Ungváry Krisztián – úgy tűnik – nem olvasta figyelmesen cikkemet. Annak témája ugyanis legkevésbé sem az ő személye, még csak nem is történészi tevékenységének summázata vagy bírálata – az előbbihez természetesen senkinek semmi köze, az utóbbi pedig (ha van rá ész, erő és energia) valóban szaktudományos kérdés -, bár arról nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy egy ilyen esetleges vitában kizárólag a történettudomány jutna szóhoz. Én azonban – hangsúlyozom, a politikai publicisztika szintjén – magát az Ungváry-jelenséget boncolgattam, utalva arra, hogy milyen mértékig "emésztette fel" a politika a történettudományt.

Ungváry Krisztián munkássága ugyanis véleményem szerint egy olyan általános és nemzetközi trendbe illeszkedik, amely messze túlmutat a "történettudomány" keretein. Nemcsak avval, hogy szubjektivizálja a történelmet (ami természetesen nem csak a jobboldalra jellemző; bármilyen ideológia, legyen az jobb- vagy baloldali, politikai vagy vallási stb. felléphet és fel is lép ilyen igénnyel), hanem sokkal inkább azért, mert ezt teljes szaktudományos apparátussal felvértezve, oly módon teszi, hogy nagyívű (és kis- meg közepes ívű) hipotéziseit megfellebbezhetetlen tényekké konvertálja át: mint sajnálatos módon szemtanúi lehetünk, hasonlóan tényszerűnek kikiáltott hipotézisek alapján manapság háborúkat is indítanak…

E jelenség mindazonáltal nem új, és valóban álságos dolog lenne úgy rácsodálkozni, mintha még soha nem találkoztunk volna ilyesmivel. Az a fajta – nem tudok jobb szót használni rá – cinizmus azonban, amellyel mostanság a gyilkosokat áldozatoknak festik le (függetlenül attól, hogy a tényleges áldozatok valóban bűnösök-e; ez a kérdés persze az elpusztított zsidók esetében csak valóban periferiálisan merül fel, Ungvárynál nem látom nyomát az antiszemitizmusnak) egyre inkább eluralkodik. A történettudomány ebben is csupán a tágabb valóságot tükrözi. Hangsúlyozom: nem azt tartom cinizmusnak, ha a történész mítoszokat rombol, bálványokat döntöget és a valódi tényeket igyekszik feltárni. Ez a feladata. A mítoszok átírása azonban nem más, mint kurzusideológia – kurzus nincs mitológia nélkül, hiszen alapot kell teremteni a historizáláshoz.

Feltűnő és riasztó, ha ez az alap a nácizmus relativizálására épül. Ungváry válaszában azt üzeni nekünk, hogy volt a náci rendszernek egy szakmailag maradandó, sőt, olyan egészséges része, amelyet még Amerika is fel tudott használni a háború után. Nem lehet tudni, hogy ez kinek válik dicsőségére, a náci hadseregnek vagy a szakértelmet "tisztelő" Amerikának, pontosabban a konzervatív jobboldali Amerikának.

Ungváryt ebben az értelemben neveztem a "fidesz-kurzus ifjú házitörténészének". Magyarországon ugyanis eleddig a Fidesz volt az a szerveződés (párt, véd- és dacszövetség, "rablóbanda", mozgalom, nemzetmentő erő… kinek-kinek kedve szerint), amelyik a leginkább emblematikusan képviselte a liberalizmus és a szélsőjobboldaliság látszólag paradox, valójában félelmetesen logikus szintézisét – egyfajta ifjúburzsoá forradalmi hevületet, hogy Tamás Gáspár Miklós frappáns gondolatmenetét idézzem. E kurzus számára náci hadsereg vagy Vörös Hadsereg csak "mennyiségileg" különböztethető meg, a szocializmus minden formája szitokszó vagy legalábbis kriminalizált kifejezés csupán stb. Ezt az amalgámot képviseli egy más szinten Ungváry történészi tevékenysége is – teljesen függetlenül politikai szimpátiáitól és attól, hogy hová teszi az ikszet a szavazólapon. Hogy Ungváry Krisztián nem szereti a Fideszt, én szimpatikusnak tartom, ám ugyanakkor kicsit szánom is őt: helyzete némileg tudathasadásos lehet… Ungváry ugyanis a kurzust sematikus módon csupán a pártpolitikában hajlandó észrevenni: hangsúlyozza, hogy ő személy szerint nem fideszes, de azt mintha nem venné tudomásul, hogy kik használják fel "kritikáját", hogy az általa alkalmazott szélsőjobbos ízesítésű liberalizmus milyen politikai vegykonyhák polcaira kerül, és ott mit főznek ki abból számunkra – mindannyiunk számára, sajnos. Ungváry dörgedelmes és érthetetlenül sértődött válaszában még csak ki sem tér arra a kritikámra, ami a kommunizmus és a fasizmus azonosításának általa is megfogalmazott "fideszes" tézisére vonatkozik (amit egyébként a Népszabadságtól a Fidesz által irányított közszolgálati televízióig oly vehemensen képviselt éveken keresztül). Olykor bizony még a szovjet történelem szakavatott képviselőjeként sem restellt megjelenni a képernyőn Kun Miklóssal vagy a kurzus más jeles és tekintélyes képviselőivel. Feltehetően nem kényszer hatása alatt cselekedett.

Márpedig ez a "fideszes" szellemi eledel, nincs mit tenni, olyan, amilyenné a hozzávalók tették. Attól, hogy maga Ungváry is nyögvenyelősnek találja, még részt vett az elkészítésében. Nemcsak a szerkesztőnek, de a történésznek is "felelőssége" van…

Éppen ez a fajta szervezetközpontú sematizmus (ami egyébként sokkal inkább a mai magyar történészképzés, mintsem Ungváry hibája: a marxizáló sematizmussal együtt a marxista dialektikát is kihajították) vezeti oda Ungváryt, hogy képtelen akár a Wehrmachtot is ellentmodásosságában szemlélni. A korábbi egysíkú ábrázolást egy újabbal váltja fel: abból a felismerésből, hogy a Wehrmacht – természetesen – nem volt, nem lehetett egy monolit náci horda, amelynek minden egyes katonája a Führer nagy céljaiért lángolt, Ungváry tulajdonképpen arra a "posztmodern" következtetésre jut, hogy nem is beszélhetünk a Wehrmachtról mint egységes szervezetről, illetve a Wehrmacht (praktikusan a Wehrmacht katonái) által elkövetett háborús bűntettekről. Senki, akibe csöppnyi józan belátás szorult, nem kérdőjelezte meg, hogy a Wehrmacht, mint fentebb Ungváry is rámutat, "a náci diktatúra szerves része volt, s ezért institucionálisan annak bűncselekményeiért is felelős". Az inkriminált Wehrmacht-kiállítás célja nem is ennek a ténynek egy újabb igazolása volt, hanem éppen az, hogy bemutassa ennek a szervezetnek (és – itt csak a mértékben lehet különbség – tulajdonképpen minden állami és kvázi-állami erőszakszervezetnek) az elembertelenítő, lealjasító, egyszerre atomizáló és homogenizáló hatását az egyes emberekre – vagyis éppenhogy nem "lekicsinylette" a náci diktatúrát, ahogyan Ungváry feltételezi, hanem feltárta annak valódi dimenzióit, rámutatott arra, hogy a nácizmus mint a kapitalizmus irracionális racionalitása milyen elképesztő méretekben hatotta át a társadalmat. Igyekezett rádöbbenteni a nézőket, hogy nem csupán a nürnbergi vádlottak voltak nácik, és hogy milyen mértékig hamis a "parancsra tettem" típusú mentegetőzés. Mint az eredeti kiállítás fogadtatása is mutatta, ez a szembesítés sikeres volt. Az új, átfésült kiállítás már korántsem képes ezt ilyen meggyőző erővel képviselni. Nem tudta az egyénnek a borzalmakban való "alkotó" részvételét mélyebben ábrázolni, noha lehetséges, hogy szakmailag pedánsabb munkáról van szó. (Kinek a pap, kinek a papné…?)

Az eredeti Wehrmacht-kiállítás legnagyobb gyengesége (ki tagadná, volt ilyen is számos) éppen abban rejlett, hogy nem mutatta meg az ellenállás lehetőségeit is – bár ezt az aspektust a szervezők nem is vállalták fel. Persze ez a szemlélet is történelmi: ugyanígy gondolták sokkal tragikusabb eredménnyel pl. azok az olasz partizánok is, akik kifejezetten a Wehrmachtból dezertált katonákra vadásztak, lévén, hogy azokat könnyebb likvidálni, és úgyis "minden német katona náci". Azt is látnunk kell – bár véleményem szerint a Wehrmacht-kiállítás nem esett bele ebbe a hibába -, hogy a fasizmus (és mindenekelőtt a nácizmus) rémtetteinek hangsúlyozása időnként azt a célt szolgálja, hogy elkendőzze a szövetségesek szintén nem túl szívderítő ténykedését. Auschwitz mellett eltörpülhet Drezda terrorbombázása, Buchenwald árnyékában még Hirosima is kifakul…

De az arányokkal mindenképpen csínján kell bánnunk, másfelől fontos látni, hogy mindezek egyazon gazdasági-társadalmi struktúrának különféle megjelenései. Nem játszhatunk a gulaggal, Auschwitz-cal vagy Vietnammal (a sor sajnos mérhetetlenül hosszú lehetne), hogy egyiket a másikkal, vagy a másikat az egyikkel indokoljuk, ideológiai mérlegek serpenyőibe pakoljuk. A tények, a struktúrák valódi feltárására van szükség, és ez a történész feladata, nem pedig az, hogy a szövetségesek bűntetteit a náci bűntettek elbagatellizálásával hangsúlyozza ki, vagy erőltetett párhuzamokat vonjon a náci koncentrációs táborok és a szovjet munkatáborok között (Ungváry még a nyilas és a szovjet kultúrpolitika között is "azonosságokat" vél felfedezni – persze csak szigorúan "szakmai" céllal…).

Ungváry azonban nem az efféle ellentmondásos hozzáállást kéri számon a kiállítókon; sokkal inkább azt sérelmezi, hogy a szervezők nem hangsúlyozzák a felső vezetés, a náci nagykutyák szerinte abszolút meghatározó szerepét: "A népirtás ugyanis nem azért működött olyan hatékonyan – írja -, mert csupa vérengző vadállat vett részt benne. Ellenkezőleg: épp a fent említett munkamegosztás, a racionális tervezés és a hideg kalkuláció tette a náci népirtás dinamikáját oly szörnyűvé".

A kiállítók – helyesen – máshová tették a hangsúlyt: azt mutatták be, hogy miként formált ez a "hideg kalkuláció" "vérengző vadállatokat" a derék német kispolgárokból, munkásokból, családapákból, templomjárókból és szociáldemokratákból stb. stb. Sőt, azt is sugallta: mindez nem feltétlenül a múlt, hiszen a munkamegosztás, a racionalitás stb. egyáltalán nem specifikusan a nácizmus, hanem általában véve a kapitalista termelés sajátja. Ungváry is negligálja, mint annyian a mai "mainstream" társadalomtudósok közül Adorno vagy József Attila figyelmeztetését, mely szerint nem beszélhetünk komolyan a fasizmusról anélkül, hogy a kapitalizmusról ne beszélnénk. Vélhetőleg éppen ez a mögöttes gondolat volt az, ami nem tetszett a kiállítás amúgy liberális szponzorainak sem…

De végül is az Ungváry által kifogásolt írásom – az ő beállítása ellenére – nem a Wehrmacht-kiállítás körüli bonyodalmakról szólt. Az érdeklődő olvasót én is az Ungváry által fentebb közölt statisztikához utalom: ítélje meg maga, hogy ezek miről tanúskodnak. Véleményem szerint éppen nem Ungváry igazáról, aki szemmel láthatóan azt várja el, hogy minden egyes képen jól látható Wehrmacht katonák éppen gyilkoljanak valakit (aminek magánkezdeményezésű fényképezését a náci vezérkar szigorúan tiltotta). Nos, ilyen egyértelmű helyzetet a táblázat alapján "csupán" a kiállított képek egynegyede ábrázol. Nekem elég. Ungváry Krisztián többet várt; de milyen célból? Ungváry sajnálatosan nem is veszi észre, hogy a Wehrmacht tulajdonképpeni "mentegetését" folytatja tovább. Így például publikált és megbízható dokumentumok igazolják, hogy a Wehrmacht-katonák által legyilkolt zsidók száma nem "néhány ezer", hanem több tízezer, ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy éppúgy gyilkosnak tekinthető az is, aki a zsidókat a falusi csűrbe beterelte, mint az, aki rájuk gyújtotta, akkor ez a szám biztosan sok százezerre rúg… A pontos adatok egyébként mindig vitathatóak lesznek, hiszen a nácik nem csináltak adatfelvételt mondjuk a szovjet zsidóság kiirtásának folyamatában.

Ungváry statisztikái nem megbízhatóbbak akkor sem, amikor a szovjet emberveszteségeket elemzi. Egy ilyen publicisztikai jellegű, egy általános jelenségre reflektáló írásban már csak műfaji okok miatt sem térhetek ki részletesebben Ungvári "forráskutatásaira". Mindenesetre Ungváry nem vette a fáradságot, hogy a Gulag és a szovjet emberveszteség tematikájában beleássa magát a legújabb orosz forrásközlések magyar nyelvű publikációiba, amelyeket éppen az általa "bírált" Krausz Tamás szerkesztett egy kötetbe. A kötet anyagai valóban számszerűsítették a veszteségeket – ellentétben Ungváry kompilációival, pedig orosz, magyar és amerikai történészek kiváló munkái segítenek az érdeklődőknek eligazodni a téma szerteágazó problémaköreiben. Más kérdés, hogy nemcsak Ungváry, hanem a magyar szellemi élet szinte egésze, gyakorlatilag a média sem vett tudomást a frekventált téma valóban tudományos vizsgálódásairól. Ezek nem válthatók be szenzációs politikai poénokra. A média "szakemberek" még mindig előnyben részesítik azt a megközelítést, hogy nagyon öreg bácsik nagyon késői visszaemlékezéseit tekintik a Gulag-probléma kiindulópontjának – a tudományos vizsgálódások helyett. A tudomány nemcsak üzletileg, úgy tűnik, politikailag sem kifizetődő a mai hatalom számára.

Ungváry Krisztián történészként nem várhatja el, hogy helyette valaki más fogja megvilágítani azokat az adatokat, amelyeket ő maga ignorált vagy nem volt képes elsajátítani, illetve a tudományos kritika elvárásainak megfelelően felhasználni. A forráskritika ábécéje, hogy ha Ungváry nem ad hitelt (ez persze szíve joga, és a kétely egyáltalán nem alaptalan) az orosz archívumi közleményeknek, akkor nem a másodlagos források alapján próbálja meg cáfolni azokat, hanem kiutazik a megfelelő levéltárakba, és ott ellenőrzi az adatokat – amint ezt nem egy magyar történész manapság is teszi.

Ungváry kolléga válaszában megkerüli az én cikkemben felvetett problémákat. A tőle hozott idézeteket nem is próbálja cáfolni vagy más megvilágításba helyezni. Közvetve elismeri, hogy ő olyan liberális, aki a konzervatív jobboldali, néha szélsőjobboldali történeti koncepciókat preferálja. Azon az úton jár, amelyet a szélsőjobboldali (ettől még nem "echte" náci) beállítottságú Nolte Németországban, a sztálinistából harcos antimarxistává avanzsált konzervatív francia Furet vagy a történeti hamisításairól elhíresült Conquest (hogy Brzezinskit vagy Pipes-t ne is említsük) tapostak ki számára – akiknek munkásságát egyébként az Eszmélet is nemegyszer elemezte kritikai módon. (Mellesleg e szerzők bizony nagyon megsértődnének Ungváryra, ha leliberálisozná őket.)

Írásom alapvetését sem kérdőjelezte meg Ungváry: vagyis célom a szélsőjobboldali liberalizmus (vagy a liberális szélsőjobboldaliság?) mibenlétének és történelem(át)formáló módszereinek rövid feltérképezése volt csupán, és – itt és most – nem szaktudományos vita, így nincs is miért tovább szaporítanom a szót.

Mindössze egy dolog még végezetül: jelen válaszom, akárcsak az Eszmélet előző számában közölt írásom is, publicisztikai jellegű; nem ritka és szerintem etikailag sem kifogásolható ilyen esetben az anonimitás, különösen, ha egy általános jelenségről van szó, és az adott írás által tükrözött álláspont nem egy személy agyszüleménye, hanem vitákban, beszélgetésekben formálódott, innen is, onnan is adódott hozzá egy-egy szempont, ötlet. Cikké csak az egyre feszítőbb kényszer formálta: meg kellene már szólalni valakinek ebben a dologban. Egyszerűen – kínos volt. Kínos, hogy ma még mindig (és újra meg újra) ilyen vitákat kell folytatnunk. Kínos, hogy a szélsőjobb és a liberalizmus házassága hovatovább "polgárjogot" nyert. Nem "gyávaságból" "született" meg hát "Werth Márk", csupán viszolygásból. Egyébként Ungváry Krisztián megspórolhatta volna internetes kutatómunkáját, ha felfigyel arra, hogy ha a Wehrmacht témában Werth Márk ír, az valószínűleg szóvicc – jó, lehet hogy nem a legötletesebb, de – ellentétben bizonyos történeti koncepciókkal – legalább ártalmatlan. Úgyhogy részemről továbbra is maradok:

 

"Werth Márk"

 

 

 

 

 

 

 

A korábbi (54-es) számunkban közölt cikk II. része, amelyben a szerző a marxi osztályelmélet alapján elemzi a választói magatartást.

