A szerző a világforradalom második hullámának lehetőségeiről elmélkedik. Az első a bolsevik világforradalmi kísérlet volt, amely a sztálini fordulattal elbukott. Napjainkban „a globális forradalom egyetlen perspektívájának a »harmadik világban« létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között – az »első világot«, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva – a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, »felszabadított zónák« létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával."

A szovjet tömb világméretű történelmi veresége a harmadik (“hideg”) polgárháborúban végre lehetővé teszi számunkra, hogy visszatérjünk a forradalmi globális antiburzsoá stratégia témájához.

A huszadik század folyamán egy ilyen, a globális szemléleten és az osztályalapú felfogáson alapuló stratégia mindössze két alkalommal merülhetett fel. Első alkalommal a bolsevikok ajánlották ezt a stratégiát, akik pontosan tudták, hogy az orosz forradalom sorsa a világforradalomtól függ, hogy semmiféle “szocializmus egy országban” nem lehetséges, minek folyományaként a világforradalomra tették fel tétjeiket. Épp e célok megvalósításáért jött létre a Komintern.

Eredetileg a világforradalmat mint a fejlett európai országok forradalmát képzelték el, ám már igen korán a “harmadik világ” országai felé fordították figyelmüket a bolsevikok, elsősorban Ázsia gyarmati és félgyarmati országaira.

Ezt a stratégiát a sztálini thermidori ellenforradalmi fordulatot követően elvetették. Az ezen fordulatot követően a Szovjetunióban hatalomra került kispolgárság (pontosabban a társadalmi gyökereit tekintve alapvetően falusi kispolgári eredetű hivatalnoki réteg) egyáltalán nem volt érdekelve a forradalom folytatásában, az elkerülhetetlen kockázatokat magában hordozó forradalmi harcban. Mint minden burzsoázia, a stabilitásra törekedett (és a tény, hogy a szovjet hivatalnokok csupán virtuális osztályt alkottak, a dolog lényegén semmit sem változtat, mivel a stabilitás szociálpszichológiailag a társadalmi viselkedés kategóriája). Az osztálykonfliktus forradalmi stratégiáját a Realpolitik ellenforradalmi stratégiája váltotta fel. Az osztályálláspontot felváltotta az állami álláspont, azaz az osztályok és politikai képviselőik szembenállását felváltotta az államok, majd később a katonai-politikai tömbök szembenállása (NATO a Varsói Szerződés ellen, Nyugat a Kelet ellen stb.). Ez a klasszikus, az osztálykizsákmányolás alapján álló, a nemzetközi színtéren mindig államok közti politika irányába történt visszalépés volt.

A Szovjetunióban, majd idővel a csatlós államokban megszilárdult társadalmi berendezkedés szuperetatizmus volt (a szuperetatizmusra vonatkozóan lásd saját “Szuperetatizmus és szocializmus” című tanulmányomat a Szvobodnaja Miszl 1996. 12-es számában). Az ipari termelési mód és a termelési eszközök állami tulajdonának egybeesésére alapuló szuperetatizmus valójában a kapitalizmus párja, annak alternatívája volt (itt emlékeztetek, hogy az alternatíva két, több tekintetben egyenlő variáns közötti választás) egyazon – ipari – termelési mód keretei között. Objektív funkciója nem a végső győzelemig tartó háború volt, hanem a kapitalizmussal azonos világgazdaságba kapcsolja a békés egymás mellett éléssel ezeket a szuperetatista országokat.

Kétségtelen, a szovjet vezetés a sztálinizmus óta kész volt a burzsoá világgal szembeni szembenállás elutasítására, ám ezt épp a burzsoá világ pozíciója miatt nem tehette meg: a termelőeszközök kisajátítása a magántulajdonosoktól annyira megijesztette a burzsoáziát, és olyan veszedelmes példa volt, hogy a Szovjetunióval szembeni konfliktus elutasítása a kapitalista országok részéről kizárólag a kisajátított javaknak a korábbi tulajdonosoknak való visszaadásával és a kisajátítók példás megbüntetésével volt elképzelhető. Ennek a helyzetnek a megértése késztette a sztálini, majd a posztsztálini vezetést arra, hogy folytassa az állami, katonai és ideológiai szembenállást a Nyugattal szemben, annál is inkább, mert ennek a vezetésnek az egyetlen legitim alapja az 1917 októberére való hivatkozás volt.

Ugyanakkor az államok közötti szembenállás stratégiája már a kezdetekkor bukásra volt ítélve: ez tipikus, az osztálykizsákmányolásokra épülő társadalmak történetéből jól ismert, az állami mobilizáción, azaz végső soron a rendelkezésre álló erőkön és erőforrásokon (ideértve a katonai és emberi erőt is) alapuló anyagi-műszaki szembenállás. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió (még a csatlósokkal együtt is) gyengébb volt (kevesebb erőforrással rendelkezett), mint a világ több része (azaz a kapitalizmus világa). Ezenkívül, az ideológiai jellegzetességek okán (mivel a szovjet szuperetatista vezetés kénytelen volt használni a számára idegen szocialista ideológiát mint álcát) a Szovjetunió nem rabolhatta és nem zsákmányolhatta ki a “harmadik világ” országait nyíltan, mint azt a Nyugat tette.

Ebből fakadóan a Szovjetunió és szövetségesei veresége ebben a globális szembenállásban csak idő kérdése volt. Ez a vereség következett be tizenöt esztendeje – a szemünk láttára –, nem sokkal azt követően, hogy a Nyugaton olyan tudományos-technikai komplexumok jöttek létre, amelyek kapitalizációja jóval meghaladta a szovjetunióbeli kapitalizációt (emlékeztetni kell, hogy a Szovjetunió a világgazdaság rendszerében olyan hatalmas monopóliumként lépett fel, amelyik kénytelen volt – a nyugati monopóliumoktól eltérő módon – minden termékkel és mindenkivel konkurálni egyfelől, másfelől pedig kénytelen volt bevételének hatalmas hányadát a fegyveres erők fenntartására és szociális célokra fordítani).

Az osztálykonfliktus, az államok közötti konfliktussal ellentétben más törvények alapján fejlődik és más elveken alapszik: ez nem különböző országok és tömbök harca az ellenség területén, amikor a szemben álló felek készek a másik teljes lakosságának és népgazdaságának megsemmisítésére, hanem a szemben álló osztályok között ugyanazon népgazdasági objektumokért (erőforrásokért) folytatott küzdelem. Még a legdühöngőbb reakciós sem fog atombombát dobni a saját üzemeire csak azért, mert azt az adott pillanatban a munkásai elfoglalták. Épp ez a faktor, az önkorlátozás faktora ad reális lehetőséget a forradalmi erők győzelmének még azokban az esetekben is, amikor az ellenség objektíve erősebb.

A globális forradalom stratégiáját a huszadik században második alkalommal Ernesto Che Guevara vetette fel a Trikontinentális konferenciához írt nevezetes levelében. Emlékeztetünk, hogy ebben a levelében Che az Egyesült Államokat az emberiség ellenségének nevezte, s második, harmadik, sokadik Vietnam létrehozására szólított fel a “harmadik világ” országaiban – azzal, hogy először elvágják az imperialista országokat az imperializmus nyersanyag-, energia- és gazdasági bázisaitól, másodszor, hogy az imperializmust annyi helyi katonai konfliktusba kergessék a kapitalista periférián, ahány önmagában tette volna gazdaságilag tönkre az imperializmust. Gyakorlatilag Che egy globális méretű partizánháborút javasolt – annak elkerülhetetlen átvitelével az “első világ” országainak területére, hogy az ellenség még a saját citadelláiban, a kapitalista metropolisokban se érezhesse magát nyugodtan, hogy odahaza is fegyveres harcot kelljen folytasson, és hogy ez a harc mind a gazdasági, mind a politikai problémáit elmélyítse, az “első világot” nyílt osztálykülönbségek felé taszítva.

Che ezt a stratégiát az imperializmus minden ellenségének ajánlotta, beleértve természetesen a szovjet vezetést is. Bár akkorra már a Szovjetunióval kapcsolatban Che nem táplált illúziókat, de megértette, hogy – akár a szovjet nomenklatúra akarata ellenére – a Szovjetunió objektív módon a nyugati imperializmus ellensége. Ugyanakkor az ellenforradalmi szovjet vezetés, ahogy az várható volt, elutasította Che – általuk kalandornak tartott – stratégiáját. A kalandor bélyeget mindenki megkapta, aki a Che Guevara által javasolt stratégia híve volt. Nincsen kétségünk afelől, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a szovjet nomenklatúra mint társadalmi osztály már arra készült, hogy ne csak irányítók, hanem tulajdonosok is legyenek, azaz a számukra idegen szocialista ideológia megtagadására és a keleti tömb országainak a kapitalizmus világához való csatolására készültek. Még Che Guevara stratégiájának igazát demonstráló, a hetvenes évek úgynevezett olajválsága sem befolyásolta a szovjet nomenklatúra viselkedését.

Mindeközben maguk az imperialisták a megfelelő módon értelmezték és értékelték a Che Guevara által javasolt stratégiát. Nem véletlen, hogy Zbigniew Brzezinski később bevallotta, Reagan elnöksége alatt épp a “két, három és több Vietnam” stratégiáját fordította tudatosan az Egyesült Államok a Szovjetunió ellen: rákényszerítették a szovjeteket, hogy különböző mértékben merüljenek el konfliktusok egész sorába szerte a világon (Afganisztán, Lengyelország, Etiópia, Angola, Mozambik, Kambodzsa, Nicaragua) azzal a szándékkal, hogy a szovjet gazdaság tönkremenjen. Amint várható volt, Che stratégiája sikeresnek bizonyult.

Mindezeken túl e stratégia elemeit az Egyesült Államok aktívan használta az egyes baloldali rendszerek destabilizálására. Ilyen volt például az a valójában partizánháború Chilében, amelyet a szélsőjobboldal hajtott végre Allende elnöksége alatt. Ennek során a népgazdaság objektumait és elsősorban a kulcsfontosságú infrastruktúrákat (hidakat, utakat, áramelosztókat és erőműveket, bányákat stb.) robbantottak fel, amivel hamar olyan különleges gazdasági helyzetet teremtettek, ami jó alapja lehetett az Allende-rendszer elleni elégedetlenségnek a társadalom túlnyomó többségében. Mindez sikeresen készítette elő az 1973. szeptember 11-i katonai puccsot.

A Washington számára kellemetlen rendszerek ellen bevezetett gazdasági embargó, melynek célja az ezen rendszerek számára szükséges erőforrások és áruk behozatalának ellehetetlenítése, mind a mai napig az Amerikai Egyesült Államok destabilizációs politikájának gyakorlata.

A harc átvitelét az ellenség területére (az “ellenforradalom exportját”) sikeresen próbálták ki Afganisztánban (Pakisztán területéről), Mozambikban (a Dél-Afrikai Köztársaságból), Angolában (a Dél-Afrika által megszállt Namíbiából), Nicaraguában (Honduras területéről).

Ugyanakkor az imperializmus ellenségei sehol sem próbálták felhasználni saját területüket mint az aktív partizánharc hátországát, amelynek segítségével a forradalmi erők mind periodikusan, mind módszertanilag sikeresen mérhettek volna csapást az osztályellenségre. Sehol sem folytatták a gazdaság destabilizálását célzó tömeges infrastruktúrarombolás stratégiáját. Senki sem próbálta megbénítani vagy épp lerombolni azokat a hagyományos utakat, amelyeken keresztül a “harmadik világ” nyersanyagai az “első világba” jutnak. Senki sem próbálta meg a tőzsdék munkáját megzavarni komputeres támadással (annak ellenére, hogy ezt könnyű megtenni)! És a többi, és a többi. Épp ellenkezőleg, azokat az – eszközök és emberek kényszerűen korlátozott ereje miatt – gyenge kísérleteket, amelyeket az “első világ” országaiban a forradalmárok végrehajtottak, az ellenforradalmi természetű szovjet vezetés zavarónak találta. Ezekre a forradalmárokra rásütötték a “provokátorok”, a “CIA ügynökei” (vagy épp Pekingé) bélyegét, majd ezt követően a szovjet vezetés megelégedéssel vette át a politikai ellenség (Washington) logikáját, amikor a fegyveres forradalmi harcot a terrorizmussal azonosította.

Amennyiben Che Guevara elemzése igaz volt a huszadik század hatvanas éveinek végére, akkor még inkább annak kell tartsuk a jelenre. A huszadik század utolsó évtizedeitől kezdve – és különösen a Szovjetunió és a keleti tömb bukása után a nyersanyagtermelő ágazatok bezárása az “első világban” és ezek kihelyezése a “harmadik világba” egyre csak fokozódik. Ehhez kapcsolódott az ipari termelés leépítése az “első világban” és kihelyezése a “harmadik világ” országaiba. Ez azt jelenti, hogy a metropolisok egyre inkább a perifériától függenek anyagilag, ami egyre inkább sebezhetővé teszik őket a világméretű partizánháború stratégiájától.

Ha hat, a nemzetközi gazdaság számait publikáló kézikönyv adatainak átlagát vesszük, akkor a kapitalista metropolis (beleértve Ausztráliát, Új-Zélandot és Izraelt) függősége a perifériától az alábbiakban mutatható ki:

– energiahordozók – 52% (a szénhidrogének esetében 79%),

– fémek – 81%,

– vegyipari alapanyagok – 89%,

– élelmiszer-feldolgozás alapanyagai és mezőgazdasági termékek – 46%,

– könnyűiparai termékek és alapanyagok – 67%.

Ugyanakkor ez a függőség még nagyobb, hiszen a hivatalos statisztikák nem tükrözik a valós helyzetet. Példaként elég a maquiladorát említeni. A mexikói maquiladorák jogi státuszukat illetően három kategóriát képeznek. A harmadik típusú, a területenkívüliség jogát élvező maquiladora nem kerül be a mexikói statisztikákba, csak az Egyesült Államok statisztikáiban bukkan fel. Ám maguk ezek a vállalkozások az USA határain kívül tevékenykednek, alkalmazottaik nem az Egyesült Államok állampolgárai, hanem mexikóiak, olyanok, akiket az Egyesült Államok statisztikái nem jegyeznek. Ebből pedig az következik, hogy a hivatalos amerikai statisztikák az amerikai tulajdonú maquiladoravállalkozások termelését beszámítva nemcsak az USA össztermelését növelik meg, hanem magának az amerikai munkásoknak a termelékenységét is.

Számtalan személyes példát ismerhetünk arra nézvést, hogy a hivatalos statisztikák mennyire nem képezik le a valóságot. Mondjuk, valamikor volt nekem egy, az USA-ból hozott személyi számítógépem. Az összes dokumentum szerint ez a minden tekintetben legális személyi számítógép a Szilikon-völgyben készült. Amikor összetört a számítógép, akkor kiderült, hogy valójában Tajvanon, Indonéziában, Szingapúrban. Malajziában, Thaiföldön, Indiában és Dél-Koreában készültek az egyes alkatrészei, és jószerivel csak a csomagolása készült a Szilikon-völgyben. Ám a statisztikákban ez a gép mint az Egyesült Államokban előállított termék szerepel. Másik példa: egy volt tanítványom ma Münchenben él. Valamelyik ünnepi alkalomra vásárolt férjének egy drága öltönyt egy kizárólag német ruhaipari termékeket forgalmazó boltban. Minden dokumentáció azt igazolta, hogy az öltönyt egy jó nevű és tisztes német cég készítette. Ám otthon, amikor belülről is megvizsgálta a nadrágot egykori diákom, akkor vette észre a varrásban azt a kicsike címkét, ami azt tanúsította, hogy valójában Orsa városában, Belorussziában varrták az árut. Ám ez esetben sem lehet kétségünk afelől, hogy a statisztikákban ez az áru is mint az NSZK-ban gyártott termék szerepel.

Másként fogalmazva, a kapitalista metropolis (az “első világ”) a kapitalista periféria (azaz a “harmadik világ”) kollektív kizsákmányolójává vált. A “harmadik világ” kárára a nyugati monopóliumok által termelt extraprofit árán – az adók újraelosztásán keresztül – az “első világ” országaiban megvalósul a lakosság korrumpálása, így többek között a széles munkásrétegek korrumpálása is. Ez azt jelenti, hogy a metropolis egyre inkább parazita jellegűvé válik, hasonlóan a Római Birodalomhoz, mely a provinciák és a szomszédos országok kizsákmányolásából és kirablásából élt.

Önmagában a munkások korrumpálásában az uralkodó rétegek által semmi újdonság nincs: ezt a jelenséget a marxizmus klasszikusai már régen leírták a “munkásarisztokrácia” példáján. Ma egész egyszerűen az extraprofit grandiozitása lehetővé teszi e stratégia alkalmazását a lakosság legszélesebb rétegei esetében is.

Ezzel egy időben a kapitalista metropolisok uralkodó rétegei és osztályai, a bolsevik és más forradalmak tapasztalatait leszűrve tudatosan olyan politikát folytatnak, ami a munkásosztály maximális létszámcsökkentésére (és ezen belül is az ipari munkásság létszámának csökkentésére) irányul az “első világ” országaiban. Mindennek az a célja, hogy megváltoztassák a lakosság társadalmi összetételét, hogy növeljék a kistulajdonosok és a szolgáltatási és szórakoztatási szektorban foglalkoztatottak számát, azokét, akik a legközvetlenebb mértékben függenek az uralkodó osztályoktól, és akik részben már önmaguk is a parazita vagy félparazita társadalmi csoportokhoz tartoznak. A viszonteladók, a lakájok, a prostituáltak és az udvari bolondok kiszorítják mindazokat, akik saját munkájukkal állítanak elő anyagi javakat – bármely civilizáció alapjait.

Ez azt jelenti, hogy a baloldali erők hagyományos munkásosztály-orientációja a metropolis országaiban vereségre ítéltetett: egyfelől azért, mert a korrumpált munkásosztály nem lehet forradalmi osztály, másfelől pedig azért, mert maga ez az osztály is gyorsan fogy méretében, amivel együtt jár társadalmi hatásának csökkenése is. A szociáldemokraták és az angol munkáspártiak neoliberálissá való degradálódása egyáltalán nem véletlen jelenség, és még véletlenül sem valamiféle rosszakarat eredménye: mindez a társadalmi változásokra adott természetes válasz Nyugat-Európa országaiban.

Ebből fakad a forradalom perspektívájának hiánya az “első világban” (a paraziták és a kizsákmányolók nem forradalmárok) és a forradalmi központok áthelyezése a “harmadik világ” országaiba. Az “első világ” baloldali erőinek nincs jövőjük – hacsak nem tartjuk “jövőnek” az európai szociáldemokraták és labouristák szégyenletes útjának megismétlődését, akik elárulták saját eszméiket, és a nagytőke eszközévé váltak.

A legmesszebbmenőkig jellemző, hogy a metropolis jelenlegi baloldali pártjai semmiféle harci stratégiát nem voltak képesek nyújtani a reformista stratégiákon kívül: azaz a kisebbségek jogaiért, a nők jogaiért, a bevándorlók és a hajléktalanok jogaiért, a környezet védelméért stb. olyan dolgokat javasoltak, amiknek a kapitalizmus részbeni megjavítása a célja (ami lehetővé teszi a kapitalizmusnak egyre vonzóbbá válását az emberek egyre nagyobb része számára, ami egyben a szocializmusért küzdők számát is csökkenti), és nem pedig annak elpusztítása. Mindez, természetesen egyáltalán nem veszélyes a tőke uralma számára.

Pontosan ennyire veszedelmes a kapitalizmusra az úgynevezett anti­globalizmus – és különösen annak az ATTAC képviselte cinikusan reformista változatában (a pénzügyi spekulációk megadóztatása önmagában az ezektől műveletektől való aggódást és a műveletek kiszélesítését feltételezi), ebben a nyugati baloldalnak annyira tetsző karneváli formájában (a karnevál meghatározása szerint nem harc, hanem látványosság, előadás – még Metternich mondta: amíg a nép táncol, addig nem veszélyes).

Szervezeti értelemben az “antiglobalisták” által javasolt stratégia – a tömegmozgalmak a “totalitárius” és szigorúan központosított szervezetek helyett – perspektívátlan azért, mert egyfelől ezek a mozgalmak átlátszóak az osztályellenség és annak titkosszolgálatai számára, másodszor pedig azért, mert a politikai ellenfél már megtalálta és a gyakorlatban kipróbálta e stratégia ellenmérgét: maga tanult meg létrehozni – többek között korrumpálással – tömeges ellenforradalmi, reakciós természetű társadalmi mozgalmakat. Ezt mutatta meg a “színes forradalmak” gyakorlata Jugoszláviában, Ukrajnában és Grúziában (és ami kevésbé ismert, Bulgáriában és Romániában is).

A jelenlegi nyugati baloldal már azzal is demonstrálta nyomorúságát, hogy képtelen volt irányítása alá vonni (hogy azt ne mondjam: megszervezni) egyetlen, az “első világ” országainak neoglobalizmusa elleni tömeges és radikális ellenállási esetét sem, kezdve a spanyolországi halászok és kikötői munkások utcai harcával a rendőrök ellen, egészen a franciaországi lakótelepeken lefolyt zavargásokig.

Ugyanakkor van lehetőség arra, hogy azok az “első világbeli” baloldaliak, akik tudatosan szentelik erejüket és életüket a forradalmi harcnak a “harmadik világban”, megmentsék reputációjukat. Különösen néhány nyugati baloldali mutatott erre példát a hatvanas–hetvenes években: azok a francia, spanyol, olasz elvtársak, akik csatlakoztak a “harmadik világ” gerillaharcaihoz; azok az észak-amerikai baloldaliak, akik szükségesnek tartották, hogy Venezuelába utazzanak azért, hogy Hugo Chávez kormányának tanácsadói legyenek, és azok (mint a RAF az NSZK-ban), akik nyíltan hirdették magukról, hogy ők a “harmadik világ” forradalmi erőinek ügynökei az “első világban”.

Általában elmondható, hogy a szovjet korszakban a világ baloldali mozgalmaira Moszkvából rákényszerített nézőpont, amely szerint a legfejlettebb kapitalista országok mindennél közelebb állnak a szocialista forradalomhoz, nem marxista, nem dialektikus és nem tudományos, hanem pozitivista volt. Maga Marx dialektikus volt, és kiválóan megértette, hogy a társadalmi fejlődés az osztályalapon tagolt kizsákmányoló társadalmakban nem a pozitivista sémák mentén zajlik, hanem azok az erők keltik életre, amelyek előzőleg e fejlődés áldozataivá válnak – ahogy a Filozófia nyomorúságában írt erről.

Manapság a globális forradalom egyetlen perspektívájának a “harmadik világban” létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között – az “első világot”, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva – a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, “felszabadított zónák” létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával. Ezek az országok aztán tudatosan a világforradalmi fejlődés hátországává, bázisává kellene, hogy váljanak.

Ezt a stratégiát nem lehetett a huszadik század elején megvalósítani: a szuperetatista, a bolsevikhez hasonló forradalmak de facto a forradalmi burzsoázia feladatait hajtották végre (iparosítás, az agrárkérdés megoldása és a kulturális forradalom végrehajtása), amiért is az akkori periféria és félperiféria országai (ahol az antiburzsoá forradalmak lezajlottak) kénytelenek voltak a metropolis országaitól tanulni, hozzájuk fordulni kultúráért és technológiáért. Ezen túl a periféria országainak forradalmárai közötti horizontális kapcsolatokat – a kommunikáció és az információs technológiák alulfejlettsége, valamint a világ nemzeti alapozottsága miatt – nehezen lehetett lefektetni (ennek okán is a Brit Birodalom gyarmatainak forradalmárai a metropolison keresztül és a metropolis nyelvén voltak kénytelenek egymással érintkezni).

A globalizációval ezek a korlátok eltűnnek. Ezenkívül nincs tovább szükség a jelenlegi Nyugat kultúrájához fordulni, hisz ez a kultúra a hanyatlás kultúrája: a huszadik század hetvenes évei óta a metropolis országainak kultúrája és társadalomtudományai a posztstrukturalizmus és a posztmodern által szétbomlasztva semmiféle komoly eredményt nem voltak képesek a világ számára nyújtani (ami persze a parazita társadalmak sajátossága). A huszadik század elején a kapitalizmus felemelkedőben volt, a burzsoázia – ha nem a nemzeti szempontból tekintjük, hanem planetáris nézőpontból – még mindig felemelkedő, elsősorban a valódi anyagi termeléssel elfoglalt osztály volt. Manapság a kapitalizmus látni engedi saját minőségi fejlődésének határait, amikor kizárólag mennyiségileg fejlődik, kizsigerelve ezzel bolygónk tartalékait, míg a burzsoázia osztálya elsősorban a pénzügyi szférában – azon belül is a spekulatív, virtuális tőkében érdekelt, ahhoz kötődik. A jelenlegi kapitalizmus nem rendelkezik olyan tapasztalatokkal, amiket érdemes lenne az antikapitalista erőknek tőle kölcsönözniük.

A tömegkultúra diadala a művészet és az irodalom területén, a posztmodernizmus győzelme és a tudományos megközelítés elvetése a társadalomtudományokban, a “multikulturalizmus” és a “politikai korrektség” diadala a társadalmi életben, az obskúrusság, a vallásosság és a neoliberalizmus győzelme a mai Nyugaton nem véletlen, hanem a metropolis parazita jellegéből fakadó törvényszerűség. A művészet és az irodalom, a filozófia és a humán tudományok a mai Nyugaton nem bírnak többé progresszív társadalmi értékekkel (ez vonatkozik a kortárs nyugati baloldaliakra is – elegendő csak összevetni Toni Negri olyan nyíltan tömegkulturális, a ponyva határait súroló bestsellereit, mint az Empire vagy a Multitude, az ő valóban úttörő jelentőségű komoly műveivel a hatvanas és hetvenes évekből). Végül is megéltük azt a pillanatot, amikor már lehet és kell is nem tanulnunk a fejlett kapitalista országoktól (nincs mit már tanulni ott), amikor már lehet és kell önmagunknak fejlődnünk a burzsoá “kultúrával” való szembenállás alapján.

Sajnálatos módon az “első világ” technikai felsőbbrendűségét nem lehet ignorálni. És itt most nemcsak a katonai felsőbbrendűségről van szó, hanem elsősorban a politikai és társadalmi színtér, a szervezetek és egyének, a társadalmi viselkedés feletti kontrollban tapasztalható felsőbbrendűségről. Az imperializmus aktívan dolgozza ki és valósítja meg az életben – a kizárólagos jogosítványokkal és tejhatalommal rendelkező titkosszolgálatok segítségével (minek céljából kidolgozták a terroristaellenes hisztériát) – a totális megfigyelés és a totális ellenőrzés módszereit és mechanizmusait, ahogy következésképpen a totális elnyomásét is.

