Az írás azokat a lépéseket elemzi, amelyeket a venezuelai munkásmozgalom Chávez hatalomrajutása óta tett a munkásönigazgatás felé. Bemutatja a régi szakszervezeti szövetség és az új, spontánabb módon formálódó szakszervezetek küzdelmét, az önigazgatás különféle elképzeléseit és gyakorlati eredményeit. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a folyamat még messze nem ért véget: a venezuelai "forradalom" még tartogathat meglepetéseket.

2003. májusi megalakulása óta a Venezuelai Munkások Nemzeti Uniója (UNT) a venezuelai munkaügyi forradalom körül zajló viták középpontjába került. Ezek a viták alapvetően az üzemek és a szakszervezetek feletti munkásellenőrzés problémáiról folynak. A demokrácia áll a venezuelai munkások küzdelmének homlokterében, amikor a régóta a korrupció és az osztály-együttműködés mocsarába süllyedt munkásmozgalom újraélesztésén igyekeznek.

Amikor 1998-ban Hugo Chávezt Venezuela elnökévé választották, olyan radikális politikai és társadalmi változásokat ígért, amelyek úgy tűntek, hogy a munkásmozgalmat is lekörözhetik. A legjelentősebb szakszervezeti szövetség, a Venezuelai Munkásszövetség (CTV) az elnök legelszántabb kritikusai közé tartozott, aki cserébe nem fukarkodott a CTV elleni kirohanásokkal. Ám a mainstream média által kreált kép a “munkásmozgalom és Chávez küzdelméről” tudatosan félrevezető volt: valójában a CTV már az 1970-es évek óta – ha nem még régebben – nemigen képviselte a munkások ügyét. Chávez és a CTV harcának dacára a venezuelai munkások jó része aktívan és lelkesen részt vett az elnök által meghirdetett “bolívari forradalomban”, amely a Latin-Amerika függetlenségéért síkra szálló Simón Bolívar után kapta nevét.

Az Amerikai Birodalom erőszakossága által táplált felpörgő globalizáció légkörében komoly visszhangot keltett Cháveznek a neoliberális modellt elutasító politikája. És hamar bebizonyosodott, hogy ez az elutasítás több, mint puszta retorika. Chávez elnöksége túlélt egy puccsot, valamint az olajvállalkozók bojkottját; legitimálta egy drámai referendum és a helyi választások – most eljött az ideje, mint az Economist újságírója fogalmazott, hogy “szavait tettekre váltsa”. A neoliberális forgatókönyvvel szemben Venezuela egy olyan alternatív fejlődési modellbe fogott bele, amely nyíltan a társadalmi jólét kérdését helyezi a középpontba.

A venezuelai forradalom alapvetően a demokráciáért küzd, de nem azért a “tiszta demokráciáért”, amely oly gyakran blokkolja az északi gondolkodást. Venezuelában ez a terminus társadalmi és gazdasági dimenziókat éppúgy felölel, mint politikai, sőt földrajzi szempontokat. A népi részvétel a helyi tervtanácsok bonyolult fejlődését jelenti, amelyek a közösség költségvetését vitatják meg, de ugyanígy arról is esik szó, hogy a termelés bizonyos területein a világpiaci termelést a venezuelai nép számára folyó termeléssé változtassák. Így a korábbi trend, amelyben Venezuela élelmiszer-szükségletének 70%-át importból volt kénytelen fedezni, az “élelmiszer-szuverenitás” jegyében megfordulóban van. Ám az “élelmiszer-szuverenitás” megkívánja a földtulajdon demokratizálását, a venezuelai vidék tulajdonarányainak megfordítását, hiszen ma a földbirtokosok leggazdagabb 5 százalékáé a magántulajdonú termőterület 75%-a, amelyből a legszegényebb 75% viszont mindösszesen 6%-ot mondhat magáénak.¹

Bolívart az egész régióban tisztelet övezi, és Chávez ezt kihasználva igyekszik erősíteni a szolidaritást a dél-amerikai államok között. A regionális – tulajdonképpen “Dél–Dél közötti – egységet hangsúlyozó retorikája Bolívar nagy álmán, az egyesített Latin-Amerikán alapul. Ám ez sem szimpla retorikai ciráda: Chávez valóban vállalta ezt az üzenetet, és olyan regionális egységet szorgalmaz, amely képes lehet szembeszegülni a globális tőke erőszakos terjeszkedésének.

Január végén, szokásos vasárnapi televíziós interjúműsorában, az Aló Presidentében Chávez bejelentette a gazdaság fejlesztésének új irányvonalát, amelynek középpontjában a “made in Venezuela” szlogen áll. Az elnök új programját abból az óriási papírgyárból (az Invepalból) jelentette be, amelyet 350 munkásának nehéz harcai után a kormány nemrégiben államosított. Chávez felhívása a kétéves UNT csatakiáltását visszhangozza: “Közös irányítás nélkül nincs forradalom!” A venezuelai és más országbeli korábbi önigazgatási fiaskók ismeretében a mostani kísérlet valódi munkás-önigazgatást követel, és elutasítja a munkavállalói résztulajdon vagy éppen egy technokrata munkásmenedzseri osztály kialakításának ötletét.

Egy új Venezuela

A Chávez 1998-as elnökké választását megelőző négy évtizedben két hagyományos párt osztozott a hatalmon, és küzdött az ország legfontosabb intézményeinek irányításáért. 1958-ban a diktátor Perez Jiménez után jól menő olajgazdaság maradt az ország új vezetőire, és a szociáldemokrata Acción Democrática, valamint a keresztényszociális Copei párt az olajjövedelmeket továbbra is igyekezett az elit körökben tartani, miközben a népet hatásos nacionalista retorikával etették.

A CTV, amely a Jiménez elleni harcokban még progresszív erőként alakult és azokból alaposan ki is vette a részét, hamarosan a pártérdekek kiszolgálójává vált. Sőt, a szervezet hosszú ideig aktív szerepet vállalt az USA dirigálta regionális antikommunista tevékenységből is, ami figyelemre méltó összegeket hozott a CTV konyhájára az American Institute for Free Labor Developement (AIFLD) kasszájából.² Az 1980-as évek neoliberális kormányzása idején azután ezt a munkások keservesen megfizették. Ebben az időszakban születtek meg a mai munkás-önigazgatási elképzelések alapjai, miközben a CTV háromoldalú “társirányítási” bizottságokban vett részt a Kereskedelmi Kamara és a Munkaügyi Minisztérium képviselőivel. Az 1990-es évek közepére a CTV vezetői felmondták megegyezésüket Rafael Caldera elnökkel, akinek privatizációs és reformhadjárata igencsak pusztítónak bizonyult a munkásokra nézve, és tovább csökkentette a CTV hitelét. Ilyen tapasztalatokkal a hátuk mögött a venezuelai munkások ma az irányításban igazi munkásrészvételért szállnak harcba.

Az a változást követelő nemzeti felzúdulás, amely Chávezt 1998-ban a hatalom csúcsára lendítette, nem hagyta érintetlenül a munkásmozgalmat sem. A lusta és korrupt “vezetőikkel” elégedetlen munkások egyre gyakrabban hangoztatták korábbi fenntartásaikat, és számos új kritikát is megfogalmaztak. A nagymértékű szociális változás iránti elkötelezettség, az a cél, hogy növeljék a venezuelai lakosság azon 80%-ának életszínvonalát, amely a szegénységi küszöb alatt él, arra késztette a munkásokat, hogy csatlakozzanak a folyamathoz, és a munkásmozgalom reformját is a célok közé emeljék.³

Mindennek a nettó eredménye a munkásosztály drámai léptékű változása lett: egy egész sor, korábban a CTV-be tartozó szakszervezet és federáció lépett ki a szövetségből. Ezek hozták létre 2003-ban a Venezuelai Nemzeti Munkásszövetséget (UNT), amelynek ideiglenes vezetősége az új szakszervezeti stratégia leghangosabb hirdetője lett. Az UNT még meglehetősen kiforratlan szerveződés, és a hivatalos választásokig – amelyeket vélhetőleg 2005 őszén fognak megtartani – továbbra is nélkülözni fogja a szakszervezetiséghez szükséges belső struktúrákat. Ám a venezuelai társadalom nagy átalakulása arra ösztönözte a munkásokat, hogy relatíve csekély eszközeikkel is meglehetősen messzire jussanak, és az UNT szoros kötődése a kormányzathoz biztosítja, hogy a szervezet az országos színtér fontos szereplője lesz.

Bár egyelőre nem lehet megítélni, hogy melyik szervezet mennyire reprezentatív, az UNT működésének első két éve során meghökkentő mértékben megizmosodott. Az ítéletalkotás egyik módja, hogy az aláírt kollektív szerződések milyen mértékben köthetőek az egyik vagy másik szakszervezeti szövetséghez. A Munkaügyi Minisztérium szerint a 2003–2004 folyamán megkötött kollektív szerződések 76,5%-át az UNT keretébe tartozó szakszervezetek írták alá, míg a CTV tagszervezeteire csupán 20,2% jutott.

Mindazonáltal a társadalmak nem változnak meg egyik napról a másikra egy új korszak, új kormány vagy éppen új szakszervezet bejelentésétől. A szervezett munkásság a régi venezuelai rendszer, a Negyedik Köztársaság (1958–1999) egyik alapvető intézménye volt, és megváltoztatásához konkrét és nagy ívű gazdasági, politikai és társadalmi stratégiára lesz szükség. Ebben a demokrácia hangsúlyozása csupán az első lépést jelentheti.

Munkásjogok, emberi jogok: a Coca-Cola Femsa

A venezuelai szakszervezetek hagyományosan sokkal inkább üzemek, mintsem ágazatok szerint szerveződtek. Az egyes üzemegységeknek még ugyanazon vállalaton belül is saját szakszervezetei vannak. Így a Coca-Cola Femsa nyolc venezuelai palackozóüzemének is megvannak a különálló szakszervezetei, sőt az egyiknek kettő is. A CTV-hez tartozó régi szakszervezetük tehetetlenségével elégedetlen aktivisták egy része a valenciai gyárban létrehozott egy párhuzamos szakszervezetet, amely gyorsan komoly támogatottságot szerezve a régi szervezet komoly vetélytársává vált.

A Coca-Cola Femsa Coca-Cola termékeket (söröket, ásványvizeket és üdítőitalokat) palackoz, terjeszt és árusít Latin-Amerika-szerte. Mexikóban, Közép- és Dél-Amerikában is vannak érdekeltségei. Bár a forgalomból Venezuela csupán 7,1%-kal részesedik (Mexikó pl. 66,7%-kal), ez árnyalatnyival még mindig több Kolumbia 6,5%-ánál. Ám – mint arról egy nemzetközi civilszervezet, a Campaign to Stop Killer Coke (Kampány a gyilkos kóla megfékezésére) beszámol (http://www.killercoke.org) – Kolumbia csekély részesedése is elég ahhoz, hogy a cég különféle paramilitáris csoportokkal működjön együtt, amelyek nem egy szakszervezeti aktivista zaklatásáért, megkínzásáért vagy éppen meggyilkolásáért felelősek.“

Venezuelában nem szokásuk úgy megölni a szakszervezeti vezetőket, mint Kolumbiában – mutat rá José Cardenal, az új valenciai szakszervezet főtitkára. – De a legális és törvényes keretek között mindent megtesznek, hogy eltiporják azokat a szakszervezeti vezetőket, akik valóban kiállnak a munkások jogaiért. Megtalálják a legális módját annak, hogy megfélemlítsék, fenyegessék azokat a munkásokat, akik szervezkedni próbálnak, vagy törvényadta jogaikat követelik.”

2004 májusában, hónapokig tartó fáradhatatlan szervezőmunkát követően Cardenal és más aktivisták megalapították párhuzamos szakszervezetüket, amely egy üzemi szavazás formájában dobott kesztyűt a régi szakszervezetnek. A valenciai munkafelügyelet által lebonyolított szavazáson, ahol megfigyelőként mindkét szervezet, valamint a cég képviselői is részt vettek, az új szervezet 80%-os részvétel mellett 301:234 arányú győzelmet aratott.“

A Coca-Cola Femsa munkásai sohasem kaptak tisztességes fizetést” – nyilatkozta Freddy Contreras, az új szakszervezet kulturális titkára. “Korábban ha egy munkás a jogait követelte, hamar az utcán találta magát” – tette hozzá dühösen. “A régi szakszervezeti vezetők összeszűrték a levet a céggel, amely megvásárolta őket. A munkások nem merték kritizálni a szakszervezetet, mert tisztában voltak vele, hogy a szakszervezet kirúgathatja őket. A szakszervezeti vezetők a cégtől kapták fizetésüket, irodájukat az üzemben; a cég a markában tartotta őket, biztonságos távolságban a munkásoktól.”

A győztes szakszervezeti választások óta eltelt egy évben az új szervezet elért néhány kisebb, ám mégiscsak fontos eredményt. “Korábban képtelenek voltunk hozzájutni a minket megillető élelmiszertikettekhez – jegyezte meg a palackozószalag mellett dolgozó Julio Llepes – ám amióta új szakszervezetünk van, megkapjuk azokat.” Llepes az új szakszervezetet nyitottabbnak találja, és azt is hozzátette, hogy ha valamilyen baja lesz annak vezetőivel, akkor félelem nélkül ki fog merni állni az igazáért.

A gyárban hét éve dolgozó Luis Ferrero azt hangsúlyozta, hogy az új szakszervezet négy évre visszamenőleges hatályú bért harcolt ki azoknak a dolgozóknak, akik a futószalag mellett kénytelenek ebédjüket elfogyasztani. És végül fontos politikai győzelemként a szakszervezet arra is rákényszerítette a céget, hogy kifizessék a bért arra a két hónapra is, mikor 2002 decembere és 2003 februárja között a Coca-Cola Femsa is bezárta kapuit, hogy így érjék el Chávez megbuktatását. Akkor azt mondták a munkásoknak, hogy megkapják fizetésüket a gyárbezárás idejére is, ám mostanáig egy fillért sem láttak belőle.

A Coca-Cola Femsa csak egy a mind több üzem közül, ahol a munkások harcba kezdtek, hogy visszahódítsák a szakszervezeteket a korrupt, a munkaadókkal igencsak barátságos viszonyt ápolgató vezetőktől. A sort a Ford nyitotta meg 2000-ben, ahol először került sor szakszervezeti referendumra a régióban. Az új szakszervezet sima győzelmet aratott, lökést adva ezzel a szakszervezetek demokratizálására irányuló mozgalmaknak. Az elmúlt évben Valenciában és Maracayban, Venezuela ipari központjaiban összesen nyolc referendumot tartottak, és mindegyikből az új szakszervezetek kerültek ki győztesen.

A szakszervezeti referendumok számának és az új szakszervezetek alakulásának növekvő száma nem kis mértékben az állami befolyásnak is köszönhető. Korábban a Munkaügyi Minisztérium óvakodott állást foglalni a vitákban, ám az alacsony fizetésű munkások elbocsátására kirótt moratórium 2003 áprilisában ezt megváltoztatta. “A cégek az elbocsátási moratórium miatt immár nem rúghatják ki a munkásokat, ha azok új szakszervezetet akarnak alakítani, vagy a jogaikért szervezkednek” – kommentálta az UNT carobói regionális vezetője, José Joaquín Barreto. “A kormánynak köszönhetően ezeknek a munkásoknak most már jut némi mozgástér, hogy új szakszervezetet alakítsanak, referendumot tartsanak, és immár van néhány lap a kezükben hogy a tárgyalóasztalok mellett is konkrét eredményeket érhessenek el.”

Három mese a venezuelai közös menedzselésről

A lokális szakszervezeti demokrácia szintjén az UNT kulcsszerepet játszott a munkások megszervezésében, az új szakszervezeteknek adott stratégiai és jogi támogatásban és az állammal való kapcsolattartásban. Ám vezetői a munkahelyi demokrácia előmozdításán is iparkodnak, amelynek központi tézise a termelés feletti munkásellenőrzés. Venezuela újszülött új szakszervezeti mozgalma a különféle elképzelések némiképp zűrzavaros elegyén alapul, akárcsak annak idején maga a bolívari forradalom, de ezek közül a legfontosabb a munkások részvétele az igazgatásban. Mind a kormányzati politika szintjén (ez vadonatúj fejlemény), mind pedig az üzemekben, ahol már működik a közös igazgatás, vagy éppen harcolnak érte, három jól elkülöníthető modell jelenik meg: mindháromnak megvannak a maga előnyei és hátrányai, tanulságai és példái.

Villamosipar

“Mi az a közös irányítás?” – mennydörögte Joaquín Osorio az összegyűlt munkásoknak Valenciában. Osorio a Fetraelec nevű villamosipari szakszervezet fegyelmi bizottságának elnöke és egyben a szakszervezet fő ideológusainak egyike. Egy nemzetközi szakszervezeti gyűlésen – ahol az ország minden részéből érkezett munkások és delegátusok mellett a kanadai Vancouveri Munkástanácsok képviselői, valamint az USA-beli Babson College egy közgazdász professzora is megjelentek – Osorio a közös irányításról szervezett workshop előadójaként szólalt fel. “Számunkra a közös irányítás hatalom a munkások kezében – folytatta beszédét. – Annak joga és igénye, hogy a munkások részt vehessenek a cég igazgatásában. Olyan menedzselési és adminisztratív rendszer, amelyben az állam, a munkások és (a mi esetünkben) a fogyasztók is egyenlő feltételek mellett kapnak részt. A közös igazgatás a régi, megbukott vertikális, korrupt és bürokratikus rendszer alternatívája, amely abba a válságba juttatta az állami vállalatokat, amelyben ma vergődnek.”

Az ország villamos energiájának 60%-át biztosító állami vállalat, a Cadafe dolgozói Chávez 1998-as választási győzelme után szinte azonnal szorgalmazni kezdték a közös irányítás bevezetését. 2002-ben, nem sokkal az áprilisi puccskísérletet követően a Cadafe hivatalosan is megkezdte az áttérést a közös irányításra. Ám három év elteltével a munkások beleszólása a döntésekbe még mindig igencsak korlátozott: két hellyel rendelkeznek abban a koordináló bizottságban, amely nem kötelező erejű javaslatokat tehet a vállalat elnökének. Miután adtak egy lehetőséget az állami vezetésnek a valódi közös irányítás bevezetésére, a Fetraelec szakszervezeti szövetségébe tömörült munkások egész sor tiltakozó akcióban fejezték ki türelmetlenségüket. Ez meglehetősen kényes probléma, hiszen a munkások többsége Chávez elnök lelkes támogatója, ám tiltakozásuk szükségszerűen az Energiaügyi Minisztérium, a Cadafe felügyeletét ellátó állami szerv ellen irányul. “

Megértjük, hogy az elmúlt három év sztrájkjai, kizárásai, puccsai, guarimbasai⁴ erőteljesebb fellépésre kényszerítették az államot ezekkel az akciókkal szemben, amelyeknek célja a kormány megbuktatása volt – magyarázza Angel Navas, a Fetraelec elnöke. – Ám ez az időszak immár véget ért, és itt az idő az állam demokratizálásának megkezdésére, mert a munkások és általában az emberek nagyobb beleszólást követelnek a döntéshozatalba.”⁵

“Érezhető egy bizonyos ellenállás a konszolidációval és a forradalmi folyamattal szemben” – jegyezte meg Navas. – Amikor szorgalmazni kezdtük a közös irányítás konkrét kidolgozását a Cadafénál, akkor kiprovokáltuk az állam olyan állítólagos képviselőinek az ellenkezését, akik nem kívánták hatalmukat a munkásokkal megosztani.”

Az egyetlen kivétel a Cadela – a Cadafe andoki részlege –, amely a közös irányítás úttörőjének bizonyult; a munkások és a menedzsment ottani együttműködése az egész szakszervezet számára jövőbe mutató példát jelent. A Cadafe jelenti a közös irányításra irányuló, alulról kiinduló kezdeményezés legszervezettebb formáját Venezuelában.

Papíripar

A Venepal papírgyár (ma már Invepal néven állami vállalat) dolgozóinak harca komoly rokonszenvet ébresztett a venezuelai munkások között: a cég csődbe jutva elbocsátotta 900 munkását, arra késztetve őket, hogy a gyárat elfoglalva munkahelyük államosítását követeljék. A cégtulajdonosokkal vívott hosszadalmas csaták és jogi huzavonák után az állam piaci áron felvásárolta a csődbe jutott vállalatot, és felét átadta a munkásoknak, hogy az állammal együttműködve irányítsák. Ám a munkásigazgatás összetett dolog, és országszerte óriási elvárásokat támaszt a munkások között az Invepallal szemben. Bár nem látható tisztán, hogy mi folyik az Invepalnál, a legutóbbi fejlemények mégis arra utalnak, hogy eltértek a munkások eredeti célkitűzéseitől.

Chávez elnök szerint az Invepal hazai alapanyagokból fog jegyzetfüzeteket előállítani. A fővárostól, Caracastól délkeletre eső Monagas és Anzoáteguí államokból származó fát egy új üzem fogja feldolgozni, amelyet az államnak még meg kell vásárolnia. Az ebből származó papírmassza jelenti majd az Invepal teljes mértékben hazai eredetű alapanyagát. Az Invepal szakszervezeti vezetője, Edgar Peña szerint az Invepal jelenleg Chiléből kénytelen importálni a papírmasszát.

