Egy olvasónk nemrégiben ezt írta: “Egyértelmûen támogatom A szocializmus alapjai című sorozat folytatását, de azoknak a kifejezéseknek a tisztázásával kezdeném, amelyekkel a különféle baloldali csoportosulások Amerikában és másutt önmagukat definiálják, úgymint szocialista, szociáldemokrata, kommunista, forradalmi szocialista, és vajon a IV. Internacionálét támogató trockistáknak miért tetszik jobban a ‘forradalmi szocialista’ elnevezés, és mi a különbség az önmagukat marxistának minõsítő csoportok között, de a bármelyikük által kiadott propaganda-, illetve elméleti anyag is elemzést érdemelne, ideértve a Labor Standard-et is.”

Milyen igaz. Kik is a szocialisták, és hogyan lehet megkülönböztetni a mintegy 31 különböző “ízű” marxistát és az 57-féle szocialistát egymástól, és miben tér el a szocialista a szociáldemokratától, a kommunista a trockistától? De miért érdekes ez? Hogy mindezekre a kérdésekre egyetlen cikken belül adhassunk választ, a szokásosnál terjedelmesebbnek kell lennünk. De talán megéri ez az egyszeri kivétel.

Miért érdekes ez?

Egy korábbi cikkünkben a kapitalizmus természetét tárgyaltuk. Egy hihetetlenül erőteljes, nagyban kreatív és fokozottan romboló hatású gazdasági rendszerét, amely a keveseknek kijutó gazdagságot és hatalmat a sokak kárán állítja elő. Egy embertelen, erkölcstelen és antidemokratikus gazdasági formáét, amely azzal fenyeget, hogy elpusztítja a bolygót, melyen élünk.

Egy másik cikkünkben azzal a ténnyel foglalkoztunk, hogy az emberi természet képes egy emberségesebb és demokratikus társadalmat támogatni, és hogy csak egy efféle társadalomban tudna alapvető hajlamainak – úgymint kreativitás, közösségi lét és szabadság – eleget tenni.

Egy harmadik írásunk a munkásosztályról szólt, arról a többségi osztályról, amelyet a kapitalizmus hozott létre, és amely ennek megfelelően a kapitalista gazdaságban az alkotás és a termelékenység forrását jelenti. Megállapítottuk, hogy ez a munkásosztály az a hatalommal bíró és kreatív erő, amelynek megvan az igénye és képessége a kapitalizmus trónfosztására, és helyébe egy humánus és demokratikus gazdaság bevezetésére, amit mi szocializmusnak nevezünk.

Ha mindezek igazak, akkor ezek külön-külön minden ember számára, gyermekeinknek és az eljövendő nemzedékeknek is fontosak. Olyannyira azok, hogy nélkülük lehetetlen meghatározni, mit is jelent az, “emberi”, mi, illetve mi lehetne az emberi lét feltétele, és egyáltalán, mi életünk értelme. Sokan, akik ezekről a kérdésekről ebben a felfogásban gondolkodnak, természetszerűleg jutnak arra a következtetésre, hogy a munkásosztály számára nagyszerű volna a szocializmust kivívni.

A hosszú távú osztályérdekek tudatosítása

Csakhogy a valóság nem ilyen egyszerű. A munkásosztály számtalan különböző embert tömörít magába, akik közül sokan nem ezt a felfogást követik. (A korai, még a cárizmus idejének oroszországi munkásmozgalmában azokat a gyári és más dolgozókat, akik annak idején ezt a felfogást vallották, “öntudatos munkásoknak” nevezték.) Tehát a kérdés a következő: ki segíti majd elő ennek a tudatosságnak a munkásosztályon belüli terjedését, továbbá: miként fogják azok a bizonyos “öntudatosak” előidézni a számunkra szükséges változásokat?

Nyilván a már jelenleg szocialisták lesznek azok, akik hozzájárulnak majd ennek a tudatosságnak az elterjedéséhez munkatársaik, barátaik, családtagjaik, ismerőseik stb. körében. És ugyancsak a szocialisták fognak – remélhetően – előállni azzal a tervvel, mely alkalmas lesz a szocializmus ügyén lendíteni. Hogy mennyire meggyőzőek, értelmesek és tájékozottak, mennyire józan gondolkodásúak, mindez sokat számít abban, hogy mekkora hatásfokkal tudnak majd a szocializmus megteremtésében közreműködni.

Nem meglepő, hogy a szocializmus jellegéről és létrehozásának módjáról eltérőek a vélemények. Nem elégedhetünk meg a puszta csatlakozással egy olyan személyhez, aki a szocializmus mellett szónokol. Bizonyos, feltételezetten a szocializmushoz vezető ösvények valójában nem tartanak sehová, míg mások esetleg nem is a szocializmust célozzák, hanem valami olyasmit, ahová nem is kívánkozunk.

A szocialista gondolkodásnak és politikának ugyancsak megvoltak a maga eltérő “iskolái” és irányzatai. Némely szocialisták az 1880-as évtized elején (ezek később az “utópista szocialisták” címkét kapták) kidolgozták a tökéletes társadalom részletes tervét. Ezt követően befolyásos, gazdag és hatalommal rendelkező személyeket igyekeztek rávenni ennek a tökéletes társadalomnak a létrehozására. Vagy arra próbáltak meg néhány értelmiségit rábeszélni, hogy kisebb csoportjaikkal alkossanak szocialista közösségi modelleket, és ezáltal mutassák be, meny–nyivel jobb lesz a szocializmusban. Azt remélték, hogy ettől egyre több ember válik majd szocialistává. Egy-két esetben abban reménykedtek, hogy egy erőszakos politikai merénylet révén valahogy magukhoz tudják ragadni a politikai hatalmat, és jó értelemben vett diktatúrát alakíthatnak ki, amely aztán afelé tereli (vagy kényszeríti) az embereket, hogy valamiféle “szocialista tökéletesség” eszményei szerint éljenek.

A szocialisták és Marx

Amikor Karl Marx és barátja, Friedrich Engels csatlakozott a szocialista mozgalomhoz az 1840-es években, mindketten kétségbe vonták, hogy a szocializmus varázsütésszerűen, vagy elitista, illetve autoriter módszerekkel volna elérhető. Legfőképpen amellett kardoskodtak, hogy a szocializmusnak a valóság és az emberi társadalom tényleges működésének felkészült és kritikus megközelítésén kell alapulnia. A szocializmusból csak akkor válhat igazi lehetőség – vélekedtek –, ha szervesen fakad a történelmi, gazdasági, társadalmi és kulturális talaj valóságos mozgásából.

Ezért ragaszkodtak ahhoz, amit maguk tudományos szocializmusnak neveztek. (Még napjaink nem marxista vagy nem szocialista kutatóira és értelmiségére is hatással van mindaz, amit Marx a filozófiához, a történettudományhoz, a közgazdaságtanhoz, a szociológiához, az életmódtörténethez és a politikatudományhoz hozzátett.) Marx szocializmus-felfogásának középpontjában az a másik kulcsgondolat állt, hogy a szocializmusnak demokratikusnak kell lennie: ez a nép uralmát jelenti, tehát a szocializmust olyan emberek tudják kivívni, akik az önfejlesztés valamelyik formáját választják, ami végül politikai és gazdasági önkormányzathoz vezet.

Marx úgy érzékelte, hogy a társadalomban élő emberek többsége a munkásosztály részévé válik. A szocializmus – érvelt – csak a munkásosztály önfelszabadítása révén születhet meg, ha a munkások öntudatra ébrednek, létrehozzák új szervezeteiket, ha megvívják saját csatáikat, hogy megnyerjék a demokráciáért folytatott háborút, ha mind a kormányzati, mind a gazdasági irányítást kezükbe veszik. A munkahelyi körülmények javításához célravezetőnek tartotta a munkások szakszervezetekbe tömörülését. Engelssel együtt ugyancsak célravezetőnek találták, ha a munkások politikai és társadalmi mozgalmakba tömörülnek a reformok (kedvező változások) kikényszerítéséhez, mint amilyen a napi munkaidő csökkentése, a minimálbér megállapítása, a gyerekmunka beszüntetése, a közoktatás bevezetése, a választójog kiterjesztése minden nagykorú állampolgárra stb. Azt javasolták, a munkásosztály tagjainak legyen saját önálló munkáspártja, hogy ezeket a reformokat eredményesebben tudják kikényszeríteni, végső soron hogy politikai hatalmat szerezzenek.

Ami azt illeti, a munkásosztály efféle szakszervezet-szerű szerveződései, a reformküzdelmek és a munkáspárti erőfeszítések kibontakozóban voltak az 1840-es és 1880-as évek kapitalista társadalmán belül, ezért aztán Marx nézetei nagy hatást gyakoroltak a munkásmozgalomra, és számos munkásosztálybeli aktivista úgy látta, hogy ezekben törekvéseik értelmes célja ölt testet. Azt a tényt, hogy a munkásosztállyal szemben a tőkések sokszor lépnek fel az erőszak eszközével, hogy gazdasági erejükkel a kormányt és a politikai folyamatokat ugyancsak a munkások ellen irányítják, nos, mindezt Marx és Engels előre megjósolta.

Arra is felhívták a figyelmet, hogy a munkások mozgalma – még a viszonylag nyugalmas politikai fejlődés szakaszaiban is – elkerülhetetlenül forradalmi jellegűnek tűnik, mert ha az lenne a látszat, hogy a munkások békés és legális úton is megnyerhetik a demokráciáért folytatott csatát, a tőkések máris erőszakot alkalmaznának gazdagságuk és hatalmuk védelmében. Ha viszont a munkások résen vannak, összetartanak, és lankadatlanul harcolnak a jogaikért, esélyesek lesznek a győzelemre.

Röviden szólva Marx szocializmusa demokratikus, a munkásosztályra épülő, forradalmi szocializmus.

Szocializmus – kommunizmus

Sokan és gyakran megkérdezik: mi a különbség a szocializmus és a kommunizmus között? A válasz így hangzik: valamikor régen bizony nem volt köztük különbség – két eltérő szóval illették ugyanazt a jelenséget. Marx és Engels első népszerű politikai röpiratuknak azért adták a Kommunista kiáltvány címet, hogy nézeteiket elhatárolják az utópista szocialistákéitól. Engels később írt egy másik népszerű pamfletet Utópista és tudományos szocializmus címmel, melyben Marxot és önmagát szocialistának nevezte. Tulajdonképpen az a helyzet, hogy mivel a Marx hatása alatt álló munkásosztály-beli szocialisták lényegi kapcsolatot érzékeltek szocializmus és demokrácia között, ezért a “szocialista” és a “szociáldemokrata” kifejezéseket ugyancsak szinonímaként használták.

