Mi lenne, ha életbe lépne egy egyenlőbb globális elosztási rendszer, s a gazdagabb országok kötelesek lennének több pénzt tenni a közösbe, vagyis több jutna a világ szegény régióinak? Az eredmény, állítja a szerző, meglepő. A gazdag országok életszínvonala nem csökkenne drasztikusan – az így lehetővé váló infrastrukturális fejlesztések nekik is új munkalehetőségeket teremtenének -, a szegények életkörülményei és lehetőségei pedig sokat javulnának.

Alapos tévedés volna megfeledkezni arról, hogy az utóbbi négy-öt évszázad során a kapitalizmus szervezte meg Földünkön a különféle kistérségek, társadalmak, földrészek közötti kapcsolatok rendszerét, s önáltatás volna nem tudomásul venni, hogy e rendszert kezdettől fogva az egyenlőtlen csere és a világméretű hatalmi hierarchiák logikája szervezi. Hiba volna azonban azt gondolni, hogy a világ társadalmait ma, a maga súlyosan egyenlőtlen és igazságtalan módján összefogó rendszer volna az egyetlen lehetséges szerveződés.

A globális összefüggésekkel foglalkozó társadalomtudósok nagy része lemondó attitűddel viseltetik tárgya iránt. A világrendszer egészének szintjén megfigyelt egyenlőtlenségek makacsul növekvő tendenciája láttán, s a rohanó egyenlőtlenségeket "egyetlen ésszerű" világrendként beállító ideológiák zajában legtöbb kartársam öncenzúrát alkalmaz, s el sem kezd gondolkodni azon, vajon miként festene egy, a globális összekapcsolódások tekintetében a talán mainál is szorosabban összefonódó, ám a jelenleginél igazságosabb elosztási elven működő és egyéb szempontból is emberhez méltóbb, globális rendszer. Mint utópiára legyintünk rá arra a kérdésre, nem volna-e elképzelhető egy olyan globális elosztási mechanizmus, melynek révén hosszú távon, értelmesen szervezett módon jelentős érték áramolhatna a ma "gazdag" régiókból a "szegény" térségek társadalmaiba.

Szerintem is utópikus minden ilyen ötlet. Jelen írásom célja így színtiszta provokáció. Annak végiggondolására szeretném ösztökélni az olvasót, hogy pontosan mi is az, ami utópikus benne. Mintegy a visszájáról közelítem a problémát: megpróbálom azt láttatni, mi az, ami lehetségesnek tűnik – s teszem ezt nyilvános adatok segítségével.

Induljunk ki a legszélsőségesebb elképzelésből. Képzeljük el, mi volna, ha mintegy varázsütésre életbe lépne a világban egy tökéletesen hatékony, radikálisan egyenlőségelvű, globális újraelosztó mechanizmus. Tegyük fel, az emberiség által megtermelt érték összmennyisége nem változna, de ennek elosztása teljesen egalitáriussá válna, azaz a világ minden államában egy csapásra egyazon összegre rúgna az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Hogy e világátlag milyen lehetőségeket nyitna meg és milyen korlátokat támasztana az emberiség számára, azt a nyájas olvasó könnyűszerrel, tapasztalati úton eldöntheti: kéretik egy pillanatra letenni az újságot s kipillantani az utcára. Csehország, Mexikó és Uruguay mellett ugyanis a mai Magyarország egy főre jutó nemzeti jövedelme áll legközelebb a világátlaghoz.

A globális jövedelem ilyetén, radikális egyenlőségelven történő elosztása egészen tűrhető körülményeket tenne lehetővé a világ népei részére – főleg akkor persze, ha az így érvényes átlagot még a mai magyarországi gyakorlatnál is felelősebb és hatékonyabb módon költenék el a világ államai. E nemzeti jövedelem teszi lehetővé a magyar társadalom számára például, hogy a korábban Nyugat-Európa-szerte morbus hungaricusként aposztrofált, a tömeges szegénység egyik tüneteként felfogható népbetegséggel való együttélés veszélye nélkül élje mindennapi életét, az ingyenes iskola-, nyugdíj- és egyéb szociális ellátórendszerekről nem is szólva. A globális "közép" joggal irigység tárgya a világ nagy részében.

Mármost, ami a betevő falat elemi kérdéseit illeti, a világátlag körül elhelyezkedő országok, így Magyarország társadalma számára vajmi kevéssé járna közvetlenül érzékelhető változással, ha a globális jövedelemelosztás rendszerét újraelosztó alapokra helyeznék. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tágabb összefüggésben ne volnánk alaposan érdekeltek egy ilyen rendszer bevezetésében, sőt. Remélem, az alábbiakból részben kiderül, miért volna nagyon is jól felfogott, hosszú távú érdeke még a politikai világmegváltásba többgenerációs tapasztalatai okán alighanem joggal belefásult kelet-közép-európai világátlag-társadalmaknak is egyfajta, az összemberiség szintjén racionális, globális jövedelem-újraelosztási rendszer megteremtése.

Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 1995-ben tartott, kilencvenhatodik plenáris ülése az 1997 és 2006 közötti időszakot az "Első Szegénységellenes ENSZ-évtizednek" kiáltotta ki. A közgyűlési határozat "felszólítja" nemcsak "az Államokat", hanem "az Egyesült Nemzetek egész rendszerét, a releváns nemzetközi szervezeteket és [a nemzetközi rendszer] minden egyéb érintett résztvevőjét, hogy aktívan vegyenek részt az Évtized pénzügyi és technikai támogatásában s különösképpen abban, hogy a határozat döntései és ajánlásai gyakorlati és konkrét szegénységmegszüntetési programokban és tevékenységekben öltsenek testet".

E rendkívül összetett dokumentum a továbbiakban külön-külön szólítja meg a világ jómódú és szegény államait, és minden egyes államra a világgazdaságban elfoglalt helye szerint különböző feladatokat ró. Ahelyett, hogy siránkozna a globális szegénység mértéke fölött, a felhívás rendkívül fontos politikai lépést tesz tehát: rámutat, hogy a szegénység önmagában nem megszüntethető, s megjelöli a globális egyenlőtlenségeket mint a nyomor fő kiváltó okát.

Mármost, ami a világ üléstermeken túli realitásait illeti, az ENSZ-évtized első öt évében – melyekre nézve már rendelkezésünkre állnak a világ országai által nyújtott gazdasági teljesítményekre vonatkozó becslések – nyomát sem tapasztalni annak, hogy foganatja lett volna az ENSZ-határozatban foglaltaknak. A globális egyenlőtlenségek érzékelhetően nem csökkentek – sőt bizonyos jelzőszámok tanúbizonysága szerint makacsul növekednek. (A globális egyenlőtlenségeknek két fő összetevőjét különböztetik meg: az egyes államok közötti egyenlőtlenségeket és az államokon belüli egyenlőtlenségeket. Jelen írásomban értelemszerűen az előbbivel foglalkozom, de ez korántsem jelenti, hogy az utóbbival kapcsolatban ne volnának fölöttébb nyomós problémák világszerte.)

Az alábbiakban azt vizsgálom meg, mi volna a gazdaságstatisztikai realitása egy, a fent említettnél jóval kevésbé radikális globális egyenlőtlenségcsökkentő intézkedéssorozatnak, amely valami olyasfélével próbálkozna, amit az ENSZ-határozat a maga tapintatos módján pedzeget. Mivel járna, ha az emberiség megpróbálná korlátozni a globális jólét és az ezzel együtt járó, piaci mechanizmusok révén érvényesülő előjogok azon formáját, amit Giovanni Arrighi oligarchikus vagyonként határoz meg? Az oligarchikus vagyon nem más, mint "hosszú távú jövedelem, amelynek semmi köze nincs a kedvezményezettje által tett erőfeszítések intenzitásához, illetve hatékonyságához, s amely soha nem áll mindenki rendelkezésére, függetlenül attól, hogy [a kedvezményezettek körén kívül eső csoportok tagjainak] erőfeszítései mennyire intenzívek vagy hatékonyak". Az oligarchikus vagyonnak – itt – nem az egyéni, hanem az állami változata az, ami engem érdekel. A kérdés tehát ez: merőben számszaki alapon elképzelhető volna-e egy, a jelenleginél kevésbé kiegyensúlyozatlan, kevésbé igazságtalan globális államközi jövedelem-elosztási rendszer?

Két konkrét kérdést próbálok megválaszolni. Ezek:

1. "Mekkora világgazdasági szintű erőforrás-átcsoportosításra volna szükség ahhoz, hogy érzékelhető mértékben csökkenjen a globális egyenlőtlenségek mértéke?"

2. "Milyen hatást gyakorolna a világgazdaság elosztási rendszerére, ha a globális piac mechanizmusai által teremtett egyenlőtlenségek ellensúlyozására létrejönne egy globális újraelosztó rendszer – valahogy úgy, ahogy a jóléti állam kiegészíti, s így részlegesen korrigálja a tőkefelhalmozás folyamatát a saját területén?" Ebben az értelemben a jövedelemelosztás elképzelt, alternatív rendszere nem volna más, mint átmenet a nemzetállami újraelosztásból a globális újraelosztásba, valahogy úgy, ahogy a tőkés piac súlypontja áttevődött a nemzeti gazdaságról a világgazdaságra valamikor a tizenhatodik és a tizenkilencedik század között.

1. tábla Nemzetijövedelem világátlagok 2000, valamint születéskor várható élettartam és írni-olvasni tudás 2001
Becslési módszer	Átlagos nemzeti jövedelem (USD)	Államok a nemezeti jövedelem skálán	Születéskor várható élettartam (év)	Írni-olvasni tudó felnőttek (%)
GNI/cap. Atlas	5.170	Luxemb. 42.060	78.1	99
		Svájc 38.140	79.0	99
		Japán 35.620	81.3	99
		Cseho. 5.250	75.1	99
		Mexikó 5.070	73.1	93
		Sierra Leone 130	34.5	36
		Burundi 110	40.4	49
		Etiópia 100	45.4	40
GNI/cap. PPP	7.410	Luxemb. 45.470	78.1	99
		USA 34.100	76.9	99
		Svájc 30.450	79.0	99
		Belarusz 7.550	69.6	100
		Brazília 7.300	67.8	87
		Kongó 570	40.6	63
		Tanzánia 520	44.0	76
		Sierra Leone 480	34.5	36
GDP/cap. FX	5.634	Luxemb. 56.372	78.1	99
		Svájc 46.737	79.0	99
		Japán 44.830	81.3	99
		Uruguay 6.114	75.0	98
		Magyaro. 5.425	71.5	99
		Sierra Leone 147	34.5	36
		Burundi 141	40.4	49
		Etiópia 116	45.4	40
GDP/cap. PPP	7.115	Luxemb. 50.061	78.1	99
		USA 34.142	76.9	99
		Norvégia 29.948	78.7	99
		Botswana 7.184	44.7	83
		Litvánia 7.106	72.3	100
		Burundi 591	40.4	49
		Tanzánia 523	44.0	76
		Sierra Leone 490	34.5	36
Forrás: Világbank, 2002, World Development Indicators, adat-CD-ROM			Forrás: UNDP, 2003, Human Development Report 2003. New York: ENSZ: 237-40

 

Mint az előbbi táblázat szemlélteti, a világgazdaság egyes résztvevői közötti átlagjövedelem-különbségek mára megdöbbentő méreteket öltöttek. A világgazdaság leggazdagabb államára (mind a négy becslési technika értelmében: Luxemburgra) a nemzeti jövedelem világátlagának hat-tízszerese jut, míg a világ legszegényebb gazdaságaiban az egy főre jutó átlagjövedelem a becslési módszertől függően mindössze az egytizennegyed-egyötvenketted részét, azaz kettő-hét százalékát teszi ki a világátlagnak. Másként fogalmazva, az Atlas-módszerrel számított bruttó nemzeti termékben (GNI/cap) a világ leggazdagabb államai 420-szor akkora átlagjövedelmet (!) biztosítanak polgáraiknak, mint a legszegényebbek. A globális jövedelemegyenlőtlenségek e mértéke akkor is fölfoghatatlan, abszurd, elfogadhatatlan és történelmileg precedens nélküli, ha tekintetbe vesszük, hogy Luxemburg adatát némileg felduzzasztják a közelmúlt magyar gazdasági elitjének történetéből is jól ismert "offshore" befektetések, s hogy a világ legszegényebb országainak belső árarányai némileg eltérnek a világpiaci árarányoktól – így például a legalapvetőbb élelmiszerek vonatkozásában valamivel nagyobb a belső nemzeti jövedelem vásárlóereje, mint amit a nemzetközi pénzpiaci ellenérték tükröz (ezért kisebbek a vásárlóerő-paritáson, azaz PPP-módszerrel mért egyenlőtlenségek, mint a pénzpiaci árfolyamokon számított értékek).

Miféle globális erőfeszítést igényelne tehát, hogy a világ államait közelebb hozzuk a világátlaghoz? Mi volna, ha – a tökéletes világegyenlősdi helyett – megelégednénk azzal, hogy a köztük ma meglevő egyenlőtlenségeket a felére csökkentenénk? Ez igen mérsékelt első lépésnek fogható föl: ha bevezetésre kerülne egy ilyesféle reform, a világ szegény országai továbbra is sokkal, de sokkal szegényebbek maradnának, mint a gazdagok – csak éppen fele olyan mértékben, mint ma. Ez az átalakulás azt jelentené, hogy megfeleződne a világátlag és az adott ország adata közötti távolság: az átlag fölöttiek némileg lecsúsznának, és a korábbi jövedelmi szintjük és a világátlag között "félúton" állnának meg; az átlag alattiak ugyanakkor fölfele kúsznának, hogy aztán pontosan a korábbi adatuk és a világátlag közötti szinten álljanak meg. (Hogy mennyire kevéssé ambiciózus ez a kritérium, azt jól mutatja, hogy az 50%-os csökkentés nagyjából azt jelentené, hogy a globális államközi jövedelmi egyenlőtlenségek mértékét a 19-20. század fordulójának nagyságrendjére, a gyarmati rendszer csúcspontján mérhető mértékre esnének vissza.) A számításaimban használt 50%-os érték persze önkényes: bármely egyéb aránnyal is megismételhető a gyakorlat.

Hol találnák magukat tehát a világ országai, ha az államközi jövedelemelosztásban bevezetnénk egy olyan rendszert, amely épp feleannyira volna egyenlőtlen, mint a jelenlegi? (A továbbiakban az egy főre jutó nemzeti jövedelem Atlas-módszerrel történt becslésének eredményeképpen előállt adatokból számított eredményekről számolok be. A GNI – angolul: Gross National Income – a belföldön előállított értéktöbbletet méri, s nem veszi számításba az adott országban leányvállalatokkal jelen levő külföldi központú multinacionális vállalatok által termelt értéket, viszont beszámítja az adott ország saját multijainak külföldön szerzett jövedelmét. Az Atlas-módszer az adott évben, nemzeti valutában termelt értéktöbbletet az adott év és az azt megelőző két év átlagos hivatalos USD-árfolyamán számítja át dollárra.)