Egy munkásgyűlés, jelentette ki Chávez elnök, amely teljes felhatalmazással bír a vállalat irányítására, megszünteti a bürokráciát, és összekapcsolja a termelést az adminisztratív feladatokkal. “Ezt a struktúrát leteszteljük, és ha szükséges, igazítunk rajta, mivel itt a saját modellünk kidolgozásáról van szó” – tette hozzá.

A valenciai üzemben éppen ez történt a közös igazgatás legelső napján. Alexis Ornevo, a Venepal immár megszűnt szakszervezeti végrehajtó bizottságának egykori és az Invepal igazgatóságának jelenlegi tagja kijelentette, hogy mivel nincsenek többé főnökök, így szakszervezetre sincs többé szükség, hiszen a munkások immár kooperatívába tömörülnek (Covimpa), és így irányítják az üzemet. És ez a kooperatíva, sietett rámutatni Ornevo, számos előjogot élvez, így például az adózás alóli alkotmányos felmentést. Ráadásul az 1999-es Bolívari Alkotmánynak köszönhetően a Covimpa – amely ma az Invepal részvényeinek 49%-ával rendelkezik – részesedését akár 95%-ra is növelheti.

Ornevo bejelentése komoly nyugtalanságot keltett hallgatósága körében, akik attól tartottak, hogy a közös igazgatás és a munkásbizottságok egyfajta kapitalista kooperatíva kialakulása felé mutathatnak az országban. “Mint azt tegnap az Invepal bemutatóján láthattuk – mondta Navas egy magánbeszélgetés során –, van néhány komoly problémájuk. Úgy tűnik, menedzserként gondolkodnak. Annak alapján, amit tegnap hallhattunk, meg akarják szerezni a vállalat összes részvényét. Nyolcszáz munkás lesz a vállalat tulajdonosa. És ha az profitot hoz, akkor ezek a munkások gazdagok lesznek? Ez a cég állítólag az egész ország tulajdona; az én vállalatom nemcsak a munkásokhoz tartozik, ha profitot termelünk, az az egész népet illeti. Ez mindannyiunk felelőssége – az olajipari munkásoké, akik a legtöbbet termelik: hogyan terjesszük ezt ki az egész országra? Ez a profit nem az enyém. Semmi értelme, hogy csak mert például az olajiparban dolgozom, 90 millió bolívart (42 000 dollárt) keresek, mikor a minimálbér mindössze 4 millió bolívar (1900 dollár).” Meglátjuk, hogy az Invepal valóban csak a munkások egy kis csoportjának jólétére fókuszál, vagy eredeti célkitűzéseinek megfelelően a közösség, az egész ország érdekében fogja az üzemet működtetni. Az biztos, hogy az ott leszűrt tapasztalatok heves vitákat gerjesztenek még az UNT-ben arról, hogy milyen buktatói vannak a közös igazgatás stratégiájának, ha nem áll mögötte egy nagyobb ívű gazdasági stratégia.

Alumíniumipar

Az állami tulajdonú Alcasa alumíniumfeldolgozó vállalat a venezuelai közös igazgatás harmadik példája. Mikor 2005 januárjában Chávez bejelentette, hogy a közös igazgatás kulcsszerepet fog kapni a “belső erőkre támaszkodó” új venezuelai fejlesztési stratégiában, egyben egy szakértői csoportot is kineveztek, hogy meghatározzák a közös igazgatás bevezetésének mikéntjét és hogyanját a teljes állami szektorban. A közös igazgatás lelkes támogatójának számító Victor Alvarez ipari miniszterrel együttműködve a szakértői csoport úgy döntött, hogy az Alcasa legyen a kísérleti nyúl. A cég újonnan kinevezett elnöke, Carlos Lanz egész sor, a demokráciát erősítő intézkedést hozott, hogy bevonja a dolgozókat a cég ügyeit illető döntéshozatalba. Trino Silva, az Alcasa szakszervezetének főtitkára már régóta kárhoztatta azt a tehetetlenséget és korrupciót, amely meggátolta, hogy az Alcasa lehetőségeinek megfelelően jövedelmezővé váljon.

“Egy produktív gyárra van szükségünk – vázolta Silva egy tavaly novemberi interjúban. – Mostanában a cég produktívvá válik, de arra is szükség van, hogy profitot hozzon. Márpedig ha nem hoz profitot, és csődbe jutunk, akkor mit keres még itt a régi menedzsment?” Azóta ezt a menedzsmentet munkások által választott munkások váltották fel, ami mind Lanz, mind pedig Silva szerint valószínűleg fokozni fogja a termelékenységet és csökkenteni a korrupciót – és egyben megteremtik a közös igazgatás országos stratégiájának fő vonalait.

A Chávez-féle szakszervezetiség kontra autonómia

Az alapítása óta eltelt időben egy vita különösképpen megosztotta az UNT-t: miként találják meg a középutat Chávez támogatása és a kormányzattól való függetlenség között? Ez a vita összekapcsolódott az UNT demokratikus struktúrájának különféle elképzeléseiről szóló polé­miákkal. A Chávez elleni legális és illegális támadások özönében ráadásul mindez a probléma különleges érzelmi felhangokat kapott.

A “Chávez-féle szakszervezetiség” élharcosa a Bolívarista Munkáserő (FBT), a chávezista szakszervezeteknek az UNT-t támogató federációja, Orlando Chirinos vezetésével. Az UNT hét leginkább közismert koordinátora (összesen húszan vannak) közül négyen, köztük Chirinos, az FBT soraiba tartoznak. A Ramón Machuca vezette “autonóm szakszervezetiséget” követő csoporttal, amely a fennmaradó három koordinátort adja, később foglalkozunk.

A vitát tovább bonyolítja, hogy látszólag mindkét fél támogatja a szakszervezeti autonómiát. Az FBT-ről mégis mindenki úgy tudja – és ezt saját forrásaik is alátámasztják –, hogy szoros kötelékek fűzik a Munkaügyi Minisztériumhoz. A Machuca-féle társaságot ugyanakkor azzal vádolják, hogy megvannak a saját kormányzati csatornái, mégpedig Franklin Rondónon, az egyik legnagyobb közalkalmazotti szakszervezet elnökén keresztül. És itt a viták egy szélesebb, nehezebben behatárolható polémiává duzzadnak, amely immár a demokráciáról szól. Az egyik vélemény szerint az adott erőviszonyok között egy új, szilárd federációt kell létrehozni a CTV leváltására, még ha ez némileg beszűkíti is az új szervezet demokratikus mozgásterét. Mások úgy látják, hogy az új federációnak határozottan szakítania kell a régi szakszervezetiséggel, és teljes mértékben demokratikus alapokon kell felépülnie.

Az eltérő nézeteket jól illusztrálja az arról folyó vita, hogy ki kapjon szavazati jogot a közelgő UNT-s szakszervezeti választásokon. Machuca és néhány UNT-koordinátor szerint minden munkásnak biztosítani kell a szavazati jogot, akár az UNT tagjai, akár nem, hiszen az UNT első szavazásának eredménye nagy valószínűséggel az ország minden munkására hatással lesz. Chirinos és társai pedig azt hangoztatják, hogy bár a javaslat szellemével egyetértenek, az mégis szélesre tárná a kaput a lehetséges szabotázsakciók előtt, mert a CTV tagságának is lehetővé tenné a részvételt az UNT választásain. A CTV vezetői elvileg arra késztethetnék tagságukat, hogy olyan jelöltekre adják voksukat, akik sokkal inkább a CTV, mintsem a munkások érdekeit képviselik. Ám egyik oldal sem javasolja a szervezetlen munkások részvételét a szavazásban, annak dacára, hogy az ország munkásságának fele egyéni munkavállaló, vagy éppen a feketegazdaságban dolgozik.⁶

Egység az UNT-ben?

A helyi szakszervezeteken és az UNT-n belüli ingerült vádaskodások nem csitulnak. Ám ahogy telik-múlik az idő, mindkét oldal egyre inkább érzi a tagság növekvő türelmetlenségét az egység hiánya miatt.

November közepén a Latin-Amerikai Munkásközpont (CLAT) brazíliai tanácskozásán nem hivatalos találkozóra került sor Ramón Machuca és Marcela Maspero (UNT-koordinátor, az FBT tagja) között, ahol jelentős előrelépés történt az UNT két rivális frakciójának összebékítésére. Mind Maspero, mind pedig Machuca úgy nyilatkozott, hogy a brazíliai ad hoc találkozó jelentős áttörést hozott. Eldöntötték, hogy december elejére Caracasba hívják az UNT koordinátorait, hogy kihasználják a két oldal közti “jelentősen megjavult kapcsolatokat”.⁷

Az együttműködés elkerülhetetlen, ha a közelgő választásokon az UNT meg a maga oldalára kívánja állítani azt a rengeteg venezuelai szakszervezetet, amelyek ma még ingadoznak a két rivális szakszervezeti szövetség, a CTV és az UNT között. Ez a még határozatlan szektor nagyon is tisztában van az új federáció potenciális erejével, ám jól ismerik a venezuelai munkásmozgalom erőteljes szektariánus gyökereit is. A politikai nézeteltérések kétségkívül megmaradnak, ám ha Machuca és Chirinos – illetve ami még fontosabb, támogatóik – képesek egyesülni, ami valószínűnek látszik, akkor az UNT a progresszív politika sokszínű és dinamikus bázisává válhat Venezuelában.

Konklúzió

A venezuelai munkásmozgalom kollaboráns múltjával szakítva, a haladó kormány támogatását élvezve is szükség van mind a munkásvezetők, mind a szervezeti munkások tudatos önképzésére. Idő kell hozzá, hogy a munkások és a szakszervezeti bizalmik egyáltalán el tudjanak képzelni egy újfajta szakszervezetiséget. Ehhez vitákon, konfliktusokon át vezet az út, és mindenekelőtt egyfajta történelmi érzék szükséges hozzá. A munkásoknak ki kell menteniük a harc kultúráját a CTV letargiájának romjai alól, miközben új formákat hoznak létre. Az UNT fennállásának két éve alatt egyes vitákból nyílt konfliktusok lettek. Akárcsak a CTV régi vágású gyakorlatában, a hatalom és az egoizmus is nemritkán kihatott a döntésekre, és akárcsak korábban, a szektarianizmus az egység komoly gátjaként ütötte fel a fejét. Ám az UNT vonzereje, amelynek segítségével két röpke év alatt alapjaiban rengette meg a CTV pozícióit, éppen abban áll, hogy ezek a konfliktusok nem árnyékolták be az alapvető ideológiai vitákat. Miként lehetséges megtalálni a középutat a kormányzattal való együttműködés és a szakszervezeti autonómia között? Hogyan alakítható ki a munkásellenőrzés, amely inkább magukra a munkásokra, mintsem az állam jóindulatára apellál? Miként egyensúlyozhatnak a helyi vezetők a munkások és a helyi közösség érdekei között, illetve a lokális és az országos érdekek útvesztőjében? Ezek a viták folytatódnak – az UNT még távol jár bármiféle konszenzustól. Ám maga a viták léte mutatja, hogy milyen messzire jutott immár az UNT a venezuelai munkásmozgalom autoriter múltjától.

Jegyzetek

¹ Gregory Wilpert: Collision in Venezuela. New Left Review, 2003. május–június.

² Az Organización Regional Interamericana de Trabajadores (ORIT) központja a CTV irodaházában kapott helyet Caracas belvárosában. Lásd: Steve Ellner: Organised Labor in Venezuela 1958–1991: Behaviour and Concerns in a Democratic Setting. Wilmington. 1993. Annak részleteihez, hogy a CIA miként használta fel a CTV-t és az ORIT-t a nicaraguai sandinista kormány ellen az 1980-as évek végén, lásd: William I. Robinson: A Faustian Bargain: US Intervention in the Nicaraguan Elections and American Foreign Policy in the Post-Cold War Era. Boulder, 1992.

³ Fontos rámutatnunk, hogy bár nem túl sok szervezett munkás tartozhat e 80%-ba, ám legtöbbjüknek valószínűleg akad olyan rokona, aki munkanélküli vagy éppen a feketegazdaságban talál magának bizonytalan megélhetést. Sőt az olyan közösségekben, ahol a többség a nyomorküszöb alatt tengődik, gyakran az egész közösség a néhány jobb munkához jutó tagjától leszivárgó jövedelmektől függ. Végül, bár erről nincs túl sok írott forrás, de általában úgy tartják, hogy az informális gazdaságot inkább a nők dominálják. A formális és informális munkások közötti kölcsönös kapcsolatok rendszere időnként olyan erőteljes szolidaritást eredményez, amely túllép az üzemi kereteken.

⁴ A guarimbas erőszakos utcai demonstrációk voltak 2004 februárjának végén és március elején, amelyek során barikádok épültek, és a molotovkoktélokat és köveket hajigáló encapuchados (csuklyások) célzatosan összetűzéseket provokáltak a rendőrséggel és a Nemzeti Gárdával. A tüntetéseket Chávez ellenzéke szervezte, és az encapuchados jó részét az ellenzék pénzelte, hogy támadásaikkal kiprovokálják az államhatalom erőszakos válaszát.

⁵ Valencia, 2005. április 13.

⁶ Interjú Ricardo Dorado munkaügyi miniszterhelyettessel. Caracas, 2004. október 9.

⁷ Caracas, 2004. december 15.

(Fordította: Konok Péter)

A húsz éve halott francia filozófus a "fegyelmező társadalom" kritikusaként eredeti gondolkodó volt. Azért, mert újszerű módszereivel sok mindent fel tudott tárni a hatalom mikrovilágában lejátszódó elnyomó folyamatokról. Mai olvasata is egyfajta egészséges és termékeny szabadelvű anarchizmust indukál., s a modern uralmi-függőségi viszonyok elemzésével emlékeztet a marxi kritikai elméletre is.

I. Foucault szellemi világáról

Michel Foucault francia filozófus (1926–1984) nagy hatású életművében számos olyan problémát tárgyalt, amelyek az állam- és politikatudományok művelői számára is rendkívül jelentősek. Hazai terminológiáink szerint igazi állambölcseleti teljesítményről van szó, ahol a filozófiai-módszertani oldal jelentősen befolyásolja, hogy a szerzőnk mit lát meg tárgyában. Foucault természetes beállítódása az volt, hogy a polgári demokratikus felépítésű állami és politikai berendezkedés vizsgálatánál sokkal jelentősebb a hatalom jelenségeinek a mindennapi életet átható s egyben abban gyökerező formáinak tanulmányozása. A társadalmi hatalom formáinak, intézményeinek, mikrofolyamatainak kitüntetett a jelentősége – ennyiben a pluralista elméletekkel azonos a pozíciója – a szervezeti, intézményesült, formalizált államhatalomhoz képest. Elgondolásaihoz ezért olyan témákat választott – a büntetés és a börtön intézményeinek szerepe a társadalom fegyelmező mechanizmusaiban, az elmegyógyintézet, a szexuális érintkezés módjai, a katonaság és az oktatás formáinak hatása az egyének társadalmi viselkedésére –, amelyek a hatalom mikro- és makroszintű jelenségeit együttesen mutatják meg. Leegyszerűsítve: Foucault a modern társadalom fegyelmező mechanizmusait kutatta, amelyek az egyéni szabadság korlátait és keretfeltételeit jelentik. A fegyelmező társadalom ugyanis egy egész korszakot fog át, kb. a XVIII. századtól a XX. század derekáig, végéig terjedően, amelynek intézményes rendje nem merül ki az állami, politikai racionalitás működő formáiban. Foucault arra is kíváncsi, hogyan irányítják az egyéni viselkedést a fegyelmező társadalmakban, mi kondicionálja az emberi magatartásokat és gondolkodásmódokat. Foucault-nál a mikromechanizmusok hatalomtechnológiáinak, azoknak a dresszúráknak, amelyeknek kiteszik és alávetik az egyéneket, legalább akkora szerepe van, mint a formális állami-jogi intézményeknek. A nyelvek, nyelvi gyakorlatok azért elemzendőek, mert nem pusztán beszédmódot, façon de parler-t jelentenek, hanem olyan gyakorlatokról, tudásformákról árulkodnak, melyekben uralmi viszonyok mutatkoznak meg. Például az orvoslásban használt nyelv, diskurzus, tudásformákat és a beteg és orvos közötti uralmi viszonylatokat mutatja fel (tisztelet, szakmailag indokolt rendszabályok, engedelmesség, melyek általában is a tekintélyi viszonyok erősítését kondicionálják egy társadalomban, mert az alá- és fölérendeltség elve szerint klasszifikálnak, ti. a beteg rábízza magát egy szakmai fensőbbségre).

Egy társadalom tagjai számára, akik benne élnek egy adott intézményes rendben, azoknak a fennálló megoldások egyfajta magától értetődőséggel jelennek meg. A kutató feladata, hogy problémaként vesse fel ezeket az evidenciákat, történeti kialakulásukat, aktuális és potenciális funkcióikat megértően leplezze le. A mindennapi gondolkodás előtt rejtve maradó összefüggéseknek a feltárása a tudományos kutatás feladata. A hatalom filozófusa pedig mesteri elemzési módszereket talált ahhoz, hogy kérdéssé tegye mindazt, ami a cselekvő szereplők átélése során – az evidenciák erejénél fogva – eltűnik szemhatárunk előtt.

Lezárt életművének nem törekszünk átfogó feldolgozására, pusztán az állam- és politikaelméletileg releváns metszeteket kívánjuk bemutatni.

II. Módszertani elemek (a diskurzus, genealógia, hatalom, normalitás problémája)

Módszertani oldaláról kezdve, néhány jellemző terminusát (diskurzus, genealógia, hatalom, normalitás) és megfontolását bocsátjuk előre.

A diskurzus nem egyszerűen a beszélgetés szinonimája, hanem az emberi gyakorlatnak egy olyan formája, amely a jelentéseken túlmenő többletet, uralmi viszonyokat hordoz. Az, hogy kik, miről és hogyan beszélgetnek, az társadalmi tudásformákat hordoz, a tudás pedig hatalmi viszonyokat. A tudás ugyanis nemcsak egy fennálló társadalmi gyakorlat kritikai leleplezésére, az egyenlőtlenségek feltárására szolgálhat, ellenkezőleg: a tudásfölény előnyök szerzésére, kihasználásra és mások elnyomásra is alkalmas. Épp ezért tudás és hatalom kölcsönhatásban állnak egymással. A diskurzusokat azért érdemes elemezni, mert felmutatják a tudás megoszlását és intézményes rendjét, egyének és társadalmi csoportok uralmi viszonyait, tehát a szabadság állapotát és határait.

Foucault alapvető különbséget tesz a tudás (savoir) és az ismeret (connaissance) között. A mindennapi életben ismereteket szerzünk és használunk, melyek beágyazódnak életünkbe, azaz evidenciákként hatnak. Ezzel szemben a tudás nem a hétköznapiság helyzeteiben használt gyakorlatias ismeret, hanem elméleti rangja van. Min alapulnak ismereteink, honnan származnak, hol a határ igaz és hamis ismeret között, a megismerhető és a megismerhetetlen között? A tudás behatárolja a lehetséges ismeretek körét, és társadalmilag kondicionálttá teszi az ismeretek alkalmazását¹ . Ahogy a mai politológiában mondjuk: hatalmi kérdés az, hogy ki tematizálja a közéletet, ki uralja a közbeszéd témáit, megközelítésmódjait. A tematizáció tudása pedig, de még inkább “a tudás általában”, kétélű fegyver. Ahogy Szophoklész fogalmazza az Antigonéban: “Ha tud valaki valami mesterit, bölcset, újszerűt, / van ki a jóra, s van ki a gonoszra tör vele.” Ebben az értelemben a tudás nem semleges, csak a bevett gyakorlatok ismeretszintje, rutinjai tüntetik el a tudás hatalmi összefüggéseit.

A diskurzuselemzés ezért a tudás szerveződésmódjának a kulcsát, a hatalmi összefüggések feltárását eredményezheti. “A történelem szüntelenül arra oktat minket, hogy a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmeket és az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem; tehát a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani” (1991 b, 869–70.).

