Gazdag és szegény országok különbségének egyik oka, hogy nem azonos mértékben zsákmányolták, illetve zsákmányolják ki a Földet. A négy fiktív kiáltvány a környezetrombolás következményeit és annak felelősségét értelmezi eltérő (naiv, demagóg, agresszív elemeket is tartalmazó) nézőpontból.

"Még egy egész társadalom, egy nemzet, sőt az egy időben létező összes társadalmak együttvéve sem tulajdonosai a földnek. Csak birtokosai, haszonélvezői annak, és mint jó családapák kötelesek jobb állapotban hagyni örökül a következő nemzedékeknek."

K. Marx

 

1. Környezetvédő kiáltvány

Veszélyben a Föld!

Veszélyben az emberiség!

A gazdag és az iparosodó országok termelési technikái és fogyasztási szokásai pusztítják a globális természeti környezetet. Olyan visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el, amelyek belátható időn belül alkalmatlanná teszik a Földet az emberi élet számára.

– Az ipari civilizáció mérgezi a folyókat.

A Föld lakóinak egyharmada meg van fosztva az egészséges ivóvíztől. Azért nem még nagyobb része, mert a gazdagabbak át tudtak térni a természetes vizek fogyasztásáról a palackozott ásványvizek fogyasztására.- Az ipari civilizáció mérgezi a talajt.A termés növelésének érdekében egyre több műtrágyát, vegyszeres növényvédő szert használnak. Hatásukra a föld savasodik, kémiai összetétele megváltozik, és a növényekbe egészségkárosító (rákkeltő stb.) anyagok szívódnak fel. Hasonló következményekkel jár az ipari eredetű talajszennyezés.

– Az ipari civilizáció mérgezi a levegőt.

A modernizációs gazdálkodás és életforma hatására fogy az oxigén. Az ipari termelés és a közlekedés növekvő mennyiségben juttat a levegőbe légzőszervi megbetegedéseket okozó és rákkeltő anyagokat.

– Az emberiség fennmaradását leginkább fenyegető támadás a globális felmelegedés, ami az ipari civilizáció által előidézett üvegházhatás miatt egyre gyorsul. Öngyilkosságot követ el az emberiség, ha nem csökkenti radikálisan az üvegházhatást kiváltó gázok kibocsátását.

Ha tovább folytatódik a termelés és közlekedés mostani széndioxid-kibocsátása, akkor belátható időn belül le kell állítani minden áramfejlesztő erőművet. Ha tovább folytatódik az ipari növekedés, teljesen meg kell szüntetni (be kell tiltani!) a kőolaj és földgáz használatát. Két-három évtized múlva nem lesz gáz, nem lesz benzin, nem lesz fűtőolaj, nem lesz elektromos áram. Leállnak a gyárak, megszűnik a modern közlekedés, megbénulnak a háztartások.

Ha nem cselekszünk azonnal, nemsokára már reménytelenül késő lesz.Ha nem sikerül az egész emberiség összefogásával megállítani a bioszféra további felmelegedését, elpusztul az emberiség.

 

 

2. Amerikai kiáltvány

 

Országunkat az ipar (és a vállalkozás szabadsága) tette naggyá. Vállalataink az egész Földön megvetették lábukat. Tőkénk, technológiánk, tudományunk, vállalkozói bátorságunk révén – bárhol is található – megszerezzük a termeléshez szükséges nyersanyagot, a termeléshez szükséges energiaforrásokat, a termeléshez előnyös olcsó munkaerőt. Nemcsak tőkénket, hanem áruinkat is szétterítjük az egész Földön.

Erősek és bátrak vagyunk. Vannak fegyvereink, amelyekkel megvédjük céljainkat, és érvényre juttatjuk akaratunkat. Az emberiség nagyobbik része tőlünk vásárolja, vagy tőlünk kapja fegyvereit.

Újabban egyes környezetvédők korlátozni akarják termelésünket, korlátozni akarják civilizációs küldetésünket. Arra hivatkozva, hogy a modern ipar és közlekedés károsítja a természeti környezetet, meg akarják szabni, hogy gazdaságunk mennyi szén-dioxidot bocsáthat ki. Csökkenteni akarják az emberiség által kibocsátható szén-dioxidot, ezért elő akarják írni nekünk, hogy mennyit termelhetünk, mennyit fogyaszthatunk.

Nem engedünk a demagóg követeléseknek! Elutasítunk és megsemmisítünk minden törekvést, amely szemben áll a vállalkozás korlátlan szabadságával, az áruk és a tőkék szabad áramlásával. Bátran vállaljuk eredményeinket és cselekedeteinket. Büszkék vagyunk mindarra, amit elértünk, és amit teszünk. Gazdagok vagyunk, erősek vagyunk. Nem engedjük akadályozni a verseny és a gazdasági növekedés korlátozatlan szabadságát!

 

 

3. Gyarmati kiáltvány

 

Országainkat a múltban európai hatalmak katonái szállták meg, politikai gyarmattá tették, majd gazdaságilag is gyarmatosították. Népeink megélhetési forrásait megsemmisítették, népeinket megfosztották önfenntartási képességüktől. Hajdani termelési szokásainkat, létfenntartási gyakorlatunkat szétzúzták. Országaink földje már régen nem képes eltartani lakosságát. Népeink nagy része nyomorog, éhezik. Nincs munkalehetősége, nincs megélhetési lehetősége.

Életfeltételeinket a gyarmatosítók elvették, de gyámolításunkról nem gondoskodtak. Ránk maradt annak feladata, hogy megpróbáljunk saját erőnkre hagyatkozva talpra állni.

Munkát kell teremteni, megélhetést kell biztosítani népeinknek, a megszállás és gyarmatosítás áldozatainak. Meg kell teremteni saját iparunkat, hogy népünknek munkát adjunk. Meg kell teremteni saját iparunkat, hogy kereskedhessünk.

Szegények vagyunk, ezért iparosodásunk is szegényes. Kénytelenek vagyunk kezdetleges technikákat alkalmazni.

A gazdag országok szemünkre vetik, hogy iparunk károsítja a természeti környezetet. Szemünkre vetik, hogy gyártási technológiáink a Föld egészére ártalmasak. Szemünkre vetik, hogy iparunk az ő lakosságukat is veszélyezteti. Követelik tőlünk, hogy szüntessük meg környezetszennyező termelésünket, mert amit tönkreteszünk, az nem a mienk, hanem az övék is.

Igazuk van! A Föld minden megszületett és megszülető emberé. Senki sem pusztíthatja, zsákmányolhatja ki a többiek rovására. Az életfeltételek mindenkit egyaránt megilletnek: valamennyi egyén – a múltban, a jelenben és a jövőben – egyaránt jogot formálhat a földi életfeltételekre.

A gazdag országok a múltban visszaéltek ezzel a joggal!

A gazdag országok a jelenben visszaélnek ezzel a joggal!

A gazdag országok a jövőben is vissza akarnak élni ezzel a joggal!

Korlátozatlanul pazarolták és ma is pazarolják a természet nyersanyagait.Korlátozatlanul pazarolták és pazarolják a természeti energiaforrásokat.Kifosztják a természetet és megbontják egyensúlyát.Csak elvesznek a természettől, anélkül hogy adnának neki. Elvettek és elvesznek a Földtől, anélkül hogy gondoskodnának a visszapótlásokról. Környezeti adósságuk egyre nő.

Amikor a Földtől elvesznek valamit, tőlünk is elveszik azt. Amikor a Földnek adósaivá válnak, nekünk is adósainkká lesznek! Nekünk tartoznak azzal, amit előlünk használtak el. Követeljük: adósaink adják vissza azt, amit a ránk eső részből kihasítottak maguknak! Mivel évszázadokig ők fogyasztottak el többet a természetből, a következő évszázadokban nekünk jár több!

 

 

4. Radikális kiáltvány

 

A szegény országok arra kényszerülnek, hogy gazdasági leszakadásukat mérsékeljék, hátrányukat csökkentsék. Mind lakosságuk ellátása, mind a világpiaci verseny miatt arra kényszerülnek, hogy olcsó árukat állítsanak elő és növeljék termelésüket. Arra kényszerülnek, hogy létrehozzák, illetve soha nem látott tempóban fejlesszék nemzeti iparukat. Ezt – szegények lévén – elmaradott, környezetszennyező technológiák alkalmazásával teszik.

A gazdag országok ipara és fogyasztási szokásai pusztítják a természetet. Mérgezik a talajt, a vizeket, a levegőt, az élelmiszereket. Megváltoztatják a klímát, elvékonyítják az ózonréteget, emelik a Föld hőmérsékletét. Bármi áron növelni akarják termelésüket és fogyasztásukat, ezért nincsenek tekintettel a mellékhatásokra, az egész glóbuszt veszélyeztető következményekre.

Néhány gazdag ország – tapasztalva, hogy a környezetrombolás miatt az emberiség végveszélybe került – kezdeményezte, hogy az emberiség életben maradása érdekében mindenki tanúsítson önmérsékletet. Kezdeményezte, hogy minden ország csökkentse jelképes mértékben a globális felmelegedést kiváltó széndioxid-kibocsátását. Kezdeményezte, hogy korlátozzák a szabad versenyt, és állapítsanak meg az egyes országok számára széndioxid-kibocsátási kvótákat. (A szegény országok számára alacsonyakat, a gazdag országok számára magasakat.) Elfogadtatta a kvótakereskedelmet: aki nem éri be a számára megítélt magas kvótával, az – pénze lévén – szabadon vásárolhasson további környezetszennyezési jogokat.

Ez a próbálkozás azért sem jelent tényleges megoldást, mert az egyezményhez – többek között – a legnagyobb széndioxid-kibocsátó Egyesült Államok nem csatlakozott.

A környezetvédők nagy része abban bízik, hogy a végpusztulásba sodródás folyamatát felismerve összefognak a gazdagok: a vezető politikai és gazdasági hatalmak előbb-utóbb felszámolják a környezetszennyezést. Felismerve az emberiség közös érdekét lemondanak kialakult szokásaikról és saját előnyeikről, eltekintenek katonai és gazdasági erejüktől. Belátva a közjó elsőbbségét, önként korlátozzák igényeiket, és a fenntartható élet nevében lemondanak a gazdasági növekedésről, sőt radikálisan csökkentik termelésüket és fogyasztásukat.

A környezetvédők e csoportja az élővilág védelmével, környezettudatos fogyasztással, szelektív hulladékgyűjtéssel, újrahasznosítással, környezetbarát energiák alkalmazásával próbál hozzájárulni a vágyott összefogás sikeréhez.

Reménytelen feladatra vállalkoznak: Erőfeszítéseikkel nemcsak a természeti, hanem – akarva-akaratlan – a környezetromboló társadalmi környezetet is védik. Bízván a rendszer megjavíthatóságában – tudva, nem tudva – igazolják a fennálló gazdasági világrend környezeti terrorizmusát. Elősegítik az elviselhetetlen elviselését, meghosszabbítják egy környezetpusztító rendszer agóniáját.

Tiszteljük az emberiséget és vegyük komolyan céljainkat!Pusztítsuk a környezetet, hogy azok is elviselhetetlennek érezzék, akiknek hatalmukban állna megvédeni! A természet megvédéséhez csak a gazdasági növekedésre alapozott rendszer lerombolásán keresztül vezet út.

Mentsük meg a Földet! Mentsük meg az emberiséget!

Most, a XXI. században eljött az ideje, hogy amennyire lehet, elfogulatlanul, együtt lássuk József Attila mindegyik arcát, József Attila eddig minden preparátumhoz képest zavarba ejtően bonyolultnak bizonyult. Azért szerethetjük őt akadály nélkül, mert a mi oldalunkon áll, olyan, mint mi vagyunk, azzal az egy kivétellel, hogy ő zseni volt, mi pedig nem vagyunk azok.

A hivatalosan 2005-ben kezdődő József Attila-emlékév első eseményén, a mai előadáson átérzem a felelősség teljes súlyát, amelyet a századik születési évforduló a vállainkra helyez. Sehol sincs megírva, hogy a kerek jubileumon egy, az eddigitől lényeges pontokon eltérő, új József Attila-képpel kell előállnia a kutatásnak. Mégis, a hatodik érzékem arról az igényről ad hírt, s ha ebben az érzékben nem bíznék is, akkor a mai előadás címe arra figyelmeztet, hogy az elkövetkező bő egy esztendőben ne csak elemeiben, hanem egészében véve is próbáljuk megújítani a József Attila-képet, tegyünk kísérletet arra, hogy a nagy költőről való tudásunkat a XXI. század kívánalmainak megfelelővé hangoljuk. Egy ilyen új koncepció kimunkálása sohasem egyetlen személy feladata, hanem számos szakember tevékenységének közös eredménye. Sőt az eredményre csak akkor üthetjük rá az érvényesség pecsétjét, ha a közönség, a közösség szentesíti, elfogadja azt. Mai előadásomban ehhez az új koncepcióhoz szeretnék hozzájárulni néhány személyes javaslattal.

A Születésnapomra című vers utolsó strófáját olvasva: "Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!" eltűnődtem azon, hogy ez a kijelentés nem elhamarkodott lekicsinylése-e a középiskolás korosztálynak. Hiszen, ha József Attila ma is a közönség szívében van, akkor ez nem utolsósorban annak köszönhető, hogy a nyitott, az értékek iránt még érzékeny középiskolás fiatalság, amelyik még nem fásult bele az élet prózájába, évtizedek óta változatlanul őrzi az iránta való szeretetet, s verseinek élményét legfőbb kincseként továbbviszi a felnőttkorba. Mégis azt gondolom, hogy végső soron a költőnek van igaza. Az életmű ma is számos olyan kérdéssel szembesít bennünket, amelyeket ugyan le lehet és le is kell fordítani az ifjúság nyelvére, de amelyek alkotó, kezdeményező megválaszolása nem történhet meg középiskolás fokon. A feladat szellemileg érett, felnőtt emberfőkre vár.

A felnőttekre méretezett feladatok közül legfontosabbnak azt tartom, hogy végre szakítani kell a József Attila-értelmezés egyoldalúságaival. Volt idő, amikor munkásmozgalmi, proletárforradalmi költészetét állították középpontba. Egyetemistaként nagy, több nemzedékkel közös élményem volt, hogy a kései versek esztétikai magasrendűségére végre fény derülhetett. A francia olvasóval leginkább a pszichoanalitikus József Attilát lehet megkedveltetni. Akad olyan barátom, aki a népies verseit részesíti előnyben, aki költészetét magyaros ízeiért szereti. Szabolcsi Miklós nagy hangsúllyal tárgyalta a költő húszas évek végi teljesítményét, az úgynevezett "Medáliák" korszakot. Még olyan is van, aki a viszonylag korai avantgárd kompozícióit kedveli leginkább. Csupa oldalnézeti kép a költőről. Sokat köszönhetünk ezeknek a profiloknak, hiszen az érdekesnek, vonzónak talált aspektusokból megannyi alapos portré készült így József Attiláról az évtizedek során. A szellemi felnőttség próbája azonban a XXI. század elején mégiscsak az, ha belátjuk, hogy a szónak ez a nagy művésze sohasem csak olyan, amilyennek éppen az adott pillanatban felfogjuk, amilyennek tanították nekünk, amihez hozzászoktunk. Eljött az ideje, hogy végre, amennyire lehet, elfogulatlanul, együtt lássuk a költő mindegyik arcát.

Ő maga is erre bátorít. "Megoszlik, mint az egy-élet / az egy-igazság maga is" – írja egyik fontos töredékében. Ez a jelentéssugallatokban rendkívül gazdag mondat nem lehet nagyon korai, valószínűleg 1934 nyarán született. A benne megfogalmazott felismerés ugyanis feltételezi, hogy leírását szükségképpen megelőzte több olyan igazsággal való azonosulás, amelyek érvényességének korlátozott voltára a velük való együttélés, a rajtuk végzett ellenőrző munka ébresztette rá a költőt. A mondat azonban arról is árulkodik, hogy a csalódások nem vették el igazságkereső kedvét, makacsul tovább nyomozott a helyes megoldás után. Sőt még az a felismerés sem ábrándította ki, hogy az általa megtapasztalt, korlátozott érvényű igazságok kizárják egymást, vagy legalábbis nehezen férnek össze. A "megoszlik, mint az egy-élet / az egy-igazság maga is" mondat ugyanis, a viszonylagossá tevés, korlátozás mozzanatán túl annak tudását is magában rejti, hogy azért ezek az egymást kizáró, egymással nehezen összeférő meggyőződések – talán változó mértékben – egyaránt részesülnek az egy-igazságból. Olyannyira, hogy az igazság nem is lehet osztatlan, hanem csak megosztott módon, igazságok egyessége gyanánt áll fenn. Az idézett töredék tehát arról tanúskodik, hogy az Eszmélet ciklus megírása táján József Attila képes volt minden korábbi meggyőződése fölé emelkedni anélkül, hogy bármelyiket megtagadná.

"Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés" – olvassuk az [Ez éles, tiszta szürkület…] kezdetű töredékében az előbbi gondolat fonákját. Itt is arra figyelmeztet a költő, hogy az igazság keresése során sohasem állhatunk meg, sohasem lehetünk biztosak a dolgunkban, biztonsággal csak arra mutathatunk rá, ami eddigi keresésünkben tévesnek bizonyult. Ezt az igazságkeresésről soha le nem mondó, de a másik ember, akár a vélt vagy valóságos ellenfél igazát belátni képes alapállást társadalmi, sőt személyes konkrétsággal is megfogalmazza Babitshoz írt, életében nem publikált versében: "Pörös felek / szemben álltunk, de te szintén / más ügyben, más talaj felett / tanuskodtál mint én". József Attila és Babits Mihály valóban botrányos perbe keveredett, és haragot táplált egymás iránt, amit nem lehetett utólag meg nem történtté tenni. Igazságukat egységbe forrasztani csak mindkettőjük tanúságtételének meghamisítása árán lehetne. A fiatalabb társ nem is erre vállalkozik versében, hanem a babitsi tanúságtétel létjogosultságának megértésére. "Már értelek" – jelenti ki kétszer is. E mögött az egyszerre megértő és ugyanakkor autonóm álláspont mögött is az "egy-igazság" megoszlásának mély belátása rejlik. Nézzünk néhány kiragadott példát arra, hogyan oszlik meg az egy-igazság József Attila pályája során.

"A békességet szétosztja az este, / meleg kenyeréből egy karaj vagyok": a Megfáradt ember békés, a világba panteisztikus módon beleolvadó lírai énjével nem nehéz közösséget vállalnunk. "Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök": ez a magatartás ellenben sokakat megbotránkoztatott, s ily mérvű agresszivitás előtt még a költő egyik-másik barátja is megtorpant. Az olyan versbeli felszólításokat pedig, mint: "Hol titkolni kell a harcot, / Burzsuj bőrbe kösd be Marxot", a lapszerkesztők még tréfaként is megütközéssel fogadták. A Szabados dal mások élete-halála fölött töprengés nélkül döntő versbeli beszélője nem sokkal ezután még az erkölcsi ítélkezéstől is tartózkodik: "Jóról és rosszról nem gondolkozom, / csak szenvedek én és csak dolgozom." Sőt a Medáliák szerzője egyenesen metafizikai borzongásban részesíti olvasóját: "jéglapba fagyva tejfehér virág, / elvált levélen lebeg a világ". A Betlehem című versből a paraszti lázadás dühe csap ki: "Részes-szalmát hajszol / az úri szél és gőzlik a magyar". Két lázadás között a József Attila-vers a szavak mágiájával nyűgöz le: "S ünőszóra fülelek. / Hunyom szemem álomra, / setét eperlevelek / hullanak a vállamra." Mert a parasztlázadásra valóban hamarosan a proletár forradalmiság dübörgő retorikája visszhangzik: "De – elvtársaim! – ez az a munkásság, / mely osztályharcban vasba öltözött." A forradalmi lendület alábbhagy, a vers nyomasztó látleletet nyújt a világról: "Minden nedves, minden nehéz. / A nyomor országairól / térképet rajzol a penész." Közben mégis felszínre tör ennek az elkomorodó költőnek elpusztíthatatlan gyermeki jókedve: "Az én falkám olyan falka, / ondolálva van a farka. / Orrukban csak magyar mód / csillog egy kis aranydrót." Hamarosan aztán a semmivel néz farkasszemet a vers hőse: "A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok." Az otthonra találás reménye a Reménytelenül szerzőjében néhány hónap múlva mégis újra alakot ölt: "Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Ime a kendő, törülközz meg! / sül a hús, enyhitse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad." A világba vetettség kietlen tapasztalata mégis győzedelmeskedni látszik: "Komor ég alatt üldögélek, / mint hajléktalan a híd alatt. / Mindentől fölmentem magamat, / mert nem lesz utolsó ítélet." Az Eszmélet kiküzdött egyensúlya visszabillenti ugyan a mérleget, de 1934 őszétől, nagyjából a Mama című vers megírásától kezdve mintha az előbb idézett Számvetésben megütött hang állandósulna.

