Beszélgetés Szigeti Péter könyvéről. (Napvilág Kiadó, Budapest, 2005)
Az Eszmélet Baráti Körben 2006. január 9-én elhangzott beszélgetés résztvevői: Szigeti Péter, Wiener György, Szalai Erzsébet, és Lugosi Győző.

Szigeti Péter: Kedves barátaim! Pár gondolatot hadd mondjak el szándékaimról a könyvvel, illetve azzal kapcsolatban, hogy én valamikor a tudományos pályafutásomat kapitalizmuskutatóként kezdtem az ELTE ÁJK-n, ahol 1978-tól 1985-ig voltam főállásban, és kandidátusi munkám (1989) a Szervezett kapitalizmusról volt az első nagyobb művem. A mostani monográfiát bizonyos fokig annak folytatásának tekintem, de azzal a megszorítással, hogy azon kívül, hogy az időben elsősorban a két világháború közötti centrum állapotaira vonatkozott, de már akkor is foglalkoztatott, hogy kiterjesszem kutatásaimat a világrendszer egészére.

Bizonyos, hogy a világrendszer egészének a megértése lehetetlen a centrum mozgástörvényeinek a megértése nélkül, amit most is érvényesíteni igyekeztem, de azért a félperifériákra és a perifériákra történő kiterjesztés – a globális kapitalizmus elemzése – komoly módszertani konzekvenciákkal járt. Megváltozik az ismerettárgy. Ezért kapcsolódtam a világrendszer-kutató iskolához, amit Magyarországon egypáran időszakosan ugyan sok szempontból követtek (például a gazdaságtörténészek közül a kitűnő Pach Zsigmond Pál vagy Berend T. Iván). Az egykori Ágh Attila politikaelméletként két igen jó könyvet is írt (melyek közül A politika világa, 1984, időtálló; Globális kihívás, 1987), de azóta átfogó összefoglalások nemigen születtek. Mások, akik írtak erről az irányzatról, azok, ha később is írták, se nagyon korai állapotokat jellemeztek, ti. a 70-es, 80-as évek irodalmára támaszkodtak (Kiss Balázs, Galló Béla). Ehhez képest ez az iskola már nemcsak a Fernand Braudel Centerben, hanem más országokban is komoly híveket tud magának, és komoly teljesítményeket mutat fel napjainkban is. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez könyvtárakat tölt meg. Ezért azt sem gondolnám, hogy az iskola szellemi termésének terjedelme az én munkámban át lenne fogva, azt viszont igen, hogy igyekeztem olyan fogalmakat és összefüggéseket kimunkálni, módszertani elveket tisztázni, amiket biztos, hogy Arrighi és Wallerstein is vállalna. Ugyanakkor nem gondolnám azt, hogy ezen ne lenne rajta az én gondolkodásmódom, de még azt is mondhatnám, hogy a magyarországi – általam fejlettnek tartott – neomarxista filozófiai, polit-ökonómiai, történeti gondolkodás, amin harminc éven keresztül nevelkedtem – másokkal együtt. Más kérdés, hogy vannak, akik túlságosan könnyen felejtenek. Pedig intellektuálisan sokkal nagyobb és vonzóbb kihívás a szakadatlanul változó történelmi-társadalmi valóság gondolati birtokba vétele a materialista felfogás alapján, mint az uralkodó társadalomtudomány unos-untalan ismételt megoldásaihoz kapcsolódás. Végeredményben azt gondolom, hogy a marxi alapozású kritikai társadalomelmélet sok mai változata, variánsa közül a világrendszer-kutatás az egyik legtermékenyebb irányzat, mert az aktuális problémával, a jelenkori globális kapitalizmussal bátran szembe tud nézni.

A világrendszer-kutatókat egyáltalán nem lepte meg a globális kapitalizmus, hiszen a kapitalizmus keletkezésekor alakult ki a tőkés világgazdaság, amit folyamatosan elemeznek, másfelől viszont én ahhoz az elgondoláshoz is tartottam magam – ezt az iskolában nem mindenki követné, Andre Gunder Frank például bizonyosan nem -, hogy a globalizáció új szakaszt hozott a kapitalizmus belső történetében. Így azt a politikatörténetileg is szituálható fordulatot is meghozta, hogy a szervezett kapitalizmus jóléti államait visszaszorította. A transznacionális tőke a globális terjeszkedéssel ezt meg is teheti. Mindig annyit tehet meg, amennyit engednek neki. Ahogy az Eszmélet nemzetközi konferenciáján (2005. október) ezt fogalmilag bizonyos fokig még jobban kifejtettem, s bár a könyvemben is benne van, de talán kevésszer alkalmaztam, hogy végső soron a világrendszert úgy kell felfogni, hogy ez a homogenizálódó világgazdaság és a megszüntethetetlenül heterogén világtársadalomnak a szintézise. Tehát a világrendszer a homogenizálódó világgazdaság tézisnek a heterogenizálódó világtársadalom antitézisével alkot egy szintézist, s valóban rendszerszerű képződmény: az elemek kölcsönös függési viszonyaival és funkcionális összefüggései révén termeli újra önmagát. Ezt módszertani oldaláról ilyen világosan felfogva nem is írtam bele a könyvbe, ti. megmaradtam döntően a wallersteini világgazdaság-világrendszer – nála időnként ambivalens – kettősségnél, közbe be nem iktatva (középtagként) a világtársadalom fogalmát. Az új fogalomhasználat egyébként csak a dolog kifejtési formáját jelenti, hiszen a világrendszer fogalom mindenképpen és mindkettőnknél egy konkrét totalitás: egy saját alapjain újratermelődő és fejlődő egész, mozgásforma. A társadalomtudományban a társadalomelmélet az én felfogásomban így működik, és itt messze nem a kor uralkodó ilyen-olyan szellemtudományos, meg hermeneutikai, meg strukturalista-funkcionalista iskoláit követem, noha utóbbival pl. a marxi elméletnek nem egy ponton közös megállapításai is vannak, mondjuk az, hogy objektíve lejátszódó folyamatok, struktúrák és funkciók alkotják a szociális szférát. Nálam a társadalomelmélet tárgya az a valóság, ami a lényeg és a jelenség egysége, és azért van szükség tudományra, mert a jelenség-látszat-lényeg dialektikája érvényes és érvényesül. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy az elméleti általánosításnak a jelenségek sokaságára, az empíriára, a tapasztalati tényekre és a történetileg változó tényállapotokra is vonatkozni kell, hogy meg tudja érteni a dolgokat, de nem egyszerűen az eseményeknek egy halmazát szedi sorba, nem eseménytörténet, hanem az eseményeknek egy halmazával igyekszik alátámasztani és azokból igyekszik általánosítani kategóriáit és téziseit. Voltaképpen nem eseménytörténet, hanem az emberi közösségek története (Fustel de Coulanges szép kifejezésével!), a társadalomtörténet vagy legalábbis egy szakaszának a megragadása.

Az elméletalkotás a valóság feldolgozásának gondolati módozata tehát, amelynek történeti és tapasztalati tényanyagra kell támaszkodnia. Sokat számítanak a részletek, a bizonyító anyag is, a mű célja mégis, hogy reprezentatív összképbe foglalja a világkapitalizmus jelenlegi fázisát. Legalábbis a fő folyamatokat illetően, amelyek megértése nélkül sem az események, körülmények mindig egyedileg kibomló láncolata, sem pedig az egyes részrendszerek, mint gazdaság, jog, kultúra stb. – mindig az összfolyamatnak alávetett – funkcionális kapcsolata nem tárható fel. Így jártam el a jogrendszer vizsgálata során, de a kulturális hegemónia és a világgazdasági régiók leírását és versenyét összehasonlító módon tárgyaló részekben is. A történeti-tapasztalati anyag és a rendszertani összefüggések dialektikus azonosságának módszertani elve ezúttal is vezérlő eszmém volt, akárcsak 14 évvel ezelőtt, a "Szervezett kapitalizmus"-ban. Az azóta eltelt fejlemények – a neoliberalizmus dominanciája és az államszocialista kísérletek legjelentősebb eseteinek, a közép- és kelet-európai térség országainak veresége – nem ásták alá kapitalizmuskutatói módszereimet, ám mára új történelmi helyzettel szembesítettek. A tőkés világgazdaság elvileg szabadkereskedelmi rendszere állapotrajzát, mérlegét és "ha… akkor" típusú alternatív lehetőségeit igyekeztem viszonylag röviden – s ami ennél fontosabb -, reményeim szerint közérthetően tárgyalni.

Elgondolásaim kifejtésében – s ez lenne az utolsó gondolatom – azt a számomra már kutatási eredményként előállt sémát alkalmaztam, hogy előbb extenzitásában, majd intenzitásában kell megnézni a dolgot. Tehát a kapitalizmus kiterjedése a glóbuszon s ebben az utolsó 25-30 év, amikor a fordulat bekövetkezik, aminek közgazdasági, gazdaságtörténeti bizonyítékai is vannak, így a hosszúhullámok Ernst Mandell-Robert Went-féle jelentős elemzése is ilyen. Az intenzitás pedig éppen azt jelenti, hogy a centrumban hogy szabadul meg a tőke a jóléti állami kötöttségektől, és noha ugyanabba a folyóba kétszer nem lehet belelépni, de globális szinten mégis szabad versenyként jellemezhető állapotokat ér el, idézőjelbe téve a "szabad verseny"-t, mert hiszen e téren számos megszorítás érvényes. Például a szuperstruktúra szabályozó hatalma vagy a szabad verseny legédesebb gyermeke, a transznacionális korporáció, hogy egy ilyen paradoxonra is utaljak. Végül a harmadik tematikai szál a globális problémáknak nevezett jelenségegyüttes. Itt elég jól tudtam támaszkodni a Le Monde diplomatique és szellemi környezete elméleti munkáira. Főleg Ignacio Ramonet-nak az elemzéseire gondolok, aki az új világrend fenyegetéseit és a globális problémákat a kapitalizmus struktúráihoz kapcsolódóan tárgyalja. Tehát nem úgy "jön be", mint ahogy ez napjainkban a tematikus kérdéseket előtérbe állító globális mozgalmaknál szokás, amelyek elszigetelik ezen jelenségeket egyfelől egymástól, másfelől ezen jelenségeket a tőkés újratermelés összfolyamatával való kapcsolatától. Mintha nem lennének egy társadalomnak alapviszonyai.

Ezekkel a gondolatokkal bocsátom sorsára munkám, kíváncsian várva annak fogadtatását.

Wiener György: Szigeti Péter könyve Magyarországon az első komoly társadalomelméleti munka a globalizált liberálkapitalizmusról, éppen ezért kitüntetett figyelmet érdemel. Alapvető tudományos állításaival egyetértek, ezeket nem részletezem; többnyire csupán azokkal a kérdésekkel foglalkozom, amelyekben vitám van a szerzővel, illetőleg fejtegetéseit más szempontok figyelembevételével kiegészíteném.

Szigeti Péter művének alapvető érdeme, hogy a kapitalista világrendszer egészének történeti folyamatába ágyazza be a globalizáció vizsgálatát, tehát a globalizációt mint a kapitalizmus egy új történelmi korszakát elemzi, értelmezi. Ebből következik, hogy át kell tekintenie az 1500 óta, más szerzők szerint az 1450-es évek óta létező kapitalista világrendszert, és be kell mutatnia azokat a sajátosságokat, amelyek kizárólag az új szakaszt jellemzik. Annak érdekében, hogy megfelelően tudja értékelni a mostani korszakot, egy viszonylag átfogó időbeli tagolást alkalmaz, s ez az első pont, ahol vitatkozom a szerző állításaival. Szigeti Péter négy alapvető szakaszt állapít meg a tőkés világrendszer fejlődéstörténetében; az ún. monetáris, illetőleg merkantil, majd manufaktúra-kapitalizmus, ez az ipari forradalom előtti korszaka a modern világgazdaságnak, második szakasznak a szabad versenyes periódust tekinti, amelyet azonban összecsúsztat a szervezett kapitalizmus korai fázisával, a harmadik szakaszt az állam-monopolkapitalizmusban, más néven a keynesiánus jóléti államban találja meg, a jelenlegi időszakot pedig a tőkés világrendszer fejlődésének negyedik korszakaként ábrázolja.

Azzal teljes mértékben egyetértek, hogy a szerző elkülöníti egymástól az ipari forradalom előtti és utáni kapitalista társadalmat, s úgy vélem, hogy e könyvben nem szükséges az 1500 vagy 1450 és 1780 közötti időszak tagolása. Egy olyan munka, amely a kapitalizmus korai történetét tárgyalja, természetesen nem tekinthet el az ún. hosszú XVI. század problémájától vagy a XVII. század 20-as, 40-es éveiben bekövetkezett hanyatlástól, Hobsbawm megfogalmazása szerint a refeudalizációtól, e műnek azonban e kérdéskörökkel nem kell foglalkoznia, lévén hogy alapvető témája a globalizáció. Az azonban már vitatható, hogy az ipari forradalom kezdetétől az I. világháborúig tartó időszakot egy szakaszként értelmezi; megítélésem szerint itt célszerű lenne elhatárolni egymástól a klasszikus szabad versenyes, illetőleg a monopolkapitalizmust – ez utóbbi periódus az, amit a lenini elmélet imperializmusnak nevez. Noha a szerző lábjegyzetben is hivatkozik Leninnek az imperializmust tárgyaló munkájára, mégsem teszi meg ezt a distinkciót, bár a periodizációt összefoglaló ábrájában – szervezett kapitalizmus elnevezéssel – éppen a monopol- és az állam-monopolkapitalizmust vonja össze egy szakaszba. Megoldása azért tűnik problematikusnak, mert emiatt nem mutatja be az állami beavatkozás azon formáit, amelyek még nem a keynesiánus elméletre támaszkodnak, hanem hagyományos jogi-adminisztratív hatósági eszköztárral próbálják a kapitalista gazdaság működését befolyásolni. Ezt a témakört Magyarországon Somlai Péter egy 1977-ben megjelent kis könyvében nagyon alaposan feldolgozta, és pontokba szedve sorolta fel azokat a beavatkozási formákat, melyeket a bismarcki állam és kortársai alkalmaztak. Az állam-monopolkapitalizmusra vonatkozó fejtegetésekkel, illetőleg azzal a korszakolással, amely ezen új szakaszt érinti, már egyetértek, mint ahogy azzal is, hogy a globalizációt egy teljesen új periódusként értékelhetjük a kapitalizmus világtörténelmében. Tehát úgy ítélem meg, hogy célszerű lenne egy olyan felosztást alkalmazni, amelyben az ipari forradalom előtti tőkés társadalmat a szabad versenyes időszak, a monopolkapitalizmus, az állam-monopolkapitalizmus, majd a globalizált liberálkapitalizmus követi; ez a felosztás egyébként megfelel a Kondratyev-ciklusoknak is, hogy miként, erre később még kitérek.

Világosan láthatjuk tehát, hogy a szakaszolás s ezzel összefüggésben a globalizáció sajátosságainak feltárása alapvető jelentőségű kérdés a könyv tematikája szempontjából. A szerző határozottan elutasítja azokat a nézeteket, amelyek szerint a globalizáció nem jelent új korszakot a tőkés világrendszer történetében. Két irányzat is képviseli ezt az álláspontot. Az egyik maga a világrendszer-elmélet, amely hajlamos arra, hogy a világgazdaság történelmi tagoltságát elnagyoltan ábrázolja, hiszen kiindulópontja az, hogy az elemzés egysége nem az egyes nemzetállam, hanem a világrendszer egésze. Ez annak ellenére jellemzi ezt a tudományos iskolát, hogy legkiemelkedőbb képviselője, Immanuel Wallerstein műveiben a globalizáció valóban egy új korszakként jelenik meg, de azért ő is nemegyszer hangoztatja, hogy nem kell eltúloznunk e szakasz újdonságát, sajátszerűségét. A másik irányzat nem ilyen széles körű elméleti megalapozásból indul ki, hanem abból, hogy az I. világháború előtt már kialakult egy viszonylagosan nyitott nemzetközi kereskedelmi rendszer, s ezért a mai globalizációt az e korszakhoz való visszatérésnek tekinti. Robert Went könyve nyomán Szigeti Péter egyértelműen bizonyítja, hogy az I. világháború előtti kereskedelem jellegében és volumenében is alapvetően eltért a globalizált liberálkapitalizmus világkereskedelmétől és világméretekben megszerveződött pénzügyi piacaitól. Kimutatja azt is, hogy noha a világkereskedelem volumene valóban csökkent az I. világháború után – ez egyébként szorosan összefüggött azzal, hogy e periódus a harmadik Kondratyev-ciklus hanyatló ágával esett egybe – a napjainkban végbemenő változások nem egyszerűen mennyiségi ugrást jelentenek, hanem azt is, hogy jelenleg elsősorban transznacionális vállalatok kereskednek. A kereskedés a lebonyolított üzleti tranzakciók egyharmadában a transznacionális vállalatokon belül zajlik, s további egyharmadában pedig e vállalatbirodalmak kereskednek egymással. A korábbi időszakhoz képest döntő változás az is, hogy a tranzakciók elsődlegesen nem nyersanyagok, hanem félkész termékek, részegységek és késztermékek értékesítésére irányulnak.

E ponton Szigeti Péter gondolatmenetét egy további mozzanattal egészíthetjük ki. Amíg az I. világháború előtt a világkereskedelem fejlődésében döntő szerepet játszott az, hogy az egyes európai országok milyen gyarmatokkal rendelkeznek, hiszen a centrum és a periféria közötti kereskedelem elsődlegesen a gyarmatok és az anyaország kapcsolatrendszerében bonyolódott le, addig a globalizációt éppen az jellemzi, hogy ilyen korlátokkal nem találkozhatunk. E változás egyben azt is bizonyítja, hogy a globalizáció kifejlődésének egyik előfeltételét a hagyományos kolonialista rendszer felbomlása alkotta. E gondolat Szigeti Péter könyvében néhol felbukkan, ám expressis verbis ezt nem mondja ki. A globalizáció egyik előfeltétele tehát az volt, hogy az 1950-es évek végétől az 1970-es évek közepéig felbomlott a XIX. század utolsó évtizedeiben létrejött gyarmati rendszer. E folyamatban egyébként nemcsak a Szovjetuniónak, hanem a globalizált liberálkapitalizmus jelenlegi egyetlen szuper- vagy hiperhatalmának, az Egyesült Államoknak is meghatározó szerep jutott, emlékezzünk csak az USA magatartására az 1956. októberi-novemberi szuezi válság idején.

Kondratyev hosszúhullám-elméletének felhasználása a könyv egyik legnagyobb érdeme, azonban úgy vélem, hogy Szigeti Péter, Wenthez hasonlóan, akinek 2002-ben Magyarországon is megjelent könyvére nagymértékben támaszkodik, szkeptikusan ítéli meg e ciklusok objektív törvényszerűségeken nyugvó szabályszerű ismétlődését. Went álláspontját egyébként jórészt azzal magyarázhatjuk, hogy a globalizációról szóló munkájában Ernest Mandel koncepciójából indult ki, aki a hagyományos trockista, tehát világforradalmi megközelítéssel elemezte a hosszúhullámok szerepét. Ha megnézzük, hogy Robert Went, illetőleg Went nyomán Szigeti Péter miként ábrázolja e ciklusokat, és milyen okokat, mozgatóerőket lát a háttérben, azt kell mondanunk, hogy az ereszkedő vagy hanyatló ágból a fellendülő szakaszba való átmenetnél a véletlenszerű tényezőknek mindketten túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanak, azt állítván, hogy alapvetően nemcsak endogén, hanem exogén, tehát külsődleges tényezők is szerepet játszanak az új hosszúhullám megjelenésében.

Robert Went a hosszúhullámok kiváltó okairól öt elméleti álláspontot mutat be. Az első felfogás, amely még Kondratyevtől származik, a túlfelhalmozásban látja a hosszúhullámok egymásutániságának döntő okát. Trockij, illetőleg Mandel nyomán Went második magyarázó elvnek a profitráta süllyedő tendenciáját tekinti, az általa bemutatott harmadik elmélet pedig Schumpetertől származik, aki az egyes szektorokban történő innovációsűrűsödésre vezeti vissza a fellendülést. E koncepció szerint a hanyatló szakaszban, éppen a profitok csökkenése miatt, számos új találmány jelenik meg, s ezek aztán kilendítik a tőkés gazdaságot a régóta tartó depresszió állapotából. A negyedik megközelítést Dupriez képviseli, aki a háborúkban s az azokkal járó inflációs sokkokban találta meg a hosszú távú ciklusok döntő okát. Ötödik elméletként Went a monetáris felfogást mutatja be, mely az aranytermelés ingadozásaival kötötte össze a hosszúhullámok kialakulását, jelezve, hogy e magyarázat mára kiszorult a közgazdasági irodalomból; erre a teóriára egyébként Kondratyev is hivatkozik.

Szigeti Péter, mint előbb már jeleztem, lényegében a Mandel-Went-féle magyarázatot fogadja el. Egyetértek azzal a nézetével, hogy a profitráta süllyedő tendenciája valóban meghatározó szerephez jut e ciklusok létrejöttében, s nyilvánvalóan nekem is az a véleményem, hogy sem a háborúkból, sem az aranytermelés változásaiból nem vezethetjük le a fél évszázados ciklusváltásokat. Nem látok azonban ellentmondást a túlfelhalmozás elmélete, a profitráta süllyedő tendenciáján nyugvó magyarázat, illetőleg az innovációk koncentrációjának teóriája között. Miért vélem úgy, hogy e három magyarázó elv valójában nem áll szemben egymással? Döntően azért, mert a profitráta süllyedő tendenciájának marxi elmélete egyértelműen jelzi, hogy milyen ellenerők hatnak ezen eséssel szemben, s ezek között említi az állandó tőke elemeinek olcsóbbodását, amire egyébként Went és Szigeti Péter is hivatkozik. Az állandó tőke elemeinek olcsóbbodásában viszont a találmányok, innovációk döntő szerepet játszanak, növelve a munka termelőerejét, ami viszont hosszabb távon – miként ezt Marx a Tőke III. könyvében kifejti – éppen a profitráta süllyedő tendenciájában nyilvánul meg. Ebből pedig az következik, hogy a hanyatló szakaszban szükségszerűen növekszik az új találmányok száma; ezeket egyébként Kondratyev megpróbálta számba venni, és elég hosszasan sorolja fel az egyes időszakok technikai és technológiai innovációit. A fellendülő szakaszban, amikor a profitráta esését ellensúlyozó tényezők jelentősebb szerepet játszanak, nyilvánvaló, hogy a találmányok iránti érdeklődés valamelyest alárendeltebb szerephez jut, ugyanakkor, mint erre előbb utaltam, a hanyatló szakaszban, melyben helyre akarják állítani a tőke korábbi jövedelmezőségét, érthető, hogy erőteljesebben összpontosítanak a műszaki fejlesztésre. A túlfelhalmozás pedig ebben az elméleti modellben úgy jelenik meg, mint a tőke azon hajlama, hogy túllép saját korlátain, ami szükségképpen a lekötött tőke mennyiségének és értékének növekedéséhez s ezáltal a profitráta süllyedéséhez vezet. Ugyanakkor e kérdéskörben nem Kondratyev magyarázatát fogadom el. Kondratyev azt állítja, hogy a túltőkésítés mindenekelőtt az infrastrukturális létesítmények, illetőleg a nagy gyárak létesítésében nyilvánul meg, s a felhalmozás azáltal idézi elő a süllyedést, hogy hiány keletkezik kölcsöntőkében, hiszen csökkennek a betétállományok, és ennek nyomán a tőke drágulni kezd. Ezen a ponton Kondratyev nemcsak Marxhoz, hanem Marshallhoz és más neoklasszikus közgazdászokhoz is fordul magyarázatért. Amikor azt állítom, hogy a túlfelhalmozás jelentős szerephez jut a hosszúhullámok kialakulásában, elsősorban Kalecki magyarázatát tartom relevánsnak, noha ő a középtávú ciklusok keretében vizsgálta ezt a kérdést. A Kalecki-féle "ciklusgépezetből" egyértelműen kiderül, hogy középtávon a fellendülés végét a tőkefelszerelés felhalmozása okozza, ami szükségszerűen a profitráta csökkenését s ezáltal a beruházások visszaesését váltja ki. Mivel empirikusan is igazolható elméletében a tőkésosztály makroprofitja bruttó felhalmozásának és fogyasztásának összegével azonos, a lekötött tőke azért növekedhet gyorsabban a keletkezett profittömegnél, mert annak újra beruházása csak részben valósulhat meg. Kaleckinél is a találmányok játszanak döntő szerepet abban, hogy a rendszer kilendül statikus állapotából, s magasabb szinten egy új konjunkturális időszak kezdődik, mégpedig nemcsak közép-, hanem hosszú távon is. Egyébként a Kondratyev-ciklusok sem jelentik azt, hogy az újabb hullám kezdetén a fejlődés visszatér korábbi állapotához. Kondratyev ugyanis különbséget tesz a szekuláris trendek és a hullámmozgások között, hangsúlyozva, hogy a ciklusváltások során a kapitalizmus teljesen új körülmények között és a korábbinál jóval magasabb szinten kezdi meg új, fellendülő szakaszát.

