József Attila számára a világnak női arca volt, de érzelmeit, kapcsolatait szociológiai törvényszerűségek is determinálták. Családot is akart alapítani, a világot is meg akarta változtatni, talán úgy is ki lehet ezt fejezni, hogy türelmetlen pár- és párt-kereső volt.

József Attila számára a világnak eredendően női arca volt, hiszen lányok, asszonyok vették körül apró gyermekkora óta. Anyja és nővérei mellől fájóan hiányzott a családot biztonságosan összetartó apa, aki szerethető-gyűlölhető, utánozható-legyőzhető férfiminta és tekintélyszemélyiség lehetett volna számára. József Áron azonban 1908 nyarán végleg elhagyta a feleségét, két kislányát és a hároméves Attilát.

A női környezetben nevelkedett fiúcska további fejlődését – sőt költészetét is – messzemenően befolyásolta az a tény, hogy éppen ő, a legkisebb gyermek vált idejekorán a családfenntartó szerep várományosává, holott még maga is törődésre, kényeztetésre szorult. Gyermeki öntudatát megnövelte ugyan a kilátásba helyezett, felelősségteljes feladat, de tisztában lehetett vele, hogy függő élethelyzete miatt nem tölthet be egyhamar irányító szerepet a csonka József családban, ahol mindenekelőtt a Mama és nagyobbik lánya, Jolán viselte a jelképes nadrágot.

A családi "nőuralom" következtében sajátos magatartásforma rögzült a cseperedő fiúban. Érzelmileg alapvetően elfogadásra rendezkedett be; passzívan hagyta, sőt elvárta, hogy szeressék – s a gondoskodást játékos-hízelgő-elragadó gyermek módjára, okosságát-tehetségét fitogtatva hálálta meg. Rendkívüli azonosulási készséggel kapcsolódott a szeretett nőkhöz. Egész életében a figyelmes, érzékeny, művelt, inspiráló lányok, asszonyok társaságát kereste, akiknek bizalmas közelségére akkor is szüksége volt, ha tisztán szellemi kapcsolatot ápolt velük. Mindez költészetének is alapvetően "feminin" jelleget adott: a világ apró szépségei iránti érzékenység, a részek és az egész meghitt viszonyának pontos, megélt ábrázolása eredendően annak következménye, hogy ő maga is ritka empátiával, mondhatni: női szemmel tekintett a világra. De csak addig, amíg el akart vegyülni benne. Legnagyobb szerelmi csalódása után nézőpontot és harcmodort váltott: azontúl kívülről, kritikusan szemlélte korát, környezetét.

Lelki élményei mellett szociológiai törvényszerűségek is determinálták férfi- és nőkapcsolatai alakulását – ezek pedig messzemenően befolyásolták a költészetét.

Első generációs értelmiségiként megadatott számára, hogy mint "az ucca és a föld fia", kora valamennyi társadalmi osztályának életét közelről, belülről ismerhesse; a ferencvárosi munkáskörnyezet és a szabadszállási paraszti világ után a terézvárosi úri negyed, a vidéki értelmiség és a pénzarisztokrácia világába is bejáratos lehessen. Magától értetődik, hogy múzsáit, szerelmeit abból a körből választotta, ahol szellemi igényességétől vezérelve maga is igyekezett otthonra találni. Mindig "fölfelé" udvarolt – nálánál társadalmi rangban feljebb álló lányok, asszonyok izgatták -, s talán éppen elérhetetlenségük tudata serkentette küzdőkedvét.

Bizonyos azonban, hogy soha nem lett volna képes áthidalni ezeket az irdatlan társadalmi távolságokat, ha nincs genetikailag is "kódolva" a határátlépésekre. Márpedig József Áron, a romániai vándormunkás és Pőcze Borbála, az alföldi faluból Pestre szökött cselédlány fia olyasmit is "eltanult" szüleitől, amit azok valójában akaratlanul hagyományoztak rá: a gátakat nem ismerő szabadságvágyat, az öntörvényűséget és a dacos következetességet, amellyel életüket – akár önvesztükre is – alakították.

A Pőcze család sorsa érzékletesen példázza, miként érvényesült a későbbi Mama és gyermekei életében az örökletes családi magatartásminta.

Az ötgyermekes szabadszállási parasztcsalád harmadik gyermekeként született Pőcze Borbála – József Attila édesanyja – nem az első volt a famíliában, akit a szigorú erkölcsű paraszti társadalom "deviánsnak" tekintett. Édesapja, Pőcze Imre törvénytelen gyerekként jött a világra, és szabadságos katonaként ismerte meg későbbi feleségét, Demeter Juliannát, akivel 1870-ben házasodott össze. Az erős akaratú, szigorú asszonytól azonban tizenöt évi házasság után kénytelen volt elköltözni; felesége ugyanis nem tudta megbocsátani kicsapongásait, és még a halálos ágyán sem kívánta látni elűzött urát. József Jolán tanúsága szerint hajlíthatatlan-konok nagyanyjuk azért kergette el a férjét, mert az "valami falusi rosszlánynak hordta a sonkát, szalonnát a padlásról". A "Dörmögőnek" becézett nagyapa a Muszájkert őrzőjeként egy csőszkunyhóban élt a kutyájával, öregségére kegyelemkenyéren tengődött fiainál, végül 1931-ben éhen halt.

Pőcze Borbála tehát akarnok anyja döntése miatt ugyanúgy apa nélkül nőtt fel, mint saját későbbi gyermekei. A falu egyik legszebb lányának tartott Borcsa is kemény akaratú, rátarti teremtés volt. Amikor anyja erőnek erejével férjhez akarta adni, szembeszegült a szülői akarattal; s hiába kapott alapos verést, "egy szál pendelyben" elszökött hazulról, és meg sem állt a fővárosig, ahol cselédnek állt. Nem sokkal később húga, Mari is elhagyta az anyai terror miatt elviselhetetlen családi házat; Pesten férjhez ment Szűcs Vincéhez, majd urával együtt kivándorolt Amerikába. Akkoriban nem a Pőcze nővérek voltak az egyedüliek, akik – akár magántermészetű okok miatt, akár a falusi munkanélküliség elől menekülve – a fővárosban vagy az Újvilágban próbáltak szerencsét. Azonban mindkét Pőcze lány végérvényesnek tekintette a döntését, s tudatosan szakította el gyökereit – akárcsak később a hűtlen József Áron, aki szintén az amerikai kivándorlás gondolatával játszott, mielőtt elhagyta családját. (Szűcs Vincéné azonban Detroitból egészen a harmincas évekig levelezett korán elhalt nővére gyerekeivel, s pénzt is küldött nekik – szemben édesapjukkal, aki Romániában ismét megnősült, s miután egy nyomorék, süketnéma fia született, azt mesélte új asszonyának régi családjáról, hogy kivándoroltak Amerikába – tehát ugyanazt a legendát szőtte alakjuk köré, mint amellyel saját nyomait akarta eltüntetni az utána kutakodók elől.)

Pőcze Borbála tizenöt éves korában érkezett Pestre, és már négy esztendeje a Soroksári út környékén cselédeskedett, amikor egy kifőzdében megismerkedett leendő férjével, aki akkor még szappanossegéd volt, és szintén a Ferencvárosban dolgozott. Miután Josifu Aron letöltötte katonaidejét, hat éven keresztül "vadházasságban" éltek. Ez idő alatt három gyermekük született, de csak 1900 karácsonyán kötöttek házasságot. Pőcze Borbála tehát három "törvénytelen" gyereket hozott a világra azelőtt, hogy a férfi a nevére vette volna. Mivel leányként szülni csak a Rákosi-korszakban volt dicsőség, feltételezhető, hogy Pőcze Borbála szégyellte az emberek előtt társadalmilag kétes helyzetét, mégis kitartott választottja mellett, mert szenvedélyes szerelem fűzte hozzá. Tudhatta, hogy ha fiút szül neki, sikerül maga mellé láncolni emberét, aki annyira vágyott egy gyerekre, aki tovább viszi a nevét. (Kálmán fiuk 1901-ban született, de 1903-ban – éppen a szabadszállási rokonoknál – torokgyíkban meghalt.) Akkor nőtt meg Pőcze Borbála presztízse József Áron szemében, amikor a várva várt trónörökös, József Attila 1905. április 11-én megszületett.

Talán nem is esett volna szét a család, ha Borbálában – aki végre nyeregben érezte magát – nem éled föl az anyjától örökölt rátartiság. A jelek szerint alapvetően hiányzott belőle a realitásérzék – ezért volt képes mindent egy lapra téve föl nekivágni az ismeretlen nagyvárosnak és a korabeli lányok legféltettebb kincsét, a tisztességét is föláldozni egy férfiért, akiről nem tudhatta, vállalja-e mindenestől, vagy sem. Alapjában véve romantikus lélek volt, álomvilágban élt, ügynököktől vásárolt füzetes regényeket bújt naphosszat, a gépírókisasszonyok világa érdekelte, s meg is gyűlt a baja a férjével. Jolán – aki később a család krónikása lett – utólag a házastársi perpatvarokról is beszámolt. Vagy azért veszekedtek a szülők, mert másféle elképzelésük volt gyermekeik jövőjéről, vagy azért, mert a Mama nem úgy viselkedett, mint a többi, "rendes" munkásfeleség, aki tisztán tartja a lakást, süt-főz, trécsel a szomszédasszonyokkal, jóllakatja a férjét és a gyerekeit. Pőcze Borbála néha úgy belemerült az olvasásba, hogy elvesztette az időérzékét, s elfelejtett ebédet főzni, éhesen maradt ura legnagyobb felháborodására. – Ennél súlyosabb mulasztást azonban nemigen lehetett a szemére vetni.

Jóvátehetetlen hibát akkor követett el, amikor rosszul mérte föl a családi erőviszonyokat.

József Áronné ugyanis – idilli családképet sugalló olvasmányai hatására – mindenáron maga mellé akarta láncolni társaságkedvelő férjét, aki azonban ragaszkodott szabadságjogaihoz. A külső megjelenésére, ügyes kezére és csavaros észjárására sokat adó férfi rendszerint nem sietett haza munka után, hanem vidám hangulatban kártyázott-adomázott késő estig a kocsmában. A házaspár sokat veszekedett emiatt. Amikor az is kiderült, hogy József Áron egy vörös hajú kantinosnőnek teszi a szépet, felesége kiadta az útját. Férje pedig szaván fogta, és 1908 nyarán – talán nem is egyedül, hanem a testvérek között később gyakran emlegetett "lánghajú" nő társaságában – végleg odébbállt. Etelka emlékei szerint minden megtakarított pénzüket magával vitte, ez pedig arra vall, hogy valóban elszánta magát a végleges szakításra.

A Mama indulatos döntésében tehát az anyjától öntudatlanul eltanult, konok-önérzetes női magatartásminta érvényesült. Ő sem bocsátotta meg férjének a szerelmi hűtlenséget. Mindketten a lehetséges maximális büntetést rótták ki házastársukra: elzavarták őket hazulról – és József Áron, tudva anyósa és apósa kibékíthetetlen konfliktusáról, bizonyára nem akart "Dörmögő" sorsára jutni. Mentette a bőrét és megbüntette asszonyát – de családja (bal)sorsát is megpecsételte.

Amikor az elhagyott feleség rájött, hogy ő idézte saját fejére a bajt, s miatta maradt kenyérkereső nélkül a család, jogosan érzett lelkifurdalást gyermekeivel szemben. Már nem volt olyan szép, mint amikor urát meghódította, hiszen tizennyolc év alatt – mióta találkoztak, majd elváltak útjaik – hat gyereket szült (közülük hármat eltemetett), és az elhagyatottság nem annyira a külsejét, mint inkább az önértékelését rombolta.

Lehetett volna még egy esélye, ha újra férjhez megy, hiszen maradék szépségével is megdobogtatta a férfiszíveket. Előbb egy kedélyes kocsis, majd egy suszter kerülgette a Mamát, vállalva, hogy eltartja őt három gyermekével – ám a féltékeny testvérek kíméletlenül elüldözték a potenciális mostohaapákat. (József Attila csak felnőtt fejjel látta be, hogy megmenthették volna anyjukat – és magukat is – a további hányattatásoktól, ha akkor kevésbé önzőek; Csoszogi, az öreg suszter című kis elbeszélését a megkésett engesztelés gesztusa is motiválta.)

A Mamának tehát haláláig vezekelnie kellett meggondolatlansága miatt. Összeszorított foggal, testi és lelkiereje végső megfeszítésével igyekezett is helytállni a nehéz férfiszerepben – de a megélhetésért folytatott harc fölemésztette energiáit, önbizalmát és egészségét. A családi trauma pedig szétzilálta a gyerekek és édesanyjuk bensőséges kapcsolatát. Különösen az öcsödi két esztendő hagyott kitörölhetetlen nyomot a lelencsorsra kárhoztatott kisfiúban.

A lelki köldökzsinórt az idegenben Etus, a fiatalabb nővér jelentette ötéves kisöccse számára. Ő életrevalóbb, realistább és alkalmazkodóbb teremtés volt, mint a kisfiú, s korán kialakult anyai ösztöneitől vezérelve igyekezett gondoskodni róla a közös "száműzetés" során. Mindkettejüknek hiányzott a Mama, aki hol volt, hol nem, s ha igen, akkor is kiszámíthatatlanul viselkedett. Huzamos távolléte idején azt sem tudhatták, él-e még. Amikor váratlanul megjelent Öcsödön, úgy érezték, a sírból támadt fel, s amikor újból otthagyta őket, ismét elgyászolták. Az anyja után vágyódó kisfiúban ekkor ingott meg a női nem iránt érzett ősbizalom – melyet aztán a felnőtt kori szerelmi csalódások tovább romboltak.

A halottnak hitt anya váratlan megjelenése és újbóli eltűnése mintegy korai ízelítőt adott József Attila számára a Mama végső elvesztésének traumájából – de abból is, hogyan lehet illuzórikusan eltemetni és feltámasztani valakit a képzelet és a szómágia segítségével. József Attila Mama-versei a pszichoanalízis technikájával elevenné tett, újraélt gyermekkori emlékek intenzitásától kapták indulati energiájukat.

József Áronné labilis kedélyállapota és elhatalmasodó betegsége későbbi kapcsolatukra is rányomta bélyegét. A régi, vidám, nótás kedvű Mama helyett gondoktól gyötört, örökké fáradt, ideges asszony állt a család élén, aki görcsös kötelességtudattól hajtva, elszántan gürcölt élete utolsó tíz esztendejében. Észre sem vette, milyen érzelmi hiánybetegséget idéz elő gyermekeiben, akik az új helyzet elviselésére véd- és dacszövetséget kötöttek, s a nyomasztó valóság elől külön bejáratú képzeletvilágba menekültek: új neveket adtak a tárgyaknak, magukat püngrücöknek nevezték, és titkos nyelven társalogtak, elhatárolódva a többi gyerektől. A fantáziavilág és az életkonfliktusokat megoldó szerepjáték később mindhármuk életében jelentős szerephez jutott – amellett megalapozta a költő bizalmas kapcsolatát nővéreivel, tágabb értelemben pedig a vele szolidáris nőkkel.

Édesanyjuk nem tudott gyermekei titkos vágyairól. Jolánt – családi nevén: Jocót – már tizenegy éves korától pénzkereső munkára kényszerítette, s valósággal vetélkedtek, ki bírja jobban a robotot. Etus, a középső gyerek, védett családi helyzetében nem volt annyira sérülékeny, mint a borulékony idegrendszert örökölt Jolán és Attila. A dajkáláshoz, becézgetéshez szokott legkisebb fiú azonban, ahogy kamaszodott, egyre inkább kevesellte a neki jutó kedves szavakat, melengető öleléseket, és folyamatosan szenvedett az érzelmi elhanyagoltságtól. Első öngyilkossági kísérletét, kilencéves korában – amikor lúgkövet akart inni, csak azért, hogy édesanyja újból a karjába vegye, s érezhesse aggódó szeretetét – éppúgy a környezetének szóló néma segélykiáltásnak szánta, mint később, makói gimnazistaként a gyomormosással végződő önmérgezést. Ő az örökké szeretetre szomjas "Szépség-koldus" lett, aki egész életében az anyapótló nők közelségét kereste.

A családi anyahelyettes szerepét a rangidős Jolán töltötte be. Az ő ereiben is nyughatatlan vér csörgedezett, akárcsak a szüleiében, és szinte az összes lehetséges női életszerepet kipróbálta, amelyet kora társadalma és egyéni élethelyzete fölkínált számára. Ő azonban nem vaktában, mindent egy lapra föltéve, irracionálisan lázadt kiszabott sorsa ellen – mint egykor az édesanyja -, hanem praktikus előrelátással, önnön legjobb lehetőségeit számba véve. Két kincse volt: a szépsége és az okossága; ezek révén kívánt előnyösebb társadalmi helyzetbe jutni, akár az aktuális erkölcsi normákat is háttérbe szorítva, egy magasabb morál – szerettei megmentése – jegyében.

A családfenntartók egyéni döntései a függő helyzetben élő családtagok sorsát is szükségszerűen befolyásolják. A csinos, eszes, leleményes, becsvágyó József Jolán valósággal átprogramozta testvérei további életét. Mindent elkövetett, hogy kitörjön a ferencvárosi nyomorból, s amolyan céltudatos "self made woman"-né váljék, aki fejlett gyakorlati érzékkel képes irányítani saját maga és övéi sorsát. Ő testesítette meg a kamasz József Attila számára az otthonteremtésre képes, rendkívül vonzó, szexuális vágyat keltő, de az incesztus ösztönkorlátozó tilalma miatt örökre elérhetetlen nőideált.

Tizenöt éves volt, akárcsak egykor a hazulról megszökött Mama, amikor férjhez ment Magyarország tornászbajnokához, Pászti Elemérhez, aki felesége családját is befogadta Üllői úti lakásába. Az anyagi biztonságra vágyó "Jocó" azt remélte, hogy férje révén elindulhat a társadalmi fölemelkedés útján. 1914 nyarán kereskedelmi szaktanfolyamot végzett, majd Pászti segítségével egy neves orvosprofesszor titkárnője lett, havi száztíz korona fizetéssel. Anyja és testvérei neki köszönhették, hogy a háborús nélkülözések közepette nem kellett nyomorogniuk. 1915-ben Jolánnak kisfia született, s míg férje a fronton szolgált, az akkor tízéves éves Attila a távollevő családfő szerepébe is beleképzelhette magát. De a kisbaba tíz hónapos korában, diftériában meghalt, a házaspár pedig elvált.

Ekkoriban derült ki, hogy a Mama – aki egyre kevésbé bírta a nehéz fizikai munkát – gyógyíthatatlan beteg, Jolán viszont "megfogta az isten lábát", mert egy előkelő terézvárosi ügyvéd, dr. Makai Ödön – akinél gépírói munkát vállalt – beleszeretett a csinos fiatalasszonyba. Az őszirózsás forradalom napjaiban tartották az esküvőt. Úgy tűnhetett mindnyájuk számára, sínen van az életük. Nem így történt. József Áronné 1919 karácsonyán rákban meghalt, s időközben elenyészett a forradalmi hangulat, amely annak idején a "rangon aluli" házasság megkötésére ösztökélte a fiatal ügyvédet. A véres politikai visszarendeződés körülményei között nem vállalhatta a világ előtt a szegény rokonokat – de csak képmutatás árán tudta fenntartani a látszatot. Családtagjai előtt, akik nagy fontosságot tulajdonítottak az előkelő származásnak, Lippe Lucie erdélyi úrhölgy irataival "igazolta" Jolán személyazonosságát.

A finom, előkelő ügyvédfeleség szerepét szívesen játszó Jolán a Mama halála után ragaszkodott hozzá, hogy férje a tizennégy éves Attiláról és a tizenhat esztendős Etusról is gondoskodjék – ő lett a kiskorúak gyámja -, de a Lovag utcai, négyszobás, összkomfortos lakásban élve ők is arra kényszerültek, hogy tagadják le származásukat. Etust szobalányként, Attilát távoli rokonként tüntették föl a vendégek előtt; Jolánt Lucie-nek, a gyámapát pedig "Doktor úrnak" kellett szólítaniuk a testvéreknek.

"Lucie" – noha alapjában véve élvezte új státuszát – a hazug élethelyzet miatt szüntelenül összeütközésbe került a férjével. 1922-ben megkísérelt elszakadni tőle: színésznőként próbált önállósodni, de kudarcot vallott. Rájött: ha segíteni akar testvérein, fenn kell tartani a "fortélyos félelem" diktálta látszatot. Idegei azonban tönkrementek az örökös szerepjáték során: többször kísérelt meg öngyilkosságot. A húszas évek közepén egy svájci idegszanatóriumban, majd a budai Siestában gyógykezelték. Felépülése után pótcselekvésekbe menekült: mohón hajszolta a pénzzel megvásárolható élvezeteket: kártyázott, flörtölt, "mímelt mámorokba" menekült – ám lelki teherbírása egyre gyengébb, labilisabb lett. Nem tudott irányt szabni megnyilatkozási formát kereső tehetségének.

Húga, Etelka, játékosabban fogta fel a furcsa élethelyzeteket. Eleinte a Lovag utcai háztartási cseléd szerepe ellen sem berzenkedett. Tizenhét éves volt már ugyan, amikor a Doktor úrék mint távoli rokont "alkalmazták", de jó ideig élvezte az álarcosdit. Titokban Hamupipőkének képzelte magát takarítás közben: jókedvűen porolta a szőnyegeket, táncolva vikszelte a padlót, énekelve mosott-vasalt-mosogatott. Csak az úrinőként viselkedő Lucie dirigálása bosszantotta néha – valójában azonban tetszett neki a családi szerepjáték az előkelő környezetben. Nővére és gyámapja házassági konfliktusainak szemtanújaként csöppet sem vonzotta a felnőtt életforma – ezért ösztönösen a gyermeki örömökbe menekült. Szenvedélyesen babázott – ugyanakkor művészi tehetségét is kiélhette: táncórákat vett egy neves mozgásművésztől, zongorázni tanult, színházasdit játszott a házbeli fiatalokkal, s rendszeresen operába járt. Wagner muzsikájáért rajongott, akárcsak Lucie.

Amikor József Attila a párizsi Sorbonne-on tanult, az otthoni miliő is megváltozott: a két nővér naponta többször összekülönbözött. Etus kamaszlányi önérzettel lázadozott a házicseléd ráosztott szerepe ellen, és jogait követelte. Attila amolyan világlátott, bölcs férfi módjára – mintha ő volna nővéreinek gyámja – igyekezett összebékíteni a távolból szeretteit. Jolánnak címzett levelei élére ez idő tájt mindig odaírta: "Az Etussal békülj ki!" – s az idegileg kikészült Jolánt alkotó energiái fejlesztésére, írásra buzdította.

Levelezésük alapján nyomon követhető, hogy a tanulmányok finanszírozásán túl mi mindent köszönhetett asszonynővérének a költő: buzdítást, inspirációt, szellemi táplálékot, versenykedvet, lelki gondozást. József Attila nemcsak legelső ismert rigmusát írta Jocónak, hanem később is múzsájának tekintette, s vele bíráltatta el verseit – természetesen azokat is, amelyeket később más nőknek címzett. Elvégre a lánytestvérekről éppúgy le kell érzelmileg válni a felnőtt kor küszöbén, mint az anyáról. Jolán pedig, akit bizalmasának tekintett, ugyanolyan megértően és kritikusan szemlélte öccse szerelmi próbálkozásait, mint költészeti kísérleteit.

A leválás azonban nem sikerült tökéletesen.

József Attila vonzalmaiban nemcsak a családi teljesség iránti vágy fejeződött ki, hanem lelki alkatának kettőssége is megmutatkozott: egyszerre vonzották őt fiatal lányok és idősebb asszonyok. Szegedi éveiben Balogh Vilma irodalmi szalonjában a fruskák iránt éppoly heves érdeklődést tanúsított, mint a védencét rajongva ajnározó háziasszony iránt; később Gyenes Gitta festőnőért és bakfislányáért, Wallesz Lucáért is egyidejűleg hevült; párizsi tanulmányai idején pedig Révai Ilka fotóművésznő és leánya, Éva gyakorolt rá szexuális vonzerőt. Minden bizonnyal a választott nők családi összetartozóságának tudata is táplálhatta benne ezt a furcsa, kétpólusú vágyódást. Még a Vágó Márta iránt érzett szerelem mélyén is fölfedezhetjük az imádott lány anyját mint titkos szerelmi célpontot.

Ezt a furcsa, komplex érzelmi igényt nyilvánvalóan elfojtott gyermekkori vágyak motiválták, amikor még egy ágyban aludt anyjával és nővéreivel – s testvérei az évek során a szeme előtt váltak érett, kívánatos nőkké. Testközeliek voltak, mégis tabuszemélyiségek, szexuálisan elérhetetlenek: az égi szerelem és a "zordon Szépség" sokszor elképzelt, hús-vér ideáljai.

Múzsák és szeretők így különültek el József Attila költészetében és magánéletében. Aki fölgyújtotta a képzeletét, de ellenállt a férfihódításnak – számíthatott rá, hogy neve vagy szépsége időtlen időkig fennmarad a műveiben. A makói diák, aki még Ady mámorittas hangján verselt, így halhatatlanította az internátus igazgatójának lánya, Gebe Márta "bronzhaját" vagy Espersit Caca "lányszépségét". Wallesz Luca iránt érzett pajtási vonzalmát is bűbájos versek sora őrzi. Noha konkrét modellek ihletésében írta szerelmes költeményeit – a múzsák alakja többnyire felismerhetetlen, akár össze is cserélhető. Ugyanazt a verset olykor több címzettnek is ajánlotta. Minden nőben azt az egyet, az "igazit" kereste, aki neki teremtetett, akivel egynek érezheti magát – aki olyan, mintha ikertestvére lenne: lénye másik fele, akit egyre türelmetlenebbül várt, kutatott.

Talán a hiánypótló, sorskompenzáló törekvés a legjellegzetesebb vonása a felnőtt életre készülő József Attilának, hiszen már kamasz korában koravén igyekezettel próbálta korrigálni az örökül kapott hibás családi mintát. A ferencvárosi lakásukban ágybérletben náluk lakó Tittel Margitot – aki a tízéves kisfiút megismertette Ady költészetével – éppúgy feleségül szerette volna venni, mint később azokat a szépségükkel és intellektusukkal egyszerre vonzó lányokat, akiknek versekkel udvarolt. Olyan partner szóba sem jöhetett, aki nem tudta értékelni szellemi kiválóságát és a semmiből szavakkal varázsolt, többnyire névre szóló vers-ajándékait.

Kamaszkorában, amíg anyagilag a családjától függött, a házasság természetesen csak távoli terv lehetett számára. Mégis megható az emlékezések között a visszatérő motívumokat olvasni arról, miként fontolgatta a leánykérést és a közös jövőt már 1924-ben, Makón, Saitos Valériával, majd 1926-ban Hertha Böhmmel, a hatvani kastélyban megismert osztrák nevelőnővel, akivel egy éven át esküvőről, gyerekekről, verseiről levelezett – igaz, a német nyelv gyakorlása is a céljai közt szerepelt.

Versei feminin jellegével szemben nőválasztásaiban határozottan "macho" vonások érvényesültek. Kamaszkori múzsái éppoly ártatlanok voltak abban, hogy a költő képzeletét lángra gyújtották, mint a későbbi szerelmi célpontok, akiket szabályosan üldözött képzelt vagy valódi szerelmével – Gebe Mártától Wallesz Lucáig, Vágó Mártától Szántó Juditig, vagy az Óda hősnőjétől, Marton Mártától Kozmutza Flóráig. Ők mindahányan, kivétel nélkül rokonszenves, szeretni való, tiszta gyermeket láttak a költőben, nem tekintették férfinak. Ez a tapasztalat azonban folyamatosan aláásta a magas intellektusú, ám infantilis érzelmi beállítottságától felnőttként sem szabaduló József Attila önértékelését.

1928 tavaszán-nyarán úgy érezhette, Vágó Márta személyében végre megtalálta az "igazit", hiszen nála érzékenyebb, inspirálóbb és megértőbb intellektuális partnert később sem talált. (Mindaddig Jolán töltötte be ezt a szerepet, aki anyja helyett anyjaként viselkedett, s a költő gyermekkorában róla mintázta az ideális nő álomalakját. Nagypolgári származású szerelmese azonban pallérozottabb agyú, iskolázottabb, kifinomultabb ízlésű volt, mint az autodidakta, kicsit sznob alapon művelődő nővér.)

A vezető értelmiségi körökben forgolódó Márta – noha elragadtatottan fogadta a hozzá írt verseket – egyszersmind szigorú kritikusnak és életreformernek mutatkozott, tehát pontosan azt kínálta a felnőtt személyiségét akkoriban alakító fiúnak, amire annak legnagyobb szüksége volt. Csak a bátorság hiányzott a jómódhoz szokott, elkényeztetett Mártából, hogy vállalja a közös életet a szegény sorsú, jövedelemmel nem rendelkező költővel – s hagyta, hogy szülei és érte aggódó barátai lebeszéljék a házasságról.

