A Humanista Internacionálé nyilatkozata egy háborúk és erőszak nélküli világért, egy egyetemes emberi nemzet felépítéséért.

Szembesülve a szeptember 11-i terrorista mészárlás borzalmával, amely megölt és megkínzott ezernyi ártatlan embert és megsebezte az egész emberiség tudatát;

szembesülve a háború őrületével, amely mellett a Bush kormány elkötelezte magát a NATO tagállamainak támogatásával, és amely szabadjára engedi majd az erőszak körforgását, amelyben a “terrorizmus” nemhogy nem gyengül majd meg, hanem újabb erőre kap, fejlődik és terjed;

szembesülve a pszichológiai nyomással, amit erőszakos képek és manipulált információ használatán keresztül is gyakorolnak, amellyel megpróbálják szembeállítani a “nyugati civilizációt az iszlám barbárságával”, az “igazság háborúját a terrorista háborúval”, a “szükséges erőszakot a véres erőszakkal”, és amellyel megpróbálják elérni, hogy az embereknek választaniuk kelljen e hamisan beállított oldalak közül;

szembesülve a reménytelen felháborodással, az értékek elvesztésével és az etikai és morális értékek megsemmisítésével, ami emberek millióit ösztönzi arra, hogy ugyanazt az erőszakot hívják segítségül, amely ennyi fájdalom és szenvedés okozója volt;

szembesülve a vak dühvel, ami elborítja elménket és eléri, hogy ellenséget lássunk “mindenkiben, aki különbözik tőlünk”, valamint hogy vádoljunk és felelőssé tegyünk egész népeket és vallásokat, ahelyett, hogy tisztán és világosan körülírnánk és azonosítanánk a felelősöket, hogy “lássuk” a valós összefüggéseket és a valós provokátort (ami közelebbi és “nyugatibb” lehet, mint hinnénk);

felismerve, hogy a jelenlegi, gyors globalizációs folyamatban az, ami az egyik helyen történik, azonnali hatással lesz más helyekre, és nem lesznek “biztonságos helyek” anélkül, hogy választ adnánk minden emberi lény szükségleteire, a Föld minden egyes szegletében;

felismerve, hogy bolygónk nem tud elviselni egy harmadik világháborút, korlátozott forrásai, kényes környezeti egyensúlya és maga az élet fejlődési folyamata miatt sem (semmiféle változatban, legyen az nukleáris, vegyi, biológiai vagy egyszerűen “végtelen”);

annak a mély megértésnek a birtokában, miszerint az emberiség történelmében a háborúk sohasem oldottak meg problémákat és nem szüntették meg az őket kiváltó okokat, mindig is a fájdalom és a szenvedés legfőbb forrásai voltak az emberek számára, és az egyetlen “győztesek” mindig azok a gazdasági és a pénzügyi érdekek voltak, amelyek a fegyverkereskedelemmel és a halál technológiájával álltak kapcsolatban;

tekintve, hogy a Föld nagyhatalmai kudarcot vallottak az emberiség problémáinak (a szegénység, az éhezés, a járványok, a környezetszennyezés, a migrációs hullámok, az etnikai-vallási konfliktusok) megoldásában;

teljes bizonyossággal afelől, hogy emberek millióinak szándéka meg tudja állítani néhányak őrültségét, és reménnyel és megoldással tud szolgálni ezekre a problémákra;

mi,

nők és férfiak,

történelmi tanúi a XXI. század vészterhes és drámai kezdetének, elkötelezzük magunkat az alábbiak mellett:

1. Minden életet tisztelünk, egyszerinek és megismételhetetlennek tartunk, és így minden egyes emberi lényt abszolút értéknek tekintünk, amely fölé semmilyen más érték nem helyezhető, semmilyen igazolással.
2. Elutasítjuk az erőszak minden formáját (fizikai, lelki, gazdasági stb.) és minden kifejeződését (terrorizmus, háború, megkülönböztetés, rasszizmus), bármilyen indokra hivatkozva történjen is (vallási, gazdasági, bosszú).
3. Kitartunk az erőszakmentesség mint útmutató morális erő mellett, amelyen keresztül az egyén, egy csoport vagy egy nép megmutatja a kortárs és a jövő nemzedékeknek erkölcsi erejét és szellemi felemelkedését, ezt tekintve az egyetlen járható útnak egy virágzó “egyetemes emberi nemzet” felépítéséhez.
4. Felismerjük a sokszínűségben a legnagyobb értéket, amivel egyének vagy szervezett közösségek, népek és nemzetek hozzájárulhatnak ehhez a tervhez, közös erőfeszítések, kreativitás, párbeszéd és kölcsönösség révén.
5. Elismerjük, hogy minden gyermeknek, fiatalnak, idősnek, nőnek és férfinak bőrszínre, vallásra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül joga van úgy élnie az életét, hogy nem kell félnie egy olyan haláltól, amelyet mások szánnak neki.
6. Elismerjük, hogy mindenkinek joga, szükséglete és egyben erkölcsi felelőssége eldönteni, hogy akar-e élni, és ha igen, milyen feltételek között, annak érdekében, hogy a világot egy új emberiség otthonává alakítsuk, ne pedig egy olyan hellyé, ahol állandóan fenyegetve érezzük magunkat attól a haláltól, amit mások szerveznek meg nekünk.
7. Elidegeníthetetlen szándékunk, hogy megállítsuk ezt a háborút, hogy létrehozzunk egy “háborúk nélküli világot”, hogy rávegyük a kormányokat: a halál technológiájába fektetett összegeket arra fordítsák, hogy megoldják a problémákat, amelyek a bolygó lakosságának 80%-át sújtják.
8. Megingathatatlan személyes és együttes célunk, hogy megnyissuk a részvétel és kommunikáció fórumait, nemcsak azért, hogy megállítsuk a háborúkat, hanem azért is, hogy a béke betölthessen minden zugot a Földön, és az “élni akarás” legfejlettebb formái megjelenhessenek.
9. Hívunk mindenkit, hogy csatlakozzon hozzánk és vegyen részt ebben az “építkezésben”, hogy döntse le a bűnrészesség csendjének vagy a frusztráló, magányos felháborodásnak a falait, hogy szője újra a kommunikáció és a szolidaritás szálait, hogy fedezze fel, az új emberiség útjának előkészítése sokkal könnyebb, mint ahogy azt a “halál urai” szeretnék velünk elhitetni.
10. Elkötelezzük magunkat, hogy a legszélesebb körben, azonnali kezdettel, mindenhol, minden formában és mindenkinek, akivel találkozunk, továbbadjuk ezt az üzenetet: “igen, meg lehet állítani a háborút, az erőszak körforgását, és lehetséges hidakat építeni egy új emberiségért, egy Egyetemes Emberi Nemzetért!”

2001. szeptember 29.

*

A budapesti amerikai nagykövetség tanácsosának levele Riczu Júliához, a Humanista Internacionálé magyarországi képviselőjéhez

Tisztelt Riczu Kisasszony!

Kérem, engedje meg, hogy Brinker nagykövet asszony felkérésére én válaszoljak szervezetük Egy háborúk és erőszak nélküli világért című nyilatkozatával kapcsolatos, 2001. október 19-én kelt levelére.

Az Önök által kifejtett gondolatok egyfelől megkapóan nemesek és tisztességesek, utopisztikus elképzeléseik, ebben bizonyos vagyok, becsületesek és szívből jövők. Magam is olyan világban szeretnék élni, ahol a konfliktusok békésen oldhatók meg, ahol minden ember a béke, az önkiteljesítés és a természetes jólét jegyében él egymás mellett.

Másfelől azonban az Önök levele alantas és megalázó, stílusa pedig egyenesen felháborító. Határozottan kijelentem, hogy az Egyesült Államok kormánya, amelyet képviselek, egyértelműen “jobb, mint azok a terroristák, akik szeptember 11-én több ezer embert öltek meg”, sokkal jobb náluk, s felháborítónak tartom, hogy az Önök szervezete ilyen mértékig hajlandó ezt a teljességgel hamis és negatív képet hirdetni.

