A mai kor talán legégetőbb kérdése a foglalkoztatás, annak mértéke, típusai, a munkanélküliség, az alulfoglalkoztatottság, valamint a munkavállaló kiszolgáltatottságát fokozó, terjedőben lévő rész-, táv- és határozott idejű munkaviszony problémája.
Bevezetés
A társadalom túlnyomó többségét azok az emberek teszik ki, akik csak munkaerejük eladásával biztosíthatják megélhetésüket. Mivel ők egyúttal a szavazók többségét jelentik, semmilyen kormány nem hagyhatja figyelmen kívül boldogulásukat. Ezért napjaink legégetőbb társadalmi-gazdasági kérdése a foglalkoztatás: mennyisége, szerkezete, dinamikája, lehetőségei és korlátai. A mindezt meghatározó mechanizmusok a napjaink globálissá vált kapitalista gazdaságában a következők:
- A technikai fejlődés általános tendenciája az, hogy egyre kevesebb élőmunka-mennyiséggel lehet előállítani ugyanannyi (sőt több) terméket.
- A tőkés gazdálkodás körülményei között a technikai fejlesztés a konkurenciában való helytállás végső, s ezért elengedhetetlen eszköze. Ebben a termelési módban azonban a technikai fejlődés jóvoltából felszabaduló idő nem egyenletesen oszlik meg a társadalom tagjai között, hanem a munkanélküliek oldalán halmozódik fel, miközben a vállalati költséghatékonyság az egyes foglalkoztatottaktól mind több munka elvégzését követeli meg.
- Vagyis: korunk uralkodó társadalmi formációjában, a magántulajdonú (vagy másként: az elkülönültségi viszonyokon alapuló) társadalomban a munkanélküliség növekedése, valamint a foglalkoztatottakra jutó munkamennyiség növekedése versenyképességi tényező.
Korunk kormányainak tehát egyszerre kellene biztosítania a versenyképességet, és választ találni a mind súlyosabb foglalkoztatási problémákra. Vajon lehetséges-e a két cél összeegyeztetése? Erre a kérdésre keresve a választ az alábbi tanulmány a foglalkoztatás mai trendjeit, jellemzőit és kilátásait tárja fel konkrét adatokra támaszkodva, elsősorban az Európai Unió, továbbá az USA és Magyarország példája alapján.
1. Foglalkoztatás – munkanélküliség
Miközben a technológiai fejlődés mindinkább kiszorítja az élőmunkát a termelésből, a monopolisztikus verseny éleződése és a konjunktúraciklusok rövidülése miatt a tőkének mindinkább szüksége van a munkaerő-piaci "rugalmasságra", Marx találó kifejezésével élve "tartalékseregre".1 Ennek bázisán a tőke a népesedés természeti korlátaitól mentesülve terjesztheti ki vagy szűkítheti le tevékenységét. A tartaléksereg továbbá állandó nyomás alatt tartja az alkalmazásban állókat, hiszen bármikor pótolhatóvá teszi őket. A munkanélküliség tehát a tőkés termelés elengedhetetlen velejárója, növekedése pedig a globalizáció egyik jellemzője.2 A tartaléksereg azonban nemcsak az effektíve munka nélkül lévőkből áll. A globalizáció jellemzője, hogy a "tartalékolás" egyéb formáit is magas szintre fejleszti. A tartaléksereg képződésének ezeket a globalizációs formáit tekintjük át a következőkben.
A foglalkoztatás nem tart lépést a termelés növekedésével
Az Európai Unióban (a "régi" 15-ök) a foglalkoztatási ráta 1997-ben alig 60%-ot tett ki. A lisszaboni célkitűzések szerint az értéket 2010-ig 70%-ra kívánják emelni, ám az még 2003-2004-ben is alig haladta meg a 64%-ot. Bár ezt a szintet a 15-ök Európája csak nagy foglalkoztatási erőfeszítésekkel és a kilencvenes évek végének amerikai IT-boomjára támaszkodó növekedéssel tudta elérni, még így is mindössze az 1975-ös (!) szintet reprodukálta vele. A hosszú távú trendek vizsgálata3 azonban azt is megmutatja, hogy szó sincs szinten tartásról. A 15-64 év közti lakosság foglalkoztatási rátája a hetvenes évek közepe óta határozottan csökkenő tendenciát mutat, még ha konjunkturális felívelések (a kilencvenes évek elején vagy most, legutóbb) tapasztalhatók is.
Fellendülés idején a foglakoztatás kisebb ütemben bővül, mint a kibocsátás; összehúzódás idején viszont gyorsabban csökken, mint a termelés. Sőt, nem is kell a termelésnek visszaesnie ahhoz, hogy a foglalkoztatás csökkenjen. Ez utóbbihoz elegendő csupán a termelésnövekedés lassulása. Az USA-ban például 2001-től csak némileg csökkent a növekedési ütem, a foglalkoztatás viszont visszaesett a (2001 márciusa és 2003 nyara között nettó 4 millió munkahely szűnt meg, így a foglalkoztatás az 1998 végi szintre süllyedt).4
A világszintű folyamatokról ad képet az ILO (2005). Eszerint 1994 és 2004 között a világ GDP-je kb. másfélszeresére, a foglalkoztatottak száma viszont csak egyhatodával nőtt. Ebből kiszámítható, hogy a GDP 1 százalékos növekedéséhez durván a foglalkoztatás 0,3%-os növekedése járul. A foglalkoztatottak népességhez viszonyított aránya lassan, de stabilan csökken: 1994-ben 62,4, 2004-ben 61,8% volt.
Az élőmunkaigény csökkenését a technológiai haladás eredményezi. Azt azonban, hogy ez munkanélküliség formáját ölti, az okozza, hogy a gazdálkodás tárgya a társadalmi szükségletek kielégítése helyett az elkülönült tőkék értékesülése, a társadalom rendelkezésére álló teljes munkaidőalap helyett pedig csak annak töredéke, a munkaerő újratermeléséhez szükséges munkaidő (a munkaerőköltség).
A munkanélküliség számban és arányban nő
A munkanélküliség rátája az EU 15-ben az 1975-ös 4%-ról – némi konjunkturális hullámzással – a 80-as években 8-10%-ra ugrott, s azóta is e szint körül mozog. Ez azt jelenti, hogy a regisztrált munkanélküliek száma 6,1 millióról 14,7 millióra nőtt. Az USA-ban a munkanélküliek száma 1948 januárjában 2 millió fő volt, 2004 őszén 8,1 millió (5,5%). A munkanélküliség a 70-es években többszörösére nőtt, s azóta a hullámzások epicentruma a háború utáni évek 3,5-4-szerese (8-9 millió fő).5 A munkanélküliség rátájának 90-es években mutatkozó csökkenését is a munkanélküliek számának növekedése kísérte (lásd a 2. táblázatot). A tényleges munkanélküliség azonban még ennél is több. Az USA hivatalos statisztikája6 szerint a munkaerőalapba be nem számított ("not in labour force") milliók közül 1994 és 2004 között évi rendszerességgel további 5-7 millióan vállaltak volna munkát (ezek beszámításával a munkanélküliek száma 13-16 millió), és 1,2-2 milliónyian azonnal munkába is tudtak volna állni – ha lett volna rá lehetőségük. 300-500 ezerre tehető azoknak a száma, akik úgy gondolják, reménytelen álláshoz jutniuk. Ha beszámítjuk ezeket a munkakereső csoportokat is,7 akkor a ráta már meghaladja a 9%-ot, és a 2000 őszén (az IT-boom csúcsán) mért minimum (6,3%) óta nő. További fontos elem, hogy tendenciálisan növekszik a 15 hétnél hosszabb munkanélküliséget szenvedők aránya. A latin és spanyol etnikumú lakosság körében a munkanélküliség nagyobb az átlagosnál.
A globalizáció viszonyai között tehát még a legfejlettebb tőkés országban is abszolút (!) értelemben nőtt a tőkés társadalom munkaerőpiacáról kiszorulók száma.
Az ILO (2005) adatai szerint a világon a munkanélküliek száma 1994 és 2004 között közel 45 millió fővel, 185 millióra nőtt. A növekedés arányaiban is bekövetkezett: a munkanélküliségi ráta 5,5%-ról 6,1%-ra emelkedett. 2004-ben a 15-24 évesek körében a munkanélküliség globálisan meghaladta a 13%-ot.
A bizonytalan foglalkoztatási formák nyernek teret
A mainstream közgazdasági-szociológiai szaknyelv a (viszonylag) biztonságos foglalkoztatást jelentő teljes munkaidős, határozatlan idejű szerződés keretében megvalósuló foglalkoztatást tipikusnak, az ettől eltérő formákat, mint a részmunkaidős vagy határozott idejű állásokat és az önfoglalkoztatást, atipikusnak nevezi. Túl azon, hogy lassan az atipikus lesz a tipikus foglalkoztatási forma, e kifejezéseket azért is cseréljük fel a bizonytalan és a (viszonylag) biztos kifejezésekkel, mert szemben az előbbiekkel, e fogalmak kevésbé eufemisztikusak és szégyenlősek a dolgok lényegének a megragadása tekintetében. (Persze a dolgok elkendőzésére való hajlam nem mindenkit ér utol. Így például a Jörg Huffschmid brémai professzor által vezetett "Alternatív Európai Gazdaságpolitikáért" nevű széles körű "think tank" is a "precarious employment" kifejezést használja a részmunkaidős stb. foglalkoztatásra.)8
A World Bank (2001) jelentésében az áll, hogy a világ 65 évesnél idősebb lakosainak több mint 85%-a nem rendelkezik nyugdíjellátással. Néhány évvel később az ILO (2005) kénytelen megállapítani, hogy az informális szektor globálisan növekszik. Ezek a tények arra utalnak, hogy a munkavállalók mindinkább a bizonytalanságot és védtelenséget jelentő munkalehetőségeket kénytelenek elfogadni.