E gondolatmenetnél térnék vissza a kapitalizmus korszakolásának problémájára. Megítélésem szerint, miként ezt egy tanulmányomban korábban már jeleztem, az ipari kapitalizmus fejlődésének történelmi szakaszai a Kondratyev-ciklusokhoz kapcsolódnak, mégpedig oly módon, hogy az új periódusok mindig a hanyatló ág kezdetén jelennek meg. Az első Kondratyev-ciklus 1780/1789 és 1848 között zajlott le, s hanyatló ágának kezdetén, 1815/1825-ben jelent meg a klasszikus liberálkapitalizmus, mely 1873-ig, a második hosszúhullám fordulópontjáig tartott. Az 1848/1849-től induló ciklus ekkor lépett át ereszkedő fázisába, a Nagy Depresszió időszakába, mely a bécsi tőzsdekrachhal köszöntött be. E váltással veszi kezdetét a monopolkapitalizmus, mely először a német agrár- (junker-) burzsoázia védővámos politikájában, később pedig a kartellek, illetőleg a szindikátusok és a trösztök létrehozásában fejeződött ki. Ebben az időszakban, mint erre korábban már utaltam, jelent meg először a modern állami intervencionizmus, amely még nem gazdaságelméleti alapokon, hanem hagyományos adminisztratív eszközökkel próbálta a tőkés gazdaság működését befolyásolni. A következő Kondratyev-ciklus 1896-ban kezdődött, s a II. világháború utáni évekig, 1947/1948-ig tartott. E harmadik hosszúhullám Kondratyev számítása szerint 1920-ban lépett át a hanyatló fázisba, melynek terméke az 1930-as évek elején megjelent állam-monopolkapitalizmus volt, először a New Deal, illetőleg a svéd jóléti állam formájában. Bár meglepőnek tűnik, mégis e körbe sorolhatjuk a különféle fasiszta gazdaságszabályozási törekvéseket is, hiszen mindegyik korabeli intervencionista modell a monopolkapitalizmus akkori általános válságára reagált. Azt, hogy a keynesiánus szabályozás megszilárdulásáig valóban beszélhetünk a tőkés világgazdaság általános válságáról, szemben a II. világháború utáni időszakkal, egyetlen ténnyel bizonyítanám. Az amerikai gazdaság csak 1940-ben érte el 1929-es fejlettségi szintjét, tehát akkor nem volt vulgármarxizmus arról beszélni, hogy a kapitalizmus általános válságba került, ám paradox módon e helyzet nem a baloldal megerősödéséhez, nem szocialista forradalmakhoz vezetett, hanem jobboldali autoritáriánus, illetőleg nyíltan fasiszta rendszerek létrejöttéhez. Az 1948-cal kezdődő, negyedik hosszúhullám fellendülő ága, amelyet Went nyomán Szigeti Péter nagyon plasztikusan ábrázol, viszont a kapitalizmus igazi aranykora volt. E periódust az anticiklikus keynesiánus gazdaságszabályozás, valamint a jóléti állam széles körű elterjedése jellemzi, s e korszak 1973-ig az első olajárrobbanásig tartott, amely egyébként csak a hullámon belüli fordulópont leglátványosabb tünetének bizonyult. A negyedik Kondratyev-ciklus hanyatló ágával, 1973-mal kezdődik a globalizált liberálkapitalizmus története. A szerző magas színvonalon hasonlítja össze az 1948-1973, illetőleg az 1973-1996 közötti időszakot, pontosan ábrázolva a két történelmi kor alapvető különbségeit. Amit hiányolok, az az ötödik Kondratyev-ciklus bemutatása. Nem véletlen, hogy az új hosszúhullám kimaradt a könyvből, ugyanis azok a szerzők, akikre Szigeti Péter munkája során támaszkodik, műveiket korábban fejezték be, mint hogy ez a szakasz megjelent volna. Went könyvét 1996-ban publikálta, Mandelé pedig egy évvel korábban került könyvárusi forgalomba, ők tehát még nem írhattak az ötödik hullám fellendülő ágáról. Egyébként ez az az időszak, amelyben a globalizált liberálkapitalizmus igazán kibontakozik, napjainkban tehát ennek virágkorát éljük.

A következő témakör, amelyet érintenék, az a kérdés, hogy a globalizált liberálkapitalizmus időszakában milyen sikereket ért el a neoliberális gazdaságpolitika a jóléti állam felszámolásában. Teljes mértékben egyetértek a szerző azon fejtegetéseivel, amelyek szerint e politika, saját célrendszerét tekintve, meghatározó eredményeket ért el a privatizáció, a dereguláció és a munkaerőpiac átalakítása terén, bár a részmunkaidős foglalkoztatás nem minden országban haladt annyira előre, mint ahogy ezt a könyv bemutatja. Egyes államokban jelentős mértékben, így például Went hazájában, Hollandiában, ám voltak olyan országok is, ahol a részmunkaidős alkalmazottak aránya az összes foglalkoztatotthoz képest mérséklődött. E kritikai megjegyzésem ellenére a részmunkaidőről szóló fejtegetésekkel teljes mértékben egyetértek, azt azonban vitatom, hogy alapvetően az új munkavállalási formák – a részmunkaidő és a távmunka -, illetőleg a dezindusztrializáció vezettek a klasszikus munkásmozgalom s ezen belül a szakszervezetek meggyengüléséhez. A szakszervezetek ott is meggyengültek, ahol megmaradtak a tőkés nagyvállalatok; jellemző, hogy tevékenységük súlypontja napjainkban a közszolgáltató szférára tevődött át. Magyarországon is csak az állami szektor szakszervezetei tudnak igazán hatékonyan fellépni, a nagyvállalatiak már jóval kevésbé, amit részben a dezindusztrializációtól, tehát attól való félelem magyaráz, hogy a tőke távozik az országból, és Romániába, Ukrajnába, Kínába, Indiába vagy Bangladesbe települ át.

A szerző elemzését igazán a redisztribúció kérdéskörében vitatom. Szigeti Péter világosan látja, hogy megkezdődött a jóléti állam leépülése, ám úgy vélem, hogy ezt a folyamatot kissé gyorsabbnak mutatja be a ténylegesnél, hiszen e téren az utóvédharcok, melyekre a szerző is utal, nem jelentéktelenek. Magyarázatot igényel, hogy miközben megindult a harc a jóléti állam ellen, miért emelkedik mégis a redisztribúció foka, és nemcsak 1998-ig, hanem még a XXI. század elején is. Külön vizsgálatot igényel az a kérdés is, hogy miközben az állami kiadásokon belül különösen a jóléti költségek visszaszorítására törekednek, e területen mégis csak a 90-es évek közepétől kezdődött csökkenés, s az is átmenetileg érvényesült. E folyamat ellentmondásos jellegét jól mutatja, hogy 2002-ben az Egyesült Államokban a jóléti kiadásoknak a GDP-hez viszonyított aránya az 1998 évi 15%-ról 16,4%-ra emelkedett, az Európai Unióban pedig a négy évvel korábbi szinten, 24%-on maradt. Mi az oka annak, hogy a neoliberális gazdaságpolitikai törekvések eddig jórészt sikertelennek bizonyultak? Véleményem szerint az egyik ok a népesség rohamos elöregedése, amely automatizmusként növeli a nyugdíjkiadásoknak a GDP-hez viszonyított arányát. E tendencia ellen számos európai uniós tagállamban nyugdíjreformokkal kísérleteznek, ezek azonban eddig csak részben léptek életbe; hogy milyen lesz a tényleges hatásuk, ma még nehezen ítélhetjük meg. A másik tényező, amely korlátozza a jóléti kiadások csökkentésére irányuló törekvéseket, az egészségügyi szolgáltatások költségrobbanása. Nem véletlen, hogy napjainkban elsősorban a társadalombiztosítás terén tesz kísérletet a neoliberális politika és ideológia a korábbi jóléti intézmények felszámolására, mely eddig elsősorban a köz- és a magánkiadások arányának átalakításában nyilvánult meg. E téren Magyarország élen jár, hiszen az OECD adatai szerint 1993-2003 között az összráfordításokhoz képest az állami egészségügyi kiadások 88%-ról 70%-ra estek vissza.

Kritikám természetesen nem jelenti azt, hogy nem értek egyet Szigeti Péter végkövetkeztetésével. Saját álláspontom is az, hogy a jóléti állam sorsa a felszámolódás, azonban ameddig nemzetállami keretek között működnek a polgári demokrácia intézményei, e folyamat erőteljes korlátokba ütközik. Éppen ezért megfogalmaznám azt a talán túlzottan merésznek tűnő hipotézist, hogy hosszabb távon a globalizáció és a polgári demokrácia intézményei összeegyeztethetetlenek. A liberális felfogással szemben tehát a kapitalizmus állami normálformáját nem a polgári demokráciában, hanem az oligarchikus berendezkedésben találhatjuk meg, miként ezt a XIX. század első felének konzervatív liberális teoretikusai, Tocqueville és eszmetársai egyértelműen ki is mondták. E problematikával összefüggésben röviden érintem a szerzőnek a nemzetállam jövőjére vonatkozó fejtegetéseit is. Teljes mértékben egyetértek Szigeti Péterrel abban, hogy az ún. nagy regionalizmus, azaz a regionális államközösségek váltják fel a következő periódusban a nemzetállamok szabályozó szerepét, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezek az alakulatok eltűnnek, ám szabályozó funkciókörük folyamatosan szűkül. Ily módon a nemzetállamok ugyanolyan pozícióba kerülnek a nagy regionális szerveződésekkel, például az Európai Unióval szemben, mint egykor a Kommunista kiáltvány szerint a tartományok és kisállamok a nagy nemzetállamokkal szemben. E téren tehát az analógiát a klasszikus liberalizmus és a globalizált liberálkapitalizmus között egyértelműen kimutathatjuk.

Végezetül a szerző "futurológiai" fejtegetéseit értékelném. Ezeket rendkívül jelentős gondolatoknak tartom; a tudomány ugyanis, ha az alapvető működési mechanizmusokat felismeri, meghatározó szerephez juthat az előrejelzésben, illetőleg a jövőre irányuló gazdasági és politikai cselekvés befolyásolásában. A hosszúhullámok és a kapitalizmus szakaszai közötti összefüggések alapján megkockáztathatunk egy olyan hipotézist, hogy a tőkés világrendszer következő szakaszát az ötödik Kondratyev-ciklus hanyatló ágában megjelenő szervezett globalizált kapitalizmus alkotja, mely úgy viszonyul majd a globalizált liberálkapitalizmushoz, mint a középkor az ókorhoz. Ezért úgy is fogalmazhatunk, hogy ma még a globalizáció ókorát éljük. Ez a megjegyzés azonban azt is jelenti, hogy nem fordulhatunk szembe a globalizációval; a szocialista perspektívákat világméretekben kell érvényesítenünk, nem pedig a nemzetállamhoz való visszatérést hirdető, bár szintén nemzetek feletti szinten szerveződő antiglobalista mozgalmakban.

Konkretizálva Szigeti Péter fejtegetéseit, úgy ítélem meg, hogy a szerző által felvázolt alternatívák egymás után mind bekövetkezhetnek. Tehát először megerősödik napjaink új kapitalizmusa, ennek most éljük csúcspontját, hiszen a Kondratyev-ciklus ötödik, fellendülő ágának már csaknem a félidejénél tartunk. 2020/2022 táján alakulhat ki az a globalizált szervezett kapitalizmus, amelyre előbb már utaltam, s a szerző gondolatmenetében is egy önálló alfejezet tárgyát képezi. Ezt az időszakot követheti, legalábbis a wallersteini forgatókönyv szerint, egy olyan világméretű átalakulás, amelyben a kapitalizmus eljut terjeszkedésének végső határáig. E ponton térnék át röviden Rosa Luxemburg elméletére, noha ezt a szerző könyvének elején tárgyalja, nem pedig a jövő anticipálásakor. Világosan láthatjuk, hogy a kapitalizmus egyfelől extenzíven terjeszkedik, és valóban a föld minden egyes pontján megjelenik, másfelől pedig, ami ennél is fontosabb, egy-egy országon belül valamennyi létszféra fokozatosan alárendelődik a tőkeviszonynak. Ezzel összefüggésben felmerülhet még egy kérdés, amelyet a szerző nem érint, Tamás Gáspár Miklós és mások azonban gyakran tárgyalnak, mégpedig az, hogy a világkapitalizmus utolsó szakaszában egyáltalán fennmaradhat-e az állam, avagy a tőke állami közvetítés nélkül gyakorolja-e uralmát? Úgy tűnik, hogy a kapitalizmus az államiságot világkormány vagy regionális kormányzatok formájában e szakaszban is megőrzi, ám az ezzel ellentétes felfogás is komoly elemzést igényel.

Összegezve értékelésemet úgy vélem, hogy ezt a meghatározó jelentőségű munkát meg kell próbálnunk minél szélesebb körben terjeszteni, s ez különösen az oktatás számára volna hasznos. Kétlem azonban, hogy a mai újkapitalista korszakban a hosszú távú folyamatokra irányuló történelemelméleti fejtegetések komoly hatást válthatnak ki; ezzel csak akkor számolhatunk, ha az ötödik Kondratyev-ciklus is átlép hanyatló ágába, s a tőkés világrendszer újabb válságát a szervezett globális kapitalizmus formájában küzdi le.

Szalai Erzsébet: Szigeti Péter könyvének a megjelenése a magyar elméleti baloldal ünnepe. Gratulálok a szerzőnek, a könyvet alig tudtam letenni, nagyon élvezetesnek találtam. Fő vonalával, fő gondolatmenetével egyetértek, különösen tetszett, amit a jóléti állam leépüléséről írt. Az nagyon fontos.

A jóléti állam felbomlásának tendenciája valószínűleg megállíthatatlan folyamat. Éspedig azért, mert például mindenféle nyugdíjreform azt jelentené, hogy meghosszabbodik a munkában töltött idő, de nem véletlen az, hogy erre nem kerül sor, és úgymond elöregedik a társadalom… A liberális szerzők elhallgatják azt, hogy többek között azért nem nyújtják meg a munkában töltött éveket, azért nem emelik meg a nyugdíjkorhatárt, mert túltermelési válság van, ezért a tőke egyre kevésbé képes felszívni a potenciális munkaerőt. Hasonló okai vannak az egyetemi képzés, az egyetemen töltött évek – a felnőtté válás – elhúzódásának is. Az egyetemek sajátos parkolópályaként működnek: addig sem keres a fiatal stabil munkahelyet, addig sincs gond vele, amíg az iskola padjait koptatja… A túltermelési válság oka pedig – mint azt Marx kimutatta és előre is vetítette – a profitráta süllyedő tendenciája, melynek háttere a tőke szerves összetételének rohamos növekedése, pontosabban az ezzel járó növekvő kereslethiány.

A következőkben kritikai észrevételeimet fejtem ki. Nem hiányokat jelölök meg, a mű így komplex egész, megállja a helyét – javasolnám egyébként nemzetközi színtéren való megjelentetését is -, inkább azért mondanám el a bennem felmerült dilemmákat, hogy további alkotásokra serkentsem a szerzőt, bár tudom, hogy a megkezdett munkát ő belső indíttatásból is folytatná és folytatja is.

Az egyik ilyen homályos pont a szabad verseny és az önszabályozó piac kategóriáinak összemosása, pontosabban szinonimaként való használata. Pedig elsősorban Polányi Károlynak A nagy átalakulás c. könyvéből tudjuk, hogy a kettő nem ugyanaz. Polányi történetileg és logikailag egyaránt bizonyítja, hogy az önszabályozó piac nem jelent szabad versenyt, mert csakis azáltal létezhet önszabályozó piac, hogy az állam keményen beavatkozik a gazdasági életbe, ezen belül keményen korlátozza a monopóliumok gazdasági hatalmát. Itt tehát egy elméleti zavart érzek. Emellett Polányi fő megállapítása, hogy akár a szabad verseny, akár az önszabályozó piac mindig is csupán ideológiaként léteztek, mert a társadalom védekező mechanizmusai már a kapitalista társadalom kezdetétől korlátozták a tőkelogika korlátlan érvényesülését. Mert ha ez nem így lett volna – hangzik a funkcionalista érvelés -, már igen hamar tökéletesen szétesett volna a társadalom. Egyébként mára már közeledünk ehhez az állapothoz…

Itt térek ki arra a pontra, amelyben leginkább van vitám a Péterrel – ez pedig a válság kérdése. Magam úgy gondolom, hogy a kapitalizmus azáltal, hogy a szovjet birodalom összeomlásával egyeduralkodóvá vált a világon, egyben végső válságához is elérkezett. A kapitalizmus válságának történetét úgy tagolnám, hogy annak első komoly jele az I. világháború volt, ezt követően megszületett a Szovjetunió, majd létrejött a fasiszta birodalom, majd a minderre való ellenhatásként a tőke "megijedt", és létrehozta a nyugat-európai jóléti államot.

A profitráta süllyedő tendenciájával összefüggésben azonban a globális tőke hamar ellenérdelkeltté vált a nyugat-európai jóléti kapitalizmus fenntartásában, majd erősen érdekeltté abban, hogy lerombolja azt. Ma már úgy ítélem meg, hogy a szovjet birodalom felbomlasztása elsősorban a nyugat-európai jóléti modell ellen irányult: amíg a kollektivista kísérlet önálló társadalmi rendszerként létezett, addig az ellensúlyozására létrejött, riválisaként funkcionáló jóléti kapitalizmushoz nem lehetett "hozzányúlni".

A kollektivista kísérlet bukásával azonban a kapitalizmus önnön válságtörténetének új szakaszához érkezik. Habermas azt írja A nyilvánosság szerkezetváltása c. könyvében, hogy a munkásmozgalom hosszú időn keresztül a tőke létfeltételeit stabilizáló tényezőként működött, mert korlátozta azt, hogy a munkabéreket a tőkések olyan mélyen leszorítsák, hogy az a kóros kereslethiányon keresztül túltermelési válságot robbantson ki. Más megközelítésben: az eredeti tőkefelhalmozás korától Bismarckon át egészen az 1980-as évekig mindig működtek olyan korlátozó tényezők, melyek megakadályozták a tőke öngyilkosságát, vagyis azt, hogy a kapitalizmus felfalja önnön létfeltételeit.

Mára ezek a korlátozó tényezők felszámolódtak – és ez az újkapitalizmus lényege. Mélyén pedig egy immár kontrollálhatatlan szenvedély húzódik meg, ez pedig a profit iránti vágy soha ki nem elégíthető szenvedélye. Azért nem elégíthető ki soha, mert a profit iránti hajsza – szemben más szenvedélyekkel (éhség, szerelmi vágy stb.) – a "mennyiség szenvedélye": mindig végtelen számú nullát tudunk még a profitszámlánkon elképzelni, tökéletesen függetlenül a profitért megvásárolható javaktól. Metafizikai síkon, a profit iránti szenvedélyt valójában a véges embernek a végtelenség megragadására irányuló gyermeki vágya táplálja. Miközben a világ részleteiben egyre racionálisabb lesz, fő folyamatait egy tökéletesen irracionális vágy irányítja. Ennek pedig egyenes következménye az emberiség – és az egész élő Föld – létfeltételeit felélő folyamatok térnyerése.

Milyen létfeltételekre gondolok? Az egyik ilyet a humán erőforrások alkotják. Manapság mindenki tudás alapú társadalomról, társadalmakról beszél, ezzel szemben azonban azt látjuk, hogy mivel igen gyengévé váltak a munkabérek leszorításának korlátai – a magasan kvalifikált, csúcstechnológián dolgozó munkásság egy nagyon szűk szegmensét kivéve – egyre kevésbé kerül sor a humán erőforrások akár egyszerű újratermelésére is. A korlátok nélkül maradó globális tőke felzabálja ezt az alapvető létfeltételét. Marxi terminológiával – de Marx alapfeltevésén is túl – a munkásság széles köreiben a tőke nem biztosítja a munkaerő újratermelési költségeit, súlyosan veszélyeztetve ezzel "saját" profittermelő képességét. Mint már említettem, az ennek nyomán előálló vészes kereslethiány – a túltermelési válság – következtében is.

A humán tőke mellett a globális tőke a természeti erőforrásokat is egyre inkább feléli. Problematikusnak látom, hogy a marxi alapú társadalomkritika egyelőre nem nagyon tud mit kezdeni a nem növekedéspárti, a fejlődést nem az anyagi javak kiterjesztésében látó, (de) egyre megkerülhetetlenebb ökológiai megközelítéssel.

A következő dilemmám Rosa Luxemburg tőkefelhalmozás-elméletének nem kellően kritikus átvételéhez kapcsolódik. Magam úgy látom, hogy még mielőtt Luxemburg nyomán a tőke kiterjesztené hatókörét az egész világra, a humán és ökológiai források kimerítésének korlátja keményen jelentkezni fog – és/de ez az ütközés a tőke mellett az egész világtársadalmat végveszélybe sodorhatja. Emellett számos jel szerint a tőkének "esze ágában" sincs korlátlanul kiterjeszkedni a perifériák felé. Az elmúlt tíz évben sokkal jelentősebb nagyságrendű tőke cirkulált a centrumországok között (ezen belül is elsősorban az Egyesült Államok felé), mint a perifériák, félperifériák irányába. Egyre nő a világon azon emberek száma, akiket még csak kizsákmányolni sem akar senki. Nekik egyszerűen a létük vált feleslegessé – és ezért-előbb utóbb kérdésessé is fog válni.

Péter azt írja, hogy mindaddig nem beszélhetünk a kapitalizmus általános válságáról, amíg a centrum technikai innovációk révén képes technológiai megújulásra. Ezzel nem értek egyet, mégpedig azért, mert a technikai innovációk hatásukat tekintve destabilizálóak: a tőke szerves összetételének emelése következtében folyamatosan a profitráta süllyedő tendenciáját erősítik, emellett a munkaerő kiváltásával – a bérek oldaláról kiáramló vásárlóerő csökkentésével – rohamosan mélyítik a kereslethiányt, vagyis az általános túltermelési válságot.

A következő pont, ahol problémát érzek, a szuperstruktúra fogalmának tartalma. Magam – mint arra egy lábjegyzetben Péter utal is – a szuperstruktúra részének tartom az általa felsorolt intézmények mellett a nagy multinacionális vállalatok tulajdonosait és menedzsmentjét is. Hiszen ezek a szereplők például ugyanúgy jelen vannak a globális gazdasági hatalmat felosztó nemzetközi fórumokon – így többek között Davosban -, mint a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek vezetői és az államfők.

A következő, amit tovább kutatnék, a társadalomszerkezet. Hogyan strukturálódnak a társadalmak? Beszélhetünk-e már világtársadalomról? Mi van a munkásosztállyal – Péter használja a munkásosztály fogalmát, de ugyanúgy, mint Marx, ő sem definiálja. Lehetséges-e, hogy egyes országokban, országcsoportokban van munkásosztály, másokban nincs? Mi a helyzet a sokak által leírt középosztályosodással? Hogyan érinti a centrumban a középrétegek helyzetét a tőke kivonulással való fenyegetőzése vagy tényleges kivonulása?

Hasonlóképpen, nem érthetjük meg a mai kapitalizmust a médiumok szerepének bemutatása nélkül. Különösen a társadalom-lélektani folyamatok megértéséhez nélkülözhetetlen a médiumok mint az alapvetően a globális tőke szolgálatában álló agymosó gépezetek funkciójának láttatása. Megítélésem szerint ma elsődlegesen a médiumok állítják elő azt az egyént, akivel a tőke – akár mint termelővel, akár mint fogyasztóval – a kénye-kedve szerint bánhat. Ma már rég túl vagyunk azon, hogy e folyamatról mint induvidualizációról beszélhessünk. Az induviduum szabad ember, akinek önálló identitása van. És azért lehet identitása, mert léteznek körülötte közösségek, amelyekhez képest meghatározhatja magát. A médiumok szupersztárjaival azonosuló magányos tévénézőt azonban legfeljebb társadalmi atomnak nevezhetjük, aki reális közösségek híján mind a valódi önazonosságtól, mind az előtte álló alternatívák felismerésének és a köztük való választásnak képességétől megfosztatik.

A következő problematikus pont a spekulatív pénz kérdése. A spekulatív pénzfolyamatok elszabadulása az újkapitalizmus egyik legérdekesebb jelensége, melynek lényegét kevesen értik. Péter azt írja, hogy a spekulatív pénz "részt vesz" a megtermelt összterméken és az értéktöbbleten való osztozkodásban, ami egyet jelent azzal, hogy ez a pénz is – előbb vagy utóbb – effektív keresletként jelenik meg, és ki is cserélődik árura a piacon. Szerintem ez nem így van: a gigantikus mennyiségű spekulatív pénz mögött nem áll áru, ezt a pénzt nem tudják, és nagy részét nem is akarják elkölteni. Itt folyik csak igazán "pénztermelés a pénztermelésért" – és ezzel visszajutottunk az újkapitalizmus logikájának már tárgyalt irracionális természetéhez. Mindazonáltal a spekulatív pénz rendelkezik egy sajátos – a tőke számára rendkívül hasznos – racionális funkcióval is. Ezt úgy hívom, hogy a kereslet lebegtetése. A túltermelési válság, a súlyos kereslethiány közepette annak bármily kicsi lehetősége, hogy a spekulatív pénzt egyszer mégiscsak árura akarják "beváltani", pótlólagos keresletként hat, és ezáltal kínálatösztönző funkciót tölt be. A keynesiánus állam keresletösztönző szerepét az újkapitalizmusban egyre inkább a spekulatív pénz teremtette lebegtetett kereslet váltja fel. Azzal a lényeges különbséggel, hogy míg a keynesiánus állam a keresletösztönzés (ezen belül elsősorban a munkahelyteremtés ösztönzése és a segélyezés) során a szociálisan lecsúszottakat is többnyire "helyzetbe hozta", addig a spekulatív pénz kizárólag a globális tőke pozícióit erősíti, hiszen ez a pénz az "ő" kezében halmozódik fel, kizárólag "ő" lebegtetheti, és elköltésre kerülő részét kizárólag "ő" realizálhatja.

Nagyon tetszett a könyvben, amit Péter az állam szerepének metamorfózisáról ír: amíg az ún. jóléti állam a redisztribúció során komolyan támogatta a kapitalizmuson belüli középrétegesedés folyamatát, addig a mai állami redisztribúciót tekintve a korábbihoz képest erős eltolódás figyelhető meg a tőkét kedvezményező erőforrás-átcsoportosítás irányába. Vagyis az újkapitalizmus állama már egyértelműen a tőke állama. Ezt a tételt a mai magyar gazdaságpolitikát és redisztribúciót elemző kutatásaim egyértelműen bizonyítják.

Nagyon közel áll hozzám az újszocialista alternatíva gondolatának felvetése is. A konkrétumokat tekintve azonban vannak problémáim. Pontosabban, éppen a konkrétumokat hiányolom. Mi az újszocialista alternatíva differencia specifikája? Mely társadalmi csoportok és folyamatok mutatnak ezen alternatíva irányába? Különbözik-e és miben az újszocialista alternatíva és a felé vezető út a korábbi szocialista ideáktól?