Ezt a tragikus tónust mindannyian ismerjük. Csak arra idézek példát, ami a kései költészet egyöntetűen tragikus látszatának látványosan ellentmond. Ilyen a kedves, gyöngéd Altató, amit mindannyian már gyermekkorunkban megtanultunk: "Lábára lehajtja fejét, / alszik a bogár, a darázs, / velealszik a zümmögés – / aludj el szépen, kis Balázs." Ilyen a "történetfilozófiai óda", A Dunánál, s a rákövetkező indiai verses mese, az [Indiában, hol éjjel a vadak…]. A Balatonszárszó ciklus darabjai a Gyömrői Edithez írt diszharmonikus szerelmi versek közé ékelve derűről, felszabadultságról árulkodnak. Kilóg a tragikus sorból a Thomas Mann üdvözlése férfias áhítata, az Ars poetica eltökélt kiegyensúlyozottsága és lendülete, az első Flóra-versek eufóriája is: "Boldog vagyok: gyermek a lelkem; Flóra szeret." És nem illik a paradigmába a Születésnapomra csúfondáros játékossága sem. A Hazám szonettciklus szerzője 1937 májusában még képes fölébe kerülnie súlyosbodó állapotának. Sőt még egyszer, utoljára, közvetlenül a halálhoz vezető utat jelző végső versek előtt, a Siesta szanatóriumban is emberi tartást tud szembeszegezni a nihillel: "énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon".

Mindenkinek szíve joga választani ebből a leegyszerűsített és rövidített változatában is nagyon változatos kínálatból, de azt gondolom, hogy aki a XXI. század elején képes József Attila költői igazságait "nem középiskolás fokon" megfontolni, nem érzi a választás kényszerét. Ugyanis az ilyen olvasó nem a költői üzenet köznyelvi fordításaira figyel, nem azt következteti ki a Tiszta szívvel című versből, hogy a költő hajlandóságot mutat a gyilkosságra, a Szabados dalban nem József Attila szadista hajlamaira keres bizonyítékot, a Munkásokban nem egy lapos osztályharcos ideológia illusztrációját látja, a Ki-be ugrál című verset nem az elmebetegséggel való viaskodás dokumentumaként könyveli el. Az ilyen olvasó felismeri, hogy ezek a megnyilatkozások lényegében ugyanazon a szinten, a legmagasabb költői igazságok szintjén állnak. A költői igazság kritériuma pedig az esztétikai élmény intenzitása, gazdagsága, mélysége, amit a szöveg nyújt vagy nem nyújt. Hogy a legprovokatívabb, az olvasói tűrőképességet leginkább próbára tevő példákkal illusztráljam a költői üzenet minőségének alapvető eltérését a prózai olvasatétól, a Tiszta szívvel, a Szabados dal és a Munkások idézett részleteire utalok vissza. Itt a költő olyannyira végsőkig gondolja végig azokat az igazságokat, amelyekkel az adott pillanatban azonosulni tud, olyan formákba kristályosítja ki ezeket az elgondolásokat, hogy nem lehet őket felülmúlni, jobbra cserélni. Ahogy ő fejezi ki magát: ezek a kijelentések a művek archimedesi pontjaivá válnak. S ezek a művek egészükben a József Attila-életmű archimedesi pontjai. Ha ő maga alakítja át ezeket a verseket, akkor ő az egyetlen, aki a korábbi fogalmazást egy arra érvényes újabb változattal ki tudja cserélni. Az első javaslatomat tehát úgy fogalmazhatom meg, hogy fogadjuk el: József Attila 1927-től 1937-ig egyenletesen nagy költő. Munkásmozgalmi verseiben éppúgy, mint a népi hangú darabjaiban, pszichoanalitikus ihletésű költeményeiben éppúgy, mint történetfilozófiai ódáiban.

A másik pont, amelyen nagyon fontosnak tartom korrigálni József Attila-képünket, a tudatosság szerepének rehabilitálása lírájában. A mélylélektani megközelítés kiátkozása az ötvenes években, majd a pszichoanalízis részleges, felemás és túlságosan lassú rehabilitálása a hatvanas-nyolcvanas években mindannyiunkat arra ösztönzött, hogy egyoldalúan túlhangsúlyozzuk Freud, Adler, Ferenczi, Stekel, Reich szerepét, a lelki terápia jelentőségét, a költő betegségét életműve alakulásában. Ez az egyoldalúság történetileg indokolt volt, a tudattalan, a lelki komplexusok, az álom, a szublimáció és egy sor más pszichoanalitikus vonatkozás nélkülözhetetlen emancipálása nem történt volna meg nélküle. Ez az egyirányú figyelem azonban sajnálatosan háttérbe szorította azt a másik princípiumot, amelynek fontosságáról a költő sohasem feledkezett meg: az értelem, az ész, a tudat, az öntudat, az eszmélet szerepét a művek létrejöttében. József Attila remekműveiben soha nem engedi át magát a tudattalan kénye-kedvének, az ösztönösség szeszélyeinek. Költeményei a tudat cenzori közreműködésével jönnek létre.

Az 1931 őszén megjelent Kassák-kritikájának egy részletét perdöntőnek tekintem ebben a vonatkozásban. "Kell-e, hogy a műalkotás értelmes legyen?" – kérdezi ebben az írásában. A kérdésre igennel válaszol: "…az ember értelmes lény, márpedig a költeményt ember alkotja. Alkotja? Alakot ad. Az ember életében az értelemé a formaalkotás szerepe." Az érett József Attila nem él a formabontás lehetőségével. A versforma, a nyelvi kompozíció, a műfaji meghatározottságok számára a költői megnyilatkozás természetes módjai. Aki pedig a formai szabályokat elfogadja, az számol a műalkotás létrejöttében az értelem közreműködésével. Felfogása szerint a művészet anyaga a tudat mélyéről merül föl: "…a művészet az emberi eszméletnek, a léleknek, a tudatnak, vagy ha úgy tetszik, tudatalattinak a mélyéről – de mindenképpen az emberi élet jelenné gyülemlő múltjából hozza föl képeit. Azonban ez történik az álomban is, nemkülönben az ébrenlét révedezéseiben." Ez az álomszerű nyersanyag azonban az értelem munkája révén ölt művészi formát: "S a művészet abban különbözik mindenfajta álomtól, a képzelet mindenféle csapongásától, hogy a tudatnak, léleknek mélyéből felmerülő képeket értelmesen rendezi, hogy közvetlen jelentést lehel beléjük és a jelentéseket közvetlen értelmi viszonyba foglalja össze."

A kortársi emlékezések, de a költő levelezése, prózai és lírai megnyilatkozásai is arról tanúskodnak, hogy 1931-től kezdve fokozódó mértékben kerül gondolkodása a pszichoanalízis befolyása alá. Amint ez a befolyás eléri azt a fokot, amelyen már a költeményekben is egyértelműen felismerhető a freudi ihlet, akkor kap kiegyensúlyozó szerepet kompozícióiban a másik oldal: az értelem, a tudat, a szellem princípiuma: "Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz?" – kérdezi magától az 1933 tavaszán született Elégia című versében. "Minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!" – sóhajt föl az Eszmélet IX. versében. Minél mélyebben süllyed bele a betegséggel való viaskodásba, annál erősebben, görcsösebben kapaszkodik bele az értelem mentőkötelébe: "Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!" – írja 1937 elején, Ars poetica című versében s a vers zárlatában a szellemhez fellebbez: "Kisérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!" Legteljesebben, legkiérleltebb formában azonban a Flórához írt sorozat Már kétmilliárd című darabjában egy hasonlat keretébe foglalva fogalmazza meg az eligazító, rendet teremtő tudatosság eszményét: "Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat. / Mint minta, mint az erény a szegénybe, / s ez össze-vissza kusza szövevénybe, / társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe", / mely igazodni magára mutat." Egyik legkiemelkedőbb művére hivatkozva s a mű címét az öntudat szinonimájaként felfogva, tehát József Attila költészete éppúgy megközelíthető az Eszmélet fénye, mint a tudattalan homálya felől. Még a legutolsó verseit is fegyelmezettség, összefogottság, elrendezettség jellemzi.

"Az értelemig és tovább!" – idéztem előbb az Ars poeticából. Tovább, de hová? – vetődik föl a kérdés. Erre azonban nem lehet egyértelmű választ adni, méghozzá azért, mert – mint egy elemzésemben ezt részletesen megindokoltam – a költő a transzcendálás, a túllépés puszta tényét tematizálta, s tudatosan elhallgatta, hogy a továbblépés lehetséges irányai közül melyiket választaná. Tovább, az ész felé, a hegeli megkülönböztetés szellemében, amely – mint erre Farkas János László figyelmeztet – a dialektikus, spekulatív észt a dogmatikus, egyirányú értelem fölébe helyezi? Tovább, az intuíció felé, a bergsoni megkülönböztetés szellemében, aki – mint én magam írtam erről egy tanulmányomban – az eszméleti formák hierarchiájában az értelem fölé az intuíciót, a mély lényeglátás kivételes pillanatait helyezi? Tovább, a cselekvés felé, a Gyertyán Ervin által feltételezett marxi logika értelmében, amely szerint nem elég értelmünkkel belátni az igazságot, hanem az igazság megvalósításáért cselekednünk is kell, ahogy Marx a Feuerbach-tézisek egyikében leszögezi: a filozófusok eddig csak elmélkedtek, a mi dolgunk a világot megváltoztatni?

Az értelemtől való továbblépés eme egyenrangú irányai közül ezúttal a legutóbbit ajánlom figyelmükbe, amely az értelemtől a tett felé vezet tovább. Az értelem, az öntudat, a szellem és a tett között ugyanis szoros és kölcsönös összefüggés alakult ki József Attila gondolkodásában. A költő politikai elkötelezettségét mindeddig meglehetősen korlátoltan, pragmatikusan vizsgálta a szakirodalom, akár pozitívan, akár elítélően viszonyult ehhez a korábban, rövid ideig népi, majd pedig munkásmozgalmi baloldali attitűdhöz. A lapos, távlattalan megközelítési mód, amely csak arra figyelt, hogy mikor lépett be József Attila a kommunista pártba, voltak-e ott konfliktusai, mikor és hogyan szakadt meg kapcsolata a magyar bolsevikekkel, aztán hogy mennyire színvonaltalan, agitatív a harmincas évek elejének lírája, tehát ez az értelmezési gyakorlat eltakarta a lényeget. A lényeg pedig az, hogy József Attila költészetében már nagyon korán megjelenik, s ettől kezdve az utolsó hónapokig fennmarad a cselekvés programja, a tettrekészség pszichológiája.

József Attila lázadó indulatú, felforgató alkatú ember és költő volt. A világgal szemben, amelyben élnie adatott, keményen, következetesen, kritikusan és elutasítóan lépett föl. Tudta, hogy mi az, amit nem fogad el, és egész pályája során kereste a kiutakat maga és választott közössége számára, amelyet nem mindig proletariátusként határozott meg. E cselekvési programok változatainak gazdag skáláját nem áll módunkban itt felvonultatni. Figyelmünket arra a következményre szeretném összpontosítani, amit az előbb a "tettrekészség pszichológiájának" neveztem. A tettre kész ember személyisége összefogott, jelleme szilárd, meggyőződése határozott, célratörő. A tettre kész ember közösségi lény. Szövetségesei vannak, vagy szövetségeseket keres. Egy közösség nevében nyilatkozik meg, amelyről feltételezi, hogy figyel a szavára.

Illik-e József Attilára ez a jellemzés? Ha munkásmozgalmi verseit kiiktatjuk költészetéből mint elavult, sőt hovatovább szégyellni való kisiklásokat, ha népi ellenzéki időszakát rövid átmenetté fokozzuk le, ha A város peremén, a Levegőt!, A Dunánál, a Hazám című darabokat és az ehhez hasonló kompozíciókat mint a költői csúcsteljesítmények közé nem tartozó műveket háttérbe szorítjuk, akkor persze egy bűvészmutatvánnyal megszabadultunk a tettrekészség pszichológiájától. Akkor marad a tépelődő, szenvedő, széteső vagy legföljebb a szétesés ellen kétségbeesetten hadakozó, elszigetelt, magányos individuum. Egy preparátum, amely mindenben engedelmeskedik az elemző parancsainak, készséggel szállítja a megfelelő szöveges illusztrációkat a késő modern én decentrálódásáról kiötlött elméleti konstrukciókhoz.

A valóságos József Attila azonban ehhez a preparátumhoz képest zavarba ejtően bonyolult képlet volt. Nem sokkal a Bukj föl az árból kétségbeesetten és hitetlenül istenhez fohászkodó kiáltása után, és a Tudod, hogy nincs bocsánat öngyilkosság felé taszító logikájának végiggondolása előtt, Hazám című szonettciklusában a közösség égetően aktuális kérdései fölött felelősséggel és higgadtan töprengő férfi szerepében fogalmazott. Nem a labilis, idegbeteg, támaszra szoruló ember képét nyújtotta, hanem a közösség olyan szószólójaként mutatkozott be, akire biztonsággal lehet számítani, akinek kritikája és jövőképe egyaránt megalapozott.

Hogy a tettrekészség pszichológiája mögött álló magánszemélyiség miféle dinamikája rejtőzik e szerepek mögött, abba többek között a [Hová forduljon az ember…] kezdetű vers enged némi bepillantást. A versben megrajzolt magányos, tétova, bizonytalan, reménytelen ember modellje valószínűleg a költő barátja, Németh Andor, akit ezúttal meglehetős idegenkedéssel rajzol meg: "Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé, / nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket? / Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé / és nem elégedetlen, bár nem elégedett?" A vers beszélője ekkor még természetesen a harcosok közé tartozik, aki ablakot dob be, "uccaköveket" tép fel, ha szükség van erre, s aki egyértelműen elégedetlen. A bírált magatartás azonban korántsem olyan ismeretlen és idegen tőle: "hűvös szelét már én is érzem s megrendülök. El innen, el" – jelenti ki. Azért is fontos számára elvegyülni a harcosok között, hogy ne kelljen föltennie a "Hová forduljon az ember?" – kérdését.

A dolog lényegén azonban ez a személyiségdinamika nem változtat. József Attila egész pályája során meg-megújuló rohammal kiküzdi a maga számára az állásfoglaló, határozott, lendületes, céltudatos, összefogott személyiség szerepét és pozícióját. Kétségbeesését, magányérzetét, kiüresedettségét épp azért éli meg oly drámaian, erről való beszámolója épp azért tesz ránk olyan katartikus hatást, mert nem egy alkatilag magányos, önmagát eleve feladó, tétova jellem, sorsszerűen magába zárkózó én lamentálásának vagyunk tanúi, hanem egy szeretetre vágyó, a közösségben felolvadni kívánó, szerepre éhes, cselekvési igénnyel megáldott ember szorul újra meg újra az élet margójára. Az elmondottakból elegendő azt a következtetést levonnunk, hogy ha József Attila politikai költészetét, akár a legjobb szándékkal, kihagyjuk a számításból, akkor költői jellemének alapszerkezetét értjük félre. Barátai még jól ismerték azt a szeretetet áhítozó nyitottságot és kiszolgáltatottságot, amely ebben a közösségi lényben lakozott. Nem tudom megrendülés nélkül idézni Ignotus Pál szavait, aki hosszabb elidegenedés után, az Ódát olvasva döbbent rá barátja szeretetéhségére: "Az Óda utolsó soraihoz érve, az oldódó hangulatú sorokhoz, ahol elzsibbasztja tagjait az éberálom, hogy »talán kihűl e lángoló arc, / talán csendesen meg is szólalsz: // Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Íme a kendő, törülközz meg!…« de ráismertem szerencsétlen barátomra! Elborult nézésére, meleget és közelséget szomjazó szikkadtságára! Szerettem volna abban a pillanatban átkarolni keskeny vállát, megropogtatni sovány lapockáit."

Általában nem lehet elköteleződni, elvontan nem lehet egy közösség nevében beszélni, nem lehet megjelöletlen mandátumra hivatkozni. A marxista gondolatiság, az osztályharcos ideológia, a baloldali politikai állásfoglalás – tetszik-nem tetszik – hozzátartozik költői világához. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy József Attila bármikor is pártköltő lett volna, hogy feladta volna gondolkodói és művészi szuverenitását. Mint minden halott költő öröksége, az övé is kisajátítható volt olyan kultúrpolitikai szándékok részéről, amelyek egy adott történelmi pillanatban hegemón szerepben voltak. Életműve azonban hosszabb távon sikeresen ellenáll az ilyen kisajátítási törekvéseknek. Egyrészt azért, amiért már életében is támadták: álláspontjának változékonysága miatt. Töprengő értelmiségi volt, aki nem tudta odaadni magát tartósan egyetlen dogmának sem. Másrészt még elköteleződéseiben is érezzük azt a hajszálnyi distanciát, amit odaadásába is mindig belevisz, s amelyre az engedelmességet igénylő vezetők rendre olyannyira ingerülten reagálnak. Mindig ügyek mellé áll, nem pedig eszmék fanatikusa, folyton ellenőriz, vizsgáztat, szembesíti az eszmét és az ügyet, s ha ezt az ügyet az eszme nem szolgálja, kész mindig továbblépni.

Nem véletlen például, hogy az említett, provokatív Szabados dal egyik változata Marxtól elhatárolódó módon anarchista: "Hol titkolni kell a harcot / burzsibőrbe kösd be Marxot; / de ne Marxot, hanem inkább / Bakunint és Kropotkinkát", majd azon melegében változtat a szövegen, és Marx javára kiejti a strófából kedvenc anarchistáit: "Burzsuj bőrbe kösd be Marxot, / S ahol szabad szép szót szólni / Ütni kell ott, nem okolni." Hasonló jelenségekkel később is lépten-nyomon találkozunk költészetében. A Nyár című vers záró sorai miatt polgári kritikusai csóválták a fejüket: "csattan a menny és megvillan / elvtársaim: a kaszaél." A Medvetánc kötetben közölt változat fölött pedig volt moszkvai elvtársai szisszentek föl: "csattan a menny és megvillan / kék, tünde fénnyel fönn a tél". Annak a társadalmi rétegnek, amelynek érdekében és amelynek nevében szól, mindig is kemény kritikusa maradt. Pályája egyik fordulóján aztán már e kritikán túl a fogalmi rendszere is átalakul: feladja osztálykötöttségét. Az a költő, aki korábban a proletáröntudatra hivatkozott, előbb idézett Flóra-versében a munkásoktól is emberi öntudatot vár el: "Ugy kellesz nekem Flóra, mint… / munkásoknak emberi öntudat. / Mint minta, mint erény a szegénybe". Ezért nem lehet hallgatólagosan vagy zajos kritikával kimetszeni az életműből a harmincas évek elejének költészetét, ugyanakkor ezért érdemes ma már József Attila költészetének ezt az övezetét tágabb perspektívában, nagyobb távlatból szemügyre venni, s a politikai aktualizálástól, kisajátítástól tartózkodva kitartani a tettrekészség pszichológiája mellett.