5. A marxi osztályelmélet

 

A marxi osztályfogalom gyökereit, a materialista történelemelmélet számos más kategóriájához hasonlóan, a klasszikus polgári tudományosságban találhatjuk meg. E kifejezést modern értelemben először François Quesnay használja, aki termelő, tulajdonosi és meddő osztály között tesz különbséget. Felosztása az általa kimunkált fiziokrata elméletből fakad, amely szerint új érték kizárólag a mezőgazdaságban keletkezik, s így a többlet egyedüli formája a földjáradék. Ennek megfelelően a termelő osztályt a mezőgazdasági munkások, a tulajdonosit pedig a földbirtokosok alkotják, míg a meddők társadalmi csoportjába azok tartoznak, akik más szolgálatokkal és munkákkal foglalkoznak. Az agráriumon kívül tehát nem határolja el egymástól a termelőeszközök birtokosait és a proletárokat, feltételezve, hogy e szférákban értékteremtés híján elsajátításra sem nyílik lehetőség.¹

A polgári politökonómiai osztályelmélet kiforrott formában Smith és Ricardo munkásságában jelenik meg. Az alapvető jövedelemtípusok nyomán a társadalmat földbirtokosokra, tőkésekre és munkásokra tagolják, hangsúlyozva, hogy a közöttük fennálló különbség a földjáradék, a kamat (profit) és a munkabér eltérő közgazdasági sajátosságain nyugszik. E háromságformula felvázolásán kívül Smith a termelő és a nem termelő munkát is elhatárolja egymástól; az előbbi értéket termel, bért a munkás és profitot a "gazda" számára, az utóbbi viszont csökkenti az alkalmazó jövedelmét. Ily módon a termelő munka fogalmát elszakítja a mezőgazdaságtól s mindazon tevékenységekre kiterjeszti, amelyek a vállalkozók számára nyereséget hoznak. Smith ugyanakkor e megkülönböztetést más értelemben is használja; e második közelítésben a termelő munka anyagi-fizikai dologban, eladható áruban rögzül, míg a nem termelő esetében a tevékenység eredménye a szolgálattétel időpontjában elenyészik. Ezáltal a gazdasági viszony, a formameghatározás helyett az anyagi minőség kerül előtérbe; a felosztás alapja az, hogy a munka tárgyiasul-e megfogható, önálló alakban avagy sem.² Másként fogalmazva, e megkülönböztetés a tevékenység jellegéhez, a létrehozott különös használati értékekhez kötődik, szemben az első definícióval, mely a tőkés termelés szemszögéből határolja el a munka két típusát egymástól.

A tőkés társadalom a marxi felfogásban is három alapvető osztályra tagolódik, ám a felosztás bázisát nem a jövedelem-, hanem a tulajdonformák képezik. Marx szerint az elmélet kimunkálásakor "a kérdés, amelyre először kell válaszolnunk, ez: Mi alkot egy osztályt? és a felelet magától adódik, mihelyt válaszoltunk a másik kérdésre: Mi teszi a bérmunkásokat, tőkéseket, földtulajdonosokat a három nagy társadalmi osztály alkotóivá?" E kérdésre csak első közelítésben adhatjuk azt a választ, hogy a jövedelmek és a jövedelemforrások azonossága, hiszen "ebből a szempontból például az orvosok és a hivatalnokok is két osztályt alkotnának, mert két különböző társadalmi csoporthoz tartoznak, s a két csoport mindegyikén belül az egyes tagok jövedelme egyazon forrásból fakad. Ugyanez állana az érdekeknek és helyzeteknek arra a végtelen szétforgácsolódására, amelyet a társadalmi munka megosztása idéz elő mind a munkások, mind a tőkések, mind a földtulajdonosok között…"³ A marxi felfogásban tehát sem a jövedelemformák és szintek, sem a társadalmi munkamegosztás különböző dimenziói nem jelennek meg osztályképző ismérvként; ez az egyik alapvető különbség, amely gyökeresen elhatárolja egymástól az osztály- és a stratifikációs elméleteket.

Az idézett fejtegetésből közvetlenül nem tűnik ki, miért nem minősül a társadalmi munkamegosztás az osztálytagozódás egyik alapjának, a Grundrisse Bevezetése azonban világos választ nyújt erre a döntő fontosságú kérdésre. A Nyersfogalmazvány e helyén Marx, Smith munkafogalmának elméleti jelentőségét méltatva kimutatja, hogy a tőkés termelést a meghatározott munka iránti közömbösség jellemzi, melynek hátterében a valóságos tevékenységformák leggazdagabb konkrét fejlődése húzódik meg. E közömbösség a dolgozók szempontjából azt jelenti, hogy az egyének könnyen térnek át egyik munkáról a másikra, melynek fajtája számukra véletlenszerű, a tőke oldaláról pedig azt fejezi ki, hogy a vállalkozókat elsődlegesen nem a tevékenység tartalma, hanem a legmagasabb profitrátára való törekvés motiválja.⁴ Ily módon a társadalom alapstruktúrája elszakad a munkajelleg csoportoktól, a különös munkáktól, amelyek egy másfajta tagoltság, a rétegződés bázisát képezhetik.

Első közelítésben az sem nyilvánvaló, hogy a jövedelemforrások azonossága miért nem jelenhet meg osztályképző ismérvként. A felhozott példák ugyanis csak azt illusztrálják, hogy a jövedelmek és forrásaik a háromosztályos modellnél jóval tagoltabb struktúrát alapoznak meg, mely jelentős mértékben eltér a klasszikus politikai gazdaságtani koncepciótól. A félbeszakadt elemzést megelőző fejezetekből azonban egyértelműen kitűnik, hogy az elosztási viszonyok azért nem játszhatnak meghatározó szerepet, mert nem önálló történelmi képződmények, hanem a termelési viszonyok egyik mozzanatát alkotják. Marx e szoros függést különösen azért hangsúlyozza, mert a korabeli polgári közgazdászok a termelés örök, természeti viszonyával az elosztás történelmileg változó formáit állították szembe, illetőleg a kamatot (profitot) és a járadékot a föld és a tőke hozadékaként értelmezték.⁵ E vélekedésüket bírálva a marxi osztályelmélet – mint erre már utaltunk – a tőkés tulajdonformából, a munkaerő és a munkafeltételek szétválásából indul ki, s a munkaérték-elmélet bázisán azt a tézist is magába foglalja, hogy a munka idegen tulajdont hoz létre, s a tulajdon idegen munka felett parancsnokol.

A marxi osztályfelfogás tehát – miként ezt polgári és marxista leegyszerűsítői is vallják – valóban a tulajdonformára épül, s elsődlegesen a termelési eszközök és a puszta munkaerő birtokosai között tesz különbséget. Ez az elmélet azonban egy másik döntő fontosságú elemet is tartalmaz, a smith-i eredetű termelő munka kategóriáját, amely burzsoá és proletár kapcsolatát a tőkeviszonyra alapozza. Marxi értelemben termelő munka az értéktöbbletet létrehozó tevékenység, vagyis különös formájától függetlenül az a munka minősül termelőnek, amely profitot teremt a tőkés számára. Ebből következik, hogy a proletariátus nem azonos a fizikai dolgozókkal, hiszen értéktöbblet bármilyen tevékenységből, így akár magas szintű szellemi munkából is származhat. Ugyanakkor a munkásosztály a munkavállalókkal sem esik egybe; az utóbbi szélesebb kategória, amelybe azok is beletartoznak, akik nem termelő munkát végeznek alkalmazóiknak. Míg a munkásosztály tagjai munkaerejüket tőkére, pontosabban annak változó részére cserélik ki, a nem termelő tevékenységet végzők szolgálataikat a munkáltató jövedelméért ajánlják fel.⁶ Ilyen szolgálatokat tőkések, földtulajdonosok és proletárok egyaránt igénybe vehetnek, modern viszonyok között azonban e téren legnagyobb vásárlóként az állam lép fel. A nem termelő munkások a polgári társadalomban önálló csoportot alkotnak, amely egyik osztályhoz sem tartozik, hanem sajátos rendként jelenik meg.

Tőkés és munkás ellentéte tehát nem pusztán a birtokláson és a birtoknélküliségen nyugszik, mint Max Weber elméletében, s a marxi koncepció leegyszerűsítő, vulgáris értelmezésében. A materialista történetfelfogás a polgári társadalom alapstruktúrájának elemzésekor a tőkeviszonyt állítja középpontba; e berendezkedésben azok a csoportok minősülnek osztálynak, amelyek e társadalmi kapcsolatrendszerben helyezkednek el.⁷ E megközelítésben a burzsoázia és a proletariátus mellett egy harmadik osztály is megjelenhet, a földtulajdonosoké, amely ugyan nem vesz részt a termelési folyamatban, ám az egyik legfontosabb termelési feltétel, a tőkének nem minősülő föld megszemélyesítőjeként lép fel. A földbirtokosok éppen azért alkotnak külön osztályt, mert a "földanyag" sem álló-, sem forgótőkeként nem funkcionál, hiszen természet adta s nem munkával létrehozott termelési eszköz.⁸ A polgári társadalomban a földtulajdon is alárendelődik a tőkeviszonynak, elvesztve korábbi, feudális jellegét, s ily módon a földbirtokkal rendelkező nemesi rend a tőkés rendszer egyik osztályává alakul át. Vállalkozó és földtulajdonos elkülönülése ugyanakkor nem szükségszerű sajátossága a kapitalista berendezkedésnek; a földet az állam, illetőleg az egyes tőkések is birtokolhatják, s ezáltal a háromelemű osztálytagozódás dichotóm modellé változik át.

A polgári társadalom két alapvető osztályát az erőteljes belső rétegzettség jellemzi. A burzsoázia a tőke körforgásában elfoglalt helynek megfelelően termelő és kereskedő tőkésekre oszlik, s e két kategória is tovább tagolódik, a társadalmi munkamegosztás nagy ágainak megfelelően.⁹ Az általános munkamegosztás alapján a termelési folyamatot uraló burzsoák ipari, mezőgazdasági és szolgáltató vállalkozóként működnek, s ez utóbbi csoportba olyanok is tartoznak, akik tőkéjüket a nem anyagi termelés területén fektetik be. A forgalmi folyamat szférájában a marxi elmélet áruval és pénzzel kereskedő burzsoák között tesz különbséget; az elkülönítés alapját részben a kereskedés tárgya képezi, részben pedig az, hogy a kölcsöntőke, termelőtőkévé átváltoztatva, közvetlenül is részt vesz a termelésben.¹⁰ E felosztás a későbbi marxista szakirodalomban jelentősen módosul, hiszen a monopolkapitalizmus korában – mint ezt Hilferding és Lenin kimutatja – az ipari vállalkozók és a bankárok egységes finánctőkés réteggé olvadnak össze. Hiányzik az eredeti elméletből a nagy-, a közép- és a kistőkések megkülönböztetése is; ez utóbbiak általában csak akkor jelennek meg külön csoportként, ha helyzetük közel áll a kisárutermelőkéhez.¹¹

A munkásosztály belső megoszlása, akárcsak a burzsoáziáé, alapvetően a tőke körforgására épül, vagyis a marxi elmélet alapján mindenek előtt a termelési és a forgalmi folyamat dolgozóit határolhatjuk el egymástól. E két nagy csoporton belül a további tagolás szintén az általános munkamegosztást, a nagy ágazatok különválását veszi figyelembe, emellett azonban a munkamegosztás más dimenziói is meghatározó szerepet játszanak. Az anyagi termelés (ipar, mezőgazdaság és szállítás) területén a proletariátus rétegződése elsődlegesen a termelés tárgyához való viszonyon nyugszik. Ennek alapján Marx közvetlenül termelő, segéd-, felügyelő és szellemi munkásokat különböztet meg, hangsúlyozva, hogy a kifejezés szűkebb értelmében csak az első csoport tagjai végeznek érdemi feldolgozó tevékenységet. A segédmunkások segítő, előkészítő funkciókat látnak el, a felügyelők a tulajdonos(ok) nevében fellépve a munkavégzést kontrollálják, a mérnökök és más szellemi alkalmazottak pedig a technológiai folyamatok szervezésével, gazdasági számításokkal stb. vesznek részt a tőkés üzem működtetésében.¹² E felosztás tehát alapvetően az összmunka szervezetében elfoglalt helyet veszi figyelembe, s nem a szakképzettséget, noha a két csoportosítás bizonyos fokig átfedi egymást. Marx nem tesz különbséget szak- és betanított munka között, ám a szellemi, a fizikai és a kisegítő tevékenységeket elhatárolja egymástól. Emellett a marxi tagolásban a felügyelők, a termelésirányítók is külön csoportot alkotnak, vagyis elméletében nemcsak a kék- és a fehérgallérosok, hanem a hatalommal rendelkezők és a hatalomnélküliek is sajátos rétegekként jelennek meg. Felfogásában még az igazgatók, a felső menedzsment tagjai is bérmunkásoknak minősülnek, ám olyanoknak, akik a munkaszervezet többi dolgozójával szemben a tőkést képviselik.¹³ Ily módon átmeneti helyet foglalnak el a két alapvető osztály között; gazdasági viszonyuk alapján a munkásosztályhoz, hatalmi pozíciójuk következtében viszont inkább a burzsoáziához tartoznak. Modern körülmények között ez az ellentmondás többnyire feloldódik, mivel a vezető menedzserek javadalmazásuk egy részét részvény formájában kapják, s így maguk is tulajdonosokká válnak.

A nem anyagi termelés szférájában a marxi elmélet szerint belső rétegződéssel alig vagy egyáltalán nem találkozhatunk. Ennek oka az, hogy Marx korában az oktatás, a kutatás és a művészetek terén többnyire csak a polgári berendezkedés felé vezető átmeneti formák jelentek meg, olyan viszonyok, amelyekben a nem anyagi termelők egy közös kereskedőtőke számára dolgoznak. Ily módon tőkés munkaszervezet, részmunkás és összmunkás ellentéte sem fejlődhetett ki; mind a fizikai-dologi alakot öltő áruk előállítása, mind az anyagi értelemben vett szolgálatok teljesítése a munkafeltételek és a munkaképesség viszonylagos egységén alapult.¹⁴ Az elmúlt másfél évszázadban e szférákban is jelentős változások történtek; a tudományos kutatás részleges iparszerűvé válásával, a tömegkultúra intézményesülésével a tőke a nem anyagi termelésben is meghatározó szerephez jutott.

A forgalmi folyamat munkásai a termelésben foglalkoztatottakhoz képest sajátos vonásokkal rendelkeznek, melyek a kereskedőtőke speciális jellemzőiből fakadnak. Mivel a marxi felfogás értelmében a tőke körforgásának e szakaszában érték nem keletkezik, a kereskedelem szférájában dolgozók közvetlenül nem hozhatnak létre értéktöbbletet. Ebben az ágazatban a profit abból származik, hogy a vállalkozó a termelő tőkést a létrejött többlet egy részének átengedésére készteti s a kereskedelmi munkások ezt az elsajátítási tevékenységet végzik. Másként fogalmazva, hozzásegítik alkalmazójukat az értéktöbblet realizálásával járó költségek csökkentéséhez, s ezáltal növelik profitját. E szempontból a kereskedelmi dolgozók is többletet hoznak létre a tulajdonos számára, bár értékteremtés híján közvetett s nem közvetlen formában, ami azonban nem változtat azon, hogy termelő munkásoknak minősülnek.¹⁵ Sajátos helyzetük folytán általában a munkások kedvezőbb helyzetű csoportjához tartoznak, rétegződésüket pedig az irodán belüli munkamegosztás szabja meg. A segéd-, az érdemi és a felügyelő munkások a kereskedelmi ágazatban is megjelennek, a mérnökök és más műszakiak szerepét pedig a közgazdászok töltik be. Hasonló tagozódás jellemzi a pénzügyi-banki alkalmazottak csoportját is; valójában még a vezető banktisztviselők is bérmunkások, amennyiben nem részesednek a pénzintézet részvénytulajdonából, noha magukat jórészt a "felső-középosztályba" sorolják.

