Ausztriában Jörg Haider vezérletével kormányzati hatalomra jutott a Szabadság Párt. A nemzetközi reagálások jellege vegyesnek mondható. Vannak elutasító, bojkott-üzenő, és vannak türelemre intő reakciók. Így a szomszédos Olaszországban, amelynek északi területei szoros gazdasági, egyben politikai kapcsolatokat tartanak fenn a Haidert szárnyára bocsátó Karintiával, ugyancsak összekuszálódtak az állásfoglalások.

Ausztriában Jörg Haider határozott, biztos kezű vezérletével kormányzati hatalomra jutott a Szabadság Párt, és ez a fejlemény kínos fogadtatásra talált Európa legtöbb országában, sőt az Egyesült Államokban is. A reagálások sora, a visszhang mégis vegyes. Vannak elutasító, bojkott-üzenő, és vannak türelemre intő reakciók. Így a szomszédos Olaszországban, amelynek északi területei szoros gazdasági, egyben politikai kapcsolatokat tartanak fenn a Haidert szárnyára bocsátó Karintiával, ugyancsak összekuszálódtak az állásfoglalások.

Fasizmus és antifasizmus

A Karintiával közös határú Friuli-Venezia Giulia régióban és más észak-olasz területeken formálisan rokonszenveznek az osztrák fordulat megszemélyesítőjével. Ennek legfőbb oka az, hogy a karintiai helyi politikában Haider már évekkel ezelőtt szívósan radikális, racionalista érdekvédő magatartást tanúsított, amit divatos, liberális, piac-kapitalista felfogással párosított. Óvakodott attól, hogy idegengyűlöletét kiterjessze az adó- és vámkedvezményekkel odacsalogatott olasz vállalkozókra. E koordináták köré helyezett nyilatkozataival megszerezte magának a populizmus címkéjét, annak olcsóságával, de atmoszférateremtő, kommunikatív vagányságával a politika Rambójának képzetét keltve¹.

Az olasz politikai újságírás a Haider-szindróma jelentkezése után a karintiai pártvezetőre és pártjára ragasztotta a liberál-nacionalista minősítő jelzőt, amely a maga kificamított közvetítõ közvetettségével összeköti őket a szélsőjobboldali fasisztoid jelenségekkel és tendenciákkal, ám a fasiszta Németországot magasztaló megnyilatkozásaival maga Haider is jócskán tett arról, hogy a zsurnalisztika rátapintson az elvi-ideológiai és politikai összefüggésekre, bizonyos analógiákra. Mellesleg a történelmileg szétvert, de lefutottnak ma sem tekinthető fasizmus (anno 1922 és 1933) mesteri módon használta föl céljaihoz. Az első világháborús vereséget követő német revansvágyat, valamint Olaszországban a győzelem után következő “megcsonkított” békét, a kiábrándított nagyhatalmi allűrökből eredő, felszított tömegelégedetlenséget, a mindkét országban erre a pszihózisra hangolt nacionalizmust és populizmust.

További olyan izmusok vagy azok önkényesen összevegyített elemei sem hiányoztak a készletből, mint a rasszizmus illetve éppenséggel a szocializmus. A fasiszták ezzel az eszköztárral hódították meg a befolyásolható tömegek tudati és érzelemvilágát, kolosszális megtévesztő és beláthatatlan következményekkel járó folyamatokat gerjesztve. Ennek részeként festékmáz gyanánt hagyták a demokratikus frazeológiát; a demokrácia intézményrendszerének, sőt még a jogállamiságnak a fügefalevelét is meglibbentette egy-egy fuvallat, viszont a hatékonyság hiányában elmarasztalt liberalizmus kiszorult a színtérről. Helyébe lépett a célratörő eredményesség, más szóval a “sikerorientáltság” ideológiája, az anarcho-szindikalizmustól (Sorel) kölcsönvett aktivizmus. A siker a háborús kudarcok és krízisek után rendkívül fontossá, a tudat és érzelemvilág épülését szolgáló tényezővé vált. Sikerre volt szükség a gazdaságban, a bel- és külpolitikában. Elgondolható, hogy micsoda óriási sikertudat-forrást jelenthetett Németországban a revans lebegtetése, vagy az olaszoknál a gyarmatbirodalom stabil megalapozásának illúziója, és hogy mindennek kiegészítéseként rámutattak a zsidó “idegenségre” mint a kudarcok és sikertelenségek okozójára.

Az összehasonlító és aggodalmaskodó elemzések tehát nem indokolatlanok, ha a fentiekhez még hozzávesszük azt, hogy az 1922-es és 1933-as, valamint az 1999/2000-es választási mechanizmusok és a trendjeikből rajzolt koalíciós esélyek, majd a megvalósuló konstrukciók mentén szintén adódnak párhuzamok. Ebből a szempontból is indokolt annak a vizsgálata, hogy a pluralista parlamentáris polgári demokrácia liberális viszonyai között az e viszonyokat veszélyeztető monumentumok hogyan keletkeznek ma, illetve mi lehet az ellenszerük.

Ezzel összefüggésben a történelmi emlékezet és emlékeztetés különösen hasznos lehet az olasz példa alapján, mert Itália a fasizmus (egyik) szülőföldjének, ugyanakkor a fasizmus ellenzéke és a jobboldaliság elleni küzdelmek kísérleti terepének tekinthető. Az I. világháború utáni és az 1999/2000 fordulójára kialakult viszonyok laboratóriumi körülményeket produkáltak mindenekelőtt a liberalizmus felborulása és szétesése, s az ennek nyomán előálló hihetetlen zűrzavar vonatkozásában, amitől nem függetleníthetőek az ausztriai állapotok sem. A zűrzavar az II. világháború után maga alá temette a polgári demokrácia intézményrendszerét, és ma is sokan attól tartanak – liberális, demokratikus oldalról ezért intenek vigyázó éberségre Ausztria apropóján –, hogy a polgári demokráciára veszély leselkedik. Tudvalevő, mi lett az akkori zűrzavar vége.

Úgy tűnik, napjainkban a zűrzavar kordában tartott, ellenőrzés alatt álló folyamat. A fejlett gazdasággal rendelkező, erős, és nagyhatalmi pozíciójú országokat a kicsiny Ausztria politikai fejleményei nem befolyásolhatják meghatározó módon, ennek ellenére a hatalmának teljében lévő Egyesült Államok és az integráció útján haladó Európai Unió a bécsi hírekre riadót fújt. Izrael az éles konfrontációt választotta, és máshonnan is kemény diplomáciai lépéseket eszközöltek, amelyeket Bécsnek figyelembe kellett vennie.

A demokratikus felsorakozás – mint jeleztük – mégsem egyértelmű és ez nemcsak a reagálások ellentmondásaiban ütközik elő, hanem abban is megmutatkozik, hogy a baloldali reakciók szintén vegyesek, és a baloldal maga is megosztott. A baloldal sorompóba állítása és segítségül hívása a jobboldal elleni fellépésben nélkülözi a munkásmozgalom egészének antifasiszta hagyományát, ehelyett a szélsőjobb és szélsőbal párhuzamos emlegetése csak növeli a zűrzavart (meggyőződésünk szerint gyengíti a jobboldal elleni küzdelmet). Az 1922-es és 1933-as helyzet az 1999/2000-essel ennyiben úgyszintén egybevethető.

Ismeretes, hogy 1922-ben és 1933-ban a kialakult zűrzavaros állapotok azzal váltak teljessé, hogy a munkásmozgalom baloldali erőire óriási nyomás nehezedett, végül vereséget mért rájuk a jobboldal, pontosabban a jobboldal nevében a fasizmus. A zűrzavaros válsághelyzet fasiszta megoldásának éppen ez lett az egyik legfontosabb kísérő mozzanata. A krízisek fasiszta típusú megoldása azonban csak átmeneti és tragédiába torkolló lehetett, mialatt a munkásmozgalom – mindenekelőtt annak a kommunista komponense – magához tért, és élenjáróan harcolt a fasizmus ellen. Horribile dictu ebben az esetben a sztálini Szovjetunióról, valamint a több milliós nemzetközi kommunista mozgalomról van szó, amely elszánt, példamutató, bátor harccal, véráldozatot sem kímélve, hősiesen szállt szembe a fasizmussal. A Francia Kommunista Pártot például a “kivégzettek” pártjának keresztelték el 1945 után, mert számtalan tagja fizetett az életével a német fasisztákkal szembeni fegyveres ellenállásban. Az Olasz KP érdemei sem kisebbek ennél.

Idetartozóan szót érdemel, hogy az egész kommunista mozgalom – de vegyük csak a tetemre hívott nyugat-európai kommunista pártokat – sem hibáztatható a szovjet vagy más kelet- és közép-európai egykor hatalmi státusú kommunista pártok vétségeiért. Ezek a pártok hatalomra kerülés híján, a demokratikus környezet ellenőrzése mellett nem követhették el a sztálini bűnöket, sőt e bűnök ismertté válásakor kritikával éltek a személyi kultusz, a személyi és párt-terror, a politikai elmélet dogmatizmusának elfajulásaival és következményeivel szemben. Bizonyos idő elteltével erejüktől telhetően küzdöttek is kritikájuk érvényesítéséért, elhatárolódtak a torzulásoktól, irányvonalukba integrálták a politikai demokrácia követelményrendszerét, már a fasizmus elleni harc stratégiájára vetítve, nem beszélve a későbbi távlatokról.

Mindenképpen különbségek vannak a kommunizmus eredeti eszmerendszere és társadalomfelfogása, valamint a ráépült mozgalom történeti íve és annak különféle variánsai között. A különbségtétel a munkásmozgalom alkotóelemei és fejlődésük problematikus oldalai között a Haider-jelenség fényénél aktuálisabb, mint az vélhető, ugyanis a Haider-jelenség megítélésében, a jobboldali, szélsőjobboldali tendenciák felerősödésében, aligha tagadható, hogy a munkásmozgalom XX. századvégi meggyengülése, elsősorban a kommunista mozgalom partvonalra szorítása szerepet játszik. Csak azért nem használom a kommunista mozgalom veresége kifejezést, mert II. János Pál szerint az 1989/90-es fordulatnak nincsenek győztesei és vesztesei, azonban a munkásmozgalom és annak kommunista összetevői részéről a mai zsivajban csak elhaló gyenge hangok hallatszanak, míg a szélsőjobb felől igen erőteljes az üvöltő artikuláció.

A szélsőjobb artikulációját jellemzi elsősorban – amitől a jobboldal egésze legfeljebb hangszerelési árnyalatokban különbözik –, hogy a kommunizmust és a fasizmust egy kalap alá veszi, hovatovább helyenként a fasizmus szörnyűségeit a kommunizmus borzalmaival magyarázza, mintegy igazolva ezzel történelmi küldetését és kvázi felmentve felelőssége alól. Hitlernek úgymond meg kellett előznie Sztálint, aki elindította volna a harcot – a feltételezések szerint – Európa és a demokrácia értékei ellen². Ebben a tézisben formálódik meg a Szovjetunió, a kommunista mozgalom összeomlása utáni bizonytalan dadogás, amely nem tud mit kezdeni a ténnyel: a kommunista-bolsevista rendszer részt vett a fasizmus leküzdésében.

Évtizeddel a rendszerváltás után talán szóba lehetne hozni, hogy a kommunista hagyomány értékelése – hasonlóan a többi történelmi-politikai mozgaloméhoz – igényli a tényeket, annál inkább, mert a jelek szerint itt-ott tovább él ez a hagyomány, esetleg egyenesen kommunista formában, esetleg poszt-formában, vagy a szociáldemokráciába olvadva, vagy önálló baloldali áramlatként. A jelek szerint az integrált Európa életében is jut neki hely. De maradjunk a történelemnél, a nácizmus-bolsevizmus reakció-viszonylatnál és induljunk ki abból, hogy a XX. századi történelmi folyamatokban mi minek volt a reakciója, és mi volt ezeknek a történeti sorrendje.

A bolsevizmus, mint ismert, megszületett már a századfordulóra, megszilárdulása azonban az I. világháború idejére, az emberiség ellen századunkban elkövetett első nagy gaztettre, a szociáldemokrácián is foltot ejtő militarizmusra válaszoló reakcióban gyökerezett, méghozzá abban a korhadt, gyűlölt önkényuralmi társadalmi rendszerben, amely 1905-ben a leghatározottabban a forradalmi útra lépett. A bolsevizmus antimilitarista akciója abszolúte mocsoktalan, tiszta, tisztességes és nagyhatású reakció volt a háború vérgőzére, egész szennyáradatára. Ennyit a “reakciók” történeti sorrendjéhez, nem megkerülve, de nem itt tárgyalva a mozgalom későbbi történetének problémáit.

A történelmi folyamatok értékelésének hiányosságaiból történelmi tudatzavarok, a jelenlegi viszonyok értékelésének nehézségeiből pedig a dezorientáltság zavarai állnak elő, amelyek hozzájárulnak a munkásmozgalom erőinek bénultságához és késleltetik a baloldal erőinek összefogását, a baloldal erőinek egységes mozgósítását a jobboldal ellen. A szociáldemokrácia – mint történelme során annyiszor – el van foglalva a kapitalizmus adminisztrációjával, a munkásmozgalom kommunista szárnya pedig az 1989/90-es összeomlás után útkereső metamorfózison esik át, erejét és arcélét gyakorlatilag elveszítette, ma többnyire a politikai partvonal labdaszedőjének keserű kenyerét eszi. Mindez előidézi Haider csillagzatának emelkedését és a hozzá hasonló figurák tündöklését. Olaszországban a neofasisztából posztfasisztává vedlett Gianfranco Fini legitim politikai tényező, a tőle megkülönböztethető, de a minduntalanul jobbra kacsintó és jobboldali funkciókba sodródó populista Umberto Bossi Haiderrel szolidarizál – sajátos módon kisajátítva magának a Finit megillető politikai szövetséget. Fini látványosan elhatárolódott Haidertől, jóllehet pártja, a Nemzeti Szövetség (Allenaza Nazionale – AN) aktivistái a Bossi vezette Északi Liga militánsait túllicitálva üdvözlik az ausztriai eseményeket.

Bossi és Haider politikájának közös vonásai

Kettejük politikájának virtuális egybeesése, a gyakorlati lépések és fogások azonos jellege nem a véletlen műve. Az idegengyűlölet és ezzel együtt a helyi érdekvédelem szélsőséges, az idegennel szembeállított formája, provinciális partikularizmusa az Alpok mindkét oldalán jellemző. A különbség az, hogy Bossi mozgalmának szubkultúrájában és a leader személyiségében nincs semmi, ami fasiszta lenne. 1945-ben Észak-Olaszországban a fasizmus annyira lejáratódott, hogy eszmei-politikai alapjáról a közéleti mező ott egyszerűen közelíthetetlen. Ezért is Bossi az északi populista. Rómától délre pedig Fini AN-jéhez a fasiszta örökség gerincén nevelt támogatók mellett azok csapódnak, akik egyébként – ha nem lennének déliek – Bossi híveit gyarapítanák, tehát a déli populisták és a hozzájuk idomuló jobbra húzó csoportok.

Bossi személyes múltjában bizonyos szakszervezeti és baloldali elkötelezettséget, családi alapon kimutatható antifasizmust is számon tartanak. Jellegzetes módon bumeránggá tudta változtatni D’Alema elhamarkodott megjegyzését – célzással a fasizmusra – Bossi és Haider közös nevezőjéről azzal, hogy feleségének családjában a holokauszt áldozatokat szedett. (D’Alema igyekezetének másfelől persze az a magyarázata, hogy meg akarja bontani az újbóli Berlusconi-Fini-Bossi vezette pártokból formálódó jobboldali választási tömörülést, amely a tavasszal esedékes helyhatósági választásokon a baloldaltól több évtizede birtokolt pozíciókat hódíthat el. Ennek előjátékaként 1999-ben Bologna 1945 óta kommunista kézen lévő polgármesteri székét a választók átszavazták a jobboldalra.)

A szavazatokért folyó küzdelemben minden apróság számít, a szavazatokkal megszerzett hatalom birtoklása természetesen a leglényegesebb választót befolyásoló tényező. Bossi például 1994-ben belement ugyan a Berlusconival és Finivel kötött választási és kormánykoalícióba, de rövid idő után meggondolta magát a “fasiszta” Fini miatt, valamint kerülendő a korrupció gyanújába eső Berlusconival való politikai azonosítás kockázatát, felrúgta a kérészéletű kormányzati összefogást, és önállósította magát. A választó kegyeiért folytatott, egymást keresztező manőverek és manipulációk vészjóslóan emlékeztetnek az 1922-es prefasiszta liberális zűrzavarra.

Hic et nunc nem feladatunk azzal a történelmi párhuzammal szemléltetni mondanivalónkat, amelyre a “szakemberek már régen rámutattak”, nevezetesen, hogy “milyen mély összefüggések és áttételek nyomán nőtt ki a fasiszta rendszer a liberális államból”³ Itáliában. Viszont nem árt annak távlati veszélyeire figyelmeztetni, amit a jelenlegi helyzet mutatói alapján az erőszakolt koalíciós kormányzati szövetségek előrevetíthetnek. A Schüssel-Haider koalíció ilyen erőszakoltan összetákolt konstrukció, és az újraformálódó Berlusconi-Fini-Bossi hármas sem tökéletesen összedolgozott szövetség. Azért sem lehet az, mert Berlusconi óriási kiterjedésű gazdasági-vállalkozói birodalmat tudhat a magáénak, amit liberális demokrata frázisokba öltöztetve épít tovább, és erről nem kíván lemondani a politikai hatalom megszerzése után sem. Bossi populizmusa Berlusconi gazdasági mamutjával bármikor szembetalálhatja magát, de a Fini mögött álló, egykor fasisztoid elégedetlenségű és ellenzékiségű tábor, a kis és középvállalkozókra építő fasiszta hagyomány – amely a gyökerektől egyáltalán nem szakadt el – érdekei is csak az együttes választási siker fenntartásáig eshetnek egybe a partnerekével.

Kérdés, hogy az efféle hibrid választási szövetségeket mennyire lehet kitenni a választók ösztönös hangulati döntésének, illetve milyen módon lehet redukálni a politikától eltávolodó választói spontaneitást, vagy éppenséggel a politikával szembeni egyre nagyobb közönyt, a választásoktól való távolmaradást. A “nemválasztók” pártja több európai országban számszerűleg növekszik. A jelenség Magyarországon is jól ismert. A kérdés a Haider miatti aktualitása mellett azért sem lebecsülendő, mert a jelenségeknek ez a csoportja a “legjobbnak” tartott polgári demokratikus rendszerek szüleménye; olyan rendszereké, amelyek választási kultúrája fejlett, s a választási erőviszonyok is kiszámíthatóaknak és stabilaknak bizonyultak az eddigiekben. Vajon csak a választók alternatíva-igényével és elégedetlenségével kell-e számolnunk ezekben az esetekben, vagy az okok mélyebbek és nem eléggé ismertek? A történelem mindenesetre kínálja a párhuzamot: 1922-ben Olaszországban liberális talajon kifejlődött elégedetlenségek és populista ösztönösségek vezettek a fasizmushoz, 1933-ban pedig Németországban a nacionál-populizmus még erőteljesebb föllépéssel hódított meg nagy tömegeket katasztrofális következményekkel. Ma az osztrák Haider radikális nacionál-populizmusához kétség sem fér. Amiben kételkedni lehet, az nem más, mint a külsődleges liberális frazeológia, és az ebbe öltöztetett politika távlata.

Egyfelől tehát különbséget kell tenni a választók magatartása és az e magatartást megnyergelő politikusi ambíciók, habitusok, a megformált elvi-ideológiai álláspontok között. A megkülönböztetett két magatartás közötti viszony alakulását ugyancsak több szempontú elemzés tárgyává téve válhatnak érthetőbbekké vagy követhetőbbekké adott országokban a politikai folyamatok.

Végiggondolva e jelenségek láncolatát, D’Alema összehasonlítása Haider és Bossi között, törekvése a választók eltántorítására Bossitól érthetőbbé és magyarázhatóbbá válik, ha figyelembe vesszük az észak-olasz választók hangulatának rezdüléseit a Haider sikerét éltető falfirkák politikai tartalmán. Ezek nyugtalanságra adnak okot, illetve tükrözik a várható választói magatartást. Észak-Olaszországban más módon is érzékelhető a választó és a választott képviselő attitűdje. A Friuli-Venezia Giulia régió helyi közigazgatását irányító jobboldali – Berlusconi és Bossi pártjaira épülő – végrehajtó szerv (giunta) táviratban biztosította szolidaritásáról Haidert⁴. Az osztrákot támogató hullámhoz csatlakozott a trieszti polgármester, Riccardo Illy független vállalkozó, akit viszont a bal-közép választói ereje emelt a város első emberének pozíciójába. Illy Haidert elismerő nyilatkozatában kiemelte gazdaságpolitikájának vállalkozásbarátságát, liberális piaci szemléletét, olajozott működését, megfejelve ezt azzal a kijelentéssel, mely szerint “Haider nem szélsőséges”⁵.