A magam válaszát már több helyen, több ízben kifejtettem, úgyhogy most csak röviden érinteném e kérdéseket: az újszocialista alternatíva lényegét számomra a szabadság-egyenlőség-testvériség értékeinek dinamikus egyensúlya jelenti – mely rövid intermezzókat kivéve a kapitalista keretek között soha nem valósult, valósulhatott meg. Társadalmi bázisát pedig azok a fiatal értelmiségiek és munkások alkotják, akik a mai kapitalizmus korábban jellemzett állapotában már egyre nagyobb tömegben sem nem képesek, sem nem akarnak integrálódni a "piaci társadalomba". Ezek a fiatalok egészen új életmódok, új életmodellek megvalósításával kísérleteznek, melyek középpontjában a piaci kötelékektől megszabadított szabad alkotás és a közösségiség, a szolidaritás áll. Vagyis a korábban már említett egyetemi parkolópályákon megszerzett tudásukat e fiatalok a saját szájuk íze szerint kívánják kamatoztatni. Alkupozíciót az teremt számukra, hogy a gazdaság "tudásigényessége" – az elsősorban mérvadó centrumországokban – folyamatosan növekszik. A "tudás-áru" előtérbe kerülése pedig hosszabb távon megváltoztatja a piaci mechanizmus működési mechanizmusát, illetve jelentősen korlátozza a korábbi piaci mechanizmus hatókörét. Péter elutasítja azt az ezt alátámasztó (és nem csak általam képviselt) tézist, hogy a "tudás-áru" speciális áru abból a szempontból, hogy korlátlanul nem magántulajdonolható és piacosítható. (Melynek az az alapja, hogy az erre irányuló motivációk is gyengébbek: a tudás esetében – szemben más árukkal – olyan áruról van szó, mely átadás közben nem kopik, hanem éppen hogy gyarapszik.) Szerintem viszont utóbbiról szól mind a múlt, mind (különösen) a jelen és főként a jövő. Vajon a H₂O képlete magántulajdonolható? És az internet egyre terjedő világa – melyben például a mai napon is soha nem látott vita folyik a szabadalmi jogokról – nem teremt-e vadonatúj helyzetet? Vagy: a mai fiatalok már azon spekulálnak, hogy hogyan lehetne létrehozniuk központ nélküli mobiltelefon-hálózatot.

Ami számomra az újszocialista alternatívához vezető út nóvumát illeti, azt legfrappánsabban Ezequiel Adamovsky latin-amerikai történész, a globalizációkritikai mozgalmak egyik ideológusa fogalmazta meg: az újbaloldal, szemben a bolsevikokkal és a szociáldemokratákkal – nem megragadni, hanem aláásni akarja a hatalmat. Hozzáteszem: sok kicsi, de folyamatosan egymást követő és globálisan egymáshoz kapcsolódó lépés útján.

Összefoglalva: Szigeti Péter könyve azért is jelentős mű, mert a legalapvetőbb kérdések reflektálására és újragondolására készteti a közönséget. A belefektetett nagy tudás és energia a szellemi baloldal határain túl is megkerülhetetlen alkotássá avatja.

Lugosi Győző: Hogy Szigeti Péter könyvének megjelenése a honi kritikai társadalomelmélet jeles eseménye – ahogy az előttem szóló Szalai Erzsébet fogalmazott: ünnepe – lesz, ezt mindazok, akiket a szerző kéziratának műhelyvitáiba bevont, kezdettől fogva fölmérték.

Azzal kezdeném, hogy a mű címe, Világrendszernézőben, arra utal: Szigeti, felmérve vállalkozásának nehézségeit, tudóshoz illő önbizalommal és egyszersmind szerénységgel – mondhatni: alázattal – fordult vizsgálatának tárgyához. Egyrészt, már a kész analízis címével sem kívánt olyan látszatot kelteni, hogy a világrendszer működésének minden vagy akár legtöbb problémájára "végleges" választ tud(ott) adni, másrészt viszont tisztában volt, van saját, a hazai mezőnyben kiemelkedő absztraháló-szintetizáló, elméletalkotó képességeivel is; ahogyan a mostani beszélgetés felvezetőjében említette: olyan fogalmak, összefüggések és módszertani elvek kimunkálását tűzte ki céljául, amelyek a világrendszer-iskola emblematikus alakjai, Immanuel Wallersetein vagy Giovanni Arrighi számára is elfogadhatók. Másként fogalmazva: Péter a magára szabott feladatot egyszerre tudósi és baloldali értelmiségi kihívás gyanánt fogta fel – és abszolválta imponáló színvonalon.

Az immár kézben tartható eredmény egy "sűrű" (szó, ami szó, helyenként nem könnyen követhető textusú – de hát ezt Péter írásainál már meg kellett szoknunk, s ezúttal érzékelhető a szerző törekvése a tudományossággal kompromisszumot nem kötő közérthetőségre, így olyan, publicistának is elsőrangú elemzők, mint a Le Monde diplomatique-os Ignacio Ramonet munkáinak fölhasználására), gondolatgazdag, inspiráló s ami talán még fontosabb: hasznos elemzés. A Világrendszernézőben olyan szintézis, amely alkalmas arra, hogy használói – például a jelenkor történetét oktatók (mint jómagam is) – a mai globális kapitalizmus jelenségeit, szembemenve a közelmúlt történéseit kriminalizáló főárammal, a világrendszer hosszú időtartamú folyamatai alapján értelmezzék és láttassák.

Ezt előrebocsátva s az előttem szóló "opponensek" alapos mondanivalójára is figyelemmel, a művel kapcsolatban én csupán néhány kritikai észrevételt teszek, biztos lévén benne, hogy Szigeti Péter nem bírja majd ki, hogy bizonyos idő elteltével ne tegye föl újra világrendszernéző és -látó szemüvegét – amit egyébként valószínűleg álmában is visel…

Szigeti könyve elején tisztázza, hogy kifejtésében "a centrumkapitalizmus belső természetét" (19. o., kiemelés a szövegben) állítja előtérbe, "mert ha valaki a legfejlettebb országok mozgását nem érti, az eleve nem értheti az ennek alárendelten, ettől befolyásoltan (is) változó területek, a félperiferikus és a periferikus országok helyzetét sem" (20. o.). Bár e módszertani elvvel természetesen teljesen egyet lehet – kell – érteni, két szempontot mégis érdemes hangsúlyozni, kritikailag is, azaz mint a műben nem kellően hangsúlyozott, sőt – véleményem szerint – nem (továbbra sem) megfelelően interpretált mozzanatot.

Először is a (fél)periféria állami szereplőinek érdekrendszere és ebből következő attitűdje-magatartása a történelmi kapitalizmus Szigeti által (is) rögzített 3. és 4 szakaszában¹ , amely történetileg lényegében egybeesett egy másik, saját logikát (a politikai instancia logikáját) követő periódussal, a hidegháborúval, kimutathatóan képes volt módosítani azt a pozíciót, amelyet a centrum-periféria reláció gazdasági "automatizmusa" – ha lenne ilyen (de nincs) – ezen államok számára kijelölt (volna).

Mindkét történeti periódus kezdete az I. világháború utáni évekre esett² , lezárulni azonban (1989-92 körül) csak a hidegháború zárult le, ami – tegyük hozzá – korántsem volt közömbös a kapitalizmus életciklusának 4. nagy szakasza, a globális "szabad verseny" jellemzői szempontjából. Igazából arról van szó, hogy a két mozgásforma: a kapitalizmus meghatározóan gazdasági folyamatok által kijelölt szakasza(i) és a dominánsan³ a politikai-ideológiai instancián belül egzisztáló mozgásforma, hidegháború – mint az államközi rendszer történetileg adott szakasza – interferál egymással. Ha ez túl körmönfontan hangzana, egyszerűbben arról van szó, hogy a globalizáció akkor "lódul meg", teljesedik ki, amikor megszabadul azoktól a fékező-torzító politikai-katonai hatásoktól, amelyeket a kelet-nyugati szembenállás kényszerei róttak rá.

Hadd említsek saját kutatási területemről egy igazán pregnáns példát. Egyiptom számottevő modernizációs sikerei az 1960-as években elválaszthatatlanok voltak az egyiptomi s ezen keresztül összarab (pánarab) világi nacionalizmust személyében megtestesítő Gamal Abdel Nasszer életművétől s az általa létrehozott autoriter – ámbár az egyiptomi és az arab társadalom messze túlnyomó többségének szilárd támogatását élvező, gazdaságpolitikájában államkapitalista – szisztéma adekvát voltától, aki, illetve amely a közel-keleti nagyhatalmi rivalizálás erőterét sikeresen tudta Egyiptom gazdasági-társadalmi felzárkóztatása érdekében fölhasználni. Nasszer, miközben előbb sivatagi börtönbe vetette a HADETU, az egyiptomi kommunista párt kádereit (majd a szervezetet önfeloszlatásra kényszerítette), szovjet(barát) frazeológiával s a korabeli szovjet rendszer bizonyos gazdaságtervezési módszereinek átvételével, eredményesen "nyúlta le" a hruscsovi-brezsnyevi Szovjetunió erőforrásait, s hozta ki a maximumot Moszkvának a harmadik világ országaira irányuló politikavezérelt (s amúgy rossz percepción alapuló) támogatási politikájából. Elegendő, ha itt az asszuáni magasgát, a heluáni acélkombinát stb. döntően szovjet finanszírozású, szovjet tervek szerinti s nagyrészt szovjet szakemberek általi felépítésére utalok, amiért Egyiptom döntően természetben, a világpiaci árnál magasabb áron átvett nyersgyapottal fizethetett.

Nasszer politikája egyébként az 1960-as években mintául szolgált a dekolonizáció, a gyarmati felszabadító mozgalmak sikerei nyomán hatalomra jutott afro-ázsiai elitek számára; az el nem kötelezett mozgalom mint laza politikai érdekszövetség raison d'être-jét a hidegháború viszonyai között mindvégig (ámbár a szovjet államszocializmus belső gazdasági és politikai válságának súlyosbodásával egyre kevésbé kamatoztatható módon) az jelentette, hogy a Dél államai – adottságaik s vezetőik rátermettsége függvényében – eredményese(bbe)n harcolhassanak azért, hogy a centrum-periféria "tengelyen" közeledjenek a centrumhoz (vagy legalább fékezzék leszakadásuk ütemét).

A hidegháborús rendszer megszűnésével s helyette egy olyan államközi szisztéma kiformálódásával, amely úgy tűnik, strukturálisan s hosszabb távon (bár ajánlatos óvatosnak lenni az ilyen prognosztizálásban) a tőke három nagy centrumrégiója közötti éleződő, mind "gyilkosabb" rivalizáláson – a szerző Michel Albert-tól átvett kifejezésével – a "kapitalizmus a kapitalizmus ellen" paradigmáján alapszik, a Délnek ez az eszköze megszűnt. Úgy vélem, nagymértékben ezzel magyarázható, hogy a korábbi harmadik világ olyan országai, régiói, amelyek gazdasági adottságaik, illetve poszthidegháborús stratégiai értékük csökkenése folytán a globális kapitalizmus állami és nem állami szereplői (a nemzetközi vállalatok) számára érdektelenekké váltak, a világgazdaság s vele a világrendszer margójára kerültek.

Ezt az összefüggést én már a könyv készülésének szakaszában is megpróbáltam Péter figyelmébe ajánlani, és bár bizonyos mértékig a műben érzékelhető is e szempont érvényesítési szándéka, az eredmény számomra még mindig nem kielégítő; "…még ma sem áll az egész világ a tőkés gazdálkodás uralma alatt" – írja Szigeti (30. o., kiemelés: L. Gy.).

Ahhoz kapcsolódnék itt, amit Szalai Erzsi is jelzett, mondván, hogy a tőkének "esze ágában sincs" korlátlanul terjeszkedni a perifériák felé. Magyarán: elengedhetetlenül szükségesnek gondolom hangsúlyozni, hogy amikor a szerző azt vizsgálja: "hol nincs kapitalizmus", plasztikusabban váljon külön a "még" és a "már", vagyis az elemzés tegye világossá, hogy az Európán kívüli világ számos térségében, elsősorban a polgárháborúk (vagy legyünk pontosabbak: törzsi meg bandaháborúk), járványok és éhínségek dúlta, egész társadalmak pusztulásával fenyegetett szubszaharai Afrikában, a bajok fő oka, hogy a szóban forgó országok, társadalmak korábbi, döntően extenzív bevonódása a kapitalista világgazdaságba (azaz gyarmati kizsákmányolásuk, ami gyakorta "csak" annyit jelentett, hogy szétrombolta a tradicionális törzsi-nemzetségi vagy területi együttélés történetileg kiformálódott, s persze szintén egyenlőtlenségen, a kizsákmányolás "ázsiai" alapzatán nyugvó formáit), a világrendszerhez kapcsolódás fellazulása-felszámolódása nyomán a korábbiaknál is rosszabbul jártak.⁴  
 

Ahogyan Erzsi mondta: ezeket a társadalmakat már kizsákmányolni sem akarja senki. Azaz a tőkeviszony már nem uralkodik, aminek következtében e társadalmak a világgazdaság és a világrendszer margójára kerültek.⁵ Szögezzük hát le: a jelenlegi s nem véletlenül az 1980-as évek második felétől kialakuló helyzet a már pozíciója, a tőkeviszony utáni állapot. Szórványosan, elszigetelten biztos lehet még találni olyan helyi zárványokat, amelyek a még állapotában, a tőkeviszony uralmán innen vannak, még érintetlenek. Ezek jelentősége azonban az egész, a világrendszer mint olyan működése – s főleg jövője – szempontjából elhanyagolható.

E distinkciót azért is meg kell tennünk, mert hasonló jelenségek tanúi – s közvetlen részesei – vagyunk a centrum és a félperiféria társadalmaiban is: az etnikai alapon szegregált, a tőke szerves összetételében bekövetkezett változás, az egyszerű munka leértékelődése miatt a munkamegosztásban a gazdaság és a társadalom peremére szorult rétegek jelensége (és a jelenség oka) hasonló: e rétegek – csakúgy, mint a világrendszerben margóra került társadalmak – az államok (illetve ezek globalizált rendszerének) "felesleges terheit" jelentik. Fennmaradásukat minimális szinten mégis biztosítani kell – több okból: a mechanizmus működését veszélyeztető-megzavaró éhséglázadások megelőzése okán (gondolok a kelet-szlovákiai roma gettók pár évvel ezelőtti vagy a francia külvárosok 2005. végi lázadására), a centrumra is veszélyes járványok (AIDS, ebola stb.) elleni védekezés és a centrum közvéleményét megrázó s ezért szintén működési zavarokhoz vezető humanitárius tragédiák "kezelése" érdekében, illetve az elmúlt évtized során – s főként 2001 szeptembere miatt – előtérbe került kockázati tényezőkre figyelemmel, miszerint a peremvidék kiüresedett állami struktúrái bázisaivá válhatnak (s kétségtelenül válnak is, l. Afganisztán, Szomália, Szudán) az új típusú, hálózati terrorizmus aktorainak.⁶

Egy gondolat erejéig Erzsi is kitért a szuperstruktúra fogalmának problémájára. Nekem azonban más a bajom: igazából a fogalom hazai meggyökeresítésével lenne vitám – ha a dolog nem túlhaladott már, főként azután, hogy Szalai Erzsébet kiváló monográfiájában elemzésének egyik középponti kategóriájává tette. A szuperstruktúra mint kifejezés, tudjuk, egyszerűen felépítményt jelent a marxi inspirációjú angolszász és neolatin fogalomhasználatban. Ezért kérdéses, érdemes-e a globalizáció viszonyaira jellemző (leg)magasabb szintű autoritás megnevezésére, a felépítmény fogalmától megkülönböztetetten – mint Szigeti Péter a könyv V. fejezetében eléggé részletezetten kitér rá: a nemzetállami felépítmények felépítménye gyanánt⁷ – a kifejezés idegen nyelvi verzióját használni. Ez, szerintem, rövidebb-hosszabb távon zavaró s felesleges értelmezési vitát gerjeszthet.⁸

Ám az igazi kérdés természetesen nem ez, hanem az, hogy ez az új típusú, globális hatókörű felépítmény micsoda, hogyan strukturálódik, hol, merre tart kifejlődésének folyamatában, mely mechanizmusokon keresztül fejti ki a tőke érdekképviseletét és -érvényesítését, illetve az is, hogy megfelelő ellenerők mozgósításával alkalmassá tehető-e a "tőke gazdasági osztályuralmán" (Szigeti) s a tőkeérdekek globális szintű érvényesítésén túlmutató, az emberiség túlélését szolgáló érdekek képviseletére⁹ stb.

A globalizált kapitalizmus tényleg nem látszik "birodalom" lenni, amennyiben nincs "a törvényes erőszak monopóliumával való rendelkezést megvalósító" globális "közhatalom"; a világ tényleg felelős – a világ népei (az emberiség) által elszámoltatható – világkormány nélkül kormányoztatik. De vajon szabad-e a kapitalizmus klasszikus szabad versenyes szakaszának alapvető szervezeti egységei, a nemzetállamok működését szolgáló végrehajtó hatalom, kormány meglétét számon kérni a hatalomgyakorlás minőségileg új, globalizált módján? Hátha a kapitalista világrendszer ezen új szakaszának éppen az az egyik legfontosabb újdonsága, hogy megváltozott a hatalmi ágak (gyakorlása) hagyományos, montesquieu-i megosztásának egyensúlya – amennyiben megszűnt az új "törvényhozó" (ámbár e fogalom is a jogállamiságból levezetett kategória, ezért mondjuk így: normatív) hatalom intézményeinek (G8, OECD, IMF, WTO) társadalmi kontrollja, amelyek maguk alá rendelik, s puszta végrehajtói, illetve másodrendű¹⁰ szabályozó szerepre degradálják a nemzetállamok egész intézményi struktúráját, parlamentekkel, kormányokkal, médiával együtt. Ha így van – amiben nem vagyok biztos -, akkor a nemzeti felépítmények feletti szuperstruktúra helyett inkább egyetlen, hierarchizált – de nem a nemzetállami minta szerint strukturált -, mindenekelőtt pedig: súlyosan legitimációhiányos és egyensúlytalan (hatalmi ellensúly nélküli) s ezért egyoldalúan a tőkeviszony tőkeoldalának érdekei szerint funkcionáló felépítményről lehet beszélnünk.

Zárógondolatként: könyvének megírásával Szigeti Péter – és önmagát marxistaként identifikáló társadalomtudós különb elismerést aligha kaphat – annak a feladatnak a teljesítése jegyében jár(t) el, amelyet Lukács György szellemi végrendeletében a "marxizmus reneszánszá"-tól várt, mondván, hogy csakis e reneszánsztól remélhető "a lázadó gyakorlat helyes elméleti alapjainak tudatosulása", s általa "a szocializmus mint a gazdasági integráció, valamint a valódi, noha csak fokozatosan, nehezen, egyenlőtlenül, de immár mégiscsak megvalósítható nembeliség elméleti-gyakorlati egysége"¹¹ .

Jegyzetek

¹ Wiener Györggyel ellentétben, Szigeti periodizációját én elfogadom.

² André Fontaine az államközi rendszer új paradigmáját már az Histoire de la guerre froide c., a Fayard Kiadónál 1966-ban, a hidegháború kellős közepén megjelent könyvében a Szovjetunió megalakulásához kapcsolta, rámutatva, hogy az antifasiszta koalíció szükségszerű fölbomlása a hidegháborúnak csupán új szakaszát eredményezte.

³ A társadalmi együttműködési módok – instanciák – egymás közötti viszonyáról, funkció(k) és intézmény(ek) kapcsolatáról, dominancia és determinencia összefüggéséről l. Maurice Godelier fejtegetését (Horizon, trajets marxistes en anthropologie I-II; különösen II., 617-620.). Valamely instancia domináns megléte, Godelier szerint, feltételezi, hogy saját szerepén túl gazdasági funkciót lát el. Ez esetben a kapitalizmus 3. és 4. szakaszának gazdasági-társadalmi folyamatai a hidegháború mint domináns politika által közvetítetten léteztek. A hidegháború befejeződése megszünteti ezt a közvetítettséget, s mintegy "elereszti" a globális "szabad versenyt".

⁴ Példaként Ruanda tragédiáját fölidézve, az afrikai Nagy Tavak vidékének sajátos, a zsákmányoló, földművelő és állattartó társadalmak különleges együttélésén alapuló viszonyaira utalnék, amit a gyarmatosítás úgy rombolt szét, hogy helyébe nem tudta az együttélés más, konszenzuális, stabil formáját állítani.

⁵ Péter is idézi Bayer József megállapítását: "A legelmaradottabb térségek… kikerülnek a tőke útjából… s ezzel elmaradottságuk egyre reménytelenebbé fokozódik… […] egész régiók… tartósan a világfejlődés peremére sodródnak." (157. o.)

⁶ Ezeket a struktúrákat: a csupán formálisan tovább egzisztáló (ENSZ-képviselet fennmaradása stb.), ténylegesen azonban területi állományukat már nem vagy alig ellenőrizni tudó, holt vagy végstádiumban lévő államokat valaki egyszer, találóan, a kitinpáncéljából kibújó s azt különféle paraziták lakóhelyéül hátrahagyó tarisznyarákhoz hasonlította.

⁷ Szigeti szó szerint így fogalmaz: "nemzetállami felépítmények feletti képződmény, s ezért szuperstruktúra", ami eléggé sikerületlen formula, amennyiben itt a "szuper" mintha a "különleges", "kiváló" szlengbeli jelentését öltené fel – bár lehet, hogy félreértem.

⁸ Hasonló fogalomhasználati probléma ez, mint a "társadalmi" és a "szociális" korábbi megkettőződése, aminek szerencsétlen használata eredményezte azt, hogy az éppen a "szuperstruktúra" döntéshozatali mechanizmusával szemben álló nemzetközi – vagy inkább: globális – társadalmi, civil mozgalom, amelyek intézményesülése a Social Forum, Szociális Fórumként került nálunk bevezetésre, bár a szociális jelző főként népjólétit, kommunálist jelent, azaz az ellátó rendszerekkel kapcsolatos szférát jelöli.

⁹ Ahogyan ilyen, a tőke és a munka közötti mediációra a nemzetállami felépítmény is alkalmassá volt tehető.

¹⁰ Sőt, ha az EU-t s más regionális integrációkat is figyelembe vesszük: harmadrendű.

¹¹ A társadalmi lét ontológiájáról. III. Prolegomena, Magvető Kiadó, Bp., 309.

„Ha valamikor relatíve igazolható volt is a tőkés rendet a »produktív rombolás« rendszerének nevezni…, ma már csak veszélyes önáltatás, mellyel szakítanunk kell. Ezzel ugyanis félreértjük a tőkés rendszert egy olyan korszakban, amikor – a huszadik század végén kibontakozó, a kapitalista rendszer egészére érvényes, makacsul fennálló strukturális válság történelmi fejleményeinek hatására – teljességgel elkerülhetetlenül szembe kell néznünk a destruktív termelés pusztító hatásaival és végzetes hatóerejével, azaz az idealizált »produktív rombolás« szöges ellentétének valóságával"

Írásaiban és beszélgetései során Harry valóban nagy nevelőnek bizonyult, aki értékes és mély stratégiai megfigyelésekkel tudott szolgálni a szocialista mozgalom olyan óriásának is, mint amilyen Che Guevara volt. Most már a fiatalabb generációra marad, hogy felhasználja Harry Magdoff értékes örökségét, hogy elsajátítsa és továbbfejlessze óriási elméleti éleslátását a változó körülmények között, és hogy az ő szellemében meg nem alkuvó harcosként küzdjön céljai megvalósítása érdekében az előttünk álló kritikus évtizedekben.

Tudom, hogy a tervezés kérdésköre mindig nagyon közel állt Harry szívéhez. Az alábbi cikk nem a mostani szomorú alkalomra készült, hanem egy hosszabb tanulmány része. Ugyanakkor azonban minden sora az ő, napjainkat permanensen meghatározó szellemében íródott. Ezért ajánlom az ő emlékének ezt a tanulmányt.

Harry Magdoffra mindig csodálattal és szeretettel fogunk emlékezni.

Tervezés, vagyis hogyan számolhatjuk fel a tőkének az idővel való visszaélését

A szocializmus, azaz a ma adott körülmények között véges bolygónkon létfeltételeinket újjáteremtő, szükségszerű alternatív társadalmi mód elképzelhetetlen anélkül, hogy a tőke antagonisztikus és a "globális háztartás" irányításának egyre pusztítóbb formáit a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés ésszerű és az emberi alkatnak is megfelelő formájával váltsuk fel.

A tervezés a szó legszélesebb értelmében a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés szocialista formájának lényegi eleme. Hiszen alternatív ellenőrzési módszerünknek életképesnek kell lennie nemcsak a termelői aktivitásnak az egyéni és a társadalmi újratermelés feltételeire gyakorolt közvetlen hatásában, hanem időben korlátlanul, vagyis a jövő olyan távlataiban is, amennyire az ember képes előre látni, és amennyire szükséges is előre látnia annak érdekében, hogy intézményesítse és életben tartsa fennmaradásának feltételeit.

Ebben a tekintetben a tőke társadalmi anyagcsererendszerében megdöbbentő ellenmondásba ütközünk. Hiszen egyfelől egyetlen korábbi társadalmi újratermelési forma sem gyakorolt még megközelítőleg sem ekkora hatást létünk elemi feltételeire – beleértve magának az emberi életnek a természeti alapjait -, és nemcsak közvetlen, azonnali értelemben, hanem hosszabb távon is. Másfelől ugyanakkor a hosszú távú történelmi dimenzió teljességgel hiányzik a tőke társadalmi anyagcsere-ellenőrzésének fogalmából, ami ezáltal lesz a gazdálkodás teljességgel irracionális és kimondottan felelőtlen formája. A legkisebb részlet szintjén is elvárható az ésszerűség követelménye, s ez az azonnaliság időtényezője felől szemlélve nemcsak összeegyeztethető a tőkével, hanem annak elemi szükséglete mint általános fenntarthatóságának lényegi eleme. A probléma azonban abban áll, hogy az egyetemleges racionalitás létfontosságú dimenziója szükségszerűen hiányzik a társadalmi újratermelés ellenőrzésének ezen formájából. S ezt a hiányzó elemet csak nagyon kevéssé tudja helyettesíteni a kapitalista államnak mint félszeg kiegyenlítő erőnek a fokozódó – és hosszú távon fenntarthatatlan – beavatkozása.

A rendszernek ez a helyrehozhatatlan strukturális hibája kizárja a történelmi tudatosság lehetőségét éppen abban a korszakban, amikor erre a legnagyobb szükség volna: a mi globalizációs korunkban. Hiszen a rendszer fejlődésének hosszú távú és előre nem látható – és a tőke megtestesülései révén elvileg előre nem is látható – hatásai mára az egész földet veszélyeztetik. Ebből következően, ha valamikor relatíve igazolható volt is a tőkés rendet a "produktív rombolás" rendszerének nevezni, ahogyan azt néhány jelentős liberális politikai közgazdász, mint például Schumpeter is tette, ma már csak veszélyes önáltatás, mellyel szakítanunk kell. Ezzel ugyanis félreértjük a tőkés rendszert egy olyan korszakban, amikor – a huszadik század végén kibontakozó, a kapitalista rendszer egészére érvényes, makacsul fennálló strukturális válság történelmi fejleményeinek hatására – pedig teljességgel elkerülhetetlenül szembe kell néznünk a destruktív termelés pusztító hatásaival és végzetes hatóerejével, azaz az idealizált "produktív rombolás" szöges ellentétének valóságával.