Annál inkább, mert ez a költészet két olyan falat is áttör, amelyek manapság szinte hermetikusan kettéválasztják a közönséget. Az egyik fal a politikai oldalakat szigeteli el egymástól. A József Attila-recepcióban ellenben egy olyan különös jelenségre figyelhetünk föl, amelyet talán legcélszerűbb modern folklorizálódásnak nevezni. A hagyományos értelemben vett folklorizálódás legismertebb változata, amikor Petőfi népdalait a nép ajkára vette, s népdalként énekelte anélkül, hogy a vers szerzőjét ismerte volna, hogy ismerték volna politikai nézeteit, republikanizmusát, lelkesedését a francia forradalom eszméi iránt. Kevésbé ismert példa a Balassi-vers szólásokká, nyelvi formulákká darabolódása a XVII. és a XVIII. század kéziratgyűjteményeiben. József Attila költészete ma a politikusok, a közéleti szónokok, az újságírók tollán válik nyelvi közkinccsé. Ha a beszédet mondó vagy cikket író szerző valamilyen kérdésről pontosan, szépen akar nyilatkozni, mint nyelvi közkincshez nyúl a költő verseihez, emlékezetből idézi valamelyik sort vagy részletet, anélkül hogy József Attila nevét leírná, néha anélkül, hogy kitenné az idézőjeleket. Az olvasó nem mindig tudja eldönteni, vajon a közéleti szereplő tudja-e, kinek a szavait, mondatait vette a szájára. Ilyen részletekre gondolok: "Én nem fogom be pörös számat!"; "Édes hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad."; "Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani"; "az én vezérem bensőmből vezérel"; "Harmadnapja nem eszek", "Íme, hát megleltem a hazámat…" és így tovább. Mint minden folklorizálódás esetén, itt is eltűnik a szöveg mögül a szerző, politikai, világnézeti, eszmei elköteleződésével egyetemben. Ilyen jelölt vagy jelöletlen idézetekre ugyanis a politikai mezőny mindkét térfeléről lehet példákat hozni a szélsőbaltól a szélsőjobbig. Csak a legnagyobb költőkkel fordulhat elő, s azok közül sem mindegyikkel, hogy megfogalmazásaik beleivódnak a köznyelvbe, segítenek megfogalmazni a beszélő vagy író saját gondolatait. József Attilának ezzel az egyetemességével, pártok fölé emelkedő népszerűségével már nagyon korán találkoztam. Első Nyugatra vivő turistautamon, a hetvenes évek elején találkoztam egy 56-os emigránssal, aki dühödten szidta a Kádár-rendszert, ám József Attila [Tehervonatok tolatnak…] kezdetű töredékét kívülről és könnybe lábadt szemekkel mondta fel. Ezzel a jelenséggel azóta is rendszeresen találkozom. Olyan értéke ez az életműnek, amelyre nagyon vigyáznunk kell.

A másik kínai fal a rendszerváltás óta emelkedett föl, legalábbis felépülése azóta gyorsult meg, s a tömegkultúrát választja el az elitkultúrától. József Attila azon kevés modern költőink közé tartozik, akik ezt a megosztottságot nem tartják tiszteletben. A létező szocializmus kultúrpolitikája azt a hazug jelszót hangoztatta, hogy "a kultúra a népé". Tudjuk, hogy ez a szlogen a szőnyeg alá söpörte a kulturális javak és a széles közönség közötti viszony összes problémáját, anomáliáját, feloldatlan és feloldhatatlan feszültségét. Mára azonban átestünk a ló túlsó oldalára. A magas irodalom, a színvonalas művészetek ügye megint túlságosan is egy szűk elit belső ügyévé, a luxusfogyasztás kérdésévé vált. Az olvasás, a befogadás virtuózai mély megvetéssel tekintenek a naiv, felkészületlen közönségre, s úgy vélik, a művek ki vannak szolgáltatva az ő olvasói, befogadói leleményességüknek. A szöveg csak nyersanyag, amelyből az interpretátor, képességeitől függően többet vagy kevesebbet hoz ki. A másik oldalon tehát ott áll a műveletlen vagy félművelt tömeg, amelynek felkínálják a valóságshow-kat, a szappanoperákat és egyéb selejtes tömegtermékeket, a kulturális bóvlit.

József Attila költészete innen van ezen a megosztottságon. Lírája nem könnyű költészet. Az igénytelen olvasót eltaszítja magától. Illyéshez írt Egy költőre című versét így kezdi: "Téged szeretnek: könnyen értenek, / nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e; / én tulmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre." Lírája csakugyan nehéz költészet. Máig megoldhatatlan vagy csak félig megoldható feladatokat ad az ínyenc értőknek, a kifinomult versolvasóknak. A Medáliák ciklus rejtelmeihez például magam is félve közelítek. József Attila alaposan ismerte a költői mesterség csínját-bínját, ezért vonzza kifejezetten az olvasás virtuózait. Ugyanakkor azonban, paradox módon, a legkönnyebben megközelíthető, legkönnyebben szerethető költőnk. Eleven bizonyíték arra a tételre, hogy a verset nem kell megérteni ahhoz, hogy elementáris erővel hasson ránk. Olyan érzésünk van, mintha szánkból venné ki a szót, de ha eltűnődünk azon, mit is mondott, rádöbbenünk, hogy nem vagy csak félig értjük üzenetét. Ilyen élményben épp idén tavasszal, "a mindenséggel mérd magad" sor részesített.

Mi a magyarázata ennek a szerethetőségnek, ennek az egyetemes befogadhatóságnak? Egy lehetséges válasznak csak két elemére szorítkozom most. Az egyik: József Attila mandátumnélkülisége. Beszéltem arról, hogy tettre kész emberről, felforgató alkatról, közösségi lényről van szó költőnk esetében, aki szívesen hivatkozik a proletár utókorra, a paraszti réteg szószólójának tekinti magát, akiből "egy keserű nép sír", vagy pedig egyenesen a nemzet egyetemességéhez, a "mai magyarokhoz" fordul, legszebben, legérvényesebben talán A város peremén című ódájában. Csakhogy amikor ezt a versét postára adja a Korunk című erdélyi folyóirat szerkesztősége számára, akkor jelenik meg a Nyugatban Reménytelenül című verse, amely űrbeli magányról, elszigeteltségről tesz panaszt, arról, hogy nincs kinek szólnia: "Fáj a szívem, a szó kihül. / De hát kinek is szólanék". Nem csoda, az illegális párttal való kapcsolata ekkor szakad meg, magára hagyottsága ekkor teljesedik ki, ekkor kerül először teljesen légüres térbe. A folyamat már 1929-1930 fordulóján, a Babits-pamflet megírásával kezdetét vette. A Nyugat köre szinte egyszer s mindenkorra ejtette őt. Baloldali fordulata miatt elidegenedtek tőle polgári barátai, támogatói, s a népi tábor "szélkakas költőnek" bélyegezte. De a munkásmozgalomban sem talál igaz közösségre. Eleinte azzal vigasztalja magát, hogy "csak egy pillanatra martak ki, csak.", de egyre inkább be kell látnia, hogy eltékozolta bizalmát. Ekkor, a legteljesebb magára hagyottság helyzetében írja a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb teljesítményét, az Eszmélet ciklust.

József Attilát érett korszakában tehát, kivéve az élete utolsó két évében késve érkező védő közösséget, a Szép Szót, a pálya szélére szorított, társadalmi megbízatás nélkül alkotó költőnek kell látnunk, aki "ingyen keres bizonyosabbat, mint a kocka". Ebben a félreállítottságában ránk hasonlít. Pontosabban fogalmazva: benne megtestesül valami, ami kisebb-nagyobb mértékben mindazoknak a sorsa, akiknek nem jut központi szerep, akikre nem hull rivaldafény, akik nincsenek irányító funkcióban, akik nem kapnak kitüntetéseket. Petőfi a Márciusi Ifjak vezére volt. Adyra haraggal vagy imádattal egy egész ország figyelt. Babits a Nyugat szerkesztője és a Baumgarten Alapítvány főkurátora volt, valóságos irodalmi pápa. Kosztolányi a PEN Klub elnöke, Illyés a népi mozgalom vezére, Babits kedvence. József Attila, ami sorsát, a rendelkezésére álló szereplehetőségeket illeti, egy volt a tömegből, egy volt közülünk. Németh László, hogy költészetünk átlagát jellemezze, 1932-ben a hátsóbb sorok közé nyúlva talált rá József Attila verseire.

Intellektusa, tudása, képessége a kérdések végiggondolására, költői tehetsége, nyelvi megfogalmazó készsége, látóköre viszont messze meghaladta annak a tömegnek a teljesítményét, amelyhez tartozott. Sőt sokszor azokét is, akiknek megadatott a porondon ágálni. Sorsa és művészete tehát együtt azt üzeni számunkra, hogy nem kell ahhoz Kossuth-díjasnak lenni, nem nélkülözhetetlen feltétel a miniszteri vagy főszerkesztői vagy elnöki funkció ahhoz, hogy valaki autentikus véleményt tudjon formálni a világ dolgairól, hogy örök érvényű módon legyen képes megfogalmazni gondolatait. Mindannyian zsebünkben hordjuk, ha nem is a marsallbotot, de az aranytollat. Mindannyian megpróbálhatunk írni vele. József Attilát tehát azért szerethetjük akadály nélkül, mert a mi oldalunkon áll, olyan, mint mi vagyunk, azzal az egy kivétellel, hogy ő zseni volt, mi pedig nem vagyunk azok.

Egyetemes szerethetőségének másik összetevője felülmúlhatatlan közvetlensége, személyessége. Egyáltalán nem könnyű megmondani, miből adódik ez. A lírikus hagyományosan az a személy, aki vallomást tesz, aki beszél olyasmiről is, szemérmességét, gátlásosságát félre­téve, amiről mindenki más hallgat. Ez a vallomásosság, ez az önfeltárás azonban nemegyszer taszító vagy legalábbis viszolyogtató. S még ha elfogadjuk is, ettől a vallomástevőt nem szeretjük jobban. József Attila vallomásossága, különösen kései korszakában megdöbbentően nyílt, de korántsem bizonyos, hogy ez sodor olyan közel hozzá bennünket. Vannak szeretetre méltó vonásai. Ez a jellemvonása különösen a húszas évek hetyke, fiatalosan bájos, kedves megnyilatkozásaiban tűnik ki, mint a Bevezető, a József Attila című tréfás sírfelirat, a Nemzett József Áron és társai. De az önmagunkról festett kedvező önarckép önmagában senkit sem tesz szeretetre méltóvá. Kérdés, hitelesnek fogadjuk-e el, s még ha igennel válaszolunk is erre a kérdésre, kérdés: az olvasónak feltétlenül szeretetre méltó fickókra van-e szüksége? József Attila közvetlensége, személyesen hozzánk szóló, bennünket megszólító jellege igen gyakran kései, tragikus hangvételű verseiben érvényesül. A gyermek szerepbe történő belehelyezkedése a magyarázat? Kiszolgáltatottságának ellenállhatatlanul erőteljes sugallata? Esendő voltának önismeretünket és önértékelésünket is kihívó érzékeltetése? Mindez csak találgatás, magyarázatkísérlet arra az érzésre, hogy verseinek olvasása megmozdít bennünk valamit olvasói személyiségünknek számunkra is ellenőrizhetetlen, mélyebb rétegéből. Ezzel a rejtéllyel szeretném magukra hagyni kedves hallgatóimat, hogy ők maguk is töprengjenek el ennek miértjén.

 

Jegyzet

Elhangzott a József Attila Szabadegyetem és a József Attila Társaság "Ez a fegyenc kor leigázhat" – József Attila XX. százada mai szemmel c. jubileumi előadás-sorozatának bevezető előadásaként, Kossuth Klub, 2004. október 22.

József Attila számára a világnak női arca volt, de érzelmeit, kapcsolatait szociológiai törvényszerűségek is determinálták. Családot is akart alapítani, a világot is meg akarta változtatni, talán úgy is ki lehet ezt fejezni, hogy türelmetlen pár- és párt-kereső volt.

József Attila számára a világnak eredendően női arca volt, hiszen lányok, asszonyok vették körül apró gyermekkora óta. Anyja és nővérei mellől fájóan hiányzott a családot biztonságosan összetartó apa, aki szerethető-gyűlölhető, utánozható-legyőzhető férfiminta és tekintélyszemélyiség lehetett volna számára. József Áron azonban 1908 nyarán végleg elhagyta a feleségét, két kislányát és a hároméves Attilát.

A női környezetben nevelkedett fiúcska további fejlődését – sőt költészetét is – messzemenően befolyásolta az a tény, hogy éppen ő, a legkisebb gyermek vált idejekorán a családfenntartó szerep várományosává, holott még maga is törődésre, kényeztetésre szorult. Gyermeki öntudatát megnövelte ugyan a kilátásba helyezett, felelősségteljes feladat, de tisztában lehetett vele, hogy függő élethelyzete miatt nem tölthet be egyhamar irányító szerepet a csonka József családban, ahol mindenekelőtt a Mama és nagyobbik lánya, Jolán viselte a jelképes nadrágot.

A családi "nőuralom" következtében sajátos magatartásforma rögzült a cseperedő fiúban. Érzelmileg alapvetően elfogadásra rendezkedett be; passzívan hagyta, sőt elvárta, hogy szeressék – s a gondoskodást játékos-hízelgő-elragadó gyermek módjára, okosságát-tehetségét fitogtatva hálálta meg. Rendkívüli azonosulási készséggel kapcsolódott a szeretett nőkhöz. Egész életében a figyelmes, érzékeny, művelt, inspiráló lányok, asszonyok társaságát kereste, akiknek bizalmas közelségére akkor is szüksége volt, ha tisztán szellemi kapcsolatot ápolt velük. Mindez költészetének is alapvetően "feminin" jelleget adott: a világ apró szépségei iránti érzékenység, a részek és az egész meghitt viszonyának pontos, megélt ábrázolása eredendően annak következménye, hogy ő maga is ritka empátiával, mondhatni: női szemmel tekintett a világra. De csak addig, amíg el akart vegyülni benne. Legnagyobb szerelmi csalódása után nézőpontot és harcmodort váltott: azontúl kívülről, kritikusan szemlélte korát, környezetét.

Lelki élményei mellett szociológiai törvényszerűségek is determinálták férfi- és nőkapcsolatai alakulását – ezek pedig messzemenően befolyásolták a költészetét.

Első generációs értelmiségiként megadatott számára, hogy mint "az ucca és a föld fia", kora valamennyi társadalmi osztályának életét közelről, belülről ismerhesse; a ferencvárosi munkáskörnyezet és a szabadszállási paraszti világ után a terézvárosi úri negyed, a vidéki értelmiség és a pénzarisztokrácia világába is bejáratos lehessen. Magától értetődik, hogy múzsáit, szerelmeit abból a körből választotta, ahol szellemi igényességétől vezérelve maga is igyekezett otthonra találni. Mindig "fölfelé" udvarolt – nálánál társadalmi rangban feljebb álló lányok, asszonyok izgatták -, s talán éppen elérhetetlenségük tudata serkentette küzdőkedvét.

Bizonyos azonban, hogy soha nem lett volna képes áthidalni ezeket az irdatlan társadalmi távolságokat, ha nincs genetikailag is "kódolva" a határátlépésekre. Márpedig József Áron, a romániai vándormunkás és Pőcze Borbála, az alföldi faluból Pestre szökött cselédlány fia olyasmit is "eltanult" szüleitől, amit azok valójában akaratlanul hagyományoztak rá: a gátakat nem ismerő szabadságvágyat, az öntörvényűséget és a dacos következetességet, amellyel életüket – akár önvesztükre is – alakították.

A Pőcze család sorsa érzékletesen példázza, miként érvényesült a későbbi Mama és gyermekei életében az örökletes családi magatartásminta.

Az ötgyermekes szabadszállási parasztcsalád harmadik gyermekeként született Pőcze Borbála – József Attila édesanyja – nem az első volt a famíliában, akit a szigorú erkölcsű paraszti társadalom "deviánsnak" tekintett. Édesapja, Pőcze Imre törvénytelen gyerekként jött a világra, és szabadságos katonaként ismerte meg későbbi feleségét, Demeter Juliannát, akivel 1870-ben házasodott össze. Az erős akaratú, szigorú asszonytól azonban tizenöt évi házasság után kénytelen volt elköltözni; felesége ugyanis nem tudta megbocsátani kicsapongásait, és még a halálos ágyán sem kívánta látni elűzött urát. József Jolán tanúsága szerint hajlíthatatlan-konok nagyanyjuk azért kergette el a férjét, mert az "valami falusi rosszlánynak hordta a sonkát, szalonnát a padlásról". A "Dörmögőnek" becézett nagyapa a Muszájkert őrzőjeként egy csőszkunyhóban élt a kutyájával, öregségére kegyelemkenyéren tengődött fiainál, végül 1931-ben éhen halt.

Pőcze Borbála tehát akarnok anyja döntése miatt ugyanúgy apa nélkül nőtt fel, mint saját későbbi gyermekei. A falu egyik legszebb lányának tartott Borcsa is kemény akaratú, rátarti teremtés volt. Amikor anyja erőnek erejével férjhez akarta adni, szembeszegült a szülői akarattal; s hiába kapott alapos verést, "egy szál pendelyben" elszökött hazulról, és meg sem állt a fővárosig, ahol cselédnek állt. Nem sokkal később húga, Mari is elhagyta az anyai terror miatt elviselhetetlen családi házat; Pesten férjhez ment Szűcs Vincéhez, majd urával együtt kivándorolt Amerikába. Akkoriban nem a Pőcze nővérek voltak az egyedüliek, akik – akár magántermészetű okok miatt, akár a falusi munkanélküliség elől menekülve – a fővárosban vagy az Újvilágban próbáltak szerencsét. Azonban mindkét Pőcze lány végérvényesnek tekintette a döntését, s tudatosan szakította el gyökereit – akárcsak később a hűtlen József Áron, aki szintén az amerikai kivándorlás gondolatával játszott, mielőtt elhagyta családját. (Szűcs Vincéné azonban Detroitból egészen a harmincas évekig levelezett korán elhalt nővére gyerekeivel, s pénzt is küldött nekik – szemben édesapjukkal, aki Romániában ismét megnősült, s miután egy nyomorék, süketnéma fia született, azt mesélte új asszonyának régi családjáról, hogy kivándoroltak Amerikába – tehát ugyanazt a legendát szőtte alakjuk köré, mint amellyel saját nyomait akarta eltüntetni az utána kutakodók elől.)

Pőcze Borbála tizenöt éves korában érkezett Pestre, és már négy esztendeje a Soroksári út környékén cselédeskedett, amikor egy kifőzdében megismerkedett leendő férjével, aki akkor még szappanossegéd volt, és szintén a Ferencvárosban dolgozott. Miután Josifu Aron letöltötte katonaidejét, hat éven keresztül "vadházasságban" éltek. Ez idő alatt három gyermekük született, de csak 1900 karácsonyán kötöttek házasságot. Pőcze Borbála tehát három "törvénytelen" gyereket hozott a világra azelőtt, hogy a férfi a nevére vette volna. Mivel leányként szülni csak a Rákosi-korszakban volt dicsőség, feltételezhető, hogy Pőcze Borbála szégyellte az emberek előtt társadalmilag kétes helyzetét, mégis kitartott választottja mellett, mert szenvedélyes szerelem fűzte hozzá. Tudhatta, hogy ha fiút szül neki, sikerül maga mellé láncolni emberét, aki annyira vágyott egy gyerekre, aki tovább viszi a nevét. (Kálmán fiuk 1901-ban született, de 1903-ban – éppen a szabadszállási rokonoknál – torokgyíkban meghalt.) Akkor nőtt meg Pőcze Borbála presztízse József Áron szemében, amikor a várva várt trónörökös, József Attila 1905. április 11-én megszületett.

Talán nem is esett volna szét a család, ha Borbálában – aki végre nyeregben érezte magát – nem éled föl az anyjától örökölt rátartiság. A jelek szerint alapvetően hiányzott belőle a realitásérzék – ezért volt képes mindent egy lapra téve föl nekivágni az ismeretlen nagyvárosnak és a korabeli lányok legféltettebb kincsét, a tisztességét is föláldozni egy férfiért, akiről nem tudhatta, vállalja-e mindenestől, vagy sem. Alapjában véve romantikus lélek volt, álomvilágban élt, ügynököktől vásárolt füzetes regényeket bújt naphosszat, a gépírókisasszonyok világa érdekelte, s meg is gyűlt a baja a férjével. Jolán – aki később a család krónikása lett – utólag a házastársi perpatvarokról is beszámolt. Vagy azért veszekedtek a szülők, mert másféle elképzelésük volt gyermekeik jövőjéről, vagy azért, mert a Mama nem úgy viselkedett, mint a többi, "rendes" munkásfeleség, aki tisztán tartja a lakást, süt-főz, trécsel a szomszédasszonyokkal, jóllakatja a férjét és a gyerekeit. Pőcze Borbála néha úgy belemerült az olvasásba, hogy elvesztette az időérzékét, s elfelejtett ebédet főzni, éhesen maradt ura legnagyobb felháborodására. – Ennél súlyosabb mulasztást azonban nemigen lehetett a szemére vetni.

Jóvátehetetlen hibát akkor követett el, amikor rosszul mérte föl a családi erőviszonyokat.