Az államok közötti jövedelmi rangsor értelemszerűen nem változna: a ma leggazdagabbak volnának akkor is a leggazdagabbak, s a legszegényebbek a legszegényebbek. A dollárban számított összegek tekintetében a legnagyobb mértékben a lista élén álló Luxemburg jövedelmi adata csökkenne, Svájcé egy kicsit kevésbé s így tovább, míg el nem érnénk Csehországot (amelynek egy főre jutó nemzeti összjövedelme 5250 dollárról 5120 dollárra csökkenne). Csehország alatt életbe lépne a rendszer újraelosztó mechanizmusa: Mexikó egy főre jutó nemzeti jövedelme már növekedne, ha csak alig kimutathatóan is (5070 dollárról 5120 dollárra). A listán lefelé haladva egyre érzékelhetőbbé válik az egy főre jutó jövedelem növekedése. A Jordánia és Paraguay közötti jövedelemszintű államok nemzeti jövedelme durván megduplázódna; a Szváziföld és Türkmenisztán közöttieké megháromszorozódna s így tovább, míg el nem érnénk a lista végén kullogó Etiópiát, amelynek egy főre jutó nemzeti jövedelme durván a huszonötszörösére növekedne. (Ne feledjük: Etiópia ezzel is csak a felét dolgozná le a világátlagtól számított hátrányának.)

A globális jövedelemelosztás ilyetén reformja valóban jócskán csökkentené a világ leggazdagabb társadalmainak átlagjövedelmét. Luxemburg lakóinak jövedelmi átlaga valahol a mai Franciaország és Írország szintjére süllyedne, Svájc pedig a mai Kanada és Írország között találná magát. Az életminőség némely fontos vonatkozását tekintve azonban jószerével nem is volna érzékelhető a változás: Luxemburg születéskor várható élettartamadata (78,1 év) már ma is pontosan az Írország-Kanada pár vonatkozó adata között található, és az írni-olvasni tudó felnőtt lakosság aránya tekintetében már ma sincs mérhető különbség a globális jövedelmi skála csúcsán található társadalmak között. Ugyanez a helyzet Svájc, illetve az Írország-Kanada pár vonatkozásában, s csak a Japánban becsült születéskor várható élettartam magasabb egy picivel, mint Ausztrália és Kanada jelenlegi adata (melyek "között" Japán találná magát jövedelmi szempontból). A dolog érdemi részét tekintve tehát oly csekélyek a világ leggazdagabb országai között életminőség tekintetében megfigyelhető különbségek, s mint történeti szociológus teszem hozzá: az ide vágó vívmányok oly mélyen beágyazottak a világ centrumországainak társadalmi-történelmi intézményrendszerébe, hogy a globális újraelosztó reform által előidézendő átlagjövedelem-csökkenés aligha okozná az életfeltételek társadalmi szinten kezelhetetlen összeomlását e gazdag társadalmakban.

Ami a lista alján elhelyezkedő társadalmakat – azaz az emberiség többségét – illeti ugyanakkor, a jövedelemelosztási reform várható pozitív hatásának leírásához alig találunk megfelelő jelzőket. A skála alján elhelyezkedő, 100 és 270 dollár közötti átlagjövedelmű tizenkilenc ország jövedelme a mai Jamaica és St. Vincent szintjére (azaz a 2610 és 2720 dolláros közötti szintre) emelkedhetne. Eközben Jamaica és St. Vincent valahova a mai Costa Rica és Libanon közé "költözne", miközben az utóbbiak egy szintre kerülnének Chilével és Venezuelával, amelyek viszont Magyarországra és Trinidad/Tobagóra hajaznának. Ami a lista legnagyobb államait illeti, Kína becsült egy főre jutó nemzeti jövedelme elérné a mai Törökországét, míg India valahol a mai St. Vincent és Belorusszia között találná magát. Belorusszia a mai Libanon szintjére emelkedne, Törökország pedig a mostani Lengyelország jövedelemszintjét érné el. Eközben Lengyelország a mai Horvátország és Magyarország jövedelemszintjét tudhatná magáénak, Horvátország pedig utolérné Magyarországot.

Mindez a pénzben kifejezett értékeknél is nagyobb hatást gyakorolna a lista alsó felén elhelyezkedő társadalmak életminőségére, ugrásszerűen javítva a mai perifériák társadalmainak mindennapi életkörülményeit. Mivel az életminőség és a jövedelem közötti összefüggés nem lineáris, a várható előnyök sokkal jelentősebbek, mint a költségek. Minden egyéb tényező változatlanul hagyása mellett a jövedelmi skála alján elhelyezkedő társadalmakban a születéskor várható élettartam a jelenlegi 34,5 és 52,5 évről 70 év körülire, azaz huszonöt-száz százalékkal növekedhetne. Az írni-olvasni tudás tekintetében negyven-kétszáz százalékos volna a növekedés. Talán nem szükséges részletezni, milyen erőforrás-robbanást jelentene az egészséges élettartam hosszabbodása és az elemi kommunikációs készségek elsajátítása (így a képzési és munkavégzési lehetőségek megteremtése) a munkaerőpiacon való részvétel, a vállalkozási készség, a kreativitás, a társadalmi konfliktusok kezelhetősége, a háborúk, az éhínségek és a járványok elkerülése, a társadalmi reprodukció általános folyamata s általában a társadalmi élet normalizálása tekintetében.

Igen ám, de vajon megvalósítható volna-e mindez? Tisztán számszaki értelemben a rendszer csaknem el tudná tartani saját magát. A ki- és befizetések egyenlege negatív volna ugyan, ám az így keletkező deficit mértéke mindössze a világjövedelem 0,93%-ára rúgna. Ez jelentős, de nem szükségszerűen leküzdhetetlen probléma. A legnagyobb globális szubvenciókat a jelen állapot szerint Kína, India, Indonézia, Pakisztán, Banglades, Nigéria, az Orosz Föderáció, Vietnam, Etiópia és a Fülöp-szigetek társadalmai kellene, hogy kapják. A kínai, indiai, indonéz és vietnami gazdaság közelmúltbeli, dinamikus növekedése és Oroszország tartósan erős energiapiaci helyzete azt ígéri, hogy a "fölzárkóztatás" tényleges költségei valószínűleg az általam számítottnál csekélyebbek volnának.

A legnagyobb be- és kifizetések listája némileg átalakul, ha azt vesszük figyelembe, teljes nemzeti jövedelmük mekkora hányadát érintené a reform. E szempontból a rendszer finanszírozásának legnagyobb terhét a legmagasabb egy főre jutó nemzeti jövedelmű gazdaságok viselnék: így Luxemburg nemzeti jövedelme 43,9%-kal kellene, hogy csökkenjen ahhoz, hogy ez a nagyon gazdag, kis ország gazdasági erejének megfelelő mértékben vegye ki a részét az emberiség létfönntartásából. Még a jövedelmi skála harminchetedik helyét elfoglaló Dél-Korea is nemzeti jövedelmének mintegy húsz százalékát kellene, hogy befizesse a globális újraelosztási alapba. A jövedelmek jelenlegi elosztási rendszerének egyenetlensége miatt a befizetés a 42. helyen álló Uruguaynál csökkenne a 10% alá, Csehországnál enyészne el, majd a ma a 44. helyet elfoglaló Mexikónál fordulna szubvencióba. A dollárban számítva legnagyobb befizető – az Egyesült Államok – befizetendő nemzetijövedelem-hányada tekintetében az ötödik helyen áll.

A nemzeti jövedelmének legnagyobb arányát befizetni kényszerülő húsz országból tizenegy az Európai Unió tagja. Az EU mai huszonöt tagországa közül tizenkilenc befizetője volna a rendszernek, s ha az EU-t egyetlen tételként kezeljük, a világ második legnagyobb befizetőjével állunk szemben. Az EU által befizetendő összeg mintegy 80%-át tenné ki az Egyesült Államok összegének.

Hogy az ilyen szintű globális jövedelem-újraelosztással járó teher ésszerűen kezelhető-e, hogy pontosan milyen mechanizmusok volnának alkalmasak egy ekkora összegeket kezelő, globális pénzügyi intézményrendszer bevezetésére és tisztességes, átlátható, megbízható működtetésére, s hogy mik volnának a korrupciómentes, társadalmilag és környezetileg egyaránt hosszú távon fenntartható fejlesztési célok, melyekre ezek az összegek fordítandók volnának – nos, ez természetesen nem derül ki az általam ismertetett számításokból. Ugyancsak nem világos, milyen szervezeti és hatalmi rendszert igényelne egy ekkora, az államok fölött átívelő, globális újraelosztó intézmény, s hogy miként volna biztosítható így ilyen szervezet demokratikus, az összes érintett – az emberiség egésze – érdekeit érdemben szem előtt tartó és bürokráciamentes működése.

Ami a dolog merőben számszaki oldalát illeti azonban, egy efféle reform nem tűnik teljességgel megvalósíthatatlannak. A tíz-negyven százalék körüli újraelosztási ráták nem ismeretlenek a mai világgazdaságban: a mai, leggazdagabb államok esetében az állami költségvetés GDP-hez viszonyított aránya a huszonöt-ötven százalékos tartományban mozog. Az természetesen teljességgel elképzelhetetlen, hogy ekkora összegeket egy csapásra hozzáadjunk a mai állami költségvetésekhez – ugyanakkor érdemes emlékezni arra, hogy a mai "nemzetállami" redisztribúciós ráták ugyancsak teljességgel elképzelhetetlenek lettek volna száz-százhúsz évvel, azaz négy-öt emberöltővel ezelőtt.

A pénzben mérve legnagyobb befizetők listájának élén az Egyesült Államokat, Japánt, Németországot, az Egyesült Királyságot, Franciaországot, Olaszországot, Kanadát, Spanyolországot, Hollandiát és Ausztráliát találjuk. A tíz legnagyobb leendő befizető közül nyolc tehát NATO-tagország. Mivel a jelenlegi rendszerben a kormányzati költségvetések jelentős része bújtatott vagy nyíltan elismert katonai kiadás, s mivel – a stockholmi Békekutató Intézet szerint – "a katonai kiadások a magas jövedelmű országok körében a legmagasabbak", alighanem a világ számos jómódú államában, a kormánykiadások számos területén volna lehetőség jelentős költségátcsoportosításra.

Egy efféle reform életbe lépése esetén a világ gazdag társadalmaiból a szegény országokba átcsoportosítandó összegek jelentős része alighanem infrastrukturális beruházások és közösségi fogyasztási javak formáját öltené, s így mind a globális "középen", mind pedig a jövedelmi skála élén álló gazdaságok jelentős hasznot húzhatnának az így keletkező keresletből. Mivel e fiskális világreform csak nagyon hosszú távon volna megvalósítható, bőven volna rá mód, hogy fokozatosan bevezetve, ismételt, apró korrekciók révén korlátozzuk a reform hatására várható megrázkódtatásokat.

A globális-monetarista ideológia által javasolt fiskális-restrikciós reformok bevezetését társadalmi közegtől, történelmi háttértől, gazdaságföldrajzi körülményektől, politikai összefüggésektől és piaci realitásoktól függetlenül, világszerte proponáló szervezetek egybehangzóan arra próbálnak bennünket rábeszélni, hogy kizárólag pénzügyi dimenzióban gondolkodjunk a gazdaságról s a világról egyáltalán. Érdemes elgondolkodni azon, mi volna, ha az emberiség mintegy a saját fegyverét fordítaná szembe a globális monetarizmussal, s arra kezdené használni a globális gazdasági intézményeket, hogy az emberiség egészének és az emberiség társadalmi-kulturális sokszínűségének hosszú távú fönntarthatósága érdekében szisztematikusan korlátozza a jelenlegi, obszcén módon elrajzolt jövedelmi egyenlőtlenségeket. Vajon képes vagy inkább hajlandó volna-e a világgazdaság intézményrendszere arra, hogy az egyenlőtlenségek legkülönfélébb, rafinált formáinak létrehozatala, fenntartása és állandó újratermelése helyett ezek hosszú távon átgondolt csökkentésére törekedjen? Elképzelhető-e, hogy a nemzetközi bankrendszer – a kapitalizmus története során először – ne csak a perifériákról a centrumokba szippantsa a gazdasági erőforrásokat, hanem centrifugális áramlások keretéül is szolgáljon? Az ugyanis bizonyos, hogy még egy – talán, eleinte, viszonylag – korlátozott hatékonyságú globális újraelosztási rendszer is a hasznos, tevékeny emberi élet kiteljesítésének olyan lehetőségeit nyitná meg embertársaink túlnyomó többsége előtt, amit ma csak a globális jövedelmi piramis felső harmadát-negyedét elfoglaló szerencsés, érdemtelenül kivételezett, a jelenlegi rendszerben a globális teljhatalmat gyakorló kisebbség ismer.

Noha mindez a "tisztán" számtani kalkuláció szerint, legalábbis elvileg nem tűnik teljesen megvalósíthatatlannak, egy efféle reform bevezetése – csakúgy, mint minden gazdasági intézmény létrehozatala, ahogy ezt nem utolsósorban Polányi Károly munkássága alapján jól tudjuk – megfelelő társadalmi intézmények létrehozatalát igényli. Társadalmi intézményekét, amelyek képesek arra, hogy az emberiség józan és felelősen gondolkodó többségének elgondolásait, jövőképét politikai úton megvalósítsák a globális szinten szervezett ostobaság, önzés, kisszerűség, erőszak és gonoszság politikájával szemben.

Noha a "tisztán" gazdasági természetű eszközök, mint láttuk, nagyjából rendelkezésre állnak, átfogó, globális jövedelem-újraelosztó reformról szó sem esik. Ez pedig arra utal, hogy elképzelhető: a ma létező társadalmi és politikai intézmények nem alkalmasak egy efféle kezdeményezés megvalósítására. Annyi bizonyos, hogy például a Nemzetközi Valutaalapot, a WTO-t, az ENSZ-t, a davosi világgazdasági elitcsúcsot, a Párizsi Klubot, az EU-t, a NAFTA-t, az ASEAN-t, a nemzetközi bankrendszert, illetve a világcsendőrséget nem erre a célra hozták létre. A feladat viszonylag egyszerű: ami átalakítható, annak az átalakítását meg kéne kezdeni; ami akadálya a reformnak, azt le kellene bontani; amely feladatra pedig nincsen jelenleg létező globális intézmény, arra létre kellene hozni azt.

A globális jövedelemegyenlőtlenségek jelenlegi mértékét tekintetbe véve két út áll az emberiség előtt: megteremtjük a globális újraelosztás intézményrendszerét, vagy nem csinálunk semmit. Noha rövid távon jóval egyszerűbbnek és olcsóbbnak tűnik, az utóbbi lényegében nem más, mint annak kinyilvánítása, hogy az emberiség morális egysége, az "ember" mint morális kategória merő fikció, s hogy az emberiség világra, történelemre, társadalmi viszonyokra, alapkérdésekre reflektáló, józan, értelmes, normális része hajlandó együtt élni azzal a történelem utóbbi néhány töredékmásodpercében kialakult válságjelenséggel, mely egymástól földrajzilag, "állampolgársági" alapon szegregált csoportokra tagolja az emberiséget, s az így létrehozott, mesterségesen elkülönített csoportoknak brutálisan eltérő életlehetőségeket kínál. Az utóbbi választás az emberiség ma ismert formájának fennmaradását veszélyeztető felelőtlenség (s egyben az apartheid nevű társadalomszervezési logika alapszerkezete).

Az egyetlen, elfogadhatónak tűnő út – kollektív társadalmi és politikai cselekvés a globális jövedelem-újraelosztás érdekében – gyakorlati megvalósításának feladata alighanem a legnagyobb kihívás a ma élő emberiség, benne a legkülönfélébb közösségek, politikai és társadalmi szervezetek, mozgalmak, államok és államok fölötti hatalmi rendszerek számára egyaránt. Hogy egy efféle reform keresztülvihető-e békés úton, e pillanatban nem eldönthető, hiszen soha, senki nem tett rá kísérletet. Ami az "Első Szegénységellenes ENSZ-évtizedet" illeti – nos, ez legalább abban segít, hogy érzékeljük, milyen távol vagyunk még a megnyugtató megoldásoktól.