Csakis a társadalmi anyagcsere-reprodukció ésszerűen tervezett rendszere tudna kiutat mutatni e történetileg előállott veszélyes helyzet okozta ellentmondásokból és útvesztőkből, mivel ez az állapot kezd ellenőrizhetetlenné válni. Hogy a viszonyokat újra irányításunk alá vonjuk, ahhoz valódi, átfogó tervezésre volna szükség, ami – hogy abszolút szükséges, de a múltban soha meg nem valósítható szerepére alkalmas legyen – korunkban képes szembenézni a valóban globális társadalmi-gazdasági, politikai és kulturális fejlődés összes feszültségével és sokrétű problémáival, nem csak az egyes országok termelőerőinek fejlesztéséből és összehangolásából adódó nehézségekkel. Érthető, hogy az önmagát mitizáló és hagyományos érdekeibe mélyen beágyazott domináns kapitalista "piacgazdaságban" a sikeres gazdasági tervezés lehetősége a priori ki van zárva. Nemrég publikált, a szocializmus mellett erőteljes érvekkel operáló tanulmányukban a Magdoff testvérek a tervezésnek e rövidlátó megközelítését bírálva, a következőképp fogalmaznak:"A központi tervezés hatékonysága, sőt puszta lehetősége iránt érzett általános szkepticizmus csak a tervezés gyenge pontjaival számol, de elfeledkezik pozitívumairól. A központi tervezésből nem következik szükségképpen a parancsuralom, illetve az, hogy a tervezés minden aspektusáról a központi hatóságoknak kellene dönteni. Ez csak a speciális bürokratikus érdekek hatására és az állam túlhatalma következtében fordul elő. A tömegeket érintő tervezésbe be kell vonni az embereket. A regionális, nagy- és kisvárosi tervekhez szükség van a helybéliek aktív közreműködésére, a munkás- és közösségi tanácsokban pedig a gyárak és üzemek dolgozóinak részvételére. Az átfogó program – különösen a források elosztásáról szóló döntés a fogyasztási cikkek és a beruházás között – elképzelhetetlen az emberek részvétele nélkül. Ehhez viszont az embereknek ismerniük kell a tényeket, szükség van arra, hogy érthető módon informálják őket, hogy valóban részt vállalhassanak a döntésekben."¹

Nagy történelmi fordulópontok idején, mint amilyen például a II. világháború volt, a kapitalista döntéshozók is hajlandók termelési stratégiájukba a tervgazdaság egyes elemeit integrálni, persze, csak erősen korlátozott és egészen profitorientált módon. Mihelyt a történelmi megrázkódtatás korszaka lezárul, a történelmi emlékezetből gyorsan eltűnik minden ilyen gyakorlat emléke, és a piac – melyről szokás azt állítani, hogy minden felmerülő problémára ideális gyógyír – mítosza a korábbinál is erőteljesebben veszi vissza megváltó szerepét.

Óriási csoda volna persze, ha a kapitalista társadalmi anyagcserekontroll normális működése – szemben az időleges, veszélyhelyzetekből adódó kivételekkel – ettől nagyon eltérne. Hiszen a tervezés eszméjét nem választhatjuk el az adott társadalmi újratermelési rendszerre jellemző, lényegi jelentőségű időértelmezéstől. Ebben a tekintetben a tervezéssel szemben hangoztatott, jól ismert előítéletek abból fakadnak, hogy a tőke szükségképpen visszaél az idővel. Az időnek a tőke számára közvetlenül is értelmezhető egyetlen megjelenési formája van: a szükséges munkaidő és ennek gyakorlati következményei, azaz amit a profitorientált időelszámolás feltételeinek biztosítása és fenntartása megkíván, és mely a tőkét még nagyobb mértékben tudja újratermelni.

Mint már fentebb említettük, az egyes vállalkozásokban tapasztalható rövidlátó racionalitás, mely a legapróbb részletre is figyel (és elkorcsosult értelemben "megtervez" minden apró részletet), szükségszerűen nem rendelkezik a gazdaság egészét átfogó tervszerűséggel – e mindennapos gyakorlatot az ellenségesen/konfliktusosan felépülő piacban tartja fenn -, és csak a "kiherélt" és rövidre zárt idővel egyeztethető össze. A nagy történelmi megrázkódtatások korszakában, mint amilyen a II. világháború volt, felbukkan ugyan az átfogóbb szemléletű racionalitás néhány eleme a katonai fenyegetés elhárítása érdekében, ám ezeket a lépéseket a tőkés rendszer azzal az egyértelmű feltétellel teszi meg, hogy ezek szigorúan időlegesek, és az első lehetséges alkalommal fel is számolja ezeket.

Ha a jelenlegi gyakorlattal szöges ellentétben elismerjük azt a tényt, hogy a globálisan integrált világ reproduktív folyamatai megkívánnák az egyetemes racionalitás hatékony irányító szerepének bevezetését és állandósítását; akkor azt is belátjuk, hogy ezzel elkerülhetnénk az ellenőrizhetetlenné váló folyamatok okozta veszélyeket és a szükségképpen bekövetkező robbanást, mivel lehetővé válna a tőkének az időhöz való perverz viszonyának radikális felülvizsgálata és megváltoztatása. Ebben az értelemben az emberiség metabolikus társadalmi újratermelődése feltételeinek valóban a participáción nyugvó, átfogó tervezése – mely felölelne minden változó elemet (az erkölcsi és kulturális elemeket is, nem csak a szigorúan gazdasági dimenziójúakat) – magától értetődő követelmény. Ahhoz azonban, hogy ilyen átfogó tervezésre egyáltalán sor kerülhessen, mindenképpen túl kell lépnünk azon a végzetesen elidegenedett és megnyomorító feltételen, amiből a profitorientált és rövidlátóan "kiherélt" következmény adódik: "Az idő minden, az ember semmi, legfeljebb csak az idő kitinváza." (K.Marx: A filozófia nyomorúsága)

Hogy pedig a tőke törvényei miért összeegyeztethetetlenek az átfogó tervezéssel? Azért, mert a fenntartható társadalmi-gazdasági irányultságnak létfontosságú követelménye egyfajta emberileg megvalósítható reproduktív rendszer minőségi aspektusainak figyelembe vétele. Ha mindehhez pusztán a tőke gazdasági működéséhez szükséges idő kiterjesztésére volna szükség, akkor az az uralkodó rendszer nézőpontjából elvileg végrehajtható is volna. Ami azonban ebben az összefüggésben a nyilvánvalóan megoldhatatlan probléma útjába áll mint gátló tényező, az a megfelelő mérés abszolút hiánya. Olyan mérésé, mely a termelés során felhasznált emberi munka minőségét venné számba rövid távon is, nem csak hosszú távon. Jól illusztrálja ezt a problémát az az elképesztően felelőtlen magatartás, amit a fejlett kapitalista országok – mindenekelőtt az Egyesült Államok² – a kiotói egyezmény minimális követelményeinek be (nem) tartása során tanúsítanak.

A tőkének nem okoz gondot a lenyűgöző mennyiségi meghatározás, sőt még az önkiterjesztő megsokszorozás sem, feltéve, hogy várható termelési expanziója meghatározásakor még célzás formájában sem kell tekintetbe vennie minőségi megfontolásokat, akár az anyagi és emberi erőforrások síkján, akár az időre való tekintettel. Ebben az értelemben a növekedést mint a jelenben és a jövőben egyaránt kiemelkedően fontos fogalmat a tőkének a fetisiszta mennyiségi meghatározás nyomorító korlátai között kell megközelítenie; noha a valóságban a növekedést egyáltalán nem lehetséges produktíve életrevaló stratégiai formaként fenntartani anélkül, hogy alapvetően minőségi megfontolásokat is tekintetbe vennénk. Hasonlóképpen, az átfogó tervezés – szemben a biztonságosan szelektív (csak az egyes termelési célokra koncentráló) és időben korlátozott (rövid távú) beavatkozásokkal – is elfogadhatatlan a tőke számára, mert az emberileg érvényes átfogó racionalitásnak sem a tere, sem az időkerete nem alakítható a fetisiszta mennyiségi megközelítés igényei szerint.

Itt azonban nem az önmagában vett és önmagáért való ésszerűség a kulcsfogalom, hanem a kívánatos fenntartható racionalitásnak az alkalmazott átfogó mérés inherens emberi természetéből fakadó szükségszerű meghatározottsága. A mennyiségileg könnyen meghatározható részleges racionalitás könnyedén összehangolható a tőke működési követelményeivel a termelői mikrokozmosz zárt világán belül. Nem így áll azonban a dolog az emberi természetből fakadó egyetemes racionalitással, más szóval a rendszer egészének mérvadó keretével és megfelelő mérőeszközével. Hiszen az egyetlen dolog, mely az életképes és fenntartható termelési rendszert – mérvadó egyetemes racionalitását is figyelembe véve – meghatározhatja: maga az emberi szükséglet, azaz az inherensen minőségi meghatározottság.

Az ilyen átfogó minőségi meghatározottság csakis az elnyomhatatlan – bár a tőke által ma erősen frusztrált – emberi szükségletből fakadhat. Ez az oka annak, hogy e meghatározottság szükségszerűen hiányzik a tőke megrögzött önmeghatározásából és leküzdhetetlen átfogó determináltságából. Pontosan ez az oka annak, hogy a tőke alá kell rendelje a használati értéket – ami teljességgel értelmetlen a tisztán megfogalmazható emberi szükségletekhez való minőségi viszonya nélkül – a könnyen meghatározható csereértéknek. Ez utóbbinak semmi köze sincs az emberi szükségletekhez, kizárólag csak a tőke bővített újratermelési szükségletéhez. Tény viszont, hogy mélységesen összefonódik a destruktív ellenérték győzelmével, amely napjainkban a katonai-ipari komplexumok és nyerészkedő "tőkerealizáló" részvételük az emberirtó háborúk közvetlenül emberellenes gyakorlatában fehéren-feketén megmutatkozik.

A tervezés – a fogalom legtisztább jelentésében – abszolút elkerülhetetlen ezen problémák és ellentmondások feloldása érdekében. Ám a szóban forgó tervezés elképzelhetetlen a történelmi idő adekvát dimenziója nélkül. Ebből a szempontból a tervezésnek az eredeti jelentésben értelmet adó idő fogalma – szemben ennek szűken technikai jelentésével – nem absztrakt és általános kozmikus idő, hanem emberi szempontból jelentős idő. Hiszen a történelem során és különösen a feltáruló emberi történelem során az idő felfogása jelentősen megváltozott abban az értelemben, hogy az emberi lények megjelenésével – és az ezzel járó jelenségnek, "magának a természetnek a humanizálásával" (Marx) – az idő radikálisan új dimenziója lépett be a képbe.

Az a tény, hogy az emberiséget – az állatvilággal szemben – történelmileg meghatározott és a változó körülmények hatására történelmileg fejlődő egyének alkotják, nem választható el attól a feltételtől, hogy az emberi egyedeknek – az emberi nemmel ellentétben – szigorúan korlátozott élettartam adatott meg. Ennek megfelelően, hála a hosszú történelmi fejlődésnek, az idő problémája az ember számára nem egyszerűen csak úgy jelenik meg, mint ami során a születéstől halálig fenn kell tartani az adott egyed életfolyamatát, hanem ezzel egyidejűleg mint lehetőség arra, hogy a lehető legmagasabb fokon értelmes életet teremtsenek maguknak, azaz saját élettevékenységüknek valóságos alanyaivá váljanak. Más szavakkal, az egyedi lét lehetőség arra, hogy az individuum értelmet adjon életének mint saját cselekedetei tényleges "szereplőjének", s mindezt szoros összefüggésben tegye felerősödött kollektív társadalmi lehetőségeivel, miközben e társadalomnak maga is integráns és aktívan részt vevő tagja. Ezenképpen találhat egymásra valóban az egyéni és a közösségi tudat a pozitív emberi haladás érdekében.

Mondanunk sem kell, hogy a tőke uralma alatt mindez lehetetlen. A tervezés létfontosságú követelménye meghiúsul mind az átfogó, társadalmi szinten, mind pedig az egyes egyén életében. A legtágabban értelmezett társadalmi szinten az emberi szükségletek által pozitívan orientált átfogó tervezés vereséget szenved a legszűkebb látókörű időelszámolás érdekeivel szemben, s ezzel a történelem jelenlegi állapotában a romboló termelés fokozott veszélyét hordozza. Ugyanakkor az egyéni tudat szintjén az "értelmet adni életünknek" követelménye csak a társadalmilag legkevésbé hatékony vallásos diskurzus formájában ölthet testet, melyet viszont csak a "túlvilág" érdekel.

A tőke szükségszerű visszaélését az idővel mindenáron és minden területen igyekszik fenntartani. Ennek megfelelően, ha olyan reproduktív társadalmi rendet akarunk elképzelni, mely életképes alternatívája lehet a fennállónak, a tervezés kérdése figyelmünk homlokterében kell maradjon a fentebb kifejtettek értelemében. Hiszen nem lehet tartós sikert elérni, ha nem kapcsoljuk össze a reproduktív ésszerűség széles társadalmi dimenzióját és az egyes embernek az értelmes élet megvalósítása érdekében tett erőfeszítéseit.

A valódi szubjektum – a fogalom pontos jelentésében – e két alapvető dimenziója együtt áll vagy bukik. Hiszen hogyan lehetne a szabadon szövetkezett termelők testülete mint tudatos és magabiztos kollektív erő a "hatalom szuverén alanya" a társadalom világában, mely megtervezi és önállóan levezényli a természettel és a társadalom tagjaival folytatott termelői cserekapcsolatokat, ha az egyes társadalmi individuumok, akik ezt a kollektív erőt alkotják, képtelenek olyan mértékben függetlenül viselkedni, hogy "saját cselekvéseik tudatos alanyai" legyenek, s teljes felelősséget vállaljanak értelmes élettevékenységükért? És megfordítva: hogyan lehet az egyes embernek saját, értelmes élete, ha a társadalmi anyagcsere-újratermelés egyetemes feltételeit ellenséges erő tartja hatalma alatt, mely frusztrálja az egyes ember vágyait és a legönkényesebb módon ellehetetleníti önmegvalósító céljait és értékeit, melyeket a társadalmi individuum megpróbál megvalósítani?

A szovjet típusú posztkapitalista társadalmakban a tervezés elvének bürokratikus megsértésében ugyanez az ellentmondás manifesztálódott. A "specifikus bürokratikus érdekek és az állami hatalom túlburjánzása" megbénította a gazdaságot – a helyzetet a Magdoff testvérek joggal bírálták -, s ezért szükségszerű volt e társadalmak bukása. A Politikai Bizottság tagjai önkényesen magukhoz ragadták az összes döntéshozatali lehetőség kizárólagos jogát az általuk "tervgazdaságnak" nevezett építmény irányítása során, s közben nem is titkolt megvetéssel utasították el az állam legfelsőbb tervező szakembereinek véleményét, mondván, azok "csak könyvelők". Egyértelműen és tisztán így fogalmazott például Hruscsov egyszer egy beszélgetésben, melyet Che Guevarával folytatott.³ Ráadásul, ami a társadalom egyes tagjait egészében illeti, nekik még kevesebb beleszólásuk volt az átfogó tervezési folyamatba, mint a megvetően "csak könyvelőknek" minősített csoportnak. Mint egyéni alanyoknak az ő szerepüket az állami hatóságok teketóriázás nélkül úgy vázolták fel, hogy a fejük felett hozott utasításokat kell végrehajtaniuk.

A következmények rémesek voltak, és nem véletlenül. Hiszen a fennálló körülmények között a szükséges átfogó cserekapcsolatok tudatos kollektív alanya a legkevésbé sem lehetett az autentikus kollektív alany, aki valóban állandó ellenőrzést gyakorol a társadalmi újratermelés létfontosságú folyamatai fölött. Ez lehetetlen volt, mert mint azt fentebb kifejtettük, a valódi alany lététől elválaszthatatlan két dimenziót önkényesen megtörték, és egymással szembefordították. Ezzel – a fentről lefelé szervezett döntéshozó folyamat feltételei közepette – a társadalom érvényes kollektív szubjektumának lehetséges alkotótagjaitól, az egyes egyénektől, megtagadták a saját értelmes élettevékenységük feletti autonóm ellenőrzést, és ezzel egyidejűleg megtagadták tőlük a társadalmi anyagcsere-újratermelés ellenőrzését mint olyat is. A szomorú történet végét mindannyian jól ismerjük, akik láttuk a szovjet típusú rendszer összeomlását.

Így tehát a fentebb elemzett összes okból következően az, hogy legyőzzük a tőke szükségszerű visszaélését az idővel – ami az emberi lényeket az "idő kitinvázainak" szerepére alacsonyítja le, s megtagadja tőlük a valódi alanyoknak kijáró önmeghatározás hatalmát -, elengedhetetlen feltétele egy alternatív társadalmi rendszer megteremtésének. A "kiherélt" és rövidre zárt időt nem lehet megreparálni kizárólag az általános társadalmi szinten. Az egyéni és társadalmi emancipáció feltételeit nem lehet elválasztani egymástól, s még kevésbé lehet őket egymással szembeállítani. Csak együtt léteznek vagy buknak el az egyidejűség időbeli terepén. Hiszen az egyik nélkül megvalósíthatatlan a másik – és megfordítva. Hiába várjuk addig az egyes ember emancipációját, amíg legalább a társadalmi átalakulás általános elemi feltételei meg nem valósulnak. Hiszen a világon ki más tudná megtenni az átfogó társadalmi átalakulás első lépéseit, ha nem azok az egyes emberek, akik az általuk választott társadalmi célokkal és értékekkel azonosulni tudnak és akarnak is?

De hogy ezen az úton elinduljunk, ahhoz az egyes individuumoknak le kell vetniük a rájuk erőltetett, "kiherélt" idő kényszerzubbonyát. Erre pedig csak akkor képesek, ha elsajátítják az autonóm, tudatos és felelős döntéshozatal hatalmát s az ennek megfelelő – nem ellenségesen felnagyított – értelmes élettevékenység perspektíváját. Ezáltal válik lehetővé egy történelmileg is fenntartható, alternatív társadalmi anyagcsere-rendszer megteremtése. És ez az, ami a tervezésnek, azaz a szocialista vállalkozás létalapjának a valódi jelentőségét adja.

Jegyzetek

¹ Harry Magdoff és Fred Magdoff: "Approaching Socialism", Monthly Review, 2005. július-augusztus, pp. 53-54.

² A szomorú sorsú kiotói történet e fejleményeknek csak legutolsó fázisa. Jó egy évtizeddel ezelőtt ezt írtam: "Minden kísérletet, hogy a vonakodva felismert problémákkal foglalkozzunk, csakis a rendszer alapvető törvényeinek és szerkezeti antagonizmusainak korlátozó természetét figyelembe véve folytathatunk. Ezért aztán a nagy nemzetközi összejöveteleken – mint például az 1992-es Rio de Janeiró-i találkozón – megálmodott »korlátozó intézkedéseknek« semmiféle hatása nincs, hiszen ezeket alá kell rendelni a kialakult globális erőviszonyoknak és hagyományos érdekeknek. A veszteség és az idő a veszély súlyosságától függetlenül a domináns tőkeérdekek játékszerének tekintendők. Ezért hát a jövő idő érzéketlenül és felelőtlenül a legközvetlenebb profitvárakozások lehető legszűkebb horizontjához van igazítva" (Beyond Capital, p. 148.)."

Jellemző módon a fejlett kapitalista országok az 1992-es Rio de Janeiró-i konferencia puha határozatait – melyeket szinte a semmitmondásig kilúgoztak a fejlett kapitalista hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok, melyet Bush elnök [a jelenlegi amerikai elnök apja] irányított – is csak alibiként használják arra, hogy a korábbi gyakorlatot folytathassák, s eszük ágában sincs tenni valamit a veszélyek elhárítására, s közben úgy tesznek, mintha »teljesítenék vállalt kötelezettségeiket«." (Ibid, p. 270.)

³ Harry Magdoffnak Che Guevarával folytatott egyik beszélgetéséről tudósító interjú így világít rá erre: "Azt mondtam Chenek: »Az a fontos, hogy amikor a tervek készülnek, akkor a tervezőket, vagyis azokat, akik az irányokat kijelölik, és a számokat megfogalmazzák, vonják be az aktuális feltételek adta taktikai-politikai alternatívákkal kapcsolatos elmélkedésekbe.« Erre ő nevetett, és azt mondta, mikor Moszkvában járt, vendéglátója, Hruscsov, aki akkor a pártnak is és a kormánynak is az első embere volt, megmutatott neki mint politikai turistának néhány helyet az országban. Moszkván áthaladva Che azt mondta Hruscsovnak, hogy szeretne találkozni a tervbizottság tagjaival. Mire Hruscsov azt válaszolta: »Mire volna az jó? Az csak egy csapat könyvelő.«"

(Fordította: Baráth Katalin)

Máig vitatják a történészek, hogy miért és hogyan történt meg 1956-ban a szovjet katonai beavatkozás Magyarországon, amely eldöntötte a felkelés sorsát. Az SZKP KB Elnökségének 1956. őszi üléseinek jegyzőkönyvei alapján a szerző rekonstruálja a szovjet katonai intervencióra vonatkozó legfelső pártdöntéseket.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történetét értelmező kutatások egy jelentős részét a Szovjetunió, a szovjet vezetés szerepével kapcsolatos vizsgálódások adják. Ezek a munkák pedig általában egy kérdés köré csoportosulnak: volt-e lehetőség a konfliktus békés rendezésére, elkerülhetetlen volt-e a katonai beavatkozás, és erre pontosan miért került sor. Az elmúlt ötven esztendőben többen vállalkoztak a válaszadásra.

Hruscsov – aki 1953 szeptembere óta az SZKP első titkára volt – Malenkov és Molotov gyengítése érdekében 1954-ben új elemmel bővítette a desztalinizációt: a kínai és a jugoszláv kapcsolatok javításával. Októberben Hruscsov, Mikojan és Bulganyin Pekingbe látogattak, és tárgyalásokba kezdtek Mao Ce-tunggal, amelyeknek középpontjában a szocialista országok közti viszony állt. A kínai álláspont szerint szakítani kell azzal a rossz, Sztálinra jellemző szokással, hogy a Szovjetunió alárendeltjeiként, csatlósaiként bánik a népi demokratikus országokkal. Az ebben a szellemben kiadott szovjet-kínai nyilatkozat is leszögezi, hogy a kapcsolatoknak az egyenjogúság, a kölcsönösség, egymás nemzeti szuverenitásának tiszteletben tartása elveinek jegyében kell alakulniuk. Igaz, a nyilatkozatban a Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió viszonyáról volt szó. Ugyanakkor Hruscsov és Mao szerint hasonló szellemben kell megoldani a jugoszláv problémát is.

Hruscsov Moszkvába úgy térhetett haza, hogy maga mögött tudhatta a szocializmus egyik nagy öregjének a támogatását. Ezt a támogatást és a desztalinizációs hullámot meglovagolva egyrészt elérhette 1955 januárjában Malenkov kormányfői posztról való leváltását.¹ Helyére Bulganyin, Hruscsov régi barátja került, akivel együtt ápolták Sztálint utolsó napjaiban. Másrészt keresztülvihette a jugoszláv kibékülés gondolatát az Elnökségben Molotov és a keményvonalasok ellenében.² Molotovnak ugyan nem volt szervezeti hatalmi bázisa, de a párt konzervatívjai körében és a nyilvánosság előtt nagy tiszteletnek örvendett. Igazi fenyegetést nem jelentett Hruscsov hatalmára, de képes volt akadályozni őt még azután is, hogy megvált a külügyminiszteri tisztségétől, hiszen továbbra is az Elnökség tagja maradt. Megnehezíthette Hruscsov dolgát abban, hogy a régi dogmáktól anélkül szabadulhasson meg, hogy ne tűnjön revizionistának.³ Visszatérve Malenkov háttérbe szorításához, fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a lemondatása együtt járt Malenkov önkritikájával. Ezt a módszert a Kreml nem csak saját magától, hanem – majd látjuk – a kelet-közép-európai kommunista pártokban zajló hatalmi harc esetén is elvárja a stabilitás érdekében, megakadályozandó a nyílt konfrontációt a párt különböző csoportjai között.

A szovjet-kínai nyilatkozat nem változtatott a kelet-közép-európai államokkal kapcsolatos politikán. A szerzők többsége szerint annál inkább befolyásolta azt az enyhülés ütemének lassulása és ezzel összefüggésben a gazdasági és társadalmi kiigazítások radikalizálódása miatt érzett aggodalom, valamint a kremlbeli hatalmi harc újabb állomása. Az új irányvonal politikájának átmeneti meggyengülése értelemszerűen kihatott a kelet-közép-európai politikára, azon belül is elsősorban Magyarországra, ahol a reformok a legmesszebb jutottak, és ahol a pártvezetésen belül éles ellentétek alakultak ki a sztálinista Rákosi-szárny és a Nagy Imre köré csoportosuló reformszárny között. Ez a magyar pártvezetésen belüli hatalmi harc arra kényszerítette a Kremlt, hogy 1953 júniusától folyamatosan támogatásáról biztosítsa Nagyot. Másrészről pedig arra, hogy 1955 januárjában Hruscsov az egyébként már 1953 nyarától rendszeresnek tekinthető moszkvai pártkonzultáción "megrója" Nagyot, és a hibák korrekciójára hívja fel a figyelmét. Hruscsov attól tartott, hogy Nagy elhanyagolja a katonai beruházásokat, így a magyar fegyveres erők modernizálása veszélybe kerülhet.⁴

Nagy Imre 1955-ös elmozdítását több szerző Malenkov bukásának következményeként kezeli.⁵ Azonban láttuk, hogy Malenkov bukásában is elsődlegesen nem a külpolitika, hanem a desztalinizáció következtében tarthatatlanná váló helyzete játszott szerepet. Nagy Imre esetében is látni fogjuk, hogy nem a hadseregfejlesztés elmaradása volt eltávolításának elsődleges indoka.