Pedig József Attila ekkor már partiképes korban volt: a huszonhárom éves, külföldi egyetemeken tanult, sokféle foglalkozásra alkalmas – és hajlandó – fiatalember már gyámapai hozzájárulás nélkül is megnősülhetett volna, ha a lány szülei is úgy akarják. Vágóék befogadó, magas szintű intellektuális közegében – úgy érezte – nemcsak boldog férj és apa, hanem Márta szüleinek gyermeke is lehetne; a vágyott családi teljesség tehát a legmagasabb szinten valósulhatna meg, szerelmi házasságával pedig révbe juthatna az élete. Joggal föltételezte, hogy a lánnyal egymás között máris "Apának" nevezett Vágó Józsefnek – aki a Pester Lloyd közgazdasági rovatának vezetője volt, s a hazai radikális szabadkőműves értelmiség elitjéhez tartozott – nincsenek társadalmi előítéletei. Nem is voltak – elméletben. De a leánya jövőjéért érzett aggodalom miatt mégiscsak feltételeket szabott a fiataloknak. Az egyévi próbaidő terve pedig fényesen bevált: az angliai tanulmányúton tartózkodó, sikeresen elbizonytalanított Márta 1928 decemberében már meg is írta szakítólevelét.

Ez a szerelmi kudarc – melybe lelkileg belebetegedett a költő – fordulópontot jelentett pszichés és intellektuális fejlődésében. Leszámolt azzal az illúzióval, hogy Jolán társadalmi "asszimilációs" stratégiája célravezető. Ekkoriban csatlakozott a munkásmozgalomhoz, és Mártát már csak egyetlenegy versében említette, nevétől megfosztva, "egy jómódú lány" formulában, akit osztálya elragadott tőle. Igyekezett őt is eltemetni magában, olyan mélyre, amilyenre csak képes volt.

Nagy kérdés persze, hogyan alakult volna József Attila magánélete és költészete, ha ez a házasság mégiscsak létrejön. Meglehet, hogy válással végződik, de a költő akkor is megtapasztalhatta volna mindazt, amiért Petőfit irigyelte: hogy rövid életében a költői sikereken túl a házasság és az apaság öröme is megadatott neki. József Attila is alig várta, hogy verset írhasson fia születése alkalmából. Mártának, nyolc évvel később fölelevenített barátságuk idején, bevallotta: szülei hatévi törvénytelen együttélését mintegy jóváteendő, szabályos házaséletre sóvárgott: azt szerette volna, hogy a felesége neki adja a szüzességét, közös hálószobában aludjon vele, főzzön rá, gyereket szüljön neki, s mindenestől vállalja őt, jóban-rosszban kitartva mellette. Az 1936-37 fordulóján már válófélben levő Márta azonban szerelmük torzóba fúlt reneszánsza idején sem vállalkozott a teljes alárendelődésre.

Nyilván nem véletlen, hogy a Márta-szerelem kudarcától lelki beteggé vált költő a továbbiakban olyan asszonyhoz kívánta kötni az életét, aki öntörvényű, erős, betonbiztosan mellette áll, szabályos házaséletre alkalmas, és társadalmi osztálykülönbségek sem tátongnak köztük. Türelmetlen párkereső volt már ekkor, hiszen ahogy múlt az idő, egyre sürgetőbb volt számára, hogy mamák és lányok kedvencéből végre felnőtté váljon, saját lábára álljon. Családot akart alapítani, költőként és férfiként is meg akarta állni a helyét. Ezért csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, ahol új Petőfiként, a proletárforradalom költőjének közéleti szerepében is hasznossá tehette magát.

Szántó Judit – eredeti nevén Ludmann Júlia, akit Czakó, Csont, valamint Pál Judit néven is ismertek a munkásmozgalomban – két évvel volt idősebb a költőnél. A mutatós asszony esernyőgyári munkásnő és szavalóművész volt: baloldali rendezvényeken lépett föl, szavalókórusokat tanított be, és egyedül nevelte kislányát. Elvált férje, az akkor moszkvai emigrációban élt Hidas Antal éppúgy költő volt, mint előző udvarlója, Fenyő László.

Ebben a kapcsolatban – mely csak azért nem lett szabályos házassággá, mert a karakán, erős akaratú nő kezdetben ezt nem igényelte – egyik fél sem lehetett igazán boldog. "Szövetség" volt ez inkább, "nem szerelem". Judit lelkiismeretesen gondoskodott a költőről, otthont teremtett számára, pénzt keresett a gyárban, fáradhatatlanul házalt a verseivel, de nem volt intellektuális partner; ugyanakkor szigorú anyaként viselkedett, és mozgalmi szempontból cenzúrázta a költő verseit. Az élettársak legfeljebb a szegényes, de tiszta közös otthon örömeit élvezhették egymás mellett. Szexuális vonatkozásban sem váltak be várakozásaik. A költő számára ezért vált olyan fontossá a pszichoanalízis: meg akarta érteni, miért kezd már-már félni az őt mindenestől vállaló asszonytól. A kezelést azzal az elhatározással fejezte be, hogy elválik Judittól. De ezt a tervét sem tudta egykönnyen végrehajtani.

A boldogtalan élettársi kapcsolat legárulkodóbb jele az volt, hogy Szántó Judit mellett csak mozgalmi költő lehetett, mert a nyomorúságos körülmények és hétköznapi gondok szorításában képtelen volt szerelmes verset írni hozzá. Nem úgy az először látott szépasszonyhoz, dr. Szöllős Henrikné Marton Mártához Lillafüreden, aki – tudtán kívül – a világirodalom egyik legszebb költeményét, az Ódát ihlette. József Attila lírai képzeletét tehát továbbra is az elérhetetlen, sohasem birtokolható, ismeretlen, "örök nő" hozta működésbe. Gyömrői Edit és Kozmutza Flóra, a két utolsó nagy versciklus múzsái sem érezték később, hogy bármi közük lenne József Attila szerelmes verseihez, noha ők hozták ihletett állapotba a költőt – akárcsak a holtában sosem látott, néhai Mama, akit már csak a teremtő költői képzelet támaszthatott új életre.

Családtagjaihoz azonban utolsó éveiben egyre ellentmondásosabban viszonyult. A pszichoanalitikus kezeléseken felidézett gyermekkori emlékei alapján minduntalan felülbírálta s indulatosan kritizálta szülei és testvérei életstílusát. Bántotta a tudat, hogy apja és anyja csak többévi együttélés után törvényesítette kapcsolatát, elítélte József Áron megbocsáthatatlannak érzett hűtlenségét, és – noha az első gyermekét váró Etusról mintázta 1929-ben a Betlehemi királyok bájos földi Madonnáját – morális szempontból elítélte nővérei férjválasztásait. Jolán fő bűne az volt a szemében, hogy "előnyös" házassága révén kiragadta őket természetes közegükből, a Ferencvárosból, s egyre jobban zavarták nővére infantilis rögzültségei, a püngrüc-korszakban gyökeret vert csodaváró mentalitás felnőttkori megnyilvánulásai. Iszonyat című versében Jolán és csecsemőkori önmaga ambivalens viszonyát jelenítette meg, a rémálmok dramaturgiája alapján, önkényesen illesztve össze az emlékezetéből kihullott, múltbeli történéseket. Etusra viszont azért neheztelt, mert fiatalabb nővére nemcsak kiszolgáltatott bakfisként, hanem huszonéves nagylányként is alárendelte magát Jolán-Lucie akaratának, aki a család egyben tartásának nemes céljára hivatkozva, elvált férjével házasította össze húgát.

Pedig élete utolsó hét esztendejében József Attila szeretetteljes otthonra, igazi menedékre talált a gyerekzsivajtól hangos, hódmezővásárhelyi Makai-házban. Ennek ellenére jobbára csak válságos életszakaszaiban kereste tartósan a társaságukat. Mindenáron a saját életét akarta élni – de az elvesztett édesanya hiányát tudatosító, szintén háromgyermekes Etus (a "boldogságos kismama") és sógora (egykori gyámja) családi harmóniája saját férfiúi kudarcait tudatosította benne. (1934 tavaszán sokat írt akkori lelkiállapotáról első analitikusának, dr. Rapaport Samunak, akivel Hódmezővásárhelyről amolyan "levelező analízist" folytatott.)

Gyömrői Edit, a költő új pszichoterapeutája 1935 közepén, amikor József Attila kezelésére vállalkozott, még nem sejthette, hogy egy éven belül saját látványos szakmai kudarcát éli meg páciensével, aki a lélekelemzés traumatudatosító-tudattalanfaggató módszerével próbálja megérteni a nőkkel szemben érzett bizalmi válságának okait.

Rövid idő leforgása alatt a terapeutanőnek be kellett látnia, hogy tehetetlen a szeretetéhes és a férfiasságát immár vele szemben bizonyítani akaró, mind agresszívabbá váló páciensével szemben, aki – pszichológiai szakkifejezéssel – "regrediált", azaz előszeretettel viselkedett az analitikus órákon gyermek módjára, szerepjátékszerűen újraélve elfojtott-eltemetett emlékeit. József Attila viszont halálos komolyan beleélte magát a személyes emlékidéző játékba, mely költői képzeletének páratlan vizuális nyersanyagot kínált.

Játszani, gyónni, imponálni, fantaziálni – mindig csak nők által tartott tükör előtt érezte érdemesnek és izgalmasnak. Mintha együtt szülték-teremtették volna újra, nyomról nyomra, az eltűnt időt. Szenvedélyesen ragaszkodott a múltjához, amelyet az imádott-gyűlölt analitikusnő óráin élményszerűen újra- meg újraélhetett – s talán úgy gondolta, a visszapergetett filmen látott egykori történésekből sok mindent jóvá is tehet.

Ő is szerepjátékot játszott, de nem kitalált forgatókönyv alapján – mint egykor a Lovag utcában Lucie és a Doktor Úr -, hanem kínos pontossággal ragaszkodott az egykori valósághoz, melyet fáradságos munkával kellett előásni a múltból, megtisztítva az élményt a feledés vastag porától. A kezelés során új életre támadt, ellentmondásos élmények pedig döntően a Mama – illetve az analízisben az őt helyettesítő – Gyömrői Edit személyéhez kötődtek. A pszichoanalitikusnő pontosan értette, mit jelentenek azok a fölkavaró életepizódok a költő számára, amelyek a közös emlékidézések során megelevenedtek, s a létező legintimebb, anya-gyermek kapcsolat újraélésére késztette a költőt, mégsem vehette magára a páciens által ráosztott szerepet, hiszen csak a tudatosítás volt a feladata.

Ezért aztán minduntalan elrontotta a lelki kitárulkozásban mind nagyobb örömét lelő költő játékát. Nem hagyta, hogy beleélje magát fantáziáiba, ha lejárt a kezelési idő, elköszönt tőle, pénzt kért a figyelméért cserébe – minduntalan visszarántotta a valóságba, ez pedig azt jelentette, hogy ismét el kell válniuk; jön az új páciens, akivel az anyját helyettesítő terapeutanő ugyanolyan figyelmesen foglalkozik majd, mint vele. Ez pedig nemcsak hihetetlen, hanem tűrhetetlen is: egyszerűen nem hagyhatja annyiban – így érezte. Bosszút kell rajta állni. Ha a szómágia, az átokvers hatástalan, akkor föl kell jelenteni kuruzslásért, vagy leütni-elijeszteni a vőlegényét, aki az útjában áll. Muszáj magára terelnie a figyelmet valahogy – különben nem bírja ki ezt az emberi méltóságában megalázó, egyoldalú szerelmet.

József Attila szándékoltan gerjesztette – újrateremtve magában – az egykor átélt, zűrzavaros lélektani szituációkat, hogy közben higgadt külső szemlélőként tanulmányozhassa indulatvezérelt önmagát, majd precíz-szabatos, formailag kifogástalan versekben dokumentálja zabolátlan ösztönei működését. Olyasmit akart létrehozni mindenáron a költészetben, ami addig egyetlen más pályatársának sem sikerült (igaz, rajta kívül nem is nagyon próbálkozott ilyesmivel senki). Kortársai közül néhányan pontosan fölismerték az ismeretlen tartományba merészkedő lírai akrobata mutatványainak kockázatát és költészeti forradalmának lényegét. Arthur Koestler "freudi népdalnak" keresztelte el az egyéni és kollektív emlékezetet a "replay" technikájával mozgósító, majd újraalkotó verstípust, mely – József Attila-i fogalmakkal élve: a "szemlélhetetlen világegész" szabad szemmel láthatatlan univerzumtartományát is képes vizuálisan és átélhetően megidézni.

Gyömrői Edit tehát nem tévedett, amikor 1971 nyarán Vezér Erzsébetnek adott interjújában azt állította: "a versek, azok nem én voltam" – lévén "az analitikus egy neutrális senki, olyan, mint egy ruhafogas, amire az összes meglevő kabátokat ráakasztják. Az összes régi érzést az analitikushoz kapcsolják és végigélik. Ezért tudjuk megtanulni, mi történt a beteggel. (…) Az érzelem az anyjához kötődő érzésnek az ismétlése volt. (…) egy állandó szemrehányás, egy ambivalens kötődés az anyjához, akit nagyon szeretett és akit nagyon gyűlölt is."

József Attila – a pszichiátriai szaktudás mai szintjén elmondható – nem elmebeteg módjára viselkedett, amikor szenvedélyesen ragaszkodott a menetrendszerűen bekövetkezhető, önélveboncoláshoz hasonlatos, izgalmas képzeletjátékhoz, csak éppen pszichés terhelhetősége határára érkezett a költői kísérletek során. Az ideg-összeroppanásból néhány hét alatt felgyógyult, Edit-függősége is véget ért, és mintha az analízis sem érdekelte volna tovább, amikor férfi terapeuta vette át a kezelését.

Kilenc hónapig, éppen egy magzat kihordási idejéig tartott József Attila utolsó nagy szerelme a vele egyidős, gyönyörű pszichológusnő, Kozmutza Flóra iránt, akinek a keresztneve a költő utolsó nagy versciklusát ihlette.

Ő volt a legtitokzatosabb múzsa az összes között – és nemcsak azért, mert Flóra szeméremérzésből nem akarta fölfedni kilétét a nyilvánosság előtt, hanem azért is, mert ezek a versek mintha nem is hús-vér nőhöz, hanem egy elképzelt, személytelen szépséghez, testetlen ideálhoz szólnának. Aminthogy tulajdonképpen erről is volt szó: mindvégig volt valami irracionális ebben az érzelmi jellegében egymástól merőben különböző kapcsolatban. A költő szokatlan "rámenőssége" – az, hogy második találkozásukon rögtön feleségül kérte Flórát – megriasztotta lányt, de mint utóbb bevallotta: képtelen volt "ellenállni az ostromnak" – és a versek is meghatották, imponáltak neki, noha úgy érezte, nem neki szólnak; ő csak eszköz ahhoz, hogy ezek a költemények megszülethessenek.

Ha elmélyülten olvassuk Illyés Gyuláné József Attila utolsó hónapjairól szóló emlékiratát – melyben a költővel való levelezésének megmaradt dokumentumait is közreadta -, a költő aktuális lelkiállapotáról és jövőképéről is fogalmat alkothatunk. József Attila szemmel láthatólag belelovallta magát ebbe a szerelembe, mert Flóra szép volt, okos, megértő, egyszersmind erős és határozott – alkalmas arra, hogy mellette maga is "újjászülessék", menedékre leljen -, legbelül mégis úgy érezhette, reménye csak illúzió. És nemcsak a lány kétértelmű viselkedése miatt hihette ezt – hiszen Flóra mindvégig becsületesen, segítő szándékkal állt mellette -, de vonakodásából arra következtetett, hogy más iránt elkötelezett. Ami így is volt: Flóra megírta a könyvében, hogy 1936 decemberében ismerte meg Illyés Gyulát – József Attila egykori barátját, akkori riválisát -, aki azonnal megdobogtatta a szívét, de Illyés nős volt, ezért eltemette magában az iránta támadt vonzalmat. (Illyés pedig naplójában írta meg, hogy Flórába az első látásra beleszeretett, de tudta, hogy házasemberként a legkisebb esélye sem lehet az erkölcsös úrilánynál.)

József Attila – hallatlan intuíciós és kombinációs készséggel – megérezte, mintegy "kisakkozta" ezt az érzelmi háromszög-kombinációt, és – noha Flóra végül, a Siesta Szanatóriumban ápolt költő sürgetésére, igent mondott tervezett házasságukra – utolsó versében és a halála napján írt búcsúlevélben maga mondott le az elképzelt családi teljességről – átengedve választottját annak, "ki méltóbb lesz hozzá". Ő pedig az első nőt: az égi Mamát választotta.

A lányok, asszonyok a költő utóéletében is nagy szerepet játszottak, mint emlékének és kultuszának ápolói, esendő-szeretni való lényének ábrázolói. József Jolán írta az első életrajzot öccséről (József Attila élete, 1940) – mintegy megalapozva a költőről való közgondolkodás jellegét, hiszen ő a közös gyermekkor és az utolsó hónapok közvetlen tanújaként rendkívül érzékletes leírást adhatott élményeiről, és ez a fajta, anyai-nővéri nézőpont maradt a meghatározó aspektus később is, amikor mások is fölidézték a költő életútját.

József Attila fiatalabb nővére írásban kevesebbet emlékezett, mint újságíróvá lett nővére – aki A város peremén című, szocialista-realista szellemű ifjúsági regényével búcsúzott 1950-ben az élettől – de élőszóban, majd később videokamera előtt is szívesen mesélt az érdeklődőknek közös gyermekkorukról és személyes emlékeiről. (Vele kegyesebben bánt a sors, mint fiatalon meghalt anyjával, öccsével és nővérével, hiszen az emberi kor végső határáig, 101 éves koráig élt, s megteremtette maga körül mindazt, amire boldogtalan fivére hiába vágyott: a tűzhelyet, az összetartó, szeretetteljes, népes családot.

Később szinte valamennyi múzsa – Gebe Márta, Espersit Caca, Saitos Valéria, Wallesz Luca, Szántó Judit, Vágó Márta, Illyés Gyuláné – közreadta élményeit arról a férfiról, akinek valójában ők tartoztak köszönettel, hiszen József Attila tette őket halhatatlanná.

 

Irodalom

 

Bányai László (1943): Négyszemközt József Attilával. Körmendy Könyvkiadó, Budapest.

Beney Zsuzsa (1999): A gondolat metaforái. Argumentum Kiadó, Budapest.

Brabant, Éva (1985): A bűntelen bűnös. József Attila és a pszichoanalízis. Új Írás, 8. sz. 95-103.

Enyedi Sándor (1998): Tegnapelőttől tegnapig. Művelődéstörténeti töprengések. Kolozsvár.

Fedor Ágnes (1972): Lucy és Jolán. Magyar Nemzet, január 30. 12.

Fejtő Ferenc (1989): Flóra, József Attila és Illyés Gyula között. Irodalomtörténet, 3. szám, 535-545.

Gyertyán Ervin (1985): Vád és valóság. A József Attila-dráma néhány szereplőjéről. In Gy. E.: Tisztán meglátni csúcsainkat. Tanulmányok József Attiláról. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 249-276.

Hét év József Attila közelében. Dokumentumok Bányai László hagyatékából (1995): Horváth Jenő kézirat- és levélgyűjteményét sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Valachi Anna. Magvető Könyvkiadó, Budapest

Horváth Iván-Tverdota György szerk. (1992): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Illyés Gyuláné (1987): József Attila utolsó hónapjairól. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

József Attila válogatott levelezése (1976): Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Fehér Erzsébet. Akadémiai, Budapest.

József Jolán (1940): József Attila élete. Cserépfalvi, Budapest.

Kovács Ákos: Bécs után – Párizs előtt. József Attila Hatvanban. Hatvany Lajos Múzeum füzetei No. 5. é. n.

Levendel Júlia-Horgas Béla (1970): A szellem és a szerelem. Gondolat, Budapest.

Nemes Lívia (1992): József Attila tárgykapcsolatai. In "Miért fáj ma is", 163-188.

Németh Attila (2000): József Attila pszichiátriai betegségei. Filum Kiadó, Budapest.

Németh Andor (1989): József Attiláról. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Gondolat, Budapest.

Szabad-ötletek jegyzéke (1990): Közzéteszi: Stoll Béla. Atlantisz Kiadó-Medvetánc. Budapest.

Szabolcsi Miklós (1963): Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. Akadémiai Kiadó-MTA Irodalomtörténeti Intézet. Budapest. Irodalomtörténeti Könyvtár 11.

Szabolcsi Miklós szerk. (1957): József Attila Emlékkönyv. Szépirodalmi, Budapest.

Szabolcsi Miklós (1977): Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927. Akadémiai, Budapest.

Szabolcsi Miklós (1992): "Kemény a menny". József Attila élete és pályája 1927-1930. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szabolcsi Miklós (1998): Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szántó Judit (1997): Napló és visszaemlékezés. Sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket készítette Murányi Gábor. Második javított és bővített kiadás. Argumentum, Budapest.

Szőke György (1982): József Attila anyaképének formálódásai. Kortárs, 9. sz. 1451-1454.

Vágó Márta (1975): József Attila. Sajtó alá rendezte: Takács Márta. Szépirodalmi, Budapest.

Valachi Anna (1987-88): Egy pszichoanalitikus orvos-beteg kapcsolat rekonstrukciója. Dr. Rapaport Samu és József Attila. Irodalomtörténeti Közlemények, 5-6. sz., 581-616.

Valachi Anna (1998): József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a huszadik század első felében. Papirusz Book, Budapest.

Valachi Anna (2003): József Attila "freudi népdalai". Thalassa, 2-3. sz., 57-67.

Vezér Erzsébet (1971): Ismeretlen József Attila-kéziratok. Irodalomtörténet, 3. sz., 620-633., illetve in V. E. (2004): Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 181-192.

 

Jegyzet

 

Elhangzott a József Attila Szabadegyetem jubileumi előadás-sorozatában, Kossuth Klub, 2005. január 7.

A tanulmány arra a végkövetkeztetésre kívánja a figyelmet felhívni, hogy Leninnek az első orosz forradalomra vonatkozó politikai és elméleti nézetei szervesen és közvetlenül mindenekelőtt a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történeti-gazdaságtani-elméleti és politikai tanulmányozásából nőttek ki.. Az 1905-ös (és 17-es) forradalomra való "felkészülés" szempontjából olyan alapvető mozzanat ez, amely nélkül nem érthetők Lenin ama politikai-stratégiai megfontolásai, amelyek a forradalomra vonatkozó tevékenységében, gondolkodásában később meghatározó jelentőségre emelkedtek.

Lassan megszokjuk már az új korszak meghatározó szellemiségét, amelyben Lenint még a jobb indulatú gondolkodók, publicisták, “szakemberek” is egy machiavellista, hatalommániás bozótharcossá redukálják. Minden forradalmi gondolatot ördögtől valónak tüntetnek fel. A legújabb oroszországi történeti összefoglaló mű az első orosz forradalom történetét kiforgatja a megszokott történeti kontextusból.¹ A terjedelmes könyv az eseményeket nem a valóságos történeti okai felől közelíti meg, fejti ki, hanem az események “véletlen” burjánzásában. A forradalom bűnügyek történetévé transzformálódik, ahogyan azok a bírósági tárgyalások dokumentumaiban tükröződnek. A forradalmárok jobbára pszichopata, kalandor, amorális terroristákként, titkosrendőrségi ügynökökként, jobb esetben megtévedt, zavaros fejű kóklerekként jelennek meg a monográfia lapjain…

E divatos, az új társadalmi berendezkedés értékvilágának megfelelő megközelítéssel szemben talán ma is érdekes lehet, ha a témakör évszázados historiográfiája alapján jelöljük meg e világtörténelmi eseménysor alapkérdéseit. Érdemes ezek közül néhány fontosabb összefüggést legalább jelzésszerűen felidézni. Ilyen kérdés például az orosz forradalom eredete, okai, jellege; az önkényuralom transzformációja; a demokratikus köztársaság (demokratikus szabadságjogok, az alkotmányozó gyűlés és a 8 órás munkanap) mint cél és realitás; az átmenet problémája a “demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba” (permanens forradalom); a földkérdés megoldása – a földesúri földek elkobzása, illetve felosztása; szociális egyenlőség és jogegyenlőség követelése; önigazgatás vagy forradalmi diktatúra, a politikai erők egymáshoz való viszonya, szövetségi csoportosulásai; a pártok szerepe a forradalomban, a szociáldemokraták és a baloldali blokk (“munkás–paraszt szövetség”) stb.

Jelen írás természetesen nem foghatja át mindezen kérdésekben még Lenin elméleti és politikai nézeteinek fejlődését sem, de számosat közülük érinteni fog. Ugyanakkor e tanulmány más problémakörre is koncentrál. Döntően azt vizsgálja, hogy Lenin, az orosz forradalmárok legjelentősebb alakja, mely elméleti és tudományos elemzés alapján jutott el arra a végkövetkeztetésre, hogy Oroszország elkerülhetetlenül és “törvényszerűen” világtörténelmet formáló forradalmak előtt áll.² Ismert, hogy maga Lenin az első orosz forradalom folyamán inkább a megfigyelő, az elemző, semmint a gyakorlati szervező pozíciójából követte a forradalom eseményeit. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Lenin először az 1905-ös forradalom teoretikusaként írta be nevét a történelembe, de olyan teoretikusként, akit az elmélet mindig a gyakorlati forradalmi politika lehetőségei felől érdekelt. Talán nem is véletlen, hogy viszonylag későn, csak 1905. november elején tért haza hazájába, aminek okairól csak “találgatni” lehet. Egy dolog azonban bizonyosan állítható: pontosan értette, hogy 1905 a narodnyik-jakobinus-forradalmi demokrata fázis után egy merőben új orosz (és nemzetközi) forradalmi hullám nyitányát jelenti.³

E tanulmány arra a végkövetkeztetésre kívánja a figyelmet felhívni, hogy minden más tényező mellett Leninnek az első orosz forradalomra vonatkozó politikai és elméleti nézetei szervesen és közvetlenül a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történeti-gazdaságtani-elméleti és politikai tanulmányozásából nőttek ki, ebben az elemzésben gyökereznek. Az 1905-ös (és 17-es) forradalomra való “felkészülés” szempontjából olyan alapvető mozzanat ez, amely nélkül nem érthetők azok a politikai-stratégiai megfontolásai, amelyek a forradalomra vonatkozó tevékenységében később meghatározó jelentőségre emelkedtek.⁴

Általában is igaz, hogy Oroszországban a forradalmi politika és egyáltalán a forradalmi gondolkodás a 19. század utolsó másfél évtizedében a kapitalizmus elemzésétől indult el, közvetlenül Marx hatása alatt, mégpedig a narodnyikizmussal, majd a liberalizmussal való engesztelhetetlen vitában. A forradalmi politika és ezen keresztül a forradalom sorsa nem kis mértékben ezen elemzés eredményétől függött. A tradicionális terroristaeszközök kimerülése Lenin számára már akkor világos volt, amikor az eszer terroristakülönítmények tevékenységük csúcsán álltak a századelőn. Már a fiatal Lenin levonta azt a következtetést, hogy a hagyományos orosz jakobinizmus és terroristaszervezkedés nem vezet eredményre, az új tőkés rendszer Oroszországban is csak az új, proletár jellegű tömegmozgalomtól fél. De mi ez a rendszer? A válasz egyáltalán nem volt evidencia. Sőt, éppen ellenkezőleg.

Talán bátyja hőstettének (részt vett a cár elleni merénylet előkészítésében) és kivégeztetésének (1887) tanulságai is közrejátszottak abban a felismerésében, hogy nem a cár vagy a tőkés tulajdonos személye az ellenség, hanem a cárizmus, a Rendszer, a kapitalizmus a maga társadalmi állapotaival, kölcsönös kapcsolatban álló társadalmi-gazdasági struktúráival, differenciált viszonyainak összességével. Ennek hangsúlyozását még az I. világháború periódusában is fontosnak tekintette. Az imperializmusról szóló, nem is olyan régen még közismertnek számító brosúrájában a háborús erőszak kérdése kapcsán is a rendszernek ezt a “személytelenségét” hangsúlyozta: “A tőkések nem valami különös gonoszságból osztják fel a világot, hanem azért, mert a koncentráció elért foka kényszeríti rá őket arra, hogy profitszerzés céljából erre az útra lépjenek.” Vagyis a rendszernek le kell rombolnia a tőkefelhalmozás útjában álló akadályokat.⁵ Már a 20 éves fiatalember, Vlagyimir Uljanov fejében megfogant a kérdés: hogyan is lehetne a rendszer ellen sikeresen hadakozni, ha jellemzőit, törvényszerűségeit nem tárják fel, nem értik meg és nem teszik nyilvánossá, ha nem ragadja meg az elnyomottak gondolkodását?… A fiatalember elfogadta Hegel gondolatát, miszerint a rabszolgák már nem rabszolgák, amikor rabszolga voltuk tudatára ébrednek.