Ezzel egyidejűleg provokációnak hatott a holokauszt sújtotta családok és a velük együttérzők körében az az ötlet, hogy Haider – a triesztiek üzenetére reagálva, s kihasználva a politikája és személye iránt kinyilvánított támogatást – kvázi békéltető gesztusként kifejezte óhaját a város környéki egykori náci haláltábor meglátogatására. Olasz területen a San Sabba-nak nevezett helységben volt az egyetlen krematóriummal felszerelt koncentrációs tábor, ahol a németek 5000 embert öltek meg. A táborok SS legényeiről nyilatkozta Haider, hogy “kitűnő németek” voltak; a koncentrációs táborokban pedig nem genocídium folyt, hanem – szerinte – föltehetően normális hadiipari tevékenység. A látogatás ötlete, majd a trieszti és karintiai vezető között elkezdődött meghívásos alapú látogatás-egyeztetés ellen az egykori táborban kialakított múzeum munkatársai és gondnoksága, továbbá a trieszti zsidó közösség tiltakozott. A kormány nevében D’Alema miniszterelnök “innopportunus”-nak minősítette a meghívást.

Mindezek alátámasztásaként Bossi a Haider-szindróma heveny szakaszában, a jelzett kísérőjelenségek közepette az olasz szenátusban elmondott beszédében (február 3-án) egyetértéséről biztosította Haider törekvéseit, kormányra kerülését abból a szempontból is pozitíve értékelve, hogy az új osztrák kormánykoalíció véget vetett az ausztriai “történelmi kompromisszum”-nak. Bossi idegengyűlöletében odáig megy, hogy nem szíveli a Délről Északra vándorolt és ott letelepedett hofitársait, a valahai vendégmunkásokat sem, akiknek szabad munkaereje és “integrált” szorgalma nélkül az olasz “gazdasági csoda”, az 1960-as évek prosperitása nem valósulhatott volna meg. Északi felsőbbrendű árja-tudata még kevésbé viseli el az albán, a cigány bevándorlókat, az arab világból, Ázsiából és Afrikából jövő megélhetést kereső szinesbőrüeket. A migrációk kiváltójaként ugyanakkor a globalizáció, az internacionalizálódott gazdasági érdekeltségek menedzsmentjét jelölte meg; szerinte “ők a mai nácizmus képviselői, mivel az ellenőrizetlen migrációkkal szétzúzzák a népeket”⁶. Népek alatt a fejlett gazdasággal büszkélkedő, sokat (túl sokat) adózó észak-olasz lakosság értendő, akiknek az adójából befolyt pénzeket a korrupt Róma elfecsérli, odaajándékozza a “lógós” délieknek, külföldieknek, vagy ha nem, hát föléli saját maga.

A “történelmi kompromisszum” – mint ismeretes – az olasz politika elmúlt évtizedeit döntően befolyásoló két nagy tömegpárt vezetőjének, a kommunista Enrico Berlinguernek és a kereszténydemokrata Aldo Morónak a koncepciója, amely még az 1970-es években a két párt akár kormányszintű együttműködését célozta volna. A probléma Bossi-féle kritikai felidézése több szempontból sem állja meg a helyét, különösképpen nem osztrák párhuzamban. Az olasz kommunista párt ezzel a politikával kívánt áttérni a meddő ellenzékiségből a kormányzati felelősségvállalásra, ami 31%-os választási támogatottságának kijárt volna. Bossi demagógiájáról és politikai illetéktelenségéről árulkodik az a sajátos körülmény, hogy az 1970-es években napirenden lévő politikai kurzus-változtatás lehetőségéből semmi nem valósult meg, ő mégis folytonosan létező adottságként beszél erről annak ürügyén, hogy egyes régiókban, helyi szinteken létrejött összefogás a kommunisták és kereszténydemokraták között, mi több, az 1990-es évek balközép koalíciói is (Romano Prodi és jelenleg Massimo D’Alema kormánya) a két nagy történelmi párt örököseinek együttműködésére épültek (a teljesen megváltozott hazai és nemzetközi feltételek közötti, abszolút ideológiamentes és ideológiáktól független pragmatizmus jegyében). Ezzel szemben Ausztriában az olasztól jelentékeny mértékben különböző erők “nagykoalíció”-ja valóban működő realitásnak bizonyult évtizedeken keresztül.

Olaszországban az 1970-es években az ideológiamentes politikai együttműködés a két ideológiailag elkötelezett és szembenálló erő között csak a kölcsönös engedmények, tényleges és nagyfokú kétoldalú kompromisszumkészség összetalálkozása esetén vált volna lehetségessé, amit az elképzelést dédelgető két vezetőn és szűk környezetükön kívül senki sem támogatott, sem az olasz politika, sem a nemzetközi tényezők oldaláról. A mai napig kiderítetlen, hogy az akkori Washington és Moszkva által egyként nem jó szemmel nézett “történelmi kompromisszum” meghiúsulásában e nagyhatalmak titkosszolgálataival, esetleg más titkosszolgálatokkal összehangoltan cselekedett-e a Vörös Brigádok terrorszervezete, amikor Aldo Morót 1978-ban elrabolta és meggyilkolta. A “történelmi kompromisszum” hazai ellenzői között voltak Craxi szocialistái például, akik a két nagy párt összefogásának és lehetséges nyomasztó fölényének gondolatára rémeket láttak; látták a zsíros hatalmi-kormányzati pozíciók elvesztésének rémét, meg is tettek mindent a “történelmi kompromisszum” megbuktatása érdekében. Végül is az elképzelés ellehetetlenült.

Eközben a kommunista párt – feladva bizonyos ellenzéki pozíciókat – tulajdonképpen játéktérhez juttatta azokat, akik a továbbra is fennálló és képviselet nélkül hagyott elégedetlen, változatlanul ellenzékiséget követelő, de új, az új gazdasági-szociális problémákat hordozó tömegek között keresték népszerűségüket, mint éppen Bossi. ő az, aki a könnyű vagy álmegoldások ígéretével, megváltó populizmusával, többek között az ország integritásának feladásával, a fejlett Északnak a fejletlen Déltől való elválasztásával ad receptet az északi kisvállalkozók kiterjedt tömegeinek vélt bajára, a pénzügyi fegyelemnek úgymond csak őket sújtó következményeire. Ebben a képletben egy adott tényből eredő igazságmag van mindössze: Északon általában a jobb körülmények miatt jobbak a vállalkozási feltételek is, vagyis a vállalkozások virágzóbbak, jövedelmezőbbek, mint Délen, de ebben szerepet játszik a Délről Északra áttelepült és jelen pillanatig is bevándorló, migráló, Északon demográfiai okok miatt is hiányzó szabad munkaerő.

Bossi az olasz belső összefüggések és a nemzetközi jelenségek félreismerésével eklatáns példája a politikai dilettantizmusnak; zavaros nézetrendszere mindig kártékony volt, és ma is az.

Fini elhatárolódása Haidertől

Fini Bossihoz és Haiderhez viszonyítva csiszolt, pallérozott politikus. Ellentétben Bossival, minden egyes alkalommal kifogástalanul szabott öltönyben, hozzá jól megválasztott nyakkendőben mutatkozik a nyilvánosság előtt, ennél is fontosabb azonban, hogy nyilatkozatainak hangneme kulturált, a modern kommunikáció törvényeit követi. Szabatosan előadott mondandója rendszerint figyelmet, sőt elismerést vált ki. Elismerést azoknál, akik friss tegnapi, tegnapelőtti nyilatkozataiból vonják le következtetéseiket.

Ahogyan a bárdolatlan Bossi sem él régi fogásaival (a szecessziót federalizmusra tompította), Fini még kevésbé operál megkövesedett fasiszta ideológiai tételekkel. Mi több: nap mint nap megpróbálja úgy feltüntetni magát – egyébként sikerrel –, hogy ő a “jobbközép pártokat megszégyenítő mérsékletre” képes AN kifogástalan eleganciájú és demokratikus vértezetű vezére, aki pártjának fasiszta gyökérzetét kitépte az olasz politikai talajból, és szakított ezzel a terhes örökséggel. Ezt a pózt vette föl legújabb könyvbemutatója (“Egy polgári Olaszország”) alkalmával, amikor is módot talált a Haidertől való elkülönülés megfogalmazására.

Valószínűleg mindenki azt várta, hogy Fini keblére öleli Haidert mint a szomszédos Ausztriában tevékenykedő, vele rokon elviségű politikust, akiben tartós közeli szövetségesre tehet szert ebben a mai politikailag össze-vissza kuszált nemzetközi életben. Ezzel szemben éles választóvonalat húzott. Szerinte “Haider Európa-ellenes”⁷, amit az osztrák nagyon rossz néven vehetett, mert mindenáron el akarja oszlatni ezt a félreértést, sőt előítéletet; az olasz jobboldali párt viszont támogatja az Unió bővítését. A másik különbség köztük a külföldiek társadalmi integrációjának kérdésében lenne, más szóval a nacionalizmus kérdésében. Az olasz szerint Haider hallani sem akar a legalizált bevándorlók társadalmi integrációjáról, ezzel szemben Fini az ellenőrzés melletti méltányos körülmények megteremtésével igenis integrálni óhajtja a bevándorlókat.⁸

A római olimpiai stadion egyik futballmeccsére a szurkolók egy csoportja elcipelt egy óriási transzparenst, amely a tévékamerákba ordította: “Auschwitz a hazátok, otthonotok a krematórium”. Némi malíciával még azt is megkockáztatnám, hogy ez az üzenet az olasz és nem olasz zsidóságon kívül akár valamennyi Itáliába bevándorló idegennek szólhatott, tekintet nélkül bőrük színére. Ezt Fini is láthatta, amint láthatja a neofasiszták lakta hagyományos római városnegyedek lakóházainak falfelületeire pingált jelszót: “no alla societá multirazziale”, vagyis “nem a sokfajú társadalomra”. Évek óta éktelenítik ezek és hasonlók Rómát, ellenpontozva Fini elmés ideológiai újításait. Tegyük fel, hogy szemet huny a falfirkákra, a tévéjét azonban csak nem kapcsolja ki, amikor Alessandra Mussolini, pártbeli parlamenti képviselőtársa, a Duce egyenesági leszármazottja kiáll a stadionok jámborságban nem szenvedő szurkolói mellett, szónokol és lelkesedik értük ugyanúgy, mint Haiderért. Fini persze jól tudja, hogy “bíborrúzsvörös szívókorong” szájával (ez a metafora a Sophia Lorennel is vérrokonságban lévő szép Duce-unoka feltűnésekor ötlött fel) mondhat, amit csak akar, sok új választót nem fog szerezni a pártnak. (Hasonló a helyzet a bőrfejű fickókkal, a párt zsigeri kemény magjával, sőt a nemzetközi támasztékként sem használható, a történelmi leckékben nem kikupált, abszolút tájékozatlan Haider sem hozhat a konyhára semmit.)

Az Európai Unióval kapcsolatos legújabb Fini-álláspont kétségtelenül racionális és üdvözlendő, egyben érzékelteti azt a mélyreható verbális evolúciót, amelyen az olasz jobboldal (sokak szerint változatlanul a szélsőjobb) reprezentánsa az elmúlt bő évtizedben átesett. 1987-es pártfőtitkári beiktatásakor még masszívan hitet tett “2000 fasizmusa” mellett, mivel annak “értéke örök és nem historizálható”⁹.

Fini azóta – Bad Godesberg modelljére – több ízben radikálisan megújította a párt ideológiáját, és persze az sem kizárt, hogy a Fini körül csoportosuló pártelit szellemi fejlődésében őszintén átgondolt tényleges változások mennek végbe, amelyek valóban új minőséget jelentenek. A Fini vezette pártelit azonban a párt megrögzött fasiszta magvával halad együtt, erre az összetéveszthetetlen támogatói körre épít. Egy ilyen fasiszta tradíciójú pártot vezetni, azt bevezetni a demokrácia templomába, nem irigylésre méltó feladat. Tegyük föl, hogy Fini vállalkozása a megfelelő ideológiai revíziót komolyan véve épp erre irányul, hogy ő és pártjának elitje – ellentétben e mögöttük mozgó nyughatatlan ordas csürhével – valóban demokrataként alkalmazkodik az immáron 1922-től és 1933-tól merőben különböző helyzethez. Hihető-e ez? “Hiteles-e Fini?” – kérdezhetnénk a közkeletű fordulattal.

E sorok írásakor nem tudhatjuk, hogyan zárul Haidernek a Triuli-Venezia Giuliából a San Sabba-i lágerbe való meghívásával kapcsolatos kötélhúzás, eljut-e Haider San Sabbába, de azt tudjuk, hogy Fini nem kis meglepetésére néhány évvel ezelőtt, ideológiai revíziójának jegyében látogatást tett Auschwitzban és ott újságírókkal beszélgetve Mussoliniről azt találta mondani, hogy a század legkiemelkedőbb olasz államférfija volt. (Vö. Haider kijelentésével Churchillről, aki szerinte háborús bűnös lett volna…) Igaz, hogy Mussolini haláltáborok helyett a Tirrén-tenger szigetvilágának napsütötte partjaira, rosszabb esetben a Dél (Mezzogiorno) eldugott falvaiba internálta politikai ellenfeleit, a politikai gyilkosság módszeréhez csak a kezdet kezdetén és ritkán folyamodott. (A hatalom kiépítésének kezdeti szakaszában a szociáldemokrata Matteottit tetette el láb alól, és a kommunista pártvezető Gramscit börtönöztette be sok elvtársával együtt, de Gramscit úgy, hogy rendszeres éjszakai ébresztésével a foglárok lehetetlenné tegyék szellemi alkotómunkáját, agyának működését. Ezt megelőzően, a mozgalom indulásakor elnézte, sőt bátorította a rohamosztagos bandák erőszakosságait, nem egyszer gyilkosságait.)¹⁰ Mindez ugyanakkor valóban eltörpül a németek nagyipari technológiájával véghezvitt népirtáshoz képest, az olasz fasizmus bűneiért azonban a Duce felelős; szövetséget fogadott Hitlernek, akinek a segítségével 1943-as bukása után visszakapaszkodott a recsegő történelmi színpadra, de csak a Fhürer bábjának szánalmas szerepében, ami tovább terhelte bűnlajstromát. Végeláthatatlan vitát lehetne folytatni Mussolini örököseinek az örökséghez fűződő viszonyáról, a revízió és a hűség keveredéséről, azokról a fokozatokról, amelyeken lépkedve igyekeztek “megszüntetve megőrizni” a Duce örökét.

Az 1976-ban feltámasztott újfasiszta párt mindent vállalt a múltjából, egyben megkezdte alkalmazkodását az új, demokratikus körülményekhez – főként néhány politikailag invenciózusabb vezetője újító szellemű erőfeszítéseinek köszönhetően. Jóval Fini előtt indult útjára ez a folyamat. Giorgo Almirante neve kívánkozik ide, ő volt az első jelentős újító és “újító”. 1956-ban mondotta a párt kongresszusán: “Kedves bajtársaim, egyetlen kétes dologról van szó, amit úgy fogalmazhatunk meg, hogy lehetünk-e fasiszták a demokráciában. Egyedül mi vagyunk idegenek benne, és ez megtisztelő, de ijesztő nehézség is a demokrácia, a háború utáni Itália számára. A bátorságunk abban állt 1946-ban, hogy az MSI-t cselekvő pártként illesszük a demokráciába”¹¹ (MSI – a párt akkori nevének rövidítése, Movimento Sociale Italiano.)

A neofasiszták újulni vágyó színrelépése azonban nem volt annyira “ijesztő nehézség” a demokrácia és a háború utáni Itália egésze számára, mint ahogy Almirante érzékeltetni próbálta, jóllehet a nehézségek adottak voltak a társadalom jelentősebb rétegei számára a fasizmust ért vereség miatt. Olaszországban éppen az 1956 utáni években az MSI a kereszténydemokraták – ugyancsak újításokra kész – áramlatainak támogatásával nemcsak hogy “illeszkedni” próbált az új demokráciához, hanem egyfajta beépülési kísérletet tett. A kereszténydemokratákat az adott történelmi-politikai hidegháborús szituációban rendkívül nyugtalanította a kommunista és szocialista párt választási ereje. Az foglalkoztatta őket, hogy gyengítsék ezt az erőt, és megbontsák a választói támogatottságát, a sajátjukat pedig megnöveljék – akár jobboldali tartalékból is, noha erről az oldalról jószerivel már csak a szélsőjobb jöhetett számításba. Nyitottnak mutatkoztak azonban balra is, a szocialisták irányába, akik – mint az közismert – 1956-tal (az SZKP Sztálint leleplező XX. kongresszusának és a magyarországi felkelésnek a hírére) felülvizsgálták összefogásukat a kommunistákkal, és kimutatták együttműködési hajlandóságukat a kereszténydemokratákkal. Utóbbiaknál a pontos politikai taktika meghatározását illetően éles viták zajlottak, és ezek viharában Giovanni Gronchi köztársasági elnök 1960-ban Fernando Tambroninak, egy kevésbé tekintélyes kereszténydemokrata párttitkárnak adott kormányalakítási megbízást, miután a sokkal befolyásosabb Antonio Segri – később ő is köztársasági elnök – kudarcot vallott. Tambroni, aki nem volt ugyan politikai nagyágyú, ellenben jó kapcsolatokkal bírt mind a szocialistáknál, mind a neofasisztáknál, úgy gondolta, hogy a bizonytalan, zavaros helyzetben vagy az egyik, vagy a másik oldalról mentőövként szolgáló szavazatokat bizalmi szavazások alkalmával szerzi meg. Egyrészt az olasz parlamenti “átláthatóság” viszonyai között kilógott a lehetséges neofasiszta támogatás lólába, másrészt e lehetőség puszta fölmerülése annyira felbátorította őket, hogy az adott politikai pillanatot figyelmen kívül hagyva az antifasiszta ellenállás egyik városában, Genovában kongresszust kívántak tartani, mégpedig az újítás szellemének jegyében.

A neofasiszták egyik akkori jeles figurája, Filippo Anfuso szerint a genovai kongresszusnak az lett volna a feladata, hogy “szakítson a történelmi fasizmussal, változtassa meg a párt nevét, és szerezze meg az alkotmányos legitimációt”¹², nem utolsósorban a kormány stabilizálása céljából. Anfuso hozzátette ehhez: “ha hagyták volna a kongresszus megtartását, pontosítottuk volna a programunkat, demokratikus meggyőződésünket, garanciákat nyújtva mindenre. Mi több, ha a DC (kereszténydemokrácia) megerőlteti magát, megérti szándékunkat és elfogad bennünket a kormányban, akkor pártként meg is szűnhettünk volna.”¹³. Azaz beolvadtak volna a kereszténydemokráciába.

A genovai neofasiszta kongresszusból, a Tambroni-kormányból nem lett semmi, Genován és az ország nagy részén elemi erővel söpört végig az antifasiszta megmozdulás, amiből kisarjadt a “balra nyitás” politikája, a korai közép-bal (kereszténydemokrata-szocialista) koalíciós elképzelés gyakorlata. Ennek kimerülése külön tanulmányt érne meg. Ezúttal enélkül, de ezzel a történelmi kitérővel kívántuk érzékeltetni Fini Bad Godesbergjeinek előzményeit. Később ugyanis, ami nem sikerült 1960-ban Genovában, az hosszú idő után 1995-ben, a politikai viszonyok gyökeres változásával Fiuggiban bekövetkezett, s azóta is folyamatosan, futószalagszerűen, rutinizáltan újul ideológiájában a Fini párt.

Hogy mennyire fenntartással kezelendő az MSI átváltozása AN-né, azaz a posztfasizmus mennyi kérdőjelet vet föl, arra jellemzésül a fenti történelmi előzményeken kívül érdemes egyet a közvetlen előzmények közül is feljegyezni. Az 1995-ös kongresszus ideológiai téziseinek összeállítására többek között – a művelt és briliáns újságíró hírében álló – Gennaro Malgiero kapott megbízást a párt főtitkárától, akinek azután annak rendje-módja szerint bemutatta elkészített vázlatát. Fini elolvasta és elfogadta az ideológiai revízió e mesterművét, állítólag kissé kiakadva a következő soroktól: “Az AN szellemisége sok dologból áll, az a nemzeti kultúra szövi át, amely bennünket mindenképpen Dante és Machiavelli, Rosmini és Gioberti, Mazzini és Corradini, Croce, Gentile és Gramsci fiaivá is tesz”¹⁴. Fini természetesen rákérdezett Gramscira. Gramscit is ide kell vennünk – hangzott a válasz, mert az AN-nek “illeszkednie kell a nemzeti gondolathoz, annak globalitásához. Az új populista mozgalmak nem különülhetnek el attól, ami ebben a rendkívüli században történt.”¹⁵

Fini elfogadta az érvelést és a kongresszuson nem kis vita és pártszakadás közepette (az új vonallal egyet nem értők maradtak a “régi” MSI-ben) átértékelte a fasizmust, az antifasizmust, a demokráciához és a baloldalhoz fűződő viszonyt – szavakban mindent. A maga nemében páratlan revízió egyik gyöngyszeme a következő: “Az olasz jobboldaltól – amely nem a fasizmus édes gyermeke – annak félrebeszélések nélküli megerősítését kell kérnünk, hogy ismerje el az antifasizmust mint lényeges történelmi mozzanatot a fasizmus által lábbal tiport demokratikus értékekhez való visszatérésben.”¹⁶

Egyedül abban lehet egyetérteni az ideológiai revíziót végző posztfasisztákkal, hogy a XX. század rendkívüli periódus az emberiség történelmében; olyan század, amelyben egymást váltották a legeltökéltebb ideológiai fellendülések és összeomlások; amelyben az ellentmondások sokszor nem a tényekből, nem a dolgokból, hanem egymásból következtek és egymásba mentek át: Gramscit például utólag azok is elismerik, akiknek elődei módszeresen előkészítették fizikai megsemmisülését. Lehet ez ugyanakkor a generációk természetes cseréjének velejárója, és a változásokban fel lehet ismerni a tényleges komolyság elemeit is, de a folyamat teljesebb kibontakozásához valószínűleg még további generációváltás szükséges, és főként az, hogy az új generációkban legyen képesség a komolynak tűnő kezdeményezések ellenőrzésére és hitelesítésére.

