Az elmúlt év tavaszán-nyarán négy, Kádár János személyiségével és “korával” kapcsolatos könyv jelent meg, ezt követte 2002 elején az önálló ismertetést érdemlő Kádár-levelezés közzététele.¹

A négy munka közül kétségtelenül Kopátsy Sándor írása a legszuggesztívebb és egyben legszubjektívebb írás, amelyben sajátosan keverednek a memoárszerű elemek a klasszikus esszéműfaj jellemzőivel. Varga Lászlónak, a Fővárosi Levéltár egykori főigazgatójának könyve dokumentumgyűjtemény, amelyben többéves munkájának eredményét tárja az olvasók elé, könyvnek is beillő előszóval kiegészítve, nem titkolva, hogy – eltérően Kopátsytól – ellenszenvvel tekint hősére. A Rubicon-Aquila kiadó által közreadott kötet a korszak jeles ismerőinek cikkeit és Kádár kortársainak visszaemlékezéseit tárja elénk, kissé zavaró összevisszaságban, rendezetlenségben.

Az “életrajzdömping” oka nem feltétlenül aktuálpolitikai, noha a szoborállítás(ok) apropóján el lehet gondolkodni azon, vajon az ún. kádárista közbeszéd ellenfelei mit kezdenek a mai uralkodó ideológiába jobban illeszkedő “tiszaista-bethlenista” közbeszéddel és szoborépítési javaslatokkal. A Kádár-szobor felállítása apropóján nyitott egyik internetes vitafórum hozzászólója, nem minden humor nélkül, így nyilatkozott: állítsák fel a szobrot egyből a nagytétényi szoborparkban! Az sem feledhető, hogy egyes ezredfordulós közvélemény-kutatások alapján (Matávnet: “az évezred legnagyobb magyarja”) István király és Széchenyi István után az “Öreg” még mindig a bronzérmet szerezte meg a népszerűségi listán. A közelmúlthoz való viszonyulásnak kétségtelenül része a Kádár-életrajzok reneszánsza.

Egy 1956-ban készült, ma nehezen megtalálható visszaemlékezést kivéve², az első, napvilágot látott opus Kádár életútjáról Gyurkó László 1982-ben megjelent kötete volt³ . A szerző, akit a rendszerváltozás környékén a kevéssé hízelgő “Kádár János udvari történetírója” titulussal illettek, a Rubicon című folyóirat lapjain nemrég így nyilatkozott: “Ami pedig a magam felelősségét illeti: mindenben tévedhettem, hibázhattam, vétkezhettem, csak abban nem, hogy Kádár János a huszadik század legjelentősebb magyar államférfija. S bár tudom, nem perdöntő, azért megnyugtat, hogy véleményemet az ország közvéleménye is osztja”⁴ .

Gyurkó az egyszerű munkásból lett államférfi toposzát előhúzva rajzolja fel, a Kádár-éra virágkorának végén, az őszülő politikus portréját. Ám az arckép valóban csak “vázlat”: a közel 400 oldalas könyv több, mint kétharmad része “háttér”, s tetemes részt tesznek ki a kevés biográfiai információt nyújtó beszédek is (Huszár Tibor szerint: “…nem voltak adottak a kritikai elemzés lehetőségei”⁵).

Tulajdonképpen az “áléletrajzok”⁶ közé sorolható Kanyó András 1989-ben megjelent interjú- és dokumentumkötete⁷ . Bár Kanyó néha keményen kérdez – többször rátér például Kádár Rajkkal kapcsolatos emlékeire –, a képzeletbeli politikai csúszdán ekkor már igen meredeken zuhanó egykori főtitkár kitérő válaszokat ad.

A rendszerváltozás után megjelent, általában polémikus színezetű (rész)munkák közül Molnár Miklósnak a Rajk-jegyzőkönyv közreadása kapcsán írott rövid cikkére térek ki, minthogy ebben az 1993-ban megjelent írásban a szerző, az addig ismert dokumentumok alapján, kísérletet tesz egy saját olvasatú portré megteremtésére⁸. Az írás metszéspontként a Rajk-ügyből göngyölíti fel az életrajz korai, majd 1956 utáni szálait. Személyiségértelmezése és következtetései részben összecsengenek Varga László eredményeivel a “látszólag igénytelen, ám ambíciók által emésztett, és végül is a beérkezésért minden árulásra kész”⁹ alkat megrajzolásában. De Molnár Miklós írása sem mentes a kényszerű mítoszrombolás monokauzalitásától.

A továbbiakban megpróbáljuk felvázolni az egykori párt- és állami vezető politikai pályáját, ahol lehet, összevetve, ütköztetve vagy éppen párhuzamba állítva a négy könyv szerzőinek álláspontját – természetesen Huszár Tibor munkáját véve alapul.

 

Az életút 1956-ig

Politikai biográfiáknál jellegzetes vonás a gyermekkor, a fiatalkor elnagyolása, általában azzal a megokolással, hogy a politikai életrajz szempontjából úgyis inkább az első komoly olvasmányélmények, politikai kapcsolódások termékenyek. Huszár nem kerüli meg a kérdést, megpróbálja az első fejezetben értelmezni a későbbi politikus korai lépéseit, a felnőttkor küszöbéig, 17-18 éves korig. Mert szerinte van jelentősége ennek az amúgy nagyon gyéren dokumentált időszaknak. Itt nem elsősorban Kádár apjának – úgy tűnik, megbízható – azonosítására gondolok, hiszen a három lehetséges “apajelölt” közül már az 1980-as évek elején a pusztaszemesi illetőségű Krezinger János került a célegyenesbe (Gyurkónál még enigmatikusan: a “dunántúli parasztlegény”). Sokkal inkább erőssége ennek a fejezetnek, hogy bemutatja, miként éli meg a gyermek a hiányt, hogy nincs családi szocializáció, nincs igazán mintakövetési lehetősége a zabigyerekként falun élő, majd a forradalmak alatt Pestre költöző gyermeknek. A polgáriban azért elkezdődik a kortárscsoporttal való együttműködés – egy apró sportklub tagjaként focizik hétvégenként a Népligetben, a mára már eltűnt centerhalf poszton.

Kádár Jánost, mint ismeretes, édesanyja után Csermanek János néven anyakönyvezték 1912-ben, Fiuméban; 1945 áprilisában változtatott nevet.

Írógépműszerész-inas, majd segéd, de a szakmát kitanuló fiatalemberből nem lesz az amúgy rangos proliszakmának számító írógépműszerész. A közösséghez tartozást máshol éli meg: a “kollektív apa” az illegális mozgalomban ölt számára testet.

Huszár az 1930–31-es évet, a mozgalomba való bekapcsolódást a csoporthoz tartozás tudataként interpretálja. A válságban lévő ifjú a kitaszítottság ellen a szilárdnak tetsző pont felé mozdul el. A KIMSZ-nek 1931 szeptemberében lesz a tagja, majd öthetes tagság után annak rendje és módja szerint le is bukik, és 1932. februárig vizsgálati fogságban tartják. Ugyan semmit nem lehet rábizonyítani, szabadulása után mégis REF-es (rendőri felügyelet alatt álló) lesz, és az is marad 1945-ig. A mozgalomban továbbra is aktív Kádárt (Barna fedőnéven), a KIMSZ vezérkar egy részével egyetemben, 1933. június 19-én letartóztatják. Hain Péter és a horthysta titkosrendőrség emberei természetesen nem bánnak vele (sem) kesztyűs kézzel: “… már az igazoltatás alatt és után is engem külön, nagyon megvertek”¹⁰ – emlékezik később Kádár. Rövidesen 2 év fegyházra ítélik, amelyet azonban az ítélet jogerőre emelkedésének elhúzódása miatt két részletben, 1933. június és 1935. január, majd 1937. február és november között tölt le.

A hazai illegális kommunista mozgalom a Horthy-korszakban egy létszámában jelentéktelen, jelentőségében a korábbi párttörténetírás által túlbecsült politikai mozgalom volt. (Borsányi György becslései szerint egyszerre 200-300 fős tagsággal lehetett itthon számolni.) Ráadásul a szigorú konspirációs szabály ellenére, a politikai rendőrség szinte mindent tudott róla. Az információk a spiclihálózattól és a vallomásokból származtak. Ami az utóbbit illeti, Borsányi György szerint a kommunista fogvatartottak hallgatása maga is a legendák körébe utalható. Valamennyit mindenkinek beszélnie kellett.¹¹ Kádár is vallott, és ezért a mozgalomban bűnhődnie kellett: a Kommunista című újságban nevét közzéteszik – kizárják. 1937 őszéig teljesen elszigetelt marad, reaktiválása tulajdonképpen csak 1940-ben következik be. A bűntudatot és megbántottságot érző, alkalmi munkákból élő Kádárban ekkor alakul ki az egyik alapvető és a krízishelyzetekben megmutatkozó alapmintázat: a stresszérzékenység. A Huszár-mű egyik korábbi recenzensével (Pető Ivánnal) ellentétben, aki a korai időszak feldolgozását a “fontoskodó pszichologizálás” fogalmával illeti, magam e fejezetek erősségének inkább a szociálpszichológia alapos és instrumentális felhasználását tekintem.

A börtönből szabaduló Kádár 1937–42 között az SZDP terézvárosi szervezetének munkájába kapcsolódik be, de 1940 végén végül is felveszik a KMP-be. Hogy a szociáldemokráciával szembeni ellenszenvének ez a néhány év adott volna tápot, miként Huszár állítja, nehezen hihető. Nem valószínű, hogy a Komintern határozatát (V. kongresszus, 1924.), amely a szociáldemokráciát a diffamáló “szociálfasizmus” fogalommal illette, Kádár tanulmányozta volna. Hihetőbb Gyarmati György véleménye,¹² aki szerint a negatív kép kialakulása az 1945–48 közötti időszakra tehető; Kádár nehezen emésztette meg, hogy a munkások között olyan komoly népszerűsége volt az MKP útjában álló pártnak.

Kádár János pártbeli karrierje ezt követően szédületes gyorsaságú. 1942 májusától KB-tag, majd 1943. februártól a KMP első titkára. Ebben nagy szerepet játszik, hogy a háborús kormányok is keményebben viszonyulnak az illegális párthoz, emiatt pedig sorozatosak a lebukások. Kádár a teljes mélyponton veszi át az irányítást. 1943 közepén például összesen 70-80 (!) taggal tudják tartani a kapcsolatot¹³. Ehhez jön még hidegzuhanyként a Komintern 1943. májusi feloszlatása. 1943 júniusában a négytagú KB (Szirmai István, Péter Gábor, Tonhauser Pál és Csermanek János) feloszlatja a KMP-t, amelyet azonban rövidesen Békepárt néven újjászerveznek. Ezt a “moszkoviták” sohasem bocsátották meg Kádárnak; a “likvidátorság” 1951-es perének is alapmotívuma lett.

Huszár Tibor könyvében Kádárról egy fegyelmezett pártkatona képe bontakozik ki előttünk, aki képes éveket is várni az újabb feladatra. A magánélet rejtelmei Huszár előtt is zárva maradnak, kivéve egy elvtársi kapcsolatot, amelyet baráti-erotikus vonzalmak szőttek át. Döme Piroskával való futó kapcsolatáról van szó, amelynek azonban a háború után nem lett folytatása.

A közben Magyar Kommunista Párttá előlépett, legális politikai szervezetnek 1945 áprilisáig két vezető testülete van: a budapesti (hazai kommunisták, Vas Zoltán instrukcióival) és a debreceni (moszkvaiak). A “két központ illúziója” azonban nem sokáig tart: 1945. január 24-én a fővárosba érkező Gerő Ernő szigorú pártmegrovásban részesíti az egykori írógépműszerész-segédet. A vád természetesen a “likvidátorság”, ráadásul a “hazatérők” semmiféle magyarázatra sem kíváncsiak (ahogyan a “frakciósok”, Demény Pál, Weishauss Aladár vagy Dobó István esetében sem). Kádár rövidesen a pártbíróságon asszisztál a “frakciózó” Skolnik József ügyében, amely esemény, Huszár szerint, a virtuális bűnbeesés első lépése volt Kádárnál.

A visszaemelkedő pártkatona legstabilabb igazodási pontját Rákosiban és a pártban leli fel. A párthoz való feltétlen hűség tökéletes alap arra, hogy gondolkodás nélkül alkalmazza azt a machiavellista politikai praxist, amelyet a Moszkvából hazatért vezetők honosítottak meg. A koalíciós időszaknak azonban még nem került a politikaformáló személyiségei közé, személye arctalan “háttéranyag” maradt a korabeli hírműsorokban is. Sőt, Kopátsy egyenesen úgy véli: “Kádár Jánost mint politikust csak 1956 után lehet történelmi személynek tekinteni. Ha ő ezt megelőzően eltűnt volna, senki sem foglalkozna tevékenységével”¹⁴.

Rövid intermezzo (budapesti rendőrfőkapitány-helyettesi poszt) után Kádár visszatérhetett a számára biztonságos terepet nyújtó pártvonalra: a Nagy-budapesti Területi Pártbizottság titkára, majd a káderosztály vezetője lesz, abban az időszakban, amikor pártja fél év leforgása alatt ötszázezer főt meghaladó tömegpárttá válik. Az, hogy rövid időn belül nem kerül a felső vezetés tagjai közé, valamennyire még “lenyelhető” volt (pártfeloszlatás), azt már valószínűleg nehezebben viselte, hogy a fogságból visszatért Rajk László gyorsabban emelkedik, mint ő. Huszár kettejük viszonyát nem elemzi túl mélyen, annál inkább a jobbára pszichologizáló Varga László, aki Kádárnak a Rajk-perben nyújtott odaadó szerepe motivációit részben itt leli fel. Huszár szerint kapcsolatuk nehezen elemezhető, mert a rendelkezésre álló források utólagosak. (Kádár 1954 után, a perújrafelvételkor tett vallomása, visszaemlékezései sporadikusak. 1946-ra mindketten a legfelsőbb vezetés tagjai lesznek: Rákosi és Gerő Ernő után a harmadik hely Rajkot illeti meg, a negyedik pedig Kádárt, s csak utánuk jönnek a “moszkoviták”. Huszár Tibor szerint Sztálin ekkor még ragaszkodott a hazai, nem zsidó kommunisták futtatásához.

A Rajkkal való kapcsolat másik eleme kétségtelenül a kettejük közötti műveltségbeli különbségekből eredt. Kádár később is gyanakvással viseltetett az értelmiség iránt, amiben szerepet játszhatott 1953–56 közötti tapasztalata: az értelmiség vitte a közvélemény elé – azaz az utcára – a problémákat¹⁵.

Némileg hiányosnak érzem valamennyi munkában Kádár szellemi fejlődésének konzekvens bemutatását, ha ilyen egyáltalán volt. Aczél György szerint Kádár kedvenc olvasmánya a Svejk volt, de erre nehéz szellemi életrajzot építeni. Tudjuk, hogy 16-17 éves korában kezébe került Engels Anti-Dühringje (egy amatőr sakkverseny első díjaként), de nem tudott vele mit kezdeni. Ma is kihallatszik az egykori döbbenet az egyik interjúból: “Hogy lehet ez: magyarul van írva, a betűket ismerem, a szavakat értem, egyes mondatokat is – az egészből pedig mégsem értek semmit?”¹⁶. Mindenesetre némileg próbálta behozni a hátrányt: évekig küzdött az orosz nyelvvel, még Lukácshoz is elküldték fejtágításra a filozófus Belgrád-rakparti lakására…

Az MKP Nagy-budapesti Pártbizottságának titkáraként, majd az MKP-SZDP fúzió érdekében létrehozott Egységbizottság tagjaként Kádár teljes vállal feszült neki a szociáldemokrata párt dezorganizálásának. Huszár szerint hideg fejjel, skrupulusok nélkül végezte ezt a munkát is, sőt, a “machiavellista technikák” alkalmazásának egyik frontemberévé vált. Ezután, ahogyan Rajk süllyed, a libikóka másik oldalán úgy emelkedik fel Kádár. 1948 augusztusában fel is váltja Rajkot a Belügyminisztérium élén.

1948 és 1949 a Jugoszláv Kommunista Párt megregulázási kísérletével jellemezhető időszak. Az 1948. júniusi határozatot követően Filippovics fedőnéven táviratozgató Sztálin szeretné fokozni a nyomást Titoékra, ami a kelet-európai koncepciós perek alapja lesz. 1949. május 30-án őrizetbe veszik Rajk Lászlót. Ami igazán érdekes a történetben, az az, hogy Kádár hogyan élte meg, hogy az általa jól ismert, hazai kommunista Rajk képtelen vádak céltáblája lett. Bihari Mihály szerint ötféle olyan mítosz van Kádárról, amely a pártállami korszak oldódásában keletkezett¹⁷. Ebből az egyik szerint Kádár ártatlannak tekintette Rajkot. Bihari e feltételezést azonban néhány tény alapján elveti. Egyébként egy másik legenda, a “megtévesztettség” mítoszának eredetére, amelyet Huszár teljes egészében Kádárnak tulajdonít, általában kevés figyelmet fordítottak. Ez nyomtatásban, tudomásom szerint, először a Kádárral személyes érintkezésbe soha nem került angol szerző, William Showcross Crime and compromise című, 1974-ben megjelent életrajzi munkájában fogalmazódott meg. Huszár azonban, kellően körüljárva a dolgot, úgy fogalmaz, hogy Kádárt egyfelől a kettejük életrajzában fellelhető hasonlóságok rádöbbentik a veszélyre, félni kezd, s ez túllicitálási reakciókat indít el nála, másfelől pedig működésbe lép benne a szorongás: elszakad a párttól, az egyetlen stabil ponttól. Kádár mindenképpen ismerte a per felépítését, hiszen belügyminiszteri hivatalánál fogva maga is tagja volt a Rajk-üggyel foglalkozó operatív testületnek, ugyanakkor – Huszár szerint – a perrel kapcsolatos bűntudattól egész életében nem tudott szabadulni. Azt csak sajnálni lehet, hogy az amúgy alapos fejezet nem foglalkozik a (képzelt?, mitikus?) Rajk-Kádár barátsággal.

Az állami és pártbeli hatalma csúcsán lévő pártvezetőre a gyanú árnyéka Szakasits letartóztatása után vetül, akinek száján valahogy kicsúszik egy 1943-as konspiratív találkozóval kapcsolatos információ.

Nem lehet megkerülni a kérdést: miért volt szüksége Rákosinak Kádár elítélésére? Feitl István véleménye szerint: “Rákosinak személy szerint nem volt szüksége a Kádár-perre…, arra volt szüksége, hogy az ÁVH energiáit, az ő tevékenységét, múltját messze elkerülő ügyek kivizsgálása kösse le”¹⁸. Huszár szerint viszont az alapmotívum Sztálin 1951. januári direktívája: az osztályharc éleződik, új ellenségeket kell keresni. Nyilvánvalóan szerepet játszott egy személyes momentum is: a potenciális utódjelölt eltávolítása. A pártvezér koncepciója az 1951. április 21-i PB-ülésen kerek egészet alkotva rajzolódik ki: az egykori Márciusi Front tagjai (Donáth, Losonczy, Kállai, Tariska stb.) már a háború előtt be voltak szervezve, ahogyan Kádár is: a vád szerint Sombor–Schweinitzer rendőrfőkapitány informátora volt. 1945 óta már külföldi kémként furakodtak be a pártba, vezetőjük pedig Rajk lett. A kémek, ügynökök gyülekezőhelye természetesen a Rajk, majd Kádár vezette Belügyminisztérium volt. Kádár János kihallgatásain, amelyek egy részét Farkas Vladimír vezette, kissé nehéz volt a koncepcióhoz megfelelő vallomást kicsikarni az amúgy készséges Kádárból; az összeesküvés-teória egyszerűen túl bonyolult volt!

A Kádár körüli mítosz része volt az a legenda is, hogy 1951-ben különlegesen megkínozták, körmeit letépték, szájába vizeltek. A szerzők egybehangzó állítása szerint ez nem igaz. Bár fizikai és lelki terrort alkalmaztak, Kádár azonban valószínűleg tudta, hogy mire számíthat. Ráadásul a fizikai bántalmakat is rosszul tűrte, ezért hamar kiszedték belőle a megfelelő vallomást. Kérdés az is, vajon miért nem lett a perből olyan trombita- és dobszóval kísért csinnadratta, mint a Rajk-perből. A válasz Huszár Tibor szerint a párt belső közvéleményében keresendő: Kádárról már elég kevesen hitték el, hogy bűnös, pere zavart okozott a belsőbb körökben. Ezek után érthető, ha vallatók és a bíróság teljes titoktartás mellett végezték a dolgukat.

Az 1951. december 18-i tárgyaláson életfogytiglani fegyházra ítélt fogoly a börtönben a rossz körülmények között is tovább gondolkodik a vádakon. Próbálja tisztázni például a pártfeloszlatás körülményeit. Rá is akad a mumusra, Péter Gábor személyében, akit későbbi vallomásaiban mindenféle provokáció démonává avat, és rosszindulata 1956 után is végigkíséri “Virág elvtársat”. A másik démon Farkas Mihály lesz majd.

Nagy Imre országlása, a desztalinizáció kezdete a törvénytelen perek felülvizsgálatát is magában foglalta, de érthető módon a Rehabilitációs Bizottság – Rákosi(!), Gerő(!), Nagy Imre és Kelemen László – rendkívül lassan dolgozott. Végül Kádár és társai 1954 júliusában szabadultak ki. Szabadulása előestéjén Kádár levelet írt Rákosinak, amiből kiderül: a maga számára egykori börtönbe juttatóját tartja az egyetlen igazodási pontnak…

A börtönből szabadult Kádár magatartását ismét a pártmunka felé orientálódás motiválja, de másként, mint az elítéltek más típusait. A Rainer M. János által ábrázolt, jellegzetesen intellektuális alkatok viselkedésében önmaguk felülvizsgálata, a pártpolitikától való eltávolodás a meghatározó¹⁹. Bár az első hónapokban Kádárt az óvatosság, a politikai tapogatózás jellemzi, rövidesen azonban meghozza a döntést: a Rákosi-Gerő csoport mellé áll. Kérdés, vajon miért. Huszár szerint – ami egybecseng Feitl István és Rainer M. János véleményével is – Kádár pontosan tudta, hogy elítéléséért Rákosi a felelős. Varga László szerint viszont elhitte, elhitette magával, hogy Farkas Mihály és Péter Gábor volt a felelős. De akkor vajon miért állt – ha nem is nyíltan – a megingott helyzetű vezér mellé a desztalinizálók elleni küzdelemben? Huszár Tibor szerint a mindig mozgalomban, pártban gondolkodó politikust a szakadástól, a belső egység megbomlásától való félelem mozgatta. Pedig ideális alanya lehetett volna a Nagy Imre-vonalnak, börtönviselt társaihoz, Losonczyhoz vagy Donáth-hoz hasonlóan. Meg is próbálták összeboronálni Kádárt Nagy Imrével, 1954. decemberi találkozójuk azonban semmiféle eredményt nem hozott.

