Az angliai bányászok 1984–85-ös sztrájkharcainak közgazdasági és szociális értelemben vett racionalitása húsz esztendő távlatából is kitűnik, míg a bányászszakszervezet és a munkavállalói önvédelem elleni támadások öncélúsága egyre nyilvánvalóbb.

Két évtizeddel az 1984–85-ös bányászsztrájkot követően Nagy-Britannia még mindig nem képes egységes álláspontra jutni a háborút követő időszak legnagyobb szociális összetűzése kapcsán. Az éveken át tartó konfliktus nemcsak a modern brit történelemben bizonyult vízválasztónak, hanem valójában – méretét, elhúzódását és hatását tekintve – az egész világon példa nélküli. Szembeállította az ország legerősebb és a politika által leginkább érintett munkáscsoportosulását az osztálybosszút forraló konzervatív vezetéssel, és megkezdte az ipari hátország, majd az energiaszektor letarolását, tekintet nélkül ennek költségeire. Felforgatta Nagy-Britanniát, a bányászvidékeket megszállt területekké változtatta, és igen közel jutott ahhoz – sokkal közelebb, mint az akkoriban nyilvánvaló volt –, hogy megtörje a Thatcher-kormány kirohanását a szervezett munkaerő ellen. A sztrájk egyszerre volt a bányászközösség megélhetésért és fennmaradásért folytatott elkerülhetetlen védekező harca, illetve a pusztító profittal és a gazdaság már teljes gőzzel zajló piacorientált átalakításával szembeni felhívás. Továbbá felvetette egy, a szolidaritásban és a közös cselekvésben gyökerező másik Nagy-Britannia lehetőségét – szemben a thatcheri évek individualizmusával és egyéni önzésével, ami még mindig érezteti hatását.

Akkoriban mindebből nem sok került terítékre a média főáramában, amely a sztrájkot leginkább egy fellengzős, nagyzoló szenvedélybeteg által vezetett, a közgazdasági logikát tagadó, antidemokratikus zendülésként festette le. A disputa keserű folyományaként meggyengült és megosztottá vált mind a Bányaipari Dolgozók Országos Szövetsége (National Union of Mineworkers, NUM), mind a szélesebb értelemben vett szakszervezeti mozgalom. Ennek ellenére a politikai establishment – a konzervatívoktól, illetve a biztonsági szolgálatoknál tevékenykedő elvbarátaiktól egészen a Munkáspártig és a szakszervezeti vezetőkig, akik “szociális partnerségről” álmodtak – nemcsak, hogy az NUM kihívásának komolyságát nem feledte sosem, hanem egy alkalmat sem szalasztott el, hogy ócsárlással illesse a sztrájkot és annak vezetését. A reményvesztettség ezután következő éveiben ezek a sztrájkkal, illetve annak állítólagos elkerülhetetlen vereségével kapcsolatos valótlanságok és féligazságok átivódtak számtalan munkásmozgalmi aktivista gondolkodásába, és hozzájárultak ahhoz, hogy meglehetősen borúlátóan ítéljék meg lehetőségeiket.

Az 1990-es évek elejének bányabezárásai nyomán változás állt be a közgondolkodásban. A ráébredés arra, hogy a Thatcher-kormány valóban a szénipar szétverését tűzte zászlajára, új fényt vetett a bányászok eltökéltségére. A környezetvédő és nagytőkeellenes aktivisták így azonosulhattak azokkal, akik közösségeik katonai megrohanásával találták szembe magukat egy évtizeddel korábban.

Radikális baloldali szakszervezeti vezetők csoportjának megválasztásával azonban az új munkáspárti kormány alatt visszatért 1984–85 démonizálása. Az elkeseredett tűzoltókkal folytatott vita során Tony Blair vezetőiket “kis Scargilleknek” titulálta. A sztrájk kezdetének huszadik évfordulóját megelőzően pedig az 1984–85-ben annyira ismerős propaganda árasztott el bennünket újra. Ismét csak olyan világban találjuk magunkat, ahol a bányászok sztrájkőrsége “rohamosztag”, vezetőik taktikája pedig “Blitzkrieg” (mindkét kifejezés a Channel 4 állami televízió­csatorna új, a sztrájkot bemutató filmjének kommentárjában szerepelt); ahol Arthur Scargillt és nem Margaret Thatchert teszik felelőssé az iparág összeomlásáért és a bányászok megpróbáltatásaiért (akik érthetetlen módon az előbbit mégis újraválasztották); ahol a bányászok ügye “haszontalan és hiábavaló” volt – jóllehet biztosan győzelemre jutott volna, ha az NUM vezetői országos szavazást kérnek, vagy a sztrájkolók nem folytatnak szakadatlan küzdelmet a sztrájktörők és a rendőrség ellen.

Az áldozatvállalás maradandó hatásának és a radikális szakszervezeti mozgalom befolyásának fokmérője az, hogy még egy emberöltővel az eseményeket követően is szükségesnek érzik a bányászsztrájkot gyászos erkölcsi tanmesének, vezetését pedig a hiábavaló öncsalás megtestesítőinek lefesteni.

Az első időtálló tévhit az, hogy a bányászvezetésnek volt lehetősége választani egy megtárgyalandó kompromisszum, illetve a “mindent vagy semmit” ellenállás között. A valóság azonban az, hogy a konzervatív vezetés eltökélt volt a bányászoktól a hetvenes években elszenvedett vereségek megtorlására, és felkészült az NUM összezúzására éppúgy, ahogy – Nigel Lawson dermesztő szavaival élve – a kormány felkészült “szembeszállni a hitleri fenyegetéssel a harmincas évek végén”. Nincs bizonyítékunk arra nézve, hogy az alkalmazkodó taktika választása vagy a felmerült kompromisszumos javaslatok bármelyikének elfogadása akár csak fékezőleg hatott volna a szénipar visszafejlesztésére – ahogy olyan kegyetlenül megmutatta azon területek kiégetése, amelyek megtörték a sztrájkot. A sztrájk maga természetesen hazardírozás volt, azonban nem az ágazat emberséges hanyatlásának lehetőségétől való elrugaszkodás értelmében, ami egy mindent elsöprő politikai győzelem esélyének érdekében történt. Valójában a felgyorsuló összeomlás bizonyossága volt az a perspektíva, amellyel szemben kockázatos kísérletbe kellett fogni a szénbányászat elleni támadás azonnali megállítása érdekében.

A második, magát makacsul tartó, sőt a BBC adóján 2004 márciusában is elhangzott tévedés szerint a szénipar összeomlása pusztán nyereségességi okokra vezethető vissza. Valójában a bányászok ellen folytatott harc teljes költségei az országra nézve kolosszálisak voltak, közel harmincmilliárd fontot tettek ki – ideértve magának a sztrájknak, bezárásoknak, elbocsátásoknak költségeit, illetve a közgazdasági és jóléti veszteségeket is. És jóllehet a megnövelt termelékenység a kibocsátás adott szintjén mindig alacsonyabb foglalkoztatottságot jelentett volna, a szén energiatermelésben elfoglalt hányadának lecsökkentését nem a gazdaságtalanul működő aknák, hanem teljes egészében a privatizált elektromos energia piacának manipulációja indokolta, amely a szénbányászok hatalmának megtörése érdekében a földgázkitermelést részesítette előnyben.

A harmadik fontos mítosz szerint a bányászok semmi esetre sem győzedelmeskedhettek 1984–1985-ben. Amint az azonban a miniszterek és mások emlékirataiból és beszámolóiból nyilvánvalóvá vált, egy hajszálon múlt csak, hogy 1984 őszén a kormányzat nem szenvedett vereséget. Az erőművek szénkészleteinek leapasztása szolidaritási akciók segítségével, illetve a sztrájk megszavazása az aknák megbízottainak részéről (ezzel fenyegetve Thatcher létfontosságú utánpótlását, a működő nottingham­shire-i bányákat) együttesen azt eredményezték, hogy a miniszterelnök – abban a hitben, hogy “mindent elveszít” – már a hadsereg bevetését tervezte. Ez pedig minden bizonnyal még szélesebb körű munkabeszüntetéshez és nagyságrendekkel súlyosabb áramkimaradáshoz vezetett volna.

Az NUM azon döntése, miszerint fenntartja az 1969–70-ben és 1981-ben oly sikeres dominótaktikát – amelyet gyakran Scargill fő hibájaként emlegetnek –, az egyes szénmezők közötti megosztottságot tükrözte, amelyek nyilvánvalóan más-más hosszú távú kilátásokkal rendelkeztek. Emellett az NUM feltétlenül biztosítani kívánta munkájuk megvédésének esélyét azok számára, akik ráeszméltek a helyzet, illetve a lehetséges szankciók súlyosságára. Az NUM vezetőinek és aktivistáinak körében az volt a meghatározó vélemény, hogy egy már elsöprő többség részvételével megtartott sztrájkot követően az országos szavazás kezdeményezése a bajból való sikeres kilábalásnak tűnhetne, és nem lenne eredményes. Ahogyan pedig a rendőrség taktikájára vonatkozó bizonyítékok gyarapodtak – mely a dél-yorkshire-i rendőri egységet félmillió font kifizetésére késztette az Orgreave-ben letartóztatott és elfogott bányászok részére –, egyértelművé vált, kik voltak az erőszak fő élharcosai.

Mindezek ellenére a sztrájkot nem a fenti tényezők akadályozták meg abban, hogy véget vessen az iparág elleni támadásnak. Ez azok hibáinak köszönhető, akik a saját érdekükben nyújthattak volna hatékony támogatást – bányászok, más szövetségek, a Szakszervezeti Kongresszus (TUC) és a Munkáspárt. Utóbbiak nem mérték fel teljesen a tét nagyságát, nem értették meg, hogy a játékszabályok megváltoztak, és nem ébredtek rá, hogy a csatákat sokszor nekünk nem tetsző időben és módon kell meg­vívni.

A bányászok elleni küzdelem politikai számvetéseinek, értékeléseinek még le kell ülepedniük, de tény, hogy annak szociálisan romboló és energiafüggőséget eredményező voltának költségei hosszú éveken keresztül éreztetni fogják még hatásaikat. Míg húsz év távlatából teljesen nyilvánvaló a bányászok ellenállásának közgazdasági és szociális értelemben vett racionalitása, addig a sztrájkharang megkondítását követő öncélú támadások az NUM ellen egyre inkább tartalmatlannak tűnnek.

A 80-as évek közepének eseményei mindazonáltal még sokáig a viták középpontjában fognak maradni, mivel a politikai és társadalmi hatalom szívébe martak. És jóllehet, azok a feltételek, amelyek utat nyitottak a sztrájkhoz, sosem fognak abban a formájukban visszatérni, annak példája és tanulságai a jövőben sokáig ösztönzőleg hatnak majd.

 

(Fordította: Menyhért Bálint)

Kedves Zoli!

 

Ha jól emlékszem, sosem írtam Neked külön levelet. Most sem teszem, csak megosztom a gondolataimat azokkal, akikkel és akikért az utóbbi időben különösen sokat tettél. Bár tudom, hogy Te már nem fogod megkapni ezt a “fellebbezést”.

Furcsán érkeztünk egymás életébe úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Valami vita volt arról, hogy népszavazás útján elkergethető-e a kormány. Egy arisztokratikusan viselkedő figura érvelt addig számomra ismeretlen módon, de felkészülten és sajátos humorral. Nem volt nekem túlzottan rokonszenves az ürge, mert magázódott mindenkivel. – Ő a Báró Úr – mondták a többiek, alkotmányjogász. Aztán csak hébe-hóba találkoztunk, de egyszer megkérdeztem Tőled, hogy volna-e kedved a demokratikus intézményrendszerről beszélgetni egy műsorsorozatban, a FIKSZ Rádióban. Meglepő módon azonnal igent mondtál, és láthatóan nagy örömmel csináltad a Demarkációs demokrácia című műsort. Ahogy mondtad: Te voltál “A” műsor. Aztán tagja lettél – sok egyéb társadalmi szervezet mellett – a FIKSZ Egyesületnek is. Kezdetben túl sok dolgod nem akadt, azonban egyre inkább Te vezetted a közgyűléseket, s ezt mindannyian élveztük.

Mi ketten egyre sűrűbben találkoztunk, és sokfelé. Mindkettőnk közös és évekig tartó kalandtúrája volt a “Hogyan leheljünk életet a számítógépedbe?” projekt. Míg aztán sikerült rábeszéljelek egy új PC és egy új monitor, sőt, megtörve minden ellenállásodat, egy új billentyűzet vásárlására is. Sokat, rengeteg sokat vitatkoztunk. Sokszor nem is értettünk egyet. Arra biztosan Te tanítottál meg, hogy mindig az egészet kell nézni, s hogy vágyainktól független a valóság. Azon kevesek közé tartozol, akik nem gyűlöltek senkit. Illetve, lehet, hogy igen, de ez sosem látszott rajtad. Mert azon kevesek közé tartozol, akik a jogászi tisztességet nem viszik tőzsdére. Ha az ellenfél kérdez, kér jogi tanácsot, akkor annak is korrekten válaszolsz. – Tulajdonképpen Te kinek a pártján állsz? – kérdeztem Tőled tavaly ősszel. És nem sértődtél meg, hanem azt mondtad, hogy egy működőképes FIKSZ Rádió pártján, amelynek érdekében kompromisszumokat kell kötni. Csak később döbbentél rá szomorúan, hogy a másik féllel nem lehet. Ám egy jóval fontosabb szó akkor hangzott el közöttünk: kimondtuk, hogy barátok vagyunk. Sok kedves és érdekes epizód fog még eszembe jutni. Például az, hogy sokáig késett a tudomány doktorává avatásod, mert nem akadt, aki előtt megvédhetted volna a disszertációdat. S hogy aztán milyen boldog voltál, amikor végre nagydoktor lettél. Meg hogy milyen jókat ettünk mindenféle drága éttermekben. És miközben én már az ételre vágytam (Te fizetted), kultúrtörténeti előadást tartottál a helyről. Leginkább persze az fog megmaradni bennem, amilyen bravúrosan vezényelted le a legutóbbi közgyűlésünket – beváltván ígéretedet, működővé téve a FIKSZ Rádiót. Vitáinkra visszatérve: legtöbbet arról beszélgettünk, hogy a tőkés társadalomban mi dolga is van egy baloldali értelmiséginek? Mit jelent ma marxistának lenni? S Te mindig lelkesen fejtegetted, hogy a polgári demokráciát egyszer majd ismét meg lehet haladni, de addig is arra kell törekedni, hogy az éppen meglévő intézményrendszert az emberek érdekében működtessük. S mert nincs tökéletes intézményi struktúra, mindig megtalálhatók azok a módszerek, amelyekkel – több-kevesebb sikerrel persze – eredményeket érhetünk el. Ebből az alapállásból bíráltál jogszabályokat, s adtál be tervezeteket. Ezért segítettél annyi társadalmi szervezetnek, ezért vagy a “közösségiség ügyvédje”, s ilyen módon szerezve tapasztalatokat, próbálsz hatni a legkülönbözőbb bizottságokban – vagy éppen az egyetemek katedráin. Akik nem ismernek eléggé, pragmatikusnak is tarthatnának Téged csupán azért, mert nem hagytad magad elcsábítani mégoly megalapozottnak tűnő utópiák által sem. Talán mert komolyan veszed, hogy mindig a konkrét helyzet konkrét elemzése visz csak előre, nem az álmodozás. Amikor például a Jugoszlávia elleni NATO-agresszió kapcsán a légtér átengedéséről üvöltöztünk egymással, azt mondtad: ha a Parlament nem engedélyezte volna, akkor is átrepültek volna fölöttünk a gépek. S hogy nem ez az alapkérdés, hanem ez az egész szégyenletes, aljas háború. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna álmaid. Közös internetes bóklászásaink során vallottad be, hogy legszívesebben egy francia kastélyban laknál, de még inkább egy olyan szocializmusban, amely – hogy a Goodbye Lenin című film zárómondatait idézzem – “nem falakkal veszi körül magát, hanem kezet nyújt mindenkinek”. S ha már Leninnél tartunk: sosem a létezett szocializmus bűnöseit keresed (mindig jókat röhögünk, amikor egy-egy véresszájúról elárulod, melyik alapszervezetben volt KISZ-titkár), hanem azt, hogy az elődök rendszerszemléletéből milyen következtetések vonhatók le. Ideértve a legszigorúbb sztálini diktatúrát is. S megint visszatértünk kedvenc témádhoz: az intézmények közelítéséhez a közvetlen demokráciához. Minden tanulmányodban, egyetemi jegyzetedben – szóljon az akár katonaságról, akár sajtójogról – fölsejlik, hogy komolyan gondolod: a rendszer csakis úgy működőképes, ha a legfontosabb kérdésekben konszenzus van a “hatalom” és az “alattvalók” között. Mániákus konszenzuskereső vagy. S hangsúlyozom: bármiről is beszélgetünk, imponáló tájékozottsággal idézel. Kevesen mondhatják el magukról azt, amit Te: hogy valóban el is olvasták a klasszikusok és más jelentős baloldali vagy progresszív polgári szerzők műveit, nem csak beszélnek róla. S bár rokonszenvezel számos közösséggel, a globalizációkritikai mozgalmakat éppen azok elméleti megalapozatlansága, jövőkép-nélkülisége miatt bírálod, bízva abban, hogy egyszer majd magára talál a dolog.

Eszembe jutnak a közös terveink is; egy új médiatörvény-szöveg meg hasonlók. De most, barátságunk történetében először, olyat követtél el, amit még soha. Egyoldalúan felbontottad az élettel kötött szerződésedet. Cserbenhagyásos szerződésszegés ez, minősített eset, ilyen fiatalon egyszerűen nem ér. Igaz, panaszkodtál úgy két hete a telefonban, hogy nagyon rosszul érzed magad, mert valami vírus a gyomrodra ment, és időnként arra ébredsz, mintha belülről ráznák a gyomrodat. Mondtam is, hogy tessék kiirtani a vírust gyorsan, mert addig nem látogatlak meg, nem akarom elkapni Tőled a kórságot. Én nevetgéltem, s csak a beszélgetésünk után kezdtem félni, mert Te nem nevettél. Ma, május 4-én reggel tudtam meg, hogy nem vírus volt az, ami végzett Veled.

