…azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.
Játszani is tudó költő játszadozik itt a maga halálával. Aztán egy évvel később a játék elkezd komolyra fordulni. Hetvenöt évvel ezelőtt – 1937 decemberében – meghalt egy költő.
*
Homály borult az erdőre,
A csend susog ki belőle.
Denevér száll, szól a kuvik,
Lassan a hold előbuvik.
Ezt az Arany János-verset József Attila írta. Ugyanaz, aki ezt a Petőfi-verset:
Szemed a mély tenger csillogása,
Égen földön nincs, nem akad mása.
Ha engem látsz, lecsukod csendesen,
Sugaráért od'adnám életem!
Meg ezt a Kosztolányi-verset:
A hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
Lassan simítja arcomat a mámor
És bennem most száz élet kergetőz.
Mondhatnánk, hogy, úgy látszik, József Attilának is volt olyan időszak az életében, amikor mások modorát utánozta, s ez természetes is, ha az ember éppen tanulja azt a mesterséget, amelyet azután majd fog még tanítani is.
E feltevés mentén azt kellene várni, hogy a költő-tanonc kiváló mintákat utánoz. Ez bizonyos tekintetben igaz is, méghozzá bravúrosan utánozza sokszor az ilyen mintát. Írt például tizenhétévesen szonettet – klasszikus időmértékes sorokkal:
Egy részeg ember fekszik a síneken,
A bal kezében tartja a butykosát
És hortyog. Alszik hajnali hívesen.
Az Éj az úton most üget el tovább.
Másfelől viszont József Attila ebben az időszakban írt például magyarnóta-szöveget is:
Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,
Aki szenvedésben csókot csókra adjon.
Sőt, van egy olyan alkotástörténeti tény, amely hosszú ideig annyira zavarba hozta a József Attila-szövegek gondozóit, hogy szerették volna meg nem történtnek tekinteni, s ennek érdekében eltitkolták. József Attila ugyanis írt irredenta verset is, méghozzá kifejezetten tehetségtelen, pocsék irredenta verset:
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
József Attila gyakorolgatta volna, hogy megtanulja, a tehetségtelen fűzfapoézis fortélyait is? Inkább valami másról kell hogy szó legyen itt, mint stiláris eszközök használatának tanuló utánzásáról.
*
A stílus maga az ember – tartja egy régi mondás. S a modern pszichológia felfedezte, hogy ez olyannyira így van, hogy nemcsak az történik, hogy a stílusommal elárulom, hogy milyen ember vagyok, hanem az is, hogy annak a stílusnak a megválasztásával, ahogyan mondok vagy teszek, sőt ahogyan csak magamban érzek vagy gondolok valamit, bizonyos értelemben alakítani tudom, hogy olyan embernek az identitását vegyem magamra, mint akinek a stílusát mintául választottam.
Pár évvel ezelőtt egy színházi előadásban a színművész rájött, hogy József Attilánál minden egyes mondat vagy szó mögött fel kell kutatni, milyen lehet társadalmi azonosságát tekintve az az ember, akinek ez a szöveg a stílusát tekintve megfelel. A jó drámában, persze, a szöveg a különböző személyek társadalmi azonosságának felel meg. De Jordán Tamás akkor nem színpadi művet adott elő, s nem különböző személyeket akart a szemünk elé idézni. Hanem azt az egyetlent, aki József Attila volt. Egy olyan füzetnek egymást követő szavait idézte fel az az előadás, amelynek József Attila azzal a szándékkal ült elébe, hogy lejegyezze belé mindazt, ami, bármiféle tartalmi vagy formai megkötés nélkül, szabadon eszébe ötlik, hogy a modern pszichológiának Freud által feltalált eljárásával ezeknek analízisével – pszichoanalízissel – megfejtse, miféle emberi azonosságai produkáltatták József Attila nevű személlyel azokat a szabad ötleteket, amelyeket, íme, jegyzékbe foglalt. S amikor a József Attilát alakító színész minden egyes mondat vagy szó mögött felkutatta, milyen társadalmi azonosság felel meg neki, akkor sorra eljátszotta nekünk: azt, aki korabeli reklám szövegének a címzettje – aki a diákhumor nemzedékről nemzedékre szálló folklórjából mond egy mondókát – aki káromkodik – aki felmondja apjának, anyjának, nővérének egyik-másik szidalmát, amelynek emlékét gyermekkorából őrzi – aki gyorsan felmondja az összes lehetséges obszcenitást a magyar nyelvből – és aki az egyik ilyen szó után a füzetben megjegyzi magának: „Úgy írom le a szót, mintha merném leírni" – egyáltalán, aki bármelyik szövegét kész ironikusan kommentálni – és aki esetleg kommentárját, amely szerint „borzasztó, idegen, kenetteljes hangon írom mindezt, nagyon hazug vagyok", szintén borzasztó, idegen, kenetteljes hangon írja, mint aki nagyon hazug – s aki megdöbbentően mély és igaz vallomást tesz egy megaláztatásról, amely több mint húsz évvel korábban érte: „Nem volt görögkeleti hittan."