A genealógiai korszak – amely az archeológiai után következett – az intézmények és a mindennapi tevékenységi kapcsolatok elemzését pedig egyenesen abból a célból állította előtérbe, hogy hamis világbeli vagy hamis szituációban fogant viselkedéseket leplezzen le. Ez pedig összefügg a hatalom relacionista természetével. “A hatalom mindenütt jelen van, nem azért, mert mindent átfog, hanem mert mindenünnen előbukkanhat” (1996, 95.). A nyers fizikai erőszak, például pusztán fogvatartás, egyenesen kizárja a hatalmi viszonyt, mert ahol dologszerűvé, fizikaivá degradálás áll fenn, ott nincs és nem is lehet magatartás-irányító befolyásolás, mert eleve kizárt a szabad cselekvés mozzanata. Azzal, hogy a hatalom nem szubsztancia, ami adott, hanem egy súlyponteltolódásokon keresztülmenő összefüggés, emberek, embercsoportok közötti aszimmetrikus, de kölcsönhatásos viszony, ami a viselkedést befolyásolja, koordinálja, kormányozza, azzal Foucault mindig a szabadság aspektusát elemzi a hatalmi viszonyokban. A szexualitás története. I.-ben egy helyütt tömör és szemléletes kifejtését adja felfogásának. Először a hagyományos felfogásoktól határolja el magát, amikor kifejti, mit nem ért hatalmon. “…hatalmon én nem »a Hatalmat« értem, nem azon intézmények és mechanizmusok összességét, amelyek valamely adott államban biztosítják az állampolgárok feletti uralmat. Nem is az uralkodás egyik módját értem hatalmon, azt a módot, amelynek – ellentétben az erőszakkal – jogszabály ad formát. Végül, hatalmon nem is valamilyen általános uralmi rendszert értek, amelyet egy ember vagy egy embercsoport gyakorol a másik ember vagy csoportok felett, és amelynek hatása – a sorozatos irányváltoztatások révén – az egész társadalmon áthullámzik. A hatalom elemzésének ugyanis nem szabad az állami szuverenitás, a törvény formája vagy egy uralkodás globális egységének posztulátumából kiindulnia; ezek legfeljebb olyan formák, amelyeket a hatalom végül magára ölt.” Azon törekvését pedig, hogy pozitív értelemben mit ért hatalmon, a következőképpen fogalmazza meg: “hatalmon, úgy vélem, legelőször is azoknak az erőviszonyoknak a sokasága értendő, amelyek szervesen hozzátartoznak ahhoz a területhez, amelyben kifejtik tevékenységüket, és amelyek alkotórészei e terület szervezettségének; hatalmon az a játék értendő, amely – harcok és szakadatlan összeütközések révén – átalakítja, felerősíti, megfordítja ezeket az erőviszonyokat; hatalmon azok a támpontok értendők, amelyeket ezek az erőviszonyok egymásban találnak, miközben folyamatos láncolatot vagy rendszert alkotnak, vagy pedig éppen ellenkezőleg, azok az eltolódások és ellentmondások, amelyek elszigetelik őket egymástól; a társadalmi hegemóniákban ölt testet… a hatalom gyakorlását… mechanizmusait korántsem valamilyen előzetesen adott középpontban, a szuverenitás egyetlen fókuszában kell keresnünk, amelyből a hatalom származékos vagy lefelé irányuló formái mintegy sugárszerűen áradnak ki; hanem azoknak az erőviszonyoknak az örökösen változó szubsztrátumában, amelyek egyenlőtlenségeikkel újra meg újra létrehozzák, gerjesztik a – mindig helyi és mindig ingatag – hatalmi viszonyokat. A hatalom mindenütt jelenvalósága nem abból ered, hogy mindenre kiterjeszti legyőzhetetlen egységét, hanem abból, hogy nincs olyan pillanat, nincs olyan pont… ahol ne volna jelen, ahol meg ne mutatkozna” (1996, 95–96.).

A normalitás vizsgálata szintén kitüntetett Foucault-nál, modernitás­kritikájának egyik gondolati-módszertani alapja. A többség normativitást képező erejét permanensen és sokoldalúan vitatja el. Felfogásában mindenképpen progresszív, hogy ezzel fenntartja a mindenkori kisebbségek, ízlések, gyakorlatok többséggé válásának demokratizmusát, elvi lehetőségét, ami a toleranciaelvhez köthető másságok és az intézményesített kisebbségvédelem szükségességének is teret nyit. Ennyiben rokona John Stuart Mill szabadságfelfogásának, amely a többség zsarnokságának lehetőségét a kisebbségvédelemmel látta orvosolhatónak. Humánus és hasznos politikai pedagógiai funkciója van itt a filozófus bölcsességének. Az alaptétel – a normalitások visszavétele – azonban kétélű fegyver. Lehet kritikai potenciálok hordozója, de rögvest nehézséget szül, mihelyst érvényességén túlra is kiterjesztjük, így például ha a jogra alkalmazzák. A legalitási szféra nagy átlagában a normalitásnak mértékfunkciója van, aminek visszavétele lehetetlenítené a jogszolgáltatás rendjét. A többség normalitást elfogadó (aktív–passzív) támogatottsága nélkül egy jogrendszer nem működőképes, az állampolgári lojalitás többségi támogatottságának eleste egy jogrendszer aláásódásának, felbomlásának tünete volna. Többségileg elfogadott cselekvési mértékek, magatartásszabályok nélkül egy jogrend nemcsak hogy nem érvényesülhetne, hanem saját érvényességét is aláásná.

Nem feltétlenül ez a helyzet más társadalmi viszonyokkal, főleg nem az összes társadalmi gyakorlattal. A hetero-normativitás szerzőnknél “a jelenlegi nyugati, biológiai/társadalmi nemi hovatartozáson belül az a tendencia, hogy a heteroszexuális viszonyokat a normához tartozónak, a nemi viselkedés bármely ettől eltérő alakzatát pedig az e mércétől való elkanyarodásnak vélik” (idézi Spargo, é. n., 73.). Ez pedig kritizálandó s elvetendő, aminek belátása vitte szerzőnket a nemi identitás szabad megválasztásának álláspontjára.

Mindenesetre a normális–abnormális, többség–kisebbség viszony mértékfunkcióját alaposan analizáló elgondolásokról van szó. A fegyelmező társadalom tárgyalásakor éppen azt fogjuk látni, hogy az éppen a normalitások hatékony bensővé tételén alapul.

III. Az állami, politikai racionalitás premodern és modern típusának különbsége

Az állami, politikai racionalitás vizsgálatát a premodern és a modern szembeállításában tárgyalhatjuk. A politikai racionalitás genealógiájáról szóló előadásaiban (Foucault, 1979) a premodern viszonyok őstípusaként (arché-típusaként) Foucault a pásztorkodás, pásztorság viszonyrendszereként mutatja fel az emberek kormányzásának évszázadokat átívelő módját. A keresztény középkorban a pásztor tereli a nyáját, egyben tartja és felelős nyájáért. A jóra törekszik, s kerüli a gonoszt. Az emberek kormányzásának egy olyan módja a pásztori, egyházi hatalom, amely isten földi helytartójának képére formálta a közösségi hatalmat. A királynak úgy kell kormányoznia birodalmát, ahogy Isten kormányozza a természetet; vagy a lélek a testet. Aquinói Tamás felidézésével mutat rá, hogy a királynak úgy kell az embereket céljuk felé vezetni, ahogy Isten teszi ezt a természeti lényekkel, ahogy – a középkor teizmusa szerint – a lélek formát ad a testnek. Mi az ember célja? “Ami jó a test számára? Nem; ehhez orvosra van szükség, nem királyra. Gazdagság? Nem, ahhoz elég lenne egy intéző. Igazság? Még az sem, ehhez ugyanis egy tanár kellene. Az embernek szüksége van valakire, aki meg tudja mutatni a túlvilági boldogság felé vezető utat, ami a földön a becsületesség (honestum) megtartásában áll” (Foucault, 1979, 70.).

A jó pásztor-király (ti. államegyház) kormányzási mesterségének modellje Isten, aki törvényeket ír elő a teremtmények számára, melyek megtartására a pásztori-világi hatalom ügyel. Becsületességre neveli, s viselkedésében tereli nyáját, a túlvilági boldogság reményében, kordában tartja az emberek testi kicsapongásra hajlamos természetét. Az ismétlődően fellépő új és új rendek (pl.: domonkosok, ferencesek), az egyház megreformálására irányuló mérsékelt (Luther Márton fellépése) és radikális mozgalmak (valdensek, husziták, Thomas Münzer népi reformációja) mutatják, hogy állandó válságokon keresztül próbálta az egyház elérni-visszanyerni pásztor funkcióját. A kötelezettségeit nem teljesítő egyház reformátor kritikusai visszautasították annak hierarchikus szervezetét, s olyan, többé-kevésbé spontán közösségeket kerestek, ahol a nyáj maga találja meg pásztorát. Az emberek egyházi-világi hatalom általi kormányzása tehát a középkor hosszú évszázadai alatt sem volt a győzedelmes pásztorok időszaka, mert ekkor is szakadatlanul keresték a kormányzás hatékony, gyakorlatias módját. Mégis, az egész középkoron átvonult a vágyódás az emberek közötti pásztori jellegű kapcsolatok létrehozására (1979, 66.).

Ezzel a toposszal éles ellentétben áll a politikai racionalitás újkori fordulata, amelynél már nem a (teremtett) emberi természet törvényeivel foglalkoznak, hanem azzal, hogy mi az állam, mik a követelményei és hogyan bontakoztathatja ki saját racionalitását. Ez pedig szerzőnk szerint két tanban fogalmazódott meg a legvilágosabban: egyfelől az államérdek doktrínájában (raison d’État), másfelől pedig a polícia elméletében. Az államérdek előtérbe kerülése a XVI. és a XVII. században egyben a valláserkölcsi alapú politikafelfogást helyezte hatályon kívül, ami, tegyük hozzá, kétségtelenül a szekularizációs folyamat egyik aspektusa. De korabeli jelentése is ateista kicsengésű volt. Fogalmilag a korabeli szerzők “az államérdeket »mesterségnek« (vagy »művészetnek«, [»art«]) tekintik, vagyis egy technikának, aminek bizonyos szabályokhoz kell alkalmazkodnia. Ezek a szabályok nem pusztán a szokások vagy a hagyományok függvényei, hanem ismeretekre, racionális tudásra vonatkoznak. Napjainkban az »államérdek« kifejezés önkényesség vagy erőszak képzetét kelti. Abban az időben ez sajátos racionalitást jelentett, ami az államok kormányzásának a művészetéhez kapcsolódott” – írja (1979, 69.). Foucault – nem teljesen meggyőzően (1979, 70–71; 1996, 100.) – némiképp távol tartja Machiavelli alapművének mondanivalójától az államérdeket, mondván, ott a fejedelmi hatalom megerősítése a fő vonal, míg az államérdeket teoretikusai az államhoz és annak természetéhez kötötték (függetlenítve attól a kérdéstől, hogy a fejedelemnek hogyan kell megerősítenie hatalmát örökletes vagy szerzett tartományok, területek felett)² . Az államérdek az állam erejével összhangban lévő kormányzást jelent, olyat, amelyiknek célja az állam erejének növelése egy terjeszkedő és kompetitív keretben. Az állam erejének, területének és népességének növelését pedig a (politikai) statisztika és az első államtudomány, a kameralisztika segíthetik elő, számolva egyben a többi állam erejével és képességeivel is, melyekkel szemben külső támadás esetén önvédelemre szorulnak. A kormányzás államérdekként felfogott mesterségéhez tehát nemcsak észre, bölcsességre, óvatosságra van szükség, hanem a dolgok, mennyiségek, erőforrások pontos ismeretére.

A politikai racionalitás újkori típusát a polícia fogalmán keresztül kell még bemutatnunk. Ez a fogalom a vizsgált korszakban nem a mai rendvédelmi szerv, a rendőrség tevékenységét jelentette, amely a közrendet és a közbiztonságot hivatott fenntartani, hanem az állam sajátos kormányzási technológiáját, technikáját, mégpedig azokon a területeken és államcélok jegyében, ahol szükség volt az állam közbeavatkozására. (Első megközelítésben a polícia fogalmát mintegy a mai közigazgatás analógiájára kell tehát elgondolnunk.) Delamare XVIII. század eleji Compendiumából pontos képet kapunk arról, hogy a políciának az államon belül miféle dolgokkal kell foglalkoznia. A feudalizmussal szemben a királyi hatalom a hadseregre támaszkodott, a jogrendszerrel és az adórendszerrel biztosította önmaga hatalomgyakorlását. A polícia ehhez képest valóban új területekre terjeszkedett ki, amelyekre a központosított politikai és adminisztratív hatalom beavatkozhatott. Felsorolásszerűen a polícia tizenegy dologgal kell, hogy törődjön:

1. vallás,
2. erkölcsök,
3. egészség,
4. ellátás,
5. utak, országutak, városi épületek,
6. közbiztonság,
7. bölcsészettudományok (vagyis a művészetek és a tudományok),
8. kereskedelem,
9. üzemek,
10. szolgálók és dolgozók,
11. szegények.

Túlmenve a korszak ezen tipikus osztályozásán, azt mondhatjuk, hogy a polícia az egész életmódra mint olyanra tartott igényt, beleértve az emberek boldogságával és társas kapcsolataik szabályozásával összefüggő kérdéseket. “A polícia egyetlen célja, hogy az embereket az ebben az életben élvezhető legnagyobb boldogság felé vezesse” – idézi Foucault a legsikerültebb összegző megfogalmazást (1979, 79.).

Könnyű észrevennünk, hogy nemcsak rokon, hanem egyenesen azonos gondolattal van itt dolgunk, mint Jeremy Bentham híres Utility principle-je, amely a legnagyobb szám legnagyobb boldogsága maximával fejezte ki az államcélt. A Polizeiwissenschaft német tudománya egy kicsit később jut hasonló megfontolásokra, de mindezek az elgondolások kölcsönösen hatottak is egymásra a kontinentális Európában. Von Justi a polícia sajátos célját a társadalomban élő egyének felügyeleteként határozta meg, nem feledve a materiális, szükségletkielégítő vonatkozásokat sem. Döntőnek azonban az állam területén (városokban, falvakban) élő népességet, annak erőforrásai növelését (emberek száma, egészségi állapota, születés–elhalálozás) tekinti. “A polícia az, ami lehetővé teszi az állam számára, hogy a lehető legnagyobb mértékben növelje az erejét és gyakorolja a hatalmát. A másik oldalon viszont a políciának őriznie kell az állampolgárok boldogságát – ahol a boldogság alatt a fennmaradást, az életet és a javuló életkörülményeket kell érteni” (1979, 81). A kormányzás modern mesterségének, az állami-politikai racionalitásnak a célja az egyéni élet alapvető elemeinek oly módon történő fejlesztése, hogy az egyben az állam erejét is növelje. A polícia feladata tehát pozitív, az, hogy egyszerre növelje az állampolgárok és az állam erejét. Eltérően ettől, a politika feladata alapvetően negatív: az állam belső és külső ellenségeivel folytatott küzdelem.

Foucault következtetéseiben a nyugati társadalmak egész története a politikai racionalitás növekedését mutatja, a pásztori hatalomtól az államérdeken és a polícia eszméjén keresztül. Az állam az emberek kormányzásának legfigyelemreméltóbb és legfélelmetesebb formája, de éppen nem az instrumentális erőszak okán, hanem mert a diffúz, szétszórt hatalmi viszonyok közepette egyszerre nyugszik az individualizáció és a totalizáció (totalitarianus) elvén. Akik ellenállnak vagy lázadnak egy bizonyos hatalommal szemben, azok nem elégedhetnek meg az erőszak vagy a fennálló intézmények bírálatával. Sikerre csak akkor tarthatnak igényt, ha a politikai racionalitás bírálatát is el tudják végezni, azaz a viszonyokat megváltoztatni. Az egyének és az egész közötti kapcsolatokat. A hatalom ugyanis nem szubsztancia – a jelenség változásaiban és változatos megjelenési formái mellett magánál maradó azonossága –, hanem egy bizonyos fajta viszony az egyének között. A hatalomnak mint sajátos viszonynak nincs semmi köze a cseréhez, a termeléshez vagy a kommunikációhoz, bár összekapcsolódik ezekkel. Sajátos jellemvonása éppen az, ahogy néhány ember képes meghatározni mások viselkedését – de sohasem teljesen és kényszerrel. Akinek “a szabadságát hatalomnak vetették alá, kormányozták (irányították). Ha egy egyén szabad maradhat, akármilyen kicsi is legyen szabadsága, a hatalom kormányzásnak vetheti alá. Nincs hatalom a visszautasítás vagy a lázadás lehetősége nélkül” (1979, 83.). A szabadság csak a politikai racionalitás gyökereinek, az individualizáció és a totalizáció közötti viszonyoknak a megváltoztatásán keresztül lehetséges.

IV. A fegyelmező társadalom modernitása (Panoptikum)

Foucault-nak, a hatalom filozófusának – talán túlzottan is sokjelentésű “hatalom”-koncepciója – magvát képezi a fegyelmező társadalomról szóló elmélete. Mindenesetre állam- és politikaelméleti szempontból ez a legérdekesebb kutatási iránya, és ezt valóban széleskörűen alapozta meg.

Foucault abból indult ki, hogy a társadalmi gyakorlatok tudásterületek kialakulását idézik elő, amelyek nem csupán új kutatási tárgyak, fogalmak és technikák megjelenéséhez vezetnek, hanem a szubjektumok merőben új formáihoz. “Hogyan formálódhatott ki a XIX. század folyamán egy bizonyos tudástípus az emberről, a szabályokat követő vagy azokat áthágó, vagyis a normális és az abnormális individuumról, a tudás olyan válfaja, mely igazság szerint az ellenőrzés és a felügyelet társadalmi gyakorlatainak köszönheti létrejöttét” (1998, 6.). A fegyelmező társadalom képződménye a középkori büntető társadalmakat váltotta fel, s kapcsolódott a büntetőjog, büntetőbíráskodás és büntetési rendszer XVIII–XIX. század fordulója körüli reformokhoz. Anélkül, hogy végigkövetnénk ennek angliai és franciaországi történetét és Cesare Beccaria fellépésének értékelését, arra kell rámutatnunk, hogy az igazságszolgáltatás képtelen volt megvalósítani az egyéni viselkedésformáknak büntetőjogi ellenőrzését, beleértve a rendőrség, valamint a felügyelettel és korrekcióval foglalkozó intézmények egész hálózatát. “Ez vezetett oda, hogy a bírósági intézményrendszer körül, megkönnyítendő számára az illetékességébe tartozó ellenőrzésfajta, a veszélyesség kontrolljának lebonyolítását, a XIX. században hihetetlenül elszaporodtak azok az intézmények, melyek az egyéni élet teljes tartama számára megadták a létezés kereteit. Nevelési intézményekről van szó, amilyen például az iskola, pszichológiai vagy pszichiátriai intézményekről, amilyen a kórház és az elmegyógyintézet, és persze a rendőrségről. Ennek a jogi gépezeten kívül működtetett hatalmi hálózatnak el kellett látnia az igazságszolgáltatás egyik sajátos feladatát is: nem pusztán büntetnie kellett az egyének által elkövetett törvénysértéseket, de korrigálnia is a magatartás ama lehetőségeit, melyek ilyesmiket eredményezhettek” (utóbbi kiemelés – Sz. P. 1998, 72.). A középkor büntető társadalmait felváltja a szociális ortopédia egy olyan formája, amely a korábbiaktól lényegesen eltérő hatalom- és társadalomtípushoz vezet, s melynek eszmei modelljét a Foucault által felfedezett, Jeremy Bentham-i panoptikum alkotta.“

A panoptikum egy gyűrű alakú építmény, amely egy udvart zár körül. Az udvar közepén egy torony áll. A gyűrű kis méretű cellákra oszlik, ezeknek kifelé és befelé is nyílik ablakuk. Mindegyik cellában egy személy tartózkodik, aki az intézmény céljától függően lehet írni tanuló gyermek, dolgozó munkás, jó útra térítendő fegyenc vagy tébolyától megszállott őrült. A középponti toronyban egy felügyelő foglal helyet. Mivel a cellákban kifelé és befelé egyaránt néznek ablakok, a felügyelők az összes fülkét átláthatják… ő mindent lát, míg őt senki sem láthatja… A panoptikum egy olyan társadalom és hatalmi működés utópiája, melyet jól ismerünk jelenlegi életünkben, végső soron tehát egy valóra vált utópia” (1988, 73–74.).

A panoptikum hatalomtípusa nem nyomozási (enquête) eljáráson alapul, mint ez a büntető hatalom esetében volt. “Nem egy esemény rekonstrukcióját kell elvégezni, hanem teljes és megszakítás nélküli felügyeletet kell gyakorolni valami vagy inkább valakik fölött. A hatalommal rendelkezők – tanítók, munkavezetők, orvosok, pszichiáterek, börtönigazgatók – szüntelen felügyelik az egyének életét, s a felügyelet mellett minden lehetőségük megvan arra, hogy egyfajta tudást állítsanak össze a megfigyelt személyekről… hogy az egyének megfelelően, szabályosan viselkednek-e, s hogy képesek-e fejlődés felmutatására.” Az újfajta tudás “rendező elve” a norma, fő kérdése a normalitásra és a helyességre vonatkozik.

Ellentétben tehát az igazságszolgáltatás középkori államosítása során képződő nyomozati jellegű tudással, mely a tények tanúvallomás általi újraaktualizálását lehetővé tevő eszközök kidolgozását vonta maga után, itt egy új, gyökeresen más típusú tudás jön létre, a felügyeletre és a vizsgálatra (examen) jellemző tudás, mely az egyének élethossziglan tartó ellenőrzése segítségével biztosítja a normák érvényesülését” (kiemelés – Sz. P., 1998, 74.). És ennek a vizsgálaton alapuló tudástípusnak az alapzatán rendezkedtek be az ún. ,embertudományok’: pszichiátria, pszichológia, szociológia. Ahogy ezt szerzőnk a definiálás igényével összefoglalja: “A panoptizmus társadalmunk jellegzetes vonása. Olyan hatalomtípus, mely az egyének fölötti és minden egyes személyre külön is kirótt állandó felügyelet, ellenőrzés, büntetés, jutalmazás formájában korrekciós funkciót lát el, vagyis bizonyos normák érvényesülését szem előtt tartva munkálkodik az egyének átalakításán. A panoptizmus három oldala – felügyelet, ellenőrzés, korrekció – képezi a társadalmunkban működő hatalmi viszonyok alapvető és jellegadó dimenzióját” (1998, 87.).

