A cikk a munka világának szereplői (munkaadók, munkavállalók és érdekképviseleteik, valamint az állam mint munkáltató, tulajdonos, elosztó vagy konzultációs szereplő) közötti intézményes kapcsolatrendszert s ennek változásait mutatja be a rendszerváltozástól napjainkig.

Bevezetés

 

A munkaügyi kapcsolatok fogalma Magyarországon az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején honosodott meg. Ezen a munka világának szereplőit átfogó kapcsolatrendszert értjük, amely az együttműködés fenntartására, a konfliktusok megelőzésére, illetve a kialakult konfliktusok megoldására irányul.

Az "érdekegyeztetés" fogalmát jóval a rendszerváltozás előtt Héthy Lajos és Makó Csaba vezette be a magyar gyakorlatba. E kifejezéssel elkerülték a "kollektív tárgyalások", "kollektív alku", "szociális párbeszéd" használatát, amelyek a társadalom tagoltságát (illetve tagolatlanságát) tükrözték, s így fogalomhasználatuk az akkori hivatalos szemlélet kritikája volt.

A Munka Törvénykönyve (1992. évi XXII. törvény, továbbiakban: Mt) 14. §-a szerint: "A munkavállalók szociális és gazdasági érdekeinek védelme, továbbá a munkabéke fenntartása érdekében e törvény szabályozza a munkavállalók és a munkáltatók, illetve ezek érdekképviseleti szervezeteinek kapcsolatrendszerét. Ennek keretében biztosítja a szervezkedés szabadságát, a munkavállalók részvételét a munkafeltételek alakításában, meghatározza a kollektív tárgyalások rendjét, illetve a munkaügyi konfliktusok megelőzésére, feloldására irányuló eljárást."

A munkaügyi kapcsolatok többségükben a két főszereplő, a munkáltatók és a munkavállalók, illetve érdekképviseleteik (szociális partnerek) közötti kétoldalú – bipartit – együttműködésben öltenek testet. A munkáltatók és a munkavállalók jogosultak arra, hogy előzetes engedély nélkül, érdekeik védelmében, szervezeteket hozzanak létre, illetve azokhoz csatlakozzanak. A munkaügyi kapcsolatok alapvetően bipartit jellegűek, de tripartit formában is működhetnek. Ez esetben az állam a munkaügyi kapcsolatok alakításában szabályozóként, munkáltatóként, tulajdonosként, illetve – disztributív (elosztó) funkciójából adódóan – harmadik tárgyaló félként és/vagy konzultációs szereplőként részt vesz a munkaviszonyok alakításában.

A szociális partnerek mellett az állam közvetlenül (mint sajátos munkáltató), vagy közvetetten (a bipartit kapcsolatok szabályozójaként, illetve mint az országos egyeztető fórumok szereplője/tárgyaló fél) résztvevője a munkaügyi kapcsolatoknak.

Míg a kétoldalú tárgyalások és megállapodások középpontjában elsősorban a munkaügyi kapcsolatok hagyományos elemei (például munkaviszony, munkafeltételek, bér) állnak, a tripartit tárgyalások során a kormánypolitika átfogó kérdései a meghatározóak (például jövedelempolitika, adók, foglalkoztatáspolitika). A szociális partnerek mind a két forma egymást erősítő, korrigáló működésében érdekeltek.

Általában szintenként más és más szereplők között alakul ki az együttműködés:

• makroszinten a szakszervezeti és a munkáltatói konföderációk,
• mezoszinten az ágazati-szakmai vagy regionális szakszervezeti szövetség és a munkaadói szövetség,
• mikroszinten a vállalati szakszervezet vagy az üzemi tanács és a munkáltató között.

Az országok gazdasági, társadalmi jellemzői, hagyományai alakítják ki, hogy mikor, melyik szint lesz a meghatározó a munkaügyi kapcsolatokban.

A munkaügyi kapcsolatok meghatározó szereplői a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek, vagyis a szociális partnerek.

A szakszervezetekről a Magyar Köztársaság Alkotmányának 4. §-a a következőket mondja ki: "A szakszervezetek és más érdekképviseletek védik és képviselik a munkavállalók, a szövetkezeti tagok és vállalkozók érdekeit." Az Mt. 18. §-a értelmében a "törvény alkalmazásában szakszervezeten a munkavállalóknak minden olyan szervezetét érteni kell, amelynek elsődleges célja a munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeinek előmozdítása és megvédése."

A munkáltatói szervezetek a munkaügyi kapcsolatokon belül a munkáltatói érdekképviseletet ellátó, önkéntes tagságra épülő, munkáltatókat tömörítő szervezetek, illetve szövetségeik. Kezdetben a munkáltatói szervezetek csak gazdasági kérdésekkel foglalkoztak, a munkaügyi kérdések a szakszervezetek megerősödésével kerültek előtérbe.

A szociális partnerségre épülő érdekegyeztetési rendszer kiegyensúlyozhatja a munka világában feszültségeket keltő piaci hatásokat. A szociális partnerek és a kormány közös érdeke a munkabéke folyamatos fenntartása, melynek része az országos szintű tárgyalásos-megállapodásos rendszer működése. Az országos érdekegyeztetés résztvevői – a mindenkori kormányok mellett – azok a szakszervezeti konföderációk és munkáltatói szövetségek, amelyek a szervezkedési szabadság alapján jönnek létre, szervezetükben, működésükben egymástól és a kormánytól függetlenek.

A munka világa szereplőinek is joggal fontos a fogalmak tisztázása, hiszen azok is segítik az eligazodást a párbeszéd intézményeiben. Összhangban az európai uniós szóhasználattal, kívánatos a szociális párbeszéd fogalmát meghonosítani. A szociális párbeszéd eredeti értelmezésben a szociális partnerek közötti kapcsolatot jelenti. A szociális párbeszéd elsősorban a szociális partnerekkel és/vagy a szociális partnerek – szakszervezetek, munkáltatói érdekképviseletek -, illetve a kormány képviselői között zajlik, és nem a társadalom/civil szféra különböző érdekképviseleteivel.

Az országos érdekegyeztetés 1988 decemberében kezdődött, amikor a Grósz-kormány egy kormányhatározattal útjára indította az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT). A munkavállaló/munkáltató/kormány-kapcsolatrendszer intézményeként, Németh Miklós kormánya idején, egy októberi "próbaülést" követően, 1990. december 5-én, ténylegesen létrejött az OÉT. Küldetése kettős volt: egyrészt, hogy intézményi keretet adjon azoknak a tárgyalásoknak, amelyek elvezettek a központi bérszabályozás és a bérmeghatározás hagyományos gyakorlatát felváltó bérmegállapodásos (béralku-) rendszer fokozatos kiépüléséhez, másrészt, hogy megfelelő terepet biztosítson az országos, tripartit bértárgyalásoknak. Az OÉT működésének utolsó harmadában – a munkaerőpiac radikális átalakulásával párhuzamosan – egyre nagyobb szerepet játszott a foglalkoztatási érdekegyeztetésben is.

A politikai rendszerváltás időszaka csak átmenetileg szakította meg a kormány és a szociális partnerek intézményes, tripartit együttműködését.

Az érdekegyeztetés fogalma az intézményi változások, tartalmi módosulások mellett 1999-ig megmaradt, majd az Orbán-kormány az érdekegyeztetés rendszerének átalakítása kapcsán a "társadalmi párbeszéd" fogalmát használta. 2002-ben a Medgyessy-kormány visszaállította az Országos Érdekegyeztető Tanácsot, az érdekegyeztetés, a párbeszéd legmagasabb szintű fórumaként. Az érdekegyeztetés fogalmának változása a tartalom változását is közvetítette.

 

 

A "magyar modell"

 

Magyarországon 1968-ban a "gazdasági mechanizmus reformja" idején indult meg a munkaügyi kapcsolatok vonatkozásában a távolodás a "sztálini" modelltől. Az 1968 és 1988 közötti intézményrendszer elmélete és tényleges gyakorlata ötvözte a "sztálini" hagyományt és az egyre inkább felismert gazdasági, társadalmi realitásokhoz való igazodást. Kormányzati szinten és a felső pártvezetésben is megjelentek azok a pragmatikus, jól képzett szakemberek, akik tisztában voltak azzal, hogy a határozatokba foglalt ideológia ellenére a gazdaságban, a társadalomban megállíthatatlan folyamatok indultak el. A mindinkább nyugati tőkéből eladósodott magyar gazdaság a gazdasági kihívásokra nem tudott másként válaszolni, mint úgy, hogy a piaci törvényeket, ha felemás módon is, de elfogadja.

A szocialista államban a tulajdonos munkavállaló, a munkáltató pedig tulajdonos és egyben munkavállaló is. A munkásosztály vezető szerepének érvényesülését megfogalmazó, párthatározatokba foglalt ideológia nem tudta elfedni azokat a valós érdekkülönbségeket, amelyek a megtorpant gazdasági mechanizmus változásai ellenére felszínen voltak a magyar gazdaságban. A nyereségérdekeltség, a vállalati gazdasági önállóság bizonyos mértéke, a szakszervezetek megnövekedett jogosítványai, a szocialista vállalatvezetők "kvázi" munkáltatóként való viselkedése, ha burkoltan is, ha szárnyaszegetten is, a majdani valódi munkaügyi kapcsolatok formálódását eredményezte. A szakszervezetek, mintegy kibújva a rájuk kényszerített "transzmissziós hajtószíj"-szerepből, próbáltak valódi érdekvédelmet ellátni, és úgy részt venni a bértárgyalásokon, a szociális és kulturális alap elosztásában, mintha azok valódi piaci viszonyok között léteznének. A munkáltatók, "feledve" kiosztott szerepüket, ellenérdekeltségű felekként vettek részt e tárgyalásokon.

Sajátosnak mondható az a megoldás is, amely már a hetvenes években működött mint a "makroszintű érdekegyeztetés sajátos kétarcú produktuma, a SZOT-kormány-tanácskozások intézménye". Tudatosult valamennyire ugyanis, hogy az országos szintű gazdaságpolitikai döntéshozatalban, a nagy, átfogó, a társadalmat széles körben érintő intézkedések előtt egyfajta döntéshozatali pluralizmusra van szükség. Ugyanakkor élt/működött a paternalista pártállam, amely a dolgozó emberek élet- és munkakörülményeit érintő legfontosabb döntések forrása maradt. A "kormány-SZOT"- találkozók nem a nyilvánosságnak szóltak, az ott elfogadott megállapodásokat esetenként kemény vita előzte meg. Ugyanígy ágazati szinten is zajlott az érdekegyeztetés a minisztérium és az ágazati szakszervezeti vezetők között.

Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a szakszervezetek a nyitott gazdaságból és a helsinki szellem hatásából adódóan rendszeres kapcsolatot tartottak fenn a nyugat-európai szakszervezetekkel. Ezek elvárták, hogy a munkahelyi tisztségviselők is tanulmányozzák a nyugat-európai munkaügyi kapcsolatokat, a szakszervezetek működését, a kollektív tárgyalások rendszerét, s egyben igényelték, hogy magyarországi látogatásaikon "találkozzanak" előadásokon, konzultációkon a hazai szakszervezeti szakértőkkel, tisztségviselőkkel.

Kimondva vagy kimondatlanul, a jelenlegi, hazai érdekegyeztetési rendszer magán viseli mindazokat a vonásokat, amelyek e sajátos magyar útra az évtizedek során rárakódtak. Így tehát a magyar munkaügyi kapcsolatokban makroszinten a megállapodásra törekvő tripartit modell elfogadott. A bértárgyalások, a munkafeltételek meghatározásának tradicionális szintje a mikroszint, s a sokszínű mezoszint megerősítése folyamatosan jelen lévő feladat. Mindebből az is következik, hogy a Magyarországon jellemző tárgyalási szintek nem ragadhatók ki a rendszerből, mind a három szint átjárhatósága, az egyes elemek kapcsolódása az egyes szintekhez csak együttesen kezelhető.

Az "első" Országos Érdekegyeztető Tanács

 

Magyarország gazdasági, társadalmi, politikai adottságai alakították ki az érdekegyeztetés rendszerének azt a sajátos struktúráját, amely belesimul az európai intézményi sokszínűségbe. A sajátos magyar struktúra tripartit módon, konszenzussal valósult meg, ezért átalakítása is csak a szociális partnerek egyetértésével, autonómiájuk maximális figyelembevételével, az állam önkorlátozó szerepe mellett lehetséges.

A magyarországi érdekegyeztetés helyzetét meghatározta, hogy a gyors gazdasági és társadalmi változások közepette intézményi keretei nem igazán szerves fejlődés következtében alakultak ki.

Az OÉT eredendően munkaügyi fórum volt, amelynek alapvető célja az állami bérszabályozás felváltása a kollektív tárgyalások rendszerével. Ebből következik, hogy a szereplők csak munkavállalói és munkáltatói érdekeket képviselő szervezetek lehettek. A munkavállalókat akkor még a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) képviselte, (a Liga abban az időben alakult meg). Munkáltatói részről a gazdasági érdekképviseletek voltak jelen; egyik sem láthatott el érdekvédelmi szerepet. Bekerültek a szövetkezeteket megjelenítő szerveződések: az ipari szövetkezetek képviseletében az OKISZ, a fogyasztásiak nevében a SZÖVOSZ, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek képviseletében a TOT, a kisiparosokat képviselő KIOSZ, a kiskereskedők nevében a KISOSZ, valamint az akkor alakult Vállalkozók Országos Szövetsége (VOSZ). Részvételüket a SZOT a munkaadói oldal túlsúlyára hivatkozva ellenezte, a Gazdasági Kamara viszont elfogadta. Végül kompromisszumként a három szervezet egy közös képviselőt fogadott el. A munkaügyi kapcsolatok szereplői kialakulásának folyamata azonban nem fejeződött be.

A kormányt Medgyessy Péter, a gazdasági ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes, továbbá az Országos Tervhivatal és az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnöke képviselte. Az OÉT a rendszerváltásig működött, összesen nyolc ülésén bér- és munkaügyi kérdéseket tárgyalt. Jogosítványa volt az országos minimálbér meghatározására.

 

 

Az Érdekegyeztető Tanács tíz éve

 

Az Antall-kormány idején lényegesen átalakult az érdekegyeztetés rendszere. 1990. augusztus 1-én létrejött az Érdekegyeztető Tanács (ÉT). A kormány a gazdasági, munkáltatói érdekképviseletek hatására elfogadta, hogy az ÉT gazdasági (adózás, társadalombiztosítási járulék-szabályozás), továbbá a költségvetést érintő kérdésekkel foglalkozzék. A szereplők száma bővült, a munkavállalókat 7 szakszervezeti konföderáció és 9 munkáltatói szervezet képviselte. Részvételük egymás kölcsönös elfogadásán alapult, semmilyen részvételt szabályozó feltételt a szereplők nem jelöltek meg. Azok lettek az ÉT tagjai, akik a "szakszervezeti kerekasztal" körül ültek, vagy éppen a "parlamentben jártak". A kormányt a Munkaügyi Minisztérium politikai államtitkára képviselte.

Nem hagyható figyelmen kívül az ÉT működésében, hogy az első éveket a szakszervezetek közötti áldatlan viták befolyásolták, a harc kiemelten a szakszervezeti vagyonért folyt. A korábbi SZOT-vagyon elosztásában végül is akkor egyeztek meg a szakszervezetek, amikor a kormány törvényjavaslat formájában az országgyűlés elé terjesztette elképzelését. A 7 konföderációból 6 megegyezett, az alkut a Szolidaritás Munkás Szövetség nem fogadta el. Egyébként a Szolidaritás nem írta alá az ÉT Munkavállalói oldalának együttműködésre vonatkozó megállapodását, s ezzel kizárta magát az ÉT-ből.

A vagyonkérdés végleges rendezését a parlament az üzemi, közalkalmazotti tanácsok (üt, kt) választási eredményéhez kötötte, így az a szakszervezetek közötti "szimpátiaválasztás" lett. (Az üt- és kt-választások a munkahelyi kollektív szerződések reprezentativitásának mérésére szolgálnak napjainkban is.) Tekintettel arra, hogy egy munkahelyen több szakszervezet is létezik, a versengés a szavazatokért elvonta az erőket az érdekvédelemtől, gyengítette a szakszervezeti pozícióikat az érdekegyeztetés minden szintjén.

A viták, gondok ellenére elfogadottá vált, hogy az érdekegyeztetés a demokrácia egyik alappillére, így mindent meg kell tenni azért, hogy jogi keretei ne sérüljenek, illetve a jog adta lehetőségek érvényesüljenek, bővüljenek. Az ÉT keretében a kormány és a szociális partnerek a munka világának szereplőit érintő átfogó és alapvető gazdasági, szociális és munkaügyi kérdésekkel foglalkoztak, s az ÉT az alábbi jogkörökkel rendelkezett:

• tárgyalásokat folytathatott és tripartit, országos megállapodásokat közvetíthetett bérkérdésekben (országos minimálbér, a versenyszféra bérnövekedése);
• konzultációt folytathatott a gazdasági, szociális és munkaügyi törvénytervezetekről, illetve minden olyan jogszabályról, amelyet a szociális partnerek különösen fontosnak tartottak, beleértve a jogszabályokat megalapozó koncepciókat is ("jogszabályalkotást megelőző konzultáció");
• konzultációt folytathatott országos jelentőségű, a szociális partnereket érintő gazdasági és szociális kérdésekről ("általános konzultáció").

A szociális partnerek a kezdetektől sérelmezik, hogy a fenti témák szinte az utolsó pillanatban kerülnek az ÉT asztalára, amikor az esetek többségében a parlament általános vitája már zajlik.

Az elmúlt évek során az ÉT több mint 100 plenáris ülést tartott, és közel 250 napirendi pontot tárgyalt. A témák igen széles területet fedtek le, a nemzetgazdaság szinte valamennyi részét érintették. Az ÉT-ben számos nagy jelentőségű megállapodás született. Tevékenységének köszönhetően olyan törvények és jogszabályok jöttek létre, amelyek hatékonyan szabályozták a társadalom és a gazdaság működését.

 

Néhány témakör:

 

Az ÉT keretei között évente, visszatérő jelleggel részletes konzultáció folyt a legfontosabb gazdasági és szociális törvények tervezetéről, az éves költségvetésről, az adó- és illetéktörvények tervezeteiről, a társadalombiztosítási törvénytervezetről, különös tekintettel a szociális partnerek hozzájárulásának mértékéről stb. A konzultációk egyes években részmegállapodásokhoz vezettek.

Az ÉT kísérletet tett arra, hogy átfogó, tripartit megállapodást kössön a kormányzati ciklus (1994-1998) egészére a szociális partnerek számára legfontosabb kérdésekben. A Társadalmi-Gazdasági Megállapodás tárgyalássorozata 1994 júliusában kezdődött, s az alapvető politikai stratégiákra, így a gazdaság-, a jövedelem- és bér-, illetve a foglalkoztatás- és szociálpolitika területére irányult, kiegészítve a munkaügyi intézmények és a munkajog átfogó átalakítására vonatkozó egyezséggel. A TGM tárgyalásai végül nem vezettek eredményre.

Az ÉT meghatározó szerepet játszott az 1992-ben életbe lépő új Munka Törvénykönyve megalkotásában, később a szükségessé vált módosítások megvitatásában. A Munkaügyi ellenőrzésről szóló Törvény tervezete az ÉT teljes egyetértésével, támogatásával került a Parlament elé.

Az ÉT meghatározó módon befolyásolta a foglalkoztatáspolitikát. Érdemi szerepe volt a Foglalkoztatási Törvény (1991) megformálásában, majd módosításában. Az ÉT támogatta a Munkaerőpiaci Alap önkormányzati irányítására tett kormányzati javaslatot, s az alap kezelésére hivatott tripartit testület, a Munkaerőpiaci Alap Irányító Testülete (MAT) felállítását.

Az ÉT ugyanakkor az országos bértárgyalások színtere is volt. A minimálbért, az OÉT-et is figyelembe véve, 1989. január 1-je óta, a kormány és a szociális partnerek tripartit megállapodása szabta meg, 1992 júliusától a Munka Törvénykönyve alapján. (A tradíció és a törvényi felhatalmazás az Orbán-kormány alatt sérült.)

Az ÉT segítette a munkahelyi konfliktusok megelőzését, hogy azok rendezéséhez megteremtsék a kereteket. 1996-ban az ÉT létrehozta a Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálatot, a munkaügyi kezelés intézményét.

Az Érdekegyeztető Tanács egyszerre volt gazdaságpolitikai konzultációk és a munkaügyi kapcsolatok kérdéseiben folyó alkuk színtere, vagyis a stratégiai kérdések megvitatása keveredett a szakmai ügyek tárgyalásával. Az ÉT plenáris ülésein sok esetben előterjesztések, törvénytervezetek megvitatása folyt, s konkrét alkuk történtek egy-egy részterületet illetően. Mindez az első pillanattól kezdve vitára késztette a szakértőket, de a szereplőket is. Sokirányú vita alakult ki arról, hogy a két teljesen különböző funkció szétválasztása segítheti-e a makroszintű érdekegyeztetés jogosítványainak tisztázását.

 

"Önmegreformálás"

 

Az 1995 óta eltelt időszak számos új tapasztalatot hozott – fontos ezek elemzése, a kudarcok, sikerek okainak feltárása. A szakértők főként a tárgyalás és/vagy konzultáció dilemmájára, a domináns szintnek a magyar sajátosságokból adódó trendjére, a kollektív tárgyalások koordinációs mechanizmusának problematikájára, a lefedettséggel kapcsolatos összefüggésekre, a jogszabályi változtatások felvázolására próbáltak választ adni.

1996. május 17-én háromoldalú megállapodás született az ÉT továbbfejlesztésének elveiről, fő irányairól. A megállapodás leszögezte: "az érdekegyeztetés értelmét és értékét az adja, ha a konzultációkra és megállapodásokra hiteles és megfelelő támogatottságú, szervezettségű partnerek között kerül sor". Kimondta: "ki kell dolgozni az Érdekegyeztető Tanács oldalaihoz való tartozás kritériumait és rendszerét. Biztosítani kell, hogy az Érdekegyeztető Tanács oldalainak bizonyítható és kielégítő támogatottsága folyamatosan fennálljon és fennmaradjon", továbbá: "célszerű biztosítani az oldalak nyitottságát, hogy összetételük folyamatosan követhesse a munkavállalói és munkaadói érdekképviseletek körében és támogatottságában végbemenő változásokat."

A szakmai erőfeszítések ellenére sem született megállapodás olyan alapvető kérdésekben, mint a reprezentativitás. Tény az is, hogy a választások előestéje sem kedvezett intézményi struktúrák átalakítására.

Nem mintha annyira a nagypolitika gondolkodásának középpontjában álltak volna a munka világával kapcsolatos kérdések. Elég csak utalni arra, hogy 1995-1997 között 3%-nyi volt a napirend előtti felszólalásokból a munkaügyre vonatkozó, 2% az interpelláció és 2% az írásban beadott kérdés, ami azt jelezte, hogy aktív politikusaink még nem igazán ismerték fel a téma jelentőségét. Tény ugyanakkor, hogy a parlament nagy többséggel szavazta meg a benyújtott, munka világával kapcsolatos törvényeket, törvénymódosításokat.

 

 

Az 1999. évi reform

 

Az Orbán-kormány megalakulását követően, már 1998 nyarán kezdeményezte az érdekegyeztetés átalakítását. 1998 decemberére elkészült az átalakítás koncepciója, amelyet a kormány vitára bocsátott.

Az Orbán-kormány a társadalmi párbeszéd szervezeti rendszerének fejlesztésére kidolgozott koncepciót a 2301/1998. (XII. 30.) számú kormányhatározattal fogadta el. Az új makroszintű fórumok 1999 első felében megalakultak és megkezdték működésüket.

Az új rendszer lényegi eleme a munka világához kötődő témák és a gazdasági-szociális konzultáció intézményes szétválasztása volt. Ennek értelmében, 1999. április 21-én megszűnt az ÉT, s megalakult helyette az Országos Munkaügyi Tanács (OMT), illetve konzultációs fórumként a Gazdasági Tanács (GT).

Az OMT tevékenysége nagyrészt megegyezett az ÉT-ével, azzal a nem lényegtelen eltéréssel, hogy nem foglalkozott a gazdasági jogszabályokkal, vagyis nem vitatta meg a költségvetési és adótörvényeket. Az Mt 16. §-a szerint, "a munkaügyi kapcsolatokat és a munkaviszonyt érintő országos jelentőségű kérdésekben a Kormány a munkavállalók és munkáltatók országos érdekképviseleti szervezeteivel az Országos Munkaügyi Tanácsban (OMT) egyeztet".

A Kormány az OMT egyetértésével [Mt 17. § (1)]

• meghatározza a foglalkoztatás érdekében – a munkavállalók nagyobb csoportját érintő gazdasági okból történő munkaviszony-megszüntetéssel kapcsolatban – az Mt-től eltérő szabályokat;
• dönt a kötelező legkisebb munkabér és a munkaügyi ellenőrzés tekintetében;
• javaslatot tesz a napi munkaidő leghosszabb mértéke, illetve a munkaszüneti napok meghatározására.
• A Kormány az Országos Munkaügyi Tanácsban országos bértárgyalásokat kezdeményez.
• Az Országos Munkaügyi Tanácsban létrejött megállapodást – az Országos Munkaügyi Tanács javaslatára – a gazdasági miniszter jogszabályban hirdeti ki.
• A gazdasági miniszter – az Országos Munkaügyi Tanács egyetértésével – meghatározhatja a munkaminősítés rendszerét.
• Célja továbbá az információcsere elősegítése és a különböző érdekcsoportok által támogatott megállapodások kialakítása.