A szovjet nagyköveti iratok vizsgálata azt mutatja, hogy 1953 nyara és 1955 között igen nagy forgalmat bonyolított Kiszeljov és Andropov is. Rákosi, Gerő és Nagy szinte egymásnak adták a kilincset a szovjet nagykövetnél. A magyar vezetők tehát önmaguk vonták be az MDP-n belüli hatalmi harcba a Kremlt.

Az 1953 novemberében Kiszeljov nagykövet által készített "Hogyan teljesítették a magyar elvtársak a Moszkvában kapott ajánlásokat"⁶ című, az Elnökségnek szánt titkos beszámolójában is arról ír még, hogy nem valósult meg a kollektív vezetés, a "vezető pártfunkcionáriusoknak nincs világos elképzelésük a vezetés kollektivitásának elvéről",⁷ hogy az állami és a pártszervezetek rosszul működnek. A gazdasági korrekciók végrehajtás területén "Rákosi közlése szerint ellenállás tapasztalható a párt és a kormány legutóbbi határozataival szemben a gazdaságban dolgozó munkatársak egy részénél…"⁸ "A lakosság életszínvonalának emelésére hozott intézkedések hatása még nem érzékelhető."⁹ A legégetőbbnek azonban a szovjet nagykövet azt a körülményt tartja, hogy "Rákosi és Nagy elvtársak között a viszony továbbra is ellenséges", ami "különösen érzékelhető azzal összefüggésben, hogy […] jelen pillanatban nincs megoldva a magyar ÁVH által a forradalmi törvényesség terén elkövetett súlyos hibák végleges kijavításának kérdése".¹⁰

Nagy Imre tehát képtelen volt lezárni, lecsillapítani a hatalmi harcot, így – bázist keresve – valódi reformokat vezetett be, melyeket nem volt hajlandó leállítani. A perek kérlelhetetlenül alapos felülvizsgálatával pedig tovább fokozta ezt a folyamatot, így az MDP – Kiszeljov megfogalmazása szerint – "önostorozásba", "túlzásba" esett a hibák feltárása területén.

Mao szinte ugyanezekkel a szavakkal kritizálta Hruscsovot és a desztalinizációt. Azonban ami a szovjet vezetésben megengedhető volt, többek között azért, mert irányítottan folyt és a hatalmi harc egy szakaszának gyors lezárását eredményezte, az Magyarországon a Kreml szemében az ellentétek felszításával, destabilizációval fenyegetett, amelyet Moszkva birodalmának perifériáján egyáltalán nem kívánt engedni, hiszen az veszélyeztette az itteni országok feletti ellenőrzését, így külpolitikai céljait is.

Az 1955. tavaszi fordulat nyomán indult be Magyarországon a Rákosi és Gerő nevével fémjelzett resztalinizációs folyamat. Ez azonban nem szükségszerűen a Kreml politikájából, sokkal inkább Rákosi mértéktelen revánsvágyából és rossz helyzetértékeléséből következett.

1955. május 14-e ugyan még a megkeményedett vonalakról árulkodott, hiszen ekkor alakult meg a Varsói Szerződés, válaszként a pár nappal azelőtti nyugatnémet NATO-csatlakozásra, és nem utolsósorban azért, hogy intézményes formát adjanak az addig kétoldalú szerződéseken nyugvó katonai tömbnek. Azonban május 15-én deklarálták a független, demokratikus és semleges Ausztria létrejöttét. Ezzel a Kreml felülbírálta korábbi, Molotov által képviselt külpolitikai alapelvét. Egyébként jó okkal, hiszen a semleges Svájc és a semleges Ausztria ékként illeszkedett a NATO északi és déli szárnya közé.¹¹ Dulles amerikai külügyminiszter is jó okkal változatott a semlegességet kezdetben elutasító álláspontján, és a szenátus külügyi bizottságának zárt ülésén a következőket mondta az egyezségről: "Igen mély hatása lesz az Ausztriával szomszédos csatlós államokra […], amelyeknek először lett közös határuk a szabad világgal […] a szovjeteknek bele kell törődniük abba, hogy nagyobb fokú szabadságot és függetlenséget adjanak a csatlós államoknak."¹² Tény, hogy a megvalósult osztrák semlegesség reményt keltett Nagy Imrében és körében, s elérendő célként szerepel majd ezután politikai gondolkozásában és programjában.

1955. május 26. és június 2. között zajlott le Hruscsov belgrádi látogatása, amelyet Canossa-járásnak is tekintenek, hiszen bocsánatot kért a jugoszlávellenes sztálini politikáért. A látogatást azonban nem ezért tekintjük drámainak, hanem mert a megbeszélések végén közzétett közös nyilatkozat tartalmazta a be nem avatkozás elvét, elismerte a szocializmus fejlődési formáinak szabad megválasztását, valamint a katonai tömbök háborús feszültséget fokozó jellegét, ugyanakkor Tito méltányolta a Szovjetunió biztonságpolitikai elképzeléseit.¹³ Hruscsov célja ezzel az volt, hogy Jugoszláviát a szocialista táborhoz közelítse, és enyhítse a nemzetközi feszültséget. 1956 áprilisában Andropov azt írja, hogy "véleményünk szerint a magyar elvtársak azzal, hogy Révainak és különösen Kádárnak a Politikai Bizottságba való beválasztása mellett határoztak, komoly engedményt tesznek a jobboldali és demagóg elemeknek, nyilván arra számítva, hogy ezzel tompíthatják az utóbbiak kritikáját".¹⁴ Vészjósló kijelentés ez a Szovjetunió budapesti nagykövetétől, hiszen előrevetíti a pártvezetés megosztottságát, amelyért egyébként többen a magyar vezetők közül is aggódnak. Andropov egyébként 1956 tavaszán és nyarán szinte kivétel nélkül csak Rákositól, Gerőtől és Hegedüstől tájékozódik a belpolitikával kapcsolatban. Így az SZKP Elnökségének igen egyoldalú információkat juttat, amelyek egyre súlyosabb kijelentéseket tartalmaznak. "Az utóbbi időben az ellenséges elemek igyekeznek aláásni a Szovjetunió és az SZKP tekintélyét",¹⁵ továbbá: "különösen a volt jobboldali szociáldemokraták mutatnak aktivitást", de "az utóbbi időben aktivizálódott a kisgazdapárt tevékenysége is […], koalíciós kormányzat létrehozásának a lehetőségéről beszélgetnek Magyarországon, a kommunisták részvételével, különös siker esetén azok nélkül".¹⁶ Gerő szavai szándékosan eltúlzottak, rájátszanak a szovjet vezetés félelmeire Magyarországgal kapcsolatban. Valószínűleg már tisztában volt Rákosi tarthatatlan helyzetével, amit a Rajk-ügyben való személyes felelősségének elismerése is jelzett, és már az utódlásra összpontosított. Ezt bizonyítja az is, hogy már május elején kérte Moszkvától, Szuszlovot ismét küldjék Budapestre, hogy segítsen "számos bonyolult kérdés" megoldásában.¹⁷

Az aggasztó hírek hatására Szuszlov 1956. június 7-én Magyarországra érkezett és 14-ig itt tartózkodott. Tárgyalt a PB és a KV tagjaival, belátta, hogy van némi megosztottság a rehabilitált és újból felemelkedett politikusok, továbbá Nagy Imre és köre miatt, de "a munkások és a parasztok körében […] szó sem esik a pártvezetés »válságáról«, a pártvezetés iránti bizalmatlanságról".¹⁸ Jelentésében úgy fogalmaz, hogy Magyarországon nincs válság.

1956. június 22. és 26. között azonban a Kreml a kelet-közép-európai vezetőkkel folytatott tárgyalásokon jelezte, hogy óvatosabban kell bánni az olvadás politikájával, és ki kell küszöbölni az olyan kiszámíthatatlan jelenségeket, mint amilyen a reformértelmiségiek szervezkedése vagy a nemzeti kommunista törekvések.

Alig pár nappal később, június 28-án Poznanban munkásfelkelés tört ki, melyet a lengyel pártvezetés, élén a Hruscsov által pár hónapja személyesen kiválasztott Ochab saját hatáskörben kezelt, így külön szovjet beavatkozásra nem volt szükség. Azonban Lengyelország és Magyarország helyzete mégis a szovjet vezetés központi ügye lett ettől kezdve. Mindkettőben szinte állandó politikai intervenciót kellett gyakorolnia.

Magyarország esetében az Elnökség július elején ismét elszánta magát arra, hogy beavatkozzon. Malin feljegyzései szerint a július 9-i és 12-i ülésen döntöttek arról, hogy Mikojant küldik Budapestre, a cél pedig az, hogy "a Rajk-üggyel kapcsolatban könnyíteni kell Rákosi helyzetén".¹⁹ Mikojan magyarországi tartózkodása azonban, mint ismeretes, Rákosi menesztését eredményezte, amely abból a szempontból érdekes, hogy az SZKP Elnöksége valószínűleg nem tudott erről a szándékról, tehát Mikojant személyesen Hruscsov irányította, és általános irányelvek alapján felhatalmazta, hogy a helyzetnek megfelelően cselekedjék.²⁰ Kockázatos lépés volt ez Hruscsov részéről. Minden bizonnyal azért vállalta, mert felismerte, hogy az SZKP Elnökségén belül egy ilyen javaslat Poznan után parttalan vitákat eredményezne, másrészt pedig szembenézett a budapesti helyzet súlyosságával. Ezekben a napokban Hruscsov jelezte Titónak, hogy a legvégsőkig kész elmenni Magyarország megtartásáért, továbbá hogy a magyar válságmegoldás keretei adottak.²¹ Hruscsov minden bizonnyal a politikai intervencióra gondolt. Mikojan jelentéséből kiderült, hogy a Rákosi megtartása melletti legfőbb érv, a stabilizáció biztosítása, már nem érvényes: "A KV egyes tagjai nem teljesítik a KV utasításait sem, sőt fellépnek a KV határozatai ellen. […] A sajtó és a rádió kikerült a KV ellenőrzése alól."²² Ugyanakkor a Politikai Bizottság, melynek ülésén Mikojan részt vett, megfogalmazza azokat az irányelveket is, melyeket követni kell a válság megoldása érdekében: Rákosi lemondásának elfogadása, a KV fiatal, magyar nemzetiségű elvtársakkal való kiegészítése, az ellenséges csoportok elleni csapás előkészítése, sajtókampány beindítása, az ellenszegülő funkcionáriusok eltávolítása.²³

Az intézkedések mindegyike a pártvezetés egységét, hatékonyságát volt hivatott előmozdítani. Jól megfigyelhető bennük az a Rainer M. János által megfigyelt jelenség, hogy a szovjet válságkezelés logikájában az okozat, tehát a pártvezetés szétesése, megcserélődik az okkal, a társadalmi elégedetlenséggel. Az "orvos" tehát nem a betegséget, hanem a tüneteket akarta csak kezelni, amely így a betegség súlyosbodásához, azaz az 1956 októberében kitört forradalomhoz vezettek.²⁴

Az első katonai intervenció okai

1956 júliusában a Hruscsov által irányított magyarországi válságkezelés keretében Gerő Ernő lett az MDP KV első titkára. Gerő ugyanúgy kompromittálódott 1953 előtt, mint Rákosi, de politikai alternatíva híján nem volt kit választani e tisztségre. A politikai alternatíva hiányát még Rákosi idézte elő azzal, hogy 1955 decemberében a Kreml megkérdezése nélkül kizáratta a pártból Nagy Imrét. Mikojan ugyan próbálkozott azzal, hogy Nagy Imrét bevonja a rendezésbe, amivel a politikai vezetés egységének látszatát kelthette volna, ám ennek előfeltételét, az önkritikát Nagy Imre nem volt hajlandó megtenni. Elméletileg létezett még egy lehetőség, ami fel is vetődött, méghozzá Rákosi javaslatára: Kádár János jelölése. Őt azonban a jugoszláv perekben való érintettség miatt Hruscsov nem támogatta. Túlságosan merész ötlet volt, nem lehetett tudni, hogy pontosan milyen irányvonalat képvisel, és a nemzeti kommunizmus árnyéka vetődött rá, amely ugyan a XX. kongresszuson létjogosultságot nyert, azonban csak Jugoszláviát tekintve.

Gerő első hónapjainak eredményeiről az SZKP KB Elnöksége Andropov 1956. szeptemberi összefoglaló jelentéséből értesült. Bár Gerő Andropovval folytatott személyes beszélgetéseiben már visszafogottan nyilatkozik a magyarországi állapotokról, érzékelhetően kevesebbszer használja a "jobboldali" jelzőt, a szovjet vezetés azonban Szerov KGB-elnök jelentéseiből és persze Andropovtól értesül a magyarországi feszültségekről. Szerov július 26-i hangulatjelentésében tájékoztatta a Kremlt, hogy a volt koalíciós pártok különböző képviselői a "saját győzelmükként" ünneplik az MDP KV júliusi plénumát.²⁵

Andropov szeptemberi, az SZKP KB Elnökségének írt levele arról tudósít, hogy a júliusi plénum után tovább éleződött a magyarországi belpolitikai helyzet. "A magyar elvtársak még alig értek el eredményeket a hatalom megszilárdításáért folytatott harcban. […] Az ellenséges elemek, akik a KV júliusi plénuma utáni első időben megzavarodtak, s nem találták meg rögtön a szilárd talajt aknamunkájuk folytatásához, most már kezdik kihasználni elvtársaink határozatlanságát." Néhány káderügy alakulása Andropov szerint nem a pártvezetés vonalának szilárdságáról tanúskodik, mivel "sok magyar elvtárs […] szerint az MDP vezetősége azért tesz bizonyos engedményeket a reakciós elemeknek, hogy így próbálja megbékíteni és leszerelni őket. […] A jugoszláv sajtó a legutóbbi időkig meglehetősen határozottan támogatta a magyarországi ellenzéki elemeket. […] Az ellenséges elemeknek a XX. pártkongresszus határozatai után kifejtett tevékenysége arra irányult, hogy […] ha nem is sikerül leválasztani Magyarországot, legalább eltávolítsák a szocialista tábortól, elsősorban a Szovjetuniótól."²⁶

Andropov levele mintha vádirat lenne Hruscsov ellen; a magyarországi válság kialakulásában csak olyan tényezőket említ, amelyek a Hruscsov által kezdeményezett desztalinizációs politika elemei, illetve következményei voltak. A dokumentum tükrében úgy tűnik, hogy a magyarországi rendezés sikertelensége, magának a rendezésnek a korábban már tárgyalt egyszemélyi irányítása elindította Hruscsov ellenzékének a formálódását.²⁷ Ezt jelzi az is, hogy a Moszkván átutazó Gerő nem csak Mikojannal, hanem az inkább a keményvonalasokhoz tartozó Szuszlovval is tárgyal a magyarországi állapotokról.²⁸

Andropov jelentései októberben még drámaibb hangot ütöttek meg. "Most már nem csupán a párton belüli, hanem az ország egészére kiterjedő »komoly helyzetről« van szó. A veszélyt az jelenti, hogy három-négy hónappal ezelőtt csupán az értelmiség adott hangot elégedetlenségének, most viszont az elégedetlen hangulat egyre erősebben terjed a munkások körében, nem is szólva a parasztságról, amely szemmel láthatóan lázong […] A gazdasági és mindenekelőtt a politikai nehézségekre spekuláló reakció újra felütötte a fejét, és lényegében összekapcsolódott a párton belüli ellenzékkel. Rajk hamvainak a temetése után az ellenzékiek […] nyíltan követelik Nagy Imre visszatérését […] Olyan helyzet alakult ki, mikor a Politikai Bizottság egy sor esetben nem képes hatni a kérdések megoldására […] Jelenleg szovjetellenes propaganda folyik Magyarországon."²⁹

A jelentés egy tehetetlen és bázisa vesztett pártól szól egy olyan kommunista országban, ahol nyílt szovjetellenes propaganda folyik. Mindez arra utalhatott volna, hogy a Kremlnek újra a politikai intervenció eszközéhez kell nyúlnia, azonban Moszkva figyelmét október 19. és 23. között Lengyelország kötötte le, s a varsói események Hruscsov ellenzékének újbóli megerősödést eredményezték.

A LEMP az MDP-hez hasonlóan igen megosztott volt, Bierut 1956. márciusi halálát követően Hruscsov hiába jelölte ki személyesen az utódot. Ochab az 1956 nyarán kitört poznani munkásfelkelést gyorsan és határozottan verte le, de pártellenzékével nem boldogult. A poznani felkelés után a LEMP polarizálódott, ezért Moszkva Bulganyin miniszterelnököt és Zsukov marsallt Varsóba küldte a politikai megoldás elősegítése érdekében. A lengyel rendezés is legalább olyan felemásra sikeredett, mint a magyar: az 1948-ban titoista elhajlásért elítélt, majd rehabilitált Gomulkának helyreállították a párttagságát, de státuszának rendezését későbbre halasztották.³⁰ Gomulka népszerűsége egyre nőtt mind a párton belül, mind pedig azon kívül. Ochab tárgyalásokba bocsátkozott vele, és szeptember eleji pekingi útja során több jelzést kapott a kínaiaktól, hogy támogatnák az önállóbb politikát. Október 13-án végül a LEMP Politikai Bizottsága Gomulka jelenlétében összeült és megegyezett a válságkezelő politikai programot, valamint a személycseréket illetően. Ez utóbbi Gomulka hatalomba emelésén túl a lengyel-szovjet állampolgárságú Rokosowski honvédelmi miniszter eltávolítását is jelentette. A PB intézkedéseit az október 19-ére összehívott Központi Bizottsági ülés volt hivatott szentesíteni.

A szovjet vezetés idegesen reagált a lengyelországi eseményekre, hiszen olyan fontos személyi ügyekben történt döntés, szovjet egyeztetés nélkül, amelyek érintették a Kreml Lengyelország feletti ellenőrzését. Ráadásul Moszkva konzultációra hívó szava süket fülekre talált Varsóban. Október 19-én ezért váratlanul Hruscsov vezette szovjet delegáció érkezett a Központi Bizottság ülésére. Hruscsov ellenzékének erősödéséről árulkodik, hogy a küldöttség tagjai között ott volt Molotov és Kaganovics, akik a keményvonalas sztálinisták közé tartoztak. Ugyanakkor tagja volt még Konyev marsall is, a Varsói Szerződés hadseregparancsnoka, akinek az utasítására a delegáció érkezésével párhuzamosan Hruscsov által "hadgyakorlatnak" nevezett csapatmozgások történtek a lengyel-szovjet határnál.

Katonai intervencióra mégsem került sor, melynek okát Fejtő Ferenc abban látta, hogy Gomulka képes volt megnyugtatni Hruscsovot, és garanciákat adni neki arra, hogy Lengyelország a Varsói Szerződésben marad. Tehette mindezt azért, mert a kiélezett helyzetben a lengyel pártvezetés egységesen lépett fel a szovjetekkel szemben, és spontán tömegmozgalom szerveződött az új lengyel vezetés támogatására.³¹ Ráadásul Varsó maga mögött tudhatta Mao Ce-tung támogatását is, aki levélben jelezte, hogy nem helyesli a katonai eszközök bevetését, és felajánlotta Kína közvetítését Lengyelország és a Szovjetunió között.³²

Mindezek ellenére az SZKP Elnökségének október 20-i üléséről készült feljegyzések azt tanúsítják, hogy a moszkvai pártvezetés szerint "csak egy megoldás lehetséges – véget vetni annak, ami Lengyelországban van".³³ Mintha a lengyel vezetéssel való tárgyalások érvényüket vesztették volna, bár lehetséges, hogy inkább arról van szó, hogy számba vettek minden eshetőséget, felkészültek a legrosszabb helyzetre és a válságkezelésre (hadgyakorlat, bizottságalakítás és egyeztetés a testvérpártokkal), ami egyben engedmény volt az Elnökség sztálinistáinak. Mindenesetre a lengyel válsággal foglalkozó kutatók úgy vélik, hogy a fentebb már említett tényezők mellett a legfontosabb érv a lengyel rendezés jóváhagyása mellett éppen a magyar a forradalom kitörése volt.³⁴

Ugyanazon az elnökségi ülésen, október 20-án felmerült Magyarország kérdése is. A magyarországi állapotok arra késztették a szovjet vezetést, hogy politikailag ismét beavatkozzon Budapesten: "esetleg Mikojan et.-at odaküldeni".³⁵ Ugyanakkor van egy vészjósló utalás is a jegyzőkönyvben: "Mikojan és Zsukov elvtársak fontolják meg a katonák egységeikhez való visszahívását".³⁶ A szovjet vezetés tehát október 20-án minden lehetőségre felkészült, a katonai és a politikai megoldásra is. Mindez nem meglepő, tulajdonképpen illeszkedik az 1956 nyarán kialakított válságkezelési elképzelésekbe, melyet Hruscsov fejtett ki Titónak a magyar rendezéssel kapcsolatban. Ebbe illeszkedett az az 1956 nyarán kiadott utasítás is, amely arról szólt, hogy dolgozzanak ki katonai terveket egy esetleges magyarországi intervencióhoz.³⁷

Október 23-án Budapesten a lengyelek melletti szolidaritás kinyilvánítására rendezett tüntetés fegyveres felkeléssé alakult. Az Elnökség éjjel 11-kor kapott tájékoztatást a magyarországi helyzetről Zsukov marsalltól.³⁸ A feljegyzésekben három sor áll: "Százezres tüntetés Budapesten. Felgyújtották a Rádiót. Debrecenben elfoglalták a megyei pártbizottság és a BM megyei főosztálya épületét."³⁹ Hruscsov erre úgy reagált, hogy a szovjet csapatoknak be kell vonulniuk. Sehol nem szerepel az az 1956-tal foglalkozó szakirodalom által központi kérdésnek tekintett probléma, hogy kérte-e Magyarországról valaki a szovjet beavatkozást.⁴⁰ Ebben a helyzetben egyszerűen nem volt kérdés a katonai eszközök bevetése, ez a helyzetből szinte automatikusan adódott. Ha senki sem kérte volna a magyar vezetők közül, akkor is megtörtént volna. Hruscsov 1956 tavaszától a desztalinizáció kelet-közép-európai következményei miatt fokozatosan védekezni kényszerült az Elnökség régi sztálinistáival szemben, Rákosi leváltásában pedig egyszemélyi döntést hozott, amelynek következményeivel most kellett szembenéznie. A lengyel rendezés után Hruscsov nem vállalhatta, hogy ne ő kezdeményezze a kemény fellépést, melynek az elsődleges célja a rend fenntartása.

A politikai megoldás és kudarca

Ugyanakkor a katonai megoldás mellett az október 23-i ülésen a magyar ügyekben már szakértőnek számító Mikojan kezdeményezésére egy másik, politikai megoldás körvonalazódik. "Nagy nélkül nem lehet úrrá lenni a mozgalmon, így nekünk is olcsóbb. […] Végezzék el a rendcsinálást a magyarok. Ha bevonulnak csapataink, elrontjuk magunknak a dolgot. Próbálkozzunk politikai lépésekkel…"⁴¹ Végül a katonai intervenció melletti döntéssel Hruscsov teret enged a politikai megoldásnak is azzal, hogy Mikojant és Szuszlovot Budapestre küldik tárgyalni, s felhatalmazzák őket Nagy Imre bevonására, de küldetésük célja nem utolsósorban az információszerzés volt.

A politikai megoldás preferálása felé Hruscsovot végül Mikojan és Szuszlov, továbbá a hadsereg részéről Zsukov október 24-i jelentései terelték. A katonai jelentés megnyugtató megállapításokat tartalmazott a szovjet egységek és a magyar államvédelem és a karhatalmi csapatok közötti együttműködésről.⁴² Ezeket Mikojan és Szuszlov jelentése is megerősítette.⁴³

Azonban a Budapestre érkező szovjet küldöttek ennél tovább mentek, s azt írták, hogy "a helyzettel való közvetlen megismerkedés során kiderült, hogy mind a szovjet katonai parancsnokság, mind a magyar fegyveres erők parancsnokságának előzetes jelentései némiképp – negatív irányban – túlzónak bizonyultak […] Az a benyomásunk alakult ki, hogy különösen Gerő elvtárs, de más elvtársak is túlbecsülik az ellenség erőit, és lebecsülik saját erejüket. […] A magyar elvtársaknak az egyik legsúlyosabb hibája az volt, hogy tegnap éjszaka éjfél előtt nem engedélyezték a zavargások résztvevőinek lövetését."⁴⁴

A szovjet pártvezetők számára tehát a magyarországi események nem jelentettek mást, mint Poznan, azzal a különbséggel, hogy Magyarországon a párt képtelen volt dönteni a felkelés leverése érdekében. Ennek okát mind a szovjet delegáció, mind pedig a moszkvai vezetés a párt megosztottságában látták. Amint érzékelték, hogy Nagy Imre hajlandó részt venni a rend, illetve a párt egységének helyreállításában,⁴⁵ megnyugodtak és a politikai megoldás mellett foglaltak állást.

Október 24-én a Moszkvába érkező testvérpártok képviselővel az SZKP KB Elnöksége kibővített ülést tartott. Hruscsov tájékoztatta a vendégeket a lengyel és a magyar helyzetről. Lengyelországgal kapcsolatban azt mondta: "Most nagyon könnyű lenne indokot találni a fegyveres beavatkozásra, de nagyon nehéz lenne véget vetni egy ilyen konfliktusnak."⁴⁶ Nem volt ez másként Magyarországgal kapcsolatban sem.