A fegyelmező társadalomban – ahogy ezt a Felügyelet és büntetés (1990) című művében Foucault tovább konkretizálja – nem a fizikai kényszerítés, hanem a fegyelmező mechanizmusokkal történő rendelkezés (dispositif), koordináció és a normakonform viselkedést biztosítani hivatott kiképzés dominál. A középkor “Isten szeme mindent lát” toposzát, ahol a kárhozat és bűnhődés tartotta sakkban a pásztor terelte emberi magatartásokat, itt felváltotta a panoptizmus. Itt a diszciplinaritás ereje végzi a dolgát, s rendezi az igazság két mozzanata szerint (a tudás és a hatalom – melyek egymásnak nem ellentétei szerint) az erőviszonyokat, a kimondható (diszkurzív) és a nem-diszkurzív, nem elmondható, pusztán csak látható dolgok hálóját. A kiejtett szavak (les mots) és a megtett dolgok (les choses) rendjét – mondhatnánk –, de éppen nem egy adott rendről beszélhetünk, amelynek megvolnának a törvényei, tehát lenne elégséges oka (raison suffisante), hanem esetlegesebb képződményekről, egybeesésekről van szó: olyanokról, amelyeknek a létezés heterogén, konkrét folyamataiban elégséges alkalma van pusztán (occasion suffisante-ja).

A diszciplináris, fegyelmező és osztályozások szerint besoroló intézményeket, a hadsereget, az iskolai fegyelmet, a kórházét, de a nagyüzemi üzemszervezést és parancsnoklást is a fegyelmező hatalom normáinak történő megfelelésként értékeli szerzőnk. A hatalom sokkal mélyebb és hatékonyabb mikrofolyamatai adják meg a létezés karakterisztikumait, nem egyszerűen a formalizált állami-jogi intézményrendszer. “A hatalom panoptikus módozata – elemi, technikai, szerényen fizikai szintjén – nem közvetlenül függ a társadalom nagy, jogi-politikai struktúráitól, s nem is ezek nyúlványa, azonban nem teljesen független tőlük. Az a folyamat, amelynek során a polgárság a XVIII. század folyamán politikailag uralkodó osztály lett, nyilvánvaló, kodifikált, formálisan egyenlőségre törekvő jogi keretek kialakulása mögött húzódott meg történelmileg, s egy parlamentáris típusú, jellegzetes rendszer megszervezésével vált lehetségessé. De a fegyelmező berendezkedések fejlődése és általánossá válása e folyamatok másik, sötét arculatát is megmutatja. Egy lényegében egyenlőségre törekvő jogrendszert garantáló, általános törvénykezési formát a fegyelmezést alkotó, apró, mindennapi és fizikai mechanizmusok tartották alulról, lényegükben egyenlőségellenes és nem szimmetrikus mikrohatalmi rendszerek” (kiemelés – Sz. P., 1990, 301.).

Idézetünk jól mutatja a modernitás ambivalens mivoltát, melyben a formális politikai-jogi egyenlőség mögött vele szemben ható materiális egyenlőtlenségek, fegyelmező mechanizmusok működnek. A magánegyén kanti akaratautonómiáját és szabadságát biztosítani hivatott polgári társadalomban jelen van a panoptizáció, Bentham utópiája is, amely egy láthatatlan hatalom erejével vesz vissza a deklarált szabadságeszményekből. Ha teljesen nem is veszti el eszét az ész, mint a frankfurti iskola kultúrkritikája szerint, a Dialektik der Aufklärungban (1947), de itt is működésbe lép a hegeli ész csele (List der Vernunft): a képzés egyben kiképzés lesz: nemcsak ismeretátadás, hanem fegyelmező dresszúra. A tudás az egyén felemelkedését éppúgy szolgálhatja, ahogy alávetését is. Az állam számára az egyén nem egyéniségként, hanem a klasszifikálandó népességként válik fontossá: a területén élő népesség erőforrásává, amelyet születésszabályozással, egészségének gondozásával, képzésével, tudáshatalmával kíván növelni. A valóságban messze járunk a sokat emlegetett, liberális minimális állam közszabadságok biztosítására vonatkozó projektjétől, a magántulajdon szentségét, a szerződési szabadságot garantáló, továbbá a jog- és a közbiztonság megteremtésére korlátozódó minimális állami szerepvállalástól. Az egykor Comte igényelte pozitív tudás az államapparátus tudása lett, melyet a közrend érdekében, az állami funkciók gyakorlásával hasznosít.

Végül néhány értékelési problémáról. Foucault provokatív szándékokat sem nélkülöző elemzései ma is heves vitákat váltanak ki. Hatalomkoncepciója nemcsak eléggé nehézkes, komplikált, hanem inkoherens, helyenként pedig egyenesen ellentmondásos is. “Az egyik ellenvetés arra mutat rá, hogy ha a hatalom és a tudás rendszerei között szükségszerű összefüggés áll fenn, akkor ennek következményei alól Foucault saját erőfeszítései sem vonhatóak ki (J. Habermas). Erre adott válaszában Foucault nem tagadta, hogy vizsgálódásai a hatalom vonatkozásában nem lehetnek semlegesek, de egy komoly mentséget is felhozott: a törekvése az volt – állította –, hogy felszabadítsa és szóhoz jutassa az “alávetett tudásnak” azokat a változatos formáit, amelyeket az uralkodó diskurzusformák árnyékába szorítanak. Az ezekben rejlő potenciális hatalom mozgósításával igyekezett megtörni bizonyos “diszkurzív szükségszerűségek” hatalmát, hogy előkészítse a talajt a szabadság meghatározatlan munkája számára. Az e tekintetben elért sikerei aligha vitathatóak. Bírálói is elismerik, hogy (a fegyelmezésen keresztül) rámutatott a hatalom kapilláris effektusainak jelentőségére” (Bódig, 1997, 219). Két dolgot mindenesetre állapítsunk meg: egyrészt mindenképpen van valami egészséges és termékeny szabadelvű anarchizmus Foucault leleplező kritikáiban. Másrészt az uralmi-függőségi viszonyok elemzésében – terminológiai és módszertani mássága ellenére is – emlékeztet a marxi kritikai elméletre.

Irodalom

Bódig Mátyás (1997): A fegyelmező hatalom, in: Takács Péter (szerk.): Államelmélet, Prudentia Iuris 8. Miskolc, 213–219. o.

Foucault, Michel (1963): La naissance de la clinique, Gallimard, Párizs

(1966): Les mots et les choses, Gallimard, Párizs

(1969) L’ Archeologie de savoir, Gallimard, Párizs

(1979) Omnes et Singulatim (Mindenkit és egyenként is): a “politikai ész” kritikája felé (Előadások a Stanford Egyetemen, 1979) in: Szakolczay (1991), 43–114.

(1990) Felügyelet és büntetés: a börtön története, Gondolat, Bp.

(1991) A diskurzus rendje, in: Holmi, 7.

(1996) A szexualitás története. A tudás akarása, Atlantisz, Bp.

(1998) Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Latin betűk, Debrecen

(1999) A szexualitás története. A gyönyörök gyakorlása, Atlantisz, Bp.

(2001) A szexualitás története III. Törődés önmagunkkal, Atlantisz, Bp.

Kiss Balázs (2004): Michel Foucault hatalomfelfogásáról in: Politikatudományi Szemle, 3.

Nagy Frigyes (1991): Anti-Machiavelli, Kossuth, Bp.

Spargo, Tamsin (é. n.): Foucault és a többszörös nemi identitás elmélete, Alexandra Kiadó, Pécs

Szakolczay Árpád (1991): A modernség politikai filozófiai dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl. Michel Foucault írásaiból, Bp.

Jegyzetek

¹ Szakolczay Árpád (1991, 22–23.) plasztikus példájával: Az ismeretek szintjén a vírusok felfedezésében a döntő lépést a mikroszkóp felfedezése jelentette, mert lehetővé tette a szabad szemmel nem észlelhető jelenségek megfigyelését. Mégis, a technikai felfedezés csak szükséges, de nem elégséges feltétele az orvostudomány fejlődésének. Ugyanis utóbbihoz az is kell, hogy az orvosok akarják használni a mikroszkópot. (A tudás akarása [le volonté de savoir] pedig éppen azért nem evidens, mert nagyon különböző érdekpályákra tereli az emberi, társadalmi cselekvéseket – Sz. P.) Mindaddig, amíg az orvostársadalom bevett szokása, attitűdje a betegségek szemmel látható, érzékszerveinken keresztül felállítható diagnózisaira korlátozódott, addig sem mikroszkópot nem használtak, sem a boncolás ismeretszerző eszközéhez nem nyúltak. Az orvoslás társadalmi felfogásának, tudásdimenziójának kellett megváltoznia ahhoz, hogy a mikroszkóphasználat alkalmazott ismeretszerzéssé normalizálódjon.

Foucault első korszakában – A klinika születése (1963), A tudás archeológiája (1969) – eredeti felfedezéseket tett az orvostudomány ismeretelméleti alapfeltevéseiről, az ismeretek kialakulásának és alkalmazásának társadalmi kondicionáltságáról.

² Machiavelli államformatana az uralom megszerzéséről és megtartásáról – függetlenül az általa elindított több száz éves vitától, melyet a jezsuita antimachiavellisták és Nagy Frigyes (1991) a machiavellistákkal folytatott – éppen a politika sajátlagos, önálló racionalitásának alkalmazása. Ezért nemcsak Weber uralomtipológiája kapcsolódott hozzá, hanem Friedrich Meinecke klasszikus műve (1924) – közel sem véletlenül – az államérdek kategóriatörténeti megalapozását is A fejedelemtől származtatta. Lásd: Az államrezon fogalma, in Államtan (szerk.: Takács Péter), 2003, 71–90.

Az államszocializmussal foglalkozó, másfél évig tartó vitát szerkesztőségünk két tagjának írásával zárjuk le. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy felhagynánk a téma tárgyalásával, de az elméleti kérdések tisztázásának, az érvek ütköztetésének ezt a fordulóját befejezettnek tekintjük.

E lapszámunk két nagyobb terjedelmű összeállításával ismételten kitekintünk az európai, illetőleg a globális színtérre, a korábbiaktól eltérő kérdésekre keresve a választ. Az Európai Unióval kapcsolatos nézetek, vélemények sorát adjuk közre a szociális fórummozgalomhoz és az alkotmányos szerződéshez kapcsolódva; jelezve, hogy a baloldalon belül is sokféle megközelítés létezik. A globális folyamatok elemzéséhez ezúttal a jog oldaláról közelítő tanulmányok közzétételével igyekszünk segítséget nyújtani olvasóinknak.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Tanay Marcell, Alpár Róbert, Benyik Mátyás : Reflexiók a 3. Európai Szociális Fórumról (London, 2004. október 15-18.)
2. Szigeti Péter : Előre az Európai Unió IV., szociális pillére felé
3. Vastagh Pál : Az európai alkotmányról – magyar szemmel
4. Lóránt Károly : Az európai alkotmány
5. Vincze Hajnalka : Az Alkotmányos Szerződés biztonság- és védelempolitikai újításai
6. Gerald Epstein : A központi bankok hatalma
7. Eric Toussaint : A Világbank és az IMF a diktatúrák szolgálatában
8. Farkas Péter : Egy nagyon tiszteséges vitairat a fejlődő országokért
9. Tütő László : Gazdagok és szegények I.
10. John Lea : A bűnözés mint uralom
11. Sonja Buckel : Autonómia és erőszak
12. Simon Paulenz : Igazságtalan igazságosság
13. Ursula Flossmann, Bernd Piringer : A jog szabad játéka
14. Konok Péter : Egy lezárhatatlan vita margójára
15. Krausz Tamás : Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról
16. Deák Barna : A szovjet tapasztalat baloldali kritikájához
17. Védegylet Oktatáspolitikai Műhely : Az iskola bukásra áll?

A magyarországi újkapitalizmus kialakulása a többi közép-európai országhoz hasonlóan a neoliberalizmus zászlaja alatt zajlott le. Az átmenet egyik sajátossága a technokraták és a közgazdászok politikai orientációjának többszöri változása, ami –egyebek mellett – a mai kétpárti orientációhoz vezetett el.

Egy új keletű (2004. májusi) IMF-jelentés szerint Magyarország gazdasága fényes jövő elé néz. A jelentés ugyanakkor a fogyasztói (különösen a lakásépítési) támogatások további megnyirbálását, valamint a közszférában szigorúbb bérmegszorításokat tart szükségesnek. Ez érinti a nyugdíj és a szociális juttatások folyamatban lévő reformját, illetve az oktatási és az egészségügyi reformot is. Ezúttal is jó néhány technokrata és közgazdász fejtett ki ellenvéleményt. Szerintük azáltal, hogy az export válik a gazdaság fő hajtóerejévé, a GDP gyorsabb növekedésnek indul. A kormány talán képes lenne megszorításokra a tervezett 4,6 százalékos hiány elérése érdekében. A lakosság megnyugtatására Draskovics Tibor pénzügyminiszter közölte, hogy a költségvetés lefaragására nem lesz szükség. Magyarországon tehát minden a legnagyobb rendben, a GDP ez évre előre jelzett növekedése 3,2 százalék szemben a tavalyi 2,9 százalékkal. A technokrata elit jó része azonban úgy gondolja, hogy a költségvetési hiány túl magas marad. Járai Zsigmond, az MNB elnöke szerint a hiány valószínűleg magasabb lesz a tervezett 4,6 százaléknál is. Hozzáteszi azt is, hogy a kormány túl nagy szerephez jutott a gazdaságban, csökkentve annak versenyképességét. Tény, hogy Magyarország nem teljesíti a 3 százalék alatti hiányt előíró maastrichti kritériumot.

Összességében tehát a közgazdasági és pénzügyi szakemberek technikai diskurzusa világossá teszi, hogy a vitát a makrogazdasági irányítás neoliberális megközelítése uralja, illetve hogy a politikai menetrendet az IMF ajánlásai írják. Az EU-tagság Budapestet európai szabályozások hatálya alá helyezte. A további intézményi reformokról vagy a jóléti állam neoliberalizációjáról szóló vitákat nemzetközi irányítási szinten kezdeményezik, a közvetítő állomás szerepét osztva a magyar kormányzatra az átfogó gazdasági, pénzügyi és szociális reformok végrehajtásában. Magyarország kapitalista világba való integrációja megköveteli a kapitalizmus nemzetközi standardjaihoz való igazodást.

A reformokat végrehajtó politikai szereplők szűk térben kénytelenek manőverezni. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszott az MSZP technokratái által képviselt baloldal. Mindenki másnál nagyobb részük volt a kádárista jóléti állam lebontásában, az állami tulajdonú vállalatok kiárusításában. A “hazafias” jobboldal szerepe ebben a folyamatban ambivalens, ellentmondásokkal teli, mert a nemzetközi tőke a jobboldalt kötéltáncra kényszerítette. Politikatudósok ezt a jelenséget az “ösvényfüggés” (path dependency) elméletével magyarázzák. A politikai pártok fontosak, de csak bizonyos korlátok között léphetnek szabadon. Valójában az emberek maguk csinálják történelmüket, ám bizonyos objektív feltételek között. E tanulmányban ezeket az objektív gazdasági feltételeket vizsgálom a pénzügyi döntéshozók technokrata osztályának felemelkedésével kapcsolatban. Magyarországon a kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenet nem járt a “vadkapitalizmus” vagy “oligarchák” színre lépésével. A privatizáció és a gazdasági liberalizáció kezdetén a nemzetközi pénzügyi intézmények szakértői a helyi technokratákkal karöltve alakíthatták a játékszabályokat.¹

Rendszerváltás

Magyarország globális kapitalizmusba való integrálódása jóval a közép-kelet-európai szocializmus összeomlása előtt kezdődött. Amikor a nyolcvanas évek elején a szocialista gazdaságokat komolyan megrázta az 1979-es második olajválság, a jelentősebb külső nyomásokhoz való alkalmazkodás nem volt tovább halogatható. Magyarország már 1982-ben az IMF és a Világbank védnöksége alatt mozdult el a szocialista gazdasági stratégiától a takarékosság felé. A kormányzó MSZMP makrogazdasági stabilizációs intézkedéseket és strukturális kiigazító programokat kezdeményezett növekvő külföldi adósságainak kordában tartása érdekében. A piaci reformok bevezetése jelentős hatást gyakorolt a központilag tervezett gazdaságra. Az ország gazdaságpolitikájában a nagy fordulat az 1987-es csődközeli helyzetben következett be. A kádárizmust a végigvitt gazdasági reformokat² , pl. a bérek liberalizációját, szoros pénzfelügyeletet és a kapitalizmusba való átmenetet hirdető kétlépcsős bankrendszert követelő reformkommunisták egyre népesebb tábora temette el.

A magyarországi rendszer összeomlásáról sokat írtak már. Minden szerző egyetért abban, hogy a nyolcvanas évek közepéig az MSZMP a gazdasági problémákat a politikacsinálás informális szférájában szervezett komplex alkurendszerrel igyekezett megoldani. A párt nem ellenezte az ágazati gazdasági és kulturális érdekek artikulációjának további liberalizációját azzal a feltétellel, hogy a politikai hatalom alapstruktúrái érintetlenek maradnak. A párt továbbá kompromisszumot keresett a nemzetközi szervezetekkel az ország növekvő külföldi adósságainak átütemezése érdekében. A gazdasági reformok egy az állami tulajdonú első gazdaság mellett működő független, az életszínvonal gyors ütemű csökkenésének kompenzációját szolgáló második gazdaság megteremtését jelentették. A dolgozók másodállást vállalhattak, vagy saját vállalkozásba kezdhettek a szélesedő szolgáltató szektorban. Ezeket a reformokat az MSZMP-n belül a technokraták és elméleti szakemberek egy új generációja támogatta, tudván, hogy eljön még az ő idejük. Ekkortájt e technokraták a “magyar modell” élharcosai voltak, melyet egyfajta “harmadik utas” megoldásként képzeltek el a kapitalizmus és a szocializmus között, miközben Gorbacsov a peresztrojkát hirdette a Szovjetunióban.

Kísértett ugyanakkor a populizmus is. Az MSZMP-n belül Pozsgay Imre a potenciális populista vezető szerepére készült. Célja az volt, hogy a régi kommunista pártot a többpárti versenyre és szabad választásokra kész választó gépezetté tegye. Pozsgay programja azonban nem kapott megfelelő támogatást saját pártján belül. Amikor az 1988. májusi pártkonferencia Kádár Jánost elmozdította a hatalomból, a legtöbb kommunista vezető még mindig hitt abban, hogy a Szovjetunió képes lesz az elszegényedő KGST-országok megsegítésére. A reformkommunisták ugyanakkor elvesztették maradék reményüket is a gazdasági növekedést és politikai stabilitást teremtő sikeres reformok végrehajtására. A vezető kommunista klikk attól tartott, hogy a növekvő társadalmi és politikai elégedetlenség egy második 1956-ba torkollhat. Ezt meg kellett előzni. Mindeközben 1987 nyarán előtérbe került a nyíltan antikommunista populista jobboldal. E populisták számára a “magyar újjászületés” az ország üdvözülése előfeltételeinek megteremtését jelentette. A csökkenő születési és a növekvő öngyilkossági rátákra hivatkozva “erkölcsi forradalomért” kiáltottak. Meg kellett rendezni Horthy magyarországi újratemetését. Komplex szellemi mozgalom vezetett az MDF megalakításához, valamint olyan nosztalgiapártok újjászületéséhez, mint az MSZDP, a KDNP vagy az FKGP. A korábbi szamizdatosok a liberalizmus híveiként életre hívták az SZDSZ-t, amely hamarosan a legerősebb polgári párt lett Budapesten. A budapesti egyetemisták megalakították a libertárius FIDESZ-t. Orbán Viktor, aki a vidékről jött diákgenerációt képviselte, a hosszú hajú, amerikai farmert viselő diákok e generációját a későbbiekben a populista jobboldal felé orientálta.

1989 közepére tehát az MSZMP elvesztette politikai monopóliumát. A Kerekasztal az ellenzéki pártok részvételével megteremtette a nyugati mintákon alapuló politikai és intézményi reformok feltételeit. Az MSZMP-nek el kellett tűnnie, átalakult a pártok versenyében és a szabad választásokon a munkásosztály támogatását kereső szociáldemokrata MSZP-vé. Az 1990-es általános választások nagy nyertese ugyanakkor az Antall József vezette MDF lett. Az FKGP és a KDNP is bekerült a Parlamentbe. Antall velük alakított koalíciós kormányt, amely politikáját populista és tradicionális alapelvekre építette.

Antall gradualizmusa és a technokraták

Antall gazdasági és intézményi reformjai a fokozatosság elvét követték. A legfontosabb kérdés a mezőgazdasági földek korábbi tulajdonosoknak való visszaadása volt. Miként a többi volt szocialista országban is, a külföldieket kizárták a tulajdonlási jogokból. Az Antall-kormány megteremtette a kisbirtokosok osztályát. Antall ugyanakkor kompromisszumot kötött a liberálisokkal. Inkluzív nemzeti álláspontot tett magáévá: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Ez a kompromisszum adta a nemzetközi tőkével való szorosabb együttműködés jogi és ideológiai alapját és nyitotta meg az utat a kiteljesedő EU-integráció előtt.