Az OMT lehetőséget teremthetett volna a szakmák, ágazatok, szektorok közötti koordinációra, a kormányzati szándék egységes érvényesítésére. Ebből adódóan a kormányt a Gazdasági Minisztérium, valamint a Szociális és Családügyi Minisztérium képviselte. Az Orbán-kormány ugyanis megszüntette a Munkaügyi Minisztériumot, és feladatkörét az új Szociális és Családügyi Minisztérium, a szintén új Gazdasági Minisztérium és az Oktatási Minisztérium között osztotta fel.

Az 1999. április 9-én megalakult GT-ben a szociális partnerek (ÉT-tagok) mellett helyet kaptak a gazdasági élet meghatározó szereplői, a bankok, a pénzügyi szféra képviselői, a gazdasági kamarák és több külföldi befektetőt képviselő szervezet.

A GT konzultációs fórum volt, ahol elsősorban a gazdaságpolitika egészéről, illetve egyes területeiről (költségvetés, adórendszer, nemzetei fejlesztési terv, társadalombiztosítás) cserélhettek gondolatot, kaphattak tájékoztatást a résztvevők. A célok között szerepelt, hogy a hazai érdekképviseletek, a nyugat-európaiakhoz hasonlóan, elkészíthetik jelentésüket, javaslataikat az ország gazdasági állapotát illetően, s azt hasznosításra a kormánynak ajánlhatják. A magyar GT azonban ebből nem valósított meg semmit.

1999 első felében jött létre a Nemzeti ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) Tanács (NILOT), melynek feladata, többek között, az ILO 144. számú tripartit tanácskozásokról szóló Egyezménye alapján a Magyarország által ratifikált ILO- egyezmények végrehajtásának segítése. A NILOT szerepet vállalt Magyarország és az ILO között 2000. december 15-én kötött megállapodás végrehajtásában, amely a tripartit együttműködést segíti elő. Ennek keretében szakmai konferenciákat rendez(ett), egy-egy szakterület helyzetét feltáró és a továbbfejlesztésre javaslatokat tevő kutatásokra pedig információs bázist működtet.

Az Európai Integrációs Tanács (EIT) ugyanezen időszak alatt alakult meg, feladata többek között az európai integrációra való felkészüléshez szükséges párbeszéd, konszenzus biztosítása, a szociális partnerek kapcsolatainak fejlesztése az EU-s intézményekkel. Az EIT ülésein keveredett az országos stratégiai problémák felvetése a részletes szakmai kérdésekkel. Nem biztosította a kellő információt a kormány, illetve a tárgyalásokat irányító külügyminiszter és a munkavállalói, illetve munkaadói szervezetek között.

Az 1999 tavaszán létrejött új intézményrendszer kialakítása a szociális partnerek konszenzusa nélkül történt. Az Orbán-kormány szerint, a szociális partnerek jogosultak az országos érdekegyeztetésben, az ún. társadalmi párbeszédben való részvételre, azaz tájékozódhatnak a kormány szándékairól, konzultálhatnak, de nincs megállapodásra joguk az őket legközvetlenebbül érintő kérdésekben sem.

 

 

Régi-új utakon

 

A 2002. évben a kormány által kezdeményezett, a munkavállalói és munkaadói érdekképviseletekkel folytatott konzultációk megerősítették, hogy indokolt az érdekegyeztetés intézményes keretének és feladatainak újragondolása és újjáalakítása. Alapelvként fogalmazódott meg, hogy a kormány az érdekegyeztetés új rendszerét párbeszédben kívánja kialakítani szociális partnereivel. Nagy gondot fordítanak a közös álláspontok kialakítására, nyílt párbeszéd keretében törekednek a konfliktusok feltárására és lehetőség szerinti feloldásukra.

Az Érdekegyeztető Tanács nevének visszaadása üzenet volt arról, hogy a Medgyessy-kormány, s ezen belül a Kiss Péter vezette munkaügyi kabinet már a 2002. évi választások előtt komolyan gondolta, hogy a szociális párbeszéd elengedhetetlen a munka világában, s ezek hatékony működéséhez a jogosítványokat biztosítja.

Már nem csupán egy alapjaiban jól működő intézményrendszer korszerűsítése – a táguló világhoz való igazítása – lett a feladat, hanem a nem kellően átgondolt, megszüntetett, átalakított intézmények újjáépítése, és a kiüresedett intézményeknek újból tartalommal való megtöltése. Ezeknek a céloknak megvalósítása érdekében kezdődött meg országos szinten az érdekegyeztetés intézményes kereteinek átalakítása.

A Medgyessy-kormány 2002. július 26-án állapodott meg a szociális partnerekkel az érdekegyeztetés új/régi rendszeréről. Az érdekegyeztetésben résztvevő 6 országos munkavállalói és 9 munkaadói érdekképviselet létrehozta a háromoldalú tárgyalások legátfogóbb fórumát, az Országos Munkaügyi Tanács helyett az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT), amelynek hatáskörébe tartozik a munka világával összefüggő valamennyi kérdéskör, beleértve a gazdaságot, a foglalkoztatást és a jövedelmek alakulását befolyásoló adó-, járulék- és költségvetési témakörök, jogszabály-tervezetek megvitatását.

A szociális partnerek véleményének kikérése után az OÉT hatáskörébe kerül vissza az éves költségvetési és adó törvénytervezetek megtárgyalása, hiszen azok nélkül a vállalkozási szférának a reálkeresetről vagy a minimálbérről való tárgyalásai – a jövedelempolitikai összefüggésekből – kiszakítva nem tárgyalhatók. A munkavállalók szociális helyzetét alapvetően meghatározó ügyekben (bér, adórendszer, járulékmértékek, infláció, foglalkoztatás, munkanélküli ellátás, nyugdíj stb.) a szociális partnerek jövedelempolitikai tárgyalásokra kaptak jogosítványt. A makroszintű érdekegyeztetés a konzultáció mellett a megállapodások lehetőségét biztosította a tárgyaló feleknek.

Az OÉT feladatai ellátását szakfórumok, szakbizottságok és munkacsoportok segítik.

Az OÉT szakbizottságai:

• Bér- és Kollektív Megállapodások Bizottsága,
• Gazdasági Bizottság,
• Esélyegyenlőségi Bizottság,
• Információs és Statisztikai Bizottság,
• Munkaerőpiaci Bizottság,
• Munkajogi Bizottság,
• Munkavédelmi Bizottság,
• Nemzeti Fejlesztési Terv Bizottság (újonnan alakult),
• Szakképzési Bizottság,
• Szociális Bizottság.

Szakfórumként működik a Nemzeti ILO Tanács és az Európai Integrációs Tanács (az EIT-et a Külügyminisztérium működteti).

Új szakfórumként megalakult az Ágazati Tanács az "autonóm társadalmi párbeszéd erősítésére", a PHARE-program irányítására és az ágazati egyeztető bizottságok megalakulásának segítésére. Feladata a kétoldalú – a szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek közötti közvetlen – konzultációk és tárgyalások erősítése. Jelenleg PHARE-támogatással folyik az Ágazati Párbeszéd Bizottságok létrehozása, amivel a középszintű érdekegyeztetés erősítése, segítése, az ágazati kollektívszerződés-kötések kiterjesztése várható.

Az OÉT alakuló ülésén megerősítették, hogy az országos érdekegyeztetés fórumaként működjön tovább

• a Munkaerőpiaci Alap Irányító Testülete,
• a Szociális Tanács (az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium működteti),
• az Országos Területfejlesztési Tanács (a MeH működteti) és a területfejlesztési, regionális testületek,
• az Országos Szakképzési Tanács (az Oktatási Minisztérium működteti), valamint
• az (újonnan alakult) Országos Felnőttképzési Tanács.

 

 

Mindez a közszférában

 

A költségvetési szféra legátfogóbb fóruma az 1991-ben létrejött Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsa (KIÉT) volt. (Alakuló ülése: 1992. július 14-15.) A KIÉT előtt a költségvetési érdekegyeztetés az ÉT egyik bizottságaként működött Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető bizottsága (KIÉB) néven.

A KIÉT elsősorban a költségvetés munkavállalókat érintő kérdéseivel, ezen belül a közalkalmazottak és a köztisztviselők bérezésével és az alkalmazandó illetményrendszerrel foglalkozott. A gyakorlatban tevékenysége főleg a közalkalmazottakra vonatkozott, mert a köztisztviselők számára létrehozták a Köztisztviselői Érdekegyeztető Fórumot, amelyet a Belügyminisztérium működtet.

A KIÉT-et a kormány, a költségvetési szervek körében érintett országos szakszervezetek és a települési önkormányzatok országos szövetségeinek tárgyalócsoportjai alkotják. A KIÉT munkájában részt vett a költségvetési intézmények országosan reprezentatív munkáltatói érdekképviseleti szervezeteinek tárgyalócsoportja. A szakszervezeti tárgyalócsoport az ismétlődően megtartott közalkalmazotti tanácsi választások eredményei alapján megállapított reprezentativitás alapján áll össze.

A KIÉT plenáris üléseken, szakértői bizottságokban, ügyvivői konzultációk keretében végezte munkáját. Néhány kiemelt terület sokszínű tevékenységéből:

• A KIÉT meghatározó szerepet játszott a költségvetési szféra munkaügyi kapcsolatait szabályozó jogi keret, a Közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény (Kjt.) módosításaiban, kiemelten a közalkalmazotti illetmény-előmeneteli rendszer többszöri átalakítására. Esetenként olyan törvénytervezetek kerültek a parlament elé, amelyeket a KIÉT támogatott.
• A KIÉT keretében született meg a közalkalmazotti szféra hároméves megállapodása, az első országos, hosszabb időtávra előretekintő, átfogó megállapodás.
• A KIÉT-et az Orbán-kormány 1999-ben felszámolta, s ezzel a közalkalmazotti területen megszűnt az országos bértárgyalások és megállapodások 1996-98-ban kialakult gyakorlata.
• A költségvetési szféra társadalmi párbeszéd-rendszerére vonatkozó koncepciót a 2299/1999. (XI. 19.) számú kormányhatározat fogalmazta meg, amely a munkaügyi témák egyeztetésében a szakmai-ágazati szintre helyezte a súlypontot.

Az eredeti tervekhez képest a szereplők magatartása sok tekintetben kiszámíthatatlanabbá vált, mint korábban, nem születtek megállapodások, a vitás kérdések köre bővült. A közszférában a fórumrendszer nem újult meg, miközben a régi rendszer már nem töltötte be funkcióit. Nem alakult ki az a jogi háttér, amelyben hatékony tárgyalásokat lehetne folytatni.

Ennek a helyzetnek a hátterében néhány olyan, a rendszeren belüli probléma áll, amelynek megoldása nagyban hozzásegíthetne a közszféra nyugodt, kiegyensúlyozott fejlődéséhez, az EU-csatlakozás kapcsán felmerülő amúgy is számos feladat szakszerű elvégzéséhez, és a lakosságnak nyújtott közösségi szolgáltatások minőségének javulásához. E problémák egy része a finanszírozás, az államháztartási politika hatókörébe tartozik, itt csak a munkaügyi kapcsolatokat érintő kérdésekkel foglalkozunk.

A közszféra munkaügyi kapcsolataiban az állam nemcsak kormányzati, szabályozó, hanem munkáltatói szerepben is megjelenik. A szféra munkaügyi folyamatainak kulcsfontosságú kérdései (létszám, bér) a parlament, illetve a kormány intézkedési körébe tartoznak. Ennek következtében az államnak, kettős funkciójának megfelelően, kettős viszonyrendszert kell kialakítania. Egyfelől, be kell töltenie a kormányzati funkciókat, másfelől, be kell tölteni a munkáltatói funkciókat is. E két feladatkör szétválasztása nem egyszerű, de a kormányzatot ennek tisztázásában éppen egy olyan, a munkaügyi kapcsolatok területén működő intézményrendszer segíthetné, amely a kormányoldalnak mint munkáltatónak is kijelöli a helyét a tárgyalásokban. Miközben ugyanis a kormány mint a végrehajtó hatalom legfőbb szerve, kormányoz, s ennek során esetleg szigorú döntéseket hoz, a munkaügyi kapcsolatrendszerben alkalmazhatná azt a közös döntési mechanizmust (a kollektív tárgyalások rendszerének kiépítésével és a tárgyalások gyakorlatával), amely hozzásegítené a közszféra alkalmazottai által is támogatott intézkedések kidolgozásához és ezzel a róla alkotott pozitív munkáltatói image kialakításához.

Az Orbán-kormány az egyeztetést a költségvetési szférában is elsősorban ágazati-alágazati szintre próbálta helyezni.

Ugyanakkor bizonyos különbség mutatkozott a formalizált fórumok és a kényszerből folytatott, bipartit ágazati/szakmai tárgyalások között. A régi szabályok alapján működő fórumokon a kormány alapvetően tájékoztatást és konzultációt folytatott, sokszor a munkaügyi kapcsolatokat nem, vagy csak messzebbről érintő kérdésekben. Ezzel szemben a szakmai/ágazati tárgyalásokon, legalábbis a felszínen, kemény béralku folyt, attól teljesen függetlenül, hogy milyen intézmény adott keretet az alkunak. Ezeknek az alkuknak azonban nem az volt a szerepük, hogy megegyezés szülessen, hanem az, hogy a kormányzat a döntéseihez támogatást kapjon. Ezért érvényesülhetett az a stratégia, hogy a szektoriális fórumokon meg sem jelentek, vagy ha igen, hamar kikerültek onnan azok a kérdések, amelyekben nyilvánvalóan ellentét volt a kormány és a szakszervezetek között. Ezekben a kérdésekben a szakmai/ágazati alkukban, az egyes alkalmazotti csoportokat egymástól elválasztva, külön-külön próbálta a kormány a támogatásukat megszerezni. Ezt a célt egyes szakmákban el is érte, míg másutt az ellentétek tovább éleződtek.

A szektoriális fórumok működési hiányosságai és az ágazati/szakmai tárgyalások elégtelensége együtt vezetett oda, hogy a kormány kénytelen volt a szféra legnagyobb konföderációjával köztes szinten is tárgyalásokat folytatni, de ezek a tárgyalások sem vezettek megegyezésre, mivel a kormány oldaláról nem is ez volt a funkciójuk. E tárgyalások során a vitás kérdések száma egyre nőtt, egyre több szakmai szinten nem megoldható kérdés került ide, amelyek aztán itt sem oldódtak meg, miközben a kormányzat e tárgyalások állásától függetlenül döntéseket hozott olyan kérdésekben, amelyekben elvileg szükséges lett volna a döntéshez a tárgyalás lezárása.

A Kormány és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, a hozzácsatlakozott ágazati szakszervezetek között létrejött megállapodásnak megfelelően mégis új szektoriális fórumot hozott létre. Ezzel párhuzamosan a köztisztviselői szféra érdekegyeztetési rendszere is átalakult.

2001. október 12-én alakult, amikor is elfogadta alapszabályát a Közalkalmazottak Országos Munkaügyi Tanácsa (KOMT). A KOMT a kormány, a közalkalmazottakat képviselő szakszervezetek és a közalkalmazottakat foglalkoztató intézményeket fenntartó önkormányzatok megbízott képviselőinek országos, ágazatközi fóruma. A KOMT intézményes keretet teremt a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény hatálya alá tartozó intézményi körben a közalkalmazottak összességét érintő munkaügyi kérdésekben az országos szintű szociális párbeszéd működéséhez, valamint a jogalkotásról szóló törvényben foglalt véleményezési jogok érvényesítéséhez.

A KOMT megalakulása óta 3 plenáris ülést tartott. Többek között megvitatta a 2001-ben csak a 8,75%-os illetménytábla-változással érintett közalkalmazottak körében végrehajtott egyösszegű keresetkiegészítésről szóló kormányrendeletet, valamint áttekintette a közalkalmazottak 2002. évi, várható bérhelyzetét.

A KOMT szakszervezeti oldalán azok a szakszervezeti konföderációk vannak jelen, amelyek tagjai az OMT-nek, és a közalkalmazotti szférában országosan jelentős súllyal vesznek részt. A KOMT-ban tehát a részvétel nem kapcsolódik a közalkalmazotti tanács választáshoz, mint a KIÉT-ben, hanem a szakszervezeti konföderációk egyfajta politikai alku alapján kaptak 11 helyet, az alábbiak szerint: Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (6 hely), Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (3 hely), Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (1 hely), Liga Szakszervezetek (1 hely).

Mint látható, az oldalban – szemben a KIÉT-tel – az ágazati szakszervezetek közvetlenül nem vehetnek részt, ugyanakkor konföderációjuk tagjaként – belső döntésük alapján – mégiscsak jelen lehetnek. Ez a szervezeti megoldás azt fejezi ki, hogy a KOMT-ban valamennyi közalkalmazottat érintő kérdéssel foglalkoznak, míg az ágazati ügyek az illetékes ágazati fórumra tartoznak.

A helyi önkormányzati oldal tagjai az alábbi országos önkormányzati érdek-képviseleti szervezetek: Kisvárosi Önkormányzatok Országos Szövetsége, Községi Önkormányzatok Szövetsége, Magyar Faluszövetség, Magyar Önkormányzatok Szövetsége, Megyei Jogú Városok Szövetsége, Megyei Önkormányzatok Országos Szövetsége, Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége.

A kormányt a GM, a PM, a MeH, a BM, valamint az érintett ágazati minisztériumok képviselték.

A KOMT-ot, illetve az oldalakat tájékozódási, véleményezési, javaslattételi és döntési jog illeti meg:

A tájékozódási jog alapján az oldalak jogosultak tájékoztatást kapni a jogosultságuk gyakorlását, illetve a működésüket és érdekeltségüket érintő fontos információkról.

A véleményezési jog különösen az alábbi témakörökre terjed ki:

• a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény, beleértve a közalkalmazotti illetményrendszert és a munka törvénykönyve közalkalmazottakat érintő rendelkezéseit,
• a költségvetési törvény közalkalmazotti jogviszonyt közvetlenül befolyásoló elemei,
• a közalkalmazottakat közvetlenül érintő, államháztartásra vonatkozó szabályozás,
• a közalkalmazotti tanácsválasztással összefüggő szabályozás,
• a közalkalmazottakra vonatkozó, éves és hosszabb távú kormányzati bérpolitika,
• a közalkalmazottak foglalkoztatását érintő ágazatközi jelentőségű intézkedések,
• a közalkalmazotti jogviszony alá tartozó terület szociális-párbeszéd rendszere.

A javaslattételi jogosultság alapján a KOMT jogosult állásfoglalásról, ajánlásról megállapodni

• a közalkalmazotti intézményi körben ágazati, helyi önkormányzati, intézményi szinten folytatott érdekegyeztető tárgyalásokon követendő eljárásról, magatartásról;
• a KOMT működési területéhez tartozó tárgykörben kormányzati intézkedés kezdeményezéséről.

Döntési jogosultság a KOMT-ot a saját szervezetével, munkaprogramjával, működésével kapcsolatos belső ügyekben (például alapszabály) illeti meg.

A köztisztviselők érdekeinek egyeztetésére működtette a Belügyminisztérium korábban a Köztisztviselői Érdekegyeztető Fórumot (KÉF), amelyben a kormány, a szakszervezetek és a települési önkormányzatok mellett a Közigazgatási Kamara képviselője is részt vett.

Az Orbán-kormány alatt a KÉF gyakorlatilag kettévált: központi és önkormányzati fórumokra.

A központi közigazgatásban dolgozó köztisztviselők fóruma a Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanács (KÉT), amelyben a kormány, valamint a köztisztviselők országos munkavállalói érdekképviseleti szervezeteinek tárgyalócsoportja vesz részt. A KÉT hatáskörébe az államigazgatásban foglalkoztatott köztisztviselők élet- és munkakörülményeire, foglalkoztatási feltételeire vonatkozó témakörök tartoznak.

A KÉT-nek egyetértési joga van a Köztisztviselői Etikai Kódex szabályaira vonatkozó ajánlás tekintetében. Véleményezési joggal rendelkezik

• a közszolgálati jogviszonnyal összefüggő kérdésekben,
• a központi és a társadalombiztosítási költségvetésnek a közszolgálati jogviszonyban állókat érintő rendelkezéseivel összefüggésben,
• az igazgatási munkaerővel és személyi juttatásokkal való gazdálkodás elvi kérdéseiben.

Az Országos Önkormányzati Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanács (OÖKÉT) a helyi önkormányzat képviselő-testületének hivatala, valamint az ott alkalmazott köztisztviselők érdekeinek egyeztetésére és megállapodások kialakítására szolgál. Az OÖKÉT-ben a BM, az országos önkormányzati érdekképviseleti szervezetek, valamint az önkormányzati tisztviselők országos munkavállalói érdekképviseleti szervezeteinek tárgyalócsoportja vesz részt. Az OÖKÉT hatásköre, illetve egyetértési és véleményezési jogosultsága lényegében – értelemszerű eltérésekkel – azonos a KÉT-ével. Ugyanakkor az OÖKÉT ajánlást adhat ki a képviselőtestületek, illetve a munkáltatók köztisztviselőket érintő szabályozási tevékenységének, így különösen

• az illetményalap megállapítására,
• a szociális, jóléti, kulturális, egészségügyi juttatásokra, szociális és kegyeleti támogatásokra vonatkozó szabályozásra,
• a közigazgatási munkaerővel és személyi juttatásokkal való gazdálkodás elvi kérdéseire.

Mindkét fórumot a Belügyminisztérium működteti.

2002-ben, hasonlóan a versenyszférához, a költségvetési szférában is változások történtek az érdekegyeztetés rendszerében.

Országos szinten új, átfogó konzultatív fórumként megalakult az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanács (OKÉT), a közalkalmazottakat, köztisztviselőket és a rendvédelmi ágazatban foglalkoztatottakat képviselő szakszervezetek, valamint a települési önkormányzatok képviselőinek részvételével.

 

 

Civil párbeszéd

 

A Medgyessy-kormány abból indul ki: nincs demokrácia, nincs nemzeti összefogás társadalmi párbeszéd, működő érdekképviseleti rendszer és erős civil társadalom nélkül. A kormány kidolgozta Civil stratégiáját (2003. február 28-án került a kormány elé), létrehozta a Nemzeti Civil Alapprogramot (a törvénytervezetet az Országgyűlés 2003 márciusában tárgyalja). A civil párbeszéd rendszerét EU-kompatibilis módon, a társadalmi párbeszéd részeként, bővíteni kívánja.

A Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium struktúrájában a 2003. január 1-jével létrejött Munkaügyi és Civil Kapcsolatok Főosztálya az integrált – társadalmi, szociális és civil – partnerekkel összehangolt tevékenység megteremtését tükrözi.

 

 

Napjaink fő kérdései

 

1. A demokratikus intézményrendszer kiépítése Magyarországon befejeződött. Most már az a szakasz következhet, amikor a működtetés problémáinak megoldása kerülhet előtérbe. A piacgazdaságból adódó szerkezetátalakítás – új tulajdonosréteg megjelenése, a közép- és kisvállalatok túlsúlya stb. – megváltoztatta a munkavállalói és a munkáltatói szerepeket, s megváltoztatta az érdekvédelmi, érdekképviseleti szervezetek tevékenységét is.

2. Magyarországon a rendszerváltás után a legkevésbé fejlődhetett az a köztes szféra, amelyben a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek is találhatók. A "nagypolitika" ezt a tényt az érdekegyeztetés rendszerének átalakításánál minden ciklusban kihasználta. Az érdekegyeztetést meg kell óvni a nagypolitika ráhatásától, ugyanakkor erősíteni kellene annak felismerését, hogy a munka világának problémái a nagypolitika legfontosabb kérdései. A látszólagos ellentmondás mögött az rejlik, hogy a szociális partnereknek kormányváltástól független mozgásterüket önmaguknak kell kialakítaniuk és megtartaniuk.

A rendszerváltás után több mint tíz évvel immár válaszra vár annak a dilemmának a feloldása, hogy milyen szinten tartható a politikai szempontok elsődlegessége.

3. A szociális partnerek érdekeltek a háromszintű érdekegyeztetés rendszerének fenntartásában, a munkabéke fenntartásában. A reprezentatív, megfelelő támogatottsággal bíró konföderációk vállalni tudják azokat a megállapodásokat, amelyek a makroszintű fórumokon körvonalazódnak. Abban érdekeltek, hogy a makroszintű konzultációk lehetőséget nyújtsanak a megállapodásra.

4. A szociális partnerek ellentétes érdekeik ellenére érdekeltek a tárgyalásos megegyezésben minden szinten. Érdekeltek abban, hogy egyenlő partnerként átlássák az ország egészét és így az ágazati, munkahelyi színtereket, a munkavállalókat közvetlenül érintő intézkedéseket, és azokkal kapcsolatban véleményüket elmondhassák.

5. A kormány(ok) feladata az érintettek bevonásával az érdekegyeztető fórumok működésének segítése. Elengedhetetlen a tárgyalásos rendszerek megerősítése a jogi szabályozás eszközeivel is.

6. Az intézményesült fórumok célja, hogy a kormányzat, a szociális partnerek és a civil szerveződések közti párbeszéd, a közös gondolkodás és a megoldatlan kérdések tisztázása valóban szakmai szintre emelkedjék.

Ahhoz, hogy ez hétköznapi gyakorlattá válhasson, két – látszólag egymással ellentétes – feltételnek kell megfelelni. Biztosítani kell a nem kormányzati szervezetek számára a társadalmi párbeszédbe való bekapcsolódás lehetőségét, ugyanakkor tekintettel kell lenni arra is, hogy érdemi együttműködés jöjjön létre. Az első kívánalom teljesítése a különböző szervezetek minél szélesebb körének bevonását, a második szűkebb, szakmai, operatív testületek létrehozását igényli. E kettős feltétel megvalósítására egy egymásra épülő konzultációs és együttműködési rendszer kialakítása megkerülhetetlen.