Az SZKP XX. kongresszusa (1956. február) Magyarországon is elkerülhetetlen változásokat indított meg: a felső vezetésben a bizonytalanság jelei voltak érezhetők – persze nem kifelé, a szélesebb fórum előtt, hanem a belső, ún. pártközvéleményben. Megindult a belső hatalmi harc is. Huszár Tibor plasztikus ábrázolása azt mutatja: Kádár ugyan nem volt e harcok passzív szemlélője, de semmi esetre sem viselkedett utódjelöltként; inkább óvatos lavírozóként jellemezhető. A szerző részletes, szinte filológiai munkával elemzi – és idézi – Kádár beszédeit, a felső vezetés és a Szovjetunió nagykövete, Andropov tárgyalásait és jelentéseit. Cáfolja azt a korábbi nézőpontot, amely szerint a “pártellenzéknek”, “megcsömörlött pártfunkconáriusoknak” (Aczél György) nevezett csoport létezett, noha Kádár potenciális vezére lehetett volna a felsőbb funkcionáriusok elégedetlen társaságának. Sőt, szövetségese az ugyancsak elégedetlen, Nagy Imrét vezetőjének tekintő pártértelmiségnek. Miért nem lett mégsem az? Feitl idézett cikkében ezt Farkas Mihály átállásával magyarázza: az egykori barát, aki kétségtelenül szerepet játszott elítélésében, semmilyen szinten nem lehetett partnere a meghurcolt kommunistának. Rainer, Huszár és Varga véleménye azonban a motivációt illetően ettől eltérő: szerintük Kádár gondolkodása semmiképpen nem tudta befogadni a hivatalos vonaltól való elhajlást, a frakciózást; ezzel kapcsolatban az attitűd körülírására a pártszerűség fogalmát használják.

Huszár a Rákosival 1954 júliusa óta fennálló “szövetség” felmondásának kezdetét a következő hónapra datálja: az Andropov követnél járó Rákosi megemlíti, hogy “megtaláltak” egy bizonyos kazettát, amelyen Rajkot Kádár és Farkas vallatja (ez az 1949. június 7-i kihallgatásról készült felvétel lehetett), tehát Kádárral kapcsolatban is komolyan felmerül a felelősség kérdése. Hogy ezt a hangszalagot valóban lejátszották-e egy központi vezetőségi ülésen, vagy sem, nem lehet biztosan tudni, de valószínűleg ez lehetett a szakítás kezdete. Rákosi mesterkedése ezúttal nem vezetett eredményre: Szuszlov SZKP KB-tag június eleji látogatása nyomán a szovjetek – váratlanul – Révait és Kádárt javasolják a Politikai Bizottságba.

Ismét kell egy rövid kitérőt tenni Varga László munkájával kapcsolatban. Szerinte a korábban háttérbe vonult Kádár 1954 után nagyon is akarja a hatalmat, követeli jussát, az utódlást. A börtönévek tökéletes színlelővé teszik, így képes mintegy késleltetni Rákosi elleni fellépését. Varga azonban az oppozíció egyértelmű kezdetét korábbra teszi: szerinte már az 1956. március 12–13-i központi vezetőségi-ülésen alakot ölt: a Farkas-ügy felgöngyölítését erélyesen követelő Kádár egyértelmű támadást intéz az első titkár ellen, mivel tudja, hogy a szálak odáig nyúlnak. Varga szerint az egész antirákosista fordulat instruálója a háttérből Révai volt, akinek viszont sem Huszár, sem a Rubicon-kötet esszéírói nem tulajdonítanak jelentőséget.

Az igazi diktátorok általában egészen halálukig képesek a hatalmat megtartani. Rákosi nem ilyen volt: az 1956. július 18. és 21. között ülésező Központi Vezetőség tanácskozásának első napján felolvasta lemondó nyilatkozatát az MDP KV éléről. A Szovjetunióból érkező Anasztaz Mikojan szándékai felől nem lehetünk biztosak, de abban igen: Kádár neve is szóba került az utódláskor. Mikojan július 14-én beszél is Kádárral, aki rendkívüli nyíltsággal ecseteli előtte a Petőfi-kör, a felelősség kérdése stb. körüli kötélhúzásokról kialakult véleményét. Ennek ellenére, a hosszúra nyúlt KV-ülésen a jelölésnél fel sem vetődik Kádár neve, ami azt mutatja: Moszkvában nem különösebben erőltették a magyar, nem zsidó (Huszár szóhasználatában: “keresztény”) kommunista “trón”-jelöltségét. Július 18-án a KV ellenállás nélkül megválasztotta első titkárnak Gerő Ernőt, a második számú moszkovitát. Kádár nem támadja a bukott diktátort, sőt, hozzászólásában “ … már-már érzelmi húrokat megpendítően kedves szavakkal” méltatja “a párt távozó vezérét”.²⁰

Huszár Tibor szerint “hőse” két komoly hibát követ el ezen az ülésen: egyrészt hagyja magát visszaejteni a másodtitkári helyre, egyáltalán nem küzd Gerő ellen az amúgy ránézésre pozitív mérlegű testület előtt, másrészt pedig asszisztál a problémákat elfojtó mechanizmushoz. Ennek, a szerző szerint, az lehet az oka, hogy Kádár még nem elég profi politikus ahhoz, hogy fel tudja mérni az adott helyzet esélyeit; csak 1956 utolsó hónapjaiban válik valóban politikaformáló államférfivá.

A késő nyári, de főként a kora őszi események már a forradalom nyitányát jelentik. Kádár, bár érzi, hogy a vezetés légüres térben mozog, kapcsolatot tart fenn a pártfunkcionáriusok elégedetlen részével, és találkozik az eltávolított újságírókkal is, mégsem szimatol veszélyt. Később oly közmondásos realisztikus helyzetfelmérő képessége most cserbenhagyja. Vajon a merevség, a pártszerű gondolkodás volt-e ennek oka? Vagy titkon Kádár is remélte, hogy a desztalinizáció következetes véghezvitele őt is a csúcsra lökheti? Annyi bizonyos: a vezetésben ténylegesen nagyon kevés időt tölt, hiszen hosszas külföldi tartózkodása után, csak 1956. október 23-án délelőtt érkezik vissza Budapestre. Ma is nyitott kérdés: miért hagyták el hónapokra az MDP legfőbb vezetői a nyilvánvalóan izgatott állapotban lévő országot? A párton belüli vitákra maga Kádár is felhívja Andropov figyelmét, aki szeptember 2-án fogadja őt. Ennek ellenére, “kifelé” még a vezetőség teljes egységét hangoztatta. A főként a Politikai Bizottságon belül zajló vitákban lassanként ő veszi át az ellenzék szerepét: türelmesebb magatartást követel Nagy Imre pártba való visszavétele ügyében, az elmarasztalt írók (Déry, Háy, Tardos) visszavétele ügyében pedig komoly vitába keveredik a kemény intézkedéseket követelő Kovács Istvánnal és Szalai Bélával. Huszár ezt a polémiát egyenesen “áttörési kísérletnek” nevezi.

A könyv részletesen bemutatja a politikus útját a forradalomban, ennek ellenére a középpontban mégsem az eseménytörténet áll. Huszárt a cselekvés – vagy éppen a nem-cselekvés – motivációi, a gondolkodás mélyrétege izgatja. A forradalom eseményeinek ábrázolásában és értékelésében az utóbbi években a “céhes” történetírás által egyre jobban kanonizált beszédmódot (felkelés-forradalom-szabadságharc) és annak szakirodalmát veszi alapul. Huszár Tibor szerint, Kádárra november elsejéig jellemző, hogy “sodródik”, és “nehezen ismeri ki magát”, valamint meghatározó attitűdjévé válik az egész felső vezetést jellemző cselekvésképtelenség. A később oly tipikussá váló kádári magatartás, a centrum szerepének eljátszása azonban nem hozza meg a gyümölcsét: október 25. után (ekkor lesz az MDP KV első titkára) Kádár a teljesen háttérbe szorult Gerő–Hegedűs-csoport és a reformerek között “légüres térbe” kerül. A döntés meghozatalának feltehető okai között a munkásság állásfoglalása látszik a legnagyobb súlyúnak: a szakszervezetek teljes mellszélességben álltak ki ugyanis a diákszervezetek követelései mellett. Ebben a döntésben azután megerősíti őt az október 30-i szovjet kormánynyilatkozat, amely a szovjet csapatok kivonásának lehetőségét, a Szovjetunió kelet-európai politikájának újragondolását is tartalmazza. Huszár Tibor szerint, ez utóbbi tulajdonképpen a kínai reakcióknak köszönhető.

Mao negatív nyilatkozata a magyarországi eseményekről az SZKP Elnöksége keményvonalasainak fontos támpontot jelentett: október 31-én megszületett az újabb döntés, ezúttal a fegyveres beavatkozásról. Az ülésen a vita – többek között – az Ideiglenes Kormány lehetséges vezetőjéről folyt. Kádár János neve is szóba került, Hruscsov favoritja azonban egyértelműen Münnich Ferenc volt, ami valószínűleg el is döntötte a vitát – egyelőre²¹. Kádár János egyre távolabb került a politikai palettán a szovjet beavatkozást óhajtó politikai csoportosulástól…

Az MDP és a kormány engedményeinek nem volt semmiféle mérséklő hatása a követelések egyre radikálisabbá válására: bekövetkezett a “gátszakadás”. Sajnos, Kádár reakcióit nem ismerjük pontosan, de valószínűleg komoly csalódást okozott neki: a hatalom fokozatosan áttevődött az Akadémia utcából a Parlamentbe. Huszár nem reflektál erre a mozzanatra, Rainer M. János viszont igen: “Október 25-én a párt első embereként Kádár mégsem érte el a csúcsot – napi élménye volt, hogyan válik elsőrendű politikai központtá a kormány, s hogyan válik Nagy Imre miniszterelnök … valóban az ország első emberévé.”²² Pedig ez több szempontból is figyelmet érdemelne, hiszen nagy valószínűséggel egyrészt későbbi magatartását is befolyásolta Nagy Imrével kapcsolatban, másrészt felveti Kádár viszonyának kérdését a hatalomhoz. Kortárs visszaemlékezők (pl. Széll Jenő, Aczél, Berecz János) és Kopátsy Sándor szerint is Kádár nem vágyott különösebben a hatalomra (Széll Jenő egyenesen “nélkülözhetetlen brácsásnak” nevezi), ellentétben Rainer véleményével: “Kádár valóban [az ország] első emberévé akart válni”²³, és még nyilvánvalóbban Varga Lászlóéval, akiknek írásai sokkal inkább a hatalomra való aspirálás fogalmaival írják körül e bonyolult transzformációt.

Mindezek ellenére Kádár közreműködik a többpártrendszer létrehozásában (ezt nevezi majd november 4-én a legnagyobb hibának), és tagja lesz a héttagú kabinetnek (október 30.), amelynek feladata elsősorban a csapatkivonásról való tárgyalás, amit Andropov nagyköveten keresztül folytattak. Természetesen abban sincs egységes álláspont, hogy vajon mi motiválhatta a politikust november 1-jén este, amikor egy Andropovval folytatott rövid telefonbeszélgetés után szolgálati autójával a szovjet követséghez hajtatott. És persze itt következik a meg nem kerülhető kérdés: elrabolták, vitték, vagy távozása vállalt, tudatos döntés volt?²⁴

Ahány szerző, szinte ugyanannyi válasz: Varga László, Rainer vagy Aczél a tudatos döntés, Bihari Mihály pedig a “vitték is, ment is” variáció mellett érvel. Huszár, jól adatolva, a naiv, önkéntes menetel mellett teszi le a voksát: az SZKP Elnökségének november 2-ai jegyzőkönyveiből kitetszik: Kádár tulajdonképpen a Nagy Imre kormány tagjaként, a politikai megoldásban bízva próbál dialógust kezdeni az amúgy eléggé hallgatag KB-tagokkal. Nem csoda, hogy hallgattak, várták az éppen a magyarországi intervenció tervét a “testvérpártoknak” beadagoló Hruscsovot. Mi lehetett az a mozzanat, ami ezt a kimerült és megzavart embert mégis álláspontja megváltoztatására bírta? Földes György szerint ebben nagy szerepe volt Hruscsov személyének, valószínűbb azonban, hogy Kádár úgy ítélte meg: a rákosista restaurációnak ő az egyetlen kéznél lévő alternatívája. A november 3-dikáról 4-dikére virradó ülésen Hruscsov meggyőzi Kádárt: ellenforradalom van, sürgősen be kell avatkozni! A Rajk-perben korábban tapasztalt kognitív disszonancia pedig ezúttal is működésbe lép.

Kétségtelen, a Kossuth Könyvkiadó az utóbbi néhány év egyik legkitűnőbb politikai (?) biográfiáját jelentette meg. A könyv nem szuszakolható bele a “hagyományos“ politikai életrajz kereteibe. E munka nem történelmi háttérben megbúvó biográfia (mint pl. Gyurkóé), nem is publicisztikai igényeket kielégítő, néhol apologetikus jellemrajz (amilyen Révész Sándor Aczél- vagy Haas György Tildy-életrajza), semmiképpen sem a hagyományos köztörténeti narratívában ábrázolt, aprólékos politikai biográfia (mint Borsányi György Kun Béláról vagy Rainer M. János Nagy Imréről írt monográfiája), hanem Kádár életét és pályáját a (szociál)pszichológia és a szociológia nézőpontjából, annak fogalmi struktúrájával megérteni és megértetni akaró, “totális” életrajz.

Kérdés persze, hogy lehet-e ilyesfajta munkát írni a “rejtőzködő” Kádár Jánosról? Véleményem szerint, a munka bizonyos szempontból hiány­érzetet hagy az olvasóban. Egyrészt a főszereplő életében a politikum annyira meghatározó, hogy sokszor képtelenség az egykori motivációkat feltárni, azokra magyarázatot találni – amit azonban a szerző sokszor ennek ellenére megkísérel.

Másrészt, véleményem szerint, mindenképpen figyelmet érdemel az a tény, hogy a mű bizonyos értelemben befejezetlen. Huszár Tibor egy HVG-interjúban ugyan kifejti: a négyszázoldalas munka annak a története, hogyan lesz Kádárból igazi pártkatona, aki az 1954–55-ös mélypontról felemelkedve, 1956 novemberében már a későbbi “kacsintgató” politikusi attitűd csíráit hordozza²⁵. Ám ezek a gondolatok a munkában csupán nagyon elszórtan találhatóak meg, és az összkép kialakításának lehetősége csak a nagyon figyelmes olvasónak adatik meg.

Huszár Tibor munkája csak 1956. november 4. hajnaláig tart Kádárral. Márpedig az “igazi” kádárizmus éppen ekkor kezdődik. Kétséges, hogy a következő közel negyvenhárom év megírható-e majd hasonló részletességgel. Kádár János megítélése nem juthatott még nyugvópontra; kíváncsian várhatjuk a folytatást.

 

Jegyzetek

 

¹ Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912–1956. 1. kötet. Szabad Tér–Kossuth Kiadó. Bp., 2001., Varga László: Kádár János bírái előtt: Egyszer fent, egyszer lent, 1949–1956. Osiris – Budapest Főváros Levéltára. Bp., 2001. Kopátsy Sándor: Kádár és kora. Cet Belvárosi Kvk. É.n., Ki volt Kádár? : harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Szerk. Rácz Árpád, Rubicon–Aquila. Bp., 2001., Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből, 1954–1989. Szerkesztette: Huszár Tibor. Osiris Könyvkiadó, Bp., 2002.

² Első lépések az ifjúmunkás mozgalomban. In: Vagyunk az Ifjú Gárda. Emlékezések az Ifjúmunkás Mozgalomra, 1900–1944. Párttörténeti Intézet – Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó. Bp., 1957.

³ Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Magvető. Bp., 1982.

⁴ Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Hogyan írtam Kádár-életrajzot? Rubicon, 2000/6, 38.

⁵ Huszár Tibor: i.m. 5.

⁶ Molnár Miklós: Kádár János – avagy a történelem visszavág. Világosság, 1993/8. 31.

⁷ Kádár János – Végakarat. Az interjút készítette és a dokumentumokat válogatta: Kanyó András. A kötetet szerkesztette: Veres Mária. Hírlapkiadó Vállalat. H.n., é.n.

⁸ Molnár Miklós, i.m.

⁹ Molnár Miklós, i.m. 34.

¹⁰ Kádár János visszaemlékezései. Közli: Sipos Levente. In: Ki volt Kádár? I.m. 27.

¹¹ Borsányi György: Gondolatok a Kommunisták Magyarországi Pártja történetéről (1918–1944). Múltunk, 1995/1. 27–28.

¹² Gyarmati György: Rendőrfőnök és belügyminiszter, In: Ki volt Kádár? I.m. 36.

¹³ Sipos Levente, i.m. 36.

¹⁴ Kopátsy Sándor: i.m. 74.

¹⁵ Standeisky Éva: Kádár és az értelmiség c. esszéjében alkati vonásként definiálja ezt a bizalmatlanságot. In: Ki volt Kádár? I.m. 136.

¹⁶ Idézi Huszár Tibor, i.m. 26.

¹⁷ Bihari Mihály: Kádár és rendszere. In: Ki volt Kádár? I.m. 153-154.

¹⁸ Feitl István: Rákosi és Kádár. In: Ki volt Kádár? I.m. 59.

¹⁹ Rainer M. János: Hosszú menetelés a csúcsra. In: Ki volt Kádár? :I.m. 64.

²⁰ Feitl István, i.m. 60.

²¹ Lásd ennek okairól: Földes György: Barátság felsőfokon. Kádár és Hruscsov. In: Ki volt Kádár? I.m. 88.

²² Rainer M. János i.m. 65.

²³ Uo.

²⁴ Andropov szerepéről lásd: Eszmélet, 51. szám. Roy Medvegyev kitünő tanulmányában – néhány kisebb tárgyi tévedéstől eltekintve – arra a következtetésre jut, hogy Kádár már konkrét elképzelésekkel rendelkezett, amikor “híveinek kis csoportja” (?) élén november 1-jén elhagyta az országot. Roy Medvegyev: Andropov Magyarországon. Eszmélet, 51. szám, 149.

²⁵ Alárendelt lelkiismeret. Interjú, készítette Kurcz Béla. HVG, 2001. május 10. 20.

A Franciaországból kiinduló globalizációellenes hálózat, az ATTAC, az utóbbi években növekvő támogatásra tett szert, befolyását egészen Közép­-Európáig kiterjesztve. A mozgalom sajátja, hogy sehol sem támaszkodik egyetlen, egységes ideológiai alapra. A hálózatnak a legkülönbözőbb mozgalmak – szakszervezetek, egyházak, szolidaritási mozgalmak, nem kormányzati szervezetek – képviselőin kívül nagyon sok szervezetlen, baloldali érzelmű támogatója van, ezért benne a vélemények széles skálája jelenik meg. Bírálói gyakran jellemzik “egypontos mozgalomként”, amelynek egyetlen követelése a Tobin-adó bevezetése volna, ez azonban tévedés. A követelések lajstromán szerepel egyebek közt a tőkeáramlás fokozott ellenőrzése, a devizaárfolyamok stabilizálása, az adóparadicsomok felszámolása, a spekulatív pénzpiaci alapok betiltása, a nyugdíjbiztosítás privatizációjának tilalma, valamint a fejlődő országok adósságának elengedése. Ráadásul az ATTAC érdeklődése éppen napjainkban fordul a pénzpiacok szűkebb területén túli problémák, így a világkereskedelem, a társadalombiztosítási rendszerek és a közösségi szolgáltatások kérdései felé. Mindebben az a legörvendetesebb, hogy végre ismét széles társadalmi mozgalom foglalkozik a gazdaság bírálatával, és e kritikát nyilvános tiltakozó akcióival a társadalom napirendjére tűzi.

Emellett az ATTAC olyan jelenségekre reagált, amelyek létezése általában elfogadott, csak az értelmezésük körül vannak viták. Szinte senki nem vitatja, hogy az 1970-es évektől kezdve a liberalizációs és deregulációs intézkedések, valamint a rugalmas valutaárfolyamok rendszerének bevezetése egy olyan pénzügyi világpiac kialakulásához vezettek, amely a megnövekedett bizonytalanság és az egyre gyakoribbá váló pénzügyi válságok miatt sok helyütt drámai társadalmi válságokat idézett elő. Ez a lánc – a 80-as években kirobbanó adósságválságtól kezdve a 90-es évek mexikói és ázsiai válságán keresztül egészen a jelenlegi törökországi és argentin bonyodalmakig – minden valószínűség szerint a jövőben is folytatódni fog, elsősorban a fejlődő országokat sújtva. E pénzügyi világpiac nem egyszerűen természetadta, de nem is a szabad piaci folyamatok eredője. Létrejötténél állami szereplők is bábáskodtak. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy ha egyszer lendületet vett a “versengő dereguláció”, az egyes államok aligha vonhatják ki magukat alóla.

Jól mutatja ezt a tőkemozgások ellenőrzésének megszüntetése, ami a legtöbb fejlett országban a 90-es évek közepére megvalósult, lehetővé téve a messzemenőleg korlátozatlan tőkeáramlást. Politikai és gazdasági nyomásgyakorlás útján azonban számos olyan fejlődő és feltörekvő országban is kikényszerítik a liberalizációt – mintegy a szerkezeti kiigazítás részeként –, amelyek belső piacaik védelmében még ragaszkodnak a tőkeáramlás ellenőrzéséhez. A versengő dereguláció e folyamatában katalizátorként működtek a már a 60-as években kialakuló ún. europiacok. Ezek a piacok lehetővé tették a devizák kereskedelmét az adott valutaövezeten kívül is. A brit kormány lehetőséget biztosított arra, hogy a londoni city-ben kedvező feltételekkel lehessen dollárüzleteket kötni, így az USA bankjai ki tudták kerülni az Egyesült Államokban megszigorított előírásokat. Ennek következtében a pénzügyi üzletkötések fokozódó mértékben vándoroltak Londonba, majd számos más offshore pénzügyi központba is, ami a nemzeti pénzpiacok deregulációjának egész hullámát váltotta ki. Lazítottak a bankok és a tőkepiacok felügyeletén, felszámolták a kamatkorlátozásokat, és kockázatos innovatív pénzügyi eszközök (az ún. derivatívák) bevezetését engedélyezték. A pénzügyi világpiac kialakulásának fontos hármas feltétele volt tehát a rögzített árfolyamok rendszerének feladása, a tőkeáramlás liberalizálása, valamint a nemzeti pénzügyi piacok deregulációja.

Az ATTAC-ot gyakran éri szemrehányás azért, hogy a hálózat meghatározó szerepet tulajdonít a nemzetközi pénzügyi piacoknak, és kizárólag ezek “felszabadítása” ellen lép fel, szigorúbb szabályozást követelve. A bírálók szerint ez korlátozott kapitalizmus-értelmezésről árulkodik, a mozgalom ugyanis megbékélt a tőkés termeléssel, ahonnan a kapitalizmus minden nyűge ered. A nemzetközi pénzügyi rendszer jelentőségét elemző kritikai irodalom azonban rávilágít, hogy az ATTAC egy nagyon is fontos jelenséget emel ki és tesz a politika tárgyává. Más kérdés, hogy ennek elméleti beágyazottsága vitatott illetve lezáratlan. Jól érzékeltetik ezt az “elszakadás” koncepciója illetve a “felhalmozás pénzpiacok által vezérelt modellje” körüli viták.

 

Ellentétes értelmezések

 

Vitát váltott ki a kérdés, hogy a pénzügyi tranzakciók volumenének megnövekedése alapján vajon indokolt-e a pénzügyi szféra és a reálgazdaság “elszakadásáról” beszélni – vagyis azt állítani, hogy a pénzpiacok egyre kevésbé kapcsolódnak áruk és szolgáltatások “valóságos” termeléséhez és cseréjéhez. Ezt az elképzelést elterjedtsége és látszólagos plauzibilitása okán az ATTAC számos híve is magáénak vallja. Kézzelfogható példaként gyakran idézik a devizakereskedelem volumenének számottevő megnövekedését. Míg 1977-ben a globális devizaforgalom 18,3 milliárd USA-dollárt tett ki naponta, 1999-ben már elérte az 1,8 billió USA-dollárt – hozzátéve, hogy a devizaügyletek 80%-át 7 napnál rövidebb futamidőre kötötték. Ezzel szemben a javak és szolgáltatások globális kereskedelme az 1999-es év egészét tekintve mindössze 6,8 billió USA-dollárt tett ki. Erősen leegyszerűsítve azt mondhatnánk tehát, hogy kevesebb mint négy napi devizakereskedelem elegendő lett volna az 1999. évi teljes világkereskedelem lebonyolítására.