 

A cikk angol nyelvű eredeti szövege 2004 novemberében a Budapesten tartott Polányi-emlékkonferencia záró, plenáris ülésén, hangzott el, és az Economic and Political Weekly című folyóiratban jelent meg Indiában. A hivatkozások és a részletes számadatokat tartalmazó táblázatok az angol változatban találhatók.

Az ázsiai társadalmakkal kapcsolatos eurocentrikus látásmód meghaladása az európai gondolkodásban mélyen gyökerező esszencialista és expanzionista, uralmi logika elvetését föltételezi. Csakis akkor érthetjük meg az ázsiai modernitást mint a civilizációk interakciójának eredményét, ha feltárjuk a valóságos történeti előfeltételeket és mozgásokat.

Ázsiában – miként Európában is – élénk vita van kibontakozóban az Egyesült Államok hatalmának ellensúlyozására képes regionális entitások kialakítása körül. A liberális globalizáció és az "új birodalmiság" – e két nyilvánvalóan különböző fogalom – immár a katonai szerződések, a gazdasági társulások és a nemzetközi politikai intézmények vezérfonalává vált. Együttesen olyan – a politikai, a gazdasági, a kulturális és a katonai szférát magában foglaló – globális rendszert alkotnak, amit "birodalomnak" vagy "neoliberális imperializmusnak" nevezhetünk.

Ellene az európai társadalmak a regionalizmus segítségével próbálnak védekezni. A német filozófus, Jürgen Habermas "Miért van szüksége Európának alkotmányra" c., cikkében¹ posztnacionális demokrácia megalkotására tesz javaslatot, amely három fő irányt követ: egy európai civil társadalom létrehozása, európai szintű politikai nyilvánosság kialakítása s olyan politikai kultúra megteremtése, amelyet az Európai Unió minden polgára magáénak vallhat.

Ami Kínát illeti, Peking néhány éve felvetette, hogy a "tíz plusz egy" formula jegyében csatlakozna a Délkelet-ázsiai Országok Szervezetéhez (ASEAN² ), amire Japán azonmód rákontrázott, s "tíz plusz hármas" formulára (Kína, Japán és Dél-Korea) tett javaslatot. 2002-ben az egyik japán hírügynökség arra hívta fel a figyelmet, hogy "amennyiben Ázsia egyesítésének üteme felgyorsul (…), a regionális egység keretében a Japán és Kína közti távolság érzete önmagától elhalványul majd. Egy, az ASEAN – Japán, Kína és Dél-Korea – vezetőit közös asztalhoz ültető konferencia, amely először teremt alkalmat regionális tárgyalásokra az Egyesült Államok nélkül, elvezethet a Franciaország és Németország közötti megbékélés ázsiai változatához".³

Amikor a tíz kelet-európai ország 2004. május 1-jén belépett az Európai Unióba, egy japán diplomata és egy indiai politológus kutató javasolta, hogy Kína, Japán és India legyenek a NATO ázsiai megfelelőjének pillérei.

Tisztázni kell azonban, hogy mit is értenek az ázsiaiak Ázsia fogalmán – ami egyszerre három kérdést is felvet. Először is, az "ázsianizmus" egyes aspektusai a XIX. századtól kezdve szorosan összefonódtak a nacionalizmus különféle válfajaival. Másodszor, az Ázsia-gondolat két egymással ellentétes fogalmat takart: a japán, kolonialista jellegű tervet "az ázsiai térség közös gazdasági fellendítéséről", illetve a szocialista és a nemzeti felszabadító mozgalmakon nyugvó, szocialista Ázsia koncepcióját. Kérdés, hogy a szocialista mozgalom összeomlása után s az ázsiaiság mibenlétének újrafogalmazása közepette mit lehet kezdeni ezen örökséggel. Harmadszor: ha meg kívánjuk haladni a nemzetállamiságot, akkor Ázsia újbóli "kitalálása" feltételezi, hogy a szupranacionális állam képzete a XIX. századi Ázsia-felfogás helyébe lépjen.

Ázsia eszméje valójában nem ázsiai, hanem európai fogalom. A XVIII-XIX. századi Európában a társadalomtudományok (a nyelvészet, a történelem, a földrajz, a jogfilozófia, az államelmélet, a fajok eredetének kutatása, a historiográfia és a politikai gazdaságtan) a természettudományokhoz hasonlóan gyors fejlődésen mentek keresztül, s közös eredményeik nyomán új világtérkép rajzolódott ki. Az Európáról és Ázsiáról formált képzetek integrálódtak a "világtörténelem" fogalmába.

Montesquieu, Adam Smith, Hegel és Marx (mások mellett) megalkották az Európával szembeállított Ázsia-képet, amelyet beillesztettek a történelemről formált teleologikus felfogásba⁴ , s amely így foglalható össze: többnemzetiségű ázsiai birodalmak versus európai monarchikus/szuverén államok; ázsiai despotizmus versus európai politikai és jogrendszerek; ázsiai (nomád és földművelő) termelési mód versus európai városi életmód és kereskedelem.

Minthogy az európai nemzetállam és a kapitalista világpiac expanziója a világtörténelem fejlettebb lépcsőfokának minősült, Ázsia a fejlődés alacsonyabb fokára soroltatott be. Az európai gondolkodásban Ázsia nem csupán földrajzi térség volt, hanem civilizáció, sajátos, az európai nemzetállammal szembeállított politikai, illetve az európai kapitalizmustól különböző társadalmi formával; átmeneti fázis a történelem nélküli és a történelmi állapot között. E szemlélet szabott keretet mind az európai értelmiségiek, mind az ázsiai reformerek és forradalmárok számára a világtörténelemről és az ázsiai társadalmakról való felfogásuk kialakításához, a követendő forradalmi vagy reformpolitika meghatározásához, illetve az ázsiai múlt és jövő értelmezéséhez. A XIX-XX. századi Ázsia-szemlélet része volt ama gondolkodásmódnak, amely egyetemessé emelte az európai modernizációt, s azonos narratív keretet nyújtott gyarmatosítóknak és forradalmároknak egyaránt.

Az európai beszédmód Ázsiát mint a világtörténet "kiindulópontját" mutatta be. Georg Wilhelm Friedrich Hegel például így írt: "A világtörténet keletről nyugatra megy: mert Európa teljességgel vége a világtörténetnek, Ázsia a kezdete." ⁵ "[…] a keletiek csak azt tudták, hogy egy ember szabad, a görög és a római világ, hogy néhány ember szabad, mi pedig azt, hogy minden ember magánvalósága szerint szabad…"⁶ A történelem első politikai formája – Hegel szerint – a despotizmus, a második a demokrácia és az arisztokrácia, a harmadik pedig a monarchia.

E felfogás a kérdéssel kapcsolatos európai megnyilatkozások filozófiai sűrítménye. Adam Smith a Nemzetek gazdagságában a mezőgazdaság és az öntözés közötti összefüggést elemezve Kínában és más ázsiai országokban, hangsúlyozza a kontrasztot a nyugat-európai várossal szemben, amelyet a manufaktúra és a kereskedelem jellemez. Smithnek a négy történeti stádiumról való meghatározása – vadászat, nomadizmus, földművelés és kereskedelem – megfelel a régiókról és a fajokról adott definíciójának. A skót közgazdász "az észak-amerikai bennszülött törzsek"-ről mint a "legalacsonyabb szinten, a legkezdetlegesebb viszonyok között élő vadász nemzetek" példájáról, a tatárokról és az arabokról mint "pásztorkodó, fejlettebb társadalmi állapotú nemzetek"-ről, illetve a régi görögökről és rómaiakról mint "még fejlettebb társadalmi állapotot" képviselő, földművelő nemzetekről ír.⁷ Hegel szemléletében mindezek a kérdések a politika és az állam kialakulásának szférájába tartoznak: a legalsó fokon a vadászó "fajok" helyezkednek el, minthogy a vadászatból és gyűjtögetésből élő közösségek oly kicsiny méretűek, ami a munka állam által megkövetelt specializációját lehetetlenné teszi. A világtörténelem leírásából Hegel egyértelműen kizárja (a vadászatból és gyűjtögetésből élő) Észak-Amerikát, s a történelem kezdetét Ázsiához köti. A történelmet Adam Smith a gazdasági vagy termelési sémák alapján, Hegel pedig a vallás, a civilizáció és az állam struktúrája szerint osztja fel. A politikai vagy a termelési rendszereket mindketten meghatározott térségekkel: Ázsiával, Amerikával, Afrikával, illetve Európával kapcsolják össze, s a történeti korszakolás viszonylatában helyezik el.

Amikor Marx kifejti a társadalmi-gazdasági rendszerek fejlődésének kérdését, négy történelmi lépcsőfokot különböztet meg (ázsiai, primitív⁸ , feudális és kapitalista). Az ázsiai termelési mód fogalom nála a hegeli és az Adam Smith-i történelemfelfogás szintézisének terméke. Perry Anderson szerint⁹ Marx az ázsiai termelési mód fogalmát olyan, az európai eszmetörténetben a XV. századtól kezdve jelen lévő, Ázsiával kapcsolatos általánosításokból merítette, mint a föld köz-, illetve állami tulajdona (Harrington, François Bernier, Charles de Montesquieu), a legitim kényszer hiánya (Jean Bodin, Montesquieu, Bernier), a jogrendszereket helyettesítő vallás (Montesquieu), az örökletes arisztokrácia hiánya (Machiavelli, Francis Bacon, Montesquieu), a rabszolgasághoz közeli társadalmi egyenlőség (Montesquieu, Hegel), az elszigetelt faluközösségek (Hegel), a mezőgazdaság iparhoz viszonyított túlsúlya (John Stuart Mill, Bernier), a történelem stagnálása (Montesquieu, Hegel, Mill) stb. Mindezeket az állítólagos ázsiai jellegzetességeket a keleti despotizmus inherens velejáróinak tekintették. E képzetek együttese az antik görög gondolkodás Ázsiáról folytatott vitáiban is megtalálható.¹⁰

Az ázsiaiak szemében a modern nacionalizmus az Ázsia-gondolat továbbra is meghatározó mozzanata maradt. A különféle nacionalista diskurzusok – a japán "hagyjuk el Ázsiát, s csatlakozzunk Európához" jelszó, az orosz forradalmárok "nemzeti autonómiája" vagy a kínai forradalmárok "pánázsianizmusa" – történeti szembenállásuk ellenére valamennyien a nemzetállam és a birodalom oppozícióján alapultak.

A japán nacionalista szlogen eredete Fukuzava Jukicsi (1835-1901) egyik rövid, 1885-ben megjelent értekezésére megy vissza. "Hagyjuk el Ázsiát!", hangzik a Kína-központú világgal s a konfuciánus politikával és ideológiával szakítani kívánó felszólítás. "Csatlakozzunk Európához!" – folytatódik: Japánt európai mintájú nemzetállammá kell tenni. […]

Másként fogalmazva: Japán azáltal, hogy leválik Ázsiáról, s a térségen belül újrateremti a civilizált és a barbár, a Nyugat és a Kelet dichotó­miáját, tudatára ébred nemzetállami mivoltának. Fukuzava kijelenti, hogy Japánnak nem csupán szembe kell fordulnia régi önmagával, hanem egy újfajta tengelyt is létre kell hoznia Ázsiában.

Ám a nemzetállam felé vezető út Japán számára valójában nem Ázsia "elhagyását" s az Európához csatlakozást jelentette, hanem az Ázsiába való belépést – az Európával történő konfrontálódás érdekében. A XX. század elején meghirdetett jelszó a "kelet-ázsiai térség közös gazdasági fellendítéséről" az ázsiai japán expanzió legitimálására szolgált. E gyarmati kontextus a magyarázata annak, hogy a legtöbb kínai értelmiségi miért viseltetik fenntartással ezzel a jelszóval szemben, s miért nem hivatkozik rá szívesen.

A nemzeti felszabadító mozgalmak – az orosz forradalom által képviselt szocialista eszmeiség visszhangjaként – egy új Ázsia-koncepciót munkáltak ki, amely mint a burzsoá nemzetállam ellen is harcot folytató, antikapitalista társadalmi mozgalom kezdettől fogva az internacionalizmushoz és az antiimperializmushoz vonzódott. Ugyanakkor a japán "hagyjuk el Ázsiát" teóriához hasonlóan, a nemzeti önrendelkezési jog eszméje is a nemzetállam versus birodalom kettősségében fogalmazódott meg.

Húsz esztendővel Fukuzava Jukicsi írásának megjelenése s nem sokkal a republikánus forradalom és a Kínai Köztársaság ideiglenes kormányának megalakulása (1912. január-február) után Lenin cikksorozatot közölt Ázsiáról.¹¹ A mai "Kína – írja – olyan ország, amely a politikai cselekvés lázában ég, heves társadalmi mozgalom és demokratikus felkelés színtere"¹² , s elítéli, hogy a civilizált, haladó Európa "a maga fejlett gépiparával, sokszínű kultúrájának gazdagságával és alkotmányaival" a burzsoázia szolgálatában "támogatja mindazt, ami ósdi, halálra szánt és középkorias". Lenin és Fukuzava ellentétes látásmódja valójában azon a közös gondolaton alapszik, hogy az ázsiai modernitás az európaiból fakad; jelentősége csakis az Európával való kapcsolatban – Ázsia státusától és sorsától függetlenül – nyer értelmet.

Történeti-ismeretelméleti értelemben nincs alapvető különbség Lenin forradalmi nézetei, illetve Smith vagy Hegel felfogása között. A kapitalizmus történetét egyik is, másik is az ősi Kelettől vagy Ázsiától a modern Európáig, a vadászattól, a nomadizmustól és a földműveléstől a kereskedelemig és az iparig ívelő, evolutív folyamatnak tekinti. Lenin Ázsiával kapcsolatos nézetei a világtörténelem hegeli felfogásából, a középkori, barbár és történelem nélküli Ázsiáról adott jellemzéséből fakadnak. Ez a gondolat – Hegel plusz a forradalom – találkozik a háromfokozatú: antik, középkori és modern történelmi fejlődés sémájával (feudalizmus, kapitalizmus és proletárforradalom vagy szocializmus), s nyújt a kapitalista korszakban egyfajta keretet – az időbeliséggel és a korszakolással kiegészülve – a világ más régiói történelmének megértéséhez.

Lenin érvelése – különös tekintettel a nacionalizmus és a kapitalizmus elválaszthatatlanságára – vezérfonal gyanánt szolgál a modern kínai nacionalizmus és az Ázsia-eszme közti kapcsolat megértéséhez. Szun Jat-szen¹³ a "nagy ázsianizmus" eszméjéről – 1924-es kobéi látogatása során – elmondott híres beszédében¹⁴ két Ázsiát különböztet meg: az egyik, amely a legrégebbi civilizáció megteremtője, s nem ismer független államokat, a másik pedig, amely most készül arra, hogy újjászülessen. Szerinte e megújulásnak Japán a kiindulópontja, amely felmondta az Európa által rákényszerített egyenlőtlen szerződéseket, s az első független ázsiai állammá vált. Szun Jat-szen üdvözli az orosz-japán háborúban aratott japán győzelmet: "Az oroszokkal szembeni japán diadal évszázadok óta az első győzelem, amit egy ázsiai nemzet egy európaival szemben elért […]. Valamennyi ázsiai nemzet ujjong, s kezd bizakodva tekinteni a jövőbe […]. Remélik, hogy legyőzik Európát, s függetlenségi mozgalmakat tudnak életre hívni […]. A nemzeti függetlenség reménysége megszületett Ázsiában."¹⁵

Immár nem csupán a konfuciánus kultúrkörhöz tartozó Kelet-Ázsiáról van szó, hanem a multikulturális Ázsiáról, amelynek egysége a szuverén államok függetlenségén alapul. "Valamennyi ázsiai nemzet": erre az együttesre törekszenek a nemzeti függetlenségi mozgalmak, s nem az európai nemzetállamok puszta utánzására. Szun Jat-szen meggyőződése, hogy Ázsia saját kultúrával és saját elvekkel bír, amit a "királyi út kultúrájának" nevez, s szembeállítja vele az európai nemzetállamok által követett "hegemón kultúra útját". Felfogása szerint Ázsia természetes egységét nem a konfucianizmus vagy bármely más homogén kultúra jelenti, hanem egy olyan politikai kultúra, amely különböző vallásokat, hiteket, nemzeteket és társadalmakat egyesít. A "nagy ázsianizmusról" vagy "pánázsianizmusról" vallott felfogása ellentétes a modern japán nacionalizmus "nagy kelet-ázsianizmus" eszméjével. Szocialista dinamikát rejt, amely szemben áll a kapitalizmussal és az imperializmussal, s új típusú internacionalizmus felé mutat.