József Áronné ugyanis – idilli családképet sugalló olvasmányai hatására – mindenáron maga mellé akarta láncolni társaságkedvelő férjét, aki azonban ragaszkodott szabadságjogaihoz. A külső megjelenésére, ügyes kezére és csavaros észjárására sokat adó férfi rendszerint nem sietett haza munka után, hanem vidám hangulatban kártyázott-adomázott késő estig a kocsmában. A házaspár sokat veszekedett emiatt. Amikor az is kiderült, hogy József Áron egy vörös hajú kantinosnőnek teszi a szépet, felesége kiadta az útját. Férje pedig szaván fogta, és 1908 nyarán – talán nem is egyedül, hanem a testvérek között később gyakran emlegetett "lánghajú" nő társaságában – végleg odébbállt. Etelka emlékei szerint minden megtakarított pénzüket magával vitte, ez pedig arra vall, hogy valóban elszánta magát a végleges szakításra.

A Mama indulatos döntésében tehát az anyjától öntudatlanul eltanult, konok-önérzetes női magatartásminta érvényesült. Ő sem bocsátotta meg férjének a szerelmi hűtlenséget. Mindketten a lehetséges maximális büntetést rótták ki házastársukra: elzavarták őket hazulról – és József Áron, tudva anyósa és apósa kibékíthetetlen konfliktusáról, bizonyára nem akart "Dörmögő" sorsára jutni. Mentette a bőrét és megbüntette asszonyát – de családja (bal)sorsát is megpecsételte.

Amikor az elhagyott feleség rájött, hogy ő idézte saját fejére a bajt, s miatta maradt kenyérkereső nélkül a család, jogosan érzett lelkifurdalást gyermekeivel szemben. Már nem volt olyan szép, mint amikor urát meghódította, hiszen tizennyolc év alatt – mióta találkoztak, majd elváltak útjaik – hat gyereket szült (közülük hármat eltemetett), és az elhagyatottság nem annyira a külsejét, mint inkább az önértékelését rombolta.

Lehetett volna még egy esélye, ha újra férjhez megy, hiszen maradék szépségével is megdobogtatta a férfiszíveket. Előbb egy kedélyes kocsis, majd egy suszter kerülgette a Mamát, vállalva, hogy eltartja őt három gyermekével – ám a féltékeny testvérek kíméletlenül elüldözték a potenciális mostohaapákat. (József Attila csak felnőtt fejjel látta be, hogy megmenthették volna anyjukat – és magukat is – a további hányattatásoktól, ha akkor kevésbé önzőek; Csoszogi, az öreg suszter című kis elbeszélését a megkésett engesztelés gesztusa is motiválta.)

A Mamának tehát haláláig vezekelnie kellett meggondolatlansága miatt. Összeszorított foggal, testi és lelkiereje végső megfeszítésével igyekezett is helytállni a nehéz férfiszerepben – de a megélhetésért folytatott harc fölemésztette energiáit, önbizalmát és egészségét. A családi trauma pedig szétzilálta a gyerekek és édesanyjuk bensőséges kapcsolatát. Különösen az öcsödi két esztendő hagyott kitörölhetetlen nyomot a lelencsorsra kárhoztatott kisfiúban.

A lelki köldökzsinórt az idegenben Etus, a fiatalabb nővér jelentette ötéves kisöccse számára. Ő életrevalóbb, realistább és alkalmazkodóbb teremtés volt, mint a kisfiú, s korán kialakult anyai ösztöneitől vezérelve igyekezett gondoskodni róla a közös "száműzetés" során. Mindkettejüknek hiányzott a Mama, aki hol volt, hol nem, s ha igen, akkor is kiszámíthatatlanul viselkedett. Huzamos távolléte idején azt sem tudhatták, él-e még. Amikor váratlanul megjelent Öcsödön, úgy érezték, a sírból támadt fel, s amikor újból otthagyta őket, ismét elgyászolták. Az anyja után vágyódó kisfiúban ekkor ingott meg a női nem iránt érzett ősbizalom – melyet aztán a felnőtt kori szerelmi csalódások tovább romboltak.

A halottnak hitt anya váratlan megjelenése és újbóli eltűnése mintegy korai ízelítőt adott József Attila számára a Mama végső elvesztésének traumájából – de abból is, hogyan lehet illuzórikusan eltemetni és feltámasztani valakit a képzelet és a szómágia segítségével. József Attila Mama-versei a pszichoanalízis technikájával elevenné tett, újraélt gyermekkori emlékek intenzitásától kapták indulati energiájukat.

József Áronné labilis kedélyállapota és elhatalmasodó betegsége későbbi kapcsolatukra is rányomta bélyegét. A régi, vidám, nótás kedvű Mama helyett gondoktól gyötört, örökké fáradt, ideges asszony állt a család élén, aki görcsös kötelességtudattól hajtva, elszántan gürcölt élete utolsó tíz esztendejében. Észre sem vette, milyen érzelmi hiánybetegséget idéz elő gyermekeiben, akik az új helyzet elviselésére véd- és dacszövetséget kötöttek, s a nyomasztó valóság elől külön bejáratú képzeletvilágba menekültek: új neveket adtak a tárgyaknak, magukat püngrücöknek nevezték, és titkos nyelven társalogtak, elhatárolódva a többi gyerektől. A fantáziavilág és az életkonfliktusokat megoldó szerepjáték később mindhármuk életében jelentős szerephez jutott – amellett megalapozta a költő bizalmas kapcsolatát nővéreivel, tágabb értelemben pedig a vele szolidáris nőkkel.

Édesanyjuk nem tudott gyermekei titkos vágyairól. Jolánt – családi nevén: Jocót – már tizenegy éves korától pénzkereső munkára kényszerítette, s valósággal vetélkedtek, ki bírja jobban a robotot. Etus, a középső gyerek, védett családi helyzetében nem volt annyira sérülékeny, mint a borulékony idegrendszert örökölt Jolán és Attila. A dajkáláshoz, becézgetéshez szokott legkisebb fiú azonban, ahogy kamaszodott, egyre inkább kevesellte a neki jutó kedves szavakat, melengető öleléseket, és folyamatosan szenvedett az érzelmi elhanyagoltságtól. Első öngyilkossági kísérletét, kilencéves korában – amikor lúgkövet akart inni, csak azért, hogy édesanyja újból a karjába vegye, s érezhesse aggódó szeretetét – éppúgy a környezetének szóló néma segélykiáltásnak szánta, mint később, makói gimnazistaként a gyomormosással végződő önmérgezést. Ő az örökké szeretetre szomjas "Szépség-koldus" lett, aki egész életében az anyapótló nők közelségét kereste.

A családi anyahelyettes szerepét a rangidős Jolán töltötte be. Az ő ereiben is nyughatatlan vér csörgedezett, akárcsak a szüleiében, és szinte az összes lehetséges női életszerepet kipróbálta, amelyet kora társadalma és egyéni élethelyzete fölkínált számára. Ő azonban nem vaktában, mindent egy lapra föltéve, irracionálisan lázadt kiszabott sorsa ellen – mint egykor az édesanyja -, hanem praktikus előrelátással, önnön legjobb lehetőségeit számba véve. Két kincse volt: a szépsége és az okossága; ezek révén kívánt előnyösebb társadalmi helyzetbe jutni, akár az aktuális erkölcsi normákat is háttérbe szorítva, egy magasabb morál – szerettei megmentése – jegyében.

A családfenntartók egyéni döntései a függő helyzetben élő családtagok sorsát is szükségszerűen befolyásolják. A csinos, eszes, leleményes, becsvágyó József Jolán valósággal átprogramozta testvérei további életét. Mindent elkövetett, hogy kitörjön a ferencvárosi nyomorból, s amolyan céltudatos "self made woman"-né váljék, aki fejlett gyakorlati érzékkel képes irányítani saját maga és övéi sorsát. Ő testesítette meg a kamasz József Attila számára az otthonteremtésre képes, rendkívül vonzó, szexuális vágyat keltő, de az incesztus ösztönkorlátozó tilalma miatt örökre elérhetetlen nőideált.

Tizenöt éves volt, akárcsak egykor a hazulról megszökött Mama, amikor férjhez ment Magyarország tornászbajnokához, Pászti Elemérhez, aki felesége családját is befogadta Üllői úti lakásába. Az anyagi biztonságra vágyó "Jocó" azt remélte, hogy férje révén elindulhat a társadalmi fölemelkedés útján. 1914 nyarán kereskedelmi szaktanfolyamot végzett, majd Pászti segítségével egy neves orvosprofesszor titkárnője lett, havi száztíz korona fizetéssel. Anyja és testvérei neki köszönhették, hogy a háborús nélkülözések közepette nem kellett nyomorogniuk. 1915-ben Jolánnak kisfia született, s míg férje a fronton szolgált, az akkor tízéves éves Attila a távollevő családfő szerepébe is beleképzelhette magát. De a kisbaba tíz hónapos korában, diftériában meghalt, a házaspár pedig elvált.

Ekkoriban derült ki, hogy a Mama – aki egyre kevésbé bírta a nehéz fizikai munkát – gyógyíthatatlan beteg, Jolán viszont "megfogta az isten lábát", mert egy előkelő terézvárosi ügyvéd, dr. Makai Ödön – akinél gépírói munkát vállalt – beleszeretett a csinos fiatalasszonyba. Az őszirózsás forradalom napjaiban tartották az esküvőt. Úgy tűnhetett mindnyájuk számára, sínen van az életük. Nem így történt. József Áronné 1919 karácsonyán rákban meghalt, s időközben elenyészett a forradalmi hangulat, amely annak idején a "rangon aluli" házasság megkötésére ösztökélte a fiatal ügyvédet. A véres politikai visszarendeződés körülményei között nem vállalhatta a világ előtt a szegény rokonokat – de csak képmutatás árán tudta fenntartani a látszatot. Családtagjai előtt, akik nagy fontosságot tulajdonítottak az előkelő származásnak, Lippe Lucie erdélyi úrhölgy irataival "igazolta" Jolán személyazonosságát.

A finom, előkelő ügyvédfeleség szerepét szívesen játszó Jolán a Mama halála után ragaszkodott hozzá, hogy férje a tizennégy éves Attiláról és a tizenhat esztendős Etusról is gondoskodjék – ő lett a kiskorúak gyámja -, de a Lovag utcai, négyszobás, összkomfortos lakásban élve ők is arra kényszerültek, hogy tagadják le származásukat. Etust szobalányként, Attilát távoli rokonként tüntették föl a vendégek előtt; Jolánt Lucie-nek, a gyámapát pedig "Doktor úrnak" kellett szólítaniuk a testvéreknek.

"Lucie" – noha alapjában véve élvezte új státuszát – a hazug élethelyzet miatt szüntelenül összeütközésbe került a férjével. 1922-ben megkísérelt elszakadni tőle: színésznőként próbált önállósodni, de kudarcot vallott. Rájött: ha segíteni akar testvérein, fenn kell tartani a "fortélyos félelem" diktálta látszatot. Idegei azonban tönkrementek az örökös szerepjáték során: többször kísérelt meg öngyilkosságot. A húszas évek közepén egy svájci idegszanatóriumban, majd a budai Siestában gyógykezelték. Felépülése után pótcselekvésekbe menekült: mohón hajszolta a pénzzel megvásárolható élvezeteket: kártyázott, flörtölt, "mímelt mámorokba" menekült – ám lelki teherbírása egyre gyengébb, labilisabb lett. Nem tudott irányt szabni megnyilatkozási formát kereső tehetségének.

Húga, Etelka, játékosabban fogta fel a furcsa élethelyzeteket. Eleinte a Lovag utcai háztartási cseléd szerepe ellen sem berzenkedett. Tizenhét éves volt már ugyan, amikor a Doktor úrék mint távoli rokont "alkalmazták", de jó ideig élvezte az álarcosdit. Titokban Hamupipőkének képzelte magát takarítás közben: jókedvűen porolta a szőnyegeket, táncolva vikszelte a padlót, énekelve mosott-vasalt-mosogatott. Csak az úrinőként viselkedő Lucie dirigálása bosszantotta néha – valójában azonban tetszett neki a családi szerepjáték az előkelő környezetben. Nővére és gyámapja házassági konfliktusainak szemtanújaként csöppet sem vonzotta a felnőtt életforma – ezért ösztönösen a gyermeki örömökbe menekült. Szenvedélyesen babázott – ugyanakkor művészi tehetségét is kiélhette: táncórákat vett egy neves mozgásművésztől, zongorázni tanult, színházasdit játszott a házbeli fiatalokkal, s rendszeresen operába járt. Wagner muzsikájáért rajongott, akárcsak Lucie.

Amikor József Attila a párizsi Sorbonne-on tanult, az otthoni miliő is megváltozott: a két nővér naponta többször összekülönbözött. Etus kamaszlányi önérzettel lázadozott a házicseléd ráosztott szerepe ellen, és jogait követelte. Attila amolyan világlátott, bölcs férfi módjára – mintha ő volna nővéreinek gyámja – igyekezett összebékíteni a távolból szeretteit. Jolánnak címzett levelei élére ez idő tájt mindig odaírta: "Az Etussal békülj ki!" – s az idegileg kikészült Jolánt alkotó energiái fejlesztésére, írásra buzdította.

Levelezésük alapján nyomon követhető, hogy a tanulmányok finanszírozásán túl mi mindent köszönhetett asszonynővérének a költő: buzdítást, inspirációt, szellemi táplálékot, versenykedvet, lelki gondozást. József Attila nemcsak legelső ismert rigmusát írta Jocónak, hanem később is múzsájának tekintette, s vele bíráltatta el verseit – természetesen azokat is, amelyeket később más nőknek címzett. Elvégre a lánytestvérekről éppúgy le kell érzelmileg válni a felnőtt kor küszöbén, mint az anyáról. Jolán pedig, akit bizalmasának tekintett, ugyanolyan megértően és kritikusan szemlélte öccse szerelmi próbálkozásait, mint költészeti kísérleteit.

A leválás azonban nem sikerült tökéletesen.

József Attila vonzalmaiban nemcsak a családi teljesség iránti vágy fejeződött ki, hanem lelki alkatának kettőssége is megmutatkozott: egyszerre vonzották őt fiatal lányok és idősebb asszonyok. Szegedi éveiben Balogh Vilma irodalmi szalonjában a fruskák iránt éppoly heves érdeklődést tanúsított, mint a védencét rajongva ajnározó háziasszony iránt; később Gyenes Gitta festőnőért és bakfislányáért, Wallesz Lucáért is egyidejűleg hevült; párizsi tanulmányai idején pedig Révai Ilka fotóművésznő és leánya, Éva gyakorolt rá szexuális vonzerőt. Minden bizonnyal a választott nők családi összetartozóságának tudata is táplálhatta benne ezt a furcsa, kétpólusú vágyódást. Még a Vágó Márta iránt érzett szerelem mélyén is fölfedezhetjük az imádott lány anyját mint titkos szerelmi célpontot.

Ezt a furcsa, komplex érzelmi igényt nyilvánvalóan elfojtott gyermekkori vágyak motiválták, amikor még egy ágyban aludt anyjával és nővéreivel – s testvérei az évek során a szeme előtt váltak érett, kívánatos nőkké. Testközeliek voltak, mégis tabuszemélyiségek, szexuálisan elérhetetlenek: az égi szerelem és a "zordon Szépség" sokszor elképzelt, hús-vér ideáljai.

Múzsák és szeretők így különültek el József Attila költészetében és magánéletében. Aki fölgyújtotta a képzeletét, de ellenállt a férfihódításnak – számíthatott rá, hogy neve vagy szépsége időtlen időkig fennmarad a műveiben. A makói diák, aki még Ady mámorittas hangján verselt, így halhatatlanította az internátus igazgatójának lánya, Gebe Márta "bronzhaját" vagy Espersit Caca "lányszépségét". Wallesz Luca iránt érzett pajtási vonzalmát is bűbájos versek sora őrzi. Noha konkrét modellek ihletésében írta szerelmes költeményeit – a múzsák alakja többnyire felismerhetetlen, akár össze is cserélhető. Ugyanazt a verset olykor több címzettnek is ajánlotta. Minden nőben azt az egyet, az "igazit" kereste, aki neki teremtetett, akivel egynek érezheti magát – aki olyan, mintha ikertestvére lenne: lénye másik fele, akit egyre türelmetlenebbül várt, kutatott.

Talán a hiánypótló, sorskompenzáló törekvés a legjellegzetesebb vonása a felnőtt életre készülő József Attilának, hiszen már kamasz korában koravén igyekezettel próbálta korrigálni az örökül kapott hibás családi mintát. A ferencvárosi lakásukban ágybérletben náluk lakó Tittel Margitot – aki a tízéves kisfiút megismertette Ady költészetével – éppúgy feleségül szerette volna venni, mint később azokat a szépségükkel és intellektusukkal egyszerre vonzó lányokat, akiknek versekkel udvarolt. Olyan partner szóba sem jöhetett, aki nem tudta értékelni szellemi kiválóságát és a semmiből szavakkal varázsolt, többnyire névre szóló vers-ajándékait.

Kamaszkorában, amíg anyagilag a családjától függött, a házasság természetesen csak távoli terv lehetett számára. Mégis megható az emlékezések között a visszatérő motívumokat olvasni arról, miként fontolgatta a leánykérést és a közös jövőt már 1924-ben, Makón, Saitos Valériával, majd 1926-ban Hertha Böhmmel, a hatvani kastélyban megismert osztrák nevelőnővel, akivel egy éven át esküvőről, gyerekekről, verseiről levelezett – igaz, a német nyelv gyakorlása is a céljai közt szerepelt.

Versei feminin jellegével szemben nőválasztásaiban határozottan "macho" vonások érvényesültek. Kamaszkori múzsái éppoly ártatlanok voltak abban, hogy a költő képzeletét lángra gyújtották, mint a későbbi szerelmi célpontok, akiket szabályosan üldözött képzelt vagy valódi szerelmével – Gebe Mártától Wallesz Lucáig, Vágó Mártától Szántó Juditig, vagy az Óda hősnőjétől, Marton Mártától Kozmutza Flóráig. Ők mindahányan, kivétel nélkül rokonszenves, szeretni való, tiszta gyermeket láttak a költőben, nem tekintették férfinak. Ez a tapasztalat azonban folyamatosan aláásta a magas intellektusú, ám infantilis érzelmi beállítottságától felnőttként sem szabaduló József Attila önértékelését.

1928 tavaszán-nyarán úgy érezhette, Vágó Márta személyében végre megtalálta az "igazit", hiszen nála érzékenyebb, inspirálóbb és megértőbb intellektuális partnert később sem talált. (Mindaddig Jolán töltötte be ezt a szerepet, aki anyja helyett anyjaként viselkedett, s a költő gyermekkorában róla mintázta az ideális nő álomalakját. Nagypolgári származású szerelmese azonban pallérozottabb agyú, iskolázottabb, kifinomultabb ízlésű volt, mint az autodidakta, kicsit sznob alapon művelődő nővér.)

A vezető értelmiségi körökben forgolódó Márta – noha elragadtatottan fogadta a hozzá írt verseket – egyszersmind szigorú kritikusnak és életreformernek mutatkozott, tehát pontosan azt kínálta a felnőtt személyiségét akkoriban alakító fiúnak, amire annak legnagyobb szüksége volt. Csak a bátorság hiányzott a jómódhoz szokott, elkényeztetett Mártából, hogy vállalja a közös életet a szegény sorsú, jövedelemmel nem rendelkező költővel – s hagyta, hogy szülei és érte aggódó barátai lebeszéljék a házasságról.

Pedig József Attila ekkor már partiképes korban volt: a huszonhárom éves, külföldi egyetemeken tanult, sokféle foglalkozásra alkalmas – és hajlandó – fiatalember már gyámapai hozzájárulás nélkül is megnősülhetett volna, ha a lány szülei is úgy akarják. Vágóék befogadó, magas szintű intellektuális közegében – úgy érezte – nemcsak boldog férj és apa, hanem Márta szüleinek gyermeke is lehetne; a vágyott családi teljesség tehát a legmagasabb szinten valósulhatna meg, szerelmi házasságával pedig révbe juthatna az élete. Joggal föltételezte, hogy a lánnyal egymás között máris "Apának" nevezett Vágó Józsefnek – aki a Pester Lloyd közgazdasági rovatának vezetője volt, s a hazai radikális szabadkőműves értelmiség elitjéhez tartozott – nincsenek társadalmi előítéletei. Nem is voltak – elméletben. De a leánya jövőjéért érzett aggodalom miatt mégiscsak feltételeket szabott a fiataloknak. Az egyévi próbaidő terve pedig fényesen bevált: az angliai tanulmányúton tartózkodó, sikeresen elbizonytalanított Márta 1928 decemberében már meg is írta szakítólevelét.