Ma még Finiről és főleg pártjáról az olasz értelmiség és a kultúra meghatározó tényezői nem azt a bizonyítványt állítják ki, amit a posztfasiszták megigényeltek maguknak Fiuggiban (vagy amit megigényeltek volna maguknak Genovában). A párt “Kulturális Pantheonjában az élen még mindig Mussolini helyezkedik el a maga írásaival, akihez csatlakoznak a klasszikus szerzők – Gentilétől Spisztóig, Costamagnától Roccóig – mind, a jobboldali és fasiszta gondolat marginális alakjaitól, a harmincas évek francia romantikus fasisztáinak generációjától az európai fasizmusok tragikus vezéreiig, mint Codreanu és Primo de Rivera. Kiemelkedő hely illeti Julius Evolát, a tradicionális anti-modern gondolat teoretikusát, akinek művein kultikus tisztelettel nevelkedtek egész generációk, és akinek felfogása radikálisan ellenkezik a demokráciával.”¹⁷

Összegzés

A Haider-szindróma olaszországi hatásvizsgálatának fenti ideológiai elemzése egyike a lehetségeseknek; de ha az egyik oldalról krematóriumot mondanak, akkor másfelől legyen szabad hasonló erősségű ellenérveket sorjáztatni. A szindróma politikai megítélésekor sem vonatkoztathatunk el az ideológiai szempontoktól, mégis Európa hatalmi intézményei és tényezői az európai politikai pluralizmusnak megfelelően többféle politikai technikát és politikai viszonyt javasolnak Haiderhez és a szélsőjobbos tendenciákhoz kapcsolódóan. Van ebben ténylegesen egy olyan mélységű megfontolás és racionalitás, ami a demokrácia erejéből, a jelenlegi dezideologizált és pragmatizmus-orientált, nemzetközileg uralkodó viszonyokból fakad; ezeknek ama közös ideológiai nevezőjéből, amely kivetette magából a szélsőséges politikai áramlatokat és kellően tud védekezni ellenük – jóllehet nincs egységesen elfogadott mérce (lásd éppen a fasizmus-kommunizmus összevetésének visszatérő és hamis párhuzamát), és az adott mozgásfolyamatok, avagy a koszovói albánok mellett kiálló és a törökországi kurdokról elfelejtkező magatartás felszíne sem tükörfényes mindenütt.

Hogy világos és konkrét legyen a mondandónk, Peter Handke paradoxonját idézem: Haider ellen nyilván nem lehet majd a NATO bombázóit vezényelni Bécs és Klagenfurt fölé. Ezzel szemben helyesebbnek látszik az, ha nem szorítják politikai gettóba Haidert és a hasonszőrűeket, hanem a “demokrácia eszközeivel” (Romano Prodi) folytatott politizálással közömbösítik törekvéseiket és azok következményeit, illetve demokratikus úton lehetetlenítik el tevékenységüket. S ha már ezekkel a módszerekkel nem sikerült csírájában elfojtani akármelyik szélsőjobboldali csoportosulás megerősödését, kibontakozását és hatalomra kerülését, akkor minden demokratikus eszközt igénybe véve kell(ene) elérni, hogy ez a helyzet megváltozzék és visszatérjen előzetes állapotába.

Ebbe a logikába illeszthető Karl Lamersnek, a CDU tekintélyes külpolitikusának fejtegetése Haiderről. Szerinte is jobboldali populistáról, jó szimatú opportunistáról van szó, aki ezt az adottságát választási síkon remekül ki tudja használni. “Veszélyes lenne elszigetelni őt, mivel személyében az osztrák választók egyharmada ölt testet; mintha azt mondanánk három választópolgár közül egynek, hogy a szavazata nem számít. Örökös fenyítésre ítélni Haidert mindenképpen veszélyesebb, mint kinyitni neki a kormány kapuját. Egyébként a kapcsolatok a populistákkal úgy rendezhetőek el a legjobban, ha a kényelmes ellenzéki szereptől mentesítik és arra kötelezik őket, hogy vállalják (kormánypárti) felelősségüket.”¹⁸ Az olasz újságnak nyilatkozva érvei között a német politikus még elmondta, hogy hasonló megfontolásokból, és látva az exkommunista Massimo D’Alema megtérését a polgári demokrácia játékszabályaihoz, kormányra jutását a CDU annak idején nem ellenezte. Mi több: miután a posztfasiszta Gianfranco Fini és pártja hasonló fejlődésen ment keresztül, a kormányzást illetően velük szemben is ejtették a kifogásokat. Csak kívánni lehet, hogy ez az érvelési logika Haider miatt ne sérüljön, hacsak nem sérült már eleve – más más okból – mind D’Alerma, mind Fini miatt, amint erről fentebb kifejtettük véleményünket.

Lamers interjúja azzal fejeződik be, hogy a Haider-szindróma reakcióiban választási érdekeket kell keresni. Ez a megjegyzés legalább annyira elgondolkodtató, mint a Fini-D’Alema párhuzam, mert Lamers ezzel jelzi, mennyire őszintétlen és manipulatív viszonyban van a politika a választóval. A választó nem direkt és őszinte véleményeket hall, hanem eleve manipuláltnak minősítetten az ellenkező előjelű indirekt és zavaros állásfoglalással kénytelen küszködni. Ehhez hasonló gyanúperrel kell élnünk azokat a reagálásokat olvasva, amelyek Schröder szociáldemokrata német kancellár nyilatkozatára reflektáltak, miután Schröder Haiderhez hasonlította Finit, és azt “üzente”, hogy Finiék újbóli kormányra kerülése esetén az EU-nak meg kell ismételnie a Haiderrel szemben alkalmazott szankciókat. Erre Fini politikáját nem más, mint D’Alema és az olasz köztársaság elnöke, Carlo Azeglio Ciampi vették pártfogásba, állítván: Fini pártja “demokratikus”, az olasz jobboldal nem “neofasiszta”. Befejezésül írhatnám: no comment, ám bőséggel visszautalhatok a “liberális zűrzavarról” tett megjegyzésekre, kiegészítve ezeket azzal, hogy a szélsőjobboldal elleni demokratikus küzdelmet nem segíti elő a liberalizmus szabados felfogása és elvi-politikai zűrzavara, az ideológiai emlékezettől elrugaszkodó politikai technika.

 

Jegyzetek

1 Haider sikerének okairól, interjú Klaus Ottomeyerrel, ÉS LIBERATION 2000. február 18.

2 Ezekről a kérdésekről beszél például Fritz Pál a Népszabadságnak (2000. január 12.) adott interjújában.

3 Enzo Santinelli: Fasizmus és újfasizmus, Gondolat, Kossuth 1976. 7. oldal.

4 Corriere della sera, 2000. február 4.

5 Corriere della sera, 2000. február 3.

6 Ugyanott: Tudósítás Umberto Bossi szenátusi beszédéről. (A hang kísértetiesen emlékeztet a miép-es frazeológiára.)

7 Népszabadság, 2000. február 9. (A jobboldal is lehet modern)

8 Ugyanott.

9 Piero Ignazi, Postfascisti? Societa editrice, il Mulino, Bologna 1994, 71. oldal.

10 A. Gramsci: Marxizmus–kultúra–művészet, Budapest 1965. (Sallay Géza előszava)

11 Ld. Petőcz György: A történelem mítoszai, Mozgó Világ 2000/1. sz. (Eredeti forrás: Gion Enrico Rusconi, Resistenza e postfascismo, Societá editrice il Mulino, Bologna 1995. 103.oldal. Mind az idézet fordításában, mind értelmezésében eltértünk Petőcz Györgytől.)

12 Giorgo Galli: Storia della D.C., Editori Laterza, Roma-Bari 1978. 202. oldal.

13 Ugyanott 463. oldal.

14 Bruno Vespa: Dieci anni che hanno sconvolto l’Italia 1989–2000, Mondadori RAI-ERI Cles (TN) 1999. 316.oldal.

15 Ugyanott.

16 Ugyanott.

17 Piero Ignazi, id. mű 117. oldal.

18 Il Giornale, 3 febrario 2000. (Elfogadtuk a kommunista D’Alemát, Haidert miért nem?)

A jelenkori orosz „újjászületés" az egykori Szovjetunió romjain, sajátos krízishelyzetben ment végbe. Felbomlása során a Szovjetunió olyan területeket vesztett el, amelyek megszerzéséért magas árat fizetett egykor. A széthullás egy több évtizedes, globális folyamatba illeszkedett, amelynek során a korábbi szuperhatalmi pozíciók megszűntek. Az Egyesült Államok ma világméretű hegemon pozíciója megtartásáért, Oroszország pedig nukleáris nagyhatalmi státusának megőrzéséért küzd.

A mai orosz geopolitikai felfogásról megfelelõ képet alkothatunk néhány újabb, főként orosz szerzőtől származó mű alapján.¹ A tárgyalt korszak kezdete Jelcin 1991-es hatalomra jutása. Elemzésünk elején emlékeztetnünk kell arra, hogy a mostani “orosz újjászületés” – az egykori Szovjetunió romjaiból – sajátos krízishelyzet közepette ment végbe. A Szovjetunió, felbomlása következtében, olyan területeket veszített el, amelyek megszerzéséért az elmúlt három évszázad során magas árat fizetett. Ehhez járult népessége jelentős hányadának – köztük 25 millió orosznak –, továbbá természeti kincsei és értékes kommunikációs eszközei egy részének elvesztése.

E széthullás egy több évtizedet felölelő, földgolyó-méretű folyamatba illeszkedett, amelynek eredményeként a XX. század második felének két szuperhatalma elveszítette viszonylagos uralkodó pozícióját. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt szembe kellett nézzen a vietnami, illetve az afganisztáni háború hatásaival. Ennek ellenére, ma az USA eséllyel, sikerrel pályázik hegemon pozícióra a világban, Oroszország pedig – talán valamivel kisebb eséllyel – továbbra is nukleáris nagyhatalom kíván lenni.

Nagyjából ezek azok a keretek, amelyek között az orosz geopolitikai gondolkodás különböző irányzatai elhelyezhetők. Az újfajta doktrinák tárgyalásához először fel kell elevenítsük a korábbiakat – megfogalmazásuk világtörténeti hátterével együtt. Vizsgálódásunk végén a jelenlegi orosz geopolitikai gondolkodást a semleges Ausztria példáján keresztül szemléltetjük.

Az 1917 októbere előtti és utáni helyzet és felfogás

Az orosz geopolitikai gondolkodás mindig az ország változó helyzetéhez – nagyszabású, évszázadokon átívelő történelméhez – igazodott. Legújabb vonásainak bemutatása előtt helyes, ha rámutatunk néhány állandó jellemzőjére.²

A XVII. századig az oroszok úgy vélték: fennmaradásukat a Nyugat, nevezetesen Litvánia és Lengyelország fenyegeti. A lét-nemlét kérdésén túl, ez a két állam elvágta országukat Európától, amellyel midenféle szárazföldi és tengeri összeköttetést megakadályozott.³ A XVIII. századtól a XX. század elejéig Oroszország – fortéllyal vagy erőszakkal – növelte területét. Ennek során az a meggyőződés vezette, hogy meg kell védenie magát és ki kell törnie elszigeteltségéből. Mint minden birodalom, természetesen Oroszország is más országok rovására terjeszkedett, a Csendes-óceántól Európa közepéig.

Mint Gallois⁴ rámutat, Oroszországban az 1917 októberét megelőző korszak vitáit három jelentős geopolitikai doktrína határozta meg. Az első – Konstantinápoly bukása után s főként a katolikus ellenreformáció hatására, a XVI. századtól – a “Moszkva a harmadik Róma” motívumon nyugvó vallási doktrína volt. Oroszország 1830 és 1988–89 között e doktrina szellemében – a cári politikai hatalom és rendőrség, később a szovjet hatóságok támogatásával – eredményesen törekedett a területén élő görög katolikusok beolvasztására az ortodoxiába. A másik a szlavofilek doktrínája, a germán ihletésű pánszlávizmus volt, amely egy kizárólag szlávok lakta, más térségektől radikálisan elkülönített térség képzetének kialakítását, majd megteremtését tűzte ki céljául. Végül a harmadik doktrína a befelé forduló, “eurázsiai” inspirációjú orosz állam birodalmi koncepciója volt, amely “élettérben” gondolkodott, s minden más nagyhatalommal szemben bizalmatlanul viseltetett. Lacoste⁵ szerint meg kell említeni egy negyedik doktrinát is: a “nyugatos” irányzatot. Ez Európa védelmét hirdette a keletről jövő veszélyekkel szemben, s a XIX. században önmagát “Európa csendőrének” szerepében tüntette fel, egyszerre képviselve a birodalmi expanziót és a nyitást a Nyugat, a modernség felé.

Az 1914–18-as háború után a bolsevik Oroszország területeket kénytelen átengedni Finnországnak, a balti államoknak és Lengyelországnak, ám 1945 után ezeket részben visszaszerzi, sőt bizonyos területi nyereségre is szert tesz. (A Németországtól elszakított Kalinyingrádról és a Szahalin-szigetekről van szó, Japán északi részén.) A felhozott kettős érv egyrészt az ország katonai védelme, másrészt a veszélyesnek tekintett ellenség leválasztása volt. Mindazonáltal a Szovjetuniót elszigeteltsége a hozzá hasonlóan elszigetelt weimari Németországgal való összefogásra öszönözte. Ennek eredménye volt a rapallói egyezmény, amelyet a nem sokkal azelőtt szovjetté vált Oroszország és az 1922 óta demokratikus Németország kötött meg, abból a célból, hogy kitörhessenek nemzetközi elszigeteltségükből, és a korszak nagyhatalmaival szemben erőpozíciót alakíthassanak ki. Oroszország fennmaradással kapcsolatos félelme állandónak bizonyult, s ez – mind kiterjedtebb területei miatt – katonai védelmet követelt. A régóta meglévő félelem az elszigetelődéstől az 1930-as és 50-es évek között fokozatosan ellentétébe fordul: a külföldtől, elsősorban a Nyugattól való félelemmé alakul át, miközben az Egyesült Államok, a maga részéről, már a második világháború előtt erőteljesen nyit a Szovjetunió felé.

A háborúellenes attitűd, a társadalmi forradalom és a szocializmus egy országban való felépítésének lehetősége

Az orosz-japán háború, csakúgy, mint az 1904–1905-ös forradalom, az 1914-ben kezdődő világméretű konfliktus vagy maga az 1917. októberi forradalom Oroszország meggyengüléséhez vezetett. Ennek következtében befolyási övezete Európa közepén összeszűkült⁶. Oroszország 1914 előtthöz képest – területének nyugati részén – elveszítette a történeti Lengyelország oroszlakta vidékét, amely a mai Ukrajna és Belarusz jelentékeny övezeteit foglalta magában, valamint Besszarábiát (hozzávetőlegesen a jelenlegi Moldvai Köztársaságot), Finnországot és a balti államokat.

Számos ország ily módon elért függetlenségéhez járult a forradalmár oroszok háborúellenes attitűdjének, az agrárreformnak és a társadalmi forradalomnak – nevezetesen a feudális urak, a nagybirtokosok elűzésének – nem lebecsülhető ideológiai befolyása. Ez a befolyás, az agrárviszonyok hasonlósága miatt, erősebbnek bizonyult Köztes-Európa északi és középső részén, mint – Jugoszláviát kivéve – a Balkán térségeiben. Közép-Európa “földre, kenyérre és békére” vágyott. Bár az októberi forradalom közvetlen hatása a régió országaira csekélynek mondható, ideológiai tekintetben befolyása rendkívül jelentős volt: lehetőséggé vált a szocializmus felépítése, s ez egyszerre jelentett – Lenin programjának megfelelően – “szovjeteket plusz villamosítást”.

1915–16-tól a háborúellenesség igen széles körben elterjedt. A bolsevik Oroszország és a továbbra is háborúzó wilhelmiánus Németország között 1918 márciusában megkötött breszt-litovszki békeszerződés rendkívüli mértékben erősítette a békevágyat. A szocialista pártok kezdtek elbizonytalanodni a háború további támogatásával kapcsolatban, s mindenütt sztrájkmozgalmak bontakoztak ki. Az orosz parasztok földhöz juttatása a köztes-európai agrártársadalmak alapvető törekvéseivel esett egybe. A béke utáni vágy ilyenformán forradalmi – társadalmi-gazdasági jellegű – követelésekkel kapcsolódott össze. A breszti béke azonban először éreztette azt is, hogy – a külső nyomás és a kezdődő polgárháború szorításában – az orosz állam érdeke felülkerekedhet a világforradalom jegyében megvívandó háború eszméjén.

Hobsbawm⁷ egyébként rendkívüli éleslátással mutat rá arra, az októberi forradalom legparadoxabb, alapvető következménye az volt, hogy kétféleképpen is megmentette a kapitalizmust: egyrészt azzal, hogy az 1930-as évek válsága idején – a Szovjetunió ötéves terveinek mintájára – hosszú távú s “jóléti gazdaságban” való gondolkodásra ösztönözte, másrészt pedig azáltal, hogy szovjet állampolgárok tízmillióinak feláldozásával megvédte a hitlerizmustól. Mindemellett 1917 októberének hatása a periféria számos elmaradott agrárországának a modernizációba való bekapcsolódásán is lemérhető. Nyilvánvalóan ez a magyarázata annak, hogy alig negyven évvel 1917 októbere után a harmadik világ a “szocialista tábor” részének számított.

Határkérdések és autoriter rendszerek

Az októberi forradalom már az 1914–18-as háború vége előtt alapvető kérdések elé állította a központi hatalmak ellen harcoló szövetségeseket. Hogyan lehet befejezni a háborút Oroszország támogatása nélkül? Milyenek legyenek a szovjetté vált Oroszországgal megteremtendő kapcsolatok, s hol húzódnak majd az új orosz állam határai? 1918 márciusában az angolok partra szálltak Murmanszkban, a szovjet hatóságok pedig felmondták a breszt-litovszki békét, hogy minél gyorsabban visszafoglalhassák a mai Ukrajnát és Belaruszt, valamint a balti országokat. A baltiak és a lengyelek válaszlépéseket tettek, s a bolsevik Oroszország nyugati határai, illetve az érintett országok határai csupán 1921-ben stabilizálódtak. E konfliktusok erősítőleg hatottak ezeknek az országoknak a nacionalista irányzataira, valamint magyarázatul szolgáltak a bolsevikellenes propaganda sikerére és a tekintélyelvű rendszerek létrejöttére.

Az első világháborút követően az új közép-európai nemzetállamok kikiáltása a versailles-i szövetségesek részéről szintén a bolsevik veszélyre és a különféle nacionalizmusokra adott válasz volt. Sokak szerint, ha a legfőbb társadalmi ellentét a földtulajdonosok és a nekik dolgozó parasztok között feszült is, a XIX. század végén már jól láthatóvá vált nemzetiségi különbségeknek ezekben az új államokban – a XX. század első felében – még jelentősebb szerep jutott. A versailles-i szerződéseket 1919 és 1922 között “cordon sanitaire” kialakítása követte. A békeszerződések eredményeként Európa közepén új országcsoport jött létre, részben a bolsevik Oroszország rovására (balti államok, Lengyelország, Csehszlovákia), ami garantálta ezek ellenséges magatartását Oroszországgal szemben. A többi újonnan létrejött vagy újból megszilárdított ország pedig a nagy számú nemzeti kisebbség és a bizonytalan határok kérdéseiről vitázott.

Egyidejűleg – mondja Hobsbawm – az 1920-as évektől a Szovjetunióban fokozatosan kialakult az ellentét a Szovjetunió mint állam érdekei, illetve az általa vezetni kívánt nemzetközi kommunista mozgalom érdekei között. Nem kevésbé igaz ugyanakkor, hogy a “rövid” XX. századnak – vagyis az 1914 és 1989 közötti korszaknak – egészen az utolsó éveiig számos ország – különösen a harmadik világban – meg volt győződve arról, hogy a Szovjetunió képviseli világméretekben az emberi emancipációt, mindenekelőtt pedig a gyarmatosító kapitalizmussal szembeni alternatívát. Zjuganov⁸ kifejti, mennyiben “testesítette meg [a sztálini rendszer] az oly régóta várt szintézist a hagyományos orosz geopolitikai felfogás két válfaja: a magába forduló állam birodalmi koncepciója és a nagy, szlávok lakta térség gondolatát hirdető pánszlávista koncepció között.” A szerző ugyanakkor hangsúlyozza, hogy még Sztálinnál is megmaradt “Oroszország kontinentális geopolitikai rendszerének Achillesz-sarka: területének kiterjedtsége, illetve a fejlett centruma és elmaradott perifériája közötti különbözőség.”

A mai amerikai-szovjet-orosz összejátszás

Moszkvát az Egyesült Államokhoz – a köztük régóta fennálló cinkosság miatt – mindig is sajátosan bonyolult kapcsolat fűzte. Az Egyesült Államok európai politikájában az 1930-as évek óta Oroszország elsőbbséget élvezett. Ez egyfajta viszontbiztosítást jelentett előbb a náci Németország keleti határaival, majd az EU egészével kapcsolatban. Az amerikai politika megfelel(t) annak az orosz igénynek, hogy (újra) megerősítse – az Egyesült Államokkal partneri, az Európai Unióval pedig rivális – nagyhatalmi pozícióját.⁹ Oroszország számára ez a legmegfelelőbb módja annak, hogy féken tartsa a NATO terjeszkedését Európa közepén. Moszkva megpróbálja a NATO-t Belarusz és Ukrajna nyugati határainál megállítani, s lehetőleg távol tartani tőle a balti országokat.¹⁰ Jelcin rendszere egyébként implicite abban az értelemben is hasznot húzott az Egyesült Államokkal való összejátszásból, hogy Washington célja Oroszország stabilizálása s nem feltétlenül demokratizálása volt. A csecsen és a dagesztáni kérdés mutatja, hogy a Brezsnyev-doktrína nemigen különbözik a Monroe- vagy a Clinton-doktrinától: egyik a másikat igazolja – a Kaukázusban vagy a Balkánon, hogy csupán a legaktuálisabb példákat vegyük.