Antall gradualizmusa kizárt egy a lengyelországihoz hasonló big banget, valamint az állami vállalatok kuponos privatizációját. Az állam gazdasági szerepvállalása jelentős maradt a kapitalizmusba való átmenet hosszabb időszaka alatt. A privatizációk a költségvetési hiánynak az IMF-fel 1990 márciusában aláírt egyezményhez való igazítását célzó gazdasági intézkedéscsomag részét képezték. A volt kommunista reformerekkel szembeni bizalmatlansága miatt Antall menesztette Bartha Ferencet, a Nemzeti Bank elnökét és sok más magas rangú közszolgálati tisztségviselőt. Temérdek tanácsadóval és szakértővel vette magát körül. Antall politikai és gazdasági autonómiája meglehetősen korlátozott volt, és gaullista attitűdje csalódást keltett a liberális és szocialista technokratákban és értelmiségiekben, akik konzervatív diktatúrától tartottak. Ez magyarázza, hogy e technokraták miért támogatták saját politikai pártjukként az SZDSZ-t és az MSZP-t.

A kommunizmus utolsó éveiben gazdasági stratégiai viták zajlottak a technokraták és a közgazdászok között. Amikor a kapitalizmushoz vezető út megnyílt, az újonnan alakult politikai pártok nézeteik és szakértelmük mellett korteskedtek, lehetővé vált a technokraták felülkerekedése. Az ún. Híd-csoportba tömörült növekedéspárti közgazdászok az MDF-hez csatlakoztak, a sokkterápiát támogató neoliberális közgazdászok pedig az SZDSZ-hez. A Nemzeti Bank körüli technokraták egy csoportját és Németh Miklós volt kormányfőt az MSZP 1990. márciusi választási veresége után menesztették, ám továbbra is a párt vonzáskörében maradtak. Sokuk a gazdaság nemzetközivé váló pénzügyi ágazatában jutott pozícióhoz. Az új magyar burzsoázia eme technokrata csoportja úgy döntött, hogy közvetlen szövetséget köt a külföldi tőkével, ezért a neoliberalizmust tette meg önnön ideológiájának. Ekképpen az MSZP és az SZDSZ könnyedén működött együtt Antall gradualista és nacionalista politikájának ellenzékeként.

Az Antall-kormány a big bang ellenében expanziós politikát és növekedésbarát intézkedéseket támogatott. Magyarország azonban ki volt szolgáltatva az IMF-nek. Magyarország valutatartalékai 300 millió dollár körüli értékre zuhantak, s bruttó konvertibilis valutaadóssága meghaladta a 21 milliárd dollárt, miközben kelet-európai rubel elszámolású exportpiacai gyakorlatilag megszűntek. Antall kemény valutapolitika, valamint Magyarország adósságtörlesztése mellett állt ki, miközben az SZDSZ-es technokraták a külföldi hitelezőkkel (Párizsi Klub, Londoni Klub) az adósságok csökkentését célzó tárgyalásokat szorgalmaztak. Antall stabilizációs politikája elsősorban a nyereséges magyar vállalatok és bankok megvételében érdekelt közvetlen külföldi tőkebefektetéseket (FDI) vonzotta, ami megmagyarázza, miként tudott az ország rövid idő alatt szerény folyó fizetésimérleg-többletet felhalmozni és stabilizálni a forintot. Mindez megóvta az országot a rendkívül magas inflációs rátáktól. Az 1992-es csődtörvény a nagyvállalatok adósságainak költségvetés általi átvállalására irányuló kormányzati törekvéseket szolgálta. A kereskedelmi bankokat a kormány újratőkésítette. Mindennek eredményeként az államadósság gyorsan növekedett.

A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumában is képviselt Híd-csoportos technokraták export hitelekre, szelektív támogatásokra, kedvezményeket nyújtó adószabályokra, állami beruházásokra, dolgozók átképzési programjaira és végül, de nem utolsósorban forintleértékelésre épülő exportvezérlésű stratégiát javasoltak. Ám e technokraták alulmaradtak a Pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank technokratáival szemben, akik kedvező antiinflációs intézkedéseket sürgettek, amit a pénzfelértékelés monetáris politikájával lehetett elérni. A Nemzeti Bank technokratái kitartottak amellett, hogy nem Magyarország külső adóssága, hanem a Magyarország piacgazdaságra való átállását finanszírozó nettó tőkebeáramlás az elsődlegesen fontos. Az országnak a külső államadósság struktúráját javító stabilizációs stratégiára, a kamatköltségek csökkentésére van szüksége. A valutatartalékokat a külső adósság kezeléséhez kell kötni: egyfelől a folyó fizetési mérleg többletének fenntartására, másfelől szoros költségvetési és monetáris kontrollra van szükség. Nagyobb mértékű FDI a valutatartalékokat is kiegészítené. Magyarország adósságstratégiája azonban igen kockázatos volt. A külföldi tőketulajdonosok számára garanciákat nyújtó jogi és intézményi struktúrákat igényelt.

A magyar stratégia látszólag sikeres volt. 1994-ben a magyarországi FDI összértéke megközelítette a 7 milliárd dollárt, több volt, mint bármely másik volt szocialista országban. A Nemzeti Bank alacsonyabb költségű bankhitelek segítségével tudta refinanszírozni régebbi adósságait. A nettó külföldi adósság növekedése ellenére a nettó kamatfizetések csak minimális mértékben emelkedtek. 1993–94-ben a folyó fizetési mérleg hiányának nagy részét közvetlen külföldi beruházásokból és vállalati, illetve kereskedelmi banki hitelekből fedezték. A kritikák ugyanakkor felrótták a forint fölülértékeltségét, ami rendkívül rossz hatással volt a magyar exportlehetőségekre. A folyó fizetési mérleg éves hiánya 2,8 milliárd dollár körül mozgott. Miután 1994-ben a rövid fellendülés hatásai lecsengtek, a folyó fizetési mérleg hiánya 4,1 milliárd dollárra (a GDP 9,5 százalékára) ugrott, s a kiadási többlet ismét extrém értékhez, a GDP 8 százalékához közelített. Az FDI és a magántőke-beáramlás nem volt elegendő az 1994. évi 2,8 milliárd dolláros folyó fizetési mérleghiány finanszírozására. A makrogazdasági helyzet a továbbiakban nem volt fenntartható. Az ipari beruházás stagnált, s a multinacionális cégek leányvállalatai által behozott tőkejavaktól függött. A munkaköltségek dollárban számolt értéke növekedett, a nettó valutaadósság újra elérte az 1990-es szintet, s az exportőrök mindezért a kormány árfolyampolitikáját kárhoztatták. 1994 elején a Boross-kormánynak³ be kellett ismernie, hogy monetáris stratégiája kudarcba fulladt.

Horn stabilizációja

Az Antall-, illetve a Boross-kormány a hangsúlyt a szociális konszenzus megőrzésére és a gazdaság lassú átalakítására helyezte. Ezt a koalíciót azonban a hatalom minél hosszabb időn át való megőrzésének közös érdeke tartotta össze. A jobboldal legtöbb parlamenti képviselője tehetetlen demagóg volt, akik a magyar történelem tizenegy évszázadáról papoltak ahelyett, hogy a gazdaságirányításhoz szükséges szociális és gazdasági törvényalkotással foglalkoztak volna. Úgy gondolták, elvont ideológiai csatározásaik és nemzeti romanticizmusuk legmegfelelőbb színtere a Parlament. A gazdaság katasztrofális állapota, valamint az MDF-nek a média fölött gyakorolt hatalma az 1994. májusi választásokra új életre keltette az ellenzéket. A Karl Popper “nyitott társadalmáért”⁴ küzdő liberálisokból és a Horn Gyula vezette, gazdasági dinamizmusra koncentráló MSZP-ből álló ellenzék könnyedén legyőzte a jobboldalt. Horn szövetséget kötött az MSZOSZ-szel, hogy a kétkezi munkások szavazatait más társadalmi osztályok, mindenekelőtt az új középosztály támogatásának elveszítése nélkül nyerje el. Horn a mezőgazdaságra is figyelmet fordított e fontos szektor világpiaci versenyképességének növelése érdekében. Világossá tette, hogy nem történhet meg a múlthoz való visszatérés, s hogy a reformokat végig kell vinni. Az MSZP az a párt, amely minden társadalmi problémával szembenéz. Horn az állami vállalatok privatizációjának nyíltabbá válását, parlamenti kontrollját ígérte. Ígéretet tett arra, hogy egy jobban működő jóléti rendszer, illetve a rendszerváltás és a gazdasági reformok terheinek igazságosabb elosztása segítségével fogják a bérből élők érdekeit megvédeni.

Horn baloldali kampányra épülő választási stratégiája sikeresnek bizonyult. Az MDF széthullott, az MSZP fölényes győzelmet aratott. Mindazonáltal Horn az SZDSZ koalíciós partnerként való bevonása mellett döntött. Ez annak jele volt, hogy Horn nem volt biztos választási ígéreteinek tarthatóságában. Neoliberális politikus közgazdászok jutottak hatalmi pozíciókba, mint például a szocialista technokrata Békesi László, aki pénzügyminiszter, vagy Surányi György, aki a Nemzeti Bank elnöke lett. Amikor 1994 decemberében kitört a mexikói tequilaválság, a nemzetközi bankok vonakodtak magyar állampapírokat vásárolni egy olyan időszakban, amikor az ország folyó fizetési mérleghiánya meghaladta a GDP 9 százalékát. Az ország helyzete vészesen romlott. Magyarország fizetési mérleghiánya mintegy 4 milliárd dollárra rúgott, s a kiadási többlet elérte a 349 milliárd forintot (3 milliárd dollár). Az ország pénzeszközei és a makrogazdasági mutatók akut válságot jeleztek. Békesi pénzügyminiszter lemondott. Utóda az IMF bizalmát élvező Bokros Lajos lett.⁵

Az a nézet uralkodott, hogy minden probléma gyökere Magyarország elvesztett nemzetközi versenyképességében keresendő, illetve hogy a lassú növekedés hátráltatja a globális piacba való betagozódást. Egyre vonzóbbá vált egy széles körű privatizációval kombinált versenyképességi kiigazítási politika. A Horn-kormány végül rászánta magát saját neoliberális sokkterápiájának elindítására. A pénzügyminiszter elkészítette a költségvetés hirtelen megkurtítását célzó makro-gazdaságpolitikai és strukturális reformcsomagját. Ez egy korlátozott sokkterápia volt, amelyet a Budapesten járt IMF-delegáció javasolt öt év meglehetősen szolid reformjai után. A csomag elsődleges célja a költségvetési hiány drasztikus lefaragása, valamint a fizetésimérleg-hiány csökkentése volt annak érdekében, hogy visszaszerezzék a nemzetközi befektetők és a külföldi bankok bizalmát. A stabilizációs célok között szerepelt egy 15 százalékos közalkalmazotti létszámleépítés és az állami költségvetés 200 milliárd forintos (1,4 milliárd dollár) megkurtítása. A neoliberális stabilizációs intézkedések között helyet kapott a forint egyszeri 9 százalékos, illetve progresszív leértékelése (csúszó paritásos árfolyam), 8 százalékos ideiglenes behozatali vámkiegészítés és 10 százalékos gépkocsiadó-emelés. Az exportképesség fokozását célzó forintleértékelés egyértelműen a magyar gazdaság versenyképességének javítását és a gazdasági egyensúly helyreállítását célozta.

Mi volt az oka ennek a neoliberális politikai elmozdulásnak? Először is, formai szempontból Magyarország lényegében adósságcsapdába került. A GDP nominális növekedési rátája alacsonyabb volt a nominális kamatrátánál, így az adósság GDP-hez viszonyított aránya korlát nélkül nőhetett tovább. Magyarországnak új devizatartalékokat kellett képeznie. Az 1995–2000 közötti időszakban a visszafizetések átlagosan 3,1 milliárd dollárt tettek ki évente. Másrészt érezhető volt a társadalmi nyomás a kormányzati kiadások szinten tartására. A magyarországi szociális kiadások a GDP arányában megegyeztek a skandináv mutatókkal, s ezt néhány neoliberális tarthatatlannak vélte.⁶ További nyomás nehezedett a kiadásokra a közszféra béremelései, valamint a növekvő adósságszolgálati kifizetések miatt. Nyugdíjreformmal kellett csökkenteni az állami kiadásokat. 1993-ban a jobboldal már megalapozta a kétpillérű nyugdíjrendszert, amely a mindenki számára biztosított minimális nyugdíjból és a nemzetközi szervezetek által propagált, önkéntes hozzájárulásokon alapuló magánnyugdíjból állt. A külföldi finanszírozók azonban egy harmadik pillérrel is ki kívánták ezt egészíteni. Ez az államnak a jövedelemfüggő állami nyugdíjak mögül való kihátrálását jelentette.

A Bokros-csomag súlyos válságot okozott az MSZP-n belül, a jóléti állam elleni támadás vitákat generált. A szocialista baloldal azt hangoztatta, hogy a kormánynak nincs joga elárulni a választóit. A szakszervezeti mozgalomhoz kapcsolódó szocialista képviselők bizonyos intézkedések ellen szavaztak, az MSZOSZ-vezér Nagy Sándornak sikerült elérnie a Bokros-csomag módosítását. A csomaggal szembeni növekvő ellenállás végül Nagy lemondásához vezetett. A szakszervezetek nem álltak a neoliberális forradalom mögé. Egymás után mondtak le a miniszterek. A kórházbezárások elleni tiltakozások rivaldafénybe állították az egészségügyet. A családi és gyermekkedvezmények megkurtítását 1996 áprilisára halasztották, mert az Alkotmánybíróság a lakosság széles köreit aránytalanul hátrányosan érintő voltuk miatt ezeket a rendelkezéseket megsemmisítette (pl. a gyermekek után járó juttatások csökkentése). Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a rendszerváltás időszakában a családi kedvezmények komoly szerepet játszottak a szegénység megelőzésében. A lakosság egyharmada élt a szegénységi küszöb környékén vagy jóval az alatt. A legtöbb magyar úgy érezte, joga van a kormányzat által nyújtott transzferjövedelmekhez. A Bokros-csomag bevezetésével a Horn-kormány olyan időszakban szüntette meg széles körű és adakozó támogató programjait, amikor a reáljövedelmek (l. 1. táblázat) és a családi jövedelmek meredeken zuhantak. A családi juttatásokra való univerzális jogosultságot leszűkítették a három- vagy többgyermekes, illetve fogyatékos gyermeket nevelő családokra. Más családok számára a juttatások csak egyéni elbírálás alapján voltak adhatók.

A szakszervezetek és az expanziós politikát támogató civil társadalom képviselői a monetáris szigor lazítását követelték. A Bokros elleni szakszervezeti támadások 1996 februárjában, amikor világossá vált, hogy egy új társadalombiztosítási adóra vonatkozó terveit nem fogja tudni elfogadtatni, Bokros lemondásához vezettek. Utóda, Medgyessy Péter ígéretet tett egy antiinflációs programmal kombinált gazdaságélénkítő politika megerősítésére. Medgyessynek be kellett tömnie a nyugdíj- és egészségbiztosítási alapoknál tátongó lyukakat, miközben az alapokat az MSZOSZ által dominált független, választott testületek vezették.

A Nemzeti Bank 1997. január 1-jén teljes önállósághoz jutott, ami lehetetlenné tette a kormányzati deficit monetáris finanszírozását. A Nemzeti Bank továbbra is szigorú monetáris politikát folytatott, s a bejövő tőke nagy részét államkötvények segítségével kivonta a forgalomból.

A bérek visszafogását az állami kiadások szigorú lefaragásával ötvöző neoliberális program átfogó eredményeként 1995-ben 3,1 százalékkal, 1996-ban 1,5 százalékkal csökkent a belső kereslet. A GDP növekedése az 1994-es 2,9 százalékról 1995-ben 1,5 százalékra zuhant. A GDP növekedése ugyanakkor a nettó exportban jelentkező erőteljes visszaesés miatt pozitív maradt. Ilyen növekedési ráták mellett nem volt lehetőség az életszínvonalban történő gyors javulás indukálására. Az inflációs ráta magas maradt, a munkanélküliség nem csökkent. A bérmegszorítások eredményeként az egyéni fogyasztás 1995–96-ban több mint 10 százalékkal csökkent. Miközben az export növekedett, a hazai piacra termelő vállalatok a csőd szélére kerültek. A reáljövedelmekben történt visszaesés a bérjövedelmek tőkésítését vonta maga után. A bérmegszorítások és az importtöbbleti díjak kombinációja végül pozitívan hatott a nemzetközivé vált termelő szektorra, s utóbb a külföldi kockázati tőkebeáramlásra is. 1996. januárjában emellett megvalósult a forint konvertibilitása.

Meg kell jegyezni, hogy a Bokros-csomag elősegítette a költségvetési és folyó hiányok 1996 végére történő mérséklését. A bruttó külföldi adósság az 1995. júliusi 33 milliárd dolláros csúcsszintről majdnem ötödével, 27 milliárd dollárra esett 1996-ban. A működő tőkebeáramlás élénk maradt. A külföldi tőke beáramlása azonban elsősorban a privatizációhoz kapcsolódott. A kormány hitelező pozíciója konszolidálódott, hiszen a nettó külföldi adósság 16,8 milliárd dollárt tett ki, ebből 11 milliárd dollár volt az államadósság. Mivel az adósság-visszafizetést a privatizációs bevételekből finanszírozta, a Horn-kormánynak elemi érdeke volt a magyar gazdaság nemzetközivé tétele. 1995 végén vita keletkezett Suchmann Tamás privatizációs miniszter és Bokros Lajos között a rekordösszegű privatizációs bevételek felhasználásáról. Bokros azon a véleményen volt, hogy a bevételeknek csak minimális részét szabad gazdaságélénkítő intézkedések végrehajtására fölhasználni, a pénz túlnyomó részét a külföldi adósság egy részének visszafizetésére kell fordítani. A kormány azonban hezitált, s a Parlamentet kérte föl döntéshozatalra. A parlamenti többség Bokrost támogatta. Közben Horn és Bokros kiérdemelte az IMF feltétlen bizalmát. 1996 márciusában az IMF újabb 264,18 millió SDR (különleges lehívási jogú, kb. 387 millió USA dollár) készenléti hitellel állt Bokros mögé. Ezen áthidaló kölcsönnek köszönhetően a külföldi tőkés csoportok Magyarországot nagyon biztonságos országnak tekintették.

A politika által kikényszerített 1995–96-os megszorítások után 1997 nyarán a Horn-kormány makrogazdasági kerettervet hozott létre, mely 2002-re az egyéni fogyasztás és a munkanélküliség “társadalmilag elfogadható” alakulására épülő 5 százalékos fenntartható növekedés megvalósítását tűzte ki célul. Ez a neoliberális retorika elfedte a fennálló nehézségeket és ellentmondásokat. Az alacsony reálbérek növelték az ország versenyképességét, de hátráltatták a belső növekedést és az adóbevételek realizálását. A magas államadósság, a magas kamatlábak és infláció kombinációja, valamint a magas adókulcsok az FDI és a javuló exportteljesítmények ellenére visszanyomták a gazdasági növekedést. Az importszükségletek az exportáló iparágakban és az infrastruktúrában történő beruházások fenntartása érdekében továbbra is magasak voltak. A kormány azonban úgy gondolta, hogy a gyorsuló tőkefelhalmozásra irányuló, koordinált jövedelem-, költségvetési és monetáris politikával társuló erős stabilizációs intézkedések gyorsuló gazdasági növekedéshez vezethetnek. A tőkeberuházások arányának növelése megkövetelte az államadósság GDP-hez viszonyított mértékének csökkentését, valamint a strukturális változások felgyorsítása érdekében a megtakarítások növelését. Ismét felkészültek az állami transzfer kifizetések strukturális csökkentésére, ami a központilag finanszírozott nyugdíj- és egészségbiztosítási alapok átalakítását igényelte. Kialakult a hárompillérű nyugdíjrendszer (állami alapokból, állami értékpapírokból és tőkefedezetből fizetett nyugdíjak) koncepciója. Ezúttal az MSZOSZ kész volt a kompromisszumra azzal a kikötéssel, hogy egy privát finanszírozású pillér egészítse ki az állami rendszert és az 1993 óta létező önkéntes nyugdíj pillért. A törvényalkotás 1997-ben történt meg. 1998-ban létrejött a kizárólag a 6 százaléknyi fizetendő adóból, ami a teljes összegnek kb. 20 százaléka, finanszírozott privát pillér.

A gyorsuló gazdasági növekedést elsősorban az export táplálta, s az exportnövekedés kétharmadát a tőkeerős, többnyire külföldi tulajdonú és vámmentes övezetben működő cégek generálták javarészt saját korábban megvalósított nagy léptékű beruházásaikra alapozva. 1997-ben Horn úgy gondolta, gazdaságpolitikája meghozta a kívánt eredményeket. A fájdalmas intézkedések végrehajtására és az azokhoz való ragaszkodásra való képessége kivívta a Nyugat elismerését. A legfejlettebb ipari ágazatok rendkívül gyorsan növekedtek, 1997-ben az EU-ba irányuló magyar exportnak több mint 50 százalékát adták. A reálbérek emelkedése elmaradt, a lakossági fogyasztás az 1996. évi 5 százalékos visszaesés után 1997-ben csak két százalékkal növekedett.