Az Európai Unió munkaerő-piaci trendjei között szembetűnő a részmunkaidős foglalkoztatás hosszú távú aránynövekedése. A jó konjunktúrát mutató években a munkaerő-piaci fellendülés hordozói az egyéb (részidős, otthoni stb.) foglalkoztatási formák voltak, a teljes munkaidejű foglalkoztatás dinamikája számottevően csökkent, sőt a recessziós években negatívba fordult. ("A modern ipar egész mozgásformája tehát abból ered, hogy a munkásnépesség egy részét nem-foglalkoztatott vagy félig foglalkoztatott kezekké változtatják állandóan." MEM, 23: 592.) Mindennek következtében a teljes munkaidőre vetített foglalkoztatás (full-time equivalent employment) az Unió (15-ök) egészében a 80-as évektől a 90-es évek végéig (a konjunkturális hullámzásokkal együtt) mindössze 55% körül mozgott, és az azt követő fellendüléssel is csak 58-59%-ig emelkedett.9
Egyre gyakoribb az otthon végzett munka (távmunka) is, bár ezt a foglalkoztatási kategóriát a statisztika egyelőre még nem tartja számon, így csak becslésekre lehet hagyatkozni. Az EU-ban 10 millió távmunkásból (a foglalkoztatottak 13%-a) 5,5 millió vállalkozóként dolgozik. Hollandiában a legmagasabb a távmunka aránya (27%), a dánoknál és finneknél 22%, a svédeknél pedig 18%. Magyarországon kb. 50 ezren (alig több mint a foglalkoztatottak 1%-a) végzik részben vagy egészben otthon a munkájukat (l. i. 2004: 33.).
A dolgozó számára az otthon végzett munkának vannak előnyei (szabadság, rugalmasság, időtakarékosság stb.), de tetemes hátrányai is. Az otthonmunka mai fellendülésének alapvető ösztönzője a munkáltatók részéről a költségcsökkentés, ami gyakran a munkahelyen foglalkoztatottaknál kisebb javadalmazást jelent. További hátrányok: izoláció, társadalmi kapcsolatok leépülése, jogi és munkaügyi bizonytalanság, juttatások csökkenése, a magán- és a munka-szféra elválasztásának nehézségei, "munkaalkoholizmus" stb.10
Az USA-ban a részmunkaidős foglalkoztatottak száma 1968 és 2004 között 2,5-szeresére, 25 millióra nőtt, miközben a teljes munkaidejű foglalkoztatás alig kétszeresére (65 millióról 115 millióra). 1948 és 2004 között a legbiztosabb formában (teljes munkaidőben, határozatlan idejű szerződéssel) foglalkoztatottak aránya 37%-ról 47%-ra nőtt, ám ezt az aránynövekedést a részmunkaidősök, önfoglalkoztatók és fizetetlen családtagok együttes számának 20 millióról 35 millióra emelkedése kísérte (vö. 2. táblázat). 2002-ben az Egyesült Államokban 31 millió távmunkást tartottak nyilván (a foglalkoztatottak 24 %-a), kétharmaduk főállású volt (L. I. 2004: 33.).
A konjunktúra hullámzásait elsősorban a bizonytalan foglalkoztatási formák érzik meg. Az EU-ban a fellendülést hozó 1997-2000-es periódusban 6%-kal nőtt a határozott idejű szerződéssel foglalkoztatottak száma, elsősorban a nőké, míg a határozatlan idejű (permanens) foglalkoztatás csak mintegy 2%-kal. A termelés lassulását hozó 2000 és 2003 közötti években a permanens foglalkoztatásnak csak a növekedési üteme csökkent, a fix határidős foglakoztatásnak azonban a szintje is (EC 2004: 161.).
A munkával töltött évek száma nő
Az EU-15-ben az 1997-et követő foglalkoztatásnövekedés elsősorban az 55 éven felüli korosztály növekvő munkába állásából származott, amiben nem nehéz tetten érni a társadalombiztosítási reformok jólétcsökkentő hatását. Míg a 90-es évek elején az 55-64 évesek mindössze 36%-a dolgozott, addig 2003-ban már közel 42%-uk, ami kimagasló ütemű aránynövekedés a korcsoportok között. A munkával töltött évek számának növekedését mi sem illusztrálja jobban, mint hogy az utóbbi évtizedben teret hódított a nyugdíjkorhatár felemelésének tendenciája szerte a világon.
Folytatódik az "ipari tartaléksereg" képződése
A klasszikus polgári közgazdászok, mindenekelőtt David Ricardo nyomán Marx megállapította, hogy a tőkefelhalmozással, tehát a termelés gépesítésével, automatizációjával az élőmunka iránti viszonylagos kereslet csökken. A termelésbe újólag bevont tőkék a korábbiaknál kisebb élőmunkát (foglalkoztatást) igényelnek, hiszen éppen ez a termelékenységnövelő beruházások célja. "Az össztőke növekedésével együtt növekszik ugyan változó alkotórésze, vagyis az általa bekebelezett munkaerő is, de állandóan csökkenő arányban. […] a tőkés felhalmozás termel állandóan – mégpedig energiájával és terjedelmével arányosan – egy viszonylag, azaz a tőke közepes értékesítési szükségleteihez viszonyítva fölösleges vagy pótlólagos munkásnépességet." (MEM, 23: 589.) Ezt a viszonylagos túlnépességet nevezte Marx "ipari" tartalékseregnek. (Bár napjainkban, amikor a legnagyobb foglalkoztató a tercier szektor, helyesebb ipari-szolgáltatói tartalékseregről beszélni.)
Kérdés mármost: vajon igaz-e a tartaléksereg képződésének marxi tétele másfél évszázaddal születése után, a globalizáció korában is?
A tartaléksereg létszáma már a 80-as évek elején is jelentős volt, amikor a munkanélküliséget még nem ismerő kelet-európai országokban a Maria Hilferstrasséig és konferenciavacsorákig látó, a többséghez képest privilégiumokat élvező értelmiségi elit a maga kifinomult eszközeivel a "fejlett Nyugat" utáni ácsingózásra kondicionálta a jobb sorsa érdemes tömegeket. Balsen és munkatársai (1987) az NSZK példáján mutatták be, hogyan vezet a tartaléksereg felduzzadása az újszegénység kialakulásához és a munkavállalási feltételek romlásához. Még a németországi szociáldemokrata párt (SPD) jóléti államról szóló 1984-es jelentése is kénytelen volt beismerni, hogy "mind több munkanélküli szorul vissza a »csendes tartalék« soraiba" (146.).
De vizsgáljuk meg, hogyan alakul a tartaléksereg a fejlett országokban hosszú távon. Ehhez definiálnunk kell a tartaléksereg kategóriáját, különös tekintettel arra, hogy a globalizáció körülményei között módosulnak a foglalkoztatás és ezzel összefüggésben a munkaerő-"tartalékolás" (munkaerő-felesleg, munkanélküliség) formái is. Tehát a tartalékseregbe tartoznak mindazon munkavállalók, akiknek a munkaerejét nem használja ki teljes mértekben a tőke. A munkaerő akkor van teljes mértékben kihasználva, ha a munkavállalót tartósan és teljes munkaidőben foglalkoztatják. A tartaléksereg részét képezik a regisztrált és a nem regisztrált munkanélkülieken kívül a határozott idejű szerződéssel dolgozók, a részmunkaidőben foglalkoztatottak, az önfoglalkoztatók, kisegítő családtagok stb. A tartaléksereg létszámát tehát úgy kapjuk meg, hogy a munkaképes korú lakosságból levonjuk a határozatlan idejű szerződéssel, teljes munkaidőben alkalmazottként foglalkoztatottak létszámát. A tartaléksereg rátája pedig ennek a számnak és a munkaképes korú lakosságnak a hányadosa.
A közgazdaságtan fontos kelléke a statisztika. Módszereit azonban az alkalmazó világnézete éppúgy meghatározza, mint a belőle levont következtetéseket. Ami a módszert illeti: nem véletlen, hogy a tartaléksereget, amely a társadalmi munkaerőalappal való gazdálkodást jellemezné, korunk polgári statisztikája semmilyen formában nem méri. Ami pedig a következtetéseket illeti, arra íme egy példa: a foglalkoztatás kapcsán el lehet mondani, hogy ma több embernek van munkája az EU-ban, mint két évtizeddel ezelőtt, az elnyomorodás ("abszolút" szegénység) vagy az élőmunka kiszorításának elmélete tehát nem érvényes. Valóban, a 15-ök Európájában 1975-ben 132,6 millió embernek volt munkája, 1985-ben 134 milliónak, 2004-ben pedig már 172 milliónak. Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy a foglalkoztatás nőtt.
A további elemzés azonban megvilágítja az érem másik oldalát is. Az önfoglalkoztatók, részmunkaidősök és határozott munkaidejű szerződéssel dolgozók aránya az összfoglalkoztatottakon belül 1985-ben még összesen 36,3%-volt (ami 48,6 millió főnek felelt meg), 2004-ben azonban arányuk már 47,9% (82 millió fő). A legbiztosabb munkahelyet köztudottan a teljes munkaidős, határozatlan szerződési idejű (permanens) alkalmazottként történő foglalkoztatás jelenti. Ilyennel 1985-ben 85,4 millió fő bírt, 2004-ben pedig 90 millió. A 15-64 éves korú össznépesség 1985-ben 224,1 millió, 2004-ben pedig 251,9 millió fő volt. Ez azt jelenti, hogy 1985-ben 224,1 – 85,4 = 138,7 millió munkaképes lakosnak nem volt teljes munkaidős, biztos állása (a munkaképes korú népesség 62%-a), 2004-ben viszont már 252 – 90 = 162 milliónak (64,4%)! A tőke számára rendelkezésre álló ipari és szolgáltatási tartaléksereg tehát számban és arányban is nőtt! (És akkor a terjedőben lévő táv- vagy otthoni munkát még nem is vettük figyelembe.)
A 15 tagországban nyilvántartott munkanélküliek száma 1985 és 2004 között előbb csökkent, majd ismét növekedésnek indult, s a periódus végén az 1985-ös szinten állt (14,7 millió fő). Ezért felmerülhet, hogy a tartaléksereg növekedése a munkaerő képzésébe fektetett hosszabb időnek, tehát a fiatalok nagyobb arányú beiskolázásának tudható be. Ez részben igaz, de a képzésben töltött idő is "tartalékolást" jelent, miközben az oktatásban részesülőt valakinek el kell tartania. Az oktatás kiterjesztése továbbá nem magyaráz meg mindent, amit az is mutat, hogy az EU-15-ben a 15-24 évesek körében a munkanélküliségi ráta (éppen e korosztály nagyobb iskolai részvételének köszönhetően)11 évtizedek óta közel kétszerese a mindenkori átlagnak, miközben a fiatal munkanélküliek száma növekszik: a 90-es évek végén az EU-15-ben 7 millió, 2003-ban már közel 9 millió fő. A trend az egész világot érinti: az ILO becslése szerint az utóbbi 10 évben ugrásszerűen növekedett a fiatal munkanélküliek száma, 2005-ben globálisan elérve a 88 millió főt (1998-ban 60 millió fő).12
Hasonló eredményre jutunk az USA foglalkoztatásának elemzése kapcsán is, bár az összehasonlítást nehezíti, hogy az amerikai statisztikában a munkaképes korú lakosság címszó alatt a 16 éven felüli lakosság szerepel felső korhatár nélkül, míg az európai statisztikák csak a 64. életévig számítják a munkaképességet. Ezzel együtt is kitűnik, hogy az USA is jelentős és számban gyarapodó ipari-szolgáltatási tartaléksereggel rendelkezik, melynek aránya azonban a társadalom elöregedésével növekvő számú idős, de munkaerőnek már nemigen számítók figyelembevétele (a nevező nagysága) miatt csökken. Mint a 2. táblázatból látható, 1948 és 2004 között azoknak a száma, akik bizonytalan, részleges vagy semmilyen alkalmazással nem bírtak (többségük nem is szerepel a munkaerő-piaci statisztikában) arányában csökkent (63-ról 53%-ra), abszolút értékben azonban emelkedett: 65 millióról 119 millióra. Azonban ha beszámítjuk a kb. 20 millió főállású távmunkást, akkor a biztos állással nem rendelkezők tartalékserege még nagyobb, és valószínűleg arányában sem mutat akkora csökkenést, sőt, esetleg még nő is.13
A megfelelő számításokat elvégezve (tehát a munkaképes korú lakosságból levonva a határozatlan idejű, teljes munkaidős foglalkoztatottakat) azt kapjuk, hogy Magyarországon a tartaléksereg 2004-ben több mint 3,9 millió fő (58%) volt (lásd a 3. táblázatot). Ez 1997-hez képest csökkenést jelent, de 1989-hez képest, amikor kvázi teljes foglalkoztatás volt, óriási emelkedés.