Az én országom semmivel sem tökéletesebb, mint bármely másik a világon, nálunk is sok a kicsinyes, hőzöngő állampolgár, akiket – általánosan szólva – ugyanannyira érdekel hajuk színe vagy kocsijuk teljesítménye, mint a szabadság és a méltóság vagy a hasonló alapvető emberi értékek. Történelme során az én népem is követett el hibákat, s olykor bizony a rossz oldalra állt. De köztársaságunk 225 esztendeje az amerikai kísérlet egyediségét bizonyítja, állandóságot képvisel ebben az értékeit folytonosan változtató világban: szabadságot, esélyt, sokszínűséget és nyitottságot nyújt egy olyan korban, amelyben ezek az értékek a világ számos részén háttérbe szorulnak.

Amerika azt a képességét, hogy harcba szálljon valamely ügyért, arra a feltételezésre alapozza, hogy álláspontját időnként meg kell védenie. Így volt ez akkor is, midőn egy nemzedékkel korábban legyőztük a nácizmus ördögeit, majd amikor ezt követően negyven éven át kitartottunk a bolsevizmussal szemben. Tevékenyen ápoltuk azokat a gazdasági kapcsolatokat, amelyek minden nép számára példa nélkül álló fellendülést hoztak, s élharcosai vagyunk a Földünk megváltoztatásáért folytatott demokratikus forradalomnak. Mindez nem lett volna lehetséges, ha az Egyesült Államok hadereje nem szavatolná a biztonságot. Ezt az erőt különös elővigyázatossággal alkalmazzuk – építünk, s nem rombolunk, egyesítünk, nem pedig szétzúzunk vele.

Jelenleg az ellen a gonosz erő ellen harcolunk, amely szeptember 11-én fedte fel céljait, s amely számára a New York-i és washingtoni támadás csupán a kezdetet jelenti. Ez az erő világszerte állandó fenyegetettségben tartja valamennyi civilizált nemzetet.

Miközben ezeket a sorokat írom, Amerika és a koalícióba tömörült országok szárazföldi, tengeri és légi erőinek katonái, szó szerint, ezrével hagyják hátra családjaikat, kockáztatják egzisztenciájukat, s áldozatkészen indulnak, hogy megvédjék azokat a szabadságjogokat, amelyeknek Önök és én is részesei vagyunk. Ez nem “durva támadás”, miként Önök fogalmaznak, hanem önvédelem, a gyilkosok bíróság elé állítására és annak a büntetlenségnek megszüntetésére irányuló erőfeszítés, amelyet ellenségeink Afganisztánban élveznek. A sors különös fintora, hogy Önök azt a jogukat, amelyet az Egyesült Államok nagykövetének írott levelük kifejez, éppen azoknak a katonáknak a vére árán nyerhetik csak el, akiket olyan határozottan elítélnek.

Tisztelettel:

Kyle Scott

politikai tanácsos

1989 novembere valóságos ,fekete péntek volt a társadalomtudomány számára, mivel a „létezõ szocializmus” számos és változatos kritikája ellenére sem produkált olyan elméletet, amely megjósolta volna ezt a fordulatot. A rendszerváltás elméleti kezelésében azóta sem született igazán meggyõzõ.

1989 novembere – Klaus von Beyme szavaival¹ – valóságos ’fekete péntek’ volt a társadalomtudomány számára, mivel a “létező szocializmus” számos és változatos kritikája ellenére sem produkált olyan elméletet, amely megjósolta volna ezt a fordulatot. Létezett ugyan a Kerr, Aron és mások által az 1960-as években kidolgozott konvergencia-elmélet, ez azonban több szempontból is inadekvátnak bizonyult a társadalmi változások konceptualizálására.

A konvergencia-elmélet lényegében átvette azt a modernizációs tézist, hogy a társadalmi változás azonos törvényszerűségeket követ az ipari társadalmakban, amelyek hasonló fejlődési szakaszokon mennek keresztül. Ebből kiindulva feltételezte, hogy a szocialista társadalmak mint ipari országok a kapitalista államokhoz hasonló társadalmi struktúrákat hoznak létre, s az egyre növekvő ellentmondás a kapitalista intézmények és a szocialista ideológia között elkerülhetetlenné teszi a szocialista rendszerek bukását ezekben az országokban.

Két nyilvánvaló okból is inadekvát a konvergencia-elmélet alkalmazása az 1989-es fordulat értelmezésére. Először is, az államszocialista rendszerek bukása nem azért következett be, amit a konvergencia-elmélet prognosztizált. A “fejlődés diktatúrája” nemhogy nem tudott hasonlóvá válni a modern világgazdasági rendszer dinamikájához, hanem annak strukturális átrendeződésével párhuzamosan egyre jobban lemaradt és képtelenné vált arra, hogy fenntartsa a kapitalista világgazdasági rendszerről való részleges lekapcsolódás politikáját.

Másodszor, a konvergencia-elmélet nem volt alkalmas a kapitalista rendszerek közötti különbségek konceptualizálására. Elegendő az állam és a bankok eltérő szerepét említeni, a munkaügyi viszonyok különbségeit, a jóléti államok közötti eltéréseket, a korrupció és a szervezett bűnözés változó mértékét és intézményes beágyazottságának eltéréseit, hogy világosan megmutatkozzon a különbség az amerikai, német, brit, olasz, japán vagy brazil kapitalizmusok között, amit a konvergencia-elmélet egyáltalán nem tudott megragadni.

Egy 1992-­ben Uppsalában rendezett szociológus konferencián merült fel újra a konvergencia-elmélethez való visszatérés gondolata. A paradigma támogatói azt javasolták, hogy az 1989-es fordulatot nem mint valami újnak a kezdetét kell értelmezni, hanem mint Kelet-Európának a nyugati kapitalista országokhoz való konvergálási folyamatának integráns szakaszát. A konvergencia-elméletnek ezt a revízióját többen elutasították azzal az indoklással, hogy a paradigma inkább kifejezi a volt államszocialista országok azon aspirációját, hogy egyszerre szeretnék elérni a nyugati világ gazdasági színvonalát, és megtartani az államszocializmus alatt megszokott teljes foglalkoztatottságot, mint a reális társadalmi perspektívákat.

A konvergencia-elmélethez való visszatérés nem bizonyult életképes alternatívának. Annak ellenére, hogy nem létezett olyan társadalomtörténeti elmélet, amely prognosztizálni tudta volna az államszocialista rendszerek bukását, az 1989-et követő években valósággal felvirágzott a tranzitológiai szakirodalom, amely egyik prognózist a másik után állította fel arról, hogy mi fog történni a kelet-európai államszocializmus bukása után ezekben az országokban.

A szakirodalom kritikai értékelését megnehezíti a téma nyilvánvaló politikai és ideológiai töltete. A tranzitológia mindenfajta kritikai reflexió nélkül átvette a neoliberális közgazdaságtan néhány tézisét és mint az egyedül létező és üdvözítő paradigmát, mintegy vallási retorikai köntösben közvetítette a tömegek felé. Mindeközben nem történt meg annak végiggondolása, hogy a “mainstream” ideológia mellett vannak más, alternatív paradigmák², illetve a rákérdezés arra, hogy az előző tézisek milyen feltételek mellett érvényesek.

Akadémiai munkákban általában tabu a politikai-ideológiai elkötelezettség emlegetése. A tudományos objektivitás hangoztatása a tranzitológiai szakirodalomban azonban a legtöbb esetben félrevezető, és egy teleologikus elméleti hátteret takar, amelynek a tételeit nem is lehet tudományos vita tárgyává tenni. Ez a nyilvánvaló ellentmondás azt eredményezi, hogy a szakirodalom nagy részében vagy egyáltalán nem történik meg az elméleti háttér végiggondolása, vagy ha igen, akkor olyan óvatos és teoretikusan konfúz formában, ami lehetetlenné teszi a kritikai reflexiót.