Ennyiféle identitása lett volna József Attilának?
A helyzet bizonyos értelemben ennek az ellenkezője. Ha szociális identitáson olyan társadalmi minőségét értjük az embernek, amely egyértelműen minősíti őt mint aki például magyar, nem pedig – mondjuk – német, orosz, vagy román, akkor ilyen társadalmi azonosságot igazán egyértelműen olyasvalakin vehetnénk észre, aki például magyar apa és magyar anya családjában növekedik fel. Ám hogyan vélekedjünk ebből a szempontból olyan emberről, aki erről a vonatkozásáról – tudjuk – így vall:
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
De magyarságához hasonlóan József Attila, társadalmi életrajzában szinte nem is volt olyan tényező, amely egyértelműen jelölte volna ki számára, hogy kicsoda is ő.
Kezdődött mindjárt a nevével. Születésének idején talán nem is létezett fiúk számára banálisabb keresztnév, mint az, amelyet ő viselt – vezetéknévként: József. Viszont keresztneve olyan ritka volt, hogy nevelőapja ki is jelentette, hogy ilyen név – Attila – nincs is, s ezért falusi nevelőcsaládjában Pistának szólították.
Négy és fél éves korától hétéves koráig nevelőapa és nevelőanya nevelte ugyan, de eközben József Attila árva sem volt. Apja nem volt, de nem is halt meg: mindenki (úgy) tudta, hogy csak elment Amerikába.
Anyja nem halt meg, de nem is volt. A férje szökése feletti bánatba belebetegedett s ettől fogva József Attilát amikor egyáltalán, akkor hat évvel idősebb nénje gondozta.
Amikor iskolába járt, ahol a korabeli kategorizálás szerint voltak katolikus gyerekek és másvallásúak, ő ott másvallásúnak is más vallású volt: nem evangélikus, nem református, nem zsidó, mint a többi gyerek, aki hittanórán más osztályterembe vonult a magához hasonlókkal, hanem görögkeleti, akinek ilyen hittan híján még ez a hátrányosabb lehetőség sem adatott meg – ezt panaszolta fel imént idézett mondatában.
Aztán itt van az a bizonyos identitás, amelyet az ötvenes években sokat hallottunk emlegetni: hogy József Attila proletár. Aztán negyven évvel később volt, aki már-már hajlamos lett volna úgy kezelni, mintha csak a Rákosi-korszak ráfogásáról lett volna szó, ha nem is magát a szociológiai tényt tekintve, de az ennek tulajdonított fontosságot mindenképpen. Ugyan miért lenne fontosabb, hogy József Attila proletár volt, mint hogy Ady Endre meg vérbajos. Annak idején Ady rajongói között voltak – tanúságtevők feljegyezték -, akik úgy képzelték, hogy két tény, az hogy Ady Endre zseniális költő, és az, hogy vérbajos, valamiképpen összefügg egymással. Azonban tudjuk, hogy ilyesmit hinni ostobaság: a zseniális költők között semmivel sincsenek nagyobb arányban képviselve a vérbajosok, s éppígy a proletárok sem, mint az emberiségnek abban a másik felében, amely olyanokból áll, akik nem zseniális költők.
Ehhez képest meglepő, hogy maga József Attila milyen gyakran s mekkora hangsúllyal emlegette, hogy ő nem akármilyen, hanem proletárköltő. Mi lehetett vajon, ami az ő számára ezt ilyen fontossá tette?
Az a helyzet, hogy azonosságunknak három emelete épül egymásra. Az alapot személyazonosságunk rakja le: az, hogy az ember például József Attila, ami őt a maga idejében – egyik versében szóvá tette ezt -„már kétmilliárd ember" volt, akitől megkülönböztette. A legfelsőbb szinten általános emberi identitásunk épül, valamennyiünk közös értékeinek a világa. Ha művész vagy, például költő, akkor egyaránt fontos az is, hogy műved a te saját egyéni alkotásod legyen, s az is, hogy az általános emberi értékek világát jelenítse meg,
a mindenséggel mérd magad!