Ezek között a szocialisták vagy szociáldemokraták között azonban az 1890-es évek vége, az 1900-as évek eleje táján súlyos nézeteltérések kezdtek kialakulni. Abban mindannyian egyetértettek, hogy először reformokat kell kiharcolni, a munkásosztály csak ez után veheti át a hatalmat. Csakhogy míg néhányan kitartottak Marx mellett abban, hogy a munkásosztály hatalomra kerülése csak forradalmi úton lehetséges, addig mások erről másképp vélekedtek. Azt hangoztatták, hogy a forradalom nem szükségszerű – ha a munkásmozgalom folyamatosan ki tudja vívni a reformokat, úgy a békés és fokozatos átalakítások révén képes lesz megszüntetni a kapitalizmus ártalmait, és ez elvezet a szocializmus evolúciójához.

A fokozatosságnak ezek a visszafogott hívei lettek aztán a reformisták, nevükben is elkülönülve a forradalmi szocialistáktól. A reformisták inkább hajlottak a megállapodásra, a kompromisszumokra a tőkésekkel, illetve a kapitalizmus-párti politikusokkal. Ez olyannyira így volt, hogy amikor 1914-ben kitört az I. világháború, országaikban szívesen támogatták a tőkések háborús céljait. Akik kitartottak forradalmi szocialista hitvallásuk mellett, ellenezték ezt a háborút, és azt hangoztatták, hogy ez a gyilkos szembenállás csak a kapitalistáknak előnyös, de a munkásosztály kárán.

Az orosz birodalom némely forradalmi szocialistája, V.I. Lenin és Lev Trockij mögött felsorakozva élére állt annak a munkás- és parasztforradalomnak, mely elűzte a cárt, és 1917-ben megalapította a munkásköztársaságot. Arra hívták fel a világ szocialistáit és munkásait, hogy kövessék példájukat. Minthogy a “szociáldemokrata”, sőt magát a “szocialista” szót is eltorzították a reformisták, a forradalmiak a kommunista név mellett döntöttek. 1917 után a szociáldemokrata reformszocialistát jelentett, megkülönböztetve azt ezáltal a forradalmi szocialistától.

Sajnos más országban nem zajlott le sikeres forradalom. Az orosz forradalom magára maradt, kegyetlen inváziók, gazdasági blokádok és véres polgárháború sújtotta, aminek az lett a következménye, hogy a kommunista kormány olyan sürgősségi intézkedéseket kényszerült bevezetni, melyek korlátozták a demokráciát. Ezek az antidemokratikus korlátozások folyamatossá váltak, így aztán az újonnan létrejött országot (végül Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége néven) a munkásosztály demokráciája helyett a Kommunista Párt diktatúrája uralta.

Az oroszországi és nemzetközi kommunizmus bürokratizálódása

A kapitalisták szerepét a gazdasági irányításban a Kommunista Párt új főtitkárának, J.V. Sztálinnak a vezénylete alatt a bürokraták vették át. Halála előtt a befolyásos, de súlyos beteg Lenin kísérletet tett arra, hogy valamilyen formában helyreállítsa a munkásosztály demokráciáját, és Sztálint elmozdítsa. Miután Lenin meghalt, a sztálinista diktatúra ellen Trockij megszervezte az úgynevezett baloldali ellenzéket, de Sztálin erősebbnek bizonyult. Miközben azt hangoztatta, hogy Lenin legjobb tanítványa, elérte, hogy a kommunizmus egyet jelentsen a véres antidemokratizmussal. Sztálin és elvtársai azáltal is erősítették a szocializmus antidemokratikus jellegét, hogy kizárólag állami tulajdonban, a gazdaságnak csakis állami irányításában gondolkoztak, “a nép érdekében”, de anélkül, hogy ezt a többségi munkásosztály demokratikusan ellenőrizhette volna.

Más országok kommunista pártjai – Sztálin vezetési módszereit követve – hagyományosan forradalmi marxista–leninista retorikájukat sztálinista elgondolásokkal és intézkedésekkel ötvözték, így aztán amikor a II. világháború után Kelet-Európában, Kínában és másutt ezek kerültek hatalomra, országaik politikai és gazdasági élete kiáltóan antidemokratikussá vált. Néhányan ugyanakkor élesen elválasztják egymástól a szocializmus és a kommunizmus fogalmát. Nemcsak a reformista szociáldemokraták, de olykor azok is, akik hűségesek a Marx, Lenin és Trockij nevéhez fűződő eszmékhez, szocialistának aposztrofálják magukat – ámbár ez utóbbiak forradalmi szocialistának tekintik csoportjukat.

A forradalmi szocializmus

A forradalmi szocializmus tanításának követőit a sztálinisták és a szociáldemokraták gyakran illették a “trockista” jelzővel. Ezzel szemben azok, akik önmagukat forradalmi szocialistáknak tartják, nem feltétlenül Lev Trockij követői, ugyanakkor Trockij minden követője nyilván forradalmi szocialistának nevezi magát. (Néhányan úgy tartjuk, hogy Trockij képviselte a legkövetkezetesebben és a legkoherensebb módon a forradalmi szocializmus eszméjét, és az ő különböző országbeli hívei hozták létre a IV. Internacionálé nemzetközi szervezetét.)

E három áramlat – reformszocialista, sztálinista és forradalmi szocialista – mindegyike mást-mást ért szocializmuson, és eléréséről is eltérően vélekednek.

A reformisták kitűzött céljaikat annyira fokozatosan gondolták megközelíteni, hogy néha rászolgáltak a “slowcialista”¹ névre, és olyan lényeges kérdésekben voltak hajlandóak kompromisszumot kötni a tőkésekkel, hogy az már-már a szocializmusról való teljes lemondást sugallta. Készségük a “népuralom” gazdasági bevezetésének késleltetésére kétségeket ébreszt a politikai demokrácia mellett hangoztatott elkötelezettségük iránt.

A sztálinisták – és még sokan mások, akikre a sztálini tradíció egészen az 1990-es évekig hatással tudott maradni – enyhén szólva szintén ellentmondásosan viszonyulnak a demokráciához. A szocializmusnak általuk megtestesített formája oly csekély támogatást élvezett, hogy csak egy-két évtizedig tudott fennmaradni.

A forradalmi szocialisták – akik akár a reformer, akár a sztálini platformról kívántak egyszerűen elmozdulni, vagy akikre Trockij konkrét elgondolásai voltak hatással – ennél többre törekedtek. Úgy tűnik, a Kommunista kiáltványban megfogalmazott utat igyekeztek járni.

Ám néha áldozatul estek annak a politikai kórnak, melyben a csoport felfuvalkodott tagjainak (vagy vezetőinek) véleménye mint sajátos kisebbségi gondolkodásmód jelentkezett. Az úgynevezett “forradalmi” csoport egyedi nyelvezete és tevékenysége egyre valóságosabbá és fontosabbá vált, miközben a munkásosztály tagjainak tényleges élete és küzdelmei kezdtek a háttérbe szorulni. Az önmagukat forradalminak kikiáltó különféle csoportosulások arra vesztegették az időt, hogy egymást sértegessék, ahelyett, hogy a munkásosztályt komolyan támogatták volna jogai védelmében.

Akadtak azért olyan csoportok, illetve egyének is, akik többre vitték. Az, hogy valakire a “szocialista” a “szociáldemokrata” vagy a “forradalmi szocialista” címkét aggatják, nem sokat számít. Minden esetben csak az lehet a kérdés, az illető személy vagy csoport hozzájárult-e ahhoz, hogy a munkásosztály javítson körülményein, hogy “a demokráciáért vívott küzdelmet megnyerje”.

Trockij sokszor határvonalat húzott azok közé, akik forradalminak minősítették magukat (és ezt marxi kifejezésekkel próbálták igazolni), és azok közé, akik ténylegesen a forradalmi marxista elmélethez folyamodtak, hogy segítségével a forradalmi változás irányába vivő mozzanatokat idézzenek elő.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzet

1 Lefordíthatatlan szójáték. Angolul slow annyit tesz: lassú. A fordító.

Szerkesztőségünk némileg rövidítve közli azt a nemrég ismertté vált dokumentumot, amely a GULAG tevékenységét, jellegét és struktúráját tükrözi a Nagy Honvédő Háború periódusában. A dokumentum publikációs helye ebben a formában: Forum-Internet 1996. 5. sz.

Előszó

1940-ben a L. P. Berija vezette hivatal terjedelmes kéziratot készített elő a “A Szovjetunió NKVD javító munkatáborainak és telepeinek legfelsőbb vezetősége” című munkáról belső használatra. Ebben rámutattak arra, hogy a GULAG egy összetett adminisztratív-gazdasági komplexum a Szovjetunió intézmény- és gazdasági rendszerében. Olyan központosított komplexum, amelyet a szovjet állam hozott létre a társadalomra nézve veszélyes rendbontók és ellenforradalmi elemek elkülönítésére. A GULAG ugyanakkor az NKVD termelési-gazdasági főigazgatósága is volt, amely megszervezte a munkatáborokba és telepekre elkülönítettek dolgoztatását a szövetségi kormány által évente meghatározott ipari és gazdasági tervek alapján. Az elítéltek munkaerejének széleskörű felhasználása azzal a céllal történt, hogy jelentős részük munkakészsége fejlődjön, és hogy bevonják őket a szocializmus építésébe, ahogy az a kézirathoz tartozó előszóban áll, a GULAG második alapvető funkciójaként.

Oroszország és a hozzá közeli országok állami archívumaiban különleges dokumentumok lelhetők fel a “Szovjetunió NKVD GULAG” témával kapcsolatban. Ezek közül sok dokumentum alapján jelentek már meg érdekes anyagok. A tudományosan feldolgozott archív források már most lehetővé teszik a történelmi tényeknek és nemzeti történelmünk eseményeinek tárgyilagosabb értelmezését és értékelését. Az eddig elvégzett munka mindazonáltal még nem elégséges, ám nem is annyira kevés, hogy egyes kutatóknak oka legyen olyan inkompetens kijelentésekre, mint hogy “a GULAG foglyainak száma még nem ismert”, mintha a nemzeti historiográfiában még csak közelítő adat sem volna erről, annyira rejtett volna az információ.