Ez azt jelenti, hogy – az általános törvények alapján – csak azok a forradalmi erők képesek túlélni, képesek létrehozni a forradalmi ellenállás tűzfészkeit, amelyek átláthatatlanok az imperializmus számára. Másként fogalmazva, a forradalmi erőknek az autonómia zónáira van szükségük. A huszadik század gyakorlata bebizonyította, hogy azok a szervezeti formák bizonyulnak az autonómia hatékony zónáinak, amelyek ignorálják a politikai és osztályellenség hatalmát és törvényeit, és amelyeket az osztályellenség azért nem képes befolyásolni, mert nem rendelkezik róluk és belső helyzetükről megbízható információkkal. Ilyen szervezeti forma például az illegalitás és a partizánosztag.

Az osztályellenség az államon mint a közvetlen osztályelnyomás gépezetén és a “civil társadalmon” – mint (az államtól formálisan független) az osztályelnyomás megkétszereződésén – keresztül kényszeríti rá játékszabályait a társadalomra. Ugyanakkor már Gramsci rámutatott, hogy épp a kapitalizmusban a “civil társadalom” megkétszerező elnyomó rendszere megléte miatt a forradalmi erők győzhetnek, ha a burzsoá “civil társadalom” intézményeivel szemben képesek szembeállítani saját, antiburzsoá, “ellencivil társadalmi” intézményeiket, azaz ha olyan társadalmi szférát hoznak létre, amely átláthatatlan az ellenség számára, és amelyik nem engedi az ellenséget saját területére. A huszadik század gyakorlata megmutatta, hogy ez a forradalmi kultúra és a forradalmi “civil társadalom” intézményeinek területe, ami a legteljesebb kifejlettségében a gerilla gyakorlatában (Kínában, Vietnamban, Kubában, Bissau-Guineá­ban, Nicaraguában) valósult meg.

És mégis az idegen pályán – azaz a burzsoá “civil társadalom” területén – való játék elkerülhetetlenül vereséget szenvedett, mivel ez a legális tevékenység stratégiája volt, az ellenség szabályai alapján, e társadalmon belül (a hegemónia megszerzésének illúziójával), a “burzsoá “civil társadalom” lerombolásának, megsemmisítésének stratégiája helyett.

Stratégiailag nem a burzsoá “civil társadalom” intézményeinek és burzsoá kultúrájának a megkétszerezése a helyes, hanem ezek elvetése, felváltásuk más intézményekkel – olyanokkal, amelyek létrehozását a világforradalom közvetlen feladatai követelik. A Szovjetunió az 1920-as éveket követően, majd a keleti tömb országai egyáltalán nem véletlenül voltak kulturális (és életmód) szempontból nagyon is burzsoák: nem voltak forradalmi országok. Ebből az elszomorító tapasztalatból azt a következtetést kell levonjuk, hogy nem szabad a Szovjetunió és más szuperetatista ország hibáit megismételni. Másképp fogalmazva ma elkerülhetetlenül fontos a húszas évek Szovjet-Oroszországának forradalmi kulturális-társadalmi tapasztalatának, valamint a vietnami, kubai, nicaraguai és a többi forradalmak korai éveinek (a természetesen kritikus) tanulmányozása.

Végezetül a győzelem fontos feltétele a világimperializmus alapvető nyelveinek elvetése, elsősorban (bár nem kötelező sorrendben) az angol nyelv elvetése. Az Amerikai Egyesült Államok mint a világ csendőre a legtudatosabban erőlteti rá az egész bolygóra az angolt mint nemzetközi nyelvet: ez könnyebbé teszi az egész föld feletti ellenőrzést. Távolról sem véletlen, hogy a radikális antiburzsoá erőknek az utóbbi időkben kivívott sikerei (legyenek azok akár csak lokálisak) ott következtek be, ahol ezek az erők ignorálták az angol nyelvet (és igyekeztek eltávolodni a világimperializmus más nyelveitől, így a franciától és a némettől is): ilyen a Chiapas, ahol a forradalmi propagandát a maják nyelvén folytatták, Ecuador és Bolívia, ahol elsősorban kecsua és ajmara nyelven folyt a forradalmi propaganda, Nepál és India, ahol a maoista felkelők a helyi nyelveken folytatják forradalmi propagandájukat (és csakis végső esetben hindi vagy nepáli nyelven). Másképp szólva, a világimperializmus a saját birodalmi önelégültsége miatt – azaz azért a meggyőződéséért, hogy minden hivatalos iratot kötelezően lefordítanak angolra – volt kénytelen átengedni ezeket a tűzfészkeket.

A metropolis nyelveinek bojkottja (elsősorban is az angol nyelv bojkottja) a periféria forradalmi erői közötti horizontális kommunikációban – egyidejűleg egymás nyelveinek elsajátításával – ezeket az erőket kevésbé átláthatóvá teszi az imperializmus számára, és ezáltal egyben sokkal veszélyesebbé is.

A világforradalom mint a “harmadik világból” kiinduló világméretű partizánharc stratégiája hosszú távú stratégia (még a lokális méretű cselekvés számára is). A gyakorlat azt mutatja, hogy bármely fegyveres tűzfészek előkészítése hosszú időt vesz igénybe: a Chiapas-felkelés előkészítéséhez húsz–huszonöt évre volt szükség, a perui “Fényes Ösvény” gerillaharcát 20 évig készítették elő. A nepáli és indiai maoisták gerillaharcát olyan szervezetek indították, amelyek a hatvanas években alakultak az illegalitásban vagy akkor vonultak illegalitásba. A győzedelmes utcai harcokat Ecuadorban és Bolíviában olyan indián szövetségek szervezték, amelyek a hetvenes évek közepén jöttek létre. Ebből következőleg ez a stratégia egyáltalán nem felülről kezdeményezett, nem az egyik napról a másikra kitörő forradalomé, amelyről annyira szeretnek beszélni (és amit előszeretettel kritizálnak) a baloldali akadémiai tudósok nálunk és nyugaton egyaránt. Ezek az “akadémiai baloldaliak” kritikájukkal csak saját gyávaságukat, az aktív harchoz való hozzá nem értésüket és a status quo fenntartásában való önző érdekeltségüket leplezik el: többé-kevésbé szerencsésen beépültek a burzsoá társadalomba, és félnek attól, hogy bármiféle “éles mozgalom” eredményeként elveszthetik mindazt, amivel ők rendelkeznek. Ezeknek az “akadémiai baloldaliaknak” a kedvenc időtöltésük (már a burzsoá akadémiai intézetekben való szolgálat és a burzsoá folyóiratokba történő tudományos tanulmányok írása mellett fennmaradó szabad idejükben) a “tudományos konferenciák” rendezése. Ugyanakkor a világtörténelemben egyetlen esetet sem ismerünk arra, hogy tudományos konferenciák szültek volna társadalmi forradalmakat!

Jó előre meg lehet jósolni, hogy a forradalmi központoknak a kapitalista perifériára való áthelyeződésével az “új periféria” országai (a keleti tömb egykori országai) mint a félperiferiális státuszt elérők vagy azért küzdők utolsókként fognak a forradalmi harchoz csatlakozni. Egyesek azért, mert valóban sikerül elérniük a félperiferiális státuszt (ez egyelőre csak Szlovéniának sikerült). Megint mások pedig azért, mert a forradalmi mozgalom sikeres kifejlődéséhez két olyan feltétellel kell rendelkezniük, amelyek megteremtése hosszú időt vesz igénybe. E két feltétel az alábbi:

1. Generációváltásnak kell végbemennie – a történelmi küzdőtérről le kell vonuljon a forradalom számára perspektívátlanná vált “szovjet” generáció, majd ezt követően ugyanezt kell tegye az antikommunista propaganda által kamaszkorukban elkábítottak generációja, azok, akik ünnepelve fogadták a kapitalizmus eljövetelét;
2. Újból létre kell, hogy jöjjenek az ellenforradalmi természetű sztálinista bürokrácia uralma alatt elpusztított önálló, radikális baloldali ellenzéki mozgalom hagyományai.

A szerzőt egy globális szocialista forradalom perspektívája és szubjektív tényezőinek keresése foglalkoztatja. A világkapitalizmus strukturális válságát ténynek elfogadva, megoldásként a klasszikus válaszokat, így a filozófiai szinten legkidolgozottabb Történelem és osztálytudat (1923) marxizmusát hívja segítségül – koncentráltan kifejezve azt a dilemmát, hogy alkalmazható-e napjaink viszo­nyaira a messianisztikus marxizmus?

Apám emlékének

Minden bizonnyal igen. Most még nem tudható, hogy konkrétan milyen formákban fog megvalósulni, de az nagy valószínűséggel állítható, hogy gyerekeink meg fogják érni. Történelmi mércével a globális forradalomig tartó néhány évtized csak egy pillanat, vagyis ha nézőpontunk történelmi, jószerivel már benne is vagyunk. Elöljáróban leszögezem, hogy nem vagyok sem apokalipszis-, sem messiásváró, nézeteimet a szocializmus tudományos, forradalmi elméletére kívánom alapozni. Mindazonáltal, ha a politikai forradalom szubjektív feltételei – a forradalmi osztály tudatossága és szervezettsége formájában – nem teljesülnek megfelelően, az emberiség sorsa apokaliptikus véget érhet. Mészáros István, Marx és Rosa Luxemburg nyomán, úgy fejezte ki ezt a történelmi választást, hogy “szocializmus, vagy barbárság”. Teljesen osztom Mészáros aggodalmait, de úgy vélem, hogy Mészárosnál valamelyest szigorúbb determinizmussal szemlélem a világot, s ennélfogva erőteljesebb dialektikával fejezném ki magam: az emberiség fennmaradása, vagy teljes kipusztulása.¹ A forradalmi szocializmus mára nemcsak egy választható jobb létezést jelent, hanem a társadalmi létezést magát, miáltal a létezés csak mint szocialista létrejövés, csak mint egy új minőségű társadalmi lét lehetséges. Egyre világosabban látható, hogy rohamosan szűkülnek az emberiség előtti választási lehetőségek, s a szocializmus mára nem pusztán egy a számtalan lehetőség közül, hanem kényszerítő történelmi szükségszerűség. Időben felismeri-e planétánk (s benne hazánk) munkásosztálya ezt az objektív történelmi determinációt, vagy jön az emberiség s vele együtt valószínűleg a teljes bioszféra kipusztulása? Az alábbi írásban a globális szocialista forradalom – egyelőre hiányzó – szubjektív előfeltételeinek vázlatos vizsgálatára teszek kísérletet.

A világkapitalizmus strukturális válsága

A világkapitalizmus rendszere súlyos strukturális válságban van.² Mészáros e szerkezeti válság négy alapvető vonását különíti el.³

1. Egyetemes jellegű, vagyis nem korlátozódik bizonyos szférák válságára.

2. Térbeli kiterjedését tekintve globális méretű, nem korlátozódik országokra vagy országcsoportokra.

3. Időbeli kiterjedését tekintve folytonos, hosszan tartó, nem pedig korlátozott időtartamú és ciklikus, mint az előző válságok mindegyike.

4. A kibontakozás módja pedig lassú, lopakodó, fondorlatos, álcázott. A világtőke rendszere elérte növekedésének, fejlődésének történelmi határait, az ellentmondások új ellentmondásokká való transzferálása egyre erősebb és áthatolhatatlanabb anyagi korlátokba ütközik. A rendszert egyre inkább átható irracionalitás egy általános káosz felé sodorja a világot. A használati érték és a csereérték egyre élesebb ellentétbe kerül egymással, a termékek általános hasznosulási rátája erőteljesen csökken, egyre rövidebb élettartamú produktumok generációi születnek, szaporodnak az egyszer használatos áruk, melyek mind az általános pazarlás fokmérői. Ez a társadalmi reprodukcióban jelen lévő általános tékozlás, a természet kizsákmányolását, erőforrásainak kimerítését s végső soron az emberiség létének külső természeti feltételeit veszélyezteti egyre súlyosbodó ökológiai katasztrófák formájában. Ennek legsúlyosabb jövőbeli formája a világméretűvé váló klímakatasztrófa, mely közvetlenül háborúkat generálhat, és végső soron az általános gazdasági-politikai összeomlás láncreakciójának elindítója is lehet.⁴

Az általános hasznosulási ráta csökkenése a fejlett centrumországokban a tőke hasznosulását is elérte a profitráták általános szintjének csökkenése formájában. Ennek következménye, hogy a nagytőke a nemzetközi bankszférába áramol, és a monetáris terjeszkedés válik legfőbb expanziós területévé, pénzügyi függésbe vonva a kevésbé tőkeerős országokat, jelentősen kikezdve azok szuverenitását. Ezáltal a kizsákmányolás súlypontja az utóbbi évtizedekben a centrumon kívülre exportálódott. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a nemzetközi kereskedelem és pénzügyi tranzakciók képében álcázott formát vesz fel, másfelől a tőke és a munka kibékíthetetlen ellentmondása – az osztályharccal egyetemben – közvetlenül nemzetközivé válik, s a nemzetállamok közötti érdekellentét megtévesztő mezét ölti magára. Ez természetesen azzal a veszéllyel jár, hogy a különféle tőkés érdekkörök felhasználják ezen alapvető ellentmondást saját partikuláris céljaiknak megfelelően, s ideológiailag – egy velejéig hamis – civilizációs antagonizmust tulajdonítanak neki. Huntington⁵ és a Hardt–Negri szerzőpáros⁶ szándékuktól függetlenül az amerikai civilizatorikus felsőbbrendűség mítoszának megteremtéséhez járulnak hozzá, s ezzel a protofasizmus logikáját öltöztetik az “amerikai világpolitikai küldetés” szalonképes ruhájába, ahonnan a géntechnológia ma még tiltott emberi alkalmazása – természetesen a “fizetőképes kiválasztottak” számára – megnyithatja az utat a szociáldarwinizmus újjászülető ideológiája felé. A tőke logikájából eredő fenti tendencia növekvő veszélye korántsem elhanyagolható.

A világtőke mint önmagát túlélt gazdasági alap teljes mértékben aláásta a jelenkori nemzetállamok egységeiből álló világméretű politikai felépítményt. “Az imperializmus jelenlegi s a történelemnek kétségkívül legveszélyesebb szakasza mindhiába kísérletezik ennek az ellentmondásnak a feloldásával olyképpen, hogy katonailag erőszakolja rá az egész világra az Egyesült Államokat mint a globális hegemón imperializmus vezető államát” – írja Mészáros.⁷ A világtőke, miután képtelen transzferálni általános válságát, utolsó nagy válságszublimációja a világméretű katonai uralom egyre közvetlenebb és egyre szélsőségesebb formája felé való haladás. Mészáros kis könyve utolsó fejezetének legfontosabb mondanivalója az emberiség jövőjéért való fokozott aggodalom: “Egy mindennél hatalmasabb nemzetállam terve, amely a tőke logikájából fakadó kényszereknek engedelmeskedve, ellenőrzése alatt tartja az összes többit, csakis az emberiség öngyilkosságához vezethet.”⁸ Mivel a tőke logikájában nincs immanens visszacsatolás, hogy fékezze az önnön rendszerét is elpusztító profithajszát, megoldást csak a tőkés rendszeren kívül kereshetünk. A végzetes pusztító erők termelőerőkké változtatását csak a világrendszer szocialistává való forradalmi átalakítása oldhatja meg.

Tőkés osztály, munkásosztály, kizsákmányolás, osztályharc

A világkapitalizmus válságának többé vagy kevésbé alapos elemzésével könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik⁹ , a szocialista forradalom szubjektív feltételeivel, vagyis a munkásosztály megszerveződésével, forradalmi osztálytudata fejlődésével, a szocialista forradalom vezetésének kérdéseivel jóval kevesebb. Ennek oka részben abban keresendő, hogy a marxizmus elmélete és gyakorlata korunkban súlyos válságon s egyúttal megújuláson megy át. Az európai despotikus, eltorzult államszocialista kísérletek szükségszerű összeomlása nyomán a marxizmus elmélete is visszaszorult, s az ideológiai vákuumot a tőke eszmei képviselői töltötték be. Magyarországon is elbizonytalanodott a marxista baloldal, sőt magukat korábban marxistának vallók (“hívők”) tömegesen tagadták meg e forradalmi elméletet, amivel objektíve cserbenhagyták a munkásosztályt. Wirth Ádám nagyszerű tanulmányban vizsgálta, hogyan próbálja meg hazugságokkal, bűvészmutatványokkal palástolni tőkés jelenkorunk nyilvánvaló osztályellentéteit az uralkodó ideológia, a társadalomelméleti irodalom.¹⁰

A polgári ideológia már évtizedek óta előszeretettel alkalmazza az osztályszemlélet nem létezővé nyilvánítását, így képviselői kitörlik szókészletükből a munkásosztály, kizsákmányolás, osztályharc kifejezéseket. A tőke logikája szerint: ha verbálisan eltüntetik a forradalom alanyát, ha elhitetik a társadalommal, hogy nincs kizsákmányolás, az ún. munkavállalókat, bérből és fizetésből élőket megfosztják osztálytudatuktól, akkor a “fenyegető” forradalom problémája részükről megoldottnak tekinthető. Sajnálatos, hogy ezt a felháborító hazugságot baloldali társadalomtudósok is átveszik.¹¹ Szalai Erzsébet elméleti modellje egy elit- és rétegelmélet kombinációja, melyben az eliten kívüliek középrétegekre és alsó rétegekre oszlanak. Szalai relativizálja Marx kizsákmányoláselméletét, elveti osztályelméletét, a munkásosztály szerinte felbomlott, minek következtében osztályharc sincs. A következőket írja: “A munkásság az újkapitalizmusban sem szerveződik osztállyá. Számomra ebből a szempontból releváns marxi elmélet szerint ugyanis az osztályelmélet lényege az osztályok küzdelmének tételezésében rejlik, abban, hogy a társadalmi változásokat a társadalmi osztályok összecsapása idézi elő. – A magyar munkásság utoljára az 1956-os forradalom idején mutatkozott meg munkásosztályként. Elsősorban akkori harcainak, a forradalmi munkástanácsok küzdelmének köszönhető, hogy az 1960-as évek elejétől kezdődően a »legvidámabb barakk« lehettünk. Eme konszolidációs folyamatban azonban megtörtént a munkásosztály felbomlása, mely (részben eme folyamat szocializációs örökségeként) az újkapitalizmus jelentette sokkok hatására sem képes újjászerveződni.” Az idézett részből kitűnik, hogy Szalai téved, amikor nem tesz különbséget a magában való osztály (Klasse an sich) és a magáért való osztály (Klasse für sich) fogalma között, vagyis osztálynak csak az utóbbit tekinti. Ez olyan természetű ontológiai és dialektikus logikai hiba, mintha egy dolgot csak akkor tekintenénk magának a dolognak, ha már elérte teljes kifejlettségét. Az egymást feltételező tőke és munka antagonisztikus ellentétére, vagyis a kizsákmányolásra épülő tőkés társadalom az egyes osztályok tudatától független, objektív létező. Az osztályok önmagában való léte a termelőeszközök tőkés magántulajdonából ered, annak a következménye. Bármelyik alapvető osztály létének megkérdőjelezése csak akkor lehetséges, ha az egész tőkés rendszert megkérdőjelezzük. Kétségtelen, hogy a jelenlegi magyar munkásosztály osztálytudatossága szinte majdnem felbomlott, morális állapotát leginkább a csalódottság és az elkeseredettség jellemezheti, szervezettsége nagyon alacsony, esetleges, de létének megkérdőjelezése – még ha az fejlett osztálytudat nélküli lét is jelen történelmi periódusunkban – a valóság súlyos meghamisítására tett kísérlet. Szalai a magyar munkásosztály letagadásával tudományos téren kapitulál a világtőke előtt, s mint magát baloldalinak valló szociológus vélhető szándéka ellenére objektíve a kapitalizmus egyik legjobb ideológusává válik azzal, hogy a fenti kijelentések az ő szájából hangzanak el.¹² Égető szüksége lenne pedig az éppen csak embrionális állapotban lévő, újjászületés előtt álló, magyar (és nemzetközi) forradalmi munkásmozgalomnak osztályharcos, bátor szociológusokra is.

A nemzetközi munkásosztály demoralizálódása történelmi léptékű. Kialakulása a revizionizmus jelentkezéséhez köthető, majd a bolsevik forradalom eltorzulásával egyre széleskörűbbé vált, a fasizmus elleni küzdelem ellentmondásaival, majd az államszocialista világrendszer gazdasági lemaradásával folytatódott, s e rendszer peresztrojkás kimúlásával érte el csúcspontját. A szocializmus megvalósításában kudarcot vallott forradalmi vezető rétegek elárulták a nemzetközi munkásosztályt, s ez az árulás napjainkban is tart.¹³ Ennek hazai politikai megfelelője a Magyar Szocialista Párt vezetése – mely magát nyíltan szociáldemokratának vallja, s teljes mértékben alkalmazkodott a kapitalista rendszerhez. Nem tud és nem akar ellenállni a globális világtőke nyomásának, privatizációs buzgalma az egyik legfőbb forrása a magyar munkásosztály demoralizá­lódásának. A másik oldalon a balos, szektás, sztálinista történelmi terhet cipelő, a kádári államszocializmust nosztalgikusan, idealizálón megszépítő Munkáspárt vezetése, mely elmulasztja az államszocializmus alapos kritikáját, miáltal határozottan eltér a marxizmustól, s anakronizmussá, történelmi kövületté válik. A szocializmus elméletének és gyakorlatának a fejlődése természetesen nem egyenes vonalú, hanem az uralkodó tendencia mindig ellentmondásokon keresztül érvényesül, a haladás örökös visszaesésekkel, elhajlásokkal terhes, de a világtörténelem menetének szükségszerűen szocialista iránya tagadhatatlan.

A burzsoázia általában vett ideológiai, morális szétesése sokkal előrehaladottabb, mint a munkásosztályé. Ha visszatekintünk a történelemben, kiderül, hogy a burzsoázia erkölcsi leépülése már a thermidor idején megkezdődött, vagyis több száz éves előtörténete van, s azóta osztálycinizmusa csak fokozódott. Lukács György Marx nyomán a következőképpen vázolja a tőkésosztály történelmi kutyaszorítóját: “A burzsoáziának e tragikus helyzete történelmileg abban tükröződik, hogy még nem végzett elődjével, a feudalizmussal, mikor már megjelent az új ellenség, a proletariátus; politikailag ez úgy jelentkezett, hogy a társadalom rendi szervezetei elleni harcot olyan »szabadság« nevében folytatta, amely a győzelem pillanatában szükségképpen új elnyomássá változott; szociológiailag abban mutatkozik meg az ellentmondás, hogy bár a burzsoázia társadalmi formája jelenteti meg először a maga tiszta formájában az osztályharcot, bár csak e társadalomban rögződik meg ez történelmi tényként, a burzsoáziának mégis minden erejével arra kell törekednie, hogy mind elméletileg, mind gyakorlatilag eltüntesse az osztályharc tényét a társadalmi tudatból…” (kiemelés: B. Gy.)¹⁴ A burzsoázia osztálytudata tehát hatalomra jutásától fogva ezen ellentmondás foglya, morális leépülése tehát történelmi léptékű, ennek ismeretében könnyebb megértenünk osztályfélelmét a proletariátus – most már valóban világméretű – forradalmától. Két jellemző példa napjainkból, melyek világos fényt vetnek arra, hogy a világtőke egyes prominens képviselői már maguk sem hiszik, hogy osztályuralmuk hosszú ideig fenntartható. “Anélkül, hogy túlbecsülnénk az ilyen ideológiai mozzanatok valóságos hatékonyságát, meg kell állapítanunk, hogy egy osztály harci ereje annál nagyobb, minél jobb lelkiismerettel hisz saját elhivatottságában, minél töretlenebb ösztönnel képes minden jelenséget érdekeinek megfelelően áthatni” (kiemelés: B. Gy.).”¹⁵ Ted Turner (a CNN fő tulajdonosa) és Soros György (pénzügyi nagybefektető), mindketten jóval világosabban látják osztályos társaiknál, hogy a világkapitalizmusnak, a magántőkések világuralmának meg vannak számlálva az évtizedei. Milliárdostársai osztályönzésén dohogva a következőket mondja Turner: “Az egész pénz ennek a néhány gazdag embernek a kezében van, és egyikük sem juttatna belőle legalább valamennyit másoknak. Ez veszélyes őrájuk nézve, és veszélyes az országra nézve is. Megérhetünk még egy újabb francia forradalmat, amikor majd egy újabb Madame Defarge nézi kötögetve, ahogyan az ilyen embereket kis ökrösszekereken kiviszik a város főterére, és zsupsz, már le is van vágva a fejük.”¹⁶ Ha eltekintünk a médiás-bombasztikus-hatásvadász megfogalmazástól, láthatjuk, hogy a felvilágosult Turner erkölcsileg, ideológiailag elvesztette szubjektív meggyőződését a jelenlegi amerikai nagytőke uralmának fenntarthatóságára vonatkozóan. Soros György jóval tovább megy ennél, s a jelenlegi tőkés gazdasági és politikai világrendszert átfogó kritika tárgyává teszi.¹⁷ Gondolatmenetének lényege a következő: a globális pénztőke mind nagyobb része válik spekulatív tőkévé ahelyett, hogy a termelésbe áramolna és ott hasznosulna. Ez a spekulatív tőke teljesen amorális, nem létezik számára erkölcs, csak és kizárólag a profit, ezért kis tőkeerejű országokat, régiókat tesz tönkre, emberek millióinak okozva jóvátehetetlen károkat. A kapitalizmus mai formája a jelenlegi pályán vesztébe rohan, káosz felé tart, összeomlása elkerülhetetlen lesz. A világ vezető tőkés és politikai köreihez fordulva sürgeti egy mélyreható világgazdasági és világpolitikai reform megvalósítását. E gazdasági reformok lényege a tőkemozgásnak a jelenleginél sokkal szigorúbb világméretű szabályozása lenne, a politikai reformoké pedig a pénztőke aknamunkája következtében egyre gyengülő liberális társadalmi intézményrendszernek, a liberális államoknak és azok nemzetközi szövetségének, többek között az ENSZ-nek a megerősítése átfogó reformok útján. Soros természetesen nem forradalmár, de gyónásízű könyvében sürgős reformokat szeretne, megerősített demokratikus kapitalizmust, mert látja, hogy egyre ingatagabb és veszélyesebb a totális szabad piac elvére épülő rendszer. Soros szeretne morális tőkés lenni, de ő sem tud önként lemondani óriási pénztőkéjéről, legfeljebb háborgó lelkiismeretét nyugtatja meg adományaival: “a tőkés igazi korlátja maga a tőke” – idézi Marxot Lukács, s hozzáfűzi: “E felismerés tudatossá válása a tőkésosztály önmegszüntetését jelentené.”¹⁸ A tőkés (pozitív) önmegszüntetés gondolata honi újburzsoáziánk körében jószerivel ismeretlen. Mai szemmel “alig hihető”, hogy Owen minden vagyonát utópista társadalmi kísérleteire költötte, hogy Engels önzetlenül támogatta pénzküldeményeivel Marxot, hogy Károlyi Mihály felosztotta birtokait, Lukács György pedig a forradalmi filozófia miatt lemondott a nagypolgári életmódról, és folytathatnánk a sort. Ezek az emberek osztálydeterminációjukkal szöges ellentétben gondolkodtak és cselekedtek, osztályuk nézőpontjából irracionálisan, abnormálisan. A tőke szabályát megszegő kivételek. Erkölcsi nagyságuk azért különösen tiszteletre méltó, mert az ár ellen úszva, osztálydeterminációjukat legyőzve tudtak cselekedni.