A tőkés termelés rugalmasságának biztosítása szempontjából nem a munkanélküliségi ráta, hanem a munkaerő-állomány teljes tartaléka a döntő. Az áttekintés alapján levonhatjuk a következtetést, hogy a globalizáció körülményei nem változatták meg a tőkefelhalmozásnak a viszonylagos túlnépesség, ipari-szolgáltatási tartaléksereg képződésére vonatkozó marxi törvényszerűségét.
A kevesebb munka még kevesebb ember oldalán halmozódik fel, ami rájuk nézve a leadott munkamennyiség (munkaidő, intenzitás) növekedését jelenti.14 A felszabadult (a technikai haladással megtakarított) munkaidő, vagy másképpen: a megnövekedett "szabadidő" pedig a munkanélküliek (inaktívak, részidős alkalmazottak), valamint tőketulajdonosok (vagyonosok) oldalán koncentrálódik. Ekképpen a társadalmi polarizáció nő, a munkaerejük eladására kényszerülők közül pedig növekvő mértékben vesztes az is, akit integrál a rendszer (aki dolgozhat), és az is, akit nem (a munkanélküli).
Mindennek oka az, hogy a tőke nem a társadalmilag rendelkezésre álló összmunkaidővel gazdálkodik, hanem csak a szükséges munkaidővel (a munkaerőköltséggel). Roppant termelőerő marad így kihasználatlanul. A globális kapitalizmus – a csak a vállalati gazdálkodásig látó elemzések állításával ellentétben – történelmi csúcsokra emeli a pazarlást. A globalizáció tehát nem változtatta meg a profitorientált termelés e sajátosságát sem. "Jóllehet a tőkés termelési mód minden egyéni vállalkozásban gazdaságosságot kényszerít ki, anarchikus konkurencia-rendszere a társadalmi termelési eszközök és munkaerők legmértéktelenebb eltékozlását hozza létre, nem beszélve a számtalan nélkülözhetetlen, de önmagában véve felesleges funkcióról" – állapította meg Marx közel másfél évszázada (MEM, 23: 492.).
A tartaléksereg globalizálódása
A globalizációban felerősödő hierarchián alapuló áthárítási mechanizmusok a tartaléksereg képződésében is megjelennek. A transznacionális vállalatok uralma nem egyszerűen a tőkék szabad áramlását (leányvállalatok alapítását és áthelyezését) jelenti, hanem a kisebb beszállító vállalatok, kisebb kereskedelmi partnerek függését is. Ez a tényleges gazdasági erő teszi lehetővé, hogy az egyes tőkék működési zavarai más tőkék gondjaivá váljanak. Ha az egyik ország nagyvállalata csökkenti termelését, az saját munkaerő-állományának csökkenésénél jóval nagyobb elbocsátásokat eredményezhet a vele közvetlen és közvetett kapcsolatban álló vállalatokra gyakorolt hatás révén más országokban. Az ipari-szolgáltatási tartaléksereg tehát aránylag nagyobb mértékben képződik az erősebb gazdaságoktól függő országokban. Ez utóbbiak tartalékserege a globalizáció viszonyai között nem az ő, hanem a transznacionális vállalatok, illetve ezek anyaországainak tartalékserege.
Erre példa az exportjának 85%-át az USA-ba küldő Mexikó, amely egyben az amerikai piacot rugalmasan alkalmazkodó munkaerősereggel is ellátja (bevándorló-ingázó munkások és hazai alkalmazottak). Az ország hivatalos munkanélküliségi adatai ugyan roppant alacsony számokat mutatnak (3-4%), de az USA "new economy"-jának "soft landing"-je után 2004 márciusában hatéves csúcsot értek el.15
Az USA-ba áramló mexikóiak létszáma 1990 és 2000 között közel kétszeresére (2,6 millióról 4,9 millióra) emelkedett, ezzel arányuk az USA foglalkoztatottjainak sorában 2000-ben közel 4%-ra nőtt. Az agrárszférában (mezőgazdaság, halászat, erdészet) azonban a foglalkoztatottak közel egyharmada mexikói. 2000-ben az USA-beli mexikóiak 9%-a volt munkanélküli, miközben a dolgozók felének két állása is volt. Ezek a számok azonban nem tartalmazzák a feketemunkára kényszerülőket, akiknek száma az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény megkötése (NAFTA, 1994) óta megugrott. A NAFTA ugyanis az olcsóbb amerikai import révén kisárutermelők, farmerek tömegeit fosztja meg korábbi megélhetési forrásuktól. Így aztán olyan területekről is az USA-ba vándorolnak munkáért a mexikóiak, amelyekről azelőtt sohasem. (Például Chiapas déli részéről, ahol a kukoricatermesztést fojtja meg az olcsóbb amerikai áru.)
Mexikó hivatalos – igen alacsony – munkanélküliségi rátája gondosan elrejti a valódi folyamatokat. A "hivatalos" munkanélküliek jószerivel azok a képzett, jó családi háttérrel rendelkező fiatalok, akik megengedhetik maguknak, hogy hosszabb ideig munkát keressenek. Az országban ugyanis nincs munkanélküli segély, így a szegényebbek rákényszerülnek, hogy alkalmi munkával, családi vállalkozásban nézzenek megélhetés után. Ezzel a rejtett munkanélküliséggel együtt a valódi munkanélküliség meghaladja a 20%-ot. Az 1993-as adatok szerint a mexikói foglalkoztatottaknak csak alig fele él bérből és fizetésből, több mint egynegyedük önfoglalkoztatott, 6%-uk részmunkás és 14%-uk fizetetlen családi alkalmazott (Fleck et al. 1994).
A másik példa India, ahol a software-beszállítás legendás húzóágazattá vált: az interneten az USA-ból kiadott feladatot az indiai mérnökök akár már másnapra ("overnight") megoldják, és visszaküldik a megrendelőnek. Az így foglalkoztatott "távmunkásokra" a piac legapróbb változását is egyszerűen és azonnal át lehet hárítani (elbocsátás helyett elég, ha nem küldenek nekik megrendelést).
2. A munkaerő értéke és ára
Az egységnyi munkaerőköltség csökkentésének közismert eszközei adott (vagy az alábbi faktorok növekedésénél kisebb mértékben növekvő) kereseti színvonal mellett: a termelékenységnövelés, a munkaszervezeti változtatás, a munkaintenzitás-növelés (ezek megegyeznek a relatív értéktöbblet-termelés marxi kategóriájával), valamint a munkanap-meghosszabbítás (abszolút értéktöbblet-termelés).
De az egységnyi munkaerőköltségnek vannak közvetlenül a kereseti színvonalat csökkentő módszerei is. A ritkán bekövetkező órabércsökkentésen túl ilyen például a bérhez kapcsolódó járulékok, szolgáltatások megvonása, vagy értékük csökkentése (lásd a vállalati üdültetés vagy a vállalati lakáskölcsön drasztikus visszaesését stb.), valamint a munkaerő értékének leszorítása. E módszerek mindegyikére érvényes, hogy akár növekvő reálbérek mellett is sikerrel alkalmazhatók, és közvetve vagy közvetlenül az egységnyi munkaerőköltség csökkentését teszik lehetővé.
A fent említett eljárások nem tekinthetők újnak, de kétségtelenül szerves részei a globalizációnak is.
Hogy nem egyszerűen a fajlagos munkaerőköltség leszorítása zajlik, hanem a munkaerő értékének és árának a leszorítása is, az nyilvánvaló, ha a termelékenység növekedésére gondolunk, melynek köszönhetően a munkaerő újratermeléséhez szükséges fogyasztásicikk-tömeg értéke csökken, tehát e cikkek kevesebb bérből is megvásárolhatók (vagy ugyannyi bérért több fogyasztási cikk vásárolható).
A tőkeviszony kvázi korlátlanná válásával azonban nem csak a megszokott/kialakult fogyasztási cikkek értékének csökkenése révén, hanem a munkavállalók alkupozíciójának romlása (tartaléksereg!) miatt is csökken a munkaerő értéke. De úgy is fogalmazhatunk, hogy a munkaerő árát értéke alá szorítják le. A megfogalmazás bizonytalanságát az okozza, hogy a munkaerőáru értéke társadalmilag meghatározott elemet ("történelmi-erkölcsi elemet") is tartalmaz: a munkaerő megfelelő szintű újratermelése a történelmi fejlődés során és a nemzetgazdasági fejlettségtől függően növekvő színvonalú és bővülő összetételű fogyasztási cikk- (szolgáltatás)halmazt jelent. Ezek közül azonban ma messze nem mindegyik érhető el egy átlagos munkajövedelemből. (Gondoljunk például az internetre vagy a sportolási, kulturális lehetőségekre.) A globalizációnak köszönhetően mind a nyugati jóléti rendszerek leépülésével, mind a keleti rendszerváltással általános tendenciává válik (és a jövőben erősödni fog) az elérhető elemek számarányának csökkenése és az egyes elemek minőségének romlása. (Gondoljunk például arra, hogyan hódít teret a lakosság körében az olcsó kínai tömegcikkek vásárlása.) E tendenciának még a növekvő reálbérek sem mondanak ellent. Azért nem, mert a munkaerő értékének a történelmi/nemzeti állapotoktól való egyszerű elmaradása már önmagában is értékcsökkenést jelent – még akkor is, ha az előző időszakhoz képest növekedésről is van szó. (Vajon nem szorítja a cipő a gyermek lábát, ha a tavalyi 28-as helyett 29-es cipőt adunk rá, miközben tavaly óta két számot nőtt a lába?)