Hogy pedig sikerül-e a művésznek, a költőnek összehoznia azonosságának ezt a két emeletét, a legalsót meg a legfelsőt, az egyest meg az általánost, azon múlik, milyen középső emeletet tud közéjük építeni azokból a csoportokból, ahová nem egyedül tartozik, de nem is valamennyi emberrel együttesen. Mindnyájan kialakítjuk a magunk számára ilyen keretét a szociális identitásunknak: egyikünk a nemzetét, másikunk az osztályát, lesz, aki a vallását, megint más a családját választja olyan csoport gyanánt, amelybe számon tartja, hogy ki mindenkivel tartozik együtt oda, s azt is, ki mindenkit választ el tőle a csoport határa.
József Attila ilyen közvetítőt talált a maga proletári identitásában. Hogy hogyan, ennek megértéséhez tekintetbe kell vennünk egy olyan különlegességét, amelyől ő maga így vall: „Éles eszűnek tudtam magamat, ki az elvont fogalmak hazájában könnyen honára lel… A valóságos életben teljesen tanácstalanul álltam [volna, de] ez az eszmerendszer úgy megfelelt a valóságnak, mint egy többé-kevésbé pontos térkép az ábrázolt földdarabnak." Ő a maga térképét, amelynek mentén majd közlekedni fog az egyéni – József Attila-i – identitás és az általános emberi között, akkor rajzolja meg, amikor – 1925-ben, húszévesen – néhány hónapig Bécsben él a magyar forradalmak emigránsai között, s ott megismerkedik Marx Károlynak azokkal a szövegeivel, amelyekből elbűvöli őt a bennük feltáruló történetfilozófia. Ezt utóbb a maga egyik elméleti szövegében így foglalja majd össze: „Marx négy tényezőből nyert ismeretét egyesítette, [1] elfogadta az ellentétekben történő fejlődés elvét, a társadalmi haladás alapjául megtette [2] az ipart és [3] a munkásságot, amazt mint tárgyi, emezt mint alanyi tényezőt véve számításba s [4] a társadalmi haladás következő állomásaként a szocializmust fogta föl, mint következményt a modern ipar tárgyi oldaláról nézve és mint célt a munkásság alanyi szempontjából."
E négy tényező közül az elsőnek a megértéséhez például mi, magyarok szerencsésen kedvező helyzetben vagyunk: Az ember tragédiájában Madách bemutatja nekünk, hogyan váltják egymást az ellentétes eszmék („mindenki egyért" Egyiptomban – „egy mindenkiért" Athénban – „minden egyén saját magáért" Rómában, és így tovább) és a rájuk épülő társadalmak haladássá illeszkedő sora. Amihez Marx még azt teszi hozzá, hogy minden egyes társadalomban van olyan osztály, amelyet helyzete kiválaszt arra, hogy a korszak eszméjét – a továbbhaladás törvényét – ő hallja, ő értse meg, ő segítse megvalósuláshoz. S hogy a modern társadalomban ez a kiválasztott osztály a József Attila fentebb idézett felsorolásában a második tényező nyomán a harmadik: az ipari munkásság. Amiről azután már jólismert versében – többes szám első személyben szólva, magát is odasorolva – így ír:
a szén, vas és olaj,
a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.
Papok, katonák, polgárok után
így lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.
A József Attilát nagyszerűen értő (és ha úgy adódik, más nyelvre fordítani is nagyszerűen tudó) Kösztler Artur – Arthur Koestler – új hazája angol olvasóinak így mutatja be régi hazájából való honfitársát: „Verseinek egyedülálló minőséget ad gondolatnak és dallamnak csodálatos egysége. A legbonyolultabb és leginkább spekulatív marxista költeményei úgy szólnak, mint népdalok, néha pedig mint bölcsődalok; az »ideológia« itt tökéletesen zenévé desztillálódik."
*
József Attila, amikor proletárról szól, tudja persze, hogy a Marx történetfilozófiája szerint való munkásságon kívül ott van még az a másik is, amely a mindennapi tapasztalatokból néz szembe vele. Ám ezt a kettősséget ő nem úgy fogalmazza, mint én az imént: hogy az egyik munkásságon kívül ott van a másik – hanem hogy e másikon belül találjuk igenis meg azt, amelyet Marx leírása helyez el a történelemben:
Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,
vergődik benn' a mult sikos hala.
A munkabér, a munkaerő ára,
cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.
Ujságpapír az asztalon kenyérrel
s az ujságban, hogy szabadok vagyunk –
poloskát űzünk lámpával s a kéjjel
s két deci fröccsel becsüljük magunk'.
————————————————-
De – elvtársaim! – ez az a munkásság,
mely osztályharcban vasba öltözött.