Miután a pénzügyi felhalmozás üteme meghaladja a reálgazdasági felhalmozás ütemét, a pénztőke kamatelvárásai oly mértékben megemelkednek, hogy ennek az adósok, legyenek akár államok, akár vállalatok, már képtelenek megfelelni. A helyzet válsággal fenyeget. E pénzügyi követelések különösen akkor destabilizáló hatásúak, ha a tőkebefektetések után fizetett kamatok meghaladják a reálgazdasági befektetések hozamait. Ilyen környezetben a reálgazdasági beruházások halasztást szenvednek, vagy egyszerűen elmaradnak.

Az elszakadási tétellel szemben azonban számos kifogás is felhozható. Kurt Hübner felvetése szerint a tőkehozamokat meghaladó kamatlábak nem determinálják a befektetési stratégiát. Egy ilyen helyzetben megemelkednek ugyan a hitel költségei a vállalkozások számára, másfelől azonban ez lökést adhat a működés racionalizálásának is, növelve ezzel a profitrátát. Emellett profitjukat maguk az iparvállalatok is részben kamatozó eszközökbe fektetik, a magasabb kamatok így magasabb bevételeket biztosítanak, amit viszont termelő beruházásokra lehet fordítani. Hübner ezért elszakadás helyett “a pénzügyi világpiac viszonylagos önállósodásáról” beszél. Eszerint a pénzügyi eszközök olyan bevételeket is eredményeznek, amelyek reálgazdasági beruházások forrását képezhetik. Másfelől azonban Hübner szerint is érzékelhető a pénzpiacokon egy speciális növekedés, ami azt jelenti, hogy egyes pénzügyi eszközök növekvő mértékben pénzügyi eszközökre vonatkoznak, azaz viszonylagosan önállósítják magukat.

 

Új felhalmozási modell?

 

A francia szabályozási iskola berkeiben született újabb munkák, ezen belül is elsősorban Robert Boyer és Michel Aglietta elemzései, ugyancsak a pénzügyi szektorban bekövetkezett változásokkal foglalkoznak. A szabályozási iskola teoretikusai azt vizsgálják, vajon valóban létrejött-e a felhalmozásnak egy a pénzpiacok által vezérelt, új, koherens modellje, másként a “tulajdonosi kapitalizmus”. Aglietta szerint egy ilyen felhalmozási modellnek az a sajátossága, hogy a tőkés gazdálkodás legfőbb céljává a részvények birtoklásával elérhető hozamok maximalizálása válik. A termékfejlesztés költségcsökkentő hatású és növeli a profitot is, ami lehetővé teszi az osztalékfizetést, felhajtva ezzel a vállalatok tőzsdei árfolyamát. “A munkásság tőketulajdonlásának fejlődése megnöveli a háztartások vagyonát”, ami viszont fokozza a fogyasztásukat. Egy ilyen, részvénytulajdonosi kapitalizmusként jellemezhető, stabil szabályozási mód még nem terjedt el általánosan, a szerző szerint azonban az Egyesült Államokból kiindulva Európában is meghonosodhat. Aglietta szerint a tulajdonosi kapitalizmus e modelljének azonban gyenge pontja az alapvető pénzügyi instabilitás.

Ugyanezt emelik ki az új felhalmozási modell elméletének bírálatai is. Eszerint a legújabb spekulációs buborék minapi kipukkanása, az “új piacokon” bekövetkezett drámai árfolyamzuhanás megmutatta az állítólagos új felhalmozási modell törékenységét. A kapitalizmus fordi modelljéhez képest, amelyet az ipari tömegtermelés és az osztálykompromisszumok fémjeleztek, az új modellt a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek is sebezhetőbbé teszik. A tőzsdei árfolyamemelkedésből ugyanis elsősorban a vagyonos rétegek húznak hasznot, miközben az alsóbb néprétegek legfőbb megélhetési forrásának számító bérjövedelmek egyre bizonytalanabbá válnak. Abban azonban megegyeznek az álláspontok, hogy egy pénzpiacok által vezérelt, új felhalmozási modell legalábbis egyelőre nem vált világszerte uralkodóvá. Abban is egység van, hogy amennyiben ez bekövetkezne, az nagyobb társadalmi-gazdasági instabilitást és válságra való hajlamot eredményezne.

A pénz marxista értékelméletéből kiindulva azonban sem az elszakadás tétele, sem a pénzpiacok által vezérelt felhalmozás modellje nem fogadható el. Marx ugyanis megmutatta, hogy a hitelviszonyok nem külsődleges körülményei a termelési folyamatnak, hanem ellenkezőleg: a tőkés újratermelési folyamat nem is működhet a hitel intézménye nélkül. Egy fejlett hitel- és bankrendszerben maguk a hitelkövetelések is adható-vehető áruvá válnak, új meg új pénzügyi innovációk jönnek létre, amelyek jövőbeli kifizetésekre szóló igényt testesítenek meg. Az ipari tőkétől megkülönböztetendő “fiktív” tőke bázisát pénzügyi eszközök/követelések adják. Ebben a világban a “spekuláció”, azaz a várakozásokkal való játék nem kerülőút, nem elfajzás, hanem a fiktív tőke természetének megfelelő egyetlen lehetséges bánásmód. És ugyanilyen normális jelenség a tartós árfolyamemelkedés, majd az ezt követő összeomlás is. A válság tehát csak a tőkés összfolyamatban ölt konkrét alakot.

Ilyen értékelméletileg megalapozott objektív törvényszerűségekre hivatkozva a globalizáció bírálóit gyakran megpróbálják naív színben feltüntetni. E vélemények szerint, mivel a globalizáció ellenzői a kapitalizmus “felszabadításáért” legfőképpen a pénzpiacokat hibáztatják, vakok volnának a termelés problémáira. Nem azzal a móddal van bajuk tehát, ahogy létrehozzák a gazdagságot, hanem csupán azzal, ahogy elosztják azt. Ezzel a váddal szemben azt lehet felhozni, hogy a pénzügyi eszközök állománynövekedésének empirikusan helyes megfigyelése még nem feltétlenül egyenlő annak elfogadásával, hogy a pénzügyi piacok működése jelenti a tőkés kizsákmányolás egyedüli forrását. Az, hogy társadalmi mozgalmak válaszolnak a tőkés felhalmozás általuk tapasztalt formaváltozására, még nem feltétlenül vezet a termelési folyamat fontosságának tagadásához. Sőt, a tőkés felhalmozás ehhez hasonló konkrét, történelmi változásainak felismerése elengedhetetlen a politikai stratégiák kialakításához, a cselekvőképesség megőrzéséhez.

Összefoglalva: egy társadalmi mozgalomtól nem várható el, hogy saját maga választ is adjon minden felvetődő elméleti kérdésre. Csak annyi várható el, hogy figyelemmel kíséri a megfelelő vitákat, hogy kritikusan érvényesítse saját gyakorlatában azok tapasztalatait. Viszont nem méltányos a mozgalom tevékenységét a maga egészében “a közönséges polgári politika” részének bélyegezni.

Végső soron senki nem érvelhet komolyan amellett, hogy minden tiltakozás nélkül fogadjuk el az egyre gyakoribb pénzügyi válságokat azok minden pusztításával együtt, csak mert a kapitalizmusban “természetes” a válság. Arról vitatkozhatunk, hogy a pénzügyi válságok leküzdésének az adott társadalmi helyzetben mi volna a legalkalmasabb eszköze. A lényegen azonban nincs mit vitatkozni.

(Fordította: Bellon Erika)

Az ATTAC hívei közül aligha cáfolná bárki, hogy az állami politika nagymértékben befolyásolta a pénzügyi piacok fejlődését. Végül is nemzeti kormányok szüntették meg a rögzített valutaárfolyamokra épülő Bretton Woods-i rendszert, azok liberalizálták a nemzetközi tőkemozgásokat, és azok döntöttek a pénzügyi piacok deregulációjáról is. De milyen szerepet játszik a kormányzati politika napjainkban? Igaz-e, hogy a pénzügyi piacok diktálják, mit kell tennie és mit kell tűrnie, ahogyan azt Oskar Lafontaine egy ATTAC-kongresszuson állította? Az ATTAC majd’ minden elemzése a következő lényegi mondanivalóra fut ki: a nemzetközi pénzügyi piacok alulszabályozottak; a politika nem tudta követni a gazdaság, de különösen a pénzügyi szektor – globalizációnak köszönhető – gyors változásait. A megoldás ezzel szemben kézenfekvő: a Tobin-adó bevezetésével, az adóparadicsomok felszámolásával, a valutaárfolyamok rögzítésével stb. véget kell vetni ennek a zűrzavarnak, és újra helyre kell állítani a politika elsőbbségét.

Az ATTAC fenti álláspontja a baloldali liberális és a baloldali keyne­siánus globalizáció-bírálatokkal mutat rokonságot. Habermastól Bour­dieu-ig, mindenki állami beavatkozásért kiált a pénzügyi piacok látszólagos mindenhatósága ellen. A ’70-es években még intenzív vita folyt az államról mint a “társadalmi erőviszonyok anyagi lecsapódásáról”, a neoliberális struktúraváltás közepette azonban ez a vita elapadt. Az állam baloldali kritikája – a neoliberális politika katasztrofális következményeire való tekintettel – háttérbe szorult az állami “kormányzóképesség” helyreállítását sürgető álláspontok mögött. Az állam ezzel újra benyomult egy olyan pozícióba, ahonnét egyszer már kibillentette a társadalomelméleti kritika: a legszélesebb körökben ismét az államot tekintik a közjó letéteményesének, amely képes megszabni a piac működésének társadalmi-gazdasági kereteit.

Ezzel szemben két ellenérvet is felhozhatunk. Az első elméleti jellegű, s a piac és az állam összefonódására utal. A tőkés gazdaságnak ugyanis szüksége van az államra, hogy zátonyra ne fusson saját ellentmondásain, hogy fel ne eméssze saját társadalmi és ökológiai létfeltételeit. A politika és a gazdaság kapcsolata tehát az ellentmondások egysége.

Különösen igaz ez a pénzügyi piacok esetében. Nem mondhatjuk, hogy az állam egyszerűen kivonult volna erről a területről. (Ez a második, az empirikus jellegű ellenérv.) Inkább arról van szó, hogy megváltoztak a formák, ahogyan e piacok “beágyazódnak” a politika irányító gépezetébe – ugyanúgy, ahogy a gépezetet alkotó állami-politikai szereplők erőviszonyai is eltolódtak. A pénzügyminisztériumokkal, a jegybankokkal és a Nemzetközi Valuta Alappal azoknak az apparátusoknak a súlya nőtt, amelyek az államon belül a neoliberális-monetarista doktrinát képviselik. Ezekben a körökben a pénzpiaci fejleményeket nem tekintik az állami szabályozóképességet fenyegető veszélynek, sőt: ezeket “a jóléti állam okozta torzulások” szükségszerű korrekciójaként értelmezik, amely megerősíti saját pozícióikat az inkább szakszervezeti vagy ökológiai orientáltságú állami apparátusok ellenében.

E neoliberális apparátusok azután a pénzügyi piacok szereplőinek szája íze szerint irányítják a tűzoltó akciókat, amikor e piacok nyüzsgése önpusztításba csap át. Jól példázza ezt az IMF szerepvállalása a ’90-es évek válságaiban. Ezzel párhuzamosan új szabályozó mechanizmusok is létrejönnek, amelyek feladata a válságok megelőzése. Így például állami szereplők – jegybankok, szabályozó hatóságok – és magántulajdonú bankok együttműködésével olyan rugalmas szabályozási kereteket dolgoznak ki, ahol a nemzeti felügyeleti szervek és nemzetközi szervezetek, mint az IMF, a Világbank vagy a Nemzetközi Fizetések Bankja, közös erőfeszítéseket tesznek a kockázatok minimalizálása érdekében. Az ilyen intézmények léte, illetve a tény, hogy folyamatosan dolgoznak kialakításukon, arra utal, hogy az állam nem vonul vissza a pénzpiaci politikától, mindössze átalakítja az állami beavatkozás formáit.

A fenti érvelésre az ATTAC részéről többnyire azt válaszolják, hogy a politika és a gazdaság viszonyát boncolgatni a pénzügyi piacok területén merőben akadémikus, és a kérdésnek semmi jelentősége a politikai gyakorlat számára. Csakhogy ez nincs így. Lényeges különbség, hogy erősítenünk kell-e az államot egy “elszabadult” piaccal szemben, vagy azt gondoljuk, az állam ­– a pénztőke érdekeinek megfelelően – maga ösztönzi és biztosítja a piac “felszabadítását”. Az előbbi nézőpont olyan követelésekhez vezet, mint a devizaügyletek megadóztatása vagy az “adóparadicsomok” bezárása. Az utóbbi viszont alapvetően bizalmatlanná tesz mindenféle állami politikával szemben, hiszen eszerint minden ellentmondás és érdekellentét dacára az állam elsődleges feladata az, hogy biztosítsa a tőke lehetőség szerint zavartalan értékesülését. Így aztán emancipatorikus ügyekben csak igen korlátozottan számíthatunk a szövetségére. Amennyiben mégis követeléseket támasztunk az állami politikával szemben, mint például a Tobin-adó esetében, számításba kell vennünk, hogy uralmi viszonyoktól átjárt területre merészkedtünk. Olyan játékszabályoknak vetjük alá magunkat, amelyek eredendően ellenkeznek mindenféle emancipatorikus törekvéssel, hiszen az uralkodó (hatalmi) érdekek hozták őket létre.

Súlyosabb az ATTAC másik ellenvetése. Ez nem a radikális követelések ideje – mondják; a létező szocializmusok bukása és a neoliberális offenzíva az emberek túlnyomó többsége számára oly mértékben hiteltelenné tett minden nem-kapitalista alternatívát, hogy a baloldalnak újra egészen kis követelésekkel kell kezdenie – mint a Tobin-adó, vagy más, könnyen elfogadtatható intézkedés. A siker ebben a kérdésben igazolni látszik az ATTAC álláspontját. Azon viszont lehet vitatkozni, hogy az ATTAC sikerei tényleg az efféle üzeneteknek és cselekvési alternatíváknak köszönhetők, vagy inkább csak annak, hogy végre valaki kínált valami cselekvési alternatívát. Talán csak azzal járt jól az ATTAC, hogy a megfelelő időben bírálta a pénzügyi piacokat, miközben a kritika tartalma és mélysége inkább másodrendű volt.

A kérdés nem is olyan megválaszolhatatlan, mint ahogy hangzik. Végül is létezik egy sor más globalizációellenes kezdeményezés, mint mondjuk a Peoples Global Action, amelyek álláspontja jóval radikálisabb az ATTAC-énál, anélkül, hogy mozgósító erejük ennek kárát látná. Emellett az ATTAC bázisa nyitottabbnak látszik a radikális kritikára, mint a mozgalom vezetése. Az ATTAC francia szekciójában például néhány hónapja intenzív vita folyik politikai álláspontjuk radikalizálódásáról.

Önértelmezése folytán az ATTAC meglehetősen nyitott a baloldali hatásokra, amennyiben magát “innovatív jellegű szervezetnek” tekinti, valahol a nem-kormányzati szervezetek és a társadalmi mozgalmak határán, amely lehetővé akarja tenni “a politikai tanulást és tapasztalatszerzést”, ahogy egy dokumentumuk fogalmaz. Az ATTAC politikai álláspontjának radikalizálódása nem tűnik kizártnak. Ez lényegében azt jelentené, hogy többé nem ismerik el “a politikai biznisz” szokásos játékszabályait. Mind ez ideig az ATTAC tartja magát ezekhez a játékszabályokhoz, és saját működésében is újratermeli azokat. Áttörni ezeket a játékszabályokat azt jelentené, hogy többé nem terjesztenek szabályozási kívánságlistákat a kormányon lévők elé, hanem megvonják tőlük a legitimációt, hogy a közérdeket képviselik. Áttörni a játékszabályokat azt jelentené, hogy az állami politikát a hatalmasok részérdekeinek általánosításaként ábrázolják.

Ez persze nem zárja ki a konkrét követeléseket. Az IMF felszámolása például a szervezet nemzetközi pénzügyi rendszerben játszott gyászos szerepére való tekintettel még népszerű is lenne. Ugyanígy a létminimum-juttatás bevezetése, ami lényegében annak a megkérdőjelezése, hogy a kapitalizmusban csak az részesülhet a társadalmi gazdagságból, aki magára veszi a bérmunkaviszony kötelékeit. A Tobin-adóval ellentétben az ilyen követelések már nem integrálhatók minden további nélkül egy hegemoniális természetű politikába. Tartalmaznak ugyanis egy messzebbre mutató, emancipatorikus elemet, és elősegíthetnek egyfajta társadalmi erjedést.

(Fordította: Bellon Erika)

A lapunknak adott exkluzív interjúban a neves szociológus-történész több meglepő állítással rukkol elő: ilyen, hogy globalizáció valójában nincs is. Fenntartja viszont korábbi nézeteit az Egyesült Államok relatív hanyatlásáról, amit az is bizonyít, hogy Washington a múlt szeptemberi terrortámadás után nem tehet a világban azt, amit akar.

Immanuel Wallerstein szeret interjút adni. Sokan kérnek tőle, és többnyire mindenki ugyanazt kérdezi. A neves történész tavaly átigazolt a magánszektorba: a New York-i Állami Egyetemet (SUNY) a Yale-re cserélte fel. Most New Havenben lakik, bár továbbra is vezeti a SUNY keretében működő Fernand Braudel Központot Binghamtonban. Újabb, a hosszú XIX. századdal foglalkozó kötettel készül bővíteni a modern világrendszer történetét feldolgozó művei sorát. Közben 2002 első negyedévét Hollandiában töltötte, a királyi akadémia (KNAW) wassenaari kutatóintézetében (NIAS), a rektor vendégeként. A világpolitikát és az elmélet egyes fejezeteit érintő kérdéseinkkel itt untattuk. Beszélgetésünknek elkerülhetetlen kiindulópontja a 2001. szeptember 11-én elkövetett, monumentális terrorakció volt, amely a megelőző négy hónapban az értelmiségi viták napirendjét is meghatározta az egész világon. Az események időszakában írott Wallerstein-feljegyzések megjelentek magyar nyelven a 168 óra című hetilapban és az Eszméletben is (l. az 52. számot), a beszélgetés azonban módot adott a politikai jelenségek hátterének elméleti igényű vizsgálatára is.

 

– A kommentátorok gyakran mondják: a New York elleni merénylet egy új korszak nyitánya, vagyis hogy ez egy teljesen új típusú konfliktus a nemzetközi rendszerben. Egyetért Ön ezzel?

 

I. W: A terrorizmus mindig is jelen volt a világpolitikában, és talán még azt is lehetne mondani, hogy a mostani nem a legkomolyabb terrorista hullám. Még az sem igaz, hogy eddig nem voltak transznacionális terrorista szervezetek, mert a XIX. század első felében a carbonari transznacionális volt. Az Egyesült Államok közvéleménye azonban ez idáig nem fordított figyelmet a terrorizmus kérdéseire, mert különösebben nem érintette a probléma.

Annak ellenére, hogy a WTC lerombolása nagy anyagi kárt okozott és háromezer ember halálát, a republikánusok számára ez egy isteni ajándék volt. A terrorizmusra hivatkozva ugyanis meg tudtak és tudnak lépni számos olyan dolgot, amit enélkül sokkal nehezebb lett volna. Az új helyzet segít nekik a belügyek konzervatívabb szabályozásában, és megadja a lehetőséget az Európával szembeni újabb fellépésre. Módot adott a tetszésük szerinti gazdasági beavatkozásra is, bár ez nem a legfontosabb része a történetnek.

 

– Elérte-e az Egyesült Államok a háborúval azt, amit akart?

 

I. W: A terrorizmus elleni háború rövid távon sikeresnek mondható, hiszen a Talibán összeomlott, és új, a Nyugattal szövetséges kezekbe került Afganisztán kormányzása. Középtávon azonban már nem ilyen tiszta a kép. Nem egyértelmű, hogy Afganisztán a 2001 végén kialakított keretek között kormányozható marad, és az sem, hogy fennmarad-e az Egyesült Államok szövetségi rendszere az arab világban és Dél-Ázsiában. Legelső sorban Szaúd-Arábiára és Pakisztánra kell gondolni.

Bin Láden és irányzata szemében a fő cél az, hogy megdöntsék a pakisztáni és a szaúd-arábiai rezsimeket. Ezek ugyanis a fő akadályok egy pán-iszlám politikai struktúra kialakulása előtt. A szeptemberi válság kialakulása után mindkettőnek fel kellett lépnie a maga fundamentalistái ellen. Erre Washington szólította fel őket, de nem egyformán reagáltak. Pakisztán eleget tett az amerikai elvárásoknak, Szaúd-Arábia viszont ellenszegült, sőt kezdeményezte a területén állomásozó amerikai csapatok kivonását. A következő évek mutatják csak meg, melyikük lesz eredményesebb. Mindkettő esetében elképzelhető az összeomlás.

Nemcsak az iszlám szövetségesek inognak azonban, hanem Nyugat-Európa is. Hogy megerősödjék és a saját lábára állhasson, Európának gyorsan kell haladnia az integráció útján. Ehhez két dolog kell: meg kell erősítenie a központ politikai intézményeit, de ugyanakkor jobban ki kell nyitnia őket a társadalmi bázis irányába. Véget kell vetni a tagállamok vétójogának – ez valószínűleg menni fog. Ez az intézményi fejlesztés Valéry Giscard d’Estaigne feladata. Meg kell hagyni, hogy jobb személyt nem is találhattak volna erre a feladatra, előélete alkalmassá teszi. Ha ezzel kész vannak, Európa már tényleg le fog tudni válni az Egyesült Államokról.

 

– A különböző irányzatok és tudományágak képviselői – köztük Paul Kennedy, Edward Luttwak, Lester Thurow és Ön – a nyolcvanas években sokat értekeztek az Egyesült Államok relatív hanyatlásáról. Mi történt ezzel a relatív hanyatlással? Hiszen azt látjuk, hogy az Egyesült Államoknak nincs riválisa atekintetben, ahogy nemzetközi válságokat tud kelteni és megoldani.

 

I. W: Valóban beszéltem a relatív hanyatlásról. Nem tudom, a többi felsorolt tudós most hogyan vélekedik. Kennedy biztosan fenntartja téziseit, Luttwak minden bizonnyal, Lester Thurow-val kapcsolatban nincs információm. Az én elemzésem nem változott, mert igazából a helyzet sem változott az elmúlt tizenöt évben.

A második világháború utáni években teljesen egyértelmű volt az Egyesült Államok fölénye minden téren. Amerika volt gazdasági értelemben a legerősebb szereplő, hiszen mindenkinél többet tudott termelni és a versenyben alacsonyabb árakat tudott kínálni, ha akart. Politikai értelemben Nyugat-Európa és Japán kliens régió volt, függött Amerikától. A katonai alárendelődést pedig végképp nem kell részletezni.

Mindez a hetvenes évekre jelentősen megváltozott. Gazdasági értelemben Európa és Japán felzárkózott, gyakorlatilag egyenlő partnerévé vált az Egyesült Államoknak. Politikai értelemben akkor már nem voltak függő, vagy kliens államok, bár azt is el kell ismerni, hogy a teljes értékű emancipáció máig sem történt meg. A régi viszonyoktól való elmozdulás teljesen egyértelmű; a kilencvenes években már az Egyesült Államok fő dilemmája az volt, hogyan tarthatná féken európai szövetségeseit. Szinte mindent, ami ebben az évben amerikai részvétellel történt Európában, ebből a szempontból lehet elemezni. A jelenlegi, antiterrorista háborúnak is meghatározó tényezője ez a kérdés.