A marxi felfogásban azonban a polgári társadalom nemcsak alapvető osztályokra és rétegekre tagolódik, hanem abban más csoportokat is találhatunk. Ezek eredetileg egy korábbi társadalmi alakulatban, a germán tulajdonformára épülő feudalizmusban fejlődtek ki, s a tőkés rendszerben részben a múlt maradványaként, részben, jellegüket átalakítva, az új termelési mód szerves tartozékaként jelennek meg. E képződmények legfontosabb sajátossága az, hogy közvetlenül nem rendelődnek alá a tőkeviszonynak, ám annak hatásaitól nyilvánvalóan nem mentesülhetnek. Számbelileg legjelentősebb csoportjukat Marx korában a kisárutermelők, a kisiparosok és a parasztok alkotják, akik alkalmazottak nélkül, saját eszközeikkel termelnek, s így a piacon nem munkaerejüket, hanem áruikat értékesítik. Középkori eredetüknek megfelelően a kisárutermelőket a Kommunista Kiáltvány középrendeknek nevezi, amelyek fokozatosan eltűnnek a polgári fejlődés során. Egy részük idegen munka alkalmazójává, kistőkéssé válik, túlnyomó többségük azonban a konkurenciaharcban elveszti termelőeszközeit és lesüllyed a proletariátusba. E tendenciát Marx a kapitalizmus alapvető törvényszerűségének tekinti, ám azt is világosan látja, hogy a korabeli tőkés társadalmakban – a modellértékűnek minősített Angliát leszámítva – a népesség nagyobb hányadát még a kisárutermelők képezik. Elemzéseiben azt is kimutatja, hogy a polgári termelés szemszögéből a független kézművest és parasztot két személyként értelmezik; a termelési eszközök birtokosaként olyan tőkésnek tekintik, aki saját magát alkalmazza s e minőségében munkabért fizet önmagának, miközben profitot (földtulajdonosként emellett járadékot) is elsajátít. Hasonló a kiskereskedők társadalmi helyzete is, akik csupán abban különböznek a kisárutermelőktől, hogy nem a termelési, hanem a forgalmi folyamatban vesznek részt.¹⁶

A tőkés berendezkedés másik, középkori eredetű társadalmi csoportját azok alkotják, akik munkaerejüket nem tőkére, hanem jövedelemre cserélik. E gazdasági viszony lényege az, hogy a munkavállalók alkalmazóik számára nem értéktöbbletet termelnek, hanem különféle szolgálatokat teljesítenek. Ilyenkor a csere éppúgy csökkenti az igénybevevő jövedelmét, mintha dologi formát öltő fogyasztási cikkeket vásárolt volna, ám az egyszerű árutermeléstől eltérően olyanok nyújtják a szolgáltatásokat, akik munkaerejüket adják el, s ezáltal "gazdai" hatalom alá kerülnek. E nem termelő munkások – mint korábban már említettük – sajátos rendként jelennek meg a tőkés társadalomban; helyzetüket nem tevékenységük tartalma, hanem az értéktöbblet termelés hiánya szabja meg, belső tagozódásuk azonban már szolgálatuk jellegén, az általuk létrehozott különös használati értékeken nyugszik. Ennek megfelelően a modern szolgáltató rend erőteljesen rétegzett és egymástól gyökeresen különböző csoportokat foglal magába. E körbe egyfelől a földtulajdonosok és tőkések házi személyzete, "szolgahada" tartozik, másfelől pedig a hivatalnoki és a tiszti kar tagjai, akik az állam számára végeznek valóságos vagy képletes szolgálatokat.¹⁷ Emellett ide sorolhatjuk a kézművesek azon csoportját is, amely közvetlenül nem árut ad el, hanem átmenetileg az igénybevevő alkalmazásában állva, annak nyersanyagából és felügyelete alatt állítja elő termékét.¹⁸ Marx korában a szolgáltatók többségét a házicselédek, a lakájok és a vándor kézművesek alkották, az elmúlt évtizedekben azonban e rend túlnyomó részét már az állami alkalmazottak képezik. Jelentős hányaduk nem klasszikus hatalmi funkciókat lát el, hanem magas szintű értelmiségi szaktudás alapján közszolgáltatásokat végez; ez az a csoport, amelyet a polgári tudományosság többnyire "új középosztálynak" nevez.

Marx felfogásában tehát a polgári társadalom három osztályra és két rendre tagolódik, amelyek együttesen alkotják a tőkés berendezkedés gazdasági struktúráját. Az alapvető ellentét azonban nyilvánvalóan a burzsoázia és a proletariátus között feszül, ám ez nem jelenti azt, hogy a népesség túlnyomó többsége, akár csak perspektivikusan is, e két osztályhoz tartozik. A materialista történelemelmélet ugyan azzal számol, hogy a tőkés fejlődés előrehaladásával a középrendek fokozatosan eltűnnek, ebből azonban nem vonja le azt a következtetést, hogy az ipari munkások aránya egyenletesen növekszik. Marx a klasszikus liberálkapitalizmus struktúrájának elemzésekor felismeri, hogy a nagyipar, a megnövekedett termelőerő lehetővé teszi a szolgáltató rend számottevő kiszélesedését.¹⁹ Fejtegetése kétségtelenül a "köz-" és a magánszolgák számának növekedésére utal, s nem jelzi előre a modern közszolgáltató szektor létrejöttét, ám ez nem változtat azon, hogy elméletének érvényességét – a különös használati érték iránti közömbösség miatt – az új értelmiségi "középosztály" megjelenése sem érinti. Korunk globalizált liberálkapitalizmusát is a munka és a tulajdon szétválása, illetőleg a tőkeviszonynak közvetlenül alá nem rendelt rendek létezése jellemzi, miközben az egyes struktúraelemek társadalmon belüli aránya történelmi koronként érzékelhetően változhat.

A marxi osztályfelfogás napjainkig tartó érvényessége akkor is nyilvánvalóvá válik, ha a polgári társadalom általa leírt tagozódását az EGP sémával hasonlítjuk össze. Első közelítésben az utóbbi sokkal árnyaltabb struktúraképet vázol fel, hiszen az egyes kategóriák kialakításakor különféle dimenziókat vesz figyelembe, s ennek alapján a társadalom tagjait – mint erre korábban már utaltunk – kilenc, egymástól jól elkülöníthető csoportba sorolja. Behatóbb vizsgálódás nyomán azonban kitűnik, hogy a séma egyes elemei jórészt egybe esnek osztályokon és rendeken belüli rétegekkel, ám oly módon, hogy esetenként különnemű képződmények kerülnek egy csoportba. E keveredés leginkább a hierarchia csúcsát, a felső és az alsó szolgáltatói osztályt jellemzi. Az előbbi kategória három, egymástól alapvetően eltérő csoportot foglal magába, a felsőfokú végzettségű köztisztviselőket, a vezető menedzsereket és a nagyvállalkozókat, melyeket csak az egyetemi (főiskolai) diploma, a magas jövedelem és az átlagon felüli presztízs fűz össze. Ezek az alakzatok a marxi elméletben más-más helyet foglalnak el; a jól képzett hivatalnokok valóban a szolgáltató rendbe tartoznak, a vezető menedzserek viszont bérmunkások (amennyiben javadalmazásukat részben nem részvény formában kapják), a nagyvállalkozók pedig a burzsoázia egyik frakcióját alkotják. Emellett a szolgáltatói osztály elnevezés azt sugallja, hogy az állami alkalmazottakhoz hasonlóan a tőkések és menedzsereik is valamiféle szolgálatot végeznek a társadalom számára az által, hogy vállalkozásokat működtetnek. Hasonlóan inhomogén elemekből tevődik össze az alsó szolgáltatói osztály is, melybe középszintű végzettségű köztisztviselők, közép- és kisvállalkozások igazgatói, műszaki szakemberek és a nem fizikai dolgozók felügyelői tartoznak. E körben is keverednek a szolgáltató rend tagjai és a képzettebb, értelmiségi bérmunkások, noha éppen az EGP séma használói figyelnek fel arra, hogy az állami alkalmazottak és a menedzserek választói magatartása jelentősen különbözik egymástól. Nem válnak külön a piaci szféra bérmunkásai és a nem termelő alkalmazottak a modell harmadik lépcsőfokán sem, mely az adminisztrációban és a kereskedelemben rutintevékenységet végző nem fizikai dolgozókat foglalja magába.

Az EGP séma csúcsán nemcsak a marxi értelemben vett osztályok és rendek fonódnak össze, hanem a modell belső logikája is törést szenved. A felső szolgáltatói osztály a képzettség, a jövedelem, a munkajelleg, a presztízs és a tulajdon dimenzióin nyugszik, a következő két csoport esetében viszont ez utóbbi tényező semmilyen szerepet nem játszik. Ugyanakkor teljesen más a tagolás alapja a negyedik-hatodik kategóriában, amelyek egyfelől a tulajdonformára, másfelől a társadalmi munkamegosztás általános szintjére épülnek. E lépcsőfokok, kisburzsoázia néven, a kisárutermelőket és a kistőkéseket fogják össze, külön csoportba sorolva a farmereket és a kisbirtokosokat, valamint az önálló halászokat. Végezetül az EGP modell utolsó három helyét a proletariátus különböző rétegei foglalják el, a közvetlen termelésirányítók és a szakképzett munkások, a betanított és a segédmunkások, illetőleg a mezőgazdasági dolgozók. Ily módon e sémából is kirajzolódik három meghatározó társadalmi csoport, a munkásosztály, a kisárutermelők (kistőkések) és a szolgáltató rend, s csupán a burzsoázia oldódik fel a felső szolgáltatói osztályban (és bizonyos fokig a hagyományos középrendekben). Az összehasonlítás egyben azt is mutatja, hogy az EGP séma következetlen logikai felépítésével szemben a marxi felfogás elméletileg koherens, nem önkényes felosztást tartalmaz, mely az osztályok és rendek szintjén a tulajdonformán, illetőleg a termelő és a nem termelő munka megkülönböztetésén, a rétegződés leírásakor pedig a tőke körforgásán és a társadalmi munkamegosztás különböző dimenzióin nyugszik.

A marxi elmélet ugyanakkor különbséget tesz magánvaló és magáért való osztály között, s ezt az elhatárolást – mint erre korábban már utaltunk – Max Weber és Lipset osztályfelfogásában is megtalálhatjuk. Az előbbi kategória olyan társadalmi csoportot jelöl, amelynek tagjai azonos gazdasági viszonyaik alapján ugyan osztályt képeznek, közös helyzetük és érdekeik azonban kollektív cselekvésben nem nyilvánulnak meg. Egy osztály akkor válik önmaga számára is entitássá, ha a hozzá tartozó egyének egyesülnek, s felismert közös érdekeiket politikai küzdelemben érvényesítik.²⁰ Marx tehát világosan jelzi, hogy az osztályhelyzet nem határozza meg automatikusan a csoporttagok viselkedését és beállítottságát, s így a társadalom alapstruktúrája csak áttételesen, közvetítések révén szabja meg a politikai tagoltságot.

E megközelítés jellemzi azokat az írásokat is, amelyekben Marx és Engels az általános választójog bevezetésének hatásait vizsgálják, illetőleg egyes választások eredményeit elemzik. Az általános választójog kivívását alapvető jelentőségű kérdésnek tekintik, amelytől a proletariátus politikai megerősödését, sőt munkástöbbségű államokban hatalomra kerülését várják, amennyiben a munkásság már magáért való osztállyá vált.²¹ Koruk proletariátusát azonban inkább ennek hiánya jellemezte, s így Engels szinte természetesnek tartja, hogy a brit munkások számottevő hányada a konzervatívokat támogatja, a közömbösök magatartását pedig jórészt a konkrét helyzet, az aktuális politikai események befolyásolják. E politikai viselkedés döntő okát abban látja, hogy a brit munkásosztály is részesedik a világpiac feletti uralom előnyeiből, s ezért lényegében igazodik a burzsoázia elvárásaihoz.²² A német tapasztalatok alapján ugyanakkor kimutatja, hogy a szociáldemokraták politikai szervező munkájának hatására választásról-választásra emelkedik az osztálypártjukra voksoló proletárok száma, s emellett a középrendek magatartásának módosulását is észreveszi.²³ Késői írásaiban ugyan túlértékeli e társadalmi csoport közeledését a munkásmozgalomhoz, ez azonban nem változtat azon, hogy a tömegdemokrácia kezdeti tapasztalatai alapján viszonylag pontosan ábrázolja az osztályszavazás néhány sajátos vonását.²⁴

 

 

Jegyzetek

 

A tanulmány I. része lapunk 54. számában jelent meg.

 

1 François Quesnay osztályfelfogásáról lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 21. old.

2 A termelő és a nem termelő munka e kétféle elhatárolása Adam Smith munkásságában, miként ezt Marx egyértelműen kimutatja, szorosan összefonódik egymással. E kérdésről részletesebben lásd Karl Marx: uo. 120-138. old.

3 Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 833-834. old. Az idézet az osztályokról szóló félbeszakadt 52. fejezetből származik, mely, éppen töredékes jellege miatt, különféle értelmezésekre nyújtott lehetőséget.

4 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (Nyersfogalmazvány) MEM 46/I. 29-30. old. A hazai szakirodalomban osztályegyén és rétegegyén megkülönböztetéséről lásd Ágh Attila: A termelő ember világa, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1979. 30. old. A társadalmi munkamegosztás ugyanakkor meghatározó jelentőségű mozzanata a termelési viszonyok totalitásának; az osztálytagozódást megalapozó tőkés tulajdonforma, munka és tulajdon szétválása az összmunkás és a részmunkás ellentétét fejezi ki. Marx megfogalmazása szerint a tőke a termelési folyamatban összmunkásként lép fel. "Az ismeretek, az értelem és az akarat, amelyeket az önálló paraszt vagy kézműves, ha csak kismértékben is, de kifejleszt… most már csak a műhely egésze számára szükségesek…, amit a részmunkások elveszítenek, az koncentrálódik velük szemben a tőkében. A munka manufaktúraszerű megosztásának egyik terméke az, hogy az anyagi termelési folyamat szellemi potenciáit, mint idegen tulajdont és mint rajtuk uralkodó hatalmat szembeállítja a részmunkásokkal. Ez az elválási folyamat elkezdődik az egyszerű kooperációban, ahol a tőkés az egyes munkásokkal szemben a társadalmi munkaszervezet egységét és akaratát képviseli. Kifejlődik a manufaktúrában, amely a munkást részmunkássá csonkítja. Kiteljesedik a nagyiparban, amely a tudományt, mint önálló termelési potenciát a munkától elválasztja és a tőke szolgálatába hajtja. A manufaktúrában az összmunkásnak, s ezért a tőkének társadalmi termelőerőben való meggazdagodása a munkás egyéni termelőerőkben való elszegényedését feltételezi." Karl Marx: A tőke I. MEM 23. 338-339. old.

5 Az elosztási és termelési viszonyok összefüggésének elemzését a marxi életműben több helyen is megtalálhatjuk, legrészletesebben talán A tőke III. kötetének e címet viselő 51. fejezetében. Az itt olvasható egyik fejtegetés szerint "a munkabér feltételezi a bérmunkát, a profit a tőkét. Ezek a meghatározott elosztási formák tehát feltételezik a termelési feltételek meghatározott társadalmi jellegeit és a termelés szereplőinek meghatározott társadalmi viszonyait. A meghatározott elosztási viszony tehát csupán a történelmileg meghatározott termelési viszony kifejezése." Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 830. old.

6 Értéktöbblet termelő munka és szolgálattétel különbsége először a Grundrisse-ben jelenik meg. "Az a pénz, amelyet A" (a munkaerő megvásárlója) "itt az eleven munkára – természetbeni szolgálatra vagy dologban objektiválódott szolgálatra – kicserél, nem tőke, hanem jövedelem, pénz mint forgalmi eszköz, hogy használati értéket kapjon, amelyben az érték formája mint pusztán eltűnő van tételezve, nem olyan pénz, amely a munkának mint olyannak a megvásárlása révén fenntartani és értékesíteni akarja magát. A pénznek mint jövedelemnek, mint puszta forgalmi eszköznek a cseréje eleven munkára soha nem tételezheti a pénzt mint tőkét, ezért soha a munkát mint a gazdasági értelemben való bérmunkát." Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (Nyersfogalmazvány) MEM 46/I. 351. old. E kérdéskör részletes kifejtését az Értéktöbblet-elméletek I. kötetében találhatjuk meg.

7 A hazai szakirodalomban a tőkeviszony és az osztálytagozódás szoros összefüggésére először az 1970-es évek közepén Kolosi Tamás hívta fel a figyelmet. "A kapitalista társadalomban tehát azok a társadalmi csoportok az osztályok, amelyek a tőkeviszonynak alávetettek, akár úgy – mint a tőkésosztály -, hogy a munkafeltételek birtokosaiként a tőke megszemélyesítői, akár úgy – mint a bérmunkások osztálya -, hogy munkaképességükkel, termelő munkával a tőkét termelik." Kolosi Tamás: Társadalmi struktúra és szocializmus, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1974. 33. old. A marxi osztályelmélet rekonstruálásakor más helyeken is támaszkodtunk Kolosi fiatalkori művére.