Az Egyesült Államok magatartása egyébként tökéletesen koherensnek nevezhető. Oroszországon kívül ugyanis egyetlen lehetséges partnere sincs az eurázsiai földrészen, sem a fegyverkezés mérséklése, sem a Kínával vagy az Európai Unióval, esetleg Japánnal és Indiával kapcsolatos egyensúlypolitika terén. Oroszország megszilárdítása s egyidejűleg – az iszlám mozgalmak támogatásával – gyengítése célszerű politikának tűnik. Figyelemre méltó, ahogyan az amerikai diplomáciának az iraki-amerikai háború után sikerült létrehoznia, majd megerősítenie egy vezetése alatt álló – s a köztes-európai térségre sem veszélytelen – stratégiai “iszlám ívet”.

Ennek az ívnek két ága van. Az egyik, amelyet Szaúd-Arábia finanszíroz, Törökországot köti össze – Macedónián, Koszovón és Albánián keresztül – Boszniával, s elsősorban az EU ellen irányul. A másik, amelynek szintén Törökország a kiindulópontja, Pakisztánon keresztül halad Közép-Ázsia muzulmán köztársaságai felé, s nyilvánvalóan Oroszországot veszi célba. Egyébként az iszlám mozgalmat az Egyesült Államokkal hagyományosan szövetséges arab államok is bőkezűen támogatják fegyverekkel (például Csecsenföldön vagy Dagesztánban).¹¹

Új stratégiai doktrína?

Az orosz-amerikai stratégiai szövetség helyreállítása viszonylag hamar, 1997-ben egy – talán ideiglenes jellegű, de nagyon is reális – egyezséghez vezetett. A rendkívül bonyolult helyzetben az orosz és az amerikai diplomácia tető alá tudott hozni egy olyan megállapodást, amely kölcsönösen szabályozza a két hatalom kapcsolatait kisebb-nagyobb befolyási övezeteikkel.¹² Moszkva számára a tét az volt, sikerül-e csökkenteni a NATO-bővítés jelentőségét és korlátozni a NATO-hoz csatlakozó országok számát, s Oroszországot elismertetni a “nemzetek koncertje” tagjának. Washington pedig egyrészt meg kívánta erősíteni Oroszország pillanatnyi pozícióvesztését – fenntartva vele ugyanakkor a különleges stratégiai viszonyt –, könnyebb hozzáférést remélt a FÁK-országok nyersanyag-kincseihez, valamint fékezni akarta az EU s főleg az NSZK expanzióját kelet felé.

Oroszország csupán az 1980-as évek folyamán vette tudomásul ideológiai befolyásának hanyatlását, illetve határainak katonai értelemben mértéktelen kiterjedtségét. E két tényező fokozatosan átformálta az orosz geopolitikai gondolkodást. Ez magyarázta az Afganisztánból való sikeres kivonulást csakúgy, mint a köztes-európai térség esetleges finlandizációjába vetett, hiú reményeket. Az afganisztáni háború megosztotta az orosz katonai vezetést. Egyesek úgy vélték, a Brezsnyev-, majd a Gorbacsov-éra politikusai elárulták őket, míg mások kitartottak meggyőződésük mellett, hogy tévedés volt elkezdeni a politikailag rosszul előkészített s mindvégig rosszul vezetett háborút. A Szovjetunió brutális feloszlatása 1991 decemberében a geopolitikai gondolkodás megrendülését vonta maga után az új Oroszországban. A honvédelmi minisztériumban rá kellett döbbenni, hogy Moszkva ezentúl egy olyan katonai körzet része, amelynek nemzeti határai vannak. A főtisztek hangot adtak félelmüknek, hogy a NATO egy Blitzkriegben lerohanhatja országukat. Az egyik katonai parancsnok óva intette a Nyugatot, nehogy Törökország esetleg támadást indítson a Kaukázusban, mert ez, szerinte, elkerülhetetlenül a harmadik világháború kitöréséhez vezetne.¹³

Az 1992-ben készült “Stratégia Oroszország számára” című jelentés ugyanakkor, Bajev szerint¹⁴, eléggé egyértelműen kijelöl két szempontot: egyrészt azt, hogy az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek az érdekei a jövőben egyre inkább különbözni fognak Oroszország érdekeitől; másrészt, hogy a stratégiai elsőbbségnek a “közel-külföldet” kell megilletnie.¹⁵ 1993-ban kezdődnek a NATO kibővítésével kapcsolatos, hiábavaló orosz tiltakozások, ekkor bontakozik ki a NATO Partnerség a békéért programja, s 1993-at követően jön létre Európa közepén az amerikai katonai támaszpontok láncolata is. 1994-ben a csecsen hatóságokkal támadt ellentét – a török és az amerikai titkosszolgálat aktív közreműködésével és támogatásával – szabályos háborúvá eszkalálódik. A háborút az orosz haderő bizonyos fokig elveszíti. A jelenlegi – sok szempontból hasonló gyökerű – konfliktus Dagesztánban és Csecsenföldön rendeződni látszik, másrészt viszont 1992 óta Oroszország a Balkánon is jelen van az ENSZ, illetve a NATO békeerőfeszítései keretében.

Nagyhatalmi játék a Balkánon: a “Nyugat”, majd Oroszország… és Kína beavatkozásai

A jugoszláv válság kezdetén, 1990–91-ben az európai diplomácia a konfliktust az ENSZ bevonásával próbálta megoldani. A második világháborút követő egyik ismert mondás parafrázisával élve: az EU azt szerette volna, ha “lecsendesítheti a kedélyeket az embargóval, távol tarthatja az oroszokat és az amerikaiakat, s beavatkozásra késztetheti az ENSZ-t.” E stratégia azonban 1993–94-ben csúfos kudarcot vallott. Minden okunk megvan rá, hogy úgy véljük: bukását Németország EU-n belüli aszimmetrikus helyzete okozta, illetve még inkább a növekvő egyetértés az EU meggyengítésével kapcsolatban a hamvaiból feltámadó Oroszország és – az ovális teremben s annak falain kívül egyaránt “rámenős”– Clinton vezette Egyesült Államok között. 1994 februárjában a balkáni helyzet fontos új fejleménnyel egészült ki azáltal, hogy az oroszok kezdtek tömegesen megjelenni az egykori Jugoszláviában. (Látványosan illusztrálta ezt az a tévéfelvétel, amelyen vagy száz orosz harckocsi és csapatszállító jármű ereszkedik alá a Szarajevót övező dombokról, a város védelmének megerősítésére.) Először fordult elő a történelemben, hogy az orosz hadsereg ilyen mélyen behatolt a Balkánra – az Egyesült Államok s feltehetően egyes szövetségesei jóváhagyásával. Néhány év múlva ugyanez következik majd be Koszovóban is.

A moszkvai vezetés, élén 1992–93-tól Jelcinnel, miután számot vetett az Európában bekövetkezett mélyreható változásokkal – a Szovjetunió feloszlatása és az ezzel együttjáró szétzilálódás miatt kétségtelenül meggyengült pozícióból – egyidejűleg minden irányban folytat tárgyalásokat. Mindenekelőtt Washingtonnal és Pekinggel tárgyal – stratégiai kérdésekről. Ami Pekinget illeti, Oroszország Kínával kettős játékot folytat.¹⁶ Egyrészt bőségesen ellátja szinte mindenféle kategóriájú fegyverrel, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse, s hogy működtethesse hadiüzemeit. Másrészt viszont szimpátiával viseltet a hanellenes zavargások iránt Hszingcsiangban és Tibetben. Mindazonáltal az 1997 áprilisában aláírt orosz-kínai megállapodásban helyet kaptak azok a pontok, amelyek kifejezik a két ország mai erőviszonyait Az okmány, amelyben Oroszország immár nem hatalmas keleti szomszédként jelenik meg, három lényeges pontot tartalmaz: a fegyveres erők csökkentése és visszavonása a közös határ mindkét oldalán; a kooperáció folytatása a fegyverzetek területén; végül a két ország együttműködése, amelyhez Közép-Ázsiában csatlakozik Tadzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán is, abból a célból, hogy garantálják Peking számára: ezek az államok nem válnak a hszingcsiangi szeparatista erők hátországává.

Bár az egyezményt ünnepélyesen “stratégiai partnerségnek” keresztelték el, jelentőségét az Egyesült Államok hegemon törekvéseivel kapcsolatban sem szabad alábecsülni. A megállapodás megfelel annak az orosz-kínai igénynek, hogy a két ország erősítse eurázsiai pozícióit az Egyesült Államokkal és Japánnal, de Indiával és Pakisztánnal szemben is. A jövőben az egyezmény alkalmas lehet az orosz-kínai viszony tisztázására a koreai, a vietnami vagy az afgán kérdésben is. Ami Európára gyakorolt hatását illeti, a dokumentum megerősíti az orosz pozíciót egy “Jalta II”-egyezmény keretében (ld. lejjebb), illetve a Kaukázusban. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy mivel az aláíró államok súlya folyamatosan változik, az egyezmény – évtizedes távlatban – meglehetősen törékenynek tűnik. Mindenesetre: alkalmas lehet arra, hogy megkérdőjelezze az amerikai diplomáciában a Kissinger-doktrinát, amely szerint az Egyesült Államoknak Kínával és Oroszországgal mindig jobb kapcsolata kell legyen, mint e két országnak egymással.

1997 áprilisában tehát Peking és Moszkva aláírta az okmányt, majd 1997 májusában megbeszélésekre került sor a NATO és Oroszország közötti megállapodásról. Végül 1997 júniusában Washington bejelentette: a NATO-bővítés Magyarországra, Lengyelországra és Csehországra korlátozódik. E megállapodás, illetve döntés kizárólag a Washington és Moszkva közti tárgyalások nyomán született; ezt neveztem “Jalta II”-egyezménynek. A kínai-amerikai kapcsolatok jelenlegi romlása megerősíteni látszik a megfigyelt tendenciát. Mindenki számára feltűnt az a meghatározó szerep, amelyet 1999 tavaszán – a Balkán-konfliktus kapcsán – Kína játszott a Biztonsági Tanácsban. Először fordult elő, hogy Kína érzékelhetően és hivatalos formában beavatkozott valamely fontos európai kérdésbe.

Hipotézisek Európa s benne Oroszország számára

Bajev szerint, az eurázsiai térségben különböző szcenáriók képzelhetők el. Lehetséges, hogy e “Jalta II”-egyezmény keretében egész Köztes-Európa felosztásra kerül az Egyesült Államok és Oroszország között, ahol mindkét hatalom kialakítja majd saját befolyási övezetét. Sor kerülhet az Európai Uniónak – mint autonóm erőnek vagy mint a NATO európai pillérének – a felfegyverzésére is. Az is elképzelhető, hogy mind Köztes-Európát, mind az Európai Uniót – miként 1955-ben Ausztriát – a nagyhatalmak garanciájával semlegesítik. Oroszország határozott kiállását az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) megerősítéséért ez utóbbi hipotézis melletti opciónak lehet tekinteni.

Felmerül a kérdés: hogyan határozza meg önmagát Európa – vagy még pontosabban Eurázsia – az elkövetkező évtizedek folyamán? Az egyedüli, globális szuperhatalom hipotézise előbb vagy utóbb az egykori Szovjetunió, sőt Japán amerikai gyarmatosítását jelentené (de persze ebben az esetben is fennmaradna a Kínával kapcsolatos kérdőjel). Egy másik feltételezés szerint három pólusú szerkezet jöhet létre az Egyesült Államokkal, Oroszországgal és Nyugat-Európával, Kína, Japán és Köztes-Európa pedig semleges pozíciót foglalna el, ami – valljuk be – egyre kevésbé valószínű alternatíva. A globális forgatókönyv, amely számomra jelenleg a legvalószínűbbnek tűnik, világméretű, multipoláris geopolitikai struktúrát feltételez, amely földrajzi válságövezetekből, a világ fokozatosan semlegesített részeiből, illetve – a bipoláris korszakhoz képest – instabilabb hatalmi egyensúlyokból állna. Az Egyesült Államok uralkodó helyzetéről alkotott kép mindenesetre tartósnak bizonyulhat, ami megszabhatja az események irányát. Kérdés, melyik az a két- vagy háromféle hipotézis, amely az eurázsiai földrész szemszögéből kirajzolódni látszik?

Az első az egykori Szovjetunió, majd Oroszország teljes vagy részleges széthullását feltételezi, s olyan geopolitikai űr létrejöttével számol, amelyet nyugat-keleti irányból az EU lenne képes kitölteni. Ez számtalan konfliktus nyomán egy eddig nem ismert nagyságrendű eurázsiai szövetség kialakulását jelentené, ami a világ fennmaradó részét aggodalommal töltené el. Egyesek magának Oroszországnak a felbomlását sem zárják ki, s emlékeztetnek arra, hogy az Orosz Föderációt alkotó nyolcvankilenc régió, illetve autonóm köztársaság évek óta a függetlenedés jeleit mutatja a moszkvai “központtal” szemben. Ezeket a törekvéseket, persze, a külföldi hatalmak is felkarolják: Kína vagy Japán Szibériában, az Egyesült Államok pedig a Kaukázusban. E hipotézist alapul véve, növekedne a háborúk kitörésének veszélye, jelesül Európa közepén, ahol már ma is léteznek katonai konfliktusok. Ennek megfelelően, nagyon is érthető, hogy az EU és az USA egész politikája a XX. század utolsó évtizedeiben, paradox módon, egyidejűleg igyekezett meggyengíteni és megerősíteni mind Oroszországot, mind az Európai Uniót.

A második feltételezés azt sugallja, hogy az egykori Szovjetunióból – a hagyományos Oroszország körül – kialakuló jövőbeni konföderáció továbbra is garantálni tudja az utóbbi számára a nagyhatalmi státuszt, más, hasonló méretű hatalmak között. Ilyenformán ellensúlyt képezhet Észak-Amerikával, Kínával és a többi nagyhatalommal szemben. Sőt, ezek jóváhagyásával azt is megengedhetné, hogy Nyugat- és Köztes-Európa katonailag leértékelődjön, s a III. évezredben “a világ semleges Svájcává” váljon, hasonlóan Svájc második világháború alatt játszott szerepéhez. Ez egyfajta új “rapallói szellem” kialakulásához, s egy új – a gyengéknek az erősekkel szembeni stratégiáján alapuló – megállapodáshoz vezethetne.

Ez a hipotézis láthatóan ebbe az irányba mutató javaslatok kidolgozására ösztönöz: leszerelés a hagyományos fegyverzetek területén, amely magában foglalná a FÁK országait is; páneurópai biztonsági struktúrák kialakítása az EBESZ keretében; a rövid és közepes hatósugarú nukleáris fegyverek felszámolása; a stratégiai fegyverek számának ellenőrzött csökkentése; önálló, európai, hagyományos haderő felállítása. A javasolt intézkedések együttes hatása Nyugat- és Közép-Európa nagyfokú leszerelését és – gyakorlatilag – atommentesítését eredményezné. Úgy tűnik, ez részben, legalábbis bizonyos mértékig, meg is kezdődött már. Ami pedig Oroszországot illeti, vajon tényleg “felparcellázzák és gyámság alá helyezik” majd, ahogyan – utánozhatatlan eleganciával s vállaltan az amerikai hegemónia szellemében – Brzezinski fogalmaz?¹⁷

A geopolitikai viták főbb irányzatai Oroszországban

Oroszországban a viták jelenleg az itt vázolt körülmények között zajlanak. Minden résztvevő egyetért abban, hogy napjainkban a világ geopolitikai szempontból az ötödik nagy korszakát éli, mely az “amerikai rendhez” igazodik. Az első korszak a vesztfáliai békét követő időszak volt a XVII. században, ezt követte a napoleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus, majd – az első világháború után – a versailles-i békék korszaka, s végül a bipoláris jaltai rendszer 1944–45-től. Neumann¹⁸, Kortunov és Sakleina¹⁹, valamint Zjuganov²⁰ az elmúlt évek orosz geopolitikai gondolkodásában nyugatosokat, nacionalistákat, nemzeti kommunistákat és centristákat különböztet meg.

Az első csoportból elsősorban Arbatov, Puskov, Zoltarjov, Trenyin, Kokosin, Konovalov és Oznobiscsev nevét kell megemlíteni. E sokszor “liberálisoknak” vagy “atlantistáknak” is nevezett “nyugatosok” baráti kapcsolatokat szorgalmaznak az Egyesült Államokkal, s abban reménykednek, hogy az amerikaiaknak az európai ügyek rendezéséhez (ld. Balkán) továbbra is szükségük lesz Oroszországra. Úgy vélik: Moszkvának külkapcsolataiban a “közel-külföldnek” kell elsőbbséget biztosítania. Oroszországnak a szóbanforgó országokat, ahol az orosz kisebbség védelemre szorul, geostratégiailag stabilizálni és semlegesíteni kell. Kérdés azonban, hogy az efféle stabilizálási és semlegesítési kísérletek nem bizonyulnak-e hiábavalónak, amint Csecsenföld, Azerbajdzsán vagy Dagesztán esete tanusítja. Vajon nem túlságosan is jelentősek itt az Egyesült Államok, sőt az EU érdekeltségei?

A nyugatosok egy részének felfogása – többek között Pozdnyakov, Karaganov, Rogov és Puskov sorolható ide – inkább “eurázsiainak” nevezhető. őket kevésbé bűvöli el az USA, s ennek megfelelően Oroszország és Németország, illetve az Európai Unió közti szövetségre törekszenek. Ez az irányzat az említett “rapallói szellemhez” közelít, s úgy tesz, mintha az EU nem is lenne része az Egyesült Államok befolyási övezetének.

Ami a “nacionalistákat” illeti – vezéralakjaik: Asztafijev, Dugin, Liomonov vagy Mitrofanov –, gondolkodásukat a pánszlávizmus, a sztálinizmus, a hagyományos antiszemitizmus és az ortodoxia, sőt némi birodalmi jellegű monarchikus szellem is ihleti. Szerintük Európa szemben áll az oroszokkal és általában a szlávokkal, akiket ellenséges elemeknek vagy valamiféle idegen testnek tekint. A nacionalisták a forradalom előtti eszméket mai gondolkodásmóddal társítják, mindenki számára közérthető, mozgosító nyelvezetet használnak, a nagy többség törekvéseinek igyekeznek hangot adni, s az orosz ortodox egyház egyes köreinek támogatását is élvezik. De vajon tartható-e álláspontjuk? Valóban azonosul-e minden szláv nép Oroszország ügyével? Nincsenek-e az érintett országokban jelentős számban olyan nem-szláv kisebbségek, amelyek kirekesztettnek tartanák magukat, s állandó kockázati tényezőt jelentenének.

A “nemzeti kommunisták” álláspontjáról Zjuganov említett műve alapján megfelelő képet alkothatunk. A Kortunov, Lebegy, Garejev, Dvorkin, Naracsnyiszkaja vagy Podberjozkin nézeteivel jellemezhető irányzat közel áll az “etatistákhoz” (ld. lejjebb), a nagyorosz nacionalizmushoz, illetve a hagyományos “eurázsiai” gondolathoz. A nemzeti kommunisták – az Egyesült Államok hegemón hatalmára hivatkozva – a hadsereg ütőképességének helyreállítását és a fegyverexport stratégiai szerepén nyugvó politika kialakítását hirdetik. Reményeik szerint a bipoláris rendszer fokozatosan multipolárissá alakul át, következésképpen élesen szembenállnak a NATO-val. Meglehetősen fenyegetően lépnek fel azokkal a köztes-európai országokkal szemben, amelyek beléptek vagy be kívánnak lépni a NATO-ba, részt vesznek a békepartnerségi programban, illetve területükön amerikai támaszpontok létesítését engedélyezik.

Zjuganov – nem teljesen megalapozatlanul – úgy véli: “a liberalizmus ideológiájának hatalmas szerepe volt a Szovjetunió lerombolásában, aminek katasztrofális következményei ma honfitársaink millióit sújtják. A demo-liberális kísértés [sic!²¹] számos szovjet embert vitt tévútra, különösen az értelmiség köréből.” Zjuganov nem ad magyarázatot arra, mindez hogyan s miért következhetett be. Vajon nem volt-e valami olyasmi magában a szovjet rendszerben, ami ebbe az irányba mutatott? Az afganisztáni háború kudarcáért nem a Szovjetunió vezetői voltak-e felelősek? Nem hagyják-e gyakran figyelmen kívül ennek az irányzatnak a képviselői Kína vagy Japán, sőt az Európai Unió vagy India jelentőségét? Újdönsült geopolitológus szerzőnk Kínáról csupán könyve 164. oldalán tesz említést, s ráadásul láthatóan nem veszi tudomásul, hogy Oroszország immár Kína junior partnerévé vált.