Mindazonáltal az uralkodó burzsoázia – az egyre növekvő és egyre kevésbé elleplezhető strukturális válság nyomán – ideológiailag a felbomlás tüneteit mutatja, mivel egyre több, a maga módján tisztességre törekvő tagja mond búcsút a szakadékba rohanó osztálycinizmusnak, s próbál tétova lépéseket tenni a tőkés rendszerből való kilépés felé valamilyen reform útján.¹⁹ Az átalakulás módja szempontjából kardinális kérdés, hogy a jó szándékú reformprogramok körül ki fog-e alakulni egy felvilágosult burzsoá réteg, mellyel megköthető a történelmi kompromisszum a világkapitalizmus tervszerű felszámolására? Kérdés, hogy ez a ma még éppen csak körvonalazódó felvilágosult réteg meg fog-e erősödni, s ki fogja-e termelni politikai téren a maga “Gorbocsovát”. Ha ez a kialakulóban lévő reformkor elég sikeres lesz, akkor utat nyithat a szocializmus békés, egyedül emberi átmenetének programjához. Ez természetesen nem a tőkésosztály fent említett önmegszüntetése, hanem a nemzetközi proletariátus osztályharcának következménye lenne. Az osztályharc rendkívül változatos – a teljesség igénye nélkül: tüntetés; üzemi, ágazati, általános sztrájk; politikai párt felépítése; gazdasági és kulturális szervezetek létrehozása, fejlesztése; választásokon való részvétel vagy bojkott; ideológiai osztályharc a maga sokrétűségében stb. –, tehát nem szűkíthető le a nyílt fegyveres felkelésre és munkástanácsok alakítására, mint ahogy azt Szalai Erzsébet teszi. Szalai ne tudná, hogy tudományos tevékenysége objektíve maga is az ideológiai osztályharc része?

A kapitalizmusnak egyre alapvetőbb legitimációs területe az ideológiai osztályharc. Jelentőségére Lukács idézett munkájában már 1920-ban felhívta a figyelmet, de Ontológiájában még kiemeltebben hangsúlyozta a tőkés manipulációval szembeni ideológia fontosságának különösen gyors növekedését.²⁰ Tanítványa, Mészáros István évtizedekkel később Az ideológia hatalma című könyvével²¹ meggyőzően bizonyítja az eszmei mozzanat felértékelődését. Ha végigtekintünk e történelmi folyamaton s e tendencia egyre gyorsuló ütemén, be kell látnunk, hogy a helyes elmélet (a forradalmi eszme mint információ termelése), a munkásság osztálytudatáért folytatott harc, mára a kapitalizmus megdöntésének egyik legfontosabb harci terepévé vált.

Elmélet, osztálytudat, forradalom

Miért fontos számunkra az, hogy tudatosítsuk a tőkés uralkodó osztály ideológiai harcának végletesen kifinomult manipulatív jellegét, életünk lassú elrablását? Azért, mert minden ideológiai ármánykodás leleplezése a proletariátus létbeli forradalmának – melynek az ideológiai, tudati forradalom elválaszthatatlan része – fontos előrevitele. “Ebben a tudatért folyó harcban döntő szerep jut a történelmi materializmusnak”²² – írja Lukács. Ezzel a burzsoázia is tisztában van, s ezért igyekszik teljesen kitörölni az iskolák tananyagából, illetve tudományosságát kétségbe vonni. A marxizmus történelmi mértékű vulgarizálása, hamis leegyszerűsítése valójában a munkásosztály lefegyverzését jelentette és jelenti ma is. Csak emlékeztetőül az elmélet fegyveréről. A történelmi materializmus tudományos világnézet, a dialektikus fejlődés egyetemes, a természettörténetet is tartalmazó elmélete. “Csak egyetlen tudományt ismerünk, a történelem tudományát”²³ – állítja mély értelmű bölcsességgel Marx a Német ideológiában. Eszerint a tudományosság legfőbb kritériuma az anyagi valóság helyes megragadása, s ez nem nélkülözheti az időbeliség²⁴ , a kauzalitás, a mozgás, a fejlődés és az ezekhez elválaszthatatlanul kapcsolódó kategóriák helyes megragadását. Az igazi tudomány a valóság tudása, az igazi ismeret a valóság ismerete, az igazi logika a valóság dialektikus logikája. Egy dolog teljessége, konkrét totalitása a dolog története, a világegyetemről való reális tudás a világegyetem történetének az ismerete. A történelmi materializmus a világ forradalmi megváltoztatásának céltudatos eszköze. Egyúttal annak bizonyítéka is, hogy hiteles egyéni lét csak forradalmár lét lehet²⁵ , hiteles tudás csak forradalmi tudás lehet. A történelmi materializmus sosem veszti szem elől, hogy egyik legfőbb lényege a konkrét totalitás megragadására való törekvés és a forradalmi gyakorlat összhangjának megteremtése, lüktető, dialektikus egymásra reflektálása, amiben elmélet és gyakorlat egymást hajtja előre, de a társadalmi lét elsődlegességét mint végső anyagi feltételt a tudattal szemben sosem tagadhatja meg. Általában véve a burzsoá lét a partikularitás léte, tudománya a partikularitás tudománya, erkölcse a kisszerűség erkölcse, míg a forradalmi proletariátus léte egyetemes lét, tudása a totalitás tudása, erkölcse a nagyszerűség erkölcse. A tőkés ideológia, tudomány, filozófia nem akar a társadalom lényegébe belelátni, de ha akarna sem lenne képes arra, mert nincs birtokában a forradalmi módszernek. Általában véve a burzsoázia esztétikája az etikamentes, üres forma, a valódi rút, míg a forradalmi proletariátus esztétikája a morálisan telített tartalom, a valódi szépség. A burzsoázia és a proletariátus szembenállása ideológiai téren is totális és kibékíthetetlen, aminek a forradalmi proletariátus tudatában van, ezért küzd a burzsoázia ideológiailag oly elkeseredetten a proletárok tudatának hatalmába kerítéséért. Lukács zseniális éleslátása – az emberiség hamleti kérdésében – napjainkban élő kontextusába kerül: “…ha bekövetkezett a kapitalizmus végső gazdasági válsága, a forradalom (és ezzel együtt az emberiség) sorsa a proletariátus ideológiai érettségétől, osztálytudatától függ.”²⁶ A proletariátus osztálytudatának kérdése – mely feltétele a helyes cselekvésnek – mára az emberiség létezésének vagy kipusztulásának kérdésévé vált.

Történelem, osztálytudat, szervezet

A proletariátus minden történelmi veresége természetszerűleg demoralizálja, felbomlasztja osztálytudatát, s a forradalmi cselekvést a hiábavalóság, az utópia hamis látszatával ruházza fel. Minden történelmi vereség a proletariátus számára magában hordozza azt a tendenciát, hogy magáért való osztályból magában való osztállyá esik vissza, de ez a visszaesés csak relatív visszaesés, csak mindig az éppen adott történelmi helyzethez képest visszaesés, s a történelmi tanulságok Marx által olyannyira hangsúlyozott – társadalmi méretű – levonása után viszonylag könnyen elérheti, sőt meghaladhatja a vereség előtti szintet. Ezért fontos a történelem, a munkásmozgalom, a munkáshagyományok forradalmi szellemű ismerete, hogy a múlt kritikai feldolgozása eltávolítsa az akadályokat a jelenbeli helyes forradalmi cselekvés elől. Ennek hiánya miatt alkalmatlan például a jelenleg mély válságot átélő Munkáspárt – az elkövetett súlyos politikai hibák mellett – arra, hogy a magyar proletariátus vezető ereje legyen, mert képtelen kritikailag viszonyulni a történelemhez, eszmeileg rövidlátó, képtelen a tanulságokat elméleti fegyverré kovácsolni. A kádári rendszerbe való nosztalgikus visszavágyódás csaknem ugyanolyan retrográd és hamis, mint a Fidesz anakronisztikus nemzeti romantikája. Az MSZP szintén alkalmatlan a magyar munkásosztály vezetésére, mivel az eszmeileg teljesen kiüresedett nemzetközi szociáldemokrácia²⁷ hazai megfelelője, melynek megalkuvó, helytelen politikája nagyban hozzájárul a magyar munkásosztály további demoralizálódásához, forradalmi szelleme hanyatlásához, amivel utat nyit a jobboldali populista demagógiák előtt, mire talán legjobb példa a Fidesz új “munkáspolitikája”.

A magyar munkásosztálynak jelenleg még nincs magas eszmei szinten álló, korszerű forradalmi pártja, tehát még nincs lehetősége a hatékony, szervezett osztályharcra. Az egyre szaporodó spontán törekvések²⁸ bizonyítják, hogy eljött az ideje egy forradalmi szocialista párt mielőbbi létrehozásának. A forradalmi párt hiánya esetén az elméletnek egyfelől nincs közege a munkástömegek megragadására, másfelől nincs inspiráló, előrevivő, motiváló ereje az elmélet fejlesztése számára. A (létező) magyar proletariátus osztályharcos tapasztalatai – természetesen a mai globalizált világ nemzetközi kontextusába ágyazva – különösen értékesek lehetnének a nemzetközi mozgalom számára, mivel hazánk a nemzetközi reakció egyik centrumában van, s a proletariátus legkisebb sikere is átlagon felüli súllyal bír.

Axiomatikus, hogy a proletariátus osztálytudatának fejlődése osztályharcának következménye. Súlyos és durva leegyszerűsítés azonban az osztályharc fegyveres felkelésre való redukálása, a fegyveres harc az osztályharc csak egyetlen, bár legélesebb formája, melynek kényszerítő szükségszerűsége történelmi léptékben csökkenőben van, bár mint végső eszköz a szocializmus világméretű megvalósulásáig nem tűnik el. A Kommunista kiáltvány megjelenése óta tudható, hogy a proletariátus egyik legerősebb fegyvere szervezettsége, melynek legkifejlettebb formája a forradalmi programmal rendelkező politikai párt. A folytonosan fejlődő forradalmi program az, amiben koncentrálódik a forradalmi teória, mely a forradalmi párt közvetítésével és vezetésével terjed el a munkásosztályban és válik anyagi erővé. A forradalmi párt különleges szerepet tölt be az osztályharcban, s ezzel az osztálytudat fejlődésében, fejlesztésében, mert a párt maga az élő forradalom, a jövő szocialista társadalmának kristályosodási pontja a jelenben. Lukács “Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez” című tanulmányát a következőképpen indítja: “A kommunista párt koncepcióját – amelyet a legtöbb opportunista támad és rágalmaz, a legjobb forradalmi munkások viszont ösztönösen elfogadnak és magukévá tesznek – még mindig pusztán technikai kérdésként, nem pedig a forradalom egyik legfontosabb szellemi kérdéseként kezelik.”²⁹ Lukács a szervezet lényegét a következő filozófiai igényű állítással írja le: “A szervezet ugyanis a közvetítés formája elmélet és gyakorlat között. Minden más dialektikus viszonyhoz hasonlóan, a kapcsolat egyes tagjai itt is csak a közvetítésen keresztül nyerik el teljes konkrétságukat és valóságukat. A szervezetnek ez az elméletet és gyakorlatot közvetítő jellege legvilágosabban abban mutatkozik meg, hogy sokkal erősebben, kifinomultabban és biztosabban reagál az egymástól eltérő irányzatok meglétére, mint a politikai gondolkodás és cselekvés bármely területe. A puszta elméleten belül békésen élhetnek egymás mellett a legkülönbözőbb nézetek és irányzatok; ellentétük csak viták formáját ölti, s ezek nyugodtan folyhatnak egy és ugyanazon szervezet keretei között is – anélkül, hogy e kereteket szétfeszítenék. Ha azonban ugyanezek a kérdések szervezeti formában is megjelennek, akkor egymást mereven kizáró irányzatokként lépnek fel. Minden »elméleti« irányzatnak vagy véleménykülönbségnek azonnal szervezeti kérdésekbe kell átcsapnia, amennyiben nem kíván a puszta elmélet, az absztrakt vélemény szintjén megmaradni, hanem meg is akarja valósítani önmagát.”³⁰ Mint az előzőekben utaltam rá, a gyakorlat, esetünkben a forradalmi párt hiánya hozzájárulhat az elmélet ellaposodásához, kipróbálatlan téves nézetek tovább éléséhez, az ellentmondások meg nem haladhatóságához.

A forradalmi proletárpárt történelmi jelentősége – melynek hazai sürgős időszerűsége elvitathatatlan – Lukács szerint a következő: “Történelmi mértékkel mérve ugyanis a forradalom folyamata egyet jelent a proletár osztálytudat fejlődésének folyamatával. A kommunista pártnak az osztály széles tömegeitől való szervezeti különválása maga is az osztály tudatának rétegződésén alapul, feladata azonban egyben e rétegződést az elérhető legmagasabb szinten kiegyenlíteni. A kommunista párt szervezeti önállósága azért szükséges, hogy ezzel a proletariátus saját osztálytudatát történelmi alakzatként közvetlenül megpillanthassa, hogy a mindennapi élet minden egyes eseményében világosan és minden egyes munkás számára érthetően jelenjék meg az az állásfoglalás, amelyet az egész osztály érdekei megkövetelnek; így az egész osztály számára tudatossá válhat osztályként való létezése.”³¹ A fenti idézetből kitűnik, hogy Lukács a forradalmat osztálytudatosulási folyamatnak fogja fel, s nem egyszerűsíti le az államhatalom megragadásának erőszakos aktusára. Ez azt jelenti, hogy Lukács világosan érzékeli, hogy a társadalmi forradalom nem a politikai hatalom meghódításával kezdődik, hanem a tőkés rendszer keretein belüli fejlődik ki, elsősorban a forradalmi szervezet formájában, mely megteremti a politikai forradalom szubjektív előfeltételeit. Ezt a napjainkra nem jelentőségének megfelelően alkalmazott szemléletet már a fiatal Marx és Engels is magáévá tette a Német ideológiában: “A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti.”³²

Egy általános forradalomelmélet felé

Lenin forradalomelméletének lényege a politikai forradalom kivívása az államhatalom erőszakos megragadása által.³³ A politikai forradalom – a proletariátus diktatúrájának segítségével – a termelőeszközök állami tulajdonba vétele révén elindítja a társadalmi forradalmat, amely egy hosszabb, történelmi időszakon át teljesen átformálja az emberek mindennapi viszonyait, a társadalmi lét és tudat teljes spektrumát felölelve, a társadalmi reprodukció (termelés és fogyasztás) totalitásának átalakításával a társadalmi makrostruktúráktól a mikrostruktúrákig bezárólag. Lenin elméletében a politikai forradalom győzelme nélkülözhetetlen feltétele a társadalmi forradalom elindulásának, a forradalmi proletárállam teremt lehetőséget a munkásosztály politikai szférán kívüli, fokozatos, ontológiai felszabadítására a mindennapi lét síkján is. Ez a forradalommodell egy átfogó és rendkívül éles történelmi válsághelyzetet tükröz, melyben az idő sürgetése, a választható alternatívák teljes beszűkülése a domináns, s a társadalmi szükségszerűség egyúttal kényszerpálya.

Marx és Engels forradalomelméletét Lenin az adott történelmi viszonyokra sikerrel alkalmazta, de nem számolt időben azzal az eshetőséggel, hogy az adott objektív történelmi kontextus miatt – melyhez az “ostromlott erőd szindróma” is hozzájárult – a forradalom megreked, eltorzul, eredeti tartalmát elveszíti, s a forradalom szubjektív feltételeinek egyáltalán nem elhanyagolható hiánya miatt a szovjet kísérlet történelmi léptékben kudarccal végződik. Kétségtelen, hogy az objektív feltételek hatása döntő a történelem menetében, az a forradalmárok által nem befolyásolható, csak többé-kevésbé megismerhető. A forradalmi elmélet színvonala, a forradalmárok képzettsége, morális szintje, a forradalmi osztály szervezettsége, osztálytudatossága, vagyis a szubjektív feltételek összessége viszont a forradalmi osztály által fejleszthető. A munkásosztály forradalomra való felkészülése nem következik be a kizsákmányolás körülményeinek kényszerítő hatására közvetlenül és spontán módon, az osztályhelyzet nem teremt automatikusan forradalmárokat, s az objektív válság nem hoz létre automatikusan politikai forradalmat. Mindkét tényező csak determináló tendenciaként érvényesül. Ebben a folyamatban aktív, döntő szerepe a forradalmi elméletnek és gyakorlatnak van, mely a forradalmi pártban találkozik és válik a politikai forradalom szubjektív hajtóerejévé. E szubjektív feltételek tényleges fontosságuknak megfelelő kezelésével – például azzal, hogy a forradalmi szervezetnek önmagán messze túlmutató, paradigmatikus jelentősége van – a marxizmus eddig jórészt adós maradt.

Milyen legyen az általános forradalomelmélet? Meg lehet-e újítani a marxizmust úgy, hogy az eljövendő világméretű politikai forradalom felé való haladás a jelenkori társadalmak döntő többségét alkotó modern munkásosztály többsége számára is nyilvánvaló legyen? Helyre tudja-e állítani a szocializmus világmozgalma a fejlett termelőerők és az elmaradott termelési viszonyok közti gigantikus, mostanra ontológiai totalitássá váló ellentmondást? Racionálisan, ép ésszel persze senki nem akarhatja a jelenlegi emberi civilizáció elpusztítását, de a kis egyéni partikularitások, önös érdekek, hétköznapi erkölcsi lealacsonyodások atomjaiból épül fel az emberiségtől elidegenedett általános pusztító erő, s a tőkerendszer önfelszámoló mozgása, tehetetlensége olyan végeredményt szülhet, melyet egyénenként, külön-külön mindenki elutasítana.

Vázlatos forradalomelméleti hipotézisem – melyet ezennel vitára bocsátok – a következő: a politikai rendszer forradalmát, vagyis a proletariátus államhatalmának megvalósulását társadalmi forradalomnak kell előkészítenie, megalapoznia. E viszonyban a politikai forradalom a filozófiai lényeg, míg a társadalmi forradalom a konkrét totalitás. A társadalmi forradalom nem helyettesíti a politikai forradalmat, tehát nem lehet politikamentessé tenni, hanem magában foglalja, dialektikus egységben és kölcsönhatásban van vele. A politikai forradalom csúcspontja az államhatalom, a politikai rendszer új minőségbe való viszonylag igen rövid időtartam alatti átalakulása, a proletariátus forradalmi államhatalmának létrejötte, mely a társadalmi forradalmat meggyorsítja, magasabb fejlettségi szintre emeli. A társadalmi forradalom átfogja a társadalmi lét teljes spektrumát (benne a mindennapi lét teljes szférájával), a társadalmi reprodukció konkrét totalitását, vagyis a legegyszerűbb anyagi szükségletektől kiindulva a legösszetettebb szellemi szükségletekig, azok kielégítésének módjaiig, az elemi mezőgazdasági termeléstől a legbonyolultabb tudástermelésig, a legegyszerűbb interperszonális társadalmi viszonyok átalakításától a legkomplexebb globális emberi viszonyok átalakításáig bezárólag.³⁴ Ez az általános forradalomelmélet az általános emberi kultúra, a mindennapokban gyökerező társadalmi lét forradalmának elmélete egyben. Ez különösen megnöveli a szükségességét a társadalmi lét helyes konkrét totalitásának mind teljesebb feltárása iránt, hiszen legfőbb veszélyként a partikularitásban, a lényegtelen részletekben való terméketlen elsüllyedés tűnik fel. Itt egymás mellé kerülhetnek a mindennapiságban gyökerező osztálydeterminált kultúra – például az egészségmegőrzés bizonyos sajátos formái – és az irracionalitást dominánsan magukban hordozó szubjektív, önmagukba zárt, társadalmi szempontból lényegtelen cselekvésformák. Társadalmilag lényeges és lényegtelen határozott szétválasztani tudása, értékhierarchiák, preferencia-sorrendek felállításának rutinszerű készsége ebből a szempontból elengedhetetlen, mert a tévutak, zsákutcák kockázata igen nagy.

A társadalmi forradalom egyik legfőbb szerepe, hogy összeköti a társadalom mikrostrukturális és makrostrukturális (politikai, gazdasági) létviszonyait, a mikrostruktúrákban láttatja a makrostruktúrák jövőbeli megváltoztatásának szükségszerűségeit. A mindennapi lét a biológiai szükségletek önmagukban véve partikuláris kielégítésének szférája, mely mindennapi tudatot generál, domináns tulajdonsága a rendezetlenség, kaotikusság, irracionalitás, szubjektív esetlegesség, az ellentmondások tartós együttlétezése. A mindennapi lét és tudat ellentéte az egyetemes lét és tudat, amely az eddigi történelem során csak a kivételes, kiemelkedő egyéniségeknek jutott “osztályrészéül”. Sokan hajlamosak megfeledkezni azonban arról, hogy ezen egyetemességet, nembeliséget képviselő emberek léte is a mindennapiságukban gyökerezik, ezek az emberek is naponta visszazuhannak partikularitásukba, melyből a nembeliségbe való fölemelkedésért naponta újra és újra meg kell küzdeniük saját biológiai létük és abban gyökerező tudatuk korlátaival. A kivételes emberek is végső soron “csak” emberek. A társadalmi forradalom a mindennapi lét partikularitásának forradalmi leküzdése, a mindennapi lét szférájának nembeli szintre emelése, ugyanannak a mechanizmusnak tömegessé tétele, mely eddig csak a kivételes emberek mindennapjainak volt a kiváltsága.

A társadalmi forradalom a polgári demokratikus szabadságjogok nyújtotta lehetőségek kihasználása által bontakozhat ki, s bár két legfontosabb pillére az egyesülés szabadságához való jog (beleértve a politikai párt létrehozásának szabadságát) és az információs szabadság joga (beleértve a közérdekű információkhoz való hozzáférés s annak bármilyen médiában és formában történő nyilvánosságra hozatali jogát), ezeken túl alapvető területe a közösségi gazdasági tevékenységhez, illetve a termelőeszközök közösségi tulajdonához való jog. A társadalmi forradalom legkülönfélébb szegmensei végtelen pluralitásuk ellenére a politikai szférában koncentrálódnak, elősegítik a proletariátus haladását a politikai hatalom megszerzésének irányába. Ennek oka, hogy a politikai szférától elkülönülő társadalmi szférák forradalmasodási folyamatai – a tőkés politikai felépítmény és az azt tükröző tudatformák osztályuralmának következtében – sokszor elháríthatatlan, objektív akadályokba ütköznek, aminek természetes következménye, hogy a különböző, politikai szférán kívüli forradalmi törekvések közvetlenül politikai törekvésekké transzformálódnak. Egy példa ennek szemléltetésére: a fogyasztói piac tőkés manipulációja elleni ösztönös tiltakozási formákként a vásárlók különböző fogyasztói érdekvédelmi szervezeteket hoznak létre. Ezek fokozatosan felismerik, hogy mint civil szervezetek képtelenek hatékonyan fellépni a nemzetközi nagytőke ellen, vagyis a tőke elleni egyetlen hatékony, szuverén erő az államhatalom, így a fogyasztók követelései egy bizonyos ponton túl átcsapnak konkrét (még nem általános) politikai követelésekbe. (Más lapra tartozik, hogy a globális tőke a nemzetállami szuverenitást egyre agresszívebben csorbítja, melyet csak nemzetközi osztályharc és végső fázisában a proletariátus nemzetközi osztályállamának formájában lehet meghaladni.) Ez az összefüggés is rávilágít arra, hogy a társadalmi forradalom ösztönös és spontán vektorai a politikai jellegű osztályharc felé mutatnak, azzal szerves egységet képeznek, s ezáltal a proletariátus osztálytudatosodásának fontos lépcsőfokait is jelentik. Mivel a társadalmi forradalom centrumát a politikai osztályharc képezi, ezért a legfontosabb forradalmi osztályszervezet a munkásosztály forradalmi politikai pártja. Ennek hiánya jelenleg az osztályharc legfőbb kerékkötője hazánkban s nemzetközileg egyaránt. Milyen legyen hát ez a párt?

Egy általános forradalmi szervezet felé

Lukács “Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez” című tanulmányának egyik kulcsmondatára újra visszatérek, mert igen fontos következtetések adódnak belőle. “…a forradalom folyamata egyet jelent a proletár osztálytudat fejlődésének folyamatával…” ami elsősorban a forradalmi szervezetben realizálódik. Ha tehát a forradalmi szervezetre úgy kell tekintenünk, mint a forradalom kezdetleges, embrionális formájának fejlődésére, abból az a hangsúlyozottan jelentős következtetés adódik, hogy a forradalmi szervezet nem pusztán eszköz, hanem öncél is egyben. Itt röviden ki kell térnem a cél–eszköz viszonyrendszer dialektikus szemléletére és az egyensúly megtartására, mert bármelyik irányba való hangsúlyeltolódás a helyes iránytól való eltérést jelenthet. Ha a szervezet főleg csak eszközként funkcionál, kiüresített propaganda-hadsereggé degradálódik, a szervezet tagjai egy elvont cél érdekében tevékenykedő arctalan, határozat-végrehajtó gépezet alkatrészeivé silányulnak, miáltal maga a cél válik egyre elvontabbá és megvalósíthatatlanabbá. (Ilyen lett Sztálin alatt a bolsevik párt.) A másik szélsőség, amikor a szervezet puszta öncéllá válik, vagyis fejlődése megáll, megreked egy partikuláris szinten, utópista álmodozók szektájává válik, s szubjektív álelméletek és álcselekvések forrásaként stagnál az elkerülhetetlen széthullásig. Ha tehát a szervezet önmagáértvaló és másértvaló léte dialektikusan kiegészíti egymást, akkor egy dinamikus, hatékony szervezeti struktúra jön létre, mely entrópialeküzdő képességével ellenáll a külső és belső romboló hatásoknak, és létrejön a forradalmi szervezet tartós extenzív és intenzív fejlődése, egyre magasabb szintű makroközösséggé való átalakulása.