Ami kétségtelen, hogy a relatív hanyatlás ellenére katonai téren megmaradt az Egyesült Államok fölénye. Kérdés azonban, hogy ezzel mit tud kezdeni. Le tudják győzni a Talibánt, de hát a Talibánt bárki le tudná győzni. Dánia is le tudta volna győzni a Talibánt, ha akarta volna. Vajon fel tud-e mutatni Amerika ennél jelentősebb győzelmet? Vajon ismét háborút indít-e Irak ellen? Azért nem valószínű, mert ezt két fontos tényező nem akarja. Az egyik az amerikai hadsereg, a másik pedig Nyugat-Európa. Anglia az Egyesült Államok leghűségesebb szövetségese Európában, de az angolok sem tartják jó ötletnek az Irak elleni háborút. A többi európai ország pedig jóval kevésbé lelkes, mint Anglia, ha az Egyesült Államok oldalán kell háborúba menni valahol. Az angol lapok mostanában igen élesen bírálták azokat a körülményeket, amelyek között az amerikaiak a hadifoglyokat tartják Kubában. El lehet képzelni, milyen Amerika-ellenes érzések élnek Nyugat-Európa más országaiban.

A folyamatok alakításában – a szövetségesek befolyása mellett – meghatározó szerepet játszik az ún. Vietnam-szindróma. Nem felejthetjük el, hogy az Egyesült Államok katonai vereséget szenvedett Vietnamban, egy olyan háborúban, amely iszonyatos anyagi és emberi áldozatokat követelt. Sokan mondják, hogy az nem volt igazi vereség, mert az amerikaiaknak vissza kellett fogniuk magukat és nem vethettek be mindent, ez azonban mellébeszélés. Az Egyesült Államok katonai vereséget szenvedett, és az ebből fakadó komplexus tovább él, annak ellenére, hogy az Öböl-háborúban úgy tűnhetett, ez már a múlté. Az amerikai politikai vezetésnek le kellett vonnia azt a következtetést, hogy nem viselhet háborút külföldön a társadalom támogatása nélkül. Ez pedig azt jelenti, hogy korlátok között kell tartania a háborúk költségeit, és nem eshet kár emberéletben. Ezért a jelenlegi háború sem mehet túl messzire.

A Vietnam-komplexusnak a katonák sokkal inkább tudatában vannak, mint némely civil politikus. Madeleine Albright mondta a vezérkar vonakodó főnökének, amikor külügyminiszter volt: “Mi értelme van hadsereget tartani, ha nem használjuk?” Az Albright-féle civilek vitték bele Amerikát az elmúlt időszak katonai konfliktusaiba, miközben a hadsereg legfőbb képviselői mindig mérsékeltebbek voltak. Erről szól az ún. Powell-doktrína, amely az Öböl-háború idején fogalmazódott meg, de ma is ugyanúgy él.

 

– Alkalmazható-e az Ön elemzése az Egyesült Államok balkáni politikájára?

 

I. W: Minden további nélkül. Az Egyesült Államok a 90-es évek elején úgy állt hozzá a balkáni válsághoz, hogy “legyen az az európaiak ügye”. Az európaiak azonban nem tudtak egymással sem megegyezni, így a válságot a felbomlásnak utat engedve oldották meg. Ez azonban nem volt szükségszerű, nem volt elkerülhetetlen. Ha akkor foglaltak volna keményebben állást, amikor a bomlási folyamat elkezdődött, a történet másképp végződött volna.

Kétségtelen, hogy Milosevics az elsőszámú felelős Jugoszlávia felbomlásáért. Ezt akkor indította el, amikor eltörölte a Vajdaság és Koszovó autonómiáját, mégpedig azért, hogy a szövetséget kormányzó elnöki tanácsban négy szavazata legyen. A Nyugatnak már ekkor be kellett volna avatkoznia, de nem tette, illetőleg nem tette kellő átgondoltsággal és határozottsággal.

Az Egyesült Államok nem akarta Jugoszlávia felbomlását. Ez alapvetően azzal magyarázható, hogy a Bush-kormány (az idősebb George Bush kabinetje) a status quo, a kiszámíthatóság, a stabilitás politikáját igyekezett folytatni. Ez vonatkozik a Szovjetunióra és Jugoszláviára egyaránt. Egyiket sem akarták felbomlasztani, mert nem látták, mi előnyük származhatna a rend felbomlásából. Fontos volt számukra a viszonylagos politikai stabilitás, és el akarták kerülni a szétesést, amely beláthatatlan következményekkel járhat. Bush és külügyminisztere, James Baker azonban nem tudta keresztülvinni akaratát, aminek objektív és szubjektív okai egyaránt voltak. Nem volt egységes például a hátországuk, azaz az amerikai politikai vezetők köreiben kétségtelenül voltak olyanok, akik a felbomlasztásra törekedtek. Hozzá kell tenni azt is, hogy a stabilitásra összpontosító reálpolitikát nem űzték túl magas színvonalon. Nem vagyok különösebben híve Henry Kissingernek, de azt kell mondanom: Baker nem volt egy Kissinger. Tapasztalt politikus volt, de hiányzott belőle az a képesség, hogy ügyes alkukkal és a szereplők manipulálásával elérje célját.

 

– Mennyiben más a mai washingtoni stratégia, mint a korábbiak?

 

I. W: Ami új, az a háborúpártiak, az ún. héják különösen nagy befolyása, és az elnök ezzel összefüggő kockáztatási hajlama. Bush “dupla vagy semmit” játszik az antiterrorista háború erőltetésével. Clinton ezt sohasem tette volna. Ő a számítások embere volt, mindent megpróbált előre kalkulálni, és sohasem játszott volna “dupla vagy semmit”.

A héják pedig nem türelmesek és nem elővigyázatosak. Úgy érzik, elérkezett az ő idejük. Ötven éven keresztül frusztrálta őket, hogy nem élhették ki agresszív törekvéseiket. Nem volt olyan elnök – tulajdonképpen még Ronald Reagan sem –, aki teljesen utat adott volna a héják követeléseinek. Doktrínájuk egyszerű: az Egyesült Államok befolyása a világban attól függ, hogy milyen csapásmérő képességgel bír az egyes térségekben. Ezt persze néha demonstrálni kell ahhoz, hogy meggyőző legyen.

Most azt követelik, hogy az Egyesült Államok mérjen csapást Irakra, és döntse meg Szaddám Huszein rendszerét (amit elmulasztottak tizenegy évvel ezelőtt). Érdekes módon éppen a hadsereg vezetői vélik úgy, hogy egy ilyen háborút nem lehet megnyerni, és a legfőbb szövetséges, Anglia is nagyon rossz ötletnek tartja. Hol mérjen akkor csapást Amerika? Szomáliára? Rendben van, de kit érdekel Szomália? Mi változik attól? Észak-Koreára? Nos, a látszat ellenére ez már nehezebb ügy. Lehet, hogy Észak-Koreában válságban van a gazdaság és éheznek az emberek, de Észak-Koreának még mindig van egy erős hadserege. Ha a politikusok nem is, a katonák emlékeznek rá Washingtonban, hogy a koreai háborút az Egyesült Államok nem tudta megnyerni. Nem is vesztette el; tűzszünettel fejeződött be ott, ahonnan elindultak. Nem lesz könnyű döntés.

Sok minden függ attól, hogy közben miként alakul a gazdasági helyzet Amerikában. Ha időközben a részvénytőzsde lábra kap, úgy enyhülhet a cselekvési kényszer, amely ránehezedik a Fehér Házra. Ha a részvénytőzsde stagnál még néhány évig, úgy már egy sokkal nagyobb problémával van dolgunk. Az már egy egészen más “labdajáték”. Nem is beszélve arról, hogy a perifériák válsága is visszahat Amerikára. Ha más országok is Argentína sorsára jutnak a közeljövőben, úgy az egész globalizációs mechanizmus válságba juthat, széteshet.

 

– A globalizáció kifejezéssel a legkülönbözőbb formákban találkozunk, szinte mindenki másfajta értelmezést ad. Használja-e Ön ezt a szót, és ha igen, milyen tartalmat tulajdonít neki?

 

I. W: A globalizáció kérdésében a nagy többségtől eltérően gondolkodom. Szerintem egyszerűen nincs ilyen, hogy globalizáció. Ez puszta retorika, amely meghatározott érdekeknek megfelelően alakult ki az 1990-es években. Ha az a kérdés, hogy létezik-e a világ egységesülésének folyamata, akkor természetesen igen a válasz. Ez egy ötszáz éves folyamat. Ha az a kérdés, hogy az elmúlt egy-két évtizedben leépültek-e a világkereskedelem és a tőkeáramlás korlátai, akkor azt mondhatjuk: igen, de ez mindig is egy ciklikus jelenség volt a világkapitalizmus történetében. Egyes időszakokban a nagyobb nyitottság és intenzívebb nemzetközi érintkezés erői irányították a folyamatokat, máskor a bezárkózás és a protekcionizmus hívei kerekedtek felül.

Statisztikailag kimutatható, hogy a gazdasági kapcsolatok terén egyes korábbi időszakokban a világ ugyanolyan nyitott volt, mint ma, vagy időnként még nyitottabb. Ezek azonban sohasem voltak túl hosszú korszakok. A XIX. századot például a szabadversenyes kapitalizmusként szokták jellemezni, de látni kell, hogy az akkori mintaország, Anglia is csak 1846 (a gabonavámok eltörlése) és az 1880-as évek között folytatott szabadkereskedelmi politikát. Ez ugyanis mindig annak kedvez, aki a legerősebb egy piacon, aki a leghatékonyabb termelő. A többiek mindig védeni próbálják magukat, és a szereposztás hosszú távon meg-megváltozik.

A globalizáció mint retorika – csakúgy, mint korábban a szabad kereskedelem retorikája – alapvetően a perifériának szól. Akik a nemzetállamok szükségszerű leépülését vagy elhalását hirdetik a világrendszer centrumából, folyton-folyvást védik a saját piacaikat, és nem engedik be egykönnyen a riválisok acél- vagy textil- vagy más ipari termékeit. A kulturális globalizáció körüli vita is innen származik, hiszen a filmipar például az Egyesült Államok egyik legerősebb exportágazata, amely ma már a világ minden táján megjelenik. Teljesen természetes, ha ez ellen valaki védekezni próbál, bár igazán komoly erőfeszítéseket csak a franciák tettek ez ügyben.

 

– Függetlenül attól, hogy milyen nevet adunk a folyamatnak, mi hajtja előre a tőkés társaságok transznacionális terjeszkedését és a nemzetállamok neoliberális átalakítását?

 

I. W: A globalizáció egy olyan program, amely megpróbálja kihasználni a harmadik világ meggyengült politikai pozícióját az 1980-as évektől fogva. Vagyis arról van szó, hogy visszagörgetik mindazokat a vívmányokat, amelyeket a fejlődő országok a megelőző évtizedekben értek el. A globalizáció olyan mechanizmusokat működtet, amelyek csökkentik a béreket, enyhítik a tőkére vonatkozó szabályozást és lazítják a környezetvédelmi elvárásokat.

A Kondratyev-B fázis (a világgazdasági hosszú hullám leszálló ága a hetvenes évek elejétől) segített abban, hogy létrejöjjön egy multipoláris világ, és ebben a kiéleződött tőkés verseny hajtja előre a globalizáció mechanizmusait. Ugyanakkor nem kizárt, hogy egy-két év múlva a ma ellenállhatatlannak tűnő globalizációs erők irrelevánsak lesznek. Ilyennek tekinthetjük a WTO-t, a Kereskedelmi Világszervezetet. Ma ezt egy nagyon erős, megfellebbezhetetlen szervezetként írják le. Elképzelhető, hogy egy-két évtized múlva semmiféle jelentősége nem lesz. Nem azért, mert a harmadik világ országai nem szeretik, hanem mert például Nyugat-Európa nem akarja alávetni magát a WTO szabályainak. Az Egyesült Államok igyekszik kihasználni a WTO-t és rajta keresztül kierőszakolni a neki kedvező gazdasági szabályozást a világ más részein. Nem szükségszerű, hogy az európaiak ezt sokáig tolerálják, ha például a saját agrárpolitikájukat kellene külső érdekeknek alávetni ezáltal.

 

– Valószínűleg helytelenül, de általában globalizáció-ellenesnek tekintik azokat az új társadalmi mozgalmakat, amelyek az utóbbi három évben a tőkés csúcstalálkozókat kísérő tömegdemonstrációkkal hívták fel magukra a figyelmet. Ezek közül több (például a brit központú Jubilee 2000 vagy a francia eredetű ATTAC) az adósságok eltörlését, a nemzetközi pénzügyi folyamatok szabályozását, a monetáris szféra fölötti demokratikus ellenőrzés megteremtését tekintik fő céljuknak. Egyetért-e a pénzügyek szabályozásának elsődlegességével?

 

I. W: Amit ma globalizáció-ellenes mozgalmak formájában látunk kialakulni, az nem más, mint a lassan megjelenő végkifejlete az ún. rendszerellenes mozgalmaknak. Ezek 1968-tól kezdődően jelentek meg a színen laza szövetségek formájában, inkább a civil társadalom, mint a nagypolitika részeként. A jelenlegi globalizáció-ellenes mozgalmak néhány fontos tulajdonságát érdemes kiemelni. Először is megfigyelhetjük, hogy nem törekszenek centralizált struktúrák létrehozására (szemben a szociáldemokrácia vagy a nemzeti felszabadítási mozgalmak korábbi gyakorlatával). Másodszor: a sokféle résztvevő szervezet figyelemre méltó toleranciát mutat egymás iránt. Harmadszor: egy olyan populizmust képviselnek, amely rezonál a társadalom igen széles rétegeiben.

Ezek a mozgalmak egyre erősebbek, egyre több országba viszik el azt, amit én Porto Alegre szellemének nevezek. Szeptember 11. eseményei egy pillanatra feltartóztatták ezt a mozgalmat, de ez a szünet most már véget érni látszik.

A globalizáció-ellenes mozgalmak fő problémája, hogy alapvetően defenzív programmal rendelkeznek. Ezzel önmagában nincs semmi baj, ez nagyon fontos, hogy legyen, de hosszú távon nem tudja sokáig működtetni a mozgalmat. Pozitív törekvések megfogalmazására van szükség. Ezek közül egy lett igazából ismert: az ún. Tobin-adó. Ez nem rossz gondolat, segíthet a túlzott instabilitás enyhítésében, de önmagában ez egy nagyon kis lépés. Az ATTAC, amely kezdetben a Tobin-adó bevezetésének szorgalmazására alakult Franciaországban, már jóval túllépett a Tobin-adó ügyén, és komplex gazdasági reformprogramot képvisel.

Ha ezek a mozgalmak a felszínen tudnak maradni még három-öt évig, úgy valóban jelentős politikai erő válhat belőlük. Hangsúlyozom: ha fenn tudnak maradni, mert azért erre nincs garancia. Mivel globális hatókörben működnek, mindenképpen a jelen korszak legígéretesebb politikai irányzatának tekinthetjük őket.

 

– Lehet-e az új politikai mozgások eredménye egyfajta visszatérés a fejlesztés paradigmájához, amely a háború utáni évtizedek domináns nézetrendszere volt az észak-déli dimenzióban? Akik akkor a fejlesztés programját képviselték, ennek szükségességét az imperializmus és a függőség (dependencia) problémáival kapcsolták össze. Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben az ellentábor Dél-Korea, Szingapúr és más országok példáival próbálja cáfolni az imperializmus, a függőség elméleteit, azt állítva, hogy mindez már nem befolyásolja a mai gazdasági fejlődés menetét. Mit gondol erről?

 

I. W: A fejlesztés nem az egyetlen ideológia volt a háború utáni korszakban. A másik jelentős ideológia a modernizáció volt, amely azonban nem hozta összefüggésbe az elmaradottságot sem az imperializmussal, sem a függéssel. Ehelyett kulturális tényezők meghatározó szerepéről beszélt. Ezek a magyarázatok ma is élnek, újra meg újra a felszínre bukkannak különböző formákban. Kétségtelen azonban, hogy a fejlesztés paradigmája igen erős volt az 1945 utáni három évtizedben. Az említett példák pedig ugyanannyira alá is támasztják a függőség és az imperializmus elméleteit, mint amennyire egyesek szemében megcáfolják.

Az elmúlt negyedszázad nagy politikai és ideológiai fordulatokat hozott, a kapitalizmus alapvonásait azonban ezek nem érintették. A tőkés világrendszert továbbra is polarizáció jellemzi, amelynek alapja az értéktöbbletnek a perifériáról a centrum felé történő áramlása. Ez nem zárja ki, hogy egyes nemzetállamok változtassák helyüket a globális struktúrában. Eközben azonban az alapstruktúra változatlan marad. Miközben tehát Dél-Korea és Szingapúr a hatvanas és a nyolcvanas évek között felzárkózott, más országok leszakadtak vagy lesüllyedtek. Példát nem nehéz hozni, mostanában minden újság Argentínával foglalkozik, amely a XX. század elején még a világ tíz leggazdagabb országa közé tartozott. A második világháború után Argentína segélyezte a lerombolt Olaszországot. Ma már ebbe nehéz belegondolni, hiszen az utóbbi az Európai Unió egyik erős nemzetgazdasága, az előbbi pedig a gazdaságtörténet legsúlyosabb államcsődjét szenvedi el éppen.

Még ha igaz is lenne, hogy a dél-koreai példa cáfolja a függőség tézisét, a kulturális determinizmus teóriáját – amit most Huntington és mások nyomán oly sokan fogyasztanak – semmiképp nem támasztja alá. Hiszen a két Korea kulturális szempontból nyilvánvalóan nem különbözik egymástól, tehát a kulturális tényező nem magyarázhatja az eltérő gazdasági eredményeket.

Furcsa, de igaz: ha ugyanezt a kérdést mondjuk 1960-ban tesszük fel, pontosan fordított lenne a helyzet, mint most. Dél-Koreát akkor mindenki kudarcnak és reménytelen esetnek tekintette, miközben Észak-Korea dinamikusan fejlődött. Azt pedig kevesen gondolják, hogy Dél-Korea fejlődése nem állt összefüggésben az amerikai imperializmus törekvéseivel. Igazából a nyolcvanas években volt divat a kelet-ázsiai sikerországokkal példálózni, hiszen az utóbbi öt évben ott is sokasodnak a problémák, és egyes esetekben megkérdőjeleződnek az eredmények (itt inkább Tajvan vagy Thaiföld említhető, mint Korea).

Még valamit érdemes megfigyelni. A kelet-ázsiai sikerországokat összefoglaló néven NICs-nek, azaz újonnan iparosodott országoknak nevezték. Ez a fogalom azonban nem a nyolcvanas években keletkezett, hanem tíz-tizenöt évvel korábban, és akkor még ebbe a csoportba tartozott Mexikó vagy Brazília is. Egy ideig ezek is sikeresen felzárkózó országoknak tűntek. Aztán másképp alakult a sorsuk, és egyszerűen ki lettek hagyva a csodacsapatból. Mindez azt mutatja, hogy a hosszabb-rövidebb ideig sikeres országok listája folyamatosan változhat. Ami nem változik, az a tőkés világrendszer szerkezete: a mag (centrum) és a perifériák közötti polarizáció.

 

– Ezek szerint a periféria vagy a félperiféria országai a függés egyik formájából annak másik formájába kerülhetnek csak? Mi történt például a nyolcvanas évek adósságválságával?

 

I. W: Az adósságválság a nyolcvanas években az ún. Kondratyev-ciklus leszálló ágának (B-fázis) következményeként alakult ki. Ez a válság nem múlt el, mert az eladósodás hulláma különböző szereplőknél jelent meg az eltelt időszakban. Az újonnan iparosodó, illetőleg alulfejlett országok után eladósodott az Egyesült Államok, amely – abszolút számokat tekintve – a világ legnagyobb adósává vált a nyolcvanas évek második felében. Eladósodott az amerikai állam, amely azóta már kiegyensúlyozta a költségvetését, viszont közben hatalmas fogyasztói hitelekkel árasztották el a lakosságot. A válság továbbgyűrűzik a periférián is. Argentínában tíz évvel ezelőtt már mindenki a válság végét hirdette, most viszont megint előállt a totális fizetőképtelenség.

A legtöbben az adósságválság kezdetét az 1982-es mexikói fizetőképtelenséggel kapcsolják össze. Szerintem a válság korábban, és nem ott kezdődött. Az első jelentős nemfizető ország Lengyelország volt, amely 1981 tavaszán kért átütemezést. Mindez azt mutatja, hogy a keleti blokk országai – a különböző politikai berendezkedés és ideológia ellenére – “cakk und pakk” részei voltak a tőkés világgazdaságnak. Ugyanazon okok miatt és ugyanolyan formában adósodtak el, mint mondjuk Mexikó vagy Brazília.

 

– Éppen az adósságprobléma miatt lehetett tartani attól, hogy a kelet-európai rendszerváltás latin-amerikai viszonyok kialakulásához vezethet a régióban. A Nyugattól elválasztó jövedelmi szakadék fenn is maradt, viszont közben előrehaladt az európai integráció, és tíz ország számára elérhető közelségben van az Európai Unióhoz való csatlakozás. Hosszú távon melyik trendet tartja erősebbnek?

 

I. W: A kettő között nincs ellentmondás. Kelet-Európa a szocialista múlt ellenére mindig is a világrendszer centrumon kívüli régiója volt. Ebből a szempontból nincs különbség például Magyarország és Mexikó között. A politikai ideológia természetesen megkülönbözteti a két térséget, de ez nem változtat a fejlettségi szinten és a világgazdasági pozíción.

Az általános várakozás az, hogy az európai integráció meg fogja oldani Kelet-Európa gazdasági problémáit, sőt a kulturális problémákat is. Nem is beszélve a politikaiakról, hiszen sokak számára az egyoldalú és sietős nyugati orientáció fő oka az orosz kérdés, az Oroszországtól való félelem. Mi több, a vezető politikai körök – vagy azok egy része – egyidejűleg az Egyesült Államokhoz is integrálódni akar a NATO-n keresztül. Ez így már egyszerre igen sok elvárás, és nagyon sok bizonytalansági tényezőt tartalmaz.

Vajon Nyugat-Európa érdekelt-e Kelet-Európa integrációjában? Messze nem annyira, mint amennyire a vonzalom fordított irányban fennáll. Származnak belőle bizonyos politikai előnyei, ugyanakkor viszont az integrációs folyamat költségei jelentősek, és ebből belső konfliktusok származnak. Emiatt Nyugat-Európa ambivalens a bővítés kérdésében. Ők messze nem félnek annyira Oroszországtól, mint a csatlakozni kívánó országok. Épp ellenkezőleg: számukra Oroszország gazdasági szempontból nagyon is érdekes. Emiatt a hangsúlyt is máshova kell tenni a mondatban: számukra Oroszország érdekes elsősorban, nem pedig a köztes régió.

Hová vezet mindez? Oda, hogy a politikai integráció viszonylag könnyen bekövetkezhet, ennek gazdasági következményeiről azonban nagyon keveset tudunk. A politikai integráció egyáltalán nem garantálja a gazdasági és szociális felzárkózást. Példának vehetjük az Egyesült Államokat, ahol a déli államokat egészen az 1960-as évekig (tehát az unió történetében majdnem kétszáz évig, vagy másképpen: a polgárháború után még egy egész évszázadon keresztül) a gazdasági alulfejlettség jellemezte. Az Egyesült Államok déli tagállamainak lakossága nem élt sokkal magasabb színvonalon, mint a szomszédos Mexikó népe.