Szóval, most itt vagyok, barátom, írom ezt a “fellebbezést”, tudván, hogy azt mondanád: Ja persze mindent lehet, fellebbezni is lehet, jogszerű, más kérdés, hogy célszerű-e. Tudod, mit? Most az egyszer szarok az egész tudományodra! Te kellesz. Ön kell, Báró Úr!

 

Egyszer hallottam egy fejtegetést arról, hogy mi az első mondat jelentősége egy könyvben – és arról, hogy mely mondatok voltak a leghíresebbek és leghatásosabbak. Gabriel García Márquez Száz év magány című könyvének nyitómondata az egyik legnépszerűbb. David Bacon könyvének első mondata pedig a legmegkapóbbak közé sorolható: “A NAFTA többször is megmártotta kését José Castillo szívében.”

Bacon könyve, mint azt az alcím is mutatja, háborúról szól. Olyan háborúról, amely ugyanolyan könyörtelen, mintha fegyverekkel vívnák, mégsem hagyományos vagy gerillaháborúról van szó. Osztályok és nemzetek küzdelme ez az amerikai–mexikói határon.

Az amerikai–mexikói határ mindig is nehéz régió volt geopolitikailag és gazdaságilag egyaránt. A jelenlegi határ annak köszönhető, hogy az Egyesült Államok megnyerte az 1846–48-ban Mexikó ellen indított háborút. A határ sok évig szabadon átjárható volt, és mindkét ország belpolitikája befolyásolta azt. A mexikóiak rendszeresen utaztak át a határon mindkét irányba, és ezek a kapcsolatok sok idő elteltével és az Egyesült Államokon belüli chicano nép kialakulása után is fennmaradtak.

A határ egyre nagyobb jelentőségre tett szert, ahogy azt Bacon esszéiben bemutatja, és 1960-ra fontossága gyorsan nőtt mindkét országban. A maquiladoras létrehozatala, ami exportra szánt áruk gyártására jött létre nagyon alacsony munkabéreket kínálva, vonzotta az amerikai tőkét és a jobb megélhetés reményében munkát kereső mexikói munkásokat (valamint sok földművest). Immár legendássá vált az amerikai és más multinacionális vállalatok abbéli képessége, hogy ezt a helyzetet kihasználják. Nem csak új üzemek jöttek létre – egyes amerikai illetőségű vállalatok teljes mértékben ebbe a régióba költöztek.

Bacon könyve mégsem csupán e gazdasági tényekre összpontosít. Alapvetően ez a könyv az emberekről szól, és mostoha körülmények közti küzdőképességükről. Megérezvén a meggazdagodás lehetőségét, az egykor haladó PRI (Intézményes Forradalmi Párt, Mexikó több mint 70 éven át kormányon lévő pártja) nemcsak hogy bátorította az alacsony bérű foglalkoztatás felfuttatását, hanem együtt is működött a munkaadókkal a munkások önszerveződési próbálkozásainak letörése érdekében. Ezek a szakszervezetek, amelyek csak nevükben voltak munkásszerveződések, egyedül a járandóságok elszipkázására voltak jók, de nem tettek semmit tagjaik érdekeinek képviseletéért. Válaszként az önszerveződés egyéb progresszív formái kezdtek kialakulni, beleértve a független szakszervezeteket. A legismertebb független szakszervezeti mozgalom talán a Hiteles Munkásfront (a spanyol rövidítés szerint FAT), bár más hasonló szövetségek és egyedi szakszervezetek is működnek.

A The Children of NAFTA elkalauzolja az olvasót a maquiladorashoz és az ott alkalmazásban álló munkásokhoz. Ezenkívül azt is megvizsgálja, hogy milyen a helyzet a határ amerikai oldalán; milyen hatással volt a NAFTA és az azt szülő neoliberális globalizáció a gyárakban és a földeken dolgozó munkásokra. A könyv tehát egy harsány fölhívás a munkásosztály nemzetközi szolidaritására. Ez a szolidaritás pedig, hogy az egykori mozambiki elnököt, Samorát idézzem, nem jótékonyság, hanem a közös érdekek azonosítása. Kevés olyan könyv van, amely Baconhöz hasonló sikerrel volna képes bemutatni, hogy e szolidaritás anyagi alapjai ma is léteznek, és hogy a határ két oldalán a progresszív erők milyen lépéseket tesznek a megvalósítására.

A The Children of NAFTA ugyan egy kiváló és lenyűgöző könyv, engem mégis gondolkodóba ejtett és bizonyos fokig össze is zavart. A határon folyó karakán, heves küzdelem a munkásjogokért és Mexikó nemzeti önrendelkezéséért bámulatot kelt és segítségért kiált. Mindazonáltal míg Bacon alaposan kifejti a mexikói és amerikai munkások harcát a tőke kapzsiságával szemben, a stratégia kérdésének mélyebb kifejtésére nem kerül sor.

Bacon lenne az első, aki elismerné, hogy az amerikai tőke ahogy Mexikóba költöztette gyárait, nagyjából ugyanúgy ismét el is viheti onnan őket. Ráadásul a NAFTA létének köszönhetően több ezer mexikói földműves megélhetése vált semmivé, és több ezer mexikói munkás munkahelyét – mind a köz-, mind a magánszektorban – építették le vagy számolták fel. A munkások és farmerek harcának támogatásán kívül mit tehetnek azok, akik a neoliberális globalizáció alternatíváját keresik? Valamint milyen lépéseket lehet tenni – ha vannak ilyenek egyáltalán – a tőke mobilitásának korlátozására vagy megakadályozására ebben az időszakban?

A The Children of NAFTA végén két dologra jöttem rá. Először is arra, hogy a határokon átnyúló szolidaritás sokkal több, mint internacionalista retorika. Többre is van szüksége szimpátiatüntetéseknél. Szervezetek és intézmények létrehozását kell, hogy magában foglalja, amik a multinacionális tőkével foglalkozó stratégiai tervezésnek és koordináció­nak találkozóhelyéül szolgálhatnak. A nemzetközi szakszervezeti titkárok voltak hivatottak ezt a szerepet betölteni, intézményüket pedig a 20. század elején hozták létre és főleg Nyugat-Európában volt elterjedt; de túl sokan vannak köztük, akik reménytelenül el vannak merülve a bürokráciában vagy továbbra is magukkal hordozzák a hidegháborús szakszervezetiség bűzét. Így a haladó erők előtt álló feladat annak eldöntése, hogy átalakíthatók-e ezek az intézmények vagy újak megalakítására van szükség. Ezt tovább bonyolítja annak szükségessége, hogy a formális munkásosztályon kívül a farmereket, a tartósan munkanélkülieket és más olyan társadalmi osztályokat is foglalkoztatni kell, amelyeket összezúz a neoliberalizmus.

Második következtetésem a politikai küzdelem és az államhatalom jelentőségével kapcsolatos. A szocializmus jelenlegi válsága közben népszerűvé vált a posztmodern és posztstrukturalista mozgalmakban megvetni az államhatalmat. Valójában a zapatistákat gyakran támogatták posztstrukturalista szövetségeseik az északi féltekén azért, mert állítólag lemondtak a mexikói államhatalomért való küzdelemről. Hogy valóban ezt tették-e a zapatisták, az egy másik kérdés, de világossá válik Bacon könyve és a neoliberális globalizáció tanulmányozása során, hogy a kapitalista újrarendeződés nem valami természetes evolúció következménye – sokkal inkább politikai döntések kombinációjáé, amiket az idők során a kapitalizmus stagnálása miatt hoztak.

Ez a következtetés azt jelenti, hogy azok a kérdések, hogy kié az államhatalom és hogy hogyan gyakorolják, továbbra is létfontosságúak mindazok számára, akik progresszívnek vagy baloldalinak tartják magukat. Ez akkor is igaz, ha olyan újító kormányról van szó, amely lehetővé teszi a munkásoknak, hogy gyakorolják az önszerveződés jogát, és akkor is, ha olyan radikálisabb irányultságúról, amely egy alternatív társadalmi-gazdasági paradigma megteremtésével próbálkozik. Ez az oka annak, hogy a Bush-kormányzat olyan mély érdeklődést mutat a brazil és venezuelai próbálkozások iránt, amik szakítani próbálnak az ún. washingtoni konszenzussal, és a regionális fejlődés egy más útjával próbálkoznak, amit a Bush-kormányzat el akar lehetetleníteni.

E témák teljes vizsgálata nélkül is a The Children of NAFTA egy kivételesen jól megírt, magával ragadó történet küzdelemről és reményről. A könyv a neoliberális globalizáció, az osztályharc és nemcsak a déli, de az északi félteke népei számára is egy más világ megteremtéséért folytatott küzdelmek megvitatásához is hozzásegíthet.

Ez a könyv csodálatra méltó, hasonlóan a compañeroshoz és compañerashoz – a határ mindkét oldalán –, akik gyakran elsöprő ellenállással, zsarnoksággal és tragédiával szemben állva eddig sem feledkeztek meg és ezután sem fognak megfeledkezni az osztályharcról.

 

David Bacon: The Children of NAFTA: Labor Wars on the U.S.-Mexico Border, University of California Press, Berkeley, 2004

 

(Fordította: Breuer András)

A tanulmány áttekinti a nemzetközi irodalmat, amely globalizációs szemszögből vizsgálja a nemzetközi migráció kérdését, illetve a migrációs folyamatok elemzése során jut el újabb következtetésekhez a globalizáció folyamatával kapcsolatban.

Globalizáció és migráció a társadalomtudományi irodalom tükrében¹

 

1. Bevezetés²

 

A globalizáció témakörének, illetve a nemzetközi migráció területén tapasztalható régi/új jelenségeknek a vizsgálata szorosan összekapcsolódik egymással. Sőt a két problémakör irodalma nemcsak több területen érintkezik, hanem bizonyos pontokon ma már elválaszthatatlan is egymástól. E tanulmány célja, hogy áttekintse azt a nemzetközi társadalomtudományi irodalmat, amely globalizációs szemszögből vizsgálja a nemzetközi migráció kérdését, illetve a migrációfolyamatok elemzése során jut el újabb következtetésekhez a globalizáció folyamatával kapcsolatban. A tanulmány során először a globalizáció fogalmát vesszük szemügyre, majd pedig elemezzük a fontosabb közös témákat és kérdésköröket. Tanulmányunkban amellett érvelünk, hogy bizonyos történeti folyamatosságok ellenére igen nagy váltás zajlott le a múlt század hetvenes éveiben a világ politikai gazdaságtani és geokulturális rendszerében, amely átalakulás átrajzolta a nemzetközi migráció rendszerét és belső összefüggéseit. Megjegyzendő persze, hogy ezen átalakulás a hetvenes évek törése mellett sokban felidézi a szocialista világrendszer létrejöttét megelőző globális (modern-koloniális) rendszer elemeit. Így leginkább egyfajta visszarendeződésről beszélhetünk.

 

2. A globalizáció fogalma

 

A társadalomtudományokban a globalizáció fogalma több olyan folyamatra utal, amelyek csak részben köthetők össze (Castles, 2000, 4.; Mittelmann 2000; Sklair, 2002; Roberts-Hite, 2000; Forsander, 2002; Kalb et al., 2000; Held et al., 1999, Sassen, 1996; 1998, Appadurai, 1996; Beck, 2000).

• Egyrészt egy olyan folyamatra utal, amelynek keretében az új információs technológiák révén a képi, szövegbeli és más elektronikus formában létező tudás és információ mind szabadabban áramlik az országhatárokon át, és amely folyamatnak rendkívül nagy hatása van a társadalmak és politikai rendszerek területi, nemzeti vagy regionális megszerveződésére. Még pontosabban a globalizáció fogalmával operáló elemzések szerint a társadalmi és politikai szervezetek (legelsősorban is a nemzetállamok) adott, jól körülhatárolható területhez való kötődése jelentős mértékben lecsökken.
• Másrészt egy olyan piaci alapú globális gazdaság kialakulására utal, amelyben leginkább is a pénzügyi és befektetői tőke a lehető legszabadabban áramlik. A transznacionális társaságok révén a termelés, az áruk és a szolgáltatások terén létrejön egy viszonylag egységes globális piac, amelynek kiszolgálása válik a nemzetállamok egyik legfontosabb feladatává. Ez összekapcsolódhat az állam gazdasági szerepvállalásának csökkenésével, széles körű privatizációval, kiszervezéssel (részfeladatok piaci szereplőkkel történő ellátásával) és deregularizációval, azaz a gazdasági szabályozás bürokratikus szintjeinek csökkentésével, illetve szabályozások leépítésével. Fontos elem még a nemzetközi munkamegosztás átalakulása is.
• Harmadrészt olyan regionális gazdasági egységek kialakulásával függ össze, amelyeken belül a tőke, a munka és a munkaerő szinte teljesen szabadon mozoghat. Ezen regionális blokkok mintaesete az Európai Unió, illetve az egységesülés egy alacsonyabb szintjén a North American Free Trade Area (NAFTA), Asia-Pacific Economic Cor­po­ration Forum.
• Negyedrészt olyan szupranacionális intézmények és jogi rendszerek kialakulására utal, amelyek igen aprólékosan szabályozzák az alájuk tartozó politikai szervezeteket. Ide sorolandó többek között az Európai Unió, az Európai Bíróság, a Világkereskedelmi Szervezet, amelyek már a nemzetek feletti kormányzás szervezeti formái. Ugyanebbe a körbe sorolandók azok az “univerzális” jogi normák is, amelyek kapcsolatosak lehetnek az egyetemes emberi jogok kérdésével vagy éppen a nemzetközi kereskedelmi ügyletek szabályozásával.
• Ötödrészt e fogalom értelmében kulturális téren is átrajzolódik a világ. A kulturális teret illetően összeszűkül, illetve új módon darabolódik fel. Az egységes identitások helyett kevert, hibrid identitások és kulturális-térbeli önazonosságok alakulnak ki, vagy éppen régi ellentétek kerülnek újra a felszínre.

 

3. Történeti összefüggések

 

3.1. A 18–19. századi modern-koloniális rendszer és a vándorlás összefüggése, illetve a nemzetállami bezárkózáshoz vezető út

 

Mint látható, a legfontosabb közös elem a fenti meghatározásokban a kapitalista világrendszer makroszintű átalakulása az első világháborútól a hatvanas–hetvenes évekig tartó nemzetállami bezárkózást követően. Ekkor a 18. és 19. századi modern-koloniális rendszerhez hasonlóan (Mignolo, 1998, 2000) a kapitalista politikai gazdasági rendszer komolyabb akadályok nélkül túlnyúl a nemzeti kereteken, és ennek megfelelő szervezeti formákat hoz létre, illetve azok között működik. Mint azt a 18–19. századi modern, kapitalista, koloniális rendszer is megmutatta, a migráció az expanzió egyik fontos formája. E tekintetben úgy fogalmazhatunk, hogy ebben az időszakban bontakozik ki először a kapitalista rendszerhez kötődő tömeges migráció, amely már az egész világot átfogja. Ez a nagymértékű mobilizáció már kihatott az adott korszak kulturális-ideológiai önképére is, sőt tulajdonképpen hozzájárult a nemzetállami bezárkózáshoz és a “liberális” rendszer összeomlásához. Ezen folyamat követésében lehet nagy segítségünkre a globalizációs szakértő Saskia Sassen 1999-es összefoglaló történeti munkája, amely éppen a jelenlegi globalizációs folyamatok megértését szolgáló munkának készült (Sassen, 1999).³

Sassen legfontosabb állítása az, hogy Amerika és Európa a bevándorlók és vándorlók hazája legalábbis a 18. századtól, azaz az európai népességrobbanás és a modern-koloniális rendszer megszilárdulásától. Ebben az időszakban rövid és hosszú távú migrációs minták keveredéseként hihetetlen tömegekben mozdultak meg az emberek Európán belül. És mozgásuk nemcsak az óceánon túlra nyúlt, hanem igen fontos migrációs utak alakultak ki kelet–nyugati és észak–déli irányokban. Olasz területekről nemcsak Amerika kapott bevándorlókat, hanem hasonlóan többmilliós számban érkezett innen mezőgazdasági vagy ipari munkás Németországba és Franciaországba, amely utóbbi ország olasz bevándorlók révén tudott valamit javítani európai összehasonlításban hihetetlenül visszafogott népességnövekedési eredményein.⁴ Ugyancsak nagy jelentőséggel bírt az olasz bevándorlás Németországban is, ahol a 19. század végén még olasz szakszervezeti mozgalom is alakult a szervezkedni éppen nem túlságosan akaró olasz “vendégmunkások” között. Bár megjegyzendő, hogy ez utóbbi országban nem az olasz migráns népesség jelentette a legfontosabb csoportot számbelileg és különösen nem a politikai diskurzusok szintjén. E téren az első világháború előtti “keleti” bevándorlók sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak, sőt úgy tűnik, hosszabb távon “megalapozták” a német birodalmi fóbiákat és hisztériákat, hogy Bibó István méltatlanul elfelejtett megközelítésére utaljunk (Bibó, 2001). Ezen “zavaró” keletiek pedig nem mások voltak, mint a keleti “Auspolen” és “Ostjuden” csoportok, amelyek “elérték”, hogy külön törvények foglalkozzanak velük vagy még pontosabban távozásukkal. A nem porosz területeken élő lengyel, agrár idénymunkások ugyanis minden év végén el kellett, hogy hagyják Németország területét ahhoz, hogy néhány hónap múlva visszatérhessenek kizsákmányoltatni magukat a szociálisan nem túlságosan érzékeny porosz nagybirtokosok által, akik rengeteg “honos” agrármunkást veszítettek el a nyugati területek, illetve Amerika irányában.