 

Az “orosz kapitalizmus” sajátosságai – a vita korai szakasza

 

Uljanovot (1901-től Lenin) már az 1890-es évek elején mint a Harc a Munkásosztály Felszabadításáért pétervári szociáldemokrata szervezet egyik alapítóját mindenekelőtt a Rendszer működésének kérdései foglalkoztatták. Noha a politikai harc szociológiai, szervezeti, szociálpszichológiai feltételeivel ekkor még egyáltalán nem volt tisztában, ám elméleti és tudományos felkészültsége már meglepően magas szinten állt. A tudomány erejébe vetett hite mindenekelőtt a francia felvilágosodás forradalmi hagyományában gyökeredzett, ami akkoriban a cári rezsim ellenzékét képező diákság legbensőbb meggyőződése volt. Lenin még be sem fejezte egyetemi tanulmányait, amikor már túl volt első Marx-stúdiumain, 19-20 éves korában elolvasta a Tőkét,⁶ és 1891-ben kezdte el a tőkés rendszer oroszországi hódító útjának tanulmányozását. Bizton állítható, hogy a 21 éves Vlagyimir Iljics Uljanov felismerte: Oroszország forradalmi átalakítása, amelynek hitét és meggyőződését jórészt a sokszínű orosz forradalmi hagyományból (Nyecsajev, Tkacsov és az orosz jakobinizmus, az ún. “forradalmi demokraták”, Csernisevszkij, Herzen, majd az első orosz marxisták, mindenekelőtt Plehanov) merítette, teljességgel lehetetlen az új tőkés rendszer tudományos vizsgálata és “működésének” megértése, “specifikálása” nélkül. Ettől az elemzéstől tehát sok minden függött, az új forradalmi mozgalom társadalmi alapjainak, lehetséges támogatóinak és perspektíváinak egész problémakomplexuma.

Mi a tőke, miben áll a tőkés rendszer lényege, van-e értelmes alternatívája, van-e bármilyen út visszafelé a hagyományos társadalom restaurálása irányába? Ezt a kérdést kellett feltenni a narodnyikokkal és minden olyan ellenzéki irányzattal szemben, amely a kapitalizmusban valamiféle az orosz néplélektől és az orosz történelmi feltételektől független, idegen dolgot látott, ami persze elkerülhetetlenül a múlt nosztalgikus felfogásával párosult. Ekkoriban tört be Oroszországba a marxizmus, amely az oroszországi tudományos gondolkodás történetében “kopernikuszi” fordulatot idézett elő, főképpen a fiatal generációk gondolkodásában.

Az az irodalmi és historiográfiai hagyaték, amely Lenin forradalmárrá és politikussá válását valamiféle predesztinációval, “megvilágosodással” vagy más efféle pszichologizálással (pl. bátyja kivégzésével stb.) kívánja megvilágítani, az új forráselemzések tükrében még inkább aktualitásukat veszítik, mint korábban. Nem lebecsülve persze a családi háttér erkölcsi-kulturális és világnézeti “útravalóját” és a meghatározó szociális motivációkat, minél közelebb megyünk a forrásokhoz, annál egyértelműbbé válik, hogy Lenin egy módszeres tudományos felkészülés folyamatában, illetve annak nyomán vált szociáldemokrata és marxista meggyőződésű forradalmárrá (majd később politikussá-államférfivá) a 19. század 90-es éveiben.

A 19. század végén az oroszországi értelmiség új generációja számára már egyértelműen a narodnyikizmus volt a múlt és a marxizmus valamely értelmezése volt a jelen. Onnan indult el Lenin későbbi ellenfele, a marxistaként, szociáldemokrataként “kezdő” Pjotr Sztruve, miként a közgazdász Tugan Baranovszkij vagy a filozófus Bergyajev. Igaz ők, mindenekelőtt Sztruve, igen korán a marxizmus bernsteini megrevideált formáját választották Plehanovval, Potreszovval és Kautskyval szemben.⁷ Ez a tendencia a marxizmus oroszországi interpretációjában a “legális marxizmus” néven vált viszonylag önálló irányzattá, befolyásolván az oroszországi értelmiségi gondolkodás differenciálódását, megelőlegezve egyúttal a liberalizmus egyik irányzatának intellektuális megformálódását is.⁸

Nem volt még 23 éves, amikor megírta első vázlatait az oroszországi kapitalizmus fejlődéséről.⁹ Ezek az első írások és más ekkortájt keletkezett cikkek, előadások, sőt 1894-ben megjelent Kik azok a népbarátok… c. híres, a narodnyikizmus gazdasági és politikai felfogásával véglegesen szakító brosúrája – saját későbbi megjegyzése szerint is – előkészületeket jelentettek fő gazdaságtörténeti munkájának megírásához, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című alapvető munkájához. Politikai nézeteinek kikristályosodásában ezek a tudományos vizsgálódások rendkívül fontos szerepet játszottak, aminek jelentőségét a korábbi évtizedekben nem a maga helyén értékelték.¹⁰ Letartóztatása után, a pétervári vizsgálati fogházban írt 1896. január 2-i keltezésű, családjához szóló leveléből kiderül, hogy már egy “régebb óta fontolgatott” és viszonylag kész tervvel rendelkezik az orosz kapitalizmus fejlődésének átfogó ábrázolására vonatkozóan.¹¹

Noha Lenin jogi diplomát szerzett (1891-ben különengedéllyel fejezte be tanulmányait a Pétervári Egyetem jogi fakultásán), komoly agrártörténeti és statisztikai stúdiumok mellett a közgazdasági és történészi ismereteket, illetve e tudományágakra jellemző eszközrendszereket úgyszólván “mellékesen” sajátította el az évek folyamán. Vizsgálódásaiban az agrártörténet, a zemsztvostatisztikai források mellett a témakör legfrissebb hazai kutatásainak kritikai felhasználása is megjelenik. A kutatómunkában tudatosan kapcsolta össze a szaktudományos módszereket és ismereteket Marx közgazdasági és filozófiai módszerével és elméletével. Uljanov Marx elmélete alapján vett búcsút a régi, pozitivista történelem- és tudományfelfogástól, a szubjektivista és moralizáló szociológiától, és személyesen egy teljesen új tudományos és fogalomalkotói korszak kezdetén érezte magát. Erről az alapról bírálta a korszak kutatóinak korlátozottságát, a szűk horizontú, más tudományoktól és az elmélettől izolált empirista megközelítéseket, amelyek figyelmen kívül hagyták a rendszer egészét, abszolutizálva a “részlegességet”, az “egyediséget”. Lenin egy általános gazdaság- és társadalomelmélet körvonalait fedezte fel a marxi örökségben, amelynek összefüggő fogalomrendszerével ragadta meg a modern polgári társadalom alapvető tényeit, egyetemes kifejlődésének tendenciáit. Pétervár értelmiségi szalonjaiban és a forradalmi diákkörökben hamarosan a radikális baloldal, a marxista szociáldemokrácia ifjú titánjaként tűnt föl, akinek jelentőségét csak megnövelte bátyjának, Alekszandrnak a kivégzése néhány évvel korábban.¹²

Vlagyimir Uljanov V. J. Posztnyikov agrártörténeti könyvének szentelt korai feljegyzéseiben már megnyilatkozott a jelzett szemléletmód. Érzékelte, hogy ha “mesterségesen” kiragadnak egy bizonyos kérdést, mondjuk, a parasztkérdést az egész összefüggésrendszeréből, “az ábrázolás teljessége elsikkad”. Ennek érdekében – elismerve Posztnyikov szakmai érdemeit, tanulva is tőle – a gazdaságtörténeti vizsgálódást általános elméleti, politikai-gazdaságtani szemponttal is “kiegészítette”, hogy a paraszti gazdálkodás természetét és kapcsolatrendszerét belehelyezze a kibontakozó tőkerendszer egészébe, a kapitalizmus fogalmába.¹³ Tudatosan törekedett arra, hogy megteremtse a vizsgált kérdések valódi történeti és szociológiai kontextusát. Korai kapitalizmusfogalma is az árutermelés, illetve az azt megalapozó sajátosan differenciálódott munkamegosztás meghatározott történeti formáiból indult ki, és társadalmi rendszerként, “társadalmi gazdaságként” fogta fel a kapitalizmust, amelyben a tőkeviszony, az értéktöbblet termelése, a profitmaximalizálás, tőkefelhalmozás domináns társadalmi viszony. A kapitalizmus alapvető sajátosságaként látta, hogy a piacon zajló verseny mindent, magát az embert, az emberi munkaerőt is közönséges áruvá (“bérmunkás”) alakít át. E szisztémának, amelyet már fiatal éveiben világrendszerként értelmezett, igen különböző történeti formáiról beszélt.¹⁴

Vizsgálódásainak politikai, elméleti-ideológiai éle ekkoriban még a narodnyikok ellen irányult, ami a Kik azok a népbarátok és hogyan harcolnak a szociáldemokraták ellen c. 1894-ben íródott első jelentős munkájában¹⁵ világosan artikulálódott. A kis könyvecske jelentős visszhangot keltett – nemcsak politikai pikantériája miatt. A pozitivista szociológiával szemben hangsúlyozta¹⁶ , hogy a puszta “anyaggyűjtés”, a “jelenségek puszta leírása” a régi tudományfelfogás legrosszabb örökségei közé tartozik (noha Uljanov maga pedáns kutató és a források szakavatott elemzője volt). Az új tudományfelfogás középponti kérdése – Lenin értelmezésében – az volt, hogy miképpen fejlődik a társadalmi gazdaság áruszervezete, hogyan alakul át kapitalista szervezetté, miképpen veti a tőkés piac maga alá az oroszországi mezőgazdaságot.

Már maga a “felütés” rendkívül érdekes volt: vajon Marx miért beszél a “modern társadalomról”, amikor előtte minden közgazdász az általában vett társadalomról beszélt? Milyen értelemben szerepel a “modern” fogalma, milyen ismérvek alapján különbözteti meg ezt a modern társadalmat más társadalmaktól? Lenin itt felvázolja a marxi társadalmi forma elméletének (termelési mód, termelési viszonyok stb.) alapfogalmait, hangsúlyozván a társadalmi szerkezet gazdasági meghatározottságát.¹⁷ A kapitalizmus általános jellegzetességei mellett Lenint a hagyományos társadalom kapitalizmussá való konkrét átalakulása érdekelte, különös tekintettel az orosz kapitalista gazdaság áruszervezetére. Lenin a narodnyikokkal szemben azt bizonyította, hogy “Oroszország a kapitalizmus útjára lépett”,¹⁸ de szinte ezzel egy időben megnyitja küzdelmét a “második fronton”, az ekkor még narodnyik mezben jelentkező liberális megközelítéssel (főként Mihajlovszkij) szemben is, amely azzal traktálta a korabeli olvasókat, hogy Oroszországban “nincsen proletariátus”, úgymond, sajátos rendszer van születőben.¹⁹

A legfontosabb társadalmi és gazdasági problémát – mind elméleti, mind szaktudományos szempontból – Lenin is a parasztság gazdasági és szociális differenciálódásában konkretizálta, ami a falun terjedő bérmunkával mutatott közvetlen összefüggést. Felfigyelt arra, hogy az orosz paraszt nagyon gyakran és fontos mezőgazdasági övezetekben az osztásföldet (“saját földjét”, amelyet a faluközösségen belül birtokolt) nem is használja, hanem eszközök hiánya miatt bérbe adja vagy más formában idegenedik el a földtől. A parasztság erős differenciálódásának okát a kapitalista hitelpolitikában, a konkurenciában és általában a termelésben, a gépi technika fejlődésében kereste: “…a gazdálkodást nem folytató porták tömegének megjelenését és számuk növekedését a gazdasági érdekeknek a parasztság soraiban folyó harca határozza meg.” E harcban a fő eszköz a termelési költségek csökkentése, ami nyomon követi a gazdaság méreteinek növekedését.²⁰ A paraszti differenciálódás okait vizsgálva eljut a piacig, a piacgazdaság kérdéséig: “A fő ok, amely a parasztságon belül a gazdasági érdekek harcát előidézi – olyan rend fennállása, amelyben a társadalmi termelés szabályozója a piac.”²¹ A paraszti differenciálódás problémáját és a piac(gazdaság) létrejöttét kapcsolja össze második fennmaradt munkájában, amelynek címe: Az úgynevezett piackérdésről.²² Mielőtt ez az írás tanulmányformát öltött volna, előadás formájában egy önképzőköri vitán (G. B. Kraszinnal) hangzott el.²³

Itt fogalmazta meg először a különös és az általános dialektikájának összefüggésében a kapitalizmus általános és az orosz kapitalizmus különös vonatkozásait. A kérdést így vetette fel: Vajon “szükségszerű-e a kapitalizmus kifejlődése Oroszországban”? A kérdés mögött az a meggyőződés húzódik meg, hogy a narodnyikizmus alól végleg kicsúszott a történelmi talaj, a tradicionális társadalom, és a narodnyikok képtelenek megérteni, hogy vélt társadalmi bázisuk, az orosz parasztság – nyomorúsága ellenére – miért “néma”, miért nem hallgat küldetéses “prédikátoraik” nemzetmegmentő eszméire. Lenin tudományos és politikai szempontból a legártalmasabb és legnaivabb narodnyik előítéletnek azt tartotta, hogy a szegénységet szembeállították a kapitalizmus működésmódjával.²⁴ E tudományos és elméleti probléma politikai jelentősége szembeszökő. Hiszen ha a kapitalizmus talajtalan a cári birodalomban, akkor Marx, a marxizmus, a szociáldemokrácia irreleváns, nem alkalmazható Oroszországra. Lenin tudományos munkássága éppen arra irányult, hogy ezt a tézist megcáfolja. A narodnyikok úgy szemlélték Oroszországot, mintha a kapitalizmussal szemben a régi gazdálkodási szisztéma, a naturális gazdálkodás rendszere még reális alternatíva lett volna. A narodnyikok és az első orosz marxisták fő hibájának azt tartotta, hogy a kapitalizmust, illetve annak lényegi vonatkozását, a cserét valamiféle véletlennek “nem pedig a gazdaság bizonyos meghatározott rendszerének” fogták fel. ²⁵

Lenin szemléletének megfelelően a szegénységet – amelyet a narodnyikok valamiféle kiküszöbölhető “véletlennek” tekintettek – nem a rendszer felszámolható anomáliájaként értelmezte. A piacgazdaság, a tőkefelhalmozás, a tőkekoncentráció, a verseny jelenlétével, illetve hatására, a technikai fejlődéssel stb. a kapitalizmus az elavult munkamegosztási szerkezetet állandóan megújítja, s a régi, a meghaladott munkamegosztási szerkezethez láncolt embermilliók létfeltételeit időről időre aláássa (válságok), éppenséggel a profitmaximalizálástól is hajtva. Ezért a narodnyikoknak az a beállítódása, hogy a kapitalizmus, a piac problematikáját “átmoralizálják”, a rendszer és a perspektívák valóságos kérdéseiről elterelte a figyelmet. Lenin ezzel szemben a társadalom széles tömegeinek proletarizálódására összpontosított, amely folyamat, ma úgy mondanánk, “restructuring” társadalmi előfeltétele az egységes paraszti osztály, a faluközösség, az obscsina felbomlása volt.

De már első írásaiban érzékelte a kapitalizmusba “nem illő” prekapitalista gazdálkodási elemek létét, a később általa is “alapvető problémának tekintett” (többféle termelési mód egymásra rétegződése) kérdését, amire a maga helyén még visszatérünk. A Kik azok a népbarátok…-ban, amely alapvetően politikai célú írás volt, már kimondottan igyekezett specifikálni az orosz kapitalizmus történeti jellegzetességeit. Később A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című könyve III. fejezetének 2. pontjában már teljesen kiérlelt az a rész, amely a robotgazdaság rendszerének a tőkés gazdasági rendszerrel való egyesülését elemzi az 1861-es reformok után, azt a problémakört, ahogyan a különböző termelési módok, a prekapitalista és kapitalista struktúraformák egymásra rétegződnek (“mnogoukladnoszty”)²⁶ . A paraszt úgy válik proletárrá, hogy ott marad a mezőgazdaságban²⁷ , ez valóban orosz specifikumnak bizonyult messze ható következményekkel.

Lenin 1905 előtt feltárta a – napjainkban újraaktualizálódó – fejlődési sajátosságot, hogy Oroszország világgazdaságba való beágyazódása – ma azt mondanánk “félperiferikus integrációja” – a prekapitalista formák zárványként való megőrződésével megy végbe éppen a nyugati tőkeérdekeknek megfelelő alárendeltséget erősítve. Vagyis a tőkés forma a prekapitalista formákat mindenütt saját funkciójává tette a mezőgazdaságban, de nem csak ott. Lenin a prekapitalista formák és a tőkés formák keveredését, “egyesülését” szervesen összekapcsolta a cári, “belső gyarmatosítás” fogalmával, illetve a különböző periferikus régióknak az orosz “centrum” általi bekebelezésével, az össz-oroszországi piac létrejöttével. Vagyis a “belső gyarmatosítás” (a sztyeppés határvidékek a reform utáni időszakban az európai Oroszország központi, régen benépesült részének “gyarmatai” voltak) tényeinek tükrében egy sajátos “centrum–periféria viszony” jött létre.²⁸ Ezek a gyarmatok szoros gazdasági kapcsolatban voltak egyrészt Közép-Oroszországgal, másrészt a gabonát importáló európai országokkal. Közép-Oroszország iparának fejlődése és a határvidékek árutermelő mezőgazdaságának fejlődése szorosan összefügg egymással; a kettő kölcsönösen piacot teremt egymásnak.²⁹ Magyarán szólva, a tőke felvásárolta a gabona- és a tejpiacokat, maga alá rendelvén az egész orosz mezőgazdaságot, amelyet Lenin – némileg előreszaladva, eltúlozva a kapitalizmus fejlettségi fokát, kiterjedését – egész Oroszországgal azonosított. Lezajlott vagy lezajlóban volt az a folyamat, amelynek végeredményeként a hagyományos társadalom alárendelődött a modern társadalomnak: “Most már a ledolgozási rendszer sem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy az amerikai farmer konkurenciájától megmentse Oblomovot, akinek ez a rendszer régebben minden kockázat, minden tőkebefektetés, a termelés ősidők óta megszokott módszereinek bárminemű megváltoztatása nélkül biztos jövedelmet nyújtott.”³⁰

Végül is Lenin a világpiac, ma azt mondanánk, a globalizáció tényeivel, hozza összefüggésbe a hagyományos faluközösségek orosz és indiai formáinak pusztulását, ugyanis az észak-amerikai prérik, az argentínai pampák elárasztották a világpiacot olcsó gabonával. Ezzel a konkurenciával szemben az indiai és az orosz paraszt tehetetlennek bizonyult, így újabb jelentős területekről szorította ki a “gyári gabonatermelés” a patriarchális mezőgazdaságot.³¹ Elemzésének alapvető politikai konzekvenciája, hogy a patriarchális és rabszolgaviszonyok maradványainak leküzdése önmagában is a kapitalizmus kiterjedését “igazolja”; s noha olyan “szükségszerűség” munkál a történelemben, amely lehetetlenné teszi a hagyományos társadalom bármely formájához való visszatérést, a letűnt formák makacs maradványai gyakran szervülnek a modern rendszerben.

A különféle termelési formáknak és a különböző történeti struktúráknak ez az összeötvöződése az a tudományos felismerés, amely Lenint megszilárdította abban a meggyőződésében is, hogy Oroszország a “túldeterminált ellentmondások” régiója, mely ellentmondások csak forradalmi úton szüntethetők meg. Lenin több mint egy évtizedes tudományos kutatás és politikai küzdelem nyomán ismerte fel az összefüggéseknek azt a hálóját, amelyben a kapitalizmus helyi sajátosságai és a cári monarchia lehetséges megdöntésének sajátosságai összekapcsolódtak.³² Mindenekelőtt az obscsina és az állam összeérő kérdéseiről van szó.

Lenin Plehanov nyomán a Népbarátokban (1894) az obscsina felbomlásának irreverzibilitásáról írt, s ezzel szakított Marx feltételezésével, miszerint az obscsina egy európai forradalom keretei között progresszív funkciót is betölthet mint a kommunista társadalom egy struktúrája. A marxi gondolattal – a saját világképükre alakítva – a narodnyikok is kacérkodtak. Ám a gyakorlatban, a falura járás során kellett meggyőződniük arról, hogy “a muzsik kommunista ösztöneiről való elképzelések milyen naivak”.³³ Az akkor még csak 24 éves Uljanov a faluközösség felbomlását – ha másképpen is, mint Marx – összefüggésbe hozta a forradalmi átalakulás elkerülhetetlenségével, amennyiben a hagyományos társadalom elnyomó struktúrái mellett, részben azokkal szemben falun is megjelentek a tőkés kizsákmányolás formái. Ezen új formák egy vagy más úton előkészítik, kikényszerítik a rendszerellenes szervezkedéseket. Ám az önkényuralom megdöntésének politikai-stratégiai és szervezeti-taktikai elemei ekkor még csak érlelődnek a gondolkodásában. A Népbarátokban úgy fogalmazott a régi és az új kizsákmányolási formák egymásra rétegződésével kapcsolatban a polgári fejlődés előnyeiről, hogy azok a szociáldemokraták politikai harcához, a szabadabb szervezkedéshez kedvezőbb feltételeket nyújtanak. Ezzel szemben: “A kis falusi kizsákmányolóknak (kupecek – K. T.) e tömege félelmetes erőt képvisel, mert külön-külön, egyenként verik béklyóba a dolgozót, mert magukhoz láncolják és elveszik a szabadulásba vetett minden reménységét, különösen, mert ez a kizsákmányolás a falu primitív viszonyai mellett folyik, melyeket az ismertetett rendszerre jellemző alacsony munkatermelékenység és az érintkezés hiánya szül – nem csupán a munka kizsákmányolását, hanem az egyéniség ázsiai megcsúfolását is jelenti, amivel falun állandóan találkozunk. Ha ezt a valóságos falut összehasonlítják kapitalizmusunkkal, megértik, miért tartják a szociáldemokraták haladónak kapitalizmusunk munkáját, amikor az egyetlen össz-oroszországi piaccá kovácsolja össze ezeket a szétforgácsolt apró piacokat, amikor a töméntelen jó szándékú kis vérszopó helyébe létrehozza a »haza oszlopainak« maroknyi csoportját, amikor társadalmasítja a munkát és fokozza a munka termelékenységét, amikor megszünteti a dolgozók függőségét a helyi piócáktól, és a nagytőkének rendeli alá őket. Ez az alárendeltség – a munka elnyomásának minden szörnyűsége, a pusztulás, az elvadulás, a nők és gyermekek szervezetének elnyomorítása stb. ellenére – haladást jelent az előbbihez képest, mert GONDOLKODÁSRA KÉSZTETI A MUNKÁST, a lappangó és ösztönös elégedetlenséget tudatos tiltakozássá, a szétforgácsolt, kisméretű, értelmetlen lázongásokat a dolgozók összességének felszabadításáért folyó szervezett osztályharccá változtatja át, amely éppen e nagykapitalizmus létezésének feltételeiből meríti erejét, és ezért feltétlenül számíthat a BIZTOS SIKERRE. Parasztságunk és kusztárságunk felbomlása, elparasztalanodása ténybeli bizonyítéka annak, hogy éppen a szociáldemokraták értelmezik helyesen az orosz valóságot, amikor azt mondják, hogy a paraszt és a kusztár a szó »kategorikus« értelmében kistermelő, vagyis kispolgár. Azt mondhatjuk, hogy ez a tétel a MUNKÁSSZOCIALIZMUS elméletének sarkpontja a régi parasztszocializmussal szemben, amely nem értette meg sem az árugazdaság viszonyait, amelyek között ez a kistermelő él, sem azt a tőkés jellegű felbomlást, amely ezen a talajon végbemegy.”³⁴

A marxi “világforradalom” elképzelés úgy kerül már ekkor Uljanovnak a forradalomról való gondolkodásába, mint egyúttal Oroszország forradalmasodása, amely megadhatja a nemzetközi forradalom számára a kezdőlökést, “amikor majd a munkásosztály élenjáró képviselői magukévá teszik a tudományos szocializmus eszméit, az orosz munkás történelmi szerepének eszméjét, amikor majd ezek az eszmék széles körűen elterjednek, és a munkások szilárd szervezeteket teremtenek, amelyek tudatos osztályharccá változtatják a munkások mostani szétforgácsolt gazdasági háborúját, akkor az orosz MUNKÁS, valamennyi demokratikus elem élére állva, megdönti az abszolutizmust, és a nyílt politikai harc egyenes útján elvezeti az OROSZ PROLETARIÁTUST (AZ EGÉSZ VILÁG proletariátusával együtt) a GYŐZELMES KOMMUNISTA FORRADALOMHOZ”.³⁵ Ma már, 2005 perspektívájából nézve világosnak tűnik, hogy Lenin egyfelől szellemileg-intellektuálisan, elméletileg és politikailag előkészítette az 1905-tel kezdődő forradalmak új hullámát, másfelől azonban kétségtelenül túldimenzionálta e forradalmasodás mélységét, egyetemes érettségét, a centrumkapitalizmus sebezhetőségét, integrációs képességének gyenge pontjait.

 

A centrumországok és Oroszország – egy “félreértett” viszony

 

Lenin ugyanebben az 1894-es évben – még baráti hangnemben – indította meg a liberalizmus elleni csaknem három évtizedes vitáját, amelynek első központi figurája az említett “legális marxista”, Pjotr Sztruve volt. E vitában az alapvető elméleti és politikai probléma az új, kapitalista rendszerhez való viszony, illetve részben a kapitalizmushoz való narodnyik viszonyulás kritikai megítélése volt.³⁶

Lenin véleménye szerint a kapitalizmus bármely feltételrendszerben utat tör magának, ám minél kevésbé ütközik a régi formák ellenállásába, minél inkább lerombolja azokat, annál kedvezőbb feltételeket kínál a munkásmozgalom számára. Ám ezen a ponton elvetette azt a kérdésfelvetést, amely a regionális-történeti régiók szempontjai helyett a “jó kapitalizmus (nyugati) és a rossz (kelet, orosz) kapitalizmus” megkülönböztetéséből indul ki, mert ez a tudományos megközelítéssel szemben álló moralizáló rendszer-apologetika. Lenin kigúnyolta az orosz polgárság nevében megszólaló Sztruvét, mert ez utóbbi olyan vonásokkal ruházta fel az orosz polgárságot (a “jövőn tépelődik”), amilyenekkel az nem rendelkezik. Vagyis Sztruve küldetéssel ruházta fel a burzsoáziát. Bár elismerte, hogy “bűzlik a burzsoá társadalom”, de a valóságban a burzsoáziának nem küldetése, hanem érdekei voltak, amelyek forradalmi szerepét nagyon viszonylagossá tették.³⁷ Leninnek Sz. Bulgakov Kapitalizmus és földművelés c., 1900-ban megjelent munkájáról írt jegyzeteiben is hasonló kritika körvonalazódik. Bizonyos szakmai tévedéseken túl, Lenin főleg a kisparaszti gazdálkodással kapcsolatos bulgakovi illúziókat teszi szóvá, mintha az orosz mezőgazdaság fejlődése “elkerülhetné” a kapitalizmust, mintha a válságba jutott kisparaszti gazdálkodás “visszahozható” lenne.³⁸

Lenin érzékelte, hogy a narodnyik érvelés és Sztruve érvelése egy ponton egybevágott: a narodnyik V. V. úr (V.-P. Voroncov) és az “antinarodnyik” Sztruve “az orosz viszonyokat a kapitalizmusnak valamiféle »angol formájával« vetette egybe és ahhoz viszonyította; nem pedig a kapitalizmus fő jellegzetességeiből, »általánosságából« indultak ki, amelyek arculata országonként változik”. Az orosz nemzeti sajátosság olyan különös vonásként elemződik, mintha az a kapitalizmus elkerülésében, illetve eltorzulásában öltene testet. Lenin ezzel szemben aláhúzta, hogy a kapitalizmusnak létezik egy általános elméleti fogalma, amely sem a narodnyik, sem a “liberáliskodó” álláspontban³⁹ nem jelenik meg. Sztruve is csak általában a “cseregazdaság uralmára” mutat rá, de a kapitalizmus másik ismérvét, hogy az értéktöbbletet a pénz, a tőke birtokosa sajátítja el, nem veszi számításba.⁴⁰ Lenin számára e narodnyik-liberális utópiának azért volt oly nagy jelentősége, mert úgy vélte, hogy vitapartnerei, mint Sztruve, az orosz kapitalizmust még valami jövendőbelinek, nem pedig a jelenben meglevőként értelmezte, “nem olyannak tekinti, ami már teljesen és véglegesen kialakult”, márpedig e különböző elméleti megközelítéseknek eltérő politikai implikációk feleltek meg.⁴¹

A tőkés rendszer romantikus, múltba révedő narodnyik felfogásának kritikája mellett, Lenin tehát már igen korán Sztruve “liberális elhajlását” is szóvá tette. Szemére vetette egyebek mellett azt is, hogy Sztruve az államról úgy nyilatkozik, mint “a rend szervezetéről”, noha éppen nem ez a legfontosabb sajátossága az államnak, hanem az, amit Engels hangsúlyozott még annak idején: “a nép zömétől különvált közhatalom”. “Tehát – írta Lenin konkrétabban – az állam ismertetőjele – az olyan személyek külön osztályának fennállása, akiknek kezében a hatalom összpontosul.” Lenin azt mondja, hogy a modern állam Marxnál a bürokrácia: “Az a külön réteg, amelynek kezében a mai társadalomban a hatalom van – a bürokrácia. Ennek a szervnek közvetlen és igen szoros kapcsolata a mai társadalomban uralkodó burzsoá osztállyal kitűnik a történelemből is.” (A francia történelemre hivatkozik példaképpen.)⁴²

Az első orosz forradalom bukását követő években – éppen a politikai tapasztalatok megértése érdekében – Lenin az orosz kapitalizmus sajátságos fejlődésviszonyait fogja aláhúzni, mint az (önkényuralmi) állam szerepének viszonylagos önállósodását az uralkodó osztályoktól (ami lehetetlenné teszi a burzsoáziával való bárminemű együttműködést), az ipari kapitalizmus erős koncentrációját, ami a fő politikai erők koncentrálódásával is együtt járt stb.⁴³

Lenint évtizedek óta bírálják, hogy eltúlozta a kapitalista fejlődés mértékét Oroszországban. Valójában ez a “túlzás” abból következett, hogy Lenin – mint fentebb már jeleztem, A kapitalizmus fejlődésében, melyben mindezeket a gazdasági problémákat differenciáltabban és még inkább történeti és gazdaságtörténeti kontextusban vizsgálta – szakított magával az Európa-centrikus történetfelfogással, amely mechanikusan módon a kapitalizmust a maga “centrumával” azonosította, mintha a kapitalizmus “normális”, “igazi” formája az európai volna.⁴⁴

A centrum–periféria viszony elméleti értelmezése Leninnél mint egy első elméleti kísérlet formaváltozata szintén körvonalazódik 1903-ban, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban előszavában, amelyben egyfelől azt hangsúlyozza, hogy mennyire megragadhatók a kapitalista összfolyamat közös alapvonásai Nyugat-Európában és Oroszországban, “bármilyen lényeges sajátosságai vannak is az utóbbinak mind gazdasági, mind gazdaságon kívüli tekintetben”.⁴⁵ Utalt itt a mezőgazdasági bérmunkára, a gépek megjelenésére, a fokozódó munkamegosztásra, a szabad bérmunka elterjedésére stb., ami nem mond ellent e kapitalizmus fentebb jelzett oroszországi sajátszerűségeinek. Másfelől az egész könyv éppen a kapitalizmus általános fejlődésének különös orosz vonásait tárta fel. Az európai és az orosz fejlődés összehasonlító elemzése alapján jutott el már nagyon korán néhány olyan alapvető politikai természetű tény felismeréséhez, amelyek az orosz forradalom természetének “megsejtéséről” tanúskodnak.