A kelet-európai rendszerváltás nem ragadható meg elméletileg az államszocializmus konceptualizálása nélkül, és innentől kezdve elkerülhetetlen valamifajta politikai-ideológiai elkötelezettség vállalása, ami nem a tudományos szempontok háttérbe szorulását vagy megtagadását, hanem egy adott elméleti háttér következetes végiggondolását és alkalmazását jelenti. Itt nem az egyedül üdvözítő paradigmát, hanem paradigmákat keresünk, amelyek magyarázó ereje korlátozott határok között érvényes. A tranzitológiai szakirodalom hiányossága, hogy nem reflektál saját elméleti forrásaira: tudományos objektivitásról beszél ott, ahol nyilvánvaló a politikai-ideológiai elkötelezettség. Szinte egyetlen szerzőnél sem szerepel annak végiggondolása, milyen elméleti következményei vannak ennek az elkötelezettségnek. Ezt próbáljuk meg végiggondolni az alábbiakban.

A tranzitológiai elmélet elsősorban azokra a politológiai szakmunkákra támaszkodott, amelyek a demokráciába való átmenet folyamatát vizsgálták az országok három nagy csoportjában: a második világháború utáni német, olasz és japán társadalmakban, az 1970-es évek új dél-európai demokráciáiban, és végezetül a dél-amerikai autokratikus rezsimek bukását követően Argentínában, Brazíliában, Uruguayban, Chilében és Paraguayban.³ Az államszocialista rendszerek bukása után kézenfekvőnek és csábítónak látszott az analógia: sokan – így pl. Przeworski – a kelet-európai átalakulásban látták az átmenet negyedik típusát.⁴

Félretéve azt a problémát, hogy helyénvaló-e a világ kétpólusú felosztása demokratikus és nem-demokratikus országokra, illetve valóban ez a felosztás alkotja-e a társadalmi rendszerek közötti fő demarkációs vonalat, foglalkozzunk most azzal a kérdéssel, mennyiben tekinthető a kelet-európai átalakulás az átmenet negyedik típusának. Offe helyesen mutatott rá egy nagyon lényeges különbségre a fent vizsgált országok és Kelet-Európa között, nevezetesen arra, hogy a volt államszocialista országok többszörös átmeneten mennek keresztül, amire nem található történelmi párhuzam a fent felsorolt három csoportban.⁵ A kelet-európai országok előtt álló feladatot Offe hármas átmenetnek nevezte, arra utalva, hogy itt nemcsak a demokráciába, hanem a kapitalizmusba való átmenetről van szó, amihez a térség számos országában még hozzáadódik a területi kérdés rendezésének problémája is.

Ellentétben az 1989-et követő időszak eufóriájával, Offe nem osztotta az akkori prognózisok optimizmusát, hanem felhívta a figyelmet arra, amit ő az egyidejűség dilemmájának nevezett. A kapitalizmusba való átmenet – figyelmeztett – egyáltalán nem lesz olyan sima, ahogyan a szakértők és önjelölt szakértők jósolják; nem véletlen, hogy az elsődleges tőkefelhalmozás predemokratikus körülmények között történt a nyugat-európai országokban. Kelet-Európa problémája az, hogy egyszerre kell a demokráciába és a kapitalizmusba való átmenetet végrehajtania. Kettős dilemma keletkezik: a mindenkori kormány a gazdaság stabilizálása érdekében számos népszerűtlen intézkedésre kényszerül, amelyek csökkentik a reformok támogatottságát a lakosság körében. Konszenzusra azonban szükség van, mivel az átalakulás legitimitása előfeltételezi a demokratikus átalakulást. Offe pesszimista prognózisában így a legjobb esetben is gyenge demokráciák és kapitalista rendszerek keletkeznek az egykori államszocialista országokban, míg a legrosszabb esetben egy diktatorikus átrendeződés lehetőségét sem lehet kizártnak tekinteni.

Offe tanulmányára kevesen figyeltek fel Kelet-Európában az 1990-es évek elején. A tranzitológiai szakirodalom nemcsak szebb prognózisokat készített, de a “tervezett kapitalizmus” fogalma igen jól hangzott azokban az országokban, ahol annyian hozzászoktak a tervezéshez. A tranzitológia sok szempontból valóságos iparággá nőtte ki magát és könyvtárakra rúgó szakirodalmat produkált a sikeres átmenetről azokban az országokban, ahol életbe léptették a neoliberalizációs gazdasági reformokat.

A 90-es évek közepére azonban nemcsak az vált világossá, hogy igen komoly különbségek vannak az egyes országok eredményei között, amit nem lehetett azzal magyarázni, hogy nem volt elég radikális a gazdaság liberalizálása (a legjobb példa Oroszország, ahol szinte a legmesszebbre ment a liberalizálás, változásról azonban leginkább a dezindusztrializáció, a gazdaság kriminalizálása és az általános elszegényedés terén beszélhetünk, ha ugyan ezeket eredménynek lehet tekinteni), hanem az is, hogy az átalakulás társadalmi költségei még a sikeresnek számító országokban is tetemesek. Az átmenet társadalmi ára a választási eredményekben is megmutatkozott: több volt államszocialista országban kerültek hatalomra az egykori kommunista pártok utódpártjai. Ezek a fejlemények több szerzőt indítottak arra, hogy reorientálják a tranzitológiai kutatásokat.

A tranzitológiai elméletet többen bírálták annak univerzalisztikus és teleologikus implikációi miatt.⁶ Az átmenet kifejezés feltételez egy határozott kiindulási és végpontot, amelyek előre adottak, vagyis pontosan megjósolható, milyen lesz a végső állapot. A végcél ebben az esetben a fejlett nyugati típusú gazdaság és társadalom megteremtése a kelet-európai volt államszocialista országokban. Az oda vezető “átmenet” pedig a “demokratikusan tervezett kapitalizmus”, amely elvonatkoztatható minden helyi partikuláris adottságtól.

A rendszerváltás óta eltelt több mint egy évtized tapasztalata világosan megmutatta, hogy különbségek márpedig vannak a tranzitológiai szakirodalom előrejelzései és a valóság között. Egyre többen jutottak arra a felismerésre, hogy ezeket a különbségeket a tranzitológia elméleti kerete nem tudja adekvátan konceptualizálni.

Ezek a fejlemények paradigmatikus változáshoz vezettek a szakirodalomban. A változás érzékeltetésére érdemes idézni két paragrafust a Theorizing Transition⁷ című terjedelmes kötet bevezetőjéből:

“Szemben a neoliberalizmus új vallási retorikájával, Kelet- és Közép-Európa és más posztkommunista társadalmak fundamentális változáson mennek keresztül, amelynek fő hajtóereje a tőkefelhamozás globalizált rendszere. Az ‘átmenet’ tapasztalata egyfelől a gazdasági összeomlás, a munkaerő kizsákmányolása, társadalmi és politikai dezorientáció (a születési ráták csökkenése és a halálozási arányok növekedése mély társadalmi és pszichológiai válságra mutat), másfelől egyesek felemelkedése és mások teljes elszegényedése. Az eredmény a szegénység és egyenlőtlenség radikális növekedése. Milanovic (1994) például azt írja, hogy a szegénység több mint 58 millió embert, vagyis a lakosság 18%-át érinti a térség országaiban. Hasonlóképpen, a fizetések reálértéke súlyosan csökkent és a fizetések közötti különbség emelkedett. Az egyenlőtlenségek növekedése mellett emelkedett a hajléktalanok száma, romlott az általános egészségi állapot, és a polarizációra mutató más társadalmi problémák is megjelentek Kelet- és Közép-Európában.