Egy évvel a háború kitörése előtt a GULAG központosított nyilvántartása csaknem 8 millió személyről tartalmazott nélkülözhetetlen adatokat.[4]. Ebbe a létszámba – azokon túl, akikre kolhozellenes vicc vagy csasztuska miatt “lázadást” bizonyítottak, akiket garázdaság, illetve a személyi igazolvánnyal való ellátásról és a munkarendszerről szóló törvény megsértése miatt elkülönítettek – beletartoztak azok is, akiket banditizmus, fegyveres rablás, fosztogatás, csempészés, dezertálás, üzérkedés, az állami vagyon fosztogatása, hivatali, gazdasági visszaélések és egyéb bűntények miatt ítéltek el. 1940. március 1-ére az elítéltek aránya a bűncselekmények jellegétől függően a következőképpen oszlott meg: ellenforradalmi bűntényekért 28,7%; különösen veszélyes, államellenes bűntényekért 5,4%; garázdaság, üzérkedés és egyéb közrendellenes bűntettekért 12,4%; hivatali és gazdasági bűncselekményekért 8,9%; magánszemély elleni bűntettekért 5,9%; a szocialista vagyon eltulajdonítására tett kísérletért 1,5%, egyéb bűntettekért 27,5%.

A háború előtti években a GULAG kontingense a gazdasági feladatok megoldásának fontos eszköze volt. A megkezdődött háború, amely megszakította a “szocialista építőmunka programjának” teljesítését, a kontingens teljes tevékenységét a fegyveres harc érdekeinek rendelte alá. Az alábbiakban publikálásra kerülő dokumentumban, amelyet az Oroszországi Föderáció Központi állami archívumában őriznek, megtalálható a Szovjetunió NKVD GULAG parancsnoka, V. Naszedkin harmadfokú állambiztonsági komisszár jelentése a Szovjetunió NKVD javító munkatáborainak és telepeinek működéséről a Nagy Honvédő Háború éveiben. A jelentés a Szovjetunió belügyi népbiztosának, L. P. Berija állambiztonsági főnépbiztosnak, a másolata pedig a népbiztos helyettesének, V. V. Csernisev másodfokú állambiztonsági komisszárnak készült. A dokumentum 1944. augusztus 17-i keltezésű, az “NKVD termelési-gazdasági főigazgatóságának” tevékenységére vonatkozó összes adat pedig a július 1-i állapotokat tükrözi ugyanebből az évből. 1944 nyarán a szovjet csapatok Románia, Csehszlovákia, Lengyelország területére helyezték át a hadi tevékenységet és Kelet-Poroszország határához értek. A fronton elért sikerek javarészt a hátországbeli dolgozók – és nem kis mértékben a GULAG – emberfeletti erőfeszítéseinek voltak köszönhetők.

A jelentés alapjában véve tájékoztató-statisztikai jellegű. Szerepel benne a GULAG táborainak és telepeinek személyi állománya számszerűen, jellemzés a káderekről, az elítéltek mozgásának bemutatása, határidő előtti szabadulásuk a háború éveiben és a Vörös Hadseregbe történt továbbításuk sajátosságai, összefoglalás az NKVD táborainak az elítéltek közül kikerülő specialistákkal való feltöltésről, ennek mechanizmusáról; feltárja a munkaerő egyéb népbiztosságok számára történő elkülönítésének és a mobilizált állomány felhasználásának sajátosságait. A jelentés készítőjének figyelmét nem kerülték el az elítéltek fizikai állapotának javítására irányuló intézkedések, fokozottan magas halálozási arányuk okai és a tábori kontingensen belüli kulturális-nevelő munka sajátosságai sem, jellemzést ad az elítéltekre kiszabott bírósági döntések szabadságvesztés nélküli javító munkához való felhasználásának módszereiről, feltárja az elítéltek elkülönítésének rendjét és a militarizált őrség állapotát.

A jelentés nagy része jellemzést ad a GULAG termelési-gazdasági tevékenységéről és fényt derít a megszállás alól felszabadult térségeknek nyújtott segítséget célzó intézkedésekre. A háború éveiben az elkülönítés meglehetősen nehéz társadalmi feltételei ellenére a táborok és telepek foglyai, miután előzőleg megaláztatások során és emberi méltóságuk megtiprásán estek át, döntő többségben példás hazafiasságról tettek bizonyságot. A rendszer volt a hibás a szabadság korlátozásáért. De az ő munkájuk-haditettük, amelyről hosszú éveken át nem esett szó, fontos hozzájárulás volt az ellenség megsemmisítéséhez. Nemcsak a vorkutai szenet, a szibériai faállományt, a magadáni ércet és aranyat termelték ki. Ugyanúgy tankokat, repülőgépeket, lőszert, fegyvereket, híradási eszközöket, speciális lőszercsomagoló anyagot hoztak létre, tetőtől talpig felöltöztették a hadsereget; katonai repülőtereket, vasúti pályákat és műutakat, hadászati szempontból fontos infrastrukturális és hadiipari objektumokat építettek, tengerjáró hajókat javítottak, marhát tenyésztettek, mezőgazdasági területeket műveltek meg, etették az országot. A GULAG közel egymillió foglya fegyverrel a kezében harcolt a hadsereg soraiban. Sokan tettek közülük bizonyságot férfiasságról, bátorságról és hősiességről, amiért a Szovjetunió érdemrendjeivel tüntették ki őket.

V. A. Pronyko

a történelemtudományok kandidátusa,

a Hadtörténeti Intézet tudományos főmunkatársa

V. N. Zemszkov

a történelemtudományok kandidátusa,

Oroszország Tudományos Akadémiája

Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa

A forrás helye:

Az Orosz Föderáció Központi állami levéltára (a továbbiakban: CGA RF), f. 9414 op.1, d. 28–29, l.6. A GULAG a Nagy Honvédő Háború éveiben. – Vojenno-Isztoricseszkij zsurnal, 1991 N1; Zemszkov V. N. GULAG (Isztoriko-szociologicseszkij aszpekt) – Szociologicseszkie isszledovanyija, 1991, NN6, 7. Karta GULAG-a. – Sztolica, 1991N16 I dr. Ld: Mercalov A.N., Mercalova L. A.: Sztalinizm i vojná. M. 1994, 332.o. CGA RF, f.9414, op.1, d. 28–29, l. 6.

A SZOVJETUNIÓ BELÜGYI NÉPBIZTOSÁNAK

L. P. Berija állambiztonsági főnépbiztos részére

JELENTÉS A SZOVJETUNIÓ NKVD JAVÍTÓ-MUNKATÁBORAI ÉS TELEPEI FőPARANCSNOKSÁGÁNAK MUNKÁJÁRÓL A HONVÉDő HÁBORÚ ÉVEI ALATT

Sztálin elvtárs történelmi utasításának megfelelően, mely a hátország teljes munkájának hadi átalakítására, illetve a front érdekeinek és az ellenség megsemmisítése megszervezésének való alárendelésére vonatkozik, a Szovjetunió NKVD GULAG teljes operatív és termelő-gazdasági tevékenysége a következőkre összpontosult:

• az elítéltek elszigetelésének fokozása és a szovjetellenes jelenségek elleni küzdelem körükben;
• az elítéltek fizikai állapotának megőrzése és munkaképességük teljes kihasználása
• a legfontosabb védelmi építkezések és vállalatok kiegészítése az elítéltek munkaerejével;
• a lőszer-, és speciális lőszercsomagoló anyag gyártás és egyéb védelmi termelés lehető legnagyobb mértékű fokozása, valamint
• a saját élelmezési bázis kiszélesítése.

A Szovjetunió NKVD GULAG gyakorlati működését a Nagy Honvédő Háború éveiben a következő jellemezte:

A GULAG SZERVEZÉSI FELÉPÍTÉSE ÉS A HONVÉDő HÁBORÚ IDEJÉN BEÁLLT VÁLTOZÁSOK AZ ALEGYSÉGEK ÁLLOMÁNYÁBAN

Az NKVD GULAG irányítja a közvetlenül a Központ alá tartozó javító-munkatáborokat, azon köztársasági, területi és kerületi javító–munkatáborok vezetőségeit és osztályait, amelyek területi elvű felosztás szerint tartoznak az NKVD–UNKVD állományába. Az 1944. július 1-i állapot szerint a javító-munkatáborok száma: 56. A köztársasági, a területi és kerületi javító-munkatáborok és telepek vezetőségeinek és osztályainak száma (UITLK–OITK) – 69. Az NKVD–UNKVD köztársasági, területi és kerületi javító-munkatáborainak, telepeinek állományába tartozik 910 különálló tábori alegység, 424 javító-munkatelep és 1549 városi-járási javító-munkafelügyeleti szerv. E felügyeleti szervek feladata a bírósági döntések végrehajtásának biztosítása volt azon személyek esetében, akiket nem szabadságvesztésre, hanem kényszermunkára ítéltek. A fenti alegységek állományi száma 85.000 státus egységet tesz ki (nem számítva a militarizált őrséget). A háború ideje alatt újonnan megszerveztek 40 javító-munkatábort, köztük 11-et az NKVD–UNKVD UITLK és 15-öt az NKVD–UNKVD OITK fennhatósága alatt. Ugyanakkor ezen időszak alatt 69 javító-munkatábort, 1 UITLK-t és 15 az NKVD–UNKVD OITK-t oszlattak fel. A Szovjetunió NKVD GULAG központi apparátusának összetételében 3 igazgatóság és 13 önálló osztály működött 525 státus egységben megállapított személyi állománnyal.

A FOGLYOK ÁLLOMÁNYA ÉS MOZGÁSA, ÖSSZETÉTELÜK VÁLTOZÁSA A HÁBORÚS ÉVEKBEN

A háborús évekre jellemző a javító-munkatáborokban és az NKVD telephelyein tartott foglyok számának fokozatos csökkenése. A foglyok számának csökkenése főként a Szovjetunió Elnöki Tanácsa Elnökségének Rendeletei, az Állami Honvédelmi Bizottmány és a Szovjetunió Legfelső Bíróságának Határozatai szellemében foganatosított intézkedéssel, a kiszabott börtönbüntetés részleges elengedésével magyarázható.

A háború elején a javító-munkatáborokban és a telephelyeken fogva tartott személyek száma 2.300.000 volt, ami 1944. július 1-re 1.200.000 főre csökkent. A háború három éve alatt a táborokból és a telephelyekről 2.900.000 fő távozott, míg újonnan 1.800.000 elítélt érkezett. Ezzel egyidőben változott a foglyok összetétele az általuk elkövetett bűncselekmények jellegétől függően.