Később az I. világháború idején, amikor Lenin a maga imperializmuselméletét kidolgozta, néhány vonatkozásban megelőlegezte a világrendszer hierarchizálódásának kérdésfelvetését, annak gazdasági és politikai jellemzőit vizsgálódásainak középpontjába állította. Így az eladósodás olyan függési rendszerére mutatott rá, amelynek során Angliát, amely például “kölcsönöket nyújt Egyiptomnak, Japánnak, Kínának, Dél-Amerikának”, katonai-politikai hatalma “megvédi az adósok felzúdulásától”, sőt “szükség esetén hajóhada veszi át a bíróság végrehajtó szerepét”.⁴⁶ Eközben jutott arra – az egész forradalomra vonatkozó álláspontját jellemző – fontos felismerésre, hogy a tőke koncentrációjának új szintjén a finánctőke egyetemes kiterjedése “a függőségi viszonyok sűrű hálójába keríti a mai polgári társadalom minden gazdasági és politikai intézményét”.⁴⁷ Ez a fejlemény kifejeződik a gyarmatosítási politika monopolizálódásában is,⁴⁸ végül is az imperializmusnak mint gazdasági és politikai világrendnek a sajátosságai az I. világháború idején minden összefüggésben egyértelműen megmutatkoztak. 1905 és általában a forradalom perspektívájának, lehetőségeinek megítélése szempontjából (is) alapvető, hogy Lenin egyfelől felismerte az állam rendkívül megnövekedett gazdasági szerepét és a magántőkével, konkrétabban a finánctőkével való összefonódottságát, amely a kapitalista világrendszer hierarchizálódásának és a gyarmati perifériáért folytatott egyetemes harcban is különleges fontosságra tett szert.⁴⁹ Másutt úgy fogalmazott, hogy “ahol a finánctőke nagyon megerősödik, ott az állam is”. Az értékpapírok összegét vizsgálva, amellyel egyes országok rendelkeztek, Lenin egy hierarchiát állított föl, amely a kölcsönös függőség láncolatát létrehozta: Anglia, USA, Franciaország, Németország (1910-es adatokkal vizsgálva) “szemben a világ csaknem egész fennmaradó része, így vagy amúgy, az adós és sarcfizető szerepét játssza. Külön ki kell térni arra, hogy a függőségi viszonyok nemzetközi hálózatának és a finánctőke kapcsolatainak kiépítésében milyen szerep jut a tőkekivitelnek”⁵⁰ . Lenin már akkor érzékelte, hogy a gyarmatok integrálódása a világpolitikába átrendezi majd magának a világrendszernek a jellegét, amennyiben a gyarmatosítás “áldozatai” a munkásmozgalom mellett önálló nemzeti mozgalmakként jönnek létre – ezzel a történelemben a nemzeti kérdés világméretekben tesz szert jelentőségre, messze túlmutatva Európa határain. Oroszország pedig e tekintetben is “köztes” történelmi állapotban leledzik.

Lenin a nemzeti kérdés, a nemzetek önrendelkezési jogának problematikáját vizsgálva a világrendszer hasonló alapstruktúráját vázolta föl: “Téziseinkben (6. ) arról van szó – írta Lenin –, hogy, ha konkrétak akarunk lenni, az országoknak legalább három típusát kell megkülönböztetnünk az önrendelkezés kérdésében. (…) Az első típushoz Nyugat-Európának (és Amerikának) azok a fejlett országai tartoznak, ahol a nemzeti mozgalom a múlté. A második típushoz Kelet-Európa tartozik (lényegében a Habsburg Birodalom és a Balkán egésze), ahol a nemzeti kérdés a jelen kérdése.” Végül a gyarmati országokat különbözteti meg, ahol a nemzetek létrejötte még csak folyamatban van.⁵¹ Az eltérő történelmi korszakok és régiók, az alapjában eltérő termelési formák és gazdálkodási rendszerek egymás mellett élése alapján jutott el az egyenlőtlen fejlődés “törvényének” felismeréséig. E téren szintén Marxot “felülvizsgálva” arra a következtetésre jutott, hogy “…a társadalmi forradalom nem lehet az egész világ proletárjainak egyesült akciója azon egyszerű oknál fogva, hogy a legtöbb ország és a föld lakosságának többsége ez ideig még nem is áll a tőkés fejlődés fokán, vagy pedig csak a tőkés fejlődési fok elején áll… A szocializmusra csak Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlett országai értek meg”.⁵²

E gondolatkörben nyert tudományos formát az a felismerése is, amelyből a “gyenge láncszem” gondolata kikelt. Vagyis a kapitalizmus oroszországi “különös” formája nem csupán “demokratikus felépítménnyel” és erős polgári hagyományokkal és struktúrákkal nem rendelkezett, hanem a mezőgazdasági munkába való belerögzöttség a tőkés alapon egyre differenciálódó munkamegosztással kiegészülve sokkal több embert rekesztett ki, másképpen fogalmazva, sokkal kevesebb embert integrált szociálisan és gazdaságilag, hiszen a kirekesztést jogi korlátok úgyszólván nem gátolták.

 

Az “orosz kapitalizmus” politikai determinációi

 

Lenin felismerte, hogy az önkényuralom megdöntésére irányuló nem távoli időben elkövetkező forradalom egy centralizált, illegális “élcsapatpárt” létrehozását teszi szükségessé Oroszországban (Mi a teendő, 1902). Már 1901 óta tudatában volt annak, hogy a forradalom vezető osztálya az oroszországi polgári demokratikus forradalomban a proletariátus lesz,⁵³ s a burzsoázia politikai gyengesége, a cárizmustól való függése (“önállótlansága” mind a cárizmussal, mind a külföldi tőkével szemben) a munkásosztály szövetségesévé – éppen a burzsoáziával szemben⁵⁴ – a parasztságnak azokat a rétegeit teszi, amelyek a tőkés fejlődés következtében elveszítik gazdasági létfeltételeiket (a “baloldali blokk” politikája).⁵⁵ Mindez eredeti oroszországi felismerés volt (amelyet sokan valamiféle “leninista eretnekségnek” gondoltak a nyugati marxisták körében is). Ezzel függ össze, hogy Lenin a parasztság érdekeit, a földhöz jutás érdekeit hatalmi és gazdasági kérdésként tekintette egyidejűleg. Elvetette a mensevikek javaslatát, amely a földkérdés megoldását a “municipalizálás” útján, vagyis a helyi önkormányzat tulajdona útján képzelte el, míg Lenin és a bolsevikok a nagybirtokok nacionalizálásának perspektívájában gondolkodtak, mert az lehetett volna elképzelésük szerint a társadalmasítás (nem az államosítás!) előfeltétele.⁵⁶ A kis magántulajdon elutasítása mellett nem egyszerűen valamiféle szociáldemokrata doktrinerség szólt, hanem az a történelmi érvelés, hogy a porosz utas agrárfejlődés nem nyit teret belső sajátosságai következtében a kistulajdon előtt. Más kérdés, hogy a szociáldemokraták a szövetkezeti mezőgazdaság, az önkéntes kooperáció alapján álltak, amely a kapitalista agrárfejlődés egyetlen alternatívájaként jött számításba. De 1905 tapasztalatai differenciálták a képet, mert kiderült: a parasztság a földosztás alapján állt.⁵⁷

A jelzett politikai-taktikai vitákat Lenin A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban (1905 nyarán jelent meg Genfben) folytatta le a mensevikekkel szemben a legrendszeresebben. A bolsevikok egy céljaiban polgári demokratikus forradalom munkásjellegét húzták alá, és a szociáldemokratáknak a kormányhatalomban való részvételét hangsúlyozták, míg a mensevikek a munkásosztálynak a “szélső ellenzék” szerepét szánták. Lenin szerint a győzedelmes forradalom – “a proletariá­tus és a parasztság demokratikus diktatúrájának” rezsimjét hozza létre. Ez egy olyan “diktatúra” lett volna, amely a fejlődést átvezetheti, kedvező belső és külső feltételek között – a forradalom egy újabb, “szocialista szakaszába” – elnyomva az önkényuralmat restaurálni akaró erőket.⁵⁸ Lenin így vetette fel a kérdést: “Hiszen valamennyien szembeállítjuk a polgári forradalmat a szocialista forradalommal, mindannyian feltétlenül ragaszkodunk a kettő szigorú megkülönböztetéséhez, de vajon tagadható-e, hogy a történelemben a két forradalom egyes elemei, részleges elemei összefonódnak?”⁵⁹ Az orosz polgárság azonban nem a forradalom radikalizálásában, végigvitelében volt érdekelt, sokkal inkább annak megzabolázásában reménykedett.

Nem véletlen, hogy Lenin az 1905-ös forradalom idején és főként leverése után a liberálisokat ostorozta, akik “elárulták” a forradalom alapvető követeléseit: “1905 októberéig a liberálisok olykor rokonszenvező semlegességet tanúsítottak a tömegek forradalmi harca iránt, de már akkor is kezdtek fellépni ellene: aljas szónoklatokkal küldöttséget menesztettek a cárhoz, támogatták a Buligin-dumát, nem ostobaságból, hanem azért, mert ellenséges érzülettel viseltettek a forradalom iránt. 1905 októbere után a liberálisok mást sem tettek, mint aljas módon elárulták a nép szabadságát… A forradalom bámulatosan gyorsan leleplezte a liberalizmust, és a gyakorlatban megmutatta ellenforradalmi természetét… Olyan illúziók, hogy az önkényuralmat össze lehet kötni valamelyest is nagy néptömegek valódi képviseletével, nemcsak különféle isten háta mögötti helyek tudatlan és elnyomott lakóiban éltek. Az efféle illúziók nem álltak távol az önkényuralom uralkodó rétegeitől sem.”⁶⁰ A politikai indulat sohasem homályosította el Lenin szemét annyira, hogy megfeledkezett volna az orosz liberalizmus fiziognómiáját végső soron meghatározó orosz burzsoázia sajátos, “oroszországi” természetéről. Lenin az orosz forradalomra vonatkozó átfogó, egész koncepcióját kifejtő legfontosabb, máig érvényes előadásában (“Előadás az 1905-ös forradalomról”, l. Lenin írását e számunkban), amelyet svájci munkásfiatalok előtt mondott el 1917 januárjában, az újabb forradalom előestéjén, az orosz burzsoázia politikai jelentéktelenségét, alávetettségét a cárnak és jelentős mértékben az európai burzsoáziának – egyúttal Max Weberrel vitázott is a forradalom jellegéről: “A nyugat-európai burzsoázia, még a legszabadabb, még a köztársasági országok burzsoáziája is az »orosz szörnyűségekről« szóló képmutató frázisokat nagyszerűen össze tudja egyeztetni a leggyalázatosabb pénzüzletekkel,⁶¹ különösen a cárizmus pénzügyi támogatásával és Oroszországnak a tőkekivitel stb. útján történő imperialista kizsákmányolásával… A burzsoázia szívesen nevezi »mesterséges« dolognak a moszkvai felkelést (1905. december – K. T.) és szeret gúnyt űzni belőle. A német, úgynevezett »tudományos« irodalomban például Max Weber professzor, Oroszország politikai fejlődéséről írt terjedelmes munkájában, »puccsnak« nevezte a moszkvai felkelést. »Lenin csoportja – írja ez a ‘nagy tudományú’ professzor úr – meg az eszerek egy része már hosszabb ideje készítette elő ezt az esztelen felkelést… Valójában egész fejlődése elkerülhetetlenné tette a fegyveres összecsapást.”⁶²

Ugyanakkor saját párttársaival is polemizált, akik közül nem kevesen a rendszer elleni harcból kiindulva értelmetlennek találták a polgári demokratikus követelések puszta megfogalmazását is, mondván, azok megvalósítása lehetetlen a kapitalizmus feltételei között. Lenin azonban éppen az orosz kapitalizmus feltételei között találta fontosnak a polgári demokratikus követeléseket. Nem azért, mert megvalósíthatók a tőkés szisztéma “perifériájának” keretei között, hanem éppen azért, hogy e kereteket felbomlassza. Lenin nemcsak kereste a fogást a rendszeren, hanem meg is találta. Ő maga igazán pontosan tudta, hogy a demokratikus köztársaság “logikailag” ellentmond a kapitalizmusnak, mert hiszen “hivatalosan” egy szintre helyezi a gazdagot és a szegényt, a jogegyenlőség pedig csak eltakarja a valóságban meglévő antagonisztikus gazdasági különbségeket. Ez a gazdasági rend és a politikai felépítmény közötti ellentmondás az imperializmus korában, amikor a szabad konkuren­ciát felváltja a monopóliumok uralma, még jobban “megnehezíti” minden demokratikus szabadságjog megvalósítását. “Hogyan egyeztethető hát össze a kapitalizmus a demokráciával? A tőke mindenhatóságának közvetett megvalósítása útján! Ennek két gazdasági eszköze van:

1. a közvetlen megvesztegetés;

2. a kormány szövetsége a tőzsdével (téziseinkben ezt a következő szavakkal fejeztük ki: a finánctőke »szabadon megvásárol és megveszteget bármely kormányt és minden hivatalnokot« a burzsoá rend idején.)”.

Ha a “vagyon” a megvesztegetés és a tőzsde révén “általában teljes mértékben megvalósíthatja uralmát bármely demokratikus köztársaság felett, azaz politikailag független köztársaság felett” is, nem jelenti azt, hogy a demokráciáért való harcot fel kell adni a szocializmusra hivatkozva.⁶³ Lenin politikai gondolkodásában a tőke elleni bármely sikeres támadás előfeltétele a minél szélesebb tömegbázis (“baloldali blokk”) megteremtése volt. Hosszú oldalakon át érvelt a demokráciáért folytatandó harc fontossága mellett – ami 1905 tapasztalatai nyomán még inkább megszilárdult benne. A munkásforradalom mint a szocialista rendszer előfeltétele egy országban lehetségesnek látszott, de tisztán “orosz alapon” szocialista rendszer nem jöhet létre Lenin számára. Parvussal és Trockijjal való vitája a permanens forradalomról, nagymértékben erről a kérdéskörről is szólt, amennyiben a két forradalom között az “átmenet” problémáját eltérően ítélték meg.⁶⁴

Lenin ugyanakkor tényekkel bizonyíthatta, hogy az 1905-ös forradalom világtörténelmet csinált.⁶⁵ A forradalmi mozgalmak fejlődésének helyi, illetve nemzetközi okait a folyamatban lévő imperialista világháború oly gyorsasággal élezte ki, hogy még Lenin maga sem gondolta 1916–17 fordulóján (itt jelzett előadásának időpontjában), hogy micsoda sebességgel következik be a forradalmak újabb fordulója Oroszországban és végső soron nagy csalódására, csak részlegesen és elvetélve Európában. Lenin, aki Rosa Luxemburg mellett elsőként ismerte fel, hogy 1905-ben egy új típusú forradalom zajlik, amely “eszközeiben, jellegében proletár” (vagyis politikai tömegsztrájk, fegyveres felkelés), céljaiban pedig polgári demokratikus, de “nyitott” a szocialista forradalom irányába, egyúttal pontosan látta korlátozottságát. E korlátozottsága éppen társadalmi hordozóinak “gyengeségében” nyilatkozott meg a legvilágosabban: “hívő emberek, hűséges alattvalók özönlenek Gapon pópa vezetésével” a cárhoz, ám a naiv, írástudatlan oroszországi tömegek viharos gyorsasággal “tanulnak” az eseményekből, “a forradalom előtti Oroszországban az iskolázatlan orosz munkások tettekkel bizonyították be, hogy egyenes emberek, akik először ébredtek politikai tudatra”.⁶⁶ Ám ez a forradalomra “ítélt” oroszországi parasztság és munkásság radikális forradalmisága egy új rendszer berendezése szempontjából nem rendelkezett azzal a kulturális-civilizatorikus feltételrendszerrel, amire pedig éppen az önigazgatási struktúráik (sztrájkbizottságok, szovjetek, munkásbizottságok stb.) huzamosabb ideig való életben tartásához szükség lett volna. Mégis 1905 – mint “új típusú” forradalom – Oroszországot végérvényesen a “modern” történelem színpadára emelte: “a szendergő Oroszország – ahogyan Lenin fogalmazta – a forradalmi proletariátus és a forradalmi nép Oroszországává vált”, összefonódott itt a patriarchális viszonyok ellen is lázadó parasztság földfoglaló mozgalma az ipari munkásság forradalmával és Oroszország elnyomott népei között fellángolt nemzeti szabadságmozgalmakkal, ami a maga teljességében 1917 folyamán bontakozott ki, így ellentmondásaik mélységéről nem szerezhetett még kellő tapasztalatot.

Kevésbé érzékelte Lenin a nyugat-európai forradalmi fejlődés, a nyugati munkásság forradalmasodásának nehézségeit. Lenin 1917 januárjában, azokkal vitatkozva, akik a nyugat-európai fejlődést illetően az orosz forradalom irrelevanciáját hangoztatták, arra helyezte a hangsúlyt, hogy az orosz forradalom annak bizonyítéka: Nyugaton a proletárforradalom van napirenden, az orosz forradalom annak első állomása csupán.⁶⁷ A szocialista forradalom és a nemzetek önrendelkezési joga c. téziseiben 1916 elején a nemzetközi forradalom objektív feltételeinek meglétét hangsúlyozta mindjárt a legelső tézisben: “Az imperializmus a kapitalizmus fejlődésének legfelsőbb foka. A tőke a vezető országokban túlnőtt a nemzeti államok keretein, a monopóliumot állította a konkurencia helyébe, megteremtve a szocializmus megvalósításának minden objektív feltételét. Ezért Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban napirendre került a proletariátus forradalmi harca a kapitalista kormányok megdöntéséért, a burzsoázia kisajátításáért.”⁶⁸ Kétségkívül igaz, ez csupán egy alternatíva felvetése volt, és nem is bizonyult többnek, amennyiben Oroszország forradalmi erőfeszítéseit nem kísérte a nyugat-európai proletariátus hasonló igyekezete, vagy amennyiben kísérte, súlyos vereséget szenvedett. Bár Lenin sok évet élt Nyugat-Európában, éppen az 1905-ös forradalom előtt, sőt a forradalom első évének nagyobb részében is, ám a nyugat-európai munkásság szellemi-politikai evolúciójának mélyebb tanulmányozását elmulasztotta. Ez irányú vizsgálódásait bizonyos sablonosság jellemezte, nem érzékelte, hogy “a szociáldemokrácia árulása” mögött a nyugat-európai munkásság igen jelentős tömegeinek életszemlélete, évszázados beidegződése, pszichológiája rejlik; nem tisztázta az oroszországi és az európai proletariátus magatartása közötti különbségek részleteit. E problémát szőröstül-bőröstül az extraprofitból kitartott “munkásarisztokrácia” létezésében konkretizálta csupán, holott a valóságban ez a jelenség csak a jéghegy csúcsa volt. E bonyolult kérdéscsoport valódi jelentősége azonban csak az októberi proletárforradalom első súlyos nehézségei után kezdett mind nyomasztóbban megmutatkozni. Tehát a két forradalom közötti kapcsolat, összefüggés még Lenin elemzési “tévedésében” is megnyilatkozott.

 

A forradalom végcélja: a munkásönkormányzat

 

Lenin a forradalom periódusában nemcsak a hatalomátvétel elméleti és technikai-szervezeti kérdéseit vizsgálta, hanem a forradalom és a forradalom után összefüggéseiről is megnyilatkozott. A forradalom során létrejött népi önszerveződések “szakmai” jellemzőit és politikai funkcióit részben együttesen szemlélte mint a forradalom problematikáját (gazdaság és politika egyfajta egyesítése), és részben úgy tekintett rájuk, mindenekelőtt persze a szovjetekre, mint amelyek a forradalom önvédelmi szervei, hatalmi struktúrái. Gondoljuk meg, a forradalom csúcspontja az 1905. decemberi moszkvai fegyveres felkelés (“Krasznaja Presznya”) veresége után az önvédelem került előtérbe, s Lenin ehhez alkalmazkodva károsnak tekintette az összmozgalom szempontjából a realitásoktól elrugaszkodó, a forradalom utánra (a jövő társadalmára) vonatkozó “ígérvényeket”, utópisztikus törekvéseket, mert azok elvonják a figyelmet és az energiákat a forradalom önvédelmétől. Korszakadekvát kérdésfelvetései közé tartozik az is, hogy a szovjetek pártok általi, beleértve a szociáldemokraták általi “elfoglalását”, ellenezte. Részben, rövid távon, taktikai síkon azért, mert a szociáldemokraták kisebbségben voltak a szovjetekben, nem volt érdemes izolálódniuk a proletártömegektől, másrészt a szovjetek “szakmai” feladatai nem azonosak pártpolitikai megfontolásokkal, noha a szovjetekben való szociáldemokrata jelenlétnek természetesen nagy fontosságot tulajdonított. A fentebb mondottakat igyekszem bemutatni a konkrét történelmi “anyagon”, mert nem tanulság nélküliek e történelmi tapasztalatok.

1905-ben a jövő abból a szempontból is felsejlett tehát, hogy felbukkantak a történelem korábbi időszakaiban nem ismert önigazgatói-önvédelmi munkásszervezetek, a szovjetek, amelyek gazdasági, szociális, hatalmi-politikai, néhol katonai feladatokat láttak el egyidejűleg Pétervártól Ivanovo-Voznyeszenszkig. Lenin még Oroszországba érkezte előtt néhány nappal, 1905. november legelején külön cikket írt “Feladataink és a munkásküldöttek szovjetje” címmel⁶⁹ a forradalom alapvető új intézményéről a “munkásküldöttek szovjetjéről”. Mint “kívülálló” határozta meg saját pozícióját, utalva arra, hogy nem közvetlen részese az eseményeknek, s így fenntartja a lehetőségét annak, hogy politikailag később módosíthassa álláspontját. Ám felfogása mégis olyan módszertani és elméleti mozzanatokat is magában rejtett, amelyek a politikai “véletlenektől” függetlenül “maradandó” elemzési tendenciákat hordoztak a későbbi periódusokra nézve is. Eleve elutasította a “szovjetek vagy párt” kérdésfelvetést, s nyomatékkal úgy foglalt állást, hogy a szovjeteket az egész munkásosztály, sőt a lakosság antimonarchista tömegeinek önszerveződéseként kell felfogni, egyfajta “szakmai szervezeteként” alakultak meg, amelyeket egyetlen párt sem sajátíthat ki. Ugyanis ezen érvelés szerint a munkás- és szocialista pártoknak a szovjetekétől eltérőek a feladataik, funkcióik és a mögöttük álló társadalmi csoportok. “Lehet, hogy tévedek – írta az említett helyen, de szerintem (hiányos és csak »papírokból« merített értesüléseim alapján ítélve) a munkásküldöttek szovjetje politikai szempontból az ideiglenes forradalmi kormány csírájának tekintendő.”⁷⁰ Tehát egy országos, az egész társadalmat átfogó politikai központként fogta fel e népi szervezetet, amelynek “nem hátránya, hanem előnye”, hogy nem csak szociáldemokraták vannak benne.

A szovjetekben éppen annak bizonyítékát látta, hogy a szociáldemokraták nem akarnak semmiféle kísérleti eszméket ráerőszakolni Oroszországra, hanem szerves módon a népi szerveződések kezébe kerüljön az ország irányítása: “Nem erőszakolunk rá a népre semmiféle általunk kieszelt új dolgot, csupán magunkra vállaljuk a kezdeményezést annak a megvalósításában, ami nélkül – mint azt általában és egyöntetűen mindenki elismeri – nem élhetünk tovább Oroszországban… A dolgozó tömegekből kiinduló szabad kezdeményezésre támaszkodunk.”⁷¹ Amikor december 2-án letartóztatták a Petrográdi Szovjet 52 küldöttét (köztük az elnököt, Lev Trockijt), már nyilvánvaló volt, hogy az alapvető vád ellenük az államrend erőszakos megváltoztatására irányuló kísérlet lesz. (Azonban tudni illik, hogy az 1905. október 17-i, bizonyos alkotmányos jogokat elismerő cári manifesztumot követően sem lett törvényes a monarchia elleni harc semmilyen formája.)