A lengyelekéhez hasonlóan fontos történet a nemzeti bezárkózásban a 700 ezer főre tehető Ostjuden csoportok hányattatása is, akiket Németország egészen addig “tudott” befogadni, amíg továbbküldhette őket Amerikába. Jellemző, hogy a 19. század közepétől az első világháborúig beérkező 700 ezer főből körülbelül 70 ezer maradt Németországban. És itt nem a keletkonstrukcióba (értsd orientalizmusba) ágyazott antiszemitizmus a legérdekesebb. (Bár fontos momentumként mutatja a fóbia történeti folyamatosságát, hogy a nácik egyik első törvénye volt az első világháború után bevándorló keleti zsidók megfosztása az állampolgárságtól.⁵) Hanem az a Sassen által nagyon finoman leírt migrációs rendszerbeli váltás, amely a felszínre hozta a fentihez hasonló kizárási reflexeket és az első világháború utáni nacionalista őrjöngéseket. Ugyanis Németország esetében jól nyomon követhető, hogy Észak-Amerika bezáródása, hogyan vezetett el az addig “liberális” módon nemigen definiált állampolgárság aprólékos meghatározásához, illetve ezzel összefüggésben a határellenőrzés és az ehhez természetszerűleg kapcsolódó nemzetállami kontroll megteremtéséhez. Tehát más szavakkal, a transzatlanti migráció (mint az európai “népességfelesleg” lecsapolása) a 19. század végén elnehezül, és az 1920-as években szinte leáll, legalábbis a korábbi szintekhez képest (lásd az amerikai bevándorlást korlátozó törvényeket: Chinese Exclusion Act, 1882; National Quotas Act, 1924).⁶ És ez Európát is befelé fordította, illetve bezárkózóvá tette. Így alakult ki az első világháború után az a helyzet, amelyben, Sassen leírása szerint a nemzetállam mint migrációs aktor aktív szerepet vállalt széles tömegek mozgatásában a nemzeti homogenizáció érdekében. Az első “etnikai tisztogatási” jelenet e téren a Balkánon zajlott még az első világháború előtt, majd onnan tevődött át Európa más részeire. Magyar példák e nemzetállami népességmozgatásra is ebbe a sorba illeszkednek (Tóth, 1997).

Ezen összefüggések feltárása után pedig már csak fél lépés, hogy meglássuk a kapitalista modern-koloniális rendszer migrációs történeti szociológiai összefüggéseit (lásd még Held et al., 1999, 284–297.; Staring in: Kalb et al., 2000). Ugyanis felsejlik, hogy például a kelet-európai agrárnépesség “kitántorgása”, sőt a kelet-európai lakosságcsere rémtörténete összefügg az afrikai rabszolgák több mint 10 milliós tömegének Atlanti-óceánon való áthurcolásával, illetve az indiai “kulik” és kínai bányamunkások vándorlásával és szociális kizárásával. Vagy más oldalról ugyanígy az angol, francia, belga társadalmi csoportok elvándorlása a gyarmati területekre szociológiailag összefügg német telepesek kelet-európai megjelenésével. Ugyanis a transzatlanti migráció fentebb már említett lelassulásával és a 19. század végi birodalmi mámorban a vérségi állampolgárság fogalmára építő Német Birodalom például (az 1913-as állampolgársági törvényben) a közép-afrikai német gyarmati népesség jogállásához kötötte a kelet-európai “aussiedler” népcsopor­tok állampolgári státusát.

Más szavakkal a modern koloniális rendszer mozgatta meg nagy tömegekben a világ népességét, és ez a rendszer került rendkívül komoly válságba az első világháború során, amely aztán elvezetett a nemzeti elzárkózáshoz és a modern-koloniális rendszer liberális változatának válságához. Ezt a kort követi az a korszak, amelynek során a legtöbb állam legalábbis kísérletet tesz a nemzeti szuverenitás, a nemzeti közösség és a nemzeti terület közötti teljes egyezőség megteremtésére, azaz az exkluzív nemzetállami rendszer megteremtésére. Ez persze mindvégig kísérlet maradt, hiszen a korábbi birodalmak romjain és a kirobbanó nemzetállami viszályok közepette szinte egyetlen állam sem volt képes ezen homogenizációra és teljes területi kontrollra. Ennek ellenére e törekvések és a korábbi transznacionális folyamatok megakadása jelentősen kihatott a nemzetközi migrációs folyamatokra, és bizonyos területeken (mint például Kelet-Európában) a háborús időszakok felfordulását leszámítva szinte meg is akadt a vándorlás, főképp ha a korábbi időszakok perspektívájából vizsgáljuk azokat (Melegh, 2001; Tóth, 1997). A globalizáció ebből a szemszögből tulajdonképpen nem más, mint ezen nemzetállami kísérlet végleges kudarca, amely a második világháború után a hatvanas és hetvenes években vált véglegessé.

 

3.2. A globalizáció és egy új vándorlási rend kezdetei a hatvanas és hetvenes években. Váltás a társadalomtudományi és politikai diskurzusban és annak szociális összefüggései

 

A globalizációs irodalom egyik igen fontos önreflexiós történeti témája magának a gondolatnak a nyolcvanas évek eleji megjelenése és ezen eszmetörténeti probléma szociális összefüggései. A globalizációként ismert folyamat kiteljesedésekor, tehát majd egy évtizeddel a kommunizmus bukása előtt, a versengő modernizációs utakat első, második és harmadik világként ábrázoló diskurzus meglepő gyorsasággal összeomlott.⁷ Helyébe olyan régi/új civilizációs beszédmód lépett, amely a minőségi, regionális különbségekre helyezi a hangsúlyt (McMichael, 2000; Melegh, 2002; Melegh, 2003: 1. és 2. fejezet).

Érdekes módon körülbelül a vita időpontjától gyorsul fel a globalizáció, más szavakkal a nemzeti tőkepiacok liberalizálása, az úgynevezett második és a harmadik világ újraintegrálása a világgazdaság pénzügyi folyamataiba a hitelképesség elvei alapján (McMichael, 2000). Az időbeli egybeesés azt sejteti, hogy a társadalomtudományi diskurzusban megfigyelhető váltás valamiképp összefügghet a globalizáció kiteljesedésével: vagy valamilyen közvetlen kapcsolat révén, vagy pedig olyan történelmi tényezők hatásaként, amelyek a háttérben egyszerre üresítették ki a modernizáció kvantitatív felfogását, és indították útjára a transznacionális cégek világméretű terjeszkedését.

E kapcsolat és a modernizációs diskurzus összeomlásában egyik fontos elem lehet azonban maga a migráció és a migrációs politika is, amely a hetvenes évek gazdasági recessziója során rendkívül fontos változáson ment keresztül (Sassen, 1999; Held et al., 1999, 297–302.; Okólski, 1999; Salt, 2001; Salt in: Sik, 2001, 61–62.; Hansen, 2002). Nevezetesen több nyugati államban megkísérlik leállítani a dél- és délkelet-európai országokból északra irányuló munkaerő-vándorlást (vendégmunkásrendszer), illetve a volt gyarmati területek felől érkező bizonyos előjogokat élvező népesség bevándorlását. A törekvés ugyan alapjában véve kudarcot vall – és erre majd a globalizációs irodalom egyik fontos témájaként visszatérünk –, mégis úgy tűnik, hogy a diskurzív váltás, nevezetesen a második és főképp az első világháború előtti civilizációs diskurzus újbóli megjelenése összefügg ezzel a kísérlettel és annak kudarcával. Úgy tűnik, hogy az új kelet–nyugat diskurzus egyik változata, amely a “mély”, szinte meghaladhatatlan kulturális különbségeket hangsúlyozza a megoldható és kvantitatívan értelmezett “szegénységi” problémákkal szemben, tulajdonképpen jól jön, illetve jól illeszkedik a bevándorlók kizárását célzó törekvésekhez. Például a “túl nagy” tömegben érkező, illetve az egyre inkább a befogadó országban születő török vendégmunkások integrálása úgymond komoly kulturális, nemzeti kérdéseket vet fel ezen nem modernizációs beszédmód szerint, és ezért lehet kívánatos ezen “idegen” népesség növekedésének korlátozása. Más szavakkal a bevándorlással kapcsolatos intézkedések szinte tökéletesen beleillenek a régi/új civilizációs diskurzusba. Ezen történeti vizsgálódás után azonban már érdemes közelebbről megvizsgálni a globalizáció és migráció elmúlt néhány évtizedbeli összefüggéseit a vonatkozó irodalom tükrében.

 

4. Globalizáció és migráció a múlt század nyolcvanas éveitől

 

Az alábbi táblázat azokat a főbb témákat foglalja össze, amelyek révén a különböző szerzők összekapcsolták a globalizáció és migráció kérdéskörét.

Mint a táblázatból is látható, a globalizációval és migrációval foglalkozó irodalom igen széles témakört alakított ki. E témakört áttekintve érdemes felfigyelni arra, hogy a legtöbb vizsgált probléma makroszintű és leginkább a gazdasági és politikai rendszerek átalakulásával kapcsolatos. Más szavakkal a migráció területén történő átalakulásokat a szerzők a szélesebb rendszerek és összefüggések leképeződéseként értelmezik. Sőt úgy is fogalmazhatunk, hogy éppen az egyik sajátossága a globalizációs irodalomnak, szemben a migrációt elemző “neoklasszikus” írásokkal, amelyek nyíltan vagy kevésbé nyíltan Ravenstein vonzási és taszítási elméletére, illetve valamiféle “racionális kalkulációra” hivatkoznak (Carling, 2002). Ezen makroösszefüggésen kívül, amely a legpregnánsabban az ellentétes irányú tőke- és munkaerőmozgás témájában érhető tetten, ez az irodalom vagy a networkelemzéshez és a csoportszintű transznacionális kapcsolati hálókhoz nyúl, vagy pedig, és ebben különösen erősnek tűnik, a diaszpóra és kevert identitások kérdéskörén dolgozik (Massey et al. és Zolberg in: Sik, 2001, 9–55.). Tehát makroirányultságú ez az irodalom, idegenkedik a nyíltan mikro- vagy individuális szintű elemzésektől, és igazából a csoport-, intézmény- vagy rendszerszintű jelenségek és magyarázatok izgatják.

A globalizáció és migráció jelenbeli összefüggéseivel foglalkozó irodalom főbb témái
Migrációs politika és intézményi változások	Állampolgárság és a nemzetállam exkluzivitásának megszűnése. Többszintű állampolgárság. Transznacionális jogok és univerzális emeberi jogok kérdése. Privilegizált etnikai csoportok.	A bevándorlás- korlátozó intézkedések hatékonysága bevándorlás lassítása érdekében.	Illegális bevándorlók, ember- csempészet. Szexiparral összefüggő (kényszer) vándorlás ellenőrzése.	A menekült státust kérők számának megugrása és az arra adott politikai válaszok. Biztonsági kérdések.
Migráció és a globális makro rendszerek	A globális gazdasági különbségek növekedése és a szegény államok kiszolgáltatottsága, rendezetlen belső viszonyai. Koloniális múlt és poszt- koloniális jelen. Váltás a modernizációs világrend és a globalizáció között.	A munkaerő és a tőke ellentétes irányú mozgása. Befektetés az export- orientált ágazatokba a fejletlen gazdaságokban és az onnan való elvándorlás összefüggése. Globális városok megjelenése.	Migrációs jelenségek: szerződéses munka, kiszolgáló személyzet a globális városokban, cselédipar, a munkaerő vándorlás elnőiesedése, szakképzettség elvesztése, álturisták, eldobható emberek, rabszolgák versus menedzser vándorlás. Turizmus és életstílus migráció.	Rasszizmus, osztály és gender, mint kombinált hatalmi rendszer. Multi- kulturalizmus.
Migrációs döntések elemzése (mikroszint)	Hálózatok és transznacionális kapcsolatrendszerek. Etnikai bank.
Migráció és térbeliség	Családi stratégiák. A regionális migráció felerősödése.	Új területek bekapcsolódása a nagyobb térségek közötti migrációs folyamatokba. (pl. Kelet Európa)	Rurális területek védelme. Ökológiai öszefüggések.	Területen kívüliség.
Migráció, identitás és kulturális globalizáció	Univerzális fogyasztói kultúra, mint a tömeges migráció indítéka. Kulturális diszkrepancia.	Migráció és identitás. Transznacionális közösségek és diaszpóra identitás. Transznacionális mezők.	Migráció, népesedés és egészségügy.	Vallás.

 

 

 

Már a fentiekből is jól látszik, hogy a kérdéskör tárgyalása összefügg egy kritikai mozgalommal, amely előszeretettel bírálja a nemzetek szintje felett operáló aktorokat, a szupranacionális intézményeket és a makroszintű egyenlőtlenségek újratermelését eredményező makroösszefüggéseket. Ezen kritikai szálon túlmenően újító jellegű ezen irodalom abban is, hogy megpróbál túllépni a nemzeti keretekben vagy a globális összefüggésekben nem gondolkodó társadalomtudományon, és kísérletet tesz transznacionális jelenségek és kapcsolatok értelmezésére. Fontos megjegyezni, hogy szemben más megközelítésekkel ezen irodalomban viszonylag kicsi az érdeklődés a számbeli nagyságok iránt, és meglepő módon ritkán hivatkoznak statisztikákra. A kvalitatív indíttatást jól mutatja, hogy a közvetlen népesedési kérdések milyen kis mértékben foglalkoztatják az ebben a megközelítésben hívő szerzőket. Ezen összefoglaló táblázat után nézzük meg részletesebben az egyes témákat és az ott felmerülő vizsgálati kérdéseket. E konkrétabb vizsgálat során már kísérletet teszünk arra is, hogy saját kutatásunk számára is fogódzókat keressünk.

 

4.1. Migráció és politika a globalizáció korában

 

A globalizáció és migráció kérdéskörét elemző irodalomban meglepően élénk az érdeklődés a migrációs politika kérdései iránt. Szinte mindegyik szerző nyíltan kitér azokra a nemzetállami vagy szupranacionális törekvésekre, amelyek a migráció szabályozását és kontrollját hivatottak szolgálni, és leginkább az izgatja őket, hogy miért nem sikerül e folyamat ellenőrzése. Ezzel kapcsolatban több hipotézis fogalmazódik meg (Hansen, 2002; Castles-Davidson, 2000; Sassen, 1996; 1999; Salt, 2001; Okólski, 1999; George-Wilding, 2002; Teitelbaum, 1998; Mittelman, 2000; Staring in: Kalb et al., 2000).

 

4.1.1. Migráció mint üzletág

 

A nemzetközi migráció egyre nagyobb transznacionális üzletággá vált, amelyben egyszerre több szinten és több intézmény bevonásával szerveződik az emberek áramlása a tőke és a javak mozgása mellett. Ebben az üzletágban megjelennek a küldő és fogadó államok, kormányzati szervek, a multinacionális cégek, a munkaerő mozgását szervező ügynökségek, nemzetközi migrációs szervezetek, etnikai csoportok, illetve az embercsempész-hálózatok is (kiemelten foglalkozik a csempészéssel Salt, 2001). Kiváló példa erre az összefüggésre az újból fellendülő külföldi háztartásialkalmazott- (cselédipar-) business, amelyben a küldő kormányok, ügynökségek, civil szervezetek és egyházak vesznek részt, miközben a fogadó államok kormányai általában kísérletet sem tesznek a szabályozásra, illetve egyszerűen szemet hunynak az e téren kialakuló visszásságok felett (Lutz, 2002). Érdekes momentum ebben a folyamatban, hogy a Fülöp-szigetek kormánya például évente díjat oszt ki a legjobb külföldön dolgozó háztartási alkalmazottnak (lásd még Phizacklea in: Koser–Lutz, 1998). Ide tartozik még a szex- és a házasságipar is, amely például Délkelet-Ázsiában milliós nagyságrendű népességeket képes megmozgatni. Csak a japán szórakoztatóipar évente 100 ezer külföldi nőt “foglalkoztat” (többek között Biemann, 2002; Lutz, 2002).

 

4.1.2. Globalizációs hipotézis

 

A migráció mint üzletág hipotézissel összefüggő, de attól részben elkülönülő magyarázat a migrációs kontroll kicsi hatékonyságára a globalizációs hipotézis, amely leginkább Sassen nevéhez és globális város elméletéhez fűződik, bár implicit módon igen sokan mások alkalmazzák (Hansen, 2002; Staring in: Kalb et al., 2000; Sassen, 1996; 1999; 2001). E hipotézis alapja az, hogy a globális piac korában a migrációs kontroll gondolata is tarthatatlan, hiszen nem egyeztethető össze a szolgáltatások, áruk és a tőke szabad mozgásával. E keresleti magyarázat szerint nem a migrációs nyomás a nagy, hanem állandóan fennáll a kereslet a külföldi munkaerő iránt, és ez messze ellensúlyozza a migrációs korlátozásokat és a nemzeti idegenellenes közhangulatot. Ebben a folyamatban értelemszerűen nagy szerepet játszanak a gazdasági élet szereplői, a kis- és nagyvállalkozók, amelyek különböző okoknál fogva érdekeltek a külföldi munkaerő állandó jelenlétében. Jól mutatják ezt a dilemmát az amerikai viták is az illegális bevándorlásról (a déli határok kapcsán), ahol is a jogi kontroll gondolata felett végül szinte mindig győzedelmeskedik a nyílt gazdasági érdek az olcsó munkaerő iránt (lásd Teitelbaum, 1998, 7. fejezet). Vagy éppen nyílt kormányzati programok készülnek bizonyos szakember-szakmunkás csoportok behívására, mint nemrég Németországban. Tulajdonképpen nemcsak a neve miatt, hanem szellemisége miatt is ez a globalizációs irodalom legfontosabb hipotézise a migráció és a migrációs politika kapcsán, és e keresleti modellre majd még részletesebben kitérünk a makrorendszerek elemzése kapcsán.

 

4.1.3. Politikai és jogi korlátok

 

A kicsi hatékonyságra született harmadik válasz szemben az előző két magyarázattal nem a politikán kívül keresi az okokat. E magyarázat kétféle olyan politikai korlátot ismer, amely nem engedi, hogy a korlátozások teljes egészében érvényesüljenek. Egyrészt vannak “hazai” korlátok, másrészt pedig vannak olyan transznacionális jogok és nemzetközi normák, amelyek nem engedik a sorompó leengedését (Castles–Davidson, 2000). Hazai korlátot egyrészt az idegenellenes politikai diskurzusok alkotmányos kontrollja és korlátozása jelent, másrészt pedig bizonyos olyan történeti megfontolások jönnek számításba, amelyek egy adott ország hazai represszív vagy nemzetközi koloniális múltjából erednek (Hansen, 2002). Ez utóbbira kiváló példa a mind a mai napig meglévő ódzkodás Németországban a külföldi menekültek jogainak korlátozásával szemben, amely a náci múlttal hozható összefüggésbe (Kumin, 1995). Megjegyzendő, hogy a jelenleg zajló antiterrorista és nemzetbiztonsági kampánysorozat a világban erősen lecsökkentette a fenti belpolitikai korlátok visszatartó erejét, és ma már nyíltan megsértik a legálisan tartózkodó külföldiek jogait, vagy éppen megalázó procedúrákkal lehetetlenítik el a beutazást egyes országokba. A transznacionális jogok korlátja egyrészt utal az egyetemes emberi jogokra és arra, hogy, mint például az Európai Unióban, az egyes nemzetállamok már nem elkülönülő jogi entitások, hanem, mint azt Soysal állítja, egymással alkotmányosan összekapcsolt országok sorozata, amelyek már nem dönthetnek teljesen szabadon. Egyrészt tehát nem nemzeti alapú jogi intézmények vannak a menekültek és bevándorlók jogainak a védelme érdekében, másrészt pedig a kontroll egyik legfontosabb alapját képező “nemzeti” állampolgárság nélkül is megszerezhet valaki állampolgári jellegű jogokat (Castles–Davidson, 2000, 18.). A transznacionális jogok használata és a menekültstátus védelme különösen akkor került a figyelem középpontjába, mikor a nyolcvanas évektől egészen a kilencvenes évek közepéig rohamosan nőtt a menekültstátust kérők száma az Európai Unió országaiban (Okólski, 1999). Ezt az emelkedést, amely igen komoly belpolitikai ellenkezést váltott ki nemcsak az egyes nemzetállamok szintjén, hanem már az egész Unióban is, a globalizációs irodalomban úgy értelmezik, mint a nemzeti korlátozásokra adott választ vagy éppen azok megkerülését (Okólski, 1999).