A várakozások tehát túlzottak. Attól, hogy mondjuk Bulgária öt-tíz éven belül tagja lesz az Európai Uniónak, még maradhat ugyanolyan helyzetben, mint most, tehát a latin-amerikaihoz hasonlítható színvonalon. Ugyanakkor – mivel dinamikus folyamatról beszélünk – a kivételes sikersztorikat sem lehet kizárni. Nagyon is valószínű, hogy legalább egy az új tagországok közül, mondjuk a Cseh Köztársaság egy emberöltő múltán eléri Spanyolország fejlettségi szintjét. Ez azonban semmiképp sem lesz általános trend.

 

2002. január

 

Az interjú a kérdések sorrendjét tekintve nem az itt közölt módon zajlott, és a valóságos beszélgetéstől egyébként is némiképp eltér az itt olvasható írott szöveg. Ennek fő oka, hogy az intézet által rendelkezésünkre bocsátott magnetofon kb. a második kérdés után felmondta a szolgálatot, és a szöveget írott jegyzetek útján kellett rekonstruálni. Szerencsére Wallerstein professzor nem igényelte, hogy az angol eredetit ellenőrizze. Igényelte azonban – és kéri ezután is – cikkei, tanulmányai, interjúi magyar változatának megküldését a Fernand Braudel Center archívuma számára. Publikációinak hosszú és teljes listája megtalálható weboldalán, s számára a magyar publikációk feltüntetése ugyanolyan fontos, mint az amerikai vagy brit megjelenéseké. Pár nappal a beszélgetésünk után széles újságlapot hajtogatva tűnt fel a fénymásoló helyiség irányából – egy dél-koreai újság interjúvolta meg nemrég, és küldte el számára a tiszteletpéldányt. Mi sem késlekedhetünk sokáig!

 

Andor László

A harmadik út koncepciója – eredeti intenciója szerint – túllép a "régi baloldal" és az "új jobboldal" közötti közötti megosztottságon, és alapjául szolgál a szociáldemokrácia átalakulásának. Mivel a jóléti állam a szociáldemokrácia meghatározó eszméje, nem meglepő, hogy a harmadik utas gondolkodás egyik alapvető célja: magyarázatot találni a háborút követő jóléti konszenzus megszűnésére, s újragondolni a jóléti állam mibenlétét és hatáskörét.

A “harmadik út” problémájaként összefoglalt kérdéskör aktualitása ma már egész Európára és határain jóval túlra is kiterjed. A baloldal perspektíváinak szempontjából megkerülhetetlen a kérdéskör komolyabb elemzése.¹

A harmadik út koncepciója – eredeti intenciója szerint – túllép a “régi baloldal” és az “új jobboldal” közötti megosztottságon, és alapjául szolgál a szociáldemokrácia megújulásának.² Nagy-Britanniában, ahol úttörő szerepet játszik a harmadik út eszméje, a kormányon lévő új Munkáspártnak ez az elméleti vagy ideológiai háttere.³ Mivel a jóléti állam a szociáldemokrácia meghatározó eszméje és elkötelezettsége, nem meglepő, hogy a harmadik utas gondolkodás egyik alapvető célja: magyarázatot találni a háborút követő jóléti konszenzus megszűnésére, és újragondolni a jóléti állam mibenlétét és hatáskörét.

E formálódó perspektíva elemzésének egyik nehézségét az okozza, hogy nehezen körülhatárolható – nem egy, hanem sok harmadik út eszméje fonódik egybe bizonyos alapvető értékek és ideák révén: ilyen például a jogok és kötelességek hangsúlyozása⁴. Néhány elemző szerint nincs önálló harmadik utas szemléletmód – amit ezen a címen kínálnak, az üres vagy homályos retorika, a stílus győzelme a tartalom fölött, vagy – a legjobb esetben – régről ismerős eszmék átfogalmazása.⁵ Való igaz, hogy a harmadik út fogalmát gyakorta használják retorikus fordulatként, hogy sokszor nélkülözi az elméleti mélységet, mégis komolyan kell vennünk mint a szociáldemokrácia újraértelmezésének eredeti kísérletét. Szorosan kapcsolódik az új Munkáspárthoz, de szélesebb vitát is jelöl, ezért nem szabad azonosítani az új Munkáspárt hivatali ténykedésével.⁶ De még ha a harmadik utat az új Munkáspárt “hivatalos ideológiájának” tekintjük is, akkor – mint minden ideológia esetében – itt is szakadék van egyfelől az eszmék és értékek, másfelől pedig a politikai megvalósulás és fejlődés között.

Ez a cikk kritikai elemzést kíván adni a harmadik útról mint a jóléti állam által megválaszolandó problémák értelmezéséről és a jóléti reform modelljéről vagy programjáról. Munkánk leginkább Anthony Giddens-nek, a harmadik út egyik hangadó képviselőjének új könyvére reagál.⁷ Utalunk továbbá Tony Blair nézeteire és az új Munkáspárt vitájára, s a harmadik út ezen alakváltozatainak egymáshoz való viszonyát is vizsgáljuk majd néhány lényegi területen.

A harmadik út ideológiája – nagy vonalakban – abból a tézisből indul ki, hogy a világ megváltozott, és a jóléti állam szükségképpen reformokra szorul, hogy mai életfeltételeinkhez igazodjon. A szociáldemokrácia megújítása nem azt jelenti, hogy el kell vetni a balközép hagyományos értékeit, hanem hogy új értékeket kell szolgálatába állítani. A jóléti államot már nem lehet a szocializmusért folyó harc részének tekinteni, mivel modern világunkban nincs a kapitalizmusnak alternatívája. Ebből a tézisből kiindulva Giddens azt állítja, hogy a jóléti államnak az “egyszerű” modernizációról a “reflexív” modernizációra kell a hangsúlyt helyeznie, és ezt a hangsúlyeltolódást legjobban azoknak a kockázatoknak a természete jellemzi, amelyekkel a jóléti államnak szembe kell néznie. E cikk szerzője azt állítja, hogy a harmadik út nem veszi tekintetbe a kapitalizmusnak és osztályszerkezetének mint korlátozó és befolyásoló tényezőnek a valódi jelentőségét, amikor a jóléti állam kialakulását és válságát elemzi. Illetve, amikor a harmadik út felismeri e korlátok meglétét, akkor adottnak tekinti őket, nem pedig olyan feltételeknek, amelyeket a baloldali politikának feladata megváltoztatni. Giddens a jóléti állam megreformálására tett javaslatokat azért bírálja, mert nem adnak adekvát választ – a bevallottan – a kapitalizmus által teremtett problémákra. A harmadik út politikájának megvalósítandó értékei e folyamat során újraértékelődnek és jelentősen gyengülnek.

 

A jóléti állam modern követelményekhez igazítása

 

A harmadik utas gondolkodás és politika számára kulcsfontosságú kérdés a jóléti állam jelenlegi “válságának” eredete és természetrajza, valamint a jóléti állam megreformálásának lehetőségei. Giddens nem használja a “válság” kifejezést, de azt állítja, hogy “a különböző országokban eltérő formákban jelentkező problémák, amelyekkel a jóléti államnak ma szembe kell néznie, … az alapoknál keresendők”.⁸ E szemléletből következik, hogy a jóléti állam defektusai nem kötődnek egy adott modellhez vagy rendszerhez, hanem alapvető, közös jellemzői. Mégis, az a modell, amelyre Giddens figyelme irányul, a “keynesiánus jóléti állam”: a harmadik út “megkísérli a szociáldemokráciát az utóbbi két-három évtized során gyökeresen megváltozott világhoz igazítani”⁹. A változásokhoz való alkalmazkodás ugyancsak nagy szerepet játszik az új Munkáspárt fejtegetéseiben – az új politikát az teszi szükségessé, hogy “a megváltozott világ kihívásainak megfeleljünk”.¹⁰ A jóléti állam, mely a társadalmi és gazdasági fejlődés korábbi fázisában keletkezett, már nem felel meg az új körülményeknek. Válságát az okozta, hogy képtelen volt alkalmazkodni a változásokhoz, és válsága abban manifesztálódik, hogy “erőforrásai úgy szerveződtek, hogy egyre kevésbé képes megfelelő válaszokat adni a felmerülő problémákra”.¹¹ A harmadik út várhatóan elvezet majd oda, hogy a jóléti állam képes lesz igazodni ezekhez az új körülményekhez.

Ez az általános megközelítés annyiban társadalom-centrikusnak tekinthető, hogy a jóléti állam válságának okait elsődlegesen a társadalmi és gazdasági kontextus megváltozásában jelöli meg. Ezt az általános megközelítést azonban sokféle irányban lehet meghosszabbítani az alábbi kérdésekre adott válaszok tükrében:

1. Milyen célokat tűztek a jóléti állam elé? Az-e a probléma, hogy az eredeti célok már nem megfelelőek, nem relevánsak, vagy pedig továbbra is lényegiek, de a régi módszerekkel nem lehet őket megvalósítani?
2. Mely körülmények segítették a háború utáni periódusban a szociáldemokrata jóléti állam kialakulását, s mára hogyan fordultak vele szembe?
3. Milyen az új körülményeknek megfelelő jóléti modell, mik a céljai és eszközei?

A harmadik utas megközelítés egyfelől leíró-elemző, amennyiben számba veszi, hogyan változott meg a világ, és normatív alapját egyértelműen szociáldemokrata jellegéből kölcsönzi. A jóléti állam céljai – normákban és értékekben kifejezve – lényegükben azonosak a baloldal (a szocializmus és a szociáldemokrácia) céljaival. A megújulást az hozza el, ha ezeket új eszközökkel akarjuk elérni, és ezáltal újra fontosságuknak megfelelő helyet nyernek új világunkban. A hangsúly tehát a “korábbi célok megvalósításának szolgálatába állított új eszközökre” helyeződik.¹²

A jóléti állam válságának elemzése és a megreformálására tett javaslatok kidolgozása csakis a fő társadalmi elvárások, fékek és érdekek vizsgálatába ágyazva végezhető el. Világos, hogy ebbe beleértendő annak a világnak az elméleti interpretációja vagy jellemzése, amelyben a jóléti állam létrejön, azaz a fennálló társadalmi és gazdasági rendszer természetrajza. Itt most az a kérdés, vajon a harmadik útnak van-e adekvát társadalomelmélete, és különösen is az, vajon a világ változásáról rajzolt képe helyes-e.

A szociáldemokrata gondolatkör a jóléti állam legfőbb célját a társadalmi igazságosság eszméjével írja le. A liberálisabb megközelítés ezt a célt a piaci vagy kapitalista gazdasággal és a munkafegyelem s a munkahelyek megőrzésével összeegyeztethetőnek tekinti, és mintegy kiegészítője annak a törekvésnek, hogy fokozzák a makrogazdaság termelékenységét a keynesiánus gazdasági irányítás segítségével, amelyet eredetileg a gazdasági ciklusok ellensúlyozására és a teljes foglalkoztatottság fenntartására hoztak létre. Itt a társadalmi igazságosságot az állampolgárság alapján határozzák meg, s ennek alapján garantálnak és terjesztenek ki bizonyos társadalmi jogokat. A balosabb szociáldemokrata gondolatkörben a jóléti állam a versenyszellemű és individualista piacgazdaság ellentettje, a munkásosztály harcának eredménye, amit azért folytat, hogy megrendszabályozza és megreformálja (s át is alakítsa) a kapitalizmust. Itt a társadalmi igazságosság meghatározásának alapja az egyenlőség. Ebből következik, hogy sohasem létezett egységes szociáldemokrata álláspont, és a viták lényegi kérdése mindig is a jóléti állam és a piaci vagy kapitalista gazdaság viszonya, a társadalmi igazságosság és a gazdasági hatékonyság kapcsolata volt.¹³ A harmadik útnak mint a szociáldemokrácia megújulási kísérletének értékelésében a kulcspont az, hogy e vita tekintetében milyen álláspontot foglalunk el.

Giddens a jóléti állam három célját nevezi meg:

“Először is, …. olyan társadalmat kell teremteni, amelyben a munkának – ezen az iparban bérért végzett munkát értve – központi és meghatározó szerepe van… Másodszor, … ki kell fejleszteni a nemzeti szolidaritást. … Harmadszor, … a kockázatot menedzselni kell.”¹⁴

Bár Giddens nem beszél közvetlenül a társadalmi igazságosság és hatékonyság kérdéséről, ezek a kívánalmak benne foglaltatnak e három célban. Az első, amelyet máshol Giddens “termelékenységnek” nevez, a jóléti állam hatékonysági követelményét a munka ösztönzése és a munkaerő-piacon való részvétel által emeli be.¹⁵ A második abban az értelemben kapcsolódik a társadalmi igazságosság kérdéséhez, hogy az állampolgári státus erősíti a társadalmi kohéziót a közös társadalmi, valamint civil- és politikai jogok által. A társadalmi részvétel prominens témája a harmadik útnak. A harmadik cél a társadalmi igazságosság eszméjét fejezi, mivel a megfogalmazás az összes állampolgárt érintő kockázatok elhárítására helyezi a hangsúlyt. Ezek főképpen a gazdasági biztonsággal kapcsolatos kockázatok (a jövedelmek értékállóságának megőrzése), valamint az, hogy az alapvető szükségletek kielégítésére szolgáló intézmények (egészségügyi és jóléti, oktatási szolgáltatások) mindenki számára elérhetők legyenek.

Teljesen egyértelmű, hogy ez a három cél szorosan egymásba fonódik. Például ha a kockázatok kezelésére univerzális jogosultságokat és támogatást alkalmazunk, azzal egyben növeljük a nemzeti szolidaritás mértékét, míg egy szelektívebb vagy “célzottabb” rendszer gyengítené ezt az érzelmet. Giddens hangsúlyozza, lényegi kapcsolat van a kockázatok meghatározása és menedzselése, illetve a meghatározó termelési éthosz között, mely utóbbi, úgy tűnik, egyszerre oka és következménye a jóléti államnak. Más szóval, a kockázatkezelés módszere a domináns éthoszon vagy hagyományon belül formálódik ki, s e hagyomány a fizetett munkának központi és meghatározó szerepet tulajdonít a jóléti államban. Az is nyilvánvaló, hogy ez a három cél nem örök. Giddens meghatározása szerint egy adott történelmi kontextusban kiformálódott sajátos jóléti struktúra kifejeződései. Giddens különösen fontosnak tartja a jóléti állam kockázatkezelő szerepét, mert ebben látja a jelen legalapvetőbb változásaihoz való alkalmazkodás tényét – a termelékenység hanyatlását is beleértve. Itt az a kiindulópontja, hogy a kockázat mint olyan is megváltozott annak a hangsúlyeltolódásnak az eredményeképp, amelyet Giddens az első modernizációról a másodikra (vagy az egyszerűről a reflexívre) való áttérésnek nevez. Ezt az áttérést a “külsődlegesből” a “kreált” kockázatra való átlépésként jellemzi. Ezzel lényegében Giddens egyfajta “a hagyomány utáni” társadalmi rendszer kiformálódását elemzi, melyben a “tradíciók mintegy láthatóvá válnak”, és egyre inkább érvényüket vesztik, s ezzel párhuzamosan előtérbe kerül a társadalmi reflexivitás, mely “az okos emberek világának” képzetét sugallja; okosak azok, akik maguk alakítják életüket a korábbinál sokkal aktívabban.¹⁶

Tehát a harmadik út azt állítja:

1. a baloldal céljai továbbra is központi jelentőségűek a jóléti állam céljainak meghatározása során, de
2. a társadalmi és a gazdasági változások – az egyszerű modernizáció hanyatlása – meggyengítették a megszilárdult demokratikus társadalmi modellt, ezért
3. a jóléti államnak meg kell változnia, ha hatékony kíván maradni a reflexív modernizáció feltételei közt.

 

Kapitalizmus, modernitás és “kockázati környezet”

 

Giddens elemzése beismeri, hogy a kapitalizmus a modernitás alapvető dimenziója, de hangsúlyozza azt is, hogy a “modern világ … nem kizárólag kapitalisztikus”.¹⁷ Olyannyira nem, hogy a modernitásnak négy intézményi dimenziója van, a tőkerendszer mellett a további három a következő: az indusztrializmus mint termelési mód, mely az anyagi természethez való változó viszonyunkat meghatározza; a katonai hatalom és az erőszak eszközei feletti ellenőrzés, és az információ vagy ellenőrzés, mely adminisztratív hatalomhoz juttatja birtokosát.¹⁸

E dimenziók mindegyike “kockázati környezetet” teremt, ami azt jelenti, hogy ezek valamiféle globális “rossznak” vagy válságnak a forrásai, nevezetesen a gazdasági polarizációnak, az ökológiai veszélyeknek, a világháborús fenyegetésnek és a demokratikus jogok visszavonásának. A radikális politikának minden esetben az a feladata, hogy felismerje a lehetséges alternatív társadalmi-politikai formákat, amelyek ellensúlyozhatnák e rossz hatásokat. De Giddens hangsúlyozza, hogy ezt a feladatot nem egyszerűsíthetjük a kapitalizmus elleni harcra.

Giddens a modernitás négy dimenzióját viszonylag függetleneknek tekinti, amennyiben például a militarizmusnak és az adminisztratív hatalomnak megvan a maga dinamikája, és sui generis forrásai a háborús fenyegetésnek és a demokratikus jogok visszavonásának. Giddens helyesen tart ki amellett, hogy ezek a dimenziók nem egyszerűsíthetők a kapitalizmusra, és nem értelmezhetők pusztán a kapitalista fejlődés hatásaiként. Ennek az elemzésnek az a végső következtetése, hogy az az alternatív társadalmi-politikai forma, amely a kapitalizmus helyébe léphet, önmagában nem lesz képes a többi globális probléma megoldására. Ehhez újabb alternatívákra van szükség. Mivel nem a kapitalizmus ezeknek a bajoknak az eredeti forrása, ebből adódik, hogy egy alternatív társadalmi formában is fennmaradnának. “A létező szocializmus” kétségtelenül alkalmatlan volt arra, hogy orvosolja a demokrácia hiányát, a militarizmust vagy az ökológiai katasztrófát. És nincs semmi garancia arra, hogy az “autentikus szocializmus” képes lesz majd e bajokat orvosolni. Ezért tehát e kockázati környezet alternatíváinak keresése nem esik egybe a szocializmusért mint a kapitalizmus alternatívájáért folytatott küzdelemmel.

Ugyanakkor számtalan érv szól amellett, hogy a kapitalizmus erőteljes hatással van a többi dimenzióra és a belőle következő rossz hatásokra. Így például a gazdaságilag erős csoportok általában ellenállnak a demokratikus jogok kiterjesztésének. A kapitalizmus és az indusztrializmus elméletileg teljesen különbözőek, úgyhogy létezhet az indusztrializmusnak kapitalista és nem kapitalista formája, mégis Giddens kétség kívül téved, amikor az ökológiai veszélyek forrását önmagában az indusztrializmusban jelöli meg. Az indusztrializmus mindig meghatározott tulajdonviszonyok közt fejlődik ki, és egyértelműnek látszik, hogy az ökológiai veszélyek mai világunkban a kapitalizmus jellemző vonásaiból fakadnak, mint például a természethez való instrumentális viszony, s a verseny és a profit által motivált termelés expanziójának előtérbe állítása.¹⁹

 

A jóléti állam politikai gazdaságtana

 

A kapitalizmus és a modernitás többi “strukturáló dimenziója” között jelentős hiátus mutatkozik Giddens elemzésében, s ez tükröződik abban, ahogyan ő a jóléti állam kifejlődését és változását kezeli. Giddens elemzése inkább szociológiai, mint politikai gazdaságtani elemzés. Kétségtelennek látszik, hogy a jóléti állam fejlődésének és válságának társadalmi, gazdasági összefüggéseit csak a jóléti állam és a kapitalista gazdaság viszonyában elemezhetjük. Sokféle megközelítése létezik ennek a viszonynak a jóléti állam politikai gazdaságtanából adódó eltérő látásmódoknak megfelelően.²⁰ De jelentőségét könnyen igazolhatjuk általános fogalmakkal. A jóléti állam kialakulása szorosan összefügg a gazdaság működésével, mert a társadalompolitika azokon a bevételeken alapul, amelyeket a magántulajdonosok által irányított gazdasági termelés állít elő s bocsát rendelkezésre az adózás révén. Másodszor, a szociálpolitikának jelentős hatása van a gazdaság működésére. Tény, hogy az effajta gazdasági hatás kimondott célja a szociálpolitikának – függetlenül attól, hogy a szociálpolitika a kapitalista vállalkozások számára kedvező feltételeket akarja-e biztosítani vagy ellenkezőleg, meg akarja változtatni a rendszert. E kapcsolódások következtében potenciálisan nagyon erős gazdasági fékek működnek annak érdekében, hogy szabályozzák az államnak a szociális kiadásokra fordítható bevételeit, illetve a szociálpolitikai beavatkozás hatáskörét és feltételeit. A politikacsinálók strukturális függése a gazdaság működésétől például jelentősen korlátozhatja az adózási és kiadási lehetőségeket, és elősegítheti a kapitalista szektor számára kedvező (vagy legalábbis nem ellene ható) szociálpolitika érvényesülését.²¹

Mint említettük, Giddens a kapitalizmust “kockázati környezetnek” tekinti, azaz szerinte a kapitalizmus a forrása bizonyos problémáknak, különösen a gazdasági polarizációnak, és úgy véli, a radikális politikának az a feladata, hogy ezzel szembeszegüljön. Ebben a kontextusban a jóléti államnak kézenfekvő a szerepe. Ám Giddens adós marad annak elemzésével, hogyan hat a jóléti államra vagy hogyan korlátozza a jóléti államot a kapitalizmus. Két kiemelten fontos dimenzióra kell felfigyelnünk, és ezen a ponton Giddens elemzése összevethető az új munkáspárti állásponttal. A globalizáció a világ egyik alapvető változási formája, és “a globalizáció komolyan vétele” az új munkáspárti politika egyik sarokpontja.²² Ez a nézet, hogy tudniillik a globalizáció valami új, hogy a “világrendszer különbözik a korábbitól”²³, központi problematika az új munkáspárti politikában is. Közös továbbá az is, hogy az új világrendszer következményeit és hatásait alapvetően pozitívnak látják, ugyanakkor összekapcsolják annak felismerésével, hogy a nemzetközi igazgatás és szabályozás új formáira van szükség, például a valutapiacokkal kapcsolatban.²⁴ Ugyanakkor szembetűnő különbség van Giddens és az új munkáspárt nézetei között abban a kérdésben, milyen mértékben korlátozza a globalizáció a hazai gazdasági és szociálpolitikai lépéseket. Az új munkáspárti felfogás szerint a globalizáció alapvetően kívülről ható erő, mely a politikát egészen sajátos irányba téríti el, és a “világosztály” értékeinek feltárására indított kutatás olyan politikát eredményez, amely láthatóan egybeesik azzal a kényszerrel, hogy a versengés színtere a globális gazdaság.²⁵ Egészen egyszerűen, ha a kormányok “meg akarnak felelni a globalizáció igényeinek”, akkor nincs választási lehetőségük a kulcsfontosságú politikai területeken és döntésekben.²⁶ Például Coats és Hay az új munkáspárt azon vélekedésével magyarázzák a Bank of England döntési önállóságát, hogy “a globalizáció kényszeríti a kormányt arra, ne osztozzon a monetáris politika iránti felelősségben”.²⁷ Ugyanez a logika érvényesül a többi politikai területen is a jóléti szférától a munkaerőpiac rugalmasságának kérdéséig. “A globális gazdaságra ismételten mint külső tényezőre hivatkoznak, mely korlátozza a kormányzati beavatkozást általában és a gazdasági biztonságért érzett felelősségét különösen”.²⁸ A globális gazdaságirányítás új formáinak kimunkálása nyilvánvalóan kis jelentőségű probléma az új munkáspárti elméletben, különösen, ha szembeállítjuk azzal, mekkora hangsúlyt kap náluk annak szükségessége, hogy alkalmazkodjanak a globális gazdaság követelményeihez, ami “ott van, kinn”, és amire alig van befolyásunk. Ha az új munkáspárti elmélet a globalizációt külső erőnek látja, akkor azt úgy értelmezhetjük, mint annak a tézisnek az erőteljes megfogalmazását, mely szerint a kapitalista gazdaság erősen behatárolja az állami cselekvés terét.²⁹

Ezzel szemben Giddens sokkal szkeptikusabb a nemzetállamok szuverenitásának és autonómiájának erózióját illetően – “a nemzetállam nincs eltűnőben, és egészében nézve a kormány hatásköre inkább bővül, mintsem zsugorodik a globalizáció előrehaladtával”, bár az államhatalmat gyakran csak külső együttműködéssel lehet gyakorolni.³⁰ Ennek megfelelően Giddens a globalizációt soha sem tekinti külső erőnek, mert hangsúlyozza, hogy a folyamatban az államok aktív szerepet játszanak, és sokkal távlatosabb feladatokat fogalmaz meg a globális irányítás számára, mint az új Munkáspárt. Így, miközben az új Munkáspárt kiemeli a globális rendből eredő külső megszorító hatásokat, és szűk mozgásteret lát a globális irányítás előtt, Giddens úgy látja, több élet van még a nemzeti politikában, és nagyobb aktivitásra biztat a globális rendszer megfékezése érdekében.