 

 

Irodalom

 

A munkavállaló, a munkáltató és az állam. (Országos konferencia, Budapest, 1989. november 6-8.) Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal Munkaügyi Kutatóintézete, Budapest, 1989

Bevezetés a munkaügyi kapcsolatokba (szerk.: Tóth Ferenc), GATE, Gödöllő, 1997

Helyzetkép az érdekegyeztetésről (1990-1994) (szerk.: Ladó Mária és Tóth Ferenc), az Érdekegyeztető Tanács Titkársága és a Munkaügyi Kapcsolatok Társasága kiadása, Budapest, 1996

Gazdasági és szociális adattár (szerk.: Hanti Erzsébet és Lux Judit), MSZOSZ, Budapest, 1999., 2001

A magyar értelmiség szerepe az ezredfordulón. Az ÉSZT megalakulásának 10 éves évfordulójára, ÉSZT, Budapest, 1999

Munkaügyi kapcsolatok a rendszerváltás után (szerk.: Borbély Szilvia), MSZEIB, Budapest, 2000

Szakszervezeti szövetség a közszolgálatban dolgozókért. Fejezetek a tízéves SZEF küzdelmeiből, SZEF kiadó, Budapest, 2000

Üzemi tanács és szakszervezet együtt a munkavállalói jogokért (szerk.: Hegyi Gyula), Friedrich Ebert Alapítvány – szakszervezeti projekt, Budapest, 1992

Változó munkaügyi kapcsolatok (szerk.: H. Morel), ELTE Szociológiai-Szociálpolitikai Intézet és Továbbképző Központ, Budapest, 1994

Arató Krisztina: "Érdekképviselet és érdekegyeztetés az Európai Unióban", Acta Humana Közlemények 33. sz., 1998

Berki Erzsébet: "Érdekegyeztetés az államháztartásban", in: Az érdekegyeztetés tapasztalatai és aktuális kérdései (szerk.: Berki Erzsébet), ÉT Titkársága, Budapest, 1997

Berki Erzsébet: "Makroszintű érdekegyeztetés a közszférában", in.: Munkaügyi kapcsolatok a rendszerváltás után (Szerk.: Borbély Szilvia), Budapest, 2000

Herczog László: "Kormánykoncepció az érdekegyeztetés átalakulásáról", Munkaügyi Szemle, 1999. február

Herczog László: Országos érdekegyeztetés a versenyszférában. Országos érdekegyeztetés a költségvetési szférában, RAABE Kiadó, Budapest, 2001

Héthy Lajos: Az érdekegyeztetés és a táguló világ. Az országos érdekegyeztetés évtizede Magyarországon 1988-1999. A Friedrich Ebert Stiftung és a Közösen a Jövő Munkahelyeiért Alapítvány kiadása, Budapest, 2000

Kiss György: Munkajog II. (a kollektív munkajog), Janus Pannonius Tudományegyetem Pécs, 1998

Kuti László: Haditudósítások. Avagy egy frontharcos tudósításai az érdekegyeztetés harcmezejéről, MSZEIB, Budapest, 2000

Lux Judit: A Szakszervezeti Tanács száz éve, MSZOSZ, Budapest, 1999

Lux Judit: "Munkaügyi kapcsolatok Magyarországon", in: Érdekképviselet felsőfokon, RAABE Kiadó, Budapest, 2000

Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993, T-Twins Kiadó, Budapest, 1998

Thoma László: A rendszerváltás és a szakszervezetek, 1988-1992, Villányi úti Konferenciaközpont és Szabadegyetem Alapítvány, Budapest, 1998

 

 

A legutóbbi időben felhalmozott genetikai tudás hatalmas értéket képvisel a biológia és az orvosi kutatás számára. Éppen ezért csak elkötelezett tudósok összefogásán múlt és múlik, hogy az emberiség génállománya nem került eddig "privatizálásra" – azaz magánlaboratóriumok tulajdonába.

A genomot, minden emberi lény fejlődésének kiindulópontját kiaknázásra váró lehetőségnek kellene tekintenünk, nem pedig kényszerűségnek. Sokan tartanak mégis attól – s nem is alaptalanul -, hogy azok az információk, amelyeket DNS-ük rejt, ellenük kerülhetnek felhasználásra. A biztosítók például szeretnék, ha engedélyeznék számukra, hogy felhasználhassák azoknak a genetikai teszteknek az eredményeit, amelyeket ügyfeleikkel végeztetnének el, mielőtt eldöntenék, hogy egyik vagy másik szerződést megkössék-e, vagy éppen elzárkózzanak előle. A munkaadók, ha a törvény megengedné, a jövőben mindazok alkalmazását megtagadhatnák, akik előzetesen nem vetik alá magukat bizonyos genetikai teszteknek. Mindezt azonban nem szabad elfogadnunk.

Az újságok egyébként csalódást keltenek, amikor szalagcímekben áradoznak a genetikai kód kínálta "csodákról", ami, úgymond, "minden betegséget megszüntethet", miközben az emberek évről évre továbbra is szenvednek a ráktól, a szív-érrendszeri betegségektől vagy az aggkori elmegyengeségtől.

A legutóbbi időben felhalmozott genetikai tudás mindazonáltal valóban hatalmas értéket képvisel a biológia és az orvosi kutatás számára. Ezért fontos, hogy a humán genom első vázlatának, "piszkozatának" közzététele¹ – amelyet 2000. június 26-án világszerte üdvözöltek – elvezessen a génszekvencia végleges és teljes verziójához, hogy minden kutató mielőbb hozzáfoghasson felhasználásához. A géntérkép – 2003-ra várható elkészülése után – a tudományos kutatók számára folyamatos adattárként és viszonyítási pontként szolgál majd.

Vajon a Humán Genom Program kihat-e a jövőben táplálkozási szokásainkra és életmódunkra? A nyugati társadalmakban mindenesetre hatalmas kereskedelmi hasznot remélnek tőle; felmerül bennem olykor a rémkép, hogy az emberek majd géntípusuk alapján választják ki, melyik étterembe menjenek…

Reálisabban: a következő tíz esztendő folyamán újfajta eljárásmódok megjelenése várható a ma még nehezen kezelhető betegségek gyógyításában. Vegyünk egy példát, amelynek tanulmányozása jelenleg zajlik a Sanger Intézetben. A Mike Stratton által vezetett kutatócsoport a rákos daganatokat vizsgálja, hogy megállapítsa, ezek genetikai szempontból miben különböznek az egészséges szövetektől. Sokszor ugyanis könnyebb elpusztítani egy beteg sejtet, mint kezelni, és a genetikai információk segíthetnek abban, hogy felderítsük a rákos sejtekben azokat a specifikus célpontokat, amelyekre a kezelést irányíthatjuk, hogy szelektív módon semmisíthessük meg őket, ezáltal csökkentsük a mellékhatásokat, és javítsuk a gyógyulás arányát.

 

 

Myriad – monopólium az emlőrák kezelésére

 

A genom térképezése fantasztikus előrelépést jelent az emberi test sejtszintű megismerésében. E megismerési folyamatnak azonban jelenleg nem a végén, hanem csupán a kezdetén tartunk; egyelőre nem ismerjük sem a legtöbb gén összetételét, sem pedig a helyét vagy idejét annak, ahogyan proteinok formájában megnyilvánulnak. A genom önmagában nem elegendő ennek megértéséhez, hanem csupán olyan "szerszámos dobozt" jelent, amely mindannyiunk rendelkezésére áll. A következő lépés: az összes gén felfedezése, lokalizálása, jelentésük megértése, s különösen hatásmechanizmusaik elemzése.

1995 novemberében Mike Stratton kutatócsoportja, amely akkor a brit Rákkutató Intézetben (ICR) dolgozott, az emlőrák egyik általuk vizsgált fajtájában olyan mutációt fedezett fel, amely, úgy tűnt, a BRCA2 nevű génnel hozható összefüggésbe. A genom azon területének térképezése, amely e gént körülvette, alig két hete készült el, amikor a kutatócsoport megerősítette a mutáció létezését, hozzátéve, hogy további öt másikat is talált. Mike Stratton igyekezett a felfedezést mielőbb leközölni a Nature-ben, miközben az utolsó pillanatig megpróbálta titokban tartani munkatársai előtt. Elővigyázatossága dacára az Utah államban működő, amerikai Myriad vállalatnak sikerült elegendő információhoz hozzáférnie ahhoz, hogy a szóbanforgó gént lokalizálni tudja, és Mark Skolnick, a magánvállalkozás tudományos igazgatója, szabadalmaztatási kérelmet nyújtott be rá – egy nappal a cikk publikálása előtt…

Hogy a felfedezett mutációk ne válhassanak kereskedelmi kiaknázás tárgyává, az ICR szabadalmaztatásuk mellett döntött. A Myriad azonban magának követelte a BRCA2 gén egésze felfedezésének szerzőségét, csakúgy, mint a BRCA1 génét, amelyet elsőként az ő kutatói klónoztak. A cég orvosi kutató laboratóriumot nyitott, s miután a szabadalmi oltalmat megkapta, azzal fenyegetőzött, hogy bíróság elé citál minden olyan – az Egyesült Államok területén működő – laboratóriumot, amely e gének egyikét használja fel az emlőrák szűrésére. E politika a Myriad számára lehetővé teszi, hogy az egyetlen, ilyen szűrést végző laboratórium legyen (amit 2500 dollárért végez el), illetve ő engedményezze más laboratóriumok részére az eljárás egyszerűsített verzióinak szabadalmi jogait (amelyek tesztjéért mintegy 200 dollárt kér).

A Myriad tesztjeinek egyike viszont az ICR által felfedezett BRCA2 mutáción alapul, egy olyan mutáción, amely nagyrészt a közép- és kelet-európai származású zsidók körében lelhető fel. "E mutáció jelenléte az askenáz zsidók között alkotta eredeti cikkünk vezérfonalát – magyarázza Mike Stratton. – Azt mondhatjuk tehát, hogy ma az Egyesült Államokban a Myriad egy általunk felfedezett mutációról állítja ki számláit." Amit a szintén askenáz származású Mike Strattonnak meglehetősen nehéz lenyelnie.

Ilyenformán tehát a Myriad a két BRCA gén szűrésén alapuló vizsgálati tesztek tulajdonosaként lép fel, s ez jelentősen növeli az egészségügy költségeit. Ráadásul, amikor majd a kutatás eljut odáig, hogy feltárja, milyen módon felelős a BRCA1 és 2 gén a tumorok növekedéséért, a tudósok új terápiás eljárásokat dolgozhatnak ki. A Myriad azonban az egyetlen olyan vállalat lesz, amely ezeket az eljárásokat a piacon forgalmazhatja…

A Humán Genom Program, e nagyszerű vállalkozás folyamán mindvégig szembe kellett nézzünk a kutatási eredmények tulajdonjogának kérdésével. A Myriad agresszív fellépése 1995-ben előrevetítette a kereskedelmi profit és a szabadalmi jogok jelentőségét, még ha akkoriban ennek minden következményével nem is számolhattunk. Világos volt, hogy a tudósok nemzetközi közösségének el kell köteleznie magát aziránt, hogy a humángenom- szekvenciával kapcsolatos információkat hozzáférhetővé teszi a nyilvánosság számára – ha el akarja kerülni, hogy ezen információk elterjedése különböző magánvállalkozásokkal kötött egyezségek szeszélyének legyen kiszolgáltatva.

Nemzetközi találkozót szerveztünk, hogy megállapodjunk a feladatok elosztásában és az adatok kezelésének normáiban. A Bermudákon megtartott találkozó rendkívül konstruktívnak bizonyult (a helyszín – az Egyesült Államokhoz közeli brit szigetek – kiválasztása előre vetítette az általunk művelt tudományterület bekapcsolódását a nemzetközi politikába). Első ízben fordult elő, hogy a diszciplinánkhoz tartozó kutatók kötöttségek nélkül cserélhették ki gondolataikat. A program hordereje együttműködésre kötelezett bennünket; senki sem remélhette ugyanis, hogy képes lehet egyedül elvégezni az egész géntérképezést. Ezért mindenki felírta egy darab papírra a genomnak azt a területét, amelyet kutatni szándékozott, majd minden párhuzamosságot kiküszöböltünk.

Akkoriban nem dolgoztunk ki semmilyen mechanizmust az előzetes eredmények közzétételére; a nyilvános adatbázisok csak végleges adatokat fogadtak el. Kiderült azonban, hogy a berendezéseink által előállított szekvenciavázlatok befejezetlen változatukban is hasznosak lehetnek más kutatók számára valamely gén lokalizálása, vagy egy hipotézis igazolása szempontjából. A Sanger Intézetben úgy döntöttünk, honlapunkon mind a humán, mind a fonálféreg-genomra² vonatkozó összes meglévő adatot közzé tesszük, hogy mindenki letölthesse magának, s felhasználhassa arra, amit hasznosnak vél. Egyedüli kikötésünk az volt, hogy a felhasználás során az információk előzetes jellegét tegyék nyilvánvalóvá, s hogy a publikációkban tüntessék fel az adatok eredetét.

A Bermudákon el kellett fogadtatnunk az adatok szabad forgalmának elvét, ami nélkül senki nem bízhatott volna meg a másikban. Teljes egyöntetűség elérése eléggé valószínűtlen volt, minthogy a jelen lévő kutatók egy része, mint például Craig Venter³ , már kapcsolatban állt kereskedelmi cégekkel, s várható volt, hogy ellenzi, hogy minden információt ellenszolgáltatás nélkül közre adjunk. Ennek ellenére […] sikerült közös nyilatkozatot elfogadnunk. A Wellcome Trust, kutatóközpontunk főszponzora, megőrizte annak a fehér táblának a fotóját, amelyre három pont lett felírva:

• a több mint ezer bázisból álló szekvenciák összetételének automatikus nyilvánosságra hozatala (lehetőleg 24 órán belül);
• a befejezettnek nyilvánított szekvenciák haladéktalan közzététele;
• a cél: a kutatás és a fejlesztés érdekében szabad hozzáférés a közszférában a teljes genomszekvenciához, s ezáltal a lehető legtöbb előny elérése a társadalom egésze számára.

 

 

Felfedezés vagy találmány?

 

Amikor Bob Waterstonnal, a Saint-Louis-i Washington Egyetem kutatójával és más kollégáinkkal e charta szerkesztésén munkálkodtunk, Michael Morgan pénzügyi csoportok képviselőivel találkozott, hogy támogatásukat kérje kezdeményezésünkhöz. Az elfogadott dokumentum azóta, "Bermudai Elvek" néven – kisebb módosításokkal -, valamennyi jelentős, közpénzekből finanszírozott géntérképezési projekt számára referencia gyanánt szolgál.

A szabad hozzáférés és az azonnali közzététel elve azt jelenti, az adatokat a világ valamennyi biológusa használhatja és átalakíthatja, hogy azután segítségével új – akár szabadalmaztatott – találmányokat hozzon létre. Maga a szekvencia azonban, miután a köznyilvánosságban, a maga eredeti formájában közzétételre került, nem szabadalmaztatható. Hallatlan öröm volt tapasztalni, milyen sokan egyetértettek abban, hogy a genomszekvenciát az "emberiség közös örökségének" kell tekinteni. E kifejezés azután 1977-ben, az UNESCO világkongresszusán bekerült "Az emberi genomról és az emberi jogokról szóló egyetemes nyilatkozat" egyik cikkelyébe.

A XX. század folyamán szakadék keletkezett a természettudományok és a bölcseleti diszciplínák között. A természettudományokat általában nem tekintik már a kultúra részének. Ennek egyik oka az egyre erősödő fogalomzavar tudomány és technika között, illetve az előbbinek az utóbbi érdekei alá rendelődése. A tudósok arra kényszerülnek, hogy elért eredményeiket a kereskedelmi hasznosításnak rendeljék alá, anélkül, hogy számot vetnének döntésüknek a társadalom egészére gyakorolt következményeivel.

A genomszekvencia azonban felfedezés, nem pedig találmány. Mint bármilyen hegység, zuhatag stb., természeti objektum, amely létezett már – nem előttünk, persze, de kétségtelenül azelőtt, hogy létezéséről tudomást szereztünk. Számomra a Föld közvagyon, s még ha korlátokat létesítünk is rajta, helyesebb, ha senkinek sem válik tulajdonává. Ha valamely régió nagyobb jelentőségre tesz szert, mert arrafelé a táj különlegesen szép, vagy mert ritka fajok lakják, ebben az esetben mint közös értéket kell védelmeznünk.

Természetes, hogy mindig is vitatkozni fogunk a magán-, illetve a köztulajdonú földek közötti szükséges egyensúlyról, mint ahogyan vitázunk használatukról is. E probléma azonban, amikor a humán genomról van szó, sokkal élesebb formában vetődik fel, hiszen mindannyian magunkban hordozzuk annak személyes és egyedi másolatát. Senki sem képzelheti magát valamely gén tulajdonosának, mert ez egyszersmind azt jelentené, hogy az én egyik génemnek is tulajdonosa. És senki nem tehet olyan kijelentést sem, hogy "rendben, osszuk el génjeinket", mert mindannyiunknak mindegyik génre szükségünk van. A szabadalom, persze, a szó szoros értelmében nem jelenti valamely gén tulajdonjogát, ám jogot ad arra, hogy másokat megakadályozzak abban, hogy a szóbanforgó gént bármilyen kereskedelmi célra felhasználják.

Véleményem szerint, a génekkel kapcsolatos törvényi és tulajdonjogi megszorításokat szigorúan csak azokra az alkalmazásokra szabad korlátozni, amelyeken a kutató a konkrét találmány fázisában dolgozik. Mert bármely más kutató másfajta alkalmazás mellett dönthet, ami szükségessé teheti a hozzáférést ugyanehhez a génhez. Márpedig humán gént feltalálni – nem lehet. Meg kell őrizni tehát a génekre – betűsorrendjükre, funkciójukra stb. – vonatkozó tudás versenyen kívüli jellegét. Végül is részben nem azért hozták-e létre a szabadalmak rendszerét, hogy ösztönözze a versenyt? Ezen túlmenően: egy-egy gén legnélkülözhetetlenebb alkalmazási területei gyakran hosszú kutatási folyamat végén, az első, egyszerűbb felhasználásoktól távol születnek meg. Vagyis nemcsak elvi kérdésről van szó.

2000 márciusában például, a Human Genome Sciences (HGS) társaság bejelentette, hogy szabadalmi jogot szerzett a CCR5 génre, amely a sejtfelszín egyik receptoráért felelős. Abban az időben azonban, amikor a társaság szabadalmi kérelmét előterjesztette, nem volt tisztában vele, mire is szolgál ez a receptor. A szabadalmi oltalom megadása még meg sem történt, amikor az egyik, állami forrásokból finanszírozott kutatócsoport, amely az amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet (NIH) megbízásából dolgozott, felfedezte, hogy egyes személyek, akiknek CCR5 génje hibás, természetes rezisztenciát mutatnak a HIV-fertőzéssel, az AIDS vírusával szemben. Másként fogalmazva: úgy tűnt, a CCR5 gén az egyik olyan "bejárati kapu", amely lehetővé teszi a HIV-vírus behatolását a sejtekbe. Amint a HGS hírét vette a felfedezésnek, kísérletekbe kezdett, s ezek eredményeként megerősítette a génnek ezt a szerepét, majd megszerezte rá a szabadalmi védettséget is. A társaság magának követelte e gén bármely felhasználásának tulajdonjogát. Ezáltal felhasználói licenceket adhatott el gyógyszerek és vakcinák kifejlesztését végző farmakológiai vállalatoknak. Kérdés: ki állt eredetileg az újítás mögött? A vállalat, amely a véletlen folytán ráakadt a génre? Vagy pedig azok a kutatók, akik felfedezték, hogy bizonyos személyeknek, akik a HIV-vel szemben rezisztensek, ez a génjük hibás?

 

 

Amikor a szabadalom akadályozza a tudományos kutatást

 

William Haseltine, a HGS főnöke úgy véli, hogy a szabadalmak ösztönzik a fejlesztést az orvosi kutatásban, s hogy a CCR5 szabadalma elősegítheti újfajta eljárás vagy oltóanyag létrehozását. Ezzel szemben az amerikai egyetemi laboratóriumok kutatói körében végzett vizsgálat azt mutatja, hogy közülük sokan lemondanak bizonyos gének kutatásáról, attól való félelmükben, hogy csillagászati összegű royaltiet kell megfizetniük, vagy bíróság elé citálják őket.⁴

Az Egyesült Államokban a genetikai szabadalmak kiadására vonatkozó irányelvek tisztáztattak; hogy kiküszöböljék a leginkább spekulatív célzatú szabadalmi kérelmeket, e direktívák a "hasznosság" fogalmát most némileg szigorúbban határozzák meg, mint korábban – a felhasználásnak immár "szubsztanciálisnak, specifikusnak és hitelt érdemlőnek" kell lennie. Ennek ellenére továbbra is adnak ki szabadalmakat génszekvenciákra, arra hivatkozva, hogy ezek felhasználhatók például mint orvosi szondák egyes betegségekért felelős gének felderítésére. A szabadalmakkal kapcsolatos európai direktíva, amelyet az Európai Parlament 1998-ban elfogadott, azt hangsúlyozza, hogy valamely szekvenciát vagy szekvenciarészt csak akkor lehet mint "az anyag összetevőjét" szabadalmaztatni, ha sikerült in vitro újra létrehozni – például egy baktériumban klónozni, ami egyike azoknak a módszereknek, amelyeket a géntérképezés céljából meghonosítottunk. Ezt a fajta érvelést mindig is abszurdnak tartottam: egy gén lényege ugyanis az információ – a szekvencia -, s attól, hogy másfajta alakban lemásoljuk, semmi sem változik. Olyan ez, mint ha valaki egy bőrkötésű könyvet kiad zsebkönyv-formátumban, s azért, mert a kötés különböző, a könyv tulajdonosának tartja magát.

A humán és más génekre vonatkozó szabadalmi kérelmek száma immár meghaladja a félmilliót, s több ezer szabadalmat adtak ki. A genetikai szabadalmak kérdése azonban továbbra is összetett és zavaros. Az Egyesült Államokban a Szabadalmak és Bejegyzett Védjegyek Hivatala azt az álláspontot vallja, hogy a gének szabadalmaztathatók. A legutóbbi reform életbelépése előtt még olyan fragmentumokra is adtak ki szabadalmi oltalmat, amelyek egyedüli hasznossága a "genetikai szonda"-jelleg. Az Európai Szabadalmi Hivatal valamivel szkeptikusabb, az Európai Unió 1998-ban mégis úgy döntött, hogy kifejezetten engedélyezi szabadalmak kiadását a génszekvenciákra. Több tagország, köztük Franciaország, ellenezte ezt a direktívát. Más országoknak, mint például az Egyesült Királyságnak viszont az a véleménye, hogy a szabadalmak kérdésében liberálisabb megközelítést kell érvényesíteni, hogy az európai ipari vállalatok versenyképesek maradjanak az amerikaiakkal.

Illúzió azt gondolni, hogy jelenleg akár morális, akár jogi argumentáció segítségével el lehetne érni valamilyen méltányos megoldást. Hogy megakadályozhassuk a génszekvencia magánérdekek szerinti felparcellázását, nyilvánossá kellene tenni: ezáltal – a szabadalmi hivatalok szóhasználata szerint – "elsőbbségi" (prior art) státust kapna, s mint ilyen, nem lehetne szabadalmaztatni. Ez az, amit a Humán Genom Programba tömörült laboratóriumok alkotta nemzetközi konzorciumnak sikerült elérnie a szekvencia vázlatával kapcsolatban. Most a lécet szeretnénk magasabbra állítani: a lehető legtöbb információt nyilvánossá tenni – nem csupán a génszekvenciákról, hanem ezek funkcióiról is.

Egyesek javasolták, hogy húzzunk demarkációs vonalat az élő (amelyet nem lehetne szabadalmaztatni) és az élettelen között (amelyet lehetne). Bár megértem aggodalmaikat, s magam is úgy vélem, hogy az élő dolgokat sürgősen nem-kereskedelmi értékűvé kellene tennünk, mégis úgy gondolom, hogy ez a fajta különbségtétel nem igazolható. A biológiát és a kémiát elválasztó árok fokozatosan betemetődik, s ezért e distinkció egyre kevésbé tartható. Vajon el kell-e fogadnunk a szabadalmi oltalmat a transzgenikus egerekkel vagy bizonyos gyapotfajtákkal kapcsolatban? Nem, természetesen, de nemcsak azért nem, mert ezek az élet különböző formái; a mélyebb ok az, hogy ezeket az élő szervezeteket nem találtuk fel, hanem csupán felfedeztük specifikus módosulásaikat, amelyek fogékonyabbá tesznek (egereket) a rákkal, vagy ellenállóvá (a gyapotot) a parazitafertőzéssel szemben.

A biológia jövője nagymértékben a bioinformatika előrehaladásától függ, attól a kutatási területtől, amely numerikus formában mindenféle biológiai adatot összegyűjt, hogy az élőt megpróbálja a maga teljességében vallatóra fogni, s ebből levonja a megfelelő következtetéseket. Az adatokhoz való széles körű hozzáférés révén, e diszciplína lehetővé teszi a kísérleti biológusok számára, hogy eredményeiket integrálják, s a többi kutató munkájával összekössék. Ahhoz, hogy ez a tudományos szempontból izgalmas és orvosilag is eredményekkel kecsegtető vállalkozás sikeres legyen, az alapadatoknak bárki számára elérhetőknek kell lenniük, hogy mindenki szabadon értelmezhesse, módosíthassa és továbbíthassa őket (…). A tudományos kérdések túlságosan komplexek ahhoz, hogy felaprózva, korlátozott mennyiségű adatok ismeretében közelítsünk hozzájuk, ráadásul úgy, hogy az adott kérdés megközelítéséhez a kulcs mindig valamilyen magánvállalkozás birtokában van.