Végül a “centristákat” vagy “etatistákat” a minisztériumok különböző magas rangú tisztségviselői és olyan kutatók alkotják, mint Migranyan, Boguratov, Kazjannov, Kumacsev, Plesakov, Zatulin vagy Szalmin. A volt miniszterelnökhöz, Primakovhoz hasonlóan elegük van abból, hogy tétlenül nézzék hazájuk szétesését és nemzetközi befolyásának elvesztését. Elítélik a nemzetközi pénzügyi intézményektől való abszurd mértékű függést, ugyanakkor tartanak a szélső nacionalizmus elszabadulásától. Meg akarják őrizni Oroszország nagyhatalmi pozícióját az eurázsiai térségben; az Egyesült Államokkal szemben, ha nem is agresszív, mindenesetre határozott magatartást kívánnak tanúsítani, s teljesen logikusan, szövetségre törekszenek Kínával. Alighanem az új elnök, Putyin is ebbe a csoportba tartozik.

Az etatisták Oroszország befolyási övezetén belül a beavatkozás szükségességét vallják, bármely rendelkezésre álló eszköz igénybevételével, hogy megvédjék az ország “legitim érdekeit”. Ez vonatkozik Közép-Ázsiára, a Kaukázusra, Belaruszra vagy Ukrajnára egyaránt. Itt is felmerülnek persze bizonyos kételyek. Vajon rendelkezik-e Oroszország a szükséges eszközökkel e célok eléréséhez? Érdekében áll-e az uralkodó osztálynak, hogy lemondjon a nyugati multinacionális vállalatokkal és bankokkal való együttműködésről? Nem kötött-e például a Lukoil – a magánkézben lévő orosz kőolajtársaság – együttműködési megállapodásokat a nyugati cégekkel a Kaukázusban található nyersanyagkincsek kiaknázására, s ez nem áll-e szöges ellentétben Oroszország érdekeivel?

1999 tavaszán, miközben teljes erővel folyt Jugoszlávia bombázása, Moszkvában nemzetközi résztvevőkkel vitát rendeztek, amely rávilágított az orosz geopolitikai gondolkodás jellemzőire. Mint Lloyd²² beszámolt róla, a legkülönbözőbb irányzatokból kikerülő orosz vitapartnerek ízekre szedték a Clinton-doktrinát, vagyis azt a NATO által hangoztatott érvet, miszerint a bombázások humanitárius célokat szolgáltak. Hangsúlyozták: a valóságos amerikai stratégiai érdek sokkal inkább az Európai Unió s konkrétan a frissen bevezetett euro gyengítése volt. Elutasították azt a nemzetközi jogi hivatkozást is, amelynek nyugati védelmezői szerint különbséget kell tenni az ENSZ formális és a NATO morális joga között. Vernet²³ szerint voltak olyan hangok is, amelyek Oroszország sürgős újrafelfegyverzését és az atomfegyverek újratelepítését követelték Belaruszban s természetesen Kalinyingrádban is. Mások Oroszország elzárkózását javasolták a megbízhatatlannak bizonyult nyugati világtól.

Orosz stratégiai koncepció a XXI. századra?

2000 január elején – tehát már Putyin égisze alatt – a Kreml megjelentette azt a dokumentumot, amely meghatározza az ország új stratégiai koncepcióját.²⁴ Az okmány, úgy tűnik, egyrészt tekintetbe veszi a Moszkva és Washington közti kapcsolatok megromlását, másrészt tükrözi az új orosz adminisztráció mai, sajátos szempontjait. Felfogható ügyes – bár esetleg csupán ideiglenes jellegű – kompromisszumnak is a “nyugatos”, a “nemzeti kommunista” és az “etatista” doktrinák között a jelenlegi, választások előtti időszakban. Értelmezéséhez alighanem azt is tekintetbe kell venni, hogy míg a szovjet-orosz haderő 5 millió katonából állt, a jelenleginek a létszáma csupán másfél millióra tehető.

Az új stratégiai felfogásban látványos módon tükröződnek az ország belső viszonyai. Először is, a dokumentum szerzői a rossz társadalmi-gazdasági helyzetet alapvető nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek tekintik. Emiatt az okmány egy sor feladatot jelöl meg – a kormányzat számára. Másodszor: a dokumentumban hasonló kockázati elemnek minősül a kiterjedt bűnözés és a terrorizmus által megtestesített veszély, illetve – harmadszor – az előző két tényezőből fakadó szociális feszültség is.

Külpolitikai téren a dokumentum több, egyirányba mutató kockázati tényezőt nevez meg. Egyrészt megállapítja, hogy az amerikai hegemónia egyoldalúan katonai eszközök igénybevételével érvényesül, semmibe véve a népek jogait. Ekként megy végbe – a köztes-európai országok egyszerű csatlakoztatásával vagy különböző katonai programokba való bevonásával – a NATO keleti terjeszkedése, amelyet kiegészít amerikai katonai támaszpontok létesítése a világ minden pontján. Másrészt – mutat rá a dokumentum –, az USA és “nyugati” szövetségesei az orosz befolyás csökkentésére törekszenek Európában, a Közel-Keleten, a Kaukázusban és a csendes-óceáni térségben. Végül pedig: tömegesen jelennek meg nyugati multinacionális vállalatok és bankok Oroszország olyan hagyományos befolyási övezeteiben, mint a Kaszpi-tenger vagy Közép-Ázsia.

Az orosz álláspontban bekövetkezett változást az atomfegyverek felhasználásával kapcsolatban ebből a nézőpontból kell megítélni. Korábban ezeknek a fegyvereknek a bevetését csak akkor tekintették igazolhatónak, ha Oroszországnak mint szuverén államnak a léte látszott kockán forogni. Most viszont minden esetben indokoltnak minősül a nukleáris arzenálhoz folyamodni, amikor – akár nukleáris, akár konvencionális eszközökkel végrehajtott – fegyveres agresszió nyomán a védelem lehetőségei kimerülnek vagy hatástalannak bizonyulnak. Fontos kiemelni, hogy az orosz vezetés ezentúl az atomfegyverek bevetését mind Oroszország, mind szövetségesei elleni agresszió esetén fontolóra veheti. Kérdés, vajon “szövetségeseken” csupán Belaruszt, Grúziát és Örményországot kell-e érteni – ami még érthető lenne –, vagy pedig olyan “baráti országokat” is, mint Jugoszlávia, Irak vagy Irán? A Putyin-féle dokumentum nem ad választ a kérdésre.

Látható: Moszkvát hagyományos fegyvereinek s magának a hadseregnek a gyengesége arra szorítja, hogy az atomfegyverekre apelláljon, ugyanúgy, ahogyan ezt a NATO maga is tette az 1950-es és 60-as években, annak érdekében, hogy kiegyenlítse a Szovjetunió akkori konvencionális fölényét. Bár az új katonai doktrinára kétségtelenül hatottak választási szempontok is, mégsem pusztán ilyen megfontolások alapján fogant.

Oroszország és az Európai Unió semleges országai

Egyes országok semleges pozíciója a világban geopolitikai szeizmográf gyanánt működik, amennyiben jelzi, hogy egy adott helyzetben milyenek a különböző nagyhatalmi szereplők erőviszonyai. Ezért különösen érdekes megvizsgálni az európai semleges államokkal kapcsolatos orosz geopolitikai gondolkodás és gyakorlat elmúlt évekbeli változását. Emlékeztetőül: az Európai Unió tizenöt tagállama között – különböző formában – négy semleges ország található: Írország, Svédország, Finnország és Ausztria, amelyek mellett ott találjuk még Svájcot, Lichtensteint, a Vatikánt stb. Lobova, Rathkolb és Löw írásai²⁵ alapján – szemléltetésképpen – tekintsük át, hogyan alakult Ausztria semlegessége a Szovjetunió megszűnése óta. (A Putyin-féle dokumentum ezt a kérdést egyébként nem érinti.)

Az 1990-es évek elején a moszkvai vezetés erőfeszítéseinek középpontjában a belső helyzet stabilizálása, illetve egy, az EBESZ-re épülő “európai biztonsági struktúra” kialakítása állt, az európai országok, az Egyesült Államok és Kanada részvételével. Egyidejűleg Ausztriában a kereszténydemokrata párthoz közel álló politikai körök egy része úgy vélekedett: a hidegháború befejeződésével a semlegesség értelmét vesztette, ezért helyes lenne minél előbb lemondani róla. A szociáldemokrata párt azonban következetesen szembeszállt ezzel a véleménnyel. A két politikai párt álláspontja közötti kompromisszumot mindezideig az “új európai biztonsági struktúra” megteremtése körüli eszmefuttatások testesítették meg.

1999-ig az osztrák koalíciós kormány pozíciója és az orosz felfogás között kölcsönös közeledés volt tapasztalható. A Szovjetunió, majd Oroszország, illetve Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása azonban állandó egyensúlyhiányt teremtett Európában, amely meg-megújuló vitákat gerjesztett Ausztriában, annak ellenére, hogy a közvéleménykutatások világosan mutatták, az osztrák nép következetesen ellenez mindenféle változást az ország semlegességével kapcsolatban. Oroszország állami létének konszolidálatlansága – természetesen – módosította az osztrák semlegességgel kapcsolatos orosz álláspontot. Ahogy korábban Finnország és Svédország esetében is, az orosz vezetés Ausztria európai uniós csatlakozását is kénytelen volt látható ellenszolgáltatás nélkül elfogadni, s eltűrni a szóbanforgó országok “flörtölését” a NATO-val. 1994 decemberében aláírták Ausztria csatlakozási szerződését, amelyet azután 1995 júniusában az osztrák polgárok 67%-a népszavazáson szentesített. Az orosz félelem a germán világ európai megerősödésétől ugyanúgy félre lett söpörve, mint az osztrák semlegesség esetleges megkérdőjeleződése az európai biztonsági szerződések kétértelműsége miatt.

Moszkvában egyes “nyugatosok” úgy vélik: a semleges országok csatlakozása a különböző európai struktúrákhoz kedvező hatással lehet az Európai Unió egészének semlegesítését szorgalmazó törekvésekre. Az orosz diplomaták és geopolitikai szakértők egyaránt dicsérően szólnak Ausztria óvatos magatartásáról a NATO 1994-95-ös Bosznia-hercegovinai és 1999-es jugoszláviai intervenciójával kapcsolatban. Véleményük szerint az osztrák semlegesség továbbra is a stabilitás fontos tényezője Európában. Javasolják, hogy az osztrák semlegességet a jövőben Oroszország és a NATO közösen szavatolja.

E javaslatok nyilvánvalóan nem vetnek számot a következő tényekkel. Egyrészt három közép-európai ország azóta belépett a NATO-ba, s közülük kettő – északról és keletről – szó szerint bekeríti Ausztriát. Az amerikai katonai támaszpontok és főhadiszállások Magyarországon, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában erősítik ezt a bekerítettséget. Másrészt előre látható, hogy Európa semleges államainak semlegessége a jövőben csupán az érintett országok közvéleményét érintő kérdés marad. Márpedig tudjuk, hogy a közvélemény gyakorta esik manipuláció áldozatául, miként ezt számos eset tanusítja, az Irak elleni háborútól a Balkán “humanitárius célú” és Európai Unió ellenes balkanizálásán át az iszlám mozgalmak elleni, amerikai vezetésű, erősen kőolajszagú küzdelemig a Kaukázusban. Végül a kereszténydemokrata jobboldal és a szélsőjobb 2000 februárjában megkötött koalíciója Ausztriában esetleg az osztrák NATO-csatlakozás előkészítője lehet. Ez magyarázhatja, hogy Washington Brüsszelnél lényegesen megértőbb az osztrák kereszténydemokrácia magatartása iránt.

 

Jegyzetek

1 A geopolitika, értelmezésem szerint, egy adott ország vagy régió belső és külső erőviszonyainak a világ más országaihoz vagy régióihoz viszonyított térbeli dimenzióját tanulmányozza.

2 Baev, Pavel K. (1996): The Russian Army in a Time of Troubles, PRIO-Oslo, Sage, London. Ugyanő és mások (szerk.) (1997): Geopolitics in the post-Wall Europe, Security, Territory and Identity, PRIO-Oslo, Sage, London. Pavel K. Baev [Bajev] a szovjet hadsereg egykori főtisztje, később az Orosz Tudományos Akadémia és a híres oslói Nemzetközi Békekutató Inztézet kutatója. E két mű, ismereteim szerint, a legalkalmasabb a szovjet, majd az orosz geopolitikai törekvések megértéséhez. Az orosz geopolitikai és diplomáciai gondolkodásról ld. még: Sakleina, T., Kortunov, A. & Kiss, I. (1998): Doktrinák és alternatívák az orosz külpolitikai gondolkodásban: 1992–1998, COLPI, Budapest.

3 Az orosz geopolitikai gondolkodásról és az ország tegnapi és mai határairól ld. Matiunin, Sergej (1996): “The Russian Historical and Political Thought towards the conception of the East-Central Europe”, in: A. Dumala & Z.J. Pietras: The future of East-Central Europe, a colloquium hold in June 1994. Marie-Curie-Sklodowska University Press, Lublin.

4 Ld. Ziouganov, Guennadi (1999): La Russie après l’an 2000: vision géopolitique d’un nouvel État, préface par le général Pierre M. Gallois, MITHEC, Morsang-sur-Orge. E francia nyelvű mű nagy jelentőségű Oroszország geopolitikai gondolkodásának megértése szempontjából. Kiváló bevezetéssel szolgál a geopolitika mibenlétéről általában és konkrétan Oroszország geopolitikájáról, egészen a kezdetektől. A könyv egyértelműen és tudatosan a “nemzeti kommunista” gondolkodásmód irányzatához tartozik, anélkül, hogy a szerző az irányzat egyes képviselőinek túlzásaiba esne. Mindazonáltal a szerző nem mulasztja el, hogy felvesse “a lengyel szomszéd által, Moszkva meggyengülésének köszönhetően elbitorolt, mindig is orosz földek visszatérését”, “a Kaukázus visszacsatolását orosz fennhatóság alá”, “a Szovjetunióval szembeni geopolitikai összeesküvés három fázisát” (94., 96. és 107. o.). Az amerikaiak hangoztatott és jól ismert idealizmusa mintájára, a szerző hangsúlyozza, hogy “történelmünk ezer esztendeje egyértelműen tanusítja: idealista nép vagyunk.” (103. o.) A mű utolsó három része kissé erőtlenebbnek tűnik: normatívabb, kevésbé elemző jellegű, inkább a szerző – vagy legalábbis a kötet szerkesztőinek – olykor zavaros politikai opcióit tükrözi.

5 Vö. Lacoste, Y. (szerk.) (1993): Dictionnaire de géopolitique, Flammarion, Párizs, s különösen az Oroszországról szóló címszavakat, amelyek szerzője Ch. Urjewicz és Y. Lacoste, s amelyek bizonyos passzusai prófétikusaknak tűnnek.

6 Kissinger szerint egyébként, Washington az 1914–18-as háború végén felismerte egy erős Oroszország fenntartásának szükségességét – a Japán által megtestesített veszéllyel szemben. Kissinger, Henry (1996): “Die erschreckende Revolution in der Nato”, Welt am Sonntag, augusztus 15. Uő. (1995): Diplomacy, Simon & Schuster, London. [Magyarul: Diplomácia, Bp. 1998.] Uő. (1992): “Réflexions sur un nouvel ordre mondial”, Politique Internationale, n°54, 1991–1992. tél, és “The New Russian Question”, Newsweek, 1992. február 10.

7 Hobsbawm, E.J. (1994): The Age of Extremes, Pantheon, New York. [Magyarul: A szélsőségek kora, Pannonica, Bp., 1998.]

8 I.m.

9 Heller, Michel (1997): Histoire de la Russie et de son empire, Plon, Párizs. Heller könyve bemutatja az orosz történelem paradoxonait és konstans elemeit. Közülük az orosz múlttal és jelennel kapcsolatos dilemmákat a szerző szerint két kérdés uralja: az Ázsiához és a Nyugathoz fűződő viszony, illetve az ország “birodalmi jellege”, más szóval a “defenzív birodalmiság”, amely az anyaország biztonságát hivatott szavatolni, s amely a határok folyamatos kitolásához vezet, minthogy minden újonnan meghódított területnek vannak szomszédai, akik fenyegetést jelentenek. Nézetem szerint, itt olyan tipikus vonásról van szó, amely a világ minden eddig ismert birodalmára jellemző volt, s ezek között Oroszország sem kivétel.

10 De la Gorce, P.M. (1997): “L’OTAN aux portes de la Russie”, Le Monde diplomatique, július.

11 Coppieters, Bruno (szerk.) (1996): Contested borders in the Caucasus, VUBPRESS, Brüsszel.

12 La Revue OTAN (1995), “La stabilité en Europe, une stratégie à trois éléments”, különböző cikkek, 3. sz., május; idem (1996), “Vers l’élargissement de l’OTAN”, különböző cikkek, 1. sz., január; idem (1997), “La relation OTAN-Russie, élément-clé de la sécurité européenne”, 3. sz., május-június; idem (1999), “Le sommet de Washington et la crise du Kosovo”, 2. sz., nyár.

13 Azóta a támadásra kétszer is sor került, anélkül, hogy világháború tört volna ki.

14 I.m.

15 Ez az elv elsősorban az 1991-ben megalakult Független Államok Közösségének tagjaira vonatkozik, amely – a balti országok kivételével – elvben magában foglalja a volt Szovjetunió minden államát.

16 Deron, Francis (1996): “Pékin et Moscou esquissent un rapprochement pour contrer l’influence américaine”, Le Monde, április 27.; Racine, Bruno (1999): “Le continent asiatique constitue une réelle menace”, Le Monde, szeptember 14.

17 Brzezinski, Zbigniew (1997): The Grand Chessboard, American Primacy and its Geostrategic Imperatives, Basic Books, New York.

18 In Bajev, i.m.

19 In Sakleina, i.m.

20 I.m.

21 “tentation démo-libérale”

22 Lloyd, John (1999): “Fighting talk is lost on Russians”, Financial Times, május 25.

23 Vernet, Daniel (1999): “L’arrogante faiblesse de la diplomatie russe”, Le Monde, augusztus 17.

24 Ld. “Russia 2000”, Foreign Policy, n° 117, 1999-2000 tél; Brzezinski, Z. “Zwangsherrschaft der Oligarchen”, Spiegel, n° 2, 2000; az International Herald Tribune, a The Guardian, a The Financial Times, a The Times és a Frakfurter Allgemeine Zeitung 2000. január 11. és 21. közötti cikkeit; “A l’Est, dix ans de recyclage des nomenclaturas”, Cahiers marxistes, n° spécial, 1999. december. [A cikk megírása óta az orosz parlament alsóháza ratifikálta az új katonai doktrinát.]

25 Lebova, Ludmilla (1999): “Österreichs Neuttralität in der Aussenpolitik Russlands”, Europäische Rundschau, n°3; Löw, Raimund (1999): “Amerikas Österreichpolitik”, Europäische Rundschau, n°3; Rathkolb, Oliver (1997): Washington ruft Wien, US-Grossmachtpolitik und Österreich 1953-1963, Böhlau, Wien.

    “Láttam a boldogságot én,

    lágy volt, szõke és másfél mázsa.” (József Attila: Eszmélet)

 

A múlt év végén jelent meg a könyvesboltokban, és – tisztes ára ellenére – hamarosan el is fogyott a Szilágyi Ákos legújabb tanulmányait összefoglaló testes kötet¹. A könyv a szerző sokévi töprengésének eredményeit² tartalmazza a kontinensnyi ország sorsának várható alakulásáról, amely – így, vagy úgy – mindig meghatározza a miénket is. Most éppen úgy – tartja a szerző –, hogy a polgári életforma és társadalmi berendezkedés ottani fejletlensége következtében a kelet-európai rendszerváltás új seprői a “létező szocializmus” Augiász-istállóját ott tudták a legtisztábbra söpörni a “posztmodernnek” nevezett szép új világ, a pénztőke és a média globális uralma előtt. Hogy sorsukat előre nézzék, a magunkfajta egykori kistestvérek most tehát a legjobban azt teszik – sugallja – ha vigyázó szemüket Moszkvára vetik. Ott valósítja most meg az új rendet legtisztábban – a söpredék.

Az Oroszország elrablásának minden állítása jól dokumentált, minden következtetését tények és adatok támasztják alá. Ezek tárgyszerű vizsgálatára most természetesen nincs lehetőségem. Ami a lényeget illeti: tudom, hogy a tényekkel nem lehet vitatkozni. Legalább egy évtizede már, hogy nem akadályozza vasfüggöny meg bátortalan és felkészületlen, naiv és elszigetelt önátmentési kísérletek paravánja a globális gazdasági trend érvényesülését Oroszországban sem. (A könyv íróilag is legjobban sikerült, mert legbátrabb, személyesen is leginkább vállalt – valószínűleg majd a legtöbbet is forgatott – fejezetei éppen a Gorbacsov-érával foglalkoznak.)

A történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni – ismételgetik minduntalan, akik szeretnék elhitetni magukkal is nagyon, hogy valóban ők forgatják azt a bizonyos kereket. De hát a “posztmodern” lényege éppen az, hogy a kerekek maguktól mozognak, esetleg csak színlelik a mozgást, és nem dolgoznak, nem hajtanak semmit. Jó, azok az – egyáltalán nem hazai gyártmányú – buldózerek elvégezték Oroszországban is a maguk dolgát. A gazdasági visszaesés, a társadalmi bizonytalanság és kilátástalanság talán valamivel még nagyobb is, mint másutt. De hát végül is milyen mélyen tud markolni egy-egy ilyen földgép? Vagy egy-egy – médiasztárrá silányult – politikus? Néha olyan furcsán pukkan, puffan és pöffen ott is a csillogó “posztmodern” felszín. Mintha még mindig dolgozna alatta valami.