Míg 1941-ben az ellenforradalmi és egyéb különösen veszélyes bűncselekmények elkövetői mindössze 27%-át tették ki a táborokban és telepeken fogva tartottak összlétszámának, 1944 júliusára az ezen kategóriájú elítéltek aránya 43%-ra nőtt. Ezen felül jelenleg 5.200 kényszermunkára ítélt foglyot tartanak javító–munkatáborban.

A foglyok létszámában csökkent az elítélt férfiak aránya, ugyanakkor a nőké emelkedett. 1941-ben az elítéltek 93%-a volt férfi. Jelenleg a férfiak aránya 74%, a nőké 26%. A nők főként sikkasztásért, a szocialista tulajdon elleni lopásért, a termelés során elkövetett kisebb lopásért valamint személyi tulajdon elleni lopás vétke miatt kerültek büntetőjogi felelősségre vonásra. A háború első időszakában azokon a területeken vált szükségessé a foglyok evakuálása, ahol a javító-munkatáborok jelentős csoportja és az NKVD telephelyei (Belomori-balti, Moncsegori, Vityegori és Szegezsi repülőtér-építő táborok és mások) a hadi tevékenység övezetének közvetlen közelében helyezkedtek el.

A táborok és a telephelyek kiürítése alapjában szervezetten ment végbe, a GULAG kidolgozta a foglyok evakuálásának tervét az ipari létesítmények áttelepítésével egybehangoltan, előre tervezve a gyermekek, az anyagi értékek és a bontásra kerülő felszerelések elszállítását. Az ismert szállítási nehézségekkel összefüggésben az elítéltek jelentős tömegeinek kitelepítése gyalog történt, nem ritkán közel 1.000 km-es távolságra. A GULAG szerveit a hátországi járásokban az elhaladó szerelvények és fegyencszállítmányok orvosi-egészségügyi gondozása és élelemmel való ellátása érdekében mozgósították. 27 javító-munkatábor és 210 telep kiürítésére került sor, összesen 750.000 elítélttel.

ELÍTÉLTEK IDő ELőTTI FELSZABADÍTÁSA ÉS ÁTADÁSUK A VÖRÖS HADSEREGNEK

A Szovjetunió NKVD előterjesztése alapján a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1941. július 12-én és november 24-én törvényerejű rendeleteket adott ki bizonyos kategóriákba eső foglyoknak, a munkakerülés, társadalmi és jelentéktelen hivatali ill. gazdasági bűncselekmények miatt elítélteknek a kiszabott büntetés letöltése előtti felszabadításáról és a katonaköteles korú személyeknek a Vörös Hadseregbe való átadásáról.

1941. július 12-én az Legfelsőbb Tanács elfogadta a “Bizonyos kategóriába eső bűncselekmények elkövetése miatt elítélt foglyok büntetés alóli felmentéséről” szóló rendeletet. E rendeletnek megfelelően a hadiállapotban levőnek nyilvánított vidékeken felszabadították az 1940. év június 26-a és augusztus 10-e közötti (“A nyolcórás munkanapra való áttérésről, a hétnapos munkahétről és a dolgozóknak és alkalmazottaknak a vállalatoktól és intézményektől való önkényes eltávozásának megtiltásáról” és “A kisebb üzemi lopások és garázdálkodás miatti büntetőjogi felelősségről” szóló) rendeletek alapján elítélt foglyokat – a megrögzött huligánokon és visszaesőkön kívül; a jelentéktelen üzemi bűntettekért elítélteket, amennyiben a büntetés letöltéséből egy évnél kevesebb volt hátra; az állapotos nőket és kisgyermekes nőket (kivéve az ellenforradalmi bűncselekményekért és banditizmusért elítélteket ill. a visszaesőket); az ipari-, vasúti tanintézetek és üzemi iparitanuló-képző iskolák tanulóit, akiket az 1940. december 28-i, a munkafegyelem megsértéséről és a tanintézet (iskola) önkényes elhagyásáról szóló rendelet alapján ítéltek el.

1941. november 24-én a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa a Szovjetunió minden vidékére kiterjesztette az 1941. július 12-i rendelet érvényességét és elfogadta a további kategóriákba eső elítéltek, pl. az egykor katonai szolgálatot teljesített személyek felszabadításáról szóló határozatot, akiket a háború kezdete előtt az egységnél való pontos megjelenés elmulasztása, ill. jelentéktelen gazdasági és katonai bűncselekmények miatt ítéltek el. Ilyenkor a fentiek a működő hadsereg egységeihez kerültek át. Ugyancsak felszabadították a munkaképtelen rokkantakat, az öregeket, akik büntetésének letöltéséből három évnél kevesebb volt hátra, kivéve az ellenforradalmi bűncselekményekért elítélteket.

A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa rendeleteinek teljesítése céljából a GULAG 420.000 elítélt felszabadítását végezte el. Az Állami Védelmi Bizottság különleges határozatai alapján az 1942–1943-as évek során a jelentéktelen bűncselekmények miatt
elítéltek közül 157.000 ember szabadult idő előtt és került a Vörös Hadsereg soraiba. Ezen kívül a GULAG által bevezetett rendszer alapján minden frontszolgálatra alkalmas elítélt, aki büntetésének letöltése után szabadult a táborokból és telepekről, szintén átkerült a hadseregbe. A Honvédő Háborúnak csak három éve alatt 975.000 ember került át a Vörös Hadsereg kiegészítésére. A háború három éve alatt, beszámítva a hivatásos munkatársakat is – 117.000 ember, köztük 93.500 a militarizált őrségből – a GULAG-ból a Vörös Hadsereg kiegészítésére 1.092.000 ember került át.

Mivel az elítéltek idő előtti felszabadításának és a Vörös Hadseregbe történő átadásának kérdése különleges jelentőséggel bírt, a táborokban és a telepeken komoly munka folyt az átadandók személy szerinti kiválasztására, anyagi ellátására és politikai felkészítésére. A felszabadítandó elítéltekből speciális csapatok jöttek létre, amelyeket szervezetten a hadkiegészítő parancsnokságokhoz és a harcoló alakulatokhoz irányítottak. Sok egykori elítélt tanúsított bátorságot és hősiességet a Honvédő háború hadszínterein, amiért a Szovjetunió érdemrendjeivel tüntették ki őket. Matroszov, Breuszov, Otsztavnov, Szerzsantov, Jefimov egykori elítélteknek a Szovjetunió Hőse címet adományozták.

Matroszov, Alekszandr Matvejevics – 1924. február 5-én született Jekatyerinoszlávban. Frontszolgálatot teljesített 1942-től. Közkatona, géppisztolyos (22. sz. hadseregcsoport, Kalinyini front). 1943. február 23-án a Csernuski faluért vívott csatában, miután elhasználta az összes lőszerét, saját testével zárt el egy ellenséges föld-fa erőd lőrést. A Szovjetunió Hőse címet 1943. június 19-én posztumusz kapta meg.

Breuszov, Vlagyimir Jefimovics – 1925. július 25-én született Alma-Atában. Frontszolgálatot teljesített 1943 júliusától. Géppuskás a 960. sz. lövészezredben (299. sz. gyalogos hadosztály, 53. sz. hadseregcsoport, Sztyeppei front). 1943. augusztus 15-én egy magaslat ostrománál géppuskájával bátran előrehúzódott és megsemmisített néhány ellenséges géppisztolyost. Fegyvertűzzel biztosította a magaslat ostromát és elfoglalását. A Szovjetunió Hőse címet 1943. november 1-jén kapta meg.

Otsztavnov, Alekszej Ivanovics – 1905. október 18-án született a Vlagyimiri kerület Szobinszk járásbeli Kopnyino faluban. Frontszolgálatot 1942-től teljesített. A 77. sz. önálló felderítő gárdaszázad parancsnoka (73. sz. gyalogos gárdahadosztály, 7. sz. gárdahadsereg-csoport, Sztyeppei front). Otsztavnov gárdaalhadnagy ügyesen szervezte meg az átkelést a Dnyeper folyón. 1943. október 10-én az ezred megfigyelőállásának védelménél gránátokkal verte vissza a tankok és páncélosok támadását, kilőve az ellenséges páncélosokat. A Szovjetunió Hőse címet 1943. október 26-án kapta meg.

Szerzsantov, Ivan Jakovlevics – 1919. február 17-én született a Vityebszki kerület Orsanszki járásbeli Pervije Jakovlevicsi faluban. Frontszolgálatot teljesített 1942-től. A 9. sz. repülő vadászgárdaezred pilótája (8. sz. légi hadseregcsoport, Déli front). Szerzsantov gárdahadnagy 1943. áprilisára 258 harci bevetésben vett részt, 85 légicsatában egymaga 13, csoportban 8 ellenséges repülőgépet lőtt ki. Elesett 1943. április 29-én. A Szovjetunió Hőse címet 1943. augusztus 24-én posztumusz kapta meg.

Jefimov, Vaszilij Medofjevics – 1919. augusztus 25-én született a Primorszki Terület Usszurijszki Járásának Krasznij Jár nevű falvában. Frontszolgálatot teljesített 1942-től. A 315. Aknavető Gárdaezred tüzérütegének irányítója (37. hadseregcsoport. Sztyeppei front). 1943. szeptember 30-a és október 19-e között a Dnyeper folyón való átkelés küzdelmeiben és a felvonulási terület kiszélesítéséért vívott véres ütközetekben 14 alkalommal közvetlen vontatással mentette ki az ütegét, eltalált és felgyújtott 2 tankot, ostrom felszerelést, 2 gépjárművet. Az 1943. július 5-től október 20-ig tartó harci tevékenysége alatt 107 alkalommal tüzelt, 16 tankot talált el, és nagyszámú ellenséges erőt semmisített meg. A Szovjetunió Hőse címet 1944. február 22-én kapta meg.

Ez közel sem teljes felsorolás a GULAG azon foglyairól, akik a Nagy Honvédő Háborúban kiérdemelték a Szovjetunió Hőse címet. Ugyanígy részesült ebben a címben pl. K. K. Rokosszovszkij marsall (kétszer: 1944. június 29-én és 1945. június 1-jén) és A. V. Gorbatov hadseregtábornok (1945. április 10-én), akik mindketten megjárták a sztálini táborokat. Matroszov hőstettéről megemlékezik Sztálin elvtársnak, a szovjet hadsereg főparancsnokának, a Szovjetunió Marsalljának külön utasítása.

A Szovjetunió Honvédelmi Népbiztosának 1943. szeptember 8-i határozatának megfelelően A. Matroszov nevét felvette a 254. sz. lövészezred, amelyben szolgált és ezen egység első századának névsorába örökre felvették a hősi halottat.