A szegénység és egyenlőtlenség növekedése termékeny talajnak bizonyult két alkalmazkodási stratégia számára – és létfontosságú, hogy bármely tranzitológiai elmélet megértse a kettő közötti komplex dialektikus kapcsolatot: az első az olyan háztartási túlélési stratégiák megnövekedett használata, mint a házilag előállított termékek cseréje, beleértve az élelmiszer és más alapvető árucikkek cseréjét barátok, szomszédok között, illetve a munkahelyen és a lakóközösségen belül létrehozott hálózatokon keresztül, ami az informális gazdaság felvirágzását eredményezi. A második az illegális és féllegális tevékenységek növekedése, amit általában a ‘maffiához’ kapcsolnak, de nem mindig lehet azzal azonosítani. Mindkét alkalmazkodási stratégia – és sokkal több ilyen van – értelmezhető úgy, mint az eltérő lehetőségekkel rendelkező egyének azon próbálkozása, hogy a rendelkezésre álló társadalmi, gazdasági és politikai erőforrásokat mobilizálják és kiskapukat találjanak az átmenet időszakában. Ami különösen érdekes ezekben a gyakorlatokban, az az, hogy megmutatják, még mindig sokat lehet tanulni a kapitalizmusba való korábbi (és egyenlőtlen) átmenetekből.”⁸

A szerzők ezután tárgyalják az egyenlőtlen fejlődés problematikáját, és tarthatatlannak tekintik a tranzitológia univerzalisztikus feltevéseit. Utalnak Gerschenkron munkáira, aki a modernizációs tézissel szembehelyezkedve úgy látta, az elmaradottságnak többféle foka létezik, és a mindenkori modernizációs stratégiának az elmaradottság fokához kell alkalmazkodnia. Kézenfekvő megoldásnak látszik tehát az a felismerés, hogy sokféle kapitalizmus és ennek megfelelően sokféle átmenet létezik, s a feladat csak a megfelelő tipológia kidolgozása.

Ez a gondolat lényegében az “útfüggő” elmélet átvételén alapul, amely alternatív paradigmaként jelent meg a szakirodalomban. Mivel a tranzitológiai elmélet teljesen figyelmen kívül hagyta a volt államszocialista országok partikuláris politikai kultúráját, intézményrendszerét és történeti örökségét, logikus volt visszaemelni a változók közé az eltérő partikuláris feltételeket. Ezen a téren úttörő munkát végeztek David Stark és kollégái, akik a kelet-európai privatizációs folyamatokat tanulmányozva olyan eredményekre jutottak, amelyek a változások “útfüggő” jellegét igazolták.⁹

Az “útfüggő” elméletek konjunktúráját elősegítette Robert Putnam könyvének¹⁰ sikere, amelyet rögtön alkalmaztak a volt államszocialista országokra. Putnam többek között azt állítja, hogy azok a társadalmak, amelyek kiterjedt horizontális társashálózattal rendelkeznek, felhalmozhatják azt az elsősorban bizalmon alapuló társadalmi tőkét, amely a demokrácia alapját képezi. Azok a társadalmak azonban, ahol a vertikális hálók dominálnak, “ahol a hierarchia és a függőség aszimmetrikus viszonyai a mérvadóak”¹¹, valószínűbb, hogy a Putnam által Dél-Itáliában megfigyelt klán-rendszer, klientúra-építés, patrónuskeresés, favoritizmus, törvénytelenség és szakszerűtlen kormányzás útjára lépnek. Putnam, aki explicite meg is teszi ezt az összehasonlítást, a következő sommás kijelentéssel zárja gondolatát: “Meglehet, hogy a mai Palermo társadalma nem más, mint Moszkva jövője.”¹²

Az “útfüggő” elmélet már csak azért is előrelépést jelentett, mert szemben állt nemcsak a tranzitológiai elmélet univerzalista tételezésével, hanem az alternatívaként felmerülő “big bang” elméletének katasztrófa-prognózisával is. A “big bang”, vagy “genezis-környezet” elmélete Kenneth Jowitt nevéhez fűződik,¹³ aki úgy látta, hogy a volt államszocialista országok a teljes destrukturálódás állapotában vannak. Minden régi intézményrendszer felbomlott vagy megsemmisült: olyan helyzet várható, amelyben az emberek nem képesek irányítani az eseményeket és passzívan reagálnak mindenre, ami történik velük. Jowitt szerint az elit ugyanilyen tehetetlennek érzi magát, és az átalakulás irányítása helyett beéri azzal, hogy a még nagyobb katasztrófák elkerülésére korlátozza erőfeszítéseit. Az “útfüggő” elmélet ezzel az alternatívával szemben éppen azt hangsúlyozta, hogy az államszocialista rendszertől örökölt intézmények, illetve a privatizációs stratégiák fontos szerepet játszanak abban, hogyan alakul az átmenet és milyen fajta kapitalizmusok jönnek létre a volt államszocialista országokban.

Noha az “útfüggő” elmélet visszaemelte konceptuális keretébe az államszocializmust, legnagyobb hiányossága az, hogy nem tudta globális perspektívában látni a kelet-európai változásokat. Vitathatatlan, hogy a különböző privatizációs stratégiák fontos szerepet játszottak az átalakulásban. A kapitalizmusok diverzitásának hangsúlyozása azonban, amelynek Kelet-Európa a fő kísérleti laboratóriuma, mintegy visszahelyezi a (fél)periferiális integráció problematikáját a volt államszocialista társadalmakba. Egyszerűen fogalmazva: ha az átalakulás kimenetele mégsem lett olyan, mint az elképzelt nyugat-európai modell, a magyarázó okokat a volt államszocialista rendszereken belül és nem a világgazdasági rendszer strukturális feltételeiben kell keresni. A globális összefüggések kizárásával az egyenlőtlen fejlődés problematikája is eltűnik, legalábbis ebben a koncepcióban; a valóságban azonban nagyon is része az átalakulásnak, amelyet nem lehet e problematika elméleti kiküszöbölésével megoldani. Az “útfüggő” elmélet, noha kétségtelenül előrelépést jelent a tranzitológiai elmélet univerzalisztikus implikációjához képest, nem ad adekvát konceptuális keretet a kelet-európai és a globális átalakulás összefüggéseinek megragadására. A kelet-európai különböző kapitalizmusok úgy konceptualizálódnak, mintha a változás fő színhelye Kelet-Európa lenne, ez az állítás pedig több nyilvánvaló okból sem teljesül.

Vegyük a legkézenfekvőbb problematikát: az államszocializmusok bukásának konceptualizálását. Miközben az “útfüggő” elmélet figyelembe vette az államszocialista rendszerek történelmi örökségét, magát a fordulatot nem tudta adekvátan értelmezni. Ez a (fél)periferiális integráció problematikáját a félperifériára visszahelyező elméletek egyik nagy fogyatékossága, ami magyarázza, miért nem létezett olyan társadalomtudományi elmélet, amelyik prognosztizálni tudta volna az 1989-es fordulatot. A rendszer “belülről” bármikor megbukhatott volna, hiszen a tervgazdaságon belüli belső ellentmondások a tervutasításos rendszer megszületése óta léteztek (és a 30-as években a rendszer még zavarosabban és kiszámíthatatlanabbul működött, mint később bármikor). Az államszocialista rendszerek bukása nem értelmezhető a globális összefüggések figyelembe vétele nélkül, sőt, elsősorban azok játszottak benne domináns szerepet. Ez még inkább igaz a posztkommunista transzformációra. Helyesen írja Böröcz,¹⁴ hogy aligha lehet túlértékelni a globális tényezők szerepét a kelet-európai változásokban – annál szembeötlőbb, hogy az itt felsorolt paradigmák szinte alig foglalkoznak a fenti összefüggések tárgyalásával.

A tranzitológiai kutatások reorientálása más paradigmából kiindulva is lehetséges. Nowotny¹⁵ egy 1997-es tanulmányában elemezte a dél-európai országok és a kelet-európai volt államszocialista országok eltérő világgazdasági pozícióját, és az elemzést azzal zárta, hogy a kelet-európai változások elemzői reorientálhatnák a referenciapontot Dél-Európától Latin-Amerika felé. Noha az analógia – tekintve az eltérő politikai hagyományokat és társadalmi rendszert – sok szempontból ismét félrevezető lehet, érdemes megállni egy pillanatra és kritikusan szemügyre venni a tranzitológiai elmélet viszonyítási rendszerét a fenti javaslattal való összehasonlításban.

A tranzitológiai elmélet sok rokon vonást mutat az 1960-as évek fejlődéselméletével, ami akkor a harmadik világban irányozta elő a fejlett kapitalista országok utolérésének “nem-kommunista” programját. Ma már világosan látható, hogy az államszocialista “fejlődési diktatúrák” éppúgy csődöt mondtak, mint a fejlődéselmélet.