 

4.1.4. Privilegizált etnikai csoportok

 

A hetvenes évek során elindult korlátozási folyamat sikertelenségének utolsó felemlegetett oka a privilegizált etnikai csoportok kérdése (Okólski, 1999; Hansen, 2002). Ezek a csoportok (a magukat vér szerint németnek valló, de nem Németországban élő csoportok vagy a koloniális múlt jogán könnyebben vagy automatikusan állampolgárságot kapó volt gyarmati alattvalók, mint az algériaiak vagy az Afrikában élő indiaiak) ugyanis kivételes bánásmódban részesültek vagy részesülnek mind a mai napig. Az ebből fakadó “kontrollhiány” különösen élesen jelentkezett Németország esetében, ahol a kilencvenes évek elején a Kelet-Európából érkező “aussiedler”-ek száma többszörösen meghaladta az innen menedéket kérők számát az ún. “menekültválság” idején (Melegh, 2002a). Ebből a szempontból érdemel különleges figyelmet a magyar státustörvény is (Melegh, 2002b, Hegyesi–Melegh, 2003).

 

4.2. Migráció és a globális makrorendszerek

 

Mint már fentebb, a témák általános bemutatásánál jeleztük, a globalizációs irodalom egyik legfontosabb problémáját a makrorendszerek és a migrációs minták összefüggése képezi. Tulajdonképpen ugyanezt figyelhettük meg a történeti kérdések irodalma esetében is, és ezért az alábbiakban nem a makroszintű összefüggésekre koncentrálunk elsősorban, hanem azokra az új migrációs formákra (típusokra), amelyek összekapcsolódnak a globális gazdasági és társadalmi rendszerek működésével.

 

4.2.1. Szerződéses munkaerő-vándorlás

 

Egyrészt van a határokon át ingázó, “szerződéses munkaerő-vándorlás”, amely kormányok és munkáltatók által időben korlátozott mozgást jelent, és amelynek legfőbb célja olcsó, szakképzetlen vagy gyengén szakképzett munkaerő szezonális biztosítása, majd “rendezett” hazaküldése és a családok áttelepülésének megakadályozása. E forma, mely már a 19. század végi és a mai globalizáció előképeként értelmezett liberális rendben, illetve expanziós időszakokban is jelen volt (Németországtól, az USA-n keresztül Dél-Afrikáig), ma újból előtérbe került, és igen komoly projektek kerültek kidolgozásra (pl. mezőgazdasági idénymunkások Nagy-Britanniában) (Castles, 1995; Okólski, 1999; Morawska, 2001). A magyar státustörvény bizonyos vonatkozásai is beleillenek ebbe a sorba (Melegh, 2002b).

 

4.2.2. Kiszolgáló személyzet

 

A globalizáció korában a szakképzetlen munkaerő vándorlásának “rendezetlenebb” formája a világ pénzügyi és gazdasági szervezőközpontjaként működő “globális” városokba nagyobb tömegekben frissen vagy időlegesen bevándorolt szakképzetlen “kiszolgáló személyzet” megjelenése (Sassen, 2001, Chapter, 9). E társadalmilag és etnikailag hihetetlenül heterogén csoport tömeges jelenlétét jól mutatta a World Trade Center összeomlásának tragédiája, ahol ezrével haltak meg takarító, ügyintéző, burkoló, büfés munkát végző mexikóiak, bangladesiek, indiaiak, törökök és más nemzetiségűek. Megjegyzendő, hogy már saját interjúnk is van egy magyarországi roma kőművestől is, aki a WTC-hez hasonló irodaházakban dolgozott illegális migránsként.

Ezek a vándorlók, akik a szerződéses munkásokhoz hasonlóan esetleg csak ideiglenesen jelennek meg az adott ország munkaerőpiacán, háromféle funkciót tölthetnek be a globális városok gazdaságaiban:

 

• Alacsony bérű munka a gazdaság elmaradottabb szektoraiban.
• Alacsony bérű munka a magasan specializált és felfutó szolgáltatói szektorban. E csoportot növelheti a korábban állami feladatként ellátott szolgáltatások privatizációja. Kitűnő példát hoz fel erre Forsander Helsinki buszközlekedése alapján (Forsander, 2002, 105–109.).
• Elhagyatott szektorok és területek rehabilitációja. Jó példa lehet erre a kínaiak budapesti jelenléte, akik a hanyatló, alacsony árú és rosszabb minőségű árukat előállító és forgalmazó textil-kiskereskedői szektort vették át (Nyíri, 2002).

 

Fontos megjegyezni, hogy a fenti hipotézist valló szerzők szerint ezen “láthatatlan” és a lokális munkaerő-társadalomtól teljes egészében elszakított és rasszista alapon diszkriminált csoport leginkább azon fejletlenebb térségek nem túlságosan szegény rétegeiből kerül ki, ahova nagyobb volumenben érkezik külföldi transznacionális és az exportorientált ágazatokban érdekelt tőke (Sassen, 2001, Portes in: Kalb et al., 2000; Mittelman, 2000, 58–73.). E hipotézis számunkra is rendkívül érdekes lehet, hiszen Magyarország is igen nagy mennyiségben kapott külföldi tőkét exportorientált ágazatokban, sőt Magyarország világviszonylatban is különösen függ ettől a külföldi transznacionális szektortól. Ez alapján azt várhatjuk, hogy Magyarország is kibocsátója lesz a globális központok kiszolgáló személyzetének, illetve kérdés, hogy vajon ez a szektor mennyiben alkalmaz még szegényebb nem magyarországi munkaerőt.

 

4.2.3. Cselédipar

 

A növekvő cselédiparról már tettünk említést a migrációs politika kapcsán, azonban külön is érdemes ezzel a csoporttal foglalkozni a globális makrorendszerek keretén belül. Két szempontból is fontos lehet ez az újból növekvő csoport. Egyrészt közvetlenül felveti a hazaadott pénzek gazdasági jelentőségét és összefüggését a függőség problémájával. Egyes szerzők a hazaadott pénzeket a globális kiegyenlítődés példájaként hozzák fel, míg mások a függőség példájaként kezelik (Orozco, 2002; Mittelman, 2000, 62.). Az utóbbi vélemény szerint a pénzjuttatás nem helyettesíti a fejlesztést, miután elsősorban nem a termelői szférába kerül, másképpen pedig a nem helyi termékek fogyasztását növeli, hiszen kapcsolatot teremt a globális piac és szegényebb, nem migráns csoportok között. Másrészt a cselédipar két szinten is kiszolgálhatja a globális gazdaságban privilegizált pozíciót elfoglaló nyugati menedzserrétegeket. Egyrészt a cselédek a gyakran utazó menedzserek “csonka” családjait szolgálják ki (Mittelman, 2000, 66), másrészt pedig lehetőséget teremt privilegizált nyugati nők oly módon való tehermentesítésére, hogy nem borulnak fel a hagyományos férfi–női szerepek (Biemann, 2002; Lutz, 2002; Phizacklea, in: Koser–Lutz, 1998). Fontos megjegyezni, hogy gyakran vélik úgy a munkaerő elnőiesedése kapcsán, hogy ez a vándorló nők számára is egyfajta kiszabadulást jelent az otthoni patriarchális viszonyokból, hiszen aktív szereplőként tudják alakítani saját életüket az otthoni háztartáson kívül. Ezzel szemben megjegyzendő, hogy a fogadó helyek gyakran kezelik a háztartási alkalmazottakat házi rabszolgaként, és igen gyakori a velük szembeni testi-lelki és szexuális erőszak (Bales, 1999, 1–6.). A cselédipar esete különösen jól mutatja az osztály, gender és faji alapú kizárások együttes meglétét. Ezen iparág különlegesen fontos csoport lehet a magyarországi globalizáció vizsgálata során, hiszen igen nagy felfutás lehetett a nem magyarországi cselédek alkalmazásában.

 

4.2.4. Álturisták

 

A globalizációval foglalkozó szakirodalomban egy további új csoportot jelentenek az álturisták, akik vagy igen rövid távú munkát végeznek, vagy pedig kiskereskedőként lépik át a határokat. Ide tartozhatnak a kelet-európai “lengyel”, “ukrán” stb. piacok árusai, a bőrholmit magukon átcsempésző román turistabuszok utasai vagy a Közép-Amerika és az Egyesült Államok között bőröndökkel ingázó ruhakiskereskedők vagy éppen az európai piacokon megjelenő dél-amerikai poncsóárusok (Okólski, 1999; Portes in: Kalb, 2000). Okólski joggal sorolja be őket a “befejezetlen” migráció kategóriájába.

 

4.2.5. Átmeneti szakképzett vándorlók és a turizmus

 

A globalizáció nemcsak a rasszista megkülönböztetésnek is gyakran kitett szakképzetlen munkaerő vándorlásában jelenik meg, hanem megfigyelhető a magas szakképzettséggel vagy speciális tudással rendelkező, egyesek által új “elitként” leírt csoportok mobilitásában is. Ezek a (menedzser, informatikus stb. foglalkozással bíró) átmeneti szakképzett vándorlók szintén területen kívüliek abban az értelemben, hogy mozgásuk állandó, tulajdonképpen sehol sem telepednek le egy-két évnél hosszabb időre (Findlay, 1995; Rudolph-Hillmann, in: Koser–Lutz, 1998; Sassen, 2001, 34.). Általában nagyobb multinacionális cégeknek szolgálnak, vagy azok szatellit beszállítójaként dolgoznak, és feladatuk egy-egy nagyobb beruházás megszervezése, végrehajtása vagy éppen egy átszervezés levezénylése. Jellemző, hogy ez a gyakran már nemzetközi menedzserosztályként is leírt és a rasszista szempontból “láthatatlan” csoport hat a globális városok térbeli megszerveződésére is, hiszen például elemi igényük a repülőterek gyors és megbízható elérése, amely szempontokat a globális városok vezetése általában figyelembe veszi. Magyarországon e csoport éppen a jelentős nyugati tőkebefektetés okán rendkívül fontos lehet, kutatása elsődleges fontosságú.

Megjegyzendő, hogy a globális társadalmi egyenlőtlenségek szempontjából a felsőbb rétegekhez kapcsolható sok tekintetben a nemzetközi turizmus mint időszaki migráció is. Ennek a szervezeti kerete is a globális “szabadidő-kapitalizmus”, amely az egyenlőtlenségi viszonyok újratermelésének formája. A szabadidő-migráció pedig kultúra átalakító hatása révén a kulturális és ideológiai uralom és hegemónia fontos terepe (Böröcz, 1996). Hasonlóan idesorolható a növekvő oktatási, tudományos és kulturális célú időszaki migráció is.

 

4.2.6. Virtuális migráció

 

A globalizációs kor egy újabb migrációs formája már a testek térbeli mozgását sem igényli, hiszen az online állások megjelenése pl. a biztosítási szakmákban, szoftverfejlesztésben lassan létrehozza a virtuális migráció különböző formáit, amelyek területen kívüliek nemzetállami szempontból (Aneesh, 2001, 2003). Ugyanide tartoznak a különböző hívásközpontok (call centres), amikor is az Amerikában tartózkodó érdeklődő Indiából kap választ a kérdésére. Ugyancsak a testek virtuális mozgatásának számíthat az internetes pornóipar is, ahol nők és férfiak internetes kapcsolatok révén bocsátják áruba testüket.

 

4.3. Migráció és térbeliség

 

Mint azt a virtuális migráció fogalma is mutatja, a globalizáció és migráció együttes vizsgálatában rendkívül fontos szerepet játszik a térbeliség kérdése. A térbeliség esetében a virtuális migrációnál is megfigyelhető deterritorializáció mellett főképp az identitás kérdése kapcsán folyik originális kutatómunka az új térbeli konstrukciók elemzése kapcsán, amelyekről a migráció és identitás, migráció és kultúra kapcsán majd bővebben is szót ejtünk. Ugyancsak a térbeliség kérdése izgatja a szerzőket a nemzetállami területek és főképp a nemzetállami exkluzív szuverenitás megtörése kapcsán, amely kérdéskör az állampolgársági kérdések esetében már felmerült (Castles–Davidson, 2000, Sassen, 1998).

A térbeliség kérdése hagyományosabb szinten is felmerül, mikor is többszöri kísérlet történik a migrációs mezők és a migrációs terek meghatározására és az itt megfigyelhető változások követésére (Salt, 2001). Szinte minden szerző kitér a migráció “változó földrajzára” a múlt század utolsó két évtizede kapcsán. Ez a változó földrajz egyszerre több dolgot is jelent. Egyrészt ugyancsak egyöntetű a vélemény az irodalomban, hogy olyan új területek kapcsolódtak be a globális migrációs folyamatokba, amelyek korábban vagy legalábbis a múlt század 50-es éveitől nem vettek részt benne. E téren legelsősorban is Kelet-Európa kerül említésre (mint egy új migrációs mező), miközben megjegyzik az Öböl-térség változó szerepét, Afrika egyre intenzívebb bekapcsolódását egy Észak–Dél migrációs rendszerbe a hagyományosan fontos szerepet betöltő Dél-Amerika és Közép-, Délkelet-Ázsia mellett. Ezen túlmenően komoly hangsúly kerül arra is, hogy a migráció leginkább egyes térségeken belül erősödött fel, és nem a nagyobb régiók között (Mittelman, 2000; Okólski, 1999).

 

5. Összefoglalás

 

Összefoglalóan tehát azon képzet, hogy területhez kötött nemzetállamok és az államok között egy adott irányban mozgó vándorlók jelentik a nemzetközi vándorlás alapját, a globalizáció korában már érvénytelen. A kapcsolat megbomlott mind a nemzetállamok, mind pedig a vándorlók oldalán, és ezért csak politikai eszme szintjén értelmezhető a közkeletűen “olvasztótégelyként” elgondolt nemzetállam gondolata. Úgy tűnik tehát, hogy a migráció elemzésekor elsősorban a transznacionális (globális) gazdasági és társadalmi kapcsolatok és terek mentén lehet teljes körűen megérteni a nemzetközi migráció folyamatát.

E kapcsolatok vizsgálatában és az elemzett makroösszefüggések, illetve a történeti háttér megítélésében már komoly viták vannak, bár a fenti elemzett körben szinte megegyezik, hogy a globális piac formálódása és működése kvalitatívan új folyamatokat indított el legalábbis a múlt század második harmadában tapasztaltakhoz képest. Úgy tűnik, a globalizáció és az ahhoz kapcsolódó migrációs minták egyszerre tekinthetők régi és új folyamatoknak, hiszen a 18. században létrejött modern-koloniális rendszer már jórészt megalkotta azokat az összefüggéseket és szociális formákat, amelyek a globalizáció korában, jelentős módosulásokkal ugyan, de feléledtek. Ez arra figyelmeztet minket, hogy saját kutatásunkban is hangsúlyozottan figyeljünk az első világháború előtti mintákra.

Magyarország “globalizációs” esete a fenti irodalom alapján pedig rendkívül fontos és eddig még nem vizsgált szociológiai kérdéseket vethet fel. Nevezetesen azt, hogy egyszerre vizsgálhatjuk függőségünket globális befektetésektől és annak szociális és így migrációs következményeit, másrészt pedig elemezhetjük, miképpen alakítunk ki mi például migrációs folyamatok által függőségi viszonyokat szomszédos vagy még távolabbi területek társadalmaival. Más szavakkal amennyiben kellően jól tudjuk tisztázni az ország helyét a globális politikai gazdaságtanában, akkor “átmeneti státus” révén olyan kérdéseket tehetünk fel, amelyek “középről” tesztelik a fenti hipotéziseket, miközben a globalizációs irodalomban fókuszba került el- és bevándorló csoportok szinte mindegyike releváns számunkra. Ezzel a tranzíciós elemzéssel pedig utat nyithatunk olyan komparatív vizsgálatok irányába, amelyek már végre szakítanak a globalizációs irodalomban is gyakran megfigyelhető teleologikus, nyugatcentrikus szemlélettel.

 

 

Irodalomjegyzék

 

Aneesh, A. (2001): Virtual Migration: Indian Programmers in the US–based Information Industry. Manuscript.

Aneesh, A. (2003): “Between Fantasy and Despair: Nationalist Closures in the Transnational Lives of Indian Programmers, in Immigrant Life in the United States: Multi–Disciplinary Perspectives” edited by Colin Wayne Leach and Dona Gabaccia. Routledge, forthcoming. In: Leach, Colin Wayne and Gabbacia, Dona (eds): Immigrant Life in the United States: Multi–Disciplinary Perspectives, Routledge, forthcoming.

Appadurai, A. (1996): Modernity at large: cultural dimensions of globalization. University of Minnesota Press. Minneapolis, London.

Bales, K. (1999): Disposable people. New slavery in the global economy. University of California Press. Berkeley, Los Angeles, London.

Baumann, Z. (1996): “From Pilgrim to Tourist – a Short History of Identity” in: Hall, Stuart–Du Gay, Paul (eds): Questions of Cultural Identity. London, Sage.

Beck, U. (2000): What is Globalization? Polity Press, Malden, MA.

Berger, P. L. (2000): A globális kultúra négy arca, 2000, 16–20. Translated from: National Interest 1997/49, 1998.

Bibó I. (2001): Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Budapest, Múlt és Jövő K.