Az 1999 november-december folyamán, Seattle-ben rendezett tüntetések megmutatták, hogy a szakszervezeti, a környezetvédő, az emberjogi és az egyéb csoportok közötti együttműködés új szakaszba lépett. A világszerte visszhangot kiváltó demonstráción nagyon sok csoport volt jelen, és kiválóan tudtak együtt dolgozni.

Általános benyomások

• A mai tüntetések megmutatták, hogy a szakszervezeti, a környezetvédő, az emberjogi és az egyéb csoportok közötti együttműködés új szakaszba lépett. Nagyon sok csoport volt jelen, és kiválóan tudtak együtt dolgozni.
• Magukat az utcai akciókat főképpen fiatalok hajtották végre, akiket az előző héten felkészítettek, és akik mindent egybevéve remekül viselkedtek. Fegyelmezettek, radikálisok, jól neveltek voltak, ráéreztek az erőszakmentességnek mint taktikának az értékére. Úgy tapasztaltam, hogy jelentős ismeretekkel rendelkeznek a WTO-ról, a szabad kereskedelemről, a kapitalizmusról és az ehhez kapcsolódó problémákról.
• Seattle belvárosát teljesen megbénították. Az emberek uralták az utcákat, s a rendőrség csak tessék-lássék ellenőrzésükre volt képes.
• A rendőrség lényegében tisztességesen viselkedett. Kevesen voltak, állandó nyomásnak és provokációknak kitéve, és valószínűleg féltek is. Erőszakot csak ritkán alkalmaztak, s alig lépték túl a szükséges mértéket.
• A tüntetők nagyon diplomatikusan viselkedtek. A kisebb, erőszakos dühkitöréseket maguk a tüntetők szerelték le meglepő ügyességgel és elszántsággal.
• A WTO üléseit gyakorlatilag nem lehetett megtartani. A megnyitót elhalasztották, sok küldött nem is tudott a megnyitó színhelyére eljutni, akiknek pedig sikerült, azok a feldühödött tüntetők tömegein verekedték át magukat, és hallgatniuk kellett a tömeg és az egyes tüntetők megvető megnyilvánulásait.
• Valószínű, hogy a tömegek hatalmának, a “szabad kereskedelem” terjeszkedésének és a demokrácia védelmének történetében jelentős nap volt ez a mai.

Személyes tapasztalatok

Ma reggel hétkor a Steinbrueck Parkban gyülekeztünk, majd innen vonultunk a belvárosba: a menetelők hosszú sorokat alkottak. Persze onnan, a menetből nem tudtuk megítélni, mennyien lehettünk, mindenesetre mi csak az összes tüntető felét jelentettük, mert volt egy másik gyülekezőhely is, onnan is indult egy másik menet, s végül a WTO-találkozó színhelyén egyesült a két emberfolyam.

A belvárosba érve kisebb csoportokra oszlottunk, és a belváros különböző pontjait foglaltuk el. A WTO közelében lévő területet tizenhárom szektorra osztottuk fel, melyeket kisebb, autonóm akciócsoportok foglaltak el. A csoportok mindegyike felelős volt azért, hogyan tartja blokád alatt a saját szektorát. Az én csoportom egy kis darabon még tovább haladt a belvárosban, majd a Sheraton Szálló előtt sorakozott fel, ahol sok küldött szállt meg. Minden bejáratot – a parkolót is – ember-barikádok torlaszoltak el. A tüntetők felsorakoztak a bejáratoknál, összekapaszkodtak és vártak. Sok esetben a rendőrök és a tüntetők sorfala farkasszemet nézett. A rendőrökön arcvédő volt, némelyiken gázmaszk is, páncélt viseltek, és hosszú gumibot, oldalfegyverek, gázspray volt náluk, és némelyikükön műanyag rohampajzs. A tüntetők viseltes ruhát hordtak, esőköpenyt és tarka selyemkendőt a könnygáz ellen. Néhányuk egészen vadul volt öltözve, egyesek gázmaszkban voltak.

Amikor egy-egy küldött megpróbált kijutni vagy éppen visszakerülni a szállóba, akkor itt-ott lökdösődésre és összecsapásokra került sor. A tüntetők megpróbáltak minden mozgást megakadályozni, és néha a küldöttek megkísérelték átverekedni magukat a tömegen. Ha ilyenkor rendőrök voltak a közelben, akkor a küldöttek védelmében beavatkoztak.

Tíz óra tájban a rendőrség könnygázt használt a környező tér megtisztítására. Ekkor én az utca másik végében voltam, vagyis nem ért a könnygáz hatása. Mikor a gáz eloszlott, visszamentem, hogy megtudjam, miért vetették be ezt a fegyvert. Kiderült, hogy a rendőrök így akarták megtisztítani az útkereszteződést a Union útnál, hogy a WTO-küldöttek átjuthassanak. De csak kevés küldött próbált meg itt átjutni. A rendőrség az útkereszteződés mindkét oldalán felsorakozott, hogy a tüntetők ne hatolhassanak be erre a területre. Amikor a küldöttek átvonultak, a tömeg pfujolni kezdett, és ütemesen kiabálta: “Szégyen, szégyen!”. Néhány perccel később az utca túlsó végén újabb könnygázt dobtak a tömegbe, amely az útkereszteződés irányába nyomult vissza, a gáz pedig követte. Egy kis gáz engem is elért.

Amikor körbejártam a belvárost, azt tapasztaltam, hogy gyakorlatilag minden útkereszteződést elfoglalt a tömeg: táncoltak, doboltak és lenyűgözően sokan voltak. A rendőrök leginkább sorfalat álltak, és nem engedték át az embereket. Aztán időnként újra bevetettek egy-egy könnygázbombát, hogy megtisztítsák valamely területet. Akkor onnan a tömeg elmenekült, átment egy háztömbbel odébb, és visszatért, amikor a gáz eloszlott. A rendőrség ezután hamar feladta az ennél a kereszteződésnél elfoglalt állásait, átment egy másik kereszteződéshez, és itt minden elölről kezdődött. Az eredmény pedig az lett, hogy a rendőrség gyakorlatilag képtelen volt egyetlen talpalatnyi helyet is tisztán tartani, és közben nem volt elég embere arra, hogy bárkit is letartóztasson, mert akkor még kevésbé tudta volna a terepet biztosítani. A belváros egyértelműen a tüntetők kezében volt, és világossá vált, hogy az fog történni, amit a megfékezendők akarnak: ha a tömeg az ellenállást választja, akkor a rendőrök semmit sem tehetnek.

Különösen tetszettek a következő jelszavak, feliratok:

• A WTO-egyezményt ratifikáló szenátorokat árulás vádjával bíróság elé kell állítani!
• Emlékszik még, amikor megszavazta a WTO-t?
• A dolgozókat a szaunában izzasszátok meg!
• Több egészség, kevesebb vagyon.
• Remélem, a pénzeteket is fel tudjátok zabálni!
• Nincs törvénykezés képviselet nélkül!

Láttam két rendőrautót az utcán, ezek a rendőrségi barikád részét alkották. Az egyiknek kilyukasztották a kerekét, és mindkettőre ezt a graffitit írták fel: “Disznók” és “Rohadt zsaruk”! Időnként betörtek egy ablakot, felforgattak néhány kukát és papírdobozt, bemázoltak néhány épületet, de az okozott kár jelentéktelen volt a jelenlévők számához képest, különösen, ha figyelembe vesszük a könnygáz kiváltotta dühöt és azoknak a gazdagságát, akiknek a vagyonát kár érte. De ennél sokkal jelentősebb volt az, ahogyan a tüntetők maguk ezekre a forrófejű akciókra és rongálásokra reagáltak. Azonnal odasiettek a rongálókhoz, lecsillapították őket, és mindent elkövettek a konfliktusok elkerülése érdekében. Mások azonnal elkezdték kiabálni: “Erőszakmentes tüntetést! Kerüljük az erőszakot!”. Ez a nekivadult tüntetőket ráébresztette arra, hogy a többség nem helyesli akcióikat. Saját szememmel láttam például, hogy a tüntetők kart karba öltve sorakoznak fel egy mobiltelefon üzlet kirakata előtt, hogy feldühödött társaik ne tudják bezúzni a kirakatot.

A nap leggyakrabban ismételt jelszava ez volt: “Hej, hej! Ho, ho! Takarodjon a WTO!” Lehet, hogy nem túl eredeti, de könnyen tanulható, és jó ritmusa van. Egyszer az egyik csoport elkezdte az amerikai himnuszt énekelni. Amikor ahhoz a sorhoz értek, mely a szabadság földjéről szól, akkor abbahagyták az éneklést és vadul tapsolni kezdtek. Egy másik visszatérő jelszó ez volt: “Kié az utca? A miénk! Kié az utca? A miénk!”

A hírek a tömeg létszámát persze jelentősen alábecsülték: egy korai híradás ötezer tüntetőt említett. Szerintem ennek legalább négyszerese-hatszorosa volt a tüntetők száma, bár ez csak becslés. Annyit mondhatok, hogy akármelyik utcában is fordultam meg, mind tele volt emberekkel, és úgy vélem, egy-egy szorosan összezsúfolódott csoport legalább ezer főből állt. De még egy lazább csoportozatban is legalább 300–400 ember volt. És ilyen csoportok tömegével álltak az utcákon végig. Szerintem nem lehetett 10–20 ezer embernél kevesebb a belvárosban délelőtt, de még a 30 ezret is lehetségesnek gondolom. Később pedig, a “nagy” szakszervezeti menetben minimum 40–50 ezer ember vonult az utcákon délután. Ez összesen 50–60 ezer résztvevőt jelent, de lehet, hogy akár 70 ezret is. Esetleg helikopterről készültek fényképek, melyek megbízható adatokkal szolgálnának, de ezekről nem tudok.

Sok kereszteződésben a tüntetők “megbilincselték” magukat. Egymáshoz vagy súlyos tárgyakhoz, betontömbökhöz kötözték magukat, és a rendőrök nem tudták elvonszolni őket. Ez volt a másik oka annak, hogy a rendőrség nem tartóztatott le senkit. Egyszerűen képtelenek voltak rá. Néhány “megbilincselt” akkor is ott volt a kereszteződésekben, amikor a rendőrség a terület megtisztítására könnygázt használt, és hát persze el kellett a hatást szenvedniük.