Lenin később így vélekedett a szovjetek szerepéről: “A harc tüzében sajátos tömegszervezet alakult ki: a nevezetes munkásküldöttek szovjetjei – az összes gyárak küldötteinek gyűlései. A munkásküldöttek szovjetjei Oroszország néhány városában egyre inkább az ideiglenes forradalmi kormánynak, a felkelések szervének és vezetőjének szerepét kezdték betölteni.⁷² Kísérletek történtek a katona- és matrózküldöttek megszervezésére és ezeknek a munkásküldöttek szovjetjeivel való egyesítésére.”⁷³ Az 1905-ös forradalom elemzése olyképpen fonódik össze magának az 1917-es forradalomnak a kibontakozásával, történetével, hogy némely összefüggésben az utókor embere azt gondolhatná, bizonyos problémák 1917-ben szinte mechanikusan megismétlődtek. Ezek közé tartozik a paraszti földfoglaló, kúriagyújtogató mozgalmak mellett a munkásönkormányzás problémája, amelynek szervei már 1905-ben – úgy tűnt – világtörténelmet írtak, mindenekelőtt a Pétervári Szovjet alakjában. A mensevik Iszkra a dumaválasztások bojkott-taktikájának részeként “a forradalmi önkormányzatot” mint a felkelés lehetséges előjátékát vetette fel. Lenin azonban pontosan látta, hogy a forradalmi önkormányzás (szakmai, gazdasági-tulajdonosi) problematikája döntően nem a felkelés problematikája, mivel Lenin érvelésében az önkormányzat számára a forradalmi felkelés teremtheti csak meg a megfelelő feltételeket: “A forradalmi önkormányzatnak, a népi megbízottak megválasztásának megszervezése nem előjátéka, hanem utójátéka a felkelésnek… Előbb a felkelésben kell győznünk (még ha csak egy városban is), és meg kell alakítanunk az ideiglenes forradalmi kormányt, hogy ez utóbbi mint a felkelés szerve, mint a forradalmi nép elismert vezére hozzáláthasson a forradalmi önkormányzat megszervezéséhez.”⁷⁴ A munkásönkormányzat – hangsúlyozta Lenin 1905–1906 folyamán többször is – nem létezhet a régi rendszer keretei között, s az ilyen irányú naivitással szemben húzta alá: “A forradalmi önkormányzat a cári hatalom fenntartása mellett a forradalomnak csak egy kis töredéke lehet… Aki ezt teszi meg a forradalmi proletariátus fő jelszavának, az zavart kelt és az oszvobozsgyenyisták (a liberálisok egy frakciója – K. T.) malmára hajtja a vizet… nem szabad összekevernünk a háborúnak a szervezetét, a felkelés szervezetét az önkormányzattal. A fegyveres felkelés szervezete egyáltalán nem hasonlít a forradalmi önkormányzat szervezetéhez sem rendeltetését tekintve, sem kialakulásának módját tekintve, sem jellegét tekintve.” Lenin a forradalmi jelszavakat így kombinálta: “ideiglenes forradalmi kormány, illetve az általa összehívandó össznépi alkotmányozó gyűlés, fegyveres felkelés és forradalmi hadsereg szervezése a cári hatalom megdöntésére”⁷⁵ . Így a bojkott-taktikát is csak addig tartja értelmesnek, amíg a fegyveres felkelés lehetősége fennáll, s a bojkott a forradalmas tömegek számára jelzi, hogy a forradalmi folyamat még nem zárult le, az önkényuralmat fenntartó duma ugyan “egy lépés a burzsoá monarchia irányába”, de semmiképpen nem a népi törekvések megtestesülése. A polgári demokratikus átalakulás ügye elbukott. Ám egyre erőteljesebben merült föl az az elméleti és gyakorlati politikai kérdés, hogy Oroszországban lehetséges-e egyáltalán bármiféle polgári demokrácia meggyökeresedése. A demokratikus polgárság hiánya, Gramsci kifejezésével élve, az orosz társadalom “kocsonyás halmazállapota” napirendre állíthatja a proletárforradalom kérdését. De mi történhet Nyugat-Európában, ahol a polgári társadalom egész “erődrendszerrel” (Gramsci) rendelkezik? Lenin erre a kérdésre nem helyezett olyan hangsúlyt, és adós maradt azokkal a kifinomultabb politikai elemzésekkel, amelyekkel az oroszországi fejlődést nyomon követte. Az I. imperialista világháború az addigi történelemben példátlan vérözönnel olyan töréspontot idézett elő a világtörténelemben, amely az orosz forradalom és egyáltalán a világfejlődés új perspektíváit nyitotta meg. Nemcsak a kapitalizmus addig “liberális” világrendje roppant meg, hanem ennek részeként a cári monarchia a pusztulás szélére jutott. 1905 alapvető célja 1917 februárjában néhány nap alatt megvalósult. Ám csak ezt követően került igazán színre 1905 másik arca, a munkás-, paraszt- és katonaforradalom.

 

Jegyzetek

¹ Gennagyij Golovkov: Bunt po-ruszszki: palacsi i zsertvi. Randevu sz revoljuciej 1905-1907 gg. Moszkva, Detyektivpreszsz, 2005.

² Tudatában vagyok annak, hogy a százados historiográfia számos értéket képvisel, mégis fontosnak tartom, hogy friss szemmel újra tekintsük át Lenin elemzését, amely ilyen vagy olyan formában hét évtizedig különböző erővel és formában erősen befolyásolta az egyetemes történetírás alapvető irányzatait, hogy ne szóljak most külön a legitimációs ideológia evolúciójáról a Szovjetunióban és határain kívül.

³ Kezdetben valószínűleg úgy értékelte a dolgok menetét, hogy ebben a forradalomban a spontán erők “logikája” – éppen a nyugati munkásmozgalom kiterjedt és aktív támogatásának hiánya miatt sem vezethet el közvetlenül a proletárforradalom kirobbanásához. Ám 1905 őszére az események és folyamatok elemzése megmutatta számára a polgári és proletárforradalom egy saját kombinációját, így az események “tanulmányozását”, befolyásolását – vállalva a lebukás közvetlen veszélyét – közvetlen közelről folytatta.

⁴ Lenin halála után, mindjárt 1924 februárjában, Lukács György volt az első, aki az itt jelzett problematikát a maga teljes nagyságában felvetette és megértette híres, Bécsben írt Lenin-tanulmányában. Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről. In Lenin. Bp. Magvető, 1970 (szerk.: Vajda Mihály), 15–17. Lukács pontosan felismerte, hogy Lenin későbbi elemzésének, imperializmuselméletének közgazdasági része nem volt olyan mély, mint Rosa Luxemburgé (a tőkefelhalmozás, a gyarmati piacok, a háborúk eredete stb.); de mégis egy döntő vonatkozásban Lenin “elméleti fölényéről” beszél “az összfolyamat megítélésében”, vagyis egy konkrét világhelyzet konkrét megítélésének tekintetében, abban, hogy az elméleti elemzést és a gyakorlat közötti közvetítéseket is képesnek bizonyult számba venni. Vö. uo. 63–66. o.

⁵ Lenin Összes Művei, 27. köt. Kossuth, 1971. 354. o., 374–376. o. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka… E kérdésre más összefüggésben még visszatérünk.

⁶ Lenin intellektuális fejlődésének e korai szakaszáról l. Robert Service: Lenin. Minszk, Poppuri, 2002. 61–123. o. és főleg Vladlen Loginov: Vlagyimir Lenin. Vibor putyi: biografija. Moszkva, “Reszpublika”, 2005, különösen 179–240. o. és 316–355. o.

⁷ Egy 1899. május 28-i levélben biztosította Bernsteint feltétlen egyetértéséről és támogatásáról. Vö. R. Pipes: Sztruve: levij liberal 1870-1905. I. köt. “Moszkovszkaja skola polityicseszkih iszszledovanyij”, Moszkva, 2001, 306–308. o. Lenin ez időben hároméves szibériai száműzetését töltötte. Sztruve, a későbbi fehérgárdista ideológus, propagandista és politikus egy zaklatott pálya részeként éppenséggel az 1905-ös forradalom veresége nyomán szakított végleg a baloldal minden irányzatával.

⁸ L. Lenin antibernsteiniánus cikkét (recenzió): Karl Kautsky Bernstein und das Sozialdemokratische Program. Eine Antikritik. LÖM 4. Bp., Kossuth, 1964. 187–197. o., amelyben jelzi az irányzatos elhatárolódás szükségességét.

⁹ Vö. LÖM 1. köt., Bp., Kossuth, 1964. Az első négy lenini munka ebben a kötetben található. (Első írása egy recenzió volt: Újabb gazdasági változások a paraszti életben. V. J. Posztnyikov Juzsno-ruszszkoje kresztjanszkoje hozjajsztvo c. könyvéről, 1891.) Lenin megjegyzései 1893 tavaszán íródtak, a cikk először 1923-ban jelent meg.

¹⁰ Magyarországon napjainkban alighanem R. Pipes-i és általában egy “hidegháborús” Lenin-ábrázolásnak a befolyása a jellemző – a Lenin-tematika iránti komolyabb, elmélyültebb érdeklődés csaknem teljes hiánya mellett. L. R. Pipes: Az orosz forradalom története. Bp., Európa, 1997. Pipes: Az ismeretlen Lenin. A titkos archívumból. Bp., 2002. Pipes és A kommunizmus fekete könyvének magyarországi propagandistái (pl. Hahner Péter) általában is kriminalizálják a forradalmak és a Szovjetunió történetét, félretéve mindenfajta szakmai szabályt, amely a történetírás több évszázados történetében megszilárdult. Miközben komoly elméleti gondolkodásnak témakörünkben nagyon is van hagyománya, amelyre ma is támaszkodhatunk: mindenekelőtt Ágh Attila némely vizsgálódására gondolok, amelyekben Lenin elméleti jelentőségét igyekezett körvonalazni éppen A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című műve kapcsán szintén, és joggal támaszkodhatunk rá ma is. Vö. Ágh A.: A politika világa. Kossuth, 1984, 190. o. skk. Más kérdés az, hogy a szerző marxista korszakával szakított a rendszerváltás után.

¹¹ LÖM 55. köt. 13. levél (a börtönből) A. K. Csebotarjovnak, az Uljanov család ismerősének, a család számára, és N. Krupszkajának, 1896. jan. 2. 15. o. “Van egy tervem, amelyen letartóztatásom óta sokat és egyre többet gondolkodom. Már régóta foglalkozom egy közgazdasági kérdéssel (a feldolgozó ipar áruinak az országon belüli piacával), összegyűjtöttem valamelyes irodalmat, összeállítottam a kérdés feldolgozásának tervét, sőt írtam is valamit azzal a szándékkal, hogy munkámat önálló könyv formájában adom ki, ha terjedelme meghaladja egy folyóirat méreteit.” Továbbá a levélben szervezi Lenin Sztruvén és Potreszovon keresztül a kutatás megfelelő könyvtári hátterét. A családjára hárult később a könyvek Lenin száműzetési helyére (Susenszkoje, 1898–1900) való elszállíttatásának terhe.

¹² Loginov, i. m. 160–169. o.

¹³ LÖM 1. köt. 4–5. o.

¹⁴ Uo. 81–82. o.

¹⁵ Kik azok a “népbarátok” és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? Válasz a “Ruszszkoje Bogatsztvo” marxistaellenes cikkeire. LÖM.1. köt. 117–319. o. Megírása ideje 1894. tavasz–nyár, és még ebben az évben meg is jelent. 1892–93-ban kezdett a könyvön dolgozni Szamarában, ahol az ottani marxista körökben tartott e tematikában előadást. 1894 őszén könyvét felolvasta a pétervári marxista körben, l. a könyv terjesztéséről, sorsáról további informácókat az 532–33. oldalakon.

¹⁶ Vö. LÖM I. köt. uo. 121–124. o. “Világos, hogy Marxnak az az alapeszméje, amely szerint a gazdasági társadalomalakulatok fejlődése természettörténeti folyamat, gyökerében ássa alá azt a gyermekded moralizálást, amely arra tart igényt, hogy szociológiának nevezzék.”

¹⁷ Vö. uo. 125–126. o. “Az anyagi társadalmi viszonyok elemzése (vagyis az olyan viszonyok, amelyek anélkül alakulnak, hogy az emberek tudatán átmennének; az emberek, miközben termékeiket kicserélik, termelési viszonyokba lépnek anélkül, hogy akár csak annak is tudatában volnának, hogy itt társadalmi termelési viszonyról van szó), nyomban lehetővé tette, hogy észrevegyék az ismétlődéseket és a szabályszerűségeket, és általánosítsák a különböző országok viszonyait egy alapfogalomban, a társadalmi alakulat alapfogalmában.”

¹⁸ Uo. 178. o.

¹⁹ Uo. 180. o. “Oroszországban – mondja Lenin Mihajlovszkijjal szemben, aki a proletariátus puszta létezésében is kételkedett –, ahol olyan leírhatatlan nyomorban tengődnek a tömegek, ahol oly arcátlanul kizsákmányolják a dolgozókat, mint sehol, úgyhogy, ami a szegények helyzetét illeti, Angliával hasonlították össze (és jogosan), Oroszországban, ahol állandó jelenség a népesség millióinak éhezése, s emellett például egyre növekszik a gabonakivitel – Oroszországban nincsen proletariátus.”

²⁰ LÖM I. köt. 4–5. o., skk. és 53., 58–59. o.

²¹ Uo. 60. o.

²² LÖM 1. kötet, 67–112. o.

²³ Lenin G. B. Kraszin előadása nyomán fejtette ki nézeteit. 1893 őszén írta Lenin a tanulmányt, amely először 1937-ben jelent meg.

²⁴ Uo. 67. o. “Hiszen a kapitalizmus fejlődéséhez kiterjedt belső piac szükséges, a parasztság tönkremenetele pedig ezt a piacot aláássa, s azt a veszélyt rejti magában, hogy teljesen megszünteti, és a tőkés rendszer megszervezését lehetetlenné teszi. Igaz, azt mondják, a kapitalizmus azzal, hogy árugazdasággá változtatja közvetlen termelőink naturális gazdaságát, piacot teremt magának, de vajon elképzelhető-e, hogy a félig koldus parasztok naturális gazdaságának nyomorúságos maradványai alapján kifejlődhet nálunk az olyan hatalmas tőkés termelés, mint Nyugaton?” 77. o.

²⁵ Uo. vö. Az úgynevezett piackérdésről. 80–81. o.

²⁶ Vö. LÖM 3. köt. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Bp., Kossuth, 1964, 172–178. o.

²⁷ Vö. uo. 173–174. o. “…bármilyen változatosak is a formák…. a mai földesúri gazdaság szervezete két fő rendszernek, nevezetesen a ledolgozási (Lenin jegyzete: Most megváltoztatjuk a terminust és “robot” [barscsina] helyett “ledolgozást” [otrobotok] használunk, mivel ez a kifejezés jobban megfelel a reform utáni viszonyoknak, s irodalmunkban már polgárjogot nyert.) rendszernek és a tőkés rendszernek a legkülönfélébb kombinációiból áll… Az előbbi… a robotgazdaság egyenes folytatása…”

²⁸ L. erről Ágh idézett elemzését uo.

²⁹ LÖM 3. köt. Uo. 237. o.

³⁰ Uo. 289. o. Ezt a fejleményt kiegészítve Lenin lényegében kimondja, hogy a földközösség – a narodnyik állásponttal ellentétben – egyáltalán nem gátolja meg a kapitalizmus térhódítását, csak bonyolultabbá teszi. Marxot idézi: Tőke III. kötetéből (156. o.): “A kialakuló tőkés termelési módnak… nem felel meg a földtulajdon készen talált formája. A neki megfelelő formát ő maga teremti meg azáltal, hogy a földművelést alárendeli a tőkének; ezzel aztán mind a hűbéri földtulajdon, mind a nemzetségi tulajdon vagy a markközösséggel párosuló kisparaszti tulajdon átváltozik a tőkés termelési módnak megfelelő gazdasági formává, bármennyire különbözők is a jogi formái.” 299. o.

³¹ Vö. LÖM I. uo. 304. o.

³² Ezeknek a tudományos és elméleti-politikai vitáknak és küzdelmeknek a történetéről l. bővebben Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Viták az “oroszországi történelmi fejlődés sajátosságairól”, különös tekintettel a 20-as évek vitáira. Bp., Akadémiai Kiadó, 1991.

³³ LÖM I. köt. Kik azok a népbarátok… 220–221., 260–261. o.

³⁴ Uo. 218–221. o.

³⁵ LÖM I. köt. Kik azok a… 285. o.

³⁶ LÖM I. Főleg 388–487. o. P. Sztruve Krityicseszkie zametki k voproszu ob ekonomicseszkom razvityii Rosszii c. (Szentpétervár, 1894) könyvéről írt recenzió­ja (A narodnyikság gazdasági tartalma és bírálata Sztruve úr könyvében. A marxizmus tükröződése a polgári irodalomban) e tekintetben az első fontos elméleti dokumentum. A tanulmány megírásának ideje 1894 vége–1895 eleje. Először a Matyeriali k haraktyerisztyike nasego hozjajsztvennogo razvityija, Sz.-P., 1895., K. Tulin álnéven jelent meg.

³⁷ Vö. I. köt. uo. 335–339. o.

³⁸ Vö. Konszpekt i krityicseszkije zamecsanyija na knyigu Sz. Bulgakova. Lenyinszkij Szbornyik XIX., főleg 119. o. A kötet jegyzetei gazdagon dokumentálják, hogy Lenin a nemzetközi szakirodalmat is milyen magas fokon ismerte. Lenin irodalmi és szakmai vitája igen kiterjedt volt, Kautsky, Hertz, Bulgakov és mások műveit elemezte az agrárkapitalizmus tanulmányozása során, és közben a kapitalizmus általános fejlődési sajátosságait bontja ki e könyvekről készült jegyzeteiben is, melyekben mindig felbukkannak a szocialista perspektíva, az állami és magántulajdon különböző formái között a társadalmi és szövetkezeti tulajdon fogalmai.

³⁹ LÖM 16. köt. Bp., Kossuth, 1968. 88. o. Lenin később, a forradalom után visszatekintve a megtett szellemi útra, a narodnyikizmus elleni harcot – Sztruve, Bulgakov, Tugan-Baranovszkij, Bergyajev és mások teljesítményét – értékelve így vélekedett: “Ezek polgári demokraták voltak, akiknek a narodnyiksággal való szakítás a kispolgári (illetve paraszti) szocializmusról nem a proletár szocializmusra való áttérést jelentette, mint nekünk, hanem a burzsoá liberalizmusra való áttérést.”

⁴⁰ I. köt. Uo., 478–480. o.

⁴¹ Uo. 480. o. “Sztruve úrnak az a nézete, hogy az orosz kapitalizmus valami jövendőbeli, nem pedig jelenlegi dolog, különösen szembetűnően megmutatkozik a következő fejtegetésében: »amíg a mai, törvényben lerögzített és szentesített földközösség fennáll, addig ennek talaján olyan viszonyok fognak kifejlődni, amelyeknek semmi közük sincs a ’népjóléthez’«.”

⁴² Vö. uo. 406–407. o.

⁴³ Lenin 1909–11-ben saját elvbarátaival folytatott vitáiban is aláhúzta, hogy a cári monarchia viszonylagos önállóságra tett szert az uralkodó osztályokkal szemben, s noha 1905 nyomán “a cárizmus egy lépést tett a burzsoá monarchiá­vá fejlődés irányába”, a bürokratikus gépezet megőrizte viszonylag független érdekrendszerét mind a nagybirtokos arisztokráciával, még inkább a burzsoáziával szemben. A cárizmus a XX. század elején a külföldi tőke “becsalogatásával” saját létének meghosszabbítását és a nemzetközi porondon való versenyképességét kívánta megőrizni. 1905-ben azonban kiderült, hogy a cárizmus elveszítette társadalmi hátterét, a parasztságot, és nem olyan, a szakszervezetek által “féken tartott” és “megfegyelmezett” nyugati proletariátussal kell szembenéznie, hanem az orosz viszonyokból kisarjadt lázadó, valóban csak a “láncait veszítő” integrálhatatlan ipari és főként mezőgazdasági proletariátussal kellett volna megbirkóznia. Lenin ezt tudta, hiszen nem véletlenül hangsúlyozta unos-untalan, hogy 1905 csak egy újabb forradalmi hullám “előhírnöke”, “főpróbája” volt. Vö. Krausz T.: Pártviták és történettudomány… i. m., főleg 60–62. o.

⁴⁴ A világrendszer-elmélet művelőinek nagy érdeme, hogy e tekintetben is tovább vitték Lenin alapvető felismeréseit és a tradíciót, amely egyébként Sztálin és utódai idején periferizálódott az utolérés vagy utolérő fejlődés ideologikumának részeként.

⁴⁵ LÖM 3. köt. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Előszó az első kiadáshoz, Kossuth, 1964. 5–8. o.

⁴⁶ LÖM 27. köt. Kossuth, 1971. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka… 378. o.

⁴⁷ Uo. 295. o. “A kistermelő munkáján nyugvó magántulajdon, a szabad konkurencia, a demokrácia – mindezek a jelszavak, amelyekkel a tőkések és sajtójuk becsapják a munkásokat és parasztokat, rég túlhaladott dolgok. A kapitalizmus olyan világrendszerré fejlődött, amelyben maroknyi “vezető” ország gyarmati elnyomásban tartja és pénzügyileg fojtogatja a föld lakosságának óriási többségét… saját zsákmányuk felosztásáért folyó saját háborújukba belerántják az egész földkerekséget.”

⁴⁸ LÖM 27. köt. Kossuth, 1971. 399. o. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. “De amikor Afrika 9/10-ed része volt már elfoglalva (1900-ra), amikor már az egész világ fel volt osztva, elkerülhetetlenül beállt a gyarmatok monopolisztikus birtoklásának korszaka, tehát a világ felosztásáért és újrafelosztásáért való különösen kiélezett harc korszaka is.”

⁴⁹ Lenin polemizált az “államszocialisták” ellen, akik “beleszerettek” a monopolista szervezetiségbe. “Lássák be végre államszocialistáink, akik egy szép napon elkápráztatják magukat, hogy Németországban a monopóliumoknak sohasem az volt a céljuk és eredményük, hogy a fogyasztás javát szolgálják, vagy hogy legalább az államnak is átengedjenek egy részt a vállalkozói nyereségből, hanem mindig csak arra szolgáltak, hogy a csőd szélén álló magánipart az állam segítségével szanálják… Itt szemléltetően láthatjuk, hogy a finánctőke korában hogyan fonódnak össze a magán- és állami monopóliumok, és hogyan alkotnak mindezek a monopóliumok csak egyes láncszemeket a legnagyobb monopolisták között a világ felosztásáért folyó imperialista harcban.” LÖM 27. köt. 351–352. o. Lenin elméleti korlátaira utal Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális “szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Bp., Napvilág, 2005. 37. o. Kétségtelenül igaz, hogy Lenin nem látta előre sem a “jóléti kapitalizmus” későbbi kibontakozásának lehetőségét (vagy a kapitalizmus még későbbi fejlődési fázisát) és következményeit, de tegyük hozzá, senki az ő kortársai közül ezeket a fejleményeket elméletileg nem anticipálta. Vagy ha igen, az Bernstein volt, aki a “jó kapitalizmus” lehetőségeit fontolgatta anélkül, hogy annak konkrét formáit előre látta volna. Keynes volt talán az egyetlen (“A béke gazdasági következményei”, 1919), aki éppen a bolsevik-kommunista forradalom közvetlen tapasztalataiból kiindulva e forradalmak európai kiterjedésével szemben idejekorán hangsúlyozta, hogy a bolsevizmus szociális és gazdasági kihívására a tőkés világnak adekvát választ kell adnia, de ennek kibontakozására csak a II. világháború után került sor.

⁵⁰ Uő. uo. 341. o.

⁵¹ L. a téziseket LÖM 27. köt. 251. o.

⁵² Lenin utalt arra, hogy Engels Kautskyhoz írt levelében (Marx és Engels: Válogatott Művei. 20. k., Budapest, Kossuth, 1963, 465–466. o.). P. Kijevszkij (Pjatakov) elolvashatja… hogy “az egész világ proletárjainak egyesült akciójáról ábrándozni annyi, mint a szocializmust ad calendas graecas, vagyis »sohanapjára« elhalasztani…” LÖM. 30. k. Válasz P. Kijevszkijnek (J. Pjatakovnak). A megírás ideje 1916. aug.–szept., 1929-ben publikálták az írást először. 87–88., 108–109. o.

⁵³ Nem véletlen, hogy amikor száműzetése után végre találkozhat Plehanovval, az első politikai természetű nézeteltérés az orosz burzsoáziához való viszony meghatározása során tűnik elő, egyelőre inkább csak hangsúlyeltolódás formájában, mint politikai-stratégiai értelemben. Lenin és Plehanov megismerkedésének és első kapcsolatainak árnyalt elemzését l. V. Loginov idézett munkájában, 356–428. o.

⁵⁴ Az oroszországi kapitalista fejlődés sajátosságainak következtében a munkásosztálynak részben a burzsoázia politikai funkcióját is el kell látnia, amelyet a francia burzsoázia több mint 100 évvel korábban maga képes volt “ellátni”. A liberálisokkal és a mensevikekkel szemben Lenin sokszor hangoztatta ezt a történelmi tényt.

⁵⁵ Ezen politikai kérdések vitáját 1907-ben, a londoni pártkongresszuson vitték végig, amelyen a bolsevikok és a mensevikek végleg szakítottak az orosz forradalom perspektíváit illetően. A mensevikek a burzsoáziával képzelték el továbbra is a forradalmi fejlődés jövőjét, a bolsevikok pedig a parasztsággal. L. erről részletesebben Krausz T.: Pártviták… i. m. 30–37. o., 49–51. o. és uő.: Az első orosz forradalom és az oroszországi szociáldemokrácia “második” szakadása. Századok, 1983. 4. sz. 840–870. o.

⁵⁶ 1905 elején párizsi előadásaira (“Marxista nézetek az agrárkérdésre vonatkozóan Európában és Oroszországban”, Párizs, 1905. febr. 25–26.) készülve több konspektust is készített 1905 elején, amelyek e téren is fontos források. Vö. Lenyinszkij Szbornyik XIX. Partizdat, Moszkva, 1932. 225–295. o. L. még Lenin nézeteinek fejlődéséről és az agrárkérdés körüli vitákról, Varga Lajos: Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt első, 1903-as agrárprogramja. Párttörténeti Közlemények, 1978. 3. sz.

⁵⁷ Sokan ma is úgy vélik, hogy a bolsevikok 1917-ben taktikai okokból feladták álláspontjukat és áttértek a földosztásra. Ez csak féligazság, ugyanis Lenin és a bolsevikok a szegényparaszti tömegek nyomására a földosztást nem a föld magántulajdonának megvalósításával azonosították, hanem éppen ellenkezőleg. A 17-es októberi, földről szóló dekrétum kizárta a föld adásvételét, mert a szabad adásvétel a tőkehiány következtében, amint a háború előtti, ún. sztolipini reformok is meggyőzték a parasztokat, nemcsak a föld elveszítésével jár, hanem még a “túlélést” valamiképpen biztosító faluközösségből való kirekesztődést is maga után vonta. Az “egyenlősítő” földosztás lehetett (volna) a szabad mezőgazdasági szövetkezés “előszobája” is. Hogy mégsem lett, annak történelmi okairól nem itt kell értekeznünk.

⁵⁸ Magyar nyelven is született tárgyszerű munka e témakörben sok évvel ezelőtt, l. Kirschner Béla: Lenin a demokratikus és a szocialista forradalomról. Bp., Kossuth, 1971.

⁵⁹ LÖM 11. köt. Kossuth, 1975. 68. o.

⁶⁰ LÖM 16. köt. Kossuth, 1968. Forradalom és ellenforradalom (Proletarij, 1907. október 20.). 111–112. o.

⁶¹ L. Lenin írását e kérdésről az 1905-ös forradalom periódusából: “Oroszország pénzügyei”. 1905. okt. 1. (14.) után. Először Lenyinszkij Szbornyik, XVI. köt. 1931. “Már több ízben rámutattunk arra, hogy az önkényuralmi kormány pénzügyi téren egyre inkább belebonyolódik ügyeibe (vagy helyesebben, üzelmeibe). A pénzügyi csőd elkerülhetetlensége mind nyilvánvalóbbá válik.” 322. o.

⁶² LÖM 30. köt. Előadás az 1905-ös forradalomról. 309. o.

⁶³ LÖM 30. köt. Válasz Kijevszkijnek… 96–97. o.

⁶⁴ A téma nagy irodalma itt nem teszi lehetővé a cizelláltabb állásfoglalást, másutt foglalkoztam a téma irodalmával, itt eltekintek tőle.

⁶⁵ Vö. LÖM 30. Előadás… uo. 310. o. “Az orosz forradalom egész Ázsiát megmozgatta”, utalt a török, a perzsa és a kínai forradalmi erjedésre. “Nem szabad megfeledkezni arról, hogy mihelyt 1905. október 30-án megérkezett Bécsbe a cár alkotmánykiáltványát hírül adó távirat, ennek a hírnek döntő szerepe volt abban, hogy az általános választójog véglegesen győzött Ausztriában.” (Bécsben óriási utcai tüntetések kezdődtek…)

⁶⁶ LÖM 30. Előadás… 297. o.

⁶⁷ Uo. skk. “Mindamellett az orosz forradalom – éppen azért, mert proletár jellege volt a szónak abban a sajátos értelmében, amelyről már beszéltem – a közelgő európai forradalom bevezetése. Kétségtelen, hogy ez a közelgő forradalom csakis proletárforradalom lehet, mégpedig a szónak még mélyebb értelmében: tartalmát tekintve is proletár, szocialista forradalom. Ez a közelgő forradalom még nagyobb mértékben fogja megmutatni egyrészt azt, hogy csak kemény harccal, vagyis polgárháborúval szabadíthatjuk fel az emberiséget a tőkés iga alól, másrészt pedig azt, hogy csak az osztálytudatos proletariátus léphet és lép fel a kizsákmányoltak óriási többségének vezéreként.”

⁶⁸ LÖM 27. köt. 243. o.

⁶⁹ LÖM 12. köt. Kossuth, 1972, 55–66. o.

⁷⁰ Uo. 12. köt. 56–57. o.

⁷¹ Uo. 64. o.

⁷² Lenin egy 1906. július 4-i írásában a Petrográdi Szovjet korábbi, akkorra már letartóztatott, sőt száműzött elnökével, Hrusztaljov-Noszarral polemizálva a szovjetek létrehozását nem tekintette időszerűnek. Amikor a forradalom önvédelme folyik, e munkásszervezeteket, az “élcsapatot” kockára tenni, a hatalom önkényének kitenni, hiba volna. Egyetértve Noszarral, aki a szovjetet “a forradalmi proletariátus forradalmi parlamentjének” nevezte, létrehozásukat meghatározott mozgalmi és politikai feltételekhez kötötte. Vö. LÖM 13. köt. 283–286. o.

⁷³ LÖM 27. köt. id. c. 307. o.