Nyugati társadalmaink jelenleg a magántulajdonba vetett hit erősödésének időszakát élik – a közjóval, a közérdekkel szemben. Mégis minden arra mutat, hogy a piaci verseny alapján képtelenek vagyunk értelmes, kollektív döntéseket hozni. A profit csábítása kis híján a genom – mindannyiunk közös DNS-kódjának – privatizálásához vezetett – s ennek veszélye továbbra is fennáll. A program nyilvános jellegét védelmezők állhatatosságának köszönhetően a humángenom-szekvenciát sikerült egy nyílt és szabad biológiai információrendszer alapjává tennünk, amelynek segítségével páratlan ütemben gyarapíthatjuk ismereteinket. Ez az, ami az emberiségnek elidegeníthetetlen öröksége.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Megjelent a Le Monde diplomatique 2002. decemberi számában.

 

 

Jegyzetek

 

1 Azaz az emberi génkészlet kémiai szerkezetének meghatározása, vagy másként fogalmazva: az emberi DNS-lánc teljes nukleinsav-bázissorrendjének leírása. A Humán Genom Programról magyar nyelven lásd a Természet Világa c. folyóirat ismeretterjesztő írásait, különösen: Orosz László: "A Humán Genom Program: nem géntérkép, hanem az ember genetikai kódja", 131. évf. 9. sz., 2000. szeptember; Raskó István: "Az emberi 'öröklődés kézikönyve'", 131. évf. 11. sz., 2000. november. (A ford.)

2 A Caenorhabditis elegans, 1 mm hosszú fonálféreg – fejlődési fázisait a szerző hosszasan, sejtről sejtre tanulmányozta – az első olyan élőlény volt, amelynek géntérképe teljes egészében elkészült. (LMd szerk.)

3 Craig Venter: az Institute for Genomic Research alapítója, majd a Celera Genomics nevű magánvállalkozás alapító tulajdonosa. Utóbbi bejelentett célja a humán genom teljes betűsorrendjének desifrírozása és az eredmények szabadalmaztatása. A Humán Genom Program és a Celera Genomics végül, erős politikai nyomásra, 2000. június 26-án egyszerre jelentette be a genomszekvencia első vázlatának elkészültét. (LMd szerk.)

4 Anna Schissel, Jon Merz és Mildred Cho: "Survey confirms fears about licensing of genetic tests", Nature, vol. 402, 1999. 118.

 

2002-ben az amerikai törvényhozás új mezőgazdasági törvényt hozott, amely évi 18 milliárd dollárral támogatja az ágazatot. Úgy tûnik azonban, hogy ennek haszonélvezői nem a farmerek lesznek, hanem szinte kizárólag az igen erősen koncentrált, néhány multinacionális cég kezében összpontosuló élelmiszeripar.

A 2002. évi mezőgazdaság-védelmi és vidékfejlesztési törvény májusban történt elfogadásával az Egyesült Államok kormánya elképesztő, évi 18 milliárd dolláros mezőgazdasági támogatás mellett kötelezte el magát az elkövetkező tízéves időszakra. Vessük ezt össze azzal a 6 milliárd dolláros összeggel, amelyet a G8-ak júliusban a NEPAD (New Partnership for African Development, Új Összefogás Afrika Fejlődéséért) számára megszavaztak, vagy akár a szeptember 11-edikét követő New York-i kárenyhítésre és rekonstrukcióra elkülönített 2 milliárd dollárral. Úgy tûnik, az amerikai farmerek élnek, mint Marci Hevesen.

A dolog nem ilyen egyszerû.

Az új mezőgazdasági törvénnyel szemben széleskörû ellenérzések élnek. A fejlődő országok szemében a világpiacra a termelői árak alatt árasztott élelmiszerdömping korszakának előfutára. A Cairns Group, a mezőgazdasági exportőröket, így Ausztráliát, Argentínát, Chilét, Új-Zélandot és más országokat tömörítő koalíció fel van háborodva, hogy az Egyesült Államok, megelőlegezve a WTO szabadpiaci reformjait, ily módon blamálja vezető szerepét. Az EU elkeseredett kirohanást intézett az amerikai törvény ellen, amikor is Javier Solana, az EU külügyminisztere júniusban Madridban kijelentette, hogy az új amerikai mezőgazdasági törvény "mélységesen" megosztotta Európát és az Egyesült Államokat, jobban, mint az acél vámtarifák, a kyotói környezetvédelmi megállapodás vagy a nemzetközi büntetőbíróság ügye. Egyik ország a másik után követelte az Egyesült Államoknak a WTO- törvényszék előtti felelősségre vonását.

Az éles kritikákra a képviselőház mezőgazdasági bizottságának elnöke, Larry Combest a következőképpen válaszolt: "Ez a törvény nem a vidéki Mexikó, sem a vidéki Kanada, s nem is a vidéki Európa, hanem a vidéki Amerika számára született." Tehát feltételezhetjük, hogy az amerikai kis gazdaságok farmerei ujjonganak örömükben.

Csakhogy ez korántsem igaz. Az amerikai kis farmerek, akárcsak európai társaik, erős gazdasági nyomás alatt állnak, s a túlélésre való képességük évről évre drámaian csökken. "A 2002-es mezőgazdasági törvény csapást jelent családi gazdálkodóink számára", mondta Bill Christison, aki Missouri államban gabonatermelő, s egyben a Missouri Vidéki Krízis Központ és Nemzeti Családi Gazdasági Koalíció elnöke. 1967 és 1992 között évente nettó 32 500 gazdálkodó ment tönkre. 1997-ben az USA-nak az egy évtizeddel korábbinál 329 000-rel kevesebb gazdálkodója volt. 1920-ban a fekete farmerek száma 925 000 volt; a század végére 18 000-nél is kevesebben maradtak. 1996-ban, az Amerikai Mezőgazdasági Minisztérium szerint, a fennmaradt gazdaságoknak valamivel több mint a fele, 985 718 volt nyereséges, a többi 926 108 veszteséget mutatott.

Az igazság az, hogy az amerikai mezőgazdaság válságban van – az 1970-es évek óta. A farmerek ráfordításaik emelkedő költségeinek és terményeik csökkenő árának spiráljába szorulva vergődnek. 1987 és 1997 között csak a vetőmagok, mûtrágyák és mezőgazdasági vegyszerek ára 86%-kal emelkedett. Így történhetett, hogy miközben állati és növényi termékeikért a termelők 123 milliárd dollár bevételhez jutottak, 185,1 milliárd dollárt fizettek ki a termelési költségekre.

Feltételezhető tehát, hogy a zuhanó mezőgazdasági bevételek legalább az amerikai fogyasztó számára előnyösek. Sajnos azonban ez sem igaz. 1984 óta az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériumának piaci élelmiszerkosara 2,8%-kal nőtt, miközben ugyanezen élelmiszer mezőgazdasági értéke 35,7%-kal csökkent. A valós helyzet érzékeltetéseként a mezőgazdasági törvény végszavazása alatt a farmerek 8 dollár értékû ebédet kínáltak a törvényhozóknak mindössze 37 centért, vagyis terményeik felvásárlási értékéért – a végérték kevesebb mint 5 százalékáért.

Akkor tehát kinek az érdekeit szolgálja a mezőgazdasági törvény? Miként azt egy iowai farmer, egyben az Iowai Polgárok a Közösség Fejlődéséért nevû szervezet tagja, Larry Ginter megfogalmazta: "Ez egy nagyüzemi mezőgazdasági törvény, amely mellbe vágja a családi gazdálkodókat és adózókat, s a konzervgyárosok és gabonakereskedők zsebét tömi meg. Vajon a lobbikon, a politikusokon és a mezőgazdasági nagyvállatokon kívül Amerikában még ki támogatja ezt a törvényt?"

Ez itt a lényeg. Az amerikai mezőgazdaság, akárcsak az iparosodott világ legnagyobb részében, nagymértékben a multinacionális vállalatok kezében koncentrálódik. Az Egyesült Államokban féltucat nagyvállalat (a Cargill, a világ legnagyobb magánvállalata, az Archer Daniels Midland, a Tyson Foods, a ConAgra, illetve a Chiquita International (jelenleg United Brands, azelőtt United Fruit) tökéletesen uralja az "agribusiness" szektort, amely felölel mindent a finanszírozástól a termelésig, előállítástól a szállításig, nagykereskedelemtől a disztribúcióig, a megtermelt élelmiszertől a gépparkokig, mûtrágyákig, vegyszerekig, vetőmagvaktól a tápokig és csomagoló anyagokig.

A mezőgazdasági támogatások legnagyobb része az USA-ban, akárcsak Európában, a legkevésbé rászorultak zsebébe kerül. 1997-ben az eladási forgalom alapján értékelt gazdálkodások 4%-nyi "top-ja" jutott hozzá az 1996. évi "Szövetségi mezőgazdaság-fejlesztési és reform törvény" (FAIR) által biztosított új kifizetések 20%-ához. Egy másik, az Amerikai Környezetvédelmi Munkacsoport által készített tanulmány megállapította, hogy a közvetlen formában történő kifizetések 61%-a a gazdálkodók 10%-ához kerül. Keith Dittrich, az Amerikai Kukorica Termesztők Szövetségének elnöke egyszerûen fogalmaz: "A vidéki Amerika a csőd szélén áll, és ez az új törvény semmit nem tesz a kétségbeejtő tendencia visszafordítása érdekében". 1996 és 1998 között a támogatáshoz jutók felső 1%-a évente átlagosan 83 000 dollárt sepert be; ugyanebben az időben a támogatáshoz jutók fele évi 1200 dollárnál kevesebbet kapott.

Ahhoz, hogy megértsük az új mezőgazdasági törvényt, vissza kell mennünk az előző, 1996. évi nagy reformhoz, az ún. FAIR-hez. Ezt a törvényt annak idején mind demokrata, mind republikánus támogatói "Szabad a farm"-nak becézték – ma az amerikai kis farmerek "Szabad a bukás-nak" nevezik.

A WTO Uruguayi Tanácskozásának részeként elfogadott Mezőgazdasági Egyezmény szellemében az amerikai mezőgazdasági támogatások egész fundamentumát átstrukturálták. Azok, akik azt hangoztatták, hogy a mezőgazdaság különleges bánásmódot kíván, mert nem tud az egyéb termékekhez hasonlóan reagálni a piac jelzéseire, alulmaradtak azokkal szemben, akik úgy gondolták, hogy az államnak a mezőgazdaságból való kivonulása önszabályozó kereslethez és kínálathoz fog vezetni. Az alacsonyabb árak majd az export növekedését okozzák, s a farmerek is kisebb területeken vetnek majd.

Az új törvény tehát véget vetett az 1930-as években gyökerező New Deal-es termelési kontrollnak, s megszüntette a szövetségi ártámogatásokat. Ehelyett fix, de csökkenő mértékû támogatást garantált a termelőknek a 2002 végéig tartó átmeneti időszakra, amikor is érvénybe lépett volna az új piaci filozófia kérlelhetetlen logikája.

1998-ra azonban világossá vált, hogy a dolgok nem a tervezett módon alakulnak. A beígért növekedés sem az export, sem a terményárak tekintetében nem valósult meg. A 2000-t megelőző öt évben a kukorica, búza, szójabab és cirok exportja közel 10%-kal visszaesett. Az adott időszakban az árak szintén lefelé bukfenceztek, a kukoricáé 41%-kal, a búzáé 45%-kal, a ciroké 50%-kal.

A termelők hatalmas kiegészítő támogatásokhoz jutottak egyszeri kifizetés formájában – majd a rendkívüli csomagok révén erre minden évben újra és újra sor került. 1998-ban a farmereknek nyújtott "rendkívüli támogatás" elérte a 15 milliárd dollárt. 1999-ben ez az összeg 23 milliárdra emelkedett. 2000-ben további 15 milliárdot jósoltak.

Kissé bizarr módon, a Mezőgazdasági Egyezmény szellemében ezek a támogatások elfogadhatók, mivel "kapcsolatlanok", vagyis nincsenek közvetlen összefüggésben azzal, hogy a farmerek mit és mennyit termelnek. Ekképpen, érvelnek sokan, a támogatások nem interferálnak az áralakító piaci mechanizmusokkal. De ma, amikor az éves krízistámogatások magas szintjei egy hosszú távú támogatási struktúrában konszolidálódnak, az az elképzelés, mely szerint az amerikai mezőgazdaságba pumpált évi 20 milliárd dollár nincs hatással a piacra vagy az árakra, őszintén szólva nevetséges.

A kistermelők számára a végzetet elsősorban az alacsony nyersanyagárak jelentik, amelyek gyakran jóval a termelés közvetlen költségei alatt vannak, s a nyersanyag-kereskedők éppen ebből húznak hasznot. S minthogy a tulajdonosi koncentráció lényegében kizárja, hogy a gazdálkodók megválogassák, kinek adnak el, nem nehéz megérteni, hogy a mezőgazdaságnak juttatott hatalmas összegeket hogyan nyelik el a kistermelők kizárásával, az egyéb mezőgazdasági szektorok.

A legtöbb fejlett nyugati országban (Nagy-Britannia jelentős kivétel) erős a "földmûvelő közösség" ideájához és a szilárd önbizalom ehhez kapcsolódó földmívesi értékeihez való ideológiai kötődés. Ez egy mindmáig, sokszor az annak aláaknázásáért oly sokat tett nagyobb termelők és szervezeteik által is szorgalmasan táplált szemlélet. A mezőgazdaság ma a sokszor eltérő érdekek széles körét öleli fel: ugyan a termelők állítják elő az élelmiszert, de a profit a mezőgazdasági beruházási, az élelmiszer-feldolgozó, illetve a nagy és kiskereskedelmi ágazatban keletkezik. S még maguk a termelők sem egyformák: a multinacionális marketing láncokkal közvetlen kapcsolatban álló óriási iparosodott gabona és szarvasmarha bárók kevéssé hasonlíthatók a szerény forgalommal és még szerényebb haszonréssel mûködő akár sikeres kistermelőkhöz.

A baloldal mindennek ellenére hosszú-hosszú ideig vakon szemlélte a mezőgazdaságot, különösen Nagy-Britanniában. A győzelem, amelyet a Kukorica Törvények 1846-os hatályon kívül helyezése a "mezőgazdasági érdekek" elleni küzdelemben jelentett, számunkra az "olcsó élelem" politikájává, az elégtelen jövedelmi vagy juttatási szintek szubvencionálásának metódusává vált. Tehát ahelyett, hogy végiggondolnánk, pontosan mit is akarunk termelőinktől, milyen típusú és minőségû élelmet, milyen jellegû vidéket, őket hibáztatjuk a modern mezőgazdaság összes velejáró nyavalyájáért: a szennyezett élelmiszerért, a szennyezett folyókért, az állatokon elkövetett kegyetlenségekért.

Nem túl nehéz azonban körvonalazni, hogy mire lenne szükség. A megfelelő élelem megtermeléséért a termelőknek megfelelő árat kell kapniuk. Ahol lehetséges, több közvetlen kapcsolatot kell kiépíteni a termelők és a fogyasztók között – akár kétoldalú rendszerben, akár helyi vagy igazságos nemzeti, illetve nemzetközi kereskedelmi kapcsolatrendszerek keretei között. Szükséges a kormányzati beavatkozás – hogy garantált legyen az árstabilitás, az élelmiszerek biztonsága, a kölcsönöknek a termelők számára való elérhetősége, hogy ne kényszerüljenek az aratáskor, amikor az árak mélyponton vannak, terményeik azonnali eladására -, valamint az, hogy az új generáció anyagi szempontból is képes legyen a mezőgazdaságba való belépésre.

De mindennek jelentősége eltörpül ahhoz képest, mennyire fontos az amerikai és európai támogatási rendszerek legfőbb haszonélvezőjének, az agribusiness-nek a hatalmával szembeszállni és megtörni azt. Pusztán a piaci mechanizmusok visszaállítása nem jelent megoldást a mezőgazdaságban, miként azt a legújabb amerikai tapasztalatok oly egyértelmûen mutatják. Ez csupán felgyorsítja a máris rémisztően koncentrált szektor további koncentrálódását. Itt az ideje, hogy újragondoljuk mindezt, s szövetségre lépjünk a kistermelők támogatását és védelmét világszerte követelő kistermelői mozgalmakkal és nagyobb szervezeteikkel, mint például a Confederation Paysanne Européenne és a Via Campesina. Hallatni fogják hangjukat a WTO Mezőgazdasági Egyezményéről folyó viták jelenlegi fordulójában. Támogatásra van szükségük azokkal szemben, akik fenntartanák a status quo-t és azokkal szemben, akik "több piacot" és "kevesebb szabályozást" akarnak. Számunkra immár a szabályozás jelenti az egyetlen lehetőséget arra, hogy megzabolázzuk az agribusiness hatalmát és megőrizzünk egy nem ipari, nem taylorizált nézetet az élelmiszer-előállításról – s természeti világunk fenntartásáról.

A 2002-es mezőgazdasági törvény nem szakít ezzel a közelmúlttal, hanem konszolidálja a közvetlen kormányzati beavatkozás mezőgazdaságból való kivonásának trendjét. Miként arra Sonia Murphy rámutat: "Egyszerûen csak kicsit átláthatóbbá teszi az amerikai politikát". Átlátható vagy sem, ez egy rossz politika – amennyiben érdekel minket az élelmiszer minősége, a mezőgazdaság természete, az állattartás minősége, a rovarirtó szerek használata, a mûtrágyák nitráttartalmának a vízutánpótlásba kerülése vagy a mezőgazdaságnak a vidékre gyakorolt általános hatása.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)

A globális felmelegedés az emberi, ipari tevékenység egyenes következménye. A tartós hőmérsékletemelkedés energiaszükségletét nem a humán eredetű energia szolgáltatja – ellenben inicializálja és katalizálja. A 2040. esztendőben időjárás-jelentés csak akkor lesz, ha a TV-bemondónak csupán a jupiterlámpáktól lesz melege.

A fenti cím bizonyára szokatlannak tűnik egy társadalomtudományi, politikai, elméleti folyóirat olvasói számára. Az alábbiakban egy olyan, az egész Földgolyóra kiterjedő, ún. globális problémát ismertetünk, amely nem csak a természettudósok, de a társadalomtudományok és a politika művelői számára is érdeklődésre tarthat számot.

Nem túlzás azt állítani, hogy sokan vagyunk, akik szerint az időjárással "valami nincs rendben". A média hírei között egyre gyakrabban bukkannak fel olyan fogalmak, mint például az el Nino jelenség, az elsivatagosodás, az időjárás szélsőségesebbé válása, soha nem tapasztaltan rendszeressé váló árvizek Nyugat-Európában, globális felmelegedés stb. Cikkünkben ez utóbbi témát járjuk körül a szaktudományi szintből engedve, a teljesség igényét mellőzve.

A Föld légköri hőmérsékletének több évszázada tartó, de az utóbbi évtizedekben jelentősen felgyorsult emelkedésének magyarázatára két elmélet verseng a kizárólagosságért. Az – időben is – első elmélet szerint az utolsó jégkorszakot követő időszak, különösen az utóbbi ezer év időjárása nem tipikus, tranzlens állapotban van. Ennek természetes következménye a klíma fokozatos lassú felmelegedése. Ezt a több száz éve tartó megfigyelések is igazolják.

Az Alpok gleccsereiről készült régi festmények és fotográfiák mellé téve az azokról készült mai fényképeket, a tendencia szembetűnő: jól látható a jég visszahúzódása. Az utóbbi évek alatt azonban a folyamat feltűnő mértékben felgyorsult. A szaktudományok kutatásai az emberi tevékenység szerepét mutatták ki.

A másik elmélet erre alapozza megállapításait, miszerint a globális felmelegedés az emberi, ipari tevékenység egyenes következménye. Az igazság ezúttal is "középen" van.

Mindkét elmélet igaz, de tény, hogy a másodiknak említett jelenség nagyságrenddel múlja felül a természetes, ám lassú folyamatot. Felmerül a kérdés: képes-e az emberiség egyáltalán megváltoztatni, különösen nagymértékben a Föld éghajlatát? A témát ökológiai vonatkozásban nem ismerő szakember elénk tárja számításait, melyben kimutatja, hogy a világ teljes energiatermelése is kevés ahhoz, hogy a Föld középhőmérsékletét akár egy tizedfokkal is emelje. Rámutat arra, hogy a Föld minden négyzetmétere nagyjából egy kilowatt hőenergiát kap a Naptól. Ezt az energiamennyiséget az emberiség energiatermelése meg sem tudja közelíteni.

Mindezen számítások helyessége ellenére Földünk középhőmérséklete a század eleje óta mintegy két és fél fokot emelkedett. A hőmérséklet emelkedése és az ipari tevékenység növekedése között tehát (ma ezt már bizonyítani is tudjuk) kétségtelen az összefüggés.

A paradoxon nyomban érthetővé válik, ha tekintetbe vesszük: a tartós hőmérsékletemelkedés energiaszükségletét nem a humán eredetű energia szolgáltatja, ellenben inicializálja és katalizálja. Az energiát a Nap biztosítja.

Engedjék meg, hogy a fentieket egy szemléltető példán mutassam be. Képzeljünk el egy üvegházat, amelynek számos üvegtáblája – szellőzési üzemmódban – nyitva áll. Napsütésben, de téli hidegben nagyfűtőteljesítmény szükséges a kellő hőn tartáshoz. A sok tucat kilowattos fűtés helyett elegendő mindössze "néhány W-os" beavatkozás a nyitott üvegtáblák visszazárása képében, hogy az immáron zárt légterű üvegházban a Nap – nagyságrenddel nagyobb energiájával – kellemes meleget biztosítson, a fűtést akár ki is kapcsolhatjuk.

A hasonlat megválasztása nem véletlen. A Föld légkörének felmelegedéséért az ún. üvegház hatás felelős. A hatás mechanizmusa sok vonatkozásban – sokkal többen, mint gondolnánk – hasonló az üvegház működéséhez.

Akik télen napsütéses időben jártak fűtés nélküli üvegházban, rendszerint meglepődtek az ott uralkodó nem várt magas hőmérséklettől. Ennek oka az egyirányú hőtranszport. Az üveg átengedi a Nap sugárzásának számos nagyenergiájú összetevőjét, amelyek a talajban elnyelődve hővé alakulnak. Az üveg – fizikai tulajdonsága következtében – a hősugarakat viszont nem engedi át ilyen mértékben. A hő nagy része "csapdába kerülve" és halmozódva melegíti fel oly nagy mértékben a belső légteret. A hőmérséklet természetesen nem nő a végtelenségig: a külső és belső hőmérséklet alkotta hőfeszültség növekedése, a szilárd határoló elemeken vezetéssel átszivárgó hőmennyiség következtében beáll a hőegyensúly.

A folyamat bolygóméretű kialakulásának vagyunk tanúi. Az üvegfelületnek a légkör felel meg, a szelektív szűrőhatást a légkör széndioxid tartalma biztosítja. A széndioxid (továbbiakban CO2) koncentráció növekedése természetesen az üvegház hatás erősödését, azaz a fokozottabb felmelegedést eredményezi.

Bolygónk őslégköre kezdetben nagymennyiségű vízgőzt és CO2-t tartalmazott. Az ennek következtében kialakuló magas hőmérséklete a magasabbrendű életformációk kialakulásának nem kedvezett. A kevésbé forró helyeken létrejövő kékmoszattelepek a CO2 gázt – a mai növényekkel azonos módon – testük felépítésére használva, évmilliók alatt jelentős mennyiséget kötöttek le. Az üvegházhatás csökkenése következtében alacsonyabb hőmérsékleten beálló hőegyensúly lehetővé tette a magasabbrendű fajok kialakulását. A légköri CO2 második nagymértékű csökkenése a karbon kréta kori, nagykiterjedésű erdőségek óriási CO2 felvételének következménye.

A hőmérséklet újabb csökkenése – kisebb párolgás eredményeként – a légkör vízgőztartalmát is kisebb koncentrációra szorította le. Ezzel a légkör átlátszóvá vált és kialakult a légkör mai "arculata". Századunk elején a légkör CO2-tartalma 293 ppm volt. Napjainkban ez az érték 27%-kal nagyobb az előzőnél: 373 ppm. (1 ppm megfelel a teljes térfogat egymilliomod részének. Így 1 térfogatszázalék megfelel 10 000 ppm-nek).

A széndioxid-koncentráció változása évente 1.5 ppm és növekvő tendenciát mutat. A világ tüzelőanyag-felhasználása következtében évente kb. 20 milliárd tonna CO2 jut a légkörbe. A növényvilág ennek a mennyiségnek ma már csak valamivel kevesebb mint a felét tudja lekötni. A lekötött mennyiség részaránya egyre csökken. Ezért nem csak a növekvő CO2-emisszió a felelős, hanem az aktív növénytakaró módszeres irtása is. Gondoljunk csak a trópusi esőerdők felégetésére (termőföld nyerése céljából).

A vizsgált paraméter növekedésének jellege exponenciális. Az ember – evolúció által kialakult – érzékelési képessége alapvetően a lineáris változások megértésére alakult ki. Jelentősen leegyszerűsítve úgy is mondhatjuk: a mindig ugyanannyival és nem a mindig ugyanannyiszoros változás megértésére kondicionált.

Az exponenciális változási tendencia helytelen értelmezés csapdájának szemléltetésére lássuk az alábbi példát: adott egy tó, a vízfelszínen egy lótusz virágzik. E lótusz olyan fajta, melynek példányai – osztódással – naponta egy új példányt hoznak létre. A tó felülete akkora, hogy a jelenlegi egy szál virág harminc nap után már az egész vízfelületet elborítja. Tudjuk, hogy a lótusz levele eltakarja a víz alatti élővilág elől a napfényt és akadályozza a légcserét. Szándékunk az, hogy ezt megakadályozzuk olymódon, hogy a növény ritkítását akkor kezdjük el, amikor az a tó felületének csak a felét foglalja el. Kérdésünk: hányadik napon kell a fenti feltételek esetén a munkálatokat megkezdeni. A helyes válasz megdöbbentő: a huszonkilencedik napon. Vegyük észre, hogy már csak mindössze egy nap áll – a harmincból – rendelkezésünkre. Más megfogalmazásban: a harminc napból huszonnyolcban nem tettünk semmit, mert a helyzet "nem volt súlyos". Nem volt súlyos?