Néhány szót váltottam egy küldöttel, Trinidad és Tobago képviselőjével ez egy alig 2000 négyzetmérföldnyi kis ország –, aki szerint országának “kezelhető” adóssága van. Látszott, hogy nagyon jól megértette, miért tüntetünk. Különösen is jól értette a kölcsön visszafizetésével járó, az országára kényszerített üzletek elleni tiltakozásunkat.

Az utcán az emberek általában nagyon segítőkészeknek mutatkoztak egymással, az egyik vízzel kínálta a másikat, segítettek egymásnak kimenekülni azokról a területekről, amelyeket könnygázzal árasztottak el, kimosták egymás szemét és így tovább. Néhányan fiziológiás sóoldatot hoztak magukkal a könnygáz súlyosabb sérültjeinek sebeit enyhítendő. Voltak továbbá hivatalos megfigyelők megkülönböztető feliratú pólóban, ők feljegyzéseket készítettek a látottakról. A rendőrség kétféle könnygázt vetett be. Az egyik fehéres, szürkés színű volt, és úgy tűnt, nem terjed tovább az adott, kisebb körzeten. A másik viszont sötét, majdnem fekete volt, és viszonylag nagy területeket gyorsan elárasztott. A látást még akkor is elhomályosítja, ha az ember nincs a közelében.

Lebilincselő beszélgetéseket hallottam az erőszak és az erőszakmentesség relatív erejéről. Nagyszerű volt azt hallani, hogy rajtam kívül milyen sokan állnak ki az erőszakmentesség ügye mellett. Néhány helyen műanyagból készült sárga szalagok voltak láthatók ezzel a felirattal: “Rendőrségi bűnügyi helyszínelés. Ne lépjen be ide.” Más helyeken viszont hasonló szalagokon a következő feliratot olvashattuk: “Láthatatlan bűnügyek”.

Napközben több ponton felbukkant egy nagyon fegyelmezett csapat: dobokkal, cintányérokkal, zászlókkal vonultak egy mazsorettnek öltözött, sípszóval menetelő, forradalmárkülsejű, feketébe öltözött nő vezetésével. Zárt alakzatban meneteltek az utcákon, a sípoló mazsorett parancsainak megfelelően játszottak és válaszoltak. Aztán ugyancsak sípjelre különböző alakzatokba fejlődtek. Szórakoztatóak, okosak, mulatságosak voltak, és jól csinálták a dolgot. Az egyik alkalommal, amikor az utcákon vonultak, hirtelen éles szögben balra fordultak, egyenesen besétáltak a Starbucks épületébe, ott hosszasan meneteltek és zenéltek a vásárlók legnagyobb rémületére, akik nagy része fejvesztetten menekült.

A “nagy” tüntetés előőrsei 1 óra 30 perc körül értek a belvárosba, és teljes szélességében elfoglalták az utcát. Bár nem alkottak összefüggő tömeget, legalább ötven perce özönlöttek már folyamatosan akkor, amikor megtaláltam barátaimat, és csatlakoztam hozzájuk. A belváros háztömbjeit körbejárta a menet, aztán visszafelé hömpölygött a gyülekezési ponthoz. Legnagyobb meglepetésemre a menet vége még folyamatosan áradt velünk szemben. Ez 2 óra 45 perckor volt. Kiléptem a menetből, megálltam egy sarkon, hogy végignézzem a tüntetők hátralévő sorait. Délután 3-kor az utolsók is elhaladtak annál a saroknál, ahol álltam, és tovább mentek a belváros felé. Körülbelül húsz percbe telt, mikorra újra – most már velem szemben – felbukkantak. Ez azt jelenti, hogy az utca teljes szélességében haladó menetnek másfél óra kellett, hogy elhaladjon egy pont előtt. Elképzelhető, hogy ez ne lett volna legalább 50 ezer ember?

A következő szakszervezetek felirataira emlékszem: acélmunkások, elektromossági dolgozók, tanárok, kőművesek, dokkmunkások, festők, szolgáltatók, fuvarozók, lemezgyári munkások, hajómérnökök, szállítók, kazánkovácsok, vízszerelők, hűtőgépgyári munkások, kanadai közalkalmazottak, betongyáriak, fa- és papírfeldolgozók, nővérek, a kanadai légialkalmazottak és ácsok.

Amikor a menet elvonult, visszamentem a 6. utcába, a Sheraton Szállónál lévő tüntetőkhöz. Még mindig sokan voltak a belvárosban. Kevesebben persze, mint korábban, de még mindig sok kereszteződést megtöltöttek, és továbbra is megszállva tartottak néhány háztömböt. Egy alkalommal zűrzavar támadt, amikor két férfi megpróbált áttörni a tüntetők alkotta kordonon. Egy csapat rendőr követte őket. Dulakodás támadt, s én azonnal odasiettem, hogy ha kell, lecsillapítsam a kedélyeket. Az egyik férfi elesett, azonnal felállt, de nagyon zaklatott állapotban. Csitítani kezdtem azért, hogy magamra vonjam társának figyelmét, aki néhány lépéssel odébb állt. Kabátja nyitva volt, és már oldalfegyvere után nyúlt, sőt elő is húzta. Lefelé tartotta, de egy pillanatig megrémültem, amikor rájöttem, ha felemeli a fegyvert, akkor egyenesen a tűzvonalban vagyok. De szerencsére nem emelte fel. Ehelyett a másik férfival együtt visszafordult, áthaladtak a rendőrök vonalán, és eltűntek. A tömeg azonnal reagált, ezt kiabálta: “Fegyver van nála. Fegyver van nála.” – és rámutattak a férfire. A rendőrök erre spray-t fújtak az összes jelenlévőre, rám is. Könnygázt már korábban is tapasztaltam, de ilyen spray-t még soha. Szörnyen fáj tőle az ember bőre. Hogy fájhat akkor, ha valakinek a szemébe megy!

Délután 5-kor a rendőrség megkezdte az egész terület megtisztítását. Sok könnygázt lőttek ki, és az emberek lefelé futottak a 6. utcában. Sokan rájuk kiabáltunk, figyelmeztettük őket, ne rohanjanak, mert pánik törhet ki. Aztán lassan elhagytuk a körzetet. Elborított bennünket a könnygáz, amiből most sokkal nagyobb mennyiséget kaptam, mint délelőtt. Ez a könnygáz már nem volt olyan undorító, mint az, amit a 60-as években használtak, de ez is épp elég rossz. Ezután elmentem. Később hallottam, hogy a rendőrség a könnygázzal a legtöbb tüntetőt el tudta ugyan távolítani, de néhányan így is maradtak, és aznap ekkor történtek az első letartóztatások. Úgy hallottam, 22 vagy 25 embert tartóztattak le, ami csekélyke szám a tüntetők számához képest.

Egészében véve a nap kétségtelen sikert hozott. A WTO-nak szembesülnie kellett azzal, hogyan vélekedik róla a jelen lévő több ezer ember. Ráadásul, mivel a tárgyalások megkezdése előtt nem tudtak megállapodni a napirendről, a tegnapi nap javarészét is elvesztették, mert a belváros annyira zsúfolt volt, illetve a mai nap is haszontalanul telt el, hiszen a küldöttek többsége késett vagy el sem jutott a tanácskozás színhelyére.

1999. november 30.

(Fordította: Baráth Katalin)

A seattle-i csúcs célja a piac hatalmának manipulációjával "békés" eszközökkel – azaz a "láthatatlan kéz" segítségével – újragyarmatosítani jó néhány országot. E módszer hovatovább új típusú hadászattá fejlődött.

A seattle-i millenniumi találkozó előkészítése során Washington konzultált Brüsszellel és Genfben a WTO-val, s megállapodtak abban, hogy minden erejükkel gyengítik és megosztják azokat a társadalmi mozgalmakat és civil szervezeteket, amelyek a világ minden sarkából Seattle-be igyekeztek. Közben a helyi szervezők is azon szorgoskodtak – az FBI-jal és a seattle-i rendőrséggel (SPD) együtt –, hogy a lehető legkörültekintőbben szervezzék meg a szükséges “biztonsági intézkedéseket” a hivatalos tanácskozás idejére. Nagy létszámú rendőri apparátust helyeztek készenlétbe. Az FBI, a CIA és más föderális szervezetek különleges erőit is mozgósították. A “bajkeverőket” sakkban tartották, jól felszerelt rendőrségi rohamegységek csak parancsra vártak – köztük voltak a bandaelhárító osztagok és a Taktikai Műveleti Csoport gyorsan bevethető egységei is, amelyek a “rendőri erők militarizáltabb erőit” alkotják.¹

Mindent úgy rendeztek, hogy az állampolgári csúcstalálkozót minél jobban távol tartsák a miniszterek konferenciájától. Akárcsak a korábbi nem hivatalos, tiltakozó csúcstalálkozókon (Rio de Janeiróban, Madridban, Koppenhágában, Pekingben stb.), alapvető szándék, hogy a sokféle tiltakozó találkozó, vita és tömegtüntetés ne vonja kétségbe, illetve semmiképpen se fenyegesse a hivatalos találkozó legitimitását. Seattle-ben a hivatalos eseményekkel párhuzamosan megtartott civil (NGO – nem hivatalos szervezet) szekcióknak formális “engedéllyel” kellett rendelkezniük, amelyet a seattle-i Házigazdák Tanácsa – elnöke a Microsoft vezére, Bill Gates és a Boeing Társaság igazgatója, Philip Condit – adott ki.