8 Marx "A filozófia nyomorúságá"-ban földanyagnak a földet, földtőkének pedig a mezőgazdasági befektetéseket nevezi. Részletesebben lásd Karl Marx: A filozófia nyomorúsága. Marx és Proudhon, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1988. 142. old. Később, A tőke III. könyvében úgy fogalmaz, hogy "ha a mezőgazdaságot tőkés módon űzik, úgy, hogy a földtulajdonos csak a járadékot kapja és a bérlő ezen a járadékon kívül semmit sem fizet a földért, akkor kézenfekvő, hogy az a tőke, amelyet maga a földtulajdonos a föld megvásárlására fordított, számára kamatozó tőkebefektetés ugyan, de annak semmi köze sincs a magába a mezőgazdaságba befektetett tőkéhez. Nem része az ott funkcionáló álló-, sem forgótőkének, hanem csak jogcímet szerez a vevőnek az évi járadékra…" Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 761. old.

9 A marxi életműben számos helyen találkozhatunk a termelési és a forgalmi folyamat tőkéseinek megkülönböztetésével. Így például az Értéktöbblet-elméletek első részének lezárásakor Marx úgy fogalmaz, hogy "itt még csak" (tudniillik az első részben) "a termelő tőkével van dolgunk, azaz a közvetlen termelési folyamatban foglalkoztatott tőkével. Később térünk át a forgalmi folyamatban működő tőkére." Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 375. old.

10 Marx a hitellel kereskedő banktőkét a pénzkereskedelem kifejlett formájának tekintette. "A pénzkereskedelem teljesen kifejlett, mihelyt egyéb funkcióihoz a kölcsönnyújtás és kölcsönvevés, valamint a hitellel való kereskedés társul – ez pedig már a legkorábbi korszakában is mindig így van." Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 302. old. Ily módon a marxi felfogásban a hitelezés a forgalmi folyamat részeként jelenik meg.

11 Esetenként Marx is használja a finánctőke, pontosabban a fináncarisztokrácia kategóriáját. Politikai írásaiban e fogalom az ipari burzsoáziával szemben álló tőkés frakciót jelöli, amelyet nagyburzsoáziának is nevez. "Lajos Fülöp idején nem a francia burzsoázia uralkodott, hanem annak egyik frakciója, bankárok, tőzsdekirályok, vasútkirályok, szén- és vasércbányák, valamint erdőségek birtokosai, a hozzájuk csatlakozó földtulajdon egy része – az úgynevezett fináncarisztokrácia… A tulajdonképpeni ipari burzsoázia a hivatalos ellenzék egy részét alkotta, vagyis a kamarákban csak mint kisebbség volt képviselve. Ellenzékisége annál határozottabbá vált, minél tisztábban bontakozott ki a fináncarisztokrácia egyeduralma és minél inkább biztosítva vélte ő a saját uralmát a munkásosztály felett." Karl Marx: Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig, MEM 7. 10. old. Új tartalommal jelenik meg a fináncarisztokrácia fogalma A tőke III. könyvében, mely bizonyos fokig már a hilferdingi és a lenini értelmezést is megelőlegezi. A részvénytársaságok tömeges létrejöttének hatásait elemezve Marx kifejti, hogy e folyamat "bizonyos szférákban megteremti a monopóliumot és ezért kihívja az állami beavatkozást. Reprodukál egy új fináncarisztokráciát, élősdiek egy új fajtáját, tervkovácsok, gründolók és pusztán névleges igazgatók alakjában…" Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 417. old.

12 A termelés tárgyához való viszony, mint a belső rétegződés alapja kiforrott formában először az Értéktöbblet-elméletekben jelenik meg. "A sajátosan tőkés termelési mód kifejlődésével, amelyben sok munkás dolgozik együtt ugyanazon áru termelésén, a viszonynak, amelyben munkájuk közvetlenül a termelés tárgyával van, természetesen igen különbözőnek kell lennie. Például a korábban említett gyári segédmunkásoknak nincs közvetlenül dolguk a nyersanyag feldolgozásával. Azok a munkások, akik felügyelnek az e feldolgozással közvetlenül foglalkozókra, még egy lépéssel távolabb állnak; a mérnöknek megint más a viszonya, és főleg csak a fejével dolgozik stb. De e munkások egésze, akiknek különböző értékű a munkaképességük, … termeli azt az eredményt, amely – a puszta munkafolyamat eredményét tekintve – áruban, vagyis egy anyagi termékben fejeződik ki; és valamennyi munkás együttesen, mint műhely, e termelés eleven termelő gépezete, ahogyan – a teljes termelési folyamatot tekintve – munkájukat tőkére cserélik és a tőkés pénzét mint tőkét, azaz mint magát értékesítő értéket, magát megnövelő értéket termelik újra." Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 374. old.

13 Az igazgatók társadalmi funkciójáról, jövedelmük munkabér jellegéről, az igazgatási díj és az ipari profit viszonyáról lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek III. MEM 26/III. 1976. 449-453. old.; 460-462. old.; Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 361-368. old.; 415-416. old.

14 Részletesebben lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 373. old.

15 A marxi felfogás szerint "a forgalmi folyamatban … nem termelnek semmiféle értéket, tehát értéktöbbletet sem. Csak ugyanannak az értéktömegnek formai változásai mennek végbe. Valójában nem történik más, mint áruk metamorfózisa, amelynek mint olyannak semmi köze értékalkotáshoz vagy értékváltozáshoz. Ha a termelt áru eladásánál értéktöbbletet realizálnak, akkor ez azért történik, mert az már benne létezett…" Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 265. old. Ebből következik, hogy a kereskedelmi munkás "nem azáltal jövedelmez, hogy közvetlenül értéktöbbletet hoz létre, hanem azáltal, hogy mivel – részben meg nem fizetett – munkát végez, hozzásegíti a tőkést az értéktöbblet realizálásával járó költségek csökkentéséhez." Karl Marx: Uo. 283. old.

16 A középrendekről lásd Karl Marx-Friedrich Engels: A Kommunista Párt Kiáltványa, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1986. 43. és 46. old. A kézművesek és parasztok munkájának gazdasági meghatározottságát és személyük megkettőzését az Értéktöbblet-elméletek első része tárgyalja. Részletesebben lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 370-372. old.

17 Marx, Adam Smith nyomán, a köz- és a magánszolgák gazdasági viszonyának azonosságát állítja előtérbe, s a különös használati értékeken nyugvó különbségeket másodlagosnak tekinti. A Smith által képviselt forradalmi burzsoázia "az – ősi, tisztelet övezte – transzcendens foglalkozásokat, uralkodót, bírákat, tiszteket, papokat stb. az általuk létrehozott régi ideológiai rendek összességét, tudósaikat, magisztereiket és papjaikat gazdaságilag egyenlővé teszi saját lakájainak és mulattatóinak csapatával, mint ahogy ő és a »henyélő gazdagság« – a földbirtokos nemesség és a »henyélő tőkések« – tartják el őket. Ezek pusztán a »köz szolgái«, mint ahogy a többiek a burzsoázia szolgái. »Más emberek iparkodásainak termékeiből« élnek, tehát az elkerülhetetlen mértékre kell őket redukálni." Karl Marx: Uo. 266 . old.

18 A nem termelő munka sajátosságait Marx leggyakrabban e kézművesek gazdasági viszonya alapján jellemzi. "…a nálam dolgozó szabósegéd nem termelő munkás, noha munkája nekem a terméket, a nadrágot, neki pedig munkája árát, a pénzt szolgáltatja." Ennek oka az, hogy e cserében "a munka engem csak mint használati érték érdekel, mint szolgálat, amely a szövetet nadrággá változtatja, mint az a szolgálat, amelyet a munka hasznos jellege teljesít nekem." Karl Marx: Uo. 365-366. old.

19 "Végül a nagyipar területén rendkívül megnövekedett termelőerő – amelyet rendszerint a munkaerő intenzív és extenzív módon fokozott kizsákmányolása kísér valamennyi többi termelési területen – megengedi, hogy a munkásosztálynak mind nagyobb részét improduktívan alkalmazzák és így nevezetesen a régi házirabszolgákat mind tömegesebben újratermeljék »szolgáló osztály« néven, mint inasokat, komornákat, lakájokat stb." Karl Marx: A tőke I. MEM 23. 416. old. Az 1861. évi angol és walesi népszámlálás alapján azt is kimutatja, hogy a textilgyárakban, valamint a szén- és ércbányákban (vagy a textilgyárakban, illetőleg a fémfeldolgozó üzemekben) együttesen kevesebb munkást foglalkoztattak, mint a földtulajdonosok és a tőkések háztartásában. Részletesebben lásd Karl Marx: Uo. 417. old.

20 Magánvaló és magáért való osztály megkülönböztetése kiforrott formában először "A filozófia nyomorúságá"-ban jelenik meg. "A gazdasági feltételek először munkássá változtatták a lakosság tömegét. A tőke uralma e tömeg számára közös helyzetet, közös érdekeket teremtett. Ily módon ez a tömeg a tőkével szemben már osztály, de önmaga számára még nem az. Ebben a harcban, amelynek csak néhány fázisát jeleztük, ez a tömeg egyesül, önmaga számára is osztállyá alakul." Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, Marx és Proudhon, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1988. 149. old.

21 Friedrich Engels 1850-ből származó megfogalmazásában "az általános választójog Angliában, ahol a lakosság kétharmada ipari proletár, a munkásosztály kizárólagos politikai uralmát jelenti a társadalmi állapotok valamennyi ettől elválaszthatatlan forradalmi változásával." Friedrich Engels: Az angol tízórás törvény MEM 7. 234. old. Hasonló álláspontot foglal el Marx is, hangsúlyozva, hogy "az általános választójog a munkásosztály számára a politikai hatalommal egyenértékű Angliában, ahol a proletariátus a lakosság nagy többségét alkotja, ahol hosszú, bár titkos polgárháborúban a proletariátus osztályhelyzetének világos tudatára ébredt, és ahol még a falusi körzetekben sincsenek már parasztok, csak földesurak, ipari tőkések (farmerek) és bérmunkások. Az általános választójog érvényesítése Angliában ezért jóval inkább szocialista rendszabály lenne, mint bármi, amit a kontinensen megtiszteltek ezzel a névvel." Karl Marx: A chartisták MEM 8. 330. old. E megfogalmazások alapján egyértelműen tévesnek tűnik Szelényi Iván és szerzőtársai álláspontja, amely szerint a marxizmus klasszikusai, a fiatal Marxtól és az idős Engelstől eltekintve "az osztálytól forradalmi és nem választási politizálást vártak. A választási politizálást polgárinak (»burzsoá«) minősítették; a munkásosztály egyetlen helyes érdekkifejezési módjának a forradalmi cselekvést tartották…" Szelényi Iván-Fodor Éva-Eric Hanley: Uo. 58. old.

22 A brit munkások választói magatartásának sajátosságairól lásd Friedrich Engels: Az angol választások (London 1874. február 22.) MEM 18. 467-472. old. A cikk ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a második Reform Bill és a titkos szavazás bevezetése nyomán – először a brit történelemben – két munkás is bejutott a parlamentbe.

23 A német szociáldemokraták első jelentős választási sikereiről lásd Friedrich Engels: Európa munkásai 1877-ben MEM 19. 119-121. old. Engels ezt követően még számos, jórészt 1890-95 közötti írásában elemzi a német szociáldemokraták támogatottságának folyamatos növekedését. A francia parasztság politikai magatartásának változásairól lásd Friedrich Engels: Uo. 130. old.

24 A középrétegek megnyeréséről lásd Friedrich Engels: Bevezetés az "Osztályharcok Franciaországban" 1895-ös kiadásához. MEM 22. 489. old.

52. számunk három nagy témakörre oszlik. A 2001. szeptember 11-i washingtoni és New York-i terrorakciók mozgatórúgóival, következményeivel és a körülötte kialakult hazai és nemzetközi propagandaháborúval foglalkoznak a közölt tanulmányok, írások, dokumentumok, amelyek egyértelműen leteszik a voksot amellett, hogy a terrorizmus kiiktatása háború útján nem, csakis a terrorizmus társadalmi, gazdasági és politikai okainak megszüntetésével lehetséges.

A kelet-európai rendszerváltás és általában a világ átalakulása nyomán az utóbbi évtizedben kialakult egy olyan új szellemi atmoszféra, amelynek egyik jellemző vonása a történetírás, a történettudomány megrontása, a történelem politikai szándékok szerinti „átírása”, „átértelmezése” az USÁ-tól Japánon át Kelet-Európáig és Magyarországig. A hatalmi elitek finanszírozzák például a háborús bűnök mentegetését, a Horthy-rendszer történetének szerecsenmosdatását, a „kommunizmus" történetének a fasizmuséval való rokonítását, azonosítását stb. Tanulmányok, cikkek mutatják be e témakörökből a jellegzetes „eseteket".

Mocsáry Józsefnek a maga nemében úttörő jelentőségű tanulmánya a privatizáció valós adatai fényében mutatja be a rendszerváltás valódi magyarországi történetét és teljesítményét.

Tartalomjegyzék

1. Mocsáry József : Visszapillantás a privatizációra
2. Bartha Eszter : A tranzitológiától a transzformációig
3. Horváth Gizella : A „polgári Magyarország” mítosza
4. Farkas Miklós : Történelem lecke fiúknak … és lányoknak
5. Marc Bloch : A magyar támadás
6. Konok Péter : „Talán dünnyögj egy új mesét”- A Magyar Tanácsköztársaság és a történelem átalakítása
7. Dietrich Orlow : A fasizmus arcai (interjú)
8. Tézli Péter : Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban c. könyvéről
9. James W. Loewen : Tanáraink hazugságai (részlet)
10. Juhász József : Történelem a „nemzetépítés” szolgálatában
11. Csoma Mózes : Történelemhamisítás Ázsiában
12. Szalai Pál : A Horty-korszak jellegéről
13. Andor László : Nekünk New York kell
14. Immanuel Wallerstein : A terrorválság hétről hétre
15. Borisz Kagarlickij : Új szakasz az ameriaki-orosz kapcsolatokban
16. Arundhati Roy : A Végtelen Igazság matematikája
17. Humanista Internacionálé : Nyilatkozat egy háborúk és erőszak nélküli világért
18. BAL : Állásfoglalás az afganisztáni háborúról
19. P. Podrabinek, Pjotr Markovics Abovin-Egidesz : A szocializmus alapelvei (egy Gulag-lakó szocializmus képe)

Amikor az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, több száz közösség számára saját pénz kibocsátása jelentette a megoldást. A farmerek továbbra is termeltek, rengeteg munkanélküli szeretett volna dolgozni, viszont a pénzügyi „kapcsolati háló", amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrások áramlását és termelésben való részvételét, nem volt adott. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot. A 80-as évek óta a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak, ezúttal már tudatos fejlesztések eredményeképpen.

Az 1930-as évek válsága folyamán az Egyesült Államokban a bankok bezártak, az általuk tartott letétek eltűntek, és több száz közösség számára saját pénz kibocsátása vált szükségessé. Ezen közösségek farmerjai továbbra is élelmiszert termeltek, rengeteg munkanélküli tudott és szeretett volna dolgozni, a városoknak és az egyes embereknek továbbra is voltak szükségleteik. Viszont a pénzügyi “kapcsolati háló”, amely lehetővé tehette volna a helyi munka és erőforrás áramlását és a termelésben való részvételét, nem volt meg. A helyi pénzrendszer biztosította ezt a hiányzó kapcsolatot.

A globalizáció terjedésének, a folyamatos vagyontranszferek növekedésének, a szegények és a gazdagok közötti rés tágulásának hatására mára sok közösség gazdaságilag nehéz helyzetbe került. Ez különösen igaz ott, ahol a már hosszú ideje létező gyárak bezártak vagy átköltöztek máshová, de súlyos a helyzet számos színes közösségben is, ahol a lakosok már régóta szenvednek a magas munkanélküliségtől és a keveset fizető, bizonytalan munkáktól.

A vagyonos külső tulajdonosok gyakran elszívják számos olyan üzlet profitjának nagy részét, amelyek alacsony jövedelmű közösségekben működnek (még azon üzletekét is, amelyeket azzal a céllal hoztak létre, hogy serkentsék a helyi gazdasági fejlődést). A bankok és a hitelező társaságok folyamatos diszkriminációja korlátozza a szegény lakosság azon lehetőségeit, hogy akár kis kölcsönt felvéve beindítsák saját vállalkozásukat.

Az 1980-as évektől kezdve a helyi pénzrendszerek újra virágzásnak indultak. Ekkor öntudatos, innovatív válaszként jelentkeztek a szisztematikusan fennálló problémákra. A legnagyobb figyelmet kapó közösségi valuták használata egyre inkább terjed a középjövedelműek körében. Emellett az alacsony jövedelmű közösségek is bevezettek helyi pénzrendszereket, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy ezúton erősítsék a közösségi hálózatot, és lehetővé tegyék a korlátozott jövedelemmel rendelkező lakosok számára a szükséges javak és szolgáltatások beszerzését. Néhányan arra használják a rendszert, hogy a vagyont a helyi közösségben tartsák, és az egyébként kihasználatlan helyi képességek és erőforrások nagyobb áramlásának segítésével serkentsék a gazdasági fejlődést.