Ez a szerelmi kudarc – melybe lelkileg belebetegedett a költő – fordulópontot jelentett pszichés és intellektuális fejlődésében. Leszámolt azzal az illúzióval, hogy Jolán társadalmi "asszimilációs" stratégiája célravezető. Ekkoriban csatlakozott a munkásmozgalomhoz, és Mártát már csak egyetlenegy versében említette, nevétől megfosztva, "egy jómódú lány" formulában, akit osztálya elragadott tőle. Igyekezett őt is eltemetni magában, olyan mélyre, amilyenre csak képes volt.

Nagy kérdés persze, hogyan alakult volna József Attila magánélete és költészete, ha ez a házasság mégiscsak létrejön. Meglehet, hogy válással végződik, de a költő akkor is megtapasztalhatta volna mindazt, amiért Petőfit irigyelte: hogy rövid életében a költői sikereken túl a házasság és az apaság öröme is megadatott neki. József Attila is alig várta, hogy verset írhasson fia születése alkalmából. Mártának, nyolc évvel később fölelevenített barátságuk idején, bevallotta: szülei hatévi törvénytelen együttélését mintegy jóváteendő, szabályos házaséletre sóvárgott: azt szerette volna, hogy a felesége neki adja a szüzességét, közös hálószobában aludjon vele, főzzön rá, gyereket szüljön neki, s mindenestől vállalja őt, jóban-rosszban kitartva mellette. Az 1936-37 fordulóján már válófélben levő Márta azonban szerelmük torzóba fúlt reneszánsza idején sem vállalkozott a teljes alárendelődésre.

Nyilván nem véletlen, hogy a Márta-szerelem kudarcától lelki beteggé vált költő a továbbiakban olyan asszonyhoz kívánta kötni az életét, aki öntörvényű, erős, betonbiztosan mellette áll, szabályos házaséletre alkalmas, és társadalmi osztálykülönbségek sem tátongnak köztük. Türelmetlen párkereső volt már ekkor, hiszen ahogy múlt az idő, egyre sürgetőbb volt számára, hogy mamák és lányok kedvencéből végre felnőtté váljon, saját lábára álljon. Családot akart alapítani, költőként és férfiként is meg akarta állni a helyét. Ezért csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, ahol új Petőfiként, a proletárforradalom költőjének közéleti szerepében is hasznossá tehette magát.

Szántó Judit – eredeti nevén Ludmann Júlia, akit Czakó, Csont, valamint Pál Judit néven is ismertek a munkásmozgalomban – két évvel volt idősebb a költőnél. A mutatós asszony esernyőgyári munkásnő és szavalóművész volt: baloldali rendezvényeken lépett föl, szavalókórusokat tanított be, és egyedül nevelte kislányát. Elvált férje, az akkor moszkvai emigrációban élt Hidas Antal éppúgy költő volt, mint előző udvarlója, Fenyő László.

Ebben a kapcsolatban – mely csak azért nem lett szabályos házassággá, mert a karakán, erős akaratú nő kezdetben ezt nem igényelte – egyik fél sem lehetett igazán boldog. "Szövetség" volt ez inkább, "nem szerelem". Judit lelkiismeretesen gondoskodott a költőről, otthont teremtett számára, pénzt keresett a gyárban, fáradhatatlanul házalt a verseivel, de nem volt intellektuális partner; ugyanakkor szigorú anyaként viselkedett, és mozgalmi szempontból cenzúrázta a költő verseit. Az élettársak legfeljebb a szegényes, de tiszta közös otthon örömeit élvezhették egymás mellett. Szexuális vonatkozásban sem váltak be várakozásaik. A költő számára ezért vált olyan fontossá a pszichoanalízis: meg akarta érteni, miért kezd már-már félni az őt mindenestől vállaló asszonytól. A kezelést azzal az elhatározással fejezte be, hogy elválik Judittól. De ezt a tervét sem tudta egykönnyen végrehajtani.

A boldogtalan élettársi kapcsolat legárulkodóbb jele az volt, hogy Szántó Judit mellett csak mozgalmi költő lehetett, mert a nyomorúságos körülmények és hétköznapi gondok szorításában képtelen volt szerelmes verset írni hozzá. Nem úgy az először látott szépasszonyhoz, dr. Szöllős Henrikné Marton Mártához Lillafüreden, aki – tudtán kívül – a világirodalom egyik legszebb költeményét, az Ódát ihlette. József Attila lírai képzeletét tehát továbbra is az elérhetetlen, sohasem birtokolható, ismeretlen, "örök nő" hozta működésbe. Gyömrői Edit és Kozmutza Flóra, a két utolsó nagy versciklus múzsái sem érezték később, hogy bármi közük lenne József Attila szerelmes verseihez, noha ők hozták ihletett állapotba a költőt – akárcsak a holtában sosem látott, néhai Mama, akit már csak a teremtő költői képzelet támaszthatott új életre.

Családtagjaihoz azonban utolsó éveiben egyre ellentmondásosabban viszonyult. A pszichoanalitikus kezeléseken felidézett gyermekkori emlékei alapján minduntalan felülbírálta s indulatosan kritizálta szülei és testvérei életstílusát. Bántotta a tudat, hogy apja és anyja csak többévi együttélés után törvényesítette kapcsolatát, elítélte József Áron megbocsáthatatlannak érzett hűtlenségét, és – noha az első gyermekét váró Etusról mintázta 1929-ben a Betlehemi királyok bájos földi Madonnáját – morális szempontból elítélte nővérei férjválasztásait. Jolán fő bűne az volt a szemében, hogy "előnyös" házassága révén kiragadta őket természetes közegükből, a Ferencvárosból, s egyre jobban zavarták nővére infantilis rögzültségei, a püngrüc-korszakban gyökeret vert csodaváró mentalitás felnőttkori megnyilvánulásai. Iszonyat című versében Jolán és csecsemőkori önmaga ambivalens viszonyát jelenítette meg, a rémálmok dramaturgiája alapján, önkényesen illesztve össze az emlékezetéből kihullott, múltbeli történéseket. Etusra viszont azért neheztelt, mert fiatalabb nővére nemcsak kiszolgáltatott bakfisként, hanem huszonéves nagylányként is alárendelte magát Jolán-Lucie akaratának, aki a család egyben tartásának nemes céljára hivatkozva, elvált férjével házasította össze húgát.

Pedig élete utolsó hét esztendejében József Attila szeretetteljes otthonra, igazi menedékre talált a gyerekzsivajtól hangos, hódmezővásárhelyi Makai-házban. Ennek ellenére jobbára csak válságos életszakaszaiban kereste tartósan a társaságukat. Mindenáron a saját életét akarta élni – de az elvesztett édesanya hiányát tudatosító, szintén háromgyermekes Etus (a "boldogságos kismama") és sógora (egykori gyámja) családi harmóniája saját férfiúi kudarcait tudatosította benne. (1934 tavaszán sokat írt akkori lelkiállapotáról első analitikusának, dr. Rapaport Samunak, akivel Hódmezővásárhelyről amolyan "levelező analízist" folytatott.)

Gyömrői Edit, a költő új pszichoterapeutája 1935 közepén, amikor József Attila kezelésére vállalkozott, még nem sejthette, hogy egy éven belül saját látványos szakmai kudarcát éli meg páciensével, aki a lélekelemzés traumatudatosító-tudattalanfaggató módszerével próbálja megérteni a nőkkel szemben érzett bizalmi válságának okait.

Rövid idő leforgása alatt a terapeutanőnek be kellett látnia, hogy tehetetlen a szeretetéhes és a férfiasságát immár vele szemben bizonyítani akaró, mind agresszívabbá váló páciensével szemben, aki – pszichológiai szakkifejezéssel – "regrediált", azaz előszeretettel viselkedett az analitikus órákon gyermek módjára, szerepjátékszerűen újraélve elfojtott-eltemetett emlékeit. József Attila viszont halálos komolyan beleélte magát a személyes emlékidéző játékba, mely költői képzeletének páratlan vizuális nyersanyagot kínált.

Játszani, gyónni, imponálni, fantaziálni – mindig csak nők által tartott tükör előtt érezte érdemesnek és izgalmasnak. Mintha együtt szülték-teremtették volna újra, nyomról nyomra, az eltűnt időt. Szenvedélyesen ragaszkodott a múltjához, amelyet az imádott-gyűlölt analitikusnő óráin élményszerűen újra- meg újraélhetett – s talán úgy gondolta, a visszapergetett filmen látott egykori történésekből sok mindent jóvá is tehet.

Ő is szerepjátékot játszott, de nem kitalált forgatókönyv alapján – mint egykor a Lovag utcában Lucie és a Doktor Úr -, hanem kínos pontossággal ragaszkodott az egykori valósághoz, melyet fáradságos munkával kellett előásni a múltból, megtisztítva az élményt a feledés vastag porától. A kezelés során új életre támadt, ellentmondásos élmények pedig döntően a Mama – illetve az analízisben az őt helyettesítő – Gyömrői Edit személyéhez kötődtek. A pszichoanalitikusnő pontosan értette, mit jelentenek azok a fölkavaró életepizódok a költő számára, amelyek a közös emlékidézések során megelevenedtek, s a létező legintimebb, anya-gyermek kapcsolat újraélésére késztette a költőt, mégsem vehette magára a páciens által ráosztott szerepet, hiszen csak a tudatosítás volt a feladata.

Ezért aztán minduntalan elrontotta a lelki kitárulkozásban mind nagyobb örömét lelő költő játékát. Nem hagyta, hogy beleélje magát fantáziáiba, ha lejárt a kezelési idő, elköszönt tőle, pénzt kért a figyelméért cserébe – minduntalan visszarántotta a valóságba, ez pedig azt jelentette, hogy ismét el kell válniuk; jön az új páciens, akivel az anyját helyettesítő terapeutanő ugyanolyan figyelmesen foglalkozik majd, mint vele. Ez pedig nemcsak hihetetlen, hanem tűrhetetlen is: egyszerűen nem hagyhatja annyiban – így érezte. Bosszút kell rajta állni. Ha a szómágia, az átokvers hatástalan, akkor föl kell jelenteni kuruzslásért, vagy leütni-elijeszteni a vőlegényét, aki az útjában áll. Muszáj magára terelnie a figyelmet valahogy – különben nem bírja ki ezt az emberi méltóságában megalázó, egyoldalú szerelmet.

József Attila szándékoltan gerjesztette – újrateremtve magában – az egykor átélt, zűrzavaros lélektani szituációkat, hogy közben higgadt külső szemlélőként tanulmányozhassa indulatvezérelt önmagát, majd precíz-szabatos, formailag kifogástalan versekben dokumentálja zabolátlan ösztönei működését. Olyasmit akart létrehozni mindenáron a költészetben, ami addig egyetlen más pályatársának sem sikerült (igaz, rajta kívül nem is nagyon próbálkozott ilyesmivel senki). Kortársai közül néhányan pontosan fölismerték az ismeretlen tartományba merészkedő lírai akrobata mutatványainak kockázatát és költészeti forradalmának lényegét. Arthur Koestler "freudi népdalnak" keresztelte el az egyéni és kollektív emlékezetet a "replay" technikájával mozgósító, majd újraalkotó verstípust, mely – József Attila-i fogalmakkal élve: a "szemlélhetetlen világegész" szabad szemmel láthatatlan univerzumtartományát is képes vizuálisan és átélhetően megidézni.

Gyömrői Edit tehát nem tévedett, amikor 1971 nyarán Vezér Erzsébetnek adott interjújában azt állította: "a versek, azok nem én voltam" – lévén "az analitikus egy neutrális senki, olyan, mint egy ruhafogas, amire az összes meglevő kabátokat ráakasztják. Az összes régi érzést az analitikushoz kapcsolják és végigélik. Ezért tudjuk megtanulni, mi történt a beteggel. (…) Az érzelem az anyjához kötődő érzésnek az ismétlése volt. (…) egy állandó szemrehányás, egy ambivalens kötődés az anyjához, akit nagyon szeretett és akit nagyon gyűlölt is."

József Attila – a pszichiátriai szaktudás mai szintjén elmondható – nem elmebeteg módjára viselkedett, amikor szenvedélyesen ragaszkodott a menetrendszerűen bekövetkezhető, önélveboncoláshoz hasonlatos, izgalmas képzeletjátékhoz, csak éppen pszichés terhelhetősége határára érkezett a költői kísérletek során. Az ideg-összeroppanásból néhány hét alatt felgyógyult, Edit-függősége is véget ért, és mintha az analízis sem érdekelte volna tovább, amikor férfi terapeuta vette át a kezelését.

Kilenc hónapig, éppen egy magzat kihordási idejéig tartott József Attila utolsó nagy szerelme a vele egyidős, gyönyörű pszichológusnő, Kozmutza Flóra iránt, akinek a keresztneve a költő utolsó nagy versciklusát ihlette.

Ő volt a legtitokzatosabb múzsa az összes között – és nemcsak azért, mert Flóra szeméremérzésből nem akarta fölfedni kilétét a nyilvánosság előtt, hanem azért is, mert ezek a versek mintha nem is hús-vér nőhöz, hanem egy elképzelt, személytelen szépséghez, testetlen ideálhoz szólnának. Aminthogy tulajdonképpen erről is volt szó: mindvégig volt valami irracionális ebben az érzelmi jellegében egymástól merőben különböző kapcsolatban. A költő szokatlan "rámenőssége" – az, hogy második találkozásukon rögtön feleségül kérte Flórát – megriasztotta lányt, de mint utóbb bevallotta: képtelen volt "ellenállni az ostromnak" – és a versek is meghatották, imponáltak neki, noha úgy érezte, nem neki szólnak; ő csak eszköz ahhoz, hogy ezek a költemények megszülethessenek.

Ha elmélyülten olvassuk Illyés Gyuláné József Attila utolsó hónapjairól szóló emlékiratát – melyben a költővel való levelezésének megmaradt dokumentumait is közreadta -, a költő aktuális lelkiállapotáról és jövőképéről is fogalmat alkothatunk. József Attila szemmel láthatólag belelovallta magát ebbe a szerelembe, mert Flóra szép volt, okos, megértő, egyszersmind erős és határozott – alkalmas arra, hogy mellette maga is "újjászülessék", menedékre leljen -, legbelül mégis úgy érezhette, reménye csak illúzió. És nemcsak a lány kétértelmű viselkedése miatt hihette ezt – hiszen Flóra mindvégig becsületesen, segítő szándékkal állt mellette -, de vonakodásából arra következtetett, hogy más iránt elkötelezett. Ami így is volt: Flóra megírta a könyvében, hogy 1936 decemberében ismerte meg Illyés Gyulát – József Attila egykori barátját, akkori riválisát -, aki azonnal megdobogtatta a szívét, de Illyés nős volt, ezért eltemette magában az iránta támadt vonzalmat. (Illyés pedig naplójában írta meg, hogy Flórába az első látásra beleszeretett, de tudta, hogy házasemberként a legkisebb esélye sem lehet az erkölcsös úrilánynál.)

József Attila – hallatlan intuíciós és kombinációs készséggel – megérezte, mintegy "kisakkozta" ezt az érzelmi háromszög-kombinációt, és – noha Flóra végül, a Siesta Szanatóriumban ápolt költő sürgetésére, igent mondott tervezett házasságukra – utolsó versében és a halála napján írt búcsúlevélben maga mondott le az elképzelt családi teljességről – átengedve választottját annak, "ki méltóbb lesz hozzá". Ő pedig az első nőt: az égi Mamát választotta.

A lányok, asszonyok a költő utóéletében is nagy szerepet játszottak, mint emlékének és kultuszának ápolói, esendő-szeretni való lényének ábrázolói. József Jolán írta az első életrajzot öccséről (József Attila élete, 1940) – mintegy megalapozva a költőről való közgondolkodás jellegét, hiszen ő a közös gyermekkor és az utolsó hónapok közvetlen tanújaként rendkívül érzékletes leírást adhatott élményeiről, és ez a fajta, anyai-nővéri nézőpont maradt a meghatározó aspektus később is, amikor mások is fölidézték a költő életútját.

József Attila fiatalabb nővére írásban kevesebbet emlékezett, mint újságíróvá lett nővére – aki A város peremén című, szocialista-realista szellemű ifjúsági regényével búcsúzott 1950-ben az élettől – de élőszóban, majd később videokamera előtt is szívesen mesélt az érdeklődőknek közös gyermekkorukról és személyes emlékeiről. (Vele kegyesebben bánt a sors, mint fiatalon meghalt anyjával, öccsével és nővérével, hiszen az emberi kor végső határáig, 101 éves koráig élt, s megteremtette maga körül mindazt, amire boldogtalan fivére hiába vágyott: a tűzhelyet, az összetartó, szeretetteljes, népes családot.

Később szinte valamennyi múzsa – Gebe Márta, Espersit Caca, Saitos Valéria, Wallesz Luca, Szántó Judit, Vágó Márta, Illyés Gyuláné – közreadta élményeit arról a férfiról, akinek valójában ők tartoztak köszönettel, hiszen József Attila tette őket halhatatlanná.

 

Irodalom

 

Bányai László (1943): Négyszemközt József Attilával. Körmendy Könyvkiadó, Budapest.

Beney Zsuzsa (1999): A gondolat metaforái. Argumentum Kiadó, Budapest.

Brabant, Éva (1985): A bűntelen bűnös. József Attila és a pszichoanalízis. Új Írás, 8. sz. 95-103.

Enyedi Sándor (1998): Tegnapelőttől tegnapig. Művelődéstörténeti töprengések. Kolozsvár.

Fedor Ágnes (1972): Lucy és Jolán. Magyar Nemzet, január 30. 12.

Fejtő Ferenc (1989): Flóra, József Attila és Illyés Gyula között. Irodalomtörténet, 3. szám, 535-545.

Gyertyán Ervin (1985): Vád és valóság. A József Attila-dráma néhány szereplőjéről. In Gy. E.: Tisztán meglátni csúcsainkat. Tanulmányok József Attiláról. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 249-276.

Hét év József Attila közelében. Dokumentumok Bányai László hagyatékából (1995): Horváth Jenő kézirat- és levélgyűjteményét sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Valachi Anna. Magvető Könyvkiadó, Budapest

Horváth Iván-Tverdota György szerk. (1992): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Illyés Gyuláné (1987): József Attila utolsó hónapjairól. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

József Attila válogatott levelezése (1976): Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Fehér Erzsébet. Akadémiai, Budapest.

József Jolán (1940): József Attila élete. Cserépfalvi, Budapest.

Kovács Ákos: Bécs után – Párizs előtt. József Attila Hatvanban. Hatvany Lajos Múzeum füzetei No. 5. é. n.

Levendel Júlia-Horgas Béla (1970): A szellem és a szerelem. Gondolat, Budapest.

Nemes Lívia (1992): József Attila tárgykapcsolatai. In "Miért fáj ma is", 163-188.

Németh Attila (2000): József Attila pszichiátriai betegségei. Filum Kiadó, Budapest.

Németh Andor (1989): József Attiláról. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Gondolat, Budapest.

Szabad-ötletek jegyzéke (1990): Közzéteszi: Stoll Béla. Atlantisz Kiadó-Medvetánc. Budapest.

Szabolcsi Miklós (1963): Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. Akadémiai Kiadó-MTA Irodalomtörténeti Intézet. Budapest. Irodalomtörténeti Könyvtár 11.

Szabolcsi Miklós szerk. (1957): József Attila Emlékkönyv. Szépirodalmi, Budapest.

Szabolcsi Miklós (1977): Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927. Akadémiai, Budapest.

Szabolcsi Miklós (1992): "Kemény a menny". József Attila élete és pályája 1927-1930. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szabolcsi Miklós (1998): Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szántó Judit (1997): Napló és visszaemlékezés. Sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket készítette Murányi Gábor. Második javított és bővített kiadás. Argumentum, Budapest.

Szőke György (1982): József Attila anyaképének formálódásai. Kortárs, 9. sz. 1451-1454.

Vágó Márta (1975): József Attila. Sajtó alá rendezte: Takács Márta. Szépirodalmi, Budapest.

Valachi Anna (1987-88): Egy pszichoanalitikus orvos-beteg kapcsolat rekonstrukciója. Dr. Rapaport Samu és József Attila. Irodalomtörténeti Közlemények, 5-6. sz., 581-616.

Valachi Anna (1998): József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a huszadik század első felében. Papirusz Book, Budapest.