Giddens azonban túl messzire megy az ellenkező irányban, amikor nem ad rendszeres képet azokról a valós korlátokról, amelyek a globa­lizáció felől érkező nemzetállamokat körülveszik, mivel az “államoknak manapság a globális korlátok és problémák komplexebb szorításával kell megküzdeniük”.³¹ A globalizáció megváltoztatja a nemzetállamok s a globális szereplők és szervezetek közötti erőviszonyokat a multinacionális korporációk javára azzal, hogy ez utóbbiaknak nagyobb lehetőségük van a kilépésre. De a gazdasági hatalom maga is strukturált és rendszeres, és ebben az értelemben is a nemzetállam ellen hat. Ez nem azt jelenti, hogy az állam akár mint önálló entitás, akár a többi állammal együttműködve erejét veszti, illetve hogy többé már nincs ereje kidolgozni önálló politikát vagy stratégiát a gazdasági vagy társadalmi szférában.

Igaz, Giddens “komolyan veszi a globalizációt”, de nem úgy, mint a gazdasági hatalom problémáját, illetve azt, milyen hatása van e hatalomnak a szociálpolitikára. Úgy tűnik, ennek az az oka, hogy Giddens-t alapvetően a globalizáció mint “korunk társadalmi forradalmának” egyik aspektusa érdekli és különösképpen is mint a társadalmi és kulturális változások motorja, amelynek segítségével végül leáldozik a hagyományok világa, és kialakul a reflexív társadalmi rendszer. Ebben a kulturális és társadalmi kontextusban helyezi el Giddens elsődlegesen a jóléti állam(ok) egész problémakörét, ugyanakkor ez az erőteljes hangsúly elhomályosítja a gazdasági hatalom alapkérdéseinek és a jelenkori globalizálódó kapitalizmus jellegének vizsgálatát.

A jóléti államok problémáinak egy másik gazdasági dimenziója, amelyet Giddens szintén a háttérben hagy, a “fiskális válság” fogalma, az a tézis, hogy a szociális kiadásokat az állam már nem tudja fedezni. E nézet szerint a jóléti állam válsága elsődlegesen a finanszírozhatóság kérdése, következésképpen a megoldás a kiadások ellenőrzésére vagy csökkentésére összpontosít. A fiskális válság körüli kérdések mélyén rendszerint az a probléma húzódik meg, hogy ki fizeti a szociális kiadásokat, illetve kik a kedvezményezettjei. A szociális kiadások akkor lesznek fenntarthatatlanok vagy nem finanszírozhatók, amikor az adóterheket viselő társadalmi csoportok részéről ellenállás mutatkozik, vagy amikor az adózásból és kölcsönből származó növekvő állami bevételeknek ellentétes rendszerbeli hatásuk van. A kormányok dilemmája ekkor az, hogy e negatív tendenciákat keretek között tudják-e tartani a haszonélvezők azon igényeivel szemben, hogy megőrizzék vagy fejlesszék a szociális politikát. A fiskális válság a hetvenes évekkel kezdődően a jóléti állam elhúzódó krízisének lényegi jelensége volt. A baloldali vagy marxista variáns az állam fiskális válságát a tőkefelhalmozás és osztályharc kontextusában értelmezte. Eszerint a “nem produktív” szociális kiadások fenntartása a profit rovására mehet (és/vagy az inflációs nyomást siettetheti), különösen akkor, ha a szervezett, erős munkásmozgalom meg tudja magát védeni a magasabb adózási értékek terhétől azzal, hogy magasabb béreket követel, és a politikai rendszer révén a jóléti programok fenntartását. De az állam dilemmáját fokozza az a tény, hogy a szociálpolitika részben a tőke igényeire adott válaszként alakult ki. Az új jobboldali vagy neoliberális változatban az kap hangsúlyt, hogy fokozott nyomás nehezedik a szociális kiadásokra különböző csoportok részéről. A speciális érdekekhez a bürokraták és politikusok önérdeke járul, akik az adófizetők ellenállásával is szembetalálják magukat.³² Láthatjuk, a fiskális válság problémájával mind a bal-, mind a jobboldal behatóan foglalkozott, és a jóléti állam problémáira adott politikai válaszokat az ésszerű ráfordítás szempontja határozta meg.³³ Az adófizetéssel szembeni ellenállás, vagyis hogy már elértük a legfelsőbb tűréshatárt abban, amit az emberek még hajlandóak adózni, különösen is hagyományos okoskodásnak tekinthető. Az új baloldal, úgy tűnik, kritikátlanul átvette ezt a meggyőződést a konzervatívoktól.³⁴ Így hát, miközben a jóléti reformot mint törvényhozási programjának központi elemét hangsúlyozza, egyúttal hangsúlyozza a harmadik utas koncepciókat (jogok és kötelességek, “továbbképzés, nem segély”) a jóléti állam új modelljének megteremtésében. Az új munkáspárti koncepció ezt a prioritást egyértelműen az államháztartási megszorítások keretében helyezi el. Mert az új Munkáspárt számára a “finanszírozhatóság” kérdése még mindig a jóléti problémák lényegét alkotja.

Ebben a kulcsfontosságú kérdésben Giddens elismeri, hogy valóban vannak problémák egyes országokban bizonyos politikai kötelezettségek (például a nyugdíj) fenntartását illetően, és ezzel az új Munkáspárttól eltérő véleményt fogalmaz meg.³⁵ Giddens-nek minden bizonnyal igaza van – különösen az Egyesült Királyságot illetően – abban, hogy elutasítja azt az állítást, miszerint a jóléti állam problémái elsődlegesen a pénzügyekhez kötődnek. Kétségtelen, hogy az Egyesült Királyság nagyobb összegeket tudna jóléti politikára fordítani, és gyenge lábon áll az adózási rezisztenciát igazoló általánosítás. Az ország fiskális válságáról szóló tézisekkel az a baj, hogy a közkiadások határait merevnek és objektívnek tekintik: a tőkefelhalmozás csak annyi “teret” enged az állami bevételek révén a reformoknak, amennyit az állam ki tud vonni anélkül, hogy tönkretenné magát a felhalmozási folyamatot, és ez a tér szükségképpen szűkül vagy tágul annak megfelelően, ahogy a felhalmozás felgyorsul vagy lelassul; egyértelmű felső határa van, mennyi adót készek az emberek átadni a kormányoknak a szociálpolitikára. Ám ezek a határok a gyakorlatban bizonyos mértékben alakíthatóak, mert a kulturális normáktól és értékektől függenek, és a politikai küzdelmek segítségével is módosíthatók. Például az ellenállás az adózással szemben éppen annyira a thatcherizmusnak mint ideológiának a terméke volt, mint amennyire a thatcherizmusnak mint közpolitikának a korlátozása. És ez az elmélet továbbél, mert a thatcherizmusnak az új Munkáspártra való ideológiai befolyása szorosan egybekapcsolódott az új Munkáspárt félénkségével.

Így az állam manőverező képességét fiskális téren valóban korlátozzák. Hiszen világos: hogy képes-e a kormányzat növelni az állami bevételeket, attól függ, mekkora a felhalmozás vagy a gazdasági növekedés mértéke; könnyebb a szociális kiadásokat előteremteni jó korszakokban, mint rosszakban. De ezen túl, a közkiadások volumene és iránya befolyással van a felhalmozás ütemére. Ez azt jelenti, hogy a kormányokra nemcsak azért nehezedik nyomás, hogy minimalizálják a kereskedelemre nehezedő fiskális terheket, hanem hogy azokat a kiadási programokat és tevékenységeket részesítsék előnyben, amelyek a felhalmozásnak vagy értékteremtésnek adnak elsőbbséget. Giddens harmadik útról szóló elemzésének az az egyik gyengesége, hogy mindezt figyelmen kívül hagyja. De e hiányosság mellett kiderül, Giddens egyetért az új Munkáspárttal abban, hogy hangsúlyozza az “értékteremtésnek” (felhalmozásnak) mint a jóléti politika központi céljának a szerepét.

 

A szocializmus után?

 

A kapitalizmus az egyik olyan “kockázati környezet”, amellyel kapcsolatban a radikális politika feladata egyfajta alternatív társadalmi-politikai formáció kimunkálása. A harmadik út gondolkodói számára persze ez az alternatíva nem a szocializmus, mivel a harmadik utas politika a “szocializmus utáni” világ igényeinek kíván megfelelni. A szocializmus halálának elmélete azt jelenti, hogy “mint gazdaságirányítási rendszer a szocializmus nincs több锳⁶, és különösen is utal a kommunizmus összeomlására, ami véget vetett a kapitalizmus versus szocializmus globális korszakának. Azt jelenti továbbá, hogy nincs “többé koherens alternatív társadalom a láthatáron”.³⁷ Ebből következik, hogy a jóléti politika többé már nem fonódik egybe a szocializmusért folyó küzdelemmel, a jóléti politika többé nem része egy olyan mozgalomnak, amely a kapitalizmus alternatíváját képező (magasabb fokú) társadalmi formát kíván megvalósítani.³⁸

A kapitalizmus felszámolására irányuló törekvések kifulladtak, “csak az lehet a feladatunk, hogy egy sokkal humánusabb kapitalista társadalmat teremtsünk, amely továbbviszi a baloldali értékeket – az egyenlőség, a szolidaritás, a gyengék gyámolításának eszményét –, és amely felismeri azt a szerepet, amit ennek érdekében egy aktív kormánynak játszania kell.”³⁹ Ezt az álláspontot visszhangozzák az új munkáspárti vitákban: az értékek változatlanok maradnak, de nem valósíthatók meg a régi módszerekkel a mai, megváltozott világban – “új eszközök kellenek a régi értékek szolgálatában”. Eszerint különösen is érvényét vesztette a hagyományos szocialista koncepció a haladó politika képviselőiről vagy hordozóiról – a szervezett, a centralizált állammal szövetséges munkásosztályról.

Az állam új szerepének megfogalmazása – nem a régi baloldal centralizált állama, és nem az új jobboldal minimális állama – a harmadik utas gondolkodás lényege.⁴⁰ A szocializmus halála ebben az olvasatban a jóléti rendszer felülről szerveződött állami modelljének álruháját ölti, és ehhez társul a jelenlegi szocializmusnak a jóléti állammal szemben tanúsított védekező magatartása. Ezért hangozhat el az az állítás, hogy a szocializmus semmivel sem tud hozzájárulni a jóléti rendszer újragondolásához, amivel alkalmazkodni tudna a modern világ támasztotta követelményekhez, mert a szocializmus “konzervatív lett”.⁴¹ Igaz ugyan, hogy a jóléti rendszer elleni támadás a szocialistákat védekező pozícióba kényszerítette, ami aztán tovább súlyosbította a jóléti rendszer elhúzódó válságát az elmúlt negyed században, mégsem vehetünk fel kritikátlan nézőpontot. A jóléti államot valami olyan képződménynek látták, amit érdemes védelmezni, de nem fenntartások nélkül – nagyon jellemző volt a szociálpolitika ellentmondásos, vagy elismerő, vagy elmarasztaló értékelése, amikor a munkásosztály érdekeiből és a szocialista értékekből indultak ki.⁴² A szocialista megközelítés egyáltalán nem jelenti a jóléti rendszer felülről szervezett, “állami” modelljét, hanem éppen ellenkezőleg, a lentről induló kezdeményezések szükségességét, például a beszámoltatás és a demokratikus ellenőrzés hatékony mechanizmusainak kidolgozását. Valójában nem helyes dichotomnak tekinteni a fentről és az alulról kiinduló rendszereket. A fogalmak minden esetben túlságosan homályosak ahhoz, hogy további tisztázásuk nélkül használhatóak legyenek.⁴³ De akárhogyan is értsük a fogalmat, a valódi kérdés az, hogyan lehet a két alapelvet kombinálni – például azt, hogy az egyenlőség egyfelől az ellátás színvonalának vagy a szolgáltatás biztosításának azonos minőségét jelentse, de ugyanakkor ezt hozzá kell igazítani a helyi vagy egyéni igények és körülmények adta lehetőségekhez (és ez alulról szerveződő cselekvést kíván). A legtöbb esetben, mint például a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat biztosította “ellátási szerencsejáték” esetében, a régi típusú jóléti állam korántsem volt eléggé központosított vagy felülről szervezett. Az új Munkáspárt egyik legelső tézise szerint a közszolgáltatások terén centralista megközelítést kívánt alkalmazni, mondván: “az alapokat megfelelően kell lerakni”. Az új Munkáspárt irányultsága – második legfontosabb kérdéskörük – a fokozott decentralizáció, a hatalom áthelyezése az alsóbb szférákba és a “szociális vállalkozók” bátorítása.⁴⁴ A decentralizációt és a vállalkozói magatartást igazolhatja, ha kreatív energiákat szabadít fel, és elősegíti a különbözőség kibontakozását. Az egyenlőségnek a szolgáltatások biztosítására vonatkozó szociáldemokrata célkitűzése azonban könnyen áldozatul eshet, amennyiben a különbözőség valójában csak növeli az egyenlőtlenséget. Ez lehet például a következménye annak, ha az általános középiskolák rendszerét a “speciális iskolák” rendszere váltja fel.

A munkásosztály hanyatlása és ennek következtében az osztályalapú politika megszűnte a szocializmus kimúlásának következménye, és egyben a harmadik út egyik kiemelkedő fontosságú témaköre. A szocializmusnak lényegi eleme volt a nagy, sőt talán meghatározó munkásság megléte, amelynek sajátos érdekei vannak, és képes arra, hogy gazdasági és politikai küzdelemben progresszív társadalmi változásokat teremtsen. A jóléti államot, amelyet Pierson a hatalmi források modelljének nevez, részben legalább lehetett úgy tekinteni, mint a munkásosztály érdekeinek győzelmét “az alulról ható nyomás” révén.⁴⁵ Bár Giddens a kapitalizmus alapvető problémájának tekinti a gazdasági polarizálódást, ezt a jelenséget mégsem elemzi az osztályok közötti munkamegosztás és szembenállás szempontjából. Nála a politikát már nem az osztályok megosztottsága jellemzi – a kétkezi munkásság száma jelentősen csökkent, a politikai magatartás és értékek már nem esnek egybe az osztályhelyzettel, a pártok és az osztályok közötti kapcsolatok megszakadtak.⁴⁶ Ennek következtében a jóléti államhoz sem közelíthetünk már az osztályharc fogalomrendszerével, még kevésbé tekinthetjük a szocializmusért folytatott hosszú távú folyamat részének.

Függetlenül attól, milyen potenciállal rendelkezik még a munkásosztály egysége, fogadjuk el, hogy csak kevés jele van az egységes, többségi munkásosztály létének, és csekély az esélye annak, hogy a közelebbi jövőben kialakul. Pierson szerint “az erőforrások modelljének legnagyobb buktatója az, hogy még a legkedvezőbb terepen is működésképtelennek látszik”.⁴⁷ Ugyanakkor éppen a szociálpolitika területén azt látjuk, hogy nem szűnnek meg az osztályalapokon szerveződő küzdelmek. De ennél is fontosabb, hogy Giddens téved, amikor az osztály fontosságát azonosítja annak képviseletével. Egy társadalmi osztály akár rendelkezik képviselettel, akár nem, az alapvető osztálykülönbség a tőke és a munka között a kapitalista társadalmak lényegi “strukturáló dimenziója” marad, és nem helyes, ha pusztán csak a szegények és a gazdagok közötti szakadéknak vagy a kiterjedt szegénység és társadalmi kirekesztés problémájának tekintjük. Ez a nézőpont figyelmen kívül hagyja az egymással ellentétes osztályérdekek ma is érvényes jelentőségét.⁴⁸ Az osztályoknak ez a konfliktusa továbbra is meghatározza a kapitalizmus fejlődését, és még aktuálisabban a probléma lényegére tapint a jóléti állam céljait és a szociálpolitikai reform számos aspektusát illetően. A minimálbér bevezetését például tekinthetjük a “régi munkáspárti” csomag jelentős elemének, amely most az “új munkáspárti” csomagba is belekeveredett. És annak ellenére, hogy az új munkáspárti politika a “szociális partnerség” fogalmaival ragadja meg a problémát, a minimálbér elveiről és mértékéről folyó vita a szakszervezetek és a munkáltatók között csak az osztályérdekek megnyilvánulásaként értelmezhetők. Ugyanez érvényes a munkások jogi védelmének eszközeire vagy a segélyek mértékének megállapítására. Általánosabban szólva, mivel a szociálpolitika főképpen azzal foglalkozik, hogy kielégítse a munkaerő alapvető szükségleteit megfelelő javakkal és szolgáltatásokkal, sok függ attól, milyen mértékben kezelik a munkaerőt árucikkekként, következésképpen az osztályérdekek szorosan összefonódtak a jóléti állammal. A lényeg az, hogy a szocialista értékek akkor szilárdak, ha osztályérdekekben gyökereznek. Ez a szoros kapcsolat egyben értékmérője a baloldali értékekre alapozott politikának is.

 

A gazdasági polarizációval szemközt – újraelosztás vagy “belefoglalás”?

 

A baloldali (szocialista és szociáldemokrata) politika raison d’être-je a kapitalizmus reformja és átalakítása: a gazdasági hatalommal való konfrontálódás, a piaci erők szabályozása és korlátozása, valamint az egyenlőtlenség csökkentése. A mai világ – bár lehet másképpen is jellemezni – a “kapitalista reneszánsz” és az “újjászületett kapitalizmus” korszaka, nemcsak globális hatása és az alternatívák kimúlása miatt, hanem mert a neoliberális ideológia meghatározó befolyása új életre keltette.⁴⁹ Ezért Marquand úgy véli, “az újjászületett szociáldemokrácia feladata nem más, mint korunk vad kapitalizmusának újra megszelídítése.”⁵⁰

Ez a cél teljességgel hiányzik az új munkáspárti diskurzusból. Nem azt állítjuk ezzel, hogy az új Munkáspárt teljességgel lemondott volna a gazdasági beavatkozás eszközéről, például arról, hogy “tisztességes követelményeket” állítson fel a munkában, vagy hogy megállapítsa a minimálbér összegét, de programjukban ez a kérdés kisebb jelentőségű a rugalmas munkaerőpiac és a piaci erők hasznának problémájához viszonyítva. A piaci erők hatáskörének kiterjesztése és a kormány beavatkozási lehetőségeinek korlátozása – a harmadik út célja.⁵¹ A kapitalizmus a gazdasági dinamizmus vagy hatékonyság forrása, amely a harmadik utas politika szerint kéz a kézben jár majd a tisztességgel vagy társadalmi igazságossággal. A célkitűzés, hogy “tisztesség és hatékonyság” járjon együtt, sokszor mutatkozik – ellentétben a régi stílusú szociáldemokrácia értékeivel – a harmadik út alapértékének. Az az álláspont, hogy a társadalmi igazságosság a gazdasági siker előfeltétele, központi témája volt a Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság munkájának, és ezt a gondolatkört az új Munkáspárt is átvette.⁵²

A baloldalon a társadalmi igazságosság eszméje alapján mindig azért harcoltunk, hogy “mindenki egyenlő lehetőséget kapjon”. Most, modern világunkban, a gazdasági szükségszerűség is ésszerűsíti e célt. Ma ugyanis az emberi tőke a lényeges, nem a föld vagy a gép. Ha egyetlen ember képességeit is elvesztegetjük, azzal az egész nemzetet szegényítjük el… A tudatlanság és az alacsony iskolázottság korlátozza egy nemzet gazdagodását, és önmagukban ezek nem egyszerűen megbocsátható hibák. Ma a tisztesség és a vállalkozás valóban kéz a kézben járnak. Ez a modernizációs üzenet lényege.⁵³

Itt a társadalmi igazságosság az egyenlőség eszméjéből következik, ámde annak szűk meghatározása a “lehetőségekből” indul ki, mintha a kapitalizmus, mely úgymond a legkevésbé sem korlátozza a lehetőségeket, ma ténylegesen igényelné, hogy “mindenkinek legyenek lehetőségei”. Sőt, a tudáson alapuló globális gazdaság keretei között, ahol a versenyképesség az emberi tőkén múlik, a társadalmi igazságosság és a hatékonyság boldog párt alkot. Az egyéni szükségletek (több lehetőség) és az üzleti érdekek (fejlett humán tőke) összefonódnak – “a modernizáció legfontosabb feladata az, hogy a humán tőkébe fektessen be: készítse fel az egyes egyéneket és a vállalkozásokat a jövő tudásalapú gazdaságában való szereplésre”.⁵⁴ A humán tőkébe való befektetés a társadalmi kirekesztés elleni hatékony eszköz, és ezt jelenti a társadalmi igazságosság a modern szociáldemokráciában.

Ezzel szemben Giddens sokkal egyértelműbben felismeri, hogy a kapitalizmus a forrása azoknak a problémáknak, amelyeket a baloldali politikának meg kell oldania – az ő terminológiájában a kapitalizmus a modern világ egyik “kockázati közege”, és az a kockázat, amit a kapitalizmus teremt, a “gazdasági polarizáció”, vagyis az egyenlőtlenség.⁵⁵ Amikor Giddens ebben jelöli meg az alapvető problémát, amellyel kapcsolatban a radikális politikának az a feladata, hogy alternatív társadalmi-politikai formát hozzon létre, akkor nyilvánvalóan teljes egyetértésben van a régi stílusú szocializmussal. Továbbá, úgy tűnik, hogy egy kulcsfontosságú régi szocialista értéknek itt nagy szerepe van, és ez az érték az egyenlőség. S a hagyományos szocialista politikának igazán lenne mit tennie az újraelosztás terén. Hogyan is lehetne másképp a szocialista értékeket fenntartani?