Biemann, U. (2002): “Remotely sensed: a topography of the global sex trade Feminist review”, Spring 2002, No. 70, pp. 75–88.

Böröcz J. (1996): Leisure Migration. A Sociological Study on Tourism Pergamon, Oxford, New York.

Carling, J. (2002): “Migration in the age of involuntary immobility: theoretical reflections and Cape Verdean experiences”. Journal of ethnic and migration studies, Jan 2002, vol. 28, No. 1, pp. 5–42.

Castles, S. (1995): “Contract labour migration”. In: Cohen, Robin: The Cambridge Survey of World Migration. Cambridge, Cambridge University Press. pp. 510–515.

Castles, S.–Davidson, A. (2000): Citizenship and migration: globalization and the politics of belonging New York: Routledge.

Demográfiai átmenet Magyarországon, 1991. Előszó. KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográfiai Füzetek 9. 187–230.

Findlay, A. M. (1995): “Skilled transients. the invisible phenomenon?” In: Cohen, R.: The Cambridge Survey of World Migration. Cambridge, Cambridge University Press. pp. 515–522.

Forsander, A. (Ed.) (2002): Immigration and Economy in the Globalization Process Sire Reports Series. No. 20. Vantaa.

George, V.–Wilding, P. (2002): Globalization and human welfare. Palgrave, New York.

Hansen, R. (2002): “Globalization, embedded realism, and path dependence: the other immigrants to Europe”. Comparative political studies, Apr 2002, Vol. 35, No. 3, pp. 259–283.

Hegyesi A.–Melegh A. (2003): “Immár nem mi vagyunk a szegény rokon a nemzetközi világban. A státustörvény és az Orbán–Nastase egyezmény vitájának sajtóbeli reprezentációja és diskurzív rendje”. In: Sárközy, Erika and Schleicher, Nóra (eds): Kampánykommunikáció. Akadémiai, Budapest, 135-171.

Held, D.–McGrew, A, Goldblatt, D.–Perraton, J. (1999): Global transformations: politics, economics and culture. Polity, Cambridge.

Kalb, D.–van der Land, M.–Staring, R.–van Steenbergen, B.–Wilterdink, N. (Eds.) (2000): The neds of globalization. Bringing society back in. Rowman & Littlefield Publishers, Lanham, Boulder, New York, Oxford.

Koser, K.–Lutz, H. (Eds.) (1998): The new migration in Europe. Social const­ructions and social realities, Palgrave, Macmillan Press Ltd. London.

Kumin, J.: Asylum in Europe: Sharing or Shifting the Burden?

USCRI World Refugee Survey (http://preview.refugees.org/world/articles/europe_wrs95.htm  Megnyitva: 2003. január 15.) http://www.refugees.org/home.aspx

Livi-Bacci, M. (1992): A concise history of world population, A. Cambridge, MA: Blackwell.

Lutz, H. (2002): At your service madam! The globalization of domestic service, Feminist review, Spring 2002, No. 70, pp. 89–104.

McMicheal, P. (2000): “Globalization: Myths and Realities”. In: Roberts, T.–Hite, A. (Eds.): From Modernization to Globalization. Perspectives on Development and Social Change. Blackwell, Malden: Massachusetts, Oxford, England. 274–292.

Melegh A. (2001): “International migration in Hungary in the 1990s”. In: Demo­graphic and Cultural Specificity and Integration of Migrants. Bundesinstitut for Population Research in co–operation with the Network of Integrated European Population Studies. Wiesbaden, Germany pp. 213–224. In: German (2001): Internationale Migration und Ungarn in den 90er Jahren. Probleme und Perspek­tiven. Zeitschrift für Bevölkerungs-wissenshaft. Demographie. 26. Jahrgang. No. 3–4. pp. 463–64.

Melegh A. (2002): “Mozgó kelet. Globális térképek és a státustörvény”. In: Kovács János Mátyás (Ed.). Zárva várt nyugat. Tanulmányok a kulturális globali­zációról. 2000, Sík Kiadó (in print). Also published in Eszmélet. No. 55. pp. 33–62.

Melegh A. (2002a): “Migráció Magyarország és Németország között a kilencvenes években”. In: Illés, Sándor (ed.). Migráció és Statisztika. KSH NKI, Kutatási jelentések, No. 71. pp. 53–67.

Melegh, Attila (2001). “Mondialisation, nationalisme et petit imperialisme”. La Nouvelle Alternative. Vol. 16. No. 55. pp. 130–142.

Melegh A. (2003): “East in the East. Globalization, nationalism, racism and discourses on Eastern Europe.” Manuscript. (RSS grant No. 651/1999, Improving Human Research Potential Program of the European Commission, 2003).

Mignolo, W. D. (1998): “Globalization. Civilization Process and the Relocation of languages and Cultures”. In: Jameson, F.–Miyoshi, M. (Eds.): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham, London, 32–53. o.

Mignolo, W. D. (2000): “Local Histories and Global Designs. Coloniality, Subaltern Knowledges, and Border Thinking”. Princeton Studies in Culture/Power/History. Princeton University Press, Princeton, New Jersey.

Mittelman, J. H. (2000): Globalization Syndrome. Transformation and Resistance. Princeton University Press, Princeton.

Morawska, E. (2001): “Structuring migration: the case of Polish income-seeking travelers to the west”. Theory and society, Feb. 2001, Vol. 30, No. 1, pp. 47–80.

Nyiri P. (2002): “Chinese in Hungary and their significant others: a multi-sited approach to transnational practice and discourse”. Identities, Jan–Mar 2002, Vol. 9, No. 1, pp. 69–86.

Okólski, M. (1999): “Migration pressures on Europe. In: van de Kaa, D.–Leridon, H.–Gesano, G.– Okólski, M. (eds): European Populations. Unity in Diversity Kluwer Academic Publishers, Dordrecht, Boston, London.

Roberts, T.–Hite, A. (Eds.) (2000): From modernization to globalization. Perspec­tives on development and social change Blackwell, New York.

Salt, J. (2001): “Az európai migrációs térség”. In: Melegh Attila (ed.): Válság vagy átmenet. I. Regio. 2001/1. pp. 177–212.

Sassen, S. (1996): Losing Control? Sovereignity in an Age of Globalization. Columbia University Press, New York.

Sassen, S. (1998): Globalization and its discontents, New York, The New Press.

Sassen, S. (1999): Guests and aliens, New York, The New Press.

Sassen, S. (2000): “Women’s burden: counter-geographies of globalization and the feminization of survival”. Journal of international affairs, Spring 2000, Vol. 53, No. 2, pp. 503–524.

Sassen, S. (2001): The global city. New York, London, Tokyo Princeton University Press, Princeton, Oxford.

Sik E. (szerk.) (2001): A migráció szociológiája, Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest.

Sklair, L. (2002): Globalization. Capitalism and its alternatives. Oxford University Press, Oxford, New York.

Teitelbaum, M. S.–Winter, J. (1998): A Question of Numbers. High Migration, Low Fertility and the Politics of National Identity, Hill & Wang. A Division of Farrar, Straus, Giroux, New York.

Tóth P. P. (1997): Haza csak egy van? Menekülők, bevándorlók, új állampolgá­rok Magyarországon (1988–1994), Budapest, Püski.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Az NKFP5–/0084/2002., “A magyarországi bevándorlás okai és következményei” című kutatási projekt keretében készült tanulmány átdolgozott változata.

² A kérdéskörrel már foglalkoztam egy nagyon rövid írásban ugyanezen cím alatt a Korfa című időszaki, KSH NKI-kiadvány 2002/1-es számában.

³ A könyvvel részletesebben foglalkozom egy recenzió kereteiben, amely megjelent: Faragó–Őri (szerk.): Történeti Demográfiai Évkönyv, 2002. KSH NKI. Ezen recenzió egyes rövidebb szövegrészleteit itt fel is használom.

⁴ A demográfiai átmenet típusaihoz és a franciaországi sajátosságokhoz lásd: Livi Bacci (1992): Demográfiai átmenet Magyarországon, 1991; 187–230.

⁵ Lásd Simon Wiesenthal Center (http://motlc.wiesenthal.com/resources/courage/p04.html Megnyitva: 2003. január 27.)

⁶ Lásd még: Daniels, Rogers (1988): Asian America: Chinese and Japanese in the United States since 1850. Seattle: University of Washington Press; Hodgson–Dennis (1991): “The Ideological Origins of the Population Association of America”. Population and Develeopment Review, 17. No. 1. March 1991.

⁷ E diskurzus jegyei kapcsán lásd Chirot néhány munkáját, amelyek ma is vállaltan e szerint az értelmezési keret szerint készülnek (Chirot 1999; 2001).

A cikk az indiai munkástörténet historiográfiájának bemutatásán keresztül bontja ki a modernizáció kritikáját, s arra keresi a választ, milyen elméleti keretből kiindulva lehet perspektivikus a társadalomtudományi gondolkodás.

 

1. Liberális modernizációs prognózisok és a munka világának jelenlegi realitásai¹

 

Dr. Zakir Hussein, Werner Sombart egykori tanítványa, a későbbi indiai államelnök nyilatkozta állítólag India függetlenségének előestéjén, hogy az indiai kapitalizmus nem sokban fog különbözni a nyugati világétól. (Breman, 1999a:3). Nem ő volt az egyetlen, aki akkoriban, amikor a világ éppen csak eszmélni kezdett a “katasztrófa kora” után (Hobsbawm, 1994), olyan várakozásokkal tekintett a jövő elé, amelyek ma már puszta fantazmagóriáknak tűnnek. Így például a liberális metropoliszok tudósai a posztkoloniális államok nyugati mintára történő, a “lemaradást behozó” fejlődését sürgették, többek között Rostow lineáris szakaszelméletére hivatkozva. Manapság azonban már maga a “fejlődő országok” elnevezés is az orwelli “new speak”-et idéző cinikus eufemizmusnak hat. Időközben ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a periféria országainak jövője nem olyan lesz, mint a kapitalista metropoliszok jelene (Randeria, 1998), és hogy az utóbbiak jövője is másképp alakul majd, mint ahogyan azt a múlt század közepének modernizációs elméletei prognosztizálták. A munka világának fejlődése különösen szembeszökően mutatja ezt a tényt.

A szubkontinens munkakultúrájának a liberális Indiai Nemzeti Kongresszus által meghirdetett modernizációja három szinten is megbukott. Először is nem történt meg kellő mértékben az előre jelzett, egész országot átfogó iparosítás, amely a függetlenedést követően nem utolsósorban indiai nagyiparosok kezdeményezésére, jelentékeny állami befektetési programok és importtámogatási stratégiák hatására indult be. Bár a mezőgazdaság részesedése a bruttó nemzeti termelésben 1960 és 1990 között 50 százalékról egyharmadra csökkent, India fél évszázaddal a függetlenség kivívása után is alapvetően agrárállam maradt. Igaz, hogy az 1991-es népszámlálás adatai szerint a bérből és fizetésből élők a világnak ezen a részén – a parasztokat megelőzve – a legnépesebb csoportot alkotják az aktív keresők között, a munkaerő több mint kétharmada azonban továbbra is a mezőgazdaságban dolgozik (National Informatics Centre; Rothermund, 1995).

Másodszor, a nem agrár dolgozók nemcsak, hogy kisebbségben maradtak az aktív keresők között, de a csoport belső szerkezete is másképp alakult, mint ahogyan azt a prognózisok alapján gondolni lehetett. Azoknak az aránya, akiket a “formális szektorban” foglalkoztatnak, s a nagyüzemekben a munkavédelmi törvényeknek megfelelően szabályos alkalmazásban részesülnek, még mindig nem haladja meg a 10 százalékot a bérmunkások körében. A szakaszelmélet, amely szerint a háztartási termelést fokozatosan elnyomja a kisipar, az pedig majd a nagyüzemi termelés következtében szorul háttérbe, nem bizonyult ilyen egyenes formában igaznak. Valójában az 1980-as évek óta az “informalizálódás” folyamata figyelhető meg, különösen az ország legrégebbi, legtöbb embert foglalkoztató iparágában, a textiliparban. Bombay gazdag hagyományokkal rendelkező textilüzemeiből sok szövőgép került a városon kívül fekvő kis üzemekbe, ahol nem érvényesek a formális szektor felmondási és munkavédelmi törvényei, és a bérek is jóval alacsonyabbak. Ahmedabadban, “India Manchesterében”, és Kanpurban, az észak-indiai iparvárosban az egykori textilmunkások szintén az informális szektorba kényszerültek (Breman, 1999b, Joshi, 1999). Az informalizálódási folyamat gyakran járt együtt a női munkások arányának megnövekedésével, mint például a dél-indiai Tiruppur világpiaci orientáltságú kötöttáru-gyárában. A harcos szakszervezeti hagyományokkal rendelkező, közvetlenül az üzem által foglalkoztatott, jogi védelem alatt álló férfi munkásokat javarészt fiatalabb nők váltották fel. Őket ún. “subcontractor”-ok, azaz szerződéses vállalkozók alkalmazzák, akik közvetlen, “informális munkaadókként” lépnek fel. Ezek a nők igen siralmas munkakörülmények között dolgoznak, lényegesen alacsonyabb a bérük, mint a férfiaké, és a szakszervezetek pozíciója is nagyon meggyengült. (Neetha N., 2000). Az “outsourcing” mint “informalizálási” módszer azonban nemcsak a kevéssé gépesített, sok munkást foglalkoztató iparágakban jellemző, hanem még az acéliparban is. Mindezeken kívül a családi termelés sincs eltűnőben, s a kora kapitalista “bedolgozórendszer” is sok helyen tartja magát (Breman, 1999b).

Harmadszor, az ipari viszonyok (“industrial relations”) sem fejlődtek úgy, ahogyan azt a modernizációs elméletek feltételezték. Az a liberális elképzelés, miszerint a munkásság, amely formálódásának első évtizedeiben spontán, “irracionális”, gyakran erőszakos sztrájkokra és zavargásokra ragadtatta magát, fokozatosan megérti majd a munka és tőke elviekben egymással egyező érdekeit, “felelősségteljes” szakszervezetekbe tömörül, és egyre inkább az intézményesített keretek között próbálja elérni, hogy fennmaradjon az egyensúly a vállalkozók, az állam és a saját érdekei között² , éppoly kevéssé tükrözi a valós folyamatokat, mint a szocialistáknak a munkásosztály növekvő politikai radikalizálódásába vetett hite. Kétségtelen, hogy az “ipari viszonyok” 1930-as években kialakult és a függetlenség kivívása után kiépített centralizált rendszere, amelyben nagy szerep jutott az állami szabályozásnak, az 1970-es évektől kezdve egyre inkább ellehetetlenült. A gazdasági ágak és régiók kiegyenlítetlen fejlődése a szakszervezetek számának robbanásszerű növekedését és szétforgácsolódását eredményezte, helyi központok alakultak ki, a munkaviszonyok belterjessé váltak, miközben a fent említett informalizálódási folyamat amúgy is jelentős mértékben gyengítette a szakszervezeteket (Bhattacherjee, 2000). A valóságban tehát megfigyelhető az “ipari viszonyok” felbomlása, s ezt a folyamatot csak egyre erősíti a munkajogi védőintézkedések leépítése, ahogyan azt a neoklasszikus szerzők évek óta ajánlgatják, s amit – a várható tiltakozások ellenére – az indiai miniszterelnök ismét beígért.³

A dél-ázsiai és a nyugati országok munkavilágának különbségei tehát nem egyenlítődtek ki, s ma már senki nem gondolja, hogy a metropoliszok jelene a periféria társadalmainak jövőjét vetíti elénk. Olykor éppen az ellentétes perspektíva tűnik helyesnek: valójában nem a periféria országai tekinthetők-e az új, “szabálytalanított” és flexibilis munkásvilág úttörőinek?⁴ Manapság, amikor a metropoliszokban a tömeges strukturális munkanélküliség és a flexibilitás következtében egyre gyakrabban beszélnek a munka társadalmának végéről, nem kellene-e “jövőképnek” tekinteni a periféria társadalmait, amelyekben régóta az informális munkaviszonyok és az alulfoglalkoztatottság határozzák meg a lakosság többségének életét? Olykor már a nyugati világ “dél-amerikanizálódásáról” is szó esik (Beck, 1999). Érdekes vállalkozás lenne kritikai elemzés alá vetni ezt a tudományos-politikai diskurzust, erre azonban a jelen tanulmány nem vállalkozhat. Célom inkább rámutatni arra, hogy a liberális modernizációs modellek kudarca (csakúgy, mint a szocialisták transzformációba vetett reményének meghiúsulása), legalábbis India esetében, arra ösztönözte a kutatókat, hogy mélyrehatóbban vizsgálják a munka világát, és eredményeik a társadalomtudományok összessége számára is nyithatnak új perspektívát. A tévesnek bizonyult modernizációs elképzelések egyik legnagyobb hibája ugyanis éppen történetietlenségükben rejlett, különösen abban a feltevésben, hogy a modellek kidolgozásánál figyelmen kívül lehet hagyni, vagy konstans, lineárisan fejlődő, illetve “irreleváns” tényezőkre lehet redukálni a társadalmi jelenségek történeti kontextusát. Ezzel szemben Eric Hobsbawm éppen azért tartja a történelmet kiemelten fontosnak a társadalomtudományok számára, mivel "a történészek előrejelzéseinek központjában (…) éppen az emberi élet komplex, mindent átfogó realitása áll, azok az »egyéb körülmények«, amelyek valójában sohasem »egyéb körülmények«, hanem olyan viszonyrendszerek, amelyektől függetlenül sohasem tehetünk kijelentéseket az ember társadalomban élt életéről". (Hobsbawm 1988, 36)

Miközben tehát Dél-Ázsiában megbukott a modernizációs projekt, stagnált az ipari szociológia, másutt pedig egyenesen a “labour history” végéről beszéltek (van der Linden, 1993), az 1980-as évektől kezdve valóságos virágzásnak indult az indiai munkás-historiográfia. Számos kiváló tanulmány kísérelte meg a munkásélet “komplex, emberi realitásának” megragadását, illetve gyűjtött össze egy rendkívül gazdag forrásanyagot, az ún. “egyéb körülmények” formatív jelentőségét is kidolgozva Dél-Ázsia munkásirodalma számára.⁵

Ugyanaz a fejlődés azonban, amely ezt a történeti ismeretszükségletet eredményezte, a történelemkutatás szellemi irányában is hozott változásokat. Amikor Hobsbawm 1981-ben először publikálta a fent idézett sorokat, nyilvánvalóan erősebben lehetett érzékelni a társadalomtudományok “historizálásának” tendenciáját. Azóta azonban a destruktív “modernizációs dinamikával” szemben egyre növekvő társadalmi szkepszis, valamint a humán tudományokban bekövetkezett “kulturális fordulat” magán a történettudományon belül is az összefüggések iránti érdeklődés csökkenését, illetve a differenciálódás és fragmentálódás hangsúlyozását eredményezte. A modernizáció “nagy narratívájának” dekonstrukciója általában együtt jár a histoire totale-ról való tudatos lemondással, s azzal, hogy nem törekszenek többé a “mindent átfogó realitás” meg­közelítésére (s természetesen nem is állítják, hogy ez valaha is kielégítően sikerülne). Véleményem szerint ennél a pontnál Dél-Ázsia jelenlegi munkás-historiográfiájában (és minden bizonnyal nem csak e szűk kutatási területen) gondolati korlátokba ütközünk, amiket tanulmányom következő két fejezetében kívánok ismertetni. E gondolati korlátok középpontjában két olyan kulcsfogalom áll, amelyek – tudományos stigmaként is működve – alkalmasak bizonyos pozíciók kirekesztésére, és amelyek elutasításában ellentétes irányzatokat képviselő történészek is egyet tudnak érteni: az univerzalizmus és a teleológia fogalmai.