Egy kicsit hitelrontó kell legyek tehát most. Nehezen hiszem, hogy akár a központi statisztika – szükségképpen torzító – adatait, akár a politikai irodalmat böngészve, akár a tévé képernyője előtt ülve, akár hivatalos kiküldetéseink során a két főváros fényesre sikált és bőkezűen dotált flaszterját koptatva, Oroszország sok arca közül most valóban az igazit ismerhetnénk meg. A közvetlen élményszerzés, a személyes kapcsolatok közlekedőcsatornáit pedig – a két ország elitjének közös erőfeszítésével – mára sikerült már csaknem teljesen elzárni.

Kremlinológusaink így valóban jórészt csak a Kreml, a politikai elit viselt dolgaival foglalkozhatnak. Az új béketábor egyik legjobban fűtött, erős bástyájáról meresztgetjük szemünket a végtelen sztyeppére. Ha nem vigyázunk, úgy járhatunk bizony, mint Esterházy Péter remek esszéjében a karácsonyi pulykasült mellé vásárolt művelt, okos kelet-európai ponty, ami (aki) így indokolja a rozsdás fürdőkádban való hosszas fuldoklását: “A fürdőkáddal foglalkozom!”.

Melyik tévéállomást fogjuk?

Mint ismeretes, annak idején Lenin a filmművészetet minősítette “számunkra” a legfontosabbnak. Ha már a való életet úgysem ismerhetjük meg, most bekapcsoljuk tehát a tévét, amely leginkább betölti a régi jó álomgyár és propagandaüzem szerepét a dolgozók(választók) tudatában. A két legnagyobb tévébárónak: Berezovszkijnak, a “közszolgálati” és Guszinszkijnak, a “független” tévé gazdájának a hatalma valóban korlátlannak tűnik. Csakhogy ez inkább a műsorok készítésére terjed ám ki! Milyen alapon feltételezzük, hogy ezek nagyobb hatást tudnak kiváltani ma a nézők millióiban, mint annak idején a “termelési” drámák, regények, vagy filmek?

A szerző irigylésre méltó hozzáértéssel elemzi, hogyan építette fel a Kreml Berezovszkij és az ő csatornái segítségével Jelcin, Javlinszkij, Lebegy és a legutóbbi elnökválasztás többi szereplőjének a figuráját, vagy hogyan próbálja most betonba paszírozni – részint ugyanezeket, részint – Luzskovot és Primakovot, sőt – Putyint. Annyit lehet csak hozzátenni ehhez: láttuk mi ezt a magunk példáin is. – Hogy mit ér, meddig érvényes egy-egy ilyen média-kreálta figura.

A kórházi folyosón a lábadozó kiskatonák a tévét nézik persze. De tudják jól: amíg vérükbe fagyva a senkiföldjén hevertek, minden a legközelebbi bajtársukon meg a szanitécen múlott, s azokon a pravoszláv kispapokon, akik nyakra-főre szökdöstek ki a frontra, hogy a haldoklóknak feladják az utolsó kenetet. Szerencsére sikerül néha egy-egy igazi tévésnek is kijutnia a frontra. Még az előző hadjárat idején, amikor szinte teljes volt a hírzárlat, képviselői igazolványának köszönhetően az ismert pétervári tévézsurnaliszta, Alekszandr Nyevzorov a bugyonovszki kórház védelméről készített egy kivételes értékű dokumentumfilmet Tisztítótűz címmel.

A kiképzetlen újoncokból álló, dezorganizált egységével kínlódó névtelen orosz ezredes Samil Baszajev jól kiképzett és mindenre elszánt harcosaival állt szemben ott. A filmen a könnyen mozgó csecsen gerilla az oroszokat mindenáron be akarja csalogatni a kórházba, amelynek a betegeit túszként kezeli. Az ezredes úgy tartja azonban, hogy nem a kórház épülete a fontos, hanem a betegek. Ezért – óriási véráldozattal – azok elvonulási útvonalát biztosítja, mielőtt tűz alá venné az épületet. És a katonák egyre pontosabban és egyre fegyelmezettebben hajtják végre a parancsait. Életre szóló barátságok születnek…

Akármi legyen is a véleménye a vietnámi háborúról, egy amerikai cipészmester még ma is szívesebben veszi maga mellé – még ha akár más is a bőre színe – egy akkori harcostársát segédnek, mint egy – bármily kiváló papírokkal rendelkező – idegent. Az afganisztáni frontharcosok szövetsége sem csupa marxista-leninistából meg brezsnyevistából áll. Így lesz ez biztosan ennek a háborúnak a veteránjaival is. A zsoldját mindenki egyformán felveszi, de nem egyformán harcol. Itt aztán kiderül egy-kettőre, hogy ki az igazi katona és ki az igazi férfi.

Ahogy a robotoknak a munkásosztályhoz, úgy a “posztmodern” haditechnikának sincs ehhez jószerivel semmi köze. Az amerikaiak nemrég az Adria felett jóformán ki sem merték dugni az orrukat a szárnyasrakétáikból. És nemcsak azért, mert nagyon nem szeretik kilyukasztatni a saját bőrüket. Hanem mert azt sem igen tudták, hogy hol vannak, azt pedig végképp nem, hogy – miért. Ezért, s nem a radarok hibája miatt nézték MIG-nek a kifutópályán felállított deszka repülőgépet és bunkernek a cigányputrikat. Ezért, s nem a rossz térképek miatt lőtték ripityára Belgrádban a kínai nagykövetséget.

Nyevzorov filmjében az oroszoknak csak egyetlen tankjuk van. Amikor ennek kezelője fogságba kerül, megtagadja, hogy átálljon a terroristákhoz. Ezért aztán azok szabályosan lefejezik. Az első alkalmas személy a helyére áll azonban, és végül sikerül megmenteni a túszokat. A film végén tájékoztat egy felirat: a sikeres akció után nem sokkal a felkelők a kórházat újra visszafoglalták. Tudjuk, hogy Jelcin – csak mert választási kampányához még egy jó pontot akart szerezni – nemsokára vissza is rendelte aztán a hadsereget.

“Sorkatonák – oszolj!”

Nem hiszem, hogy az Oroszország elrablásának bármi köze is lenne az SZDSZ újabb katonapolitikai doktrínájához. Talán inkább fordítva. Szembetűnő mégis a szemléletbeli – elnézést az archaikus szóhasználatért! –, ideológiai rokonság.

“A posztmodernitás a javakat, szolgáltatásokat, információt, biztonságot stb. termelő, személytelen és eszmétlen piaci, pénzügyi és állami apparátusok világhálószerű kiterjesztésének és megszakíthatatlan    működésének kemény tényén áll és bukik”³

– ez Szilágyi Ákos kiindulópontja. Ugorjuk át most az utolsó, baljós szót! A jövő most egyértelműen a zsoldosoké és egyéb hivatásosoké, valamint a tévé-, internet- és mobiltelefon-fogyasztóké. Ami pedig az újratermelésüket illeti – a mesterséges megtermékenyítésé és a klónozásé a jövő. Rendben van. De azért egy puszit csak szabad kérni a doktor bácsitól? Az orosz hadseregben működnek már tábori lelkészek, de ott vannak még az úgynevezett politikai helyettesek is. A harcoló csapatok “szellemét” azonban nem ők, meg nem is a front- és tévéújság, hanem “a nagy föld”, a hátország erkölcsi-politikai állapota határozza meg, egészen a Háború és békében Tolsztoj leírta módon.

Nemhiába emlegetem minduntalan könyvként, irodalmi műként Szilágyi Ákos tanulmánykötetét én is. Van benne valami, ami már nem a szaktudós, hanem az író, sőt a költő keze nyomát viseli magán. Pedig most, hogy a State Department Közép-Európának nyilvánított bennünket, már azt hittük, hogy vége lesz egyszeriben ennek a csúnya kelet-európai szokásnak is. Nem vagyunk mi Németh László meg Zrínyi Miklós! Legfeljebb csak – szeretnénk az lenni.

Ebben a mai “posztmodern” Oroszországban azonban Lev Tolsztojnak érzi most magát még egy olyan régi máskéntgondolkodó is, mint Szolzsenyicin. Harminckét különböző országot képviselő magasrangú diplomata gyűlt össze nemrég a moszkvai magyar nagykövetségen, hogy meghallgassák a gondolatait háborúról és békéről, Oroszország további sorsáról. Ha hihetünk Nanovfszky Györgynek, a Nobel-díjas író így kezdte szavait:

“A legfontosabb, hogy önök mind megtanulták az orosz nyelvet. Ezzel megnyílt önök előtt az út, amely az orosz nép lelkéhez vezet”.

Hogyan? Hát már nem a GDP a legfontosabb mutató? Meg hogy mit mondanak a tévékommentátorok? “Nép”, meg “lélek”? Miféle új módi ez? 1993 egy őszi vasárnapján, nem sokkal a parlament szétlövetése után saját fülemmel hallottam például, hogy az orosz drámaírók doyenje, a 83 éves Viktor Rozov, aki talán a legtöbbet tette a szovjet évtizedek primitív, vulgáris materializmusa ellen, az orosz színház szelleméről beszélt a Színészek Házában. Amit ha megtagadunk most – mondta –, akkor nemcsak területeket veszítünk majd, hanem a lelkünket is. És a Szentírásból idézett, amelyben három különböző korban és helyen három evangélista is időszerűnek érezte a következő kérdés feltevését:

“Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”⁴

Kit érdekel persze ma már, hogy mit hablatyol össze egy öreg író? Kit érdekelnek az “ideológiai mesék”? De az mégis nagyon kellemetlen volt azért, amikor Szolzsenyicin tavaly, 80 éves korában nem vette át Jelcin elnök kezéből a Szent András Érdemrendet. Vagy amikor a százéves Művész Színház előtt felállított Csehov szobor avatásakor félretolta a beszédére készülő Luzskov főpolgármestert, és maga kezdett el beszélni a hájas hivatalnokok önelégültségéről. Vagy a következő sorok a Hogyan mentsük meg Oroszországot? című tanulmányában (esszéjében?, látomásában?, próféciájában?):

“Nagyapáink és apáink, amikor a halálos háború idején ‘földbe döfték szuronyukat’, és dezertáltak, hogy otthon kirabolják a szomszédjukat, már választottak helyettünk, legalább egy évszázadra, ha nem kettőre.”⁵

Mármint hogy nem akarózott meghalni nekik Szent Oroszhonért. De hát mit is várhatunk egy paraszttól? Mert hát apáink és nagyapáink itt szerte Kelet-Európában bizony azok voltak még.

“Kis szobában kis parasztok.

Egy pipázik, de harasztot.”

József Attila Holt vidék című versének ezt a két sorát emlékezetem szerint épp Szilágyi Ákos idézte egyszer a Kossuth Rádió “Gondolat – Jel” című kulturális magazinjában. Azt az örökséget illusztrálta vele, amelyet nemzedékének legjobbjai ma már nem vállalnak, sőt – a múltat most aztán végképp eltörlendő – harcba is szállnak vele. Miben különbözik azonban ettől a kis szobától egy lakótelepi félszoba? – Munkanélküliekkel, s – haraszt helyett mahorkával, soltvadkerti ezerjó, vagy vodka helyett – cukor-, vagy petro-cefrével? – Tatabányától egészen Vlagyivosztokig?

Hiába a nagy okosság meg harc, ezt a másik (modern?, archaikus?, szocialista?) Kelet-Európát nem tudtuk egy évtized alatt sem belerázni a posztmodern uniformisba, még csak mint békés tévé-, vagy hamburgerfogyasztót sem. (Lásd a nézettségi mutatók, illetve a McDonald’s fogyasztás elszomorítóan hanyatló tendenciáját az utóbbi időben!) Hiába, az nekünk még mindig túl drága. Túl intelligens. Túl ízetlen.

Kiülünk inkább a lépcsőházba, a parkba, vagy az aluljáróba. Srapnelhüvely most nincs, hogy öngyújtót esztergáljon az ember. Hát kovácsoltvas-akármiket bütykölünk a haver sufnijában. Honda motort szerelünk a Trabantba. Hajdinakását vetünk a telken, strucctojást ültetünk a Hortobágyon. Bedöfünk egy tűt. Kiugrunk egy ablakon. Belépünk a MIÉP-be.

Akármilyen torz formákban is, a kisparasztok öröksége, az archaikus-vallási világ értékei: a szorgalom és az emberi tisztesség, a helytállás, a katona-, vagy betyárbecsület ma inkább már csak ebben a körben élnek tovább. De ez nagyon széles kör. Megélni az ilyesmiből ma persze már nem lehet. Vagy talán mégis? Gondoljuk csak meg! Az államelnököt eztán a képernyőről választják majd talán a szibériai polgárok is. De hogy a helyi fakitermelő szövetkezet elnöke ki legyen, azt sem Berezovszkij, sem Guszinszkij nem tudja megmondani nekik. Legfőképpen pedig: nem felelhet aztán majd érte. Márpedig egy-egy ilyen elnök döntéseinek a súlya megfelel nagyjából egy magyar miniszterének. Különösen a környezete számára! A ruganyos ifjú miniszterelnök, akinek Borisz cár személyesen adta át az államfői hatalmat is, nem restellt tehát helyi választási irodát nyitni a jelentősebb orosz városokban.

Megkockáztatom tehát a kijelentést: ha minden tinédzsernek mobiltelefon lóg is már a fülén, és a nyilvános illemhelyeken ezüst cukorcsipesz lesz is kikészítve az urak számára, újabb és újabb inkarnációikban ezek az avas disznózsír és faggyú szagát árasztó kisparaszti ősök lesznek továbbra is a történelem főszereplői itt Közép- és Kelet-Európában. Aki látott már egy zászlóaljnyi orosz gyalogságot felkapaszkodni egy marhavagonba csajkáinak és teáskannáinak ádáz csörömpölése mellett, az érti jól, hogy miről beszélek.

A gyalogságról. A talpasokról. A háborúban és a békés építőmunka frontján. Mindegy most, hogy a szerbiai, az olasz, vagy a csecsen frontra megy-e az a vonat. Hogy magyar, ukrán, orosz, vagy szerb bakák zötyögnek-e rajta, lábuk között szorongatva a szuronyos gépkarabélyt, s csendesen tűrve, hogy köpenyük széles gallérjáról nyakukba csorogjon be a hólé. Nem lehet őket sem szárnyasrakétával helyettesíteni, sem polgárokkal. De még középosztállyal sem. A kapitalizmus legfelső fokán sem. Aki nem hiszi, menjen el Ausztriába!

Azt mondom, fogadjuk el most mégis a szerző munkahipotézisét Kelet-Európa totális “posztmodernitásáról”! Igaz, nem férnek bele sem a favágók, sem a munkanélküliek, sem a kiskatonák, sem a kisparasztok. De hát Oroszország elrablása annyira hasonlít ezeknek a mi kis közép- és kelet-európai országainknak a szétlopkodásához, ami újra vagyontalanná és hajléktalanná, sőt hazátlan munkanélkülivé tette itt a lakosság többségét.

Hátha erről van “csak” szó most is? És akkor egyszer majd csak “…elfárad a vész haragja, s a viszály elvérzik a csatákon…” – ahogy az 1848-at túlélt Vörömarty próbálta elhitetni magával A vén cigányban. Egyszercsak vége lesz a globális válságnak – a szerző szerint mindössze az “archaikus” orosz civilizáció válságának –, s élhetünk megint úgy, mint azelőtt. Szilágyi azok közé a társadalomkutatók közé tartozik, akik nagy tapintattal és megértéssel, de igyekeznek végérvényesen eloszlatni ezt az illúziót. Ez könyvének is fő érdeme.

Keletkezésük sorrendjében olvasva végig az írásokat, meggyőződhetünk arról: nemcsak a hatás kedvéért választotta a szerző ezt a címet. A jelenkori történelem legnagyobb hatású drámájának, a Szovjetunió “békés” önfelszámolásának okait kutatva, több évi munkával, fokról fokra, lépésről lépésre közelítette meg jelenlegi álláspontját: tulajdonképp ezúttal is, a legkiválóbb nyugati tanácsadók és médiaszakemberek rendezésében is Oroszország, pontosabban az Orosz Birodalom szüntelen alak- és színeváltozásáról, alkalmazkodásáról, önátmentéséről van “csak” szó.

Mennyibe kerül egy bársonyszék?

A legutóbbi parlamenti választások előtt a szovjethatalom és a tervgazdaság visszaállításáért harcba induló kommunisták állítólag félmillió dollárért hirdettek egy helyet a frakciójukban. De nem az összeg a fontos.

“Azt hiszem, nincs ma posztmodernebb, azaz sikeresebben szimulált ország a világon Oroszországnál” –

kezdi egyik tanulmányát a szerző.

“Oroszországban 1987-től mindmáig szinte minden szimuláció, kivéve a szimuláció apparátusát, amely viszont nem látható. Szimulált volt a forradalom és/vagy ellenforradalom, a puccs és az ellenpuccs, szimulált a restauráció, a polgárháború, a privatizáció, a stabilizálás, a korrupció- és maffiaellenes harc, szimulált a szeparatizmus (talán az egy Csecsenföld kivételével), szimulált a magántulajdon, a piac, a kapitalizmus, szimulált a parlamentarizmus, a plurális demokrácia és az ezeket fenyegető “fasiszta”, “vörös” és “vörösbarna” veszély, szimulált a többpárti választás, az elnökválasztás és még sok minden más” ⁶

– írja. Ez a felismerés valóban a mai orosz helyzet kulcsa. Több csapat martalóc vadászik egymásra egy sötét erdőben. Mindannyian a Komszomol és a KGB iskoláját járták ki, nagyon bíznak a felkészültségükben. Ha megreccsen valahol egy ág, egész sorozatokat engednek bele. A másik meg éppen ezt várja. – Látom a torkolattüzedet, és elkaplak! Szitává lövik ezek még egymást is egyszer, ha – ne adj Isten! – elnéz valaki valamit.

Jelcin sokáig halogatott, talán nem is egészen önszántából megtett lépése, hogy az államfői széket – a lehető legalkalmasabb pillanatban – az év “erős emberének”, a KGB mindeddig teljesen ismeretlen lipcsei és drezdai rezidensének, Vlagyimir Putyin vezérezredesnek passzolja át, szemléletes példája a mai orosz futballnak. – Putyin vette a labdát, és első dolga volt szétütni Jelcin emberei között. Most készül éppen a visszacsapás. Mindenesetre:

“Ha Oroszországban 1989 és 1999 között az orosz társadalom legsajátosabb belső ellentmondásai törtek volna felszínre és vezettek volna a szovjet rendszer bukásához, ha az orosz társadalom leginkább modernizálódott – politikai vagy civil értelemben felszabadult és e szabadságnak formát kereső és adó – rétegei nem passzív szemlélői, elszenvedői, vesztesei vagy parazitái lettek volna a ‘rendszerváltozásnak’, hanem kezdeményezői és kiharcolói, akkor az orosz emberek többsége 1991 után – politikai és eszmei beállítottságra való tekintet nélkül – nem az agónia, a végelgyengülés, a katasztrófa vagy apokalipszis csüggeteg vallási és kvázi-vallási képeiben és téveszméiben élte volna meg, ami hazájában, hazájával és vele magával bekövetkezett.”⁷

Még egy, a jelenlegivel vetekedő méretű könyv is kevés lenne hozzá, hogy kibontsuk ennek a szép, pontos és igaz mondatnak a tartalmát. Induljunk el talán azon a szálon, amelyen haladva sajnos a magunk forradalmait is csaknem mind fel lehet fejteni: “a felül lévők nem tudnak már a régi módon kormányozni”!

Alekszandr Zinovjev író-filozófus már a peresztrojka idején is gyanakodva figyelte ezt a politikai színjátékot, és szellemesen katasztrojkának nevezte el. Szerinte az orosz történelem következő sémája figyelhető meg: ha kezdenek már a dolgok nagyon rosszul menni, és a hitele elfogy, az állam mesterségesen válságot, “katasztrófát” idéz elő, hogy aztán az évezredes orosz civilizáció megmentőjeként léphessen fel, s a helyreállított “rend” (államhatalom) fenntartójaként változatlanul biztosíthassa a maga és klienseinek uralmát a társadalom felett.

A politika szereplői is mindannyian a mindenkori orosz államban látják azt a csodatévő erőt, amely képes “levezényelni” és – tegyük hozzá! – megideologizálni az orosz társadalomnak ezt az évszázados menekülését a mindeddig legnagyobbnak bizonyult katasztrófa, az amerikai vagy nyugat-európai típusú kapitalizmus mechanikus átvétele, “bevezetése” elől. Ebben aztán – a kellő berezelés után – ennek az országnak mind a jobb-, mind a baloldali vezetői mindig teljesen egyformán jeleskedtek.

“Miközben a történelmi analógiák és ideológiai mesék kedvelői tíz év óta folyamatosan a ‘zavaros idők’ (az ‘orosz szmuta’) történelmi metaforájával próbálják megvilágítani Oroszország mai állapotát, a valóság az, hogy az orosz állam egyáltalán nincs zavarban (sem a ‘megzavarodás’, sem az államzavar értelmében), hanem áll és állni akar”⁸

– szögezi le egyik tanulmányában a szerző. És – ha következtetései olykor elsietettek és túlzók is – valóban ez a mai orosz paradoxon lényege: változz, hogy a régi maradhass!