Ennek az érték- vagy árcsökkenésnek a teljes körű bemutatásához részletes háztartásstatisztikák, szociológiai vizsgálati eszközök szükségesek, de azért a jövedelmi statisztikák is elárulják a lényeget: a minimálbért alkalmazó OECD-országok többségében a minimálbér nem éri el a mediánbér16 60%-át, ami a relatív szegénység általánosan elfogadott mércéje. Ráadásul ezen országok kétharmadában még két kereső minimálbére sem elegendő ahhoz, hogy egy kétgyermekes családot megóvjon a szegénységtől. (Megjegyzendő, hogy Magyarország esetében kell a minimálbér legnagyobb hányadát, közel 120%-át kell keresnie valakinek ahhoz, hogy ne számítson szegénynek – lásd OECD 2004: 13-14.) A munkaerő alulértékeltségét illusztrálják a Union Bank of Switzerland 108 áru- és szolgáltatáscsoportot tartalmazó fogyasztóikosár-árakra vonatkozó számításai is.17 Eszerint 2000-ben a világ 50 kiválasztott városából (ezen belül 24 európai) 27-ben (köztük 10 európai) havi 168 óránál többet kellett dolgozniuk az embereknek egy európai mércével átlagos fogyasztói kosár megvásárlásához. (Tehát a vizsgált városok 54%, a vizsgált európai városok 42%-ában nem elegendő az emberek napi 8 órai munkája ahhoz, hogy "európai" módon éljenek.)
Ugyanakkor a munkába állás "adója" (bérterhek, szociális juttatások megvonása stb.) általában igen magas, ami megkérdőjelezi a munkavállalás ésszerűségét. Mindez azt jelenti, hogy mind a minimálbéren foglalkoztatottak, mind a különböző segélyekből élő munkanélküliek jövedelme elmarad a munkaerő újratermeléséhez szükséges minimális szinttől.
A jelenség oka korunk kapitalizmusát, a globalizációt jellemző társadalmi erőviszonyokban rejlik.
A jóléti államok és a "szocializmus" körülményei között a munkaerő ára e munkaerő magas színvonalú, "bővített" újratermelését tette lehetővé. (Magas színvonalú és javuló tendenciájú élelmiszer-fogyasztás, lakhatás, művelődés, sportolás, pihenés, a gyermeknevelés társadalmi szolgáltatásokkal való támogatottsága, lehetőség némi tartalék felhalmozására stb.) A növekvő számú tartaléksereg mellett azonban erre a magas szintű újratermelésre már nincs szükség. A rendszer többé már nem a támogatottságra, társadalmi konszenzusra, a megvásárolt "munkabékére" épül, hanem egyre inkább a (gazdasági) elrettentésre, a tőke diktatúrájára. A munkaerő értéke akár a minimumra, sőt az alá szorítható, hiszen "kidőlése" esetén (a növekvő tartaléksereg jóvoltából) van helyette más.
Ez a helyzet mutatkozik meg a közszolgáltatások privatizálásával szükségszerűen kialakuló kettős (gazdag-szegény) struktúrával szembeni kormányzati közömbösségben (a privatizációk támogatásában) is. Például: ha az állam továbbra is biztosítja az egészségügyi alapellátáshoz való hozzájutást, s aki ennél többet akar, az fizessen, akkor a bérbe nem az orvostudomány általános fejlődésének megfelelő egészségügyi kiadásokat kell beépíteni, hanem csak az (ettől elmaradó) alapellátásét. (Gondoljunk a szervátültetésekre, az emberi szervekkel való kereskedelemre.) Ugyanez mondható el az oktatásra, a közlekedésre, a sportra, művelődésre stb. is.
A munkaerő értékének leszorítására példa a fogyasztási cikkek minőségének romlása (polarizálódása). Itt a következő, a hétköznapi tapasztalatokból könnyen megismerhető jelenség mélyen elhallgatott összefüggéseiről van szó. A verseny következményeként a piacon megjelennek az alapvető szükségleteket olcsón kielégítő, rosszabb minőségű tömegcikkek (lásd a kínai ruhaipar tömegtermékeit, a Penny és más üzletláncokban kapható rossz minőségű importgyümölcsöt, a néhány hónapon belül nyomtalanul eltűnő kisvállalkozások által hanyagul felépített új lakásokat, a helyi pék[ek] által sütött, belül lyukas zsemléket, a ki tudja, hol gyártott olcsó műszaki cikkeket stb.). E folyamat "jótékony" hatása, hogy a munkaerő relatíve kevesebb reálbérrel is "gazdagabb"-nak látszik (esetleg még annak is érzi magát), hiszen fogyasztói kosarába a korábbinál több áru kerülhet be. Csakhogy az árak ilyen csökkenése, a fogyasztás ilyen növekedése, ha előfordul, nem a fogyasztási cikkeket gyártó ipar termelékenységének növekedéséből, hanem az áruminőség romlásából adódik.
Az árak csökkentését szolgáló "nemes polgári eszme" (nevezetesen a spórolás), leánykori nevén a profit érdekében történő egységnyi költségcsökkentés, így válik a munkaerő értékének/árának leszorítójává. Hogy ennek következtében a munkaerő néha mérgezett paprikát eszik, az csak a médiát foglalkoztató vérpezsdítő botrányként, de semmiképpen sem közgazdasági problémaként jelenik meg.
A munkaerő árának értéke alá csökkenését takarja a munkaerő képzettségének a piac (munkáltatók) által követelt, de többnyire el nem ismert növekedése is. A különböző képzettségek, oklevelek, tanfolyamok stb. gyakorta pusztán szelekciós szempontként működnek a munkaerő-felvételkor, illetve a vállalati képzés/betanítás terhét (időigényét) hivatottak elhárítani. Tömegesen termelődnek a diplomások, és egyre nagyobb számban hiába keresnek munkát. Ha kapnak, gyakran mélyen képzettségük alatt foglalkoztatják őket, ahogy a szakmunkások is mindinkább betanított munkát végeznek a korszerű automatikákkal ellátott gépek mellett. A munkaerő rákényszerül a "holtig tanulás"-ra, de ez nem életszínvonalát, bérét emeli, pusztán alkalmazásának feltétele: a tudás növekvő mértékben meg nem fizetett elemmé válik a munkaerő értékében.
A képzettség terén bekövetkezett változások azonban nem csak a munkaerő árát csökkentik értéke alá, hanem több vonatkozásban magát ezt az értéket is csökkentik. Annyiban, amennyiben – minden, ma bevett szólammal ellentétben – egyre kevésbé és semmiképpen sem sokoldalúan képzett munkásokra van szükség. A már említett vállalatkutatás (Artner 2005) során hangzott el egy nehézipari vállalatnál, hogy a bármilyen szakmában kiképzett munkaerő bármire könnyebben betanítható. Ezen nincs mit csodálkozni: a mikroelektronikai alapú technológiák (CAD-CAM-rendszerek) a legkülönfélébb tervezési, termelési, irányítási, ellenőrzési folyamatokat teszik egymáshoz hasonlóvá, uniformizálják, a szaktudásigény tehát egyre szűkebb korlátok közé szorul: felhasználói szintű számítógépes tudás és idegen nyelv – e két alapismeret önmagában több munkahely megszerzéséhez teremt alapot, mint bármely magas szintű specifikus képzettség. Tehát tanulni kell, hogy munkát kapjunk, de nem érdemes, mert nem ez fogja meghatározni sikerességünket. Ahogy mondani szokás, "a kiművelt emberfők kora lejárt". Helyes. A kiművelt emberfő ezért nem, illetve egyre kevésbé számít bele a munkaerő értékébe…
A munkaerő árának értéke alá szorítása (a munkaerő értékének történelmi szintje alá szorítása) azzal jár, hogy a munkaerő nem tudja a kor követelményeinek megfelelő színvonalon újratermelni magát. A tartaléksereg azonban éppen arra van, hogy ezzel a gonddal leszámoljon. A munkapiacon túlhajszolt kék- és fehérgallérosok életmódjukból és a rosszabb egészségügyi-szociális ellátásból következő betegségei nem okoznak gondot, mert gyors elhasználódásukat gyors elbocsátásuk követheti.18 (Gondoljunk a Magyarországon jól ismert jelenségre, hogy a 35-40 éven felüliek nehezen tudnak elhelyezkedni.) Természetesen az idősebbeknek is meg kell élni valamiből, ezért a kor előrehaladtával fordított arányban változik a kapott bér nagyságának jelentősége a munkát kereső számára.
A globalizáció körülményei közepette tehát a munkaerő árát számos tényező nyomja lefelé. Csak kevesek számára adatik meg a magas fizetés – és legtöbbször annak is nagy ára van (mérhetetlen túlórák, nagy felelősség, lojalitás, korai kiégés stb.).
A társadalom számára mindez hosszabb távon növekvő (egészségügyi és szociális) költségeket jelent, amit a tőke felől a munka felé történő jövedelemátcsoportosítással lehetne fedezni. Ez visszalépés lenne a jóléti állam felé, amit ma szerte a világon – értelmiségi köröktől kezdve "grassroots" antiglobalizációs mozgalmakig – rengetegen követelnek. A tőkés termelés motorját jelentő profit rátájának csökkenése ezt a visszalépést nem enged(het)i.
3. A munkaidő
A 90-es években Nyugat-Európából érkező hírek a törvényes munkaidő-csökkentésről s a napjaink – megkésett – magyarországi szakszervezeti követelései alapján azt hihetnénk, hogy a munkaidő általános csökkenésének korát éljük. A valóság azonban éppen fordított. Vizsgáljuk meg ezt az ellentmondást a maga konkrétságában!
A csökkenés és ami mögötte van
Az EU-15-ben az egy foglalkoztatottra jutó ledolgozott évi órák száma évtizedek óta folyamatosan csökken, 2003-ban 1615 óra. 1992 és 2003 között összesen 3,5%-kal esett vissza a ledolgozott órák száma. Ugyanezen idő alatt a munkaórára jutó termelékenység 22,1%-kal emelkedett. A foglalkoztatottak reáljavadalmazása pedig kereken 10%-kal, vagyis a termelékenységemelkedés alig 40%-ával nőtt. Az EU-25-ben 2003-ban 37,5, 2004-ben 37,7 óra volt a heti átlagos munkahét (ELM 2005).