A szovjet vezetés, főleg Hruscsov, véleménye a magyarországi helyzetről a Magyarországról származó információk szerint alakult. Október 28-ra a Kreml úgy látta, hogy a magyarországi helyzet súlyosbodik. Amint az SZKP KB Elnökségi üléséről szóló feljegyzések tanúsítják, Mikojan és Szuszlov, valamint Szerov KGB-jelentései arról szólnak, hogy a magyar vezetők nem tudnak élni a lehetőséggel, s képtelenek rendet tenni Magyarországon. "A tüntetést megszervezik. Kádár hajlik arra, hogy tárgyalásokat folytasson az ellenállási gócokkal. […] A munkások támogatják a felkelést. Javasolták, hogy Hegedüst rakják ki a Direktóriumból. A felkelés átterjedt vidékre"⁴⁷ – szólt a Hruscsovnak küldött tájékoztatás, melynek nyomán az első nagyobb érdemi vita alakult ki az SZKP KB Elnökségében. Molotov, Kaganovics és Vorosilov először vonta kétségbe a politikai megoldás eredményességét, nyíltan támadták Mikojant, amiért nem tudott olyan csoportot szervezni, amely nem kérdőjelezi meg a szovjet ellenőrzést Magyarország felett.⁴⁸ Nagy Imre október 28-i nyilatkozattervezete a szovjet csapatok kivonását célzó tárgyalásokról ott fekszik előttük, ez a vita alapja. Hruscsov nem megy bele a vitába, leszögezi, hogy két változat lehetséges: "A kormány cselekszik, mi segítünk. Ez hamar véget érhet. Vagy pedig Nagy ellenünk fordul, követelni fogja a tűz beszüntetését és a csapatok kivonását, utána jön a kapituláció."⁴⁹ Ezután Hruscsov felvázolja a lehetséges megoldásokat: vagy új kormányt kell alakítani, vagy megtartani a mostanit, felhívást kell intézni a magyar néphez, a testvérpátokat felszólítani hasonló megtételére, majd erélyesen le kell verni a fegyveres felkelést. A végső kérdést is Hruscsov teszi fel, lezárva ezzel a vitát: "Támogassuk-e a mostani kormányt, ha ilyen [a szovjet csapatok kivonását célzó] nyilatkozatot tesz? Támogassuk. Nincs más kiút."⁵⁰

Tehát Hruscsov Nagy Imre támogatása mellett döntött, noha az nyílt szakítást jelentett az eddigi szovjet biztonsági elvekkel. Belátta ugyanis, hogy Nagynak szüksége van némi politikai mozgástérre a helyzet ellenőrzése érdekében.

Hruscsov hozzászólása után a vita megszűnik, a megszólalók sorra csatlakoznak Hruscsovhoz. Ahogy Bulganyin is: "Vannak Budapesten olyan erők, amelyek meg akarják dönteni Nagy és Kádár kormányát. Legyen az az álláspontunk, hogy támogatjuk a jelenlegi kormányt. Máskülönben megszálláshoz kellene folyamodni. Ez kalandorságba vezetne minket."⁵¹ Zsukov, a honvédelmi miniszter az MDP KV tekintélyének megóvása érdekében a Budapestről való kivonulást is felveti, amihez Hruscsov is csatlakozik: "Beszüntetjük a tüzet. Hajlandók vagyunk kivonni a csapatainkat Budapestről. Feltételünk, hogy az ellenállási gócok szüntessék be a tüzet."⁵²

Hruscsov motívumai között minden bizonnyal a lehető legkevesebb kockázattal járó döntés keresése volt a leghangsúlyosabb. Később azonban hozzáteszi, hogy "az angolok és a franciák most kezdenek bajt keverni Egyiptomban. Ne kerüljünk velük egy társaságba. […] Megőrizzük arculatunkat."⁵³ A külpolitikai utalás a következő nap megkezdődő szuezi válságra vonatkozik, amelyet az időbeli egybeesés miatt sokáig a magyar forradalom katonai elfojtásának indokaként tartottak számon.⁵⁴ Azonban a feljegyzésben épp ellenkező előjellel említik, azaz a szuezi válság kitörése éppen, hogy a békés megoldást mozdította elő, hiszen Hruscsov külpolitikájának egyik célja az arculatformálás volt, amelytől a szocialista tábor bővítését remélte a harmadik világban.

Szuszlov ugyanezen a napon, október 28-án, Mikojan nélkül, visszatért Moszkvába, hogy személyesen tegyen jelentést. Beszámolójában említést tesz az új, koalíciós kormány létrejöttéről, Kádár azon kérdésfelvetéséről, hogy nemzeti demokratikus felkelésként értékeljék az eseményeket, az ÁVH feloszlatásáról és arról, hogy Nagy javaslatára került a kormány felhívásába a szovjet csapatok kivonása nem csak Budapestről, hanem Magyarországról is.⁵⁵ A beszámolót követően, amely Mikojan nélkül drámaibbra sikerülhetett, az SZKP KB Elnöksége egy emberként fordult Mikojan ellen, Hruscsov pedig kimondta: "Új szakasz kezdődött. Nem értünk egyet a kormánnyal."⁵⁶

Hruscsov és az Elnökség véleménye egy csapásra megváltozott tehát, ám ezt nem valamiféle új, Magyarországon vagy máshol történő politikai fejlemény indokolta. Amiről Szuszlov beszámolt, azt az Elnökség már tudta. A kormány átalakításáról október 27-én, Nagy nyilatkozattervezetéről pedig Szuszlov felszólalása előtt tárgyaltak, és arra jutottak, hogy támogatni kell a kormányt. Az egyetlen dolog, ami tehát Szuszlov borúlátó előadása miatt megváltozhatott, a helyzet értékelése volt, amely egységbe tömöríthette a korábban már fellépő keményvonalas ellenzéket. Döntést viszont nem hozott ez a nap, Hruscsov a kivárás álláspontjára helyezkedett ("Véglegeset később mondunk").

Október 29-én nem ült össze az Elnökség, október 30-án Mikojan és Szuszlov jelentésével kezdtek. "A politikai helyzet az országban nem javul, ellenkezőleg, romlik. […] a párt vezető szerveiben tehetetlenség érződik, a pártszervezetekben bomlási folyamatok játszódnak le. A garázdálkodó elemek […] ölik a kommunistákat. […] Tegnap éjszaka elfoglalták a központi pártlap nyomdáját és szerkesztőségét. […] Elfoglalták a telefonközpontot. […] Előfordulhat, hogy a felkelők ellen bevetendő magyar egységek átállnak a felkelőkhöz…"⁵⁷ A jelentés tehát beszámol az összes veszélyről, amitől a szovjet vezetés valaha tartott a kelet-közép-európai régióban. Miután Hruscsov megérkezik a kínai delegációval folytatott tanácskozásról, elkezdődik a szovjet kormány nyilatkozattervezetének a vitája, amely majd a be nem avatkozás elvét, a szovjet csapatok kivonásáról szóló tárgyalásokat, a tanácsadók visszahívását, a népi demokráciákkal való kapcsolatok egyenlőségen alapuló rendezését tartalmazza.⁵⁸ A nyilatkozat vitájában egyes "liberálisabb" elnökségi tagok a magyarországi válság okait – szovjet vezetőkhöz képest – igen józanul, ideológiai premisszák nélkül értelmezték.⁵⁹

Sepilov külügyminiszter kijelentette, hogy "ki kell küszöbölni a parancsolgatás elemeit", és a népi demokráciákkal való kapcsolatokban intézkedések egész sorozatát kell elindítani, amelynek első lépése a nyilatkozat. Zsukov honvédelmi miniszter a helyzet megoldását, "ha szükséges", a magyarországi csapatkivonással is segítené. Zsukov szerint "számunkra ez katonai-politikai lecke".⁶⁰

A szovjet nyilatkozat és ezek az eszmefuttatások azonban mind Sepilov igen erős kijelentése alapján értelmezhetők: "Az alapok megingathatatlanok maradnak."⁶¹ Tehát szó sincs arról, hogy Magyarországot kiengednék a szocialista táborból. Zsukov arról beszélt, hogy ha Magyarországon olyan kormány alakul, amely nem vonja kétségbe a szovjet-magyar katonai, gazdasági és politikai szövetséget, ha hajlandó és képes a szovjetellenes megmozdulások, a fegyveres felkelés elnyomására, akkor szükség esetén ki is lehetne vonni Magyarországról a csapatokat.

A nyilatkozat megfogalmazása közben Hruscsov a feljegyzés szerint Mikojannal folytatott beszélgetést, aki beszámolt az MDP Elnökségében folyó, a szovjet csapatkivonással kapcsolatos vitáról. "6-ból 5 szilárdan tartja magát"⁶² – hangzott a Nagy Imrére vonatkozó utalás. Később a Kínai Kommunista Párt Moszkvában tartózkodó képviselői is csatlakoztak az Elnökség üléséhez. Az ülés elején Hruscsov azért késett, mert tárgyalásokat folytatott velük. A kínai delegáció vezetője, Liu Sao-csi ismertette a KKP KB véleményét a magyarországi helyzetről. Mao lengyel helyzetről kialakított álláspontja ismeretes volt már az Elnökség előtt, eszerint Kína a nagyorosz sovinizmus jelének tartaná a Szovjetunió beavatkozását. Azonban Magyarország esetében más álláspontra helyezkedett. "A csapatoknak Magyarországon és Budapesten kell maradniuk."⁶³ Hruscsov Liu Sao-csinek felvázolta a már lefolyt vita eredményét. "Két út van – fogalmazott. – A háborús: a megszállás útja. A békés: a csapatok kivonása, tárgyalások."⁶⁴ Molotov viszont ismerteti véleményét, miközben az Elnökség megkapja a Budapesten megalakult szűkebb kabinet névsorát, benne Tildy Zoltán és Kovács Béla nevével. Molotov álláspontja a kínaival egyezett. "A politikai helyzet világossá vált. Ellenforradalmi kormány, átmeneti kormány alakult"⁶⁵ – mondta, és ezután, továbbá a kínai álláspont elhangzását követően, a kínai küldöttség jelenlétében szinte a korábbi egyhangú döntés kritikájaként hangozhatott Molotov szájából a következő mondat: "Tárgyalásokat kezdünk a csapatok kivonásáról."⁶⁶

A "liberális" elnökségi tagok és Hruscsov türelme a magyarországi politikai rendezést illetően a következő napra elfogyott. Hruscsov el is mondja ennek okát: "Pártunk ez esetben nem értene meg bennünket."⁶⁷ Az első titkár minden bizonnyal felmérte, hogy a SZKP KB Elnökségében meglévő ellenzéke tegnap olyan nem várt támogatást kapott a kínai delegációtól, hogy ha a kivonulás mellett döntene, az aláásná a hatalmi pozícióit, és védhetetlenné tenné a kivonulást a közvélemény előtt is.

Ugyanekkor Hruscsov más okokat is számításba vesz. "Ha kivonulnánk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba lendülnének. […] pozícióink gyengeségét demonstrálnánk. […] Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot."⁶⁸ Az Elnökség üléseiről szóló feljegyzések tükrében azonban hasonló állítások csak a keményvonalas sztálinisták szájából hangzottak el a viták során, azok sem sokszor. Ha valóban komoly eshetősége lett volna egy komolyabb hidegháborús konfliktus kialakulásának, akkor erről minden bizonnyal készült volna valamiféle feljegyzés, és komoly súllyal esett volna latba a magyarországi helyzet értékelésében. Ezzel szemben tudjuk, hogy a Kreml a magyar, sőt már a lengyel válság kirobbanása pillanatától jelzéseket kapott az Egyesült Államoktól arra vonatkozóan, hogy az USA nem fog beavatkozni semmilyen formában.⁶⁹ Eisenhower elnök október 27-i dallasi beszédében konkrétan utalt arra, hogy az Egyesült Államok nem tekinti potenciális szövetségesének Magyarországot. Charles Bohlen, a Moszkvába delegált amerikai nagykövet erre október 29-én ismét felhívta a figyelmet egy fogadáson. Az utalás tehát inkább hagyományos retorikai elem lehetett, amely a keményvonalasoknak tett gesztus volt, bár több, a hidegháborúval foglalkozó szerző a szovjet beavatkozás egyik okának a szovjet vezetés dominóelvtől való félelmét tartja.⁷⁰ Valóban, az állítás megalapozott, ugyanakkor ez a félelem mindvégig kétirányú volt: Moszkvában nem csak attól tartottak, hogy Magyarország kiválásának következményeként a többi népi demokráciában is elkezdődik az erjedés, és őket is az elszakadás felé viszi, hanem attól is, hogy ha beavatkoznak, az Lengyelországban is olyan helyzetet eredményezhet, amelyre végül katonai választ kell adni. Ennek elkerülése érdekében született meg október 30-án a szovjet nyilatkozat, és Hruscsov ezért kezdeményezett széles körű egyeztetést november elején a kelet-közép-európai államok vezetőivel és Titóval a beavatkozásról.

Összefoglalva elmondhatjuk tehát, hogy a második szovjet katonai intervenció oka a politikai megoldás kudarca volt. A Kremlből legalábbis kudarcnak tűnt, hiszen a magyar belpolitikai fejlemények nem mozdultak el a Moszkva által áhított stabilizáció irányába. A magyar vezetés képtelen volt az ehhez szükséges tömegbázist kialakítani azzal a politikai magatartással és mozgástérrel, amelyet a Kreml kívánt és nyújtott. Nagy Imre felismerte, hogy a stabilizáció érdekében a történések élére kell állnia, ám ezzel ki kellett mozdulnia a Moszkva által kijelölt politikai keretek közül. Ezek például a sajtó ellenőrzése, az egypártrendszer, a megkérdőjelezhetetlen, szoros szovjet-magyar politikai és katonai kapcsolatok, tehát Moszkva vezetésének elfogadása. Mikojan látott esélyt a válság politikai rendezésére, lépéseit – amelyeket minden bizonnyal nem önállóan, hanem Hruscsovval való egyeztetés után tett meg⁷¹ – azonban nem fogadta egyöntetű siker az Elnökségben. Mikojan és Szuszlov jelentései közt nagyfokú eltérés mutatkozott a magyarországi lehetőségeket tekintve. Hruscsov, látva a Mikojan elleni heves támadást, amely egységesítette az ellenzékét, és azt, hogy a kínai küldöttség tagjai is hasonló állásponton vannak, megváltoztatta álláspontját. A kialakult helyzet kísértetiesen hasonlított az 1953-as NDK-beli felkeléseket követő hatalmi helyezkedéshez, amely Berija eltávolításához vezetett radikális reformjai miatt.

A politikai rendezés kudarca az SZKP Elnökségének újra jelentkező hatalmi harcában fogant, de mint láttuk, a magyarországi belpolitikai események, illetve az azokról küldött jelentések is jelentős hatást gyakoroltak. A magyarországi helyzet rendezése kapcsán tulajdonképpen azt láthattuk, hogy a szovjet vezetés "párbeszédben volt" az eseményekkel. Az események alakították a szovjet vezetés válaszait, s nem valamiféle ideológiai érv vagy szervezeti automatizmus döntötte el a magyarországi forradalom sorsát. Ennek a párbeszédnek végül az október 30-i szovjet nyilatkozat lett az eredménye, és az, hogy a későbbiekben a kelet-közép-európai államokkal való viszonyt új alapokra helyezték, és több mozgásteret hagytak, ha – amint Sepilov külügyminiszter fogalmazott – az alapok megingathatatlanok maradnak. Ugyanakkor érdemes lenne megvizsgálni, hogy az 1956-os "magyar válság" kezelése mennyiben szolgált mintául a későbbi (1968-as csehszlovákiai vagy az 1979-es afganisztáni) katonai intervencióknak. Hogy a szovjet vezetés mennyire volt akkor párbeszédben az eseményekkel, és mennyiben befolyásolták automatizmusok.

Irodalom

Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról 1953-1956. Összeállította és a bevezetőt írta Baráth Magdolna. Budapest, Napvilág, 2002.

Gál Éva – Hegedűs B. András – Litván György – Rainer M. János (szerk.): A "Jelcin-dosszié". Szovjet dokumentumok 1956-ról. Budapest, Századvég – 1956-os Intézet, 1993.

Szereda, Vjacseszlav – Alekszandr Sztikalin (vál.): Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Budapest, Móra, 1993.

Szereda, V. – Rainer M. János (szerk.): Döntés a Kremlben 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Afianyi, Vitalij: Az 1956-os magyar események a szuezi válság tükrében. Ford. Ságvári György. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 238-240.

Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Békés Csaba: A hidegháború eredete. In: Évkönyv 1999. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 1956-os Intézet, 1999. 217-226.

Békés Csaba: Hidegháború, enyhülés és az 1956-os magyar forradalom. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 201-213.

Békés Csaba: Magyar-szovjet csúcstalálkozók 1957-1965. In: Évkönyv 1998. Budapest, 1956-os Intézet, 143-184.

Borhi László: A vasfüggöny mögött. Magyarország a nagyhatalmi erőtérben 1945-1968. Budapest, Ister, 2000.

Borhi László: Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közt, 1945-1956. Budapest, Corvina, 2005.

Borhi László: 1956 helye a szakirodalomban. In: Évkönyv X. Budapest, 1956-os Intézet, 2002. 225-232.

Calhoun, Daniel F.: Szuez és Magyarország, 1956. Ford. Somlai Katalin. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 241-245.

Csen Csien: Peking és az 1956-os magyar válság. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 186-195.

Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk. Vjacseszlav Szereda és Rainer M. János. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Fejtő Ferenc: A népi demokráciánk története. I-II. Budapest-Párizs, Magvető – Magyar Füzetek, 1991.

Fülöp Mihály – Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, Aula, 1998.

Gaddis, John Lewis: Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése. Budapest, Európa, 2001.

Gati, Charles: Hungary and the Soviet Bloc. Durham, Duke University Press, 1986.

Gati, Charles: Magyarország a Kreml árnyékában. Budapest, Századvég, 1990.

Gati, Charles: Füstbe ment tömb. Századvég – Atlanti Kiadó, Budapest, 1991.

Hajdu Tibor: 1956 nemzetközi háttere. Társadalmi Szemle, 1989. 8-9. sz. 36-39.

Hajdu Tibor: 1956 – Magyarország a szuperhatalmak játékterén. Valóság, 1990. 12. sz. 40-45.

Heller, Mihail – Nyekrics, Alexander: Orosz történelem. II. kötet. A Szovjetunió története. Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

Hutchings, Robert L.: Soviet-East European Relations. Consolidation and Conflict. Wisconsin, The University of Wisconsin Press, 1983.

Jones, Robert A: The Soviet Concept of 'Limited Sovereignity' from Lenin to Gorbachev. The Brezhnev Doctrine. Hong Kong, MacMillan, 1990.

Kende Péter: A szovjet tábor belső kapcsolatrendszerének módosulása 1953 után. In: Évkönyv VII. 1956-os Intézet, Budapest, 1999. 250-254.

Kende Péter: Még egyszer a magyar forradalom világjelentőségéről. In: Évkönyv IV. Budapest, 1956-os Intézet, 1995. 7-23.

Kennedy-Pipe, Caroline: Russia and the World 1917-1991. London, Arnold, 1998.

Kramer, Mark: A Szovjetunió válasza az 1956-os eseményekre. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 73-92.

Kirov, Alexander: A szovjet hadsereg és a magyar forradalom. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 66-72.

Kovrig, Benett: Of Walls and Bridges. The US and Eastern Europe. London – New York, NYUP, 1991.

Litván György: Mítoszok és legendák ötvenhatról. In: Évkönyv VIII. Budapest, 1956-os Intézet, 2000. 205-218.

20. századi magyar történelem, 1900-1994. Szerk. Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos. Budapest, Korona, 1997 (2., bővített kiadás).

Rainer M. János: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956-ban. In: Évkönyv II. Budapest, 1956-os Intézet, 1993.

Rainer M. János: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956. október 31. – november 4. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 53-54.

Rainer M. János: Magyarország a szovjet érdekszférában. In: Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Szerk. Gyurgyák János. Budapest, Osiris, 1996.

Rainer M. János – Urbán Károly: "Konzultációk". Dokumentumok a magyar és a szovjet pártvezetők két moszkvai találkozójáról 1954-1955-ben. Múltunk, 1992. 4. sz. 124-148

Ripp Zoltán: Belgrád és Moszkva közt. (A jugoszláv kapcsolat és a Nagy Imre-kérdés.) Budapest, Politikatörténeti Alapítvány, 1994.

Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1995.Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 1999.

Tischler János: A lengyel pártvezetés és az 1956-os magyar forradalom. In: Évkönyv III. 1994. Budapest, 1956-os Intézet, 1994.

Ötvenhatról nyolcvanhatban. Az 1956-os forradalom előzményei, alakulása és utóélete c. 1986. dec. 5-6-án Budapesten rendezett tanácskozás jegyzőkönyve. Szerk. és a jegyzeteket írta: Hegedűs B. András. Budapest, Századvég – 1956-os Intézet, 1992.

Az 1956-os magyar forradalom helye a szovjet kommunista rendszer összeomlásában. Az 1991. jún. 13-15-én az OSZK-ban megtartott nemzetközi konferencia jegyzőkönyve. Szerk. Békés Csaba. Budapest, 1956-os Intézet, 1993.

Szovjet katonai intervenció 1956. Szerk. Györkei Jenő és Horváth Miklós. Budapest, Argumentum, 1996.

Muszatov, Valerij: Szovjet-magyar kapcsolatok, 1953-1956. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997.

Majszkij, Ivan M.: A jövendő világ kívánatos alapelveiről (1944). Közread. és bev. Baráth Magdolna. Külpolitika, 1996. 3-4. sz. 158-184.

Szereda, Vjacseszlav: Szovjet döntéshozatal, 1956. október 23-30. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 49-52.

T. Varga György: Jegyzőkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól (1953. június 13-16.). Múltunk, 1998. 2. sz. 23-50.

Thompson, William J.: Khruschev: A Political Life. New York, St. Martin's Griffin, 1997.

Zubok, Vlagyiszlav M.: Hatalmi harc a Kremlben és a magyar válság. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 55-66.

Jegyzetek

1 Gaddis: Most már tudjuk, 392.

2 Fejtő: A népi demokráciák története. II. kötet. 31-33.

3 Thompson: Khruschev, 146.

4 Borhi: Magyarország a hidegháborúban, 240.

5 Ám előfordul fordított helyzetben is, hogy Malenkov eltávolításához a Nagy-ügyet használták. Lásd Zubok: Hatalmi harc a Kremlben és a magyar válság, 55-66.; Gati: Hungary and the Soviet Bloc, 134.

6 Uo. 103-111.

7 Uo. 105.

8 Uo. 108.

9 Uo. 110.

10 Uo. 162.

11 Fülöp-Sipos: Magyarország külpolitikája a XX. században, 369-373.

12 Uo. 371-372.

13 Ripp: Belgrád és Moszkva között, 7-8.

14 A "Jelcin-dosszié", 23.

15 Baráth: Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról, 293.

16 Uo. 301.

17 Uo. 298.

18 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 21.

19 Döntés a Kremlben, 19.

20 Uo. 116-117.

21 Uo. 115.; Fülöp-Sipos: i. m. 382.

22 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 41.

23 Uo. 45-46.

24 Rainer: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956-ban, 27.

25 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 69-71.

26 A "Jelcin-dosszié", 31-41.

27 Baráth: i. m. 75.

28 A "Jelcin-dosszié", 42.

29 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 83-86.

30 Fejtő: i. m. II. 84.

31 Uo. 86-97.; Döntés a Kremlben, 118.

32 Csen Csien: Peking és az 1956-os magyar válság, 188-189.

33 Döntés a Kremlben, 22.

34 Az 1956-os magyar forradalom lengyel dokumentumai, 46-47.

35 Döntés a Kremlben, 22.

36 Uo.

37 1956. július közepén Antonov hadseregtábornok vezetésével katonai küldöttség érkezett Magyarországra. Ellenőrzést folytattak a Magyarországon állomásozó Különleges Hadtestnél, és megállapították, hogy nincs életképes terve egy beavatkozáshoz. Július 20-ra elkészült ez a terv, amely a "Volna" (Hullám) fedőnevet kapja. Kirov: A szovjet hadsereg és a magyar forradalom, 67.

38 Az időponttal kapcsolatban lásd Döntés a Kremlben, 120-121.

39 Uo. 26.

40 Valószínűleg Gerő kérte a beavatkozást telefonon, de erről ellentmondásos források maradtak fenn. A katonai segítségnyújtás alapját majd egy Hegedüs által később aláírt hivatalos kérvény nyújtja. A problémakörről bővebben Döntés a Kremlben, 120-121.

41 Uo. 26.

42 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 100.

43 A "Jelcin-dosszié", 47.

44 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 102-103.

45 "A magyar elvtársak, különösen Nagy Imre, nagyon helyeselte, hogy jobban használjuk fel a magyar csapatokat, az államvédelmi egységeket annak érdekében, hogy enyhítsük a szovjet csapatok terheit, és hangsúlyt kapjon maguknak a magyaroknak a szerepe a rendzavarások felszámolásában." In: Hiányzó lapok 1956 történetéből, 103.

46 Döntés a Kremlben, 176.

47 Uo. 35.

48 Uo. 36.

49 Uo. 38.

50 Uo. 39.

51 Uo. 39.

52 Uo. 41.

53 Uo. 42.

54 Lásd Afianyi: Az 1956-os magyarországi események a szuezi válság tükrében; Calhoun: Szuez és Magyarország, 1956.

55 Döntés a Kremlben, 43-44.

56 Uo. 45.

57 Uo. 198-199.

58 Uo. 200-202.

59 Borhi László "A vasfüggöny mögött" című munkájában fejti ki alaposan, hogy a szovjet vezetők döntéseit és valóságérzékelését milyen eszmék torzítják el (120-135.).

60 Döntés a Kremlben, 53.

61 Uo.

62 Uo. 55.

63 Uo. 57.

64 Uo.

65 Uo.

66 Uo.

67 Uo. 62.

68 Uo.

69 Kovrig: Felszabadítók: a nagyhatalmak és Magyarország 1956-ban; Borhi: A vasfüggöny mögött, 189.

70 Például Békés Csaba, Borhi László, Charles Gati, John Lewis Gaddis.

71 Mikojan, amikor november 1-jén hajnalban értesült a katonai megoldás melletti döntésről, tiltakozott és az Elnökség összehívását sürgette. Döntés a Kremlben, 73.

1956-ban az Egyesült Államok védelmét élvező Fulgencio Batista az ENSZ-ben  elítélte a magyarországi szovjet intervenciót, Pérez Jimenez venezuelai, Rafael Leonidas Trujillo dominikai diktátor nagyvonalú segítséget ígért az általuk szabadságharcos forradalmároknak tekintett emigránsoknak. Még Kéthly Anna is kifogásolta, hogy az emigráció kapcsolatot tart a Franco-rezsimmel.      

A hispán világ (a latin-amerikai és az ibériai félsziget) országainak kormányai, közvéleménye és az ottani magyar kolóniák a világ más részeihez hasonlóan felháborodottan értesültek a szovjet katonai beavatkozásról, és elítélték az 1956-os magyar felkelés vérbefojtását. A világnak ezen a részén azonban az események visszhangjának számos sajátos vonása volt.

A magyar felkelés fogadtatásának és hatásának elemzése lehetetlen az Egyesült Államok és Latin-Amerika közötti kapcsolatok történetének ismerete nélkül.

Az Egyesült Államok – mint a gyarmatosítás ellen vívott első győztes háború szülötte – külpolitikájában az ún. Monroe-elv (1823) megfogalmazása óta állandó tényező volt a törekvés, hogy az idegen hatalmakat távol tartsák a földrész függetlenné vált államaitól.