Valachi Anna (2003): József Attila "freudi népdalai". Thalassa, 2-3. sz., 57-67.

Vezér Erzsébet (1971): Ismeretlen József Attila-kéziratok. Irodalomtörténet, 3. sz., 620-633., illetve in V. E. (2004): Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 181-192.

 

Jegyzet

 

Elhangzott a József Attila Szabadegyetem jubileumi előadás-sorozatában, Kossuth Klub, 2005. január 7.

Mitől aktuális és érvényes ma is a XX. század legnagyobb magyar költőjének életműve? A választ a kiemelkedő tehetség és a társadalmi elkötelezettség összekapcsolódásában találjuk.

Ez a tanulmány azt vizsgálja, milyen szerepet játszott a XX. század legnagyobb magyar lírai életművében a költő azonosulása a proletariátussal.

1. A módszer

Abban nincs vita az irodalomtudományban, hogy ez az azonosulás olyan tény, amelynek nem lebecsülhető a hatása a költői életműre. Arról azonban sokféle vélemény él, hogy kizárólagos, feltétel nélküli és életre szóló volt-e a költő elköteleződése a proletariátussal. Proletárköltő volt-e József Attila? S ha az is volt, az is maradt-e? Előrelendítette, vagy éppen ellenkezőleg, zsákutcába terelte az osztályszempont József Attilát és költészetét?

Sokan és joggal hangsúlyozzák: leegyszerűsítés ezt az egyetemes értékű költészetet adott korhoz, adott társadalomhoz, adott osztályhoz kötni. József Attilában és költészetében egyszerre van jelen a modern város embere, a szerelmet vadul áhító férfi, a tájat szemével átlényegítő magányos festő, a polgári világot pukkasztó vagány, a forradalmár és a semmilyen kötöttséget nem tűrő, de biztonságra áhítozó esendő lény. E vonások előtérbe állítása még haszonnal is járhat, gondolhatják azok, akik szerint a költő társadalmi és politikai elköteleződésének, világnézeti-filozófiai alapállásának elhalványítása akár még segítheti is a költői életmű egészének átmentését az államszocializmus veresége utáni, utópia nélküli és a szociális illúzióktól megszabadított korba.

Az alábbiakban a tanulmány azonban ellenkező úton jár, és éppen arra igyekszik fényt deríteni, milyen természetű volt a költő azonosulása a proletariátussal. Származásából egyenesen vezetetett az út a munkásmozgalom, a marxizmus felé? Miért és hogyan fonódott, ölelkezett egybe, termékenyítette meg egymást, és vált költészetté érzés és eszme, szemlélet és akarat?

Kívánatos a költői mű ilyen szempontú elemzése. De mit tehet a történész egy ilyen, alapvetően esztétikai, művészetszociológiai, filozófiai megközelítést, módszertant igénylő probléma megoldása érdekében? Lényeges lenne a József Attila-i életmű értékeinek felmérése szempontjából az 1920-as évek gazdasági, társadalmi, politikai viszonyainak áttekintése, elemzése? Fontos-e az életmű szempontjából, kell-e a proletár helyének, szerepének kijelöléséhez és értékeléséhez a költői életműben tudni, hogy milyen is volt a magyar munkásosztály helyzete az 1920-1930-as években? Nem fontos, nem kell. Megkerülhető-e a költészet szépségének, erejének és érvényességének megítélése során, hogy szó essen a költő és az illegális kommunista mozgalom és a szociáldemokrata párt kapcsolatáról? Igen, megkerülhető. Talán furcsán hangozhatnak ezek az állítások egy történész szájából, de a mű értékéhez közvetlenül nem tartozik hozzá sem a szociológiai, sem a történeti hűség.

Fontos akkor lenne a korabeli magyar munkásság és munkásmozgalom helyzetének bemutatása, ha a költő életrajzát akarnánk megírni. Ez az írás nem azon az alapon akarja bizonyítani, hogy a proletariátussal való azonosulás kulcsszerepet töltött be József Attila költészetében, hogy rámutat a származás, a környezet, a mozgalom jelentőségére, hatására a költő életére. A kötődésről tudtak a kortársak, és kiváló irodalomtörténészek részleteiben feltárták már ezt a kapcsolattörténetet.¹ Ez a megközelítés indokolt, és a rendelkezésre álló életrajzi adatok, levelek, visszaemlékezések sokasága egyszerre kínálkozó és kötelező esély az irodalmár és az esztéta számára, hogy közelebb férjen a költőhöz és művéhez.

Talán a líra az a műfaj, amely a legtöbb lehetőséget kínálja arra, hogy tetten lehessen érni a megélt élet és a megalkotott mű közötti kapcsolatot. A részletesen feltárt, majdhogynem napról napra követhető életrajz szinte csábítja a kutatót, hogy megvizsgálja: miből mi lett? Élménnyé tenni azt, miként is nemesül, transzformálódik művé, más számára is meg- és átélhetővé a személyes érzelem, a világ által kiváltott indulat, a tapasztalat, erre József Attila élete és munkássága egyedülálló alkalmat ad. Mégsem ezt a már bejárt utat követjük most. Azért nem, mert a bevezetésként feltett kérdést nem az ok-okozat viszony feltárásával érdemes megválaszolni. Éppen fordítva járunk el: a művekben akarjuk a proletariátust megmutatni, mert a művek felől lehet igazán megérteni, hogy miért is van központi helyen, miért is kell hogy ott legyen a proletár József Attila költészetében. Ezen az úton haladva segíthet a történelemtudomány, a kritikai társadalomelmélet eszköztára a megérteni és magyarázatot találni, mitől, miért érvényes ez a költészet a maga egészében ma is.

2. A proletár hat alakja

József Attila verseiben a proletár, a proletariátus hat formában, alakban van jelen. Egy: mint embertípus, mint sajátos lény, érző, a körülményeivel, tevékenységével, lakóhelyével azonos személy, aki a költészetben képzetként, metaforaként tűnik fel. Kettő: a munkás helyzete társadalmilag, gazdaságilag meghatározott, s mint ilyen részese a társadalmat alakító legfőbb viszonynak, a tőke működésének. Ebben a minőségében kizsákmányolt és elnyomott termelő ember. Harmadik formájában a proletár a helyzetével, érdekeivel tisztában lévő ember, aki mint ilyen osztálynak tudja magát. Olyan azonos élethelyzetű és érdekű sokasági proletariátus, amely jólétre, biztonságra és békére vágyik. A következő, negyedik alakjában ez a proletariátus már tisztában van azzal, hogy igazi jóléthez, szabadsághoz, biztonsághoz, békéhez csak akkor juthat, ha megszerzi a hatalmat, és új társadalmat épít: a szocializmust. Ez a forma a politikai mozgalom, a párt: az eszme és az érdekeikért fellépő kizsákmányoltak összekapcsolódása, az igazi osztálytudat megtestesülése a politikai közösségben. Ötödik alakjában a proletár az a lény, aki önmagát felszabadítja, de ezzel az aktussal egyúttal az egyént, az egész emberiséget szabaddá teszi. Ezt a szabadságot hozó szerepet nem játszhatja helyette más társadalmi csoport, de az önfelszabadítás sem történhet meg az "összemberi" szabadság megteremtése nélkül.

A felszabadító szerep azonban nem csak a közösségben rejlő erőből, a vállalt hivatásból ered. József Attila értelmezésében a munkás hatodik adekvát formája, megtestesülése a teremtő, a természettel küzdő, világot alakító embernek, az emberi önmegvalósításnak. Az ember alkotóképessége a munka révén mutatkozik meg, szellem nem létezhet önmagában, önmagát csak a munka, a munkás révén tudja megvalósítani.

A hat alakzat három kategóriához csatolható. Az első két forma az egyén szintje, aki érzéki, de már társadalmilag meghatározott lény. Másként jelentkezik a proletár a középső formákban, ezekben osztályként, társadalmi viszonyok kifejeződéseként van jelen. A két utoljára említett formában a munkás az ember, nembeli lény, az értéket teremtő, világot formáló közösségi lény: maga az "ember" a maga klasszikus, ideáltipikus létében.

Már az első, érzéki alakjában is több önmagánál a munkás. Figyelemre méltó, hogy József Attila tizenhét évesen írt legelső versei egyikében, A füstben a gyár mint börtön jelenik meg. Ennek füstje "Ráomlik a gyár szürke gyászfalára, / fátyolt terít az izzadt munkásvállra, / s amíg a sok gép zúgva zakatol, – sötéten, büszkén, lázadó imával / jó bátorsággal egyre följebb szárnyal, / az istenhez; valahol." Ebben a versben kerül elő először a munkás, és első megjelenésében együtt szerepel istennel. A kozmosz éneke negyedik darabjában, A gondolkodó szonettjében robotoló munkások, maguk sem tudják miért, "de egyszer tán megunják ezt a munkát, / izzadt ölükben őrület fogan / s – egyszerre mind! – kizúdulván a kába / műhelybörtönből bősz anarkiába / szétkujtorognak részeg-boldogan!".

A Tanításokban az anyagból világosságot teremtő üvegöntők tűnnek fel, akikből a jövő épül. Más versekben is együtt kerül említésre munkás, költő, isten (pl. A világ teremtése).

A munkás szegény, és Aki szegény, az a legszegényebb: "Pedig benne laknak a galambok, / csillagtollú, éneklő galambok, / de így végül griffmadarak lesznek. / Hollónépen igaz törvényt tesznek." Egy másik versben a hazatartó munkások bölcsek, mintha már semmi dolguk nem lenne a földön (Szép nyári este van). Hasonló képet fest az Ifjúmunkás, akinek álmában "a pávák széttárják tollaikat". Ez az "egyszerű", sivár környezetétől nyomasztott, a körülményeivel, azonos, de teremtő erejű s e képességében istenhez hasonlatos munkás a főszereplője a Külvárosi éjnek.

Egyetlen olyan helyet ismerünk József Attilánál, ahol a lét közvetlenségébe ragadt emberről nem empátiával szól, és gúnyos-keserű hangja vonatkozhat a tudat nélküli proletárra is: "Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa…"(Eszmélet – XI.)

A proletár második, társadalmi viszonyokat tükröző és azoktól meghatározott alakja az 1920-as évek közepe után jelenik meg a versekben. Ilyen elem tűnik fel Proletárdalban. Mellbevágó erővel jön elő külső meghatározottság az Anyám alakjában, ahol a legszemélyesebb és a legelvontabb, a törvény erejével érvényesülő lét kapcsolódik össze: "Látom, megáll a vasalóval. / Törékeny termetét a tőke / megtörte, mindig keskenyebb lett – / gondoljátok meg, proletárok…"

Sok társadalmiállapot-leírást tartalmaznak a mozgalmi versek. A Munkások ily módon összegzi a munkásság helyzetét: "Így élünk mi. Horkolva alszunk s törten / egymás hátán, mint odvas farakás / s hazánk határát penész jelzi körben / a málló falon, nedves a lakás." Ebbe a sorba tartozik az Eső és a Mondd, mit érlel is. A legmegrendítőbben talán a Bérmunkás-ballada tudósít a sanyarú, megalázó társadalmi körülményekről: "Hiába emelünk falat / és rakjuk sorsunk kaszárnyáját, / fiunk utcán, üveg alatt / nézi csak építőkockáját / …bérünk van, nincsen örömünk." Fiatal élete végén a Hazámban visszatér a proletárlét leírásához. "A munkásnak nem több a bére, / mint amit maga kicsikart, / levesre telik és kenyérre / s fröccsre, hogy csináljon ricsajt…"

A másokkal közös létet tudatosító, a gazdasági érdekeinek védelmét összefogás révén megvédeni képes, ezért osztályként, közösségként megnyilvánuló proletariátus képe sem hiányzik a költői palettáról. Egyik korai versében, A számokról címűben az összefogást a felfelé vezető út első lépcsőfokaként jeleníti meg a költő: "Vegyetek erőt magatokon / és legelőször is / a legegyszerűbb dologhoz lássatok – / adódjatok össze, /…" Az Anyám meghaltban az anyagi jobblét és a biztonság utáni vágy hajtja a proletárt előre. "Poloska marja álmainkat, tányérunk csak falakra való, / csak egy csöpp vajat adjatok kenyeremre. / De jobb ebédet akarunk, hogy jobbak legyünk, / több pár cipőt az ágyunk mellé, hogy többek legyünk. / A híd lassan kijön a ködből, a túlparton szuronyok / állnak – / itt az olló, ott pedig a szövendő szövet – / mire várunk." Ugyanez a motívum előkerül a Kilométerekkelben is: "A világ is több sokkal, ha kinyújtózunk, / nagy hegyekre mászunk…"

Persze az osztálytudat magasabb szintjéről "szemlélődő" költő többször figyelmeztet arra, hogy a tőkés rendszeren belül alapvető javulást, változást nem lehet elérni. Legtömörebben A tőkések hasznáról szól erről. "Dagassz gázlángnál kenyeret, / vagy égess lukas téglát, / törje kapa tenyered, / áruld magad, míg leng a szoknyád, / feküdj hanyatt és deszkázz aknát, / cipelj zsákot piacon, / tanulj vagy ne tanulj szakmát, – / a tőkéseké a haszon. /…Proletár! folytatnám, de unnád, / tudod, hogy nem élsz lazacon, – / amíg a tőkések adnak munkát, / a tőkéseké a haszon."

A politikai közösséggé, pártba szerveződött s ezért mozgalommá vált osztályt az ismert mozgalmi versek dicsőítik. Ezek ismertek vagy teljes egészükben az erejével, hivatásával tisztában lévő munkásságról szólnak, mint a Szocialisták, a Favágó, a Tömeg, az Áradat, a Párbeszéd. E helyütt talán érdemes egy korai, még a mozgalmi időszak előtt keletkezett költeményt idézni. A Tanítások hetedik versében a költő az erőszak nélküli harcra szólítja fel a hatalom birtokosait: "hányjátok el fegyvereiteket, / mert a szerszámok nem férnek kezetekbe, / még a múzeumokból is vessétek ki azokat, / nehogy ők, akikből én előjöttem, / titeket vessenek ki majd magukból, / mint a fegyverek fegyvereit, / mert hogyha már muszáj választani, / inkább testvéreink közül hulljon el egy, / mint két idegen felebarát". Egyértelmű morális parancs ez a küzdő feleknek: vigyázzanak, ha csak harcolnak, nem építhetnek, s ha ráadásul mégis vesztenének, akkor bűnhődniük kell majd. Így szól a figyelmeztetés az uralmon lévőnek. A proletárokat pedig József Attila arra figyelmezteti, hogy az erőszak alkalmazásával gyengítik, aláássák fellépésük erkölcsi alapjait: "Ha kegyetlenek vagytok, / fiaitok is kegyetlenek lesznek."

Már ugyanebben a költeményben feltűnik a proletár a maga ötödik, társadalmat, világot megváltó, megszabadító szerepében. Erre a szerepre rá kell ébredni, már a gyarmatok népei is "fáklyát gyújtanak… s bennünk még sötétben alusznak a galambok". Az ember nemcsak porból van, benne Istennel keveredik a lélek. Ez a motívum a Tüntetésben is előkerül: "íme eljöttek a gyárkémények / szikrát lehelő arkangyalai, / hogy visszahívják a pokolból / Ádámot és Évát." Egy másik versben, az Ide újra szeretet jön címűben szerepel egy a kép "Szándékoló nagy kohókból / már ömlik a vas okos formába / s nótás acél zeng majd, hol máma / és tegnap aranyat imádkoznak." A Munkásokban az Ember nevében szegezik a vörös csillagot a gyárra. A Munkások kórusa című versben pedig az áll: "Csak két kezünk, sok gyerekünk, / téglát és zsákot emelünk, / óh – botor ellenségeink / jövőjéért is szenvedünk." Legszebben A város peremén festi meg a proletármegváltó alakját: "…ilyenek vagyunk. / Új nép, másfajta raj. / Másként ejtjük a szót, fejünkön / másként tapad a haj. / Nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj, / a való anyag teremtett minket e szörnyű társadalom / öntőformáiba löttyintve / forrón és szilajon, / hogy helyt álljunk az emberiségért / az örök talajon. / Papok, katonák, polgárok után / így lettünk végre mi hű / meghallói a törvényeknek; / minden emberi mű / értelme ezért búg mibennünk, / mint a mélyhegedű".

A természetet a társadalom számára elsajátító, az "ontológiai" ember a munkás. Ez az a legáltalánosabb létforma, ami a munkást a nembeli, a társadalmi ember alaptípusává teszi. A már többször idézett Tanításokban a munkás humanizálja a tudást, ércből facsar fémet, hegyből rak várost. Ugyanez a hegymotívum a Szólt az emberben is előkerül: "Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett, / aztán azt mondta: körtefa vagyok / …Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett. / Aztán azt mondta: szén és vas vagyok. / És csörömpölő acélműhelyekben / tűzre dobta a nagy hegyeket, / hogy a halállal és az új időkkel / száguldják a versenyt dübörögve / szédítő, karcsú expressz vonatok." Hasonló teremtő erővel rendelkezik a Kovács: "A nap is ott kél, ha meglóbálod fejed fölött / a kalapácsot / s az üllő / megcsendül belé akár a dalolók szíve. /…A juharfa is úgy nő, ahogy nagyot lépsz, / …Te vagy a kovács és kikalapálod a virágokat." Az Elégia egyik mondata szerint "Az egész emberi / világ itt készül." Itt: a gyárban, a külvárosban.²

Proletárnak hihetjük a Lázadó Krisztus istennel elégedetlen emberét, aki nem jóságot, hanem igazságosságot kér rajta számon. "S munkámban, Uram, érek annyit, mint te / nagy passziódban és a lelkem is / részed lesz nemsokára s a legszebb fényt / hintve, / a szemed lesz, hogy mindent láss meg itten." Ez a proletár-ember annyira ontológiai, annyira teremtő, hogy egyenrangúnak tudja magát istennel, fényt sugároz, mint ő, részévé lesz.

3. Azonosulás és szövetség

Nem úgy áll a dolog, hogy a munkás, a proletár megjelenési formái valamiféle fejlődési vonalat követnének, egymásra épülnének. Az sem állítható, hogy szervesen következnek a gyermekkorból, a szocializációs folyamatból. József Attila serdülőkorának nem egyetlen és nem is kizárólagos helyszíne a városi proletár környezet. Még kevésbé lenne igaz, ha azt gondolnánk, hogy a költő a munkásmozgalom hatására emelte központi helyre költészetében a proletárt, a munkást. Ebből azután egyenesen következhetne, hogy az illegális kommunista mozgalomból történő távozása után a költő politikai és filozófiai látásmódja is gyökeresen átalakult, és a csalódások lerombolták a fejlődésbe, a szükségszerűségbe, a munkásosztályba, a szocializmusba vetett hitét.

Persze mindez, annak tudata, hogy a dolgok nem csak jó irányba változhatnak, hogy a fasizmus győzhet és az irracionális erők teret nyerhetnek a mozdonnyal, szocializmussal, sőt a proletár hivatásával, teremtő erejével kapcsolatos meggyőződését sem hagyhatták érintetlenül. Látásmódja valóban változott, árnyaltabbá vált, az optimizmust pesszimizmus váltotta fel. De József Attila soha nem engedett felvett, nehezen megszerzett művészi, gondolkodói, emberi elveiből, nem volt hajlandó semmilyen realizmus jegyében alkut kötni az ártó szándékkal, belenyugodni az igazságtalanságba.

Mit is mutat a kép, helyesebben a képek sokasága, ha időrendben vizsgáljuk? Azt, hogy már a korai, az 1922 és 1924 között írt versekben együtt van, a "helyén van" a munkás, a munkásság. Egymás mellett áll a munkás, a munkásság és a proletár mint egyén, osztály, mint teremtő erő érzéki-tapasztalati, társadalmi és metafizikai-ontológiai alakzatban. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy ez az együttlátás az, ami a munkásmozgalomhoz, a baloldalhoz, a marxizmushoz vezeti a költőt. Nem fordítva, nem a munkásmozgalom nyitja ki szemét, hanem ő veszi észre azt. József Attila nem külső hatásra emeli be a munkást, a gyárat, a külvárost költői világába, hanem szuverén döntés alapján – sokszor próbálgatva a témát. Valóságos kihívás a művésszel szemben, hogy az, ami nem szép, hanem rút, elrontott, amitől a polgár inkább elfordítja fejét, hogyan formálható esztétikummá. A puszta szemlélődés azonban elfogadhatatlan számára.