 

2. A szociális tér kontextusa: az univerzalizmuskritika megismerési korlátai

 

A dél-indiai munkás-historiográfia kiemelkedő alakja az 1960-as, ’70-es években egyértelműen az egyesült államokbeli Morris David Morris volt, akinek a The Emergence of an Industrial Labour Force c., az 1947 előtti bombayi gyapotiparról írott munkája új viszonyítási pontot teremtett a szakirodalomban. Morris azzal az iparszociológiai felfogással szállt szembe, amely az 1950-es években terjedt el a nyugati világban, s ez az ún. “lack of commitment theory”.⁶ Eszerint az indiai munkások alacsony termelőképessége, lassú munkatempója, laza munkafegyelme, magas hiányzási aránya és rövid foglalkoztatási ideje a gyári munka általános elutasításából adódik, amelynek fő oka “tradicionális”, paraszti életmódjuk és szocializációjuk. Ez az elmélet kétségtelenül beleillett az indiai munkások gyarmati időkből származó megítélésének sorába, amikor rendszerint a “bennszülött” lakosság fizikai és pszichikai sajátosságaival (pl. “természetes igénytelenségük” vagy a “velük született anyaghibák”) próbálták igazolni az igencsak ellentmondásos állami és vállalkozói gyakorlatot.⁷ A “lack of commitment”-elmélet, mint azt későbbi szociológiai kutatások is bizonyították, a gyakorlatban tarthatatlannak bizonyult. Képviselői ráadásul nem vették számításba, hogy milyen hatással vannak a gyári konfliktusok, a termelési folyamat szervezettségi foka és a “menedzsment stratégiái” a dolgozók viselkedésére.

Morris tanulmánya – az addigi művekkel ellentétben – nagy hangsúlyt fektetett a bombayi textiliparosok üzleti stratégiáira. Ennek során kimutatta, hogy az ipar általában túlkínálattal számolhatott az alacsony bérekért is dolgozni kész munkaerő tekintetében. A toborzást sok esetben ügynökök végezték, akiket “mukkadam”, “sardar”, “maistry” vagy az angol “jobber” néven neveztek. Ők alkalmazták hosszabb időre vagy csak napi munkára a munkásokat. Az ügynököknek emellett az esetleges fluktuáció esetére megfelelő munkaerőkészlettel kellett rendelkezniük, valamint sok üzemben ők látták el a technikai és szervezési feladatokat. Morris azzal érvelt, hogy a szabályozottabb foglalkoztatási formák és az alkalmazottak közvetlen ellenőrzése által megvalósítható hatékonyságnövelés nem a munkások “hagyományaiba”, hanem foglalkoztatáspolitikai megfontolásokba ütközik: az adott piaci feltételek mellett az ügynökök által végzett flexibilis toborzómunka és közvetett kontroll még az ezzel együtt járó kisebb termelékenységgel együtt is kifizetődőbb volt. Ezt a gondolatot további bombayi és az acélvárosból, Jamshedpurból, származó anyagok alapján általánosítva a szerző az alábbi következtetésre jutott:

“A fegyelmezett ipari munkaerő megteremtése egy újonnan fejlődő országban nem jelent különösebben nehéz feladatot. (…) a munkaerő stabilitásának különbségeit nem magyarázzák a nyers munkaerő pszichológiájának lényegi nehézségei, és éppígy nem lehet azokat a hagyományos környezet eltéréseinek tulajdonítani, ahonnan a munkások jönnek. Ha van különbség a munkaerő viselkedésében, az a munkaadók politikájából következik. Az ipari technológia és a piac szükségletei arra kényszerítik a munkaadókat, hogy eltérő fegyelmezési rendszereket vezessenek be, és ezek határozzák meg a munkaerő működését.” (Morris, 1965:210)

A Cambridge Economic History of India (1982) c. munka Morris által írt, iparosításról szóló fejezetében is kifejezésre jutott az ökonómiai univerzalizmus, amely összhangban volt az aktuális modernizációs koncepciókkal. Egy “fejlődő ország” iparosításában a szerző sem az új munkaerő kulturális hátterének, sem a gyarmati kontextusnak nem tulajdonított túl nagy szerepet – indifferens és “exogén” voltuk miatt mindkét tényező figyelmen kívül hagyható. A “szabad” (tehát sem társadalmi, sem gyarmatállami intézmények által nem korlátozott) vállalkozói réteg a technológia és a “piac” követelményeinek megfelelően mindenhol ki tudja alakítani a saját elképzelése szerinti új munkásréteget.

Természetesen nincs értelme elvitatni a vállalkozói stratégiáknak a munkaviszonyok kialakulásában játszott szerepét – maga Morris és a nyomában járó, e stratégiákat szélesebb kontextusban vizsgáló történészek fontos felismerésekre jutottak a témakörben.⁸ Morris nézőpontjának azonban mindenképpen megvan az a problémája, hogy a szociális hatóerők körét megengedhetetlen módon leszűkítette, és tetszőlegesen modellálható nyersanyagra (“raw labor”) redukálta az új munkásréteget.

A modernizációs tanulmányok mellett létezett a történeti-politikai megközelítést alkalmazó szakirodalom is, amely nem annyira a munkásokkal kapcsolatos problémák, mint inkább a munkások problémái iránt mutatott érdeklődést. Az e körbe tartozó szerzők közül sokan álltak a szocializmus különböző vállfajai vagy részben a marxizmus hatása alatt, kapcsolatban voltak a politikai és szakszervezeti munkásmozgalommal, sőt bizonyos esetekben maguk is szakszervezeti vezetők voltak. Ezek a szerzők nem kérdőjelezték meg a falusi háttérnek és a kapitalizmus előtti szociokulturális közösségeknek (pl. a kasztoknak vagy vallási csoportoknak) az újonnan kialakuló ipari munkásréteg mindennapjaira gyakorolt hatását, gyakran azonban igencsak leegyszerűsítő és olykor vulgármarxista⁹ módon az indiai társadalom kapitalizmus előtti maradványaként kezelték a hagyományos kötődéseket, amelyek útjában állnak az osztálytudat kialakulásának. Eltűnésüket késlelteti ugyan a gyarmatosítóknak az indiai iparosodásra gyakorolt deformáló hatása, de végeredményben mégiscsak elkerülhetetlen lesz. Mivel azonban évtizedekkel az indiai függetlenség kivívása után a vallási és kasztrendszerből származó “identitások” a munkásság körében még mindig tartják magukat, és a szociokulturális szegmentálódás tartósságát a nyugati munkás-historiográfia Európában és Észak-Amerikában is kimutatta, ez a megközelítés veszített meggyőző erejéből.¹⁰

Azt a történeti ökonomizmust, amely a társadalmi élet szociális és kulturális oldalát automatikusan “ökonómiai alapokról” vezette le, illetve “exogén tényezőknek” vagy (ami alapjában véve ugyanaz) egy elavult társadalom egyre csökkenő jelentőségű “maradványainak” tekintette azokat, az 1980-as években háttérbe szorította egy új, elméleti alapjait tekintve heterogén, sőt gyakran diffúz indiai társadalomtörténet. Ennek legfőbb érdeme éppen abban állt, hogy sokkal nagyobb érzékenységet mutatott az indiai marginális csoportok mindennapi életének szociokulturális vonatkozásai iránt, mint a korábbi hegemón narratívák.¹¹ Mindenekelőtt főleg a brit és indiai elit által írt történelmet kellett revideálni s új források és interpretációs technikák segítségével “felfedezni” a marginális rétegek – az alacsony kasztba tartozók, a parasztok, a munkások és a nők – nézőpontját.

Az ipari munkásság történetének egyik legkorábbi ilyen új szempontú megközelítése Dipesh Chakrabarty Rethinking Working-Class History (1989) c. munkája, amely hamarosan klasszikussá vált, és sok későbbi mű viszonyítási pontja lett. A szerző a kalkuttai jutagyárak munkásságának történetét vizsgálta – egy olyan iparágét, amely a bombayi gyapotiparhoz hasonlóan az 1860-as években indult fellendülésnek, s fejlődésének csúcspontján, az 1920-as években, több mint 300 ezer munkást foglalkoztatott. Chakrabarty kiinduló hipotézise, miszerint a világ különböző tájain dolgozó munkások a kapitalizmust különböző módon élték meg (s ennek megfelelően másképp is reagáltak az új szituációra), a korábbi tanulmányok hiányosságait pótolta, s ez indokoltnak is tűnt. Ahhoz, hogy az ipari munkásoknak szülőfalujukhoz sokszor évtizedekig fennmaradó kötődését, a hindu és muzulmán vallású jutamunkások között az 1890-es évek óta időnként kirobbanó villongásokat vagy ebben az igen koncentrált ipari centrumban működő szakszervezetek késői megalakulását és rendkívüli labilitását megmagyarázzuk, nem elegendő csupán a gazdasági kényszerre, az elnyomás és az “oszd meg és uralkodj!” gyarmati politikájára hivatkozni – meg kellett vizsgálni a munkások szociokulturális örökségét és világnézetét is. A Chakrabarty által választott elméleti kiindulópont azonban a monolitikus, egymással összeegyeztethetetlen kultúrák bináris ellentétének feltételezésén alapult: egyik oldalon India statikus, kapitalizmus előtti, hierarchikus kultúrája, a másikon pedig a polgári, egalitárius (azaz a jogegyenlőségen alapuló) európai kultúra. A szerző a jutamunkásokat úgy mutatja be, mint saját kultúrájuk foglyait, amelytől nem tudnak elszakadni. Bár Chakrabarty kiindulópontja a munka világának speciális kulturális kontextusban vizsgált konkrét “tapasztalata”, a tapasztalás mint a meglévő viszonyok elsajátításának hétköznapi folyamata nem játszik szerepet a szerző munkájában. Ehelyett a hétköznapi viszonyok úgy jelennek meg, mint a kapitalizmus előtti világ reflexei: “A munkások mindennapi életét meghatározó hatalmi viszonyok egy olyan kultúrából születtek, amely hierarchikus volt, egyenlőtlen, és alárendelte az egyént egy jellegzetesen prekapitalista »elképzelt közösségnek«.”

Ez az elmélet sem adott nagyobb cselekvési szabadságot a munkásoknak, mint az általa kritizált ökonómiai interpretációk: Chakrabarty állítása szerint a munkafolyamat során szerzett mindennapi tapasztalatok – a jutagyárban és az agyonzsúfolt “basti”-ban (nyomornegyed) uralkodó szociális viszonyok, a városi környezet, amely kulturális tekintetben jóval szerteágazóbb, mint a szülőfalué – alig befolyásolták a vallásról és kasztról, a munkáról és a nemek közötti kapcsolatról, az etnicitásról és a hatalmi viszonyokról kialakult elképzeléseket. A jutamunkások eszerint nem voltak abban a helyzetben, hogy fel tudták volna fogni az általuk mindennap használt gépek tárgyi mivoltát vagy az őket kötő munkahelyi viszonyok szerződéses jellegét. A “sardar”-ban, azaz az őket alkalmazó és felügyelő ügynökben csak a patriarchális, örökölt autoritással rendelkező falu- vagy kasztvezetőt látták, és nem a szerződésben meghatározott hatáskörrel rendelkező elöljárót; a szakszervezetek tartós működtetésére nyilvánvalóan nem voltak képesek, mert nem értették e tömörülések egyenjogú tagsági viszonyát – ezért kerestek menedéket a megszokott patriarchális struktúrákban, “egy nagy ember” védelme alatt, amelyből a késő gyarmati Kalkutta szakszervezeteinek erős személyközpontúsága és csekély szervezeti stabilitása következik. Chakrabarty bináris modelljét később több kollégája kritizálta, mivel nem felelt meg sem az indiai, sem pedig az európai követelményeknek). A legtöbb történész konfliktusokkal teli szétdaraboltságból, egymásra ható, egymást befolyásoló különböző kulturális kötődésekből indul ki: kaszt és vallási közösség, szülőfalu és vidék, nem és osztály képezték az egymást átfedő, módosító, kölcsönösen erősítő vagy gyengítő azonosulási mintákat – polgárság előtti és polgári hatalomgyakorlási módozatok olvadnak össze új, speciális-történeti formációkká.

Chakrabarty tanulmányának hiányossága azonban nem egyszerűen a túl elnagyoltra rajzolt képből, hanem sokkal inkább a mű alapját képező elméleti magból ered. Ennek meghatározó eleme a “szociális tér” két, egymással csak felszínes kapcsolatban álló kontextusra való felosztása, valamint egy olyan “fragmentált valóság” feltételezése, amelyre semmiféle általános kritérium nem érvényes. A kultúrák dekontextualizációjának ezt az elméletét Indiában elsősorban a “szubaltern-tanulmányok” szerzőcsoportja s közülük is legalaposabban Partha Chatterjee dolgozta ki. Alapgondolata abban áll, hogy bár a gyarmatosítók által képviselt “felvilágosult kultúrának” sikerült az indiai kultúrát elnyomni és egy európai szempontok szerint definiált “univerzális” sémába beleerőltetni, arra nem volt képes, hogy “a szociális fejlődés immanens formáinak” az indiai történelem mélyén végigvonuló kontinuitását megszakítsa. A szerző szerint ezeket az “immanens formákat” csak akkor lehet tudományos szempontból is számításba venni, ha a társadalomtudományokból “száműzzük” az univerzalisztikus koncepciókat (Chatterjee, 1993: 167–168). Ez a kulturális determinizmus vagy “indigenizmus” eredetileg semmi esetre sem indiai jelenség, hanem inkább a gyarmatbirodalmak egyetemeiről sugározhatott ki Dél-Ázsiába. Ott aztán erőteljes mértékben hozzájárult az “örök” és más “civilizációkkal” összeegyeztethetetlen Indiáról alkotott avítt kép fenntartásához, és véleményem szerint az indiai munkás-historiográfia meghatározó gondolati korlátjává vált.¹² Hiszen vitathatósága ellenére nagymértékben kijelölte a kutatás kereteit.

Mindenesetre azt is meg kell e helyütt jegyeznünk, hogy a gyarmati időszakban dolgozó munkások életmódjának alakulásáról íródott újabb tanulmányok között kétségtelenül találhatunk jó párat, amely nem ilyen statikus, dekontextualizált kultúrafogalommal dolgozik. Ellenkezőleg, egyes történészek pont azt az egyrészt a kisparaszti és törzsi szociokultúrális kötöttségek, másrészt az új proletariátus létfeltételei közti kölcsönhatást és feszültséget hangsúlyozták, amely létrehozta ezt a sokszínű és ellentmondásos munkáskultúrát. Raj Chandavarkar például úgy mutatta be a bombayi textilipart, mint szociális hálózatok összességét, melyek szülőföld, kaszt és vallás szerinti hovatartozáson alapultak, s a gyártól kezdve a lakótömbön át a kulturális intézményekig (pl. szakrális tánckörök és küzdősport-egyesületek) meghatározták a munkásélet mindennapjait, és összekapcsolták a munka-, hitel- és lakáspiacot. Az ipari negyedek kontextusában gyakran újradefiniálódott a szociokulturális összetartozás fogalma; igaz, hogy a “mukkadam” (ügynök) befolyásos személy volt, de másokkal is kellett konkurálnia, így nem tarthatott számot öröklött autoritásra. A “tradicionális” szociokulturális kötődéseknek nem feltétlenül kellett korlátozniuk a munkások kollektív cselekvőképességét: azok a textilmunkások, akik szülőfalujukban sokszor siralmas körülmények között tudtak fenntartani egy darab földet, nemritkán a lehető legnagyobb mértékben szorultak rá gyári fizetésükre, és a ratnagiri marathák kaszthálózatai lényeges szerepet játszottak az 1920-as évek végén gyakran hónapokig elhúzódó sztrájkmozgalmakban. Ezek a hálózatok ugyanakkor eszközök is voltak a konkurencia kezében a munkapiacon, például amikor a marathák megpróbálták kitiltatni a szövőhelyiségekből az “érinthetetlen” maharokat (Chandavarkar, 1994).

Janaki Nair a dél-indiai Kolar aranybányáinak vizsgálatakor mutatta ki, hogyan változott az “érinthetetlen” bányászok kasztbeli helyzetének jelentése anélkül, hogy veszített volna súlyából. Legtöbbjük tamil falvakból származott, ahol a lakosságon belül kisebbségben voltak, földművesként gazdasági függőségben éltek, és kasztbeli helyzetükből adódóan számos diszkrimináló szabálynak kellett magukat alávetniük (pl. a lábbeli viselésének tilalma). A Kolar Gold Fields bányáiban aztán hirtelen többségben találták magukat, és – ahogy azt dalaik is mutatják – a kegyetlen munkakörülmények ellenére a falusi élet megaláztatásai utáni társadalmi felemelkedésként és felszabadulásként élték meg új helyzetüket. Nem megszabadulni akartak tehát a kasztrendszertől, hanem inkább újraértelmezni státusukat. Saját egyesületeket alapítottak, nagy részük áttért a buddhista hitre (hogy kitörjenek a “hindu társadalomból”), elzárkóztak az Indiai Nemzeti Kongresszustól, és bár kisebb mértékben, de a kommunistáktól is, ugyanis azok nem foglalkoztak kielégítő mértékben az “érinthetetlenség” problémájával (Nair, 1998).