A Horn-kormány a pénzügyi és gazdasági válságot egy neoliberális, exportvezérlésű növekedési stratégia alkalmazásával tudta legyőzni. Ez a stratégia arra kényszerítette a szocialistákat, hogy feloldják a takarékossági intézkedések és az általuk védeni kívánt szociális értékek között feszülő ellentéteket. Az antiszociális intézkedései következtében felmerülő nehézségek ellenére Horn naivan azt gondolta, hogy a szavazók mögé állnak majd. Sok kétkezi munkás szavazó azonban csalódott. A szövetséges SZDSZ is súlyos vereséget szenvedett az 1998-as választásokon, amelyeket végül az Orbán vezette FIDESZ nyert meg.

Orbán gondoskodása

1994-es választási veresége után Orbán befogadó ernyőszervezetté tette a FIDESZ-t, megszólítva a korábban az SZDSZ-re vagy a “történelmi” jobboldali pártokra szavazó mérsékelteket. Az MDF maradványaival választási koalíciót kötött. Az FKGP is nyert ugyan szavazatokat, ám a minden lében kanál, demagóg Torgyán József által vezetett s a paraszti gazdaságokat képviselő párt nem jelentett komoly kihívást a FIDESZ számára. Torgyánra Orbánnak csak egy többségi kormány létrehozásához volt szüksége. Újonnan alakult kormányában 16 miniszter volt. Nyolcuk technokrata, nem tagja a Parlamentnek. A nemzetközi találgatások lecsillapítását szolgáló hivatalos üzenet az volt, hogy Magyarország kormányt vált, de gazdaságpolitikát nem.

Az Orbán-program neoliberális és nacionalista biztonsági témák egyfajta egyvelege volt. Orbán hangsúlyt helyezett a külpolitikai folytonosságra. Magyarország 1999-ben aláírta a NATO-val a tagsági szerződést, s integrációs tárgyalásokat kezdett az EU-val. Belső használatra azonban “hazafias” kampányba kezdett.

Orbán hivatali idejének első hónapjait beárnyékolta az orosz pénzügyi válság. A moszkvai után a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) volt a térségben a legnagyobb, a nemzetközi szabványoknak is megfelelő tőkepiac. A tőkésítést javarészt a MATÁV, a MOL, a Richter Gedeon és az OTP Bank törzsrészvényei tették ki. A magyar részvényeknek mintegy 70-75 százaléka külföldi tulajdonban volt, s a forgalom 60-70 százalékát a külföldi befektetők és kb. 50 külföldi befektetési alap és brókercég megbízásai adták. Amikor az orosz kormány felfüggesztette kifizetéseit, a BÉT összeomlott, s az 1998. áprilisi rekordmagasságú 9016 pontról 1998. szeptember 21-re a mindenkori legalacsonyabb 3775 pontra zuhant.⁷ Orbán szerint a külföldi befektetők adták el a likvid részvények és kötvények nagy részét – s ezek magyarok voltak. Ez a nacionalista interpretáció jelezte, hogy Orbán mennyire nem volt tisztában azzal, hogy mi is történt 1998 augusztusában és szeptemberében. Mindeközben a magyar pénzügyi szektor rettenetes napokat élt át. A kormánynak meg kellett mentenie a Postabankot, s felszámolta a Reálbankot. Orbánt a pénzügyi válság végül tradicionális magyar nacionalistává tette, akinek politikája a gazdasági intervencionizmus és a magyar kis-, illetve középvállalkozásokat támogató neoliberális adóreformok ötvözésére irányult.

Orbánnak nem volt teljesen szabad keze a gazdaság- és pénzügypolitika minden aspektusában. Az IMF azt sürgette, hogy tágítsa a hazai infrastruktúra szűk keresztmetszeteit. Az IMF azon a véleményen volt, hogy a kormánynak különleges figyelmet kell szentelnie a hazai nagyvállalatoknak, melyek a multinacionális cégek regionális alvállalkozóivá válhatnának. Csökkenteni kell a tényleges adókat és társadalombiztosítási hozzájárulásokat a foglalkoztatás fellendítése, illetve a jövedelemelosztás magas szintjének és a költségvetési deficit csökkentése érdekében. Az IMF arra biztatta Orbánt, hogy vizsgálja felül a társadalombiztosítás, különösképpen az egészségbiztosítás, rendszerét, s indítson útjára egy antiinflációs programot. Az infláció csökkentésével egy időben kellett visszafogni a leértékelés mértékét, lefaragni a költségvetési hiányt és növelni a termelékenységet. Az árfolyam-politika reformra szorult, s a “retrográd” ár- és bérindexálási rendszert előremutató megállapodásokkal kellett helyettesíteni, megvalósítva ugyanakkor egy átfogó béradóreformot. A béreket csökkenteni, a munkaerő-piaci intézmények hatékonyságát javítani kellett. A munkanélküliséget aktív foglalkoztatáspolitikával kellett mérsékelni. Öt éven belül mintegy 200 000 munkahelyet kellett létrehozni a béradók csökkentésének, valamint a fennálló adórendszer egyszerűbbé tételének segítségével. A fiatal munkanélküliek munkába állását a szakképzésnek, a regionális fejlesztési politikáknak, illetve az oktatásnak kellett támogatnia.

Röviddel a választások után Orbán egyfajta ellenforradalomról beszélt, amit pártja és a hozzá közel álló értelmiségiek indítottak útjára. Orbán hamarosan a politikai jobboldal Parlamentet semmibe vevő potentátjaként, illetve juppiként láttatta önmagát (Newsweek, 1998. december 11.). Nyugatbarát retorikájának feladása nélkül vette vehemensen védelmébe az anyaországon kívül élő magyar kisebbségeket. Nacionalista retorikájától és kisgazdapárti szövetségesétől vezérelve Orbán megígérte a mezőgazdasági földek magyar kézben tartását, valamint a mezőgazdasági támogatási programok és a vidékfejlesztés egyéb pénzalapjainak központi koordinációját. Az EU-tagság a magyar paraszt túlélését fenyegető veszélyként tűnt fel. 1998 szeptemberében Orbán tájékoztatta az Európai Bizottságot tárgyalási pozícióiról. Átmeneti időszakot akart a magyar mezőgazdasági földpiac teljes megnyitása előtt.

Orbán célja az volt, hogy a politikai mezőnyt kétszereplősre redukálja, s létrehozza az ennek megfelelő duális társadalmat. Furcsa helyzet alakult ki, amelyben a FIDESZ a vidék és a falvak érdekeit képviselte, s azok javára cselekedett a szocialista-liberális Budapesttel szemben.⁸ Orbán programja nem tisztán gazdasági, ideológiai is volt. Nacionalizmussal fertőzött erős polgári párt létrehozására törekedett, amely a városi új középosztályt és a vidéki parasztságot képviseli. Elítélte azokat az európai országokat, amelyek elutasították Jörg Haider Szabadság Pártjának kormányzati hatalomba kerülését Bécsben. Jó kapcsolatokat ápolt az olasz Silvio Berlusconival és a bajor Edmund Stoiberrel. A FIDESZ a Liberális Internacionáléból átállt az Európai Néppártba. Ideológiájának újrafogalmazása szellemében mind a párt, mind pedig annak vezetője közelebb került egy keresztény ideológiához.⁹ Orbán “státustörvénye”, amely 2,5 millió romániai és 2,5 millió más szomszédos országban élő magyarnak javasolt speciális juttatásokat, sokakat elbizonytalanított afelől, hogy képes lesz-e az ország EU-csatlakozásának levezénylésére. Azzal vádolta az előző kormányt, hogy a kommunizmus óta a legkorruptabb volt. Kínos helyzetbe került azonban, amikor kiderült, hogy saját környezete korrupt.

Az Orbán-kormánynak az EU-val kapcsolatos törvénykezésnél – amelyben szinte minden párt egyetértett – kevés fontosabb dolga akadt. A gazdaság ugyan évi 5 százalékkal növekedett és a külföldi beruházások tovább folytatódtak, sok probléma továbbra is fennállt. Magyarország fejlesztési kiadásainak jelentős részét a kormány a vitatható Széchenyi Tervhez rendelte. Az ellenzék ugyanakkor nem volt különösebben vidám, amikor Orbánnak sikerült alacsonyabb szintre szorítania a munkanélküliséget és az inflációt, miközben a reálbérek több mint 7 százalékkal növekedtek, a BÉT szárnyalt. A reálbérek kiugró növekedése 2001-ben azonban hosszas bérstagnálás után következett be (l. 1. táblázat)

Orbánnak időközben sikerült politikusokat megnyernie a meggyengült FKGP-ből, valamint közös választási listába vonni az MDF-et. Négyéves regnálásának ideje alatt Orbán a versenyt magasztaló, ám kormányzati beavatkozást preferáló konzervatívvá vált. “Patriótaként” bizalmatlanná lett a külföldiek földvásárlásával és a nemzeti gazdaságot uraló multinacionális cégekkel szemben. Gyakran hangoztatta, hogy egy erős magyar gazdaságra van szükség, melyet kis- és középméretű, családi tulajdonú vállalkozásokra, illetve fél tucat magyar tulajdonú, a globális piacon megjelenő nehézsúlyú vállalatra kell építeni. A valódi Orbán azonban a hajszállal elvesztett 2002. áprilisi választások után bukkant elő. Azonnal a tömegpopulizmus felé fordult, erőszakos tömeggyűlésekre hívta az új, többpólusú jobboldali mozgalmat, amelyet, Berlusconi Forza Italia!-jának tudatos visszhangjaként, Hajrá Magyarország!-nak neveztek el.

Medgyessy kísérlete

Medgyessy, akit “a bankár”-ként emlegetnek (a Paribas budapesti képviseleténél dolgozott), hosszú politikai pályafutással a háta mögött alakított koalíciós kormányt az MSZP-vel és az SZDSZ-szel. Szorosabb elszámoltathatóságot biztosító szabályok és kemény döntések meghozatalára s ezáltal a populizmus visszaszorítására tett ígéretet. Hogy ne maradjon el a FIDESZ választási propagandájától, 50 százalékkal megemelte mintegy 600 000 közalkalmazott és pedagógus fizetését, ami a 2001. évi GDP 4,1 százalékát kitevő kormányzati deficit 9,4 százalékra ugrását eredményezte 2002-ben. Medgyessy további neoliberális reformok végrehajtását is elhatározta. A munkaviszonyokat jogilag modernizálják, s az előző kormány által számos intézmény megszüntetésére irányuló vitatható döntéseket visszavonják. Az egészségügyi ágazat privatizációja különösen fontos reform volt, amit a Medgyessy-kormány egy tízéves program keretében kívánt végrehajtani. Saját vállalkozásban dolgozó körzeti orvosok kezdhették meg működésüket 2002-ben. Egy 2003-ban elfogadott törvény megnyitotta az utat az egészségügy vagyonának, többek között a kórházak széles körű privatizációja előtt. E reformok jelentős részét külföldi intézmények sürgették.

A Medgyessy-kormánynak elő kellett készítenie a 2004-es EU-csatlakozást. Az Európa Bizottság 2002-es országjelentése kimondta, hogy Magyarország működő piacgazdaság, s az aktuálisan folyó reformok kiteljesedése nyomán az ország képessé válik az EU versenyképességi nyomásával és a piaci erőkkel való megküzdésre. Ugyanakkor több társadalmi és gazdasági problémáról is említést tett. A makrogazdasági irányítás terén a költségvetési politika ciklikussá válásának megelőzését szolgáló általános kormányzati deficit csökkentésére és az inflációs ráta további mérséklésére volt szükség. Az Európa Bizottság azon a véleményen volt, az egészségügyi szektorban mélyrehatóbb reformokat kell elindítani, a bérnövekedést pedig ismét összhangba kell hozni a termelékenység növekedésével, hogy ne kerüljön veszélybe az ország versenyképessége. Az EU egy olyan periódusban sürgette a Medgyessy-kormányt arra, hogy állítsa helyre a magyar gazdaság teljes makrogazdasági egyensúlyát, különös tekintettel a GDP összetételére, a külföldi számlákra, illetve a valuta és kamatlábárfolyam stabilitására, amikor Magyarország a komoly költségvetési hiánnyal a 2003. évi szoros, ám ambiciózus költségvetési politikával és egy szigorú 2004-es költségvetéssel szállt szembe.

Az EU nyomása alatt a privatizáció, amely 1997-re javarészt befejeződött, 19 még állami tulajdonban lévő nagyvállalat eladásával újabb lendületet kapott. A Postabankot eladták egy külföldi bankcsoportnak. 2002-ben liberalizálták a telekommunikációs piacot, 2003-ban elkezdődött a villamosenergia-piac fokozatos liberalizációja, 2004-ben lefektették a gázpiac liberalizációjának jogi alapjait. Lépéseket tettek a viszonylag előrehaladott nyugdíjreform kiteljesítése érdekében.

A Medgyessy-kormány olyan időszakban alakult meg, amikor a magyar gazdaság és az államháztartás számos strukturális gyengesége lett nyilvánvalóvá. Nyugaton az “Internet-buborék” kidurranása recesszióhoz vezetett az Egyesült Államokban és számos európai országban. Pénzügyi zavarok keletkeztek. Eközben Magyarország haladt a vihar felé. Medgyessy, aki egy túlságosan ambiciózus, a GDP 5 százaléka alatti hiányt tervezett 2003-ra, növekvő hiánnyal küzdött. Az államadósság 2002-ben a 2001-es GDP-hez mért 53,4 százalékról 56,3 százalékra emelkedett. A gazdasági növekedés lelassult, mivel az exportágazatot, beleértve a külföldi turizmust, csökkenő kereslet sújtotta, amihez 2003 januárjáig erőteljes valutafelértékelés is társult. Mindennek következtében 2002-ben a külső mérlegegyensúly romlani kezdett, a folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 4 százaléka volt. 2002-ben az FDI szembetűnően, a GDP 1,8 százalékára csökkent, s ez a tendencia tovább folytatódott 2003 elején is. Ennek eredményeként az adósságot nem generáló tőke nettó kiáramlása volt tapasztalható, s a folyó fizetési mérleg hiányát kizárólag a nettó külső adósság növeléséből finanszírozták. A munkanélküliségi ráta átmenetileg 6 százalék fölé emelkedett. Mindez spekulációs piaci támadást generált a forint lebegtetési sávjának felső határán. Medgyessy ideiglenesen ellenőrzése alá vonta a helyzetet, de e zavar következtében a Nemzeti Bank és a kormány új inflációs célkitűzésben állapodott meg. 2003 júniusában a forint euróhoz viszonyított központi árfolyamát 2,26 százalékkal leértékelték.

2003-ban a magyar tőkepiac azonban gyorsan fejlődött, a pénzügyi közvetítés a hitelállománynak a 2002-es GDP-növekedés kétszeresét kitevő emelkedésével tovább erősödött, a bankok jövedelmezősége magas maradt. Az állampapírokban való külföldi tőkerészesedések terén a valutazavart követően több fontos befektető, pl. nagy nyugdíjala­pok kezdték elhagyni a piacot, helyüket a rövid távú spekulációs tőke (“hot money”) foglalta el. 2004-ben a külföldiek magyar részvénytulajdona 74,9 százalékra nőtt (l. 2. táblázat). Az emelkedés nem pusztán abból adódott, hogy a külföldiek felvásárolták a magyarok által eladott részvényeket, sokkal inkább a BÉT-en megjelenő új kibocsátások felvásárlásából. 2004-ben a BÉT részvénypiaci tőkeértéke 4000,07 milliárd forintra (16,17 milliárd euró) emelkedett.

Következtetések

Magyarországnak a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenete és a kapitalista világrendszerbe való további betagozódása nagyban hasonlított a többi közép-európai országban tapasztaltakhoz. A versenyképességi kiigazító politikák által kísért kereskedelmi liberalizáció, a privatizáció és a megszorító intézkedések összhangban voltak a washingtoni konszenzussal. Magyarország állami pénzügyi stratégiája és a Nemzeti Bank tevékenysége az IMF ellenőrzése alá került. Mivel kelet-európai piacainak mintegy kétharmadát elvesztette, Magyarországnak új értékesítési lehetőségeket kellett felkutatnia a rendkívül versenyképes nyugati piacokon, elsősorban az EU-ban.

A neoliberális piaci reformpolitikát folytató különböző koalíciós kormányok alapvető változtatásokat hajtottak végre a gazdaság intézményeiben és struktúrájában. Az országnak az Antall-kormány ideje alatt még növekvő eladósodottságát magas társadalmi árat fizetve és a kádárizmustól örökölt átfogó jóléti államon rést ütve zabolázták meg. 1994 után, amikor megindult a külföldi tőkebeáramlás és megállt a keleti piacok beszűkülése, a gazdasági növekedés jól tükrözte a magyar gazdaság erőteljes és gyors nemzetköziesedését. Az 1995-ös fizetésimérleg-válság fordulópont volt a magyar makro-gazdaságpolitikában. Beindult az ún. “strukturális akadályok” elhárítására irányuló költséges makrogazdasági kiigazítási politika. Ez a fokozatosságtól a neoliberalizmus felé való elmozdulást jelentette a szocialista-liberális kormány regnálása alatt. A terjedő elégedetlenség és a könyörtelen Bokros-csomaggal szembeni tiltakozás ellenére a mobilizálódó baloldal sem tudta megállítani a reformokat. A kiigazítási csomag egyik kritikus pontja a forrásoknak a bérből és fizetésből élők felől a vállalatokhoz való átcsoportosítása volt, ami Magyarországot a külföldi tulajdonú exportágazatok számára az alacsony bérek paradicsomává tette.

A neoliberális Bokros-csomag és a korábbi állami vállalatok privatizációja ellenére Magyarországot gazdaságilag és pénzügyileg a nemzetközi tőkepiac bármely elmozdulása sebezhetővé tette. Az 1994. decemberi mexikói tequilaválság, az 1998-as orosz válság és a forint 2003-as krízise nyilvánvalóvá tette Magyarország ingatag helyzetét. Az ország az ipari beruházások és növekvő szolgáltatási szektor fenntartásában erősen függ a külföldi tőkebeáramlástól. Az alacsony bérek motorjai az exportvezérlésű beruházásoknak az ipari szektorban, azonban kevéssé járulnak hozzá a belső fogyasztói piac növekedéséhez. A beruházási döntések nem Magyarországon, hanem külföldi központokban születnek.

A neoliberális technokraták hatalomba kerülése a nemzetközi pénzügyi intézményeknek és az EU-nak Magyarország globális kapitalizmusba való integrációjában játszott szerepéből eredeztethető. Miután az Antall-kormány monetáris indíttatású politikája katasztrófába torkollt, a privatizációk és a gazdaság liberalizálása révén a világpiacba való gyors integráció volt az egyetlen járható út. Sürgős lett az EU-csatlakozás. Ezek a tények magyarázzák, miként volt lehetséges, hogy a jobboldal, miközben Magyarország nagyszerű múltja fölött kesergett, opportunista külpolitikát folytatott. Az MSZP és az SZDSZ neoliberális technokratái úgy vélték, hogy a társadalmi és gazdasági modernizációt a multinacionális tőke által generált gazdasági növekedésből és európai támogatásokból kell finanszírozni.

Időközben Magyarország egy kétpárti rendszer felé mozgott. Az MSZP meg tudta szerezni a modernizálódó városi középosztály szavazatait. Miként a blairisták Nagy-Britanniában, a magyar szocialisták is a politikai centrum felé mozdultak el, ahol találkoztak a liberálisokkal. Karcsú jóléti államot követeltek. Az európai integráció számukra pártokon felüli programmá vált. Az Orbán vezette jobboldal ezt a neoliberális stratégiát csak “hazafias” retorikával tudta befolyásolni. De csak a liberálisok által támogatott szocialisták nyújthattak garanciát az EU-ba való problémamentes integrációra és a gazdaság teljes internacionalizációjára.

A 2002-es választási győzelem bebizonyította, hogy a szocialisták immár nem függtek a munkásrétegek protestszavazataitól, hiszen a városi és értelmiségi rétegeket oda tudták állítani a nyugatiasodott és kapitalista Magyarországot célzó programjuk mögé. A jobboldal rákényszerült, hogy kiegyezzen a kevésbé megkérdőjelezhető nacionalista ambíciókat kergető mérsékeltebbekkel. E mérsékeltek számára igen vonzóvá vált a neokonzervatív bajor modell. Miután a múlt (a Lederhosen) és a jövő (high-tech ágazatok) erőit összeházasította, a neokonzervativizmus könnyedén egyesített különböző csoportokat és rétegeket Stoiber Bajor Keresztényszociális Uniójának zászlaja alatt.

Jegyzetek

¹ Magyarországon nem történt kuponos privatizáció, s az insiderek “spontán” privatizációi is csak elszigetelten fordultak elő a rendszerváltás kezdetén.

² Ez adta egy vitairat tartalmát, amely Budapesten járt körbe, és idő előtt jelent meg a külföldi médiában. Antal L., Bokros L., Csillag I., Lengyel L., Matolcsy Gy., “Változás és reform”, in: Acta Oeconomica, 1987., 38. évf., 3–4. sz., 187–213. o.

³ Antall 1993-ban meghalt.

⁴ Soros György, a nemzetközi pénzember a kezdetektől támogatta e liberális tevékenységeket. Budapesten megalapította a Közép-Európa Egyetemet. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Rajk László Szakkollégiumának 20. évfordulója alkalmából 1989. november 8–10. között megrendezett konferenciát a Soros Alapítvány támogatta. A kollégium igazgatója Chikán Attila, a későbbi Orbán-kormány gazdasági minisztere volt. “Közép-Európa 2000 után. Egy közgazdász nézetei.” Előadások, szerk. Sass Magdolna, Budapest, 1990. szeptember.