A szocialista értékek és a kínai hagyományok közötti kapcsolat néhány kortárs kutatót az Ázsia-gondolat újraalkotására késztetett. Így Mizogucsi Juzo szerint az olyan kategóriák, mint az "égi princípiumok" (tianli) és a "köz/magán" (gong/szi) jelen volt Kína szellem- és társadalomtörténetében, a Szung-dinasztia uralkodásától (960-1279) egészen a Csing- (Mandzsu-) ház bukásáig (1911), s ez folyamatosságot teremt a modern kínai forradalom némely gondolata és a mezőgazdasági szabályozás elvei között. Az ázsiai kultúra ezen értékek mentén történő meghatározási kísérlete ellenállást és kritikát fejez ki a modern kapitalizmussal és kolonializmussal szemben.¹⁶ Mijazaki Icsiszada, a kyotói császári iskolához tartozó, kitűnő történész már az 1940-es években hozzálátott "a Szong-kori kapitalizmus kezdeteinek" tanulmányozásához, különös tekintettel a különböző régiókon belüli, nagy távolságú összeköttetések történetére. Szerinte azok, "aki a történelmet a Szong-dinasztiától kezdve a modernitás nekilendüléseként értelmezik, eljutott ahhoz, hogy a modern nyugati történelmet a modern kelet-ázsiai történeti fejlődés fényében vizsgálja"¹⁷ . A kelet-ázsiai modernitásról vallott elmélete egybecseng a japán "nagy kelet-ázsiai térség" eszmével, ez azonban nem csökkenti elemzésének éleselméjűségét. Mint világtörténelemben gondolkodó kutató, Mijazaki rámutat, hogy a Nagy-csatorna megépítése, a nagyvárosok fellendülése és egyes árucikkek – mint a fűszerek vagy a tea – teremtették meg a kapcsolatot az európai és az ázsiai kereskedelmi hálózatok között. A mongol birodalom terjeszkedése, amely elősegítette az európai és ázsiai művészet és kultúra közti kapcsolatokat, nemcsak a kínai és az ázsiai társadalmak belső viszonyait módosította, hanem szárazföldi és tengeri összeköttetést is teremtett Európa és Ázsia között.¹⁸

Amennyiben az "ázsiai modernitás" politikai, gazdasági és kulturális jellegzetességei már a X. vagy a XI. században megjelentek – három-négy évszázaddal azelőtt tehát, hogy hasonló jegyek Európában megfigyelhetők lettek volna -, kérdés, vajon a két "világ" történeti fejlődése párhuzamosan vagy egymással összekapcsolódva ment-e végbe. Mijazaki úgy véli, hogy Kelet-Ázsia s főként Kína nemcsak piacot és eszközöket nyújtott az ipari forradalom számára, hanem a francia forradalomban testet öltött humanizmus előmenetelét is táplálta. "Az európai ipari forradalom – fejti ki – egyáltalán nem csupán Európát érintő történelmi fejlemény volt, amennyiben nemcsak gépesítésről volt szó, hanem a társadalomszerkezet egészére kiható változásról. Hogy [az ipari forradalom] végbemehessen, ehhez a burzsoázia megerősödésére volt szükség, s ehhez nélkülözhetetlen volt a Kelet-Ázsiával folytatott kereskedelemből származó tőkefelhalmozás. A gépek működtetéséhez nemcsak energiára volt szükség, hanem nyersanyagra – gyapotra is. A nyersanyagot és a piacot valójában Ázsia biztosította. Ha nem létezett volna összeköttetés Kelet-Ázsiával, az ipari forradalomra aligha kerülhetett volna sor."¹⁹

A világmozgás az a folyamat, ahogyan a sokféle "világ" kommunikál és harcol egymással, egymásba hatol, s alakítja egyik a másikat. Ezért amikor a[z említett ázsiai] történészek Ázsiát a világméretű érintkezésben elhelyezték, ráébredtek, hogy a modernitás az egyes társadalmak viszonylatában nem határozható meg, hanem csakis úgy, mint a különböző régiók és civilizációk interakciójának eredménye. Ebben az értelemben a [hagyományos] Ázsia-gondolat érvényét veszti, mert nem valamilyen független entitásról, s nem is kapcsolatok együtteséről van szó. Ázsia ilyen újrameghatározása, ahol tehát a földrész nem a lineáris[an felfogott] világtörténelem kezdete, s nem is a vége, nem autark alanya, s nem is alárendelt tárgya, lehetőséget kínál a világtörténelem újradefiniálására. Ez pedig el kell vezessen az Európa-eszme felülvizsgálatához is, minthogy Európa [eddigi] önképe alapján immár nem lehetséges képet alkotni Ázsiáról.

Az Ázsiára vonatkozó, már említett képzetek feltárják a [hagyományos] Ázsia-gondolat kétértelműségét és ellentmondásosságát. E szemlélet egyszerre kolonialista és antikolonialista, konzervatív és forradalmi, nacionalista és internacionalista. Európai gyökerű, s maga is alakítja Európa önmagáról alkotott képét. Szorosan összefonódik a nemzetállam kérdésével, és egybeesik a birodalmi látásmóddal. Ez egy Európával szembeállított civilizációfogalom s meghatározott geopolitikai viszonylatokba ágyazott földrajzi kategória. Amikor a mai Ázsia politikai, gazdasági és kulturális függetlenségét vizsgáljuk, komolyan számot kell vetnünk azzal, hogy az Ázsia-kép csúsztatások, kétértelműségek és ellentmondások közepette fogant. Másként nem tudunk túllépni e csúsztatásokon s meghaladni ezeket az ellentmondásokat, csak ha megragadjuk az őket életre hívó, sajátos történeti viszonyokat.

Az eurocentrikus látásmód kritikája nem valamiféle Ázsia-központúságot, hanem az uralom egocentrikus, kizárólagos és expanzionista logikájának elvetését kell jelentse. Nem érthetjük meg az ázsiai modernitás jelentőségét, ha elfeledkezünk az említett történeti előfeltételekről és mozgásokról. Az Ázsiával kapcsolatos újfajta képzeteknek túl kell lépniük a XX. századi szocialista és nemzeti felszabadító mozgalmak céljain és elgondolásain. A jelen történelmi feltételek közepette e reprezentációk azokra a történeti célkitűzésekre kell irányuljanak, amelyeket ezen mozgalmak nem valósítottak meg. A cél nem egy új hidegháború életre hívása, hanem a régi felszámolása, annak egész örökségével egyetemben. A feladat nem a gyarmati viszonyok visszaállítása, hanem a kolonializmus maradványainak felszámolása, illetve az, hogy megakadályozzuk születőfélben lévő formáinak kifejlődését.

Ázsia kérdése ilyenformán nem csupán a földrajzi értelemben vett Ázsiát érinti, hanem a "világtörténelem" egészét. Az "ázsiai történelem" újragondolása a "világtörténelem" újrafogalmazásának követelményét is felveti, és azt, hogy túllépjünk a XIX. századi "új birodalom" rendjén s annak logikáján.

 

Jegyzetek

 

¹ "Why Europe Needs a Constitution", New Left Review, nº 11, 2001.

² Az ASEAN-t 1967-ben öt állam: Indonézia, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr és Thaiföld alapította, majd hozzájuk később másik öt állam csatlakozott: Kambodzsa, Laosz, Vietnam, Brunei és Myanmar.

³ Busho Nishikyo: "A Japán, az Egyesült Államok, Kína és Oroszország közti kapcsolatok a XXI. századi kínai stratégia felől nézve" (japánul), Seikai Shuho, Tokió, 2002. február 12.

⁴ Marx A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai előszavában úgy vélekedett, hogy "a modern polgári termelési mód […] a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszaka". MEM 13. k. 7. o. Az előszót Marx életében azután nem adták ki újra. Marx 1877-ben megjegyezte: nem kellett "történelmi vázlatomat a kapitalizmus nyugat-európai keletkezéséről […] átalakítani valami történelemfilozófiai elméletté a fejlődés általános útjáról, amelyet végzetszerűen meg kell tennie minden népnek, bármilyen történelmi viszonyok között éljen is […] MEM 19. k. 112. o.

⁵ G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, Bp., 1979. 192. o.

⁶ Uo. 43. o.

⁷ Adam Smith: …(magyar nyelven: A nemzetek gazdagságáról, Budapest, 1959.)

⁸ Sic! Marxnál valójában ázsiai, antik, germán és kapitalista formákról van szó (a ford.).

⁹ Perry Anderson: Lineage of the Absolute State, Verso, London, 1979, 472. o.

¹⁰ Számot ad Smithnek és a skót közgazdasági iskolának Hegelre és Marxra gyakorolt jelentős hatásáról Ázsiával kapcsolatban.

¹¹ "Demokrácia és narodnyikság Kínában" (1912), LÖM 21. k. 384-390. o., "Ázsia ébredése" (1913), LÖM 23. k. 145. o., "A maradi Európa és a haladó Ázsia" (1913), LÖM 23. k. 167. o.

¹² "Ázsia ébredése", LÖM 23. k. 145. o.

¹³ Szun Jat-szen (1866-1925) az I. Kínai Köztársaság elnöke.

¹⁴ Szun Jat-szen összes művei (kínaiul), Peking, 1986. 401-409. o.

¹⁵ Uo. 402.

¹⁶ Vö. Mizogucsi Juzo: A kínai gondolkodás (japánul). Tokió, 1991; uő: Fordulópontok és megrázkódtatások a premodern kínai gondolkodásban (japánul). Tokió, 1980.

¹⁷ Mijazaki Icsiszada: Kelet-Ázsia modern korszaka (japánul), Oszaka, 240. o.

¹⁸ Uo. 151-157. o.

¹⁹ Uo. 238. L. még Philipp S. Golub: "Retour de l'Asie sur la scène mondiale". Le Monde diplomatique, 2004. október.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

A Szudán déli tartományaiban 1983 óta megszakítatlan polgárháborúért eredendően a brit gyarmatosítók vétkesek, ám a genocídiummá fajult válság fennmaradásában megkerülhetetlen a dél-szudáni kőolajkincs kitermelésében és forgalmazásában érdekelt kínai-kanadai-malajziai konzorcium, illetve a kartúmi iszlamista rezsimet mentegető-támogató Európai Unió felelőssége is.

Szudán politikai, gazdasági és társadalmi viszonyai éppoly kevéssé ismertek, mint amennyire az ország hatalmas és bonyolult alakulat. Fontosnak tetszik ezért, hogy néhány adatot közöljünk róla: Szudán, a "Feketék földje" a legnagyobb ország Afrikában, területe 2,5 millió m², vagyis ötször akkora, mint Franciaország. Hagyományosan a kiterjedt és sivatagos Északon élő erős arab-muzulmán többség osztozik rajta az animista és keresztény afrikai lakossággal, amely a mérsékeltebb éghajlatú, nagyobbrészt kihasználatlan természeti forrásokban gazdag Délt (650 000 km²) tudhatja magáénak. Az ország lakóinak száma több mint 30 millió, ennek 63%-a muzulmán arab, 23%-a animista vallású, 14%-a keresztény.

Az ország hatalmas emberi katasztrófával küszködik, ami 1983, a zavargások kiújulása óta elsősorban a déli országrészt sújtja. Különböző források szerint a háború áldozatainak száma 2 és 3 millió között mozog, több mint 5 millió ember volt kénytelen elhagyni lakhelyét, nem beszélve azokról, akik a határokon túlra menekültek. A véres dráma közvetlen következménye annak a vég nélküli háborúnak, amely (az 1972 és 1983 közötti viszonylag békés időszaktól eltekintve) közel fél évszázada tart. A jelenlegi állapot részben az angolok gyarmati politikájára vezethető vissza, akik a függetlenséget hevenyészett előkészületek után adták meg az országnak. Másrészt következménye egy gyarmati háborúnak, 1956 óta pedig az új kartúmi vezetők hatalomátvételének. Lássuk először is, milyen volt Nagy-Britannia gyarmati politikája Szudán déli tartományaiban az 1956. január 1-jén kikiáltott függetlenséget megelőzően, majd vizsgáljuk meg az egymást követő szudáni kormányok politikáját a Déllel szemben.

Az országot két vonás jellemzi: az erőszak és a megosztottság. Az erőszak mindig is állandó és ismétlődő jelenség volt Szudán történelmében: a hódítással és a visszafoglalással járó erőszak, a gyarmatosítás erőszaka, az etnikumok közti erőszak, a rabszolga-kereskedelem és a rendszeres tisztogatások Délen, barbár akciók a török-egyiptomi közigazgatás idején a tizenkilencedik században, "rendteremtő" intézkedések az angol-egyiptomi kondomínium idején, 1956 óta pedig áttekinthetetlen háború Észak és Dél között, aminek elsősorban a civil lakosság az áldozata. A másik állandó tényező a megosztottság: Észak és Dél között alapvető ellentét lappang, amit tovább súlyosbít a földrajzi, faji, etnikai, gazdasági, kulturális, politikai és vallási megosztottság. Az erőszak és a megosztottság minden korszakban jelen volt, és megbukott rajta minden határozat, ami a békét szolgálta volna.

 

A gyarmati korszak

 

Anglia 1898-ban vette át az ellenőrzést Szudánban, amit azonban 1885-ben még megelőzött a mahdista seregek elsöprő győzelme Gordon főkormányzó csapatai fölött. Az ország 1820-tól török-ottomán uralom alatt állt. 1898-ban a brit gyarmati közigazgatás "egy hibrid, a nemzetközi jog által addig ismeretlen kormányzati formát"¹ aggatott Szudánra. 1882-től Egyiptom protektorátus volt² , ezzel szemben Szudán egy brit főkormányzó vezette kondomíniummá vált, aki a britek és az egyiptomiak közös fennhatóságát jelképezte. 1899-ben a Condominium Agreement aláírása, amely Szudánt kívül helyezte a Brit Birodalmon, sajátos gyarmati állapotot teremtett Szudánban. A Foreign Office alá rendelt szudáni főkormányzó igen nagy autonómiával és jóformán korlátlan hatalommal rendelkezett. Ez adta meg neki a lehetőséget, hogy megakadályozzon minden egyiptomi beleszólást a szudáni ügyekbe. Az angol-egyiptomi rivalizálást az állandó feszültség és a bizalmatlan légkör tartotta ébren a Nílus völgyében, és tekintélyes súllyal nehezedett a brit politikára a kondomínium egész időszakában. Ez a rivalizálás határozta meg Szudán jövőjét, és vezetett tragédiához a déli tartományokban. Attól kezdve, hogy felállt a szudáni kormányzóság, az angol-egyiptomi katonaság az egész országban nekiállt a rendteremtésnek, és semmilyen erőszakos túlkapástól nem riadt vissza. A katonai osztagok egymás után vezették büntető, tisztogató és megelőző expedícióikat. A gyarmati hatóságok az egyoldalú erőszakkal igyekeztek hangsúlyozni fennhatóságukat. A primitívnek és vadnak tartott Dél teljes lakossága több mint hetven katonai műveletet volt kénytelen elszenvedni.