A második világháború utáni hidegháborús időszakban az Egyesült Államok a szovjet befolyás és a kommunizmus terjeszkedésének megakadályozása érdekében Európában a demokráciát, a jogállamiságot és a jóléti állam modelljét hirdette. A hispán világban viszont gyakran diktatúrákra támaszkodott. A nemzeti függetlenséget vagy jelentősebb társadalmi-politikai reformot célzó megmozdulásokkal szemben többször élt a katonai beavatkozás eszközével, vagy jobboldali puccsot hajtott végre, illetve támogatott. Ebben az értelemben az USA nagyobbrészt retrográd szerepet játszott a háború utáni latin-amerikai történelemben.

A katonai, ideológiai, politikai, gazdasági és kulturális téren egymással egyaránt szemben álló két nagyhatalom külpolitikája annyiban megegyezett, hogy az Egyesült Államok Latin-Amerikát, a Szovjetunió pedig Kelet-Európát saját érdekszférájának, kizárólagos befolyási övezetének, sőt saját biztonsága szerves részének tartotta. A legkisebb, közreműködésük nélkül indult változásban is a destabilizáció veszélyét vélték felfedezni.

1956-ra, a két nagyhatalom közötti viszonylagos erőegyensúly kialakulása nyomán, a világhelyzetben enyhülés kezdődött. Sztálin halála után mindkét fél részéről felerősödött a készség a tárgyalásra, a párbeszédre. Új jelenségnek számított az el nem kötelezett országoknak a sikeres dekolonizációs folyamat eredményeként létrejött mozgalma és tömörülése, amely a "harmadik világ" képviselőjeként, önálló tényezőként jelent meg a világpolitikában.

Ezzel összefüggésben szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy Nagy Imrére, az 1956-os felkelés miniszterelnökére bizonyíthatóan hatottak az ún. bandungi elvek. Ezekben a gyarmatosítás alól felszabadult országok elítélték a gyarmatosítás minden formáját, állást foglaltak a népek önrendelkezési joga és a békés egymás mellett élés elve mellett. Nagy Imre nem akart a mai értelemben vett rendszerváltozást. Az abban az időszakban születő pártok és mozgalmak a sztálinizmustól megtisztított szocialisztikus demokráciát, harmadik utas jövőképet fogalmaztak meg. Nagy Imre következetesen nemzeti felszabadító forradalomnak nevezte az október 23-án békés tüntetésekkel kezdődő, véres összecsapásokba, majd külső intervencióba torkolló eseményeket. Külpolitikai kérdésekben a függetlenség és az egyenrangúság megvalósítását tartotta fontosnak, a hatalmi tömbökből való kimaradást szerette volna megvalósítani az el nem kötelezett Jugoszlávia vagy a semleges Ausztria mintájára. Ezen az alapon akart tárgyalást és szívélyes kapcsolatot a Szovjetunióval. Egyetlen párt vagy mozgalom programjában sem kapott akkor hangot a nyugati országok beavatkozása iránti igény.

Megjegyzem, Bibó Istvántól, a Nagy Imre-kormány emblematikus tagjától sem állt távol a középutas politikai-szociológiai felfogás. Az 1950-es évektől Bibó gondolatvilágában erőteljesen jelent meg a fejlődő országokban (Indiában és Latin-Amerikában) észlelhető harmadik utas keresés, az 1954. évi Pancsa Sila (a békés együttélés öt elve) és az 1955. évi bandungi értekezlet hatása. Ezek összeegyeztethetők voltak a két ellenséges rendszer közti választás kényszerének elkerüléséről vallott nézeteivel.

A magyar felkelés elleni kíméletlen katonai fellépés Latin-Amerikában is súlyos presztízsveszteséget okozott a Szovjetuniónak, a szovjetbarát politikai csoportoknak, különösen a kommunista pártoknak.

A magyar emigráció zöme szenvedélyesen fejezte ki együttérzését és támogatási készségét a magyar felkelőknek. A közvetlen beavatkozás, önkéntesek toborzásának és Magyarországra szállításának terve hivatalos szervek részéről csak Argentínában és Spanyolországban került (rövid ideig) szóba.

Egyes latin-amerikai országok jelentős szerepet vállaltak az ENSZ-ben a szovjet intervenció elmarasztalásában és a magyar kérdés napirenden tartásában. Különösen Kuba képviselője volt aktív a szovjet beavatkozás elítélésében és a magyar szabadságharcosok melletti szolidaritás kifejezésében. Uruguay tagja lett a magyarországi helyzet kivizsgálásra létrehozott ún. ötös bizottságnak. Az ENSZ kimutatásai szerint 1958 júniusáig 3600-3700 magyar menekült érkezett a szubkontinensre.

A legszembeötlőbb mégis az, hogy egyes latin-amerikai diktatúrák milyen hévvel próbálták felhasználni az 1956-os magyar felkelést saját szalonképességük érdekében.

Pérez Jiménez venezuelai diktátor például ötezer magyar befogadására tett ígéretet. Az ENSZ-adatok szerint 460 magyar meg is érkezett az országba. Mivel azonban hosszabb ideje általános gyülekezési tilalom volt érvényben az egész ország területén, a hatóságok nem tettek kivételt: nem engedélyezték még a magyar szabadságharc melletti, a kommunizmus elleni tüntetést sem.

Rafael Leonidas Trujillo dominikai diktátor országa lakosságához képest a legtöbb, húszezer magyar menekült befogadásáról nyilatkozott. Volt is rá oka, mégpedig a nem sokkal előbb a haiti határon végrehajtott brutális vérengzés. 580 magyar el is jutott Santo Domingóba. Többségük azonban, mintegy négyszáz fő, hamarosan visszatért Európába.

Az eddigi kutatások nem terjedtek ki arra, hogy a szerencsétlen, kiszolgáltatott helyzetbe került menekültek csoportjainak milyen volt a sorsa.

Brazília egyes hírek szerint háromezer, mások szerint tízezer magyar befogadását vállalta. Valójában kb. ezren érkeztek az országba. A bevándorlókat a Rio de Janeiro közelében lévő Ilha das Floresen (a Virágok szigetén) helyezték el, ahol azonban európai emberek számára elviselhetetlen klimatikus körülmények uralkodtak. Több százan ostromolták (köztük 180 kiskorú társuk nevében – a névsort és az aláírásokat mellékelve) kétségbeesett levelekkel és kérelmekkel az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságát, a Nemzetközi Vöröskeresztet és más szervezeteket, követelve visszaszállításukat Európába. A magyar országgyűléshez, a kormányhoz, a latin-amerikai magyar nagykövetségekhez, a Magyarok Világszövetségéhez és volt munkahelyükhöz fordulva arról számoltak be, hogy a toborzást és a válogatást végző ügynökök aranyhegyeket ígértek nekik, s közben embertelenül bánnak velük. Havi 3800 cruzeiro minimálbérrel díjazott munkát ajánlottak, ami csak a lassú éhhalálhoz volt elég. A hatóságok durva erőszakot alkalmaztak, a helyi magyarság vezetői pedig fenyegették és zsarolták őket. Követeléseik eljutottak Kubitschek brazil elnökhöz, aki végre megígérte: mindent megtesz azért, hogy visszajussanak Magyarországra.

A korabeli brazil sajtó egy része elismerte, hogy a magyarokat megtévesztették. Másik része viszont hálátlan és zavargó, sőt zavart okozó személyeknek nevezte a bevándorlókat – egy olyan országban, ahol milliók élnek minimálbérből. Azzal vádolták őket, hogy nem akarnak dolgozni és nem létező forradalmi érdemeikből szeretnének megélni. Még olyan következtetésre is jutottak, hogy bizonyára kommunista ügynökök lázítják a menekültek többségét.

A tárgyilagos polgári lapok azonban megállapították: a magyar bevándorlók elégedetlensége abból származhat, hogy a magyarországi munkásság megszokott életszínvonala és igényei magasabbak a brazil munkásokéinál.

Három országban szerzett személyes tapasztalataim bizonyítják, hogy az 1956-os menekültek jelentős részének a beilleszkedése egyáltalán nem volt zavartalan a kinti – főleg második világháború utáni – emigrációs közösségekbe. Az 1945-ben hazájukat elhagyók baloldalinak minősítették az 1956-ban nyugatra menekült magyarokat. A régi emigráció nagy része már az október 23-át követő első napokban, mindinkább a nyugati propaganda fő áramának hatására, megkérdőjelezte Nagy Imre hitelességét. A felkelés vezéregyéniségének inkább Mindszenty bíborost tartották.

Egy kuriózum: az akkor nyugat-európai emigrációban élő Luis Herrera Campins, volt venezuelai köztársasági elnök, a Kereszténydemokrata Internacionálé egykori főtitkárának állítása szerint a magyar felkelés adta meg az indíttatást saját Internacionáléjuk létrehozására.

Külön figyelmet érdemel a kubai forradalomnak a magyar felkeléshez való viszonya. Az 1956 decemberében a Granma-jachttal partraszálló, a Batista-diktatúrát megdönteni akaró forradalmárok tudtak a szovjet hadsereg brutális beavatkozásáról és a magyar felkelés vérbefojtásáról. A forradalom vezetői annak idején nyilvánosan és írásban is elítélték a Szovjetuniót. Raul Roa, a későbbi kubai külügyminiszter például a magyar felkelés tragikus sorsáról szóló könyvében élesen elítélte a szovjet beavatkozást. De még jóval később is, 1960-ban, a kubai forradalom győzelme után Ernesto Che Guevara egy havannai hivatalos találkozón a magyar küldöttség meglepetésére a diplomáciai kapcsolatok felvételének elhalasztását kérte. Kuba a szocialista országok közül utolsóként létesített kapcsolatokat Magyarországgal. Ezt azzal indokolták, hogy a magyar felkelés nagyon mély hatást keltett Latin-Amerikában, nem utolsósorban Kubában. Véleményem szerint a magyar felkelés leverésének is tulajdonítható, hogy a kubai vezetők kezdettől fogva kisebb-nagyobb mértékű bizalmatlanságot tápláltak a szovjet nagyhatalmi politikával, saját kommunistáikkal és a Moszkva-barát latin-amerikai kommunista pártokkal szemben. Az 1962. évi rakétaválság ezt az érzést megerősítette. A Budapestre akkreditált kubai nagykövetek állhatatosan érdeklődtek, s próbáltak magyarázatot kapni az 56-os felkelés kirobbanásának okairól.

Összegezve megállapítható, hogy sem a kubai forradalom, sem a magyar felkelés eredetileg nem akart kiszakadni a két, egymással szemben álló nagyhatalom befolyása alá tartozó övezetből. Kuba mégis az Egyesült Államok gazdasági és katonai megtorlásával szembesült, Magyarország pedig a szovjet katonai intervenciót szenvedte el. Az 1956-os felkelés hatására egyes európai kommunista pártokban szakadás következett be, a kommunista és a szociáldemokrata pártok pedig eltávolodtak egymástól. Kedvező feltételek jöttek viszont létre a különutas, "eurokommunista" irányzat későbbi kibontakozásához. Pár évvel később a Magyarországon bevezetett gazdasági reformok és a politikai élet korlátozott liberalizációja erjesztő hatással volt a többi szocialista országra. A kubai forradalom sajátosságainak megfogalmazásából fakadó ideológia pedig megtörte a Moszkva politikájához szolgaian alkalmazkodó kommunista pártok hegemóniáját a földrész baloldali mozgalmai felett. Ezzel akaratlanul megkönnyítette, hogy Latin-Amerikában a baloldali mozgalmak sokszínűvé váljanak, hogy nagyobb megrázkódtatás nélkül túléljék a szocializmus európai összeomlását, s hogy ma is tapasztalhatóan fellendüljenek.

Véleményem szerint a földrészen jelenleg megfigyelhető különböző mértékű és jellegű balrafordulás sem más, mint egyfajta, a neoliberális politikától eltérő, harmadik út keresése.

Végül tanulságosnak tartom, hogy Kéthly Anna – ahogy ez Bakach-Bessenyei György, a magyar emigrációban létrejött Magyar Nemzeti Bizottmány vezetője és Marosy Ferenc, a madridi kir. követ levelezéséből megtudható – kifogásolta, hogy a magyar emigráció egy nem jelentéktelen része kapcsolatot tart fenn a Franco-diktatúrával, és kritikával illette a koronás címert használó madridi magyar követség tevékenységét. A levelezésből az is kiderül, hogy Kéthly Anna 1957-ben – amikor Fidel Castro kubai földön már felvette a harcot a Batista-diktatúra hadseregével – határozottan elutasította az ENSZ-ben a magyar ügy tárgyalásában aktív szerepet játszó kubai nagykövettel való kapcsolat felvételét, azzal az indokkal, hogy Kuba fasiszta állam, a nagykövet is fasiszta, így nem lehet vele érintkezésbe lépni. Kéthly Anna tehát világosan különbséget tudott tenni a magyar felkelés támogatói között, amire a mai politikusok gyakran képtelenek.

Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom, Osiris Kiadó, Budapest, 2006

"A Vesztett illúziók éles fénnyel világítja meg a magyarországi forradalom történelmi drámájának három legfontosabb vonatkozását: a tragikus vezéralak, Nagy Imre csúf múltját és hősi átlényegülését; a magyar kommunisták kézben tartására irányuló zavaros, bomlasztó és hihetetlenül körmönfont szovjet erőfeszítéseket; s az Egyesült Államok »felszabadítási politikának« álcázott, gyermeteg tehetetlenségét. Felvillanyozó olvasmány, történelmi forrásmunkaként megkerülhetetlen." Zbignew Brzezinski elismerő szavai a kötet borítóján – együtt a közelmúltban elhunyt Litván György, illetve Mark Kramer hírneves harvardi kremlinológus méltatásával¹ – egybecsengenek az 1956 ötvenedik évfordulóján egyszerre öt nyelven: angolul, magyarul, oroszul, lengyelül és szlovákul megjelentetett mű primer (magyar nyelvű) recepciójával. John Lukacstól és Szigethy Andrástól² Varga Lászlón át³ Jeszenszky Gézáig⁴ és Bartus Lászlóig⁵ egyöntetű a vélemény: Charles Gati, a washingtoni John Hopkins Egyetem politológus professzora – alias Gáti Károly, a Nagy Imre értelmiségi holdudvarához sorolt (noha 1956. novemberi emigrációja idején alig 22 esztendős) újságíró-gyakornok – az évforduló gazdag könyvtermésének legmértékadóbb s várható hatásában legfontosabb művét publikálta.

Gati "olvasóbarát": terjedelmileg önkorlátozó, letisztult stílusú könyvében több évtizedes kutatómunka és érlelés – mérlegelés, töprengés, sőt tépelődés – eredménye összegeződik. Következtetéseit a szerző, megkönnyítve recenzenseinek feladatát, a kötet előszavában tézisszerűen ismerteti. E tézisek egyáltalán nem újak, az 56-os szakirodalomban egytől egyig megfogalmazódtak már. Ami új, az egyrészt a bizonyító anyag mennyisége és minősége, vagyis a hozzáférhető amerikai, szovjet és magyar archív források egyedülállóan széles körének és a szakirodalom szinte teljességének ismeretén, illetve az események egykori részvevőivel és a korszak kutatóival folytatott beszélgetéseken, vitákon alapuló szelekció, majd szintézis; másrészt az üzenet logikus rendbe illesztése és ennek megfelelő kifejtése.

A szerző fő következtetései – amelyek várhatóan az 56-ról szóló alapismeretek részévé válnak (s remélhető, hogy például a középiskolai tankönyvek anyagába is beépülnek) – a következők:

1. A felkelés folyamán ténylegesen (fegyveresen) harcolók – létszámukat Gati legfeljebb 15 ezer főre teszi⁶ – nagy többségükben nemzeti célokért: a függetlenség kivívásáért (a szovjet uralom ellen) harcoltak, anélkül hogy a rendszert magát elvetették volna. A felkelők, fogalmaz Gati, "mélységesen nacionalisták, szovjetellenesek és oroszellenesek voltak – ám nem a szocializmus ellenségei".⁷
   
2. "Másodszor: a forradalom híján volt a hatékony vezetésnek."⁸ A szerző különös gondot fordít rá, hogy e tézist – s konkrétan Nagy Imrének mint a felkelés (forradalom) kulcsfigurájának politikai vezetői alkalmatlanságát – részletesen alátámassza. Nagynak, mutat rá Gati, W. Gomulkához hasonlóan valós esélye volt arra, hogy hazáját elkormányozza "a szabadságharcosok nagyralátó elképzeléseinek és Moszkva minimális követeléseinek Szküllája és Kharübdisze között".⁹ Nagy Imre október 23-án (másodszor is) miniszterelnöki pozícióba kerülve, a desztalinizációs társadalmi mozgalom élére állhatott volna (kellett volna álljon) – akkor, amikor a felkelők követelései még egyértelműen reformkommunista célok és a hidegháború nemzetközi realitásainak keretein belül maradtak, s amikor "a forradalmat olyan mederbe terelhette volna, amelyik mértéktartó és a Szovjetuniónak elfogadható"¹⁰ lett volna. Ennek érdekében "kezdettől fogva tárgyalnia kellett volna nem csak a Szovjetunió Budapestre küldött két fő vezetőjével, Mikojánnal és Szuszlovval, de alighanem be kellett volna ülni egy repülőgépbe és el kellett volna menni Moszkvába, ott leülni és megtárgyalni az eseményeket."¹¹ Ehelyett Nagy csupán öt nappal később állt a felkelés élére, amelyet azonban akkor sem irányított; sodródott az eseményekkel, s behódolt a vezetetlenség miatt időközben radikalizálódott felkelőknek, elhallgatva előlük, hogy az egyoldalúan – a szovjetekkel való egyeztetés nélkül – megtett lépések nagy valószínűséggel katonai beavatkozáshoz vezetnek.12

   Magyarán, a forradalom miniszterelnöke híján volt a két, talán legfontosabb politikusi erénynek: az intuíciónak (a helyzetfelismerő és kezdeményezőképességnek), illetve – Gati kifejezésével – a "Deák Ferenc-i" kompromisszumkészségnek.¹³

   És – hozzátehetjük – egy harmadiknak is: a mulasztások és hibák belátásának, a konzekvenciák levonására való hajlandóságnak is… Mert bár Charles Gati Nagy politikusi fiaskójáról szóló tézisét nem terjeszti ki az exminiszterelnök 1956 utáni magatartásának s a Kádár-kormány vele szembeni – Nagy halálos ítéletébe és kivégzésébe torkollott – retorziójának megítélésére, a "rettenthetetlen és meg nem alkuvó" Nagy Imréről kialakult, lényegében konszenzusos kép (is) – éppen Gati tézise alapján – korrekcióra szorul. E már-már kanonizált szemléletben ugyanis Nagy Imre politikusi és magánemberi viselkedése megengedhetetlenül keveredik, s ez téves következtetések alapjául szolgál. Hiszen bár lehet Nagy hősi pózba merevedését "megtisztulásnak", NKVD-s előélete s egyéb tévelygései miatti magánemberi vezeklésnek tekinteni, ez azonban mit sem változtat azon, hogy mint politikus, Nagy Imre nem volt képes/hajlandó arra (sem), hogy elkerülhetetlen bukása utáni álláspontja kialakításakor tekintettel legyen az új konstellációra: a részben saját helyt nem állása miatt bekövetkezett tragikus végkifejletet követő kül- és belpolitikai realitásokra. Nagy "nem gyakorolt politikai önkritikát […] Úgy halt meg, mint igazi mártír és a valaha élt egyetlen tisztességes [sic!] bolsevik […] úgy lett hazafi, hogy közben mindvégig kommunista maradt."¹⁴ Csakhogy november 4-e után Nagy maga értelmezte "hazafiságának" s még kevésbé "kommunista" identitásának a magyar társadalom számára nem volt politikai értéke (haszna), míg "törvényes" miniszterelnöki tisztségéhez való ragaszkodása arra felettébb alkalmas volt, lehetett volna – akár bebörtönözve, akár emigrációba kényszerítve -, hogy a Kádár-kormányzat delegitimálásával tartósan nehezítse az államszocialista rendszer konszolidációját. Azét a rezsimét, amely – s a szakirodalomban ebben ma már nincs szignifikáns véleménykülönbség – a Nagy Imre nevével összekapcsolt 1953-56-os reformszocialista célkitűzések javát 1961-től politikai és gazdasági-társadalmi gyakorlattá konvertálta.

   Ha persze valaki a november 4-e utáni Nagy Imrének felmentést ad politikából, s magatartását kizárólag erkölcsi kritériumok szerint minősíti, nem járhat el másként Kádár János november 1-jei pálfordulásának megítélésében sem. Gati így is tesz, ám mondatai kellően ambivalensek ahhoz, hogy az olvasó, ha akarja, a megfogalmazásból kiolvashatja a szerzőnek azt a reális politikatörténeti értékelését, amely megfelel a mű egészére jellemző magas szakmai mércének. A szerző leszögezi, hogy miután Kádár (és Münnich) – valószínűleg Andropovtól – tudomást szerzett az október 30-i szovjet nyilatkozat visszavonásáról és a fegyveres beavatkozásról hozott prezidiumi döntésről, "választhattak: vagy árulóvá válnak, vagy hagyják, hogy az ország a sztálinista keményvonalasok kezére jusson".¹⁵ Ezután – bár "óvatosságból" feltételes módot és egyes szám harmadik személyt használ – ekként összegzi véleményét: "Hivatásos politikusok elképzelhetetlenül nehéz körülmények között meghozott, értelmes döntésnek neveznék elhatározásukat – hozzátéve talán, hogy egy hazafias érzésű politikusnak pontosan így kellett választania."¹⁶ Az értékelés enyhítéséhez fűzött morális "slafrok" az ezt követő mondatban szintén tartalmaz elismerést: "A valóságban azonban, ahol számít a tisztesség és becsület is, Kádár olyan embernek mutatkozott, aki minden határon túl képes hasznossági alapon dönteni, s akinek hiányzik az erkölcsi iránytűje."¹⁷ S hogy a message teljesen világos legyen, a gondolatmenet záró mondatában a szerző visszatér az "árulás" valós motivációjához: "A későbbi évek során [Kádár] több alkalommal is kijelentette: döntésének az volt az oka, hogy feltétlenül el akarta kerülni, hogy a Kreml a Rákosi vezette régi sztálinista gárdát helyezze vissza a hatalomba."¹⁸ Mivel Gatinak, tiszteletben tartva a történeti tényeket, nincs ellenvetése ezen érvvel szemben, Kádár szerepválasztását – kimondatlanul – hazafias, noha "morális" szempontból elfogadhatatlan cselekedetnek minősíti, szándékosan (?) nyitva hagyva, miféle erkölcsi megfontolás írhatta volna fölül a hidegháborús államközi rendszer által behatárolt, végső elemzésben Kádár, nem pedig Nagy által képviselt nemzeti érdeket.

3. Charles Gati elsősorban az előbbi – a felkelés fejetlenségét kimondó – tézisből vezeti le azt, hogy az SZKP KB Elnökségében kimunkált "cselekvésvázlatok" közül végül miért a katonai beavatkozás opciója kerekedett fölül.¹⁹ "Nem igaz – írja a szerző -, hogy a szovjetek csak az alkalmat lesték, hogy lőhessenek."²⁰ Ha a magyar követelések nem radikalizálódtak volna tűrhetetlen mértékben, Moszkvának minden oka meglett volna arra, hogy Magyarországnak "félfüggetlen", tehát a lengyel vagy akár a jugoszláv modellre hajazó státuszt engedélyezzen. A XX. kongresszuson körvonalazott, majd súlyos belső hatalmi küzdelmekben kiérlelt új szovjet politika egyik pillére ugyanis a "külső birodalom" országaival fenntartott kapcsolatok demokratizálása, azaz a szocializmushoz vezető nemzeti utak egyenjogúságának elismerése volt. Ez összefüggött és összhangban állt az 1955-ös bandungi konferencián – az afro-ázsiai országok (végső soron az el nem kötelezett mozgalom) "zászlóbontó" tanácskozásán – elfogadott Dasza Silával, a nemzetközi kapcsolatok tíz alapelvével,²¹ amit Moszkva a gyarmati sorból fölszabadult (vagy fölszabadulásukért harcoló) országok felé történő külpolitikai nyitás (a hruscsovi politikai innováció másik pillére) normájaként fogadott el.