Ha tehát a forradalmi szervezetre önmagáértvalóságában is tekintünk, benne – mint gyermekben a leendő felnőttet – mint mikroforradalomban a leendő makroforradalmat láthatjuk. Ezzel a szervezetben mint egyediségben megjelenhet a történelmi egyetemesség, s e szemlélet következtében a szervezet tagjai mind egymásra, mind önmagukra mint a történelmi egyetemesség megtestesítőire tekinthetnek. Ez ugyanolyan felemelkedés lehet a mindennapi lét partikularitásából, mint a művészeti alkotás, s ugyanolyan katartikus és erkölcsi nemesítő hatással is bírhat. Ezzel a forradalmi szervezet nem egyike lehet a polgári politikai pártoknak, hanem “a” forradalmi közösség lesz, mely az utókor (ha lesz a jelenlegi emberiségnek utókora) figyelmét magára vonja. Az egyetemességnek ez a tudata – a “történelem szemének” motiváló ereje következtében – rendkívüli tettekre és áldozatvállalásra sarkallhatja a szervezet tagjait, s fejlesztheti ki azok képességeit. Ennek ontológiai oka, hogy mára a szocializmusért vívott harc azonossá vált az emberiség létéért vívott harccal, s az egyébként partikuláris hétköznapi cselekvést az egyetemesség szintjére emeli föl. Természetesen a döntő tényező nem az, hogy a leendő forradalmi szervezet tagjai mit hisznek vagy gondolnak magukról – bár mint szubjektív elem, az sem elhanyagolható –, hanem az, hogy a gyakorlatban helyesen fognak-e cselekedni mint szervezet, előreviszik-e a forradalmi osztályt a társadalmi forradalomban a politikai forradalom felé, vagy netán ezzel éppen ellentétes történelmi funkciót töltenek be. Itt a végső szót természetesen az utókor (ha lesz) mondhatja ki, az egyetlen kapaszkodó a cselekvők, a folyamatot belülről szemlélők számára az elmélet és gyakorlat szakadatlan, dialektikus egymásra reflektálása lehet.

A forradalmi szocialista párt és a forradalmi egyenlőség

Az egyik legfőbb cselekvési, szervezeti elvnek kell lennie, hogy: mindazoknak a céloknak és elveknek a szervezeten belül maradéktalanul meg kell valósulniuk – az adott konkrét lehetőségek és szervezeti méretek szintjén –, melyeknek a társadalom egészében történő megvalósításért a forradalmi párt küzd. A forradalmi szocialista, közösségi társadalomnak elsősorban a szervezeten belül kell létrejönnie, mivel nem lehet inkongruencia a forradalom egyes lépcsőfokai között. Ez a forradalom legfőbb identitási kérdése, ennek az elvnek a feladása előbb-utóbb machiavellizmushoz s magának a forradalomnak a feladásához vezet.

Magától értetődő, hogy a szervezet kezdetben tisztán csak politikai organizációként (pártként) működik, mivel ez a forradalmi gyakorlat lényege a makroforradalom totalitásához vezető úton. Hogyan konstituálódhat az osztályok nélküli társadalom eszméje a szervezet interperszonális viszonyaiban? A társadalmi egyenlőség eszméjének következetes érvényesítésével. Ez egy törekvést jelent a társadalmivá szilárdult – sokszor természet adta különbözőségekből származó – egyenlőtlenségek politikai módon történő kiegyenlítése irányában. A társadalmi egyenlőség egyetemes forradalmi elvének ontológiai megalapozása messze túlfeszítené e munka kereteit, egyelőre megelégedhetünk annak az előfeltevésnek az elfogadásával, hogy minden embert egyenlően megillet a létezéshez való jog, beleértve az egyenlő létesélyeket és létlehetőségeket. Mivel az emberiség jelenlegi léte egy igen komplex zéró összegű játszmaként értelmezhető, minden tőkefelhalmozás, minden hatalmi többlet mások létesélyének és létlehetőségének csökkenését, hiányát okozza. A társadalmi egyenlőség egyetemes etikai elvének a forradalmi szervezetre való konkretizálása azt jelenti, hogy általában véve senkit sem illethet több hatalom másoknál. A társadalmi egyenlőség követelménye a pártban elsősorban mint politikai egyenlőség követelménye jelentkezik, melynek meg kell akadályoznia bármiféle hatalomkoncentráció kialakulását személyek vagy csoportok kezében. A hatalomkoncentráció kezdetben általában információk koncentrációjaként és kisajátításaként jelentkezik, később anyagi erők fölötti kizárólagos rendelkezésként, még később személyek feletti rendelkezésként nyilvánul meg. Mindezen nemkívánatos folyamatok megakadályozására olyan szervezeti modellt kell megvalósítani, mely megfelel a hatalmi hierarchiamentesség követelményének, vagyis a demokrácia közvetlen módjának megvalósítását kell célul kitűzni. A közvetlen demokrácia nem univerzális gyógyír, nem a “tökéletes politikai forma” megvalósulása, hanem csak egyfajta általános politikai, jogi garancia az összesség politikai érdekének érvényesülésére. Jelenleg makroméretű gyakorlatban még sehol sem működik, elméletileg teljesen kidolgozatlan, de nézetem szerint a jövő általános s igen nagy fejlődési lehetőségek előtt álló átmeneti politikai formája az állam nélküli, tisztán erkölcsi önszabályozásra épülő társadalom felé. A közvetlen demokrácia gyakorlatának igen sok akadálya, megoldásra váró kérdése van, melyek lényege a rendkívüli erőforrásigény. Nélkülözhetetlen feltétele – a politikai, jogi feltételeken túl – az adott társadalmi entitás tagjainak a közügyek irányába történő több-kevesebb aktivitása, a résztvevők elegendő szabadideje, fejlett telekommunikációs eszközökkel, hálózattal való teljes ellátottsága. A makroszintű közvetlen demokrácia ma még csak absztrakt, alig körvonalazott elmélet, s társadalmi méretű realizálása egy hosszabb történelmi időszakot kíván, ám a megoldandó problémák sokasága nem tántoríthat el bennünket attól, hogy mindenkori adott szervezeti lehetőségeinknek megfelelően törekedjünk megvalósítására s folyamatos fejlesztésére, mivel a párt ebben a tekintetben is az össztársadalom forradalmi jövőjének előképe.

Milyen következtetések vonhatók le a fenti ideális modell gyakorlati alkalmazásának problémáiból? Hogyan oldhatjuk fel a térbeli, időbeli korlátokból adódó ellentmondásokat, megfejelve a munkásság anyagi erőforrásainak korlátaival? A munkásosztály történelmi osztályharcának egyik legfőbb, máig ható tanulsága, hogy a forradalom megvalósítására a lehető legnagyobb tudatossággal kell törekedniük a forradalmároknak, ebből következik, hogy a lehető legjobban szervezett párttal kell rendelkeznie, minek elválaszthatatlan része, hogy a forradalmi párt gerincét a mindenkori munkásosztály iránt erkölcsileg szilárdan elkötelezett, sokoldalúan képzett, hivatásos forradalmároknak kell alkotniuk. A hivatásos forradalmár életét a forradalom ügyének szenteli, átlagon felüli áldozatokat hoz a forradalom érdekében, céltudatosságból, bátorságból és kitartásból példát mutat, vagyis osztálya iránti erkölcsi elkötelezettsége a legfőbb feltétele annak, hogy annak elismert vezetőjévé váljon. Minél több morális tekintéllyel bíró, elméletileg képzett hivatásos forradalmár tagja van a pártnak, annál nagyobb esélye nyílik a hatékony működésre és létszáma, társadalmi befolyása növelésére. A professzionalitás általános követelménye időtálló üzenete a munkásmozgalom történetének. Hatalmának megőrzése érdekében a burzsoázia is egyre fokozottabban támaszkodik a képzett értelmiségre, s a korunkban tapasztalható menedzser- és technokratafizetések rendkívüli mértékű emelésével véli azt realizálhatónak. Talán nem szorul magyarázatra, hogy az amatőr, műkedvelő, spontaneista “forradalmiságnak” e totális harcban a dilettáns szerep jut, s esélye sincs, hogy valóban ringbe szálljon az osztályhatalomért folytatott küzdelemben.

Mindazonáltal melyek a legfőbb feltételei, hogy a párt által fizetett hivatásos forradalmárok közössége ne válhasson pártbürokráciává, pártoligarchiává? Ha a bernsteinizmusban és a sztálinizmusban megpróbáljuk megtalálni a lényeges közös jegyet, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy mindkét esetben az adott párt vezetése eltért a forradalom helyes céljaitól, vagyis az adott elmélet megbukott az adott gyakorlat próbakövén. Tehát elsősorban a célokban, programokban és azok gyakorlati következményeiben keresendők a párttorzulások okai, s ezek az objektív körülmények maguk alá gyűrték a morálisan gyenge személyiségeket. Ez újra felhívja a figyelmet a tudatosság, a helyes forradalmi elmélet, a dialektikus és történelmi materializmus kiemelt fontosságára. Bizonyos – egyébként többé-kevésbé minden emberben létező – negatív személyiségvonások nem kaphatnak teret, ha az objektív körülmények nem nyújtanak lehetőséget kibontakozásukra. Tehát sem Bernstein, sem Sztálin morálisan torz személyiségével döntő módon nem magyarázhatók azok az objektív torzulások, melyek a munkásmozgalom két egymás utáni hullámában végbementek.

Láttuk, hogy a közvetlen demokrácia intézményrendszere csak részlegesen és fokozatosan épülhet ki. Van-e hát objektív kritérium- és garanciarendszer, mely bizonyságot ad a pártnak mint cselekvő szubjektumnak a cselekvés helyességét illetően? Ez a munkásosztály ontológiai viszonya a világhoz, objektív osztályhelyzete, mely ontológiai kényszerítő erővel determinálja a munkásosztályt a forradalom végrehajtására. Ez a legfőbb oka annak is, hogy a történelemben egyedülálló módon ez az osztály saját, tudományos, forradalmi világnézetet fejlesztett ki harcának biztos keresztülvitelére. S újra itt vagyunk az elmélet és gyakorlat dialektikájánál. Mint látjuk, az egyik nélkülözhetetlen oszlop a tudományosság, a világról való reális ismeret, míg a másik abban rejlik, hogy az osztályharc küzdelemjellegénél fogva minden másnál világosabban kiemeli az egyén áldozatvállalásának szerepét. A forradalmárok a mindennapi küzdelmek által mérettetnek meg, hiteles pártvezetőik az osztályharc hosszú éveinek kemény erkölcsi próbatételei során választódnak ki. A történelmi példák sora bizonyítja, hogy az erkölcsi áldozatvállalás, példamutatás sokszor az egyéni élet feláldozásával járt. Az osztályharc során kialakuló kölcsönös bizalom a mindennél szilárdabb erkölcsi kötőanyag a forradalmi párt szervezetében. Ebből következőleg a munkásosztály forradalmi pártjának képviseleti demokráciája valódi bizalmon alapul, szemben a polgári pártok partikuláris hatalmi érdekektől motivált képviseleti hierarchiájával. Mindeközben a közvetlen demokrácia adott lehetőségekhez mérten történő érvényesítése a formális garancia arra, hogy a párt tagjai kölcsönösen “ellenőrzik” is egymást, ez azonban már a demokrácia egy új minősége, mely már túlmutat azon.

Versenyt futunk az idővel

A világkapitalizmus strukturális válsága – bár tempója még viszonylag lassú – egyre jobban elmélyül. Minden eddiginél robbanásveszélyesebb korban élünk, s az elkerülhetetlen összeomlás közelgő réme egyre irracionálisabb, egyre képtelenebb ideológiákat teremt, vagy támaszt fel új formákban. A manipuláció totálissá vált, látszólag bármit és bárminek az ellenkezőjét be lehet bizonyítani, mindennek egyetlen kritériuma, hogy elegendő pénz és hatalom álljon rendelkezésre. A “nagy varázserő” – a különféle válságelemek “eltüntetésének”, transzformálásának képessége – azonban kimerülőben van, s a világméretű ösztönös kapitalizmusellenesség futótűzként terjed. Egyre több elméleti szakember számára nyilvánvaló, hogy a marxizmuson kívül a horizonton egyetlen olyan elmélet sincs, mely rendszerszerű összefüggéseiben képes lenne valódi alternatívát nyújtani a súlyos válságban lévő kapitalizmussal szemben. Az utósztálinista despotikus szocialista kísérlet összeomlása megteremtette a feltételeit a marxista, forradalmi szocialista elmélet soron lévő megújítása előtt. A világ szocialistáira kikerülhetetlen történelmi felelősségként hárul ezen óriási, végtelenül komplex elméleti feladat helyes megoldása.³⁵ Versenyt futunk az idővel. Az elavult tőkés társadalmi lét növekvő gyorsasággal száguld a káosz, a szétesés felé, s ha a forradalmi osztály társadalmi tudata nem képes olyan fejletté és általánossá válni, hogy a világ munkásosztálya még az összeomlás előtt határozottan és helyesen cselekedjen, már késő lesz, mert visszafordíthatatlan, öngerjesztő negatív folyamatok indulhatnak be, amely az emberiség apokaliptikus pusztulását okozhatja. A tudományos törvényszerűségekkel és mindazzal, ami belőlük következik, nem lehet vakon, büntetlenül szemben haladni. Nem bízhatjuk sorsunkat, gyerekeink sorsát a szerencsés véletlenre.

“Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.”

József Attila

Jegyzetek

¹ Mészáros István: “Socialism or Barbarism”. Monthly Review Press, New York, 2002. Magyarul: Szocializmus, vagy barbárság – mint történelmi alternatíva. Napvilág Kiadó, 2005, ford.: Csala Károly. “Ha módosítanom kellene Rosa Luxemburg drámai szavait azon veszélyek láttán, amelyekkel mostanában nézünk szembe, annyi megszorítást kellene hozzátennem a »szocializmus, vagy barbárság«-hoz, hogy »barbárság, amennyiben szerencsénk van«, mivel a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kipusztítása. És annak a bizonyos harmadik lehetőségnek a világa, ott, túl a »szocializmus, vagy barbárság« alternatíváján, csupán a csótányoknak lenne megfelelő, amelyekről az hírlik, hogy a halálosan magas szintű nukleáris sugárzást is képesek elviselni. Ez az egyetlen racionális jelentése a tőke harmadik útjának” (p. 92–93.).

Az Eszmélet szerkesztői felhívták a figyelmemet arra, hogy a félreérthetőség elkerülése végett pontosabban határozzam meg az általam vélt hangsúlybeli különbséget Mészáros alternatívái és az enyéim között. Mészáros két fő alternatívája az emberiség létezésének szférájában van, s csak harmadik lehetőségként jelenik meg a végső kipusztulás, ám a barbárság második alternatíváját mindjárt zárójelbe is teszi a “ha szerencsénk van” feltétellel, melynél a véletlen kategóriája csak egy igen speciális, nagyon sajátos szűk utat enged meg. Ez relatíve felértékeli a harmadik alternatíva erősségét, de nem annyira, hogy egyenrangú legyen az elsővel, a szocializmus kényszerítő szükségszerűségével. Tehát az én olvasatomban a szocializmus erős alternatívájával a barbárság véletlennel teljesen legyengített és a végső kipusztulás látensen tagadott, vagyis nem egyenrangú alternatívái állnak szemben. A második alternatíva – számomra logikailag zavaró – tételezése megakadályozza Mészárost, hogy a kérdést a maga ontológiai tisztaságában tegye fel. Mindezekből következik, hogy bár nézeteim valószínűleg szinte minden releváns kérdésben azonosak Mészároséival, úgy vélem, hogy az emberiség végső kipusztulásának gyakorlati veszélye közelibb és valószínűbb eshetőség, mint ahogy a kérdéses alternatíva fogalmi kifejezéséből Mészárosnál kiolvasható. Nézetem szerint a végső kipusztulás veszélyének ontológiai ténye minden eddiginél szélesebb körben és gyorsabban forradalmasítja majd a tömegeket, s a globális szocialista forradalom elindítója és egyúttal legfőbb hajtóereje lesz. Számos olvasónak jelentéktelennek tűnhet ez a fent említett hangsúlybeli különbség, ám e leheletfinom distinkció – a véletlen–szükségszerűség dialektikája és a determinizmus problémakomplexuma közvetítésével – a társadalmi cselekvéshez vezető következtetésekben, a forradalmi programban konkretizálódva akár jelentős különbségeket is eredményezhet. A leglényegesebb tételmondatban azonban teljesen egyetértek Mészárossal: “…a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kipusztítása” (p. 92.).

² Mészáros István: Beyond Capital. Merlin Press, London, 1995. Part Three: Structural Crisis of the Capital System (p. 521–870.). (Tizenegy év telt el Mészáros “magnum opus”-ának első megjelenése óta, melyet sokan a Tőke jelenkori update-jének tartanak. Számos nyelvre lefordították, spanyolul már több kiadást is megért, úgy tűnik Dél-Amerikában igazi társadalomtudományi bestsellerré vált. Óriási szégyen a magyar tudományos és kulturális közéletre nézve, különös tekintettel a könyvkiadókra, hogy – bár ott lenne a helye a hazai köz- és iskolai könyvtárak polcain – még mindig várat magára a magyar megjelenés.)

³ Mészáros István: Kortársunk, Marx – és globalizációs koncepciója. Ezredvég, 2005. november.

⁴ David Stipp: The Pentagon’s Weather Nightmare The Climate could change radically, and fast. That would be the mother of all national security issues. Fortune, 2004. február 9. – A fenti cikket ismerteti Bihari László: A Pentagon tanulmánya a klímakatasztrófáról, Rapid változás akár 20 éven belül – permanens háborúk. Népszabadság, 2004. február 10., továbbá: A Pentagon a hidegre készül, A globális éghajlatváltozás fegyveres konfliktusok kiváltó oka lehet (nem szignált szerző), Népszabadság, 2004. február 11. Ez utóbbi cikkből: “Az amerikai katonai vezetőket aggasztja a klímaváltozás – derül ki abból a jelentésből, amelyet a védelmi tárca a főként gazdasági témákkal foglalkozó Fortune magazinnak adott ki. A hangsúlyozottan hipotetikus forgatókönyvet a Csillagok háborúja agg és különösen előrelátó szereplője nyomán csak a Pentagon Yodájaként emlegetett Andrew Marshall felügyelete alatt állították össze. A 83 esztendős, titokzatos szakértő több mint harminc éve vezeti a távlatilag stratégiai veszélyeket szemmel tartó, szigorúan a háttérbe húzódó csoportot. Állítólag ő áll a ballisztikus rakétákat elhárító fegyverrendszer terve mögött is.”

⁵ Huntington, Samuel Phillips: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.

⁶ Michael Hardt–Antonio Negri: Empire. Harvard University Press, Boston, 2000.

⁷ Mészáros István: Kortársunk, Marx – és globalizációs koncepciója. Ezredvég, 2005. november. – A német fasizmus politikai létrejöttének eszmetörténeti előzményeihez: Lukács György: Az ész trónfosztása. Magvető Kiadó, Budapest, 1978. “Ennek a könyvnek egyik alaptétele: nincs »ártatlan« világnézet. Semmiféle vonatkozásban nincs ilyen világnézet, de különösen nincs problémánkra vonatkozóan, mégpedig épp filozófiai értelemben: az ész mellett vagy az ész ellen való állásfoglalás eldönti egyúttal egy filozófiának mint filozófiának lényegét, a társadalmi fejlődésben betöltött szerepét” (kiemelés: B. Gy.) (p. 11.). Lukács e művének az ad különös aktualitást, hogy minél közelebb kerülünk a kapitalizmus általános összeomlásához, a tőke egyre következetesebb logikával hozza létre az álcázott, egyre megtévesztőbb fasizmusmegalapozó ideológiákat.

⁸ Mészáros István: Szocializmus, vagy barbárság – mint történelmi alternatíva. Napvilág Kiadó, 2005. (p. 104.)

⁹ A burzsoázia elmélyülő ideológiai válságát mutatja, hogy általános kortünetté, szinte divattá vált a kapitalizmuskritika, hangzatos címek röpködnek, de a forradalmi lényeg megragadását, a szaktudományos részeredmények közötti alapvető összefüggések koherens, filozófiai mélységű s nem utolsósorban gyakorlati jelentőségű elméletté olvasztását tükröző művet alig-alig találhatunk. Ennek egyik legfőbb oka, hogy hiányzik belőlük a valódi forradalmi szellem, a materialista dialektika helyes alkalmazása, mely nélkül lehetetlen egyetemes érvényű elméletalkotás. E tekintetben Mészáros munkái minden bizonnyal korszakos jelentőségűek.

¹⁰ Wirth Ádám: Hová lettek az osztályok?. Ezredvég, 2001. május.

¹¹ Szalai Erzsébet: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Népszabadság, 2004. április 30., lásd még: Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula Kiadó, Budapest, 2001. (p. 248–259.) – A félreértések elkerülése végett sietek leszögezni, hogy nagyra értékelem Szalai Erzsébet empirikus szociológiai kutatásait, illetve baloldali, szocialista politikai megnyilvánulásait, de mindezeket sajnos zárójelbe teszi elméleti következetlensége. Ígérem elsők között fogom méltatni, ha a szóbanforgó kérdésben valóban forradalmi álláspontra helyezkedik.

¹² Krausz Tamás bár nem az osztálytudatosság, hanem a munkamegosztásbeli átstrukturálódás tekintetében, a következőképpen értékeli Szalai állításait: “Ha nincs munkásosztály, akkor a neoliberalizmus teljesítményét abszolutizáljuk (kiemelés B. GY.), hiszen a gépi nagyiparhoz kötődő munkásosztály felszámolódását azonosítjuk magának a munkásosztálynak a felszámolódásával, miközben a XX. század utolsó harmadában szétbomlott nagyipari munkásság újrastrukturálódása éppen napjainkban megy végbe, aminek empirikus elemzése Kelet-Európában még éppen csak elkezdődött.” Beszélgetés Szalai Erzsébet könyvéről az Eszmélet Baráti Körben 2001. március 4-én. Eszmélet, 54. (p. 94.) – Egy helyes (forradalmi) szociológiai szemléletű és módszertanú munka: John Westergaard–Henrietta Resler: Osztály egy kapitalista társadalomban. Gondolat, Budapest, 1985.

¹³ A történelem során igen sokszor előfordult, hogy az elnyomott osztályok forradalmi felkeléseit a megmozdulások egyes vezetői vagy vezető rétegei a legkülönfélébb módokon elárulták. Engels szinte történészi részletességgel foglalkozik az osztályharcok történetével A német parasztháború című munkájában, mely igen alkalmas e probléma szemléltetésére. Ezzel csak azt szándékozom jelezni, hogy a forradalmi mozgalom demoralizálódása nem a munkásmozgalom kizárólagos sajátossága, hanem általánosabb történelmi mozgástörvények fejeződnek ki benne, s megismerésük alkalmas lehet fontos vezetéselméleti következtetések levonására. Mindazonáltal az objektív folyamatok túlzott mértékű etikai megokolása súlyos történelmi tévedések forrása lehet.

¹⁴ Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971 (p. 292.). (Lukács az idézett tanulmányt 1920-ban írta, és 1923-ban jelent meg először önálló kötetben Berlinben.)

¹⁵ Lukács György: i. m. (p. 299.)

¹⁶ Hans-Peter Martin–Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998 (p. 266.).

¹⁷ Soros György: A globális kapitalizmus válsága. Scolar Kiadó, Budapest, 1999, illetve: Soros György: A nyílt társadalom, avagy a globális kapitalizmus megreformálása. Scolar Kiadó, Budapest, 2001.

¹⁸ Lukács György: i. m. (p. 295.)

¹⁹ The Corporation (2004) (Dokumentumfilm. 140 perc). Rendezte: Jennifer Abbott és Mark Achbar, Független Média Kiadó, 2005.

²⁰ Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1976. I. Történeti fejezetek (p. 40.). Lukács figyelmeztetése mit sem vesztett időszerűségéből: “A modern nyugati szociológia mind energikusabban fejlődik a tömegek társadalmilag tudatos manipulálásának általános elmélete felé. Karl Mannheim már harminc évvel ezelőtt (kb. 1930-as évek második felében – B. Gy.) tudományos módszert próbált kidolgozni ebből a célból; (…) – …a mai tudomány nemcsak egyszerűen tárgya az általános manipuláció felé tartó ellenállhatatlan társadalmi fejlődésnek, hanem aktívan részt vesz ennek kiformálásában és általános megvalósításában. Nem volna helyes, ha ezt az aktív szerepet a szociológiára és a gazdaságtanra korlátoznánk, hiszen a fordulat talán a politikai elméletben és gyakorlatban a legvilágosabb. – (…) az utóbbi évtizedekben bizalom ébredt az iránt, hogy a tömegeket korlátlanul lehet manipulálni.”

²¹ Mészáros István: The Power of Ideology. New York, University Press, 1990.

²² Lukács György: i. m. (p. 301.)

²³ MEM 3. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1960. (p. 20.)

²⁴ “Az idő a rend keretét adja a térnek, strukturálja azt. A valós idő egységes ritmusa folytonosan ismétlődő viszonyítási pontokat ad számunkra, a mikro és makro létesemények kaotikus halmazát összefüggő történéssé, történelemmé integrálja. A dolgok története jelentheti a realitást, a valóságot, a lét teljességét, szintézisét a keletkezéstől (a létfeltételek megteremtődésétől) az elmúlásig (a létfeltételek megszűnéséig), míg a dolgok pillanatnyisága a létfolyamat egy kiragadott »szeletét«, a maga partikuláris, analitikus elvontságában, mely a létezésnek eme pillanatnyi darabja az irrealitás hordozója, a bizonytalanság megtestesítője.” – Bartók Gyula: Mi az anyag? (Természetontológiai bevezetés egy forradalmi társadalomontológiához), kézirat.

²⁵ Csíkszentmihályi Mihály: Flow, az áramlat. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997. A kapitalizmus megfosztja az egyént élete valódi átélésének élményétől is, s helyébe egy hamis, valódi identitásától megfosztott, minden léteseményt pótlékokkal helyettesítő, boldogtalan létet ad. Csíkszentmihályi munkája a személyiség szubjektív forradalmasításának kézikönyve, az egyéni tudat önfelszabadításának fontos gyakorlati-módszertani összefoglalása.

²⁶ Lukács György: i. m. (p. 303.)

²⁷ Norbert Seitz–Hermann Glaser: Víziók és utópiák az Agenda-korszakban. Ezredvég, 2005. november. Az interjú világos bizonysága a német szociáldemokrácia mély intellektuális válságának.

²⁸ A MARKSZ (Magyar Reformkommunisták Szövetségének) létrejötte győri központtal, a Munkáspártból (új nevén: Magyar Kommunista Munkáspárt) kivált “lázadók” önálló párttá alakulása Magyarországi Munkáspárt 2006 néven, a Comrade-csoport feltűnése az interneten, a Hétköznapi Csalódások nevű pécsi anarchokommunista együttes növekvő sikerei jelzésértékűek. Ezeken túl joggal feltételezhető, hogy számos kisebb-nagyobb csoport is létrejött az utóbbi időben, melyek még nem léptek a szélesebb nyilvánosság elé.

²⁹ Lukács György: i. m. (p. 602.)

³⁰ Lukács György: i. m. (p. 608.)

³¹ Lukács György: i. m. (p. 643.)

³² MEM 3. Kossuth Könyvkiadó, 1960. (p. 35.)