A brit gyarmati közigazgatás által választott politika tovább mélyítette az Észak és Dél között amúgy is meglévő ellentéteket, és meghatározó hatással volt az ország jövőjére nézve. A két régiót külön kormányozták. Miután véget ért a rendteremtés, a brit körzeti megbízottak megelégedtek a polgári béke fenntartásával. Az Észak gazdasági fejlődése alapvetően az intenzív gyapottermesztésre alapult a Nílus völgyében, ahonnan a termést észak-angliai szövőgyárakba szállították. Az elvadultnak és alulfejlettnek nyilvánított Dél a rezervátum állapotában maradt. 1920-ban a brit közigazgatás Closed District Ordinance Act 1920 címen törvényt fogadott el, ami biztosította a szeparált vezetés hatékonyságát, és lehetővé tette a déli tartományok lezárását. A célja elsősorban az volt, hogy megvédje a "pogány törzseket" az arab-muzulmán befolyástól, és véget vessen a rabszolga-kereskedelemnek. 1922-ben az útlevelekről és engedélyekről hozott törvény, a Passport and Permit Ordinance Acte 1920, hivatalosan is megtiltotta az észak-szudániaknak és minden külföldinek, hogy belépjenek a déli tartományokba. A körzeti megbízottak felhatalmazást kaptak rá, hogy szigorúan megbüntessenek bárkit, aki hivatalos engedély és nyomós ok nélkül tartózkodik a területükön. 1920 és 1940 között a Dél "zárt övezetként" létezett, teljes elszigeteltségben az ország többi részétől. Ezeknek az intézkedéseknek kétségtelenül pozitív vonatkozásuk is volt, mert lehetővé tették, hogy a Dél megőrizze kultúráját és identitását. Ez a teljes elszigeteltség 1928-ban a Bahr al-Gazal tartománybeli Rejafban tartott konferenciával ért véget, amely az angolt hivatalos nyelvvé nyilvánította, elfogadta a törzsi nyelveket, az arab nyelv használatát pedig elvetette.

A szeparált közigazgatás kisebbségi komplexust alakított ki Délen, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy növekedjenek a különbségek a két régió között, kiváltképp oktatási, nyelvi és társadalmi-gazdasági területen. Azzal, hogy a gyarmati kormány minden erővel akadályozta a régiók kapcsolatát, Délen függetlenségi reményeket táplált, Északon pedig törekvéseket a nemzeti egyesülésre. A gyarmati politika egyfelől a déli tartomány afrikai lakosságát igyekezett védeni, másfelől azonban igen engedékeny volt a tehetősebb Északkal szemben, amelynek ösztönözte és segítette gazdasági fejlődését.

A második világháború végén az események felgyorsultak. Északi ifjúsági mozgalmak, az egyiptomiaktól tüzelten, az ország függetlenségét követelték. Anglia csakhamar arra kényszerült, hogy szembenézzen a Dél problémájával. Belátta, hogy a szeparációs politika nem vihető tovább, ezért, már a kényszerű egységesítő politika nevében, a közigazgatás tervbe vette a Dél Északhoz csatolását. Ugyanakkor a brit illetékesek biztosítani szerették volna, hogy a szudáni Dél "a kellő közoktatási és gazdasági fejlődés révén megálljon a saját lábán, és egyenlőként csatlakozzék északi párja mellé". Szóba került még a teljes elszakadás gondolata is, vagy hogy a Délt Ugandához csatolják. A déliek sietve tanácskozást hívtak egybe Jubában, hogy politikai jövőjükről döntsenek. Valamennyi érdekelt fél 1947. június 12-én ült össze. A gyarmati adminisztráció korlátokat akart állítani, amik a Délt védték volna az Északkal való elkerülhetetlen egyesülésben. A déliek képviselői a gazdasági és politikai lemaradás miatt adtak hangot nyugtalanságuknak. A lakosság nem készült fel rá, hogy megmérkőzzék északi honfitársaival, mindenki attól félt, hogy uralmuk alá hajtják őket (a rabszolgaszedések emléke akkor még mindig elevenen élt a déliekben). Egyesülésüket az Északkal csak abban az esetben tudták elképzelni, ha azonos fejlettségi szintre kerülnek vele. A déliek ragaszkodtak ahhoz, hogy az angolok maradjanak ott náluk, hogy segítsék a közoktatás fejlődését mindaddig, amíg az el nem éri az északi színvonalát. Hiába próbálták megtagadni részvételüket egy olyan nemzeti törvényhozó testületben, amely nem ismeri el regionális érdekeiket, más választásuk nem maradt, mint hogy elfogadják az északiak követeléseit. Az északi függetlenségi pártok képviselői ugyanis megértették velük, hogy ha elutasítják a részvételt, akkor semmi beleszólásuk nem lesz a leendő kormány intézkedéseibe. A főkormányzó azt kérte, hogy a Dél javát szolgáló korlátozó intézkedéseket a jövőben felálló testület határozatban fogadja el. A jubai konferenciát követően egy csapásra vége szakadt a szeparált közigazgatásnak. Az 1947-es jubai, majd az 1953-as kairói találkozók megpecsételték Szudán sorsát.

Az északi függetlenségi mozgalmak a brit gyarmatosítás végét és képviselőik azonnali távozását követelték. Néhány közülük megtartotta szövetségét Egyiptommal egy nagyszabású terv keretében, amely a nagy Nílus területeinek egységesítését tűzte ki célul. Számos körülmény kedvezett nekik: a krónikus bizalmatlanság Egyiptom és Anglia között, Egyiptom törekvése, hogy a Nílus völgyének egységesítési terve keretében terjessze ki hatalmát Szudánra, London hiányos tájékozottsága a szudáni helyzetről, és vágya, hogy biztosítsa jelenlétét a Szuezi-csatornánál, a kölcsönös meg nem értés London és szudáni képviselői között, a rohamos politikai változások Kairóban, az Egyesült Államok fellépése, hogy megtartsa Egyiptomot a kommunista szférán kívül, végül Egyiptom hirtelen pálfordulása, amikor síkraszállt Szudán függetlenségéért, és szándékát egy északi pártokkal kötött egyezményben tette hivatalossá. A brit gyarmati adminisztráció egy egységes fronttal találta magát szemben: az egyiptomi kormány aláírt egy egyezményt, amiben elismerte Szudán autonómiáját. A Dél nem vett részt a tárgyalásokon: egyszerűen megfeledkeztek róla. Egyiptom meg volt róla győződve, hogy a britek által javasolt intézkedések kizárólag stratégiai célokat szolgálnak, hogy továbbra is fenntartsák a megosztottságot, idővel pedig a déliek függetlenségét eredményezzék. Az északi politikai pártoknak érdekében állt, hogy késleltessék az ország függetlenségét. A tárgyalásokon aláírási joggal rendelkező pártok választási bojkottal fenyegettek arra az esetre, ha nem tartják tiszteletben követeléseiket. Az angoloknak nem maradt más választásuk, mint hogy vagy kivonulnak a déli régióból, vagy elfogadják az Egyiptom által diktált egyezményt. A Szudánba küldött brit illetékesek a Foreign Office heves bírálatainak a céltáblájává váltak, mondván, "minden kapcsolatukat elvesztették az északi politikusokkal". London tisztában volt vele, hogy Szudán függetlensége milyen drámai következményekkel járhat az eseményre felkészületlen Dél számára, 1953. februárban mégis aláírta Kairóban az angol-egyiptomi szerződést, amely kikiáltotta Szudán jogát a függetlenségre. Ezzel eldőlt minden. A Dél úgy érezte, hogy Anglia magára hagyta és elárulta. Felismerte, hogy az angolok stratégiai szempontjaiktól vezetve kiszolgáltatták őt az Északnak, csak hogy megvédjék katonai bázisaikat Egyiptomban, olajérdekeiket az arab világban és kiváltságos kapcsolataikat Kartúmmal. Az 1953. novemberi törvényhozó választásokon általános meglepetésre az Egyiptommal való egyesülést támogató pártok szerezték meg a mandátumok többségét. Az új kormánynak minden figyelmét a szudanizálás és a nemzeti integráció kérdésére kellett összpontosítania.

 

A Déllel szemben alkalmazott politika a gyarmati kor után

 

A szudanizálás politikáját már az 1956. január elsején kikiáltott függetlenség előtt is a káderek tömeges küldése jellemezte az angolok által megüresedett körzeti hivatalok betöltésére. A Dél megint úgy észlelte, hogy gyarmatosították, csak ezúttal északi honfitársaik lettek az urak. Az angolok által felállított 1200 hivatali tisztségből a dél-szudániaknak mindössze hat alárendelt poszt jutott, de azok is kizárva a gazdasági és közigazgatási szektorból. Ebben a feszült légkörben lázadt fel azután 1955. augusztus 18-án, a függetlenség előtt néhány hónappal az Equatoria keleti részén fekvő Toritban állomásozó dandár, ahová az északi tisztek többnyire délieket soroztak be. Az északiakra valóságos hajtóvadászat indult, főleg Torit, Juba és Wau városokban, aminek során sok tisztet és kereskedőt is agyonlőttek. A 350 áldozatból 250 volt északi származású. A déli hadsereget azonnal leszerelték, s elkezdődött az első gerillaháború. Az integráció és az egyesítés politikája, amely a lakosság egészére az arab és iszlám életfelfogást erőltette volna, ami által összhangba remélte hozni az etnikai kirakós játékot, tovább mélyítette a már régóta dúló ellentéteket a két régió között. A kartúmi kormány azt hangoztatta, hogy Szudán arab ország, következésképpen arab és iszlám szabályok szerint kell fejlődnie, ezzel szemben a Dél elsősorban afrikai országnak tekintette Szudánt, amely köteles megőrizni a maga afrikai hagyományait, még ha valamelyest színezik is európai árnyalatok. Délen az oktatást a tizenkilencedik század óta az idegen misszionáriusok szervezték meg, de a felforgató szándékú és lázadásra szító propaganda hatására 1964-ben kiűzték őket, ami miatt immár fél évszázados űr tátong a helyén. A konfliktusok alapvető forrása azonban az afrikaiak és az arab-muzulmán hatalom közt bekövetkezett etnikai-identitásbeli törés.

A gerillaháború átmenetileg az Addisz Abeba-i egyezménnyel ért véget. A déli országrészre 1972-től egy évtizednyi viszonylagos béke köszöntött, ami lehetővé tette egy autonóm kormány felállítását, ideiglenes végrehajtó tanáccsal és képviselőházzal együtt. A konfliktus 1983-ban lángolt fel ismét, oka pedig a sorozatos sikertelenségek miatt támadt általános elégedetlenség volt, tetézve a központi kormány jó néhány szerencsétlen intézkedésével. A Dél beleragadt korábbi gazdasági és társadalmi problémáiba (elmaradottság, éhínség, korrupció, eladósodás), és mindenki arról panaszkodott, hogy az Addisz Abeba-i egyezményben foglalt ígéretek, miszerint véget vetnek a válságos helyzetnek, nem teljesültek. A Dél fejlesztésére kiutalt összegek – az elképesztő korrupció miatt, ami egészen eluralkodott a politikai körökben³ – soha nem érkeztek meg rendeltetési helyükre. 1978-ban az amerikai Chevron Olajtársaság jelentős kőolajkészleteket tárt fel Bentiu város közelében, Dél-Szudán északi részén. A kartúmi kormány azt tervezte, hogy a nyersolaj exportjából származó nyereséget magának fölözi le, és a délieknek nem juttat semmit. Az Egyesült Államoktól akkoriban támogatott Nimeiri marsall autokrata rezsimje mindenáron meg akarta fosztani a haszontól az amúgy is kisemmizett délieket, akiknek pedig égető szükségük lett volna rá fejlődésük érdekében. Ezt a helyzetet tetézte 1983 szeptemberében egy szigorú iszlám törvény elfogadása, amit kiterjesztettek a terület egészére. Végül Nimeiri elnök úgy döntött, hogy a három déli tartományt egy közvetlenül Kartúmból kinevezett kormányzó alá rendeli, ami nyilvánvaló kísérlet volt a Dél meggyengítésére.

Ekkor a régiót a lappangó lázadás légköre ülte meg. Végül a dinkák lakta Borban tört ki zendülés, amivel az Észak ellen folytatott háború második szakaszába lépett az APSL, a Szudáni Felszabadító Néphadsereg vezetésével. Főparancsnoka a Mabiorból származó John Gragang volt, aki egy egyesített és világi alapokon álló Szudán létrehozását hirdette meg. 1984-ben sorra rabolták el és lőtték agyon a Chevron Társaság alkalmazottait. Az olajkitermelésnek, ennek az értékes devizaforrásnak a projektje több mint tíz évre megbénult. A Szudáni Felszabadító Néphadsereg fokozatosan ellenőrzése alá vonta a déli területet, kivéve néhány helyőrségi várost (Juba, Wau, Malakal, Torit), amiket a kormányzati erők megtartottak kezükön.

1983 után a déli lakosságra valóságos kálvária várt: megfosztva a fejlődés minden lehetőségétől, táplálkozása és egészségügyi ellátása továbbra is másoktól függött. Ugyanígy, a tanulásra sem kínálkozott semmilyen alkalom (a déli lakosság 98%-a analfabéta). A nincstelenek és a földönfutók megsegítése az egyházakra és a civil szervezetekre maradt, már ha támogatásukat egyáltalán el tudták juttatni hozzájuk Kenyából vagy Ugandából. Aki felemelte szavát a központi kormányzattal szemben, arra megtorlás várt. Az állam erőszakos cselekményei fokozódtak: a civil lakosság rendszeres bombázása a bizonytalanság, mi több, a rettegés légkörét állandósította. Néhány etnikum átesett a teljes integráció folyamatán, vagy éppen eltűnt a föld színéről, mint a noubák népcsoportja, akik nem juthattak hozzá a régióból kitiltott civil szervezetek gyorssegélyeihez⁴ .

1985-ben Nimeiri elnököt félreállították. 1986-ban egy közjóléti koalíciós kormányra várt volna, élén Sadiq al-Madhival, hogy megoldja a Dél problémáját, de 1989. június 30-án egy államcsíny, amelyet Hasszán al-Tuabi vezetett, megdöntötte. Az akkor hatalomba emelt Omar Hasszán al-Basír vezérőrnagy mind a mai napig a köztársaság elnöke. Azóta a rendszer szakadatlanul keményedik és halad az 1990-es évek elején megtapasztalt legszélsőségesebb iszlám berendezkedés felé. 1992-ben meghirdették a dzsihadot a hitetlenek ellen, akiken elsősorban a Dél nem muzulmán lakosságát értik, de támadják azokat a muzulmánokat is, akik nem voltak hajlandók magukévá tenni a hivatalos téziseket. Voltaképpen a kormány vallási ürüggyel próbálja visszahódítani a déli területeket, ahol nagyobbrészt kihasználatlan természeti kincsek találhatók (termőföldek, ásványok, kőolaj, nemes fák).