A rendszerváltásnak, vagy szerényebben reformoknak nevezett nagy politikai színjáték előző felvonásában, a “jelcinizmusban” – amelynek még a szálfatermetű szverdlovszki párttitkár volt a címszereplője, a szerző régi hőse – a korábban minden hatalmat magának kisajátító, fogcsikorgatva tisztelt “össznépi” állam nagybetegnek tettette magát, hogy szabadulhasson szociális kötelezettségeitől. A színfalak mögött eközben – az elnök és népes családjának nagyon is aktív részvétele mellett – lezajlott az össznépi tulajdon első elosztása(-rablása), sőt az első újraelosztási(-rablási) kísérletek is.

Valóban el lehet-e rabolni azonban egy ekkora országot? Nem sikerült ez eddig még senkinek. Lehet, hogy ez is csak egy paraván, egy Patyomkin-falu? A privatizáció címszó alatt Oroszországban talán nem is történt egyéb, mint hogy az állami tulajdont már addig is a magáé gyanánt használó nómenklatúra “jogilag” is magáévá tette azt?

Egy zavaros, rossz álom volt ez az egész. A “demokratikus forradalom” paravánja mögött a gazdasági, politikai és maffia-elitnek egy – még az előző rendszer árnyékában megszerveződött – agresszív és demagóg csoportja szerezte meg az államhatalmat, majd külföldi partnereinek hozzáértő kibicelése mellett gyökeresen “átrendezte” az ország veszélyesen fogyatkozó, de még mindig mesésen nagy természeti kincseit és egyéb erőforrásait. (Ez utóbbi manőver “a piacgazdaság bevezetése” címszó alatt vonult be a történelembe.)

A szerző udvariasan csökkenteni igyekszik a hazai (“vadkeleti”) tényezők szerepét ebben a dicstelen folyamatban, mondván: csupán egy kivédhetetlen globális trend eszközei voltak ők, szegény “osztályvezető-helyettesek”. És akkor ugye már inkább ők… Ha csak ebben a mi kis közép-európai mintaországunkban idézzük is fel azonban ennek a “spontán” folyamatnak a vérlázító képeit, akkor is könnyűszerrel beláthatjuk, hogy nincsen ok a szerénykedésre: szabad rablás volt ez bizony a javából, méltó folytatása a sebtében, jól-rosszul átplántált nyugat-európai típusú kapitalizmus száz év előtti első rohamának.

A “rendszerváltás” szót akkor persze még nem használták. A reformokkal azonban már a cárok is egyre-másra kacérkodtak, hát még a miniszterelnökök! A mai orosz kormánytól végre teljes történelmi rehabilitációt kapott Sztolipin egyik “legsikeresebb”, végül is a halálát okozó – a jelcinéihez annyira hasonló – reformja, a farmerek telepítése, és ezeknek az államilag támogatott kapitalista bérlőknek a kíméletlen versenye kétségkívűl az egyik fő oka volt, hogy az annak idején föld nélkül felszabadított, de a földközösség emlékét (illúzióját) még mindig őrző parasztok és katonák milliói (a lakosság több, mint nyolcvan százaléka) 1917-ben a forradalomba menekült.

Az “archaikus” és a “posztmodern” paraszt

Tolsztojról írott tanulmányában, amelyben a nagy író életművét mint “az orosz forradalom tükrét” elemzi⁹, Vl.I.Lenin így ír erről:

“Forradalmunkban a parasztságnak csak a kisebb része harcolt valóban valamelyest is szervezetten ezért a célért, és csak egészen kis része kelt fel fegyveresen, hogy elpusztítsa ellenségeit, kiirtsa a cár talpnyalóit és a földesurak védelmezőit. A parasztság nagyobb része sírt és imádkozott és “szószólókat” küldött – éppen Lev Nyikolajevics Tolsztoj szellemében! /…/

A katona szívvel-lélekkel a parasztság ügyét támogatta, a föld puszta említésére felcsillant a szeme. A katonaságnál nem egyszer ment át a hatalom a katonatömegek kezébe, de alig fordult elő, hogy ezt a hatalmat radikálisan felhasználták volna. A katonák tétováztak, megöltek valami gyűlölt parancsnokot, de a többieket néhány nap, vagy éppen néhány óra múlva szabadon engedték, tárgyalásokba kezdtek a hatalommal, aztán puskacső elé álltak, deresre feküdtek, megint igába hajtották a fejüket – éppen Lev Nyikolajevics Tolsztoj szellemében!”¹⁰

Megint csak a passzivitás, a részvétlenség ugye. Megint csak “felülről” és “kívülről” – Svájcból, a finnországi kunyhóból, mindenképp a nyugat-európai munkásmozgalom irányából – kellett “megnyomni” egy kicsit a dolgot. Beindult aztán, ment is egy darabig, de csak nem volt olyan, mint az igazi. Nem kell persze a mindenkori forradalmárokra hárítani minden felelősséget! Lenin és a bolsevikok is csak abból főztek, amiből Tolsztoj, Csehov és a többi nagy orosz realista: a századvég nagy nemzeti, népi tragédiájából. A vadkeleti államkapitalizmus első, századeleji kiadásával ugyanis, amely voltaképpen a Romanov-dinasztia utolsó “rendszerváltó” kísérlete volt, s egyenesen vezetett az 1917-es tragédiához, az orosz parasztság legalább annyit vesztett, mint a földbirtokos osztály. Ny.Nyekraszov Kinek jó Oroszországban? című poémájában mondja az egyik muzsik:

“A nagy lánc elszakadt bizony,

Kettőt ütött két végivel:

Az egyikkel földesurat,

Másikkal muzsikot…”¹¹

Nem vagyok biztos benne, hogy – számarányuknak megfelelően – több paraszt állt volna aztán a bolsevikok oldalára, mint nemesi értelmiségi, vagy akár földbirtokos, a “szemüvegesek”, ahogy Babel novelláiban hívják őket a vöröskatonák. Akik szerint Lenin egy kozák volt, Trockijt pedig Lejbának keresztelték el. Nem csoda, hisz a frontra küldött újságokat meg egyéb ismeretterjesztő kiadványokat már akkor sem egészen rendeltetésszerűen használták…

A bolsevik forradalom futótűz-szerű terjedésében döntő szerepe volt természetesen az értelmiség és az egész társadalom techno-optimista, már-már chilialisztikus várakozásainak is, amelyeket oly nagy művészi erővel jelenít meg Blok Tizenketten című poémája a vörös járőr élén haladó, vörös zászlót vívő Jézus Krisztussal, majd – Breszt-Litovszk és a keserű kiábrándulás után – a kétségbeesett, átkozódó és fenyegetőző Szkíták.

Nyikolaj Bergyajev Az orosz kommunizmus értelme és eredete című könyvében felhívta rá a figyelmet, hogy a forradalom előkészítésében milyen jelentős szerepet játszottak a századeleji orosz művelődési és vallási reneszánsz, az úgynevezett “ezüstkor” alkotói: Nyikolaj Fjodorov, a teurgia és a kozmizmus orosz elméletének kidolgozója, Vaszilij Rozanov vallásfilozófus, majd azok a “misztikus bolsevikok” – közéjük sorolja még az eszer párt főideológusát, Ivanov-Razumnyikot is –, akik Lenin és Lunacsarszkij invitálására 1918 elején egymás mellett szorongtak ott a Szmolnij díványán: Blok és Majakovszkij, Mejerhold és Ilja Ehrenburg, valamint Plehánov és Bogdanov egykori tanítványa, de nemsokára a Lenin, majd Sztálin “személyes foglyává” váló Gorkij, aki teurgizmusában, történelmi aktivizmusában és forradalmi utópizmusában odáig ment, hogy végül magasztaló cikkeket írt a Cseka átnevelő tisztjeinek múlhatatlan érdemeiről. Végül is nem ezen múlott azonban a dolog, hanem a hatalmas paraszti és a – nemrég még paraszt volt – munkástömegek reakcióin.

Forradalom és népünnepély

Oroszország és a forradalom találkozásában tehát nem az íróknak, hanem magának az irodalomnak, pontosabban a mítosznak, a könyvben nemegyszer szemrehányóan említett, de a parasztságra mindig is annyira jellemző archaikus, szívesebben úgy mondanám: reneszánsz életszemléletnek jutott a nagyobb szerep. Nem véletlen, hogy Rabelais-ről írott zseniális könyvében¹² Mihail Bahtyin a mediterrán farsang reneszánsz világában találja meg az orosz népi kultúra legtisztább kifejeződését, amely művének igazi témája.

“A karnevál olyan ajándék, amelyet a nép nem fentről kap, hanem maga ajándékozza meg vele magát”

– írja Goethe a Római karneválban. Nem kell hangsúlyozni, milyen különös jelentősége van ennek a megfigyelésnek Oroszországban, ahol a “fentről” kapott ajándék jobbára csak egy új – jó és kegyes – cár, vagy főtitkár, elnök meg egy-két vödör vodka képében jelent meg eddig. A gdanski munkások 1969. decemberében, a Fehér Ház körül virrasztók 1991. augusztusában viszont önkéntes szesztilalmat vezettek be.

A környező üzemek (például a Roth Front Csokoládégyár), közhivatalok (például a Külügyminisztérium), a Lenin Könyvtár és a belvárosban elhelyezkedő akadémiai intézetek szakszervezeti bizottságai nagy termoszokban forró kávéval és teával látták el a forradalmárokat. És azok épp a tulajdon önzetlenségüktől mámorosodtak meg annyira, hogy csak úgy másztak a tankokra felfelé. (Mint a legújabb dokumentumokból kitűnik¹³, a felkelés vezérkara nem volt azonban ennyire absztinens. Minden visszaemlékező fontosnak tartja megemlíteni azt a dúsan terített svédasztalt a Fehér Ház negyedik emeletén, amely mellett a legfontosabb kérdések eldőltek.)

A nép persze ilyen is, meg olyan is. Dolgozni azonban mindig kell valakinek. A nép ezért mindenesetre – halhatatlan. Ebből a felismerésből táplálkozik kifogyhatatlan életöröme és életereje, amely átüt a sztálinizmus legsötétebb éveiben született Bahtyin-mű minden lapján, és amely – a gyárudvaron ültetett krumplitól és a lakótelepi gardróbokban felfűzött szárított halaktól és gombáktól a csecsenföldi hőstettekig számtalan csalhatatlan jel mutatja – képes reális és hatékony tényezőként részt venni a mai orosz életben is.

Lám a “jelcinizmusnak” is vége lett egyszer. De azért nem múlt el nyomtalanul. Nagy a nyomorúság, és egyre több a vér. Az elitnek a Chicagóvá átalakított Moszkva “posztmodern” díszletei között űzött politikai színjátéka bármely pillanatban egy nagy népi karnevállá (oroszosabban, vagy tatárosabban: balaganná – vásári, cirkuszi felfordulássá) válhat ma is. Ilyenkor levágott emberfejekkel és a cári koronával labdázik a nép Moszkva utcáin, amint az nemrég, 1993. októberében is történt.

Ennek a folyóiratnak egy alapító szerkesztője (Krausz Tamás) valamint két régi barátja (Oleg Rumjancev és Borisz Kagarlickij) is ott volt akkor a Fehér Háznál. Egybehangzóan állítják, hogy szép kis balagan volt az is. Valami emelkedettség, ünnepi hangulat, enyhe lázhoz, vagy részegséghez hasonló érzés lett úrrá a résztvevőkön. Az izgalom már előző délután megkezdődött, amikor Jelcin és Csernomirgyin könnyű sétát tettek a másnapi csatatéren, a Régi Arbat és a Szmolenszki tér közti folyóparton. Az ünnepi sétájukat végző moszkvaiak váratlan, csata előtti ideges lelkesedéssel üdvözölték a vezetőket. Azok ígéretet tettek, hogy hamarosan minden rendeződik…

Másnap aztán, amikor a szétosztogatott sokmillió dollár segítségével sikerült végre odavezényelni a Fehér Házhoz a tankokat, felgyúlhattak végre a CNN már napok óta ott topogó tizenhárom stábjának a reflektorai, és elkezdődött a “rendezés”. Még a harc szörnyű jelenetei is valami könnyű, emelkedett hangulatban játszódtak le. Rumjancev a parlament, Kagarlickij a városi tanács tagja volt. Egy tiszti különítmény mindkettőjüket letartóztatta, és egy tágas udvarba terelte, amelyben szanaszét hevertek már a holttestek. Aztán elfeledkeztek róluk. Mind a ketten úgy emlékeznek rá, hogy a vodkaszagot árasztó tisztek tegezték, “gyerekeknek”, “srácoknak” szólították őket a terelés közben, és ők valami könnyű részegségben engedelmeskedtek, mintegy cinkos szövetségben velük. Mintha csak közösen léptek volna fel egy népünnepélyen.

Balagancsik (Komédiásdi) – ezt a címet adta 1906-os darabjának, az orosz szimbolikus dráma első reprezentatív művének az imént említett “misztikus bolsevik”, Alekszandr Blok. Az Októberi Forradalom első évfordulójára írt darabját a futurista Majakovszkij Buffo-misztériumnak nevezte. Az udvari színház művészeti vezetője, Mejerhold rendezte meg – bőrkabátban és katonabakancsban, vörös fezzel kopaszodó fejebúbján. Oroszországban ilyenek a forradalmak. És a pogromok. És a polgárháborúk is. Babel iszonyatos és felemelő képeit örökítette meg ennek a “népünnepélynek” a Lovashadsereg novelláiban, szörnyű haragra gerjesztve Bugyonijt, az Első Lovashadsereg legendás parancsnokát.

Így vannak bizony a mai tábornokok is a csecsenföldi háború cenzúrázatlan képeivel. Ezek arról árulkodnak ugyanis, hogy a hosszúra nyúlt “jelcinizmus” újra egy polgárháborúhoz juttatta el az országot, amelyben – képzeljük csak! – a csecsenek is hajtanak végre hőstetteket. Az elit egy kapzsi katonai kalandjából népi háború, sőt vallások, kultúrák és civilizációk háborúja lett. És hiába vezetik már másfelé az olajat, az öldöklés folyik tovább. Az “ideológiai mesék” megelevenedtek, és nem lehet visszaparancsolni őket többé a tankönyvek penészes lapjaira.

 

Jegyzet

1 Oroszország elrablása. Budapest. Helikon. 1999.

2 Ld. a szerzőnek a témával kapcsolatos korábbi tanulmányaiból: A kelet-európai szökőállam. – 2000. 1997. 10. sz. – A szovjet peresztrojkától az orosz kapitalizmusig. Rubicon. 1999. 3. sz. – Tíz év, amely nem rengette meg a világot. Kritika. 1999.11. sz.

3 Szilágyi Á.: Oroszország elrablása. Helikon. Budapest 1999. 80. old.

4 Máté 16,26. Márk 9,36. Lukács 9,25.

5 A. Szolzsenyicin: Hogyan mentsük meg Oroszországot? Magvető 1991. 7.old.

6 Tíz év, amely nem rengette meg a világot. Kritika. 1999. december, 28-31. oldal.

7 Szilágyi Ákos: id. mű. 63. old.

8 Szilágyi Á.: A kelet-európai… 2000.id.sz. 15.old.

9 Lenin: Lev Nyikolajevics Tolsztojról. Kossuth,1960.

10 Szilágyi Á.: Tíz év… Kritika, id.sz. 28.old.

11 Ny.Nyekraszov: Válogatott versek Budapest, 1959. 244. old.

12 M.Bahtyin: Tvorcseszto F. Rabelais i narodnaja kultura szrednyevekovja i Reneszansza Moszkva.1965.

13 Ld. a résztvevők visszaemlékezéseit az NTV televíziós adó 2000. február 2-i műsorában!

Senki sem állt annyira hadilábon a pénzzel, mint éppen A tőke szerzője – mondja Francis Wheen a Marxról írott, fantasztikusan élvezetes életrajzában.

“Jézus Krisztus óta nem született még egy olyan érthetetlen nincstelen – írja Karl Marxról Francis Wheen –, aki az egész világ elismerését kivívta volna.” Persze, hozzátehette volna, hogy Marxot csak szimbolikusan feszítették keresztre. Ennek az olvasmányos életrajznak sikerül a történelmi materializmus megalapítóját emberközelbe hoznia anélkül, hogy trivializálná alakját, s groteszk módon kifigurázott főhősét szellemesen veszi védelmébe.

Ha Marx néhány évvel tovább él – mondja Wheen –, biztos akadtak volna vállalkozó kedvű újságírók, akik kiszimatolták volna, hogy ő maga volt Hasfelmetsző Jack. Tény, hogy már akadt olyan amerikai szerző, aki szerint Marx titkos sátánimádó szekta tagja volt, s ennek egyik bizonyítékát Marx óriási szakállában látta.

A proletárforradalom megálmodója nem volt hibátlan jellem. Féktelen, uralkodni vágyó és intellektuálisan arrogáns személy volt, ugyanakkor azonban Jonathan Swift óta az ellentmondások, az emberi gyengeségek ábrázolásának legnagyobb virtuóza is. Ellenfeleit nemes egyszerûséggel kreténeknek, pojácáknak, sarlatánoknak és kapcabetyároknak nevezte. Lord John Russellt “rosszindulatú, torz kis törpeként” aposztrofálta, egy másik ellenlábasát pedig még durvábban “zsidó négernek” mondta.

Ez a félelmetesen művelt teuton filozófus egyben vagány volt a politikában is, “szadista intellektuális bandita”, aki élvezettel vetette bele magát egy jó hirigbe, és közben az őt ócsárolókat dölyfösen párbajra hívta ki – jóval azután, hogy fizikailag már elvesztette csúcsformáját. Egy arisztokrata nőt vett feleségül, Jenny von Westphalent, s Wheen szavaival “nevetségesen büszke volt arra, hogy az eleganciával, a flanccal házasodott össze”, és egalitariánus elvei ellenére is gondja volt rá, hogy nejének lánykori neve is szerepeljen a névjegyükön. Egyfelől úgy nézett ki, mint a tündérmesék fekete hajú szörnyetege (egész életében a Szerecsen volt a beceneve), másrészt viszont élt benne a született patríciusok fennhéjázása vagy inkább hidegvére.

Marx, a munka hőse sohasem süllyedt le egy teljes állás okozta megaláztatásig, de semmi bűntudatot nem érzett amiatt, hogy egész életében a kapitalista osztályt, egész pontosan annak egyik sokat szenvedett képviselőjét, Engelst – egyébként Marx élete végéig leghűbb segítőtársát – pumpolta. Engels, ez a ragyogó szépfiú, aki az előkelő társaságban flörtölt, közben két ír munkásasszonnyal élt együtt amolyan ménage á trois-ban, tartotta el kollégáját, néha a papája manchesteri cégének széfjéből csenve el egy kis pénzt. Hogy a levelekben küldött pénzt nehogy ellopják, néha kettévágta a bankjegyeket, és két külön borítékban adta fel Marxnak. A hűséges Engels gyakorlatilag teljesen feláldozta saját pályáját Marx jólétének biztosítása érdekében, és néha Marx nevében újságcikkeket írt olyan témákban, amelyeket a maitre egy pillantásra sem méltatott. Amikor Engels fájdalmas levélben beszámolt Marxnak egyik ír szeretője haláláról, arra a nagy humanista a gyengélkedéséről panaszkodó, önsajnálattól csöpögő litániával válaszolt.

Ez a “burzsoá zsidó himpellér”, ahogy Wheen nevezi hősét, valahogy elmulasztott jelen lenni saját apja temetésén, és valószínűleg teherbe ejtette szobalányát. Az ő temetését mindössze tizenegy gyászoló tisztelte meg. Ha életének java részében nélkülöznie kellett, azt részben annak köszönhette, hogy nem volt hajlandó lemondani arról, hogy egy tisztes tőkés életét élje egy kőműves jövedelméből. Még a tőzsdével is próbálkozott egy időben. A szorongatott helyzetben lévő Engelstől kunyorált pénzen csak úgy elröppent családjával egy kis pihenésre Franciaországba. Mint azt A tőkén dolgozva maga megjegyezte, rajta kívül nem volt még egy ember, aki olyan sokat írt a pénzről, miközben olyan kevés jutott neki belőle.

Hitelezők zaklatták, karbunkulusok kínozták, és ez a világrengető géniusz a koldusokéval mérhető nyomorban kaparta össze a létezéshez szükséges pénzt, közben minden szavát lesték a rendőrspiclik, és számtalan Viktória-korabeli betegség gyötörte. Volt epegörcse, kínzó álmatlanságtól szenvedett, de sohasem engedett a testi szenvedéseknek vagy a politikai kompromisszumoknak. Felesége és gyermekei az egyik rémes, zûrzavaros helyzetből vetődtek a másikba, közben pedig Marx azzal a rettenthetetlen bátorsággal, melyről messze földön híres volt, a fenekén támadt fájdalmas furunkulusoktól igyekezett megszabadulni egy késes borotva segítségével. Goromba önkényúr volt, de ugyanakkor nem ismert félelmet, szellemes és szenvedélyes, felülmúlhatatlanul lebilincselő mesélő, lelkesítő tanár, és – mint azt még a rendőrség is kénytelen volt elismerni – kedves és nemes pater familias. Ha soha egyetlen könyvet sem publikált volna, akkor is számon tartanánk a modern kor egyik legjelentősebb újságírójaként; írói stílusa olyan költői tudott lenni, mint amilyen becsmérlő. Igen, Marx literátus ember volt, Heinrich Heine barátja, imádott Shakespeare-t játszani, és politikai látomásai bővelkednek az ironikus, patetikus és paradox szóképekben.