Az USA-ban 1992 és 2003 között a ledolgozott órák száma összesen 1,2%-kal, évi 1815 (heti 35) órára csökkent, bár ez a csökkenés az "új gazdaság" 1999-2000-ben bekövetkező kifulladásából adódott. A munkaórára vetített termelékenység a 12 év alatt 23%-kal, a munkavállalók reáljövedelme ennél kisebb mértékben, 18%-kal emelkedett. A GDP mind az EU, mint az USA esetében gyorsabban nőtt a munkavállalók jövedelménél, tehát ez utóbbi aránya a megtermelt új értékből egyre csökken (EC 2004).
Feltéve, hogy ezek az adatok a valóságot tükrözik, tagadhatatlan, hogy a ledolgozott órák csökkenési üteme elmarad a termelékenység és a GDP növekedési üteme mögött. A termelőerők fejlődéséből és a gazdagság növekedéséből tehát még a leggazdagabb országokban és még átlagosan sem részesülnek arányos mértékben a munkavállalók – sem reáljövedelmük emelkedése, sem életmódjuk változása (a munkával töltött idő csökkenése) tekintetében.
De a ledolgozott órák számának csökkenéséről szóló adatok roppant távol állnak a valóságtól. Szó sincs ugyanis arról, hogy a termelékenység és a gazdagság növekedése következtében a munkavállalóknak kevesebbet kell dolgozniuk megélhetésükért.
Mindenekelőtt az adatfelvétel torzítása miatt. Az USA-ban a munkáltatók bevallása alapján 1964 és 1999 között 11%-kal csökkent a ledolgozott órák száma, míg a háztartási statisztikák (tehát a dolgozók saját bevallása) alapján mindössze fél százalékkal (tehát gyakorlatilag nem).
De még ez az adat is túloz, mert statisztikai hatások (a foglalkoztatás szerkezetének változása) rejtik el a valóban jellemző munkakörülményeket. Erről lesz szó alább.
Az átlag által elfedett különbségek
Mint az Eurostat alapján az Európai Bizottság (EC 1998: 44.) is megállapította a 90-es évek közepén: a munkaidő csökkenése részben szektorális változásokból (a szolgáltatások térnyerése a mezőgazdaság rovására), részben a részmunkaidő terjedéséből adódik. E két hatást azonban felerészben kompenzálta a teljes és részmunkaidőben foglalkoztatottak által munkában eltöltött idő növekedése. Valójában tehát a dolog éppen fordítva áll, mint ahogy azt a számok mutatják: az átlagos munkaidő-csökkenés az alkalmazottak által kifejtett munkamennyiség növekedését takarja!
És ez nem csak az Európai Unióban van így. Az USA-ban 1948 óta a heti munkaóraszám az egész privát szférában átlagosan közel 5 órával csökkent. A csökkenés egyre lassul, miközben időről időre a konjunktúrához igazodó növekedés akasztja meg, mint például a 90-es évek elején kezdődő IT-boom alatt. Az átlagóraszám csökkenése ugyanakkor a szolgáltatási szféra átlagának csökkenéséből adódott. Ezen belül különösen fontos szerepet játszott a kiskereskedelem, ahol a vasárnapi nyitva tartás visszaállítása és a szórakozó-falatozó-ivóhelyek számának növekedése fellendítette a részmunkaidősök (diákok, másodállásúak) alkalmazását (Kirkland 2000).
A szolgáltatásokkal ellentétben az árutermelésben szó sincs átlagos óraszámcsökkenésről. Itt a hullámzásokkal tarkított trend inkább növekedést mutat. 1993 és 1998 között a heti átlagos óraszám kétszer is meghaladta a 41 órát, amire a második világháború óta nem volt példa. Ráadásul az átlagot lefelé torzítja a terjedőben lévő részmunkaidős foglalkoztatás. Ezért sokkal többet mond a munkaidőről a túlórák száma, ami hosszú távon növekedést mutat és az utóbbi években 4,5-4,7 óra. Ez a magas túlóraszint csak a 90-es évek óta jellemző, azt megelőzően évtizedekig 4, de inkább 3 óra alatt mozgott.19
A fejlett országok évi munkaidőátlaga 2003-ban 1643 óra volt, Ausztráliáé azonban 1855 óra! Az ausztrálok 58%-a nem használja ki éves szabadságát, és sokan "betegre dolgozzák magukat". Japán, Új-Zéland és az USA után Ausztráliában a legnagyobb azoknak az aránya, akik heti 50 óránál is többet dolgoznak.20
Az ILO statisztikája szerint21 18 fejlett országban a heti 40 óránál többet dolgozók súlyozott átlaga meghaladja az 58%-ot. Évi 46 ledolgozott héttel számolva ez azt jelenti, hogy az emberek nagyobb része még a legfejlettebb országokban is többet dolgozik, mint évi 1840 óra, ami lényegében az ausztrál csúcsértékkel egyenlő.
Rejtett túlmunka?
A tartaléksereg által kifejtett nyomás alatt a dolgozók meg nem fizetett túlmunkára is hajlandóak. Talán nem meglepő, hogy ez a kérdés szintén nincs a mainstream társadalomtudományok homlokterében.
Kanadában, ahol az átlagos munkaidő csökken, 2002-ben az alkalmazottak 10%-a végzett túlórát, melyért megfizették, de ennél többen (12%) dolgoztak többet a hivatalos munkaidőnél, anélkül hogy ezért kompenzációt kaptak volna.
Nem egyedi esetről van szó. Kis fáradtsággal a rejtett túlmunka kiterjedt birodalmába nyerhetünk bepillantást, ha az interneten rákeresünk az "uncompensated working hours" kifejezésre. Csak ízelítőül:
- Az észak-kaliforniai Chapell Hill-i önkormányzatban 2004 tavaszán végzett felmérés szerint a tervezési osztályon dolgozók a megelőző 12 hónapban összesen 1142 óra túlórát végeztek, ebből 514 órát kompenzáció nélkül. De mivel igen nagy arányban nem vették ki éves szabadságukat (a felhalmozódott szabadság némelyeknél elérte a felhalmozható maximumot), ehhez további 561 órát kell hozzászámítani, mellyel együtt a részleg dolgozói 1075 meg nem fizetett órát teljesítettek. A teljes munkaidős foglalkoztatottak éves óraszáma kb. 2000 óra!22
- 2002-ben Clevelandi Polgárok Egyesülete tiltakozott a helyi (Davis-Besse) nukleáris erőműnél alkalmazottak "kimerülésig" való túldolgoztatása ellen, ami az üzem veszélyessége folytán a helyi lakosságra is negatív következményekkel járhat.23
- Az Employment Law Alliance amerikai munkajogi szervezet 2002-ben végzett felmérése szerint a felnőtt alkalmazottak fele visz haza munkát, s nagy részük panaszkodott arra, hogy a korszerű telekommunikációs technológiákra (internet, mobiltelefon) támaszkodva munkáltatójuk a munkahelyen kívül is kihasználja őket, 24 órás munkanapot teremtve számukra. 31%-uk hetente legalább három órát tölt elektronikus kommunikációval végezhető extra munkával, és 49%-uk nyilatkozott úgy, hogy egyéb munkával kapcsolatos feladatokat lát el legalább heti három órában otthon, illetve a munkahelyen kívül. A megkérdezettek 55%-a semmiféle kompenzációt nem kap túlmunkájáért.24
- Az ILO 2001-es jelentése azzal foglakozik, hogyan sikerült Japánban csökkenteni az éves ledolgozott óraszámot. 10 évvel azelőtt itt dolgoztak a legtöbbet az emberek (évi kb. 2000 órát), 2000-ben azonban az amerikai munkások már átlagosan 100 órával többet teljesítenek náluk. Igaz – teszi hozzá az ILO -, Japánban mindenki tudja, hogy a dolgozók sok meg nem fizetett órát dolgoznak le, amely nem jelenik meg a statisztikában.25
- Több foglalkozási ághoz kifejezetten hozzátartozik a meg nem fizetett túlmunka. Ilyen például a teherautósofőrök helyzete, amelyről az USA példáján a www.wsws.org-on olvashatunk (Stanford-Watson 2003). Az amerikai kamionsofőröknek csak 10%-a dolgozik órabérben, a többit teljesítménybérben fizetik. (A ki- és berakodási időt tehát senki nem fizeti ki nekik, nem számít bele a munkaidejükbe, holott nyilván annak elengedhetetlen tartozéka.) Ennek pedig az az eredménye, hogy az átlagnál sokkal többet, 1997-ben például évi 3000 órát26 (!) dolgoztak. A globalizáció viszonyai között ezek a sérelmek nemhogy orvoslást nem nyernek, hanem egyenesen a jog részévé válnak: 2003-ban, a munkanap meghosszabbítását eredményező általános rendelkezések részeként, a kamionsofőrök által végezhető (tőlük törvénysértés nélkül megkövetelhető) napi aktív (vezetéssel töltött) munkaóra 10-ről 11-re nőtt. A kamionsofőrök munkakörülményeinek romlása természetesen szorosan összefügg a szakma tartalékseregének növekedésével. A Carter-adminisztráció a 80-as évek folyamán szabadította fel a közúti szállítási piacot; ennek következtében 150 ezer kamionsofőr került az utcára. Egy részük saját vállalkozást alapított, a kimerültségig hajtja magát, hogy a költségek fedezése után kitermelje azt a "nyereséget", amely éppen megfelel munkabérének. Más részük a szállítmányozási vállalatok között vándorol a jobb bérek után.27
- A szakszervezeti kongresszus (TUC) felmérése szerint az Egyesült Királyságban a 2000-es évek elején az IT-alkalmazottak dolgoztak a legtöbbet, heti egy extra napot téve hozzá rendes munkaidejükhöz, többnyire megfizetetlenül. A háttérben az USA vezette IT-boom kifulladása áll: ennek következtében 2001 után a vállalatok sok IT-szakembert bocsátottak el, így fokozódott a "szerencsés" bennmaradókra nehezedő nyomás (Goodwin 2004).
- Egy másik felmérés szerint ma az Egyesült Királyságban a dolgozók 16%-a (a 90-es évek elején 15%-a) többet dolgozik heti 48 (!) óránál, és körülbelül ugyanennyi azoknak az aránya, akik a vállalattal kötött szerződés értelmében bármikor kötelezhetők erre (Schnurbein 2004).
A jövő
Mind több európai országban (például Ausztriában vagy Hollandiában) folyik a vita a munkaidő adott bérek melletti meghosszabbításáról. Sőt, hallhattunk már híradást arról is, hogy Németországban a dolgozók "önként" vállalták, hogy többet dolgoznak, csak ne települjön át a cég egy másik országba. A 2004-ben a Siemensnél és a Daimler-Chryslernél is bekövetkező "önkéntes" és kompenzáció nélküli munkaidő-hosszabbítás heti 5 óra, azaz 14,2% volt. Egyheteddel nőtt tehát "a munkaerő hatékonysága", illetve egyheteddel csökkent az órabér reálértéke.