1996-ban Kartúm úgy döntött, hogy mindenáron kiaknázza a Dél olaját, és Kínával, Malajziával és Kanadával közösen konzorciumot alakított, a Greater Nile Petroleum Opretaing Companyt (GNPOC). Két évvel később már egy 1610 kilométeres olajvezeték húzódott Bentiutól a Vörös-tengerig. A külföldi társaságok biztosították a műszaki felszerelést és a személyzetet. Az összeszerelés munkáját például kínai kényszermunkások végezték. Az olajkitermelés minden egyes állomását, akárcsak az olajvezetéket végig, "biztosították", azaz eltávolították közelükből a helyi lakosságot, amelyet gyanúba fogtak, hogy az APLS-t támogatja. A Népi Védelmi Erők, az FDP milicistái a "felperzselt föld" politikáját gyakorolták módszeresen: számos jelentés számol be az általuk végrehajtott kitoloncolásokról és mészárlásokról, az olajtermelő területek tisztogatásáról. A különféle tanúságtételek egyöntetűen azt mutatják, hogy az alkalmazott stratégia alig változott: a milicisták teljes büntetlenségben garázdálkodnak, miközben városokat égetnek fel, a bennszülött lakosságot mészárolják és lövik, gyerekeket és nőket vetnek rabszolgasorsra, nyájakat rabolnak el, felgyújtják a termést, településeket rombolnak le, hogy elüldözött lakóikat megakadályozzák a visszatérésben és hogy netán az APLS-t támogassák, amelynek bevallott katonai célja, hogy átmenetileg leállítsa a kőolaj-kitermelést.⁵ 1999 augusztusa óta Szudán a külföldi társaságok által kitermelt olajat exportálja⁶ , ami lehetővé tette a kormánynak, hogy az elűzött lakosság helyett a nemzetközi terrorizmust segítse visszatérni a világ színpadára, magának pedig az elismert partner címét biztosítsa. A kartúmi hatóságok azzal számoltak, hogy az olajból származó nyereség segíti majd a "szent háború" folytatásában, és hogy maradéktalanul fennhatósága alá vonhatja a déli "hitetlenek"-et⁷ . Számos forrás szerint Kartúm naponta több mint kétmillió dollárt ad ki a háború folytatására. Dél-Szudán olaja (körülbelül 250 000 hordó naponta) arra szolgál neki, hogy a legmodernebb fegyvereket vásárolja össze (például harci helikoptereket), azzal a kizárólagos céllal, hogy bombázza és lője saját területének lakosságát.

Több független jelentés próbálta már felrázni a nyugati kormányokat és a nemzetközi közvéleményt. A 2000 januárjában a kanadai külügyminiszter kérésére megjelent Harker-jelentés külön is hangsúlyozza, hogy "a helyszínen begyűjtött bizonyítékok alapján egyértelműnek tetszik, hogy a kőolaj szította fel a szudáni konfliktust – a kormány pedig a nem arab elemekben a biztonságra veszélyes fenyegetést lát".⁸ Három hónappal később, az Egyesült Nemzetek Emberjogi Bizottságának Szudánba küldött különleges tudósítója hívta fel a nemzetközi közösség figyelmét az olajkérdésre, ami szerinte "a konfliktusok fő forrása". A jelenlegi tudósító, Gerhard Baum amiatt nyugtalan, hogy "a helyzet 2000 óta egyre romlik".⁹ Végül pedig számos más, a Human Rights Watch, az Amnesty International és a Christian Aid által a helyszínre küldött misszió számol be a lakosság tömeges lemészárlásáról és kitelepítéséről. Három, 2002 májusában napvilágot látott jelentés (Christian Aid & Dan Church Aid, MSF és ECOS¹⁰ ) a 2002. márciusi és áprilisi missziókat követően számol be az olajtermő régiókban végbement vérengzésekről, tucatnyi város felégetéséről az év eleje óta, valamint asszonyok és gyermekek elrablásáról, eltűnéséről.

Kitelepített emberek ezrei tengődnek minden táplálék és egészségügyi ellátás nélkül. 2001 májusában az ECOS¹¹ (10), egy több mint 70 civil szervezetet magában tömörítő európai koalíció, szólította meg több európai állam politikai képviselőjét és kormányát, mellettük különféle európai intézményeket, és sürgette őket, hogy járjanak közben a kartúmi kormánynál. Felszólításukban arra buzdították valamennyiüket, hogy követeljék Kartúmtól az olajkitermelés azonnali leállítását arra az időre, ameddig az Észak és a Dél között nem születik békemegállapodás. A Dél az IGAD elvi nyilatkozatának az alkalmazását követeli, amelyet 1994-ben Kartúm és a Szudáni Népi Felszabadító Mozgalom írt alá, és amelynek preambuluma kimondja az egyház és az állam hivatalos kettéválását és népszavazás elrendelését Délen a régió önrendelkezéséről. A déli és az északi képviselők találkozói az IGAD égisze alatt akkor siklottak félre, amikor Kartúm elutasította egy világi állam létrehozását. A nemzetközi közösség a hallgatása miatt vétkes, hogy nem emelte fel szavát, amikor emberek ezrei forogtak életveszélyben. A francia kormány a maga részétől a Kartúmban jelenleg hatalmon lévő kormányt támogatja. Gyakorta közbenjár európai partnereinél, akárcsak az ENSZ-ben, hogy karolják fel a szudáni ügyet és függesszék fel az ország ellen hozott szankciókat. 2000 novemberében az Európai Unió 15 milliós segélyt nyújtott a kartúmi kormánynak az utóbbi hónapokban az "emberi jogok területén elért haladásért"¹² . Ez a nemzetközi segély csak lovat adott a brutális és cinikus kormány alá, hogy következmények nélkül folytathatja a polgári lakosság lemészárlását. A jelenlegi válság másik súlyos következménye, hogy újra megjelent a rabszolgaság.

Rabszolgaság az ókortól kezdve létezik a Nílus völgyében. Ez vált a szudáni földművelő és állattenyésztő gazdálkodás alapjává a tizenkilencedik században is, a török-ottomán uralom alatt. Ami az egyiptomi hódítás előtt rendszeres kalmárkodásnak volt nevezhető, az mára különlegesen szervezett és busás profitot biztosító kereskedelmi tevékenységgé változott. A Kartúm és az egyiptomi határ közé eső terület a Vörös-tenger melléke és Arábia felé irányuló rabszolga-kereskedelem gócpontja volt. Mohamed Ali egyiptomi pasa rabszolgák ezreit hajtotta földművelésre és kényszerítette seregébe. Fia, Iszmail kedive, aki 1859 és 1869 között a Szuezi-csatornát ásatta, a legnagyobb rabszolgatartó volt az országban.

A rabszolgaság intézménye a kondomínium idején sem tűnt el egészen, bár némileg szelídebb formát öltött. Ugyanakkor a hagyományos "abid" (rabszolga) kifejezés mindvégig használatban maradt az Észak arab-muzulmán társadalmában a fekete afrikai (igen gyakran a déli) lakosok megnevezésére – mely nyelvi fordulat a mélyen gyökerező rasszizmust tükrözi velük szemben. A rabszolgaság az 1980-as évektől kezdve jelent meg ismét, és sok ezer ember sorsát érinti, különösen nőkét és gyerekekét, mint arról nemzetközi szervezetek számos jelentése is szól. Az áldozatok többsége Bahr al-Gazal tartományból és a Nuba hegységből kerül ki, a rajtaütéseket pedig a Baggara tartományi Darfúr környékén és Kordofan nyugati területein élő pásztorok hajtják végre, akik szintén a Népi Védelmi Erők milicistáinak a kötelékébe tartoznak. Amikor 1987-ben megjelentek az első, rabszolgaságot leleplező jelentések, a kartúmi hatóságok tagadták a gyakorlat létezését. Szudán 1957-ben csatlakozott a rabszolgaság eltörléséről szóló Egyezményhez, 1977-ben pedig ahhoz a nemzetközi megállapodáshoz, amely elítél mindennemű faji megkülönböztetést.

1999-ben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága, miután jelentések tömegét kapta kézhez, megalapozottnak találta a feltételezést az emberrablásról és a kényszermunka alkalmazásáról. Egy hónappal később Kartúm azzal bízta meg igazságügyminiszterét, hogy állítson fel bizottságot (Committee for the Eradication of Abduction of Women and Children – CEAWC) a gyermek- és nőrablás felszámolására. Ez a kormányszerv azt a feladatot kapta, hogy vessen véget a rablásoknak, juttassa haza az elüldözötteket, és büntessen meg mindenkit, akinek része volt emberek elrablásában vagy fogvatartásában. Csakhogy azóta számos jelentés értékelte hatástalannak a bizottság ténykedését¹³ , és nyugtalankodik amiatt, hogy a kormány nem hajlandó elismerni a rabszolgaság bizonyos formáit, mint amilyen a színlelt örökbefogadás, a kényszerházasság, az adósság fejében kikényszerített munka. A legújabb beszámolók és vallomások ma is erről a gyakorlatról tanúskodnak.

Az angolok eleve tudták, hogy szilárd garanciák nélkül az Észak és a Dél elhamarkodott egyesítése politikai, gazdasági és emberi kataklizmát idéz majd elő. A déliek mai is úgy tartják, hogy részben az angolok is felelősek a háborúért, amely a függetlenség óta pusztít Észak és Dél között. A dráma túlságosan hosszúra nyúlt. A szudáni állam többféle változatban alkalmazott erőszaktétele saját polgáraival szemben szinte kormányzati divattá vált. Az emberi jogokat védő nemzetközi dokumentumokat itt módszeresen megcsúfolják és megsértik. Ideje, hogy a nemzetközi közösség lépésre szánja el magát, és rávegye a konfliktusban álló feleket, hogy vessenek véget annak a tragédiának, amelynek legfőbb áldozata a civil lakosság, elsősorban nők és gyerekek. Ennek érdekében kell meggyőzni az ellenfeleket, hogy térjenek vissza az IGAD elvi nyilatkozatához, és alkalmazzák azokat az elveket, amelyekről 1994-ben egyszer már megállapodtak.

 

Jegyzetek

 

¹ Lord Cromer, a Brit korona kairói megbízottja vezetésével.

² Egyiptom valójában 1914-ben lett protektorátus, előtte (1882-től) az ország – miközben közjogilag továbbra is az Ottomán Birodalom része maradt – brit "ideiglenes katonai megszállás" alatt állt (- a szerk.).

³ Peter Nyot Kok: Adding Fuel to the Conflict: Oil, War and Peace in the Sudan. In Martin Dornboos and al. (eds): Beyond Conflict in the Horn. London, James Currey, 1992, 106. o.

⁴ Facing Genocide: the Nuba of Sudan. African Rights, July 1995, 11 Marshalsea Road, London SE1 1EP, UK.

⁵ Lásd a következő jelentéseket: "Soudan &endash; the coût humain du pétrole". Amnesty International, 2000. május; The Scorched Earth, Oil and War in Sudan, Christian Aid. London, 2001. március www.christianaid.org
Report of an investigation into oil development, Conflict and Displacement in Western Upper Nile, Sudan, by Georgette Gagnon and John Ryle; Human rights Watch. Washington, 2001 www.hrw.org
A www.vigilsd.org franciául is közöl részleteket ezekből a jelentésekből.

⁶ Elsősorban a következő országok képviseltetik magukat: Kína, Malajzia. Kanada, Svédország. A Total-Fina birtokában az 1980-as évektől van jelentős koncesszió, amit mind a ma napig nem használt fel.

⁷ Lásd Peter Verney: Raising the Stakes: Oil and Conflict in Sudan. Sudan Update, 1999. december.

⁸ John Harker: Human Security in Sudan: the Report of a Canadian Assessment Mission. Ottawa, Government of Canada, 2000. január. 5. o.

⁹ Gerhard Baum: Special Rapporteur on Human Rights in the Sudan, Situation of Human Rights in the Sudan, E/CN.4/2002/46, United Nations, 2002. január 23., 4. o.

¹⁰ Hiding between the Streams, the war on civilians in the oil regions of Southern Sudan, Christian Aid & Dan Church Aid. 2002. március 31.; The Scorched Earth continues in Heglig and Unity Oil fields, Ruweng County, Southern Sudan. ECOS Research Trip, 2002. február; Violence, Health and Access to Aid in Unity State, Western Upper Nile, Sudan. Médecins Sans Frontières, 2002. április.

¹¹ European Coalition on Oil in Sudan, Contacter Egbert G. Ch. Wesselink. ECOS, P.O.Box 19318, Netherlands-3501 DH Utrecht, tel: +31 30 242 84 85, fax: +31 30 23 68 199

¹² AFP, 2000. december 7.

¹³ Lásd Anti-Slavery International, többek között: http://www.antislavery.org/

 

(Fordította: Székely Ervin)

Mészáros István: József Attila és a modern művészet, Budapest, Argumentum Kiadó, 2004.
Fejtő Ferenc: A Monarchiától a globalizációig, Budapest, Alexandra Kiadó, 2002.

A rendszerváltozás lázában, a neofita őrjöngések csúcspontján a József Attila utca nevét is meg akarták változtatni azok a megszállottak, akik az úgynevezett "kommunizmussal" együtt az egész huszadik századi progressziót ki akarták törölni a nemzet emlékezetéből. Az 1990-ben kibontakozó új kurzusban minden baloldali érték gyanúsnak számított, s ebben nem hozott érdemi változást az 1994-es kormányváltozás sem, hiszen a győztes baloldali párt az oktatást, a kultúrát és általában a szellemi életet készségesen átengedte a liberálisoknak. Azoknak a liberálisoknak, akik nagy elődeikkel szemben nem szövetségest, hanem kiszorítandó ellenfelet látnak a baloldali szellemi körökben. Részint saját ultrabaloldali múltjuk kompenzálása okán, részint a szűkülő értelmiségi piacon való előnyszerzés szándékával.

Ezekben az években valóban félni lehetett attól, hogy József Attilát sikerül kiszorítani a magyar irodalom fősodrából, s a közöny és az ellenpropaganda kettősével karanténba zárják az újkapitalizmusra veszélyes életművét. József Attila kiiktatásával és Ady Endre kétoldali kisajátításával (szabadelvű és antiklerikális publicista a liberális tábornak, a "zsidók" által megrontott, de lelke mélyén igaz magyar és jó keresztény költő a jobboldal számára) a huszadik századi magyar lírából kilúgozható lehetne annak forradalmi politikuma. Ha viszont ez a kísérlet elbukik, s Ady Endre és József Attila a maga eredeti mondanivalójával visszhangra talál a felnövekvő nemzedékekben, akkor egyre nehezebb lesz eltitkolni, hogy a múlt századi magyar költészet csúcsain állók egyszerre utasították el a magyar Ugar nacionalizmusát és a kapitalista társadalmi rendet.