József Attilát a művészi, a morális elköteleződés kényszeríti eszmei tisztázásra, csatlakozásra a szocialista mozgalomhoz. Egyúttal ez a vállalás és létértelmezés alapján újraértelmeződik a gyermekkor, a szegénység, az éhezés.

Szólni kell a klasszikus mozgalmi versekről, amelyek a költői életmű középső szakaszát jellemzik. Ezekről sokszor megbocsátó hangon szól az utókor, különösen az államszocializmus veresége utáni kor műkritikája. Pártköltészet, proletárköltészet – ezek a szóösszetételek nem illenek a tiszta művészet fogalmába. A politikai célokat szolgáló versei miatt kevés költő kap dicséretet az utókortól. Pedig ezt a költészetet is lehet jobban vagy éppen rosszabbul művelni.³

Újraolvasva ezeket a verseket, elmondható: nincs mit szégyellni rajtuk. Velük, általuk a cselekedni vágyó költő a maga eszközeivel humánus célt igyekszik szolgálni, bennük nem a pártnak akar hatalmat, hanem az igaznak hitt eszmének megvalósulást. József Attila mozgalmi versei, szocialista meggyőződést megszólaltató művei nem a kommunista vagy a szociáldemokrata párt napi politikáját testesítették meg, inkább az osztályöntudat erősítését szolgálták.

Tévedett volna, amikor hitt abban, hogy az elnyomás, kizsákmányolás vagy az érdekeik tudatosításával segítheti a nehéz sorsban élőket helyzetük jobbá tételében? Szabó Zoltán, A tardi helyzet írója szerint az irodalomban megszokott bús hegedűhanghoz képest kalapácsütés hangján szól József Attila költészete. "Mert volt szó addig is versben proletárról, de felülről volt szó, olyanok beszéltek benne, akik a proletáron akartak volna segíteni, s nem a proletárnak."⁴

A harmincas évek középső harmada a szembesülés időszaka József Attila számára. Szembesülés az ördögi erőkkel, a meg nem értéssel, a sajátnak, közösnek hitt erők gyengeségével, a szocializmus és a zsarnokság együttlétezésével, a tömegek manipulálhatóságával és persze a magánnyal. Ezeknek az éveknek a legkiemelkedőbb versei: Téli éjszaka, A város peremén, Elégia, Óda, Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak, Eszmélet, Levegőt. Ezekre a művekre nem a naiv hit, a való világról tudomást venni nem akaró doktriner akarnokság a jellemző, hanem a keserűség, de leginkább a bele nem nyugvás és a küzdelem. Sok szép példát lehetne ezekből a talán legismertebb versekből idézni. E versekben nem megoldásként, hanem csak végső menedékként szolgál a történelem célirányosságába vetett hit. Ezt igazolja az Óda két sora is: "A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd."

A nagy versek mellett érdemes néhány nem annyira idézett műre is felhívni a figyelmet. Az Osztás utánban a törvény helyére a végzet lép, amelynek ki van szolgáltatva minden és mindenki. Nem kevésbé kiábrándult az Emberek alaphangja: "Családunkban a jó a jövevény. / Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, – / ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag / s ma már sejteni kezdi sok szegény." Ekkorra már az utópiával szemben is felébredt a költőben a gyanú. Példa erre az Indiában, hol éjjel a vadak című verse.

A fasizmussal vívott küzdelmében a magyarság, a nemzet mint a történelem során felhalmozott kultúra, mint otthont adó közösség is a helyére kerül a kor, a világ, a lét belsővé tett ellentmondásaival küzdő, ezért önmagával is háborúban álló József Attila költészetében. Ez a nemzet azonban nem a vér, hanem a történelem és a kultúra közössége, nem elvont, szociális tartalom nélküli kategória, hanem a befogadó, az otthont adó haza; a néppel, munkássággal "telített" magyar társadalom. Legszebb, legmegrázóbb bizonyíték erre A Dunánál vagy a Hazám.

József Attila ebben a végsőkig kiélezett helyzetében, végső és elviselhetetlen lelki állapotban sem bontja fel a proletariátussal kötött szövetségét, nem adja fel, nem lazít a néppel szembeni elkötelezettségén. Különben hogyan kerülnének gyönyörű szerelmes versébe az ilyen hasonlatok: "Úgy kellesz, mint a dolgos tömegeknek, / kik daccal és tehetetlenül remegnek, / mert kínjukból a jövő nem született meg, / munka, szabadság, kenyér s jószavak. / Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat." Nem szabad elfeledkezni az Ars poetica fogadalmairól sem, amelyek az emberi eszmék és értékek melletti megalkuvás nélküli kiállásról szólnak egy embertelenné váló világban. Ez a bátorság számára kötelezettség, mert rá gondol a paraszt, őt "sejdíti a munkás teste", rá vár a "suhanc, a rosszul öltözött".⁵

Mint az utolsó időszak versei mutatják, József Attila akkor is kitartott a munkássággal, a néppel kötött szövetsége mellett, amikor szembesülnie kellett e nép, az osztály gyengeségével, mozgalmainak tökéletlenségével. Akkor sem változtatott kötődésén, elkötelezettségén, amikor a világ gondjai és személyes problémái halálos harapófogóba fogták. Testvérek, barátok nem adhattak neki szerelmet, testi-lelki társat. Sem mások, sem önnön kiszolgáltatottságát nem viselte el. A magányt, a megaláztatást, a betegséget nem fogadhatta el. Börtönné váló világban nem élhetett méltó életet. Művészi programját nem adhatta fel büntetlenül. Miért is adta volna fel, ha annak igazáról, értékéről szentül meg volt győződve? Mit tehet a költő, ha érzi: ereje elhagyja, ha a közösség és személye, személyisége között a távolság elviselhetetlen nagyságúvá növekszik a sors, a végzet, a történelem menete és saját gyengesége miatt? Az ezekre a kérdésekre adott válasz magyarázatot ad a távozásról hozott döntésére. Egyúttal rávilágít a művészi program, a szerepvállalás jelentőségére, arra, hogy e kettő nemcsak a költői életműre, életpályára gyakorolt meghatározó hatást, hanem személyes életére és sorsára is.

4. A hetedik

Így érkezünk el a művészi szerepfelfogásához, a proletariátussal való költői azonosulás témájához. Az eddigiekben a proletariátus hat alakzatát találtuk meg József Attila verseiben. Van azonban még egy megjelenési formája is: a hetedik, A hetedik. Ez a hetedik a költő maga, aki akár proletár is lehet, lehetne, néha ezt is gondolja magáról. A lényeg mégsem ez a közvetlen azonosság, hanem az, hogy a költő a proletariátus kettős hivatásával: a munkával és az emberiség felszabadításával azonosítja magát. József Attila a munkát (a termelést), a teremtést tartja a legemberibb tevékenységének és ezért a művészettel azonos értékűnek, mert e kettő: a munka és a műalkotás az emberért való és az emberi önkifejezés számára ad formát. Ez a hetedik az a proletár, akit a művész teremt, hogy mint ember, mint művész kifejezhesse önmagát. Azért van szüksége a költőnek a proletárra, hogy megmutathassa az elnyomást, szegénységet, örömtelenséget, de legalább ennyire azért is, hogy szólhasson az igazi boldogságról, rendről: a szabad és igazságos társadalomról.

Ebben a szerepértelmezésben a személyes én a költői és a társadalmi énnek rendelődik alá, vagy legalábbis attól válik meghatározottá.⁶ József Attila robusztus költői személysége fölébe kerekedett emberi gyengeségének, esendőségének. Normális esetben ez fordítva van, de a nagy és a társadalommal ilyen mértékben azonosuló művész esetében nem is nagyon lehetett másként: a személyes ént legyőzte a költő, az alkotó személység.

Hogyan is írta a kortárs, eszmetárs Bálint György? "Az elnyomott, kizsákmányolt emberek tömegét a személyes sérelmek rendszeres, koordinált tömege teszi harcossá: a tömegeknél a személyes és az általános, a gyakorlat és az elvi oszthatatlanul egy."⁷ József Attilára is illik ez a gondolat. De csak két kiegészítő megjegyzéssel vonatkoztatható igazságként is személyére. Az első: ő alaposan megtisztította az esetlegességektől az egyedi eseteket, jelenségeket, hogy verseibe befogadhassa azokat. Az elvi nála elméletit jelent. A második megjegyzés: az ő azonosulása nem jelenti, hogy összeolvadna a tömeggel, föloldaná személyiségét a tömegben, vagy osztálya kedvéért. Ellenkezőleg, József Attila mint "szerves értelmiségi" személyes sérelmeit mint társadalmi bajokat élte meg, dolgozta fel, értelmezte. Éppen a személyesnek és a társadalminak ilyen többrétegű, egymást erősítő, mélyítő és szépítő összekapcsolódása az, ami elviselhetetlenül feszítette lelki életét, de egyedivé tette költészetét.

Félreértés ne essék: ez a költészet nem a társadalmi elkötelezettségtől kiemelkedő, hanem a művészi megoldástól, a megformálástól. Az azonban nem vitatható, hogy a tehetség mellett az elkötelezettség, a művészi képesség és az elkötelezett értelem együtthatásának, előrehajtó erejének a terméke ez az embert a maga egészében, egyediségében és lényegében, társadalmiságában megszólítani tudó költői mű.

Milyen is ez hetedik, költői formája a proletárnak, ez a költői azonosulás, szerepvállalás? Gyönyörű szövegek tanúskodnak az elköteleződés létéről, jelentőségéről, teremtőképességéről. Először költő és a munkás közé "isteni közegben", A világ teremtése című korai műben kerül azonosságjel. "Igen, tudom, még nem volt a világ /…isten se volt még / vagy isten volt-e az egészen férfi, / egészen gyermek, nem tudom / – most munkás lehet, vagy talán költő, / hiszen mindegy a munkás, a költő – / ő volt még egyedül, nagyon magába, / mint én vagyok most, olyan magába." A Szép nyári este van című versben a költő ül a társadalomrajz, a montázskép előtt és némi önelégültséggel állapítja meg: "Hallok mindent, aki hallgatok."

Nem kell azonban sok idő, hogy másképp döntsön: "Nem fogok senkit magázni, / hiszen mi jól ismerjük egymást / és tagjaimból a kenyéríz / tej, víz s a csók is szerte árad. / A munkások közé megyek / elvégzem én jól a munkámat. / Fürgén, vígan viszem magam, / most úgyis én vagyok a legszebb / és szépet, tisztát kell már egyszer / fölmutatni az embereknek. / …A gyönyörű elevenek / kik a házakat összerakták / jólépített szívükből már / az én szívem ki nem tagadják" (A távol új és új egeket szór). Hasonló motívumra épül a Néha szigetek is. A Munkásban már szó sincs passzív, résztvevő csupán együtt érző szemlélődésről vagy éppen az elfogadás, befogadás miatti esetleges aggodalomról. "És elhoztam én a madarat is, hisz te akartad, / egyszerűen akarok szólni, hisz te akartad / mindent, amit megérintettem, odaadok a / kezeidbe / mindent elmondok, amit előtted elhallgattak." Szerelmével is el akarja fogadtatni ezt a szerepet, szeretné, ha értékelné benne a művészet társadalmi hivatásként történő művelését (Érted haragszom, nem ellened).

A mozgalmi versek nyílt színvallást jelentenek, aki ilyen verset ír, az maga is részese a harcnak, maga is harcos. Ilyen versek az akaratnyilvánítás és nem a művészi leírás eszközei. A költő mint trombitás, dobos, zászlótartó együtt halad, menetel a sereggel. Furcsa lenne ebben a helyzetében szerepvállalását vizsgálgatni, elkötelezettségének mértékét mérlegelni. Azonban éppen ezen időszak filozófiai, társadalmi tájleíró-elemző versei tanúskodnak a leginkább József Attila szuverén, saját belátáson nyugvó, elméletileg kidolgozott, művészileg a legszebben, legtisztábban megformált elköteleződéséről, szerepvállalásáról a proletariátus oldalán. Közülük a legmegragadóbbak egyike a Külvárosi éjben található. "Szegények éje! Légy szenem, / füstölögj itt a szívemen, / olvaszd ki bennem a vasat, / álló üllőt, mely nem hasad, / kalapácsot, mely cikkan pengve, / – sikló pengét a győzelemre, / óh éj! / Az éj komoly, az éj nehéz. / Alszom hát én is, testvérek. / Ne üljön lelkünkre szenvedés. / Ne csípje testünket féreg". Nem maradhat ki a teljes élet élését követelő A hetedik című versből sem az, aki "győzni segít szegényt".

Ezek a versek nem vitték közelebb az értelmiségi, a polgár- és művészvilághoz a költőt. Talán még érveket is adtak azoknak, akiknek fenntartásaik voltak vele és alkotásaival kapcsolatban. Erre az idegenkedésre, elutasításra születhetett meg az önmagát szuggeráló, a vállalás teljesítéséhez erőt kérő fohászkodás, az Invokáció. "Énekelni oly nehéz, hol kíváncsi szemek figyelnek, / mégis, elfogódva bár, / fújd el dalod, zengd a munkások dalát!… Rebbentsd meg a kíváncsiak gúnyos csapatát. / Hölgyek, urak, ismerősök. Mosolyogni akarsz, mint / barát. / Rájuk vagy utalva. S mintha néznétek egymást / ablakon át. / – Csörrenjen meg az üveg! Énekeld a / munkások dalát!"

Az igazi művészi önmegerősítés A város peremén. E költemény az igazi csörrenés az önmagáért való, önmagát üvegfallal védő, onnan biztos, nyugodt kilátással rendelkező szellemi világ üvegén. Nem véletlen, hogy a külváros állapotának és a benne felhalmozódó, összpontosuló energiának számbavétele után József Attila elemeli magát ettől a világtól, de amíg ezt a világot jövővé, harmóniává formálja, a való világgal a konfliktusa megmarad. "A város peremén sivít e dal. / A költő, a rokon, / nézi, csak nézi, hull, csak hull a / kövér, puha korom, / s lerakódik, mint a guanó, / keményen, vastagon. / A költő – ajkán csörömpöl a szó, / de ő, (az adott világ varázsainak mérnöke), / tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát". Ugyanezt a problémát, de már a személyes költői én oldaláról fogalmazza meg az ugyanekkor, az ugyanebben a helyzetben keletkezett Elégia.

Ne feledjük: az életmű egyik csúcspontján vagyunk, egy történelmi fordulóponton, a gazdasági válság végén, a fasizmus győzelmének pillanatában, amikor az események olyan folyamattá sűrűsödnek, amikor megkérdőjeleződni látszik ideológia, doktrína, stratégia. Három vers, A város peremén, az Elégia és az Óda. Az elsőben, mint láttuk, a költő nemcsak a társadalmat vizsgálgatja, a munkásságot: ha most nem is kész, de képes-e egyáltalán felszabadító hivatása teljesítésére? A másodikban vizsgálat tárgyává teszi önmagát is: jó helyen van-e, tényleg ide kell-e tartoznia? A harmadikban azt mutatja meg, hogy a legszemélyesebb egyéni boldogsághoz, a szerelemhez is a világon, a társadalmon keresztül vezet az út, a szerelmet a test sejtjében is a nagy egész részeként kell meglelni, megélni.

Ebből a hármasból az önvizsgálatot az Elégia végzi el. "Te kemény lélek, te lágy képzelet! / A valóság nehéz nyomait követve / önnönmagadra, eredetre / tekints alá itt! / Itt, hol a máskor oly híg ég alatt / szikárló tűzfalak / magányán a nyomor egykedvű csendje / fenyegetően és esengve / föloldja lassan a tömény / bánatot a tűnődők szívén / s elkeveri / milliókéval. / Az egész emberi / világ itt készül …Felelj – / innen vagy? / Innen-e, hogy el soha nem hagy / a komor vágyakozás, / hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, / kikbe e nagy kor beleszorult / s arcukon eltorzul minden vonás? / …Magadra ismersz? Itt a lelkek / egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt / oly üresen várnak…" A vers vége a választ is megadja. "Tudod-e, / milyen öntudat kopár öröme / húz-vonz, hogy e táj nem enged és / miféle gazdag szenvedés / taszít ide? / Anyjához tér így az a gyermek, / kit idegenben löknek, vernek. / Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. / Magaddal is csak itt bírhatsz, / óh lélek! Ez a hazám."

Nehezebb, kevésbé egyértelmű az Eszmélet válasza, de a személyes világra vonatkoztatásban nincs itt sem engedmény: "Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat. / Rab vagy, amíg a szíved lázad – / úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ."

Hasonló motívum, a börtönné alakuló világgal szembeni lázadás kötelezettsége vezeti a költő tollát a Levegőt, a Majd emlékezni jó lesz című versekben. A Dunánálban a kötődés a néphez történetfilozófiai, lételméleti mélységű megalapozást kap: "Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, amit kell. / S ők látják azt, az anyagba leszálltak, / mit én nem látok, ha vallani kell. / Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a múlt és övék a jelen. / Verset írunk – ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem." Ez a költemény időben és térben a nemzetre is kiterjeszti a művészi azonosulást, de nem tagadja meg az elsődleges kapcsolatot, az eredeti közösségvállalást a proletariátussal. Nép, nemzet történelem által függőben hagyott dolgait kell elrendezni ahhoz, hogy az emberi önfelszabadítás ügyét előre lehessen vinni.

Ebből a téliessé váló világból is üzen a költő távolba vesző megbízóinak. A Kirakják a fátban ott a keserű-makacs szakasz a magányról, arról, hogy az el nem árulható közös üggyel szemben ő, most is, ha tetszik, osztályától elhagyottan is teljesíti vállalt feladatát. "Tőletek féltem, kemény emberek, / ti fadobálók, akiket csodáltam. / Most mint lopott fát, viszlek titeket / ez otthontalan, csupasz-csősz világban." A legutolsó időszak következetes, művészileg tökéletesen megformált, a szerepvállalás melletti hűséget újra és újra tanúsító versekről már esett szó. Álljon itt a kevesebbet idézett Légy ostoba!, amúgy halálba tekintő utolsó versszaka: "Nem lehet soha nem igaz szavad – / Jó leszel, erős, békés és szabad / vendég múlt s jövő asztalainál."

József Attila egy pillanatra sem oldódott fel tömegben, osztályban, nemzetben, soha nem adta fel önmagát, mint ahogy soha nem adta fel a szövetséget sem. Saját sérelmeiben, személyes sorsában a társadalmat is látta, a maga kegyetlen törvényeivel. Mások "rendszeres és koordinált" sérelmei művészetének közvetítésével váltak esztétikummá, vagyis megformált, befogadható emberi tartalommá, katarzisélménnyé. Ez a kötődés erősebb volt a szolidaritásnál, a politikai szövetségnél, a filozófiai belátásnál, az elméleti meggyőződésnél, ha nem is volt független, elválasztható ezektől. Ahogy a költő Halász Gábornak írta: "Én a proletárságot is formának látom úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival… kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági érzésemnek formákba állítása érdekel."⁸ Maga is érezhette, hogy ez a magyarázat féloldalas, mert hozzátette: a proletariátus "félig-meddig" tartalmat is jelöl. József Attilának mint művésznek ebben az értelemben tehát nagyobb szüksége volt a proletariátusra, mint annak rá. Ezért sem volt felbontható a vele kötött szövetsége, mert ez a szövetség "belül volt": a költő és a művében saját tollával újraalkotott proletár által írt és megpecsételt szerződés.

Ez a költői szerepvállalás nem függött politikai helyzettől. Nem a dolgok pillanatnyi állása határozta meg a költő és osztálya viszonyát. József Attila művészi elkötelezettsége, látásmódja, művészi öntörvényűsége, a saját magára érvényesnek tartott alkotási szabályok a szükségszerűség erejével határozták meg ítéletalkotását, helyzetértékelését, emberi magatartását. Ebben az alkotói öntörvényűségben azonban nagy szerepet kapott a társadalmi elköteleződés, a társadalomelméleti megalapozás és a morális elem.

Erről az "együttesről" a költői életmű főbb darabjai hű képet adnak, mint azt az eddigiekből is láthattuk. Éppen ezért, nem a bizonyítás szándékával, hanem az illusztráció kedvéért következzen itt, hogy mit is mondott a költő maga a vázolt problémáról. Egyik utolsó, torzón maradt elméleti tanulmányában, a Hegel, Marx, Freud címűben arról ír, hogy míg a proletárokat az anyagi szükséglet sarkallja az önfelszabadításra, addig másokat "erkölcsi szükségletük" vagy az "elméleti szükségszerűség", mert mind a három az emberi lényeg kifejeződése.⁹ A középosztály és a vajúdó világ című írásában található egy, a filozófiájára jellemző tétel, eszerint "a társadalmi összeütközések elsősorban az embereken belül folynak le s az emberek olyan eszmékkel jelennek meg társaik között, amelyek belső harcaik eredményei. A marxi elmélet filozófia, de pszichológia is"¹⁰ . Hozzátehette volna: a harc vállalása erkölcsi kérdés is. Utolsó időszakának versei mutatják, hogy mennyire az.