³³ Lenin: Állam és forradalom. Kossuth Könyvkiadó, 1973. – Marx és Engels dialektikus módszerükből következően nem abszolutizálják a politikai forradalom erőszakos útját és elméleti, speciális esetként számolnak a szocializmusba, a forradalomba való békés átmenet lehetőségével. Azonban a 19. század történelmének tanulságai alapján határozott gyakorlati célként a proletariátus diktatúrájának fegyveres úton történő kivívását tűzik ki. Lenin is elsősorban a gyakorlatra koncentrált – 1917 augusztus–szeptemberében írta fenti művét –, így érthető, hogy nem sok teret szentelt az akkoriban semmilyen aktualitással nem bíró békés forradalom elméleti lehetősége elemzésének. Mindazonáltal egyetlen helyen utal Engelsnek Az 1891-es szociáldemokrata programtervezet kritikájához című munkájára: “Engels eléggé elővigyázatos ahhoz, hogy ne kösse meg a kezét. Elismeri, hogy köztársaságokban vagy nagy szabadsággal rendelkező országokban »elképzelhető« (de csak »elképzelhető!«) a szocializmusba való békés belenövés…” (p. 98.) – ez egyben bizonysága Lenin dialektikus módszerének, vagyis nem állítható forradalomelméletéről, hogy abszolutizálná az erőszakot.

³⁴ Heller Ágnes: A mindennapi élet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.

³⁵ Leo Panitch: Renewing Socialism; Democracy, Strategy and Imagination. Westview Press, Oxford, 2001.

Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom, Osiris Kiadó, Budapest, 2006

"A Vesztett illúziók éles fénnyel világítja meg a magyarországi forradalom történelmi drámájának három legfontosabb vonatkozását: a tragikus vezéralak, Nagy Imre csúf múltját és hősi átlényegülését; a magyar kommunisták kézben tartására irányuló zavaros, bomlasztó és hihetetlenül körmönfont szovjet erőfeszítéseket; s az Egyesült Államok »felszabadítási politikának« álcázott, gyermeteg tehetetlenségét. Felvillanyozó olvasmány, történelmi forrásmunkaként megkerülhetetlen." Zbignew Brzezinski elismerő szavai a kötet borítóján – együtt a közelmúltban elhunyt Litván György, illetve Mark Kramer hírneves harvardi kremlinológus méltatásával¹ – egybecsengenek az 1956 ötvenedik évfordulóján egyszerre öt nyelven: angolul, magyarul, oroszul, lengyelül és szlovákul megjelentetett mű primer (magyar nyelvű) recepciójával. John Lukacstól és Szigethy Andrástól² Varga Lászlón át³ Jeszenszky Gézáig⁴ és Bartus Lászlóig⁵ egyöntetű a vélemény: Charles Gati, a washingtoni John Hopkins Egyetem politológus professzora – alias Gáti Károly, a Nagy Imre értelmiségi holdudvarához sorolt (noha 1956. novemberi emigrációja idején alig 22 esztendős) újságíró-gyakornok – az évforduló gazdag könyvtermésének legmértékadóbb s várható hatásában legfontosabb művét publikálta.

Gati "olvasóbarát": terjedelmileg önkorlátozó, letisztult stílusú könyvében több évtizedes kutatómunka és érlelés – mérlegelés, töprengés, sőt tépelődés – eredménye összegeződik. Következtetéseit a szerző, megkönnyítve recenzenseinek feladatát, a kötet előszavában tézisszerűen ismerteti. E tézisek egyáltalán nem újak, az 56-os szakirodalomban egytől egyig megfogalmazódtak már. Ami új, az egyrészt a bizonyító anyag mennyisége és minősége, vagyis a hozzáférhető amerikai, szovjet és magyar archív források egyedülállóan széles körének és a szakirodalom szinte teljességének ismeretén, illetve az események egykori részvevőivel és a korszak kutatóival folytatott beszélgetéseken, vitákon alapuló szelekció, majd szintézis; másrészt az üzenet logikus rendbe illesztése és ennek megfelelő kifejtése.

A szerző fő következtetései – amelyek várhatóan az 56-ról szóló alapismeretek részévé válnak (s remélhető, hogy például a középiskolai tankönyvek anyagába is beépülnek) – a következők:

1. A felkelés folyamán ténylegesen (fegyveresen) harcolók – létszámukat Gati legfeljebb 15 ezer főre teszi⁶ – nagy többségükben nemzeti célokért: a függetlenség kivívásáért (a szovjet uralom ellen) harcoltak, anélkül hogy a rendszert magát elvetették volna. A felkelők, fogalmaz Gati, "mélységesen nacionalisták, szovjetellenesek és oroszellenesek voltak – ám nem a szocializmus ellenségei".⁷
   
2. "Másodszor: a forradalom híján volt a hatékony vezetésnek."⁸ A szerző különös gondot fordít rá, hogy e tézist – s konkrétan Nagy Imrének mint a felkelés (forradalom) kulcsfigurájának politikai vezetői alkalmatlanságát – részletesen alátámassza. Nagynak, mutat rá Gati, W. Gomulkához hasonlóan valós esélye volt arra, hogy hazáját elkormányozza "a szabadságharcosok nagyralátó elképzeléseinek és Moszkva minimális követeléseinek Szküllája és Kharübdisze között".⁹ Nagy Imre október 23-án (másodszor is) miniszterelnöki pozícióba kerülve, a desztalinizációs társadalmi mozgalom élére állhatott volna (kellett volna álljon) – akkor, amikor a felkelők követelései még egyértelműen reformkommunista célok és a hidegháború nemzetközi realitásainak keretein belül maradtak, s amikor "a forradalmat olyan mederbe terelhette volna, amelyik mértéktartó és a Szovjetuniónak elfogadható"¹⁰ lett volna. Ennek érdekében "kezdettől fogva tárgyalnia kellett volna nem csak a Szovjetunió Budapestre küldött két fő vezetőjével, Mikojánnal és Szuszlovval, de alighanem be kellett volna ülni egy repülőgépbe és el kellett volna menni Moszkvába, ott leülni és megtárgyalni az eseményeket."¹¹ Ehelyett Nagy csupán öt nappal később állt a felkelés élére, amelyet azonban akkor sem irányított; sodródott az eseményekkel, s behódolt a vezetetlenség miatt időközben radikalizálódott felkelőknek, elhallgatva előlük, hogy az egyoldalúan – a szovjetekkel való egyeztetés nélkül – megtett lépések nagy valószínűséggel katonai beavatkozáshoz vezetnek.12

   Magyarán, a forradalom miniszterelnöke híján volt a két, talán legfontosabb politikusi erénynek: az intuíciónak (a helyzetfelismerő és kezdeményezőképességnek), illetve – Gati kifejezésével – a "Deák Ferenc-i" kompromisszumkészségnek.¹³

   És – hozzátehetjük – egy harmadiknak is: a mulasztások és hibák belátásának, a konzekvenciák levonására való hajlandóságnak is… Mert bár Charles Gati Nagy politikusi fiaskójáról szóló tézisét nem terjeszti ki az exminiszterelnök 1956 utáni magatartásának s a Kádár-kormány vele szembeni – Nagy halálos ítéletébe és kivégzésébe torkollott – retorziójának megítélésére, a "rettenthetetlen és meg nem alkuvó" Nagy Imréről kialakult, lényegében konszenzusos kép (is) – éppen Gati tézise alapján – korrekcióra szorul. E már-már kanonizált szemléletben ugyanis Nagy Imre politikusi és magánemberi viselkedése megengedhetetlenül keveredik, s ez téves következtetések alapjául szolgál. Hiszen bár lehet Nagy hősi pózba merevedését "megtisztulásnak", NKVD-s előélete s egyéb tévelygései miatti magánemberi vezeklésnek tekinteni, ez azonban mit sem változtat azon, hogy mint politikus, Nagy Imre nem volt képes/hajlandó arra (sem), hogy elkerülhetetlen bukása utáni álláspontja kialakításakor tekintettel legyen az új konstellációra: a részben saját helyt nem állása miatt bekövetkezett tragikus végkifejletet követő kül- és belpolitikai realitásokra. Nagy "nem gyakorolt politikai önkritikát […] Úgy halt meg, mint igazi mártír és a valaha élt egyetlen tisztességes [sic!] bolsevik […] úgy lett hazafi, hogy közben mindvégig kommunista maradt."¹⁴ Csakhogy november 4-e után Nagy maga értelmezte "hazafiságának" s még kevésbé "kommunista" identitásának a magyar társadalom számára nem volt politikai értéke (haszna), míg "törvényes" miniszterelnöki tisztségéhez való ragaszkodása arra felettébb alkalmas volt, lehetett volna – akár bebörtönözve, akár emigrációba kényszerítve -, hogy a Kádár-kormányzat delegitimálásával tartósan nehezítse az államszocialista rendszer konszolidációját. Azét a rezsimét, amely – s a szakirodalomban ebben ma már nincs szignifikáns véleménykülönbség – a Nagy Imre nevével összekapcsolt 1953-56-os reformszocialista célkitűzések javát 1961-től politikai és gazdasági-társadalmi gyakorlattá konvertálta.

   Ha persze valaki a november 4-e utáni Nagy Imrének felmentést ad politikából, s magatartását kizárólag erkölcsi kritériumok szerint minősíti, nem járhat el másként Kádár János november 1-jei pálfordulásának megítélésében sem. Gati így is tesz, ám mondatai kellően ambivalensek ahhoz, hogy az olvasó, ha akarja, a megfogalmazásból kiolvashatja a szerzőnek azt a reális politikatörténeti értékelését, amely megfelel a mű egészére jellemző magas szakmai mércének. A szerző leszögezi, hogy miután Kádár (és Münnich) – valószínűleg Andropovtól – tudomást szerzett az október 30-i szovjet nyilatkozat visszavonásáról és a fegyveres beavatkozásról hozott prezidiumi döntésről, "választhattak: vagy árulóvá válnak, vagy hagyják, hogy az ország a sztálinista keményvonalasok kezére jusson".¹⁵ Ezután – bár "óvatosságból" feltételes módot és egyes szám harmadik személyt használ – ekként összegzi véleményét: "Hivatásos politikusok elképzelhetetlenül nehéz körülmények között meghozott, értelmes döntésnek neveznék elhatározásukat – hozzátéve talán, hogy egy hazafias érzésű politikusnak pontosan így kellett választania."¹⁶ Az értékelés enyhítéséhez fűzött morális "slafrok" az ezt követő mondatban szintén tartalmaz elismerést: "A valóságban azonban, ahol számít a tisztesség és becsület is, Kádár olyan embernek mutatkozott, aki minden határon túl képes hasznossági alapon dönteni, s akinek hiányzik az erkölcsi iránytűje."¹⁷ S hogy a message teljesen világos legyen, a gondolatmenet záró mondatában a szerző visszatér az "árulás" valós motivációjához: "A későbbi évek során [Kádár] több alkalommal is kijelentette: döntésének az volt az oka, hogy feltétlenül el akarta kerülni, hogy a Kreml a Rákosi vezette régi sztálinista gárdát helyezze vissza a hatalomba."¹⁸ Mivel Gatinak, tiszteletben tartva a történeti tényeket, nincs ellenvetése ezen érvvel szemben, Kádár szerepválasztását – kimondatlanul – hazafias, noha "morális" szempontból elfogadhatatlan cselekedetnek minősíti, szándékosan (?) nyitva hagyva, miféle erkölcsi megfontolás írhatta volna fölül a hidegháborús államközi rendszer által behatárolt, végső elemzésben Kádár, nem pedig Nagy által képviselt nemzeti érdeket.

3. Charles Gati elsősorban az előbbi – a felkelés fejetlenségét kimondó – tézisből vezeti le azt, hogy az SZKP KB Elnökségében kimunkált "cselekvésvázlatok" közül végül miért a katonai beavatkozás opciója kerekedett fölül.¹⁹ "Nem igaz – írja a szerző -, hogy a szovjetek csak az alkalmat lesték, hogy lőhessenek."²⁰ Ha a magyar követelések nem radikalizálódtak volna tűrhetetlen mértékben, Moszkvának minden oka meglett volna arra, hogy Magyarországnak "félfüggetlen", tehát a lengyel vagy akár a jugoszláv modellre hajazó státuszt engedélyezzen. A XX. kongresszuson körvonalazott, majd súlyos belső hatalmi küzdelmekben kiérlelt új szovjet politika egyik pillére ugyanis a "külső birodalom" országaival fenntartott kapcsolatok demokratizálása, azaz a szocializmushoz vezető nemzeti utak egyenjogúságának elismerése volt. Ez összefüggött és összhangban állt az 1955-ös bandungi konferencián – az afro-ázsiai országok (végső soron az el nem kötelezett mozgalom) "zászlóbontó" tanácskozásán – elfogadott Dasza Silával, a nemzetközi kapcsolatok tíz alapelvével,²¹ amit Moszkva a gyarmati sorból fölszabadult (vagy fölszabadulásukért harcoló) országok felé történő külpolitikai nyitás (a hruscsovi politikai innováció másik pillére) normájaként fogadott el.

   Tekintetbe kell venni ugyanakkor, hogy a Sztálin utáni szovjet vezetés, s mindenekelőtt Nyikita Hruscsov felfogásában az államközi kapcsolatok desztalinizációjának – amely, mint ismeretes, a két világrendszer tartós, békés egymás mellett élésének elvén nyugodott²² – két, egymást feltételező oldala volt. Egyfelől, elsősorban Jugoszlávia és Kína igényeinek eleget téve, a "szocialista pluralizmus" jegyében a Szovjetunió a korábbinál lényegesen nagyobb mozgásteret engedett vagy ismert el a rendszerbiztonság területén, illetve, mintegy a lenini politikához való visszatérés részeként, pártfogásába vette Ázsia és Afrika népeinek "ébredését", a gyarmati függés lerázását célzó küzdelmét. Másfelől egyidejűleg arra törekedett, hogy két- és többoldalú megállapodásokon, szerződéseken keresztül intézményes garanciát teremtsen a szovjet állam külső biztonsága számára. E célt szolgálta a szovjet diplomácia aktív fellépése az ENSZ intézményrendszerében éppúgy, mint Moszkva korábban ismeretlen igyekezete "barátsági és együttműködési szerződések" megkötésére a fel nem osztott, Európán kívüli térségek minél több fontos államával (Egyiptomtól Szírián át Indiáig), illetve legfőként: a Varsói Szerződés Szervezetének (VSZ) tető alá hozása. A VSZ-t aláíró államok kötelezettségvállalása a "kölcsönös, testvéri segítségnyújtásra" sub rosa a Szovjetunió biztonságpolitikai érdekkörébe tartozó országok korlátozott szuverenitásának elvét tartalmazta.²³ "Ez, ha nemzetközi jogi alapot nem is, mérlegelendő és – miként a Gati negyedik tézisében részletezett amerikai magatartás egyértelműen megmutatta – az USA és szövetségesei részéről ténylegesen akceptált hivatkozást nyújtott Moszkvának ahhoz, hogy a desztalinizáció kelet-közép-európai hatásaiban rejlő külső biztonsági kockázatokat – az általa megfelelőnek ítélt módszerrel – elhárítsa."²⁴

   Megjegyzendő, hogy a szovjet vezetés, az 1953-as keletnémet munkásfelkelés(ek)től az 1980-81-es lengyel válságig bezárólag, a katonai fellépést általában akkor mérlegelte (illetve szánta rá magát fegyveres beavatkozásra), ha valamely VSZ-tagállam rendszerbiztonsága és szövetségi hűsége – ezen keresztül a Szovjetunió külső biztonsága – egyszerre forgott kockán. Moszkva láthatóan jobban tűrte a szovjet felügyelet enyhítésére irányuló erőfeszítéseket, ha ezeket olyan nacionalista kommunista elitek vagy személyek kezdeményezték (Tito, Jugoszlávia, 1948; Gomulka, Lengyelország, 1956; Hodzsa, Albánia, 1961; Ceausescu, Románia, 1964), amelyek/akik egyébként a sztálini modellhez hasonló, keményvonalas belpolitikát folytattak.²⁵ Ugyanakkor, ha valamely szocialista ország kül- és biztonságpolitikai kérdésekben feltétlen hűséget, megbízhatóságot mutatott, a szovjet vezetés az államszocialista berendezkedés új (al)típusainak kísérleteivel kapcsolatban – például a részleges (a köztulajdon dominanciáját meghagyó) piaci átalakítással szemben az 1968 utáni Magyarországon, vagy a gazdaságszervezés "kibernetikus-technokrata" reformja iránt az NDK-ban és Csehszlovákiában az 1970-es években²⁶ – szintén türelmet mutatott. Az átléphetetlen határt, úgy tűnik, az egypártrendszerű politikai struktúra megtartása jelentette, amely a köztulajdon dominanciájának politikai biztosítéka, s ezen keresztül az államszocializmus "szubsztanciájának", a politika gazdasági-társadalmi integráló szerepe fenntartásának feltétele volt.²⁷ Bár a szovjet vezetők aligha voltak tisztában e problémakör elméleti összefüggéseivel, tény, hogy "az SZKP határozatai […] mindig erőteljesen hangsúlyozták az állam és a politikum meghatározó szerepét a szocialista építésben".²⁸

   Ismeretes, hogy az 56-os magyar felkelésről kialakított szovjet megítélés s az ehhez szabott magatartás – több hónapos tétovázás után²⁹ – véglegessé-végzetessé az SZKP KB Elnökségében október 30-ról 31-re bekövetkezett száznyolcvan fokos fordulat nyomán vált.³⁰ Hogy erre sor került, ennek súlyponti mozzanata Gáti szerint egyértelműen a Köztársaság téri pártház októberi 30-i ostroma volt. "Hruscsov számára – és Mikojan kivételével az egész szovjet vezetés számára – ez, a kommunisták kaotikus körülmények között történt lemészárlása volt elfogadhatatlan és tűrhetetlen. […] a mindennél erősebb, zsigeri reakciót a zűrzavartól való félelem […] váltotta ki. Ha Nagy Imre képes lett volna megakadályozni a Köztársaság téren történteket, s […] elszánt, független gondolkodású, de az erőviszonyokkal azért tisztában lévő kommunistaként tudott volna feltűnni, jó esélye lett volna arra, hogy maga teremtsen rendet háza táján."³¹

   A második számú ok, ami Hruscsovot, majd hatására az egész Prezidiumot előző napi, "félszívvel"³² meghozott döntésük megváltoztatására késztette, Nagy Imrének az egypártrendszer felszámolásáról szóló, október 30-án tett bejelentése volt. (Ezt – Gáti szerint – megelőzte Mikojan Tildy Zoltánnak, Nagy Imre helyettesének adott aznapi önhatalmú tájékoztatása arról, hogy "a Kreml elfogadta a többpártrendszer magyarországi bevezetésének gondolatát".³³ )

   E két, döntő jelentőségű megfontolás mögött az a szovjet felismerés állt, hogy a 30-i nyilatkozatban megfogalmazott "maximális politikai engedmény",³⁴ azaz a helyzet konszolidálása "a kommunista rendszer és a szovjet blokk egységének megőrzése mellett"³⁵ a Nagy Imre-kormány vezetésével mégsem teljesülhet.

   A fegyveres beavatkozást megalapozó többi külpolitikai mozzanat e kardinális szempontot inkább csak alátámasztotta, kiegészítette – részben post factum. Ilyen volt a Moszkvában tartózkodó kínai pártdelegációnak a magyar helyzetről formált sajátos véleménye,³⁶ illetve a fegyveres beavatkozás indokainak lengyel és jugoszláv elfogadása. Tito "nemcsak helyeselte a Kreml elhatározását – írja Gati -, de azt is felajánlotta, hogy Nagy Imrét a budapesti jugoszláv nagykövetség épületébe csalja – aztán engedi, hogy a KGB elrabolja és Romániába hurcolja".³⁷

   A szovjet csapatok Budapestről való kivonása megkezdésével egy időben, október 29-én új, háborús fázisába lépett szuezi válság nyilvánvalóan szintén befolyással volt a Magyarországgal kapcsolatos moszkvai döntésekre. Előbb, 29-én és 30-án a békés megoldáshoz szolgáltatott érveket,³⁸ 31-én viszont az új szuezi konstelláció már az intervenció egyik – ha nem is a legfőbb – érve volt: "Ha mi elhagyjuk Magyarországot, ez felélénkíti az amerikaiakat, az angolokat és a franciákat – az imperialistákat. Úgy fogják majd fel a dolgot, mint gyengeségünket, és támadni fognak… Egyiptomhoz akkor hozzátesszük Magyarországot. Nincs más út. Ha ez az álláspont támogatásra talál, ha osztják ezt, akkor elgondolkodunk, miképpen cselekedjünk."³⁹

   Végül a magyar felkelés fegyveres felszámolásáról szóló október 31-i szovjet döntés meghozatalában nyilvánvalóan fontos szerepet játszott az a körülmény, hogy Moszkva az előző néhány nap során egyértelmű biztosítékot kapott Washingtontól: "az Egyesült Államok nem szándékozik semmit sem tenni Lengyelország vagy Magyarország érdekében".⁴⁰

4. Ehhez kapcsolódik Charles Gati negyedik tézise, mely Washington 1956-os magyarországi, tágabban 1947-56 közötti kelet-európai politikáját minősíti, ekképpen: "az Egyesült Államok – ha mégoly határozott és kihívó politikát folytatott is – tájékozatlan és félretájékoztatott volt a változás kilátásai tekintetében".⁴¹ Véleményét a korábban (az 1980-90-es években) hozzáférhetővé vált amerikai külügyminisztériumi források s ezek gazdag szakirodalmi feldolgozásai ismeretén túl az először általa kutatott CIA-levéltári dokumentumok alapján fejti ki. "Jelenünkből visszatekintve – írja – nem az a kérdés tűnik a legfontosabbnak, hogy miért nem volt hajlandó az Egyesült Államok küzdeni Magyarországért egy olyan helyzetben, amely könnyen a harmadik világháború előjátékává válhatott volna; ennél sokkal érdekesebb kérdés, hogy miért nem volt hajlandó a propaganda és a diplomáciai csatornák lehetőségeit felhasználva józanabb és szerényebb célokat támogatni? Miért nem érezték többnek a keveset a semminél?"42

   Az USA kelet-európai politikáját Gati "három különböző prizmán" keresztül, a "mit mondott, mit tervezett, […] mit tett Amerika"⁴³ kérdésfelvetése alapján veszi szemügyre. Washington magyarpolitikájáról azonban a Vesztett illúziók nem sokat tesz hozzá ahhoz a képhez, amit Békés Csaba⁴⁴ , Borhi László⁴⁵ , Kovrig Bence (Bennett Kovrig)⁴⁶ vagy John C. Campbell⁴⁷ írásai alapján eddig is tudhattunk.⁴⁸

   Minthogy munkáját Gati amerikai olvasóknak is – vagy tán elsősorban éppen nekik – szánta, a könyvben túlságosan is bő teret kap a dullesi felszabadítási doktrína jegyében folytatott propaganda⁴⁹ és az 1956-os kelet-európai válság során tanúsított tényleges amerikai politika különbözősége. Következtetéseit nemegyszer meglehetősen indulatos vagy szarkasztikus formában fogalmazza meg: "Az Egyesült Államok Hollywood és a Madison Avenue legjobb technikáinak ötvözésével felajánlott egy terméket – a felszabadítást -, amelyet azonban soha nem kézbesített. A reklám megtévesztő volt, de meggyőzte Kelet-Európa elnyomott népeit arról, hogy ügyüket Amerikai is magáénak tekinti, s a szovjet elnyomókkal is elhitette, hogy Amerika kérlelhetetlen ellenség, akivel számolni kell."⁵⁰ Gati "képmutatónak" nevezi az amerikai magatartást, s "a közönséges politikai elemzések segítségével […] megmagyarázhatatlan igazság"-nak tartja, "hogy az Egyesült Államok kormányzata nemcsak a külvilágot, de saját magát is félrevezette a kommunizmussal kapcsolatos szándékai tekintetében".⁵¹ Az amerikai közszereplők, írja, "szinte vallásos bizonyossággal hittek a szavak erejében. Ebben a tekintetben vérbeli idealisták voltak – saját illúzióik áldozatai."⁵² Gáti náluk is elmarasztalóbb ítéletet mond az olyan "cinikus" politikusokról, mint Richard Nixon, akinek egy szigorúan titkos nemzetbiztonsági megbeszélésen elhangzott megjegyzését a könyv egyik fejezetének mottójaként idézi: "[…] az Egyesült Államok szempontjából nem volna maga a megtestesült rossz, ha a szovjet vasököl ismét lesújtana a szovjet tömb valamelyik országában, noha mindent összevetve kívánatosabb lenne, ha a Szovjetunióval és csatlós államaival való kapcsolatban folytatódna a jelenlegi enyhülési folyamat."⁵³ "Arcátlansága mögött – jegyzi meg a szerző – feltehetőleg politikai megfontolások húzódtak; nem feltétlenül a szovjet tábor csatlós államait szerette volna megszabadítani a Kreml uralmától, hanem a Kongresszust a demokratáktól."⁵⁴

Minthogy Gati érvelése e kérdésben (is) a politika felszínén marad, amihez ráadásul ismét morális szempontokat társít, nem veheti észre, mi a reális szerepe a hidegháborús retorikának, illetve tágabban az amerikai (és hasonlóképpen a szovjet) diskurzus és praxis közötti – a könyvben oly ékesszólóan ábrázolt – szakadéknak az ekkor in statu nascendi hidegháborús államközi rendszerben.

A második világháború után az Egyesült Államok előtt, hogy hegemón helyzetét a világrendszerben megőrizze-megszilárdítsa, két fő feladat állt:⁵⁵ (1) mielőbb stabil világrendet kellett teremtenie; (2) a fejlett centrumrégiók gazdasági szanálásával megfelelő keresletet kellett létrehoznia virágzó s szinte versenytárs nélkül maradt gazdasági vállalkozásai számára. Ami az első feladatot illeti, ezt Amerika "két részletben oldotta meg":⁵⁶ megalkotta a világrend formális keretéül szolgáló (eredetileg a roosevelti "egységes világ" elképzelésen nyugvó) ENSZ-intézményrendszert, illetve "a Jaltai Egyezmény néven ismertté vált megállapodásban" "megegyezésre jutott az 1945 utáni világ egyetlen komoly katonai hatalmával, a Szovjetunióval".⁵⁷ A jaltai rendszernek, Wallerstein szerint, három alapvető eleme volt: (1) a tényleges – európai s részben távol-keleti – érdekszféra-felosztás (ott, ahol a két vezető hatalom haderői érintkeztek egymással); (2) a világrendszerről való részleges szovjet leválás (delinking – déconnexion⁵⁸ ) elfogadása;⁵⁹ valamint (3) a saját hatalmi övezetében való politikai ellenőrzés megszilárdítása érdekében mindkét fél "joga" arra, hogy "erőteljes, kölcsönösen ellenséges retorikát alkalmazzon" a másikkal szemben.⁶⁰

A "jaltai" megállapodás, azaz a szuperhatalmi, bipoláris kompromisszum – vagy ahogyan később, a szovjet-kínai viszony megromlása után Peking és a nyugat-európai maoista szélsőbaloldal értelmezte: társuralom (kondominium) – azonban nem egyik percről a másikra, aktusszerűen jött létre, hanem az 1945-56 (vagy inkább az 1945-63) közötti nagyszámú nemzetközi konfliktus megpróbáltatásai eredményeként formálódott ki.