A fejlődéselmélettel szemben az 1960-as években a dependenciaelmélet, a 70-es években a formálódó világrendszer-iskola jelentette a legfontosabb kritikai irányzatot. A világrendszer-elmélet egyik fontos tézise, hogy a modern világgazdasági rendszer perifériáján a kapitalizmus másképpen működik, mint a centrumországokban, mivel funkcionálisan periferiális szerepet játszik a modern világgazdasági rendszerben. Ez az elmélet elveti a centrumországok tapasztalatainak univerzálisként való tételezését, és éppen a strukturális kényszerek alapján feltételezi, hogy a periférián más társadalmi struktúrák jönnek létre, mint a centrumországokban.

Világgazdasági perspektívából létezett egy elmélet, ami prognosztizálta a fordulatot. Frank egy 1977-es tanulmányában¹⁶ a kapitalista országok, az államszocialista rendszerek és a harmadik világ gazdasági kapcsolatait elemezve arra a következtetésre jutott, hogy az államszocialista országok úton vannak a kapitalista világgazdasági rendszerbe való integráció felé, és felvetette azt a kérdést, amellyel a fordulat utáni első eufória elmúlásával is csak kevesen kezdtek el foglalkozni Kelet-Európában: nevezetesen, hogy milyen funkcióba kerül a térség az integráció után. Frank tárgyalta a (fél)periferiális integráció lehetőségét, noha megjegyezte, hogy geopolitikai helyzetét és történeti, kulturális örökségét tekintve Kelet-Európa jobb pozicionális esélyekkel indul, mint a harmadik világ országai.

A világrendszer-perspektíva gyenge pontja az, hogy nem tudja elméletileg megragadni a perifériák közötti differenciálás problémáját, és azt sem, hogyan és miért történik a periferiális helyzetből a félperiferiálisba való átmenet. Az elmélet fontos kritikai implikációi ennek ellenére érvényben maradnak, különösen Kelet-Európában, amit azért is fontos hangsúlyozni, mert ennek a kritikai irányzatnak a képviselői szinte egyáltalán nincsenek jelen a kelet-európai szakirodalomban. Mivel a kettő között van bizonyos összefüggés, először érdemes megvizsgálni a szakirodalom hiányosságának problematikáját.

A dependenciaelmélet és a világrendszer-iskola legfontosabb képviselői, mint Wallerstein, Frank, Amin vagy Arrighi elsősorban a harmadik világ országaiban folytattak kutatásokat; Kelet-Európa a perifériára szorult. Az 1989-es fordulat után a világrendszer-iskola nem tarthatott különösebb érdeklődésre számot Kelet-Európában, ahol a lakosság nagy többsége az államszocialista rendszer bukása után a nyugati kapitalista országokhoz való felzárkózást és nem a periferiális integrálódást tekintette reális lehetőségnek. Ez az egyik magyarázata annak, hogy miért nincsenek jelen a világrendszer-iskola képviselői a kelet-európai szakirodalomban.

A másik fontos ok az európai kontinens szimbolikus földrajzában rejlik. Larry Wolff Inventing Eastern Europe¹⁷ című könyvében azt fejtegette, hogy “Kelet-Európa” mint minőségi kategória a felvilágosodás korában született, amikor a “felfedező” Nyugat-Európa megalkotta az egzotikusnak és alacsonyabbrendűnek tekintett “másikat”. Ez részben átvétele Said Orientalism című könyve¹⁸ alapgondolatának, részben válasz rá: vagyis, mielőtt a nyugati világ “egzotizálta” a Keletet, már létezett egy alacsonyabbrendűnek tekintett “másság” a nyugati világon belül. Ez Kelet-Európát abba a felemás pozícióba helyezi, hogy egyszerre tekinthető a nyugati világ részének és a “másiknak”.

Itt most nem cél a posztkolonialista elméletek tárgyalása, ezért csak annyiban érintjük, amennyiben kapcsolódik a problematikához, hogy miért a “mainstream” paradigma vált dominánssá Kelet-Európában, és miért olyan hiányos az “alternatív” szakirodalom. Mivel a “másikhoz” való tartozás vállalása Kelet-Európában általában szorosan összefonódott olyan radikális-populista társadalmi mozgalmakkal, amelyeket sokan mind morális, mind intellektuális alapon elutasítottak, viszonylag kevés mozgástere maradt a problematika következetes végiggondolásának. Az államszocialista rendszerek uralma idején a “Kelet” elsősorban a Szovjetuniót jelentette, amely elragadta a csatlós országokat Európától. Kevés szó esett arról, hogy a szakadék Európa két fele között sokkal régebbi keletű, mint a második világháború után kialakult politikai felosztás, és – ahogy Larry Wolff fejtegette – Kelet-Európa “mássága” nem a kontinens keleti felén, hanem Nyugat-Európában konstituálódott.

Az államszocialista rendszerek bukása és az európai integráció perspektívája még inkább háttérbe szorította Kelet-Európa ambivalens helyzetének elméleti végiggondolását. Politikai szempontok alapján érthető, hogy szemben ezzel a perspektívával, sokkal fontosabb az integratív elemek hangsúlyozása, mint annak kritikai végiggondolása, mit jelent a “másik” szerepe. A periferiális integráció fogalma elkerülhetetlenné teszi a strukturális különbségek végiggondolását, emellett kényelmetlen asszociációkat hordoz magával, amennyiben óhatatlanul Kelet-Európa elmaradottságával szembesíti a bennszülött kutatót. Ez a másik oka a Kelet-Európa ambivalens helyzetét érdemben tárgyaló szakirodalom hiányosságának.

Az egyenlőtlen fejlődés problematikájának végiggondolása azonban, különösen az európai integráció perspektívája mellett, elkerülhetetlen. Ebből a szempontból referenciapontot jelenthet a keletnémet integráció, ahol a folyamat olyan kedvező feltételek mellett ment végbe, amelyek közül sok tényező jelenlétére nem lehet számítani a keleti bővítésnél. Ennek ellenére a volt Kelet-Németországban (is) vitathatatlanul megjelentek a félperiferiális integrációt kísérő gazdasági-társadalmi problémák.¹⁹ Kétségtelenül mást jelent a félperiferiális integráció Kelet-Németországban, mint a latin-amerikai országokban. Hogy mennyiben jelent mást, annak értelmezése egy reorientált kutatás feladata. A kelet-európai szakirodalom a paradigmaváltás tekintetében ezúttal is lemaradt a nyugati világ mögött.

A probléma egy része nemcsak ideológiai, hanem metodológiai természetű. A nagy elméletek és a lokális esettanulmányok összekapcsolása kétségtelenül egyike a nehéz módszertani problémáknak. A kelet-európai rendszerváltás óriási szakirodalmában igen kevés munka akad, amelyik említésre méltóan foglalkozna a (fél)periferiális integráció problematikájával, és ezek többsége sem tudja módszertanilag megoldani a globális elmélet és a lokális tapasztalat adekvát analízisét. Itt csak egy példát említek, a Berman és Dutkiewicz szerkesztésében megjelent Africa and Eastern Europe: Crisis and Transformations című kötetet. Annak ellenére, hogy a bevezetőben a szerkesztők kitűnően tárgyalják az afrikai és a kelet-európai változások összehasonlíthatóságának szempontjait, és adekvátan indokolják a komparatív nézőpont alkalmazását, a könyvben összegyűjtött esszék nagy többsége vagy egyáltalán nem komparatív, vagy csak igen aszimmetrikus összehasonlítást végez, és a globális nézőpont alkalmazása is gyakran problematikus az egyes tanulmányokban. A kötet jó példa azokra a módszertani nehézségekre, amelyekkel a globális összefüggések megragadására törekvő szerzőknek szembe kell nézniük, elméletileg azonban sokkal több várható el azoktól a munkáktól, amelyek legalább kísérletet tesznek a fenti összefüggések tárgyalására.