Giddens kitart amellett, hogy “az újraelosztásnak nem szabad lekerülnie a szociáldemokrácia napirendjéről”, ennek oka pedig a gazdasági polarizáció káros hatásaiban keresendő, nevezetesen abban, hogy ez a jelenség a társadalmi kohéziót fenyegeti. Ez az esélyegyenlőség fogalmával együtt a fő probléma, mert – ahogy Giddens értelmezi – a “startvonalnál” lehet egyenlőség (ha egyáltalán), de ez a célnál még mindig nagy mértékű egyenlőtlenséghez vezethet, és – ami ennél is fontosabb – a privilegizált egyének a szerzett előnyöket át tudják majd adni gyerekeiknek, ezzel pedig az esélyegyenlőség össze is omlik.⁵⁶ Ezért “az esélyegyenlőség támogatása … továbbra sem teszi szükségtelenné a vagyon és jövedelmek újraelosztását …, mert az életesélyek a generációs váltások során áthelyeződhetnek.”⁵⁷ A fentiekből adódó következmény, “hogy a vagyonadónak napirenden kell maradnia, különösen akkor, amikor az örökléséről van szó”, s ez bizony feltűnően hiányzik az új Munkáspárt céljai közül.⁵⁸ Az újraelosztás másik oka, hogy “mindig lesznek olyan emberek, akiknek szükségszerűen korlátozott lehetőségeik lesznek, vagy akik elmaradnak, amikor másoknak valami sikerül”⁵⁹. Giddens szerint a progresszív adózásnak mint újraelosztási mechanizmusnak továbbra is lényegi szerepe lesz.⁶⁰

Ezen túl azonban azt, hogy az újraelosztás elvének való elkötelezettség mit is jelent a gyakorlatban, nem fejti ki részletesen, és kétségekkel, megszorításokkal bástyázza körül.⁶¹ Ennek pedig az a fő oka, hogy az új Munkáspárt a folyamat végénél várható egyenlőtlenség korlátozásánál fontosabbnak tartja azt, hogy az esélyegyenlőség maximális legyen. A szerző legfontosabb kérdésfelvetése itt az, hogy helyesli a hangsúlyok áthelyezését a “lehetőségek újraelosztásának” javára. Az emberi képességek kiművelésének, amennyire csak lehet, meg kell előznie “az esemény utáni” (munkanélküliséget követő) újraelosztást.⁶² Valóban, noha “a célkitűzéstől eltérően az esélyegyenlőség tipikusan inkább magasabb, mint alacsonyabb egyenlőtlenséget produkál, ahelyett, hogy megpróbálnánk ezeket a következményeket enyhíteni, el kellene fogadnunk őket”.⁶³ Ezért aztán valóban elég gyenge az újraelosztás iránti elkötelezettség. Giddens úgy erősíti fel ezt a hangsúlyeltolódást, hogy kissé tiszteletlenül úgy fogalmazza újra a minőségnek mint releváns szocialista értéknek a jelentését, hogy az újraelosztás módszerét többé-kevésbé kizárja a lehetőségek sorából.⁶⁴ “Az új politika az egyenlőséget mint beletartozást, az egyenlőtlenséget pedig mint kizárást dedfiniálja”.⁶⁵ Ami az új Munkáspártot illeti, a társadalmi igazságosság elválik a célként meghatározott egyenlőségtől, és a társadalmi kirekesztés összefüggéseiben definiálódik.

Hogy vajon a társadalmi kirekesztést valóban meg lehet-e különböztetni a szegénységtől, a válasz meglehetősen bizonytalan az ismert bírálat hatására, hogy t.i. elvonja a figyelmet az egyenlőtlenség tágabb struktúrájától, melynek a szegénység és a kirekesztés csak egy része.⁶⁶ Ez azt sugallja, hogy e struktúra mindaddig legitim, amíg megkönnyítjük a társadalom alján lévőknek a “fősodorba” való beilleszkedését. De a harmadik útról pontosan azért pereg le ez a kritika, mert legitimnek fogadja el a lehetőségek és választások következtében kialakuló egyenlőtlenségeket. Erre gondolnak akkor, amikor arról beszélnek, hogy a támogatások azért szükségesek, mert ezek az esélyegyenlőség alternatívái⁶⁷, illetve “a megtérülő erőfeszítések és felelősségek súlyát” megadják.⁶⁸ Giddens felismeri az önkényes kirekesztés problémáját a társadalom csúcsán és alján is, és azt mondja, a megelőzéshez többek között olyan egyetemes jóléti rendszerre van szükség, amely képes fenntartani az állampolgárok közös erkölcsiségét. De Giddens nem beszél annak a lehetőségnek a korlátozásáról, hogy valaki kívül maradjon a jóléti államon, sem pedig arról, hogy a privilegizáltak felelősséggel tartoznak a társadalom többi tagjának, főképpen az adórendszer révén.

 

Jogok és kötelességek

 

Ezzel szemben a társadalom alján tapasztalható kirekesztettség problémájára adott válaszban erősen hangsúlyos a felelősség kérdése. Való igaz, itt találhatjuk fel a harmadik út központi elvének vitatható jellegét, mégpedig abban a kijelentésben, hogy a jogokat ellensúlyozni kell a megfelelő kötelességekkel vagy felelősséggel.⁶⁹ Ha létezik új, harmadik utas jóléti modell, akkor ez a lényege. Az állam felkínálja a társadalmi igazságosságot – ami a jogok valamiféle elvén alapul –, de az ajánlat nem korlátlan, a jogok nem automatikusak, hanem a velük összefüggő felelősségek teljesítésétől függnek. A társadalmi igazságosság a “társadalmi szerződés” formáját ölti. Ez legnyilvánvalóbban a “jóléti ellátás a munkához jutás érdekében” elnevezésű programban látható, amely arról nevezetes, hogy nem biztosít “ötödik lehetőséget” a függőség fenntartására.⁷⁰ A szociális jogok fogalma, amely mindig is problematikus és bizonytalan volt, ebben a megközelítésben nagyon lejáratódik, mert a jogok itt ténylegesen abszolút jogok maradnak.⁷¹

A jogokról szóló megfogalmazások gyakorta kihagyják vagy körülírják a lehetőségek és a hozzáférés lehetőségének fogalmait. Ez nagyon jelentős hangsúlyeltolódás, mert azokat a cselekvéseket emeli ki, amelyeket az egyes egyéneknek kell megtenniük, ha profitálni akarnak a lehetőségekből, ha a lehetőségeket a gyakorlatban is igénybe akarják venni.⁷² A kormány szerepe ebben az összefüggésben az, hogy sokkal inkább “elősegít”, mint ellenőriz vagy biztosít, “átruházva … az egyes egyénekre …, hogy valódi képességeiket kibontakoztassák”, és “biztosítja nekik a túléléshez és a prosperitáshoz szükséges feltételeket”.⁷³ Az új Munkáspárt céljainak ezt a hangsúly-áthelyezését Levitas egy példával világította meg: “a foglalkoztatási biztonság problémája az új fogalomkörben úgy jelenik meg, mint az a képesség, hogy új munkahelyet találjanak az emberek, nem pedig az egyes munkahelyek biztonságaként… A bizonytalanság már nem úgy jelenik meg, mint a gazdaság és a munkaerőpiac strukturális jellemzője. Sőt, a munkahely biztonságát magának az egyénnek kell megteremtenie.”⁷⁴

 

Kreált kockázat és “önmegvalósítás”

 

Giddens megfogalmazásában “a harmadik utas politika általános célja, hogy átsegítse az állampolgárokat korunk forradalmi változásain.”⁷⁵ Ezek a forradalmak indukálták a modernizáció második hullámát, lényegi sajátosságuk, hogy a hagyományos társadalom végét és a reflexív társadalom kialakulását jelentik. A jóléti állam problémái főképp abból fakadtak, hogy a jóléti struktúra a modernizáció első hullámának igényeihez alkalmazkodott. Abban a világban még a tradíciók diktálták a társadalmi normákat, amiket öröknek tekintettek, és döntő volt a szocializmus céljait és jellemző sajátosságait illetően, hogy a társadalmi és gazdasági élet alárendelődött az emberi ellenőrzésnek. E modellnek központi eleme volt a jóléti állam. Mivel a régi típusú jóléti államot a kockázatok kivédésére hozták létre, Giddens terminológiájával a “külső kockázatok” elhárítására volt képes. A kockázatok ebben a szerkezetben a kiszámítható, előre megjósolható veszélyeket jelentik, és “a társadalmat a kockázatoknak viszonylag stabil elosztása” jellemzi.⁷⁶ A legfontosabb elv szerint a kockázatokat a hagyományok vagy a társadalmi normák irányítják, illetve határozzák meg, és többé-kevésbé sorsszerűeknek kell őket tekinteni. Számos ilyen hagyomány van, amelyek negatívan hatnak a jóléti állam működésére, mint például a nemek szerepével, a fizetett munka fontosságával és meghatározásával és a gazdasági jólét (produktivitás) fogalmával kapcsolatos tradíciók.⁷⁷ A társadalmi normák, mint például a produktivitás, ilyenformán lehorgonyozták a jóléti államot. Az a mély válság, mellyel a jóléti államnak manapság kell megküzdenie, abból ered, hogy korunk tradícióktól elszakadt, reflexív társadalmában ezek a normák meggyengültek. A jóléti államnak a külsődleges kockázatok helyett ma “a kreált” kockázatokkal kell megküzdenie. A mindennapi élet a kreált kockázatot olyan mértékben mutatja fel, amennyire a mindennapok tradíciói elolvadnak – amennyire a természeti és a társadalmi normák tapasztalata egyre jobban veszít “végzetszerűségéből”, és a kockázattal “cselekvően lehet szembeszállni azon kapcsolatrendszer keretei között, melyek reflexív módon szerveződnek”.⁷⁸ A kockázatokat többé már nem lehet előre megjósolhatóaknak és rutinszerűeknek tekinteni, mert átkerültek az egyének aktív döntéseinek a fókuszába, azaz az “élet-politika”⁷⁹ részeivé lettek. Ebben az összefüggésben a szociális élet kiszámíthatatlanná válik, és sikertelenek azok a kísérletek, hogy az emberek ellenőrzésük alá vonják a kockázatokat.

A modernizáció második hullámának kontextusában javasol Giddens egy alternatív társadalmi-politikai formát és a jóléti állam új modelljét. Az általa felvetett alternatív társadalmi-politikai formát a kapitalizmushoz való viszonyában ő a “hiánygazdaság utáni gazdaságnak” nevezi. Ez az elv Giddens munkájában erős ökológiai hangsúllyal kapcsolódik szorosan össze; ez a felfogás egyértelmű ellentéte az új munkáspárti koncepciónak, amely a fő hangsúlyt a gazdasági növekedésre és a jólétre helyezi. De az alternatíva, amelynek feladata a kapitalizmussal mint “kockázati környezettel” való konfrontáció, Giddens értelmezésében problematikus, mert a “hiánygazdaság utáni gazdaság” közvetlenül nem kívánja a gazdasági polarizáció alapproblémáját megoldani. A hiánygazdaság utáni gazdaság meghatározását nem a hiány felszámolásának, hanem a hiánnyal való együttélésnek a gondolata alapján adja meg. Bár nem egy nem fejlődő gazdaságot tételez, mégis hangsúlymódosulást mutat, amely szerint “a gazdasági növekedés többé már nem a legsürgetőbb probléma”, sőt, fellép a gazdaságból eredő profit maximalizálása ellen.⁸⁰ Ez a hangsúlyeltolódás mutatkozik meg abban is, hogy háttérbe szorul a “termelékenység” (productivity) jelentősége, amit korábban domináns éthosznak vagy hagyománynak tekintettek, amely a fizetett munka központi és meghatározó szerepét emelte ki.⁸¹ Ezért “egy hiánygazdaság utáni rendszerben megkérdőjeleződik a fizetett munka és a gazdasági megfontolások befolyása.”⁸² Giddens úgy látja, ez az átmenet már mozgásban van annak következtében, hogy a gazdasági növekedés “károssá vagy egyértelműen ellenkező hatásúvá válik.”⁸³ Így a harmadik utas politika vélhetőleg a társadalmi változások mentén alakul. Ugyanakkor világos, hogy Giddens alternatív társadalmi-politikai formája eloldódik a kapitalizmus alapproblémájától, amelynek megoldására eredetileg szerzője szánta. Ez az alapprobléma az egyenlőtlenség és szegénység, de az alternatíva a növekedés korlátozásával foglalkozik, nem pedig a jövedelmek és javak elosztásával.

A hiánygazdaság utáni forma ideája azért kapcsolódik össze a jóléti reformmal, mert belső logikájából következően elutasítja a jóléti államot, amelyet főképpen a gazdasági jólét és újraelosztás fogalmaival határoz meg. Ennek megfelelően a jóléti állam értelmezésében a hangsúlyok már nem a fizetett munka központi jelentőségére és az anyagi gazdagság és boldogság kapcsolatára esnek, hanem elvont “szerződésekre” és “alkukra”. Giddens a gazdagok és szegények között “hajlandósági alkut” képzel el, amely nem a jövedelmek és javak, hanem a munkaalkalmak áramlásáról szólna. Ez “életforma”-szerződés volna, mely a munkához való megváltozott viszonyt jelentené a gazdagok részéről, a szegények “önbizalmáért, integritásáért és társadalmi felelősségért” cserében.⁸⁴

Ez nem jelenti azt, hogy ne számítana a szegények anyagi helyzete, de a jólét hangsúlya az anyagi fejlődésről az “önmegvalósításra” tevődik át, mindez egy olyan társadalomban, ahol az egyének önmegvalósításának eszközei és feltételei mások kezében vannak. Giddens nyelvén fogalmazva, egy tradíciók utáni, reflexív társadalomban a jóléti ellátás szerepét fokozottan át kell alakítani úgy, hogy felvértezze az egyes embert arra, hogy életdöntéseket hozzon, “a nincstelenek gazdasági támogatásának koncepcióját fel kell váltani az önmagát kibontakoztató egyén koncepciójával.”⁸⁵ Itt “az egyén és a kormány közötti szerződés módosul, mivel lényegi elemmé az autonómia és az önfejlesztés – az egyéni felelősség kiterjesztésének eszköze – válik.⁸⁶ Például a juttatások rendszere legyen egyre önállóbb (az egyén vállaljon erkölcsi kockázatot), és bátorítsa az önálló cselekvést, “az aktív kockázatvállaló magatartást” ösztönző eszközök segítségével, “de ha szükséges, akkor legális kötelezettségek révén.”⁸⁷

 

Pozitív jólét

 

A kreált kockázatra adott reakció – az a kockázat, amelyre reflexív megoldás adandó – így a jóléti állam reformját feltételezi, amelynek lényegi célja a társadalmi igazságosság “startkapujának” és az egyenlő lehetőségek maximalizálásának koncepciója. A kockázatoknak mint kihívásoknak a kezeléséhez szükséges képességek kimunkálása és a kockázatvállalás bátorítása a szegénység és más jóléti problémák megoldására szolgál – inkább a “forrásoknál”, mint az újraelosztással vagy az “esemény utáni” módszerekkel, inkább az okokkal, mint a következményekkel foglalkozva.⁸⁸ Giddens azt javasolja, hogy a jóléti állam elvének helyébe a “társadalmi befektető államnak” kell lépnie, amelynek lényege az, hogy “ahol csak lehet, inkább az emberi tőkébe kell befektetni, mint a gazdasági fenntartás közvetlen biztosításába.”⁸⁹

A lehetőségekre, a lehetőségek beváltására és az emberi tőkére eső hangsúly az új munkáspárti gondolkodás jellegzetessége. Jelen van a Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság állásfoglalásában is; négy jelentős javaslatának egyike az, hogy “a jóléti államot biztonsági hálóból a gazdasági lehetőségek ugródeszkájává kell alakítanunk.”⁹⁰ Majdnem ugyanezekkel a kifejezésekkel állapítja meg Blair és Schroeder, hogy “a modern szociáldemokrácia a jogosultságok biztonsági hálóját a személyes felelősség ugródeszkájává akarja alakítani.”⁹¹ A társadalmi igazságosság itt is kézen fogja a gazdasági hatékonyságot, mivel a gazdasági lehetőségek és a személyes felelősség ugródeszkája egyben a gazdaság fokozott versenykészségét és teljesítményét is megdobja. Náluk a jólét és a gazdasági teljesítmény közvetlen összekapcsolása teljesen egyértelmű: “ma pozitív jólétről beszélhetünk, … amely a gazdagság előállításához is szükséges.”⁹² Így az új munkáspárti programnak a munkára, az önmegvalósításra és a részvételre vonatkozó céljait a fizetett munkában való részvétellel és a rugalmas munkaerőpiacok igényeihez való sikeres alkalmazkodással lehet elérni.

 

A szegénység problémáját a gyökereknél kell kezelni?

 

Amikor Giddens a gazdasági támogatás közvetlen módszerével szemben az emberi tőkébe való beruházást és a “lehetőségek újraelosztását” hangsúlyozza, közel áll ahhoz, hogy hamis dichotómiát állítson fel.⁹³ A szegénységet a “gyökereknél gyógyítani” nem alternatívája annak, hogy a szegények anyagi helyzetét meg kell javítani.⁹⁴ Bár Giddens nem utasítja el az újraelosztást, finoman szólva nem lelkesedik érte, és nem is fogalmazza meg pontosan, mi a gyakorlati feltétele annak, hogy számára elfogadható legyen. A továbbiakban azonban kiderül, a szegények anyagi helyzetének javítása mégis szükséges feltétele lehet annak, hogy élni tudjanak a lehetőségekkel, mert például “az elszegényedett segélykérők nem a legjobb alanyai a ’jólét a munkáért’ programoknak.”⁹⁵ Egy másik, ezzel kapcsolatos problémát okoz az, hogy a lehetőségek és az önfejlesztő egyén kiemelése elsiklik afölött a tény fölött, hogy bizonyos csoportok sokkal érzékenyebbek a kockázatokra, mint mások.⁹⁶

A harmadik út elképzelése az “önfejlesztő” állampolgárok alkotta társadalomról látszólag egybeesik a szabadság és autonómia elveivel, amelyek a modern politikai gondolkodás prominens elemei. Az elv lényege, hogy az egyes ember “felelős” saját életéért. De mint megoldás mai világunk jóléti bajaira, inadekvát az a cél, hogy támogassuk azon képességek kibontakoztatását, amelyek révén “a potenciális veszélyeket hasznos kihívásokká lehet átalakítani.”⁹⁷ Nem az a baj, hogy az elképzelés ellentmond a jóléti kérelmezőről mint tehetetlen áldozatról alkotott képnek. Az egyéni képességek fejlesztése és ellenőrzése annak érdekében, hogy az egyén szembenézzen a kockázatokkal és legyőzze őket, a szociálpolitika dicséretes célja (a tudás megszerzésének állami támogatása jó dolog). A baj főképpen az, hogy az önfejlesztés hangsúlyozásával csökken az esély arra, hogy a munkanélküliség és a szegénység ne gyűrje maga alá életünk irányításának képességét; csökkenti az esélyt arra, hogy e képességek valóban kibontakozzanak, hiszen ezek a kockázatok a struktúrából fakadnak. Úgy tűnik, hogy a szegénység és a munkanélküliség súlyos problémái végső soron a “magatartás” kérdésére egyszerűsödnek le. Ugyanakkor az egyes ember akkor tud megbirkózni a “hatékony kihívásokkal”, amikor a kérdéses kockázatokat “személyes bajoknak” lehet tekinteni, de arról nem beszélnek, hogy a struktúrából eredő “társadalmi problémákat” a dolgok természetéből következően nem lehet így megoldani.

Munkájában Giddens az önfejlesztés gondolatát megtámogatja még azzal is, hogy a külsődleges kockázatról a kreált kockázatra teszi át a hangsúlyt. Ez a hangsúly-áthelyeződés egyfelől azt sugallja, a jóléti politikát úgy kell kialakítani, hogy azokat a viszonyokat tükrözze, amelyek között az emberek ma élnek, azaz reflexíve. Eszerint az álláspont szerint az emberek maguk is azt akarják, hogy képesek legyenek életüket sokkal aktívabban alakítani, és a pozitív jóléti politika feladata, hogy ebben segítséget nyújtson az embereknek. Másrészt, a pozitív jóléti politika szerepe az, hogy rákényszerítse az embereket, aktívan küzdjenek meg a kockázatokkal. Ennek a variációnak az a lényege, hogy az embereknek nem szabad azt gondolniuk, a munkanélküliség és a szegénység külső (azaz a rendszerből fakadó) kockázati tényezők, és hogy majd valaki más – az állam – fogja e bajokat orvosolni. Ebben az értelemben az “önkiteljesítés” és az a szólam, hogy “olyan kötelességeink vannak, melyek összhangban vannak jogainkkal”, egyfajta erkölcsi nevelés elemei, melynek célja a magatartás megváltoztatása. Ez a megközelítés egyfelől a kreált bizonytalanságot – amikor a kockázatokat az egyének reflexíve hárítják el – társadalmi változásnak mutatja, melyre az állam reflektál, másfelől pedig állami stratégiának ábrázolja.

Tehát a harmadik út gondolkodói a “lehetőségek újraelosztását” és az “egyenlő lehetőségek maximalizálását” (ezzel a társadalmi kirekesztés kérdését is megoldva) tekintik társadalmi igazságosságnak. Az egyen­lőséget a “belefoglalás” váltotta fel. A társadalmi igazságosság vagy tisztesség a harmadik utas gondolkodók szándékai szerint kéz a kézben jár majd a gazdasági hatékonysággal és versenyképességgel. Abból indulnak ki, hogy a társadalmi igazságosság elősegíti a gazdaság sikereit azáltal, hogy biztosítja az állampolgároknak a tudáson alapuló gazdaság által megkívánt képességeket. Úgy tűnik azonban, jelentős szakadék tátong két elv között: az egyik a hagyományok utáni társadalomban az egyént úgy festi le, mintha életéről sokkal aktívabban, reflexívebben döntene, mint korábban; a másik elv szerint viszont a belefoglalást (társadalmi integrálódást) nagyon szűken, elsődlegesen a fizetett munka révén kell elképzelnünk. Ez utóbbihoz járul a pozitív jóléti politika általános elve, mely alapvető feltétele az új profit termelésének; ezek együtt pedig szintén azt a produktivista ethoszt erősítik, mely minden bizonnyal idejét múlta a hagyományok utáni társadalomban. Finoman szólva, lényegi ellentét feszül azon elvek között, melyek az önkiteljesítés, a “mindenkinek legyen egyenlő lehetősége arra, hogy veleszületett adottságait megvalósítsa” megfogalmazásban vannak jelen, illetve a munkalehetőségek azon sajátos elve között, melynek révén a “belefoglalást” a gyakorlatban elképzelik.⁹⁸ S miután az egész felfogás a kényszer elemét is hordozza, a társadalmi igazságosság nyilvánvalóan alárendelődik a hatékonyság és versenyképesség mindennél fontosabb céljának. Ebből a szempontból nézve, a “jóléti politika a munkahelyekért” nem más, mint aktív proletarizálási politika.⁹⁹ A kapitalizmus szükségletei láthatóan diadalmaskodnak az emberi szükségletek fölött a harmadik út programjában.

A harmadik út politikájának legfőbb hiányossága a kapitalizmus adekvát megértése és analízise. Nyilvánvalóan kiderül ez abból is, hogy elutasítják a strukturális értékkonfliktusoknak és a konszenzusos társadalom megteremtésének szükségességét. Az osztályszerkezet sajátos formáit és az osztálynak mint a politikai mobilizáció alapjának hanyatlását azonosnak tekintik a társadalmi osztályok és az osztályok közötti érdekellentétek eltűnésével. Ezen alapul Giddens elképzelése a gazdagok és a szegények közötti konszenzusos megegyezésről, mely úgy kezeli a pozitív jóléti politikát, mint az ellentmondó osztályérdekek fókuszát.