Az alacsony jövedelmű csoportokban sok ember rendelkezik felesleges szabadidővel, de senkinek sincs elegendő dollárja. A pénzrendszer lehetővé teszi, hogy kihasználatlan képességeiket és erőforrásaikat egymás kölcsönös segítésére fordítsák. Utópista eszmeként: “olyan világot tesznek számunkra elérhetővé, amely ugyanolyan automatikusan jutalmazza a tisztességet és a gondoskodást, mint a piac az önzést és a könyörtelenséget” – mondja Edgar Cahn, a “Time Dollar”-nak nevezett rendszer támogatója.

Mivel nem lehet az összes szervezetet számon tartani, néhány megfigyelő úgy becsüli, hogy kb. 3000 működő közösség létezik ma a világon, ebből több mint 400 Angliában, több száz Ausztráliában és Új-Zélandon. Számuk Kanadában, Európában és az Egyesült Államokban is jelentős, és található néhány Mexikóban, Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Bizonyos rendszerekben a résztvevők száma nem éri el a százat, miközben akad olyan is, amely több ezer tagot számlál. Néhányat innovatív személyek indítottak be válaszul a környezetükben jelentkező elbocsátásokra és pénzhiányra, másokat pedig nonprofit szervezetek vagy közösség fejlesztési tanácsadók kezdeményeztek, akik egy speciális gazdasági terület javítására törekedtek.

Bár néhány országban tiltott a helyi pénz létrehozatala, számos más nemzet, beleértve az Egyesült Államokat, Kanadát és Európa többségét, engedélyezi ezeket a rendszereket. Hamisításnak csak az minősül, ha olyan pénzt nyomtatsz, amely hasonlít a hivatalos pénzre. Ellenben teljesen legális saját pénz kibocsátása, ha az egyáltalán nem hasonlít a hivatalos pénzre. Ez a szabály elősegíti a helyi pénzek különböző fantáziadús megjelenéseit. Például egy vidéki massachusetts-i rendszerben sajátos bankjegyet nyomtattak ki: egy káposztafejet az alábbi szavakkal: “hiszünk a farmokban”.

Noha sok közösségi pénzrendszer használja a kereskedelem illetve a csere szót a nevében vagy tevékenységének leírásakor, valójában nem közvetlen barter formában (elcserélem a lovamat a tehenedre; vagy egy hét a nyaralómban cserébe egy hét a jachtodon) működnek. Azok a helyi valuták, amelyeket kinyomtatnak, és papírpénzként szétosztanak, ugyanúgy funkcionálnak, mint a hagyományos pénz. Sőt, ha kereskedelmi céllal hozták létre, használatuk után még adózni is kell. A Time Dollár – ahol minden egyes ember munkaórája ugyanannyit ér – és a LETS-type – ahol az emberek piaci áron értékelt munkája növeli a hitelkeretüket – rendszereket úgy írhatnánk le, mint közvetett barter vagy kölcsönös hitel rendszereket. A résztvevők egyoldalú tranzakciókat hajtanak végre (Steve főz Jane-nek, Jane megjavítja Sue kocsiját, Sue pedig paradicsomot termeszt Stevenek). A szponzor szervezet minden egyes tranzakció értékét (órában vagy “hitel-dollárban”) rögzíti az egyes tagok számláján, mint hitelkövetelés vagy tartozás. Amikor szükségük van rá, a tagok beválthatják követeléseiket az egymás közötti tranzakciókban. A Time Dollár és a LETS-style rendszerek az IRS szabályozása szerint adómentesek, mivel nem piaci rátákat használnak, és jótékony célt szolgálnak.

Valley Dollars és a vidéki gazdasági fejlődés

Franklin megye Massachusetts legszegényebb tartománya, lakosai többsége azon küzd, hogy kijöjjön az állam, a rosszul fizető magánvállalkozások nyújtotta, és a részidős munkákból származó fizetésből. A lakosok gazdasági helyzetének javítása érdekében a Franklin County Community Development Corporation (CDC, Franklin Megye Közösség Fejlesztési Társasága) szponzorálta a “Valley Dollars”-nak nevezett közösségi pénzrendszer létrehozatalát.

A rendszert rosszul fizetett irodai és műszaki női alkalmazottak alapították 1991-ben a szomszédos Hampshire megye állami egyetemén. 1995-ben, amikor a Franklin County CDC átvette és elkezdte fejleszteni, 70 tagja volt. Tim Cohen-Mitchell koordinátor szerint a szervezetnek ma több mint 400 tagja van, többségében egyének, de akad néhány helyi vállalkozás is, ideértve az élelmiszer és más kiskereskedelmi egységeket s néhány kisebb ipari termelő vállalatot.

A vidéki CDC közösségi valutát bocsát ki, és az egyenlőséget elősegítendő, arra ösztönzi használóit, hogy vásároljanak szolgáltatásokat a piaci ártól függetlenül, 10 $/munkaóra áron. A résztvevők természetesen megállapodhatnak ettől különböző árban is.

Csatlakozáskor a tagok 10 $ és 20 $ közötti (amerikai dollár) éves díjat fizetnek a CDC “Valley Trade Commision” (VTC, Völgy Kereskedelmi Bizottság) számára, ezen felül ajándék gyanánt 25 $ értékben szolgáltatásokat vagy termékeket kell biztosítaniuk. Cserébe kapnak 25 $ értékű Valley dollárt. Ha részt vesznek egy 1 órás orientációs programon, kapnak további 25 $ értékű Valley dollárt. A VTC címjegyzéket ad Franklin és Hampshire megye minden olyan személyének és vállalkozásának, akik szolgáltatásokat nyújtanak, javakat termelnek és ezért elfogadnak Valley dollárt. Napjainkra körülbelül 60000 $ értékű Valley dollár van forgalomban.

Mivel a bizottság nem követeli meg tagjaitól, hogy tranzakcióikat rögzítsék, senki nem tudja, hányszor használják fel újra a Valley dollárokat. Bár a bizottság hangsúlyozza a rendszer alacsony jövedelműek számára biztosított elérhetőségét (a tagok kétharmada alacsonyjövedelmű csoportból származik), a címjegyzékben szereplő szolgáltatások közül sok inkább ezoterikus (sokféle masszázs, spirituális /szellemi/ tanácsadás, elektronikus kiadványszerkesztés). Cohen-Mitchell úgy véli, ahhoz, hogy a rendszer jobb közösségi hatást érjen el, legalább 2000 tag kellene és több vállalkozó részvétele. A növekedést gátolja a pénzhiány, nem tudják megfizetni a szervezőket, akik a rendszert bemutathatnák, és több tagot toboroznának.

A részvevők közül sokan magánvállalkozók vagy épp most indítják be saját vállalkozásukat, és arra használják a Valley dollár rendszert, hogy üzletükhöz kötődő szolgáltatásokat és készleteket szerezzenek be. Így megvásárolhatják a szükséges termékeket anélkül, hogy bankkölcsönt kellene felvenniük.

More Time Dollar: A belvárosban ezrek kiszolgálója

A középosztály tagjai gyakran azért vesznek részt egy helyi pénzrendszerben, hogy ezáltal erősödjön bennük a közösséghez tartozás érzése. Az alacsonyabb jövedelműek inkább az olyan javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférést helyezik középpontba, amelyeket a lakosok egyébként nem engedhetnének meg maguknak, bár a közösségi érzés itt is ugyanúgy létrejön.

A MORE Time dollár (Member Organized Resource Exchange = Tagok által Szervezett Erőforrás Csere) Missouri államban, St. Louisban és környékén tíz alacsonyjövedelmű szomszédos csoportot foglal magába, több ezer fekete és fehér lakost szolgál. George Eberle, a St. loiusi Grace Hill Settlement House vezérigazgatója 1980-ban alapította a MORE rendszert, amely nem bocsát ki pénzt, helyette a lakosok egymásnak különféle szolgáltatásokat nyújtanak: a lovaglástól a doktorig, gyerekre vigyázás, háztartásvezetés, autószerelés, ételszállítás az öregeknek, hólapátolás, magántanítás stb… mind azon az elven alapul, hogy “az általam rászánt 1 óra egyenértékű az általad rászánt 1 órával”.

Átlagosan 6000 ember vesz részt benne, de minden évben legalább 3000 tagja volt. Néhányan arra használják a MORE rendszert, hogy a szomszédaikon segítve, mások szemében megbízhatóvá váljanak, mások a Grace Hill Programjában végzett önkéntes munka fizetségének tekintik.

A rendszer hatalmas sikerében számos tényező játszik közre. Tökéletesen illeszkedik a hivatali programokba, ideértve a társadalmi osztályoknak, családoknak nyújtott szolgáltatásokat, az egészségügyi programokat. Grace Hill bőséges intézményi támogatást nyújt, kiterjedt helyi elérhetőséget biztosít, és minden egyes lakosnak 20 órás tréninget tart a rendszer működéséről. A résztvevők a tréningért fizetést kapnak: a szövetségi valuta és a MORE hitel egyfajta egyvelegét, amivel még több tag toborzására ösztönöznek.

Számítógépes nyilvántartást vezetnek a tagok által nyújtott és kapott szolgáltatásokról. Aztán, mondja egy résztvevő, “a számítógép segítségével megtudhatod, kinek milyen szolgáltatásra van szüksége. Csak rákérdezel és megnézed. Tegyük fel, hogy különösen érdekelt vagy a takarításban; megtudhatod, hogy a szomszédodban él egy csomó ember, akiknek szükségük van erre a szolgáltatásra.”

Bár eredetileg a szolgáltatásokat olyan öregek számára kívánták biztosítani, akik sokféle szükséglettel és kevés pénzzel rendelkeznek, mára a helyi lakosság különböző generációi vesznek részt a rendszerben, egymás számára a legkülönfélébb szolgáltatásokat nyújtva.

Tovább emeli a rendszer hasznosságát, hogy a Grace Hill mint “Idő – Raktár” kezdte működését, adományokat: használt ruhát, játékot, iskolai felszerelést, új és használt berendezéseket tárolt. Az áruk nagyobb részét a Time dollár tagok maguk hajtották fel.

Hűek maradva az “órát az óráért” értékrendszerhez, a termékek eladási árát a biztosításukra és tárolásukra fordított idő nagysága (órák száma) határozta meg. A MORE tagok közül sokan szélsőségesen szegények. A Time dollárok lehetővé teszik számukra, hogy kiegészítsék korlátozott pénzjövedelmüket és megvásárolják a létfenntartási cikkeket, mint pl. a szappant és a sampont. A Time dollárok “segítettek, mivel rokkant nyugdíjas vagyok, és teljesen kifogytam a WC papírból” – mondja az egyik tag.

Tapasztalatok szerint, a Time dollár az embereket olyan szomszédaikkal kötheti össze, akik bírnak bizonyos képességekkel, amelyekről eddig talán tudomásuk sem volt. Absztraktabb szinten szemlélve, a tagoknak lehetőségük van arra, hogy az idejüket produktívan használják ki, ami a munkanélküliek és a részidős munkások számára – mind pszichológiailag, mind gazdaságilag – különösen értékes.

“Mióta megszületett a gyerekem, és munkanélküli vagyok, nincs pénzem. Egy barátom mesélte, hogy van egy program, ahol megkaphatom a számomra szükséges szolgáltatásokat anélkül, hogy fizetnem kellene értük. Időm volt bőven, hogy másoknak szolgáltatásokat nyújtsak, de pénzem egy garas se.” – mondja az egyik résztvevő. “Unalmas volt mindig csak otthon ülni, pénz nélkül nem tudtam elmenni sehova.”

A Time dollár hatékony szervezőeszköznek bizonyult. “Többet tudok a közösség különböző problémáiról” – állítja az egyik tag. “Azelőtt nem érdekeltek mások problémái” – mondja egy másik. A harmadik szerint: “Rájöttem, hogy mások ugyanolyan helyzetben vannak, mint én, és a problémáinkat együtt tudjuk megoldani.”

Közösségi pénzrendszerek: egyre terjedő újdonság

A fejlett és a fejlődő országokban egyre több közösségi pénzrendszert hoznak létre, egyre nagyobb az érdeklődés irántuk. A múlt évben, San Franciscóban körülbelül 85 ember, több tucat kanadai és amerikai szervezet képviselője, rendezett egy konferenciát a közösségi pénzrendszerekről. Június közepén Chicagóban szerveznek egy hasonló, a Berkley-ben alapított Center for Community Futures által szponzorált konferenciát, amelynek résztvevői a bizalmon alapuló gazdasági fejlődés propagálói, a helyi lakásügyi hatóságok képviselői és más, a közösségek közeledését támogató személyek.

Jim Masters szerint – aki a szervezet vezetője és már hosszú ideje szegénységellenes aktivista – az évek óta tartó harc ellenére több alacsony jövedelmű vidék maradt továbbra is nagy szegénységben. A helyi pénzrendszerek konkrét lehetőséget teremtenek, hogy javítsunk egy közösség és tagjai gazdasági életén. Ezek a rendszerek azáltal is támogatják a tartósabb változtatásokért folytatott harcot, hogy elősegítik az emberek közötti kapcsolatok ápolását.

Egyelőre a közösségi pénzrendszereknek még nincsen szélesebb értelemben vett gazdasági hatása. Még egyetlen rendszer sem elég nagy ahhoz, hogy egy gyakran emlegetett célt teljesítsen: megállíthassa a vagyon kiáramlását a közösségből. A rendszer hétköznapi emberek számára biztosít hatalmat, hogy eldöntsék, mi jelent számukra értéket, és ezt az értéket valóságossá is tegyék, egy olyan gazdasági mechanizmus alkalmazásával, amely az általuk előállított javak, szolgáltatások és a szociális segély körforgását biztosítja.

1998-ban az USA-ban és Angliában megjelent egy könyv A piaci szocializmus – Viták szocialisták között címmel, amelyet Bertell Ollman szerkesztett. Már a legelső oldalon feltűnnek a vita résztvevői – egyfelől David Schweickart és James Lawler, másfelől Hiller Ticktin és Bertell Ollman. Valamennyien a szocializmus hívei, egyetértés azonban nincs köztük: az első kettő a piaci jellegű szocializmus mellett áll ki, az utóbbi kettő pedig a nem piaci meghatározottságú szocializmust tartja helyesnek. Ez a nézetkülönbség az USA-ban és Angliában mind a mai napig választóvonal a szocializmus hívei között. A kötetet záró, válogatott bibliográfia (a cikkeket nem számítva) csupán a 90-es évekből 27 könyvcímet sorol fel a tárgyban mindkét tábor részéről. Csak ízelítőül néhány: N. Scott. Arnold: A piaci szocializmus filozófiája és gazdasága, London, 1994; U. Cockshott és A. Cottrell: Az új szocializmusért, Nottingham, 1993; R. Lein: A piaci tapasztalat, Cambridge, 1991; D.McNally: A piac ellen, London, 1993; I. Mészáros: Túl a tőkén, New York, 1996; S. Moore: Marx a piac ellen, Pennsylvania, 1993; J. Roemer: Jövő a szocializmusért, Cambridge, 1994; D. Schweickart: A kapitalizmus ellen, Cambridge, 1993; J. Janker: A felülvizsgált és korszerűsített szocializmus: a piaci szocializmus felé, New York, 1993 stb. Mint már a címekből is kiderül, a gondolatok akörül forognak, hogy milyennek kell lennie a szocializmusnak – piacinak vagy nem piacinak –, ami napjainkban, vagyis a Szovjetunióban és jó néhány más országban létezett szocializmus csődje után, a nyugati szakemberek vitáiban a legalapvetőbb kérdés. Márpedig e szakemberek száma szemlátomást egyáltalán nem csökken, legalábbis az Egyesült Államokban nem, ahol a 70-es évektől fogva a legnagyobb érdeklődés tapasztalható a szocializmus iránt a nyugati országok között.

Térjünk vissza azonban 1998-hoz, az A piaci szocializmus – Vita a szocialisták között című könyvhöz. B. Ollman kötete a bevezetőt követően négy részre tagolódik: az elsőben D. Schweickart és J. Lawler nyilatkozik meg a piaci szocializmus “mellett”, a másodikban H. Ticktin és B. Ollman szól “ellene”, a harmadik rész “Kritika” (Schweickarté Ticktinről, Ticktiné Schweickartról, Lawleré Ollmanról, Ollmané Lawlerről), végül a negyedik a “Válasz” (Ticktin, Schweickart, Ollman, Lawler részéről). Mint látjuk, a szerzők minden lehetőséget megkapnak rá, hogy kifejtsék álláspontjukat a szóban forgó kérdésben, megbírálják egymást és választ fogalmazzanak meg az őket ért kritikákra. Már most megmondjuk azonban, hogy nem jutnak egységes véleményre. Ennek ellenére érvelésük elmélyült, és közösen olyan képét nyújtják a mai szocializmusnak, amely minden figyelmet megérdemel. Megjegyzendő, hogy valamennyien tudományos munkák szerzői és egyetemi oktatók, akik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet problémáival foglalkoznak.