E próbatételek sorában 1956 ikerválsága: a kelet-európai és a szuezi válság különlegesen fontos szerepet töltött be.⁶¹ Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hidegháborús államközi rendszer nagyrészt 1956 fejleményeinek hatására lépett az első (nyers, alapvetően konfrontatív) szakaszból érett (jellemzően kompetitív és kooperatív) periódusába, vagyis az enyhülésbe.⁶² Ebben négy különálló, ám egymáshoz illeszkedő és egymást erősítő momentum játszott szerepet:

1. 1956 megszilárdította a második világháború utáni status quót; kiszámíthatóbbá vált a két politikai-katonai tömb egymáshoz való viszonya.
2. Európa "előszobája", a Közel-Kelet visszavonhatatlanul kikerült egy letűnt korszak főszereplői: Nagy-Britannia és Franciaország befolyása alól. Ezzel egy időben a Földközi-tenger keleti medencéje és Nyugat-Ázsia is beemelődött a közvetlen amerikai-szovjet szembenállás erőterébe.
3. Párizs szuezi fiaskója nyomán döntő fordulat állt be az algériai háborúban, ami felgyorsította az afrikai dekolonizáció folyamatát.
4. Gamal Abdel Nasszer politikai megdicsőülése "fazont" adott a felemelkedő harmadik világ⁶³ önálló nemzetközi politikai érdekképviseletének: 1956 után kialakult az államközi rendszer harmadik érdekcsoportja, az el nem kötelezett államok mozgalma, amely számára a kelet-nyugati szembenállás fokozatosan szélesíthető mozgásteret jelentett. "Esélyt a felzárkózásra, amit az Észak, a modernizáció feltételeit birtokló centrumállamok megosztottsága kínál, s amely megfelelő politikával kiaknázható."⁶⁴

Jegyzetek

¹ M. Kramer az elmúlt tíz év során az 1956-os lengyel és magyar válsággal kapcsolatos szovjet politikáról maga is fontos tanulmányokat közölt; lásd Gati könyvének válogatott irodalomjegyzékét: 246. o.

2 John Lukacs: "Hozzászólás Charles Gati 1956-ról írt könyvéhez "; Szigethy András: "A világbutaság történelme ". Népszabadság, 2006. szeptember 2.

3 Varga László: "Új kérdések és válaszok 56-ról ". Élet és Irodalom, 2006. szeptember 22. 50. évf. 38. szám

⁴ Jeszenszky Géza: "Elkerülhető volt-e az 56-os forradalom leverése? " Magyar Szemle, 2006. 9-10. sz., október.

5 Bartus László: "Charles Gati forradalma ". Amerikai Magyar Népszava – Szabadság, 2006. október 25.

6 Elfogadva elsősorban Eörsi László (Mítoszok helyett, 1956. Noran Kiadó, Budapest, 2003) és Gyurkó László (A bakancsos forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001) becslését.

7 Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 13.

8 Gati: i. m. 13. (Kiemelés a szövegben.)

9 Uo.

¹⁰ Uo.

¹¹ Interjú Charles Gatival . Kossuth Rádió, Szülőföldünk – Magyarok a nagyvilágban, 2006. szeptember 15.

¹² Manapság divatba jött nálunk a politikusok "hazugságainak" az "erkölcsösség" piedesztáljáról való megbélyegzése. Föltéve – bár nem megengedve -, hogy az ilyen "magas lóról" (lásd a Legfőbb Közjogi Méltóság nyilatkozatait ez év szeptember-októberében) elkövetett moralizálásnak van bárminemű politikatörténeti relevanciája, említésre méltó Gati két – meglehetősen kemény – megjegyzése. A szerző szerint a november 1-je és 4-e közötti nyugalom az "önbecsapás luxusa", a "tudatlanság áldása" volt, aminek hátterében az állt, hogy a magyar miniszterelnök elhallgatta a közvélemény előtt, hogy "a semlegesség kinyilvánításának közvetlen oka a már meg is kezdődött szovjet invázió" volt (195. o.). Másrészt, mutat rá Gati, Nagy utolsó nyilvános megnyilvánulásának (a november 4-én hajnalban elmondott rádióbeszédnek) három állítása közül kettő "nem volt igaz": a magyar csapatok – minthogy a miniszterelnök (helyesen) "nem utasította a magyar hadsereget a sokszoros túlerő elleni értelmetlen és reménytelen küzdelemre" – nem "álltak harcban", s mint ismeretes, a kormány sem volt "a helyén". "A Nagy Imre-beszéd jelentése és különösen célja zavarba ejtően homályos – azóta is" – jegyzi meg Charles Gati (196. o.).

¹³ Megjegyzendő, hogy ez a vélemény az eseményekkel szinte egy időben is megfogalmazódott. Isaac Deutscher például már 1956. november 15-i cikkében kifejtette: a szovjetek annak reményében vonultak ki október 23-a után, hogy "ez lehetővé teszi Nagynak, hogy nemzeti kommunista rendszert alakítson ki, amely, akárcsak Gomulkáé, a szovjet blokkban marad. Ez a remény két vagy három nap múlva meghiúsult, amikor nyilvánvalóvá vált a magyar kommunizmus felbomlása, és Nagy kilépett a Varsói Szerződésből." Melvin J. Lasky (ed.): The Hungarian Revolution. A White Book (Secker and Warburg, London, 1957) alapján idézi: Rainer M. János: "Nagy Imre. Egy XX. századi magyar életút a világban ". Élet és Irodalom, 2006. június 16.

¹⁴ Gati: i. m. 222.

¹⁵ Uo. 192.

¹⁶ Uo. (Kiemelés: L. Gy.)

¹⁷ Uo. (Kiemelés: L. Gy.)

¹⁸ Uo.

¹⁹ Ennek részleteiről lásd Dobos Gábor e számunkban közölt dolgozatát.

²⁰ Gati: i. m. 14. o. (Kiemelés a szövegben.)

²¹ Ez az 1954-es kínai-indiai közös nyilatkozatba foglalt Pancsa Sila, az öt vezérelv kibővítése volt, amely a szintén 1954-es, jugoszláv-indiai kezdeményezésű pozitív semlegességgel együtt az el nem kötelezett mozgalom politika fundamentumává vált.

²² Szemben az osztályharc kiküszöbölhetetlen éleződésének, s emiatt az újabb világháború elkerülhetetlenségének sztálini-zsdanovi koncepciójával.

²³ Még ha nem is abban az explicit formában, ahogyan azt 1968 után a "Brezsnyev-doktrína" tartalmazta. A szerződés szövegét lásd: Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1945-1982, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1985, 283–288.

²⁴ Vö. Lugosi Győző: "Az ikerválság. 1956". In: Poór János (szerk.): Ötven nagyon fontos évszám. Lord Könyvkiadó, Budapest, 1995, 338. Egyébként alighanem ennek jugoszláv részről való felismerése miatt hiúsult meg Hruscsov várakozása, hogy 1955. júniusi belgrádi "Canossa-járása", majd a Belgráddal való külkapcsolatok szorosra fűzése (benne első helyen éppen a magyar válsággal kapcsolatos magatartás szovjet-jugoszláv egyeztetése) előbb-utóbb elvezethet Jugoszláviának a szocialista táborba történő teljes körű integrálásához, beleértve akár a Varsói Szerződésbe való belépést is. Lásd ehhez Békés Csaba tanulmányát: "Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban?". In: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 339–360.

²⁵ Azaz a hatalomgyakorlás monopolisztikus, nem pedig gramscii értelemben vett hegemonisztikus formáját valósították meg. Lásd Szigeti Péter vitaindító tanulmányát az államszocializmus történelmi helyéről: "Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok". Eszmélet, 58. sz., 2003. nyár, 40.

²⁶ Szigeti: i. m. 41.

²⁷ Lásd uo. 39, 53.

²⁸ Wiener György: "Hozzászólás az államszocializmus-vitához". Eszmélet, 60. sz., 2003. tél, 56.

²⁹ A témakör gazdag – javarészt már a megnyitott szovjet levéltári források alapján íródott – irodalmához lásd Dobos Gábor bibliográfiáját.

³⁰ "Mire a Pravda eljutott olvasóihoz – írja igazi újságírói fordulattal Gati -, a nyilatkozat érvénytelen és érdektelen volt." (Gati: i. m. 186.)

³¹ Uo. 209-210. o.

³² A kifejezés Krausz Tamástól származik: Az 1956-os magyarországi felkelés nemzetközi összefüggéseiről. Az SZKP KB Elnökség üléseinek döntései a világpolitika tükrében. Kézirat.

³³ Gati szerint Mikojan erről nem egyeztetett Szuszlovval, a másik moszkvai küldöttel, s nem kérte ki előzetesen az SZKP KB Elnökségének véleményét sem.

³⁴ Békés: i. m. 359.

³⁵ Uo.

³⁶ A kínaiak november 1-jén a kivonulásról szóló október 30-i szovjet döntést hivatalosan üdvözölték, miközben a Prezidium 30-i ülésén a kínai delegációt vezető Liu Sao-csi a magyar helyzetről úgy foglalt állást, hogy "a csapatoknak Magyarországon és Budapesten kell maradniuk". Krausz: i. m.

³⁷ Gati: i. m. 191. o.

³⁸ Hruscsov a terjeszkedő politika látszatának elkerülését hangsúlyozta, mondván, különbözni kell az angoloktól és a franciáktól, akik "Egyiptomban főzik a kását". "Ne kerüljünk velük egy társaságba." Idézi: Krausz: i. m.

³⁹ Idézi Krausz: i. m. A Gati-könyvben található szöveg a Mark Kramer-féle angol fordítás (Cold War International History Project 8-9. sz. 1996/1997. tél) továbbfordítás magyarra, s ezért eléggé távol áll az eredeti orosz szövegtől.

⁴⁰ Békés Csaba: "Az amerikai kormány és a magyar semlegesség 1956-ban". Évkönyv III. – 1994. 1956-os Intézet, Budapest, 1994. 176.

⁴¹ Gati: i. m. 14.

⁴² Uo. 15–16. (Kiemelés a szövegben.)

⁴³ Uo. 74.

⁴⁴ Az idézett műveken kívül például "Egy megvalósulatlan amerikai javaslat a magyar forradalom megsegítésére 1956-ban". Holmi, 1993/10. sz.; "The 1956 Revolution and World Politics". The New Hungarian Quarterly, 36. évf. 1995.

⁴⁵ "Az Egyesült Államok Kelet-Európa-politikájának néhány kérdése, 1948-1956". Történelmi Szemle, 37. évf. 1995. 3. sz.; "Az USA és Kelet-Európa, 1948-1958". História, 18. évf. 1996. 1. sz.; "Rollback, Liberation, Containment or Inaction? U. S. Policy and Eastern Europe in the 1950s". Journal of Coldwar Studies, 1. 1999. Borhi ez irányú kutatásait összegezte "Az USA és a magyar forradalom" című előadásában az MTA és a Budapesti Európa Intézet Az 1956-os forradalom a világpolitikában címmel, 2006. szeptember 7-én megrendezett nemzetközi tudományos konferenciáján.

⁴⁶ The Myth of Liberation: East-Central Europe in U.S. Diplomacy and Politics since 1941. John Hopkins University Press, Baltimore, 1973; s főleg: Of Walls and Bridges. The US and Eastern Europe. New York University Press, New York, 1991; "Felszabadítók. A nagyhatalmak és Magyarország 1956-ban". In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Tanulmányok. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995.

⁴⁷ "Az Egyesült Államok kormánya és a magyar forradalom". Világosság, XXXII. évf. 1991. 10. sz.

⁴⁸ Azonkívül, hogy immár eredeti források is bizonyítják: a CIA értékelésében Magyarország a balkáni államokkal együtt a legalacsonyabb fontossági besorolást kapta. Lásd Gati: i. m. 76-77.

⁴⁹ Amelyben a főszerep a müncheni Szabad Európa Rádiónak jutott. A könyv hosszú oldalakat szentel a SZER – s különösen annak magyar részlege – dicstelen 56-os szerepének.

⁵⁰ Gati: i. m. 76.

⁵¹ Uo. 215.

⁵² Uo.

⁵³ Uo. 73. A kijelentés 1956. július 12-én hangzott el.

⁵⁴ Uo. 215. o.

⁵⁵ A gondolatmenet Immanuel Wallersteiné: "Globalizáció vagy az átmenet korszaka? A világrendszer alakulásának hosszú távú szemlélete". Eszmélet, 43. sz., 1999. ősz, 18-20.

⁵⁶ Wallerstein: i. m. 19.

⁵⁷ Uo.

⁵⁸ Lásd ehhez főként Samir Amin számos munkáját, például: La Déconnexion. Pour sortir du systčme mondial. La Découverte, Paris, 1986.

⁵⁹ Aminek inverzén annak szovjet részről való akceptálása állt, hogy a Szovjetunió és "külső birodalmának" államai kimaradnak az amerikai finanszírozású újjáépítésből (Marshall-terv).

⁶⁰ Wallerstein: i. m.

⁶¹ Mindkét válság két komponensű volt, azaz nem csak a lengyel és a magyar események interferáltak, hanem az egyiptomi és az algériai válság is összefüggött. Sőt, az egyidejűség miatt vitathatatlan a két válságrégió eseményeinek egymásra hatásai is. Ezt a szakirodalomban a legadatoltabban Salgó László munkája mutatta be (A szuezi háromszög – 1956. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986), amely – mivel a magyarországi felkelést a Kádár-rendszer szempontjai szerint értelmezi (magyarán: ellenforradalomról beszél) – méltánytalanul merült feledésbe.

⁶² Lásd ezzel kapcsolatban Gati fejtegetését az amerikai külpolitika három, "egymástól teljesen független" (sic!) vonulatáról (konfrontáció, versengés, együttműködés). Eszerint az eisenhoweri-dullesi külpolitika kettőssége, ellentmondásai a konfrontációról (felszabadítás) a versengésre és együttműködésre (fellazítás és détente) való átmenetből eredtek (101–103.).

⁶³ A "Third World", "Tiers-Monde" fogalma – Alfred de Sauvy francia demográfus 1954-es "találmánya" – a nemzetközi viszonyok leírásánál ezután kerül használatba.

⁶⁴ Lugosi: i. m. 341.

Mansfeld -Magasabb szempontból (rend. Szilágyi Andor) 2006. A film honlapja.

A közelmúlt politikai zavargásai nemcsak azt bizonyították, amit eddig is tudni lehetett, nevezetesen, hogy a parlamenti választásokon másodszor is vesztes pártvezér nem fogja elásni a csatabárdot 1956 ötvenedik évfordulója alkalmából, hanem azt is, hogy valójában milyen mély szakadék tátong '56 megítélésében a különböző társadalmi csoportok között. A múlt feldolgozatlanságát többnyire a történészek szokták hangsúlyozni, itt azonban nem a szakirodalom hiányosságairól van szó, hiszen 1956, legalábbis a rendszerváltozás óta, az egyik legjobban kutatott hazai témák egyike. A forradalom emlékének felhasználása – például azoknak a fiataloknak a körében, akik a rendőrök ellen emelt barikádokon '56 örököseinek érezték magukat – azonban egyértelműen azt bizonyítja, hogy az események megítélését a köztudatban nem a tényfeltáró történeti munkák, mint inkább a mítoszok alakítják. 1956 vonatkozásában azonban azt kell mondanunk, hogy nem csak a minimális nemzeti konszenzus hiányzik arról, mi is volt valójában a "történelmi" '56, hanem a róla kialakított mítoszok is nagyon különbözőek.

A nemzeti mitológiából (is) hiányzó konszenzus egy példája éppen Mansfeld Péter, akit 18 éves korában államellenes szervezkedés, terrorbanda szervezése és gyilkosságra való szövetkezés vádjával 1959-ben kivégeztek. A megtorlások legfiatalabb áldozatát 1990-ben rehabilitálták, és szinte azonnal megkezdődött az alakja köré szőtt mítoszok gyártása. Ezek közé tartozott, hogy a fiút 1956-os forradalmi tevékenysége miatt érte a megtorlás, illetve hogy a kivégzéssel a hatóságok szándékosan megvárták a 18. születésnapját. A történész Eörsi László több munkájában is bebizonyította, hogy a legendák egy része teljesen alaptalan.¹ A fiatal és tehetséges szakmunkástanuló, aki második helyezést ért el a szakma legjobb ipari tanulója címért folyó versenyben, nem 1956-os tevékenysége miatt került először összeütközésbe a rendszerrel, hanem kisebb-nagyobb tolvajlások okán. A vizsgálati fogságból kiszabadulva a fiú barátaival "bandát" szervezett, de akcióikból (gépkocsilopás, egy rendőr fegyverének az elvétele – akit először megfenyegettek, hogy megölik, de aztán bántatlanul elengedték -, illetve egy, Mansfeld volt cellatársát feljelentő feleség megbüntetésének a terve, akit a fiúk meg akartak ölni, később pedig erőszakolni, de mivel a nő helyett a férjet találták otthon, elálltak a bosszú tervétől) még ekkor sem volt egyértelmű, hogy mennyire fűtötte őket a politikai ellenállás gondolata, illetve mennyiben voltak ezek az akciók egyszerű kamaszkori balhék.

Eörsi László szerint Mansfeld valójában a börtönben vált politikai ellenállóvá, mint ahogyan erkölcsi nagysága is ott mutatkozott meg igazán: a fiú a reménytelen helyzetben is mindent megtett, hogy mentse a többieket, elsősorban Blaski József nevű barátját, aki akkor már nagykorú volt, és magára vállalta a felelősséget a "bandavezérségért", illetve az akciók szervezéséért, amelyekkel, úgymond, a forradalmat szerette volna újjáéleszteni. A másodfokú bíróság végül éppen a fiú hajlíthatatlansága miatt változtatta meg Mansfeld életfogytig tartó büntetését halálbüntetésre, mivel viselkedése javíthatatlan "ellenforradalmárnak" mutatta a fiút, akinek elfogatása után volt egy sikertelen szökési kísérlete is. Mansfeld Péter "bűnei" természetesen távolról sem indokolnak egy ilyen súlyos ítéletet, és kétségtelen, hogy 1956 nélkül nem is lehetett (vagy kellett) volna politikai ügyet kreálni a "banda" akcióiból. (Mansfeld korábbi tolvajlásaiért egyéves börtönbüntetést kapott, de a végrehajtást háromévi próbaidőre felfüggesztették, és a munkahelyén is megbocsátottak neki.) Mártíriumában azonban vajmi kevés szerepe volt 56-os múltjának, mint ahogyan a hatóságoknak – sajnos – a kivégzéssel sem kellett volna megvárniuk a 18. születésnapját, mivel az 1957. július 15-én hatályba lépett 34. sz. rendelet lehetővé tette a fiatalkorúak halálbüntetését.²

Filmeken azonban ne kérjünk számon történeti igazságokat, mint ahogyan a vadnyugat mítoszának megteremtését is meglehetősen egyoldalú történeti narratívák alakították. A rendezőnek szíve joga a kezdetektől tiszta lelkű forradalmárnak látni (és láttatni) hősét, aki fegyverét is pénzért veszi egy barátjától, és amikor letartóztatása alatt "szembesítik" az akkor már megkínzott fiút egykori gyári főnökével, rögtön kiderül, hogy a motorbicikli ellopására, amely miatt korábban elítélték, természetesen a háromgyerekes családapa vette rá, aki elhitette a naiv Mansfelddel, hogy a járművet csak "fusizásra" veszi kölcsön, hogy el tudja tartani a három gyerekét, és a mérnök "elvtárs" is tud a dologról. Miután kiderül, hogy a munkásnak tényleg három gyereke van, az okos főhadnagy azonnal átlátja, hogy a fiú igazat mondott, és innen már magától értetődik mindenki számára, aki csak egy kicsit is tisztában van a Kádár-rendszer működési mechanizmusával, hogy a lelepleződött atyát rögtön beszervezi gyári besúgónak. Az is magától értetődik persze, hogy az egész beszervezés a legnagyobb titokban, az "ellenforradalmár" Mansfeld orra előtt folyik, sőt, a főhadnagy még a besúgó álnevét is elismétli a fiú előtt. De hát nyilván szükség van erre, hogy a Kádár-korszakban mégoly tájékozatlan néző is azonnal megértse, hogy "azok" a kommunisták nemcsak szörnyetegek voltak – ahogy egy egyébként szimpatikusan tárgyilagos szereplő hangsúlyozza -, hanem ráadásul hülyék is.

A rendező természetesen feláldozhatja a történeti valóságot a "magasabb" humanizmus oltárán – azt azonban éppen az utóbbi nevében megjegyezhetjük, hogy míg a filmbéli Mansfeld valóságos Grál-lovaggá magasztosul (a nemi erőszak terve például szóba sem kerül, sőt, a fiú még a meztelen nőt kukkoló fiatalabb "bandatagokhoz" sem csatlakozik; kapcsolata a barátnőjének mondott lánnyal mély, jelentőségteljes pillantásokra szorítkozik, amelyeket főleg a lány vet a filmben kifejezetten szűziesnek ábrázolt fiúra), addig a filmben egyébként többször is nevesített Vágó Tibor bírót nyilván nem illeti meg a minimális emberi méltósághoz való jog. Az egész filmen végigvonuló "magasabb szempontból " sem érthető meg ugyanis, hogy miért kell az ítéletre váró fiúknak (és szegény nézőknek) végigszenvedniük, amint a bíró lassított felvételben kanalazza kislábaskából az ebédjét, hacsak azért nem, hogy a bíró alakja a lehető legellenszenvesebben mutatkozzon meg a naiv néző előtt, aki netán még nem tudná, hogy a kommunista bírók nemcsak véreskezű szörnyetegek voltak, hanem rendes étteremre sem telt nekik. A bíró felülről fényképezett feje és a József Attila felejthetetlen verséből itt maradt lábaska (szintén felülről) nyilván adekvátan fejezi ki a sokat hangoztatott "magasabb szempontot", ahhoz azonban nem kell magasabb filmes iskola, hogy az ember tudja, ügyes beállítással mennyit lehet rontani (vagy javítani) egy figurán. Ha az alkotónak nem jutott eszébe ennél valamelyest szimbolikusabb kifejezésmód, hogy érzékeltesse a bíróról és az eljárásról alkotott véleményét, akkor a "magasabb" művészet nevében igazán eltekinthetett volna ettől az ízléstelen és méltatlan jelenettől.

A film alapvető problémája tehát nem a történeti igazság hiánya, hiszen attól még születhetnének a Mansfeldből mítoszok – vagy legalábbis minden együtt volt ahhoz, hogy a film közönségsiker legyen. Az alaphelyzetet még egy hollywoodi filmrendező is megirigyelhetné, hiszen a nagy elődök – A Pál utcai fiúk és a Valahol Európában – óta lehet tudni, hogy gyerekekkel bukni nagyot nem lehet, pláne akkor, ha a gyerekek igaz ügyért harcolnak, és ráadásul még üldözik is őket. Miután hősünk szülei válása miatt még édesapját is elveszítette, illetve meg van áldva egy, csak a gyermekeiért élő, elgyötört édesanyával, még a lélektani háttér is tökéletes a Valahol Európában sikerének megismétléséhez (ahol a főszereplő fiú egy intézetből szökik, a lány családját pedig deportálták).

A Mansfeldnek mint közönségfilmnek mindezek dacára sikerül teljesen megbuknia, és ezért kivételesen nem a szórakoztatóipar színvonaltalan termékein elbutult közönséget, mint inkább a filmet lehet okolni. Itt természetesen fel lehet sorolni a film alapvető hibáit, amit egyébként meg is tettek a kritikusok, például azt, hogy a film a kezdeti izgalmak után tömény unalomba fullad, amiből a malmozás izgalmai és a szovjet elvtárs alig észrevehető magyar akcentusa csak ideig-óráig tudja kizökkenteni a nézőt, aki még nem eléggé járatos az ávósok világában, és ezért például meglepődik azon, amikor Bárányos elvtárs meglepődik azon, hogy őt is lehallgatják, méghozzá egy virágcserepen keresztül. Megjegyzem, én a magam részéről azon lepődtem meg, hogy a két vizsgálótiszt együtt fürdik a vallatószoba és a direkt erre a célra felszerelt vallatólámpa szomszédságában berendezett lakályos fürdőszobában – bár a bíró lábaskája után már érthető, hogy a főhadnagynak sem telik fürdőszobás lakásra.

A film (és a néző) helyzetét tovább rontja, hogy az alaptörténetben olyan sokat ígérő lélektani drámákat sem sikerül a rendezőnek kibontania; az első félóra után Mansfeld társai teljesen eltűnnek a színről, ami annál inkább meglepő, hiszen a film hangsúlyos eleme, hogy a fiú a barátaiért áldozza fel magát. Egyedül viszont ezt a drámát a szegény főhősnek elég nehéz eljátszani. Az anya-fiú kapcsolat lélektani szempontból sokat ígérő fejlődése is teljesen kiaknázatlan marad – nem utolsósorban azért, mert Maia Morgenstern teljesen hiteltelenül alakítja az egyszerű fodrásznő és sokat szenvedett édesanya szerepét. A klasszikus pszichológiai képletben az apa nélkül felnövő fiú életében különösen nagy szerepet kaphatna a felkelők parancsnoka, Szabó bácsi – amikor erről faggatják, Fancsikai Péter maximálisan vissza is adja ennek az érzelmi töltetét, amiből egyébként kiderül, hogy fiatal kora ellenére sokkal több pszichológiai érzéke van, mint Maia Morgensternnek. Szabó bácsira azonban a rendező nem sok időt veszteget, ami annál inkább különös, hiszen valószínűleg lényegesen nagyobb hatást gyakorolt Mansfeld politikai nézeteire (és talán a börtönben tanúsított elszántságára is), mint a szerencsétlen háromgyerekes családapa, alias besúgó, akivel a főhadnagy legalább tíz percen keresztül ordítozik Mansfeld és a közönség okulására.

Ennél komolyabb izgalmakat ígérne, ha a film hitelt érdemlően tudná bemutatni, hogyan lesz a fiúból a börtönben hős, illetve miért nem sikerül vallatóinak az ötletesen alkalmazott kínzásokkal sem megtörniük ezt a magányos, elszigetelt és a különböző szembesítések alkalmával kellőképpen megfélemlített gyereket. Az erős lámpa, amivel a fiú szemébe világítanak, még a szovjet elvtársnak is szemet szúr – bár a filmből nem derül ki, hogy helyteleníti, vagy inkább eltanulni akarja a főhadnagytól az ötletet. Ezen a ponton azonban a forgatókönyv valóban tartogat a néző számára izgalmakat, én ugyanis ma sem értem, hogy ha Mansfeld az első perctől kezdve magára vállal mindent, amit a nyomozóknak rá kellene bizonyítaniuk, akkor miért van szükség arra, hogy másfél órán keresztül kínozzák. Az ötödik pecsét rafinált kínzóinál a cél az áldozatok emberi méltóságának megtörése, itt azonban a kihallgatást vezető főhadnagyból éppen ellenkező reakciót vált ki a kínzás; ha lehet hinni a fürdőszobai jelenetnek, akkor a fiú gyötrelmeit és reménytelen helyzetét látva saját magától is megundorodik.

