában illettek ugyanezzel a névvel; és ugyancsak így történt a népeink kulturális gyökereiben jelen lévő szocialista eszmékkel is. Benito Juárez társadalmi eszmerendszerének mélysége ragyogó példa erre az állításra. Juárez ezt mondta: „Mindenkinek képességei szerint, valamint képességeihez mért munkája és képzettsége szerint. Így nem lesznek kiváltságos osztályok és igazságtalan előnyök […] A szocializmus a fizikai és szellemi képességek állapotának, illetve azok szabadon történő fejlesztésének jobbítására irányuló természetes tendencia."⁶

Ami pedig Martít illeti, ő ezeket a szavakat intézi levelében barátjához, Fermín Valdés Dominguezhez: „Van valami, amit nagyra értékelek, mégpedig a szeretetet és emberi tiszteletet, amivel a kubaiak felé fordulsz, hívják őket bárhogy, akik ott őszinte szívvel az e világi dolgaik intézéséhez egy kicsivel több szívélyes rendet és az oly nélkülözhetetlen lelki egyensúlyt keresik. A szándék nemes voltát kell nézni, nem pedig az emberi természet által ráaggatott ilyen vagy olyan csúfító szemölcsöket. Két veszély fenyegeti a szocialista eszméket – mint sok más eszmét is -: az idegenszerű, zavaros és hiányos olvasmányok réme; és a törtetők leplezett gőgje, akik, hogy érvényesüljenek a világban, tettetéshez folyamodnak, csak hogy találjanak vállakat, amelyekre felkapaszkodhatnak, ők, a védtelenek frenetikus védelmezői."⁷

Szeretném felhívni a figyelmet a Martí által jelzett veszélyekre: az egyik az idegenszerű és hiányos olvasmányok veszélye, a másik pedig lényegében az emberi rosszaság és az opportunizmus. Ez nem is igényel részletesebb kifejtést: emiatt futott zátonyra a szocializmus Európában; vétettek az etika ellen, és nem volt meg a szükséges kultúra a helyzet megoldásához. Ebből kiindulva kell megközelíteni, mint ahogy Martí is rámutatott, a helyzet tanulmányozását.

Népünkről is szólt: „De a mi népünk esetében nem olyan nagy a kockázat, mint más, indulatosabb és kevesebb természetes józansággal bíró társadalmakban: Európában kevésbé érvényesült a természetes józanság, és ezt elmagyarázni, egyszerűen és mélyrehatóan, a mi munkánk lesz, amire te minden bizonnyal képes vagy – mondta Fermínnek. – A lényeg az, hogy ne kompromittáljuk a magasságos igazságszolgáltatást azáltal, hogy helytelen vagy túlzott módon kiköveteljük azt." Az Egyesült Államok szélsőségeire utalt. „És mindig szem előtt kell hogy tartsuk az igazságot, te meg én, mert megnyilvánulási formájának hibái nem hatalmazzák fel a nemes lelkű embereket arra, hogy felhagyjanak védelmezésével. Nagyon is jó hát a május elsejei idea. Izgatottan várom beszámolódat."⁸

Az etika és a kulturált politikai gondolkodás segít hozzá a szocializmus új útjának megtalálásához. E tekintetben válik szükségessé a legemelkedettebb nyugat-európai gondolkodás kutatásainak ösztönzése, hogy összekapcsolódjon a mi Amerikánk, vagy Bolivar szavaival élve: a „a mi kis emberi nemünk" ideológiájával.

A latin-amerikai liberális mozgalom, valamint Marx, Engels és Lenin eredeti szocialista ideálja segíthet megválaszolni a kérdést, hogy milyen úton kell járnia a 21. századi szocializmusnak.

És ezekkel a gondolatokkal fejezném be, ismételten ráirányítva a figyelmet arra, hogy tanulmányozzuk Marx és Engels írásainak eredeti szövegét, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ránk hagyott örökségük érvényességét a maga teljes értékében visszaállítsuk.