⁵ Bokros korábban az MNB-nél dolgozott.

⁶ Ezt a nézetet képviselte a Harvardon tanító Kornai János is, aki Rákosi alatt ifjú sztálinista tervezőként kezdte, majd később reformkommunistává vált.

⁷ A BUX-index a kezdés napján, 1991. január 2-án 1000 pontról indult.

⁸ Budapest számos szűk keresztmetszettel küzdött a tömegközlekedési ágazat infrastruktúrája tekintetében. Orbán igyekezett az állami beruházásokat vidékre irányítani, ahol szavazói éltek.

⁹ A kormány alakuló ülése előtt Orbán demonstratívan református istentiszteleten vett részt.

A rendszerváltás Szlovákiában is véget ért: az új hatalmi elit célja immár nem a nyugat-európai mintákhoz való alkalmazkodás, hanem a reformok álcájában egy párját ritkítóan radikális, jobboldali gazdaságpolitika megvalósítása. Szlovákia, de akár az egész kelet-európai régió lehet a neoliberális eszmék új laboratóriuma?

A szlovák politika lelkét nyomja egy nagy titok. Egy titok, amit egyik “beavatott” sem mer megosztani a közvéleménnyel. Törjük meg a tabut, s mondjuk ki: Szlovákiában a rendszerváltás véget ért.

Ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy véget értek a lakosság megpróbáltatásai. Sem azt, hogy Szlovákia ma egy tökéletesen működő nyugati típusú piacgazdaság. Sokkal inkább jelenti azt, hogy a kormányzati elképzelések fókuszában már nem a szlovák gazdaság és társadalom struktúrájának a nyugat-európaihoz való igazítása áll. Annak az időszaknak vége, Szlovákia EU-csatlakozása pontot rakott a végére. Ma nem nagy túlzás azt állítani, hogy a kormányzati törekvések célja éppen a nyugat-európai mintáktól való eltérés. Elhagyjuk a még létező európai típusú jóléti állam ismerős határait, s ismeretlen vizekre evezünk. “Reformok” – varázsszó, amely mögé ma is bármely gaztett elrejthető – leple alatt a kormány olyan radikális jobboldali programot akar végrehajtani, amelynek, annak egészét tekintve, az egész nyugati világban (beleértve az USA-t is) nincs párja. A program tartalmazza a nyugdíjrendszer privatizációját, az átalányadózást (akárcsak az alapvető szükségleti cikkek áfájának radikális növelését), az ingyenes egészségügyi ellátás és felsőoktatás megszüntetését és a még meglévő közüzemek, elsősorban a közszolgáltatások (pl. vízszolgáltatás) privatizációját.¹ A lakosságot okvetlenül tudatlanságban kell tartani a téren, hogy ezeknek az ügyeknek az égvilágon semmi közük az átmenethez, kizárólag arról szólnak, hogy Kelet-Európa – Latin-Amerika nyomában – a neoliberális eszmék legújabb laboratóriumává válik. Hiszen hova vezetne, ha ezt az emberek megértenék?

Kezdetben…

Szlovákiában ez az időszak viszonylag új keletű. Az elmúlt évtized valóban a központi irányítású gazdaságból a magántulajdonon alapuló gazdaságba való átmenetről szólt. Az átmenet egyik, a politikát ebben a periódusban határozottan uraló tipikus jelensége a privatizáció volt.

Nem is lehetett másképp. Hiszen a privatizáció már a kezdetektől inkább jelentett politikai, mint gazdasági reformot. Szakmai írásokban (ahol nem állt fenn annak veszélye, hogy ez a tudás “rossz” fülekbe jut) néhány nyugati tanácsadó nyíltan ki is mondta, hogy a privatizáció lényege a rendszerváltás visszafordíthatatlanná tétele, illetve annak betonbiztos garantálása, hogy Kelet-Európa az elkövetkező években nem próbál “harmadik út”-ra (a demokratikus és/vagy a piaci szocializmus útjára) térni.

A kelet-európai privatizáció természetesen nyugati hasonmásától minőségileg különböző jelenség, s nem csak a volumenében tapasztalható óriási eltérések miatt. Miközben Nyugat-Európában az állami tulajdont a független privát szektor által termelt pénzeszközökből vásárolják meg, Kelet-Európában nem volt hasonló pénzforrás. Magyarán, a rendszerváltás kezdetén nem volt olyan állampolgár, akinek elegendő privát pénze lett volna akár csak egy kis vállalat megvásárlásához – legálisan legalábbis nem. Ilyen körülmények között a privatizációt vagy az állami tulajdon külföldre való eladásával – amennyiben fellelhetők voltak ilyen független pénzügyi források –, vagy az állami tulajdonjogoknak egyénekre való közvetlen átruházásával lehetett végrehajtani.² Az, hogy az átruházásnak éppen melyik formája valósult meg – az ún. “kuponos privatizáció”, az “alagútásás” (amikor az állami vállalatok vezetői a vállalati tulajdont saját újonnan alapított cégeikhez irányították) vagy az állam általi “közvetlen eladás” – ebben a kontextusban lényegtelen. Kelet-Európában a belföldi privatizáció mindig és mindenhol alapvetően ajándékozást vagy lopást jelentett – nem egy ideológiai kinyilatkoztatás, hanem a puszta logika nyomán.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az újraelosztás (“privatizáció”) különböző módszereinek ne lettek volna különböző társadalmi következményei. A kuponos privatizáció előnye annak látszólag egalitárius étosza volt. Ez két szempontból volt fontos. Egyrészt társadalmilag igazságos cselekedet³ látszatát kölcsönözte a privatizációnak – és a hivatalos propaganda ellenére a rendszerváltás kezdetén a kelet-európai társadalmakban erősen érezhető volt a társadalmi igazságosságért való aggódás (ami nem feltétlenül kapcsolódott bizonyos nyílt politikai állásponthoz). Másrészt az esélyek látszólagos egyenlősége elfedte a folyamat valódi lényegét, vagyis hogy a tulajdon idővel a privatizálók kezébe jutott – befektetési alapokba, amelyeknek a kisrészvényesek milliói legjobb esetben is bagóért adták el csöppnyi értékpapírcsomagjaikat.

A kuponos privatizáció által generált társadalmi-politikai folyamat meglehetősen világos. A dolog természetéből adódóan a pártok, amelyek e módszer legzajosabb védelmezői, bizton számíthatnak népszerűségre a haszonélvezők között, vagyis az új tulajdonosi rétegben. Ennek a folyamatnak az az előnye, hogy miközben a két fél kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatot tart fenn, a felszínen a pártpolitika kartávolságra marad a gazdaságtól.

Így alapozódott meg Csehországban Václav Klaus Polgári Demokrata Pártjának támogatása, s ezt a stratégiát szerették volna követni Klaus szlovákiai hasonmásai is. Ez a törekvés azonban kudarcba fulladt, mert közbejött egy “nemzeti katasztrófa”: felbukkant Vladimír Mečiar.

Mečiar: összefoglaló a vezérről

A forradalom utáni Szlovákia története szinte a mai napig a Mečiar elleni harcok története. Mečiar a szlovákiai események legfőbb mozgatójának, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) elnevezésű forradalmi pártnak a tagjaként (noha nem alapító tagként) lett miniszterelnök az 1990-ben tartott első szabad választások után. Hamarosan azonban összeütközésbe került a VPN vezetésével, s a “régi” kommunista parlamenti mechanizmusok alkalmazásával menesztették pozíciójából.

Válaszképpen Mečiar kilépett a pártból, magával vitt számos képviselőt, s megalakította a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmat (HZDS), amely majdnem egy évtizedre a szlovák politika meghatározó ereje lett. 1992-ben megnyerte a választásokat, s Mečiar másodszorra is a miniszterelnöki székbe ülhetett. Agresszív és ellenséges politikai stílusának és a (főképpen a kereszténydemokraták által képviselt) jobboldal kitartó munkájának köszönhetően azonban a HZDS-ből több képviselő átült az ellenzékhez, s 1994-ben a kormány elvesztette a parlamenti bizalmi szavazást. Egy bal–jobb nagykoalíció jött helyette, amely mindössze fél évig maradt hivatalban. Az előrehozott választásokon a HZDS ismét fényes győzelmet aratott, Mečiar harmadszorra is kormányfő lett, s koalícióra lépett a szélsőjobboldali Szlovák Nemzeti Párttal (SNS) és az (állítólag) szélsőbaloldali Szlovák Munkásszövetséggel (ZRS). Úgy tűnt, a HZDS az elkövetkező években megőrzi domináns helyzetét. A jobboldal választási harcban egyszer sem volt képes legyőzni Mečiart, mindkét alkalommal csak háttéralkuk és manőverek segítségével tudta elmozdítani.

1998-ban, Mečiar első teljes ciklust kitöltő kormányzása után ez a feltételezés hamisnak bizonyult. A ciklus alatt a HZDS uralma nagyban hasonlított ahhoz a hátborzongató képhez, amelyet a jobboldal a kezdetektől fogva festett a falra: törvényszegések sora, antiliberális intézkedések, korrupció és az alvilággal való egyre erőteljesebb összefonódás jellemezte ezt az időszakot.

A szlovák elnök (kezdetben Mečiar szövetségese, később esküdt ellensége) fiának elrablása szimbóluma ennek a periódusnak. Az Interpol által körözött fiút (ez már önmagában jellemzi az ország akkori állapotát) elrabolták, erőszakkal leitatták, majd átadták az osztrák rendőrségnek. A későbbiekben kiderült, hogy mindezt a szlovák titkosszolgálat hajtotta végre. Az ügy félelmetes kulminációjaként az egyik fő szemtanú összekötőjeként szolgáló fiatal rendőrt, titkosszolgálati ügynökök és a maffia jellegű alvilág nyilvánvaló összejátszása során, meggyilkolták.⁴

Az efféle események azonban jelentőségük ellenére pusztán a HZDS-uralom mélyebb struktúráinak megnyilvánulásai. Mit mondhatunk e struktúrákról?

Az ideológiai színjátékok ellenére a HZDS valójában soha nem tért el az akkori Kelet-Európát jellemző piacorientált konszenzustól: a politikai folyamat célja a működő kapitalizmus megteremtése volt. A jobboldali liberális ellenzéknek a HZDS-t “reformellenesség”-gel vádoló retorikája tehát nem állta meg a helyét. Mečiar pártja valóban saját útját követte az átmenet során, már ami a makro-gazdaságpolitikát illeti. Mečiar harmadik kormánya például a restriktív pénzügypolitika felől elmozdult egy expanzív politika felé (efféle keynesi stratégia a monetáris oldalon a Központi Bank függetlensége miatt nem volt kivitelezhető). A strukturális reformok tekintetében azonban soha nem volt szó “harmadik útról”. Miként azt Mečiar már a kezdetekben kijelentette, pártjának célja egy “nemzeti tőketermelő réteg” kialakítása volt (az “osztály” szó a posztkommunista Szlovákiában természetesen nemkívánatos volt), s ehhez a célhoz meglehetősen következetesen ragaszkodott is.

Visszatekintve, a HZDS politikája tulajdonképpen koherensnek tűnik. A párt megpróbált kiépíteni egy gazdaságilag és politikailag erős és kellőképpen nacionalista ideológiával aládúcolt nemzetállamot (ahol első megközelítésben a “politikailag erős” kb. annyit tesz, mint “antiliberális demokrácia”), egy autoriter jellegű, többé-kevésbé szabad, ciklikus választásokkal legitimált rezsimet. A stratégia egyben a hazai privatizálók külföldi érdekekkel szembeni pozitív diszkriminációját is jelentette. A neoliberális elvekkel (sőt néhány saját kijelentésével is) abszolút ellentétben a HZDS igyekezett minél több közvetlen külföldi beruházást megakadályozni. Ebben a tekintetben meglehetősen sikeres volt, magára vonva ezáltal az EU és a globális kapitalizmus más intézményes karjainak múlhatatlan rosszallását.

HZDS: osztályanalízis-kísérlet

A “nemzeti tőketermelő réteg” létrehozását célzó törekvésében Mečiar, Klaustól és Balczerowicztól eltérően, nem volt a kuponos privatizáció híve. Az a politika egyértelműen a Mečiart a hatalomból elmozdító liberális jobboldalhoz kötődött. Ráadásul a kuponos privatizáció rendkívül hátrányosan érintette a “régi” vezető osztályt, holott éppen ez a réteg tekintette hős lovagjának Mečiart.⁵ E két ok miatt a HZDS elvetette a kuponos privatizációt, s helyette az állami tulajdon újraosztásánál a “közvetlen eladás” elvét érvényesítette.

Másfelől azt is meg kell jegyezni, hogy a HZDS-nek, szinte az egész időszak alatt, valóban voltak a megfigyelők némelyike által érthetően “baloldalinak” titulált megnyilvánulásai. A neoliberális konszenzus “puha” oldalát képviselte, vagyis a legtöbb rendszerváltó országban a politikai baloldal (legyen az posztkommunista, miként Lengyelországban vagy Magyarországon, vagy sem, mint Csehországban) által eljátszott szerepet vállalta föl. Miként arról már szó volt, a neoliberalizmus “puha” szárnya (vagy a “jó hekus–rossz hekus” páros “jó” fele) elfogadja a működő magántulajdonon alapuló kapitalizmus kialakításának szükségességét, s ekképp mindenféle “harmadik utat” mint semmitmondó kísérletet utasít el; elfogadja továbbá a neoliberális makrogazdasági doktrínák többségét (vö. a költségvetési hiányok ördöge, az infláció kontrolljának nyomasztó igénye, az alacsony adószint szükségessége stb.), vagyis elutasítja a hagyományos szociáldemokrata és keynesi alapelvek többségét. “Puhasága” részben e politikák fél szívvel való és következetlen alkalmazásában, részben abban áll, hogy maximalizálni igyekszik a fenti követelő kényszerek által a szociális védelem számára meghagyott szűk mozgásteret.

Amit tehát Mečiar képviselt, az valójában az átmenet “vesztesei” (munkások és nyugdíjasok), illetve “győztesei” (a régi vezetői rétegek és más “ipari” privatizálók) egyes csoportjainak osztályközi szövetsége volt, amelyet az eltérő érdekek ellenére egységbe forrasztott a nyugati tőkében és annak intézményes formáiban (főleg az IMF-ben, a Világbankban és az Európai Unióban) megtestesülő sokkal erősebb ellenfél. Ne felejtsük el, hogy ez közel sem egy mindenkit tömörítő szövetség volt. A “vesztes” oldal két, részben átfedésben lévő, mellőzött csoportja a munkanélküliek és a romák voltak. Miközben a Mečiar-kormány nem bánt túlságosan kíméletlenül a munkanélküliekkel, egyértelműen képtelen volt, vagy nem akart, mit kezdeni a regnálása teljes időszakában 12% fölött mozgó munkanélküliségi rátával. (Mindazonáltal a következő kormányok még tehetetlenebbnek bizonyultak e probléma kezelésében.) Szinte semmit nem tett továbbá a roma szegénység hosszú távú problémájának megoldására. (El kell ismerni ugyanakkor, hogy ez egy különösen makacs probléma, amire vonatkozóan a konvencionális – vagy akár a heterodox – közgazdasági gondolkodás rendkívül kevés útmutatást ad; a roma és nem roma kultúrák kölcsönösen gyümölcsöző és konfliktusmentes együttélését Európában még sehol nem sikerült megvalósítani.)

A “nyertes” oldalon az ipari vezetőknek az újonnan létrejött befektetési alapokkal szemben a privatizáció során megnyilvánuló erőteljes preferálását az “ipari tőkének” a “pénzügyi tőkével” szembeni támogatásaként lehet értelmezni. Erősen hangsúlyozni kell azonban, hogy ez pusztán egy metafora; a rendszerváltás kezdetén efféle osztályon belüli elkülönülések egyszerűen nem léteztek. A gondolat lényege az, hogy a HZDS a termelőeszközök fölötti kontrollal hagyományosan a legközvetlenebbül rendelkezők (a “régi” vezetők) győzelmét reprezentálta az anyagi tulajdonnal nem, ám az új, dinamikus gazdasághoz illeszkedő képességekkel, energiával és tudással, a “humán tőkével” rendelkezők (lényegében a fiatalabb generáció) ellenében. A Szlovákiában a felmérésekben megjelenő szavazói minták, amelyeket az elit kommentárjai nyíltan a lakosság “butaság”-ának tulajdonítottak, megerősítik ezt az elemzést: a HZDS-szavazók dominánsan az idősebbek és alacsonyabban iskolázottak közül kerültek ki, míg ennek ellenkezője volt tapasztalható az ellenzék esetében.

A Mečiar-rezsim tehát, annak ellenére, hogy a kommunista érával való legalábbis félforradalmi szakításból származott, képviselte annak egyfajta alapvető kontinuitását vagy legalábbis egy ahhoz való strukturális hasonlóságot. Ennek lényege a létének alapját képező alku: “biztonság” vs. “szabadság”. (Sietek hozzátenni, hogy e terminusokat nem szabad felületesen értékelni; ez esetben sem a biztonság, sem a szabadság nem abszolút érték, hanem a valóság bizonyos aspektusainak ideológiai reprezentációi.) A rendszerváltás elkerülhetetlenségét adottnak tekintve a HZDS-rezsim alkut ajánlott a lakosság nagyobb része számára: “Mi megőrzünk a szociális biztonságból annyit, amennyit lehetséges, csak annyi fájdalmat okozunk nektek, amennyit szükséges, ti meg hagytok minket kormányozni, ahogyan mi akarunk.” A gazdaság növekedési ütemét tekintve valóban úgy tűnhet, hogy a HZDS megtette alkuban vállalt kötelezettségét, bár eredményessége 1998-ra visszaesett:

A jobboldali ellenzéknek az a vádja, hogy Mečiar “kommunista”, miközben a vád minden elképzelhető (ideológiai, magatartási, történelmi, gyakorlati) szinten hamis, kifejezett egy mélyebb igazságot. Mert bár Mečiar sokkal inkább hasonlított egy latin-amerikai populista figurához, mint egy (poszt-)sztálinista kommunistához, a pártja által a lakosságnak ajánlott alku, mutatis mutandis, pontosan ugyanaz volt, mint amit a “gulyás-kommunista” régi rezsim ajánlott az 1968-as szovjet bevonulás után.

Mečiar végső bukásának az volt az oka, hogy a “szociális és antiliberális” rezsim programja valójában soha nem élvezte a többség támogatását. Vonzotta a lakosság jelentős részét, de túlélése a még nagyobb “semleges” csoporttól függött. A “középen” álló választói csoportok (sem erősen Mečiar-pártiak, sem pedig Mečiar-ellenesek) indifferens hozzáállása hamar ellenségességbe fordult, izolálva a HZDS-t Szlovákián belül is, hasonlóan a nemzetközi helyzethez. Pártpolitikai szinten ez abban nyilvánult meg, hogy 1998-ban, amikor korábbi szövetségesei (az SNS és a ZRS) a harmadik Mečiar-kormányban való részvételük miatt súlyos veszteségeket szenvedtek, és uralmát nem tudta tovább fenntartani, a HZDS nem talált koalíciós partnereket. Sokkal inkább ez a tény, semmint a HZDS-en belüli támogatás eróziója eredményezte a Mečiar-éra végét.

A baloldal összeomlása

Gazdaságpolitikája vonatkozásában a HZDS lényegében a “puha” szárny szélső baloldalán helyezkedett el – miként a fenti utalásokból kiderül, nyíltan keynesi politikát mert folytatni, például a deficitfinanszírozású közművek (elsősorban útépítések) esetében –, s a neoliberális jobboldal annak rendje s módja szerint el is ítélte ezért. Így a gazdaság vonatkozásában baloldalisága néha tulajdonképpen fölülmúlta a tőle balra elhelyezkedő s az 1989 után vitathatatlanul legjelentősebb baloldali csoportét, gátolva annak erősödését.

A posztkommunista Demokratikus Baloldal (SDL) így nem tudott lépést tartani a környező országok testvérpártjainak sikereivel. Mivel képtelen volt hegemóniát teremteni a baloldalon, s törzsszavazóin kívül másokat alig ért el, az SDL a HZDS-t érthető okokból mindig sokkal hangosabban bíráló jobboldallal alkotott Mečiar-ellenes szövetség részévé redukálódott.