B. Ollman bevezetőjében a következő kérdéseket veti fel: miben is áll a piaci szocializmus?, miképpen működik majd?, milyen aktuális problémákra kínál megoldást?, melyek állítják megoldhatatlan feladatok elé?, miképpen viszonyul a kapitalizmushoz?, miképpen a szocializmus hagyományosabb változataihoz?, Marx kijelölt-e valamilyen szerepet a számára?, miket hiányolnak majd belőle más szocialisták és miket javasolnak helyette? A kötetben szót kapott négy, a vitában a kérdéseket a lehető legmélyebben megvizsgáló szocialista tudós, kettő “pro”, kettő “contra” adja meg a maga válaszát ezekre a kérdésekre.

Az első, “A piaci szocializmus védelmében” fejezetcímet viselő részben D. Schweickart a “pro” oldalon, a piaci szocializmus védelmében szólal meg. Azt elismeri, hogy a Szovjetunióban a szocializmus csődöt mondott, de már nem osztja Kornai János véleményét, amely szerint “a társadalmi tulajdon túlsúlya és a piac működése összeegyeztethetetlen” (Kornai János: The Socialist System The Political Economy of Communism, Princeton, 1992, p. 500). Két okból sem: először is, mert az elmúlt 20 évben hatalmas irodalom született a kapitalizmussal szembeállítható alternatív piaci rendszerekről, ami eleve lehetővé tesz bizonyos másfajta következtetéseket. Másodszor pedig azért nem, mert a világ jelenleg legdinamikusabb gazdasága, amely 1,2 milliárd embert fog össze (Kínában) – piaci szocialista rendszer. D. Schweickart elismeri azonban, hogy Kína példájával nem könnyű védelmezni az ő nézeteit. Kínában kivégzések történnek, megsértik az emberi jogokat, nincs demokrácia, a dolgozókat kizsákmányolják stb. Ugyanakkor, ha “szocializmus” alatt olyan korszerű gazdaságot értünk, amelyben a termelés jelentősebb része nincs magánkézben, akkor Kínában kétségtelenül szocialista gazdaság működik. Kína nemcsak piaci szocialista országnak állítja magát, hanem ezt az önmeghatározást a tapasztalati tények is alátámasztják. Ugyanis 1990-ben a kínai nemzeti összterméknek mindössze 5%-a került ki a magánszektorból, miközben a mezőgazdaságban 2 400 000 termelőszövetkezet működött az állami szektor pedig 100 millió dolgozót foglalkoztatott. Ez a fajta, piaci elveken működő, szocialista gazdaság felettébb sikeresnek bizonyult. Az utolsó tizenöt esztendőben évi 10%-os növekedést volt képes felmutatni, minek következtében az egy főre jutó fogyasztás több mint a kétszeresére nőtt, a gyermekhalandóság több mint 50%-kal csökkent, a várható élettartam pedig 67 helyett 70 év lett. És mindemellett a Dzsini-hányadossal(?) mért egyenlőtlenség ténylegesen csökkent azáltal, hogy kisebb lett a különbség a városi és a falusi lakosság jövedelme között.

Egyelőre nem tudjuk még, hogy miként végződik majd a kínai kísérlet, írja Schweickart. Elképzelhető azonban, hogy Kína ura marad az általa felszabadított energiának, és elindul a demokratizálódás felé, de éppígy az is, hogy egészen más irányt vesz. Mindenesetre egy ilyen nyilvánvaló példa mellett erősen kétséges az az állítás, hogy a piaci szocializmus nem működik. Ám valójában mi is az, hogy piaci szocializmus? D. Schweickart azt mondja, hogy tézisét két alapvető megközelítésből próbálja megvédeni: a) a piaci szocializmus egy olyan életképes gazdasági rendszer, amely jelentősen felülmúlja a kapitalizmust úgy a szocialista, mint a többi értékek szempontjából; b) ez az egyetlen olyan formája a szocializmusnak, amely az emberi társadalomfejlődés jelenlegi szintjén egyidejűleg életképes és kívánatos. A szocializmus nem piaci elvekre épülő formái gazdaságilag életképtelennek, normatíváikban pedig elhibázottaknak bizonyultak, s gyakran mindkét jellemzőt egyszerre viselték magukon.

A piachoz igazodó szocialista gazdaság megszünteti illetve olyan módon korlátozza a termelőeszközök magántulajdonát, hogy az állam vagy a dolgozók valamilyen tulajdonformájává változtatja őket. Megtartja a piacot mint olyan mechanizmust, amely koordinálja a gazdaság nagy részét, ám általában korlátozza olyan szabályozók révén, amelyek a kapitalizmusban nem jellemzőek. Megteheti, hogy a munkát pénzre váltja, de azt is, hogy nem, amikor is a munkahelyi demokrácia keretein belül a dolgozók nem szerződésben kikötött bért kapnak, hanem meghatározott részt a vállalat tiszta jövedelme után. Az utóbbi esetben a rendszer “munkásönigazgatáson alapuló” piaci szocializmusnak nevezhető.

A piaci szocializmusnak a legkülönfélébb elméleti modelljei bukkantak fel az utóbbi években, az álláspont védelmezői azonban néhány pontban egytől egyig megegyeznek egymás közt:

1. A piac nem feltétlenül azonos a kapitalizmussal.
2. A központi tervezés nem összeegyeztethetetlen a piaci mechanizmussal.
3. A piaci szocializmusnak nincs életképes és vonzó szocialista alternatívája, ami azt jelenti, hogy a piac kínálkozik a meghatározó (ha nem is tökéletes) mechanizmusnak az életképes gazdaság megszervezésére az erőforráskorlátos gazdaságban, a szűkösség viszonyai között.
4. A piaci szocializmus bizonyos formái gazdaságilag életképesebbek és jelentősen fejlettebbek lehetnek a kapitalizmusnál.

A továbbiakban D. Schweickart részletesen kifejti mind a négy pontot. Egyebek közt, hosszasan taglalja a központilag irányított gazdaság mibenlétét. Ez felfogásában az olyan gazdaság, amelyben a központi tervező apparátus dönti el, hogy hol, mikor, mit milyen minőségben és mennyiségben termeljenek. Ennek a fajta gazdaságnak a problémák négy csoportjával kell számolnia: információs problémákkal, az ösztönzés problémáival, autoritárius tendenciákkal és a vállalkozói kezdeményezés hiányából fakadó problémákkal. Ami a problémák első csoportját illeti, a szerző Mises és Hayek álláspontjának cáfolatával kezdi, akik abból indultak ki, hogy a központilag irányított szocializmus fennmaradása “lehetetlen”. Hivatkozik a Szovjetunióra, amely a legnehezebb időkben is képes volt rá, hogy polgárainak élelmet, ruhát, cipőt és oktatást biztosítson, amellett világszínvonalú tudományt is teremtett.

A “lehetetlen” ellentéte azonban nem az “optimális”. A szovjet gazdaság mindig küszködött azzal, hogy a hatékonyság követelményeinek nem tudott eleget tenni, sőt, ahogy a gazdaság fejlődött, ez a probléma egyre súlyosabbá vált. Az információs problémák már akkor jelentkeztek, amikor a gazdaság még kevés terméket állított elő, és a mennyiség fontosabb volt, mint a minőség, aztán ahogy mind több és jobb termékre lett szükség, ezek a problémák megoldhatatlanokká váltak.

A második csoportba a megfelelő ösztönzés hiányából adódó problémák tartoznak, amelyek központi tervezés mellett meglehetősen széles körben jelentkeznek. Ha a termelés kvótáit a tervező intézmény szabja meg, akkor a vállalatok kevés ösztönzést éreznek arra, hogy erőforrásaikat a fogyasztók valós igényeinek megfelelően mozgósítsák. Mi több, a vállalatok hajlamosak rá, hogy korlátozzák a kapacitások kihasználását és növeljék igényeiket a központ felé, csak hogy minél könnyebben teljesítsék a terv rájuk eső részét. Ha biztosítva van a foglalkoztatottság, a vállalat bevételei pedig nincsenek összhangban a kiadásaival, akkor a dolgozók kevés ösztönzést éreznek a munkára. Végezetül, ha az egész gazdaságért a tervező apparátus felel, akkor nemigen ösztönzi semmi, hogy bezárja a kevéssé hatékony vállalatokat, mert azzal munkanélküliséget idéz elő, és új munkahelyeket kell teremtenie az elbocsátott dolgozóknak.

A problémák harmadik csoportját az autoritárius tendenciák, vagyis a politikai problémák alkotják. Például a központi tervezés előreláthatólag a legnagyobb egységekben fogja összpontosítani a termelést, még ha a túlzott méretek a hatékonyság rovására mennek is, mert maga a tervezés annál egyszerűbb, minél kisebb a vállalatok száma.

Végül hátra vannak még a vállalkozói kezdeményezés hiányából fakadó problémák. Ha a vállalatok nem versenyeznek egymással, akkor nemigen érdekeltek a korszerűsítésben. Nem csoda hát, hogy a központilag irányított gazdaságokban a vállalatigazgatók és a tervezőmérnökök rendszerint “konzervatív” beállítottságúak. Kockáztatniuk általában nem kell, legfeljebb akkor, ha a kockázatos lépések fent fogalmazódnak meg, de ilyen esetekben sem bírálják a hibás elképzeléseket, mert a felelősség tovább hárítható, ha éppen nem teljesül a terv.

Ezt a kritikát fogalmazza meg D. Schweickart a szovjet és szovjet típusú gazdaságról. A továbbiakban bírálja még a nem-piaci, decentralizált gazdaság eszméjét, és kiköt John Roemernek (róla még külön ismertetésben szó lesz) a piaci szocializmusról alkotott modelljénél, amelyet már elvi szinten elfogad. Ily módon alakítja ki ezután végül a piaci szocializmus egy sajátos modelljét.

Az én saját piaci szocialista modellem – írja Schweickart – abban tér el Roemerétől, hogy a dolgozók önigazgatását teszi meg a rendszer alapjává, ez akadályozná meg a termelőeszközök tulajdonának egyenlőtlen megoszlását. Akárcsak a roemeri modellben, itt is minden vállalat versenyben áll a többivel. És ugyanígy itt is a bankok folyósítják a pénzt a beruházásokhoz, azonban ezek a bankok társadalmi, nem pedig magántulajdonban lévő intézmények.

A gazdasági demokráciának ebben a modelljében nincs értéktőzsde, mint ahogy részvények sincsenek. Az ország tőkeaktívuma kollektív tulajdon, ami fölött a dolgozók rendelkeznek, és ők is használják fel. Ennek eredményeként minden vállalatot demokratikus módon a dolgozók irányítanak, akik valamennyien egyenlő döntéshozatali jogokat élveznek – egy fő, egy szavazat – a vállalat vezetőségének a megválasztásakor. A gazdasági demokráciában működő vállalat modellje a politikai közösség, nem pedig a magántulajdonban lévő cég. A vállalat nem tárgy, amelyet a dolgozók közösen birtokolnak; sokkal inkább egy általuk irányított társulás.

A gazdasági demokrácia legfőbb megkülönböztető jegye a munkás-önigazgatás. Jellegzetes tulajdonsága, amiben eltér a kapitalizmustól (és a szocializmus roemeri modelljétől), az a saját mechanizmusa, amely létrehozza és elosztja az alapokat az új beruházásokhoz. Akárcsak a kapitalizmus, a roemeri piaci szocializmus is megengedi a magán-megtakarításokat mint a tőkefelhalmozás forrását. A gazdasági demokrácia nem nélkülözheti az adóztatást. Minden vállalat köteles adót fizetni az ellenőrzése alá tartozó tőke után. Az adók révén visszanyert összeg a társadalom befektetési alapját képezi, ami ily módon visszaáramlik a gazdaságba. Ezt a piacot nem a tőkemozgás szabályozza. A gazdasági demokráciában a tőke általános formában visszatér a közösséghez, az egyes emberekhez. A pénzalapok “kölcsön formájában” jutnak el a vállalatokhoz a társadalmi bankok hálózatán keresztül, és az ilyen kölcsönt kétféle alapon lehet kapni: akkor, ha a tervek szerint nyereség és/vagy munkahelyek létesítése várható tőle. Csupán ezen a ponton jutnak érvényre a piaci feltételek, de még ekkor sem lesznek a beruházások kizárólagos kritériumai. Általánosságban a gazdasági demokrácia olyan gazdasági rendszer, amely három alapvető struktúrán épül fel: a vállalatokon belül a munkásönigazgatáson, a tőkebefektetés társadalmi ellenőrzésén, valamint a termékek és a szolgáltatások piacán. Ez alapvetően különbözik a kapitalizmus mint rendszer meghatározó vonásaitól, amelyek nem mások, mint a bérmunka, a termelőeszközök magántulajdona, végül az árucikkek, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő piaca.

D. Schweickart a Kapitalizmus ellen (1993) című könyvében részletesen bizonygatja, hogy modellje gazdaságilag életképes, és számos elemében meghaladja a kapitalizmust. Elsősorban azért, mert egyenlő jogokra épül oly módon, hogy a jövedelmet elválasztja a tulajdontól. Lényegesen demokratikusabb is a kapitalizmusnál, miután kiterjeszti a demokráciát lefelé is, a munkahelyekre, és felfelé is, a makrogazdaságot irányító politikai intézmények területére. Pontosan az ellentéte annak, ami talán a modern kapitalizmus legdestruktívabb vonása, vagyis a tőke hipermobilitásának.

Ez már valóban szocializmus volna? Akárhogy is, de a verseny itt még mindig létezik, még van egyenlőtlenség, még érvényesül a reklám, még fenyeget az esetleges munkanélküliség. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni Marx meghatározását. A szocializmus a kapitalizmus méhében fogan meg, és ezáltal magán viseli származásának nyomait. Ez még nem a tökéletes társadalom, hanem egy olyan nem-kapitalista gazdasági alakulat, amely megőrzi a kapitalizmus valamennyi vívmányát, de sorra megszabadul legrosszabb vonásaitól.

Úgy esett, hogy ez alkalommal meglehetős részletességgel mutattuk be olvasóinknak D. Schweickart álláspontját, lévén hogy egyáltalán nem szokványos. Mostantól fogva azonban tömörebbre fogjuk az ismertetést.

A második hozzászóló (szintén a piaci szocializmus védelmezője), aki “Marx mint piaci szocialista” című írását közli a könyvben, a szovjet olvasó előtt is ismert James Lawler. A mai bonyolult gazdaság – kezdi okfejtését – egyetlen központi szerv által nem irányítható. A szovjet gazdasági renddel szemben is rendszerint ez a kritika fogalmazódott meg. Az egykori Szovjetunió reformereinek is ez volt az alapgondolata, amelynek jegyében útjára indították az átalakítás tervét. Lehetséges persze, hogy bizonyosfajta gazdasági centralizmus kezdetlegesebb gazdasági feltételek között még működik, a gazdaság fejlődése azonban a döntéshozatal decentralizált rendszerét követeli meg, a decentralizáció pedig piacgazdaságot tételez fel.

Vannak egyesek, akik elfogadják ennek az állításnak az igazságát, ám azt a következtetést vonják le belőle, hogy a liberális kapitalista társadalommal “lezárult az emberiség történelme”, a kapitalizmus baloldali bírálói azonban elhatárolódnak ettől a feltételezéstől. ők úgy vélik, hogy a szocialista rendszerek összeomlását inkább a tervezési módszerek technikai fogyatékosságai és a kapitalista világ részéről jövő nyomás idézte elő, nem pedig az, hogy az alapgondolat – a szocialista eszme – elhibázott lett volna. Mások a szocializmus gyengeségét a valódi demokrácia hiányával magyarázzák mind a vezetésben, mind a tervezői mechanizmus ellenőrzésében. Ugyanakkor az árnyaltabban gondolkodó szocialisták mindig is elutasították a központi tervezést, és azt bizonygatják, hogy a szocializmusban fenntarthatóak a piaci viszonyok. A központosított “állami szocializmus”-nak, amely a szovjet történelem leghosszabb időszakát jellemezte – ha egyáltalán szocializmusnak volt nevezhető – szükségképpen egészen más, mint a decentralizált piaci szocializmus, amely szorosan kapcsolódik a pluralista demokrácia intézményeihez.