A mai magyar szellemi élet arra a hamis "kánonra" épül, hogy csak két ellenpont létezhet benne: a piac- és Nyugat-barát liberálisok, s az erősen nacionalista jobboldaliak. József Attila egész életműve ennek a hamis alternatívának a tagadása. Ő a befelé zárkózó nacionalizmust és a tőke társadalmi rendjét egyforma következetességgel utasította el. József Attila saját korát, a konszolidált Horthy-rendszert (a fehérterror után és a zsidótörvények előtt) nem nacionalista kurzusként, hanem érett kapitalizmusként láttatja. Olyan rendszerként, amelyről elmondható, hogy "Jogállamban a pénz a fegyver" (Gyönyörűt láttam). A pénz által vezérelt jogállamra áll, hogy benne a szellemi ember "neve, ha van, csak áruvédjegy / mint akármely mosóporé" (Mondd, mit érlel…), itt igaz, hogy "ki szenet árul, ki szerelmet" (Világosítsd föl), a nép fia "hol lehet altiszt, azt kutatja" (Hazám), erre rímel, hogy "a munkabér a munkaerő ára, / cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. / Ujságpapír az asztalon kenyérrel / s az ujságban, hogy szabadok vagyunk" (Munkások). Ezt a rendet jellemzi, hogy a szövőlány (és a Tesco éjszakai pénztárosa) kezében "kuncog a krajcár: ennyiért / dolgoztál, nem épp semmiért" (Hazám). A rendszer, amelyről elmondható, hogy "Nem isten, nem is az ész, hanem / a szén, vas és olaj, / a való anyag teremtett minket / e szörnyű társadalom / öntőformáiba löttyintve" (A város peremén), nem a király nélküli királyság neobarokk díszlete, hanem mögötte a klasszikus kapitalizmus való világa. S nemcsak Magyarországon, hanem a "művelt Nyugaton" is: "élj Párizsban vagy Szatymazon, – / mire a béredet kikapnád, / itt állsz és ott ül a haszon" (Haszon). Ebben a "szörnyű társadalomban" a jogállam és a szabadság is csak üres szó az alulra szorított millióknak. Cserépfalvi összkiadásában, a Horthy-korszak fénykorában bátran megjelenhetett sok ezer példányban, hogy "De – elvtársaim! – ez az a munkásság, / mely osztályharcban vasba öltözött", s még nem fenyegette a vörös csillagot üldöző mai jelképtörvény a következő sorokat: "a munkásság majd a sötét gyárra / szegzi az Ember öntött csillagát" (Munkások). Ez az osztályharcos indulat nem az ellenforradalmi rendszer s nem is a kezdődő fasizmus, hanem a kapitalizmus lényege ellen irányul. Sorai mai világunkban éppoly aktuálisak, éppúgy a tőke és a munka örök konfliktusáról szólnak, mint ama régen eltűnt Magyar Királyságban. A kapitalista rendszer legbelső lényegét megfogalmazó zseniális mondata ("Jogállamban a pénz a fegyver") élete utolsó szakaszában született meg. Nem lázadó kamaszként, hanem érett költőként fogalmazta meg végtelen tömörítőképességével a piaci logikára épülő jogállam belső ellentmondását: azt, hogy alapvető sorskérdéseiben a kapitalista társadalom szükségszerűen csak antidemokratikus lehet.

Szellemét sokak meglepetésére nem tudta kiszorítani a rendszerváltozást kísérő kultúrpolitikai tisztogatás. Rövid bizonytalanság után nyilvánvalóvá vált, hogy az irodalom iránt érdeklődő fiatalok körében József Attila a leghitelesebb magyar költő, a sorain felnőtt középnemzedékből sokan hűek maradtak hozzá, s az úgynevezett "szellemi élet" fórumain is pezsgő vitákat vált ki személye és életműve. Kezdetben hálás témának bizonyult a Moszkvából vezényelt kommunista törpepártból való kizáratása, s hosszan el lehetett csámcsogni a Világosítsd föl című versben található "fasiszta kommunizmusról". Holott a szövegösszefüggésből nyilvánvaló, hogy ez egy olyan mese, amelyre annak van szüksége, akinek az a célja, hogy "ne legyen szabad, ami jó". ("Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.") Ebből az ironikus szópárosításból aligha lehet kiolvasni azt, hogy József Attila összemosta volna a nácizmust és a kommunizmust, ahogy azt jelentéktelen szerzőcskék mellett a gazdag és értékes életére méltán büszke Fejtő Ferenc is teszi, többek között A Monarchiától a globalizációig című kötetében (Alexandra, 2002). (Fejtő emlékezete szerint egyébként a kommunisták juttatták hatalomra Hitlert: a valóságban a kommunisták és a szociáldemokraták ellenében a polgári pártok szavaztak bizalmat Hitler kancellári megválasztásához 1933 januárjában, pusztító útjára engedve a náci diktatúrát.) József Attila mai olvasóit azonban nemigen foglalkoztatják az efféle fáradt okoskodások. Verseit azért szeretik, mert szépek, mert igazak, mert könnyen idézhető verssorok vannak bennük, mert személyisége rokonszenves, szelleme pedig azt a lázadó nyugtalanságot sugározza, amely nélkül nem élet, csak vegetáció az emberi és társadalmi lét. Józan és politikai előítéletektől mentes olvasói számára nyilvánvaló, hogy József Attila természetesen, "ahogy a csillag megy az égen", baloldali és forradalmár költő. Ehhez képest másodlagos kérdés, hogy a mindvégig tudatos marxistaként gondolkodó költőt kommunistának vagy szocialistának gondoljuk-e. Egy önmeghatározásában egyszer "liberális kommunistának" nevezte magát, ami talán legközelebb állt egyéniségéhez. De a mai világunkból hiányzik az a szellemi rugalmasság, ami a kifejezés mögött álló, összetett gondolat- és érzésvilág megértéséhez szükségeltetik.

Centenáriuma, születésének századik évfordulója nagy próba a baloldali politikai erőknek és szellemi műhelyeknek. Ha elsumákolják az évfordulót, ha a forradalmi életműről a szocialista lényeget kilúgozó álszakértők mögé bújva mernek csak megemlékezni, ha kényelmetlennek találják az "elvtársat" és "osztályharcot" a verseiben, ha József Attila helyett is mentegetődzni kezdenek a szellemi élet fura urai előtt, akkor sok jót nem várhatunk a centenáriumtól. (S az efféle baloldaltól.) De az elmúlt esztendő politikai történései azt jelzik, hogy a folyamatos szellemi önfeladás véget ért a magyar baloldalon. Ez esetben tiszta szívvel ünnepelhetjük József Attilát. Azt a magyar költőt, gondolkodót, proletárból lett értelmiségit, aki a magyar szocialista szellem mindmáig legtehetségesebb és legtisztább emlékezetű képviselője. Az ünnep sohasem a halottnak, mindig az élőknek szól. 2005-ben a József Attila-centenárium az ünnep méltóságával prezentálhatja, hogy igenis létezik a liberálistól és a jobboldalitól egyaránt különböző, szocialista kultúra. A magyar baloldalnak van korszerű és vállalható antikapitalista hagyománya, van a piaci társadalmon túlmutató, humánus és közösségi világképe. Van olyan szellemi csúcsteljesítménye, amelyhez a huszadik században sem a liberális, sem a népnemzeti és jobboldali alkotók nem értek fel. S igen, a magyar szellemi életben sok évtizedes tradíciója van a dogmamentes baloldaliságnak. Ezt nem kell bizonygatni, elég kinyitni egy József Attila-kötetet. Magyarázkodás helyett magabiztos büszkeséggel kell József Attiláról beszélnünk. Lehet, hogy nem vagyunk méltóak hozzá, lehet, hogy sok mindent elrontottunk és összezavartunk az elmúlt években és évtizedekben. De a sors különös kegyelméből ő akkor is a miénk maradt, s az ünnepen – ahogy az ünneplők általában – nem a rosszról beszélünk, hanem a jóról. József Attila ünnepe a hazai szellemi baloldal számára egyszerre lehet a hagyomány és a megújulás – az önfeladás korszakán való túllépés – kivételes alkalma.

Élete és életműve természetesen messze több, mint politikum. Játékossága, széles körű műveltsége, összetett és némiképp sérült személyisége, kegyetlen gyermekkora és kamaszos fiatalsága (igazi felnőttkora nem is volt) végtelen történetek és legendák témájává lett. Aki életében bármilyen szinten kapcsolatba került vele, az maga is bevonult az irodalomtörténetbe és a köztudatba, hiszen hatvan-hetven esztendővel később is népszerű televíziós sorozatokban, izgalmas dokumentumregényekben és hírlapi polémiákban bukkan fel a neve a nagy költő oldalán. Alighanem József Attiláé a huszadik század legjobban és legrészletesebben dokumentált magyar élettörténete. Már a Cserépfalvi-féle első összkiadás is hosszú és fájdalmasan őszinte önéletrajzával indít. Maga és pszichiáterei jóvoltából nemcsak élete minden részletét ismerjük naptári pontossággal, hanem öngyilkossági kísérleteiről, szexuális gondjairól és álmairól is árnyalt képet kaphatunk. Arcát nagyon széles körben ismerősként azonosítják, egy-két sorát idézve milliók nyugtatják meg magukat, hogy ismernek valamit a magyar lírából, műveltségben fölötte állnak a kereskedelmi tévék villalakó bunkóságának. Mutatis mutandis, József Attila népszerűségét tekintve valamiképp a magyar Che Guevara. Ahogy Che, úgy József Attila mítoszában is fontos része van az emberi tisztességnek és hitelességnek, a naivságig tiszta meggyőződésnek, az arc nemességének és egyszeriségének, s persze a fiatalkori – valamiképp Krisztusra rímelő – halálnak. Aki sokáig él, arról mindenféle fénykép fennmarad, öregkori és nyavalyatörős is, idővel ír hülyeségeket, elvállal rossz tisztségeket, és megfutamodik jó ügyek elől, s a kaján utókor szemében mindez kikezdi, ha nem is a művek minőségét, de a személyiség tisztaságát mindenképp. József Attilának minderre nem volt ideje, s mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy ő személy szerint nem is lett volna képes beleszürkülni a felnőttségbe. Halálának oka minden lélekbúvárkodó okoskodáson túl feltehetően az volt, hogy nem akart rossz felnőtt lenni egy rossz korban.

Egyik legdöbbenetesebb Flóra-versében így ír szerelméről (remélt támaszáról?), a későbbi koszorús állami költő koszorús hitveséről: "Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak: / mint gyermekeknek játék, oltalom, / mint munkásoknak emberi öntudat." Ilyen "pártosat" a legdogmatikusabb pártköltők sem mertek leírni szerelmes versben. Ilyet csak az ír, akiben már valóban elválaszthatatlan lét-egésszé olvadt össze a szerelem és a világnézet, a magánéleti szenvedély és a közéleti elkötelezettség. Simán szerelmes soraiban ekkorra már meg is bicsaklik az amúgy zseniális költő. "Félek, nem tudod megbocsájtani / eltékozolt, ostoba, könnyű multam", írja egy másik Flóra-versben. Ez Karády Katalinhoz illő slágerszöveg lenne, ha nem éreznénk mögötte a tragikus és megszépítő hazugságot. József Attila múltja minden volt, csak nem eltékozolt, ostoba és könnyű. Önmagát vigasztalva azt hazudja magának, hogy azért nem kell a kedvesének, mert azelőtt léha és felelőtlen életet élt, amivel legalább visszamenőleg színesebbé teszi a múltját. (Karády Katalin, a kor szupersztár dívája a negyvenes évek első felében egy filmjében egyébként valóban elénekelt pár József Attila-sort, a költő népszerűségének biztos jeleként.)

Vannak múltjukkal zsonglőrként játszó, megélhetési értelmiségiek és vannak elveikhez hű, igazi szellemi emberek. József Attila ez utóbbiak csillaga, a "Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis." gondolatának szerzője. Jó érzés olyan könyvet olvasni, amelyet egy ilyen ember ír róla. Mészáros István, az 1956-ban Nyugatra távozott és régóta Angliában élő marxista gondolkodó az ötvenes évek végén olasz nyelven írta meg József Attila és a modern művészet című könyvét (nagyesszéjét, ihletett vallomását) a költőről. Az Argumentum Kiadó és a Lukács Archívum jóvoltából most – a szerző bevezetőjével, Andor László és Agárdi Péter utószavával – magyarul is megjelent ez a mű. Olyan szellemi közegben élünk, ahol már az is csodának számít, ha valaki nyíltan vállalja és vállalhatja negyvenöt esztendővel ezelőtti sorait. Mészáros István esetében azonban ennél többről van szó. Számára József Attila életműve "nagy gondolati költészet", "esztétikum és társadalmiság" szerves egysége, a "lelki világrend" lírája. Az időközben kitört posztmodern őrület, az elvont "textus" és "kánon" divatjának félművelt majmolói ezeket a fogalmakat azóta kiirtották a magyar irodalomtörténetből. A negyvenöt évvel ezelőtti könyv a mai olvasó számára ezért szokatlanul frissnek hat, a sok áporodott irodalomtörténeti badarság után élő nyelven és közérthető szavakkal a lényegről beszél. Merész és korszerű könyv, túllép a félmúlt intellektuális kacatján. Olvasása közben időről időre megfeledkezünk arról, hogy közel fél évszázada született, néha úgy hat, mintha – finoman és direkt utalások nélkül – az elmúlt egy-két évtized kötelező torzításaival vitatkozna. Mészáros István számára már 1959-ben is világos volt, hogy az avantgárd éppoly dogmatikus lehet, mint a zsdanovizmus, s az utókor ismeretében ez az avantgárd örökébe lépő posztmodernről még inkább elmondható.

A kötet egyik legizgalmasabb elemzése az 1930-ben született, Nyár című vers utolsó szakaszának a történetéről szól. "Ily gyorsan betelik nyaram. / Ördögszekéren jár a szél – / csattan a menny és megvillan / elvtársaim: a kaszaél." Így jelent meg az 1931-ben elkobzott és zúzdába küldött kötetben. Aligha kell részletesebben magyarázni, hogy a kaszaél Dózsa György (Ady által is megénekelt kaszájának) az éle, a lázadásé és a forradalomé, amelyet a parasztok helyett immár a munkásoknak kell megvívniuk. Igazi, József Attilához méltó befejezése egy természeti idillként induló versnek. A vers ugyanis József Attila – és Mészáros István – értelmezésében nem a szerelemről és nem a természetről, hanem a lelki világrendről szól, amelyben a nyári gólyahír és a társadalmi mondanivaló természetes egységet alkot. 1934-ben a költőnek a megjelenés érdekében meg kellett változtatnia az utolsó sort. Két változatot is kiagyalt az "elvtársaim: a kaszaél" helyett. Az egyik szerint, ami megvillan, az "Kék, tünde fénnyel fönn a tél", a másik szerint "- dől a zápor – a kaszaél". A kötetbe végül az előbbi, az elég abszurd téli kép került be. Egy, Mészáros István szavai szerint "tipikusan kispolgári mentalitású kritikus" 1938-as tanulmányában hosszan megdicsérte a költőt a cenzúra által kikényszerített változtatásért. "Ideológiai túlbuzgalommal", "vezércikkszerű" verseléssel vádolja legjobb verseit, s a fenti sorcsere kapcsán úgy fogalmaz, "félek leírni a régi utolsó sort". Majd hosszan dicséri a kikényszerített új sort mint a költő jó útra térésének biztos jelét. Olvassuk el egészében is a verset.

Nyár

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

 

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög, s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol –
vörös, de karcsú még a nyár.

 

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

 

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél –
csattan a menny és megvillan
elvtársaim: a kaszaél.

 

A magyar lapály nyarába a vihar olykor lázadást és forradalmat hoz, de többnyire csak a lázadás hamar kihunyó indulatát, látomást és délibábot. De "kék, tünde fénnyel fönn a tél" sohasem jön a nyári viharral a magyar Ugaron. Nemcsak politikailag, hanem meteorológiailag sem létezik ilyesmi a magyar Alföld szárazon izzó nyarában. A Mészáros István által "tipikusan kispolgári mentalitású kritikusnak" nevezett szerző egyébként az a Fejtő Ferenc, aki ezek szerint nem tegnap kezdte el József Attila polgári költővé finomításának folyamatát. Fentebb említett könyvében – és számos előadásában – már azt tartja a legfontosabbnak József Attilában, hogy állítólag ő tett volna először egyenlőségjelet a nácizmus és a kommunizmus között.