Természetesen sokféleképpen magyarázható, hogy miért nem sikerül kihoznia a rendezőnek a Mansfeldből azt, ami benne van, ami egyébként azért is sajnálatos, mert a színészek – a már kritizált Maia Morgensternt és Eperjes Károlyt leszámítva, aki körülbelül olyan hitelesen alakítja a kommunista "főelvtárs" szerepét, mint Morgenstern a fodrásznőt – igazán mindent megtesznek, hogy kihozzák az általuk megformált figurákból a maximumot, ami különösen nagy teljesítmény ahhoz képest, hogy milyen közhelyszerűek vagy színtelenek ezek a figurák. Történész szemmel nézve a film bukásának oka éppen a rendezőnek azon igyekezetében keresendő, hogy kibékítse az 1956-hoz kapcsolódó összeegyeztethetetlen mítoszokat. Nem az az érdekes, hogy Mansfeld Péter lopott-e motorbiciklit a gyárból, vagy nem, hanem az, hogy társadalmi háttere semmiképpen nem felel meg az "úri középosztály" ízlésének, amelyhez a rendező szemmel láthatóan mindenképpen alkalmazkodni szeretne.

Így már érthető, hogy miért viselkedik úgy Maia Morgenstern, aki amúgy egyszerű fodrásznő, mint egy száműzött grófnő, illetve miért van szükség arra, hogy az unalomig tompítsák a film elején a banda kisebb-nagyobb stiklijeit (ahol például a legnagyobb vagányság egy meztelen nő stírölése, illetve eseményszámba megy, hogy a pesti srácok megtanulják Blaskitól a "kukoricagóré" szót). Noha azok már a 60-as évek; a Megáll az időben Gothár Péter azért ennél különb pesti vagányságokat is megmutat… A történelem azonban, ahogy Lenin elvtárs is megmondta, az élet tanítómestere. A rendező büntetése, hogy a filmjében minden élet hiányzik – Mansfeld alakja nem azért hiteltelen, mert Fancsikai Péter rosszul játssza a szerepet, hanem azért, mert a jól nevelt, katolikus úrigyerek alakját, akinek a rendező látni szeretné a hősét, egyszerűen nem lehet összeegyeztetni a belevaló pesti vagány srác – Gothár Pierre-jének – felejthetetlen figurájával. Szilágyi Andor Mansfeldjéből így nagyon is feledhető figura lesz, sajnos.

A kibékíthetetlen mítoszok konfliktusa a film egészén végigvonul, és megakadályozza minden, az alaptörténetben még olyan ígéretes emberi dráma kibontakozását. Ezért sikkad el a filmben a kamaszok közösségének az értelmetlen elnyomás elleni lázadása – hiszen a börtönön kívüli világ, amit a film megjelenít, nem megy túl a Gellért fodrászszalonjának egyébként nagyon reprezentatív közönségén – a német vendégen, aki csak Mansfeldné kedvéért jár oda, a régi rendszerből itt maradt grófnőn, aki persze szinte barátnőjeként kezeli a fodrászát, és egy rendkívül utálatos ávósfeleségen, aki pont úgy viselkedik, mint a grófnők a kommunista propagandafilmekben. Ezenkívül felvonul még egy főkommunista, aki viszont a régi grófokra hajaz, amennyiben kifestett szeretőt tart, és autóval furikázik. Ebben az összefüggésben persze értelmet nyer a bíró sokat emlegetett lábaskája, benne a darás tésztával, amit akkora örömmel kanalaz a halálos ítélet kihirdetése előtt – hiszen látható, ugye, honnan jönnek "ezek", még akkor is, ha sikerült felkapaszkodniuk az uborkafára. Az undok ávósfeleség meg leginkább házmesternének van maszkírozva, hogy a társadalmi körkép teljes legyen. Az ugyan nem derül ki egyértelműen a filmből, hogy milyen lenne az ideális világ, de nagyon úgy tűnik, hogy elég lenne a boldogsághoz, ha felakasztanák az összes kommunistát, és a grófnő megint elmehetne Abbáziába nyaralni. Ezzel a retrográd nézettel azonban nehezen lehet forradalmat csinálni. (Azt már csak a puszta gonoszkodás mondatja velem, hogy ha netán visszajött volna a filmben olyan idillikusan ábrázolt grófi világ, kérdéses, hogy az úri közönség mikor engedte volna az asztalához egy fodrász fiát).

A Valahol Európában Pétere több nemzedék hőse tudott lenni, nem csak a film emberi üzenete és Gábor Miklós nagyszerű játéka miatt, hanem azért is, mert Radványi Géza és Balázs Béla jó érzékkel nem kívánták kozmetikázni a fiú csavargó múltját, illetve azt, hogy eleinte esze ágában sem volt felvállalni a gyerekközösség vezetését. Egy esendő hőssel mindig könnyebben azonosul a néző, mint egy piedesztálra emelt szenttel, akinek nincs is hová fejlődnie. A Mansfeldben benne volt ez a lehetőség – hiszen éppen azt kellett volna megmutatni, hogyan csinál egy korántsem szent, mint inkább vagány, az életben és a politikában is inkább hányódó fiúból hőst egy rendszer ostobasága. Persze ahhoz, hogy ez az üzenet átjöjjön, kellett volna a Valahol Európában alkotóinak mélységes humanizmusa, ami a Mansfeldből reménytelenül kimaradt.

Jegyzetek

¹ Eörsi László: Mansfeld Péter és kultusza Népszabadság, 2002. október 22.; id. Mansfeld Péter: A valóság és a mítosz Beszélő, 2002. 12. sz. 46-58.; id. Mansfeld Péter: A megtorlás legfiatalabb áldozata. Rubicon, 2002. 11-12. sz. 30-33.

² Eörsi László azt írja, hogy erre már egy 1989-es cikk is rámutatott (Sz. P.: Mansfeld Péter '56 legfiatalabb áldozata. Sztori, 1989. 7. sz.).

A honi közgazdasági gondolkodás hajlamos megkérdőjelezhetetlen axiómaként kezelni egy sor olyan gazdasági összefüggést, amely mára jórészt érvényét vesztette. Ezen axiómák nagy része azáltal vált elavulttá, hogy az egykori szabadversenyes kapitalizmus átadta a helyét a globális óriásvállalatok által uralt kapitalizmusnak. Más hiedelmek pedig az államszocialista korszak viszonyai között rögzültek, és makacsul fennmaradtak a jelenlegi tőkés viszonyok között is, noha a mai valósághoz már nem sok közük van.

Előszó

A közgazdaságtan tele van olyan axiómaként kezelt összefüggések ismételgetésével, amelyek bizonyos korokban igazak voltak, lehettek, ám az idő túlhaladta őket; amelyek a körülmények változása miatt ma már nem feltétlenül igazak; illetve amelyeket legfeljebb egy-két konkrét eset igazol, viszont számos másik cáfol (lásd Radnóti Éva írását¹ a Phillips-görbéről). Egyes esetekben még a tényszerű bizonyítás is hiányzik, pusztán logikailag elfogadható és jól hangzó hipotézisekről van szó. A probléma lényege részben abban lelhető fel, hogy a gazdaság – éppen úgy, mint az élő szervezet – nagyon összetett, és bizonyos hatásokat egészen váratlan helyről jövő okok idézhetnek elő. Például a fül zúgását esetleg hiába kezelik a fülészek, mert annak a magas vérnyomás vagy éppen a máj működésének zavara is az oka lehet. A közgazdászok azonban, hasonlóan az orvosokhoz, mivel a rendszer bonyolult és nehezen átlátható, szeretnek az adott területre koncentrálni, s a lehetséges összefüggések számának szűkítésével egyszerűsíteni a helyzet leírását (gondoljunk a gazdaságpolitikai tanácsadók gyógymódokra tett javaslataira).

Másfelől a közgazdaságtanban is az a probléma – akárcsak a hollywoodi filmekben -, hogy a történet rendszerint a beteljesült álommal vagy egy tragédiával zárul, és az első esetben nem mutatja be az utána következő időszak nehézségeit, illetve a másodikban a kilábalást. Így az elméleti okfejtések is megállnak a végkifejletnek szánt kedvező vagy kedvezőtlen helyzet bemutatásánál, azt állandó állapotnak tekintik, nem számolva azzal, hogy a változó környezet miképpen módosítja a trendeket.

Természetesen én sem vállalkozhatom arra, hogy egyetlen rövid írás keretében bemutassam az összes makrogazdasági összefüggést, a folyamatok egymásra hatását. Mindössze néhány – az egész gazdaság szempontjából lényeges – problémakör összefüggéseinek bemutatására vállalkozom, amelyek példaszerűen mutatják az említett gondokat.

Állam kontra szabad piac

Első helyen az állam és a piac szerepével kell foglalkozni. A klasszikus közgazdaságtan megjelenésétől alaptételnek számított, hogy a piac a fő szervezőerő a gazdaságban, ami lehetővé teszi az aránytalanságok kiigazítását is. Ennek mellékágaként született az a tétel a modern gazdaságokban, hogy az állami beavatkozás hátrányos, mert akadályozza a szabad piac, a "láthatatlan kéz" működését, s ezzel hátráltatja a gazdasági fejlődést. Ennek ugyan ellentmondott a Keynes által javasolt gazdaságpolitika, ami lehetővé tette, hogy az USA viszonylag könnyen vészelje át a második világháborút követő gazdasági depressziót, mégpedig úgy, hogy az állam fokozottan beavatkozott a gazdasági életbe.

Ám az ma már nyilvánvaló, hogy a szocialistának mondott állam beavatkozása a gazdasági életbe jelentős torzulásokat eredményezett. Ennek legnyilvánvalóbb jele hazánkban a hetvenes évek elején kialakult energiaválsággal szembeni "határlezárás" volt, ugyanis az érvényes ideológia szerint hozzánk nem gyűrűzhetett be a nemzetközi energiaválság. Az eredmény – a termelés növekvő költségeit kompenzáló állami támogatások következtében – a külföldi adósságállomány jelentős emelkedése lett. Ez visszahatott a költségvetés egyensúlyára, illetve inkább annak egyensúlytalanságára, hiszen az adósságszolgálat is nagyobb lett, miközben a bevételek nem növekedtek.

Ilyen és itt most nem említett más problémákat okozó állami beavatkozások miatt vert gyökeret az a nézet, hogy az állam cselekvési terét minél kisebb területre kell visszaszorítani. A költségvetési reform néven emlegetett és lényegében Bokros-csomagként közismertté vált intézkedések fő célja az államháztartás bevételeinek és kiadásainak, ezzel az állami apparátus, az állami beavatkozás lehetőségének korlátozása volt. Az, hogy a "csomagnak" mennyi volt a haszna és mennyi a kára, itt most nem elemezzük. Ezen a téren ma is nagyon megoszlanak a vélemények. Tény, hogy az államháztartás részesedése a GDP-ből mind a bevételek, mind a kiadások tekintetében jelentősen mérséklődött. Nem mondható viszont ez el teljes mértékben a központi költségvetésre, ahol a kiadások százalékos aránya ugyan mérséklődött, de a bevételeké nőtt. Ennek következtében viszont a korábbi deficit csökkent.

Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy az állami beavatkozás lehetősége csak részben függ attól, hogy a költségvetésbe mennyi pénz folyik be. A kormányok kezében számtalan olyan eszköz van, ami nem igényel különösebb anyagi ráfordítást, viszont módot ad arra, hogy a piac szereplőire hatást gyakoroljanak. A Deloitte and Touche által évek óta rendezett konferencia – amelyen IMF és a Világbank is képviseltetni szokta magát – résztvevői egyre inkább hangsúlyozzák ennek fontosságát. Emellett a költségvetés súlya és a gazdasági növekedés között sem lehet egyértelmű összefüggést kimutatni, amint az a mellékelt táblázatban néhány EU országról gyűjtött adat is mutatja. Mint látható, a gazdasági növekedés tekintetében alig van különbség az EU tagországok között, az állami költségvetés súlyát tekintve viszont már elég jelentősek az eltérések.

A probléma lényege az, hogy a mai piac nem azonos azzal, amit korábban szabadpiacnak neveztek. Ezért nem is lehet elvárni tőle azokat a hatásokat, amire a klasszikus szabadpiac még képes volt. Amikor világméretekben milliónyi vállalkozás, ma mikro- vagy kisvállalkozásnak mondott szervezet létezett, amelyek a piaci forgalom töredékét képviselték, a "láthatatlan kéz", a piac önszervező ereje valóban működhetett. A sok kis szervezet működése alakította a gazdaságok helyzetét. Egyik sem tudott túl sok ideig és indokolatlanul nagy előnyt realizálni a másikkal szemben. A tönkremenők helyébe újak léptek, akik esetleg éppen azokat kergették csődbe, akik korábban mások gazdasági ellehetetlenülését okozták. Már a XIX. században beindult azonban a mindenáron való növekedés kényszere. Vagyis az a jelenség, ahogyan a nagyok, a növekedésre képesek bekebelezik a kicsiket, ezzel csökkentve a piaci szereplők számát. Ezt a folyamatot a szépirodalom egyik jeles képviselője is megrázó erejű műben mutatta be.²

A globalizáció pedig éppen azt jelenti, hogy a gazdasági szervezetek egyre nagyobbak és mindenhatóbbak lesznek. Ezzel a piacot meghatározó aktorok száma csökken. Közismert adat, hogy miközben a cégek száma világméretekben ma is sok millió, a világkereskedelem kétharmadát már hosszabb ideje mindössze alig több mint 60 ezer cég uralja.

Mindebből az következik, hogy az ún. "láthatatlan kéz" egyre láthatóbbá válik. A piactól ma már irreális azt várni, amit régen, hogy a sok kis szereplő eltérő érdekei a piaci folyamatokat az egész gazdaság és társadalom jólétének irányába terelik. A világméretekben több tízezer transznacionális vállalatból egy-két tucatnyi döntő szerepet játszhat egy-egy országban. Például Magyarországon 2004-ben a mintegy 300 ezer kettős könyvelést folytató vállalat bruttó árbevételének 42,5 százalékát tette ki a 100 legnagyobb vállalkozás forgalma.³

Így az országban, illetve a világban ma már a domináns gazdasági szereplők profitérdekei a meghatározóak. Ez viszont nem feltétlenül esik egybe az adott ország vagy akár az egész világ jóléte szempontjából fontos célokkal, eszközökkel. Ebből az is következik, hogy a gazdaság és a társadalom jólétének növekedése szempontjából nem igazán elvetendő az állam szerepe. A jelen korban a piac már nem képes betölteni azt a szerepet, amit a szabadpiacról tanultak alapján tőle elvárnánk. Azáltal, hogy országos és világgazdasági szinten piacokat domináló szereplők jöttek létre, nem beszélhetünk szabad piacról. Mivel ennek következtében a piac már nem képes végrehajtani azokat a korrekciókat sem, amelyek korábban a szociális igazságosság felé tendáltak, az állami beavatkozás szerepét is át kell értékelni. A nagy tőkeerejű cégek esetében a kormányok tárgyalási pozíciója ugyan amúgy is gyenge, ám elkerülhetetlennek látszik, hogy a leginkább kiszolgáltatott rétegek is élvezzenek valamiféle védelmet. Ráadásul semmi sem bizonyítja, hogy azok az országok működnek jobban a piacgazdaságok közül, ahol az állam szerepe nagyon kicsi. Példaként lehet említeni Finnországot, ahol az állam súlya jelentős, és a GDP-ből jóléti kiadásokra fordított hányad is sokkal magasabb, mint nálunk, a gazdaság mégis dinamikusan fejlődik.

Az adók szerepe és formái

Növekvő, illetve magas munkanélküliség idején szokásos érvelés, hogy a foglalkoztatás élénkítése érdekében mérsékelni kell az adókat. Ennek az érvelésnek a logikája a következő. Ha az adók mérséklődése következtében több pénz marad a munkáltatóknál, akkor azt a vállalkozás bővítésébe fektetik. A termelés növelése többletmunkaerő bevonását igényli. Vagyis emelkedik a foglalkoztatás, tehát az adók csökkentése következtében javul a munkaerő-piaci helyzet.

Ez minden bizonnyal igaz volt a klasszikus kapitalizmus időszakában, amikor

• a termelés növelése szempontjából még meghatározó jelentőséggel bírt a humán tőke;
• a nyereség termelésének meghatározó színtere volt a reálszféra;
• a tőke viszonylag kevéssé volt mobil, mert az éghajlati viszonyok, a magas szállítási költségek, illetve a szállítást akadályozó rossz útviszonyok, a megfelelő szaktudású munkaerő hiánya stb. viszonylag szűk területre korlátozta a termelés mozgásterét.

Vagyis ezt az összefüggést ma már legalább három körülmény nem igazolja. Ezek a következők:

• a technikai fejlődés. Ennek következtében a nagyvállalatoknak nem kell sok munkaerő a termelés bővítéséhez. Ma a nagy forgalmat lebonyolító, nemzetközi cégek egy-egy országot tekintve nem nagy foglalkoztatók. Magyarországon például azok a gazdasági szervezetek, amelyek a GDP 80-90 százalékát termelik meg, az összes foglalkoztatottnak még 30 százalékát sem alkalmazzák;
• a pénzügyi piac fejlődése, ami a reálszféra súlyát jelentősen mérsékelte a tőkehozam összességében;
• a globalizáció, mivel hatására a tőke mobilitása óriási mértékben megnövekedett.

Hogyan lehet reagálni ma ennek következtében egy adócsökkentésre?

1. A vállalkozó valóban bővíti a nála maradó pénzből az üzleti tevékenységét, ám ezt elsősorban a fejlettebb technika alkalmazásával teszi, amikor – kedvező esetben – néhány fővel több dolgozót alkalmaz. Az is előfordulhat azonban, hogy az új technika működtetéséhez nincs feltétlenül szüksége többletmunkaerő bevonására. Rosszabb esetben még csökkentheti is a foglalkoztatottak számát, mert az újabb technika a meglevő munkaerő-állomány egy részének a munkáját is képes helyettesíteni.

2. A vállalkozó a nála maradó adóforintokat nem a saját cégébe fekteti be, mert nem lát lehetőséget piacainak bővítésére, hanem tőzsdézni kezd a pénzzel, vagy állampapírokat vásárol. Vagyis a nála maradt pénz egyáltalán nem emeli az általa foglalkoztatottak létszámát. A foglalkoztatottak létszámát nem növeli áttételesen sem, mert a tőzsdére vitt pénz egy másik cég terjeszkedési lehetőségét sem feltétlenül bővíti, mivel az ún. határidős ügyleteknek semmi köze a reálszférához, a termelési kapacitások bővüléséhez; ott csupán a pénz forog. Az állampapírok vásárlása pedig rendszerint szintén nem a munkalehetőségek növelését segíti. Többnyire inkább csak az állam nem hatékony működtetésének fennmaradásához járul hozzá.

3. Az adócsökkentés következtében megmaradt pénzt a vállalkozó üzleti terjeszkedésre használja fel, ám erre itthon nem lát további lehetőségeket, ezért külföldön alapít leányvállalatot, vásárol üzletrészt. Az üzlet bővítése tehát ebben az esetben sem jár a hazai foglalkoztatás növekedésével. Ráadásul a tőke globalizálódása azt is jelenti, hogy a befektetők folyamatosan hasonlítgatják a nemzetgazdaságok piacait. Vagyis az is előfordulhat, hogy bár egy ország adó-, illetve járulékcsökkentést hajt végre a külföldi tőke odavonzása, illetve megtartása érdekében, de más országokban nagyobb adócsökkentést hajtanak végre, illetve valamilyen szempontból kedvezőbb feltételeket teremtenek; például az új befektetőknek néhány évre teljes adómentességet adnak. Így az adott ország az adócsökkentés ellenére is rosszabb helyzetbe kerülhet, és az adócsökkentéssel sem tudja behívni, illetve megtartani a külföldi tőkét. Vagyis adócsökkentés után éppen úgy ki is mehet a tőke egy adott országból, mintha nem változtattak volna az adórendszeren.

Közelmúltunk hazai tapasztalatai is alátámasztják, hogy az elvonások mérséklése nem igazán eredményez foglalkoztatásnövekedést. Az elmúlt mintegy tíz évben a munkáltatók által fizetett társadalombiztosítási járulékok mértéke több mint 10 százalékponttal csökkent. A munkáltatók 1995-ben 44 százalék tb-járulékot fizettek. 2005-ben 29 százalékot és 3450 Ft fix összegű egészségügyi hozzájárulást. Ez utóbbi a 158,3 ezer Ft átlagkeresetre vetítve 2,2 százalékot jelent. Vagyis tavaly a munkáltatók átlagos tb-befizetése 31,2 százalék volt, azaz 12,8 százalékponttal kevesebb, mint 1995-ben. Eközben a foglalkoztatottak száma 3843,2 ezer főről 3901,5 ezerre nőtt, vagyis mindössze 58,3 ezer fővel, 1,5 százalékkal emelkedett.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az adók csökkentése nem járhat együtt a foglalkoztatás növekedésével. Csupán arról van szó, hogy nem szabad olyan erőteljes és közvetlen hatást várni az adók mérséklésétől a foglalkoztatásban, mint ahogyan a közgazdasági axióma hívei ezt ígérik.Hasonló típusú gondok merülhetnek fel az adózás terén az alábbi téziseknél is:

1. Az adórendszerben a jövedelemadóktól a fogyasztási típusú adók irányába kell elmozdulni, mert a fogyasztási adókat kevésbé érzékelik az adófizetők, tehát ezen a téren kevésbé próbálnak csalni. Vagyis ebben az ajánlatban az a várakozás is rejlik, hogy csökkenni fog a rejtett gazdaság. Ezzel szemben a nagy adócsalások az elmúlt kb. tizenöt évben Magyarországon legalább olyan mértékben történtek az ÁFA-nál, mint a személyi jövedelemadóknál. Mivel az ÁFA-fizetési és -visszaigénylési körbe a vállalkozásoknak csak egy meghatározott árbevétel felett (ez jelenleg 4 millió Ft) kell bejelentkezni, azoknak a vállalkozásoknak, ahol kevés az olyan költség, amiből ÁFA-t igényelhetnének vissza, nem érdemes kimutatniuk az igazi árbevételt. Tehát ezek a vállalkozások igyekeznek az ÁFA-bejelentkezéshez szükséges árbevétel alatt maradni. Ráadásul korábban, amikor az egyszerűsített adóbevallásra kötelezett vállalkozások még megtehették, hogy a vállalkozás éves mérlegének beadása előtt, folyamatosan igényeljék vissza az ÁFA-t, ezt gyakran meg is tették. Sok esetben olyan módon, hogy valódi teljesítmény nem is állt a számla mögött.

2. Az adómértékek csökkentésétől – amint szó volt róla – azt várják, hogy a rejtett gazdaságot napvilágra hozza. Az adók jellemzője, hogy elvonást jelentenek a jövedelmekből az adózatlansághoz képest. Ezért csak az számít, hogy az adófizetőknek mennyire van szükségük a jövedelemre, illetve a magas jövedelműek mennyire mohók a jövedelemszerzés tekintetében (lásd Dél-Amerika), és az adócsalás miatt kirótt büntetések mennyire elriasztóak, illetve milyen a társadalmi megítélés ezen a téren. Így akár alacsony adómérték mellett is nagy lehet a jövedelemeltitkolás. A vonatkozó szakirodalom szerint az adóelvonás olyan, mint egy szintező: az emberek megszoknak egy bizonyos elvonást, és ahhoz igazítják a jövedelembevallásukat. Ám ha valaki tartósan azt szokta meg, hogy nincs elvonás, akkor pusztán azért, mert kevesebbet kellene befizetnie, továbbra sem jelenti a jövedelmét. Emellett ha más okból a jövedelem csökken (pl. mert infláció van, és romlik a vásárlóérték), akkor ez a módszer végképp hatástalan, mert az infláció jövedelemcsökkentő hatását egyre többen próbálják jövedelemeltitkolással ellensúlyozni.

3. Az adórendszernek nem kell szociális elemeket tartalmaznia. Az adózás kezdetben (Mezopotámia, Egyiptom stb.) valóban így működött. A szolidaritási alapú európai adórendszer viszont éppen azért jött létre, hogy a magasabb jövedelműek ne csak eseti adományokkal segítsék a rosszabb helyzetűeket, hanem legyen az államnak eszköze ahhoz, hogy segíteni tudjon azoknak, akik e nélkül nem tudnának talpon maradni. A rendszer most felbomlani látszik, mert mind többen igyekeznek – főként a jobb módúak közül – kivonni a jövedelmeiket az adózás alól. A magasabb jövedelműek közül sokan nem látják át, hogy a fennálló rendszer számukra is mennyivel olcsóbb, mintha mindazokat a kiadásokat, amelyeket jelenleg az állam finanszíroz az adókból, egyénileg kellene megoldaniuk. Közismert tény, hogy a munkavállalási korú lakosság jelentős részének a jelenlegi termelési struktúra nem képes munkahelyet biztosítani. A munkaerőpiacról kiszorulók – főként, ha a szociális juttatásokat is megvonják tőlük, illetve olyan szintre csökkentik, amiből nem képesek megélni – viszont radikalizálódnak, ahogyan ezt a jelenlegi nyugat-európai helyzet is mutatja. Ennek következtében ha csökkentik az adókat, nő az ellátatlan népesség aránya. A jövedelem nélküli réteg viszont több szempontból is társadalmi problémát okoz.

   a) A rossz körülmények között élő réteg egészségi állapota romlik, ennek következtében gyakoribbak közöttük a megbetegedések, járványos betegségeket terjesztenek. Az utóbbi években ennek lehettünk a tanúi. Azt hittük, hogy a tbc gyakorlatilag már megszűnt, ám mostanában ismét terjed az elszegényedéssel összefüggésben. Így az egészségügyi ellátórendszerre több teher hárul. A magasabb jövedelműek, akik a problémát szeretnék elkerülni, egyre többet kényszerülnek költeni az izolálódásra, valamint azokra a gyógyszerekre, kezelésekre stb., amelyektől ezeknek a betegségeknek a megelőzését várják.

   b) A jövedelemhiányuk miatt ellehetetlenült rétegek más, nem legális forrásból származó jövedelemszerzésre (betörés, lopás, drogárusítás, prostitúció stb.) kényszerülnek. Ezért a magasabb jövedelműeknek többet kell költeniük biztonsági rendszerekre, biztosításokra, a kábítószer hatása alá került gyermekeik gyógyítására stb. Az igazán gazdagoknak őrző-védő társaságokat kell alkalmazniuk. Azon túl, hogy ezeknek a személyeknek az alkalmazása költségesebb, mintha az adóbefizetéseikkel a helyzet megelőzéséhez járulnának hozzá – az őrző-védő szolgálat emberei ugyanis jövedelmüket tekintve közelebb állnak a magasabb jövedelműekhez -, előfordul, hogy éppen ők (ismerve az alkalmazóik jövedelmi, vagyoni helyzetét) lopják, zsarolják meg a munkáltatójukat.