Samita Sen érvelése szerint a 19. századi Bengáliában a vidéki társadalmi-gazdasági viszonyok csökkentették a női munka értékét, a háztartásokban gyengítették a nők pozícióját, és többek között a menyasszonyért fizetett pénzt is fokozatosan felváltotta a hozomány (a lány szülei tehát nem hogy pénzt nem kaptak a kiesett munkaerő pótlására, hanem még nekik kellett a feleség eltartásához hozzájárulniuk). Ezért mentek különösen az özvegyek, a férjük által elhagyott vagy szorongató családi körülményeik elől menekülő asszonyok Kalkuttába, a jutagyárba. Az elit diskurzusokban a női gyári munkát gyakran a prostitúcióval azonosítják, bár ezzel a bélyeggel illették a nemek közötti kapcsolat igen eltérő, deviánsnak tekintett formáit is. Így az egyedülálló nők viszonylag magas arányából és abból a tényből adódóan, hogy a legtöbb férfi jutamunkás családja nélkül lakott Kalkuttában (hiszen a család a szülőfaluban élt és gazdálkodott a birtokon), a háztartások sajátos rendszere alakult ki a gyári településeken. A nők és férfiak ugyanis sokszor “időszakos házasságokra” léptek egymással, amelyek többnyire felbomlottak, amikor a férfi egy időre vagy véglegesen visszatért otthonába. A háztartás tehát – amely sok elemzésben az “örök” indigén kultúra centrumaként szerepel – többszörös, a vidéken és a városban is jelentős változáson ment keresztül (Sen, 1999).

Chitra Joshi az észak-indiai iparváros, Kanpur textilmunkásságának vizsgálata során rekonstruálta a kitartó falusi kötődéseket, a szociokultúrális korlátok tovább élését (például a különböző kasztba tartozók elkülönült étkezését vagy bizonyos társaságok bizonyos helyekről való kirekesztését), az erőszakos sztrájkok és hindu–muzulmán zavargások váltakozását, de ugyanakkor egy munkásidentitás létrejöttét is, amely a gyárak 1990-es években történt bezárásával fájdalmas módon elveszett. Ami a szorosabban vett “munkáskultúrát” illeti, a szerző kimutatta, hogy a textilmunkások semmiképpen sem a mindig készséges “nyersanyag” szerepét töltötték be, hanem a munkafolyamat során valamivel szabadabb mozgásteret tudtak maguknak szerezni (hosszabb pihenőidőket, a munkatempó csökkentését), amit a vezetéssel szemben a mindennapi függelemsértés eszközeivel értek el (Joshi, 1982, 1985, 1992, 1999).

Sokáig folytathatnánk még ezt a sort – kiváló tanulmányok készültek Bengália jutaiparáról (Das Gupa, 1994; de Haan/Sen, 1999; Ghosh, 2000), az indiai ültetvénymunkások kultúrájáról (Carter, 1995 és 1996) vagy Kelet-India szén- és acéliparáról (Simeon, 1995). E munkák mindegyike túllépett az absztrakt, a szociális kontextust figyelmen kívül hagyó, mechanikus ökonomizmuson, s helyette sokszínű, minden esetben konkrét, speciális szociokultúrális környezetből kinövő osztályformálódási folyamatokat rekonstruált. Ugyanakkor a munka világának kultúrtudományi vizsgálata még messze nem érte el lehetőségeinek határait. Példának okáért keveset tudunk még az indiai nyelvekben meglévő számos munkával kapcsolatos szó történeti jelentésváltozásairól (melyik periódusban mit jelentettek például a “naukari” vagy “mazduri” szavak?) – olyan téma ez, amelyet az európai historiográfiában már régen megvitattak.

Bár a kutatás horizontja a fent említett irányba nyitott, más területen már érzékelhetőek azok a gondolati korlátok, amelyek a dekontextualizálás, a “szociális tér” felosztása által keletkeztek. A kutatás berkeiben különös polarizáció figyelhető meg, ugyanakkor kialakulóban van egy még sajátságosabb konszenzus. A polarizáció lényege, hogy míg a “gyakorlatorientált” társadalomtudományok egyre inkább a “globalizáció”, a világ politikai-gazdasági integrációjának jelenségeivel foglalkoznak, a társadalomtörténetet a kikerülhetetlen kulturális differenciák, az ún. “identitás” vizsgálata dominálja. A társadalomtudósok körében elterjedt univerzalizmuskritika azoknak a globális integrációs momentumoknak és a hozzájuk kapcsolódó hatalmi struktúráknak a relativizálásához, sőt néha teljes negligálásához vezet, amelyek az emberiség egyre nagyobb részének életét befolyásolják. A “fragmentáló álláspontot” olykor kifejezetten a “lapos homogenizálással” szembeni intellektuális ellenállásként dicsőítik.¹³ Ezeknek a főleg baloldali-alternatív értelmiségiek által képviselt pozícióknak az ambivalenciáját már a konzervatív és fundamentalista “politics of identity”-vel szemben is gyakran hangsúlyozták.¹⁴ Itt jön létre egy sajátos konszenzus a “társadalmi technokraták” és a “kulturalisták” között: a kutatást a valóság olyan fragmentumaira korlátozzák, amelyeket izolálnak az exogén tényezőktől, azaz tudatosan lemondanak a “mindent átfogó realitás” megközelítéséről.¹⁵

Ez az implicit elméleti konszenzus természetesen hatással van a dél-ázsiai munkás-historiográfia kutatási gyakorlatára. A történészek nagy része – ideértve olyanokat is, akik egyik fent nevezett intellektuális áramlathoz sem csatlakoznak – hajlik arra, hogy elmélyedjen az egyre specializáltabb mikrotörténeti részletek tanulmányozásában, miközben kevésbé tartja fontosnak az anyag makroszintű értelmezését. A “kulturális különbözőség” hangsúlyozása különösen az ökonómiai integráció problémáiról tereli el a figyelmet – ma már egyenesen a gazdaságtörténészek kultúrtudományokba való átáramlásáról beszélhetünk. Alig létezik olyan komparatív kutatási irány, amely közös és eltérő vonásaik alapján vizsgálná az általános integrációs tendenciák konkrét szociokultúrális válfajait.¹⁶ Még az egy nagy régión belüli összehasonlító tanulmányok is ritkák – ezért lógnak ki a sorból különösen azok a kérdésfelvetések, amelyek a “civilizációs határokon” átlépve azt vizsgálják, hogyan hatott a kapitalista világpiac létezése az afrikai és ázsiai gyarmatok munkakapcsolatainak kialakulására. Szemmel látható a kérdés kapcsán felmerülő legfontosabb gondolati korlát: a kutatók, úgy tűnik, képtelenek az integrációt és a differenciálódást ugyanazon egységes és mégis ellentmondásos világtörténeti folyamat két oldalának tekinteni. És ez a megállapítás elvezet tanulmányom második kulcsfogalmához, a teleológiához.

 

3. A szociális idő kontextusa: a “teleológia”-kritika megismerési korlátai

 

Míg a dél-ázsiai társadalomtörténészek körében a kultúralista univerzalizmuskritika befolyásos – bár nem vitathatatlan – szerepet játszik, a teleologikus történeti koncepcióktól való elhatárolódás széles körű konszenzuson alapul, és mindenütt szinte rituálészerűen nyilvánítják ki. Miért ne tennék, kérdezhetnénk – a történelem célmeghatározása valóban elfogadhatatlan, az ilyen állítás inkább azt a gyanút kelti, mintha az emberek múltjuk vagy jövőbeli szándékaik igazolására valamifajta célt lopnának bele a történelembe. A teleológia fogalmát azonban rendszerint polemikusan és nem egzakt értelemben használják. Kulcsfogalomként kétségtelen, hogy nem a manapság ritkán képviselt elképzelés ellen szól, amely szerint a világ valamely előre meghatározott cél felé halad, hanem elsősorban annak vizsgálata ellen irányul, hogy az emberi társadalom történelmi fejlődésében vannak-e nyilvánvalóan immanens tendenciák.

A dél-ázsiai történészek körében jelenleg tapasztalható teleológiaellenes konszenzus oka, véleményem szerint, nem annyira a kutatás tárgyában, mint inkább saját korunk szellemi atmoszférájában keresendő. A kudarcot valló liberális modernizációs koncepciók, melyek felszínre hozták a holisztikus, globális problémákat, az antikapitalista kísérletek és utópiák hitelvesztése, a dekolonizációt követően a gyarmatellenes felszabadító mozgalmakat dicsőítő illúziókban való csalatkozás, a történetileg egyedülálló természettudományos, technikai és gazdasági fejlődés összekapcsolódása a szintén példátlan mértékű erőszak és pusztító potenciál elszabadulásával – mindezek az 1970-es évektől kezdve a társadalmak nagy részében a fejlődéselméletekkel szembeni szkepszist és elutasítást, valamint a történeti folyamatok változásai és előrejelzései iránti csökkenő érdeklődést vonták maguk után. A társadalomtudományi trendek paradoxonjai semmiben sem maradnak el a materiális világ paradoxonjaitól: habár a 20. század második felétől kezdve nemcsak az emberiség történetének legnagyobb technológiai transzformációja zajlik, hanem egy világméretű szociális és kulturális forradalom is¹⁷, és a globális integrációs folyamatok következtében az államok és társadalmak egymástól való függése egyre közvetlenebbül és egyre több ember számára érzékelhető, akik mindennapjaikban sokszor tehetetlenül állnak szemben a globális erők nyomásával, számos történész elzárkózik az új ismeretek megszerzésétől, s szívesebben gondolkodik fejlődés nélküli kategóriákban. Ahogyan egyes tudósok a differencia és identitás fogalmainak fenntartásával – tehát a szociális tér kutatási kontextusának feladásával – reagálnak a globalizáció integrációs hatásaira, az ezzel együtt járó fejlődési dinamikát olykor az egységes időről és az emberiség közös jövőjéről kialakított kép dekonstruálásával – azaz a szociális idő kontextusának feloldásával – igyekeznek helyettesíteni (ld. például Hölscher, 1999: 224–229).

Véleményem szerint a dél-ázsiai társadalomtörténet “teleológiaellenes” retorikáját megint csak ezzel a “globális” hátérrel együtt érthetjük meg. Legradikálisabb, “posztmodern” formája a társadalom változásának folyamatait mint puszta diszkurzív jelenségeket állítja elénk. Az elmélet követői azért kívánják meghaladni az “átmenet nagy narratíváit”, amelyek a homogenizáló hatalmi diskurzust jelenítik meg, hogy utána kifejleszthessék a szociológiai kutatás sajátos, “indigenisztikus” formáit (vö. Chakrabarty, 1998). Mivel Dipesh Chakrabarty, ennek az elméleti irányvonalnak a legbefolyásosabb képviselője, mint ahogyan fent megmutattuk, alapjában véve statikusnak és állandónak tartja a jutamunkások “indigén” kultúráját, az esetleges fejlődési tendenciák kérdése fel sem merül munkáiban. Ugyanakkor a teleológiaellenes konszenzusnak az “indigenisztikus” áramlatoknál jóval messzebbre nyúló hagyományai vannak, szellemi gyökerei sokkal régebbiek és sokrétűbbek, mint a posztmodern, amely például az univerzalisztikus “tranzitológiai narratívák” elutasításában közeli rokonságot mutat a 20. század közepén Karl Popper által megfogalmazott “holisztikus historicizmus”-kritikával – ez alatt Popper azokat a nagyon különböző elméleteket foglalta össze, amelyek a történelem “nagy fejlődési tendenciáinak”, ill. “szükségszerű fejlődésének” létezéséből és megismerhetőségéből indultak ki (Popper, 1987).

Ezt a konszenzust bizonyára az is erősíti, hogy a legtöbb olyan történeti munka, amelyektől a mai társadalomtörténet eredeztethető, olyan lineáris evolucionizmusban gondolkodott, amelyet nem lehetett alkalmazni a vizsgált jelenségek ellentmondásos tendenciáira. A kapitalizmus (alias “modernizmus”) sem Dél-Ázsiában, sem a világ többi részén nem fejlődött egységesen, hanem egyszerre divergáló és egymással összefüggő módon. Ennek megfelelően a munka világának társadalmi szerveződései sem formálódtak homogén “munkaviszonnyá” – legalábbis a dél-ázsiai térségben megfigyelhető a munkaviszonyok és szociális formák hihetetlen sokfélesége, makacs egymás mellett élése, sőt újfajta diverzifikációja is. A történeti gyökerek (mint például a bedolgozórendszer esetében) sokszor messzire, a gyarmatosítás előtti időkre nyúlnak vissza, amelyek azonban minden konkrét esetben különböző módon integrálódtak az adott történelmi kontextusba. A tanulmány végén erre a pontra még visszatérünk.

Először azonban ki kell mutatnunk, hogy a fejlődés problematikájának tabuként való kezelése hogyan teremtett még a dél-ázsiai munkástörténet újabb kiváló tanulmányaiban is gondolati korlátokat. Így például Raj Chandavarkarnak a bombayi textilmunkásokról írott alapos és számos tekintetben úttörő jelentőségű tanulmányában a “teleológia” (ami alatt jelen esetben egyértelműen a lineáris evolucionizmus értendő) elutasítása a “történeti egybeesés” hangsúlyozásával jár együtt – amely fogalom nem annyira a véletlenszerűséget, mint inkább a szituáció általi meghatározottságot emeli ki. Ennek megfelelően Chandavarkar monográfiája (1994) egy történelmi atlaszhoz hasonlítható: különböző “térképek” mutatják be a társadalom szereplőinek mindig egy adott történelmi pillanatban meglévő bonyolult kapcsolati szövedékét, amelyet aztán úgyszólván “befagyasztanak”. Megtudhatjuk, milyen kapcsolatban álltak a “jobber”-ek (“sardars”) a gyárak technikai személyzetével, a proletárok bérkaszárnyáinak főbérlőivel (“chawls”), a gabonakereskedőkkel és pathanikus pénzhitelezőkkel, a “szomszéd főnökökkel” (“dadas”) és küzdősport-egyesületeikkel (“akharas”), az informális “szomszédbizottságokkal” és elvtársi lakóközösségekkel és nem utolsó sorban a “klienseikkel”, munkakolóniájuk tagjaival. Benyomást szerzünk azoknak az embereknek az ingatag helyzetéről, akik sem parasztok, sem ipari munkások nem lehettek teljes egészében, mert a gyarmati agrárpolitika vidéken adósságokba hajszolta őket, ugyanakkor a bombayi bérmunka feltételei túl kegyetlenek, a bérek pedig túl alacsonyak voltak ahhoz, hogy a munkások önként feladják falusi megélhetési bázisukat. Megtudhatjuk, hogy a vallás vagy kaszt szerinti hovatartozáson alapuló “hálózatok” hogyan szabdalták olyan szegmensekre a munkásságot, melyek között a munkaerőpiacon sokszor konkurencia alakult ki; hogyan használta ki ezt a szegmentizálódást a gyárvezetés bizonyos helyzetekben (például 1929-ben) a sztrájktörés előmozdítására és ebből következően a meglévő konfliktusok felerősítésére, amelyek aztán többek között a hinduk és muzulmánok közti erőszakos villongásokhoz vezettek; és hogyan lehetett ugyanezeket a hálózatokat, megint csak más szituációkban a munkásosztály harcának érdekében mobilizálni. Ami azonban hiányzik, az a fejlődési irányok összefüggésének felmutatása – az ellentmondásos események és strukturális elemek sokszor az “egyrészt-másrészt” megfogalmazásban állnak egymás mellett anélkül, hogy rendszerbe foglalva és időbeli perspektívát nyerve állnának egymással kapcsolatban. Nem csak erre a kétségtelenül sok erényt felmutató tanulmányra jellemző, hogy a kronológia és a pontos időbeli folyamatok iránti érzékenység elsősorban a gazdasági körülményekre korlátozódik, amelyek közül az első világháború és a világgazdasági válság például szembetűnő fordulópontokat jelentettek. Ami a társadalmi folyamatokat, a munkások életét meghatározó viszonyok fejlődését illeti, itt – hogy kissé sarkítva fogalmazzunk – az ábrázolást bizonyos időtlenség jellemzi. Sok más kortárs munkához hasonlóan a “teleológiatabu” “gondolati korlátja” épp abban nyilvánul meg, hogy a lineáris evolucionizmusról való indokolt lemondás a periodizáció analitikus eszközének teljes körű feladásához is vezet.

Mindeközben a gazdagon dokumentált anyag rámutat a munka világának vitathatatlanul lényegi transzformációs folyamataira: habár a textilmunkásság falusi kötődése megdöbbentően stabilnak bizonyult, Chandavarkar felhívja a figyelmet arra, hogy azoknak a munkásoknak az aránya, akik szülőfalujukban közeli hozzátartozóik által fenntartott földbirtokkal rendelkeztek, meglehetősen lecsökkent a gyarmati időszak végére, miközben felerősödött a városi életmóddal való azonosulás, amely a fiataloknak a városokba való beáramlásában és házastársuk utánuk költözésében is megnyilvánult. A hosszabb időszakot átfogó történeti munkák között is vannak olyanok, mint például Chitra Joshi érdekes tanulmánya (1999), amelyek ugyanebbe az irányba mutatnak (anélkül, hogy a szerzőnő a témát mélyebben kimerítené), vagy Mark Holmströmnek a dél-indiai Bangalore ipari munkásairól írott iparszociológiai tanulmánya, amely a társadalmi “identitás” kialakulásának ellentmondásos, de mégiscsak érzékelhető transzformációira mutat rá (Holmström 1976). Ezeket a folyamatokat legérzékenyebben talán Janaki Nairnak a Kolar Gold Field-i bányászat százéves történetéről írott tanulmányai ábrázolják. A szerzőnő ezekben azt vizsgálja, hogy a “kapitalista ügynökségeknek” köszönhetően hogyan váltak a szülőfalujukban kisebbségben élő, diszkriminációk sújtotta paraiyar-földművesek új környezetükben a helyi többséget alkotó “adi-dravidákkᔹ⁸, akik az életveszélyes bányamunka és a bányaigazgatóság megalázó felügyelő módszerei ellenére is javítani tudtak szociális helyzetükön. Ma ugyanazok az “ügynökségek” e bányászok utódait a bányák privatizációjával és bezárásával a high-tech-metropolisz Bangalore nyomornegyedeibe irányítják, ahol az urbánus kisebbség bizonytalan jövője vár rájuk. Nair arra is rámutat, hogy ezek az “érinthetetlen” tamilok az őket körülvevő változó társadalmi feltételeket mindig jól elsajátították, és felhasználták saját kasztbeli identitásuk újradefiniálására (Nair, 1997 és 1998).