Ha félremagyarázásokat és elhallgatásokat kiiktatva tanulmányozzuk ideáikat, elősegítjük, hogy a szocialista eszmék visszanyerjék elvesztett hitelüket. Olyan hitelvesztés és zavarodottság tapasztalható, amihez hasonló a fizikában, illetve általában a természettudományokban keletkezne, ha figyelmen kívül hagynánk Newtont, Einsteint, Mengyelejevet vagy Pasteurt, hogy csak néhány nevet említsünk. Marx, Engels és Lenin a nyugat-európai gondolkodás csúcsán állnak a filozófia, valamint a világszerte elterjedt társadalomtudományok és humán tudományok terén, és ránk hagyott örökségük nélkülözhetetlen része az ilyen irányú akadémikus diszciplínáknak. Ezek nélkül nem tudnánk túljutni a humán ágazatok világméretű, súlyos kihatással járó összeomlásán.

Lépjünk túl véglegesen a megosztó izmusokon, és gyűjtsük egybe, egyetemes szellemben, a történelem során élt azon gondolkodók – kezdve a mitikus Prométheusztól Che Guevaráig – legnemesebb elgondolásait, akik magasra emelték a humanizmus eszméjét és az ember egyetemes utópiáját, és mutassuk fel, szembeállítva az otromba vulgáris materializmussal, azokat az etikai értékeket, amelyekre ma szüksége van az emberiségnek: csak így, ezzel a válogatással találjuk meg azt a társadalmi és filozófiai ideológiát, amelyre Amerikának szüksége van. Soha nem juthatunk el ide a különböző, kívülről jött filozófiai és politikai rendszerekről folytatott akadémikus viták révén, arról, hogy mit is neveztek baloldalnak, illetve mit jobboldalnak.

Most e témák tanulmányozóira és kutatóira hárul a feladat, hogy megvizsgálják a szocialista eszmék nagy megalkotóinak nyomdokain járva ezen ideológiák kulcspontjait, és ennek alapja egy autochtónia kell hogy legyen, amelyben együtt léteznek és egymást gazdagítják a különböző tapasztalatok, a legtökéletesebben tiszteletben tartva az identitást, kezdve a közösségtől a régión és az országon át egészen világszintig.

Ezen – a 21. század számára oly fontos – területen a latin-amerikai és karibi eszmevilág a kiemelkedő ideológiák élvonalában áll. Ez az örökség nélkülözhetetlen annak a jobb és elérhető világnak megvalósításához, amelyre valamennyien törekszünk.

Üdvözöljük, hogy letűnt az elhibázott, középszerű, a legnemesebb értelemben vett egyetemes kultúra lényegétől idegen, Marxtól, Engelstől és Lenintől igen távol álló „szocializmus". Ahhoz, hogy megtaláljuk a szocializmus valódi útját, Martí kultúrájából kiindulva adjunk teret az etikának.

Előre hát a 21. század szocializmusa felé!

Jegyzetek

¹ K. Marx – F. Engels: A német ideológia. „Történelem" fejezet. MEM 3. kötet, Budapest, 1960, 35.

² Engels levele Otto von Boenigkhez, 1890. aug. 21. MEM 37. kötet, Budapest, 1977, 437.

³ Lásd az első jegyzetet.

⁴ K. Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM 42. kötet, Budapest, 1981.

⁵ K. Marx – F. Engels: A gothai program kritikája. MEM 19. kötet, Budapest, 1969, 19.

⁶ Benito Juárez, documentos, discursos y correspondencia. Obra en 15 tomos, compilada por Jorge L. Tamayo, editada por Presidencia de la Rapública Mexicana entre 1972 y 1975.

⁷ J. Martí: O.C. Carta a Fermín Valdés Dominguez, Nueva York, mayo de 1894, t. 3., 166.

⁸ J. Martí: O.C. t. p, 168.