Mészáros István már negyvenöt esztendeje világosan látta, hogy a liberálisok "antiideologikus buzgalma" mögött kőkemény ideologikusság rejlik. (Fejtő Ferenc élete minden tiszteletet megérdemel: de József Attila más hitet vallott legjobb lírájában, mint amit a kommunizmussal valóban szakító Fejtő választott magának.)Mészáros István az emigráció szabadságában megengedhette magának, hogy minden dogma és "antiideologikus buzgalom" nélkül írjon József Attiláról. Hosszan idézi Ignotus Pál és József Attila vitáját a szocialista társadalomról. József Attila szerint az ifjabb Ignotus látomása a szocializmusról olyasmi, hogy "Gödöllőn a főszolgabíró egy könyökvédős Lukács Alajos lesz a fürjtollas Endre László helyett, és nagy szociális haladásnak számít, hogy ő is motorkerékpáron vagy egy kis Tátra kocsin közlekedik, nem négyfogatú hintón, mint Endre László, és hogy a parasztnak azt mondja, Szabó úr, ön…, nem pedig Hé, te…, mint Endre László." József Attila (és Marx) szerint ezzel szemben a "kapitalista is rabja a kapitalizmusnak", s a szocializmus azt jelenti majd, hogy minden ember felszabadul a gazdasági kényszer rabságából. Tegyük hozzá tárgyilagosan, hogy a "létező szocializmus" hétköznapi valósága jobban hasonlított Ignotus kispolgári víziójára, mint József Attila álmára. De ezt még tovább írja majd a történelem.

Mészáros István világosan bemutatja, hogy a Tiszta szívvel kamaszos anarchizmusa és a korai évek Juhász Gyulára rímelő elvont szegény-szeretete még messze állt a tudatos szocialista költészettől. Horger Antal nemcsak gonosz, hanem rendkívül ostoba is volt, amikor kiátkozta a költőt a "Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám" jellegű soraiért. Az ilyen sorok tizenkilenc éves szerzőiből idővel könnyen lehet nemcsak gimnáziumi tanár, de konzervatív professzor és jobboldali politikus is. (Azt mindenesetre üdítő olvasni, hogy a mai jobboldal szellemi elődei a "zsidó sajtó exponensének" nevezték a fiatal József Attilát: vannak, akiknek permanens ostobaságában folyamatosan megbízhatunk.) Akkor történt fordulat a költészetében, amikor érett marxista gondolkodó lett, s "egységes áramkör" jelent meg lírájában. Mészáros István soha meg nem tagadott mestere, Lukács György is felbukkan a könyvben. József Attila és Lukács György ismerték és becsülték egymást, s a költő így írt az akkoriban már emigrációban élő nagy filozófusról egy antológia kapcsán. "Miért nézik Lukács Györgyöt levegőnek, amikor a páratlanul zavaros, elveket még elnagyolt vonalakban sem sejttető Németh Lászlóra nem röstellenek sorokat pazarolni. (Lukács György népbiztos volt, tehát jeltelen semmiség az ő világszinten magasértékű esztétikai-bölcseleti munkássága.)" Hatvan évvel a Horthy-rendszer bukása után akad-e akár csak egyetlen magyar iskola is, ahol József Attila szellemében mernének Lukács Györgyről és Németh Lászlóról tanítani a tanárok?

Úgy hat rám a könyv, mint egy pohár száraz és jóféle fehérbor cukros és összeöntögetett löttyök után. Íze, zamata van, tiszta és áttetsző. Világossá teszi, hogy József Attilára azért van szükségünk, mert eszmevilága "páratlanul időszerű", mert amit a költő meg akart változtatni a világban, az ma is változásra szorul. "Művészetének esztétikai nagysága teljesen egybeforrott nagy gondolati lírájának mélységével." Nem tisztább beszéd ez a "textus" szóhoz hozzáragasztott néhány tucat fél-angol fél-magyar szó-csodabogárhoz képest? A magyarul és angolul író szerző ezt a könyvét, mintegy ujjgyakorlatképpen, eredetileg olaszul írta. Ebben és a versek fordításában nagy segítségére volt olasz felesége, Donatella. Köszönjük nekik, hogy római kitérővel visszaadták nekünk az igazi József Attilát.

Gazdag és szegény országok különbségének egyik oka, hogy nem azonos mértékben zsákmányolták, illetve zsákmányolják ki a Földet. A négy fiktív kiáltvány a környezetrombolás következményeit és annak felelősségét értelmezi eltérő (naiv, demagóg, agresszív elemeket is tartalmazó) nézőpontból.

"Még egy egész társadalom, egy nemzet, sőt az egy időben létező összes társadalmak együttvéve sem tulajdonosai a földnek. Csak birtokosai, haszonélvezői annak, és mint jó családapák kötelesek jobb állapotban hagyni örökül a következő nemzedékeknek."

K. Marx

 

1. Környezetvédő kiáltvány

Veszélyben a Föld!

Veszélyben az emberiség!

A gazdag és az iparosodó országok termelési technikái és fogyasztási szokásai pusztítják a globális természeti környezetet. Olyan visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el, amelyek belátható időn belül alkalmatlanná teszik a Földet az emberi élet számára.

– Az ipari civilizáció mérgezi a folyókat.

A Föld lakóinak egyharmada meg van fosztva az egészséges ivóvíztől. Azért nem még nagyobb része, mert a gazdagabbak át tudtak térni a természetes vizek fogyasztásáról a palackozott ásványvizek fogyasztására.- Az ipari civilizáció mérgezi a talajt.A termés növelésének érdekében egyre több műtrágyát, vegyszeres növényvédő szert használnak. Hatásukra a föld savasodik, kémiai összetétele megváltozik, és a növényekbe egészségkárosító (rákkeltő stb.) anyagok szívódnak fel. Hasonló következményekkel jár az ipari eredetű talajszennyezés.

– Az ipari civilizáció mérgezi a levegőt.

A modernizációs gazdálkodás és életforma hatására fogy az oxigén. Az ipari termelés és a közlekedés növekvő mennyiségben juttat a levegőbe légzőszervi megbetegedéseket okozó és rákkeltő anyagokat.

– Az emberiség fennmaradását leginkább fenyegető támadás a globális felmelegedés, ami az ipari civilizáció által előidézett üvegházhatás miatt egyre gyorsul. Öngyilkosságot követ el az emberiség, ha nem csökkenti radikálisan az üvegházhatást kiváltó gázok kibocsátását.

Ha tovább folytatódik a termelés és közlekedés mostani széndioxid-kibocsátása, akkor belátható időn belül le kell állítani minden áramfejlesztő erőművet. Ha tovább folytatódik az ipari növekedés, teljesen meg kell szüntetni (be kell tiltani!) a kőolaj és földgáz használatát. Két-három évtized múlva nem lesz gáz, nem lesz benzin, nem lesz fűtőolaj, nem lesz elektromos áram. Leállnak a gyárak, megszűnik a modern közlekedés, megbénulnak a háztartások.

Ha nem cselekszünk azonnal, nemsokára már reménytelenül késő lesz.Ha nem sikerül az egész emberiség összefogásával megállítani a bioszféra további felmelegedését, elpusztul az emberiség.

 

 

2. Amerikai kiáltvány

 

Országunkat az ipar (és a vállalkozás szabadsága) tette naggyá. Vállalataink az egész Földön megvetették lábukat. Tőkénk, technológiánk, tudományunk, vállalkozói bátorságunk révén – bárhol is található – megszerezzük a termeléshez szükséges nyersanyagot, a termeléshez szükséges energiaforrásokat, a termeléshez előnyös olcsó munkaerőt. Nemcsak tőkénket, hanem áruinkat is szétterítjük az egész Földön.

Erősek és bátrak vagyunk. Vannak fegyvereink, amelyekkel megvédjük céljainkat, és érvényre juttatjuk akaratunkat. Az emberiség nagyobbik része tőlünk vásárolja, vagy tőlünk kapja fegyvereit.

Újabban egyes környezetvédők korlátozni akarják termelésünket, korlátozni akarják civilizációs küldetésünket. Arra hivatkozva, hogy a modern ipar és közlekedés károsítja a természeti környezetet, meg akarják szabni, hogy gazdaságunk mennyi szén-dioxidot bocsáthat ki. Csökkenteni akarják az emberiség által kibocsátható szén-dioxidot, ezért elő akarják írni nekünk, hogy mennyit termelhetünk, mennyit fogyaszthatunk.

Nem engedünk a demagóg követeléseknek! Elutasítunk és megsemmisítünk minden törekvést, amely szemben áll a vállalkozás korlátlan szabadságával, az áruk és a tőkék szabad áramlásával. Bátran vállaljuk eredményeinket és cselekedeteinket. Büszkék vagyunk mindarra, amit elértünk, és amit teszünk. Gazdagok vagyunk, erősek vagyunk. Nem engedjük akadályozni a verseny és a gazdasági növekedés korlátozatlan szabadságát!

 

 

3. Gyarmati kiáltvány

 

Országainkat a múltban európai hatalmak katonái szállták meg, politikai gyarmattá tették, majd gazdaságilag is gyarmatosították. Népeink megélhetési forrásait megsemmisítették, népeinket megfosztották önfenntartási képességüktől. Hajdani termelési szokásainkat, létfenntartási gyakorlatunkat szétzúzták. Országaink földje már régen nem képes eltartani lakosságát. Népeink nagy része nyomorog, éhezik. Nincs munkalehetősége, nincs megélhetési lehetősége.

Életfeltételeinket a gyarmatosítók elvették, de gyámolításunkról nem gondoskodtak. Ránk maradt annak feladata, hogy megpróbáljunk saját erőnkre hagyatkozva talpra állni.

Munkát kell teremteni, megélhetést kell biztosítani népeinknek, a megszállás és gyarmatosítás áldozatainak. Meg kell teremteni saját iparunkat, hogy népünknek munkát adjunk. Meg kell teremteni saját iparunkat, hogy kereskedhessünk.

Szegények vagyunk, ezért iparosodásunk is szegényes. Kénytelenek vagyunk kezdetleges technikákat alkalmazni.

A gazdag országok szemünkre vetik, hogy iparunk károsítja a természeti környezetet. Szemünkre vetik, hogy gyártási technológiáink a Föld egészére ártalmasak. Szemünkre vetik, hogy iparunk az ő lakosságukat is veszélyezteti. Követelik tőlünk, hogy szüntessük meg környezetszennyező termelésünket, mert amit tönkreteszünk, az nem a mienk, hanem az övék is.

Igazuk van! A Föld minden megszületett és megszülető emberé. Senki sem pusztíthatja, zsákmányolhatja ki a többiek rovására. Az életfeltételek mindenkit egyaránt megilletnek: valamennyi egyén – a múltban, a jelenben és a jövőben – egyaránt jogot formálhat a földi életfeltételekre.

A gazdag országok a múltban visszaéltek ezzel a joggal!

A gazdag országok a jelenben visszaélnek ezzel a joggal!

A gazdag országok a jövőben is vissza akarnak élni ezzel a joggal!

Korlátozatlanul pazarolták és ma is pazarolják a természet nyersanyagait.Korlátozatlanul pazarolták és pazarolják a természeti energiaforrásokat.Kifosztják a természetet és megbontják egyensúlyát.Csak elvesznek a természettől, anélkül hogy adnának neki. Elvettek és elvesznek a Földtől, anélkül hogy gondoskodnának a visszapótlásokról. Környezeti adósságuk egyre nő.

Amikor a Földtől elvesznek valamit, tőlünk is elveszik azt. Amikor a Földnek adósaivá válnak, nekünk is adósainkká lesznek! Nekünk tartoznak azzal, amit előlünk használtak el. Követeljük: adósaink adják vissza azt, amit a ránk eső részből kihasítottak maguknak! Mivel évszázadokig ők fogyasztottak el többet a természetből, a következő évszázadokban nekünk jár több!

 

 

4. Radikális kiáltvány

 

A szegény országok arra kényszerülnek, hogy gazdasági leszakadásukat mérsékeljék, hátrányukat csökkentsék. Mind lakosságuk ellátása, mind a világpiaci verseny miatt arra kényszerülnek, hogy olcsó árukat állítsanak elő és növeljék termelésüket. Arra kényszerülnek, hogy létrehozzák, illetve soha nem látott tempóban fejlesszék nemzeti iparukat. Ezt – szegények lévén – elmaradott, környezetszennyező technológiák alkalmazásával teszik.

A gazdag országok ipara és fogyasztási szokásai pusztítják a természetet. Mérgezik a talajt, a vizeket, a levegőt, az élelmiszereket. Megváltoztatják a klímát, elvékonyítják az ózonréteget, emelik a Föld hőmérsékletét. Bármi áron növelni akarják termelésüket és fogyasztásukat, ezért nincsenek tekintettel a mellékhatásokra, az egész glóbuszt veszélyeztető következményekre.

Néhány gazdag ország – tapasztalva, hogy a környezetrombolás miatt az emberiség végveszélybe került – kezdeményezte, hogy az emberiség életben maradása érdekében mindenki tanúsítson önmérsékletet. Kezdeményezte, hogy minden ország csökkentse jelképes mértékben a globális felmelegedést kiváltó széndioxid-kibocsátását. Kezdeményezte, hogy korlátozzák a szabad versenyt, és állapítsanak meg az egyes országok számára széndioxid-kibocsátási kvótákat. (A szegény országok számára alacsonyakat, a gazdag országok számára magasakat.) Elfogadtatta a kvótakereskedelmet: aki nem éri be a számára megítélt magas kvótával, az – pénze lévén – szabadon vásárolhasson további környezetszennyezési jogokat.

Ez a próbálkozás azért sem jelent tényleges megoldást, mert az egyezményhez – többek között – a legnagyobb széndioxid-kibocsátó Egyesült Államok nem csatlakozott.

A környezetvédők nagy része abban bízik, hogy a végpusztulásba sodródás folyamatát felismerve összefognak a gazdagok: a vezető politikai és gazdasági hatalmak előbb-utóbb felszámolják a környezetszennyezést. Felismerve az emberiség közös érdekét lemondanak kialakult szokásaikról és saját előnyeikről, eltekintenek katonai és gazdasági erejüktől. Belátva a közjó elsőbbségét, önként korlátozzák igényeiket, és a fenntartható élet nevében lemondanak a gazdasági növekedésről, sőt radikálisan csökkentik termelésüket és fogyasztásukat.

A környezetvédők e csoportja az élővilág védelmével, környezettudatos fogyasztással, szelektív hulladékgyűjtéssel, újrahasznosítással, környezetbarát energiák alkalmazásával próbál hozzájárulni a vágyott összefogás sikeréhez.

Reménytelen feladatra vállalkoznak: Erőfeszítéseikkel nemcsak a természeti, hanem – akarva-akaratlan – a környezetromboló társadalmi környezetet is védik. Bízván a rendszer megjavíthatóságában – tudva, nem tudva – igazolják a fennálló gazdasági világrend környezeti terrorizmusát. Elősegítik az elviselhetetlen elviselését, meghosszabbítják egy környezetpusztító rendszer agóniáját.

Tiszteljük az emberiséget és vegyük komolyan céljainkat!Pusztítsuk a környezetet, hogy azok is elviselhetetlennek érezzék, akiknek hatalmukban állna megvédeni! A természet megvédéséhez csak a gazdasági növekedésre alapozott rendszer lerombolásán keresztül vezet út.

Mentsük meg a Földet! Mentsük meg az emberiséget!