Talán kevéssé köztudott, hogy miközben innen, Keletről a nyugat-európai országok munkakörülményeinek csodálatára kondicionáltak minket, az EU "törvényei" szerint a maximális heti munkaidő 48 óra lehet. Tehát nem sokat jelentett, hogy a nyolcvanas és kilencvenes években a nyugat-európai dolgozók ennél kevesebbet (gyakran csak heti 35-36 órát) dolgoztak, és szakszervezeteik még a heti törvényes munkaidő csökkentését is elérték (nem is oly régen Franciaországban 35 órára szállították le a törvényes maximumot, amit a munkaadók ma a versenyképesség egyik legfőbb akadályának tekintenek). A közösségi szabályokra hivatkozva a nemzeti parlamentek bármikor felemelhetik a törvényes munkaidőt heti 48 (6×8) órára, s ez természetesen az újonnan csatlakozókra, a "szociális Európába" igyekvő, attól életfeltételeik javulását váró országokra is áll.28
De valóban olyan keveset dolgoznak-e Nyugat-Európában? Az utóbbi években bizony már nem. Meglepő példa a 90-es évek közepi Írország (heti 43-44 óra), de vehetjük a különösen alacsony átlagóraszámáról ismert Hollandiát is. Itt átlagosan csak évi 1340 órát (heti átlag 26 órát) dolgoznak az emberek a legfrissebb statisztikák szerint, de egyrészt az átlagot a különösen nagyarányú részmunkaidős foglalkoztatás húzza le, másrészt a viszonylag alacsony átlag romló trend mellett jelentkezik: a 15-54 éves korosztály 2001-ben majdnem három héttel többet dolgozott, mint 1990-ben, ami a leggyorsabb növekedés az EU-ban.29 Ezenfelül Hollandiában mára az idősebbek is rákényszerülnek, hogy a korábbiakhoz képest többet dolgozzanak (még ha esetleg csak részmunkaidőben is): az 55 és 64 év közötti korosztály munkavállalási aránya ("participation rate") gyorsabban nőtt, mint bármely más EU-tagországban. Az átlagos nyugdíjazási kor pedig 62,2 év, ami másfél évvel több, mint az EU-átlag.
A szabályozás tehát olyan keret, amelyen belül a munkavállalóktól megkövetelhető teljesítmény mozog. Nagyjából… Merthogy az EU-ban éppen e sorok írásának idején folyik a vita arról, hogy eltérhetnek-e – és ha igen, hogyan – a tagállamok (vállalatai) az EU 48 órás szabályozásától. Az Egyesült Királyságban már régi gyakorlat ez: a munkavállalóval az EU-konform munkaszerződés aláírásával egy időben rögtön alá is íratják az általános szabály alóli kivétel lehetőségét tartalmazó opt-out szerződést; eszerint munkáltatója őt a heti 48 óránál több munka kifejtésére is kötelezheti. Egy korábban egyedi (brit) gyakorlat válik majd tehát általánossá (a bizottsági azt javasolja, hogy az opt-out szerződést kollektív szerződéssel erősítsék meg – már ahol lehet…).30
4. A szaktudás
A globalizáció felgyorsítja a munkanélküliség növekedését a világ minden táján, elsősorban a kevésbé kvalifikált munkások között. Ez nem jelenti azt, hogy a munka ugyanilyen arányban vált volna bonyolultabbá, több műveltséget igénylővé. A gépesítés, az automatizáció és az elektronizáció inkább a betanított munkához teszi hasonlatossá a legtöbb munkakört. A munkanélküliség érthetően mégis a kvalifikálatlanokat sújtja leginkább, hiszen még ha el is tudnának végezni bizonyos munkákat, inkább a nagyobb műveltségű embereket alkalmazzák helyettük – ha nem is több pénzért.31 A diplomástúltermelés mögött is ez a folyamat áll: a diplomával rendelkezők az érettségizetteket szorítják ki a munkaerőpiacról azáltal, hogy az érettségivel is elvégezhető munkakörökbe veszik fel őket. Ezért a fiatalok már nem is érik be az érettségivel, hanem továbbtanulnak. A diplomások száma egyre nő, korábbi bérelőnyük az alacsonyabb képzettségűekhez képest csökkent, a diploma tehát leértékelődik…
Ahol magasan automatizált a termelés, ott kevés élőmunka és még kevesebb szakmunka kell; ahol a technológia még hiányos, ott több élőmunka és több szaktudás szükségeltetik. Az automatizáció előrehaladásával tehát a munkaerő kreativitásának, szakképzettségének jelentősége csökken, és ez a tendencia még a kutatásfejlesztést sem hagyja érintetlenül.32 Ez az általános tendencia azonban ágazatonként és vállalatonként is eltérő ütemben bontakozik ki. A munkaintenzív ágazatokban (pl. ruhaipar) vagy kisszériás, kézműves jelleggel gyártott egyedi termékeknél (pl. egyes mérőműszerek) a gép nem tudja oly mértékben kiszorítani az élőmunkát, mint mondjuk a nagy mennyiségben gyártható autóalkatrészeknél. Egy ágazaton belül is különbözőek lehetnek az élőmunka (szaktudás) szerepére vonatkozó vélemények – a termékspektrum és az alkalmazott technológia fejlettségétől függően.
Az Európai Bizottság anyaga kimutatta, hogy 1997 és 2003 között mind a 15-ökben, mind az a 15-ök tőkéjét fogadó 10 új keleti tagországban csökkent az igény a kékgalléros szaktudás iránt, és általában nőtt a fehérgalléros szaktudás iránt. Csakhogy két további megállapításra kell itt felhívni a figyelmet. Egyrészt a fehérgallérosok között a két szélső érték (a magasan képzettek és az alacsonyan képzettek) iránt nőtt az igény, a közepes képzettség iránt viszont csökkent. Másrészt a 15-ökben és a tőkefogadó 10-ekben hasonló – de ez utóbbiakban markánsabb – változásoknak lehetünk tanúi (EC 2004: 210.). Ezek a változások a termelés automatizációjának hatását tükrözik. Azt, hogy mind az üzemben, mind az irodában nő az automatizáció/számítógépesítés foka, aminek következtében mindkét helyen a betanított munkák veszik át a speciális tudás helyét. Az idegennyelvtudást és innovatív készséget igénylő (vezetői, fejlesztői) munkakörök esetében a képzettség még jelentős, bár a gépesítés itt is kiiktat – pontosabban átvesz – korábban szükséges szakismereteket.
5. A szakszerveződés
A munkavállalói érdekképviseletet már önmagában a megváltozott munkaszervezeti és foglalkoztatási formák – a munkavégzés "individualizálása" (Szigeti 2005: 111-113.) – is nehezítik (elszórt telephelyek, részmunkaidősök, távmunkások, alvállalkozásokba "kiszervezettek", munkanélküliek stb.), de erre hajlik a munkaadók gyakorlata, és többnyire a jogalkotás is. Az elsőre "a szakszervezet én vagyok"33 típusú munkáltatói magatartás, a másodikra a magyar Munkatörvénykönyv 1999-es módosítása a példa, melyben eltörölték a szakszervezetek kollektív szerződéskötési monopóliumát.
Az EU-ban 2005 májusáig kellett egységes direktívát alkotni a foglalkoztatottak vállalaton belüli képviseletére vonatkozóan. Ennek kapcsán Belgiumban például a munkaadók és szakszervezetek a kis- és középvállalatok dolgozóinak érdekképviseletét érintő kötelező előírásokon vesztek össze.34 A munkaadók természetesen nem érdekeltek erős munkás-érdekvédelemben a vállalaton belül, de még kevésbé abban, hogy ez az érdekvédelem ágazati, szövetségi méreteket öltsön. Elszigetelt esetekben ugyanis több mindent el lehet érni, hiszen ezáltal a munkavállalók kijátszhatók egymás ellen. Ezt példázza, hogy felütötte fejét az ágazati-szövetségi irányelvektől eltérő vállalati kollektív-szerződési forma, a már említett "önkéntes" munkaidő-meghosszabbítás kapcsán.35 Az európai szakszervezetek szövetsége (ETUC) tiltakozott is a gyakorlat ellen, de kétséges, hogy tud-e tenni valamit a dolgok ilyen irányú fejlődésével szemben. Ugyanis a tőke korlátozásának sem a szubjektív, sem az objektív feltételei nincsenek már meg Európában. Az ominózus munkaidő-csökkentési esetekben az alternatíva az volt, hogy a multik a németországi üzemeket bezárják, a termelést alacsonyabb bérszínvonalú országokba telepítik (ami előbb-utóbb be is fog következni). Ezen az alkupozíción semmit nem változtatott volna, ha az ETUC maga ül is le a tárgyalóasztalhoz. Sőt, még ha széles körű összefogással (pl. az említett cégek más európai üzemeit is érintő sztrájkkal) a heti 5 óra extra ingyenmunkánál kisebb engedményt sikerült is volna elérniük, ezzel hosszabb távon csak felgyorsították volna a tőke kitelepülését. Csatát nyerhetnek, háborút nem.
A jóléti állam alapjainak megrendülésével annak vívmányaiért harcot folytatni finoman szólva is kétes kimenetelű vállalkozás. A szakszervezetek hagyományos funkciói a globalizáció korában értelmüket veszették. Ez távolról sem jelenti azt, hogy a munkavállalói összefogásnak és nemzetközi szervezettségüknek ne lenne kulcsszerepe. Ellenkezőleg! Csakhogy az érdekvédelem céljainak és eszközeinek változnia kell. Nem abban az értelemben, hogy – amint azt a "fennálló" apologetikusai sugallni szokták – a szakszervezeteknek tudomásul kellene venni a technológiai és piaci viszonyok követelte "racionalizálásokat", hanem abban, hogy az érdekvédelmet a megfelelő pályára kell terelni. Ha a hetvenes évek vívmányainak védelme hiábavaló, ehelyett a centrum és periféria összefogásával az államhatalom alapstruktúráinak megváltoztatását kell megkísérelni.
Az ilyen típusú érdekvédelmi harcnak a jelei a fejlett tőkés országok munkavállalóinak hagyományos szervezetei részéről azonban még nem látszanak. Ezt inkább a globalizációkritikai mozgalmak jelenítik meg, melyeknek ugyan több nagy szakszervezet és szakszervezeti szövetség is aktív részese, de amelyeknek fűtőanyaga nem a szakszervezeti mozgalom, hanem a tömegeknek a rendszer alapmotívumaival szemben fokozódó elégedetlensége.