Az első világméretű környezetvédelmi tanácskozáson (Riói konferencia) a fejlődő országok 75 milliárd dollár segélyt kértek a leggazdagabb vezető államoktól. A kért összeg nagysága nem éri el az USA éves katonai kiadásainak egynegyedét sem. A fejlődő országok nem képesek saját iparukat környezetkímélő technológia alkalmazásával fejleszteni. Számukra a hátrány csökkentése, az új beruházások is elviselhetetlen terhet jelentenek. A segély folyósítása egy világméretekben jelentkező új környezetszennyezést előzne meg. Ez a segélyt folyósító országok kilátásait is javítaná. Az iparilag fejlett országok válasza egyértelmű nem volt. A kérést azzal az indokkal utasították el: a probléma még nem olyan súlyos. Emlékszünk még a lótusz hasonlatra? És még nem is említettük a probléma legsúlyosabb összetevőjét! A CO2-emisszió felére csökkentése hosszú távon megoldaná gondjainkat, mert – amint azt korábban láttuk – a természeti környezet képes lekötni. Az intézkedést elodázva már nagyobb mértékű csökkentés szükséges. Azt gondolhatnánk, a környezetszennyezés akár még tovább is folytatható, legfeljebb teljesen visszafogjuk a tüzelőanyag felhasználást akár alternatív energiaforrás felhasználásával. Ez az út nem biztos, hogy járható! A hőmérséklet egyre gyorsabb növekedése esetében járulékos CO2-felszabadulás indul be, amelynek mértéke felülmúlhatja az emberi tevékenység következtében előállt emissziót. Az óceánok vizében oldott, valamint a karbonátkőzetekben megkötött széndioxidról van szó. Ezek megkötőképessége erősen hőmérsékletfüggő. A hőmérséklet növekedésével egyre gyorsabbá válik a CO2 felszabadulása, ami az így erősebbé váló üvegház hatás következtében még gyorsabb hőmérséklet növekedést generál, aminek következménye a még gyorsabb CO2-felszabadulás, aminek következtében… és így tovább. A folyamat eredménye az, hogy az atmoszféra hőfoka láncreakciószerűen "megszalad". A pozitív visszacsatolású folyamat végén a hőmérséklet eléri a napsugárzásból levezetett energiamérleg szerinti 200 Co-ot. Ezen a hőfokon bolygónkon többé nem lesz folyékony halmazállapotú víz. Ez a földi élet végét, vagy legyünk optimisták – újrakezdését – jelentené.

A vázolt hőmérsékleti viszonyok mellett a napsütés is elavult fogalommá válna. Az óceánok teljes vízkészlete a légkörbe kerülve azt teljesen átlátszatlanná tenné. A földi viszonyok lényegében a Vénusz bolygónak felelnének meg. A sűrű és összefüggő felhőtakarójú Vénusz felszíni hőmérséklete 650 Co. Átlátszó légkör esetén ez mindössze 40-60 Co lenne. Az átlátszó, vagyis kis vízgőz és CO2 tartalmú atmoszféra lehetővé teszi a hőfelesleg világűrbe történő visszasugárzását alkalmasint az éjszakai félgömbön. Érdekességként megemlítjük, hogy az emberiség távolabbi tervei között szerepel a Vénusz bolygó lakhatóvá – vagy talán inkább csak kutathatóvá – tétele szuperellenálló kékmoszatok betelepítésével.

A kis kozmikus kitérő után nézzük meg, hogy a "lótusz növekedése" hányadik napon tart?

A karbonátkőzetek CO3-CO2 hőegyensúlyi görbéjéből kiszámítható, hogy a földi légkör – az 1900. évhez viszonyítva – kb. 5 Co-ot melegedhet a "megszaladás" veszélye nélkül. Az említett intervallum körülbelül felét már kimerítettük. Ha a folyamat ellen nem teszünk semmit, úgy 2040 után már nem is tehetünk semmit. Ha a kritikus szintet nem érjük el, a folyamat megfordítható. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy addig nem romolhat a helyzet egyéb vonatkozásban.

A Föld középhőmérsékletének mindössze egy fokkal való jövőbeni emelkedése a trópusi területeken mintegy százmillió ember halálát jelentené (ne felejtsük el: közép- és nem maximális hőmérsékletről van szó!). Így addig is folytatódik a sivatagi zóna terjedése, a szél sebességének – megnövekedett hőmérsékletkülönbség hatására bekövetkezett növekedése stb.

Ma már hazánk is "büszkélkedhet" olyan területtel, amely több mint egy évtizede nem kap csapadékot és megszűnt mindennemű életjelenség. Ezt szaknyelven elsivatagosodásnak nevezik.

Mi tehát a teendő? A szükséges intézkedéseket nem kell "feltalálni", azok ismertek. A végrehajtást egyelőre politikai és profitérdekeltségi szempontok gátolják. Globális probléma csak globális összefogással küzdhető le. A nehézségeket jól szemlélteti az alábbi néhány – csak címszavakban – kiragadott minimális feltétel.

• Új világrend kialakítása (az Észak-Dél viszony gyökeres átalakítása).
• A profitcentrikus gondolkodásmód korlátok közé szorítása.
• Az emisszió csökkentése (alternatív energiaforrások, közlekedés jobb szervezése).
• Helyes szemléletmód oktatása, elterjesztése stb.

De mindezek már külön cikket igényelnének.

Végezetül próbáljuk meg a címben feltett kérdésre megadni a választ. A 2040. esztendőben időjárás minden bizonnyal lesz. Időjárásjelentés azonban csak abban az esetben, ha a TV bemondónak kizárólag a jupiterlámpáktól lesz melege.

Miként él ma József Attila szelleme, milyen gondolatokat vet fel napjainkban a költő életműve? Érvényesek, esetleg aktualizálhatók-e gondolkodásmódjának "projektjei"? A kerekasztal résztvevői szerint az elsődleges a költői életmű, de emberi tanulságként, dokumentumként izgalmas mindaz, amit József Attila vitákban, adott esetben a szerelmeivel való küzdelmeiben élt át. Különösen fontos a költő folytonos, intenzíven megélt, radikális baloldalisága.

2003. június 6-án az Eszmélet kezdeményezése nyomán kerekasztal-beszélgetésre került sor József Attila mai érvényességéről. A résztvevők: Fenyő D. György tanár, irodalomtörténész, Kállai R. Gábor író, az Eszmélet szerkesztője, Kertész Ákos író, publicista, Mező Ferenc költő, a Mozgó Világ szerkesztője, Szívós Mihály filozófus, tudományos főmunkatárs, Tverdota György irodalomtörténész, egyetemi tanár, a József Attila Társaság elnöke. A beszélgetést Agárdi Péter irodalomtörténész, egyetemi tanár vezette.

A magnófelvétellel rögzített beszélgetést rövidítve, a nyomtatott szövegek normáihoz illesztve, szerkesztett formában adjuk közre. A versrészleteket, idézeteket – amelyek olykor még a szakemberek emlékezetében is pontatlan, folklorizálódott alakban rögzültek – a József Attila Összes versei című 1984-es, Stoll Béla által szerkesztett Kritikai kiadás szerint közöljük. A versek, illetve prózai művek címeit kurziváltuk; a vita utalásait, hivatkozásait – a tovább tájékozódni kívánó olvasó kedvéért – helyenként bibliográfiai kiegészítéssel láttuk el.

 

*

 

Agárdi Péter: Ennek a folyóiratnak, amely ezt a vitát szervezte és közli – bizonyára nem véletlenül – Eszmélet, azaz József Attila egyik legizgalmasabb, legzseniálisabb verse a címadója. S most József Attila mai fogadtatásáról kérdezi meg a véleményünket. Az Eszmélet 1989 óta sokszor utal, hivatkozik József Attilára; a baloldali költő és gondolkodó modellként, példaként szerepel hasábjain, de értelemszerűen – hiszen ez egy társadalomelméleti folyóirat – József Attilával önállóan, szaktudományosan tudtommal még nem foglalkozott. Most sem szeretnénk persze irodalomtörténeti szakvitává emelni vagy éppen degradálni ezt a beszélgetést. Az foglalkoztat engem személy szerint és a szerkesztőséget is, hogy József Attila centenáriumának a küszöbén – 2005 áprilisában lesz József Attila születésének 100. évfordulója – mi a helyzet József Attilával. Milyen a társadalmi közlevegő és József Attila költészetének a viszonya? Hogy érzékelik a résztvevők: milyen József Attila költészetének és írói munkásságának a presztízse, jelenléte? S remélem, fogunk majd beszélni a József Attila-kutatás időszerű kérdéseiről is. S valami olyasmiről szintén, amit úgy fogalmaznék meg – talán egy kicsit nagyképűen –, hogy mennyiben érvényesek, mennyiben aktualizálhatók József Attila költészetének, gondolkodásmódjának a projektjei, gondolatai.

Talán kezdjük azzal, hogy milyennek érzékelitek József Attila jelenlétét a mai magyar olvasóközönségben. Ehhez vitaindításul annyit – ez akár provokáció is lehet – hadd mondjak: a 80-as években sokan érzékeltük úgy, hogy valamiféle apálya van József Attila költészetének. Természetesen sok minden ismert volt tőle és róla, megzenésítve is népszerű volt, de valami alapvető tudati, érzelmi ambivalencia fogta körül József Attilát, ami az oktatásban és a közvéleményben is érződött. A rendszerváltozás után volt néhány olyan év, elsősorban a 90-es évek első felében, amikor úgy tűnt, hogy József Attilát is kikezdik. Szóba került, hogy “kiviszik” a Petőfi Irodalmi Múzeumból, degradálják, csak azért, mert szocialista, mert baloldali volt. A 90-es évek elején-közepén meglehetősen otromba és politikai felhangú József Attila-ellenesség is kísértett. Ezzel együtt József Attila “maradt”, sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy József Attilának jót tett a rendszerváltozás. A jobboldali, szélsőjobboldali kontextusban “könnyebb” lett baloldalinak lenni, könnyebb lehetett azonosulni József Attila eszméivel és költészetével is.

Én csináltam egy meglehetősen amatőr, sőt talán kontár toposz-kutatást. A köznapi publicisztikában, hivatkozásokban próbáltam megvizsgálni, hogy melyek azok a József Attila-i panelek, toposzok, amelyek a leggyakrabban szerepelnek. Arra a megállapításra jutottam, hogy a Két hexameter a leggyakoribb: “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” Az az érzésem, hogy ezt idézték a legtöbbet; e kerekasztal résztvevőinek és az Eszmélet c. folyóirat olvasóinak bizonyosan nem is kell magyaráznom, hogy miért. Szóval József Attilának jót tett a rendszerváltozás, s ma mintha egy új, sajátos József Attila-kultusz lenne. Igazam van-e vagy sem, egyáltalán, ti hogy látjátok mindezt költőként, íróként, pedagógusként, értelmiségiként, állampolgárként?

 

Tverdota György: Azt a toposzkutatást majd add kölcsön. Azzal kezdeném, hogy nekem vannak bizonyos tapasztalataim azokról a kérdésekről, amelyekről Agárdi Péter beszélt. Az első tapasztalatom az 1980 februárjában a Társadalmi Szemle c. folyóirat szerkesztőségében lezajlott kerekasztal-beszélgetés, amelyen fiatal kutatóként vehettem részt (megjelent Kortársunk: József Attila címmel a Társadalmi Szemle 1980. 4. számában, a 71–99. oldalakon. – a szerk.). Ott hangzott el az a pesszimista, szorongó megfogalmazás, hogy mintha József Attila kevésbé lenne népszerű – ugye, hogy minden relatív? A 60-as és a 70-es évek elejéhez képest nyilván 1980-ban ez teljesen indokolt érzés volt. Ám a 60-as, 70-es évek rendkívüli időszak volt a József Attila-recepció szempontjából, akkor valóban mindenki számára, a mi generációnk számára, akik akkor voltunk fiatalok, meg még néhány utánunk következő generáció számára revelációértékű volt József Attila; a későbbi generációk számára talán nem annyira. Azonban a pesszimizmus nem volt indokolt, mert a rendszer elmúlt, mondhatni kimúlt a József Attila-életmű mögül, sőt ha igaz (ehhez nem értek, nem vagyok társadalomfilozófus, sem szociológus), állítólag munkásosztály sincsen már, amelyre József Attila olyan mértékben hivatkozott, de legalábbis másfajta szociológiai megosztása létezik a társadalomnak. Hogyha ez igaz is, de a József Attila-tisztelet, a József Attila iránti érdeklődés megmaradt. Talán amiatt is, hogy szegények most is vannak, bérből és fizetésből élők most is vannak, tehát vannak, akik úgy érzik, hogy József Attila a nevükben beszél.

A József Attila iránti tisztelet az elmúlt negyedszázadban lényegében nem csökkent, legalábbis nem olyan mértékben, mint ahogy ezt akár 1980-ban látni, amitől esetleg 1990-ben félni lehetett. A 90-es évek elején Párizsban tanítottam, felkért a Mikes Kelemen Kör, hogy tartsak egy előadást József Attiláról. Én másról szerettem volna beszélni, de Kibédi Varga Áron külön megkért arra, hogy arról beszéljek, milyen a József Attila-kép a rendszerváltás után. Emlékszem az előadásomra, elmondtam mindazokat a jelenségeket, amelyekre Agárdi Péter utalt, tehát hogy egy kereszténydemokrata képviselő pl. azt mondta: József Attilát, a kádárista szégyenrezsim háziköltőjét az oktatásból ki kellene hagyni. Nos háziköltő az, aki megrendelésre ír verseket, József Attilának nem volt esélye, hogy a Kádár-rendszer számára megrendelésre verseket írjon, képtelenség az egész. Abban az időben alapított Galkó Balázs kuka­színházat a Váci utcában, beállt egy kukába, és onnan szavalta József Attila verseit, gesztusként, válaszként arra az érezhető törekvésre, hogy József Attilát politikai okokból háttérbe akarják szorítani. Tehát volt egy pillanat, amikor tényleg úgy nézett ki, hogy a rendszerváltás azzal a következménnyel jár: hogy József Attilát, József Attila költészetét politikai okokból háttérbe szorítják. Ez nem sikerült, vagy legalábbis ez a szándék nem volt erőteljes, ma már tevékeny politikai akarat sincs rá. Azok között, akik a politikát csinálják, vannak körök, akiknek nem tetszik, de én Csurka Istvántól is hallottam idézni József Attilát (nem tudom, melyik szöveget), azt hiszem, politikai irányvonaltól függetlenül is ki lehet jelenteni, hogy lényegében nincs szándék a kiszorításra. Előadásomat a Mikes Körben azzal fejeztem be, hogy én nem is ettől félek, hanem attól, hogy jön egy fordulat a magyar irodalomban, a magyar ízlésben, mégpedig a posztmodern fordulat; és a posztmodern lesz az, amely ki fogja kezdeni József Attilát. A posztmodern, amely a rá jellemző neofrivolitással, az új játékossággal, a patetikusnak, a komolyan veendőnek, a mély tartalmaknak az idézőjelbe tételével, sematizálásával, a posztmodern szövegirodalommal ellene fog hatni. Megint csak kijelenthetem, lehet, hogy a posztmodern félreérti József Attilát, több költőt, írót ki is kezdett, háttérbe szorított igazságtalanul, olyanokat, mint Radnóti, Babits; másokat előtérbe hozott, Kosztolányit, Szabó Lőrincet, nincs ellene kifogásom, de a posztmodern valamilyen okból József Attilát mégis fontosnak tartja. Szerintem félreértések vannak ennek a hátterében, de nem baj, legalább nem kezdték ki, tehát ez a nagy ízlésfordulat sem ártott meg József Attilának. Agárdi Péterrel ilyen értelemben egyetértek, József Attila nem áll rosszul a mai pillanatban a mai közönség körében.

 

Fenyő D. György: Tapasztalataim azt támasztják alá, amit Tverdota György mondott. Az iskolában az irodalom egészének értéke vált kérdésessé. Nagyon sok szempontból az irodalom tantárgy létjogosultsága is kérdéses lett, de – mint 2002. december 3-án, amikor a József Attila Társaság alakult, elmondtam – ezen belül József Attila népszerűsége egy fikarcnyit sem csökkent. Továbbra is a legnépszerűbb, legtöbbet olvasott, leginkább szeretett, leggyakrabban idézett, legtöbbek által személyesen szeretett költők közé tartozik.

Egy másik síkon – ez ugyancsak érdekes, már-már meglepő –, az oktatásirányításban, az oktatási kánonok újrafogalmazása során szintén nem kezdte ki József Attilát az idő. Ma az oktatást egy 1978-as szerző- és címlista határozza meg. Az iskolát abszolút determináló érettségi anyag is erre a ’78-as kánonra épül. A kánon újrafogalmazására az elmúlt 6-8 évben több kísérlet történt, elsősorban egy új, kétszintű érettségi szisztéma létrehozása 1997-ben, vagy most, 2003-ban az érettségi anyagának újragondolása. A tananyagot differenciálták ezekben a dokumentumokban: ki az, akit inkább kell tanítani, kit kevésbé, ki az, aki kihullik az ízlésbeli fordulatok eredményeképpen, kire figyelünk inkább. Ám József Attila mindegyikben, a legszűkebb kánonokban is benne volt és van, tehát amikor ma már öt-hat költőre zsugorodott a mindenképpen tanítandó szerzők köre, akkor sem merült fel senkiben, hogy ő kikerüljön ebből a körből.

Én nem nagyon féltem József Attilát a posztmodern fordulattól, többek között azért sem, mert ennek az ízlésbeli fordulatnak vannak olyan elemei, amelyek – ma már látszik – mulandóak. Az epika például visszatért a történetmondáshoz. Négy-öt évvel ezelőtt még úgy látszott, hogy a szövegirodalom lesz domináns, mára ez a tendencia megtört. És úgy tűnik, hogy a posztmodern a hangnemek sokféleségét végül is érintetlenül hagyja, s József Attilát egyáltalán nem kezdte ki. Van kísérlet József Attila posztmodern újraolvasására, nem is kevés, tehát arra, hogy posztmodern gondolkodással, a posztmodern irodalomelmélet és -történet terminológiájával olvassák újra, de ez sem ahhoz vezetett, hogy az értéke csökkenjen. Inkább az történt, hogy egy új nyelv, egy új irodalomelméleti és irodalomtörténeti gondolkodásmód is birtokába vette.

 

Tverdota György: Egy rövid közbevetés: némileg az utolsó korszak József Attilája volt, amit talán a középiskolai oktatás mellőzött, a posztmodern más verseket helyezett előtérbe, az Eszméletet, A hetediket.

 

Fenyő D. György: Nagyon érdekes, ahogyan az érdeklődés hangsúlya mozog a versek között, vagyis ahogyan változik, hogy melyeket érezzük a legizgalmasabb, leginkább hozzánk szóló, legaktuálisabb verseknek. Ezt viszont természetes, egészséges, teljesen normális jelenségnek tartom. A hatvanas években a korai József Attila fölfedezése történt meg, a Németh G. Béla-tanulmányok után a legutolsó József Attila-versek felé fordult a közfigyelem, a Beney Zsuzsa-tanulmányok után a késői Isten-versek értékelődtek fel. Azt gondolom, hogy ez egy olyan játék, hangsúly-áthelyeződés, ami szinte minden életművel megtörténik.

 

Mező Ferenc: Valóban, a posztmodern nem ártott meg József Attilának, amúgy pedig ez az egész szövegirodalom már lefutó ágban van. A posztmodern költők között is volt egy csomó olyan, aki rájátszott József Attilára, ugyanis remekül idézhető vagy beépíthető vendégszövegként mások verseibe. Ez egy érdekes utóélet. Konkrétan lehetne idézni Parti Nagy Lajost. De hadd idézzek egyetlen sort, hogy a publicisztika szintjén is micsoda érvényessége van! Az 1937-es Gyönyörűt láttamban írta a költő: “Jogállamban a pénz a fegyver.” Akkor most miről beszélünk? Hát nem erről van szó ma is? Elképesztő! Úgy látom, hogy ami problémát jelentett, de mondhatjuk, ez természetes, hogy éppen a baloldalisága és a szocialistasága nehezen élhető ma át.

Szerintem József Attilának a létélménye, a létbotránya, amiből kiindul, az alapvetően a szegénység. Tehát az Éhség az első jó verse; tulajdonképpen a nagy egzisztenciális és istenes versei is valahol a megfosztottságról, a szegénységről, a transzcendensen, metaforikusan fogalmazott éhségről szólnak. A mai gyerekekkel az a baj, hogy sokkal inkább a másik, a tudati oldalról lehet nekik a létbizonytalanságról beszélni, így a késői József Attila vagy akár a középső korszak közelebb állhat hozzájuk. A szocialista József Attilát, és ezt az egész szociális problémát, szerintem lennének, akik nagyon is átéreznék, de őhozzájuk nem jut el József Attila, mert ezek a gyerekek kis faluban laknak, romák, s jó, ha nem kisegítő iskolába járnak. Aki már eljutott a fogyasztói társadalomnak egy bizonyos lépcsőfokára, az ezt a fajta éhséget egyszerűen nem fogja fel. Ha én tanár lennék, nehezen tudnám akár az Éhséget most tanítani annak a gyereknek, aki soha a büdös életben úgy istenigazából éhes nem volt, hacsak a kiránduláson el nem hagyta véletlenül a csomagját. Nagyon nehéz probléma, hogy ezt, ami pedig ősmag a József Attila-i költészetben, azaz az éhség–szegénység élményét, ezt hogyan lehet közvetíteni a mai gyereknek is.

 

Agárdi Péter: Te mint kortárs költő hogy látod a József Attila-i ihlet mai működését? Természetesen nemcsak egy direkt stiláris ihletre gondolok, hanem egy tágabb költői ihletre Mennyire ösztönző József Attila mint költő a mai költők számára?

 

Mező Ferenc: Parti Nagy Lajos nevét emlegettük már. Hogy kifejezetten József Attila-mottókkal jelennének meg versek, arra nincs sok példa, de nem is ez a döntő. Ha a magam élményét elmondhatom: néhány költő, ez az 5-6 akár, akiről Fenyő D. György is beszélt, nagyon mélyen leülepszik az emberben, és azok között József Attila nagyon-nagyon előkelő helyen van. Erről nagyon nehéz beszélni, pláne, hogy a költői tudat szintjén, nem fogalmi elemekben, hanem ősképekben és érzésekben jelenik meg, de én azt mondom, hogy ez igenis hat. Épp az a fantasztikus ebben a túlélőképességben, hogy ha József Attila csak egy olyan költő lett volna, aki elkezdte az Éhséggel és befejezte volna valahol a közepén, amikor a kommunista párttal összeveszett, akkor ma nem tudnánk, igazán nem tudnánk őt hova tenni. De szerencsére egy hittanórán is lehet József Attilával foglalkozni, közgazdaságtan-órán szintén, rengetegféle megközelítése és szintje van, és akit nem így, azt amúgy ragadja meg. Egy jó pedagógus szinte mindenféle érdeklődésű nyitott gyereket meg tud fogni ez ügyben. Hogy mit érzünk mi költők József Attiláról? Szerintem mindenkiben ott van, aki él és számít, s olyat alkot, ami értékes. A rendszerváltásra visszatérve: komoly költő, író nem szórakozott azzal, hogy na most már szabad, és akkor jól elintézem József Attilát, vele kapcsolatban nem volt olyan, hogy “süllyed már Weöres Sándor hajója” – kis esszéírói trükkje volt ez Szilágyi Ákosnak az 1970-es évek közepén, aki szintén nem egészen úgy gondolta azt, mint kiderült. Szóval még egy olyan sem volt, hogy “most jól helyretesszük, jól megkritizáljuk”, én ilyenről nem tudok, és nem is hiszem, hogy bárki készülne ilyesmire.

 

Tverdota György: 2003. április 13-án délután a Ráday utcában a költészet napja és József Attila születési évfordulója alkalmából vagy nyolc költő beszélt József Attiláról. Parti Nagy Lajos többek között azt mondta: ő olyat nem tud, mint József Attila, ő csak olyat tud, amilyet ő, Parti Nagy tud, de olyan tekintélyként idézte, aki az ő számára nem kérdőjelezhető meg. A másik példám Petri György, aki a pályáját azzal kezdte, hogy megpróbálja meghaladni a József Attila-i költészetet. A Holmiban megjelent posztumusz utolsó naplójegyzeteiben ugyancsak József Attilával birkózik, egy József Attila-tanulmánynak kezdett neki, aminek a megírásában a halál megakadályozta. Petri az egész pályája során nem tudott megszabadulni József Attilától. És a harmadik dolog: van egy új komolyság is a költészetben, tehát a posztmodern játékosság mellett van egy új patetikusság, aminek nyilván több költő a példája. Balla Zsófia volt az, aki kijelentette, hogy igenis, amit József Attila mond, az komoly, és komoly hangnemben kell tartani, amelyre József Attila példát mutatott.

 

Agárdi Péter: A közzenében, a társadalom mindennapjaiban, a szórakozásban is mélyen benne van József Attila, ezért is sajnálom, hogy Hobó (Földes László) végül is nem tudott eljönni a beszélgetésünkre. Tehát lírája folyamatosan popularizálódik; nemcsak egyszer történt ez meg, a 60-as évek beat- és neofolkkorszakában, hanem újabb és újabb nemzedékek számára jelent József Attila költészete primér, olykor József Attiláról “nem is tudó” köznapi ihletet is. Kertész Ákos, te hogyan találkoztál József Attila nevével és művével?