⁷⁴ LÖM 11. köt. A Buligin-duma bojkottja és a felkelés. Proletarij, 1905. aug 22. (9.) 161. o. Néhány héttel később egy írásában ismét felvetette ezt a kérdést: Uo. 261. o. A jelenlegi helyzetről. Proletarij, 18. sz. 1905. szept. 26., okt. 3. “Amennyiben a kercsi duma önkényesen túllépi a dumák törvényben megállapított hatáskörét, amennyiben részt vesz az egész ország általános forradalmi életében – annyiban valóban »forradalmi önkormányzat« útjára lép, de hol a biztosíték arra, hogy ez az önkormányzat »népi« önkormányzattá fog válni? S helyes-e, ha mi, forradalmárok, a »forradalomnak ezt a darabkáját« kiemelve megtesszük az agitáció fő jelszavává, vagy pedig a forradalom teljes és döntő győzelmét hirdetjük, amely felkelés nélkül lehetetlen?”Vagyis egyelőre a forradalom fő jelszava nem lehet az önkormányzat, csak a forradalom győzelme után… és ez felkelés nélkül megvalósíthatatlan.

⁷⁵ LÖM 11. köt. A zemsztvokongresszus. Proletarij, 19. sz., 1905. okt. 3. (szept. 20.) 267–268. o.

A szerző 1917-es írása az 1905-ös forradalomról szóló történetírás alapvető paradigmájává vált, noha ennek csak kevesen vannak tudatában. A feledés homályából kiemelni e "historiográfiai ősforrást" igen aktuális és tanulságos a forradalom 100. évfordulóján.

Ifjú barátaim, elvtársak és elvtársnők!

Ma van tizenkettedik évfordulója a “Véres Vasárnapnak”, amelyet joggal tekintenek az orosz forradalom kezdetének.

A munkások ezrei, mégpedig nem szociáldemokraták, hanem hívő emberek, hűséges alattvalók özönlenek Gapon pópa vezetésével a város minden részéből a főváros központja felé, a Téli Palota előtti tér felé, hogy a cárnak átadják petíciójukat. A munkások szentképekkel vonulnak, s akkori vezérük, Gapon, írásban biztosította a cárt arról, hogy kezeskedik személyi biztonságáért, és kérte, jelenjen meg a nép előtt.

Katonaságot rendelnek ki. Ulánusok meg kozákok kivont karddal a tömegre vetik magukat, a fegyvertelen munkások közé lőnek, akik térdre hullva könyörögtek a kozákoknak, hogy engedjék őket a cárhoz. Rendőri jelentések szerint a halottak száma akkor több mint ezerre, a sebesülteké több mint kétezerre rúgott. A munkások elkeseredése leírhatatlan volt.

Nagy vonásokban így zajlott le 1905. január 22-e, a “Véres Vasárnap”.Hogy ennek az eseménynek történelmi jelentőségét szemléletesebbé tegyem önök előtt, felolvasok néhány részletet a munkások petíciójából. A petíció a következőképpen kezdődik:

“Mi, munkások, pétervári lakosok, eljöttünk Hozzád. Szerencsétlen, megalázott rabszolgák vagyunk, a zsarnokság és az önkény fojtogat bennünket. Amikor csordultig telt a türelem pohara, abbahagytuk a munkát, és arra kértük gazdáinkat, hogy legalább azt adják meg nekünk, ami nélkül az élet csak gyötrelem. De mindezt elutasították, mindez törvénytelen volt a gyárosok szemében. Mi, akik itt vagyunk, sok ezren, semmiféle emberi joggal nem rendelkezünk, akárcsak az egész orosz nép. Hivatalnokaid rabszolgákká tettek bennünket.”

A petíció a következő követeléseket sorolja fel: amnesztia, szabadságjogok, rendes munkabér, a föld fokozatos átadása a népnek, alkotmányozó gyűlés összehívása az általános és egyenlő választójog alapján, és ezekkel a szavakkal végződik:

“Uralkodónk! Ne tagadd meg a segítséget a Te népedtől! Döntsd le a Te közéd és a Te néped közé emelt válaszfalat! Esküdj meg, hogy teljesülni fognak kéréseink – és boldoggá teszed Oroszországot; ha nem, akkor inkább itt halunk meg ezen a helyen. Csak két utunk van: szabadság és boldogság, vagy a sír.”

Különös érzés vesz erőt rajtunk, amikor most elolvassuk az iskolázatlan, írástudatlan munkásoknak ezt a petícióját, akiket egy patriarchális pap vezetett. Önkéntelenül is párhuzamot vonunk e naiv petíció és a szociálpacifistáknak, vagyis azoknak az embereknek jelenlegi békehatározatai között, akik szocialisták akarnak lenni, de a valóságban csupán burzsoá frázishősök. A forradalom előtti Oroszország öntudatlan munkásai nem tudták, hogy a cár az uralkodó osztálynak, nevezetesen, a nagybirtokosok osztályának feje, akiket már ezer szál fűz a nagyburzsoáziához, és akik készek a legerőszakosabb eszközökkel is megvédeni monopóliumukat, kiváltságaikat és nyereségeiket. A jelenlegi szociálpacifisták, akik – ez nem tréfa! – “nagy műveltségű” embereknek akarnak feltűnni, nem tudják, hogy “demokratikus” békét várni az imperialista rablóháborút viselő burzsoá kormányoktól ugyanolyan ostoba dolog, amilyen ostoba az a gondolat, hogy a véres kezű cárt békés petíciókkal rá lehet venni demokratikus reformokra.

De mindezek mellett az a nagy különbség közöttük, hogy a jelenlegi szociálpacifisták nagymértékben képmutatók, akik szelíd intelmekkel igyekeznek elvonni a népet a forradalmi harctól, ezzel szemben a forradalom előtti Oroszországban az iskolázatlan orosz munkások tettekkel bizonyították be, hogy egyenes emberek, akik először ébredtek politikai tudatra.

És éppen ebben, a hatalmas néptömegek politikai tudatra és forradalmi harcra ébredésében rejlik 1905. január 22. történelmi jelentősége.

“Oroszországban még nincs forradalmi nép” – ezt írta két nappal a “Véres Vasárnap” előtt Pjotr Sztruve úr, az orosz liberálisok akkori vezére, aki abban az időben illegális, szabad, külföldi lapot adott ki. A burzsoá reformistáknak ez a “nagy műveltségű”, dölyfös és rendkívül ostoba vezére ilyen képtelennek látta azt az eszmét, hogy egy írástudatlan paraszti ország forradalmi népet szülhet! Ilyen mélyen meg voltak győződve az akkori reformisták – akárcsak a maiak – arról, hogy igazi forradalom lehetetlen!

1905. január 22. (a régi naptár szerint 9.) előtt a forradalmi pártok Oroszországban maroknyi csoport volt: az akkori reformisták (hajszálra úgy, mint a mostaniak) gúnyolódva “szektának” neveztek bennünket. Néhány száz forradalmi szervező, néhány ezer tag a helyi szervezetekben, fél tucat, legfeljebb havonta egyszer megjelenő forradalmi röpirat, amelyet túlnyomórészt külföldön adtak ki és hihetetlen nehézségek és sok áldozat árán csempésztek Oroszországba – így festettek Oroszországban a forradalmi pártok és élükön a forradalmi szociáldemokrácia 1905. január 22. előtt. Ez a körülmény látszólag jogot adott a korlátolt és fennhéjázó reformistáknak arra az állításra, hogy Oroszországban még nincs forradalmi nép.

Néhány hónap leforgása alatt azonban tökéletesen megváltozott a kép. A forradalmi szociáldemokraták százai “hirtelen” ezrekre nőttek, az ezrek két-hárommillió proletár vezéreivé lettek. A proletárharc nagy erjedést, helyenként forradalmi mozgalmat indított meg az 50–100 milliós paraszti tömeg mélyében, a parasztmozgalom visszhangra lelt a hadseregben, és katonafelkelésekhez, a hadsereg egyik részének a másikkal való fegyveres összetűzéséhez vezetett. Ily módon a 130 milliós óriási ország belépett a forradalomba, ily módon a szendergő Oroszország a forradalmi proletariátus és a forradalmi nép Oroszországává vált.

Ezt az átmenetet tanulmányozni kell, meg kell érteni, miért vált lehetővé, meg kell érteni, hogy úgy mondjuk, ennek az átmenetnek módszereit és útjait.

Ennek az átmenetnek legfontosabb eszköze a tömegsztrájk volt. Az orosz forradalom sajátossága éppen az, hogy társadalmi tartalmát tekintve polgári demokratikus forradalom, de a harci eszközöket tekintve proletárforradalom volt. Polgári demokratikus forradalom volt, mert a cél, amelyre közvetlenül törekedett és amelyet közvetlenül a maga erejéből elérhetett, a demokratikus köztársaság, a nyolcórás munkanap, az óriási nemesi nagybirtokok elkobzása volt – mind olyan rendszabályok, amelyeket a franciaországi polgári forradalom 1792-ben és 1793-ban csaknem teljes egészében megvalósított.

Az orosz forradalom ugyanakkor proletárforradalom is volt, nemcsak abban az értelemben, hogy a proletariátus volt a mozgalom vezető ereje, élcsapata, hanem abban az értelemben is, hogy egy sajátos proletár harci eszköz, nevezetesen: a sztrájk volt a tömegek felrázásának fő eszköze és a legjellegzetesebb jelenség a döntő események hullámszerű folyamatában. Az orosz forradalom a világtörténelemben az első olyan nagy forradalom – de kétségkívül, nem lesz az utolsó –, amelyben a politikai tömegsztrájk rendkívül nagy szerepet játszott. Sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy az orosz forradalom eseményeit és politikai formáinak váltakozását nem lehet megérteni, ha a sztrájkstatisztika alapján nem tanulmányozzuk ezeknek az eseményeknek és a formák e váltakozásának alapjait.

Nagyon jól tudom, mennyire nem helyénvalók egy előadásban a száraz statisztikai adatok, mennyire elriaszthatják a hallgatókat. Mégis kénytelen vagyok ismertetni néhány kikerekített számadatot, hogy módjukban legyen a mozgalom valóságos objektív alapjának értékelése. Oroszországban a forradalmat megelőző tíz év folyamán a sztrájkolók évi átlaga 43 000 volt. Tehát a forradalom előtti tíz évben összesen 430 000-en sztrájkoltak. 1905 januárjában, a forradalom első hónapjában, a sztrájkolók száma 440 000-re rúgott. Tehát egyetlen hónap alatt nagyobb, mint azt megelőzőleg egy egész évtizedben!

A világ egyetlen kapitalista országában, még az Angliához, az Amerikai Egyesült Államokhoz és Németországhoz hasonló, igen fejlett országokban sem látott a világ olyan hatalmas sztrájkmozgalmat, mint Oroszországban 1905-ben. A sztrájkolók száma összesen 2 millió 800 ezer volt, kétszer annyi, mint a gyári munkások száma együttesen véve! Ez, persze, nem azt bizonyítja, hogy a városi gyári munkások Oroszországban képzettebbek vagy erősebbek vagy harcképesebbek voltak, mint nyugat-európai testvéreik. Ennek éppen az ellenkezője igaz. De megmutatja, milyen nagy lehet a proletariátus szunnyadó energiája. Arról tanúskodik, hogy forradalmi korszakban – minden túlzás nélkül állítom ezt, az orosz történelem legpontosabb adatainak alapján – a proletariátus százszorta nagyobb harci energiát fejtett ki, mint a megszokott, nyugodt időkben. Arról tanúskodik, hogy az emberiség egészen 1905-ig még nem tudta, milyen hatalmas, milyen nagyszabású lehet és lesz a proletariátus erőfeszítése, ha arról van szó, hogy valóban nagy célokért kell harcolnia, valóban forradalmi módon kell harcolnia!

Az orosz forradalom története azt mutatja, hogy éppen az élcsapat, a bérmunkások színe-java harcolt roppant kitartóan és roppant önfeláldozóan. Minél nagyobbak voltak a gyárak, annál szívósabban folytak sztrájkok, annál gyakrabban ismétlődtek meg ugyanabban az évben.

Minél nagyobb volt a város, annál nagyobb volt a proletariátus szerepe a harcban. Abban a három nagyvárosban, amelyben a legöntudatosabb, legnagyobb számú munkásság él, Pétervárott, Rigában és Varsóban, hasonlíthatatlanul több munkás sztrájkolt az egész munkáslétszámához viszonyítva, mint valamennyi többi városban, a falvakról nem is szólva. A vasmunkásság Oroszországban – mint valószínűleg más tőkésországokban is – a proletariátus élenjáró osztaga. És itt a következő tanulságos tényt figyelhetjük meg: 1905-ben Oroszország minden 100 gyári munkására általában 160 sztrájkoló jutott. Ugyanakkor minden 100 vasmunkásra ugyanebben az évben 320 sztrájkoló jutott! Kiszámították, hogy 1905-ben minden egyes orosz gyári munkás a sztrájkok következtében átlag 10 rubelt – a háború előtti árfolyamon mintegy 26 frankot – vesztett, hogy úgy mondjuk, ennyit áldozott a harcra. Ha viszont csak a vasmunkásokat vesszük, ennél háromszor nagyobb összeget kapunk! A munkásosztály legjobb elemei haladtak legelöl, s magukkal vonták az ingadozókat, felébresztették az alvókat és bátorították a gyöngéket.

Rendkívül sajátos volt a gazdasági és politikai sztrájkok összefonódása a forradalom idején. Nem kétséges, hogy csakis a sztrájkok e két formájának legszorosabb egybekapcsolódása biztosította a mozgalom nagy erejét. A kizsákmányoltak nagy tömegeit semmiképpen sem lehetett volna bevonni forradalmi mozgalomba, ha ezek a tömegek nem láttak volna naponta maguk előtt olyan példákat, hogy a különböző iparágak bérmunkásai a tőkéseket helyzetük közvetlen, haladéktalan megjavítására kényszerítették. Ennek a harcnak eredményeképpen új szellem kezdett behatolni az orosz nép egész tömegébe. A téli álmát alvó, patriarchális, istenfélő és alázatos jobbágyi Oroszország csak ekkor vetette észre vízözön előtti elmaradottságát; az orosz nép csak ekkor kapott valóban demokratikus, valóban forradalmi nevelést.

Amikor a burzsoá urak és kritikátlan uszályhordozóik, a szocialista reformisták olyan gőgösen beszélnek a tömegek “neveléséről”, akkor nevelésen rendszerint valami iskolás, pedáns dolgot értenek, ami demoralizálja a tömegeket, burzsoá előítéleteket olt beléjük.

A tömegek valóságos nevelése sohasem választható el magának a tömegnek önálló politikai és különösen forradalmi harcától. Csakis a harc neveli a kizsákmányolt osztályt, csakis a harc tárja fel előtte erejének nagyságát, bővíti látókörét, fokozza képességeit, világosítja meg elméjét, kovácsolja ki akaratát. És ezért még a reakciósok is kénytelenek voltak beismerni, hogy 1905, a harc éve, az “eszeveszett év”, végérvényesen sírba vitte a patriarchális Oroszországot.

Vegyük közelebbről szemügyre az Oroszországi vasmunkások és textilmunkások közötti viszonyt az 1905-ös sztrájkharcok idején. A vasmunkások a legjobban fizetett, legöntudatosabb, legkulturáltabb proletárok. A textilmunkások, akiknek száma Oroszországban 1905-ben több mint két és félszerese volt a vasmunkások számának, a legelmaradottabb, legrosszabbul fizetett tömeg, amely gyakran még nem szakította meg véglegesen kapcsolatait falun élő paraszti rokonságával. És itt a következő, igen fontos körülményt látjuk.

A vasmunkások sztrájkjainál 1905-hen végig a politikai sztrájk van túlsúlyban a gazdasági sztrájkkal szemben, bár az év elején ez a túlsúly még korántsem olyan nagy, mint az év végén. Ezzel ellentétben a textilmunkásoknál 1905 elején a gazdasági sztrájkok hatalmas túlsúlyát figyelhetjük meg, amit csak az év végén vált fel a politikai sztrájk túlsúlya. Ebből teljesen világosan következik, hogy csakis a gazdasági harc, csak­is a helyzetük haladéktalan, közvetlen megjavításáért vívott harc képes felrázni a kizsákmányolt tömeg legelmaradottabb rétegeit, csakis ez nyújt nekik valódi nevelést és teszi őket – forradalmi korszakban – néhány hónap leforgása alatt a politikai harcosok hadseregévé.

Persze, ehhez az is szükséges volt, hogy a munkások élcsapata osztályharcon ne a vékony felső réteg érdekeiért folyó harcot értse, amire a reformisták túlontúl gyakran igyekeztek rávenni a munkásokat, hanem hogy a proletariátus valóban a kizsákmányoltak többségének élcsapataként lépjen fel, vonja be ezt a többséget a harcba, ahogyan 1905-ben Oroszországban történt, és ahogyan történnie kell és minden kétséget kizáróan történni fog a közelgő európai proletárforradalomban.

1905 eleje az egész országban meghozta a sztrájkmozgalom első nagy hullámát. Már ez év tavaszán észleljük, hogy ébredezőben van Oroszország első nagy parasztmozgalma, amely nemcsak gazdasági, hanem politikai mozgalom is. Hogy ez milyen történelmi fordulat, azt csak az értheti meg, aki figyelembe veszi, hogy Oroszországban a parasztság csak 1861-ben szabadult fel a legsúlyosabb jobbágyi függőség alól, hogy a parasztok többsége írástudatlan, leírhatatlan nyomorban él, a földesurak elnyomják, papok butítják őket, az óriási távolságok és az utak csaknem teljes hiánya folytán el vannak szigetelve egymástól.

Oroszország először 1825-ben látott a cárizmus ellen irányuló forradalmi mozgalmat, s ebben a mozgalomban csaknem kizárólag nemesek vettek részt. Ettől az időtől kezdve egészen 1881-ig, amikor II. Sándort a terroristák meggyilkolták, a középső rendből származó értelmiségiek állottak a mozgalom élén. Roppant önfeláldozásról tettek tanúbizonyságot és hősies terrorista harci módszerükkel bámulatba ejtették az egész világot. Kétségtelen, hogy ezek az áldozatok nem voltak hiábavalók, kétségtelen, hogy – közvetlenül vagy közvetve – hozzájárultak az orosz nép későbbi forradalmi neveléséhez. De közvetlen céljukat a népi forradalom kirobbantását, nem érték és nem is érhették el. Ez csak a proletariátus forradalmi harcának sikerült. Csakis az egész országon végighömpölygő tömegsztrájkok hullámai, az orosz–japán imperialista háború kemény leckéivel párosulva, rázták fel a parasztság nagy tömegeit letargikus álmaikból. A “sztrájkoló” szó egészen új jelentőségre tett szert a parasztok körében: valami lázadó, forradalmárfélét jelentett, mint régebben a “diák” szó. De mivel a “diák” a középső rendhez, a “tanultakhoz”, az “urakhoz” tartozott, idegen volt a néptől. A “sztrájkoló” viszont a népből került ki, maga is a kizsákmányoltak közé tartozott; ha kiutasították Pétervárról, igen gyakran visszatért falujába és beszélt falusi társainak arról a tűzvészről, amely lángba borította a városokat és amelynek mind a tőkéseket, mind a nemeseket meg kell semmisítenie. Az orosz faluban új embertípus jelent meg: az öntudatos fiatal paraszt. Érintkezésben állt a “sztrájkolókkal”, újságot olvasott a parasztoknak a városi eseményekről, megmagyarázta falusi társainak a politikai követelések jelentőségét, harcra buzdította őket a nemesi nagybirtokosok, a papok és a hivatalnokok ellen.

A parasztok csoportokba gyűltek, megvitatták helyzetüket, és lassanként bekapcsolódtak a harcba: tömegesen vonultak a nagybirtokosok ellen, felgyújtották kastélyaikat és majorjaikat, vagy elvették készleteiket, elvitték gabonájukat és más élelmiszereiket, rendőröket kergettek el, s azt követelték, hogy adják át a népnek az óriási nemesi földbirtokokat.

1905 tavaszán a parasztmozgalom csak csírájában volt meg, a kerületeknek csak kisebb részét, körülbelül egyhetedét ragadta magával.

De a városok proletár tömegsztrájkjának és a falvak parasztmozgalmának egyesülése elég volt ahhoz, hogy megingassa a cárizmus “legszilárdabb” és utolsó támaszát. A hadseregre gondolok.

Megkezdődik a hajóhadban és a hadseregben a katonafelkelések időszaka.

A forradalom idején a sztrájkmozgalom és a parasztmozgalom minden felcsapó hullámát Oroszország minden sarkában katonai felkelések kísérik. A legismertebb ezek közül a “Potyomkin herceg” nevű fekete-tengeri páncéloson lezajlott felkelés; és ez a hajó, amely a felkelők kezére jutott, Odesszában részt vett a forradalomban, s a forradalom veresége és más kikötők (például Feodoszija a Krím-félszigeten) elfoglalásának kudarcba fulladt kísérletei után Konstanzban megadta magát a román hatóságoknak.

Engedjék meg, hogy részletesen elmondjam a Fekete-tengeri Flotta e felkelésének egy epizódját, hogy konkrét képet nyerjenek az eseményekről kibontakozásuk tetőfokán:

“A forradalmi munkások és matrózok gyűléseket rendeztek; ezek a gyűlések egyre gyakoribbakká lettek. Mivel a katonákat nem engedték munkásgyűlésekre, a munkások tömegesen kezdték látogatni a katonagyűléseket. Több ezren gyűltek össze. A közös megmozdulások eszméje élénk visszhangra talált. Az öntudatosabb századokban küldötteket választottak.

A katonai parancsnokság ekkor elhatározta, hogy közbelép. Egyes tisztek olyan próbálkozásai, hogy hazafias beszédeket mondjanak a gyűléseken, a legsiralmasabb eredménnyel jártak: a vitákhoz szokott matrózok szégyenletesen megfutamították parancsnokaikat. E kudarcok láttán elhatározták, hogy általában betiltják a heti gyűléseket. 1905. november 24-én reggel a haditengerészeti laktanyák kapujába harci századokat állítottak, teljes harci felszerelésben. Piszarevszkij ellentengernagy mindenki füle hallatára kiadta a parancsot: »Senkit sem szabad kiengedni a laktanyákból! Engedetlenség esetén lőni!« Abból a századból, amelynek ezt a parancsot kiadták, előlépett Petrov tengerész, mindenki szeme láttára megtöltötte puskáját, egy lövéssel leterítette Steint, a belosztoki ezred törzskapitányát, egy második lövéssel pedig megsebesítette Piszarevszkij ellentengernagyot. Felhangzott egy tiszt parancsa: »Tartóztassátok le!« Senki sem mozdult. Petrov a földre dobta puskáját. »Miért álltok? Fogjatok el!« Letartóztatták. A mindenfelől odasereglő matrózok viharosan követelték szabadon bocsátását, és kijelentették, hogy kezességet vállalnak érte. Az izgalom tetőpontjára hágott.

– Petrov, ugyebár, a lövés véletlen volt? − kérdezte a tiszt, hogy kivezető utat találjon.

− Hogy lehetett volna véletlen? Előreléptem, töltöttem és céloztam, hol itt a véletlenség?

− Szabadon bocsátásodat követelik…

És Petrovot szabadon engedték. De a matrózok nem elégedtek meg ezzel, valamennyi ügyeletes tisztet letartóztatták, lefegyverezték, és az irodába vitték. A matrózok küldöttei, körülbelül negyvenen, egész éjjel tanácskoztak. Elhatározták, hogy a tiszteket szabadon bocsátják, de nem engedik be őket többé a kaszárnyákba…”

Ez a kis jelenet szemléltetően mutatja, hogyan játszódtak le az események a legtöbb katonai felkelésben. A nép forradalmi forrongásának szükségképpen ki kellett terjednie a katonaságra is. Jellemző, hogy a mozgalom vezéreit a hajóhadnak és a hadseregnek olyan elemei adták, akik főként az ipari munkások közül kerültek ki és akiktől a legnagyobb technikai felkészültséget követelték meg, például az utászok. De a nagy tömegek még túlságosan naivak voltak, túlságosan el voltak telve békés szándékokkal, jóindulattal, keresztényi érzésekkel. Elég könnyen lángra lobbantak, bármilyen igazságtalanság, a tisztek túlságosan durva bánásmódja, a rossz élelmezés stb. felháborodást tudott kelteni. De nem volt bennük kitartás, hiányzott a feladat tiszta felismerése: nem értették meg eléggé, hogy csakis a fegyveres harc legerélyesebb folytatása, csakis valamennyi katonai és polgári hatóság legyőzése, csakis a kormány megdöntése és az egész államhatalom megragadása lehet a forradalom sikerének egyetlen biztosítéka.

A matrózok és a katonák nagy tömegei igen könnyen kezdtek lázadást, de ugyanilyen könnyen követték el azt a naiv ostobaságot, hogy szabadon bocsátották a letartóztatott tiszteket, hagyták magukat megnyugtatni a felettesek ígéreteivel és rábeszéléseivel; ily módon a felettesek értékes időt nyertek, erősítést kaptak, megosztották a felkelők erőit, s ezután a felkelés legkegyetlenebb elfojtása és a vezetők kivégzése következett. Különösen érdekes az 1905-ös oroszországi katonai felkeléseket összehasonlítani a dekabristák 1825-ös katonai felkelésével. Akkor a politikai mozgalom vezetése csaknem kizárólag tisztek, mégpedig nemesi tisztek kezében volt; “megfertőzte” őket az európai demokratikus eszmékkel való érintkezés a napóleoni háborúk idején. A katonák tömege, amely akkor még jobbágyparasztokból állt, passzívan viselkedett.

1905 története ezzel teljesen ellentétes képet mutat. A tisztek, kevés kivétellel, vagy burzsoá liberális, reformista, vagy éppenséggel ellenforradalmi gondolkodásúak voltak. Az egyenruhába bújtatott munkások és parasztok voltak a forradalom lelke; a mozgalom népi mozgalommá lett. Oroszország történetében először fogta át a mozgalom a kizsákmányoltak többségét. Ami hiányzott belőle, az egyrészt a tömegek állhatatossága, határozottsága volt, mert túlságosan erőt vett rajtuk a hiszékenység betegsége, másrészt hiányzott a katonai mundérba bújtatott forradalmi szociáldemokrata munkások szervezete: ezek nem voltak képesek a vezetést a kezükbe venni, a forradalmi hadsereg élére állni és támadásba átmenni a kormányhatalom ellen.

Mellesleg szólva, ezt a két fogyatékosságot – talán lassabban, mint szeretnénk, de biztosan – nemcsak a kapitalizmus általános fejlődése küszöböli ki, hanem a mostani háború is.

Mindenesetre, az orosz forradalom története, akárcsak az 1871-es Párizsi Kommün története, azt a vitathatatlan tanulságot szolgáltatja, hogy a militarizmust soha és egyetlen esetben sem lehet legyőzni és megsemmisíteni másként, mint a népi hadsereg egyik részének a másik része elleni győzelmes harcával. Nem elég csak a militarizmust támadni, átkozni, “tagadni”, bírálni és ártalmasságát bizonygatni, ostoba dolog békésen megtagadni a katonai szolgálatot – a feladat az, hogy ébren tartsuk a proletariátus forradalmi tudatát, mégpedig nemcsak általánosságban, hanem legjobb elemeit konkrétan előkészítve arra, hogy a népben végbemenő erjedés tetőfokának pillanatában a forradalom hadseregének élére álljanak.

Ugyanerre tanít bennünket akármelyik tőkésállam mindennapos tapasztalata. Az ilyen államban lejátszódó minden egyes “kis” válság kicsiben megmutatja nekünk azoknak a harcoknak elemeit és csíráit, amelyeknek egy nagy válság idején elkerülhetetlenül nagy méretekben kell megismétlődniük. És mi más, például, bármely sztrájk, mint a tőkéstársadalom kis válsága? Vajon nem volt-e igaza von Puttkamer úrnak, a porosz belügyminiszternek, amikor híres kijelentését tette: “Minden egyes sztrájkban a forradalom hidrája rejtőzik.” Nem mutatja-e meg nekünk az, hogy sztrájkok idején minden tőkésországban, még a – tisztesség ne essék szólván – legbékésebb, “legdemokratikusabb” tőkésországban is katonaságot rendelnek ki, milyen lesz a helyzet a valóban nagy válságok idején?

De visszatérek az orosz forradalom történetére.

Megpróbáltam felvázolni önöknek, hogyan rázták fel a munkássztrájkok az egész országot és a kizsákmányoltak legszélesebb, legelmaradottabb rétegeit, hogyan indult meg a parasztmozgalom, hogyan kísérték katonai felkelések.

1905 őszén a mozgalom elérte csúcspontját. Augusztus 19-én (6-án) cári kiáltvány jelent meg egy képviseleti intézmény létesítéséről. Az úgynevezett Buligin-dumát olyan választási törvény alapján kellett megválasztani, amely nevetségesen kevés választót vett alapul, és semmiféle törvényhozói jogot sem adott ennek a sajátságos “parlamentnek”, hanem csupán tanácskozási, véleményező jogot biztosított neki!

A burzsoázia, a liberálisok és az opportunisták kapva kaptak a megrémült cárnak ezen az “ajándékán”. A többi reformistához hasonlóan a mi 1905-ös reformistáink sem tudták megérteni, hogy vannak olyan történelmi helyzetek, amikor a reformoknak, különösen pedig a reformok ígérgetésének, kizárólag egy célja van: megállítani a nép forrongását, arra bírni a forradalmi osztályt, hogy abbahagyja vagy legalább mérsékelje a harcot.