Hónapokkal a tanácskozás megkezdése előtt a WTO és a nyugati kormányok “dialógusra” szólították fel az általuk kiszemelt és alkalmasnak tartott civil társadalmi szervezeteket a millenniumi tanácskozás programját illetően. Ezek a “partnercsoportok”, vagyis azok, amelyekben “megbízhatunk”, anyagi támogatást kaptak ahhoz, hogy megszervezzék megfelelő “vitáikat” Seattle-ben. A WTO már 1998-ban ismertette tervét, melynek alapján “folyamatos együttműködés” alakul ki a partnercsoportokkal, miközben hangsúlyozta, hogy a WTO “nagyra becsüli a civil csoportok szerepét abban, hogy a közvélemény informálódhasson a WTO tevékenységéről”.² Az Európa Tanács szintén hangsúlyozta egyetértését “a kereskedelempolitika átláthatóvá és nyitottá tételével”.³

Gondosan álcázták, hogy “együttműködő csoportok” részvételével számos előkészítő találkozót rendeztek “lényeges kérdésekről”. Az Európa Tanács sok konzultációs megbeszélést tartott a kiválasztott fogyasztói, szakszervezeti, környezeti és fejlesztési szervezetekkel annak érdekében, hogy “a közvélemény számára is átláthatóbbá tegye a WTO tanácskozásait” – többek között úgy, hogy a nyilvánosság is hozzáférhessen a WTO dokumentumaihoz, illetve úgy, hogy a WTO kinevezett egy “információs ombudsmant”.⁴ Az Európai Kereskedelmi Tanács (volt) vezetője, Sir Leon Brittan szavaival:

A millenniumi kereskedelmi megbeszélések nem csak az üzletnek hajtanak majd hasznot. Kötelességünk arról is gondoskodni, hogy a fogyasztók és a környezet is nyerjen rajtuk. A Tanács ma kétoldalú megbeszélést kezdett a jelentős civil szervezetek képviselőivel, mert hisz abban, hogy az átláthatóság és a nyitottság elengedhetetlen, ha egy újabb találkozó teljes sikert óhajt aratni. A civil szervezetek nélkülözhetetlen partnerek az előttünk álló megegyezések előkészítésében”.⁵

Az “ellen-csúcsértekezlet”

Hivatalos támogatók és kutatási alapítványok ellenőrizték és finanszírozták azt a titkos programtervezetet, melynek célja a “politikailag korrekt” civil csúcstalálkozó biztosítása volt, vagyis az, hogy a Seattle utcáin zajló különféle viták és tömegtüntetések szervesen illeszkedjenek a domináns “ellen”-tárgyalásokba. Ez utóbbi többek közt azt követelte, hogy a nyilatkozat szövegéhez majd jelképes környezetvédelmi, szakszervezeti és emberjogi záradékokat, “nyomorenyhítő intézkedési terveket” és “intézményi reformokat” csatoljanak anélkül, hogy a kereskedelem liberalizációjának központi szerepéről szót ejtenének.

Az együttműködésre kész civil szervezetek ebben az értelemben hajlandóak voltak arra, hogy kétség nélkül elfogadják a WTO-nak mint intézménynek “a legalitását” vagy legitimitását. Civil szervezetek megbízott képviselőit hívták meg baráti csevegésre, ahol nagykövetekkel, kereskedelmi miniszterekkel és a Wall Street pénzmágnásaival koccinthattak koktélpartikon és fogadásokon. Cserében viszont a “WTO által szponzorált” (hivatalos) “civil szimpóziumot” szerveztek a kiválasztott “partnercsoportok” képviselői részvételével a miniszteri konferencia előtti napon, ahol gondosan megfogalmazott megnyitó beszédeket tartott a WTO főigazgatója, Mike Moore és az amerikai kereskedelmi miniszter, Charlene Barshevsky.

Más szóval, Seattle-ben az volt a trükk (pazarló PR-kampánnyal megtámogatva), hogy kihúzzák a méregfogát annak a nemzetközi tömegmozgalomnak, amely a – diszkréten a háttérben maradó – WTO és az erős kereskedelmi szindikátusok ellen akart fellépni. “Bírálni lehet, az demokratikus”, de ha a “szabad piaci” rendszernek kell dominálnia, akkor nem szabad kétségbe vonni ezeknek az intézményeknek a legitimitását – beleértve az intézmények genfi és washingtoni bürokratikus hátterét… Cserében a hivatalos konferencia – a tervek szerint – majd összegző határozatában elfogadja az “akkreditált” szakszervezetek és civil szervezetek által megfogalmazott jelképes környezetvédelmi és egyéb követeléseket, s így engedményeket tesz annak érdekében, hogy a WTO-nak az oly szükséges “emberi arculatot” biztosíthassa.

A millenniumi tanácskozás módot ad a szokásos, párhuzamos “népi csúcstalálkozó” megrendezésére is, mely mostanra már a világtalálkozóknak integráns részévé vált. 1992-ben a riói környezetvédelmi konferenciával egyidejűleg rendezték az első “népi csúcsot”, mely azóta gyakorlatilag évente ad helyet a kritikai vitáknak, s mostanra “a kiválás rituáléjává” nőtte ki magát, gyakorlatilag azonban mindez hidegen hagyta a hivatalos csúcstalálkozókat.

1999-ben Kölnben a hivatalos G7 (a vezető államok kormányfőinek) találkozójával párhuzamosan megrendezett P7 (“népi hetek csúcsa”) a hivatalos csúcs vendéglátó szervezőivel egyeztetve állt össze, s nagylelkű anyagi támogatásban részesítette az a Heinrich Böll Alapítvány, amely a német zöldek pártjának meghosszabbítása, a német zöldeket pedig Joschka Fisher, a külügyminiszter irányítja. A kölni P7 vitatémái feltűnően próbálták elkerülni a problematikus pontokat, többek között Jugoszlávia “humanitárius bombázásának” kérdését… Időközben Európa minden végéből több mint 200 ezer ember gyűlt össze Köln utcáin a jubileumi kampány keretében. Petíciójukban – melyet több mint 17 millióan írtak alá – azt követelték, hogy feltétel nélkül engedjék el a harmadik világ adósságát. A világ vezető politikusai tiszteletteljes beszédeket mondtak a jubileumi kezdeményezésről, de üres retorikával ütötték el a világ legszegényebb országainak tartozását eltörölni akaró követelést. A kampány lényegi javaslatát ideiglenesen elvetették.

Mintegy cserében, az AFL-CIO-hoz csatlakozott szakszervezeteknek a világ minden részéből érkező vezetői felszólították a WTO-t, hogy “a világpiacon tegye kötelezővé a minimális munkafeltételeket”. Washington követelésének engedve a munkásság képviselői ezt a jelszót dünnyögték: “a globális gazdaság a munkavállaló családokat segítse”.⁶ Egy óvatosan megfogalmazott petíció arra szólítja fel a miniszteri konferencia résztvevőit, hogy dolgozzanak ki olyan “kereskedelmi és befektetési szabályokat, amelyek megóvják a munkások érdekeit és a környezetet is”.⁷ A WTO és az USA kereskedelmi politikájának egyetemes legitimációját senki sem vonja kétségbe. Viszonzásul az AFL-CIO kapta azt a feladatot, hogy a Seattle utcáin zajló, általa szervezett tömegtüntetés céljai ne irányuljanak majd a világszervezetek ellen…

Seattle a vízválasztó, s azok között húzódik, akik egyfelől mélységesen elítélik az új világrendszert, illetve azon “partner” civil szervezetek között, amelyek első pillantásra “progresszívnek” látszanak, de valójában a rendszer produktumai. Gyakorta alapító kormányaik adják nekik a pénzügyi támogatást, és így olyan korrekt “ellenzéket” alkotnak, melyek “a civil szervezetek szószólóiként” lépnek fel. De vajon kit képviselnek? A “partner” civil szervezetek többsége és azok a lobby-csoportok, amelyek rendszeresen találkoznak bürokratákkal és politikusokkal, alig állnak kapcsolatban társadalmi tömegmozgalmakkal és szervezetekkel. Ezzel egyidejűleg az a feladatuk, hogy leszereljék az új világrendszer ellen szerveződő lehetséges “valódi” társadalmi mozgalmakat.

Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a WTO-val és a kormányokkal folytatott “dialógusnak” a megegyezésben ne lehetne semmilyen szerepe. Éppen ellenkezőleg, az egyes társadalmi mozgalmaknak a közös “lobbyzást” erőteljesen kell használniuk. A megállapodások alapvető eredményeit és a tárgyalásokról szóló információkat azonban mindenképpen úgy kell hasznosítani, hogy azok erősítsék, ne pedig gyengítsék az alulról induló akciókat. Más szóval, nem szabad hagyni, hogy a “lobbyzást” elszigetelt és az aktuális divathoz alkalmazkodó módszerekkel használják azok a szervezetek, amelyeket úgymond “kézen fognak” a kormányok és a WTO.

Haladék a liberalizációs megállapodásokat illetően

Több, mint 85 ország 1200-nál is több szervezete és csoportja “moratóriumot” követelt a WTO irányította további liberalizációt illetően, többek között követelték, hogy vizsgálják felül a globalizáció hatásait. Közösen kiadott nyilatkozatukban (címe Statement From Members of International Civil Societies Opposing a Millennium Round, azaz A nemzetközi civil szervezetek millenniumi csúcstalálkozót ellenző tagjainak állásfoglalása) kijelentik:

“Elutasítjuk a további liberalizációs tárgyalásokat, azokat különösképpen is, amelyek a WTO-nak újabb hatásköröket biztosítanának, például a befektetés, a versenypolitika és az állami támogatások terén. Elhatároztuk, hogy minden erőnkkel harcolunk az ilyen javaslatok életbeléptetése ellen. Ugyancsak ellenezzük a szellemi termékek jogainak kereskedelmi vonatkozású kérdéseiről szóló (ún. TRIP) megállapodást. Követeljük, hogy függesszenek fel minden új szempontot és tárgyalási alapot, amely a WTO hatalmának és hatáskörének kiterjesztését eredményezné. A moratórium időszakában alapos és lényegi elemzést kell végeznünk a meglévő megállapodásokról. Ezután hatékony lépéseket kell tenni e megállapodások megváltoztatása érdekében. Egy ilyen elemzés feltárná, mekkora súllyal nehezedik a WTO a marginalizált közösségekre, a fejlődésre, a demokráciára, a környezetre, az egészségügyre, az emberi jogokra, a munkához való jogra, a nők és gyermekek jogaira. Az elemzést a civil szervezetek teljes körű részvételével kell lefolytatni.”

Ez a nyilatkozat a hivatalos napirendet erőteljesen megkérdőjelezte. Alapjául nagy számú független szervezet gondosan megfogalmazott konszenzusa szolgál. És a WTO vitás kérdések elrendezésére szolgáló módszerei biztosítják e változatos manipulációs módszerek legitimációját.