Egy másik példa a globális reorientációra Terry Cox és Bob Mason két évvel ezelőtt megjelent könyve, a Social and Economic Transformation in East Central Europe.²⁰ A szerzők a bevezetőben hangsúlyozzák a nemzetközi környezet kiemelkedő szerepét a kelet-európai társadalmi változásokban. Három faktort emelnek ki, amelyek dominánsnak bizonyultak a regionális modellek koherenciájának aláásásában, és azt a bizonytalan környezetet eredményezték, amelyben a kelet-európai transzformáció végbement: az 1970-es és 80-as években a munkanélküliség növekedése, csökkenő szakszervezeti tagság, és bizonytalanság a munkások elvárásai felől a foglalkoztatottság, a fizetés és a feltételek vonatkozásában a nyugati kapitalista országokban; a transznacionalista vállalatok szerepének növekedése, ami fokozta a munkaügyi viszonyok instabilitását és kiszámíthatatlanságát, és végül, a korábban nacionalizált vagy állami kontroll alá helyezett iparágak és közszolgáltatások reprivatizációjának globális trendje, ami diverzifikálta a korábban homogén közszolgálati szektort. Az utóbbi trendhez sorolható a kollektivizmustól a fokozódó individualizáció felé való elmozdulás, a munkásosztályon belüli polarizálódás, a kollektív identitások növekvő fragmentálódása, a szervezett érdekvédelmi csoportok térvesztése és az alkalmazotti és menedzserérdekek partikularizálódása. A szerzőknek azonban nem sikerül maradéktalanul megvalósítani a bevezetőben tárgyalt módszertani célkitűzéseket: megoldatlan marad a kelet-európai társadalmi transzformáció globális perspektívába helyezése. A könyv ennek ellenére fontos előrelépésnek tekinthető a tranzitológia által festett kép revideálásában, és jelzi a paradigmatikus reorientációt a tranzitológiától a transzformációig.

A kelet-európai transzformáció főbb paradigmáinak áttekintése a nemzetközi szakirodalomban kettős tanulsággal szolgál. Az egyik az, hogy a sokáig dominánsnak számító tranzitológiát nemcsak elméleti kritikák érték, hanem egyre inkább jelen vannak a szakirodalomban az alternatív megközelítések. Másodszor, a téma korántsem tekinthető kimerítettnek; valójában inkább azt lehetne mondani, hogy nagyon kevés a használható szakirodalom. Ez különösen elszomorító a kelet-európai szakirodalom vonatkozásában, ahol sokszor még a paradigmaváltás sincs jelen a köztudatban. Ebben a kontextusban különösen fontos lenne az alternatívák megjelenése vagy legalábbis annak elfogadása, hogy vannak alternatívák.

Jegyzetek

¹ Klaus von Beyme: Transition to Democracy in Eastern Europe. Houndmills, 1996, p. 6.

² L. egy kritikai megközelítést in Ha-Joon Chang and Peter Nolan (eds.), The Transformation of the Communist Economies: Against the Mainstream. London and New York, 1995.

³ G. O’Donnell, P. C. Schmitter and L. Whitehead: Transitions from Authoritarian Rule. Baltimore, 1986.

⁴ A. Przeworski: “The Choice of Institutions in the Transition to Democracy”. Sisyphus: Social Studies, 1, 1992.

⁵ Claus Offe: “Capitalism by Democratic Design? Democratic Theory Facing the Triple Transition in East Central Europe”. Paper presented to IPSA Congress, Buenos Aires, July 1991. Magyarul l. Claus Offe, “Demokratikusan tervezett kapitalizmus? A demokráciaelmélet szembesítése a kelet-közép-európai hármas átmenettel”. Szociológiai Szemle, 1992, 1.

⁶ A bírálathoz l. Raj Kallmorgen: “Auf der Suche nach Theorien der Transformation. Überlegungen zu Begriff und Theoretisierung der postsozialistichen Transformation”. Berliner Journal für Soziologie, 3, 1994; Rolf Reissig, “Transformation – Theoretisch-konzeptuelle Ansätze und Erklärungsversuche”. Berliner Journal für Soziologie, 3, 1994; Birgit Sauer: “Transition zur Demokratie? Zur Geschlechterkritik sozialwissenschaftlicher Transformations-und Konsolidierungstheorien”. Berliner Journal für Soziologie, 4, 1999; Lessenich (1999); József Böröcz, “Change Rules”. American Journal of Sociology, 4, January 2001.

⁷ John Pickles and Adrian Smith (eds.), Theorising Transition: The Political Economy of Postcommunist Transformations. London and New York, 1998.

⁸ Ibid., pp. 7–8.

^{9 David Stark: “Privatization in Hungary: From Plan to Market or from Plan to Clan?,” Working Papers on Transitions from State Socialism, Cornell University, 2, 1990; id., “Path Dependency and Privatization Strategies in East Central Europe,” Working Papers on Transitions from State Socialism, Cornell University, 6, 1991; id. and László Bruszt: Postsocialist Pathways: Transforming Politics and Property in East Central Europe.} Cambridge, 1998.

¹⁰ Robert Putnam: Making Democracy Work: Civic Traditions in Modern Italy. Princeton, 1991.

¹¹ Ibid., p. 173.

¹² Ibid., p. 183.

¹³ Kenneth Jowitt: The New World Disorder: The Leninist Extinction. Berkeley, 1992.

¹⁴ Böröcz (2001).

¹⁵ L. Thomas Nowotny: “Transition from Communism and the Spectre of Latin-Amerikanization”, East European Quarterly, 1, 1997. Az összehasonlítás kritikai értékelését l. Stephan Lessenich: “ Struktrurwandel in Transformationsgesellschaften: Vom Süden zum Osten und zurück,” in: W. Glatzer, I. Ostner (hrsg.): Deutschland im Wandel: Sozialstrukturelle Analysen. Leske und Budrich, 1999.

¹⁶ Andre Gunder Frank: “Long Live Transideological Enterprise!,” Review, I, 1, 1977.

¹⁷ Larry Wolff: Inventing Eastern Europe: The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford, 1994.

¹⁸ Edward Said: Orientalism. New York, 1978; magyarul: Orientalizmus, Európa Könyvkiadó, Bp. 2000.

¹⁹ Ez a “paradigmatikus változás jól megfigyelhető a Berliner Journal für Soziologie köteteiben. Míg az 1991-es számok tele voltak euforikus hangvételű prognózisokkal, a következő években az optimizmust felváltotta a tranzitológia nyílt kritikája, illetve az ehhez hasonló címek: “Wir leiden weiter, aber auf einem höheren Niveau”: Befunde einer Panelstudie in einer thürigischen Mittelstadt by Peter Franz and Ulfert Herlyn. In: Berliner Journal für Soziologie, 2, 1994.

²⁰ Terry Cox and Bob Mason: Social and Economic Transformation in East Central Europe: Institutions, Property Relations and Social Interests. Cheltenham and Northampton, 1999.

A Baloldali Alternatíva Egyesülés állásfoglalása Afganisztán bombázásáról

A szeptember 11-i események megrendüléssel és részvéttel töltöttek el bennünket az áldozatok iránt. Osztozunk az érintett hozzátartozók gyászában. Elítéljük a gazdasági és politikai elégedetlenség kiváltotta nyomásgyakorlás terrorista eszközeit, de egyidejűleg elítéljük az ezeket életrehívó okokat is.

A XX. század bővelkedett történelmileg igencsak megkérdőjelezhető casus bellik által kirobbantott szörnyű eseményekben. Szarajevó és Gavrilo Princip (I. világháború), a lengyel-német határkonfliktus (II. világháború), Kassa bombázása (Magyarország belépése a II. világháborúba), a tonkini incidens (Észak-Vietnam bombázása) stb. és az elmúlt évtizedek délszláv és közel-keleti háborúi, válságai is kérdéseket vetnek fel:

1. Van-e joga az USÁ-nak a világtörténelemben eddig példátlan méretű bosszúhadjárat meghirdetésére az általa megjelölt országokkal és ellenségekkel szemben? Totális és elhúzódó háborút ígérni a terrorizmus(?) ellen (amelyet mellesleg – jelentős mértékben – az amerikai kereskedők látnak el fegyverekkel)?
2. Van-e joga az USÁ-nak az európai államok szervilitását és tűrőképességét próbára tenni, és szinte egy új világháborúba belerángatni Európát (is)?
3. Van-e joga az USÁ-nak a valódi okok és valódi elkövetők keresése helyett a világméretű pánikhangulatot kihasználva bűnbakokat kijelölni?