Az oroszországi forradalmi szociáldemokrácia jól megértette az 1905. augusztusi látszatalkotmány oktrojálásának, adományozásának igazi jellegét. Ezért, percnyi késlekedés nélkül, kiadta a jelszót: le a tanácskozó dumával! Bojkottáljuk a dumát! Le a cári kormánnyal! Folytassuk a forradalmi harcot ennek a kormánynak a megdöntéséért! Nem a cárnak, hanem az ideiglenes Forradalmi Kormánynak kell egybehívnia Oroszország első igazi népképviseletét!

A történelem bebizonyította, hogy a forradalmi szociáldemokratáknak igazuk volt: a Buligin-dumát sohasem hívták össze. Elsöpörte a forradalmi vihar, még mielőtt összehívhatták volna; ez a vihar arra kényszerítette a cárt, hogy a választók számát jelentősen megnövelő új választási törvényt adjon ki, és elismerje a duma törvényhozó jellegét.

1905 októbere és decembere az oroszországi forradalom felfelé ívelő vonalának legmagasabb pontja. A nép forradalmi erejének minden forrása még bővebben buzogott, mint korábban. A sztrájkolók száma, amely 1905 januárjában, mint már közöltem önökkel, 440 000-re rúgott, 1905 októberében meghaladta a félmilliót (figyeljék meg, egyetlen hónap alatt!). De ehhez a számhoz, amely csak a gyári munkásokat öleli fel, hozzá kell még adni néhány százezer vasúti munkást, postai alkalmazottat stb.

Az oroszországi általános vasutassztrájk megállította a vasúti közlekedést, és tökéletesen megbénította a kormány erejét. Megnyíltak az egyetemek kapui, s az előadótermek, amelyek békeidőben kizárólag azt a célt szolgálták, hogy ott a professzorok katedrabölcsességgel butítsák a fiatal fejeket és a burzsoázia meg a cárizmus hűséges szolgáivá változtassák az ifjúságot, most gyülekezőhelyekké lettek száz- meg százezer munkás, kisiparos és alkalmazott számára, akik nyíltan és szabadon megvitatták a politikai kérdéseket.

Kivívták a sajtószabadságot. A cenzúrát egyszerűen megszüntették. Egyetlen kiadó sem merte bemutatni a hatóságoknak a kötelező példányt, a hatóságok pedig semmit sem mertek tenni ez ellen. Az orosz történelem során először jelentek meg nyíltan Pétervárott és más városokban forradalmi újságok. Csak Pétervárott három szociáldemokrata napilap jelent meg 50–100 000-es példányszámban.

A proletariátus a mozgalom élén haladt. Feladatául tűzte ki a nyolcórás munkanap forradalmi úton való kivívását. A pétervári proletariátus harci jelszava akkor ez volt: “nyolcórás munkanapot és fegyvert”. Egyre nagyobb munkástömegek előtt vált nyilvánvalóvá, hogy a forradalom sorsát csak fegyveres harc döntheti és dönti el.

A harc tüzében sajátos tömegszervezet alakult ki: a nevezetes munkásküldöttek szovjetjei – az összes gyárak küldötteinek gyűlései. A munkásküldöttek szovjetjei Oroszország néhány városában egyre inkább az ideiglenes forradalmi kormánynak, a felkelések szervének és vezetőjének szerepét kezdték betölteni. Kísérletek történtek a katona- és matrózküldöttek szovjetjeinek megszervezésére és ezeknek a munkásküldöttek szovjetjeivel való egyesítésére.

Oroszország néhány városa ezekben a napokban a különböző kis helyi “köztársaságok” időszakát élte át, amikor elmozdították a kormányhatalmat, és a munkásküldöttek szovjetje ténylegesen új államhatalomként működött. Sajnos, ezek az időszakok túlságosan rövidek, a győzelmek túlságosan kis méretűek, túlságosan elszigeteltek voltak.

A parasztmozgalom 1905 őszén még nagyobb méreteket öltött. Az ország kerületeinek több mint harmadrészére terjedtek ki akkor az úgynevezett “parasztzavargások” és igazi parasztfelkelések. A parasztok vagy 200 majort gyújtottak fel, és szétosztották maguk között a létfenntartási eszközöket, melyeket a nemesi ragadozók a néptől raboltak el.

Sajnos, ez a munka nem volt elég alapos! Sajnos, a parasztok a nemesi majoroknak akkor csak tizenötöd részét semmisítették meg, csak tizenötöd részét annak, amit meg kellett volna semmisíteniük, hogy teljesen elsöpörjék az orosz föld színéről a feudális nagybirtok gyalázatát. Sajnos, a parasztok túlságosan szétforgácsoltan, szervezetlenül, nem eléggé támadóan léptek fel, és ebben rejlik a forradalom vereségének egyik fő oka.

Oroszország elnyomott népei között fellángolt a nemzeti szabadságmozgalom. Oroszországban a lakosságnak több mint a fele, csaknem három ötöde (pontosan 57%-a) nemzetileg el van nyomva, még anyanyelvüket sem használhatják szabadon, erőszakosan oroszosítják őket. A muzulmánok például, akiknek a száma Oroszországban tízmillióra rúg, csodálatos gyorsasággal szervezték meg akkor – ez a kor általában a különböző szervezetek óriási arányú növekedésének kora volt – a muzulmán szövetséget.

Hogy e gyűlés résztvevőinek, különösen az ifjúságnak, egy példát hozzak fel arra, miként lendült fel az akkori Oroszországban a munkásmozgalommal kapcsolatban a nemzeti szabadságmozgalom, elmondok önöknek egy kis esetet.

1905 decemberében a lengyel diákok több száz iskolában elégették az orosz könyveket, képeket és cári arcképeket, megverték és “Takarodjatok Oroszországba!” kiáltásokkal kikergették az iskolából az orosz tanítókat és orosz iskolatársaikat. Követeléseik többek között ezek voltak:

1) valamennyi középiskolát a munkásküldöttek szovjetjének kell alárendelni;

2) az iskolai tantermekben közös diák- és munkásgyűléseket kell egybehívni;

3) meg kell engedni, hogy a gimnáziumokban vörös blúzt viseljenek a közelgő proletár-köztársasághoz tartozás jeléül” stb.

Minél magasabbra csaptak a mozgalom hullámai, annál nagyobb erővel és elszántabban fegyverkezett a reakció a forradalom elleni harcra. 1905-ben az oroszországi forradalomban beigazolódott az, amit K. Kautsky 1902-ben, “A szociális forradalom” című könyvében írt (mellesleg szólva, Kautsky akkor még forradalmi marxista volt, nem pedig a szociálpatrióták és az opportunisták védelmezője, mint ma). A következőket írta:

“A közelgő forradalom… nem annyira a kormány elleni hirtelen felkeléshez, mint inkább elhúzódó polgárháborúhoz fog hasonlítani.”

Így is történt! Kétségkívül így lesz ez a közelgő európai forradalomban is!

A cárizmus gyűlölete különösen a zsidók ellen fordult. Egyrészt, a zsidók közül különösen nagy százalékban kerültek ki (a zsidó lakosság összlétszámához képest) a forradalmi mozgalom vezetői. És, mellesleg megjegyezve, a zsidóknak most is megvan az az érdemük, hogy más népekhez képest az internacionalista irányzat képviselőinek viszonylag magas százaléka kerül ki közülük. Másrészt, a cárizmus kitűnően fel tudta használni a zsidók ellen a lakosság legtudatlanabb rétegeinek legvisszataszítóbb előítéleteit. Így jöttek létre a pogromok, melyeket a rendőrség a legtöbb esetben támogatott, ha ugyan nem vezetett közvetlenül – ez alatt az idő alatt 100 városban több mint 4000 embert gyilkoltak meg és több mint 10 000-et tettek nyomorékká – békés zsidóknak, asszonyoknak és gyermekeknek ezzel a szörnyű mészárlásával a véres cárizmus az egész civilizált világban undort keltett. Persze, a civilizált világ valóban demokratikus elemeinek undorára gondolok, márpedig ilyeneknek kizárólag a szocialista munkásokat, proletárokat lehet tekinteni.

A nyugat-európai burzsoázia, még a legszabadabb, még a köztársasági országok burzsoáziája is az “orosz szörnyűségekről” szóló képmutató frázisokat nagyszerűen össze tudja egyeztetni a leggyalázatosabb pénzüzletekkel, különösen a cárizmus pénzügyi támogatásával és Oroszországnak a tőkekivitel stb. útján történő imperialista kizsákmányolásával.

Az 1905-ös forradalom a moszkvai decemberi felkelésben érte el tetőpontját. A felkelő, szervezett és felfegyverzett munkások maroknyi csapata – nem voltak többen, mint nyolcezren – kilenc napig állt ellen a cári kormánynak, amely nem bízhatott meg a moszkvai helyőrségben, sőt kénytelen volt lakat alatt tartani, s csak a pétervári szemjonovi ezred megérkezésének köszönhette, hogy el tudta fojtani a felkelést.

A burzsoázia szívesen nevezi “mesterséges” dolognak a moszkvai felkelést és szeret gúnyt űzni belőle. A német úgynevezett “tudományos” irodalomban például Max Weber professzor, Oroszország politikai fejlődéséről írt terjedelmes munkájában, “puccsnak” nevezte a moszkvai felkelést. “Lenin csoportja – írja ez a nagy tudományos professzor úr – meg az eszerek egy része már hosszabb ideje készítette elő ezt az esztelen felkelést.”

Ahhoz, hogy a burzsoá gyávaságnak ezt a professzori bölcsességét érdeme szerint értékelhessük, elég felfrissíteni emlékezetünkben a sztrájkstatisztika száraz adatait. 1905 januárjában Oroszországban a tisztán politikai sztrájkok résztvevőinek száma csak 123 000 volt, októberben – 330 000, decemberben elérte a maximumot, nevezetesen ebben az egy hónapban 370 000 volt a tisztán politikai sztrájkok résztvevőinek száma! Gondoljunk a forradalom növekedésére, a parasztok és a katonák felkeléseire, s nyomban arra a meggyőződésre jutunk, hogy a burzsoá “tudomány” ítélete a decemberi felkelésről nemcsak nevetséges, hanem egyben mellébeszélés a gyáva burzsoázia részéről, amely a proletariátusban a legveszélyesebb osztályellenségét látja.

Valójában az orosz forradalom egész fejlődése elkerülhetetlenné tette a cári kormány és az osztálytudatos proletariátus élcsapata közötti fegyveres, döntő összecsapást.

A fentebb elmondottakban már rámutattam arra, miben rejlett az orosz forradalom gyengesége, amely átmeneti vereségét előidézte.

A decemberi felkelés elfojtásával megkezdődik a forradalom lefelé menő vonala. Ebben az időszakban is találunk rendkívül érdekes mozzanatokat, gondoljunk csak arra, hogy a munkásosztály legharcosabb elemei kétszer is kísérletet tettek a forradalom visszavonulásának megszakítására és egy újabb támadás előkészítésére.

De időm már csaknem lejárt, s nem akarok visszaélni hallgatóim türelmével. Az orosz forradalom megértéséhez a legfontosabbat: osztályjellegét és hajtóerejét, harci eszközeit – azt hiszem – már felvázoltam, amennyire ilyen hatalmas témát egy rövid előadásban egyáltalán ki lehet meríteni.

Még csak néhány rövid megjegyzést az orosz forradalom világjelentőségéről.

Oroszország földrajzilag, gazdaságilag és történelmileg nemcsak Európához tartozik, hanem Ázsiához is. És ezzel magyarázható, hogy az oroszországi forradalom nemcsak azt érte el, hogy végérvényesen felébresztette álmából Európa legnagyobb és legelmaradottabb országát, megteremtette a forradalmi proletariátus vezette forradalmi népet.

Nem csak ezt érte el. Az orosz forradalom egész Ázsiát megmozgatta. A törökországi, perzsiai és kínai forradalom azt bizonyítja, hogy az 1905-ös hatalmas felkelés mély nyomokat hagyott, és hatását, amely száz- és százmilliók haladó mozgalmában nyilvánul meg, nem lehet megsemmisíteni.

Az orosz forradalom közvetve a nyugati országokra is hatással volt. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy mihelyt 1905. október 30-án megérkezett Bécsbe a cár alkotmány kiáltványát hírül adó távirat, ennek a hírnek döntő szerepe volt abban, hogy az általános választójog véglegesen győzött Ausztriában.

Az osztrák szociáldemokrácia kongresszusának ülésén, mialatt Ellenbogen elvtárs – akkor még nem volt szociálpatrióta, akkor még elvtárs volt – beszédet mondott a politikai sztrájkról, letették eléje az asztalra ezt a táviratot. A kongresszus tárgyalását azonnal félbeszakították.

Az utcán a helyünk! – ez a kiáltás hömpölygött végig az osztrák szociáldemokrácia küldötteinek üléstermén. És a rákövetkező napok Bécsben óriási utcai tüntetéseknek, Prágában pedig barikádoknak lettek a tanúi.

Az általános választójog győzelme Ausztriában eldőlt.

Igen gyakran akadnak olyan nyugat-európaiak, akik az orosz forradalomról úgy vélekednek, hogy ennek az elmaradott országnak eseményei és harci eszközei igen kevéssé hasonlíthatók össze a nyugat-európai viszonyokkal, és ezért aligha lehet bármiféle gyakorlati jelentőségük.

Nincs tévesebb ennél a véleménynél.

Kétségtelen, hogy a közelgő európai forradalom közelgő harcainak formái és indítóokai sok tekintetben különbözni fognak az orosz forradalom formáitól.

Mindamellett az orosz forradalom – éppen azért, mert proletár jellege volt a szónak abban a sajátos értelmében, amelyről már beszéltem – a közelgő európai forradalom bevezetése. Kétségtelen, hogy ez a közelgő forradalom csakis proletárforradalom lehet, mégpedig ennek a szónak még mélyebb értelmében: tartalmát tekintve is proletár, szocialista forradalom. Ez a közelgő forradalom még nagyobb mértékben fogja megmutatni egyrészt azt, hogy csak kemény harccal, vagyis polgárháborúval szabadíthatjuk fel az emberiséget a tőkésiga alól, másrészt pedig azt, hogy csak az osztálytudatos proletariátus léphet és lép fel a kizsákmányoltak óriási többségének vezéreként.

Ne tévesszen meg bennünket az a síri csend, amely most Európában honol. Európa forradalommal terhes. Az imperialista háború szörnyű borzalmai, a drágaság által előidézett szenvedések mindenütt forradalmi hangulatot keltenek, s az uralkodó osztályok, a burzsoázia és lakájai – a kormányok egyre inkább zsákutcába kerülnek, amelyből óriási megrázkódtatások nélkül egyáltalán nem találhatnak kivezető utat.

Ahogyan Oroszországban 1905-ben a proletariátus vezetésével népi felkelés kezdődött a cári kormány ellen a demokratikus köztársaság kivívása céljából, ugyanúgy a legközelebbi évek Európában, éppen ezzel a rablóháborúval kapcsolatban, meghozzák majd a proletariátus vezette népi felkelést a finánctőke hatalma, a nagybankok, a tőkések ellen s ezek a megrázkódtatások csak a burzsoázia kisajátításával, a szocializmus győzelmével végződhetnek.

Mi, öregek, talán nem érjük meg ennek a közelgő forradalomnak döntő ütközeteit. De azt hiszem, mély meggyőződéssel fejezhetem ki azt a reményemet, hogy az ifjúságnak, amely olyan nagyszerű munkát végez Svájc és az egész világ szocialista mozgalmában, megadatik majd a szerencse, hogy nemcsak harcolni, hanem győzni is fog a közelgő proletárforradalomban.

A Kelet-Európában 1989–90 után kiépült új rendszer lényegét nem a szabadság és demokrácia fogalmai ragadják meg – mondta az Eszmélet folyóirat “Küzdelem az összefonódott hegemóniák ellen Közép- és Kelet-Európában – és máshol” című, 2005. október 14–16-i konferenciáját megnyitva Krausz Tamás történész, az Eszmélet szerkesztő bizottságának elnöke. Új elnyomó rendszer jött létre, amelynek természetét a legkülönbözőbb területeken tárták fel a konferencia előadói.

A budapesti Kossuth Klubban párhuzamosan két nemzetközi konferenciát rendeztek. A “Kizsákmányolt világok – a becsapott Kelet-Európa és sorstársai” című rendezvény a 2007-es Közép-kelet-európai Szociális Fórum megrendezésének előkészítését szolgálta. A konferencia érdemi munkájának megkezdése előtt Krausz Tamás tisztelettel emlékezett a rendszerkritikus társadalomtudósok köréből már mindörökre hiányzó Liska Tiborról, Szalai Pálról, Mikes Tamásról, Murányi Zoltánról, Síklaky Istvánról és a konferenciát megelőző napokban elhunyt Eörsi Istvánról.

 

Fedezzétek fel Polányit!

 

Ann Pettifor, a globalizációkritikus civil mozgósítás tekintélyes brit aktivistája nyitó előadásában abból indult ki: a mozgalom számos problémájának kulcsa, hogy rossz elemzésen alapul. Úgy látja: nem az óriás cégek terjeszkedése ellen kell elsősorban harcolni. Az igazi ellenfél, szerinte, a globális pénzügyi hatalom. Ennek felismeréséhez pedig a Magyarországon sajnálatosan mellőzött magyar származású tudós, Polányi Károly elmélete visz a legközelebb.

Polányi évtizedekkel korábban figyelmeztetett: a gazdaságot nem lehet arra építeni, hogy pénzt csinálunk pénzből. Márpedig ma éppen ez jellemzi a világkapitalizmust – folytatta Pettifor. A pénzügyi világ a történelemben egyedülálló módon rendel maga alá minden más szférát. Bill Gates cége éppúgy szenved a “drámai tőkenyereségben megtestesülő pénzügyi kizsákmányolástól”, mint az alkalmazottak serege. A “glob­krit”-mozgalomnak ezért közvetlenül a bankvilágot kell célba vennie, Ann Pettifor szerint.

Elsősorban a termelő- és a finánctőke szembeállítását vitatta Catherine Samary és Wiener György. Mindketten egyetértettek ugyanakkor Pettiforral abban, hogy a pénzügyi világhatalom dominanciája központi probléma. Wiener teoretikusként is ellenezte Polányi túlzott hangsúlyozását: úgy vélekedett, ez az elmélet neoklasszikus kötődésű, ebből legfeljebb a szabályozottabb piacgazdaság eszméje vezethető le. Ann Pettifor megismételte: Polányi elméletét igenis megvilágosító erejűnek tartja. Természetesen Marx, Keynes tanulmányozása is sokat segít, de a liberális piacgazdaság megértéséhez szerinte a pénztőke szerepét feltáró Polányi ad kulcsot. A baloldal jelenleg nem képes mozgósítani az embereket, ami annak a biztos jele, hogy valamit elhibáztunk – figyelmeztetett. A helyes elemzésből bárki számára érthető és vonzó követeléseket kell levonni: meg kell hirdetni a nagyon alacsony kamatok politikáját, a pénzügyi világ kordában tartásának elvét. Ebben pedig, ha hajlandó a szövetségre, akár Bill Gatesszel is együtt kell működni.

A vitát összegző Krausz Tamás nem foglalt állást az elméleti vitában: a felvetést azonban politikai síkon aktuálisnak értékelte, amit nem söpörhetnek le elméleti érvekkel a teoretikusok. A baloldal hanyatlik, és ez politikai válaszok keresését is indokolttá teszi.

 

Consciousness

 

A konferencián bemutatták az Eszmélet folyóirat angol nyelvű különszámát. A szerkesztők a magyar kutatások és viták eredményeit kívánták ezzel hozzáférhetővé tenni a nemzetközi közvélemény számára. A Consciousness Special Issue 2005 az Európai Unió keleti bővítéséről Andor László és Böröcz József Mahua Sarkarral közös tanulmányait közli; a munkáskérdés mai kutatóit Szalai Erzsébet szociológiai tanulmánya és Bartha Eszternek a munkástudatról írt cikke képviseli. A baloldal által gyakran elhanyagolt vidék témában Laki Lászlónak a rendszerváltás agráriumra gyakorolt hatását vizsgáló írását közölték. Többféle szempontból közelítik a szocializmusvitákat Szigeti Péter, Wiener György és Krausz Tamás írásai.

 

“Az új válaszkísérlet” angolul

 

“Ez a könyv Európában unikum. Azt jelzi, hogy megkezdődött a globális kapitalizmussal szembeni alternatíva keresése” – értékelte Szalai Erzsébet most angolul is megjelent Socialism. An Analysis of Its Past and Future című kötetét Krausz Tamás. “Lehetséges-e alternatíva? A neoliberális konszenzus szerint nem, a mai világrendszer stabil, ebből már kilépni nem lehet, legfeljebb a humanizálásán lehet gondolkodni. Szalai Erzsébet azonban rákérdez erre a konszenzusra. Hosszú idő után először fordult elő, hogy ezzel a vitával tematizálta a baloldali szellemi élet a magyar sajtót. Mintha elkezdődött volna valami, megcsillant a fény az alagút végén. Ezért fontos, hogy Szalai kötete a külföldi olvasókhoz is eljut.”

Szalai Erzsébet a konferencia nyitó előadásával kapcsolatban kibontakozott szocializmusvitához hozzáfűzte: számára nem az a kérdés, hogy “hol lehet támadni a status quót”. Könyvében is arra törekedett, hogy a marxi elemzés szellemében a jelenleg létező világrendszeren belül kialakuló eszmékben, folyamatokban tárja fel az újat. Új kötetében és korábbi tanulmányaiban is kifejtett tézise szerint az új világrendszer csírája az a hatalmas tudástőkével rendelkező fiatalság, amelynek kreatív energiáit a mai rendszer képtelen hasznosítani. Ez a parkolópályára kényszerülő fiatalság nem tud, de már nem is akar integrálódni. “Ebben az objektív tényezőben kívánom felvillantani az alternatívát” – szögezte le Szalai Erzsébet. Jelezte ugyanakkor, hogy alapállása a megbukott “létezett szocializmussal” szemben is keményen kritikus. Éppen azért kell megérteni, hogy mi okozta annak a rendszernek a bomlását, mert szembe kell nézni a tanulságokkal.

 

Nacionalizmus és liberalizmus összefonódása

 

Krausz Tamás azt vizsgálta meg: a rendszerváltás nyomán milyen ideológiák nyomultak a régi legitimációs ideológia, a marxizmus–leninizmus helyére. Az új uralmi formákat igazolandó a kelet-európai régióban két, belsőleg tagolt szellemi irányzat jutott uralomra: a nacionalizmus és a liberalizmus. Ezek a szellemi irányzatok határozzák meg a rendszerváltás egészének értelmezését – fejtette ki Krausz Tamás.

A történész úgy látja: a két nagy irányzat látszatra éles küzdelemben áll ugyan, valójában azonban létrejött a nacionalizmus és liberalizmus baloldalellenes kompromisszuma, amelynek célja a “kommunizmus”, a “szocializmus” kriminalizálása, a fasizmus és a kommunizmus régi hidegháborús szellemben történő azonosítása.

Krausz kifejtette: véleménye szerint a nacionalista-liberális ideológiai uralom kiseprűzi a baloldali szellemi ellenállást. Ezzel pedig a “nemzeti kapitalizmust” védelmező mozgalmak előtt nyitja meg a kaput. “E szélsőséges irányzatok a tőke globális és korlátlan kiterjedésével látszólag szemben restaurálják az antidemokratikus, jobboldali, szélsőjobboldali hagyományokat, és ezzel egyidejűleg a nemzeti tudat és a nemzeti érdekek erősítésére hivatkoznak. A szélsőséges erők Horthyt és Gyenyikint, Prónayt és Telekit, Szálasit és Antonescut, Tisót és Ante Pavelicsot írják zászlaikra. Ezen mozgalmak képében a nacionalista-liberális uralom megtalálta a baloldal elleni ideológiai és politikai hadjárat ütőképes osztagait − noha maguk is meglepetve tapasztalják az új uralmi rendszer »kinövéseit«. Mindez egyúttal azt is jelzi, hogy Kelet-Európában a jobboldal és a szélsőjobboldal között sem világos határok, sem áttörhetetlen válaszfalak nem léteznek.”

 

“Sztálinizmus ideológia nélkül”

 

Jeffrey Henderson azt vizsgálta, milyen összefüggés mutatható ki a neoliberális gazdaságpolitika és egy-egy ország gazdasági fejlődése között. Gazdaságtörténeti statisztikák alapján arra a következtetésre jutott: az adatok ellentmondanak a közkeletű és magukat erősen tartó nézeteknek, ami szerinte a neoliberális kurzus gyors növekedéshez és sikertörténetek kialakulásához vezetett. Úgy látja: még azok a hatalmak is, amelyek erejük teljében valóban a – túlnyomóan nekik kedvezően alakuló − kereskedelem felszabadításáért kardoskodnak, a gyors növekedés korábbi fázisaiban erőteljesen elzárkóztak, és keményen védték belső piacaikat a versenytársaktól. Nincs bizonyíték a liberális gazdaságpolitika növekedésserkentő szerepére – fejtegette Henderson.

Sorra véve a “sikerországokat” – Tajvant, Japánt, Dél-Koreát, Szingapúrt –, látható, hogy egyik sem nevezhető neoliberális sikertörténetnek. Éppen ellenkezőleg, a Világbank ajánlásai ellenére is saját útjukat járó, az állam szerepét növelő, piacvédő gazdaságpolitikájuk vezette sikerhez. Henderson rámutatott: a szegénység leküzdésében India és Kína lépett előre érzékelhetően, de egyik sem neoliberális gazdaságpolitikával.Kína speciális eset. Szingapúrral és más kelet-ázsiai országokkal együtt jól átvészelte a legutóbbi ázsiai pénzügyi válságot. Miért? Mert képesek ellenőrizni piacaikat, és nem engednek teret a dominanciára törő nemzetközi pénzügyi befolyásnak. Kína eleinte a magyar gazdasági reformokat követte, aztán a dél-koreai példára figyeltek, ahol a termelés ugyan magánkézben van, de ezzel erős tekintélyelvű kormányzat párosul. Ez a modell Kínának is megfelelt.

Kína “titkát” nagymértékben magyarázza Henderson szerint, hogy rendkívül összetett gazdasági rendszert építettek ki. Az állam minden szektorban nagyon jelentős szereplő. Különösen aktív a minden szektorban – szállítások, beruházások, tőzsde −, sőt a szürke- vagy feketegazdaságban is pozíciókkal rendelkező hadsereg. 70-80 millió embert foglalkoztatnak a kínai önkormányzatok is, az ingatlanfejlesztésben különösen fontos szerepet játszanak.

A kínai világ erejének egyik magyarázata az lehet, hogy “sztálinisták, de nem ideológusok”. Henderson úgy látja: ez a “piaci sztálinizmus” segíti a jelenleg folyó klasszikus tőkefelhalmozást, de sokáig nem tartható fenn. Az egyenlőtlenségek kiéleződésével a problémák sokszorozódása, társadalmi konfliktusok várhatók.

 

A kapitalizmus eddig ismert formájának vége

 

Böröcz József szociológus, a Rutgers University tanára “Globális gazdasági súlyozás, szocializmus és »Ázsia felemelkedése«” címmel az 1989 utáni transzformációs folyamat alapvető tényeit vizsgálta, majd megkísérelte e tények értelmezését. A kapitalizmusnak abban a formában, amelyben mi ismerjük, befellegzett – állapította meg. A világkapitalizmus ciklusról ciklusra alakul. A most véget érő több évtizedes ciklusra az Egyesült Államok hegemóniája volt jellemző. Ez az idő azonban lejárt, új ciklus következik új hegemóniaviszonyokkal – fejtette ki Böröcz József.

OECD-statisztikák alapján azt vizsgálta, hogyan változott a kelet-európai államszocialista országok bukása után az egyes gazdaságok helyzete az egy főre jutó GDP, illetve a globális gazdasághoz viszonyított súlya szempontjából. A kelet-európai volt államszocialista országok Szlovénia és Lengyelország kivételével jelentős súlyvesztést szenvedtek el, a periféria felé csúsztak. Különösen rosszul teljesítettek a “narancsos forradalmak” célországai. A különböző szempontokból sikeresnek bizonyuló pályákon olyan gazdaságok haladtak, mint a kiegyensúlyozott növekedést produkáló Indonézia, néhány csekély súlyú sikerország, mint például Luxemburg, a látványosan gazdagodó Dél-Korea, Írország, Tajvan és az extenzív növekedési pályára álló India, Vietnam és Kína. Ez utóbbi csoport esetében különösen figyelemre méltó, hogy sikerüket gazdasági struktúrájuk transzformációja nélkül érték el: központilag tervezett gazdaságnak számítanak.