5. Esztétikum és elkötelezettség

Eljött az ideje, hogy válaszoljunk a tanulmány elején feltett kérdésekre. József Attila sokszínű költészetét több tényező tette kiemelkedővé. E költői természetet formáló erők között megkülönböztetett helyet foglal el a munkás, a proletariátus, helyesebben a proletariátus hivatásába vetett hit, még pontosabban az alkotói énbe "felszívott", a belsővé tett proletár. Ez a proletár a kor embere, de egyben az új kor hírnöke is, akiben az ember társadalmi lényege kifejeződik. A proletár, aki világot teremt, épít és formál, s mint ilyen egyszerre meghatározott és szabaddá váló, cselekvőképes, önmagát és a társadalmat is felszabadító ember.

József Attila olyan társadalmat akart, amelyben önmaga szabad lehet. Úgy érezte, hogy a proletárok oldalán állva, ügyüket vállalva valósíthatja meg célját és önmagát.

Igaztalan lett volna kora társadalmáról alkotott ítélete József Attilának? Ezt nehéz lenne megengednünk.

Tévedett volna József Attila a nagy kérdésekben? Lehet. Akár tévedhetett is. Olyan tulajdonságokat látott volna bele a munkásságba, amelyekkel az nem rendelkezett? Kivételes pillanatok tömegmagatartását emelte volna történelmi tendenciákká? Utópiákban hitt? Laikusként tévelygett volna a filozófia és az esztétika tudományában? Lehetséges. Lehet, hogy nem volt igaza ideológusként, lehet, hogy túl naivan hitt a haladásban. Folytathatnák még a sort.

Lehet, hogy József Attila tévedett mint értelmiségi, mint ideológus, mint esztéta. Művészileg és emberileg azonban igaza volt. Költészetével azért tudott a kora fölé emelkedni, azért tudta mélyebben érezni és éreztetni a kor emberét, mert egészben látott, mert egész emberként akart élni. E vágyának adott formát, tartalmat, amikor személyes tehetségét, lázadni tudását a proletariátus ügyével összekapcsolta. Kevésbé lett volna lényeglátó, ha nem ezt teszi? A másban hívők talán messzebbre jutottak? A többi költő talán nagyobb hatást gyakorolt volna a világra? Vagy éppen attól vált volna nagyobbá bármelyik kortársa, hogy nem vállalt hozzá hasonló feladatot? Nem tudunk ilyen költőkről.

Sok olyan esetet ismer a művészet- és irodalomtörténet, amely arról tanúskodik: nem feltétele egy műalkotás minőségének a művész teoretikus felkészültsége, ilyen vagy olyan állásfoglalása az élet vagy a politika kisebb-nagyobb ügyeiben. József Attila viszont olyan eset, amely azt mutatja, hogy a vállalt, választott, tudatosan kiművelt világszemlélet pozitívan hathat az alkotói folyamatban, segíthet a művésznek a megélt, élménnyé tömörült tapasztalatokat mások számára is megélhetővé tenni. József Attila költészetét nem tette kevésbé gazdaggá, lényeglátóvá, hamis emberi magatartások sugalmazójává a társadalmi elkötelezettség, a filozófiai, ideológiai tartalom. Ellenkezőleg. Ez a költészet "a proletár belső" révén lett igazán érzéki, humanista. A totális emberi lét igénye, a személyes és a társadalmi együttlátása, "együttérzése" személyesebbé és igazabbá tette a költő szerelmi költészetét is. Egészében a teljes emberért, a képességeit megélni tudó magán- és a közemberért vállalt harc fokozta József Attila művészetének intenzitását és ezzel hatását, ettől vált megszólító képessége egyedülállóvá a huszadik századi magyar kultúrában.

De túléli-e ez a művészet a kort, amelyben megszületett? A mai idők munkássága már nem az a munkásság. Ez az osztály már nem az az osztály. Munkásmozgalom nincs. A baloldaliság ma nem kötődik egy társadalmi alakzathoz. A szocializmus rendszerré vált alakjában vereséget szenvedett, ami nem maradt hatás nélkül ideológiájára sem. Maga alá temetné a megszűnő, átalakuló társadalmi, szellemi környezet a művet? Csak néhány versépítmény látszana ki a romok és a hamu alól? Nem hiszem.

Esetleg az mentené meg József Attila életművét, hogy újra kapitalizmus van?

Ez az életmű nem szorul sem a szocializmus, sem a kapitalizmus igazolására. A költő alkotta proletár egyetemesen emberi, akinek lényeglátása, világhoz való viszonya, sok bánata és kevés öröme, lázadása és a társadalmi többséggel való azonosulni tudása ma is időszerű. Ezért e költői életmű megszólító képessége ma is töretlen, és holnap is az lesz. Mégpedig azért, mert ma is segít az egyénnek, a kor emberének értelmezni viszonyát a világhoz, kérdéseket megfogalmazni, a létproblémáival szembenézni, embertársaktól nem elfordulni. József Attila attól nagy költő, hogy műveinek világossága, mélysége és tisztasága, tehát esztétikuma élménnyé, élvezetté teszi az egyszerűt és a bonyolultat, a szépet és a nehezet egyaránt. Igazi művészet ez, mert eszközeinek, történeteinek segítségével képes morális kérdéssé tenni egyén és társadalom viszonyát.

Rendben. De tartható-e ma a "mindenséggel mérd magad", a "légy a fűszálon egy pici él", a világ magadra vállalásának erkölcse? Nem vezet-e zsákutcába ez a szigorú erkölcsi kötelezettségvállalás? Hiszen a költő maga is odajutott élete végén: "én túlmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre" (Egy költőre). A Karóval jöttélben rákérdez: "Tejfoggal kőbe mért haraptál? / Mért siettél, ha elmaradtál? / Miért nem éjszaka álmodtál? / Végre mi kellett volna, mondd?"

Nem vezet-e a mindennel küszködés vállalása ugyanilyen eredményre mai globalizált világunkban, amikor látszólag minden egy irányba mutat, amikor a posztmodernnek nevezett kultúrában hitelüket vesztették a világot alakítani akaró ideológiák? A veszély fennáll. József Attila műve azonban nem kollektív öngyilkosságra, az életút másolására kötelez, hanem az eszmék tudatos újragondolására, önmagunk megfogalmazására, az igazságtalanság elleni harcra, a szabadságot adó rend megszerkesztésére. Prométheuszi bátorsága, korával farkasszemet néző arcátlansága erőt ad a ma emberérének helyét megtalálni a világban.

 

Jegyzetek

 

¹ Kötelező megemlíteni Szabolcsi Miklós négykötetes, az életművet és az életrajzot együtt tárgyaló kiváló munkáját; Tverdota György köteteit (Ihlet és eszmélet. József Attila, a teremtő gondolkodás költője. Budapest, 1989); Gyertyán Ervin kötetbe foglalt írásait (Budapest, 1985); Agárdi Péter: Torlódó múlt. József Attila és kortársai. T-Twins Kiadó, Budapest, 1995; Garai László: "…elvegyültem és kiváltam". Társadalomlélektani esszé az identitásról. Budapest, 1993.

² Az egyes idézett és nem idézett helyekből kitűnik, hogy József Attila a munkát illetően különbséget tett az elsajátító és az újat teremtő emberi tevékenység között, s ezen az alapon az ipari munkát többre értékelte, mint a mezőgazdaságit. Egyebek között ezzel is magyarázható, hogy a néppel való azonosulásában miért a proletár kapott meghatározó szerepet.

³ Tverdota György József Attila című könyve (Budapest, 1999) Költészet és cselekvés fejezetében megküzd ezzel a kérdéskörrel. Ebben a küzdelemben jó és tiszta szándék vezérli: az életmű értékeit, a XX. századi magyar irodalomban elfoglalt különleges helyét védi. Ezzel a céllal csökkenteni igyekszik a szocializmus, a munkásmozgalom iránt elköteleződés jelentőségét az életműben. Szerinte nem lehet, nem szabad elfelejteni az ebben a jegyben született verseket, de a későbbi történések miatt át kell értékelni azokat.

⁴ Magyar Nemzet, 1939. dec. 3. Közli: Kortársak József Attiláról. II. k. Szerk.: Bokor László. Sajtó alá rendezte: Tverdota György. 1987. 1237. o.

⁵ Az is megérne egy tanulmányt, hogy a vers végén, akár Fortinbras a Hamletben, megjelenik egy végső megoldás: "S hol táborokba gyűlt bitangok / verseim rendjét üldözik, / fölindulnak testvéri tankok / szertedübörögni rímeit." Pedig általában az a jellemző József Attilára, hogy nem bízza a világ és hazája sorsát semmilyen külső tényezőre, hanem csakis az emberre magára, akinek humanista elkötelezettséggel, a szellem és szerelem segítségével felül kell kerekednie a rosszon. Ez az Ars Poetica igazi üzenete és zárógondolata is.

⁶ Nem szeretnék a József Attila betegségével kapcsolatos témában állást foglalni. Annyit szeretnék csupán mondani, hogy ez a képlet talán rávilágít arra, hogy miért is nem sikerülhetett klinikai pszichológiai módszerekkel gyógyítani a költőt. Hiába gyógyult volna meg, társadalmi helyzete, a társadalom helyzete attól nem változott volna meg. Nem könnyű megszabadítani a "kettős teher"-től azt, aki e terheket a tudatosság ilyen szintjén éli meg, és aki e terhektől inspirálva alkot örökidejű műveket.

⁷ Bálint György: A toronyőr visszapillant. Szerk.: Koczkás Sándor, Budapest, 1976, 385. o.

⁸ József Attila válogatott levelezése. Sajtó alá rendezte Fehér Erzsébet. Budapest, 1976, 318. o.

⁹ József Attila Összes Művei. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. III. k. Sajtó alá rendezte Szabolcsi Miklós. Budapest, 1958, 268. o.

¹⁰ Uo. 178. o.

A rövid írás néhány, a munkásmozgalomhoz kötődő, félreértett vagy félremagyarázott József Attila-versrészlet megvilágítására vállalkozik.

Elöljáróban: nem ideológiai (félre)magyarázás, hanem néhány olyan, valami módon a (munkás)mozgalomhoz kötődő (vagy kötött) József Attila-versrészlet megvilágítására irányul ez a kis írás, melyeket félreértettek, félreértelmeztek, vagy egyszerűen nem vettek észre. Mindhárom csoportból egy-egy vers szerepel.

Időbeli sorrendben haladva a "Nagy városokról beszélt a messzi vándor" kezdetű, 1925-ben írt vers lenne az első. Melyet (állítólag…) az a megtiszteltetés ért, hogy Rákosi Mátyáshoz kötötték. Elsőként talán József Jolán A város peremén című, mulatságos kitalációkkal teli, József Attila életének szentelt ifjúsági regényében, illetve nevezettnek Rákosi Mátyással készült szupervonalas (1949-et írunk…) interjújában bukkan fel ez az állítás.

A történet szerint Rákosi 1925-ben, szigorú illegalitásban Budapesten tevékenykedvén, (egyik) ügyvédjénél, Makai Ödönnél lakott, és így ismerte meg, gyámján és egy személyben sógorán keresztül József Attilát. A Nagy városokról beszélt a messzi vándor (valamint még egy, részben hasonló témájú vers, A nagy városokat sehogysem tudom elfeledni állítólag Rákosi szavai nyomán keletkezett, amikor is beszélgetett az ifjú József Attilával. Némi óvatossággal így magyarázta ezt a versek 1955-ös kritikai kiadása: "A messzi vándor itt, mint az idegen a következő (A nagy városokat…) versben valószínűleg Rákosi Mátyás, aki kevéssel elfogatása előtt többször megfordult a költő sógorának és gyámjának, Makai Ödön ügyvédnek lakásán", majd ennek nyomán Szabolcsi Miklós monográfiája pedig így szól erről: "Ez a téma pedig az életrajzi adatok alapján, kétségtelenül, a Szovjetunió ideálképe, mesebeli rajza, a Szovjetunióé, amelyet az illegalitásban levő Rákosi Mátyással folytatott beszélgetések tettek József Attila számára élővé."

A verseket olvasván azonban egyáltalán nem biztos, hogy azokból a Szovjetunióra vagy netán más országok városaira, ahol Rákosi kominternes tevékenysége során megfordult, lehetne következtetni. Nemigen képzelhető el ugyanis, hogy a konspiráció szabályainak betartására igencsak ügyelő Rákosi egy alig ismert fiatalemberrel ilyesmiről beszélhetett volna.

A Makai Ödön lakásán töltött hetekről részletesen ír Rákosi 1956 után, szovjetunióbeli (gyakorlatilag kényszerlakta) évei során. Nem térnénk ki most részletesebben arra, hogy lakott-e egyáltalán Makaiéknál Rákosi. Rákosit fantáziája kissé messze ragadta: emlékezései során ugyanis a proletárdiktatúráról is beszélt József Attilának, illetve arra is utal, hogy a börtönből is igyekezett egyengetni a fiatal költő sorsát. (Makai szerepe sem egészen tisztázott: Szántó Zoltán [nem publikált] visszaemlékezéseiben, Landler Jenőre is hivatkozva, József Attiláról gyanús, nem éppen pozitív képet rajzol.) Mégis: bizonyos elemek mintha alátámasztanák legalábbis azt a feltevést, hogy Rákosi – Braun úr álnéven – Makaiéknál lakott volna. Különös módon visszaemlékezéseinek két apró hibája bizonyíthatja ezt. Nevezetesen: Makaiék Lovag utcai lakását az Aradi utcába teszi, illetve Makai keresztneve Rákosinál következetesen Jenő (és nem Ödön…). Ugyanis ha forrásokra támaszkodik, nem pedig saját (eléggé távoli) emlékeire, talán nem tévedett volna. (Ráadásul az Aradi utca és a Lovag utca nincs is olyan távol egymástól, és mindkettő a Körútról nyílik. Rákosi egyébként is gyakorta téved az utcanevekben: a párt, Kun Béláék egykori helyiségeit – a Visegrádi utca helyett – az azzal párhuzamos Ügynök – mai nevén Kresz Géza – utcába helyezi.) Mindez azonban a versek valós értékelésén, tényleges szerepén mit sem változtat.

Következő versünk problematikus időbeli elhelyezése más szempontból figyelemre méltó. A tulajdonképpeni tévesztés nem csupán mindjárt említendő versünkre jellemző. Gyakorta elfeledkeznek arról, hogy a vers általában nem a fogantatás pillanatában születik: nem pillanatkép, hanem sokkal inkább festmény; a megélt valóságot önmagába süllyesztve, újraformálva hozza a felszínre. Petőfi Nemzeti daláról is sokáig azt képzelték, tanították, hogy március 15-én írta a költő, és máris sietett a Múzeum lépcsőjéhez elszavalni, holott napokkal előbb írta, és egy későbbi eseményen szavalta (volna) el. József Attilánál maradva, csupán egyetlen előzetes példa: Magad emésztő kezdetű, voltaképpen nem befejezett versének kommentálása, illetve születése pillanatának – és megírásának – egybeesése. Néhány sorát idézzük:

Villamoson
Egy este a Széna téren
Találkoztunk. Kalapot emeltem,
Talán nyeltem,
Köszöntem, és te
Csodálkozva vettél észre.

József Jolán, a költő nővére, szuggesztív szépségű életrajzában még a valós tényről ír: "…egyszer a Japán kávéházban elmondotta, hogy egy téli estén felszállott a villamosra, és a peronon Babits Mihállyal találkozott." Vagyis itt a két esemény: a találkozás, illetve a (félkész) vers felolvasása nem azonos pillanatban történt. Ezen a nyomon indul el és téved el Basch Lóránt (a Baumgarten Alapítvány Babits melletti kurátora): "A téli esti találkozás 1934 elejére eshetett. A vers maga az izgalmas találkozás eleven hatása alatt íródott." Vagyis: közvetlen élményként tudja csak elképzelni a verset. (A vers egyébként [miként az örmény rádió ismert vicce – "igaz-e hogy…"] nem 1934-ben, hanem 1933-ban, nem télen, hanem nyáron, és nem Budapesten, hanem Lillafüreden, a jól ismert Ódával egyidejűleg születhetett, de most erre nem térünk ki.)

Vessünk még egy pillantást a fenti versidézetre. "…egy este a Széna téren…" Elképzelhető-e vajon, hogy egy ugyanaznapi találkozásról írná a költő azt, hogy egy este? Inkább "ma este", esetleg "az este" képzelhető így el csupán.

S most következne második, valódi "mozgalmi" témánk. A cím nélküli, rövidke verset, töredéket egészében közlöm.

Díványon fekszem, sziszegek:
"Na várjatok!…" S egyszerre hallom
– gyötrően munkát! kenyeret!
Kiabálnak az utcasarkon.
S rohanok, majdnem azt sikoltom –
"Várjatok hát! Megyek, megyek!…"
Mit gyerekes dac! Igazi voltom
Küzdő, emberi szeretet.

Szántó Judit, a költő élettársa közölte elsőként a verset 1960-ban. Idézzük (a nem mindig szavahihető) Szántó Juditot: "A Népszava szerkesztőségétől jöttünk le. A Rákóczi úton munkanélküliek tüntettek, munkát, kenyeret követelve. Velük akartunk tartani, de József Attila döbbenten tartott vissza: nem mehetünk velük!" Szántó Judit szavai gyanúsan egybecsengenek a verssel magával. Mivel a vers feltehetően 1934-ben született, olyan tüntetést kerestek – és végül találtak is, hála a Negyedszázados harc kronológiának, amely ilyen jelszavakat skandált. Csakhogy… az ott föllelt tüntetés nem a Rákóczi úton és nem is Korong utcai lakásukhoz közel történt: erre gondoltak ugyanis a vers elején szereplő dívány nyomán, hanem a Keleti pályaudvarnál (elég bajos és valószínűtlen a Korong utcában a Keletinél tüntetőket hallani), és nem munkát! kenyeret! követeltek, hanem Gömbös Gyula menesztését kívánták.

Gondoljunk vissza egy pillanatra a Magad emésztő példájára, és itt is magához a szöveghez folyamodjunk: Díványon fekszem… Elképzelhető, hogy bárki a saját otthoni bútoráról írná, hogy díványon? ("Díványomon", "a díványon", állhatna sokkal inkább…) Megint csak az egyidejűség téveszthette meg a kutatókat, olvasókat. Holott sokkal valószínűbb, majdhogynem biztos, hogy nem a saját díványáról, hanem az analitikus díványról van itt szó, ahol az analitikus óra során fölbuzognak korábbi (akár 1930. szeptemberi) emlékei.

Harmadik – és egyben utolsó – példánk nem a szöveg félreértésével, hanem figyelmen kívül hagyásával, "értelmezése" hiányával kapcsolatos. Két közismert versből idézünk. A Külvárosi éj az egyik. Verseskötetének is ez lett a címadó verse. Ismert tény, hogy a féllegális kommunista Társadalmi Szemlében példa nélkül álló ledorongoló bírálat jelent meg a kötetről. Sokan írtak erről: nem is érdemes erre a kritikára kitérni, vele foglalkozni. Illetve… egy mozzanata mégis figyelemre méltó.

Idézzünk a versből:

S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken.
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.

 

Gyárról, üzemről hasonlóan szépen, álmot valóval vegyítve, légiesen konkréten nemigen írtak. Mégis, éppen ezeket a sorokat pécézi ki az értetlen kritika: "Hogy a szövőnők nemcsak álmodozni szoktak, hanem heti 10-20 pengőért sorvadnak a szövőgépek mellett, arról itt nem esik szó!" Ilyetén bugyuta félreértelmezést és kioktatást másutt nemigen olvashatunk.

József Attila válaszolt is az idézett sorokra, s erről nemigen esett említés. Nem prózában, tanulmányban, nem is önfeltáró szövegben (amilyen például a sokat idézett, emlegetett Szabad-ötletek), hanem versben. Nem is akármilyenben: az egyik legismertebben, a Hazámban. Nézzük csak:

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartellekről…

Nem az akkori párt sugallta kritikának, hanem a költőnek volt igaza.