   Tekintetbe kell venni ugyanakkor, hogy a Sztálin utáni szovjet vezetés, s mindenekelőtt Nyikita Hruscsov felfogásában az államközi kapcsolatok desztalinizációjának – amely, mint ismeretes, a két világrendszer tartós, békés egymás mellett élésének elvén nyugodott²² – két, egymást feltételező oldala volt. Egyfelől, elsősorban Jugoszlávia és Kína igényeinek eleget téve, a "szocialista pluralizmus" jegyében a Szovjetunió a korábbinál lényegesen nagyobb mozgásteret engedett vagy ismert el a rendszerbiztonság területén, illetve, mintegy a lenini politikához való visszatérés részeként, pártfogásába vette Ázsia és Afrika népeinek "ébredését", a gyarmati függés lerázását célzó küzdelmét. Másfelől egyidejűleg arra törekedett, hogy két- és többoldalú megállapodásokon, szerződéseken keresztül intézményes garanciát teremtsen a szovjet állam külső biztonsága számára. E célt szolgálta a szovjet diplomácia aktív fellépése az ENSZ intézményrendszerében éppúgy, mint Moszkva korábban ismeretlen igyekezete "barátsági és együttműködési szerződések" megkötésére a fel nem osztott, Európán kívüli térségek minél több fontos államával (Egyiptomtól Szírián át Indiáig), illetve legfőként: a Varsói Szerződés Szervezetének (VSZ) tető alá hozása. A VSZ-t aláíró államok kötelezettségvállalása a "kölcsönös, testvéri segítségnyújtásra" sub rosa a Szovjetunió biztonságpolitikai érdekkörébe tartozó országok korlátozott szuverenitásának elvét tartalmazta.²³ "Ez, ha nemzetközi jogi alapot nem is, mérlegelendő és – miként a Gati negyedik tézisében részletezett amerikai magatartás egyértelműen megmutatta – az USA és szövetségesei részéről ténylegesen akceptált hivatkozást nyújtott Moszkvának ahhoz, hogy a desztalinizáció kelet-közép-európai hatásaiban rejlő külső biztonsági kockázatokat – az általa megfelelőnek ítélt módszerrel – elhárítsa."²⁴

   Megjegyzendő, hogy a szovjet vezetés, az 1953-as keletnémet munkásfelkelés(ek)től az 1980-81-es lengyel válságig bezárólag, a katonai fellépést általában akkor mérlegelte (illetve szánta rá magát fegyveres beavatkozásra), ha valamely VSZ-tagállam rendszerbiztonsága és szövetségi hűsége – ezen keresztül a Szovjetunió külső biztonsága – egyszerre forgott kockán. Moszkva láthatóan jobban tűrte a szovjet felügyelet enyhítésére irányuló erőfeszítéseket, ha ezeket olyan nacionalista kommunista elitek vagy személyek kezdeményezték (Tito, Jugoszlávia, 1948; Gomulka, Lengyelország, 1956; Hodzsa, Albánia, 1961; Ceausescu, Románia, 1964), amelyek/akik egyébként a sztálini modellhez hasonló, keményvonalas belpolitikát folytattak.²⁵ Ugyanakkor, ha valamely szocialista ország kül- és biztonságpolitikai kérdésekben feltétlen hűséget, megbízhatóságot mutatott, a szovjet vezetés az államszocialista berendezkedés új (al)típusainak kísérleteivel kapcsolatban – például a részleges (a köztulajdon dominanciáját meghagyó) piaci átalakítással szemben az 1968 utáni Magyarországon, vagy a gazdaságszervezés "kibernetikus-technokrata" reformja iránt az NDK-ban és Csehszlovákiában az 1970-es években²⁶ – szintén türelmet mutatott. Az átléphetetlen határt, úgy tűnik, az egypártrendszerű politikai struktúra megtartása jelentette, amely a köztulajdon dominanciájának politikai biztosítéka, s ezen keresztül az államszocializmus "szubsztanciájának", a politika gazdasági-társadalmi integráló szerepe fenntartásának feltétele volt.²⁷ Bár a szovjet vezetők aligha voltak tisztában e problémakör elméleti összefüggéseivel, tény, hogy "az SZKP határozatai […] mindig erőteljesen hangsúlyozták az állam és a politikum meghatározó szerepét a szocialista építésben".²⁸

   Ismeretes, hogy az 56-os magyar felkelésről kialakított szovjet megítélés s az ehhez szabott magatartás – több hónapos tétovázás után²⁹ – véglegessé-végzetessé az SZKP KB Elnökségében október 30-ról 31-re bekövetkezett száznyolcvan fokos fordulat nyomán vált.³⁰ Hogy erre sor került, ennek súlyponti mozzanata Gáti szerint egyértelműen a Köztársaság téri pártház októberi 30-i ostroma volt. "Hruscsov számára – és Mikojan kivételével az egész szovjet vezetés számára – ez, a kommunisták kaotikus körülmények között történt lemészárlása volt elfogadhatatlan és tűrhetetlen. […] a mindennél erősebb, zsigeri reakciót a zűrzavartól való félelem […] váltotta ki. Ha Nagy Imre képes lett volna megakadályozni a Köztársaság téren történteket, s […] elszánt, független gondolkodású, de az erőviszonyokkal azért tisztában lévő kommunistaként tudott volna feltűnni, jó esélye lett volna arra, hogy maga teremtsen rendet háza táján."³¹

   A második számú ok, ami Hruscsovot, majd hatására az egész Prezidiumot előző napi, "félszívvel"³² meghozott döntésük megváltoztatására késztette, Nagy Imrének az egypártrendszer felszámolásáról szóló, október 30-án tett bejelentése volt. (Ezt – Gáti szerint – megelőzte Mikojan Tildy Zoltánnak, Nagy Imre helyettesének adott aznapi önhatalmú tájékoztatása arról, hogy "a Kreml elfogadta a többpártrendszer magyarországi bevezetésének gondolatát".³³ )

   E két, döntő jelentőségű megfontolás mögött az a szovjet felismerés állt, hogy a 30-i nyilatkozatban megfogalmazott "maximális politikai engedmény",³⁴ azaz a helyzet konszolidálása "a kommunista rendszer és a szovjet blokk egységének megőrzése mellett"³⁵ a Nagy Imre-kormány vezetésével mégsem teljesülhet.

   A fegyveres beavatkozást megalapozó többi külpolitikai mozzanat e kardinális szempontot inkább csak alátámasztotta, kiegészítette – részben post factum. Ilyen volt a Moszkvában tartózkodó kínai pártdelegációnak a magyar helyzetről formált sajátos véleménye,³⁶ illetve a fegyveres beavatkozás indokainak lengyel és jugoszláv elfogadása. Tito "nemcsak helyeselte a Kreml elhatározását – írja Gati -, de azt is felajánlotta, hogy Nagy Imrét a budapesti jugoszláv nagykövetség épületébe csalja – aztán engedi, hogy a KGB elrabolja és Romániába hurcolja".³⁷

   A szovjet csapatok Budapestről való kivonása megkezdésével egy időben, október 29-én új, háborús fázisába lépett szuezi válság nyilvánvalóan szintén befolyással volt a Magyarországgal kapcsolatos moszkvai döntésekre. Előbb, 29-én és 30-án a békés megoldáshoz szolgáltatott érveket,³⁸ 31-én viszont az új szuezi konstelláció már az intervenció egyik – ha nem is a legfőbb – érve volt: "Ha mi elhagyjuk Magyarországot, ez felélénkíti az amerikaiakat, az angolokat és a franciákat – az imperialistákat. Úgy fogják majd fel a dolgot, mint gyengeségünket, és támadni fognak… Egyiptomhoz akkor hozzátesszük Magyarországot. Nincs más út. Ha ez az álláspont támogatásra talál, ha osztják ezt, akkor elgondolkodunk, miképpen cselekedjünk."³⁹

   Végül a magyar felkelés fegyveres felszámolásáról szóló október 31-i szovjet döntés meghozatalában nyilvánvalóan fontos szerepet játszott az a körülmény, hogy Moszkva az előző néhány nap során egyértelmű biztosítékot kapott Washingtontól: "az Egyesült Államok nem szándékozik semmit sem tenni Lengyelország vagy Magyarország érdekében".⁴⁰

4. Ehhez kapcsolódik Charles Gati negyedik tézise, mely Washington 1956-os magyarországi, tágabban 1947-56 közötti kelet-európai politikáját minősíti, ekképpen: "az Egyesült Államok – ha mégoly határozott és kihívó politikát folytatott is – tájékozatlan és félretájékoztatott volt a változás kilátásai tekintetében".⁴¹ Véleményét a korábban (az 1980-90-es években) hozzáférhetővé vált amerikai külügyminisztériumi források s ezek gazdag szakirodalmi feldolgozásai ismeretén túl az először általa kutatott CIA-levéltári dokumentumok alapján fejti ki. "Jelenünkből visszatekintve – írja – nem az a kérdés tűnik a legfontosabbnak, hogy miért nem volt hajlandó az Egyesült Államok küzdeni Magyarországért egy olyan helyzetben, amely könnyen a harmadik világháború előjátékává válhatott volna; ennél sokkal érdekesebb kérdés, hogy miért nem volt hajlandó a propaganda és a diplomáciai csatornák lehetőségeit felhasználva józanabb és szerényebb célokat támogatni? Miért nem érezték többnek a keveset a semminél?"42

   Az USA kelet-európai politikáját Gati "három különböző prizmán" keresztül, a "mit mondott, mit tervezett, […] mit tett Amerika"⁴³ kérdésfelvetése alapján veszi szemügyre. Washington magyarpolitikájáról azonban a Vesztett illúziók nem sokat tesz hozzá ahhoz a képhez, amit Békés Csaba⁴⁴ , Borhi László⁴⁵ , Kovrig Bence (Bennett Kovrig)⁴⁶ vagy John C. Campbell⁴⁷ írásai alapján eddig is tudhattunk.⁴⁸

   Minthogy munkáját Gati amerikai olvasóknak is – vagy tán elsősorban éppen nekik – szánta, a könyvben túlságosan is bő teret kap a dullesi felszabadítási doktrína jegyében folytatott propaganda⁴⁹ és az 1956-os kelet-európai válság során tanúsított tényleges amerikai politika különbözősége. Következtetéseit nemegyszer meglehetősen indulatos vagy szarkasztikus formában fogalmazza meg: "Az Egyesült Államok Hollywood és a Madison Avenue legjobb technikáinak ötvözésével felajánlott egy terméket – a felszabadítást -, amelyet azonban soha nem kézbesített. A reklám megtévesztő volt, de meggyőzte Kelet-Európa elnyomott népeit arról, hogy ügyüket Amerikai is magáénak tekinti, s a szovjet elnyomókkal is elhitette, hogy Amerika kérlelhetetlen ellenség, akivel számolni kell."⁵⁰ Gati "képmutatónak" nevezi az amerikai magatartást, s "a közönséges politikai elemzések segítségével […] megmagyarázhatatlan igazság"-nak tartja, "hogy az Egyesült Államok kormányzata nemcsak a külvilágot, de saját magát is félrevezette a kommunizmussal kapcsolatos szándékai tekintetében".⁵¹ Az amerikai közszereplők, írja, "szinte vallásos bizonyossággal hittek a szavak erejében. Ebben a tekintetben vérbeli idealisták voltak – saját illúzióik áldozatai."⁵² Gáti náluk is elmarasztalóbb ítéletet mond az olyan "cinikus" politikusokról, mint Richard Nixon, akinek egy szigorúan titkos nemzetbiztonsági megbeszélésen elhangzott megjegyzését a könyv egyik fejezetének mottójaként idézi: "[…] az Egyesült Államok szempontjából nem volna maga a megtestesült rossz, ha a szovjet vasököl ismét lesújtana a szovjet tömb valamelyik országában, noha mindent összevetve kívánatosabb lenne, ha a Szovjetunióval és csatlós államaival való kapcsolatban folytatódna a jelenlegi enyhülési folyamat."⁵³ "Arcátlansága mögött – jegyzi meg a szerző – feltehetőleg politikai megfontolások húzódtak; nem feltétlenül a szovjet tábor csatlós államait szerette volna megszabadítani a Kreml uralmától, hanem a Kongresszust a demokratáktól."⁵⁴

Minthogy Gati érvelése e kérdésben (is) a politika felszínén marad, amihez ráadásul ismét morális szempontokat társít, nem veheti észre, mi a reális szerepe a hidegháborús retorikának, illetve tágabban az amerikai (és hasonlóképpen a szovjet) diskurzus és praxis közötti – a könyvben oly ékesszólóan ábrázolt – szakadéknak az ekkor in statu nascendi hidegháborús államközi rendszerben.

A második világháború után az Egyesült Államok előtt, hogy hegemón helyzetét a világrendszerben megőrizze-megszilárdítsa, két fő feladat állt:⁵⁵ (1) mielőbb stabil világrendet kellett teremtenie; (2) a fejlett centrumrégiók gazdasági szanálásával megfelelő keresletet kellett létrehoznia virágzó s szinte versenytárs nélkül maradt gazdasági vállalkozásai számára. Ami az első feladatot illeti, ezt Amerika "két részletben oldotta meg":⁵⁶ megalkotta a világrend formális keretéül szolgáló (eredetileg a roosevelti "egységes világ" elképzelésen nyugvó) ENSZ-intézményrendszert, illetve "a Jaltai Egyezmény néven ismertté vált megállapodásban" "megegyezésre jutott az 1945 utáni világ egyetlen komoly katonai hatalmával, a Szovjetunióval".⁵⁷ A jaltai rendszernek, Wallerstein szerint, három alapvető eleme volt: (1) a tényleges – európai s részben távol-keleti – érdekszféra-felosztás (ott, ahol a két vezető hatalom haderői érintkeztek egymással); (2) a világrendszerről való részleges szovjet leválás (delinking – déconnexion⁵⁸ ) elfogadása;⁵⁹ valamint (3) a saját hatalmi övezetében való politikai ellenőrzés megszilárdítása érdekében mindkét fél "joga" arra, hogy "erőteljes, kölcsönösen ellenséges retorikát alkalmazzon" a másikkal szemben.⁶⁰

A "jaltai" megállapodás, azaz a szuperhatalmi, bipoláris kompromisszum – vagy ahogyan később, a szovjet-kínai viszony megromlása után Peking és a nyugat-európai maoista szélsőbaloldal értelmezte: társuralom (kondominium) – azonban nem egyik percről a másikra, aktusszerűen jött létre, hanem az 1945-56 (vagy inkább az 1945-63) közötti nagyszámú nemzetközi konfliktus megpróbáltatásai eredményeként formálódott ki.

E próbatételek sorában 1956 ikerválsága: a kelet-európai és a szuezi válság különlegesen fontos szerepet töltött be.⁶¹ Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hidegháborús államközi rendszer nagyrészt 1956 fejleményeinek hatására lépett az első (nyers, alapvetően konfrontatív) szakaszból érett (jellemzően kompetitív és kooperatív) periódusába, vagyis az enyhülésbe.⁶² Ebben négy különálló, ám egymáshoz illeszkedő és egymást erősítő momentum játszott szerepet:

1. 1956 megszilárdította a második világháború utáni status quót; kiszámíthatóbbá vált a két politikai-katonai tömb egymáshoz való viszonya.
2. Európa "előszobája", a Közel-Kelet visszavonhatatlanul kikerült egy letűnt korszak főszereplői: Nagy-Britannia és Franciaország befolyása alól. Ezzel egy időben a Földközi-tenger keleti medencéje és Nyugat-Ázsia is beemelődött a közvetlen amerikai-szovjet szembenállás erőterébe.
3. Párizs szuezi fiaskója nyomán döntő fordulat állt be az algériai háborúban, ami felgyorsította az afrikai dekolonizáció folyamatát.
4. Gamal Abdel Nasszer politikai megdicsőülése "fazont" adott a felemelkedő harmadik világ⁶³ önálló nemzetközi politikai érdekképviseletének: 1956 után kialakult az államközi rendszer harmadik érdekcsoportja, az el nem kötelezett államok mozgalma, amely számára a kelet-nyugati szembenállás fokozatosan szélesíthető mozgásteret jelentett. "Esélyt a felzárkózásra, amit az Észak, a modernizáció feltételeit birtokló centrumállamok megosztottsága kínál, s amely megfelelő politikával kiaknázható."⁶⁴

Jegyzetek

¹ M. Kramer az elmúlt tíz év során az 1956-os lengyel és magyar válsággal kapcsolatos szovjet politikáról maga is fontos tanulmányokat közölt; lásd Gati könyvének válogatott irodalomjegyzékét: 246. o.

2 John Lukacs: "Hozzászólás Charles Gati 1956-ról írt könyvéhez "; Szigethy András: "A világbutaság történelme ". Népszabadság, 2006. szeptember 2.

3 Varga László: "Új kérdések és válaszok 56-ról ". Élet és Irodalom, 2006. szeptember 22. 50. évf. 38. szám

⁴ Jeszenszky Géza: "Elkerülhető volt-e az 56-os forradalom leverése? " Magyar Szemle, 2006. 9-10. sz., október.

5 Bartus László: "Charles Gati forradalma ". Amerikai Magyar Népszava – Szabadság, 2006. október 25.

6 Elfogadva elsősorban Eörsi László (Mítoszok helyett, 1956. Noran Kiadó, Budapest, 2003) és Gyurkó László (A bakancsos forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001) becslését.

7 Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 13.

8 Gati: i. m. 13. (Kiemelés a szövegben.)

9 Uo.

¹⁰ Uo.

¹¹ Interjú Charles Gatival . Kossuth Rádió, Szülőföldünk – Magyarok a nagyvilágban, 2006. szeptember 15.

¹² Manapság divatba jött nálunk a politikusok "hazugságainak" az "erkölcsösség" piedesztáljáról való megbélyegzése. Föltéve – bár nem megengedve -, hogy az ilyen "magas lóról" (lásd a Legfőbb Közjogi Méltóság nyilatkozatait ez év szeptember-októberében) elkövetett moralizálásnak van bárminemű politikatörténeti relevanciája, említésre méltó Gati két – meglehetősen kemény – megjegyzése. A szerző szerint a november 1-je és 4-e közötti nyugalom az "önbecsapás luxusa", a "tudatlanság áldása" volt, aminek hátterében az állt, hogy a magyar miniszterelnök elhallgatta a közvélemény előtt, hogy "a semlegesség kinyilvánításának közvetlen oka a már meg is kezdődött szovjet invázió" volt (195. o.). Másrészt, mutat rá Gati, Nagy utolsó nyilvános megnyilvánulásának (a november 4-én hajnalban elmondott rádióbeszédnek) három állítása közül kettő "nem volt igaz": a magyar csapatok – minthogy a miniszterelnök (helyesen) "nem utasította a magyar hadsereget a sokszoros túlerő elleni értelmetlen és reménytelen küzdelemre" – nem "álltak harcban", s mint ismeretes, a kormány sem volt "a helyén". "A Nagy Imre-beszéd jelentése és különösen célja zavarba ejtően homályos – azóta is" – jegyzi meg Charles Gati (196. o.).

¹³ Megjegyzendő, hogy ez a vélemény az eseményekkel szinte egy időben is megfogalmazódott. Isaac Deutscher például már 1956. november 15-i cikkében kifejtette: a szovjetek annak reményében vonultak ki október 23-a után, hogy "ez lehetővé teszi Nagynak, hogy nemzeti kommunista rendszert alakítson ki, amely, akárcsak Gomulkáé, a szovjet blokkban marad. Ez a remény két vagy három nap múlva meghiúsult, amikor nyilvánvalóvá vált a magyar kommunizmus felbomlása, és Nagy kilépett a Varsói Szerződésből." Melvin J. Lasky (ed.): The Hungarian Revolution. A White Book (Secker and Warburg, London, 1957) alapján idézi: Rainer M. János: "Nagy Imre. Egy XX. századi magyar életút a világban ". Élet és Irodalom, 2006. június 16.

¹⁴ Gati: i. m. 222.

¹⁵ Uo. 192.

¹⁶ Uo. (Kiemelés: L. Gy.)

¹⁷ Uo. (Kiemelés: L. Gy.)

¹⁸ Uo.

¹⁹ Ennek részleteiről lásd Dobos Gábor e számunkban közölt dolgozatát.

²⁰ Gati: i. m. 14. o. (Kiemelés a szövegben.)

²¹ Ez az 1954-es kínai-indiai közös nyilatkozatba foglalt Pancsa Sila, az öt vezérelv kibővítése volt, amely a szintén 1954-es, jugoszláv-indiai kezdeményezésű pozitív semlegességgel együtt az el nem kötelezett mozgalom politika fundamentumává vált.

²² Szemben az osztályharc kiküszöbölhetetlen éleződésének, s emiatt az újabb világháború elkerülhetetlenségének sztálini-zsdanovi koncepciójával.

²³ Még ha nem is abban az explicit formában, ahogyan azt 1968 után a "Brezsnyev-doktrína" tartalmazta. A szerződés szövegét lásd: Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1945-1982, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1985, 283–288.

²⁴ Vö. Lugosi Győző: "Az ikerválság. 1956". In: Poór János (szerk.): Ötven nagyon fontos évszám. Lord Könyvkiadó, Budapest, 1995, 338. Egyébként alighanem ennek jugoszláv részről való felismerése miatt hiúsult meg Hruscsov várakozása, hogy 1955. júniusi belgrádi "Canossa-járása", majd a Belgráddal való külkapcsolatok szorosra fűzése (benne első helyen éppen a magyar válsággal kapcsolatos magatartás szovjet-jugoszláv egyeztetése) előbb-utóbb elvezethet Jugoszláviának a szocialista táborba történő teljes körű integrálásához, beleértve akár a Varsói Szerződésbe való belépést is. Lásd ehhez Békés Csaba tanulmányát: "Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban?". In: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 339–360.

²⁵ Azaz a hatalomgyakorlás monopolisztikus, nem pedig gramscii értelemben vett hegemonisztikus formáját valósították meg. Lásd Szigeti Péter vitaindító tanulmányát az államszocializmus történelmi helyéről: "Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok". Eszmélet, 58. sz., 2003. nyár, 40.

²⁶ Szigeti: i. m. 41.

²⁷ Lásd uo. 39, 53.

²⁸ Wiener György: "Hozzászólás az államszocializmus-vitához". Eszmélet, 60. sz., 2003. tél, 56.

²⁹ A témakör gazdag – javarészt már a megnyitott szovjet levéltári források alapján íródott – irodalmához lásd Dobos Gábor bibliográfiáját.

³⁰ "Mire a Pravda eljutott olvasóihoz – írja igazi újságírói fordulattal Gati -, a nyilatkozat érvénytelen és érdektelen volt." (Gati: i. m. 186.)

³¹ Uo. 209-210. o.

³² A kifejezés Krausz Tamástól származik: Az 1956-os magyarországi felkelés nemzetközi összefüggéseiről. Az SZKP KB Elnökség üléseinek döntései a világpolitika tükrében. Kézirat.

³³ Gati szerint Mikojan erről nem egyeztetett Szuszlovval, a másik moszkvai küldöttel, s nem kérte ki előzetesen az SZKP KB Elnökségének véleményét sem.

³⁴ Békés: i. m. 359.

³⁵ Uo.

³⁶ A kínaiak november 1-jén a kivonulásról szóló október 30-i szovjet döntést hivatalosan üdvözölték, miközben a Prezidium 30-i ülésén a kínai delegációt vezető Liu Sao-csi a magyar helyzetről úgy foglalt állást, hogy "a csapatoknak Magyarországon és Budapesten kell maradniuk". Krausz: i. m.

³⁷ Gati: i. m. 191. o.

³⁸ Hruscsov a terjeszkedő politika látszatának elkerülését hangsúlyozta, mondván, különbözni kell az angoloktól és a franciáktól, akik "Egyiptomban főzik a kását". "Ne kerüljünk velük egy társaságba." Idézi: Krausz: i. m.

³⁹ Idézi Krausz: i. m. A Gati-könyvben található szöveg a Mark Kramer-féle angol fordítás (Cold War International History Project 8-9. sz. 1996/1997. tél) továbbfordítás magyarra, s ezért eléggé távol áll az eredeti orosz szövegtől.

⁴⁰ Békés Csaba: "Az amerikai kormány és a magyar semlegesség 1956-ban". Évkönyv III. – 1994. 1956-os Intézet, Budapest, 1994. 176.

⁴¹ Gati: i. m. 14.

⁴² Uo. 15–16. (Kiemelés a szövegben.)

⁴³ Uo. 74.

⁴⁴ Az idézett műveken kívül például "Egy megvalósulatlan amerikai javaslat a magyar forradalom megsegítésére 1956-ban". Holmi, 1993/10. sz.; "The 1956 Revolution and World Politics". The New Hungarian Quarterly, 36. évf. 1995.

⁴⁵ "Az Egyesült Államok Kelet-Európa-politikájának néhány kérdése, 1948-1956". Történelmi Szemle, 37. évf. 1995. 3. sz.; "Az USA és Kelet-Európa, 1948-1958". História, 18. évf. 1996. 1. sz.; "Rollback, Liberation, Containment or Inaction? U. S. Policy and Eastern Europe in the 1950s". Journal of Coldwar Studies, 1. 1999. Borhi ez irányú kutatásait összegezte "Az USA és a magyar forradalom" című előadásában az MTA és a Budapesti Európa Intézet Az 1956-os forradalom a világpolitikában címmel, 2006. szeptember 7-én megrendezett nemzetközi tudományos konferenciáján.

⁴⁶ The Myth of Liberation: East-Central Europe in U.S. Diplomacy and Politics since 1941. John Hopkins University Press, Baltimore, 1973; s főleg: Of Walls and Bridges. The US and Eastern Europe. New York University Press, New York, 1991; "Felszabadítók. A nagyhatalmak és Magyarország 1956-ban". In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Tanulmányok. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995.

⁴⁷ "Az Egyesült Államok kormánya és a magyar forradalom". Világosság, XXXII. évf. 1991. 10. sz.

⁴⁸ Azonkívül, hogy immár eredeti források is bizonyítják: a CIA értékelésében Magyarország a balkáni államokkal együtt a legalacsonyabb fontossági besorolást kapta. Lásd Gati: i. m. 76-77.

⁴⁹ Amelyben a főszerep a müncheni Szabad Európa Rádiónak jutott. A könyv hosszú oldalakat szentel a SZER – s különösen annak magyar részlege – dicstelen 56-os szerepének.

⁵⁰ Gati: i. m. 76.

⁵¹ Uo. 215.

⁵² Uo.

⁵³ Uo. 73. A kijelentés 1956. július 12-én hangzott el.

⁵⁴ Uo. 215. o.

⁵⁵ A gondolatmenet Immanuel Wallersteiné: "Globalizáció vagy az átmenet korszaka? A világrendszer alakulásának hosszú távú szemlélete". Eszmélet, 43. sz., 1999. ősz, 18-20.

⁵⁶ Wallerstein: i. m. 19.

⁵⁷ Uo.

⁵⁸ Lásd ehhez főként Samir Amin számos munkáját, például: La Déconnexion. Pour sortir du systčme mondial. La Découverte, Paris, 1986.

⁵⁹ Aminek inverzén annak szovjet részről való akceptálása állt, hogy a Szovjetunió és "külső birodalmának" államai kimaradnak az amerikai finanszírozású újjáépítésből (Marshall-terv).

⁶⁰ Wallerstein: i. m.

⁶¹ Mindkét válság két komponensű volt, azaz nem csak a lengyel és a magyar események interferáltak, hanem az egyiptomi és az algériai válság is összefüggött. Sőt, az egyidejűség miatt vitathatatlan a két válságrégió eseményeinek egymásra hatásai is. Ezt a szakirodalomban a legadatoltabban Salgó László munkája mutatta be (A szuezi háromszög – 1956. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986), amely – mivel a magyarországi felkelést a Kádár-rendszer szempontjai szerint értelmezi (magyarán: ellenforradalomról beszél) – méltánytalanul merült feledésbe.

⁶² Lásd ezzel kapcsolatban Gati fejtegetését az amerikai külpolitika három, "egymástól teljesen független" (sic!) vonulatáról (konfrontáció, versengés, együttműködés). Eszerint az eisenhoweri-dullesi külpolitika kettőssége, ellentmondásai a konfrontációról (felszabadítás) a versengésre és együttműködésre (fellazítás és détente) való átmenetből eredtek (101–103.).

⁶³ A "Third World", "Tiers-Monde" fogalma – Alfred de Sauvy francia demográfus 1954-es "találmánya" – a nemzetközi viszonyok leírásánál ezután kerül használatba.

⁶⁴ Lugosi: i. m. 341.