Az én álláspontom – fejtegeti J. Lawler – a piaci szocializmusfelfogás irányába hajlik. Úgy hiszem, hogy a piaci szocializmus gondolatát Marx és Engels is osztotta, Lenin pedig meg is valósította a Szovjetunióban az 1920-as években. Bizonyíték rá, hogy igen részletesen foglalkozik vele Marx és Engels a Kommunista Párt kiáltványában, Engels A kommunizmus alapelveiben, Marx a Tőke első és harmadik kötetében, A gothai program kritikájában, valamint a Polgárháború Franciaországban című művében. A piaci viszonyok megelőzték a kapitalizmust, és ennélfogva lehetséges, hogy valamilyen formában fennmaradnak a kapitalizmus után is – írja Lawler. Ennek megfelelően ismét Marx és Engels munkásságára hivatkozik, és talál is olyan itt-ott elszórt megjegyzéseket, amelyek szerinte alkalmasak a piaci szocializmus koncepciójának alátámasztására. Elismeri, hogy Marx és Engels soha nem használta a “piaci szocializmus” kifejezést, ugyanakkor a kapitalizmus utáni társadalmat egyértelműen két stádiumra osztották, mondván: az első szakaszban tovább élnek még a piaci viszonyok, és a szocialista vállalatok versenyben maradnak a kapitalistákkal, s csak a második stádiumban kerül a gazdaság általános irányítása a dolgozók kezébe. Lawler hat momentumban összegzi az átmenet folyamatát: 1. Önigazgató jellegű munkahelyek, amelyek az új társadalom csírái. 2. Ebből hajtanak ki az új társadalom első kezdeményei, a szövetkezeti formában működő vállalatok. 3. A kapitalista társadalom forradalmi átalakulása. 4. A kapitalista társadalom nem létezik többé, ugyanakkor az árutermelés továbbra is meghatározó szerepet kap, bár már megjelennek a tervezés tudatos megszervezésének módszerei. 5. A társadalomban még a polgári jogok érvényesülnek. Pénzről már nincs szó ugyan a fogalom teljes értelmében, azonban valami még betölti a pénz funkcióját. Ugyanígy, jóllehet piac sem létezik már a szó átfogó értelmében, de valamilyenfajta korlátozott piac azért működik még. 6. A kommunista társadalom végleg elsajátítja önmagát, megszüntet mindenfajta elidegenedést, s ezzel befejeződik az emberiség önfelszabadításának folyamata.

A kötet második részében előbb Hillel Ticktin emel szót a piaci szocializmus “ellen”. Írásának címe: Problémák a piaci szocializmussal. A tanulmány – írja – azt kívánja bizonyítani, hogy a piaci szocializmus gyakorlatilag lehetetlen, nem vonzó és egyértelműen semmi köze sincs a szocializmushoz. Elsőnek Proudhon vetette fel a “szocialista piac” gondolatát. Marx azonban A filozófia nyomorúságától (1847) kezdve cáfolta azt. Nevetségesnek találta Proudhon próbálkozásait, amelyekkel elutasította a bérmunkát és a tőkét, miközben megtartotta a piacot. A marxizmus ellenérzése a piaccal szemben azon alapul, hogy a kapitalizmus a hanyatlás korszakába jutott és vele együtt az érték meg a piac is.

Magától értetődik, hogy a piaci szocializmus egészen más kérdéseket vet föl a marxisták és a nem marxisták számára. A nem marxisták számára piaci szocializmus olyan gazdaságban valósulhat meg, amelyben széles körű az államosítás, és a piac azok között a vállalatok között működik, amelyek továbbra is a nyereségesség alapján működnek. A marxisták számára a szocializmusban megszűnik a bérmunka, következésképpen a dolgozók munkaerejének áruba bocsátása is, miután ők ellenőrzik az egész gazdaságot és az egyes vállalatokat is. Ez azt jelenti, hogy a piac többé nem irányítja a társadalmi munkafolyamatot, s így nem lehet a tere a tőke mozgásának sem. Áru és pénz nem létezik többé. Röviden szólva, a piaci szocializmus értelmezhetetlen fogalom a marxisták számára.

A marxisták szerint a dolgozó gazdája kell legyen a termelésnek. Azért dolgozik, mert felelősnek érzi magát a rendszerért, a vállalatért és az egyes emberekért, mégpedig annak egyenes arányában, ahogy munkája mind egyénibbé és alkotó jellegűvé válik. Munkaidejét saját eszközének tekinti, amely saját emberi önmegvalósítását szolgálja. Ez a társadalmi rend egyenlő jogokat biztosít mindenkinek a jövedelem tekintetében, a hatalom ellenőrzésében és az emberi méltóság szempontjából egyaránt.

A piaci viszonyok között a dolgozó munkája alárendelődik a felhalmozás és a profitabilitás elveinek. Versenyre kényszerül társaival, hogy munkát kapjon, hogy magasabb életszínvonalt érjen el, és előbbre jusson pályáján. A piaci szocializmus tagadja az emberi egyenjogúságot és antihumánus, amikor a dolgozót társaival való kemény, mechanikus versengésre kényszeríti.

A piaci szocialista tiltakozna ez ellen a beállítás ellen, mondván hogy mindez az ő felfogásának csupán a karikatúrája. A piaci szocializmus, hangoztatja, teljes foglalkoztatottságot és egyenlő lehetőségeket biztosít mindenkinek, a szabad és általános képzésnek, valamint az ingyenes egészségügyi ellátásnak köszönhetően. Szüntelenül arra hivatkozik, hogy modern viszonyok között egyedül az ő elgondolása lehet életképes szocializmusmodell. Véleménye szerint minden társadalmat, amely megszüntetné a piacot, a bürokrácia, az elitizmus, a rossz hatékonyság és a szüntelen konfliktushelyzetek veszélye fenyeget.

Erre a marxista válasza az, hogy a piaci szocializmus nem létezhet, mivel azáltal, hogy minimálbéreket biztosít, magas szintre emeli a munkanélküliség elleni védelmet, csökkenti a munkaerő-tartalékokat, és adót ró ki a nyereségre s a vagyonra, éppen a piac ösztönző hatásait korlátozza. Következésképpen ebben a rendszerben a tőketulajdonosokat és a vállalatok vezetőit túl kevés tényező motiválja arra, hogy pénzt halmozzanak fel, a munkásokat pedig arra, hogy jól dolgozzanak. A kapitalizmus, mint Marx észrevette, azért működik, mert a nagy profitok reménye egyfelől, s a munkanélküliség réme másfelől a gazdaság valamennyi szereplőjét hatékonyságra ösztönzi. A piaci szocializmusban nem lennének meg ezek az ösztönző tényezők. Ugyanakkor az alapvető társadalmi viszonyok változatlanok maradnak. A dolgozónak, akit továbbra is a tőketulajdon kezelője ellenőriz, a gépek sebességéhez igazodva kell dolgoznia.

Még alapvetőbb dolog, hogy a szocialista társadalom csak olyan alakulat lehet, amelyben a gazdaság irányítását az emberi szükségletek kielégítése határozza meg. A “szükséglet” szót azonban a legszélesebb értelmében kell felfogni, úgy, hogy abban benne legyen minden aspektusa az emberi igényeknek, a szabadidőtől kezdve a műélvezetig, vagyis nem korlátozódhat az alapvető létszükségletekre.

A marxista felfogás szerint a piac szocialista viszonyok között, mivel működésének fontos feltételeit kizárják, nem maradhat fenn huzamosabban, hanem csak átmeneti jelenség lehet, mint ma Kínában. A piac nem technika vagy mechanizmus, hanem munka és tőke speciális társadalmi viszonya. Ezért szóba sem kerülhet a piac szocialista változata. Mindössze két életképes rendszer létezik, mégpedig a kapitalizmus és a szocializmus. Ami nem zárja ki, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti időszakban ne bukkannának fel nagy számban életképtelen hibridek is. Hogyha a piaci szocializmus lehetséges volna, irányítási formáit akkor is csak azok a társadalmak vennék át, amelyek szöges ellentétben állnának a szocializmussal.

Végső elemzésben egy következetes szocialistának a lényeget kell megragadnia. Más szóval, bizonyítania kell, hogy a szocializmusnak megvannak a maga megkerülhetetlen sajátos jellemvonásai, amelyek közül a legalapvetőbb a tervszerűség. A piac ennek ellenében dolgozik, mert nem teszi lehetővé azt, hogy a dolgozók tudatosan irányítsák a gazdaságot. Kiszolgáltatja a gazdaságot a spontán illetve anarchikus folyamatoknak, amelyekben a fő szerep azoknak jut, akik a tőkét kézben tartják. Márpedig ez csakis a kapitalizmus természetének felelhet meg.

H. Ticktin meglehetősen nagy teret szentel a bürokráciának, amelynek szerinte a legjellegzetesebb vonása, hogy önálló hatalomként létezik, kívül kerül minden olyan társadalmi kontrollon, amely megszabhatná: milyen döntések tartoznak tényleges kompetenciájába. A bürokrácia olyan esetekben jelentkezik, amikor a társadalmi többlettermékeket kezelő csoportok hatalma lép a többletterméket előállító csoportok hatalma helyébe. Ez a jelenség a történelem specifikus pillanataiban lép fel. Például akkor, amikor egy termelési eszköz tulajdona más kézbe megy át, és egyúttal a többlettermék ellenőrzésének formája is megváltozik. Ilyen körülmények között a többlettermék adminisztrációja azelőtt veszíti el korábbi formáját, mielőtt még az új kialakult volna. Ez lehetőséget kínál az adminisztráció tagjainak arra, hogy – viszonylagos értelemben – önálló hatalommá váljanak. Ebből alakul ki aztán a bürokrácia.

A Szovjetunióban a bürokraták uralkodó csoporttá léptek elő, mert semmilyen más társadalmi csoport nem került abba a helyzetbe, hogy kezébe vegye a hatalmat. Az adminisztráció tökéletesen függetlenítette magát azoktól, akiknek ellenőrzést kellett gyakorolniuk a többlettermékek felett. Ez nem egyedi eset, a történelemben gyakran előfordult.

Az átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba szükségszerűen egy olyan folyamat, amelyben a régi formából egy előre nem meghatározható, sokszor még kaotikus módon jön létre az új társadalmi forma. Ezért teljes és közvetlen demokrácia, ami a szocializmus természetéhez tartozik, ekkor még lehetetlen. Ugyanakkor szükségessé válhat a társadalmi többlettermék elosztásának, felhasználásának tudatos irányítása. Ám ha ez nem demokratikus formában történik, akkor a döntéshozatali folyamat elkerülhetetlenül elbürokratizálódik. Ezen a ponton H. Ticktin számos olyan intézkedést vesz sorra, amelyek ezt megakadályozhatnák. Például először is sűrűbben lehetne kiírni választásokat. A négy- vagy ötévenkénti választások túlzott hatalmat adnak a megválasztott párt kezébe. Ha azonban egyetlen évre választanák a pártokat, akkor kénytelenek lennének teljesíteni ígéreteiket, máskülönben nem szavaznának rájuk újra az emberek. Másodszor, a szavazók minden egyes megválasztott képviselőt visszahívhatnának. Harmadszor, minden felelős tisztséget rotációs módon tölthetnének be, úgy, hogy elvileg mindenki minden egyes közéleti posztot betölthetne. Negyedszer, mindenkinek elérhetővé kellene tenni a legmagasabb képzettséget, aki képes volna élni ezzel a lehetőséggel. Ez az utolsó pont alapvető annak az érvnek a cáfolatára, hogy az egyszerű emberek nem képesek vezetésre, ha nincs meg hozzá a kellő jártasságuk. Végső soron az átmeneti időszak történelmi feladata az lenne, hogy felszámolja a bürokráciát, mivel az a régi, nem pedig az új társadalmat képviseli.

A második rész második hozzászólója – Bertell Ollman. Tanulmányának címe: “A piac misztifikációja a kapitalista és a piaci szocialista társadalmakban”. ő azzal a gondolattal indít, hogy a kapitalista társadalom áttekinthetetlen, majd kifejti, hogy miként szül a piaci gyakorlat piaci ideológiát, miként misztifikálódik a termelés, bújik álarc mögé a kizsákmányolás és az elidegenedés, végül miként torzul el az egész társadalom, s ezzel együtt múltja és lehetséges jövője. Valamivel később felteszi a kérdést: képes-e rá a piaci szocializmus, hogy kiküszöbölje a piac valóságtorzító hatását? A válasza az, hogy nem. A dolgozó egyén és a kollektíva érdekei nem esnek egybe: az egyén hiába törekszik arra, hogy kevesebb órában és mérsékeltebb tempóban dolgozzon, ha egyszer a kollektíva rákényszerítheti a több és erőltetettebb munkára azért, hogy lépést tartson a konkurenciával, amely éppúgy az emberi irányításon kívüleső, arctalan hatalomként jelenik meg, mint korábban (a tőkés társadalomban). És hasonlóképpen, ahogy a kapitalista társadalomban is, a vállalat tulajdonosainak az érdekei lesznek az uralkodók.

A piaci szocializmus minden általa megismert változatában – írja B. Ollman – pontosan a társadalom árutermelő jellege változik a legkevesebbet, holott éppen ez a felelős a leginkább a piac valóságeltorzító hatásáért, amelyről korábban Ollman szólt. Az emberek szüntelenül több és több pénzre vágynak, hogy minél többet vásárolhassanak. És hogy minél eredményesebbek legyenek társaikkal szemben a pénzért folytatott versenyben, egyre kevésbé lesznek tekintettel azoknak a szükségleteire, akikkel vetélkednek. A pénz megőrzi a maga misztifikáló jellegét, a mohóság és a közöny pedig, amit az emberek egymással szemben tanúsítanak, meg tudja rontani az emberi természetet. Pontosan emiatt azután különlegesen nehéz a piac viszonyai között kifejleszteni a munkásosztály kollektív öntudatát, kiváltképp az osztályszolidaritás érzését, eljuttatni arra a szintre, amely elegendő már ahhoz, hogy a társadalom egésze szocialistává váljék. A szocializmusnak talán ez a legrégebbi eszméje: valamennyiünknek testvéri viszonyt kell kialakítanunk egymással. Ahhoz azonban, hogy az emberek ennek megfelelően viselkedjenek, valóban úgy kell gondolkodniuk a többiekről, mintha testvéreik lennének, de legalábbis szem előtt tartaniuk, hogy ugyanannak az osztálynak a tagjai, és közös érdekeik révén testvérekké válhatnak.

A helyzet, amikor a dolgozók elvesztik a kontrollt munkájuk termékei felett, azáltal alakul ki, hogy a piacon a munkatermék külsőleg függetlenné válik az embertől, és az ellenőrzést felette csak a pénz hatalmával lehet visszaszerezni. Mindez egyaránt érvényes a kapitalizmusra és a piaci szocializmusra. Ez még akkor is így van, ha esetleg igazolható volna, hogy a piaci szocializmusban nincs többé kizsákmányolás, mert a munkások mint a vállalat közös tulajdonosai rendelkeznek az értéktöbblettel (aminek a másik lehetséges értelmezése persze az lehetne, hogy ebben a rendszerben a kollektíva zsákmányolja ki az egyént), csak éppen továbbra is elidegenedett viszonyban maradnak a munkával, s ezáltal tovább tart a pénz misztifikálása és istenítése. Ha a munkásokból kollektív tőkéseket faragunk, akkor ahhoz az elidegenedéshez, amit a munkások munkásként élnek meg, a piaci szocializmus még hozzáteszi a tőkés elidegenedettségét is, és így már végképp bajosan lehet a tudatukat szocialista irányban formálni. Hasonló módon jellemezte Marx is a tőkések között folyó versenyt: úgy írta le mint kapzsiságot s egyszersmind háborút a kapzsik között. Ugyanez a leírás lenne igaz azokra a munkásokra is, akik kollektív tőkésekként folytatnának konkurenciaharcot a piaci szocializmusban. Ugyanúgy, ahogyan manapság is történik, a pénz misztifikáló, valóságeltorzító hatása kiterjedne az élet számos egyéb területére is, a családra, a politikára, a kultúrára, az oktatásra. Az a kísérlet, hogy napjainkban az emberekkel elfogadtassuk a szocialista értékeket, csak igen szerény eredményeket hozhat, mert tulajdon tapasztalataik más értékekre nevelik őket.

Meg kell még érteni azt is, hogy mi táplálja a piaci szocializmus teóriáját és a hozzá hasonló elképzeléseket napjainkban. Ollman szerint mindez a kapitalizmus, de ugyanígy a kommunizmus, a szocializmus és a szocialista forradalom téves analíziséből fakad. Ami a kapitalizmust illeti, a piaci szocialisták kapitalizmusértelmezésében a legnagyobb hiba az, hogy a tőkét mint viszonyt rendszerint a kapitalizmussal azonosítják, megfeledkezve arról, hogy a tőkeviszony megjelenhet az államban (az államkapitalizmusban), sőt a munkás szövetkezetekben is (például a piaci szocializmusban). A tőke olyan vagyon, amit nem a szükségletek kielégítésére használnak fel, hanem a vagyon további gyarapítására is, és csak egyes egyéni szükségletek kielégítésére szolgál azoknál, akik birtokolják, azonkívül szórványosan létrehoz bizonyos új, mesterséges szükségleteket. A döntő azonban az, hogy a tőkeértékesülésnek mi a célja, nem pedig az, hogy kinek a kezében van. Társadalmunk kapitalista sajátosságai és az ezzel együttjáró problémák éppen abból erednek, ahogy a tőke a maga öncélúságát érvényesíti. A piac, amelyen keresztül az újratermelődő vagyon körforgása végbemegy, lehetővé teszi, hogy az az érték, ami korábban áruformát öltött, tőke formájában kerüljön vissza a termelőeszközök tulajdonosaihoz. Ez, nem pedig a magántulajdon jelenti a kapitalizmus legfőbb jellegzetességét. Ilyenformán lehet tulajdonos az állam (amint ez sok országban megvalósult az ipar államosításával), vagy akár a dolgozók szövetkezetei is, ha azonban a piac alapjaiban érintetlenül fennmarad, akkor a kapitalizmushoz kapcsolódó társadalmi problémák nagy része is fennmarad.