Különösen akkor látszik szükségesnek a társadalmi kontextusnak a történeti változások nem-lineáris elméleteivel való elemzése, amikor manapság a régen meghaladottnak hitt foglalkoztatási viszonyok visszatéréséről beszélhetünk. Különösen a munkásokat alkalmazásba vevő, majd őket közvetítői díj fejében vállalkozóknak továbbadó “subcontractor” szerepére tekintettek kezdettől fogva úgy, mint a kapitalista termelés fejlődésével összeegyeztethetetlen intézményre (ld. például Braverman, 1998:43). Jelenléte Indiában a legkülönbözőbb formákban már a 18. századtól kimutatható: kezdve a kis munkáscsoportokat felügyelő “jobber”-ektől a munkaerőt toborzó vállalkozókig, akik saját embereiket bízták meg több munkakolónia felügyeletével. A “subcontractorok” visszatérése ismét bebizonyította a lineáris fejlődési modellek és azon elméletek tarthatatlanságát, amelyek a munkafeltételek homogenizálásából indulnak ki. A jelenlegi tudományos diskurzus azonban gyakran megmarad e megállapítás szintjén és a formális hasonlóságot, valamint ezen foglalkoztatási viszonyok hosszú történelmi periódusokon keresztüli fennmaradását hangsúlyozzák. Számomra úgy tűnik, kevés figyelmet kap a szociokulturális és gazdasági kontextus változása, amelyben a termelésszervezés formái mindig is realizálódnak: Madrasz gyarmati kikötővárosban a 18. században például elsősorban azért alkalmaztak a gyarmati hatóságok a rakodómunkásoknál “subcontractor”-t, mert a gyarmatosítás előtti idők állandó munkaerőhiánya és a kulturális korlátok miatt saját maguk nem tudtak folyamatosan megfelelő létszámú munkásról gondoskodni (Ahuja, 2002). A 20. század elejének bombayi textilgyárai ezzel szemben a szinte mindig telített munkaerőpiac és a gyarmati gazdaság feltételei között működtek, amelyek megnehezítették a befektetői hitelekhez való hozzájutást és az intenzív tőkebevonást igénylő üzleti stratégiákat. Ennek megfelelően azért alkalmazták a “subcontractor”-okat, hogy dolgozóik számát gyorsan tudják a piac ingadozásaihoz igazítani (Chandavarkar, 1994). Az indiai függetlenség kivívása után folytatott iparpolitika a tőkeerős termelés kiterjesztéséhez és a “subcontractor”-ok jelentőségének viszonylagos csökkenéséhez vezetett. Hogy ez a szerep ma ismét megjelent, az az indiai és transznacionális vállalatok üzleti stratégiájának része, akik ismét óvatosak a hosszú távú befektetésekkel és inkább alacsonyabb produktivitással számolnak, hogy a felmondási és munkavédelmi törvények kijátszása, a szakszervezetek kiiktatása, a bérek csökkentése és a teljesítmény koncentrálása révén rövid távon nagy profitra tegyenek szert és magas osztalékokat fizethessenek. A pénzügyi piacok globalizációja, amely ezen üzleti stratégiák hátterében áll (Patnaik, 1999), kétségtelenül újabb összefonódásokat von maga után, s így az indiai munka világa még közvetlenebbül függ a metropoliszok gazdasági ritmusától. Ez a folyamat azonban nem vezet a modernitás előtti munkaszervezeti formák eltűnéséhez, hanem, ahogyan azt a “subcontractor” példáján is látjuk, e régi szerepek felelevenedését eredményezi.

A kapitalista világpiaci integrálódás hosszú folyamatának jelenlegi fázisa tehát semmiképpen sem jelenti az élet- és munkakörülmények lineáris “modernizációját” és homogenizálódását, ami Zakir Hussein reményeinek kései beteljesedése lenne. Valójában pont a differenciált inkorporációnak lehetünk tanúi, amely a munkaszervezés egymással látszólag összeegyeztethetetlen technikáit a különböző országok “részvényértékének” megfelelően a legkülönfélébb módokon kombinálja, és eközben megőriz vagy felelevenít még olyan kora kapitalista formákat is, mint a “subcontracting” vagy a “bedolgozói rendszer”. Ez a folyamat megint csak differenciál, hiszen még tágabbra állítja a jóléti ollót és aktiválja az “etnikai” és vallási választóvonalakat, sőt, olykor újabbakat is létrehoz. Ugyanezt a gondolatmenetet követve jellemezte Eric Wolf a munka kapitalizmuson belüli történetét úgy, mint “a különbözőségek hangsúlyozásához vezető [folyamatot], amely az egységesítés által épp a társadalmi ellentéteket és törésvonalakat erősíti (Wolf, 1991: 530).

A munka világának jelenlegi változásai szükségessé teszik e folyamat pontosabb megértését. Ha sikerülne ezen ismerethiányokat pótolni és a fent vázolt gondolati korlátokat leküzdeni, akkor talán az indiai társadalomtörténet fejlődése is más, kevésbé kontemplatív irányt vehetne. Egy jövőorientált munkaszociológia pedig a mindig változó “konstans tényezőkben” is felfedezhetné a modern, globális összefonódásokkal teli munkástörténet fejlődési összefüggéseit.

(Fordította: Pete Nóra)

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Ahuja, Ravi 2000, “Geschichte der Arbeit jenseits des kulturalistischen Paradigmas. Vier Anregungen aus der Südasienforschung”, in: Jürgen Kocka und Claus Offe (Hg.): Geschichte und Zukunft der Arbeit, Frankfurt a.M./New York: Campus, S. 121–134.

Ahuja Ravi 2002, “Subcontractors in Early Colonial South Asia: the Case of the Madras Maistries”, in: J. Lucassen und R. Saptari: Subcontracted Labour in Asia, Richmond (Surrey): Curzon Press

Bagchi, Amiya Kumar 1990, “Working Class Consciousness”, Economic and Political Weekly 25, PE54–PE60.

Beck, Ulrich, Schöne neue Arbeitswelt. Vision: Weltbürgerschaft, Frankfurt/New York 1999

Bhattacherjee, Debashish 2000, “Globalising Economy, Localising Labour”, in: Economic and Political Weekly (október 14.), 3758–3764.

Breman, Jan 1997, “Labour Get Lost: A Late-Capitalist Manifesto. A Stylised Summary and a Critique”, in: 1999. Zeitschrift für Sozialgeschichte des 20. und 21. Jahrhunderts 12,1, 83–104.

Breman, Jan 1999a, “The Study of Industrial Labour in Post-colonial India – The Formal Sector: An Introductory Review”, in: Parry/Breman/Kapadia 1999, 1–41.

Breman, Jan 1999b, “The Study of Industrial Labour in Post-colonial India – The Informal Sector: A Concluding Review”, in: Parry/Breman/Kapadia 1999, 407–431.

Carter, Marina 1995, Servants, Sidars and Settlers. Indians in Mauritius, 1834–1874, Delhi: OUP

Cartter, Marina 1996, Voices from Indenture. Experiences of Indian Migrants in the British Empire (in: New Historical Perspectives of Migration Series), London/New York: Leicester University Press

Chakrabarty, Dipesh 1989, Rethinking Working-Class History. Bengal 1890–1940, Princeton: PUP

Chakrabarty, Dipesh és mások 1998, Culture in Working Class History: A Discussion, Working Paper 3, Labour History Series, V.V. Giri National Labour Institute, Noida.

Chakrabarty, Dipesh és Ranajit Das Gupta (é. n.), Some Aspects of Labour History of Bengal in the Nineteenth Century: Two Views (Occasional Paper No. 40, Centre for Studies in Social Sciences, Calcutta)

Chandavarkar, Rajnarayan 1994, The Origins of Industrial Capitalism in India: Business Strategies and the Working Classes in Bombay, 1900–1940 (CSAS 51), Cambridge: CUP

Chandavarkar, Raynarayan 1998, Imperial Power and Popular Politics. Class, Resistance and the State in India, c. 1850–1950, Cambridge. CUP

Chatterjee, Partha 1993, The Nation and its Fragments. Colonial and Postcolonial Histories, Princeton: Princeton University Press

Das Gupta Ranajit 1994, Labour and Working Class in Eastern India: Studies in Colonial History, Calcutta: K. P. Bagchi

Das Gupta Ranajit 1996, “Indian Working Class and Some Recent Historio­graphical Issues”, Economic and Political Weekly 31,8, S. L27–L31.

Ghosh, Kaushik 1999, “A Market for Aboriginality: Primitivism and Race Qualification in the Indentured Labour Market of Colonial India”, in: G. Bhadra, G. Prakash és S. Tharu (Hg.): Subaltern Studies X. Writings on South Asian History and Society, New Delhi: OUP

Ghosh, Parimal 1990, “Communalism and Colonial Labour. Experience of Calcutta Jute Mill Workers, 1880–1930”, EPW 25 (“8. Juli 1990), PE61–PE72.

Ghosh, Parimal 2000, Colonialism, Class and a History of the Calcutta Jute Millhands 1880–1930, London: Sangam Books

de Haan, Arjan és Samita Sen 1999 (Hg.): A Case for Labour History. The Jute Industry in Eastern India (Department of History, University of Calcutta, Monograph 17), Calcutta: K. P. Bagchi

Heuzé, Gerard (Hg.) 1992, Travailler en Inde (Collection Purusartha 14), Paris: Éditions de l’École des Hautes Études en Sciences Sociales

Hobsbawm, Eric 1994, Age of Extremes. The Short Twentieth Century, 1914–1991, London: Michael Joseph; magyarul: A szélsőségek kora (fordította: Baráth Katalin), Pannonica, Budapest 2002

Hobsbawm, Eric 1998, Wieviel Geschichte braucht die Zukunft? München/Wien: Carl Hanser

Homström, Mark 1976, South Indian Factory Workers: Their Life and Their World, Cambridge: CUP

Hölscher, Lucian 1999, Die Entdeckung der Zukunft, Frankfurt a. M.: Fischer.

Joshi, Chitra 1982, “Kanpur Textile Labour: Some Structural Features of Formative Years”, EPW 16, 44 (különkiadás), 1823–38.

Joshi, Chitra 1985, “Bonds of Community, Ties of Religion: Kanpur Textile Workers in the Early Twentieth Century”, IESHR 22, 3, 251–280.

Joshi, Chitra 1992, “The Formation of Work Culture: Industrial Labour in a North Indian City (1890s–1940s)” in: Heuze 1992

Joshi, Chitra 1999, “Hope and Despair: Textile Workers in Kanpur in 1937-38 and the 1990s”, in: Parry/Breman/Kapadia 1999, S. 171–203.

Kerr, Ian J. 1997, Building the Railways of the Raj, 1850-1900, Delhi: OUP

Van der Linden, Marcel (Hg.) 1993, The End of Labour History? (International Review of Social History 38, Supplement 1), Amsterdam: CUP

Mohapatra, Prabhu 1998, “Situating the Renewal: Reflections on Labour Studies in India”, Working Paper 2, Labour History Series, V. V. Giri National Labour Institute, Noida

Morris, Morris David 1965, The Emergence of an Industrial Labour Force in India: A Study of the Bombay Cotton Mills, 1854–1947, Berkeley/Los Angeles: UCP

Nair, Janaki 1997, After the Gold (dokumentumfilm, 60 perc)

Nair, Janaki 1998, Miners and Millhands. Work, Culture and Politics in Princely Mysore, New Delhi: Sage

Neetha N. 2000, “Labour Relations under Subcontracting in Tirupur Knitwear Industry” kiadatlan kézirat, elhangzott: 2nd Conference of Indian Labour Historians, Noida, 2000. március 16–18.

Parry, Jonathan P., Jan Breman és Karin Kapadia 1999 (Hg.), The Worlds of Indian Industrial Labour (= Contributions to Indian Sociology, Occasional Studies 9), New Delhi/Thousand Oaks/London: Sage

Popper, Karl 1987, Das Elend des Historizismus (6. átdolgozott kiadás), Tübingen: J. C. B. Mohr

Randeria, Shalini 1998, “Colonized Futures, Shared Histories and Entangled Modernities” (kiadatlan kézirat, elhangzott az Institut für Kulturwissenschaft Essen éves konferenciáján)

Rothermund, Dietmar (Hg.) 1995, Indien. Kultur, Geschichte, Politik, Wirtschaft, Umwelt. Ein Handbuch, München: Beck

Roy, Tirthankar 1999, Traditional Industry in the Economy of Colonial India (CSIHS 3), Cambridge: CUP

Sarkar, Sumit 1997, Writing Social History, Delhi: OUP

Sen, Samita 1999: Women and Labour Under Late Colonial India. The Bengal Jute Industry (CSIHS 3), Cambridge: CUP

Simeon, Dilip 1995, The Politics of Labour Under Late Colonialism. Workers, Unions and the State in Chota Nagpur 1928–1939, New Delhi: Manohar

Wolf, Eric R. 1991, Die Völker ohne Geschichte. Europa und die andere Welt seit 1400, Frankfurt a. M./New York: Campus

 

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ Jelen tanulmány kritikai vizsgálat alá veszi a dél-ázsiai munkás-historiográ­fiában folyó vitákat és a “globalizált” szellem- és társadalomtudományok őket meghatározó áramlatait. Mint ilyen egy hosszabb távú vállalkozás második része. Az indiai munkás-historiográfia kultúralisztikus fordulatát elemző korábbi tanulmány: Ahuja 2000.

² Erre az elképzelésre épült az 1919-ben alakult ILO, amely 1929 óta állandó képviselettel rendelkezett Indiában, s egyre nagyobb befolyást gyakorolt mind a gyarmatosítók munkatörvénykezésére, mind az Indiai Nemzeti Kongresszus politikájára. A tudományos életben ezt a koncepciót M. D. Morris óriási hatású (és kétségtelenül nagyon fontos) tanulmánya (1965) képviselte.

³ Ezt sürgeti többek között a C. H. Beck Kiadónál nemrégiben megjelent “India-kézikönyv” (Rothermund, 1995: 529–530) is, amelyben a “liberalizációs” fejezet szerzője, H. C. Rieger, őszintén felháborodik azon, hogy manapság még a “Störenfriedeket” sem lehet egykönnyen elbocsátani. Alapos és tanulságos kritikához ld. Breman 1997 és 1999b. A vita jelenlegi állásához ld. The Hindu, 2000. december 17.

⁴ A Bretton Wood Intézet környezetében figyelhető meg ez a perspektívaváltás, amely például az 1995-ös World Development Reportban is kifejezésre jut, idézi: Breman 1999b:429.

⁵ Álljon itt példaként néhány monográfia és tanulmánykötet: Chakrabarty 1989, Heuzé 1992, Chandavarkar 1994 és 1998, Bahl 1995, Carter 1995 és 1996, Simeon 1995, Kerr 1997, Nair 1998, de Haan/Sen 1999, Parry/Breman/Kapadia 1999, Sen 1999, Ghosh 2000.

⁶ Kritikai elemzéseket ld.: Breman 1999a, Mohaparta 1998

⁷ A chotanagpuri (Jharkhand) ültetvénymunkások “rasszista kategorizálásához” lásd például Ghosh 1999.

⁸ Vö. Kerr 1997, aki erősen kapcsolódik Bravermannhoz, valamint Chandavarkar 1994.

⁹ A “vulgármarxizmus” fogalmának használata semmiképpen sem hivatott e szerzők integritását kétségbe vonni. Sokkal inkább Hobsbawmra utalok itt, aki a marxizmussal csak laza kapcsolatban álló szellemi áramlatokat nevezi így: Hobsbawm 1998: 193–194.

¹⁰ Vö. egy jelentős marxista munkás-historiográfus önkritikus visszaemlékezését: Das Gubta 1996. Az indiai munkásvilágról szóló modernizációs és marxista irodalmak összemosása ellen tiltakozik szellemes cikkében Mohapatra (1998).

¹¹ Mindenképpen említésre méltó az 1982 óta már 11 kötetben megjelent “Subaltern Studies” c. sorozat.

¹² A késői “subaltern studies school” kritikájához ld.: Sarkar 1997, 3. fejezet

¹³ A “fragmentáló álláspont” jelentősége részben az, hogy ellenáll a lapos homogenizálásnak, és küzd a nemzet és a jövő politikai közösségének más, potenciálisan gazdagabb definícióiért. A Gyan Pandeytől származó idézet Partha Chatterjee könyvének mottójában szerepel (1993).

¹⁴ Ld. például Sarkar 1997, 3. fejezet

¹⁵ Sumit Sarkar már korán rámutatott arra a megdöbbentő hasonlóságra, amely a Chatterjee-hez és Pandeyhez hasonló posztmodern szerzők ismeretelméleti feltevései és azon tételek között, melyeket Karl Popper fogalmazott meg fél évszázaddal ezelőtt – elsősorban marxizmuskritikaként – íródott “A historicizmus nyomorúsága” c. művében. (Sarkar, 1997:102).

¹⁶ Raj Chandavarkar (1998) legalább felvetette ezeket a kérdéseket, és Prahbu Mohapatra Indián belüli és Indián kívüli ültetvénymunkásokról szóló összehasonlító tanulmányai is ebbe az irányba mutatnak. A dél-ázsia kutatáson belül az a Paul Craven és Douglas Hay által vezetett projekt tűnt nagyon sokat ígérőnek, amely a Nagy-Britanniában és az összes brit gyarmaton uralkodó “master in servant law”-t vizsgálta.

¹⁷ A parasztság létszámának hihetetlen mértékű csökkenése, aminek következtében ez a réteg először az elmúlt évszázadban került a világ népességén belül kisebbségbe, éppúgy e folyamatok része, mint az egyetemet végzettek számának állandó növekedése vagy a nemek és generációk közötti kapcsolatok transzformációja. Ld. Eric Hobsbawmnak a 20. század történetéről írt kiváló munkáját (1994).

¹⁸ “Ősdravidák”, ahogy az “érinthetetlen” tamilok nevezik magukat, hogy elhatárolódjanak a “paraiyar”-hoz hasonló régi diszkriminatív megjegyzésektől.