A nagy globális központok közül az Egyesült Államok és az Európai Unió a vizsgált időszakban nem volt képes a globális súlyát növelni. Jelenleg az EU, az Egyesült Államok és Kanada együttesen a világ teljes GDP-jének felét produkálják, miközben a népesség 11 százalékát tartják el. A következő 15–20 évben viszont arra kell számítaniuk, hogy vesztenek súlyukból. Kína és India viszont ezzel egy időben hatalmas növekedésre számíthat. Ez a szituáció definíció szerint a hegemóniaháborúval egyenlő. A globális részesedésért vívott háborúnak azonban nem lesz nyugati győztese. Az úgynevezett nyugati szövetségesek, a kulturális értelemben vett nyugati társadalmak jelentős súlyveszteséget fognak elkönyvelni – fogalmazott Böröcz József.

 

Milyen eszközökkel állítják elő a világkapitalizmust?

 

Melegh Attila szociológus előadásában − “A Kelet–Nyugat diskurzus hegemóniája” − a világkapitalizmus elemzésére szolgáló uralkodó diskurzus hegemonikus természetét elemezte. Rámutatott: az a mód, az a nyelv, az a gondolkodási keret, amelyben ez az elemzés folyik, valójában a világkapitalizmus előállításának eszköze. A hierarchikus természetű rendszerhez hierarchikus szemléletű víziók társulnak. A domináns ideológiai diskurzus szabja meg annak a kereteit, hogy hogyan elemezhetjük a világkapitalizmust, és azt is, hogy hogyan lehet ezt a keretet meghaladni. A diskurzus meghaladása nélkül ez nem megy – szögezte le Melegh Attila.

Miért olyan erős ez a diskurzus? – tette fel a kérdést a szociológus. Azért, mert a népek közötti különbségek lineáris sorba rendezése tovább erősíti a hierarchia tetején elhelyezkedőket. Az uralkodó diskurzus jellegzetes vonásai között említette, hogy az Európai Unió központjának szemszögéből a “haladást” az “európai ideálok” felé közeledés leegyszerűsített skáláján illik lemérni. Az unióhoz csatlakozni kívánókról készült “országjelentések” jellemző fordulatai bőven adnak erre a szemléletmódra példát. Az unalmas bürokratanyelven megírt szövegek meghatározzák az európai ideálok körét, és mindenkit azon mérnek, hogy milyen távol esnek ettől. Ez a klasszikus Európa-centrikus szemlélet tovább élése. Mindenkit arra kényszerít, hogy önmagát is ezen beszédmód szerint értékelje. Ennek a szemléletnek alapvető jellemzője, hogy szűkös keretet biztosít a világ megértésére, mert nacionalista, “nyugatosító” természetű megközelítés.

Ebből a keretből a különböző megközelítések feltárásával, a közöttük lehetséges kapcsolatok megteremtésével lehet kitörni. Egyfajta “határvidéki” gondolkodás lenne képes együtt kezelni a nyugati és keleti megközelítéseket. Melegh Attila rámutatott: a jelenlegi világrendszer természete inkább a fundamentalizmus és a nacionalizmus erősödésének kedvez. Új technikákat kell kifejleszteni a különbözőségek kezelésére, új diskurzust kell kialakítani, hogy a világ megújulhasson.

 

Régi viták, amelyek elevenbe vágnak

 

Tamás Gáspár Miklós filozófus előadása a forradalmi munkásmozgalom örök vitájához kapcsolódott: ki az új rendszer megteremtésének főszereplője? A mozgalom a munkásosztályt tekinti ilyen szereplőnek. Az osztályfogalom kétféle (rousseau-i és marxi) felfogása azonban alapvető különbséget takar abból a szempontból, hogy maga a munkásosztály hogyan viszonyul ehhez a szerepéhez.

Rousseau morális alapon közelít: abból indul ki, hogy az emberi szenvedés nem igazolható. A rousseau-i felfogásból kiinduló szocialisták ezen az alapon önmagukat, mozgalmukat, osztályukat nemesnek, a többi osztálynál különbnek, tisztábbnak látták. A 19–20. században ennek a felfogásnak egészen megdöbbentő, szociológiailag is kimutatható következményei voltak. Tamás Gáspár Miklós hivatkozik egy 1906-os szociográfiára, amelyet Robert Brown marosvásárhelyi munkáskolóniák körében készített. Ezeknek a munkásközösségeknek markáns jellemzői voltak: harcos ateisták, élesen vallásellenesek, elkötelezett feministák, akik ragaszkodtak a szigorú absztinenciához és vegetarianizmushoz. Mint egy szekta! − mondta Tamás Gáspár Miklós a száz évvel ezelőtti kutatás eredményéről.

Ennek a morális alapokon álló mozgalomnak a szocializmushoz való viszonyát ezek szerint a közös értékek és érzelmek határozták meg. Mindennek azonban semmi köze a marxizmushoz − szögezte le Tamás Gáspár Miklós. Marx ugyanis következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy semmi sem lehet rosszabb, mint proletárnak lenni. A proletariátus eszerint nem valamiféle morális és intellektuális megvilágosodása miatt válik a szocialista forradalom főszereplőjévé, hanem helyzete miatt. A helyzet logikájából következő racionális cselekvései által.

A forradalmi mozgalom fő ágensének kérdését kiélezi, hogy a második világháború után drámai változás állt be: a munkásosztály elvesztette proletár identitását, miután teljes vereséget szenvedett a kulturális önállóságának megőrzéséért vívott harcban. Az autonóm munkáskultúrát felszámolta a szabadidő-kapitalizmus − szögezte le a filozófus.

Ez igazi “marxi” helyzet − hívta fel a figyelmet Tamás Gáspár Miklós. A munkásmozgalmat sokáig jellemző messianisztikus, utópisztikus jelleg eltűnt. A nagy társadalmi átalakulás főszereplőjére így a továbbiakban érvényesek Marx szavai: “Nem tudják, de teszik”. Tevékenysége a kapitalizmus felszámolását szolgálja, de ezt nem ideológiailag tudatosan éli meg. Kétségtelen azonban, hogy ebben a helyzetben rendkívül nehéz marxistának lenni – mondta a filozófus.

 

A gender kelet-európai terjedésének visszásságai

 

A nők helyzetével, esélyeivel, diszkriminálásuk elleni küzdelmével foglalkozó intézmények és társadalomtudományok − angolból származó műszóval, a gender − sajátos nehézségekkel szembesülnek Kelet-Európában, mondta előadásában Susan Zimmermann. Ebben a régióban a gender szemléletének érvényesülését leginkább az gátolja, hogy maga a probléma sincs pontosan meghatározva. Általánosnak tekinthető felfogás, hogy ez “nem lényeges ügy”. Gyakran emlegetik a keleti gender túlzott függését a nyugati pénzforrásoktól, és azt a veszélyt, hogy nyugati feministák próbálnak diktálni a kelet-európaiaknak.

Susan Zimmermann friss empirikus kutatásban vizsgálta, hogy mi az oka ezeknek a feszültségeknek. 1989 után az egész régióban látványosan elterjedtek a genderintézmények és -kutatóhelyek, de nagyon lényeges helyi eltérésekkel. Ezeket a különbségeket meghatározó tényezőnek bizonyult, hogy az adott országban milyen intézmények voltak a gender meghonosításának főszereplői: alapítványok, esetleg pártalapítványok, nemzetközi szervezetek vagy nyugati egyetemek.

A kutatás azt a folyamatot dokumentálta, hogy a gender térnyerése sajátos formákban, az egyetemi szférán kívül megteremtett intézményeken keresztül valósult meg a kelet-európai régióban. A genderkutatók az egyetemek falain kívül, az egyetemek körül találnak helyet maguknak. A rendszerváltás nem érkezett el a felsőoktatásig − magyarázta a jelenséget Susan Zimmermann. Az eredmény: a nagyobbrészt angolszász forrásokból finanszírozott új intézmények “árnyékhálózata” épült ki a rendszerváltó kelet-európai országokban.

Ahol lehetőség nyílt, az egyetemeken és egyes nyugati cégeken belül is gender-“mintaközpontokat” hoztak létre, tréningprogramokat, nyári egyetemeket szerveztek, melyek elsősorban szimbolikus jelentőséggel bírtak. Ezek a kezdeményezések minden esetben az emberi jogok helyzetének javítására irányuló, demokratizálási csomagok részei voltak.

A genderrel kapcsolatos gyanakvás gyökereiről Susan Zimmermann elmondta: a kritikusok gyakran a neoliberalizmussal azonosítják, az egyetemi rendszer-átalakítás nyugati, “neoliberális” típusának jeleként kezelik a gender térnyerését. A genderkutatás elterjedését az adott ország “nyugatiasodásának” egyértelmű mércéjeként értékelik.

A kutató úgy látja: a gender keleti terjesztése kétségtelenül összefügg a Kelet-Európa és a Nyugat között kialakult hegemonikus viszonnyal. Ezt nem szabad eltagadni. Ugyanakkor a kelet-európai genderkutatás és a nyugati központok kapcsolatának hegemonikus jellegére nem elfogadható válasz magának a genderproblémának a teljes elutasítása sem − figyelmeztetett Susan Zimmermann, aki úgy látja, a megoldás a gender összekapcsolása a térségben érvényesülő nem hierarchikus, jogkiterjesztő, demokratizáló törekvésekkel. A gender ugyanis a látszat ellenére is valóban a kelet-európai transzformációs folyamat része.

 

Pozícióharc a civilizáltabb kapitalizmusért

 

A világkapitalizmus hegemonikus rendszerét legfeljebb metaforikus értelemben lehet “birodalomként” emlegetni, de ez a megközelítés nem lehet tudományos alapja az alternatív stratégiák keresésének − kezdte előadását Szigeti Péter, az MTA Politikatudományi Intézetének kutatója. Amellett érvelt, hogy − amint arról a világrendszer-kutatás meggyőz – nem beszélhetünk a globálkapitalizmus birodalommá szerveződő világrendszeréről, hiszen a tőkés világgazdaság nem rendelkezik egységes központtal, átfogó szerkezettel. Ez az egyetlen világgazdaság a történelemben, amely nem alakult át egyúttal világbirodalommá − fogalmazott Szigeti Péter. A világkapitalizmusnak a heterogenitás megszüntethetetlen jellemzője.

A világrendszer hatalmi szerkezetének változása ciklusos természetű. A tőkés világgazdaság ciklusainak megfelelően újabb csúcshegemón államok emelkednek fel, amelyek a tőkefelhalmozásban elért kiemelkedő sikereik alapján a ciklus egészében egyértelmű hegemón pozícióban vannak. Ezek a csúcshegemón államok − az Egyesült Államok előtt Anglia, azt megelőzően Hollandia − a korabeli világgazdaságban számításba jöhető összes gazdasági előnyt egy kézben egyesítették. A hegemóniaviszonyok a nagy háborúk utáni rendezésekben alakultak át és szilárdultak meg újra. A csúcshegemón hatalom minden ciklusban az egész világgazdaság érdekeként jelenítette meg saját érdekeit. (Hollandia elsősorban a hajózás szabadságát, Anglia a kereskedelem szabadságát, az Egyesült Államok a vállalkozások szabadságát állította be általános érdekként.)

Az egyes ciklusokon belül kibontakozó érdekharcok legfőbb alapja, hogy a kapitalista világgazdasági rendszer egyaránt képes hegemonisztikus, monopolisztikus és osztálykompromisszumos formában működni. Egyáltalán nem mindegy, hogy melyik forma érvényesül − mutatott rá Szigeti Péter.

A globálkapitalizmus centruma évtizedek óta őrzi a jelenlegi status quót. Az Egyesült Államok vezető szerepe gazdasági, technológiai és katonai téren is egyértelmű. A megosztott “régi” és “új” Európa minden területen összefonódik ezzel a centrummal. Ma a nemzetközi munkásmozgalom központja Latin-Amerikában van − folytatta Szigeti Péter −, de a félperiférián koncentrálódó ellenállást a centrum támogatása nélkül a 20. századi államszocialista kísérlet sorsa fenyegeti.

Hogyan lehetne megbontani a jelenlegi hegemóniát? − tette fel a kérdést Szigeti Péter, előrebocsátva: a jelenlegi erőviszonyok ismeretében nem reális a kapitalizmus megdöntésén, a posztkapitalista alternatívák közvetlen célul tűzésén alapuló stratégia. Nyilvánvaló az is, hogy a csúcshegemón hatalmat katonai eszközökkel nem lehet kompromisszumokra kényszeríteni. Gazdasági téren viszont elmozdulás várható, hiszen az Egyesült Államoknak rövid időn belül versengő régiók konkurenciájával kell számolnia.

Szigeti Péter úgy látja: a legtöbb esély a “szabályozó hatalmak” kikezdésére kínálkozik. A csúcshegemón hatalom kulturális befolyásának gyengítése akadályozhatja, hogy a tömegbefolyásolás fórumain intézményesen ellehetetlenítsék a rivális alternatív kísérleteket.

Nem veszett el a szociális-kulturális szempontból civilizáltabb kapitalizmus esélye, de ennek érdekében szívós pozícióharcra kell berendezkedni, mindent meg kell tenni a szociális Európa megteremtéséért − mondta előadásában Szigeti Péter.

 

Zárszó: a kapitalista rendszer emberellenes maradt

 

A követendő stratégiáról ezután Catherine Samary is kifejtette gondolatait, elsősorban a baloldalnak az Európai Unión belül követendő stratégiájára összpontosítva. Rámutatott, hogy nem szabad fétisként kezelni az EU-t, szakítani kell az európai közösségi rendezést megalapozó egyezményekkel (az Európai Központi Bank ügyétől a jogérvényesítés folyamatának teljes rendszeréig). Követelni kell az EU politikai legitimitásának megteremtését, a szavak és tettek közötti ellentmondások megszüntetését. Elfogadhatatlan a nyugati EU-tagok arrogáns, “neokolonialista” magatartása a keletiekkel szemben − sorolta a fő témákat Catherine Samary. Kijelentette: már az európai költségvetési vitában meg kell akadályoznia a baloldalnak, hogy az EU “versenyképessége” jegyében folytatódjon a ma még létező szociális jelleg lebontásának “barbár” folyamata.

Végül Alekszandr Taraszov orosz radikális gondolkodó fejtette ki, hogy a 20. századi félresikerült forradalmi kísérletek után új − a viszonyok éretlensége miatt nem szocialista, de antikapitalista − világforradalmi stratégia kidolgozása és kivitelezése került napirendre, amely számol azzal, hogy az “osztályellenség erősebb, mint bármikor”, ezért a forradalomra hosszabban kell felkészülni, és lehetséges, hogy nagyobb áldozatokat is követel minden korábbinál. A stratégia egyik legfőbb jellemzője, Taraszov szerint, hogy a politikai-kulturális mainstreamtől távoli központokból indul ki, amelyekkel szemben a neoimperializmus nem képes megfelelő eréllyel fellépni. Taraszov szerint ilyen “hézagok” a világimperializmus mindenre kiterjedő befolyási övezetében egyes dél-amerikai indián szabadságmozgalmak − Ecuadorban, Bolíviában − vagy indiai, nepáli felkelőcsoportok. Úgy látja, ezek a mozgalmak ott arattak sikert, ahol a helyiek nem használták a centrum kulturális intézményeit, horizontális kapcsolatok hálózatában szervezik meg magukat, nem használják a mobilhálózatokat, az internetet, sőt a világnyelveket, a centrum nyelveit sem. Ahol ignorálják az angolt, a franciát, a németet, használják helyette például a kecsua nyelvjárásokat. Taraszov szerint a centrumországokból nem indulhat ki az antikapitalista világforradalom, az “első világ” baloldalának azt a célt kell kitűznie, hogy a periférián támogatják a forradalmi mozgalmakat. Történelmi analógiája szerint: a rabszolgatartó rendszert sem a rabszolgák szüntették meg, a feudalizmust sem a jobbágyok, ahogy a kapitalizmust sem a bérmunkások fogják felszámolni, hanem a posztkapitalista termelési mód képviselői.

A konferencián jelenlévők nagy többsége más-más érveléssel, de kétségét fejezte ki Taraszov stratégiai javaslatainak helyességéről.

Zárszavában Krausz Tamás történész leszögezte: a konferencia egybehangzó tapasztalata, hogy hallatlanul fenyegető ellentmondásokkal kell szembenézni. A kapitalizmus velejéig emberellenes rendszer maradt. A globális kapitalizmus szervezett ellenfelei ugyanakkor társadalmi-kulturális-szervezeti értelemben is legyengültek.

Mi várható? A konferencia alaphangját meghatározó baloldali értelmiség nem hisz a rendszer humanizálhatóságában − folytatta Krausz Tamás. Alternatívaként többen, különböző hangsúlyokkal, de egybehangzóan hangsúlyozták: vissza kell térni a szocializmus valamilyen perspektívájához. Ennek alternatívája ugyanis csak a kapitalista világrendszer bomlása lehet, amit a konferenciára Londonból üzenetet küldő Mészáros István filozófus − Rosa Luxemburg nyomán − a “barbárság” fenyegető állapotának nevezett.

A baloldali értelmiség több területen is vitaképes, vállalható elemzést tud felmutatni, szögezte le Krausz Tamás: a gazdasági elemzés adekvát elméleti képet ad az új neoliberális rendről; a szocializmusról is vitaképes elméleti képet alkottak. A leggyengébb a “Mit tegyünk?” kérdésre adott politikai-stratégiai elemzés.

A taktikai szempontokat sorra véve, Krausz Tamás úgy látja: a rendszer egésze tarthatatlan − de ettől még a rendszeren belül is követelésekkel kell előállni, annak tudatában is akár, hogy ezeket a követeléseket nem fogják teljesíteni. Enélkül nem fognak kialakulni a stratégiai változáshoz szükséges felhajtóerők, tarthatatlanná válhat a baloldal helyzete. Végül külön hangsúlyozta Krausz Tamás a baloldali együttműködés szükségességét: a keleti országok baloldali erői további segítséget várnak a nyugatiaktól.

Milyen rendszer az, amely munkahelyek tömeges megszüntetésével halmoz fel kolosszális vagyonokat, és közben emberek millióit kényszeríti gettókba, egészségtelen lakáskörülmények közé, lerobbant lakótelepekbe, parkolókban működő iskolákba, bódétanfolyamokba, reménytelen kis melókba, "pofára" "kiérdemelt" rendőri zaklatásokba?

1. Szakít-e végre Franciaország az apartheidpolitikával?

Furcsa jelenségnek lehetünk tanúi: a francia politikusok egymás sarkát taposva rohannak a tévébe, és kórusban szajkózzák: “Értjük, fiúk, hol a baj, és mindjárt teszünk valamit értetek!” Mindenki érti a helyzetet, mindenki tudja, mi a teendő.

Nos, ha tudták, uraim, miért tették mindennek az ellenkezőjét harminc éven át s főleg az utóbbi időben? Miért vonta meg a francia kormány a támogatást a helyi kezdeményezésektől az elmúlt két évben? Ki csökkentette 15%-kal az egészségtelen lakáskörülmények felszámolását célzó állami hitelek összegét a 2006-os költségvetésben? Ki állított a külvárosi rendőrség helyére rohamrendőröket, akik rendszeresen megalázták, és önkényes letartóztatásokkal hergelték a külvárosiakat, hogy működésüket egyik jelentésében még az Amnesty is erőszakosnak és rasszistának bélyegezte?

 

2. Mit titkolnak?

Két eset lehetséges. Vagy tudták önök, politikai vezetők, hogy a bajok oka a társadalmi igazságtalanság és a “jövőtlenség”, ám ennek ellenére nem tettek semmit. Ha ez igaz, hogyan bízhatnánk még önökben? Vagy pedig fogalmuk sincs, mi lehetne a megoldás, mivel a társadalmi igazságtalanság rendszerük szerves része, s mivel nem szándékoznak hozzányúlni a hatalmasok privilégiumaihoz. De ha így van, hogyan bízhatnánk még önökben?

 

3. “Az erőszak nem megoldás?”

Tisztelt burzsuj urak, lennének olyan szívesek végre megmondani a szegényeknek, hogy akkor milyen harcmodort válasszanak, minthogy eddig semelyik sem vált be, sőt a helyzet csak rosszabbodott?

És főleg: ne legyenek már ennyire képmutatók! Annak idején mégis milyen eszközökkel szerzett akkora vagyont a francia burzsoázia: talán nem rabszolgatartással és Afrika kincseinek kifosztásával? A francia hadsereget talán azért vetették be, hogy virágcsokrokkal lepje meg az algériaiakat, a marokkóiakat és a többi leigázott és lemészárolt népet? És manapság ki hízik az új gyarmatokon a Total vagy Bouygues-féle multik vállalatain, ki taszítja egyre nagyobb nyomorba a helyi lakosságot?

 

4. Hol az igazi erőszak?

Milyen rendszer az, amely munkahelyek tömeges megszüntetésével halmoz fel kolosszális vagyonokat, és közben emberek millióit kényszeríti gettókba, egészségtelen lakáskörülmények közé, lerobbant lakótelepekbe, parkolókban működő iskolákba, bódétanfolyamokba, reménytelen kis melókba, “pofára” “kiérdemelt” rendőri zaklatásokba?

Évről évre egyre több ember tengődik sovány jövedelmekből, miközben a kormány csökkenti a nagy vagyonok után fizetendő adókat. Évről évre emberek százai halnak meg a párizsi járdákon. Milyen rendszer az, amely semmiféle perspektívát nem kínál a fiataloknak: “Leszarom, ha lecsuknak, az életemnek már így is lőttek!” Hát nem erőszakra épül az ilyen rendszer, nem a rendszer maga képviseli az erőszakot?

 

5. “Hogy történhetett meg ez Amerikában?!”

 

– sápítozott a média a Katrina–Bush-botrány kapcsán. De mi vajon nem ugyanazon az úton haladunk teljes sebességgel? Az Európai Alkotmánnyal, a Bolkestein-doktrínával meg az összes Lisszabon (2000) óta hozott európai intézkedéssel talán nem a keresetek, a nyugdíjak és a szociális támogatások lefaragására indult hadjárat? Nem a legjobb úton vagyunk afelé, hogy utolérjük Busht a szegénységi küszöb alatt élő 40 millió szerencsétlen tekintetében?

Mi másra jó a makacs törekvés, hogy minél tovább dolgoztassák az időseket, ha nem arra, hogy a reménytelen munka nélküli fiatalok tömegeit szaporítsák? Hát normális dolog az, hogy a Shell-Hollande dolgozóinak sztrájkolni kell ahhoz, hogy ne veszítsék el a nyugdíjjogosultságukat, miközben a vállalat profitja robbanásszerű emelkedést mutat (18 milliárd dollár 2004-ben, s 68%-kal több az idén)? Nem éppen az lenne a normális, hogy radikálisan csökkentsék a munkaidőt, munkahelyeket teremtve? És mi az akadálya ennek a logikus megoldásnak? Tán nem a szemérmesen “versenyképességnek” nevezett, szent és sérthetetlen nagyvállalati szuperprofit?

 

6. Emberi lények a kukában?

 

Amikor a fiatalok kocsikat égetnek, az zavaró, és odafigyel a sajtó. De melyik média foglalkozott az üggyel, amikor ugyanezeknek a fiataloknak az élete ment füstbe és fulladt reménytelenségbe? Hogy hihetnénk az állítólagos “szociális felvonóban"¹ , amikor egyre több nyugati közgazdász jelenti ki közönyösen, hogy “Hatmilliárd emberi lény él a Földön, de közülük ötmilliárdra soha nem lesz szükség”? Őszintén: nem embertelen az a rendszer, amelyben élünk? Egyeseket az utolsó leheletükig kiszipolyoznak, míg másokat szó szerint a kukába dobnak? Mi a fontos, amikor a jövő társadalmát építjük: a multik profitja, vagy az emberiség szükségletei?

 

7. A megosztás stratégiája?

 

Persze, aki felgyújtja külvárosi szomszédja kocsiját, az akaratlanul is egy követ fúj a kormánnyal. Mivelhogy az a szomszéd, akinek arra kell a kocsi, hogy eladja magát a munkaerőpiacon (és maximálisan kizsákmányoltassa magát), az a szomszéd éppen úgy a multik diktálta európai politika áldozata. Pont, mint az a kisnyugdíjas, akit a létfeltételeit kikezdő hatalom taszít anyagi bizonytalanságba.

Nem fél a hatalom attól, hogy a kisemmizettek összefognak a kizsákmányolás ellen? Hát nem nyílt rasszista provokáció a piti bűnözésről közölt felfújt és meghamisított statisztika, miközben a fehérgalléros bűnözők védelmet élveznek? Veszélyesnek tüntetik fel a muszlimokat, bár akárhova nézünk, szélsőségeseket látunk, s rendőrségi ügyet kreálnak a fátyolviselésből. Nem az-e a nyilvánvaló szándékuk, hogy a valós társadalmi problémákat vallási álproblémák mögé rejtsék, és a kizsákmányolás áldozatait egymás ellen uszítsák?

A legszegényebbeket gettóba csukják, és rendőrkordonnal zárják körül: zseniális megoldás az ellenállás megtörésére! Mindaddig, amíg a fehér kisemberek a fekete és arab kisemberekre acsarkodnak, a hatalmasok (az ő pénzüknek nincs ám színe!) nyugodtan alhatnak.

Az a legnagyobb baj, hogy Sarkozy demagógiája beválik; miközben ez a dúsgazdag mágnás Bush stílusában társadalomellenes politikát csinál, Franciaország és Belgium munkásainak jó része bedől a szövegének. Nem lesz könnyű tiszta vizet tölteni a pohárba!

 

8. Mit is akar Fachozy² beadni az embereknek?

 

Nos, természetesen, hogy álszent riválisai félre akarják állítani, megkísérlik elgáncsolni az elnökségért folyó küzdelemben, de közben kezüket dörzsölik, mert ő elvégzi helyettük a piszkos munkát. Hiszen mindannyian tisztában vannak azzal, hogy a társadalmi probléma még messze nincs megoldva, és hogy a zavargások még sokáig tarthatnak. Jól jön tehát a jó öreg “Monsieur Kärcher”³ a háznál!

Fachozy már jóval a külvárosi események előtt olyan szabadságkorlátozó törvényeken dolgozott, amelyek mindannyiunkat érintenek, és előbb-utóbb egész Európában bevezetésre kerülhetnek: lehallgatás, internet-kémkedés, politikai elítéltek kiadatása, önkényes kitoloncolás… Miután szándékosan felszította a feszültséget, Fachozy kihasználja a helyzetet, és antidemokratikusnak kiáltja ki ugyanezen törvényeket. Ez persze kapóra jön a társadalmi mozgalmak és a szakszervezetek leszerelésében. No és a szólásszabadság leszerelésében is (lecsukatott egy fiatal bevándorlót, amiért az, úgymond, “inzultálta” őt).

 

9. Milyen megoldást javasolnak?

 

Azok, akik állítólag “megértették a fiatalok gondjait”, bizonygatják, hogy egy kicsivel több pénzt fognak adni a külvárosoknak, és visszaállítják a külvárosi rendőrséget meg a szociális munkásokat, akiket nemrég elvettek tőlük. Csupán csak az a baj, hogy ha a zsaruk és a szociális munkások le is csitítják egy időre a lázadókat, munkahelyeket nem tudnak teremteni. Márpedig a beilleszkedéshez valódi munka, rendes jövedelem kell.

De elő lehet-e teremteni a szükséges munkahelyeket, és figyelembe lehet-e venni a lakosság szükségleteit, amíg a rendszer kevesek érdekeire és maximális profitjára épül? Ha azt akarjuk, hogy többé ne hajítsanak emberi életeket a szemétre, nem kellene-e végre felváltani a dzsungel törvényeit magasabb rendű, emberi törvényeknek?

Az éhezés felszámolása bolygónkon kevesebbe kerülne, mint az USA éves katonai költségvetésének egynegyede. Mi tart hát vissza minket?

 

10. Hagyjuk ott őket a gettóban?

 

Könnyű szemére vetni a külvárosi gyújtogatóknak, hogy nincs programjuk, hogy célt tévesztettek. A korai munkásmozgalomban a végsőkig kizsákmányolt munkások összetörték a gépeket, ami ugyanígy önmaguk ellen irányult. Ha meggondoljuk: honnan is vehetnék ők a világos követeléseket, a tisztánlátást bajaik okaival kapcsolatosan?

Mit tett a munkásmozgalom, mit tettek a haladó értelmiségiek annak érdekében, hogy felszámolják ezt a megosztottságot a külvárosi fiatalok és a többi társadalmi osztály között? Csak úgy számolható fel a megosztottság, ha hidakat verünk a társadalmi szakadék fölé, ha megismertetjük velük a korábbi harcok tanulságait. Mielőtt azonban tanítani kezdenénk, magunknak is tanulnunk kell. Meg kell tanulnunk meghallani. Mert a “gyűlölet”, amelyet ezek a fiatalok táplálnak, nem negatív érzelem. Jogos felháborodás az igazságtalansággal szemben. Márpedig minden korban ez az érzelem volt az ellenállás alapja, ez volt az első lépés a világ megváltoztatása felé.²²

 

Jegyzetek

 

¹ “Ascenseur social” – általánosan használt kifejezés a társadalmi mobilitás jelölésére

² Vö. facho – (fr., biz.) fasiszta.

³ Kärcher – közismert utcaseprőgép-márka a francia nagyvárosok utcáin

 

(Fordította: Lugosi Ágnes)