Amikor a kommunizmusról van szó, akkor a radikális demokraták és a piaci szocializmus utópiájának hívei nem tudatosítják magukban kellőképpen, hogy a szocializmusnak mint a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenetet képező társadalmi formának ahhoz, hogy eleget tegyen a maga sajátos történelmi küldetésének, a teljes kommunizmus maradéktalan megvalósulása előkészítésének, mennyire különbözőnek kell lennie a kapitalizmustól. Ha figyelmen kívül hagyjuk a kommunizmus és a szocializmus közötti szükségszerű összefüggéseket, akkor a kapitalizmus mérsékelt reformereinek a malmára hajtjuk a vizet.

Ami a szocializmus megítélését illeti, a piaci szocialisták, akárcsak a szocializmus ellenfelei általában, a tervgazdálkodást azonosítják azzal a központi irányítással, amely a szovjet típusú gazdaságokban létezett. Az én elképzelésem az – mondja B. Ollman –, hogy a szocialista tervgazdálkodás több szinten valósul majd meg, országos, regionális, városi és vállalati szinten úgy, hogy a központi tervezés által hozott számos határozat átkerül az adott szintű tervfelelősökhöz, akik közvetlenebb döntéseket is hozhatnak a terv sikeres teljesítése érdekében.

Hasonlóképpen fontos a szocialista demokrácia kérdése is, mert közvetlenül érinti a gazdaságot. Ahhoz, hogy a munkások váljanak a társadalom új uralkodó osztályává, nem elegendő, hogy a kormány az érdekükben cselekedjék. Nekik maguknak is részt kell kapniuk a meghatározó döntésekben, amelyek közül a legfontosabb a gazdaság irányítóinak a kiválasztása és a gazdasági terv prioritásainak a meghatározása. Ezeknek a kérdéseknek a megvitatása alapvetően a politikai intézmények feladata kell legyen a szocializmusban, amikor már a dolgozók leküzdötték a politikai intézményrendszer elidegenedését, s társadalmi és közösségi lényekként képesek a politikai hatalom gyakorlására.

B. Ollman szerint a szocialista forradalmat követő rövid időszakban létezhet még a magánszektor, és néhány piacon folyhat árucsere. Azonban a szocializmus építése során mindinkább uralkodóvá válik a folyamatosan növekvő szocialista szektor. Ahogy a szocializmus átmeneti időszaknak tekinthető a kommunizmus felé, ugyanúgy a szocialista forradalmat követő első néhány évtized is felfogható úgy, mint átmenet a szocializmus felé. Átmeneti jellegéből adódóan ez az időszak még megőriz néhány dolgot a kapitalizmusból, miközben kialakulnak benne a szocializmusra jellemző elemek is, ahhoz azonban túlságosan rövid és túlságosan gyors változásokat eredményez, hogy önálló szakasznak lehetne tekinteni. Legfeljebb meghatározott “momentum”-nak vagy a szocialista forradalom folytatásának lehet nevezni.

Ezek lettek volna a Piaci szocializmus – Vita a szocialisták között című kötet legfőbb gondolatai. Mint már szóba került, található még benne két, tartalmilag kevésbé fontos fejezet, amelyekben a szocialisták között folyó vitáról van szó, az ismertetésükre azonban nincs már helyünk. Annál fontosabb, hogy bemutassuk a jeles amerikai szocialista tudós, John Roemer professzor nézeteit.

John Roemer neve két könyv publikálásával tűnt fel, amelyekben a marxizmus gazdaságelméletének matematikai megközelítésével próbálkozott, miután kifejtette a logikai-matematikai modellek, a modális logika, a játékelmélet stb. pontos módszereit. A két mű címe: A marxista gazdaságelmélet analitikus megalapozása (Cambridge–London, 1981) s A kizsákmányolás és az osztály általános elmélete (Cambridge–London, 1982). A későbbiekben a Roemeréhez hasonló megközelítések jellemzésére született meg az “analitikus marxizmus” kifejezés.

A két könyv közül a második az érdekesebb. A szerző itt fejti ki elméletét az alapvető gazdasági formációkról, többek között a szocializmusról és a kommunizmusról is.

Roemer véleménye szerint hibás az a nézet, amely olyannak tekinti a létező szocialista társadalmakat, mint amelyekben megszűnt volna mindenfajta kizsákmányolás. Mert ezekre a társadalmakra valójában a “hatalmi státusból eredő állami kizsákmányolás” a jellemző. Ez azt jelenti, hogy bizonyos személyek lehetőséget kapnak rá, hogy beosztásuknál, státusuknál fogva ellenőrzést gyakoroljanak a tulajdon fölött. ők azok, akik ha nem is kapitalista módon, de státusukból fakadóan kizsákmányolnak másokat. A Szovjetunióban – mondja Roemer – a hatalom sokkal inkább kötődik a beosztáshoz, semmint az emberekhez, miáltal a jövedelmek elosztása lényegesen kiegyensúlyozottabb, mint a kapitalista országokban. Innen a következtetés, hogy a státusból eredő kizsákmányolás a kizsákmányolás legutolsó típusa. A kommunizmusban azonban feltétlenül megszűnik a szocialista kizsákmányolás is, és mindenki képességei szerint dolgozik majd, és szükségleteinek megfelelően részesül a javakból.

Roemer 1986-ban jelentette meg Analitikus marxizmus című könyvét (Cambridge–London–New York), amelyben a marxi elmélet új megközelítése híveinek ad helyet – elsősorban is G. A. Cohennek és J. Elsternek, valamint R. Bordhaknak, R. Brennernek, A. Przeevorszkinak, A. Woodnak és Cs. O. Rajtnak. A bevezetőben a következőket írja: Ezeken az oldalakon a történelmi materializmus, az osztályok és a kizsákmányolás fogalmai lesznek azok a centrális kategóriák, amelyeket meg kell tárgyalnunk. Legtöbbünkben él az a meggyőződés, hogy a szocializmus valamely formája meghaladhatja egyszer a létező kapitalizmust, és hogy a ma létező kapitalizmusban tapasztalható elidegenedés és igazságtalanság leküzdhető. A marxizmus jelenleg legfontosabb feladata az, hogy megalkossa a szocializmus korszerű elméletét (2. o.).

J. Roemer az analitikus marxizmus központi alakja. Rajta kívül kiváló teoretikus még G. A. Cohen (Karl Marx történelemelmélete. Védelem. London, 1978 – valójában a mozgalom ekkor indult útjára) és J. Elster (Értelmet adni Marxnak, Cambridge, 1985 stb.). Az Analitikus marxizmusban J. Roemer, G. A Cohen, J. Elster és mások különféle kérdéseket feszegetnek a történelmi materializmusról, az osztályokról, a módszerekről és a társadalmi igazságosságról. Vannak közöttük jelentős véleménykülönbségek is, ám valamennyien törekednek arra, hogy a logika, a matematika és a modellelmélet korszerű eszközeit használják fel elméleteik kifejtéséhez.

Nézzük először John Roemer “A szocializmus jövője” című tanulmányát (Cambridge, 1994). Miután utal az általa és Bardhan által 1993-ban kiadott könyvre, amelynek címe Piaci szocializmus – Lezáratlan vita, a szocializmus hét aspektusát veszi sorba, amelyek közül hatról a már említett kötetben is volt szó (de, mint megjegyzi, jóval több megközelítés létezik).

A dolgozók által irányított (labour managed firms – LMF) vállalatokra épülő társadalmakban szerinte a legtöbb gondot a finanszírozás kérdése okozza. A Piaci szocializmus – Lezáratlan vita című könyvben Jacques Drez, Mark Flerbe és Thomas Weisskopf egyöntetűen a külső finanszírozást javasolja a probléma megoldására. Flerbénél a dolgozók által irányított vállalatokat bankkölcsönökkel finanszírozzák, miközben a bankok maguk is dolgozók által irányított vállalatok. Weisskopf elképzelése szerint a dolgozók által irányított vállalatoknál az értéktőzsde részvényei adják a finanszírozás formáját.

Egy más típusú elképzelés olyan vállalatokat feltételez a piaci szocializmusban, amelyek a maximális nyereségre törekednek, és az igazgatótanács által megválasztott menedzserek irányítják őket. Ebből indul ki Pranam Bordhan és maga J. Roemer is. Szocialistává az teszi ezt a modellt, hogy az “állami szektor”-ba tartozó vállalatokba egyénileg nem lehet pénzt befektetni, ami azután elősegíti az igazságosabb jövedelemmegoszlást. Mindkettejük elképzelése megengedi kisebb magáncégek létét. Bordhan modelljében az állami vállalatok szférája csoportokra tagolódik. Minden csoport vállalatai a központi bank alá vannak rendelve, amely felelős az irányításukért. Egy adott csoporthoz tartozó vállalatok részvényesei a többi csoportnak, és az osztalékot, amelyet az egyik vállalat a másiktól kap, szétosztja a saját dolgozói között. Nordhan megpróbálja leírni a költségvetési problémákat kiküszöbölő mechanizmust is, mely kérdéssel oly sokat küszködtek a szovjet és kelet-európai gazdaságok. (Náluk a megfelelő ösztönzés hiányzott leginkább.) A szerző azzal számol, hogy rendszere magában rejti a szükséges ösztönző motívumokat, miután a csoporthoz tartozó többi vállalat és a központi bank együttesen ügyel majd rá, hogy minden cég a legnagyobb nyereségre törekedjék.

Roemer elképzelése szerint a vállalatokat azok a társadalmi bankok is finanszírozzák majd, amelyek felelősek a cégek vezetéséért. A vállalatoktól származó nyereséget azonban egyéni részvényesek között osztják szét. Az elosztás eredendően a kormány feladata, amely meghatározott számban juttatja kuponokhoz vagy voucherekhez a felnőtt korú állampolgárokat, ők pedig arra használják fel ezeket, hogy vállalati részvényeket vásároljanak rajtuk, amit pénzzel nem tehetnének. A vállalati részvények birtoklásának arányában az állampolgárok részesülhetnek a vállalat nyereségéből. A polgárok betehetik kuponjaikat a kölcsönpénztárakba, amelyek azután vállalati részvényeket vásárolnak. Pénzért azonban senki sem vehet kupont vagy részvényt. Azt viszont bárki megteheti, hogy saját részvényeit más vállalatok részvényeire cseréli névértékben. Ennélfogva a kuponok értéktőzsdéjén az árak ingadozhatnak, ahogy az a hagyományos értéktőzsdén is lenni szokott. Miután azonban pénz nem jön szóba a kuponok tőzsdéjén, az állampolgárok szűk vagyonos csoportja semmiképp sem szerezheti meg a részvények többségét. Azáltal pedig, hogy elhárul a veszélye annak, hogy a vállalati tulajdon koncentrálódik, biztosra veszem – írja Roemer –, hogy egy ilyen gazdaságban a gazdaságpolitika merőben más lesz, mint amelyet a kapitalista országokban látunk, még akkor is, ha az egyenlő arányokban osztott szét polgárai között vállalati részvényeket. Az állampolgár halálával a tulajdonában volt kuponok visszakerülnek a társadalmi kincstárba, és elosztásuk a felnőttek új nemzedékével folytatódik. Ennélfogva a kuponok rendszere olyan mechanizmus lesz, amely az állampolgároknak életük végéig részt juttat a gazdaság által termelt nyereségből.

Amennyiben létezik a munkaerőpiac, ahol az emberek képzettségben és rátermettségben nem egyformák, akkor jelentős különbségek mutatkoznak meg a munkabérekben. Borhan és Roemer javaslatai arra összpontosulnak, miként csökkenthetők az egyenlőtlenségek a nemzeti jövedelem- és jövedelemforrások e másik területén. A koncepció néhány híve úgy számol, hogy a bérkülönbségek 3 vagy 4,5 az 1-hez arányban mérsékelhetők, alapul véve a Mondragon szövetkezet spanyolországi kísérletének példáját, ahol hasonló rendszert vezettek be. Én úgy hiszem – mondja Roemer –, az ilyen javaslatok legnagyobb gyengesége abban áll, hogy a vállalatok vezetése nem lesz demokratikus. Mert attól, hogy a jövedelmek viszonylag igazságos arányban oszlanak meg, a dolgozók viszonyulása a vállalathoz még nem lesz más. Modellem legfőbb előnye talán az – írja –, hogy lehetőség szerint ügyel a legkisebb különbségekre is a létező kapitalizmushoz képest, ami nagyobb valószínűséget biztosít annak, hogy hatékonyabb irányítás valósuljon meg benne, mint a kapitalizmusban.

Az elképzelések harmadik osztálya, amelyet Fred Blok (“Kapitalizmus osztályhatalom nélkül”, a Politika és Társadalom című folyóiratban, 1992, n. 20) és Joshua Cohen, valamint Joel Rogers (Piaci szocializmus – Lezáratlan vita című könyv) neve fémjelez, nem taglalja a vállalati tulajdonjogok változását. Blok javaslata, amelyet a “kapitalizmus osztályhatalom nélkül” kifejezéssel határoz meg, a tőkepiacon lévő konkurencia jelentős megerősödését, amellett a bankok és a vállalatok vezetésében bekövetkező változást prognosztizálja. A maga részéről, többek között, törvényileg szabályozná a tőke kiáramlását a határokon túlra, és átalakítaná a bankok és vállalatok vezetésének az összetételét oly módon, hogy az 35%-ban vezetőkből, 35%-ban részvénytulajdonosokból, 30%-ban pedig másokból állna. Blok úgy számol, az efféle intézményi változások oda vezethetnek, hogy megszűnik a gazdagok befolyása a gazdaság és a politika terén, ami az adópolitika fokozatos átalakításával összekapcsolva lehetővé tehetné a jövedelmek és a vagyonok lassú kiegyenlítődését.

Végül Cohen és Rodgers a “társadalmi demokrácia” mellett emelnek szót. ők ketten teljes politikai hatalmat kívánnak biztosítani minden egyes, az állam alatt álló alsóbbszintű állampolgári társulásnak. Ennek eredményeképpen, még ha a tulajdonjogi viszonyok esetleg nem változnak is meg, a környezettel és a közös társadalmi szükségletekkel foglalkozó társulások gyakorlatilag ki tudnák kényszeríteni, hogy a magántulajdonosok változtassanak a maguk közérdekkel ellentétes hozzáállásán.

Végső soron, jelenti ki Roemer, az első hat megközelítés bármelyike napirendre kerülhetett volna Kelet-Európában, Cohen és Rodgers javaslata pedig a vezető kapitalista országokban. Egyesek úgy fogadják ezeket a javaslatokat mint a defetista revizionizmus megnyilvánulásait – teszi még hozzá Roemer. Pedig az új modell valamennyi változata a piaci rendszer és a szocializmus legelőnyösebb oldalait egyesíti magában, nevezetesen a hatékonyságot és az egyenlőséget. A szerző nem von le következtetéseket a szovjet és a kelet-európai szocialista rendszerek bukásából. A szocialista társadalom szovjet modellje ugyan halott, ez azonban nem jelenti azt, hogy vele együtt a szocializmus más, eddig még nem próbált formáinak is ez lesz a sorsa. Ez a könyv is egy ilyen szocialista alternatíva, a piaci szocializmus érdekében íródott.

A magam részéről – írja Roemer – megkülönböztetek a szocializmusban rövid és hosszabb távú célokat. Ebben az esetben rövid távú célokat próbáltunk megfogalmazni egy olyan gazdasági mechanizmus keretében, amely képes lehet rá, hogy közelebb vigyen a végső célhoz. Ezzel a végső céllal pedig mindenki számára megvalósul az esélyegyenlőség: 1. az önmegvalósítást és a jólétet, 2. a politikai részvételt és 3. a társadalmi elismerést illetően.

Véleményem szerint – mondja Roemer – a szocialisták korábban a szocializmus elengedhetetlen ismérveként fetisizálták a “köztulajdon”-t mint a szocializmus elengedhetetlen feltételét, s ebből hibás következtetések és sajnálatos következmények származtak. Többek között az, hogy a dolgozókat kevéssé motiválta, hogy teljes erőbedobással dolgozzanak, miután gyakorlatilag nem lehetett őket elbocsátani munkahelyükről, ugyanakkor a nagyobb kereset elérésére sem ösztönözte őket semmi, mert alig volt árucikk, amit megvásárolhattak.

Így vélekedik Roemer, és bizonyos kérdésekben szemlátomást igaza is van. Csakhogy mit tegyünk mi, a szocializmus hívei, egy olyan országban, ahol a rendszer eltorzult és összeomlott? D. Schweickart, H. Ticktin vagy J. Roemer javaslatait kövessük? Szerintünk országunkban legelőbb is a gondolkodás esélyét kell megadni a szocializmus híveinek, hogy utána majd dönthessenek a különböző szocializmus-elképzelések között. Akkor hát gondolkodjunk.