Másrészt világos, hogy a pozitív jólét és az emberi tőkébe való befektetés nem oldja meg a szegénység és munkanélküliség kérdését a bajok “gyökerénél”. Ha a lehetőségek újraelosztása kiutat jelent a szegénységből néhány ember számára, akkor melegen üdvözöljük e módszert, de az még mindig csak “esemény utáni” megoldás, hiszen érintetlenül hagyja a munkanélküliség és a szegénység strukturális okait. Giddens azon kijelentése, hogy a kockázat természete megváltozott, napjainkban is félrevezető, nem kevésbé, mint az egyszerű modernizáció idején, mert ezeknek a kockázatoknak az eredete a kapitalista társadalom szerkezeti sajátosságaiban gyökerezik.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Hálával tartozom nevük elhallgatását kérő két bírálómnak, akik a cikk korábbi változatához megjegyzéseket fűztek.

² A. Giddens: The Third Way. The Renewal of Social Democracy, Cambridge, 1998 (a továbbiakban TW) és ennek folytatása, The Third Way and its Critics, Cambridge, 2000 (a továbbiakban TWC); T. Blair: The Third Way, London, 1998; és “Third Way, Phase Two”, Prospect, 2001. március.

³ Blair azon kijelentésével szemben, hogy a harmadik út “óriási hatással van a világpolitikára” (in Prospect, 2001. március, op.cit.), csak Nagy-Britanniában lett a kormányzó párt hivatalos ideológiája (illetve nem is az egész párté, inkább csak a kormányé). Ezen ideológiának az új Munkáspárttal való szerves kapcsolatát Blair erősítette meg, amikor a lehetséges második kormányzati ciklust így jellemezte: “Harmadik út, második fejezet” (Prospect, 2001. március). Blair valóban aktív szerepet játszott a harmadik út nemzetközi népszerűsítése érdekében, és az új Munkáspárt ténylegesen törekszik arra, hogy újragondolja és újra meghatározza helyét a baloldalon. A harmadik útat azonban nem sikerült egyetemes modellé tenni. Ezidáig legjelentősebb eredménye az a “Közös nyilatkozat”, amelyet Blair és Schröder 1999 júniusában jelentettek meg. Az ideológia fogalma nem kedvelt az új Munkáspárt berkeiben, általában pejoratív jelentése van és rendszerint a “régimódi” és “elavult” jelzőkkel társítják. Ugyanakkor a szociáldemokráciát hagyományosan ideológiának szokás tekinteni, és a harmadik utat a szociáldemokrácia megújulásaként propagálják. Tény, hogy a Prospect-ben publikált cikkében Blair azt állítja, a harmadik út “ideológiailag megújította” a középbalt. Jogosnak tűnik tehát a harmadik utat ideológiának tekinteni.

⁴ S. White: “Interpreting the Third Way: Not One Road, But Many”, Renewal, Vol. 6, No.2, 1998. április.

⁵ Polly Toynbee elveti a harmadik utat, mert “használhatatlan politikai térkép a jelen politikai életben és még kevésbé hasznos a jövendő szándékok kijelölésében. A harmadik út kibúvó az önmeghatározás kötelessége alól.” (Guardian, 2001. február 28.) Toynbee szerint a harmadik út nem más, mint képmutatás vagy az a téves meggyőződés, hogy megkerülhető a választás az első és a második út között.

⁶ Az új Munkáspárt társadalompolitikáját és a harmadik út kritikai értékelését adja M. Powell: “New Labour and the Third Way in the British Welfare State: A New and Distinctive Approach?”, Critical Social Policy, Vol. 20, No. 1, 2000.

⁷ Nevezetesen a TW és a TWC-re. Ezekben a műveiben utal azon témákra, amelyeket korábbi munkájában fejlett ki, Beyond Left and Right. The Future of Radical Politics. Cambridge, 1994 (a továbbiakban BLR).

⁸ Giddens, BLR, p.139.

⁹ Giddens, TW, p. 26.

¹⁰ Labour Party 1997 General Election Manifesto, p. 1.

¹¹ Giddens, BLR, p. 153.

¹² A harmadik út nem más, mint “változatlan értékek és célok, de pragmatizmus az eszközöket illetően” (Tony Blair, The Third Way, London, 1998).

¹³ Hogy mindig is több szociáldemokrácia létezett és nem volt egységes doktrína, David Marquand fejti ki “Premature Obsequies: Social Dmocracy Comes in From the Cold” in A. Gamble és T. Wright (szerk.) The New Social Democracy, Oxford, 1999.

¹⁴ BLR, pp. 136-7.

¹⁵ A jóléti állam e dimenzióján az “aktív proletarizáció” fogalma értendő (C. Offe, Contradictions of the Welfare State, London, 1984, pp. 92-100).

¹⁶ BLR, pp. 4-7. Ezen tézisek értékelését lásd P. Wetherly, “Socialism and the ’Social Revolutions of Our Time’”, Imprints, Vol. 3., No. 3., 1999.

¹⁷ BLR, p. 100.

¹⁸ BLR, pp. 100–101. Ezt a megközelítést részletesen lásd Giddens: The National State and Violence, Cambridge, 1985.

¹⁹ Lásd P. Wetherly:’Marxism, Manufactured Uncertainty and the Ecological Crisis’, Contemporary Politics, Vol. 5., No. 3., 1999.

²⁰ Eredeti szemléletű áttekintést nyújt C. Pierson, Beyond the Welfare State, Cambridge, 1998.

²¹ F. Block, Revising State Theory,Philadelphia, 1987, pp. 51–68.

²² Giddens a globalizációt az alábbi rubrikában tárgyalja: “korunk társadalmi forradalmai” a BLR-ben (pp. 78–103), és a TWC-ben (pp. 50–54, 122–162) a globális változást mint a harmadik út politikájának egyik “fundamentumát” tárgyalja.

²³ TWC, p. 122.

²⁴ Giddens hittel vallja, hogy “a gazdasági globalizáció nagyjában és egészben sikeres volt”, és ugyanakkor felszólít a világgazdaság hatékonyabb irányítására, fokozott globális ökológiai tudatosságra, a korporatív hatalom megrendszabályozására, a jóléti politika ellenőrzésére és a nemzetek feletti demokrácia erősítésére (TWC, p. 124).

²⁵ D. Held, “The Timid Tendency”, Marxism Today, November/December 1998.

²⁶ Az új munkáspárt “korábban soha nem tapasztalt mértékben hangsúlyozza, a nemzetközi (valójában globális) folyamatok, nyomások és tendenciák milyen erős korlátot jelentenek, és meghúzzák a politikai lehetőségek határait”. D. Coates and C. Way, “Home and Away? The Political Economy of New Labour”. A tanulmányt a Political Studies Association-ben 2000-ben ismertették. P. 2.

²⁷ Ibid., p. 5.

²⁸ R. Levitas, The Inclusive Society? Social Exclusion and New Labour, Basingstoke, 1998, p. 113.

²⁹ Bár az új munkáspárti elemzésekben a globalizációt sosem kapcsolják össze a kapitalizmus fejlődésével – soha nem gondolnak “a globalizálódó kapitalizmusra”, és az ilyen megszorítások soha nem adják a kapitalizmus bírálatának alapját.TW, pp. 32, 47-48.

³⁰ TW, pp. 32, 47-48.

³¹ D. Goldblatt et al., “Economic Globalization and the National State: The Transformation of Political Power?”, Soundings, No. 7, 1997, p. 76.

³² A jóléti állam válsága baloldali és jobboldali analízésének áttekintését adja C. Pierson, Beyond the Welfare State, Cambridge, 1999.

³³ Így a múlt század utolsó negyedében “a nemzetnek az adókból származó és a szociális juttatásokra fordított kiadása … megtorpant … (Ez) jóléti ellátás volt ugyan, de a szelepet rákapcsolták” (H. Glennerster, Walfare with the Lid On, in H. Glennerster and J. Hills, The State of Welfare, Milton Keynes, 1998, p. 308.

³⁴ “A közérdekű kiadások a nemzeti jövedelem egyik alkotórészeként gyakorlatilag elérték az elviselhetőség határát” (Tony Blair és G. Schroeder: “Közös nyilatkozat”, London, 1999. június 8).

³⁵ “Nem annyira a növekvő költségek és a kielégítésükre rendelkezésre álló összegek jelentik a problémát, mert a forrásokat úgy szervezik, hogy azok egyre kevésbé alkalmasak azon problémák megoldására, amelyeket eredetileg meg kellett válaszolniuk”. (BLR, p. 153.) Más szóval nem fiskális válságról van szó, hanem a kockázat természetének megváltozásáról.

³⁶ TW, p. 3.

³⁷ Giddens in A. Giddens és C. Pierson, Conversations with Anthony Giddens. Making Sense of Modernity, Cambridge, 1998, p. 153.

³⁸ Olyan világban élünk, “amelyben nincs alternatívája a kapitalizmusnak” (TW, p. 24).

³⁹ Giddens, idézi a The Times Higher Education Supplement, 1999. október 29.

⁴⁰ “A neoliberálisok össze akarják zsugorítani az államot; a szociáldemokraták történelmi okok miatt azon voltak, hogy kibővítsék. A harmadik út azt állítja, arra van szükség, hogy visszaállítsuk az államot – tovább kell lépni azok véleményén a jobboldalon, ‘akik azt mondják, a kormány az ellenség’, és azokon a baloldali nézeteken is, ‘amelyek azt állítják, hogy az állam a megoldás’, (TW, p. 70). … azért harmadik út ez, mert határozottan túlmegy a baloldal hagyományos, az állami ellenőrzést, a magas adózást és a termelői érdekeket hangsúlyozó álláspontján, de túlhaladja az új jobboldalnak azt a véleményét, mely az állami beruházás, az adózás és a ‘társadalom’ s a kollekív vállalkozás fogalmát elűzendő ördögi kísértésnek látja” (T. Blair, The Third Way, London, 1998, p. 1). Van valami hiperbolikus és karikatúraszerű abban, hogy a harmadik út kivételességét az állam szerepének hangsúlyozásával igazolják – akárcsak abban a kijelentésben, hogy “elutasítottuk azt az elképzelést, hogy a magasabb adózás önmagáért való cél legyen” (T. Blair, Guardian, 1996. november 23). A régi baloldal és az új jobboldal közötti vitát nem lehet arra a kérdésre leegyszerűsíteni, hogy kevesebb vagy több kormány kell-e, mintha csak a harmadik útnak volna fontos, mire is szolgál a kormány. A thatcherizmus legalább annyira igyekezett az államot átstrukturálni, mint amennyire a méreteit csökkentette. És amikor a kormányzat nagyságáról van szó, az új munkáspártnak az az üzenete, hogy túl nagyra növekedett a régimódi szociáldemokrácia időszakában: “az a vélekedés, hogy az államnak kellene a káros hatású piaci hibákat korrigálnia, túlságosan gyakran vezetett a kormányzat hatáskörének és a kormányzatot követő bürokráciának az aránytalanul megnö­vekedett szerepéhez” (T. Blair – G. Schroeder, közös nyilatkozat, 1999 június). Ezt a kijelentést legalábbis nem könnyű megkülönböztetni egy új jobboldali pozíciótól.

⁴¹ BLR, p. 2.

⁴² Lásd például I. Gough, The Political Economy of the Welfare State, Basing­stroke, 1979.

⁴³ Például egy fölülről szerveződő rendszer elméletileg jelentheti a központi szabályozást vagy a szolgáltatások monopolizálását; az alulról szerveződő modell pedig utalhat arra, hogy egyes egyének a piaci viszonyok között fogyasztóként választanak, vagy pedig hogy ezek az egyének a kollektív döntéséek révén gyakorolnak demokratikus ellenőrzést.

⁴⁴ T. Blair, “The Government’s Agenda for the Future”, 2001. február 8-án elhangzott beszéde; és a “Harmadik út, második fejezet”, Prospect, 2001. március.

⁴⁵ C. Pierson, Beyond the Welfare State, Cambridge, 1999.

⁴⁶ TW, pp. 20/23.

⁴⁷ Pierson, 1999, p. 186.

⁴⁸ Ruth Levitas hasonlóképpen szóvá teszi “a strukturális érdekellentétek tagadását” az új munkáspárti vitákban és a “konszenzuális világ” köszöntését (The Inclusive Society? Social Exclusion and New Labour, Baringstoke, 1998, p. 114). Mouffe bírálja azt a kijelentést, mely szerint “olyan társadalomban élünk, amelyet már nem a társadalmi megosztottság strukturál … az új munkáspárt által képviselt radikális centrizmus valójában a radikális politika alapelvéről való lemondás: az ellenfél meghatározása” (‘The Radical Centre’, Soundings, No. 9, 1998, p. 13).

⁴⁹ A fogalmakat D. Marquand, ‘Premature Obsequies’ p. 10. cikkéből vettük.

⁵⁰ Marquand, ibid., p. 12.

⁵¹ A Blair–Schroeder-féle Közös nyilatkozat azt követeli, legyen “új gazdasági keret, amelyben a kormány minden tőle telhetőt megtesz a vállalkozások támogatására, de sosem gondolja azt, hogy a vállalkozást magát is helyettesítheti. A piacok alapvető funkcióit a politikai cselekvésnek ki kell egészítenie és fejlesztenie, nem pedig hátráltatnia.” Továbbá “az olyan keret, mely lehetővé teszi a piaci erőknek, hogy megfelelően működhessenek, elengedhetetlen a gazdasági sikerhez.” Ehhez társul még az “áldásos erőfeszítések és felelősség fontosságának” felismerése (azaz, hogy el kell fogadnunk a jövedelmi egyenlőtlenségeket, amelyeket a piac generál a társadalmi piramis csúcsán), és olyan “társadalom megteremtése, amely ünnepli a sikeres vállalkozókat” stb.

⁵² Az Egyesült Királyság “lehet sokkal tisztességesebb és sikeresebb: valóban, …egyszerre kell tisztességesnek és sikeresnek lennie ahhoz, hogy e két törekvés egyike is megvalósuljon”, “nem lehetséges szilárd gazdasági siker nagyobb társadalmi igazságosság nélkül. Egyidejűleg igaz azonban, hogy nem teremthetünk társadalmi igazságosságot egy bizony mértékű gazdasági siker nélkül” (a Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság, Social Justice, London, 1994, pp. 17-18).

⁵³ T. Blair, Beszéd a szocialista internacionálé konferenciáján, Párizs, 1999. november 8. Hasonlóképpen, a Blair–Schroeder Közös nyilatkozat is a modern szociáldemokrácia kulcskérdésének tekinti, hogy “nemcsak a társadalmi igazságosságért áll ki, hanem a gazdasági dinamizmusért és a kreativitás és innováció fejlődéséért is”. “…mindenkinek joga, hogy egyenlő esélyeket kapjon az életben a vele született képességek kibontakoztatására… És ami helyes etikai szempontból a század 90-es éveiben, az hasznos a gazdaság számára is… A jövő dinamikus gazdaságai azok lesznek, amelyek lehetővé teszik mindenkinek, hogy kamatoztassa képességeit. Vagyis egy ország vagy cég prosperitása csak akkor biztosított, ha minden emberből ki tudjuk hozni a legjobb képességeket, és ez csak akkor történhet meg, ha állandóak és mindenki számára adottak az egyenlő lehetőségek” (Gordon Brown, “Why Labour is Still Loyal to the Poor”, Guardian, 1997, augusztus 2).

⁵⁴ Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat, ibid.

⁵⁵ Giddens véleménye szerint a szegénység és egyenlőtlenség globális méretekben nem írható a kapitalizmus számlájára, “bár aligha kétséges, hogy a kapitalista piacok gyakorta polarizáló hatással vannak a gazdagság és jövedelmek elosztására” (BLR, p. 98).

⁵⁶ Tw, pp. 101–102.

⁵⁷ TWC, p. 89.

⁵⁸ TWC, pp. 101–102. Általában nincs szó az újraelosztásról, a vagyonadóról pedig különösen nem Blair és Schroeder Közös nyilatkozatában (ibid.), sem pedig Gordon Brown dolgozatában, amikor azt tárgyalja, hogy mindenkinek egyenlő esélyeket kell adni “állandó, életen át tartó és a körülményekhez alkalmazott” esélyegyenlőség révén (ibid, 1997).

⁵⁹ TWC, p. 89.

⁶⁰ TWC, p. 96.

⁶¹ TWC, pp. 96–99.

⁶² TW, pp. 100–101.

⁶³ TWC, p. 86.

⁶⁴ Alan Carling, “New Labour‘s Policy: Tony Giddens and the Third Way”, Imprints, Vol. 3, No. 3.

⁶⁵ TW, p. 102; BLR, p. 182.

⁶⁶ A szegénység és társadalmi kirekesztés közötti különbséget tárgyalja Carey Oppenheim, “An Overview of Poverty and Social Exclusion”, in Carey Oppenheim (ed.), An Inclusive Society, IPPR, 1998.

⁶⁷ TWC, p. 86.

⁶⁸ Blair és Schroeder op. Cit. Gordon Brown mint nem kívánatost, elutasítja a kimenetnél elérendő egyenlőséget: “ami az emberek érzékét ma Nagy-Britanniában sérti, nem az, hogy néhányan, akik keményen dolgoztak, meggazdagodtak. Az embereket az bőszíti fel, hogy a körülmények millióktól tagadják meg saját képességeik kibontását…Ezzel az egyenlőtlenséggel kell nekünk foglalkoznunk” (op. Cit.)

⁶⁹ Mint egyik alapelvét, a harmadik út “javasolja, hogy szülessen új társadalmi szerződés azon az elven: “nincsenek jogok felelősségvállalás nélkül”. Akik profitálnak a társadalmi javakból, azoknak ezeket egyfelől felelősen kell használniuk, másrészt cserében vissza kell adniuk valamit a közösségnek” (TWC, p. 52. Lásd még TW, pp. 65-66). “Túl sokáig volt az, hogy az állammal szemben a jogokért támasztott követelés különvált az állampolgári kötelességektől és a kölcsönös felelősség imperatívuszától az egyének és intézmények részéről… A jogok, amelyeket élvezünk, híven tükrözik, milyen kötelességeink vannak: jogok és lehetőségek felelősség nélkül csak az önzés és mohóság melegágyai” (Tony Blair, The Third Way, London, 1998). “A múltban: … túl gyakran esett meg, hogy a jogok a felelősség fölé emelkedtek, ám az egyénnek saját maga, családja, környezete és a társadalom iránti felelősségét nem lehet az államra áthárítani. Ha elfeledkezünk a kölcsönös kötelezettségek elvéről, akkor a közösségi szellem és a környezet iránti felelősségtudat elhalványul, növekszik a bűnözés és a vandalizmus, és a jogi rendszer is talaját veszti” (Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat).

⁷⁰ “Az új politika, hogy a munkanélkülieknek munkát és továbbképzést kínáljunk, szociáldemokrata prioritás – de mindenkitől elvárjuk, hogy éljen a felkínált lehetőséggel” (Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat).

⁷¹ Lásd Raymond Plant, Modern Political Thought, Oxford, 1991. a szociális jogok elvének értelmezéséről.

⁷² A közös cselekvés célja, hogy “felvértezze az egyéneket a lehetőségeik megvalósításához szükséges energiákkal, és ugyanakkor kötelességük teljesítéséhez is hozzásegíti őket” (Blair, Third Way, Second Phase, Prospect, 2001. március). A jogok helyébe a lehetőségek léptek Blair azon kijelentésében, hogy az új Munkáspárt célja, hogy “olyan társadalmat teremtsen, mely lényegéből fakadóan nyitott és érdemeken alapuló”, de amelyhez “a lehetőségek radikális kibővülése járul, mely igazi felelősségvállalással párosul” (beszéd 2001. február 8.).

⁷³ A miniszterelnök beszéde a Szocialista Internacionálé konferenciáján Párizsban, 1999. november 8-án. Az “elősegítő” államot máskülönben az jellemzi, hogy “nem irányít zajosan, hanem serkent” (Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat).

⁷⁴ Ruth Levitas, The Inclusive Society? Social Exclusion and New Labour, Basinstoke, 1998, p. 120.

⁷⁵ TW, p. 64.

⁷⁶ BLR, p. 150.

⁷⁷ Így például “a kockázat kezelését lehet nagy mértékben külsődlegesként kezelni, ahol… a szerep (nemek) viszonylag stabil” (BLR, p. 169). De ma már a nemek szerepe kérdés lett, megérett az újra meghatározásra, tehát a nemek szerinti régi felfogásra épült jóléti állam anakronisztikus lett. Ehhez hasonlóan, az öregedést külsődleges kockázati tényezőnek tekintették, végzetnek, de ez ma már egyre kérdésesebb vagy “reflexíve elrendelt”.

⁷⁸ BLR, p. 152.

⁷⁹ TW, p. 44.

⁸⁰ BLR, p. 101.

⁸¹ BLR, p. 175.

⁸² BLR, p. 169.

⁸³ BLR, p. 163.

⁸⁴ BLR, pp. 194–195.

⁸⁵ BLR, p. 194. Az önmegvalósító én “olyan embert jelent, aki képes a potenciális veszélyeket hasznot hozó kihívásokká átformálni”, aki a kockázatot “aktív kihívásnak tekinti, melynek önmegvalósítás a jutalma”, és nem jelent olyan embert, aki azt várja, más oldja meg helyette a problémát (BLR, p. 192). Ehhez kapcsolódóan Giddens javasolja egyfajta “generatív politika kidolgozását…mely megengedi az egyéneknek és csoportoknak, hogy bizonyos dolgok bekövetkezhessenek” (BLR, p. 15), valamint javasolja ebből következően “az egyenlőség generatív koncepcióját” (BLR, p. 182). Ez utóbbi “kevésbé alapulna az anyagi javak rigorózus elosztásán, sokkal inkább az irántuk való közömbösségen” (BLR, p. 191).

⁸⁶ TW, p. 128.

⁸⁷ TW, p. 122.

⁸⁸ Azzal, hogy elutasítja a kimeneti egyenlőséget a “lehetőségek folyamatos és elfogadható egyenlőségének” javára, Gordon Brown azt hangsúlyozza, hogy “az egyenlőséget elsődleges elvként kell kezelni” és “a szegénység okait kell megszüntetni … nem egyszerűen a következményeit” (Guardian, 1997. augusztus 2.).

⁸⁹ TW, p. 117. “A jóléti állam helyébe a társadalmi befektető államot kell állítanunk, mely a pozitív jóléti állam kontextusában működik” (ibid.).

⁹⁰ A Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság, Social Justice, Vintage, 1994, p. 1. Ugyancsak itt “egy intelligens jóléti államnak … alkalmassá kell tennie állampolgárait az önfejlesztésre és az ön-támogatásra. Nem kinyújtott kezet, hanem felemelő kezet kell nyújtania” (pp. 7–8).

⁹¹ Közös nyilatkozat

⁹² TW, p. 117.

⁹³ Ruth Lister, “From Equality to Social Exclusion: New Labour and The Welfare State”, Critical Social Policy, No. 55. 1998

⁹⁴ A harmadik utas terminológia szerint az élelmiszersegély még életfontosságú, ennél többet már ki kell érdemelni.

⁹⁵ Lister, 1998, op.cit., p. 219. A gyermekszegénység ugyancsak útját állja az oktatási lehetőségek kibontakozásának.

⁹⁶ “Aligha mondunk újat azzal, hogy azok, akik a modern munkaerőpiac és családi élet fő kockázatait viselik, például a munkanélküliséget, az elvált szülői státust, általában elszegényednek … A kockázat ilyen módon néhány embert súlyosabban érint” (Peter Taylor-Gooby, “Opportunity’s Knocks”, Guardian, 1999. szeptember 27).

⁹⁷ BLR, p. 192.

⁹⁸ Brown, Guardian, 1997. augusztus 2.

⁹⁹ Offe, op. cit.