 

Kertész Ákos: Tulajdonképpen egyszerű történet: megvettem apámnak József Attila kötetét. 15 éves voltam, a költőt nem ismertem még, de akkoriban, ‘47-ben sokat forgott a neve, megvettem tehát apámnak a születésnapjára, akinek pedig Babits volt a kedvenc költője, és soha nem is ütötte ki Babitsot a helyéből József Attila. Már néhány hónap múlva “rám ragadt” a könyv, valahogy apám áttolta az én íróasztalomra, így kezdtem beleszeretni a kamasz-versekbe. Ahogy idősödtem, vele együtt idősödtem egészen 32 éves korunkig, attól kezdve nem horizontálisan, hanem vertikálisan értettem meg egyre többet és többet ebből a költészetből. Nagyon sok költőt ismerek, nagyon szeretem a költészetet, rengeteg költő áll közel a szívemhez, de ennyire, mint József Attila, senki. Nem vagyok objektív ebben a kérdésben, nem tudom eldönteni, hogy ma milyen hatása van. Mindig kisebb a hatása, mint lennie kéne, de ez talán szubjektív megközelítés. Valamikor régen, olyan 6 és 10 éves korom között én is elkövettem egyszer egy verset, hála Istennek, csak egyetlenegyszer, azóta soha többé, és annak egyetlen versszaká­ra emlékszem vissza, ami így hangzott: “Miért van az, hogy egyik ember dúskálódik az aranyban, / és a másik elsüllyed a szenvedésben és a bajban?” Akkor kb. egyidős voltam József Attilával, pontosabban azzal az időszakával, amikor a Kedves Jocó c. versét írta, s amikor ezt megismertem, akkor jöttem rá, hogy mi a költészet, összehasonlítva az ő versét az én klapanciámmal. Mert ahelyett, hogy bármiféle hülye általános kérdést tett volna fel, József Attila keményen, egyenesen, szubjektíven, költőien azt mondta, hogy “De szeretnék gazdag lenni!” / Egyszer libasültet enni. / Jó ruhába járni kelni, / S öt forintér kuglert venni.” És kész. Ez a költészet. Tárgyias, tiszta, egyenes, őszinte és szubjektív.

Nekem azóta is központi költőm, az élet minden kérdésére választ ad. Csak egyetlen példa: az a Két hexameter. Egzisztencialista filozófusok és írók több életművet építettek erre a gondolatra, és remekül megéltek belőle, nem úgy, mint szegény József Attila, aki két hexameterrel intézte el azt az alapkérdést, hogy Isten nincs. Vagyis lehet, hogy valamilyen abszolút kreatív Isten volt valaha, de gondoskodó Isten, a világ dolgaiba beleavatkozó Isten, az ember morális kérdéseivel foglalkozó Isten, törvényalkotó Isten, a jó és rossz között különbséget tevő Isten nincs, tehát ki vagyunk lökve a Teremtésbe. Valóban, árván, apátlanul-anyátlanul, egyebünk sincs, csak a létünk, az egzisztenciánk, ami egy hihetetlen felelőtlenséget is jelent, hiszen nincsen számonkérő erő és hatalom, de ugyanakkor irtózatos felelősséget ró ránk éppen ezért, mert nincsen számonkérő hatalom, önmagunk vagyunk, önmagunk Istene, önmagunk teremtjük meg önmagunk morálját, mi szabjuk meg, mi a jó, mi a rossz. “Magamtól tudom, mi a jó” – mondja József Attila más helyen (Könnyű fehér ruhában, 1937). Ezt az egész óriási kérdéskomplexumot tudta ő a Két hexameterrel kifejezni: “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

 

Agárdi Péter: Ha jól emlékszem, Makra Ferencnek is József Attila volt a kedvence. A Makra Kertész Ákos máig talán leghíresebb regénye; abban benne volt a te személyes József Attila-élményed is?

 

Kertész Ákos: Természetesen, és még úgy is, hogy két nagy fejezetre osztottam, mind a kettőnek József Attilától vett mottója volt, az egyik az, hogy “Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!” (Ars poetica, 1937); a másik rész mottója ez: “Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat. / Légy, ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad.” Énnekem ő sokkal többről szól, mint arról, hogy proletárköltő, annak ellenére, hogy a 21. század elején az egész szociáldemokrácia, az egész baloldal jövője szempontjából az egyik nagy kérdés, hogy mi van a proletariátussal. Annak, aki ezt végiggondolta valaha, annak az ún. új közép felé igazodás és ez az egész mostani “harmadikút”- és “újbaloldal”-keresés olyan, ahogy Illés László irodalomtörténész fogalmazta meg két évvel ezelőtt, mintha a Labour Partyt Thatcher asszony vezetné. Pontosan erről van szó. Tehát József Attila jelentősége ebből a szempontból is óriási, a fiatalok egy része ezért is közeledik hozzá, de ugyanakkor engem, aki egy más korban éltem, rettenetesen zavart, hogy proletárköltővé degradálták és be akarták skatulyázni a 20. század közepe legnagyobb magyar költőinek egyikét. Utálom kijelenteni azt, hogy ki a legnagyobb, nem tudom eldönteni, hogy József Attila-e, vagy Kosztolányi, vagy Babits, vagy Nagy László, ezek mind olyan szint fölött vannak, hogy nem lehet őket egymással összehasonlítani. De hát József Attila egyike a legnagyobbaknak, és nemcsak a proletariátusról szól a költészete, hanem a század egyéb iszonyatairól, az elmagányosodásról, a szeretet elapadásáról, a társadalom atomjaira hullásáról és még sok másról.

Az ő anyakomplexusa nem freudi alapokról közelítendő meg, mert a 20. századi ember egyedüllétéről, magányáról és szeretetéhségéről, kapcsolathiányáról szól. “Atyát hívtál elesten, / embert, ha nincsen isten. / S romlott kölkökre leltél / pszichoanalízisben” (Tudod, hogy nincs bocsánat, 1937). A pszichoanalitikusok persze abszolút rossz irányban kezelték, nem a romlott kölyköt kellett benne megtalálni, hanem az anyátlan-apátlan árvát. “S lásd, soha, soha senki / nem mondta, hogy te jó vagy”– ez is az utolsó versei egyikében van, a Tudod, hogy nincs bocsánatban. És ez az őrületes szereleméhsége, ami megint a Tudod, hogy nincs bocsánat c. verséből derül ki számomra, szinte sírni való. Azzal kezdi, hogy “Tudod, hogy nincs bocsánat”, és végigmegy ezen a gondolaton egész odáig, hogy “Most hát a töltött fegyvert / szorítsd üres szivedhez”. Pont. Utána valami abszolút költőietlen, oda nem illő, hamis, de mégis belső szubjektivitással, a belső vágyakozás igazságával azt a “baromságot” írja le, hogy “Vagy vess el minden elvet / s még remélj hű szerelmet, / hisz mint a kutya hinnél / abban, ki bízna benned”. Ezt halálos komolyan gondolta, bár az nem illik oda. Ő tudta, hogy hű szerelmet nem lehet remélni; ő ezt már pontosan tudta.

 

Tverdota György: Egy rövid közbevetés: Flóra és Illyés Gyula emlékezése szerint a vers első változatban úgy fejeződött be, hogy “Most hát a töltött fegyvert / szorítsd üres szivedhez”, és utána később tette hozzá ezt az utolsó versszakot, tehát ez filológiailag is igazolja a felvetésedet.

 

Kertész Ákos: Ezt nem tudtam, csak azt, hogy nem így keletkezett. Szóval visszatérve az előző témára, a “proletárköltő” meghatározás leginkább akkor kezdett zavarni, amikor engem is kineveztek “munkásírónak”; én ti. valóban, effektíve munkás voltam, száz százalékig, minden értelemben, hacsak nem származás alapján lesz valaki munkás, mert apám kisiparos volt, szegénykém. Így nem vagyok munkásszármazású, viszont bérből-fizetésből élő, termelőeszközzel nem rendelkező, munkaerőmet áruba bocsátó kétkezi fizikai dolgozó voltam. Sőt amit akkor nem láttam (ma már kezdem látni): a proletár nem is a munkaerejét bocsátja áruba, hanem a képességét, hogy a munkaerejét fel tudja értékelni és el tudja adni, ti. ebből élünk most már, nem a munkaerőnkből. Tehát abban az időben is utáltam, ha engem munkásírónak neveztek, mert éreztem, hogy valahogy le akarják szűkíteni a jogosítványaimat, és ugyanezt éreztem, amikor József Attilát proletárköltőnek nevezték abban az időben. De ma, érdekes módon éppen azért, amit az előbb mondtam, a szociáldemokrácia aggasztó jövője miatt, ma kezd újra érvényes lenni benne a proletár.

 

Szívós Mihály: Engem Kertész Ákos hozzászólásának első része is arról győzött meg, hogy a recepcióban általában van egy generációs hatás is. Azt hiszem, az előző, 1980-as kerekasztal-beszélgetés még egy másfajta generációs hatásnak a jegyében zajlott le, József Attila abban az időben még a jelenlévők többségének kvázi kortársa lehetett volna, most viszont olyan időket élünk, amikor ez már elképzelhetetlen. Olyan generációk nőnek fel, akik nem is tudják elképzelni, ahogy itt elhangzott, hogy milyen is volt úgy élni, mint az ő korában. Ez másfajta hatást, másfajta befogadói attitűdöt hoz létre. Ez lenne az egyik dolog, amit szerettem volna mondani. Azt hiszem, hogy most olyan fázisban vagyunk, amit a franciák panteonizációnak neveznek, amit szabadon úgy lehetne fordítani, hogy a Panteonba való bevonulás, illetve a Panteonban való elhelyezés, ami szükségszerűen egyfajta megméretéssel jár. Azt, akiről szó van – jelesül József Attila –, annak az életművét új szempontok alapján kellene megvizsgálnunk, amelyek tulajdonképpen arra alkalmasak, hogy eldöntsük: igazi klasszikussal van-e dolgunk, vagy sem. Ezt a folyamatot kezdte el az új tudományos József Attila-recepció, a rendszerváltás által megtámogatva.

A másik dolog, amiről szeretnék beszélni, az összes művek kiadásának a hatása. Két filozófus összes művei kiadásának a hatását kísérhettem nyomon, az egyik Diderot összes műveinek kiadása Párizsban, ami jelenleg is zajlik, a másik Hegel összes műveinek kiadása Bochumban, amely szintén folyamatban van. Mindkét projekt legalább 30 évre szól. Diderot összes műveinek mostani kiadása egyébként immár a hatodik kiadás. De ez az első kritikai, tudományos kiadás, amely óriási hatást gyakorolt a filozófus műveinek recepciójára, egyúttal a francia kultúrára nézve is, mert felismerték a nagyságát, az igazi nagyságát. Az elismerés abban csúcsosodott ki, hogy Párizs egyik egyetemét Sorbonne és Descartes után harmadikként róla nevezték el, ami igazán nagy megtiszteltetés. A többieknek, Rousseau-nak, Voltaire-nek és másoknak ilyen megtiszteltetés még nem jutott ki. Holott velük az elmúlt időszakban talán többet foglalkoztak.

Hegel összes műveinek a kiadása egy egészen más helyzetben zajlik le; Hegel hatása, kisugárzása fokozatosan csökkent. Az összes művek kiadása kapcsán azt lehet viszont megfigyelni, hogy ez az igen terjedelmes, tudományos igényű munka ellene hat e “leértékelődésnek”. Oda szerettem volna kilyukadni ezzel, hogy az irodalomtörténészeknek fontolóra kellene venniük József Attila összes műveinek, különösen verseinek, műfordításainak újabb kiadását abban a formában, ahogy az az első, 1952-es kiadásban történt, tehát filológiailag feltárva a versek születésének körülményeit, számba véve a rengeteg új információt. Ha ez nem is tartana 30 évig, de nagyon komoly munka lenne, és jótékony hatásaival mindenképpen hozzájárulna a József Attila-recepció minőségi gazdagításhoz.

A harmadik téma, amit meg szeretnék említeni, abból fakad, hogy én Koestler-kutatással is foglalkozom. Ebben a megközelítésben is vannak még tartalékok a József Attila-kutatás számára, egyfajta új szemszöget fog jelenteni, újfajta kutatási területet a magyar irodalomban. Koestler integrálása a magyar irodalomba még nem történt meg; annak ellenére, hogy a műveit kiadják, igazán jó irodalomtörténeti monográfiák nem születtek róla. Azt hiszem, hogy ez az integrálás József Attilával kapcsolatban kiemelten fontos, hiszen – nem kell részletesen ecsetelnem – jó barátok voltak. Koestler 1938-ban írt egy figyelemreméltó nekrológot József Attiláról, ami talán költői életművének első igazán nagy nemzetközi elismerése volt.

 

Agárdi Péter: Elgondolkodtatóak a panteonizációról mondottak, de egy picit hadd vitatkozzam Szívós Mihállyal. Ez a fogalom a francia kultúrában talán nem ugyanolyan konnotációjú, mint a magyar nyelvben. A magyar nyelvérzék szerint ha valaki bevonul a panteonba, akkor az már-már mumifikálódást jelent. Az akadémizmus is szinte ezt jelenti, valószínűleg a francia kultúrában nem ennyire pejoratív ez a fogalom; miközben igazad van, elfogadottá, kánonná kell, hogy váljék József Attila. A legérdekesebb az, hogy József Attila éppen nem panteonizálódik, hanem pluralizálódik, talán nincs olyan költő Magyarországon, akitől annyi szólás, szállóige, szentencia származna. Tverdota Györgynek olvastam nemrég egy tanulmányát a Literatura c. folyóiratban (József Attila anti-ars poeticája. =Literatura, 2002. 4. sz. 427–457. p.); úgy fogalmazott, hogy a közhelyek, szentenciák, evidenciák, maximák beépültek a kulturális emlékezetbe. Elképesztő: a Biblia után a magyar köznyelvben irodalmi eredetűként József Attila vált leginkább verbális univerzummá. Tehát egy olyan “szöveghagyománnyá”, amelyik az emberek szinte állandó hivatkozási, illetve idézetbázisa, de úgy, hogy a használók többsége nem is tudja: József Attilától valók az idézett sorok, toposzok, metaforák. József Attila tehát izgalmas, vibráló mű, nem értelmezhető csak egyjelentésűen. Éppen az Ars poetica kapcsán bizonyította ezt Tverdota György vagy filozófiai tanulmányaiban Szívós Mihály, avagy a vallási élmények kapcsán Fenyő György, hogy rendkívül sokfelé nyitott egy-egy József Attila-i metafora, egy-egy József Attila-i kép, és talán éppen ez az a tulajdonság, ami állandóan őt juttatja eszünkbe – a mindenna­pokban is. Nem tagadom ugyanakkor: én ettől a fajta vulgarizálódástól némiképp félek is; riasztó, sőt “életveszélyes”, ha politikai jelszavakká és reklámszlogenekké silányulnak költői sorok. Olykor a tájékozatlan politikusok per “a költő” idézgetnek x-től vagy y-tól, gyakran fogalmuk sincs, hogy kitől, s többnyire rosszul. Ugyanakkor termékenyítőnek érzem azt, ha a köznyelvbe, a beszélt nyelvbe, az emberi kapcsolatokba, akár a szerelmi dialógusokba beépül egy-egy József Attila-i szentencia. Szerintetek mi az oka, hogy ennyire popularizálódni tud egy ilyen varázsos költészet?

 

Mező Ferenc: Szerintem ez a panteonizáció nem abban az értelemben zajlik, hogy a költő most egy nagy csarnokba kerül, és ott szobra lesz, sokkal inkább úgy, hogy lemegy az utcára és sétálgat, és nekem ez nagyon tetszik. Természetesen ahogy Kertész Ákos is, Tverdota György is mondta, nem szentségtörés felfedezni egy-egy hibát valamelyik versben. A Hazámnak a vége nekem például oda nem illően patetikusnak tűnik. Ugyanakkor József Attila minden versében ott van egy kép, amikor kinyitja a szemét és szétnéz, és lát és láttat, s e képek mindenütt hihetetlenül pontosak. Az istenes versekben is, ahogy Kertész Ákos fejtegette. Azt mondanám, hogy ha Babits egy krisztológiára alapozó költő volt, akkor József Attila egy sokkal egyszerűbb, egy az élő, az ember Jézussal társalkodó költő. Ezt a fajta vallásosságot valójában a csak a maguk módján vallásos emberek sokkal jobban el tudják fogadni, mint a páli krisztológiát és az arra épülő hatalmas “teológiai” építményt. József Attila esendő emberként követeli, hogy az Isten szeresse őt, ezért gondolom azt, hogy közelebb áll az emberekhez, mint például Babits, aki kiváló költő, csak nem hiszem, hogy a Hobó meg tudná zenésíteni.

 

Szívós Mihály: Hadd pontosítsam az általam használt kifejezést. Maga a panteonizáció mindenképpen egy olyan kifejezés, amit az értelmiségiek használnak egymás között, ami magában foglalja a megmérettetést. Bevonulni a Panteonba egyet jelent azzal is: bevonulni a tankönyvekbe. Az egyik apropója, hogy ezt a problémát felvetettem, éppen Fenyő D. Györgynek az a megjegyzése volt, hogy akárhogy is selejtezték a költőket, a tankönyvek számára végül megtartott öt-hat költő között mégiscsak bennmaradt József Attila. Ez egyfajta kiválasztást jelent, ezt a kiválasztást, azt hiszem, elsősorban az irodalomtudósok feladata elvégezni. Említetted, hogy két szinten folyik a vitánk, hadd kapcsoljam ezt össze. Az egyik sík az, hogy milyen a tudományos recepció, amit inkább én vetettem most fel anélkül, hogy teljes képet akarnék rajzolni róla; a másik pedig az, hogy zajlik egy meglehetősen spontán recepció, amely nem sok ügyet vet arra, hogy milyenek a kutatások József Attiláról. Ez a spontán recepció valóban szerencsés fordulata a dolgoknak. Azt hiszem, hogy időről időre szükséges a kettő között kialakítani a visszacsatolást. Ez talán éppen most aktuális.

 

Fenyő D. György: Néhány apró megjegyzést szeretnék tenni. Az egyik: hadd legyen vita az említett versekről, a Tudod, hogy nincs bocsánat és a Hazám befejezéséről. Elhangzott, hogy mindkét vers látszólag szervetlenül, a korábbi gondolatmenethez képest fordulattal ér véget, és a föloldást hozó részeket (a Hazám esetén az utolsó szonettet, a Tudod, hogy nincs bocsánat esetében az utolsó versszakot) József Attila csak utólag illesztette a versekbe. Ám ez a gondolat meg is fordítható: József Attila utólag mégiscsak berakta ezeket a versekbe, és ez nem lehet véletlen. Amikor tehát úgy érezhette volna, hogy elkészült, éppen hogy berakta ezeket a részleteket a versbe. Bizonyos értelemben lehet nem szerencsésnek látni a Tudod, hogy nincs bocsánat végét, de lírailag fontos dolgok történnek benne. “Vagy vess el minden elvet / s még remélj hű szerelmet” – itt bizony körüljár még egy életlehetőséget a vers, még ha ezernyi föltétellel körülbástyázza is azt. Azt gondolom, hogy a Hazámhoz is szervesen hozzátartozik a befejező szonett. Lehet, hogy valamilyen elméleti vagy más szempontból valaki önmagában gyengébbnek látja ezeket a részeket (bár én ezzel is nagyon vigyáznék: igazi remekművekről beszélünk!), de számomra a Hazám csak így, az utolsó szonettel együtt, ebben a formájában igazán érvényes, ahogy a Tudod, hogy nincs bocsánat szintén az utolsó versszakkal együtt. Azt tartom, hogy a gondolatmenet minden fordulata egy belső lírai történet része, és mint ilyen nem hagyható ki.

A másik megjegyzés a Két hexameterről szól. A 90-es évek elején, talán 1995-ben, József Attila születésének 90. évfordulóján, bár az évre már nem emlékszem biztosan, volt egy nap, amikor a Kerepesi temetőben egész nap József Attilát mondtak, olvastak, idéztek. Az a nap úgy kezdődött, hogy Göncz Árpád fölment a színpadra, és elmondott egy verset, nevezetesen a Két hexametert. A József Attila-versek sorát a Magyar Köztársaság elnöke kezdte. Gondolom, ez egy olyan pillanat, amit sokszor-sokszor érdemes felidézni az utókor számára. A maga szűkszavúságában is súlyos gesztusnak érzem azt a napot és ezt a kezdést, emellett fontos pillanata annak a folyamatnak, ahogyan a Két hexameter a József Attila-kánon közepébe került, akár emlékszünk erre 8-10 év távlatából, akár nem. Én nagyon mélyen emlékszem rá.

 

Tverdota György: Ahhoz a kérdéshez kapcsolódnék, amit Agárdi Péter és Mező Ferenc vetett föl, hogy tudniillik József Attila sétálni megy az utcára, belekerül a köznyelvbe. Nem akarom azt mondani, hogy a népnek a szájára kerül, a nép ugyanis romantikus fogalom. Mindenesetre metaforikusan lehetne akár folklorizációnak is nevezni ezt a folyamatot, amelynek József Attila is tárgya lett. Ahhoz, hogy egy költő ilyen helyzetbe kerüljön, először is nagyon nagy költőnek kell lennie, nem fordul elő mindenkivel. Nem József Attila az egyetlen, akitől ilyen örökszép szállóigéket idéznek, Ady Endrétől ilyen a “Mit ér az ember, ha magyar?” (Az ős Kaján), mindenki ismétli, lehet, hogy nem is tudják, hogy ezt Ady írta. De más költők is vannak így; az egyik feltétel tehát, hogy valaki nagyon nagy költő legyen. Horatius volt az egyik olyan költő, akiből idézetgyűjtemény lett, mindenki idézi, s már nem is tudják, hogy Horatius Ars poeticájából van az, hogy “néha Homérosz is elalszik”. Ezeket mi tudjuk, ezek a kultúránk részét képezik. A másik: olyan költőnek kell lenni, aki képes szentenciaszerűen fogalmazni. Erről Németh G. Béla írt szépen József Attila kapcsán, de más számára is magától értetődő, aki ismeri pl. a Hetedik c. verset. Egy sor egy mondat, ki van kalapálva, van eleje-közepe-vége, és úgy, ahogy van, idézhető. Tehát a folklorizálódáshoz kell, hogy szentenciaszerű megfogalmazási módja legyen; azok a költők, akik bonyolultan fogalmaznak – legyenek akármilyen nagyok –, nem tudnak így belekerülni a közforgalomba.

A harmadik az, ami voltaképpen nagyon kevés magyar költőre jellemző – József Attilára igen –, hogy közel kell kerülnie az emberekhez, hogy az emberek úgy érezzék: helyettük mondta ki a költő, amit mondott. József Attila ennek a költőtípusnak az egyik legszebb példája. Nem véletlen, hogy Petőfire nem mondják, hogy a Sándor, Ady Endrére nem mondják, hogy a Bandi, de a tudósok, a költőtársak és a színészek gyakran “leattilázzák”, tehát ennyire közel áll hozzánk József Attila. Ebben jócskán benne van a költő II. világháború alatti recepciójából megfigyelhető alapélmény, a tömeges szenvedés. Az emberek hétköznapi szenvedése a Don-kanyarban, az aknamezőkön legalább olyan nagy szenvedés volt, mint a József Attiláé. Ez csak növelte a József Attila iránti érdeklődést: a szenvedő emberek, akik kimaradtak a jó dolgokból, akik nem jutottak az életnek azokhoz a dolgaihoz, melyekhez más hozzájutott, ezek érezték őt magukhoz annyira, személyesen is közel; a kisemberek. Ez a három feltétel, ami József Attilánál teljesült, ez magyarázza ezt a bizonyos különös folklorizálódást. Azért mondom, hogy metafora, mert ez nem abban az értelemben folklorizálódás, ahogy egy Petőfi-vers a nép ajkára került, mert nem vers-egészek kerülnek oda, hanem a sajtóban idéznek valamit, például az újságíró írja, hogy “én nem fogom be pörös számat”. Az értelmiség körében folklorizálódik tehát, az írástudók körében vagy az iskolában, tehát nem az írni-olvasni nem tudó nép körében, hanem a kultúrában aktívan résztvevők közbeszédébe került be József Attila. Nem ő az egyetlen a magyar irodalomban. Izgalmas dolgokat olvastam erről a közelmúltban: például Balassi Bálint Balassi-strófája az évszázadok során kezdett feldarabolódni – Szigeti Csaba írt erről egy disszertációt –, és a végén már csak egy mondat maradt, senki nem tudta hogy az Balassitól való. József Attila lírája hasonló folyamaton megy át, nagyon érdekes szemlélni, nagyon érdekes tanulmányozni, érdemes lesz össze is gyűjteni ezeket az adalékokat, például hogy ki milyen összefüggésben idézi, és ezt elemzésnek alávetni.

 

Agárdi Péter: Többek között az is a feltétele a folklorizálódásnak vagy popularizálódásnak, a köznyelvbe való leszivárgásnak, hogy a verseket vagy versrészleteket nem kell azonos módon érteni. Ha a szövegeknek egyetlen kizárólagos jelentése lesz, akkor az nem tud igazából popularizálódni, ellenkezőleg: az kanonizálódik, jelszóvá merevül. Ha viszont egy-egy versnek, sornak, mondatnak van egy jelentésjátéka esztétikailag és köznapilag is, nagymértékben a kontextustól, a társadalmi-érzelmi “szükségletektől” függ, milyen mértékben tud popularizálódni.

 

Kertész Ákos: Igen, az esztétikai értékkel bíró szimbólumnak, jelnek az egyik alapvető attribútuma az, hogy poliszemantikus. Ez borzasztó fontos dolog. Persze van ennek a popularizációnak morbid változata is, de én nagyon szeretem: “sínen vagyunk, mint József Attila” – szokták mondani. Ha már itt tart egy költő a nép lelkében, az nagyon jó. Füst Milán mondta annak idején az egyetemi előadásain Adyról – nem szerette igazán, “csinnadrattás” költőnek tartotta –, ajkbiggyesztve: “tíz jó verse, ha van”. Azután az asztalra csapott, és azt mennydörögte a hallgatóság felé: “na de kinek van annyi is?”. Nos, minden költő tele van gyöngén sikeredett sorokkal, és minél jobban ismer az ember egy költőt, minél közelebb áll hozzá, annál testvéribb a viszony, és annál könnyebben észreveszi ezeket a hibás sorokat, akár versszakokat. Az igazi jó költőt ezek a tévedései is emelik.