(Willy Claes, a NATO főtitkára 1995 elején egy beszédében az iszlámot nevezte a hidegháború utáni nemzetközi rendszerben az első számú veszélyforrásnak. A nyugati közvélemény hasonlóképpen vélekedik, amikor az iszlámot azonosítja a terrorizmussal, a robbantásokkal, az “idegen”, a munkahelyeket a hazai lakosság elől “elfoglaló” bevándorlókkal.)

Tisztán látható, hogy ez a “háború” a következő célokat szolgálja:

• az újonnan előkerült óriási kőolajkészletek feletti ellenőrzés megszerzését,
• a stagnáló, illetve hanyatló amerikai gazdaság fellendítését,
• a felhalmozódott fegyverkészletek elhasználását és eladását,
• fegyverkísérletek elvégzését élő embereken (afgánokon, de amerikai katonákon is!),
• a Szovjetunió megszűnésével kialakult hatalmi vákuumban a “világcsendőri” szerep kiterjesztését.

A XX. századi magyar történelem ismeretében felmerül a kérdés:

Indokolt volt-e, hogy a magyar kormány – stréberként tülekedve, mint aki “első csatlós” szeretne lenni – még a hivatalos felkérések megérkezése előtt felajánlotta az USÁ-nak szolgálatainkat, légterünket, anyagi és egyéb forrásainkat?

Aki ezt a háborús politikát folytatja vagy támogatja, az szégyent és veszélyt hoz az emberiségre.

A Baloldali Alternatíva Egyesülés Egyeztető Bizottsága

Budapest, 2001. október

"Azt akarom, hogy az emberek rombolják szét a fennálló kereteket: ne engedelmeskedjenek, öltsenek nyelvet, és szüntelenül sértegessék a hatalmat." John Lennon, Eszmélet 32. szám"

A polgári indulóban a prekapitalista kollektív műfajok gazdag rögtönzött variativitása a hangsúlyos és hangsúlytalan ütemrészek lapos váltakozásává alakul. Egy valóban élő közösséget nem kívülről vezényelnek, hanem belső erők mozgatnak." Maróthy János, Eszmélet 7. szám

"A jelentős migrációs kivándorlás éppen azokban az országokban jelentkezett, amelyek a külföldi beruházások segítségével az exportorientált termelésben számos új munkahelyet tudtak teremteni. (…) a termelés hagyományos struktúráinak felbomlása oda vezetett, hogy az emberek jelentős részéből vándormunkás, illetve potenciális kivándorló vált." Saskia Sassen, Eszmélet 28.szám

Tartalomjegyzék

1. Tamás Gáspár Miklós : A posztfasizmusról
2. Mészáros István : Munkanélküliség és okozatiság
3. Fóti Klára : Az Unió félelmei
4. Claire Wallace : A fiatal nők kivándorlási hajlama Magyarországon, Bulgáriában és Csehországban
5. Somogyi Csaba : Félfordulat a német bevándorlási politikában
6. Allan Borowski, Uri Yanay : Vendégmunkások Izraelben
7. Kav La’Oved hírlevél : Külföldiek az izraeli munkaerőpiacon
8. Greg Graffin : Punk kiáltvány
9. Tyner McCoy : A remény és szabadság hangja (Martin Smith interjúja)
10. Andor László : A komolyzene gazdaságtana – Norman Lebrecht: Művészek és menedzserek, avagy rekviem akomolyzenéért, valamint Tokaji András: Zene aszálinizmusban és a harmadik birodalomban c. könyéről
11. Magyar Gizella : A szegregációs nagyüzem – Teresa Hayter: Nyitott határok, a bevándorlás ellenőrzése ellen c. angol nyelvű könyvéről
12. Sean Healey : Rockzenekarok a globalizációról
13. Magyar Gizella : Adósságbumeráng
14. Marcos alparancsnok : A liberális fasizmus

A fenti két könyv magyar nyelvű kiadása indokolja, hogy lapunk – H. Malernak és G. Perault-nak a 37 . számban (1998. tavasz) közölt írásai után – ismét helyet adjon a mai jpbboldali-konzervatív kurzus e két alapművével foglalkozó kritikáknak.

Kezdjük az ismerős litániával, hogy milyen szörnyekkel találtuk szembe magunkat, és hogyan győztük le őket – ez egy olyan rítus, amelynek legalább a gyökereit a valóságban találjuk. Döbbenetes bűneiket a Stéphane Courtois francia tudós és más szerzők által írt, nemrégiben lefordított A kommunizmus fekete könyvében tartják számon, amely mű könyvkritika-írókat rázott meg itt az ezredfordulón. Az általam látott recenziók közül a legkomolyabb a politikai filozófus Alan Ryané, aki egy kiváló elméleti tudós és szociáldemokrata kommentátor. Az írás a New York Times Book Review idei első számában jelent meg (január 2.).

A Fekete Könyv végre "megtöri a hallgatást a kommunizmus szörnyűségeiről" – írja Ryan – "a rengeteg értelmetlen, céltalan és megmagyarázhatatlan szenvedés látványától megnémult emberek hallgatását". A tények, amelyeket a könyv napvilágra hoz, bizonyára meglepetésként érik majd azokat, akiknek valahogy sikerült nem hallaniuk a "kommunizmus szörnyűségeinek" kárhoztatásáról, és részletes tényfeltáró művekről ebben a témába; olyan művekről, amiket már gyerekkorom óta olvasok, éppenséggel az elmúlt 80 év baloldali irodalmában. Nem beszélve az anyagok folyamatos áramlásáról a médiában, folyóiratokban, filmekben; könyvtárak színültig vannak képzelet szülte vagy tudományos könyvekkel – és ezek mind képtelenek arra, hogy a csendet megtörjék. De tegyük ezt most félre.

A Fekete Könyv – írja Ryan – egy "számvevő angyal" stílusában íródott. Egy irgalmatlan "bűnügyi vádirat" 100 millió ember meggyilkolásáért, "egy kolosszális, teljesen megbukott társadalmi, gazdasági és pszichológiai kísérlet halottainak számbavétele". A legfőbb gonosz – amelynek semmilyen vívmánya nincs, ami védhetné – gúnyt űz "a megállapításból, miszerint feltört tojások nélkül nincs rántotta".

Önnön nagyságunk víziója, karöltve ellenségünk ésszel felfoghatatlan szörnyűségével – az "egységes és kegyetlen összeesküvés" (John F. Kennedy), melynek célja "a tisztesség utolsó szilánkját is kiirtani a világból" (Robert McNamara) – kínos részletességgel foglalja össze újra az elmúlt fél évszázad jelképvilágát (valójában jóval messzebb a múltban, bár barátok és ellenségek gyorsan tolódnak el a jelen felé). A nagy mennyiségű nyomtatott anyag és a kereskedelmi média mellett ez világosan kiderül a Nemzetbiztonsági Tanács 68-as számú, 1950-es belső dokumentumából, amelyet széles körben a hidegháború alapító okirataként ismernek, bár ritkán idéznek, talán mert szégyenkeznek a köztiszteletben álló államférfiak Dean Acheson és Paul Nitze őrjöngő és hisztérikus ékesszólása miatt (mintának l. könyvem, Deterring Democracy, chap 1.).