A valutaleértékelés és az export-import alakulása

A valuta leértékelése, illetve az árfolyam alacsonyan tartása és az export növekedése, valamint az import csökkenése közötti összefüggés is egy olyan közgazdasági axióma, amit nem illik megkérdőjelezni. A kapcsolatot azonban a vonatkozó adatok nem igazolják. Amint a mellékelt táblázatból látható, mindenre akad példa. Görögországban a valuta jelentős leértékelődése mellett alig nőtt az export, az import viszont sokkal jelentősebben bővült. Írországban az árfolyam minimális felértékelődése mellett dinamikusan emelkedett az export. Nagy-Britanniában viszont a jelentős árfolyam-emelkedés mellett az export ugyan némileg csökkent, az import ellenben meglehetősen nőtt.

Ráadásul a szoros összefüggés ma már elméletileg sem bizonyítható. Az összefüggés minden bizonnyal igaz volt akkor, amikor egy-egy ország exportját és importját az adott ország vállalkozásai és termelési lehetőségei határozták meg. Egy olyan világban, amelyben a cégek alapvetően hazai alapanyagokkal dolgoztak, és importhoz csak akkor fordultak, ha otthon nem volt megtalálható a nyersanyag – illetve más országok ún. komparatív előnyei miatt valahol sokkal olcsóbban lehetett hozzáférni a termeléshez szükséges anyagokhoz, alkatrészhez, mintha helyben állították volna elő -, az import alakulását valóban jelentősen befolyásolhatta az árfolyamok alakulása. Egy-egy leértékelés után a hazaihoz képest megdrágulhatott az import. Vagyis érdemessé válhatott hazai termékkel, anyaggal pótolni. A leértékelés másfelől kifizetődővé tehette az exportot, illetve azt, hogy a cég növelje a termelési kapacitásait, hogy a belső piaci értékesítés felett külföldön is adjon el árut.

A globalizálódás miatt az idő eljárt e tézis felett is. Jelenleg, ahogy a szabadpiacnál szó volt róla, a világkereskedelmet a multinacionális cégek határozzák meg. Ők, mivel a világ számos országában vannak érdekeltségeik, mindig mindent onnan szerezhetnek be, ahol az a legolcsóbb. Ezen nem sokat változtat egy-egy ország valutaleértékelése. A fejlődő országok termékeit – különösen a nyersanyagok esetében – még az időszakos drágulások ellenére is érdemes behozniuk, hiszen kiszolgáltatottságuk miatt ezen országok termékei (a kőolajat leszámítva) sokkal olcsóbbak, mintha azt otthon próbálnák előállítani, ami bizonyos nyerstermékek esetében nem is lehetséges.

Az exporton viszont azért nem változtat sokat a leértékelés, mert a nagy nemzetközi cégeknek megvannak a kialakult piacaik, és a termelésüket nem befolyásolja különösebben egy-egy ország árfolyam-politikája. Az persze tény, hogy a valutaleértékeléssel az adott országban működő leányvállalat – ezáltal az egész cég – jól jár, amennyiben a bevételt helyi valutára váltják át. Viszont nem biztos, hogy ez az érdekük. A sok országra kiterjedő hálózat lényege ugyanis éppen a helyi piacok okozta előnyök kihasználása, a hátrányok kiiktatása. A cél a nyereség maximalizálása. Ebből a szempontból pedig az a legfontosabb, hogy minél kevesebb adót fizessenek. Erre kiváló lehetőséget ad a jövedelmek országok közötti átcsoportosítása. Ha tehát a valutát leértékelő országban a jövedelemadó magasabb, mint máshol, ahol ugyan magasabb az árfolyam, és így viszonylag kevesebb valutát kap a cég az átváltáskor, akkor semmi értelme a valutát leértékelő országba irányítani a bevételt. A bevétel ott fog jelentkezni, ahol abból kevesebb adót kell fizetni.

Az ún. transzferárak rendszere erre szolgál. Ez ad módot arra, hogy a piacinál alacsonyabb export- és magasabb importárak révén a kedvezőbb adózási feltételeket biztosító országba szivattyúzzák át a jövedelmeket. Így azután könnyen előfordulhat (és elő is fordul), hogy egy-egy országban a valuta leértékelése után ugyan több árut szállítanak ki, ám ebből az adott országnak sok haszna nem származik, mert a jövedelmet onnan kivonják, hogy az máshol adózzon.

Az állam szempontjából a valutaleértékeléssel ösztönzött export növelése mögött mindenkor a kormányok adóbevétel-növelési szándéka áll. Sokszor azt is célként jelölik meg, hogy a foglalkoztatást szinten tarthassák, vagy emeljék. A gond ezzel az – amint már szó volt róla -, hogy a mai technikai felszereltség mellett a termelés (ezen belül az export növeléséhez szükséges gyártás) bővítése sok foglalkoztatást nem igényel, sőt egyes esetekben éppen a növekvő termelés teszi kifizetődővé az emberi munka géppel való kiváltását. Tehát az a sajátos helyzet állhat elő, hogy a több termelés következtében még csökken is a foglalkoztatás.

Így az államok a valutaleértékelés során sokszor hoppon maradnak. Az emelkedő export ellenére sem az adóbevételeik, sem a foglalkoztatás szintje nem nő.

Másfelől az is sok gondot okozhat, hogy a növekvő export megemeli az importot, hiszen sok esetben, ahogyan a transzferárakkal kapcsolatban említettem, a szükséges alapanyagokat, résztermékeket a cégek a saját anyacégüktől, illetve más országokban levő leányvállalataiktól hozzák be, mégpedig – a pénzkivonás céljával – emelt árakon. Ennek következtében az export emelkedése növeli az importot, és a végeredmény nem feltétlenül a GDP, a hazai jövedelem emelkedése.

Ennek további mellékhatása lehet, hogy a növekvő termelés és export csekély hatással van, vagy éppen semmiféle kedvező hatással nincs az adott ország hazai gazdasági szereplőinek helyzetére. Gyakran előfordul, hogy az export miatt növekvő termeléshez nem veszik igénybe beszállítóként a hazai termelőket. Így formailag az ország egy ideig elszámolhat egy nagyobb gazdasági növekedést és exportbevételt. Ám ez csak addig tart, amíg a multinacionális cégek nem találnak olyan országot, ahol alacsonyabbak a bérek, és így a termelési költségek is, ahová ezért áttelepítik a termelésüket. Különösen nagy problémát jelent, ha egy ország nagyon nyitott, és emiatt erősen függővé vált a nagy nemzetközi vállalkozásoktól, mert azok termelik a GDP-je zömét, miközben az ország tényleges jólétéhez (több munkahely, magasabb adóbevételekből finanszírozható állami beruházások, jobb szociális ellátás, a hazai termelők piacának bővítése stb.) alig járulnak hozzá.

Versenyképesség és bérek

Az is gyakran hangoztatott érv, hogy a kevésbé fejlett országokban a versenyképesség döntő eleme az alacsony kereset. Ez vonzza a külföldi befektetőket. Itt érdemes megemlíteni, amit sokan leírtak, elmondtak már, hogy versenyképessége csak egy cégnek lehet, egy országnak nem. Az országok – elsősorban a tőkeszegények – persze versenyeznek egymással a külföldi tőkéért. Ezt a külföldi befektetők ki is használják. Ők alapvetően két szempontot mérlegelnek a beruházási döntéseiknél, mert a profitjuk szempontjából ezek meghatározóak. Az egyik az adókedvezmény, a másik a bérek színvonala. Az ország versenyképessége tehát alapvetően arról szól, hogy milyen áldozatot akar, tud hozni annak érdekében, hogy becsalogassa a külföldi befektetőt.

A legnagyobb probléma ezzel az állítással azonban az, hogy a legtöbb országból az alacsony keresetek mellett is elmegy a külföldi tőke, mert a fejlődő világban mindig akad olyan ország, ahol még olcsóbb a munkaerő. Legalábbis az a munkaerő, amelyiktől semmiféle kvalifikáció nincs megkívánva. Ennek persze objektív okai is vannak, hiszen a fejlődő országok zömében alacsonyabb a megélhetési költség, például azért is, mert olyan az időjárás, hogy ott nem kell a béreknek tartalmaznia a fűtést vagy a meleg ruházat vásárlásához szükséges költségeket.

Ugyanakkor, ahogyan már szó volt róla, a nagy cégekre egyrészt az jellemző, hogy nem sok embert alkalmaznak. Előnyben részesítik a technikát az emberi munkával szemben. Erre jó okuk van, hiszen a gép mindig olcsóbb, mert működéséhez nem kapcsolódnak olyan járulékos költségek, mint az emberi munkához (nem kell társadalombiztosítást, betegszabadságot fizetni, fizetett szabadságot biztosítani stb.). A multinacionális cégek bérpolitikájának lényege az, hogy néhány kiemelt szakembert fizetnek meg jól, akik a termelési folyamatokat irányítják. A többi dolgozótól különösebb képzettséget nem igényelnek, hiszen ők csupán a gépek kiegészítő karjai, tehát nem kell jobban fizetni őket, mint amennyit a gépek fenntartására kell költeni. Ezért részesítik egyre inkább előnyben az alacsony bérű országokat, és vonulnak ki anyaországaikból.

Másfelől egyáltalán nem biztos, hogy a versenyképességet éppen az alacsony bérek biztosítják, hiszen számos esetben a munkát csak kvalifikált dolgozók tudják igazán jól ellátni, és a cégek éppen attól mehetnek tönkre, hogy az olcsóbb bérek után menve a képzetlenebb dolgozók nem képesek azt a minőséget biztosítani, amelyet a piac tőlük megszokott. Ezért történik meg az, hogy egyes cégek, ágazatok (pl. svájci óragyártás) a hazai magas bérek ellenére sem helyezik külföldre a termelésüket.

A lakossági fogyasztás

Az is közgazdasági axiómának számít nálunk, hogy a gazdaság, valamint a költségvetés egyensúlyát veszélyezteti, az inflációt gerjeszti, ha nagyobb a bérkiáramlás, nő a lakossági fogyasztás. Ez azért problematikus állítás, mert a nálunk sokkal fejlettebb országokban a belföldi fogyasztás élénkítését éppen a gazdasági növekedés motorjának tekintik. Az amerikai állampolgár gondolkodásának része, hogy vásárolnia, fogyasztania kell a saját munkahelye megtartásának érdekében. Az Egyesült Államok kevéssé iskolázott polgára is tudja, hogy az általa elköltött pénz végigáramlik a gazdaságon, és valahol eljut arra a piacra, ahol az a vállalat próbál értékesíteni, amelyiknél dolgozik. Vagyis ha sokan, sokat költenek, akkor a vállalkozások meg tudnak élni, és a munkahelyek megmaradhatnak.

Az állítás hátterében az húzódik meg, hogy ismét nem veszik figyelembe az időközben megváltozott körülményeket és az ennek hatására módosult gazdasági helyzetet. A nyolcvanas években, amikor Magyarország külföldi adósságállománya már magas volt, és az adósságszolgálat teljesítéséhez, fizetőképességünk megőrzéséhez életbe vágóan szükség volt minden valutabevételre, valóban hihetőnek tűnt, hogy a belső piac bővülése hátrányos a gazdasági egyensúly szempontjából, mert a vállalatok a valutát hozó export helyett itthon értékesítik a termékeiket. Mivel a termékek importtartalma hagyományosan magas volt, ha csökkent az export, a külkereskedelmi és ezáltal a fizetési mérleg egyensúlya romlott. Ezzel együtt a fizetőképesség fenntartása és a költségvetési egyensúly is veszélybe került. Egyrészt azért, mert nem termelődött meg a fizetőképesség fenntartásához szükséges devizabevétel. Továbbá azért, mert:

1. A lakossági fogyasztást az állam jelentősebb – bár a nyolcvanas évek során már folyamatosan csökkenő – összeggel támogatta, tehát ha a fogyasztás a támogatott termékek körében emelkedett, akkor a termékek árába beépített ártámogatásnak is növekednie kellett. Ezzel a költségvetés kiadásai is megugrottak. Igaz, az exporton is jelentős támogatás volt. Tehát ha az export csökkent a belső fogyasztás emelkedése miatt, akkor az exporttámogatás is csökkent. Azaz a költségvetés kiadásai ezen a csatornán viszont mérséklődtek. Ám a fogyasztói ártámogatás a legtöbbet vásárolt, alapvető cikkeknél jelentkezett a leginkább, tehát súlyában jelentősebb volt a költségvetési kiadásokon belül.

2. A családok fő jövedelemforrása a munkajövedelem, azaz a kereset volt, valamint az ún. szociális jövedelmek (azon belül is a nyugdíj). A tőkéből származó ún. tulajdonosi jövedelem – ami akkoriban két elemből tevődött össze: a kamatjövedelemből és a szűk területre visszaszorított magánvállalkozási jövedelemből (bár az akkori magánvállalkozók is inkább önfoglalkoztatók voltak) – nem volt jelentős. Így a tulajdonból származó jövedelem csekély szerepet játszott a fogyasztás alakulásában. Ezért a fogyasztás mennyiségét alapvetően a bérek alakulása határozta meg.

3. A vállalatok kapacitásai behatároltak voltak, illetve a vállalati menedzsment nem volt különösebben érdekelt a termelés növelésében. A vállalat vezetése számára – a termelés növelésénél – sokkal fontosabb volt, hogy a főhatóságoktól meg tudják szerezni a nem hatékony termelésüket is finanszírozó termelési támogatásokat. Ugyanakkor a termeléshez szükséges kapacitásokban is állandóan szűk keresztmetszetek álltak elő.⁵ Így az export és a belföldi fogyasztás valóban csak egymás rovására növekedhetett. Ez akkoriban kedvezett a rejtett gazdaságnak is, mivel a nagyvállalatok csak a tömegszükségletek kielégítésére törekedtek, illetve arra, hogy a tőlük elvárt exporttervet teljesítsék. Ennek következtében az általuk ellátatlanul hagyott piaci szegmensekre beáramolhatott a feketén is dolgozni hajlandók szolgáltatása, árukínálata.⁶ Ám a növekvő bérkiáramláskor ők sem tudtak lépést tartani a megnövekedett kereslettel. Ezért az amúgy is állandó hiány, illetve túlkereslet miatt a vállalatok a nagyobb vásárlóerő-kiáramlás esetén gond nélkül emelhették az áraikat, beindítva vagy felpörgetve az inflációt.

Az elmúlt évtizedben azonban minden vonatkozásban gyökeres változás ment végbe.

1. A forint konvertibilissé válása miatt az adósságszolgálat teljesítéséhez szükséges deviza bármikor rendelkezésre áll, ha a kincstárnak megvan hozzá a jövedelme.

2. A 90-es évtizedben a fogyasztói ártámogatások szinte teljes körű megszüntetésének lehettünk tanúi. A fogyasztói ártámogatásoknak a GDP-hez viszonyított arányai már a nyolcvanas évek végétől évről évre jelentősen csökkentek. A Világbank szakértőjének⁷ számításai szerint 1989-ben a GDP-nek még 6,6%-át, 1992-ben már csupán 1,0%-át, 1995-ben pedig 0,7%-át tették ki ezek a támogatások. A fogyasztás bővülése tehát már régen nem terheli többletkiadásokkal a költségvetést a fogyasztói ártámogatások miatt. Sőt, a nagyobb mennyiségű fogyasztás többletbevételt hoz a kincstárnak, a kereskedelmi forgalom emelkedéséből származó több ÁFA és fogyasztási adó révén.

3. A 90-es években a keresetek szerepe a lakossági jövedelemben, azaz a lakossági vásárlóerőben folyamatosan mérséklődött. A bérek súlya a lakossági jövedelmeken belül minden összehasonlítási alapot véve folyamatosan csökkent. Ez több okra vezethető vissza:

   – A kilencvenes évek elején a KGST felbomlásával a piacok beszűkülése, a korábbi nagyvállalatok tönkremenése, a költségvetési megszorításokkal járó létszámleépítések miatt a bérből-keresetből élők száma mérséklődött. A foglalkoztatottak egyik része vállalkozóvá lett. Másik részük, akik elég idősek és elég szerencsések voltak ahhoz, hogy el tudták intézni, előnyugdíjba mentek. Végül akinek egyik sem sikerült, az munkanélküli lett. A 90-es évtized kezdetén mintegy 1 millió munkahely szűnt meg, ám ennél is nagyobb ütemben csökkent a bérből élők száma.

   – A bérek egy részét – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – nem bérként, hanem egyéb formában, ún. dologi juttatásként fizetik ki (pl. ruhapénz, mobiltelefon és gépkocsihasználat térítése stb.). Ráadásul ezek a jövedelmek leginkább az amúgy is magasabb keresetűeknél jelentkeznek, akik e jövedelemkiegészítés miatt megmaradó keresetüket nem, vagy nem itthon költik fogyasztásra.

   – Csökkent azoknak a köre is, akik keresetüket bér formájában kapják meg. A vállalkozók számát persze a látszatvállalkozók is gyarapítják. A munkaadók arra törekednek, hogy a társadalombiztosítási járulékokat kikerüljék. Ezért sokan a dolgozóikat arra késztetik, hogy vállalkozói igazolványt váltsanak ki, és vállalkozóként dolgozzanak nekik. Vagyis ők a keresetüket nem bérként, hanem formailag vállalkozói jövedelemként kapják meg.

   – A rejtett gazdaság a 90-es évtizedben növekedésnek indult nálunk és a régió többi országában. A magánszféra bővülésével – az önbevallásos adórendszerben – mind többeknek nyílt módjuk a jövedelem eltitkolására. Részben, mert nem volt kellő az ellenőrzés, illetve az adóellenőrök felkészültsége a korábbi tapasztalatok hiányában nem volt kiemelkedően magas szintű; részben, mert az igazán nagy pénzeket eltüntetők sokukat meg tudták vesztegetni. Mások viszont belekényszerültek a rejtett gazdaságba, hiszen másként nem jutottak keresethez. Ennek formája, a már említett látszatvállalkozás mellett, hogy a dolgozókat legálisan nem alkalmazzák, vagy ha mégis, akkor a bérük töredékét (rendszerint csak a minimálbért) tüntetik fel a bérlistán, ugyancsak a tb-járulék megtakarítása miatt.

   Az utóbbi években ugyan a keresetek aránya a jövedelmeken belül ismét növekedésnek indult – vélhetően a vállalkozói jövedelmek fokozottabb eltitkolása végett -, azonban még mindig alacsonyabb a jövedelmeken belüli aránya, mint a hetvenes-nyolcvanas években volt. Ennek ellenére a statisztikai adatok azt mutatják, hogy nem lehet igazi összefüggést találni a bérek és a fogyasztás alakulása között. Amint a táblázat mutatja, szerény reálkereset-növekedés esetén is lehet dinamikus fogyasztás (1999, 2000), illetve nagyobb reálkereset-emelkedésnél is előfordul – ahhoz képest szerényebb – fogyasztásbővülés (1997, 2002).

4. Ma már nálunk a GDP 80-90 százalékát külföldi tulajdonú, illetve külföldi többségi tulajdonú vállalatok, idetelepült multinacionális cégek adják. Ezeknek a vállalatoknak nincsenek meg azok a termelési korlátaik, mint a korábbi szocialista nagyvállalatoknak – sem a termeléshez szükséges erőforrások, sem a piacra lépés, illetve a piaci jelenlét tekintetében. Sőt, kezdetben ezek a vállalatok éppen azért telepítették ide a termelésük egy részét, mert piacot akartak nyerni. Az ő esetükben már nem egymás rovására, hanem egymás mellett bővíthető a belföldi értékesítés és az export. A hazai fogyasztás növekedése tehát ma már nem von el kapacitást az exporttól. Így a kereslet és a kínálat összhangjának megteremtése céljából nem kell árat emelni. Vagyis a belső kereslet nem gerjeszti az inflációt, hiszen a vele szemben álló kínálat bőséges.

A szociális kiadásokról

Azt is alapszabálynak kellene tekinteni, hogy az állam szociális kiadásait alacsony szintre kell leszorítani, mert a magas szociális kiadások nagy adóterhet jelentenek a dolgozók, illetve a vállalkozók számára, emellett a bőséges szociális juttatások visszatartanak a munkától, egyébként pedig a költségvetés egyensúlyát veszélyeztetik.

Az állam szerepe a szociális kiadások tekintetében nem csak az egykor szocialistának mondott közép- és kelet-európai országokban, hanem az ún. jóléti államokban (Skandinávia, Kanada, Szingapúr, Ausztrália, Új-Zéland) is jelentős volt. A korábban említett drasztikus gazdaságpolitikai intézkedések is ennek a lefaragását szolgálták, a nemzetközi pénzügyi szervezetek igényeinek megfelelően. Az utóbbiak a közelmúltban kezdték felismerni az általuk diktált gazdaságpolitika problémáit, illetve az abból következő bajokat.

A szociális kiadások leszorítását szorgalmazó gazdaságpolitika hatásosságát kérdőjelezte meg az, hogy az elmúlt mintegy tíz évben az egyik legjobb eredményt felmutató európai országban, Írországban a nagyarányú növekedés beindulásakor a GDP-ben mért szociális kiadás magasabb volt, mint nálunk, illetve bármelyik EU-tagországban, amelyekhez bennünket hasonlítani szoktak. A szociális kiadások aránya éppen azért mérséklődött, mert látványos növekedés hatására egyrészt emelkedett a jólét, másrészt a GDP oly mértékben emelkedett, hogy a részarány csökkenése ellenére is finanszírozhatók voltak a feladatok. Ám, érdekes módon, éppen az aránycsökkenéssel párhuzamosan a gazdasági növekedés üteme is visszaesett. Míg a kilencvenes évek elején a szociális kiadások aránya még 26,1 százalék volt, és a növekedés 5,7-9,9 százalék körül mozgott, 2000 után a 16-17 százalékra mérséklődő szociális kiadások mellett a GDP növekedése is 4,8-2,5 százalékra csökkent. Ebből úgy tűnik, hogy a szociális kiadások relatíve magas színvonalának nem kell feltétlenül hátráltatnia a haladást. Erre utal az is, hogy – amint az 1. táblázatban látni – az EU-tagországok gazdasági növekedési üteme között nincs jelentős különbség, de a szociális kiadásaik arányában már igen. Vagyis nincs szoros kapcsolat a szociális költekezés és a gazdasági eredményesség között, viszont a megfelelő jóléti finanszírozás révén elkerülhető a társadalom radikalizálódása olyan országokban, ahol sokaknak nincs más reális jövedelemszerzési alternatívájuk.

A kiadások állandó mérséklésére való hazai törekvés azért sem tűnik indokoltnak, mert ahogyan a mellékelt táblázatból látni lehet, Magyarországon a legalacsonyabb az arány, ráadásul egy, a többiekénél jóval kisebb GDP-ből.

A szociális juttatások, elsősorban a munkanélküli segély viszonylag magas szintje természetesen visszatarthat a munkavállalástól. Ezt az észak-európai országok is tapasztalták. A munkanélküli juttatások nálunk a kilencvenes évek elején valóban nagyvonalúak voltak. Azóta azonban mind a munkanélküli járadék (ma álláskeresési támogatás) számítási alapjába bevont jövedelmek köre, mind a juttatás időtartama lényegesen mérséklődött. Közben bevezették a felső határt is. Így ma már messze nem biztosítanak annyira jó megélhetést (azt is mindössze néhány hónapra, ráadásul számos kötelezettség mellett), mint az elmúlt évtized kezdetén – tekintve, hogy a KOPINT-DATORG számításai szerint⁸ a kilencvenes évek végén a magyarországi átlagkereset az EU 15-ök átlagkeresetének csupán 15%-át tette ki. Az ilyen keresetekből számított munkanélküli járulék aligha tartja vissza a munkavállalástól azokat, akik valóban szeretnének dolgozni. A többiek viszont lényegesen magasabb keresetekkel is nehezen lennének bevonhatók a munkaerőpiacra.

A probléma lényege nálunk a foglalkoztatás – legalábbis a legális foglalkoztatás – lehetőségének szűk köre. Amint korábban írtam, a munkáltatók tb-terheinek mérséklése az elmúlt tíz évben a foglalkoztatás tekintetében mindössze 1,5 százalékos növekedést eredményezett. A munkalehetőségek szűkösségét jelzi, hogy a mintegy 400 ezer regisztrált foglalkoztatotthoz képest 2005-ben, negyedévenként változóan, a Foglalkoztatási Hivatal adatai szerint mindössze 13-23 ezer bejelentett üres álláshelyet jelentettek.

Az állami költségvetés egyensúlyát természetesen veszélyezteti az, ha túl sokan akarják azt megcsapolni, miközben mind kevesebben akarnak hozzájárulni. Ebből a szempontból azonban sokkal fontosabb az utóbbi. Tehát az, hogy mind kevesebben akarnak a kiadásokhoz hozzájárulni. A nyugdíjreformot kezdeményező kormány egyértelműen elismerte, hogy a kiadások csak a bevételekhez képest magasak. Vagyis nem a kiadások voltak magasak, hanem a bevételek alacsonyak. Ezt a problémát a kiadások csökkentése nem oldja meg, mert a szociális jövedelmeket olyanok kapják, akik azt el is költik. Ha ők kevesebbet kapnak, kevesebbet is költenek. Így viszont az állam adóbevétele is csökken.

*

Összefoglalva elmondható, hogy a fétisként tisztelt nézeteket alaposan át kellene gondolni, és az új körülményeknek megfelelően korrigálni kellene, hiszen a régi tanok és érvelések ma már nem állják meg a helyüket. Kár olyan veszélyektől tartani, amelyek már régen nem léteznek, viszont célszerű lenne arra odafigyelni, hogy az új körülmények milyen új megközelítéseket igényelnek, ami a gazdaság minden szereplője számára előnyökkel járhatna.

Jegyzetek

¹ In: Globalizáció, Európai Unió, gazdaságpolitika. MEH STRATEK, Budapest, 2003.

² Émile Zola: Hölgyek öröme. Európa, Budapest, 1978.

³ Top 100. ECOSTAT, Budapest, 2004.

⁴ Az új tagországokban 2000-től.

⁵ Kornai János: A hiány. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, Budapest, 1980.

⁶ Ékes Ildikó: A gazdaság árnyéka, avagy a rejtett gazdaság. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2003.

⁷ Kopits György: "Állami pénzügyek Magyarországon: a fokozatos reform élete." Közgazdasági Szemle, 1993. október.

⁸ Gács János – Hárs Ágnes – Hütl Antónia: Az EU a keleti kibővítéskor és utána. KOPINT-DATORG, Budapest, 2001.