6. A munka(nélküliségi) körülmények romlása
Az előzőekből kitűnik, hogy bár a korszerű termelési technológiák jóvoltából az életminőség-javítás előtt óriási lehetőségek nyíltak meg, a csak munkaerejük eladásából megélni képes tömegek számára a munkakörülmények legfontosabb összetevői kifejezetten kedvezőtlenül változnak.
A munkát kapó "szerencsések" többet, intenzívebben, teljesítménynövekedésüket nem tükröző bérekért, gyengébb érdekvédelem mellett kénytelenek dolgozni. Ráadásul a gépesítés csökkenti a szaktudás iránti igényt, ami normál esetben a munkát végző ember felszabadításával járna, munkakényszer esetén azonban a munkakörülmények romlását idézi elő (monoton, unalmas, gépnek alárendelt, embertelen), és az ennek megfelelő munkaszervezet az érdekképviseletet (szakszerveződést) is nehezíti.
Hogy a munkakörülmények e romlása nem a véletlen műve, arról tanúskodnak az EU munkaügyi szabályozásában bekövetkező változások és a vállalatok javaslatai, az egyes európai országok (pl. Írország, Görögország) munkaerő-piaci viszonyai, nyugdíjreformjai, az USA értéktöbblet- (profit)rátájának növekedése, a fejlődő országok jól ismert kényszerpályái, vagy a magyarországi feldolgozóipari vállalatok körében végzett empirikus kutatás tapasztalatai (Artner 2005).
A munkaerőpiacról kihulló "szerencsétlenek" ugyanakkor a munkanélkülisegély-rendszerek erodálásával, a szociális bérlakások és egyéb juttatások (egészségügy, kultúra stb.) visszaesésével stb. néznek szembe. A munkanélkülivé válók egy kisebb része a mindjobban polarizálódó piacon bizonytalan léthelyzetű, ügyeskedő kispolgárként ("lumpen-kispolgárként") talál megélhetést, nagyobb része pauperizálódik: munkanélküli segélyből, családtagja keresetéből, alkalmi munkából, koldulásból, kukából stb. tartja fenn magát. Mindez országonként és régiónként különböző formában és mértékben, de a szegénység növekedésével jár.
Konklúzió
A fentiek alapján megállapítható, hogy a kormányok céljai, törekvései és hangzatos szólamai ellenére a magántulajdonú termelés immanens törvényszerűségei a foglalkoztatás csökkenése, a munkanélküliség növekedése, a foglalkoztatottak fokozott megterhelése irányába hatnak. Ez nem szubjektív szándékok, hanem a kapitalizmustól elválaszthatatlan gazdasági törvényszerűségek kérdése. Ez pedig azzal jár, hogy csak saját munkájukból megélni képes (mert termelőeszközzel nem rendelkező) tömegek élethelyzetének javítására tett bármiféle kísérlet csak rövid távú lehet, mert ellentétes a tőkeértékesülés, a versenyképesség normáival.
Jól mutatja ezt a 35 órás munkahét megkérdőjelezése, amelyre pedig oly büszkék voltak a franciák, s melyet előszeretettel lehetett használni a munkavállalók helyzetének kapitalizmuson belüli tendenciális javulását bizonyítandó. Végül is azonban a francia vállalkozók szava fog döntetni, hogy a munkahét és a túlórák korlátozása versenyképességi hátrányt jelent-e a számukra. És ha ezt a figyelmeztetést a kormány(ok) nem hallanák meg, akkor a francia gazdaság lemaradása, recessziója kényszerítené ki a heti óraszám növelését. Ez pedig a társadalmi "kohéziónak" és "békének" akkor sem válik majd a hasznára.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy örökkön érvényes törvényszerűségekről volna szó. A foglalkoztatást jelenleg sújtó állapotok elválaszthatatlanok a profitszempontú termelés dominanciájától, amely azonban a történelmi fejlődésnek csak egy szakasza – mindaddig, míg az általa felhalmozott problémák (középpontjukban éppen a munkaerőpiaccal) a tüneti kezelés helyett ki nem kényszerítik a mélyreható okok feltárását és megszüntetését.
A cikk a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében készült.
| 1. tábla A foglalkoztatás egyes jellemzői az EU15-ben 1975-2004 | ||||
| 1975 | 1985 | 2003 | 2004 | |
| Teljes lakosság (ezer fő) | 332.391 | 342.153 | 377.761 | 378.068 |
| Munkaképes korú (15-64 évesek, ezer fő) (1) | 206.478 | 224.122 | 252.082 | 251.947 |
| Összes foglalkoztatott (ezer fő) (2) | 132.559 | 133.998 | 170.962 | 172.127 |
| Foglalkoztatási ráta (% munkaképes korú) | 64.2 | 59.8 | 64.3 | 64.7 |
| Teljes munkaidősre átszámított foglalkoztatási ráta (FTE, %) | — | 55.6 | 58.6 | 58.5 |
| Önfoglalkoztatók (% összfoglalkoztatott) (3) | 15.8 | 15.2 | 14.8 | 14.9 |
| Részmunkaidősek (% összfoglalkoztatott) (4) | — | 12.7 | 18.6 | 19.4 |
| Határozott idejű szerződéssel (% összfoglalkoztatott) (5) | — | 8.4 | 12.8 | 13.6 |
| Aktivitási ráta (dolgozók és munkanélküliek % munkaképes korúak) | 66.7 | 66.4 | 70.0 | 70.6 |
| Munkanélküliség (ezer fő) | 5.099 | 14.758 | 14.207 | 14.681 |
| Munkanélküliségi ráta (%) | 3.7 | 9.9 | 8.1 | 8.1 |
| Bizonytalan állásúak (3)+(4)+(5) (%) | — | 36.3 | 46.2 | 47.9 |
| Bizonytalan állásúak (3)+(4)+(5) (ezer fő) (6) | — | 48.641 | 78.984 | 82.449 |
| Biztos állásúak (2)-(6) (ezer fő) (7) | — | 85.357 | 91.978 | 89.678 |
| Tartaléksereg (1)-(7) (ezer fő) (8) | — | 138.765 | 160.104 | 162.269 |
| Tartaléksereg ráta (8)/(1) (%) | — | 61.9 | 63.5 | 64.4 |
| Forrás: Employment in Europe | ||||
| 2. tábla A foglalkoztatás egyes jellemzői az USA-ban 1948-2005 | ||||||
| 1948 | 1975 | 1985 | 2003 | 2004 | 2005 szept. | |
| 16 éven felüliek (ezer fő) (1) | 103.068 | 153.153 | 178.206 | 221.168 | 223.357 | 226.693 |
| Összes foglalkoztatott (ezer fő) (2) | 58.343 | 85.846 | 107.150 | 137.736 | 139.252 | 142.579 |
| Foglalkoztatási ráta (%) | 56.6 | 56.1 | 60.1 | 62.3 | 62.3 | 62.9 |
| Munkanélküliségi ráta (%) | 3.8 | 8.5 | 7.2 | 6.0 | 5.5 | 4.8 |
| Munkanélküliség (ezer fő) (3) | 2.276 | 7.929 | 8.312 | 8.774 | 8.149 | 7.259 |
| Önfoglalkoztatók és családi munkások (4) | 12.476 | 8.296 | 9.743 | 10.421 | 10.548 | 10.568 |
| Részmunkaidősök (ezer fő) (5) | 8.010 | 15.893 | 20.177 | 24.284 | 24.734 | 24.798 |
| Bizonytalan állásúak (4)+(5) (ezer fő) (6) | 20.486 | 24.018 | 29.920 | 34.705 | 35.282 | 35.366 |
| Biztos állásúak (2)-(6) (ezer fő) (7) | 37.857 | 61.828 | 77.230 | 103.031 | 103.970 | 107.213 |
| Tartaléksereg (1)-(7) (ezer fő) (8) | 65.211 | 91.325 | 100.976 | 118.137 | 119.387 | 119.480 |
| Tartaléksereg aránya (8)/(1) (%) | 63.3 | 59.6 | 56.7 | 53.4 | 53.5 | 52.7 |
| Forrás: United States Department of Labour, Bureau of Labour Statistics | ||||||
| 3. tábla A foglalkoztatás egyes jellemzői Magyarországon 1997-2004 | ||||
| 1997 | 2000 | 2003 | 2004 | |
| Teljes lakosság (ezer fő) | 10.075 | 9.924 | 9.980 | 9.944 |
| Munkaképes korúak (15-64 évesek, ezer fő) (1) | 6.833 | 6.764 | 6.836 | 6.826 |
| Összes foglalkoztatott (ezer fő) (2) | 3.608 | 3.844 | 3.906 | 3.879 |
| Foglalkoztatási ráta (2)/(1) (%) | 52.4 | 56.3 | 57.0 | 56.8 |
| Teljes munkaidősre átszámított foglalkoztatási ráta (FTE, %) | 52.0 | 56.0 | 56.9 | 56.5 |
| Önfoglalkoztatók (% összfoglalkoztatott) (3) | 17.2 | 15.1 | 13.4 | 14.2 |
| Részmunkaidősek (% összfoglalkoztatott) (4) | 3.7 | 3.5 | 4.4 | 4.7 |
| Határozott idejű szerződéssel (% összfoglalkoztatott) (5) | 6.6 | 7.1 | 7.5 | 6.8 |
| Aktivitási ráta (dolgozók és munkanélküliek % munkaképes korúak) | 57.6 | 60.1 | 60.6 | 60.5 |
| Munkanélküliség (ezer fő) | 355 | 256 | 239 | 243 |
| Munkanélküliségi ráta (%) | 9.0 | 6.3 | 5.8 | 5.9 |
| Bizonytalan állásúak (3)+(4)+(5) (%) | 27.5 | 25.7 | 25.3 | 25.7 |
| Bizonytalan állásúak (3)+(4)+(5) (ezer fő) (6) | 992 | 988 | 988 | 997 |
| Biztos állásúak (2)-(6) (ezer fő) (7) | 2.616 | 2.856 | 2.917 | 2.882 |
| Tartaléksereg (1)-(7) (ezer fő) (8) | 4.217 | 3.908 | 3.918 | 3.944 |
| Tartaléksereg ráta (8)/(1) (%) | 61.7 | 57.8 | 57.3 | 57.8 |
| Forrás: Saját számítások az Employment in Europe 2004 alapján | ||||
Irodalom
Aaron Kirk Douglas, Miller Nash LLP, 2002 június 26 All Work and No Pay? New U.S. Poll Shows More Americans Taking Their Work Home
ARTNER, Annamária (2005): Production Technology and Competitiveness in the Hungarian Manufacturing Industry. Acta Oeconomica, vol. 55 (3) pp. 317-340.