Ez a kép mindig nagyon hasznosnak bizonyult. Ma ismét felhozva, lehetőséget ad arra, hogy kitöröljük a múltban elkövetett "saját" bűneink és a szörnyű atrocitások egész lajstromát. Végül is semmiségnek tűnnek az ellenség legmesszebbmenő gonoszságához viszonyítva. Legyen a bűn bármekkora, szükséges volt, hogy szembe lehessen szegülni a sötétség erőivel, most, hogy már tudjuk, mik voltak ezek. Ezek után a megbánás leghalványabb jele nélkül indulhatunk nemes küldetésünk véghezvitelére, bár ahogy Michael Wines, a New York Times tudósítója emlékeztetett bennünket a koszovói humanitárius diadal utánizzásában, nem szabad figyelmen kívül hagynunk bizonyos "mélyen kijózanító tanulságokat": a mély ideológiai szakadék az idealista Új Világ – mely az embertelenség megszüntetésére törekszik – és a Régi Világ között végzetszerű, véget nem érő konfliktus. Az ellenség a legfőbb gonosz megtestesülése volt, de még barátainknak is sokat kell tenniük, hogy a mi szédítő magasságunkba emelkedjenek. Mindenesetre, mi bátran vonulhatunk előre, "tiszta kézzel és tiszta szívvel", ahogy az egy Istent félő Nemzethez illik. És ami a lényeg, lenéző mosollyal elintézhetjük az összes félnótás okvetetlenkedését az állami-testületi rendszer bűneinek intézményi gyökereivel kapcsolatban; világos, mint a vakablak, hogy az nem homályosíthatja el a kialakult Jó kontra Gonosz felfogást, és semmilyen tanulsággal nem szolgálhat arra nézve, hogy mi fog következni, bármilyen "mélyen kijózanító" legyen is. Ez persze egy nagyon kényelmes álláspont, teljesen nyilvánvaló okokból, amikre itt nem is térünk ki.

Egyes számú bűnjelként, másokhoz hasonlóan Ryan is az 1958-61-es kínai éhínséget választja. Az éhínség áldozatainak számát – írja – 25-40 millióra becsülik, ami tekintélyes részt jelent a 100 millió halottból, amelyet a "számvevő angyalok" a kommunizmus (bármi legyen is az, de azért csak használjuk a szokásos megjelölést) számlájára írnak. A szörnyű esetet teljesen jogosan kárhoztatták és bélyegezték meg az elmúlt években, és teszik ezt most ismét a könyvben. Ezen túlmenően indokoltan írják a kommunizmus számlájára. Ezt a következtetést leghatározottabban a közgazdász Amartya Sen vonja le, akinek a kínai éhínség és a demokratikus India teljesítménye közötti összehasonlító elemzése különös figyelmet kapott, amikor néhány évvel ezelőtt átvette a Nobel-díjat.

Az 1980-as évekből visszatekintve, Sen megállapította, hogy India lakossága nem tapasztalt ilyen mértékű éhínséget. A két ország közötti különbséget India "többszólamú sajtójú és ellenzékkel bíró" politikai rendszerének tulajdonította. Kína totalitárius rendszerében a gondot a dezinformáció okozta, megakadályozva a visszacsatolást; csak nagyon kis politikai nyomásgyakorlás érkezhetett ellenzéki csoportoktól és a tájékozott közvéleménytől (Jean Dreze és Amartya Sen, Hunger and Public Action, 1989; a halottak számát 16,5 és 29,5 millió közé teszik).

A példa drámai módon fogja perbe a totalitárius kommunizmust, pontosan, ahogy Ryan írja. De még mielőtt ennyivel elintéznénk a vádirat ügyét, talán lapozzuk fel Sen India-Kína összehasonlításának második felét, amely valamiért sosem merül fel érvként, annak ellenére, hogy maga Sen igen nagy hangsúlyt helyezett rá. Sen megállapítja, hogy India és Kína sok dologban meglepő azonosságot mutat – beleértve a halottak számát is -, mióta a fejlesztési programok elkezdődtek 50 évvel ezelőtt. "Viszont kevéssé kétséges, hogy morbiditás, mortalitás és várható élettartam tekintetében Kínának elvitathatatlan előnye van Indiával szemben" (és ez az oktatásra és más szociális indikátorokra is igaz). Sen évi közel 4 millióval többre becsüli az Indiában meghaltak számát: "India nyolcévente több hullával tölti meg a raktárt, mint Kína a leggyalázatosabb éveiben", 1958-61 között (Dreze és Sen). Az eredmények mindkét esetben a politikai berendezkedések ideológiai hajlamaival vannak összefüggésben: Kínában viszonylag egyenlően elosztott gyógyszerkészletek, vidéki egészségügyi ellátás és élelmezés – mindez Indiában hiányzik. Ez még 1979 előtt volt, amikor "a kedvezőtlen halálozási trendet [Kínában] sikerült megállítani, és talán vissza is fordítani", hála az az évben bevezetett piaci reformoknak.

Az emlékezetkiesést leküzdve, most alkalmazzuk a Fekete Könyv és kritikusainak módszertanát az egész történetre, és nem csak a tantételszerűen elfogadott felére. Ekkor arra a következtetésre jutunk, hogy India a demokratikus kapitalista "kísérlete" során több halottat termelt, mint a "kolosszális, teljesen megbukott… kísérlet" egész történelme során 1917-től, mindenütt: több mint 100 millió halott csak Indiában, csak 1979-ig, és több tízmillió azóta.

A "demokratikus kapitalista kísérlet" vádirata annál élesebb lesz, ha a kommunizmus bukása utáni hatásokat tekintjük. Hogy csak egy mozzanatot vegyünk: halottak milliói Oroszországban, minthogy követték a Világbank magabiztos receptjét, miszerint "azok az országok, amelyek korán és teljes körűen végrehajtják a liberalizációt, hamarabb elérik a fordulatot [mint azok, amelyek ezt nem teszik meg]. Ezzel elérték, hogy most körülbelül ott tartanak, ahol az első világháború előtt; a Harmadik világhoz hasonló képeket lehet látni Oroszországról. De hát feltört tojások nélkül nincs rántotta, ahogy Sztálin mondta volna. A vádirat még keményebb, ha figyelembe vesszük azokat a nagy kiterjedésű területeket, amelyek még mindig nyugati gyámság alatt vannak, ahonnan valóban "kolosszális" mennyiségű hulla és a "teljesen értelmetlen, céltalan és megmagyarázhatatlan szenvedés" (Ryan) származik. Tovább erősödik a vádirat, ha számba vesszük azokat az országokat, amelyek a nyugati hatalmak és klienseik közvetlen támadásainak voltak kitéve ugyanazokban az években. A lajstromot szükségtelen most feleleveníteni, bár éppolyan ismeretlen a tiszteletreméltó véleményalkotó számára, mint a kommunizmus bűnei lehettek a Fekete Könyv megjelenése előtt.

A Fekete Könyv szerzői, állapítja meg Ryan, nem riadtak vissza a "nagy kérdés" megválaszolásától: "a kommunizmus és a nácizmus relatív erkölcstelenségétől". Bár "a halottak száma a kommunizmus felé dönti a mérleg nyelvét", azért a nácizmus süllyed mélyebb erkölcstelenségbe. A halottak számát illetően egy másik "nagy kérdés" is felmerül, ha sikerül leküzdeni az ideológiailag hasznos emlékezetkiesést.

Az érthetőség kedvéért: nem a saját ítéleteimet hangoztatom, inkább azon elvekből következőeket, amelyeket értékeink előállítására tartunk – vagy amik következnének, ha a doktrinerség szűrőit eltávolíthatnánk az útból.

Idén kész árhullám az öntömjénezés – ezzel kapcsolatban elég csak felidézni Mark Twain megjegyzését a mögöttünk lévő dicsőséges századot megelőző Fülöp-szigeteki népirtó-hadjárat egyik nagy háborús hőséről: "'megtestesült szatíra'; semmilyen szatirikus interpretációja nem érheti el a tökéletességet, mert már 'ő maga a csúcs'". Az utalás a mészárlásban és pusztításban mutatott hatékonyságunkon és öndicsőítő képességünkön kívül nagyságunk egy újabb szempontjára hívja fel a figyelmet, ami bármelyik szatirikust a kétségbeesésbe kergetné, ez pedig hajlandóságunk arra, hogy őszintén szembenézzünk bűneinkkel, ezzel adózva az eszmék virágzó szabadpiacának. Amerika egyik vezető írójának keserű antiimperialista esszéit nem tiltották be, mint teszik ezt totalitárius államokban; szabadon hozzáférhető a nagyközönség számára – mintegy 90 évvel később.

(Fordította: Orbán Gábor)

Stéphane Courtois (szerk.): A kommunizmus fekete könyve: bűntény, terror, megtorlás, Harvard University Press, 1999