Marx – leginkább fiatal korában – nem a karosszékből prédikálta a baloldaliságot. Mint a Kommunisták Szövetsége egyik lázító tagját kiutasították Franciaországból, és aztán Londonban telepedett le főképpen azért, mert sem Németország, sem Svájc vagy Belgium nem engedte földjére. Épp olyan jól ismerte a száműzetést és a börtönöket, mint a British Museum olvasótermét. De a szüntelen robot közben is megőrizte karneváli auráját: a viccek és a szivar szerelmese volt, akinek egyszer egy gargantuai kocsmázás után a rendőrök elől négykézláb kellett a Tottenham Court Road-on menekülnie. Sok más nagy gondolkodóhoz hasonlóan neki sem volt szerencséje a tanítványaival. Egy időben Marx Nemzetközi Munkásszervezete egyesült a Spiritualisták Nemzeti Szövetségével: az egyesülés ötlete egy nőtől származott, aki korábban kígyóolajjal házalt, és élete végén színlelt misztikus lett. Jóval több ijesztő tanítványa volt, mint amennyien a mi századunkban követték, de Wheen hangsúlyozza, csak egy hülye teheti felelőssé őt a GULAG-ért. Sajnos azonban – folytatja – korunk bővelkedik ilyenekben.

Ez a ragyogóan olvasmányos munka sem nem nimbuszromboló, sem nem szentek élete. Kritikus főhősével szemben, ha az kell, ám alapvetően együttérző, így sikerül a démonizált Marx-figurát teljes embernek mutatnia. Intellektuális szempontból nézve a könyv nem ad sokat: gyanakvó hetykeséggel beszél a “roppantul sokat elméletieskedő” Marxról és Engelsről, úgyhogy aki Marx tanításaira kíváncsi, az felejtse el ezt a könyvet. Igaz persze, hogy éppen elég Marx-interpretáció született már.

Wheen a Marx életéről szerzett alapos tudását egy jó kolumnista tömör és könnyed stílusában vezeti elő, és helyenként tud is olyan szellemes és frappáns lenni, mint írásának főhőse. A könyv bátran vállalja a divatjamúlt jelzőt, miközben élvezetes és elragadó olvasmány.

 

Francis Wheen: Karl Marx (London: Fourth Estate, 1999) – a recenzió a The Observer c. lap 1999. október 3-i számában jelent meg.

Részlet egy 1999-ben Angliában megjelent Marx életrajzból, amely rövid idő alatt bestsellerré vált a szigetországban. A szerző szerint sokan alaptalanul, előítéletek miatt utasítják el Marx műveinek olvasását, és a legtöbb közkeletű vélekedés Marxról olyan személyektől származik, akik nem jutottak túl A tőke második oldalán.

Harold Wilson angol miniszterelnök 1967-ben, azaz száz évvel Karl Marx A tőke című művének megjelenése után azzal kérkedett, hogy soha nem olvasta ezt a könyvet. “Csak a második oldalig jutottam – tudják, van ott egy majdnem egyoldalas lábjegyzet”. Wilson kitűnően értett a politológiához, a filozófiához és a közgazdaságtanhoz, de úgy vélte, ha e téren nyíltan hangot ad tájékozatlanságának, akkor majd belopja magát a művelt középosztály tagjainak szívébe; ők ugyanis – különösen Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban – mondhatni perverzen büszkék arra, hogy véletlenül sincs semmi közük Marxhoz. Nem csoda hát az esztelen érvelés, amit gyakorta hallani olyanoktól, akik még a második oldalig sem jutottak el: “A tőke csak szemfényvesztés. – De ezt honnan tudja?– Hát elolvasni sem érdemes!”

Ennél kissé kifinomultabb a filozófus Karl Popper ellenvéleménye, aki szerint nem lehet biztosan állítani, hogy Marx szemfényvesztő volt-e, vagy sem, mert a tőkés fejlődésre vonatkozó “vastörvényei” legfeljebb feltétel nélküli történelmi próféciák, olyan homályosak és megalapozatlanok, mint Nostradamus négysorosai. A valódi tudományos hipotézisektől eltérően nem lehet őket sem igazolni, sem pedig – s ez Popper alaptesztje – cáfolni. “A tudományban a jóslatok általában feltételekhez kötöttek” – mondja Popper. “Azt állítják, hogy bizonyos változások (mondjuk, egy kannában lévő víz hőmérsékletének emelkedése) meghatározott egyéb változásokkal járnak (mondjuk, a víz felforr)”.

Könnyű volna Marx gazdasági következtetéseit hasonló kísérletnek alávetni: elegendő lenne végiggondolni, mi történt a gyakorlatban az elmúlt száz évben. Marx azt állította, hogy a kapitalizmus fejlődése periodikus válságokat, egyre növekvő technológiai függőséget és óriási, kvázi-monopolista korporációkat eredményez; ezek a korporációk az egész világot körbefonják undorító csápjaikkal, hogy újabb, kizsákmányolható piacokat találjanak.

De ha ez mégsem történt meg, akkor persze kénytelenek vagyunk azt állítani, hogy az öregfiú marhaságokat beszélt. A nyugati gazdaságok ciklikusan ismétlődő válságai és virágzó periódusai a XX. században, illetve Bill Gatesnek az egész világot behálózó Microsoftja azonban mégsem ezt sugallja. Na persze, mondja az ellentábor, de mi a helyzet Marxnak a proletariátus “fokozatos elszegényedéséről” szóló következtetésével? Elég egy pillantást vetni a mai munkásosztályra: minden munkásnak van kocsija meg műholdvevője – hát így nézne ki egy lerongyolódott osztály?

A közgazdász Paul Samuelson fogalmazta meg, hogy Marx egész munkásságát bátran a sarokba hajíthatjuk, mert a munkások elszegényedése “tényszerűen semmikor nem volt igaz” – és mivel Samuelson tankönyvei adták a brit és az amerikai egyetemi hallgatók alapműveltségét sok évtizeden át, ez a megállapítás kétségtelen bölcsességgé vált. Valójában pedig mítosz, téves interpretációja annak, amit A tőke első kötete 23. fejezetének egyik passzusában Marx megfogalmaz.

“A pauperizmus termelése – írja – benne foglaltatik a viszonylagos túlnépesség termelésében, szükségszerűsége annak, azzal együtt egyik létezési feltétele a tőkés termelésnek és a gazdaság fejlődésének. A tőkés termelés faux frais-ihez [improduktív, de szükséges költségeihez] tartozik, amelyeket azonban a tőke nagyobbrészt a maga válláról a munkásosztály és a kis középosztály vállára tud hárítani”. E szövegrészben Marx nem a proletariátus egészének pauperizálódására utal, hanem csak a társadalom “legalsó üledékére” – a munkanélküliekre, a betegekre, az öregekre, a lerongyolódottakra, az özvegyekre és az árvákra. Ezek a “mellékes költségek”, amelyeket a munkásosztálynak és a kispolgárságnak meg kell fizetnie. Tagadhatja-e bárki, hogy ma is létezik a társadalom alattiak rétege? Egy másik zsidó pária egyszer azt mondta: “A számkivetettek mindig veled vannak”, bár igaz, eddig még egyetlen közgazdász sem állította, hogy Jézus tanításait teljesen hiteltelenítik az örökös nyomorúságról szóló jóslatai.

Marx szegénység-fogalma, akárcsak Krisztusé, legalább annyira volt spirituális, mint gazdasági. Mit nyer az ember azon, ha megnyeri az egész világot, de elveszti saját lelkét? Vagy, ahogyan Marx írta A tőkében, a kapitalizmusnak azok az eszközei, amelyek növelik a termelékenységet, “a munkást részemberré csonkítják, életidejét munkaidővé változtatják, feleségét és gyermekét a tőke Dzsagannáth [Visnu hindu isten neve, a.m. ‘a világ ura’ – a ford.] kerekei alá dobják. A gazdaság felhalmozása az egyik póluson tehát egyúttal a nyomor, munkagyötrelem, rabszolgaság, tudatlanság, eldurvulás és morális lealacsonyodás felhalmozása az ellenpóluson, azaz annak az osztálynak az oldalán, mely saját termékét mint tőkét termeli”.

A tőke nem tudományos hipotézis, sem pedig közgazdasági tanulmány, bár a mellette és ellene érvelő fanatikusok egyaránt kitartottak amellett, hogy így tekintik a művet. A szerző azonban tökéletesen tudatában volt szándékainak: “Bármilyen hiányosságai vannak is, írásaimnak az a legelőnyösebb vonásuk, hogy művészi egészet képeznek” – írta Friedrich Engelsnek.

Egy másik levélben a könyvet “műalkotásnak” nevezi, és “művészi megfontolásokra” hivatkozik, amiért késlekedik a kézirat leadásával. Ha Marx klasszikus értelemben vett közgazdasági szöveget akart volna írni, nem pedig műalkotást, akkor egyértelműen azt csinált volna. Egyébként ezt is megtette: 1865 júniusában két előadást is tartott, melyeket később Érték, ár és profit címmel kiadott; ezek ragyogóan összefoglalják következtetéseit, melyeket egy értelmes gyerek is megért – nincsenek benne bonyolult metaforák, semmi metafizika, nincsenek kitérők vagy filozófiai dagályosságok, nincsenek irodalmi cikornyák.

Vajon akkor A tőke, ami ugyanerről a témáról beszél, miért ennyire eltérő stílusú? Lehet, hogy Marx egyszer csak elvesztette a szókimondás képességét? Nyilvánvalóan nem; ezeket az előadásokat ugyanakkor tartotta, mint amikor A tőke első kötetének befejezésén dolgozott. A magyarázatot az Érték, ár és profit kevés analógiájának egyike adja meg; itt azt a hitét fejti ki, miszerint a profit abból származik, hogy az árucikkeket “valódi” értékükön, nem pedig – ahogyan azt az ember gondolja – többletértéken adják el. “Ez paradoxnak tűnik, a mindennapos tapasztalattal ellentétesnek – írja. – De hát az is paradox, hogy a Föld forog a Nap körül, és hogy a víz két, erősen gyúlékony elemből áll. A tudományos igazság mindig paradox, ha a mindennapos tapasztalatokkal vetjük egybe, melyek a dolgoknak csak a csalóka természetét képesek érzékelni”.

Ez mintegy felhívásnak tetszik, hogy mesterművét tudományos mércével mérjük. De érdemes egy kicsit jobban odafigyelni: “a dolgok csalóka természetével” akar szembeszállni, s ezt a küzdelmet nem lehet a hagyományos műfajok, például a politikai gazdaságtan, antropológia vagy a történelem keretein belül végigvinni. Ahogyan Marx mondja: “Egy árucikk első pillantásra egészen triviális és könnyen érthető dolognak látszik. Elemzése azonban azt mutatja, hogy a valóságban egészen különös valami tele metafizikai finomságokkal és számtalan elméleti árnyalattal”.

A British Museum könyvtárában Marx óriási mennyiségű adatot fedezett fel a kapitalizmus hétköznapjairól: a kormány Kék Könyveit, statisztikai táblázatokat, üzemi felügyelők és tisztiorvosok jelentéseit. De volt még egy másik, sokkal kevésbé figyelemre méltatott forrása is: az irodalmi művek. Amikor a gépesítésnek a munkaerőre gyakorolt hatásait tárgyalja, akkor 1861-es adatokat használ, hogy bemutathassa, a gépesített iparágakban dolgozó munkások száma kisebb, mint a háztartási alkalmazottaké. Hogyan tudnák a tőkések lerázni magukról a felelősséget a technikai fejlődés emberáldozataiért?

Aztán félreteszi a népszavazási adatokat, és a Twist Oliver egyik szereplőjének, Bill Sikesnak a vádlottak padján mondott beszédét idézi: “Tisztelt bíróság, ennek a kereskedelmi ügynöknek kétségtelenül át van vágva a torka – magyarázza Sikes. De ez nem az én hibám, a kés a bűnös. Vajon egy ilyen pillanatnyi kényelmetlenség miatt be kell tiltanunk a kés használatát?”

Több használati értékre és nagyobb haszonra is szert tehetünk A tőkéből, ha fikcióként olvassuk, mondjuk mint viktoriánus melodrámát vagy terjedelmes gótikus regényt, melynek hőseit az általuk teremtett szörny lemészárolta és felfalta (“A tőke, mely minden porcikájában sárral beszennyezve és minden pórusán vért izzadva jön a világra”), vagy például szatirikus utópiának tekintjük, akárcsak Swift nyihaháinak országát, ahol minden távlat ígéretes, egyedül az ember aljas.

Marxnak a kapitalista társadalomról rajzolt víziója – akárcsak Swift könyvében a lovak kvázi-édene – szerint a hamis Paradicsomot az teremti meg, hogy az emberi lényekből társadalmi csökevények, impotens, száműzött jehúk lesznek. Minden bizonyosság eltűnik, írta a Kommunista Kiáltványban, A tőkében pedig azt mutatja meg, hogy minden valóban emberi valami személytelen anyagi erővé merevedik vagy kristályosodik, eközben holt tárgyak rontanak rá az életerőre és az életre. A pénz, ami valaha mindössze az érték kifejezésére szolgált – amolyan lingua franca volt, melyen az egyik árucikk szót értett egy másik árucikkel –, most maga válik értékké. A legegyszerűbben működő világban a csereérték nem létezik: az emberek szükségleteik kielégítésére termelnek – gondoljunk egy borjúlábra, egy vekni kenyérre, egy gyertyára –, majd közvetlenül elcserélik ezeket a javakat, ha igényeiken felül marad nekik belőlük.

De aztán megjelenik a mészáros, a pék és a gyertyakészítő, mind a három gazember. Hogy csábító termékeiket megvehessük, mindannyiunknak bérmunkásokká kell válnunk; ahelyett, hogy munkánkért élnénk, a napi betevőért dolgozunk. És ha akarjuk, ha nem, belebonyolódunk az árucikkek és bérek, az árak és a profit társadalmi összefüggéseibe, és ez olyan fantáziavilág, amelyben semmi sem az, aminek látszik.

Vegyük szemügyre A tőke első kötetének legelső mondatát: “Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben tőkés termelési mód uralkodik, mint ‘óriási árugyűjtemény’, az egyes áru pedig mint e gazdagság elemi formája jelenik meg”. Az éber olvasónak rögtön szemébe ötlik egy kifejezés, melyet a szerző többször ismétel: a mondat alanyai “mint” ez vagy az “jelennek meg”. Igaz, nem annyira hatásos ez a felütés, mint a Kommunista Kiáltvány kezdő mondata, de szerepe hasonló: szellemek és kísértetek világába lépünk, és erre Marx újra meg újra figyelmeztet is minket a következő ezer oldalon. “A csereérték ezért véletlen és merőben viszonylagos valaminek látszik.” Fantomszerű, testetlen kísértet, puszta illúzió, látszólagos hasonlóság.

Mondani sem kell, a komédia klasszikus módszeréről, a hősi kiállás és a dicstelen valóság közötti különbség megmutatásáról van itt szó – ha lefejtjük a gáláns lovagról a páncélzatot, akkor látható lesz egy pocakos kis ember alsógatyában. A tőkében olvasható abszurditások (melyekre azok, akik Marxot egy legyintéssel ütődöttnek nyilvánították, oly könnyedén rábukkantak) nem a szerző, hanem a téma őrületéből fakadnak. Ez mondhatni az első fejezettől egyértelmű, amikor Marx vad és egyre szürrealistább meditációba merül egy kabát és 20 jard vászon relatív értékéről: “A kabát, a kabátáru teste ugyan puszta használati érték… A kabát a vászonnal való értékviszonyon belül többet jelent, mint ezen az értékviszonyon kívül, mint ahogy egyik-másik ember sujtásos kabátban többet jelent, mint azon kívül.” A kacagtató párhuzam már jó előre ráirányítja a figyelmünket arra, hogy valójában terjedelmes faviccet olvasunk. És ez egyre nyilvánvalóbb lesz, ahogyan a szöveg folytatódik:

“S noha begombolkozva jelenik meg, a vászon felismerte benne a rokon szép értéklelket. A kabát mégsem képviselhet a vászonnal szemben értéket anélkül, hogy a vászon számára egyúttal az érték kabátformát ne öltsön. Így A egyén nem viszonyulhat B egyénhez mint felséghez anélkül, hogy a felség A számára ugyanakkor ne öltse B testi alakját, és ezért ne változzanak arcvonásai, haja és miegyebe, mindannyiszor változik a haza atyja.” S aztán, mikor az olvasóval már forogni kezd a világ, Marx előrukkol a csattanóval: “így a vászon természeti formájától különböző értékformát kap. Érték volta abban jelenik meg, hogy egyenlő a kabáttal, mint ahogy a kereszténynek a birkatermészete abban jelenik meg, hogy egyenlő isten bárányával.”

Legfeljebb ha az egész oldalt zöld festékkel nyomatja ki, akkor jelezhette volna Marx egyértelműbben, hogy a legképtelenebb képtelenségek birodalmában indultunk látványos, kalandos utazásra. Az olvasónak önkéntelenül az egyik kedvenc könyve, Laurence Sterne Tristram Shandy-jének befejező mondatai jutnak eszébe: “Úrjézus! – vágott közbe anyám. – Voltaképp mi ez az egész história? – Hát bikavadító történet, annyi szent – szólt Yorick. – Soha ilyen cifrát!” Thomas Yoseloff, Sterne életrajzírója szerint az író “szakított a korabeli regényírás hagyományaival: regénye éppúgy lehetett volna esszé, filozófiai fejtegetés, emlékirat vagy a pamfletírók stílusában megfogalmazott szatíra a helyi viszonyokról, mint regény. A könyv laza, szerkezetileg széteső, telve különös és bonyolult furcsaságokkal.”

Gyakorlatilag ez érvényes Marxra és erre az írására is. A Tristram Shandy-hez hasonlóan A tőke is tele van szillogizmusokkal, paradoxonokkal, metafizikai fejtegetésekkel, elméletekkel és hipotézisekkel, homályos magyarázatokkal és bizarr sületlenségekkel. Hogy felfedje a kapitalizmus elmebajos logikáját, Marx szövegét az irónia itatja át, sőt, néha túl is csordul rajta; s ez az irónia valahogy mégis minden olvasónak elkerülte a figyelmét az utóbbi száz évben.

Ritka kivételnek számít az amerikai irodalomkritikus, Edmund Wilson, aki Marxot mint “a Swift óta legjelentősebb szatirikust” üdvözölte. Egészen biztos, hogy a mű több részletére is célzott, de ezek közül az egyik minden bizonnyal A tőke úgynevezett 4. kötetének, Az értéktöbblet elméletek című könyvnek az a bekezdése volt, mely “a termelő munkáról értekezik”:

“A filozófus eszméket termel, a költő költeményeket, a lelkész prédikációkat, a professzor kézikönyveket stb. A bűnöző bűntettet termel. Ha közelebbről szemügyre vesszük ez utóbbi termelési ág összefüggését a társadalom egészével, sok előítélettel szakítunk. A bűnöző nemcsak bűntettet termel, hanem a büntetőjogot is, és ezáltal a professzort is, aki előadásokat tart a büntetőjogról, és azonfelül az elmaradhatatlan kézikönyvet, amelyben ugyanez a professzor előadásait mint ‘árut’ az általános piacra dobja. Ezzel gyarapodik a nemzeti gazdaság, nem is beszélve arról a magánélvezetről, amelyet a kézikönyv kézirata magának a szerzőjének nyújt.

A bűnöző termeli továbbá az egész rendőrséget és büntetőbíróságot, fogdmegeket, bírákat, hóhérokat, esküdteket stb.; és mindezek a különböző iparágak, a társadalmi munkamegosztás megannyi kategóriája kifejleszti az emberi szellem különféle képességeit, új szükségleteket hoz létre és kielégítésük új módjait. A kínvallatás egymaga is a legelmésebb mechanikai találmányokra adott indítékot, és szerszámainak termelésében tisztes kézművesek tömegét foglalkoztatta.”

A fentieket csak Swiftnek azzal a szerény javaslatával állíthatjuk párhuzamba, amikor Írország nyomorának megszüntetése érdekében rá akarja venni az éhező szegényeket, hogy egyék meg fölösleges gyermekeiket. (Nyilván nem meglepő, hogy Marxnak megvolt Swift összes műveinek 14 kötetes kiadása; igazán kedvező áron, négy shilling hat pennyért vette.) Wilson nagyon pontosan észreveszi, hogy Marx elméleti absztrakcióinak – például az árucikkek tánca, a logika bolondos keresztlépései – lényege az irónia; az író az absztrakciók mellé helyezi a nyomor és szenny komor és tényekkel dokumentált, kegyetlen képeit arról, hogyan festenek a kapitalizmus törvényei a gyakorlatban.

De még Wilson is elveszti a fonalat: csak néhány oldallal azután, hogy Marxot Swifttel egyenrangú szatirikus zseninek látja, arról panaszkodik, hogy A tőkében kifejtett elmélet “a dialektikához hasonlóan csak a metafizikus elme kreatúrája, mivel a metafizikus Marx sohasem volt hajlandó alárendelődni a közgazdász Marxnak”.

Pedig a Wilson által olyannyira bírált dialektikus flörtök éppen azok a részletek, melyeket elébb oly nagyra értékelt iróniájukért: mindkét módszer a fejére állítja a látszólagos valóságot, hogy megmutathassa a rejtett igazságot. “Nem lehet majd azzal vádolni e könyvet, hogy nehezen érthető” – mondja a bevezetőben. Persze olyan olvasókat tételezek fel, akik valami újat akarnak tanulni, tehát maguk is gondolkodni akarnak.” Ez pedig meglehetősen nagyratörő feltételezés volt akkor is, most is. Sok álbölcs leszólja A tőkét, mondván, legfeljebb egy lázító vacakság, de vajon közülük hányan próbáltak valaha is túljutni a második oldalon?