Australians at risk from long work hours 2004 november 19 ABC News Online
BALSEN, W. – NAKIELSKI, H. – RÖSSEL, K. – WINKEL, R. (1987): Az újszegénység. A szociális problémák új formái az NSZK-ban. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.
Spletzer, Faberman, Sadeghi, Talan, Clayton: Business Employment Dynamics: New Data on gross job gains and losses . Monthly Labour Review, April 2004
EC (1998): Employment in Europe 1998. Jobs for people – people for jobs: turning policy guidelines into action. European Commission, October 1998.EC (2004): Employment in Europe 2004. Recent Trends and Prospects. European Commission, August 2004.
EEO Monthly Newsletter No. 17 : August 2004
ELM (2005): Labour Market Information Trends. Expertise in Labour Mobility. http://www.labourmobility.com/organisations/research
FLECK, Susan – SORRENTINO, Constance (1994): Employment and unemployment in Mexico's labor force – Cover Story. Monthly Labor Review, Nov, 1994.
GOODWIN, Bill (2004): Health and productivity suffer as IT staff work some of the longest hours in the UK , Computer Weekly, March 9, 2004.
ILO (2005): Global Employment Trends Brief, International Labour Organization, February 2005.
KIRKLAND, Katie (2000): On the decline in average weekly hours worked . Monthly Labor Review, July, 2000
L. I. (2004): Távmunkaálláshelyek. A Munkaadó Lapja, XI. évf., 2004. október
Labor Force Statistics from the Current Population Survey
MARX, Karl (1867): A tőke III. (MEM 23-25.), Budapest, 1978.
OECD (2004): Benefits and Wages OECD Indicators 2004 edition.
SCHNURBEIN, Katharina von (2004): Questions and Answers about working time
STANFORD, Lawrence – WATSON, Debra (2003): Bush administration lengthens workday for US truck drivers 9 August 2003.
A Survey of Current Business US Department of Commerce különböző számai.
SZIGETI Péter (2005): Világrendszernézőben. Globális "szabadverseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó.
WESSELÉNYI Andrea cikksorozata (1998-2003) a távmunkáról. Távmunkainfo, http://www.tavmunkainfo.hu
World Bank (2001): New Ideas about Old Age Security: Toward Sustainable Pension Systems in the 21st Century. World Bank.
http://townhall.townofchapelhill.org
Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége
Jegyzetek
1 Marx "ipari" tartalékseregről beszélt, mert a termelés az ő idejében még meghatározó módon az ipar kereteiben folyt. Mára a szolgáltatások kerültek előtérbe. Korunk tartalékserege természetesen nem csak a szűk értelemben vett ipari vállalkozások tartalékserege, hanem a tág értelemben vett szolgáltatásoké is. Ennek ellenére a folyamat lényege változatlan, sőt, bizonyos értelemben még az "ipari" jelző sem helytelen: a szolgáltatások sokféleképpen, de alapvetően a(z ipari) termelést szolgálják.
2 Az ipari tartaléksereg fokozódó termeléséről mint a tőkés termelés (felhalmozás) szükségszerű következményéről lásd A tőke I. kötetének 23. fejezetét (MEM, 23. köt.).
3 Lásd az Employment in Europe (European Commission) évkönyvek különböző számait.
4 Business Employment Dynamics: New Data on gross job gains and losses . Monthly Labour Review, April 2004.
5 Labor Force Statistics from the Current Population Survey
6 U.o.
7 Egyéb munkakereső csoportok: akiket gazdasági okok miatt csak részmunkaidőben tudnak foglalkoztatni, de teljes munkaidős állást szeretnének, továbbá akik most nem, de a közeljövőben fognak munkát keresni. http://www.bls.gov/news.release/empsit.t12.htm
8 Lásd Democratic Policy against the Dominance of Markets. Proposals for an Integrated Development Strategy in Europe. Euromemorandum 2005, 11. o. http://www.memo-europe.uni-bremen.de
9 A teljes munkaidejű foglalkoztatást (FTE) úgy számolják ki, hogy összeadják az összes (fő- és mellékállású) foglalkoztatásban ledolgozott órák számát, és elosztják a teljes munkaidős foglakoztatásra az adott statisztikai területen átlagosan jutó óraszámmal. A FTE rátáját úgy kapjuk, hogy az előbbi módon kiszámított teljes munkaidős foglalkoztatást elosztjuk a 15-64 év közti lakosság számával. Az EU-ban a FTE-ráta országonként igen különböző, az elmúlt két évtizedben 45 és 70% között mozgott. Lásd EC 1998 és 2004.
10 Lásd bővebben Wesselényi Andrea: A távmunka árnyoldalai és azok leküzdése. http://www.tavmunkainfo.hu/elonyok.htm
11 A munkanélküliségi ráta a munkanélküliek számát viszonyítja az adott korosztály gazdaságilag aktív népességéhez. Ez utóbbiba azonban nem tartoznak bele az oktatásban részesülők. Mivel a 15-24 évesek közül sokan tanulnak, e korcsoportban a gazdaságilag aktívak száma a viszonylag kicsi, és ez adott munkanélküli létszám mellett nagyobb munkanélküliségi rátát eredményez.
12 7th ILO European Regional Meeting, Budapest, 14-18 February 2005, Press Release
13 A pontos adatokat azért nem lehet megadni, mert nem tudjuk, hogyan oszlik meg a távmunkások serege a fix határidős és folyamatos, illetve a rész- és teljes munkaidős foglalkoztatottak között. A tartaléksereg általunk számított létszámát csak azok a távmunkások növelik, akik teljes munkaidőben és határozatlan idejű szerződéssel (hosszú távon) állnak alkalmazásban, hiszen a többit (pl. a részmunkaidősöknél) már figyelembe vettük.
14 Az intenzívebb munka adott idő alatt és változatlan technológiai feltételek mellett több munkaerő kifejtését jelenti. Például a munka intenzitásának kétszeresére növelése esetén egy óra alatt kétórányi (átlag)munkát fejt ki, kétszeres munkamennyiséget ad le a dolgozó. "Minden tőkésnek feltétlen érdeke, hogy meghatározott munkamennyiséget inkább kisebb számú munkásból préseljen ki, mintsem ugyanolyan olcsón, sőt olcsóbban több munkásból. Az utóbbi esetben az állandó tőkére fordított kiadás a folyósított munka tömegével arányosan nő, az előbbi esetben jóval lassabban." A tőke I. (MEM, 23. köt.), 594. Az állandó tőkére fordított kiadás több munkás alkalmazása esetén pl. a szükséges munkaeszközök számának növekedése miatt nő.
15 http://quote.bloomberg.com/apps/news?pid=71000001&refer=latin_america&sid=aHkgA0Boc6.Y
16 Medián: 'helyileg középső'. (Adott értékhalmaznak az az eleme, amely alatt és felett is egyenlő számú elem található.)
17 http://www.mszosz.hu/adattar/arhatranyban_is.htm
18 "A tőke […] nincs tekintettel a munkás egészségére és élettartamára, hacsak a társadalom nem kényszeríti rá, hogy tekintettel legyen." A tőke I. (MEM, 23. köt.), 252.
19 Survey of Current Business, January/February 1996. vol. 76, No ½. és http://www.bls.gov
20 Australians at risk from long work hours 2004 november 19 ABC News Online
21 http://www.ilo.org/public/english/employment/strat/kilm
22 http://townhall.townofchapelhill.org/agendas/ca040330ws/5o-Planning%20Issues.htm
23 http://www.cleveland.com/davisbesse/index.ssf?/davisbesse/more/ 1039861947316410.html
24 Aaron Kirk Douglas, Miller Nash LLP, 2002 június 26 All Work and No Pay? New U.S. Poll Shows More Americans Taking Their Work Home
25 http://www.jil.go.jp/emm/vol.5/ilo.htm
26 Ami annyit tesz, mintha valaki az év minden napján (hétvégen és ünnepeken is) napi több mint 8 órát dolgozna, vagy a hétvégék és a szabadság figyelembevételével a napi munkaideje meghaladná a 12 órát.
27 Mint látható, az amerikai kamionsofőrök helyzete sokban hasonlít a magyar taxisok helyzetéhez. A példák nyilván nem egyediek.
28 Nem sok realitása van tehát a magyarországi szakszervezetek (pl. MSZOSZ) azon törekvésének, hogy a törvényes munkaidőt 40-ről 38 órára szállítsák le. Gyurcsány Ferenc 2004 szeptemberében, még miniszterelnök-jelöltként a következőket mondta a Gazdasági Rádiónak: "ezt le kellene venni a napirendről", "ennek most nincs itt az ideje". (Lásd http://www.kszsz.org.hu/altalanos.php?archiv=archiv_altalanos¢er=1 ) A nemzetközi trendek alapján azt mondhatjuk: később sem igen lesz…
29 EEO Monthly Newsletter No. 17 : August 2004
30 További vitás kérdés, hogy hány hónap átlagában kell megfelelni a 48 órás munkahétnek, vagy hogy minek számít a "készenléti idő" stb. Bár a téma roppant érdekes és tanulságos, itt most nem folytatjuk kifejtését. Az érdeklődő olvasó elégséges anyagot találhat erről többek között az Európai Unió, az ETUC vagy a www.euractiv.com honlapján.
31 Egy magyar középvállalatnál elmondták, hogy a gyártásban dolgozók 70-80%-a bír szakismerettel, számítástechnikai ismertekkel. Betanított munkás alig van, ezek szerepét átvette a CNC-eszterga. Tíz éve még több szaktudásra volt szükség a technológia akkori elavultsága miatt. A szakképzett emberek itt maradtak, de a technológiai fejlődés egyre kevésbé igényli szaktudásukat. A munkakörök 20-30%-a betanítható, s a cégnél ezeket is műszerészek, szakmunkások végzik.
32 A korszerű számítógépek, szoftverek, teszt- és mérőműszerek, az internet stb. megkönnyítik, nagyrészt kiváltják a kvalifikált fejlesztőmérnökök munkáját is. Mint egy fejlesztőhelyen elmondták: "jobb szoftverekkel csökkenthető lenne a bérarány" (Artner 2005), másutt pedig egy szoftvermérnök hívta fel a figyelmet rá, hogy a szoftverfejlesztés nem különbözik általában a mérnöki munkától.
33 Egy vállalati interjú során fogalmazta meg így a dolgozói érdekképviselettel kapcsolatos véleményét egy külföldi vállalat magyarországi igazgatója.
34 EEO Monthly Newsletter No. 17 : August 2004
35 A Siemensnél és a Daimler-Chryslernél is a vállalati szakszervezet kötött új kollektív szerződést, melyben a dolgozó bevállalták a plusz 5 óra (ingyen) munkát.