Például József Attilának egyik legszebb verse a “Mikor születtem, a kezemben kés volt” kezdetű (Azt mondják, 1936), aminek a második versszaka úgy, ahogy van, pocsék. Ezt akár ki lehetne húzni a versből, nem hiányzana, semmi értelme, rosszul van megfogalmazva, olyan csodálatos képekhez képest, hogy “Mikor születtem, a kezemben kés volt – / azt mondják, ez költemény. / Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt: / embernek születtem én.” Ha csak ennyit írt volna egész életében, akkor is nagy költő lenne! Utána viszont ez a második versszak jön: “Kiben zokogva bolyong heves hűség, / azt mondják, hogy az szeret. / Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség! / Csupán játszom én veled.” Értelme sincs, rossz, gyönge, kinek kell? Utána az jön: “Én nem emlékezem és nem felejtek. / Azt mondják, ez hogy lehet? / Ahogy e földön marad, mit elejtek, – / ha én nem, te megleled.” Utána még egy versszak, amit csak a magyar ember ért meg, mert egy olyan népdalra rímel, amit csak mi ismerünk (“Ha erdőben halok, ki temet el engem? / Ha tengeren veszek, / ki sirat meg engem? / El is eltemetnek az erdei vadak, / meg is megsiratnak az égi madarak”) József Attilánál: “Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:” – szebbet nem is lehet írni ! – “azt mondják, hogy meghalok. / De annyi mindenfélét hall az ember, / hogy erre csak hallgatok.” Óriási vers valóban sőt, ha odafigyelünk, óriási játék, főleg az utolsó szakasz, de, és tényleg, a második versszaknak úgy, ahogy van, semmi értelme. Ilyeneket vettem észre; valószínű néha még a cenzúra is használ. Érdekes a Munkások című vers utolsó két sora variációinak a története is (“hol a munkásság majd a sötét gyárra / szegzi az Ember öntött csillagát!” – Külvárosi éj c. 1932-es kötet).

 

Tverdota György: Amikor a Medvetánc c. kötetet szerkesztette, bizonyos verseket valóban átírt, megszelídített, kihagyta belőlük a munkásmozgalmi terminológia egy részét; van, ami sikerült, van, ami nem. Van egy változata a Munkásoknak, ami nem lett befejezve, ez készült volna a Medvetánc kötetbe, de ezt nem tudta átírni megfelelőképpen, nem is szerepel a kötetben.

 

Kertész Ákos: Hogy valaki marxista tételeket, filozófiát, alapfokú szemináriumot tudjon versben ilyen esztétikai színvonalon, ilyen szívbemarkolóan, torokszorítóan és hatásosan megfogalmazni, az, azt hiszem, a világon egyedülálló. Ezek fantasztikusan szép dolgok. “Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, – / kis, búvó országokra rálehel / a tátott tőke sárga szája” (Munkások, 1931). Ez is gyönyörű. Nem “a tőke tátott sárga szája”, ami nyelvtanilag logikus, hanem a “tátott tőke sárga szája…” – ez hátborzongató. (Az egész tőke mindenestül egy tátott száj, habzsolás, ragadozás!) Ezekben a munkásmozgalmi terminológiáktól elnehezült versekben is fantasztikus dolgok vannak. Ma már tényleg tudjuk, hogy ha a munkásosztály klasszikus értelemben már nincs is, mégis létezik olyan réteg, embercsoport – bárhogy is nevezzük –, amelyik kizsákmányolható, és ki is zsákmányolják, akiknek a munkája kisajátítható, és ki is sajátítják; és szakadatlanul folyik ezeknek az embereknek (marxi értelemben) az abszolút elnyomorítása. Talán Marxnak abban nem volt igaza, hogy ha a munkásosztály felszabadítja önmagát, akkor ezáltal az emberiséget is felszabadítja, és eljön az igazságos osztály nélküli társadalom, ahol nem lesz, mert nem lesz már szükséges az elnyomás. József Attila azonban ezt írta le A város peremén c. versében olyan átéléssel, olyan szuggesztíven, hogy ilyen színvonalon már szabad tévedni: “Moshatja vér is – ilyenek vagyunk. / Új nép, másfajta raj.” (A város peremén, 1933) Ez is csodálatos, de ebbe belekomponálja a katolikus missáléból a sursum cordát. Valami olyan hihetetlen gyönyörűen, nincs értelme sajnos (ez nem rádióadás), hogy elmondjam, de csak tessék arra gondolni: “Föl a szívvel, az üzemek fölé! / Ily kormos, nagy szivet / az látott-hallott, ki napot látott / füstjében fulladni meg”. Valami hihetetlen szép és hihetetlen őszinte is, mélyről jön. Petőfi jut eszembe, aki így írt: “Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak…” (A XIX. század költői, 1847) Voltaképpen igaza van, csakhogy egyben tévedett, hogy ő, amikor a forradalomról beszél, akkor saját fájdalmáról és öröméről beszél. Amikor a legközösségibb, akkor a legszubjektívebb. Tulajdonképpen az az igazi költő, aki a saját mániáit soha nem tudja kiverni a fejéből.

 

Agárdi Péter: Az ilyen személyes átéltségű József Attila-élményekből, amelyekről Kertész Ákos idézetei és értelmezései is tanúskodnak, tevődik össze egy értelmiségi vagy akár egy szélesebb olvasóközönség József Attila-élménye. Ugyanakkor valóban fontos, hogy időnként építsünk hidakat a köz József Attila-élményei és a tudomány József Attila-értelmezései között. Természetesen ez a beszélgetés arra nem alkalmas, hogy bármiféle összegezést adjunk az utóbbiról, de ennek a folyóiratnak az olvasói annyit elvárhatnak tőlünk, hogy – ha röviden is – megpróbáljuk összefoglalni: mi minden történt az elmúlt 10-15 év során a József Attiláról való tudományos gondolkodásban és produktumban. Némileg önkényesen egy-két dolgot máris hadd említsek meg.

Még a 80-as évek közepén megjelent József Attila verseinek modern kritikai kiadása Stoll Béla szerkesztésében; bár van benne néhány hiba, ma is megbízható és jó kiadás. Elkezdődött a 90-es években József Attila prózai műveinek is az új kritikai kiadása, a szövegek rekonstrukciója elsősorban Horváth Iván műve, a szövegek értelmezése Tverdota Györgyé. De ennek a kiadása abbamaradt. 1930-nál fejeződött be az első, a megjelent kötetpár (ti. az egyik kötet a szövegeket, a másik a jegyzeteket tartalmazza), ebben is van már egy-két fantasztikus újdonság. Tudott vagy nem tudott, de az Eszmélet olvasói előtt nem hallgathatjuk el, hogy bizony előkerülnek egész váratlan József Attila-szövegek, amelyek egyrészt elindítanak egy új diskurzust, bonyolultabbá teszik a József Attila-képet, s másrészt szellemi izgalmat is gerjesztenek. Kíváncsiak vagyunk, hogy mi van a folytatással. Az 1930 utáni hét év szövegeinek a várható kiadása ugyanis még izgalmasabb lesz, mint az első rész.

Rengeteg új értelmezés is van a József Attila-kutatásban; most csak fogalmakat, irányzatokat mondok: a bergsoni hatás, Freud, általában a freudo-marxizmus jelenléte, az egzisztencializmus és József Attila analógiájának és viszonyának az újraélése, vagy a vallás, az abszolútum problémája. A könyvhétre hirdetik Fehér M. István könyvét József Attila és Gadamer viszonyáról; s hogy az ezen a kerekasztal-beszélgetésen jelen nem lévő József Attila-kutatókról is hírt adjunk: Bókay Antal, Lengyel András, Szigeti Lajos Sándor, Valachi Anna, Veres András és mások nagyon sok új értékes elemzést és értelmezést produkáltak. És ebből a József Attila-tudományból remélhetőleg sok leszivárog a mindenna­pokba is. Talán két aktuális kérdést érdemes kiemelni az elmúlt egy-másfél évtized kutatásaiból: az egyik a freudo-marxizmus, tehát a “kint” és a “bent”, a társadalmiság és a pszichikum viszonya; a másik pedig József Attila baloldaliságának a belső folytonossága és törései. A 20-as évek második felétől kezdve József Attila 10 év alatt – most nagyon leegyszerűsítetten fogalmazok, majd tudós vitapartnereim korrigálnak – szinte végigélte az összes politikai kihívást, ami a korra, a két világháború közötti Európára jellemző volt. Egy hihetetlen fölgyorsult, fölpördült világban volt neki Szabó Dezső-s és népies korszaka, amiben olykor még érzelmi antiszemitaként felfogható utalások, felhangok is voltak. Volt polgári-radikális vonzalma, liberális vonzalma, volt illegális kommunista is. Folyamatosan tagja volt a Szociáldemokrata Pártnak, de ez a kapcsolata is hullámzó volt. ’34-ben egyértelműen szociáldemokratának vallotta magát, aztán állítólag ’36–’37-ben újra közeledett az akkor önmagát már korrigáló kommunista mozgalom néhány népfrontosan gondolkodó személyiségéhez. Az utolsó évek egyik legizgalmasabb, legkényesebb témája egy töredék a nemzetiszocializmusról; a szövegről igen nagy viták vannak. Nem gondolnám, hogy csak ezekről beszéljünk, de jó lenne, ha adnátok valamiféle körképet a József Attila-kutatás említett s további témáiról, vitapontjairól, újdonságairól, beleértve ebbe ezeket a kényeseknek tűnő kérdéseket is.

 

Tverdota György: Kezdem a végével. 2003. június 26–27-én egy konferenciát rendezünk az Irodalomtudományi Intézetben, amelynek az a címe, hogy Mi, József Attila-kutatók, és az alcíme: A József Attila-kutatás dilemmái. Hogy leegyszerűsítsem, arról van szó, hogy mi magunk is, József Attila-kutatók, akik pedig többé-kevésbé el vagyunk kötelezve a József Attila-kutatás területén, szeretnénk összegezve látni, hogy hol tartunk. Melyek az eredményeink, a régebbi kutatási módszereink, amelyek továbbra is életképesek, milyen új szempontokat, módszereket, kérdéseket kell fölvetni ahhoz, hogy a József Attila-kutatás élő, eleven, izgalmas maradjon ma is meg az új generációk számára is? (A konferencia azóta sikeresen lezajlott – a szerk.) A kérdésekre válaszolva először is a kritikai szövegkiadásról kell beszélni. Vannak korok, amikor egy adott költőtől már nem várható, hogy újabb szövegek jelenjenek meg; ami van, azzal kell dolgozni, lehet értelmezni így-úgy-amúgy, de a korpusz együtt van, kész, nincs mit rajta változtatni. József Attilával nem ez a helyzet, szerencsére vagy sajnos, de az utóbbi időben új szövegek kerültek elő, olyan új szövegek, amelyek eddig teljesen ismeretlenek voltak, és számos ponton alapvetően megváltoztatják József Attiláról alkotott képünket. Ennek az első része – amint erre Agárdi Péter utalt – az Osiris Kiadónál 1995-ben megjelent a József Attila prózai művei új kritikai kiadásaként az 1923 és 1930 közötti korszakról – Horváth Iván és az én szerkesztésemben. Az 1930 és 1937 közötti időszakot felölelő kötet viszont késlekedik. Több okból: az egyik az, hogy az 1995-ös megjelenésre jóformán semmiféle szakmai vagy közéleti reakció nem volt. Nem az a baj, hogy az én jegyzeteimet nem olvasták, ez hiúsági kérdés lenne, hanem az, hogy József Attila eddig teljesen ismeretlen szövegeire, ami sok oldal, nem pedig 1-2 féloldal, nem volt semmi reagálás. Szóval az embernek erre az a válasza, hogy ha nem érdekli a közönséget, akkor nem csináljuk. Ez azóta megváltozott, mert most beadtunk egy OTKA- (Országos Tudományos Kutatási Alap) pályázatot Horváth Ivánnal, hogy három éven belül megcsináljuk az 1930–1937 közötti időszaknak az anyagait.

Miért jött meg a kedvünk? Mert kiderült, hogy a sajtó ugyan nem foglalkozott vele, de a szakma igen. Lengyel András, az egyik kiváló József Attila-kutató például igen intenzíven, alaposan, sok publikációban feldolgozta annak az információs anyagnak egy részét, amit mi a közönség elé tártunk. Szó esett már róla: Fehér M. István, Heidegger egyik legjobb magyar szakértője írt egy könyvet József Attila esztétikája és Gadamer hermeneutikája címmel (Kalligram Kiadó), magam is ismertettem ezt a munkát, nos ő ebben dolgozta fel ugyanennek a filológiai anyagnak a tanulságait.

A 30-as évek József Attila-anyagai egyébként online formában már számítógépen – igaz: nagy nehezen – hozzáférhetők. Ott van az a bizonyos szöveg, amelyikben elmondja a költő – valószínűleg 1934 nyarán-őszén –, hogy miért nem kommunista és miért szociáldemokrata, ezt már publikálták egyébként több ízben. Vagy itt van ez a bizonyos “A nemzetiszocializmus…” kezdetű szöveg, amelyet Murányi Gábornak egyik kiadványában, Szántó Judit emlékiratainak függelékében publikáltak (Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. Szerk.: Murányi Gábor. Bp., Argumentum Kiadó, 1997. 190–191. p.). Aztán a Miért nem én? egy-két passzusa, amelyben József Attila elmondja, hogy miért nem őt küldték ki a moszkvai írókongresszusra. Tehát vannak ilyen szövegek is, de van egy, a Babits európai irodalomtörténetéről készülő, nem befejezett kritika, van egy Németh László-ellenes pamflet, továbbá a Hegel, Marx, Freud c. tanulmánynak egy csomó új változata, olyan változatok, melyek ismeretlenek voltak, új szövegrészekkel, és még sorolhatnám a többi szövegeket.

A másik ilyen nagyon fontos forrás, ami megváltoztatja, módosítja a József Attiláról való képünket: a pszichoanalitikus szövegek. Ezek részben eddig is ismertek voltak, tudtuk, hogy ilyenek vannak, csak tabu volt, az előző rendszer végén kezdtük el ezeket sok nehézség árán publikálni a “miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila c. 1992-es kötetünkben, a függelékben nagyon apró betűkkel, hogy lehetőleg ne is lehessen olvasni őket, ezek voltak ugyanis a kívánalmak, tehát nem mi találtuk ki. Mára egy sor pszichoanalitikus szöveg lett publikálva, amelyek közül az egyik bestseller: a Szabad-ötletek jegyzékéről rengeteget írtak. Vannak olyan szövegek, amelyeket még csak nem is elemzett a szakma. Én vagyok az egyik első, aki elemeztem az ún. Rapaport-leveleket, borzalmas olvasmány, a szabad ötletek jegyzéke ehhez képest óvodásoknak való vidám történet. Azóta is kerültek elő József Attila-szövegek, amelyeket még nem is publikáltak. Szőke György birtokában is van egy, aztán van egy fordítástöredék – azt hiszem –, Wilhelm Reich szövegéé stb. Viszont igazán jelentős új vers, verstöredék nem került elő, apró, viszonylag jelentéktelen dolgok igen.

Hadd mondjak egy-két szót – Szívós Mihály hozta szóba – a versek kritikai kiadásáról is. Nagyon jó kritikai kiadás, melyet Stoll Béla készített, egy baj van vele, hogy ún. editio minor – így hívják a szakmában –, tehát olyan, amelyik csak szövegjegyzeteket tartalmaz, semmiféle magyarázatot nem fűz a versekhez, igazán nem ad információt a versről, keletkezéséről stb. Stoll Béla erre nem vállalkozott. “Nem volt hajlandó” editio maiort csinálni, “nem volt hajlandó” – persze ez nem számonkérés részemről, csak ténymegállapítás – hagyományos értelemben vett kritikai kiadást készíteni a versekről; márpedig – ebben teljesen igaza van Szívós Mihálynak – erre igen nagy szükség lenne. A Petőfi Irodalmi Múzeumban készül József Attila összes leveleinek a kiadása, tehát a teljes levelezés (1976-ban jelent meg a válogatott levelezés), ennek 3 éven belül meg kell jelennie, remélhetőleg a 2005-ös József Attila-évfordulóra. Akkor az a korpusz, amin a József Attila-kutatóknak a jövőben dolgozni kell, igen jelentősen ki fog bővülni, ez lesz most már az az anyag, amellyel mindannyiunknak számolni kell.

 

Szívós Mihály: Tverdota György új kéziratokról beszélt, én néhány új, kevésbé ismert tényről szeretnék beszélni. Fejtő Ferenccel volt szerencsém beszélni legutóbbi itt-tartózkodásakor, ő említett meg egy vitát, ami közte, József Attila és Koestler között zajlott le 1935-ben. Nem tudtuk betájolni a pontos időpontot, de a témából ítélve, mivel a Szép Szó c. folyóiratnak az irányvonaláról volt szó, ez valamikor 1936-ban lehetett. Ebben az utcai vitában Koestler hevesen bírálta a Szép Szó irányvonalát, teljesen elhibázottnak tartotta, balról támadta, mert akkor még a kommunista mozgalom híve volt. A másik tény egy szerkesztőségi vita, amikor az dőlt el, hogy vezércikként hozzák-e le Fejtőnek a Gide szovjetunióbeli utazásáról írott cikkét, egy erősen sztálinizmusellenes írást. Ezért József Attila harcolt, mert Ignotus Pál attól tartott, hogy ez túlságosan ingerli majd a cenzúrát, mint téma. Ignotus Pál fenntartásai ellenére a főhelyen jelent meg (Fejtő Ferenc: “Ami fontosabb Oroszországnál is.” [Gide: Retour de l’U.R.S.S.] =Szép Szó 1936. III. kötet, 10. sz. 193-209. p.). A harmadik tény: Koestler életrajzának második kötetében (A láthatatlan írás. Bp., Osiris Kiadó, 1997. 197. p.) azt írja, hogy József Attila szenvedélyesen gyűlölte Sztálin bonapartizmusát. Ha ezt a három tényt egybekapcsoljuk, az derül ki: lehetséges, hogy József Attilának volt egy alapvetően antisztálinista irányvonala, amelyet meglehetősen markánsan képviselt. Annak ellenére, hogy esetleg felvette a kapcsolatot néhány népfrontos kommunistával, úgy tűnik, kitartott a már korábban kialakított irányvonala mellett. E téren mindazonáltal még további vizsgálatokra van szükség.

 

Tverdota György: Hadd reagáljak arra, amit Szívós Mihály mondott: ez így van, József Attila antisztálinista volt, sőt antileninista is, mint kiderült az 1934 őszén a Mónus Illés-féle Szocializmusba írott tanulmányából (A szocializmus bölcselete). Azonban egy dolgot meg kell értenünk József Attiláról, és József Attila szemébe mindig igazat kell mondanunk: József Attilának a szociáldemokráciához való viszonya “problematikus” volt, nem szerette a lagymatagságot, intranzigens gondolkodó volt, nagyon nehéz volt meggyőzni, és csak azt vallotta, amiben meggyőzték. Nem szerette a kompromisszumkötést. Hallgatóimnak fel szoktam idézni, s egy pillanatra meghökkennek, hogy: “ahol nincsen villanylámpa, gyújtsd a burzsujt gyertyalángra”. A Szabados dal első és második sorának egyik kéziratváltozata ez; a Kritikai kiadás szerint: “Ahol nincsen villanylámpa / gyújtsd a burzsit fáklyalángra” (Szabados dal, 1927). Ezen meghökkennek tehát, pedig József Attila felforgató típusú ember volt, radikális gondolkodó, ő a demokráciát is szélsőségesen képviselte. Ha már egyszer a demokráciát képviselte, ő a szociáldemokráciának a kompromisszumra való hajlamát, puhaságát igazában nem szerette. Volt benne egy, a szociáldemokráciánál erőteljesebb baloldaliság. Ezt meg kell róla mondani, persze közben antisztálinista volt, baloldalisága inkább az anarchizmus felé elmenő baloldaliság volt, ha már így nézzük; de az, hogy ő kereste a kapcsolatot a szocdemeknél balrább álló íróértelmiséggel, az nagyon is hihető róla. Ignotus Pál szerint azt mondta neki Attila, aki szeretett játszani a szavakkal, hogy legyünk liberális kommunisták. Ő liberális is, meg kommunista is, csak a kettő közötti szürke réteget nem szerette. Egy fura ember volt, felforgató típusú; ő minden nézetében rendszerváltó típus, azzal is szembe kell nézni, hogy ő azt a rendszert, amelyikben élt, kategorikusan elutasította, úgy ahogy Illyés Gyula és a népiek szintén. Persze Illyés Gyula egészen más alapon, földosztásos alapon utasította el. Volt egy értelmiségi generáció, Déry Tibor is jó példa erre, akik keményen, radikálisan utasították el a kor valóságát, tehát nem kiegyező típusú emberek voltak. Ha József Attiláról beszélünk, és azt mondjuk, hogy szociáldemokrata volt, akkor igazat mondunk, csakhogy ez csupán egy olyan szociáldemokrácia lehetett, amihez Mónus Illés kellett, aki tudta kezelni ezeket a nehéz fiúkat, Fejtő is ilyen típusú volt. Tehát egy térhatású képet kell kialakítani, ha József Attilát meg akarjuk érteni.

 

Szívós Mihály: Egy kicsit valóban árnyaljuk a képet. Olykor el kell dönteni, hogy a tanulmányíró József Attilát, a költő József Attilát vagy a vitatkozó József Attilát tekintjük-e elsődlegesnek egy-egy kérdésben. Én azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy igazán, a végső szót József Attila általában a költeményeiben mondta ki, e műfajban tudott a legplasztikusabban érvelni. Itt ismét Koestler említett önéletrajzára hivatkoznék. Azt írja, hogy a költő mániákusan, késhegyig menő vitákat folytatott politikai és filozófiai kérdésekről, aztán hazament, és megszállottságától megszabadultan megírta azokat a verseket, amelyeket ma már a magyar irodalom gyöngyszemei között tartanak számon. Tehát egy dolog az, amit József Attila teoretikusan képviselt különböző vitákban, és némileg vagy egészen más az, amit ugyanerről versben írt. Azt hiszem, hogy költőről lévén elsősorban szó, talán ezeket kell elsődlegesen tekintenünk, de számolnunk kell azzal, hogy ellentmondások is vannak a más-más műfajhoz tartozó megnyilvánulások között.

 

Kertész Ákos: Szeretnék néhány példát hozni arra, amiről most szó esett, tehát hogy József Attila politikai nézeteit végül is a költészetében pontosította, és ő ezt önmagáról tudta is. Kevesen, de lehet, hogy nem kevesen, hanem sokan tudják is ezt róla; lehet, hogy pont ettől szeretjük. Ő önmagáról is tudott néhány ilyen fontos dolgot. “Ne légy szeles. / Bár a munkádon más keres –” – ezt általában el szoktuk felejteni, pedig nagyon fontos, hozzátartozik a sokat idézett folytatáshoz: “dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen / úgy érdemes.” (Ne légy szeles…) Sok minden mást is írt, azt mondja, hogy “én nem csalódom – minden szervem óra, / mely csillagokhoz igazítva jár.” (Majd emlékezni jó lesz, 1936) Azt mondta, hogy “Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga?” (Ars poetica, 1937). Azt mondta, hogy “Más költők – mi gondom ezekkel?” (Ars poetica, 1937). Sok szempontból tudta magáról, hogy ő halálosan pontosan fogalmaz. Neki nagyon fontos volt a pontosság, ügyelt rá, és vállalta ennek a felelősségét is. Azt hiszem, az ő furcsa, anarchizmus felé hajló politikai gondolkodását, az ő szociál­demokrataságát, antibolsevistaságát a Világosítsd föl c. versében fogalmazta meg a legszebben. Néhány nagyon ismert sor, amiben minden benne van: “Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.” (Világosítsd föl, 1936)

 

Agárdi Péter: Ezt a “fasiszta kommunizmus” szókapcsolatot persze sokan sokféleképpen értelmezik.

Kertész Ákos: De biztos vagyok benne, hogy nem a Hitler-féle nemzetiszocializmusra céloz ebben a versében, hanem a Sztálin-féle fasiszta kommunizmusra. Lehet, hogy ez csak intuíció, de biztos vagyok benne, mert ismerem az egész embert és az egész költészetét. Különben a Világosítsd föl című verset is egészében kell nézni és érezni, és akkor nem lehet kétségünk.

 

Kállai R. Gábor: Nagyon tisztelve az irodalomtörténészek munkáját, megjegyezném: végül is egy írónak, ahogy ezt mindenki tudja, aki csinálja – anélkül hogy magamat bárkihez akarnám hasonlítani –, elég jelentős tömegű szövege van, amit megjelenésre szán, a másik rész azonban ott marad a cetliken vagy a winchesteren, és jobb is, hogy ott marad. Mégis, valahol elkallódik, valaki egyszer előássa és publikálja ezeket, mint szegény József Attilával is megtörténik. Ez az utókor számára nagyon jó, mert különféle elméleteket lehet csinálni róluk, ha úgy adódik. Nyilván a felelős kutatótól függ, hogy egy kontextusban miként jelenik meg a töredék, tehát miként lesz vagy nem lesz egy félmondatból életmű-kifordító hatású, jól idézhető passzus. Ahogy mostanában szokták idézni “a fasiszta kommunizmust” a politikai közbeszédben, az nyilvánvalóan ilyen jellegű torzítás. A másik gond az, hogy mindig problematikus a történeti vizsgálódás értelmezése. Úgy tűnik, így van ez a Szívós Mihály által említett Koestler-beszélgetéssel is. Megjelenik előttünk egy nyüzsgő társasági ember a 20-as, 30-as években, amelyek még őrizték a 19. századi társasági hagyományokat a klubban, a Munkásotthonban és a többi helyen, s aki voltaképpen ott is él. Felvethető, hogy beszél az ilyen ember – népiesen szólva – összevissza, így aztán nem maga a tény problematikus, hanem a súlya, minősítése. A kutató számára ez mindig szakadékot jelent, amit egyszerre vagy kétszerre ugrik át, amint Teng Hsziao Ping javasolta, bár végeredményben mindenképpen vizes lesz. Más a viszony a megjelentetett és meg nem jelent művek között olyan embernél, mint Kafka, akinél merőben más a fennmaradt meg a fenn nem maradt, a kiadott és a ki nem adott művek aránya, s mások a szelektálás okai, ő ugyanis nem minden művét szánta kiadásra. Kafkánál bizonyos fokig egyszerűbb a vizsgálódás, nála legalább körülhatárolható volt a társaság, az irodalom, az élményanyag, a politikai kapcsolatok köre. Megjegyzem, ő is anarchista volt, mégpedig szervezett formában, ha az anarchistákról egyáltalán lehet ilyet mondani; a prágai anarchisták klubjának volt a tagja Jaroslav Hašekkel egy időben valamelyik kocsmában.