A SDL-nek hosszú távú növekedésre a legjobb esélyei az 1998-as választások után adódtak, amikor “független balos” ellenzéki politikát folytatott, és visszanyerte a jobboldali pártokkal (akikkel egyébként 1994-ben Mečiar kisebbségi kormányát is megdöntötte) történt korábbi kalandja miatt elvesztett szavazatokat. A választásokat követően a HZDS elvesztette kormányképességét, s a jobboldal elég kiegyensúlyozott volt a kormányalakításhoz. Az SDL pozíciója ideális volt ahhoz, hogy a HZDS ellenében támogassa a jobboldali kisebbségi kormányt, ám mégse kötődjön annak népszerűtlen intézkedéseihez, ezek többségét azonban ellenőrzése alatt tartsa a bizalmi szavazás jelentette fenyegetés árnyékában. Ehelyett úgy döntött, hogy belép a kormányba, ismét elkövetve ezzel a korábbi hibát. Ha mind a jobboldallal, mind Mečiarral szemben fenntartja kritikus hozzáállását, 2002-ben az SDL az ellenzéki szavazók számára az alternatíva pártja lehetett volna. Ezt a politikát azonban egy magányos, fiatal párton kívüli valósította meg. Robert Fico, aki 1998 után nem sokkal hagyta el az SDL-t, megalakította saját pártját, a SMER-t (“Irány”); a kitartó médiakampány ellenére a 2002-es választásokon a SMER jelentősnek mondható, 13,46%-os eredményt ért el.⁶

Az SDL-t a kormányba való belépés felé lendítő ellenérv kétségtelenül a “muszáj ott lenni a privatizációs lakománál” volt. Ez az a pont, ahol tökéletesen nyilvánvalóvá válik az “átmenetpárti baloldal” paradoxonja. Miként arról fentebb szó volt, a privatizáció képezi a rendszerváltás alapját; a politika által érzékelt cél (Szlovákiában legalábbis) hamar a politikai pártok gazdasági hátterének a privatizációban való részvétellel való biztosítása vált. Egy átmenetpárti baloldal nem engedheti meg magának, hogy kimaradjon az állam feldarabolásából – vagy legalábbis ezt képzeli. Ugyanakkor azonban éppen azon emberek szócsövének kellene lennie, akik vesztesei az osztozkodásnak, s leginkább szenvednek annak közvetlen következményeitől. Nehéz elképzelni, hogyan lehetséges a kettő egyidejűleg.

Nyilvánvaló, hogy a paradoxon túlléphető – úgy tűnik, ez több rendszerváltó országban is sikerült. Szlovákia egyedisége abban áll, hogy a baloldal képtelen volt önmaga megszerezni saját részét a privatizációs tortából; kénytelen volt jobboldali “barátaira” támaszkodni – akik természetesen távolról sem voltak barátok. A jobboldal, miután csúfos vereséget szenvedett az 1992-es választásokon, a “független szakértőkből” álló think-tank hálózat kiépítését és a médiának a saját ügyére való fokozatos átirányítását jelentő klasszikus Gramsci-i stratégiának köszönhetően lassan visszanyerte erejét, miként azt Susan George (1997) megírta. (Ma egyetlen középbal napilap sincs Szlovákiában, nem is beszélve a kereskedelmi tv- vagy rádióadókról.) A médiát a jobboldal maximálisan fölhasználta a baloldal destruálásában.

Tehát miközben a Mečiar-ellenes bal–jobb kormány boldogan osztozkodott a maradék zsákmányon, ekképp folytatva a korábban oly élesen elítélt mečiari gyakorlatot, a rivaldafény kifejezetten csak az SDL-re irányult. Az egymást követő botrányok egy páratlanul korrupt párt benyomását keltették (miközben természetesen sem többet, sem kevesebbet nem tett kormánybeli partnereinél). A médiaforrásokat a jobboldal arra használta fel, hogy megetesse az emberekkel azt, hogy minden általuk érzékelt probléma a “reformfolyamat” leállásának eredménye, ami viszont az SDL ellenállásának köszönhető.

Az utóbbi vádban tulajdonképpen volt egy hajszálnyi igazság abban az értelemben, ami csak most látható világosan. Az SDL, amely valóban a neoliberalizmus “puha” szárnyát képviselte, erős ellenérzéssel volt azokkal a mai kormány által egyébként lényegében ellenállás nélkül alkalmazott) intézkedésekkel szemben, amelyekkel a “kemény” jobboldal játszadozott. Az SDL azonban képtelen volt, vagy nem akarta meghallani ezt az üzenetet, amíg kormányon volt, nem akart “reformellenes erőként” megjelenni (mint Mečiar, akit oly eredményesen feketítettek be ezzel az ecsettel).

E médiastratégia eredményeként, bár az SDL-hez kötődő kapitalisták nagy részt szakítottak a korábbi állami vagyonból, a párt elveszítette lelkét – s igen valószínű, hogy politikai életét is. A 2002-es választásokat nem sokkal megelőző (az egyén politikai elkötelezettségétől függően “modernizálók”-ra és “bolsevikok”-ra vagy “jobbosok”-ra és “igazi balosok”-ra való) végzetes szakadásnak köszönhetően a párt a választásokon a szavazatok 1,36%-át nyerte el, hasonlóan a belőle kivált frakcióhoz (1,79%), így egyikük sem érte el a parlamentbe kerüléshez szükséges 5%-os küszöböt. A baloldalt most egyedül az újjáalakult és a választásokon 6,32%-ot szerzett s ezzel 1992 óta először parlamenti erővé vált Szlovák Kommunista Párt (KSS) képviseli (egy sztálinista garnitúra, amely büszkén hirdeti az 1989 előtti rendszerhez való kötődését, annak minden “deformitása” ellenére) s – talán? – Robert Fico SMER-je.

SMER – “aktuálisan létező szociáldemokrácia”?

A jelzőhasználat találó. Miután Fico otthagyta az SDL-t, megalakította a SMER-t, egy kifejezetten “ideológiamentes”, “pragmatikus”, “menedzser típusú” pártot, amelyet kizárólag a “megoldások” érdekelnek, függetlenül azok “balos vagy jobbos ízétől”.⁷ Tulajdonképpeni programja szerint a SMER kulturális szempontból meglehetősen nacionalista, gazdasági szempontból meglehetősen neoliberális szemléletű – a rendszerváltó politika szokásos hátborzongató mixtúrája. Lehet azonban a neoliberalizmus “puha” szárnya újjáéledésének is tekinteni, most, hogy a HZDS a külföldi legitimitás megszerzése érdekében kétségbeesett erőfeszítéseket téve kifejezetten jobboldali párttá fejlődik, ami a csoportosulás “Néppárt”-tá való átkeresztelésében csúcsosodik ki. A SMER egy másfajta címkét kapcsolt saját nevéhez, nevezetesen a “harmadik utat” (Blair, nem pedig Ota Šik modellje szerint), s a 2002-es választások óta, amelyen nem a várakozásoknak megfelelően szerepelt, tudatosan “a jobboldali kormány alternatívájaként” pozicionálja magát (bár még ki kell mondania azt, ami nyilvánvaló, vagyis hogy a jobboldal alternatívája a bal). A SMER nyitni próbált mind a Szocialista Internacionálé, mind a baloldal jelenleg aprócska pártjai felé, így próbálva a szociáldemokrata spektrum hegemón erejévé válni. Ért már el bizonyos sikereket; legalább egy baloldali csoportocskával már megállapodott az összeolvadásról, s az Európai Szocialista Párt a SMER-t fogja támogatni a közeledő európai parlamenti választásokon.

Miként arról már szó volt, a SMER a neoliberális spektrum “puha” szárnyán helyezkedik el – elutasítja például a kormány nyugdíjreformmal kapcsolatos elképzeléseit –, s ebben az értelemben valóban baloldali párt. Nincsen azonban szociáldemokrata (sem posztkommunista) háttere, s nehéz megjósolni, hogy annak megteremtése esetén fő alapítói (és pénzelői!) miként reagálnának. Még ha rugalmasságából fakadóan sikerülne is a lehető legkevesebbet mondania a politikai térben való manőverezések idején, nehéz megjósolni, miként viselkedne kormányra kerülve. Könnyen lehet, hogy önmagának a népszerűtlen jobboldal alternatívájaként való megjelenítése pusztán a nagyszerű politikai érzék megnyilvánulása, nem pedig valódi ideológiai szembenállás. Így tehát legjobb esetben is csak “aktuálisan létező szociáldemokráciának” tekinthetjük – ugyanabban az értelemben, ahogyan az 1989 előtti rezsim az “aktuálisan létező szocializmusként” aposztrofálta önmagát.

A következő lépés?

A jobboldal 2002 óta szabadon, lényegében ellenzék nélkül kormányoz (Mikulaš Dzurinda vezényletével, aki az előző kormányt is vezette). Az eredmények korán megmutatkoztak. A kormányprogram olyan, mint egy jobboldali karácsonyi kívánságlista, miként arról már e cikk elején szó volt. Nemzetközi színtéren a kormány az Egyesült Államok hű szövetségese, belevonszolta Szlovákiát (a lakosság 75%-ának egyértelmű elutasítása ellenére) a “Hajlandók koalíciójába” (“Coalition of the Willing”), ekképp téve az országot az “Új Európa”-csatlós elsőrangú példájává.

Egy üdvözlendő és váratlan fejlemény során a kormánypolitikával szembeni ellenállás nem a parlamentből (amely, mint az a fentiekből kiderül, gyakorlatilag balmentes övezet), hanem a korábban konzisztensen “politikamentes” megközelítésükhöz ragaszkodó szakszervezetek felől indult el.⁸ Amikor a hálózat privatizációjának előkészítése során 2003 elején több “veszteséges” vasútvonalat lezártak, a vasúti szakszervezetek 1989 óta először szerveztek nagyobb sztrájkvitát. A sztrájkot, amelyet határozatlan idejűre terveztek, masszív társadalmi támogatottság övezte, három nap után mégis véget vetett neki egy bírósági határozat. A bíróságot arra kérték fel, hogy hozzon határozatot a sztrájk legalitásának tárgyában, s az az ügy tárgyalása közben felszólította a sztrájkolókat az akció elhalasztására. A vasúti szakszervezet beadta a derekát, s bár hónapokkal később ez a bírósági aktus helytelennek bizonyult, a vasúti munkásokat időközben ért megfélemlítések és fenyegetések mind a mai napig elegendőnek bizonyultak egy hasonló akció megelőzésére.

Időközben a kormány is rendkívül népszerűtlenné vált, s várhatóan még inkább azzá lesz, hiszen az adóreformok (amelyek az áfanövekedés miatt az alapvető szükségleti cikkek árának növekedését is maguk után vonják) fájdalmasak. A különféle privatizációs botrányok a maradványait is lerombolták annak az eszmének, hogy “a demokraták” (miként a jobboldal önmagát a Mečiar elleni harcban aposztrofálta) bármiben is különböznének a többiektől.

A legnagyobb szakszervezeti szövetségnek egy általános sztrájk (ami nem tévesztendő össze a fent említett vasutassztrájkkal) elindítására tett törekvései csúfosan megbuktak. Ellenben részleges sikert ért el egy nyíltan politikai vállalkozásban. A szlovák alkotmány szerint amennyiben azt legalább 350 000 ember kéri, az elnök köteles népszavazást kiírni. Mindössze két hónap alatt a szakszervezetek majdnem kétszer annyi (600 000) aláírást gyűjtöttek össze egy a “Mikulaš Dzurinda-kormány terminusának lerövidítéséről” kiírandó népszavazást követelő petícióhoz.

Az elnök, Rudolf Schuster annak rendje s módja szerint kiírta a népszavazást, amelyet az elnökválasztással egy napon tartottak (egyértelműen számítva az ebből adódó némi támogatásra). A népszavazás, amelyet április 3-án tartottak, azonban “sikertelennek” bizonyult – a részvételi arány ugyanis 35%-os volt, nem érte el az eredmény érvényességéhez szükséges 50%-os küszöböt. A népszavazás tehát az összes addigi szlovákiai népszavazás – kivéve az EU-csatlakozásról tartott referendumot – sorsára jutott. Ebben az összefüggésben érdekes megemlíteni, hogy a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala által a szavazás előtt mindössze egy héttel végzett közvélemény-kutatás szerint a lakosság 56%-a határozottan kinyilvánította a szavazáson való részvételi szándékát, 31%-a nyilatkozott határozottan úgy, hogy nem megy el szavazni, a maradék 13% bizonytalan volt. Mi történt hát a kutatást követő héten, ami több mint harmadával csökkentette a részvételi arányt? Egyszerűen nem tudjuk.

A népszavazást minden ellenzéki párt, különösen a SMER és a Kommunista Párt intenzíven támogatta. Ám miközben a népszavazás eredményei csalódást okoztak az ellenzéknek, az elnökválasztás eredményei dupla veszteséget jelentettek a Dzurinda-kormány számára. Az első körben a koalíciós pártok összes jelöltje kiesett, a második fordulóba meglepetésre a győztes Mečiar és a második helyezett Gašparovič, Mečiar korábbi szövetségese, majd ellenlábasa jutott.

Gašparovič a Mečiar-érában prominens funkciót töltött be, a parlament szóvivője volt. A 2002-es választásokat megelőző, Gašparovičnak a HZDS-ből való távozásával végződő vitájuk oka egyszerűen az volt, hogy a vezetőség, számukra nyilván világos okok miatt, nem volt hajlandó Gašparovičnak helyet adni a jelöltlistán.

Gašparovič, híven a szlovák politika régi hagyományaihoz, megalapította saját pártját, amely azonban nem érte el a parlamentbe kerüléshez szükséges 5%-os küszöböt. Az elnökválasztáson elért sikere egyértelműen a SMER-től érkezett támogatásnak volt köszönhető. Nehéz megmondani, miben állhatott a kettejük közti alku. Mindenesetre a kormány nyilvánvalóan szívesebben vette volna, ha Mečiar költözik az elnöki palotába. A Mečiart a kormányrúdnál nélkülözni kényszerülő, “Néppárt” címkével ellátott és újszerűen “kemény” neoliberális politikát folytató HZDS ideális partnerjelölt lett volna a jelenlegi jobboldal számára abban, hogy megakadályozza a SMER következő választások utáni hatalomra jutását. A Dzurinda-kormánynak most hátrányt jelentett az, hogy éveken keresztül démonizálta Mečiart, nem tehetett 180 fokos fordulatot, arra biztatva választóit, hogy támogassák őt. Így csak annyit léphetett, hogy a második forduló bojkottjára hívott fel, látszólag azért, mert elutasította a “kisebbik rossz” logikáját. Ez azonban sok szavazó számára nem volt elég erős érv, így Gašparovič a második fordulóban kényelmesen besöpörte a szavazatok 60%-át.

Vannak már ugyanakkor jelei annak, hogy Gašparovič nem marad lojális a SMER-hez. Szemben a hivatalban lévő elnökkel, Schusterrel, aki a kormánnyal szemben a nép bajnokaként igyekezett beállítani önmagát – bár az elnöki pozíció nagymértékben ceremoniális jellegű –, Gašparovič már jelezte, hogy szerepében sokkal inkább a kettő közti “döntőbírónak” tekinti önmagát. Ez a SMER egyértelműen ellenzéki vonalától való nyilvánvaló eltérés.

Az izgalmas ebben a történetben a népszavazás sikertelensége. A politika tempója gyorsulni látszik – a szakszervezetek kijelentették, hogy fő politikai partnerüknek immár a SMER-t tekintik, amire a kormány azzal a fenyegetéssel válaszolt, hogy felszámolja a szakszervezetek, a munkáltatók és a kormány közti háromoldalú társadalmi párbeszéd jogi alapjait. A kormánynak, a népszavazás sikertelenségéből adódó felbátorodása nyomán, feltett szándéka, hogy a hamarosan a parlament elé kerülő egészségügyi “reform” kapcsán átnyomja saját elképzeléseit. Már jelentkezik ellenállás az orvosok szakmai szervezetei felől, s ez a részletek kiszivárgásával szélesedni látszik. A diákok ugyanakkor az elsősorban a tandíjak bevezetését tartalmazó felsőoktatási “reform” ellen kezdenek mozgolódni.

Nehéz előre jelezni a szlovák politika jövőjét. Az nyilvánvaló, hogy a baloldal, politikai értelemben, a második világháború előtt kezdődött időszak mélypontján van. Ugyanakkor a lehetséges újjáéledésének és megerősödésének táptalajt adni képes társadalmi feltételek napi szinten keletkezőben vannak. Minden adott a játszmához. Vajon lesz-e, aki fölveszi a kesztyűt?

(A tanulmány alapjául egy, a Kurswechsel című osztrák folyóirat 2004. áprilisi számában megjelent cikk szolgált.)

George, Susan (1997): “Győzelem az ideológiai harctéren: Leckék a gremscyi jobboldaltól” (“Winning the War of Ideas: Lessons From the Gramscian Right”), in: Dissent, Summer 1997, recenzió: http://www.tni.org/archives/george/dissent.htm

– (1999): “A neoliberalizmus rövid története: Az elit gazdaságok és a struktúraváltás lehetőségeinek húsz éve” (“A Short History of Neoliberalism: Twenty Years of Elite Economics and Emerging Opportunities for Structural Change”), a Gazdasági szuverenitás egy globalizálódó világban (Economic Sovereignty in a Globalising World) c. konferencián elhangzott ea., Bangkok, 1999. március 24–26., megtalálható: http://www.tni.org/archives/george/bangkok.htm

Husák, Petr (1997): Budování kapitalismu v Čechách: Rozhovory s Tomášem Ježkem [A kapitalizmus létrehozása cseh földön: Beszélgetések Tomaš Ježekkel], Volvox Globator, Praha

International Monetary Fund (2003): IMF Országjelentés No. 03/235: Szlovák Köztársaság: Statisztikai Függelék (Slovak Republic: Statistical Appendix), Washington D. C.

Krivý, Vladimír–Feglová, Viera–Balko, Daniel (1996): Slovensko a jeho regióny: analýza volebného správania [Szlovákia és régiói: A választói viselkedés analízise], Nadácia Médiá, Bratislava

Leško, Marián (1993): Ľudia a ľudkovia z politickej elity [A politikai elit emberei és kisemberei], Perex, Bratislava

Leško, Marián (1996): Mečiar a mečiarizmus [Mečiar és a mečiarizmus], VMV, Bratislava

Mikloš, Ivan (1997): “Prepojenie politickej a ekonomickej moci” [A politikai és gazdasági hatalom összefonódása], in: Szomolányi, szerk. (1997)

Národná Banka Slovenska (Szlovák Nemzeti Bank) weboldala – http://www.nbs.sk

– (2002) Programové vyhlásenie vlády Slovenskej republiky [A Szlovák Köztársaság kormányának programnyilatkozata], http://www.vlada.gov.sk/dokumenty/programove_vyhlasenie_vlady-20021104.rtf

Rothmayerová, Gabriela (1992): Zo zápisníka poslankyne [Egy képviselő naplójából], Perex, Bratislava

Rothmayerová, Gabriela (1997): Dusno [Levegőtlenül], Prima Print, Topoľčany

SMER párt weboldala (www.strana-smer.sk)

Stein, Jonathan (2001): “Neokorporatizmus Szlovákiában: a munkásság gyengélkedése egy (újra)demokratizálódó államban“ (“Neocorporatism in Slovakia: Formalizing Labor Weakness in a [Re]democratizing State”), in: Crowley and Ost, szerk. (2001)

Szomolányi, Soňa, szerk. (1997): Slovensko: Problémy konsolidácie demokracie [Szlovákia: A demokrácia konszolidációjának nehézségei], Slovenské združenie pre politické vedy/Nadácia Friedricha Eberta, Bratislava

Žiak Miloš (1996): Slovensko: od komunizmu – kam? [Szlovákia: A kommunizmusból – hova?], Archa, Bratislava

Žiak Miloš (1998): Slovensko medzi napredovaním a úpadkom [Szlovákia a haladás és hanyatlás mezsgyéjén], Bratislava

Jegyzetek

¹ Minden intézkedést tartalmaz a Kormány Programnyilatkozata (l. “Programové vyhlásenie vlády Slovenskej republiky” – http://www.vlada.gov.sk/dokumenty/programove_vyhlasenie_vlady-20021104.rtf

² Ezt még maguk a neoliberális “reformisták” is nyíltan vállalják: “A csehszlovákiai és a piacgazdaságokban szokásos privatizáció közötti második legnagyobb különbség a privatizálandó tulajdon és a megtakarítások volumenében állt. Ez a különbség olyan óriási volt, hogy már önmagában is tökéletesen egyedülálló folyamattá tette a csehszlovákiai privatizációt.” Husák, 1997, 195. o.

³ [A kuponos privatizáció] előnye, hogy …valódi lehetőséget ad arra, hogy a privatizációban minden érdekelt állampolgár részt vegyen” – Mikloš 1997, 50. o. A szerző neoliberális közgazdász, jelenleg Szlovákia pénzügyminisztere.

⁴ Az érdeklődő olvasó Mečiar regnálásának részletesebb – jobboldali és általános megközelítésű – vizsgálatát olvashatja itt: Leško (1996), Szomolányi (1997), Žiak (1996), Žiak (1998). Bizonyos epizódok elemzéséről l.: Gál (1991), Rothmayerová (1997).

⁵ Árulkodó momentum, hogy miközben Mečiar jobboldali ellenzéke a lakosság “racionális” felének képviselőjeként látja magát, ezen a ponton nincs gondjuk az osztályanalízissel (noha természetesen nem neveznék annak) – l. pl. Mikloš (1997), Žiak (1998).

⁶ Azt is meg kell említeni azonban, hogy a választásokat megelőző közvéleménykutatások szerint a SMER sokkal jobban állt, így a párt számára az eredmények bizonyos csalódást okoztak.

⁷ “1999-es megalakulása óta a SMER programadó dokumentumaiban pragmatista és racionalista pártként definiálja önmagát, s a szlovákok és a nemzeti kisebbségek életének jobbítását hatékonyan és erőteljesen szolgáló megoldásokat keresi. A SMER tudatosan elutasította a bal-, illetve jobboldalról a pártok között folytatandó terméketlen vitát. A rend, igazságosság és stabilitás értékeit helyezte előtérbe.” “A harmadik út”, programadó SMER-dokumentum, a SMER weboldaláról – kiemelések az eredetiben.

⁸ A “politikamentes” szakszervezeti stratégiáról szóló elemzést l. Stein (2001).