Ehhez a proletárhoz, akiben a tapasztalati elem úgy van meg egyszerre a Marx szerint valóval, hogy a kettő egy de-vel egymás mellé tehető, ehhez írja József Attila a verseit. Ezt szólítja meg, amikor egy ballada végén a versforma megköveteli, hogy a költő a megszólítottnak a jóindulatába – például régen egy Hercegébe – ajánlja magát s a versét. Vagy József Attila idejében:
Proletár, folytatnám, de unnád;
tudod, hogy nem élsz lazacon –
amíg tőkések adnak munkát
a tőkéseké a haszon.
1933 legelején jelenik meg ez a vers – a Német Nemzeti Szocialista Munkáspárt még nem vette át a hatalmat, vezéréből még nem lett kancellár. Fél évvel később, amikor az amerikai magyar munkáslapban így megjelent verset ideát is meg akarta jelentetni, József Attila, aki soha nem adott ki verset a kezéből addig, amíg nem érezte úgy, hogy a szövegben minden szó tökéletesen a helyén van, most kicsit csiszol a versen:
Testvérem, folytatnám, de unnád.
Ekkor a német munkásság nem csekély hányadának a vezére immáron kancellárként kormányoz, József Attila pedig néhány hónappal később újra kritikus szemmel nézi meg, melyik versén mit lehetne még tökéletesíteni. Ezt a versét például, egyetlen szó változtatásával így csiszolja tovább:
Öregem, folytatnám, de unnád…
Végül 1934 második felében járunk, a német munkás által is hatalomra segített Vezér – Führer – már teszi az előkészületeket, hogy hamarosan megindulhasson az egész világ meghódítására, s József Attila kötetbe gyűjti az utolsó néhány év erre méltónak ítélt verseit. Ezúttal a tökéletesbítő csiszolás e balladán már átfogóbb, s ezen belül az Ajánlásának első sora majd így hangzik:
Attila, folytatnám, de unnád…
József Attila identitás-építményében az egyéni azonosság szintje és az általános emberi értékeké között immáron nincs többé ott a proletári közvetítő. A következményekről már egy új történet szól. Álljon itt belőle – amely majd Balatonszárszón fog végződni, a tehervonat kerekei között – egyetlen fejezet. Az általános emberi identitás emeletén örökemberi értékeknek a hűvös idegenségét találjuk – az egyéni identitásén a közöttük magányosan őgyelgő költőt – a munkásosztály identitásának különössége pedig nosztalgia tárgyaként maradt meg:
bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem…
*
Hetvenöt évvel ezelőtt meghalt egy szocialista proletár. Hetvenöt évvel ezelőtt meghalt egy költő. A kettő azonegy volt.
Tragikusan rövid életében elköteleződött egy történetfilozófia gondolati rendszere mellé. Verseinek felét e gondolati rendszer varázsától elbűvölve írta. Intellektuális ereje, amelyet költői zsenialitására ráadásként kapott a sorstól, lehetővé tette, hogy a gondolatrendszert szembesítse a tapasztalataival, s ne áltassa magát. „Hol csúszott hiba a számításba?" – kérdezte egy nem költői szövegében, s a maga kérdését abban az elméleti munkában meg is válaszolta.
S a szocialista mindeközben költő maradt. S a költő szocialista.
„...azt mondják, hogy meghalok" – írta egy évvel azelőtt, hogy, hetvenöt évvel ezelőtt, tényleg meghalt. Azt mondják, hogy utána a szocializmus is: a maga tapasztalatai alapján a világ végérvényesen elutasította mint bizonyossággal kudarcos formát. De akkor éppolyan bizonyossággal kell gondolni azt is, hogy a szocialista költőről szóló történet csakis olyan emberről szólhat, aki fölött elszállt az idő, akiről a továbbiakban múzeumok és iskolai magyarórák lesznek csak híradással.
S mindeközben József Attila éppolyan élő, mint életében sohasem volt, de halálának pillanata óta bármikor s egyre inkább.
Szociálpszichológiai jelenséggel állunk szemben, s e sorok szociálpszichológus szerzője be kell, hogy vallja: tapasztalatán együtt ámul a többi ámulóval. Ismételjük meg a híradást: a szocializmus meghalt. S hetvenöt évvel ezelőtt József Attila is.
Lehet, hogy a szocialista József Attilával még a következő hetvenöt évben is majd számolni kell?
…annyi mindenfélét hall az ember.
Molnár Zoltán fájón szép albuma, a Fényerdők/Forest of Light tavaly év végén jelent meg. A művész több mint másfél évtized munkáját foglalta össze saját kiadású kötetében száznegyvenöt fekete-fehér képben. Molnár tizenhat éve jár fotografálni Romániába, s megkerülhetetlen társadalmi-művészi lenyomatát készítette el az ezredforduló erdélyi és moldvai világának.