Mármost visszatérve József Attilához: a 20-as, 30-as években a Horthy-korszaknak volt egy élhető szakasza, amikor éppen “jogállam” volt, noha a jogállamisága még a kor normáinak sem felelt meg, volt, amikor volt vita, amikor volt parlament, a bíróságok néha még a jogszerűségen túl igazságosan is működtek Ez egy ilyen speciális szakasz volt a történelemben. József Attilának ez a háttere. Amit az éhséggel kapcsolatban idéztetek, az a prolisors, a IX. kerületben ugyanezt újjá lehet élni ma is, a Gát utcában a változás úgyszólván elhanyagolható, legföljebb autó megy lovas kocsi helyett. Tehát ha akkor valaki politikailag foglal állást, ráadásul ha szocialista, bolsevista, mindig úgy vetődik fel a kérdés, hogy akkor és ott Budapesten mit lehetett például tudni hitelesen a sztálinizmusról. Nagyon könnyen mondjuk ki azt, hogy valaki már akkor látta igazi természetét. Látta a csudát! Az látja, aki ma elolvassa azokat a könyveket, amelyek arról az időszakról szólnak – hadd utaljak például Krausz Tamásnak Sztálinnal és a sztálinizmussal foglalkozó munkáira –; az nem látta, aki benne volt. Meg kell nézni, mit látott akkor, milyen manipulált sajtót olvasott és így tovább. Ezek a szempontok, amelyek eszembe jutottak – hallgatva és egyúttal irigyelve a kutatókat.

 

Kertész Ákos: Sajnálom. Én negyvennyolc–negyvenkilencben (Titó-ügy, Rajk-per) pontosan láttam a sztálinizmus és a Rákosi-uralom természetét. Nagyon kevesen voltunk a szocialisták, marxisták közül, de nem voltam egyedül. Jó, nekem volt egy hihetetlenül tájékozott, három nyelven beszélő, széles látókörű apám. (Bár ő öntudatos polgár – citoyen – volt.) De József Attilának ott volt a saját zsenialitása…

 

Agárdi Péter: Kállai R. Gábornak az ördög ügyvédjeként megfogalmazott, bennünket a szakmai belterjességből kibillentő hozzászólása jót tesz mindannyiunknak. De annyit hadd mondjak: azért sokkal többet tudtak a sztálinizmusról a 30-as évek első felének Magyarországon élő értelmiségijei, mint ahogy azt te véled. Bármennyire is hihetetlen, voltak emberi kapcsolatok, volt postai kapcsolat. Sok minden Kolozsváron keresztül, Gaál Gáborékon keresztül eljutott a hazai magyar szellemi életbe; Illyés is meg Nagy Lajos is elég sok mindent hozott haza, tehát nagyjából tisztában lehettek a sztálinizmussal. Ezzel együtt a kommunizmus mint távlati cél vagy mozgalom akkor és ott nem tudott elválni, elszakadni a sztálinizmustól.

 

Tverdota György: Vannak nagyon éles vitakérdések, amelyek részint az újonnan előkerült anyagokra is alapozódnak. Esett már róla szó: József Attilának van egy szövege, ami azzal a szóval kezdődik, hogy “a nemzeti szocializmus”, s aminek a végén ott van az aláírása. Kézírása alapján felismerhető, tehát tagadhatatlan, hogy tőle származik, Szántó Judit is emlékszik ezekre a dolgokra. Sőt több is van, ami elveszett esetleg, hosszabb szövegek is vannak ebben a tárgykörben, amik egyelőre legalábbis nem kerültek elő. Ez nem cím, de ki van emelve, ki van ugratva, mintegy kvázi címmé, hogy “A nemzeti szocializmus”, de a mondat folytatódik. Úgy folytatódik: “A nemzeti szocializmus lobogója alá sorakozó német dolgozók történelmi harca új irányt szab minden ország munkásmozgalmának.” Sokkoló, hogy József Attila ilyet leírt, az ember első pillanatban hajlamos arra, hogy úgy értelmezze: volt egy megingása József Attilának, és nemcsak hajlama van az embernek, van is, aki ezt így értelmezi. Lengyel András, aki az egyik legjobb, legkiválóbb József Attila-kutató, úgy értelmezi ezeket a sorokat, hogy József Attila a nemzeti kommunizmus nevű fából vaskarika elméletnek a híveként fogalmazta meg ezeket a gondolatokat. (Lengyel András: József Attila “nemzeti szocialista” epizódjáról. In: L. A.: A modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok. Bp. 105–119. p.; Lengyel András: József Attila, Rátz Kálmán és “A nemzeti szocializmus”. =Forrás, 2002. 12. sz. 96–124. p.)

 

Agárdi Péter: Rátz Kálmán közvetítésével, aki egy elég furcsa figurája a magyar politikatörténetnek.

 

Tverdota György: S akinek az életrajzát nagyon izgalmasan feltárta Lengyel András. Igen érdekes, amit Rátz Kálmánról ír, aki orosz hadifogoly volt, szerette az oroszokat, tisztelte Lenint, de utálta a kommunizmust, szóval egyesek rendőrségi ügynöknek tartják. Mások, a munkásmozgalomban résztvevők viszont azt írják róla, hogy az ő neve alatt jelentethettek meg kommunisták tanulmányokat, sőt könyveket, mivel a saját nevük alatt nem jelentethették meg, szóval nagyon bonyolult figura. József Attila ezzel a Rátz Kálmánnal került kapcsolatba. Abban Lengyel Andrással egyetértünk, hogy ez 1933-ban történhetett, akkor, amikor József Attila kapcsolata megszakadt a kommunista párttal, és mi­előtt közel került a szociáldemokráciához. Ez csak ’33 nyarán–őszén lehetett. 1-2 hónap különbségnek nincs jelentősége, az igazi jelentősége annak van, hogy Lengyel András – szerintem – félreértelmezi ezt a szöveget, ti. József Attila nem azt mondja, hogy legyünk nemzetiszocia­listák, hogy kövessük a német munkásság példáját, hanem azt regisztrálja, hogy a náciknak az uralomra jutása Németországban új helyzetet teremtett a munkásmozgalomban. Vannak fasiszták Olaszországból, akik a korporatív elv alapján integrálódtak a fasizmushoz, vannak a német nácik, vannak a nyugati típusú szociáldemokraták, és van Oroszországban a bolsevizmus; tehát az állítólag nemzetközi munkásmozgalom valójában nemzeti irányokra szakad szét és kerül szembe egymással. Ebben az új helyzetben a kommunista mozgalmat csakis nemzeti alapokon lehet felépíteni.

Véleményem szerint a szöveg ezt mondja, a nácikhoz való semmiféle dörgölőzés és semmiféle megingás nem feltételezhető József Attiláról. Viszont az a másik állítása Lengyel Andrásnak, hogy a Gömbös-féle Nemzeti Egység Pártjához került volna közel József Attila, az egyenesen hihetetlen. Azt még el tudnám hinni, azt is csak nagyon feltételesen, hogy a nácikhoz közeledett, mert radikális gondolkodó volt, de az, hogy a kor magyar uralkodó pártjához dörgölőzött volna, az ki van zárva. Éppen a szélsőségességre való hajlamára tekintettel lehetetlenség, hogy ő beállt volna Gömbös lobogója alá, s egyébként sincs semmi jele ennek.

A “fasiszta kommunizmus”: nos egy furcsa vers, amiben ez a kifejezés előfordul (Világosítsd föl, 1936). A vers harmadik strófájának egyik része ugyanakkor az Eszmélet előzményeiben szerepel. “Gondolj a ravasz csecsemőre, – / sír-rí, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát.” (Öregem, no… 1933–1934) 1933-ban vagy 1934-ben írta ezt, nem veszi be az Eszméletbe, félreteszi és 1936-ban a Világosítsd fölben felhasználja. Tehát a vers éveken át készült, nem lehet megmondani, hogy pontosan mikor íródott. Nem lehet megmondani pontosan azt sem, hogy ennek vagy annak a szellemi állapotnak felel meg. A “fasiszta kommunizmus” szerintem kétfelé vág, a fasizmus felé és a kommunizmus felé is. József Attila 1934 őszén Veres Péternek ír egy válaszlevelet, ebben ír Illyés Gyuláról, akire nagyon haragszik (mert őt küldték ki Moszkvába); azt írja, hogy ő nem áll hozzánk közel, ő a moszkvaiaknak való vagy a náciknak. József Attila megjelöl két totalitárius gondolkodási rendszert, az egyik a náci, a másik a bolsevik, és úgy gondolja, hogy az, aki azt akarja, hogy a magyar szülők hány gyereket szüljenek, aki meg akarja mondani az embereknek, hogy hány gyerekük legyen, az totalitá­rius gondolkodó. 1934 őszén József Attila antitotalitáriussá lesz, szélsőségesen, ahogy ezt ő szokta, ettől kezdve következetesen kitart emellett. Tehát egyenlőségjelet tesz a totalitárius rendszerek között, és a “fasiszta kommunizmus” – az én hipotézisem szerint – ennek a képletnek a két oldalán helyezkedik el, a kettő egyenlő, ezt fejezi ki az én olvasatomban.

 

Agárdi Péter: Ez biztos még vita tárgya lesz az elkövetkező években, de én úgy értelmezem, hogy – ha egyáltalán, akkor – nem a szocializmus és a fasizmus mint eszmerendszer közé tesz egyenlőségjelet, ahogy ezt a mai jobboldal szereti értelmezni, hanem a két megvalósult politikai rendszer totális diktatúrája közé.

 

Mező Ferenc: Ahhoz a kérdéskörhöz térnék vissza, hogy mire, melyik műfajára figyeljünk legjobban József Attilának. Hogy a vers- és a tanulmányíróra-e, a politizálóra meg az emberre, el lehet menni odáig, hogy a szerelmeskedő József Attilára-e? Vágó Márta naplóját közölték, aztán a Szántó Judit naplóját is, nagy vita volt a Szabad-ötletek jegyzékéről, hogy lehet-e, nem lehet-e publikálni, aztán végül közölték. Én azt gondolom, hogy a költőnél csak a vers vagy elsősorban a vers számít. De nagyon fontos dolgokat lehet megtudni a dokumentumokból. Meg lehet próbálni különböző hipotéziseket gyártani, de a vers nem azonos az ő írójával. Ez a lényeg. Bármiféle esztétikai megközelítés abból indul ki, hogy nem a költő beszél, hanem az ún. lírai személyiség, tehát a művön belül van egy ún. eltolás. Aki a saját gondolatait írja meg versben, akár filozófiai gondolatait is, az dilettáns. Nagyon nehéz megfogalmaznom, hogy mi az a távolság, az a distancia, ami József Attilánál esetleg egy kávéházi beszélgetés és a hazamenés, az első fogalmazvány vagy a vers megírása között lezajlik, de mégis lezajlik valami. Lehet, hogy a kávéházban egy kekec, kellemetlen, rosszindulatú vitapartner volt, jól felhúzta a másikat, utána hazament, és valóban írt hasonlót, de mégsem azt írta le, amit a kávéházban mondott. Ezeket a dokumentumokat vagy bármit, ami előkerül még, ezeket persze kell értelmezni, ez nagyon fontos szakmai dolog, de mindig a vers az első. Mert a vers mindig több, mint bármi más; a versben ott a csoda is. A kortörténet tehát fontos, az is, hogy az illetőt teljesen ismerjük, mindent tudjunk róla, de mégsem tudjuk, hogy miért lett olyanná a vers. Ezek mind fontos információk hozzá, ilyen szempontból nagyon fontos és jó dolog a kutatás és a dokumentumok közlése is. Azt gondolom, hogy elég érettek az emberek, hogy elolvassanak bármit, de a vége mégis az, hogy hiába jön nekem a Vágó Márta, hogy milyen impotens volt József Attila, ugyan elolvasom, tudomásul veszem ezt, elhiszem vagy nem hiszem el, de végül mégiscsak az érdekel, hogy mi van a versekben.

 

Fenyő D. György: Szerintem amit Tverdota György mondott a “gyújtsd a burzsit fáklyalángra” (Szabados dal, 1927) kifejezésmódjáról, a költő anarchisztikusságáról, az maximálisan igaz, de ez a hang az 1934 utáni versekben már egészen megszelídült. Azt gondolom, hogy azt követően a kötetekben nem ilyen sorokat lehet találni, hanem inkább olyanokat, mint például: “Szegényeket sem izgatok” (Könnyű, fehér ruhában, 1937). Azt gondolom, van változás: az ideológia, a személyiség, a személyiség képviselte ideológia mélyen összefügg a korral. Nyilván az illegális kommunista tagság radikálisabb, szenvedélyesebb magatartást is igényelt. 1934 után, azt gondolom, az ideológiai váltás egyúttal retorikai váltással is járt.

 

Tverdota György: Azért a Gyönyörűt láttam c. versben van, hogy, “ha ezt az embert leszúrom, / tudom, mindennel kiegyeztem” (Gyönyörűt láttam, 1937), ezt tehát ’37-ben írja, tehát a fentiek ellenére azért benne van az indulat.

 

Fenyő D. György: A második megjegyzésem arra vonatkozik, amit Kállai R. Gábor mondott: egy mondat a filológia védelmében. Tényleg a vers az igazán fontos. Világos, hogy ha van egy olyan szövegünk, ami a magyar kultúra egyik alapszövege, akkor minden más, amit tudunk, ehhez képest másodlagos. De hiába gondolja bárki: hogy ha egy verset is kiad nyomtatásban, hogy utána bármelyik szövege megmaradhat magánemberinek, ez már nem így van. Ha kiadom a verset, azzal tudomásul veszem, hogy a magyar irodalom részévé váltam, és attól a perctől kezdve minden sajtcédulám közérdekűvé válhat. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületik egy mű és egy életmű, már a közös nemzeti hagyomány részévé lesz. Ezért jogosan kutakodik és tár fel újabb és újabb összefüggéseket a filológia, még ha olyan szövegeket vizsgál is, amelyeket József Attila önmagának írt, vagy amelyek valóban másodlagos jelentőségűek.

 

Kertész Ákos: Mező Ferenc érveit szeretném megtámogatni, Füst Milán is azt tanította annak idején, hogy a költő, író, művészember a legjobb formáját akkor futja, amikor alkot. Az az érvényes, a többi mind érvénytelen. Hogy mit mondott, mit csinált, milyen gengszter, nem érdekes. Soha nem tudja azt a formáját futni, amit írás közben fölmutat. Én azzal szoktam kezdeni az író–olvasó találkozóimat, hogy itt állok maguk előtt, most egy esendő embert fognak látni, aki nem is hasonlít ahhoz, aki ezt meg azt írta. József Attilára is abszolút igaz, de ez igaz olyan negatív példáknál is, mint Knut Hamsun, Szabó Lőrinc, aki – valljuk be – egy fasiszta, antiszemita volt haláláig, de hogyha elolvasod a verseit, lenyűgözőek. Meg nem tudod magyarázni ezt a kettősséget. Tehát tényleg az számít, amit a költő ír le.

 

Tverdota György: Hadd fűzzek az elhangzottakhoz egy megjegyzést, és ezzel visszatérnék a József Attila-kutatás helyzetére. A probléma ott van – Kállai R. Gábor Kafkát hozta példaképpen –, hogy ha Max Brod eleget tesz Kafka kérésének, hogy semmisítse meg mindazt, amit rábízott, akkor nem maradnak meg Kafkának a remekművei, és ha csak a befejezett műveket tekintjük, akkor a regényeit nem lehetne közölni, sőt mintha a Metamorfózis sem lenne teljesen befejezve. Tehát az, hogy a költőknek a levelezését nem lehet kiadni. de nem lehet kiadni a szövegváltozatokat sem, a zsengéket sem, az ifjúkori műveket sem, a töredékeket sem, mert a költő nem járult hozzá, hogy ezeket kiadjuk, nos ez valóban nagyon nehéz kérdés. Nem is érdemes most belemenni, mert nem csak József Attilát érinti vagy illeti, hogy egy költőről mit tudhatunk. A költő lelke közvagyon, “a lelkem azért közvagyon” (Flórának, 1937), mondja versében József Attila, ő már nem tudja megakadályozni, hogy ne kezdjünk el kurkászni a dolgai között abban a pillanatban, amikor meghalt. Amit mondtam, ebből következik.

A József Attila-kutatás helyzetéről szeretnék mondani még egy s mást. Kétfajta irányzat küzd jelen pillanatban egymással. Az egyik egy redukcionista irányzat, amelyik azt gondolja, hogy csak a szöveg van, csak a szöveg fontos, a lírai én a fontos, a hang fontos, aki beszél, s nem a költő beszél a versben, ahogy még Babits, Kosztolányi hitte. Ósdi módon hármast kapott volna mind a kettő a mai egyetemi vizsgákon emiatt, ötöst biztos nem, mert eme tudományos kurzus szerint nem a költő beszél. A befogadó majd megmondja, hogy mi van a szövegben. Van egy olyanfajta elv, hogy a szövegek írják saját magukat, hogy egymást írják a szövegek, a költő, a szerző meghalt – ahogy Foucault mondja. Ez a radikális nyelvközpontúság az irodalomértelmezésben azt vallja, hogy elég, ha a műnek a retorikai szerkezetét, vagy a poétikai szerkezetét feltárjuk, vagy egy regénynek a narratológiai szerkezetét, és azzal punktum, a dolog el van intézve.

Ezzel szemben áll egy másik iskola, mely szerint a mű lélegzik, élőlény, tehát van élete a társadalomban, ott él, a szerzőnek az énje belevetül a műbe, vagy a mű lírai lénye rávetül a költő, a szerző magánéletére. Füst Milán, aki a misztifikációnak a nagy mestere, nagyon jó példa rá, de Ady Endre is élte a műveiben levő ént a magánéletében. Ez a másik tudományos lehetőség, hogy kultúrantropológiai dokumentumnak is tekintsük a művet, olyan valaminek, ami az emberi közösségben benne él; ettől a pillanattól kezdve viszont kinyílik a vizsgálódásnak a szöge, és akkor megint érdekes lesz a szerző magánélete. Nem pozitivista módon, de mégsem lehet kihagyni azt, hogy a szöveg mikor jelent meg, hol jelent meg, ki mit szólt hozzá, maga a költő hogy reagált, tehát attól a pillanattól kezdve megint érdekes az egész. Tehát én – ha ezt a tudomány-módszertani vitát nézzük – ebben egyértelműen az utóbbi állásponton vagyok, a mű igenis a világban benne él, nemcsak szöveg van, nem igaz az, hogy csupán egy nyelvi organizmus, hogy egy szövegstruktúraként kell felfogni, és ha ezzel végeztünk, akkor mindennel végeztünk. A József Attila-kutatásban én amellett vagyok, hogy ez a fajta szemlélet maradjon meg. Írtam egy könyvet, amelyik a József Attila-kultuszról szól. Nem a versekről, a szövegekről, hanem a József Attila-tiszteletnek a történetét írja le (A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Bp., Pannonica Kiadó, 1998), ez ennek a módszertani iránynak az egyik példája. A József Attila-kutatás ebbe a tágabb, életszerűbb, emberibb irányba mutat. Nem lehet egy csomó kérdést, amiről ma beszéltünk, megérteni, ha csak szövegnek tekintjük és csak a lírai én érdekes; nem lehet megoldani őket, de nem is érdekes egy csomó dolog, amiről beszéltünk, ha nagyon komolyan vennénk e tilalmat.

Van egy kérdéskör, amit szintén föl kellene vetni, s a magam részéről föl is vetem, és a közeljövőben ezzel fogok foglalkozni: a 30-as évek eleje, a Dönts a tőkét korszak József Attilája. Miért aktuális ez? Azért, mert az 50-es években ezekhez a versekhez nem lehetett kritikailag viszonyulni, sőt még a 60-as, 70-es években is csak szeretni volt szabad őket. Most van az első alkalom a József Attila-befogadás történetében, amikor végre mindenfajta politikai, ideológiai kényszer nélkül mérlegre lehet tenni ezeket a műveket, és meg lehet vitatni, csakugyan ennyire rosszak-e ezek a versek, vagy nem annyira rosszak. Ha jók, akkor milyen érvek hozhatók amellett, hogy jók; ha rosszak, akkor milyen érvek ellenük? Ma újra aktuálissá válik a 30-as évek eleji baloldali József Attila-szövegeknek és a baloldali József Attilának a mérlegre tétele, és ezt nem lehet akkor csinálni, ha csak retorikai eszközökkel látunk neki a szövegnek, mert akkor mindig mindenről az bizonyítható be, amit be akarunk róla bizonyítani.

Mező Ferenc: Ezzel így egyetértek. Én nem a posztmodern szövegértelmezésről beszéltem, hanem a költői gyakorlatról, a szép régi szóval az “ihlet” természetéről. A zsinórmérték mindig a szöveg legyen, és utána mindent ki lehet kutatni és közölni is kell, ez természetes.

 

Kertész Ákos: Amit mondtam, talán félreérthető volt, én is Tverdota Györggyel értek egyet teljes mértékben. Azt vallom, hogy a költő a legjobb formáját akkor futja, amikor alkot, ez azt jelenti, hogy egész más formái is vannak, mind hozzátartozik a személyiségéhez, és hozzátartozik a mű hatásához is. De azoknak az irodalomtudós uraknak, akik nagy élvezettel vájkálnak a költő lelkében és magánéletében, hadd idézzek ide valamit tőle magától. “Emlékem egyre merevebb lesz. / Valaki rábök homlokára, / síromig setteng s jó kutyámat / nem uszíthatom többé rája.” (Engem temetnek, 1926) Már csak azért is, mert Attila nem él már, és nem mondhatja, mint annak idején Arany János, hogy “gondolta a fene!”.

 

Fenyő D. György: Nagyon örültem, hogy Tverdota György említette a kultuszkutatást. Ezen belül, azt gondolom, a legfontosabb esemény a háromkötetes Kortársak József Attiláról című kötet megjelenése volt, amit ő állított össze (Bp., Akadémiai Kiadó, 1987). Ebből kiderül, hogy a 30-as évektől kezdve hihetetlenül izgalmas a költő recepciótörténete. A József Attila-kutatásnak nagyon érdekes területe ez, mert a József Attila-recepción keresztül olyan gondolkodástörténeti jelenségekre derülhet fény, amelyek nélküle háttérben maradnának.

Hadd szóljak viszont még néhány szót a sokat emlegetett és sokat szidott posztmodern védelmében. Nem szeretném, ha szellemi életünkben ez a kifejezés akár szitokszóvá degradálódna, akár kultikus imádat tárgyává emelkedne. A posztmodern nagyon fontos irodalomtörténeti, művelődéstörténeti és művészettörténeti kategória, korszak, amelynek egyaránt megvannak a maga erényei és korlátai. Mint minden új eszmény és ízlésvilág, fölfedez a múltban jelenségeket, amelyekre nélküle nem figyelnénk föl, és érzéketlen mások iránt. Értékítéletei nem fogadhatók el kritika nélkül, de nem is hagyhatók figyelmen kívül. Ha a posztmodern irodalomtudomány és -kritika – s itt visszautalok a beszélgetés egy korábbi szakaszára – szereti József Attilát, annak örüljünk, mert vizsgálódásai értékes megállapításokat eredményezhetnek. De az új tudományos eredmények nem érvénytelenítik a korábbi megállapításokat, és végképp nem érvénytelenítik a többi módszert, szemléletet és tudományos iskolát. Engedjük tehát felfedezni József Attilát, de ne engedjük kisajátítani.

 

Agárdi Péter: A beszélgetés elején arról volt szó, hogyan popularizálódik, folklorizálódik, toposzaival hogyan szivárog szét a mindennapokba József Attila, most már a 21. században is. Az irodalomértelmezés, amely alapvetően és helyesen szövegközpontú, bizony nem “csak” az irodalomról szól, és nemcsak az oktatás révén szól az emberről, a társadalmi konfliktusokról és ideálokról, az erkölcsről és egyebekről, hanem eredendően, “őstermészete” szerint is. Ha úgy fogjuk föl, hogy József Attila – szerencsére – nemcsak tudományos kutatás tárgya, hanem életanyag, “életdarab” (hogy Németh Lászlónak egy jó gondolatát idézzem) is, akkor izgalmas lehet, amit az apró cetlikből megtudunk. Ám tudni kell a mértéket. Tudni kell, hogy mi az elsődleges: a mű, a költészet az elsődleges; de igenis emberi tanulságként, dokumentumként izgalmas lehet mindaz, amit József Attila átélt az utcai vitákon is, a korabeli politikából meg adott esetben a szerelmeivel való küzdelemben is. Úgy vélem: József Attilának ez a vitában emlegetett radikális baloldalisága, minden belső ciklikusságával, tévedéseivel és önkorrekciójával együtt – nos tehát ez a radikális baloldaliság igenis folytonos, eleven örökség. És a 21. századba is átvihető, mint egyik költőörökösénél, Nagy Lászlónál “fogában tartva” a Szerelem: “a túlsó partra”.