A gazdasági és társadalmi rombolás egyenlege

Bőségesen állnak rendelkezésünkre azok az adatok, amelyek igazolják, hogy a hidegháborút követő időszakban az emberiség korábban soha nem tapasztalt mértékű gazdasági és társadalmi válságot él át, mely a világ lakossága jelentős hányadának gyors elnyomorodását eredményezte. A nemzeti gazdaságok egymás után omlanak össze, a munkanélküliség egyre fékezhetetlenebb; a Wall Street bankjai egymás után “szanálják az egyes országokat”; helyi háborúk robbantak ki a stratégiai fontosságú gáz- és olajvezetékek birtoklásáért, és gyakori jelenség, hogy a különféle “felkelések” mögött erős korporatív érdekek állnak, melyek véletlenül egybeesnek a kereskedelmi reformokért folytatott lobbyzással… A legtöbb országban az életszínvonal elképesztően lesüllyedt…

A huszadik század végén tapasztalt világméretű válságnak sokkal súlyosabbak a következményei, mint az 1930-as nagy válságnak. Messze ható geopolitikai következményei vannak; a gazdasági széthullást regionális konfliktusok, a nemzeti társadalmak szétforgácsolódása és egyes esetekben egész országok darabokra hullása kísérte. Ez a válság egyáltalán nem korlátozódik a fejlődő országokra. Európában és Észak-Amerikában a jóléti állam megszűnt, iskolákat és kórházakat zártak be, s ezzel megteremtődtek a társadalmi szolgáltatások teljes privatizációjának feltételei. A modern történelem legsúlyosabb válságával állunk szemben.

A fejlett országok jelentős részében a szolgáltatások, a gazdaság és a bankrendszer már a külföldi tőke kezében van; parasztgazdaságok sora omlott össze az EU és az USA gabonafölöslegeinek értékesítése miatt. Genetikailag módosított vetőmagokat – melyeket többek között a Cargill és Montsanto állít elő (gondosan megtervezett mezőgazdasági anyagfelhasználással, amit ugyancsak ezek a mezőgazdasági-kereskedelmi konglomerátumok határoznak meg) – erőltettek rá a parasztokra az egész világon, s ez gyakorta vezetett éhínséghez és a falusi gazdaság felszámolásához, nem is beszélve a tápláléklánc megfertőzéséről, mely világszerte sérti a fogyasztók jogait.

Ugyanakkor a nemzetközi agrobusiness mindenképpen csődbe akarja juttatni a családi gazdaságokat. Ez a folyamat korántsem csak a fejlődő országokat érinti: a nyugat-kanadai kukoricatermelő gazdák közel 30%-a áll a csőd szélén, kimondottan annak következtében, hogy a mezőgazdasági támogatásokkal kapcsolatos, a WTO által előírt szabályokat rákényszerítették a kanadai kormányzatra. És ha ez megeshet Nyugat-Kanadában, amely a világ egyik leggazdagabban termő gabonavidéke, vajon milyen jövő vár a világ más tájain élő parasztokra?

Kína csatlakozása a WTO-hoz

Az Egyesült Államokkal a seattle-i miniszteri találkozó előtt néhány héttel folytatott kétoldalú tárgyalások során született megállapodás feltételei teljes pusztulásba döntik az egymilliárd lakosú óriási országot. Tönkreteszi Kína mezőgazdaságát, az állami vállalatokra halálos csapást mér, ami tömeges munkanélküliséghez vezet. A nyugati bankokhoz fűződő “nemzeti bánásmód” cikkelye potenciálisan előreveti az egész kínai bankrendszer strukturális összeomlását…

A kínai hatóságok persze teljesen tisztában vannak a következményekkel, és propaganda-hadjáratban próbálták elhitetni a közvéleménnyel, hogy “a megegyezésből fakadó előnyök igazolják majd a bekövetkező munkanélküliséget és bankcsődöket”.⁸ A WTO-val folytatott tárgyalások kínai vezetője, Long Jongtu szavaival: “egyetlen nemzet sem fejlődhet és erősödhet meg a külső kényszer és a válság tudata nélkül”.⁹

A millenniumi csúcs már kész tény volt

Hogy milyen folyamatok zajlanak a világrendszerben, az nem kizárólag a millenniumi csúcs eredményeitől függ. Rá kell ébrednünk arra, hogy a legtöbb fejlődő országban a millenniumi csúcs határozatainak java már “fait accompli”. Egyfelől “részei az IMF-fel és a Világbankkal kötött ad hoc kölcsönszerződések feltételeinek. A szerkezeti kiigazítási programok, illetve az IMF által szponzorált “kezességi egyezmények” (például Indonéziával, Thaifölddel, Koreával, Brazíliával kötöttek ilyeneket) révén a fejlődő országok már régen alávetették magukat a millenniumi csúcson meghozandó döntéseknek.

Ráadásul a harmadik világ Seattle-ben jelen lévő delegátusainak kezét amúgy is megkötik a fejlődő országok kereskedelmi minisztereivel korábban kötött nyugati hitelek. Aligha valószínű, hogy a fejlődő országok hivatalos delegációi jelentős ellenállást tanúsítanak a seattle-i döntésekkel szemben.

Sok fejlődő ország a Bretton Woods-i szervezetekkel kötött egyezmények szellemében vállalta, hogy liberalizálja kereskedelmét, privatizálja az állami közműveket, megszünteti a szociális programokat és “nemzeti bánásmódot” biztosít a külföldi befektetőknek a gazdasági tevékenységek egész sorában: a szolgáltatásokban, a bankrendszerben, az ellátás megszervezésében stb. Ezek a lépések gyakran együtt járnak egy “bankcsőd-programmal”, melyet a Világbank felügyel abból a célból, hogy a versenyképes nemzeti vállalatokat “kiüssék a nyeregből”. “Kedvező szabadpiaci környezetet” teremtenek (figyelmen kívül hagyva a WTO klauzuláját, mely “hatékony piacra jutást” ígér), a hazai termelőket brutálisan félretolják és tönkreteszik, egyes országokat gyakorlatilag újra gyarmatosítanak…

Kétségtelen, hogy e folyamatokat a Wall Street bankárai és a világ legnagyobb üzleti vállalkozásai irányítják a háttérből. Rendszeresen kapcsolatban állnak az IMF, a Világbank és a WTO hivatalnokaival – egyrészt a színfalak mögött folytatott tárgyalásokon, másrészt nemzetközi találkozókon. Sőt, ezeken a tanácskozásokon és konzultációkon jelen vannak a hatalommal bíró globális üzleti lobbyk képviselői is, többek között a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC), a Transz-atlanti Kereskedelmi Párbeszéd (TABD) – melynek éves találkozóin összejönnek a legnagyobb nyugati üzleti konglomerátumok vezetői és a politikusok, WTO-tisztviselők –, az Egyesült Államok Nemzetközi Üzleti Tanácsa (USCIB), a davosi világgazdasági fórum, a Nemzetközi Pénzügyi Intézet (ez utóbbi a világ legjelentősebb bankjait és pénzügyi intézményeit tömöríti) és egyéb szervezetek képviselői. Más, félig titkos szervezetek – melyek jelentős szerepet játszanak az új világrendszer kialakításában – is léteznek, például a Trilaterális Bizottság, a Bildebergers és a Külkapcsolatok Tanácsa.

Pénzügyi dereguláció

Az egész folyamat koronája a “tökéletes időzítés”: az USA bankrendszerének deregulációját az amerikai szenátus durván hat héttel a seattle-i millenniumi csúcs előtt fogadta el. Az új törvény a globális pénzügyi hatalom példátlan koncentrációját teszi lehetővé. Hosszas tárgyalások után, melyek október 22-én hajnalban fejeződtek be, “egyetlen tollvonással” visszavontak minden, a Wall Street erős banki konglomerátumait korlátozó rendelkezést. Az amerikai szenátus által megszavazott és Clinton elnök által jóváhagyott törvény értelmében a kereskedelmi bankok, a brókercégek, tőzsdei alapítványok, intézményi befektetők, nyugdíj-alapítványok és biztosítóintézetek szabadon befektethetnek egymás üzleteibe, illetve teljes egészében integrálhatják pénzügyi műveleteiket. E törvény hatályon kívül helyezte az 1933-ban született Glass-Steagall törvényt, Roosevelt elnök “new deal” politikájának legalapvetőbb oszlopát, melyet a korrupció, a pénzügyi manipuláció és a “belterjes kereskedés” megakadályozása érdekében vezettek be; ezek az összefonódások ugyanis az 1929-es Wall Street-i összeomlást követően több mint 5000 bankcsődöt idéztek elő.¹⁰

Más szóval egy tucatnyi pénzügyi szervezet hatékonyan kézben tudja majd tartani az USA teljes pénzügyi szolgáltatási iparát. Nyilván a véletlen műve, hogy ugyanezek a Wall Street-i pénzügyi óriások a legjelentősebb haszonélvezői a pénzügyi szolgáltatások deregulációjának a Szolgáltatási kereskedelemről szóló általános megállapodás (GATS) eredményeképpen, mely a Wall Street urainak “nemzeti elbírálást” biztosít a bankéletben, a brókercégek szolgáltatásaiban, a biztosítási statisztikai szolgáltatásokban stb. A GATS mondhatni tökéletesen “illik” az új amerikai pénzügyi szolgáltatási törvény testére. A pénzügyi óriások világméretekben ellenőrzik a valós gazdaságot, ők a high tech termelés, védelmi ipar, fő olajforrások és bányászati konzorciumok stb. hitelezői és részvényesei. Sőt, mint a közadósságok kölcsönjegyzői, markukban tartják a nemzeti kormányokat és a politikusokat is. Végül pedig most azt követelik, hogy Seattle-ben kereskedelmi reformokat is vezessenek be.

Ráadásul a “néhai” MAI záradékai, melyeknek azt a feladatot szánták, hogy “nemzeti elbánásban” részesítsék a külföldi bankokat és MNC-ket (ami a területi és helyi kormányok széthullásához vezetett), gyakorlatilag szintén “fait accompli”, vagyis kész tények lettek. A pénzügyi óriások ma már teljesen integrálódtak a biztosítási cégekbe. Cserében az utóbbiak áttekintik és ellenőrzésük alatt tartják a multinacionális egészségügyi szervezeteket, melyek aktívan lobbyztak Seattle-ben azért, hogy a GATS értelmében az állami egészségügyet is deregulálják. A jóléti állam intézményei romokban hevernek. A háborút követő hosszú évtizedek minden küzdelmének eredményei semmisülnek meg.

A világszerte tapasztalható pozícióharc, hogy a “pénzügyi manipuláció” segítségével profithoz jussanak, a valóságos mozgatórugója a globális pénzügyi struktúra átformálására irányuló törekvéseknek, melyeknek az új amerikai banktörvény és a seattle-i csúcs szerves részei. Ami a WTO-t illeti, az amerikai törvényhozás azt szorgalmazza, hogy számoljanak fel a pénztőke szabad mozgását akadályozó minden korlátot. A gyakorlatban ez lehetővé teszi a Wall Street-i kulcsfigurák – többek között a Merrill Lynch, a Citigroup, a J. P. Morgan, a Deutsche Bank-Bankers Trust stb. – számára, hogy hegemóniát szerezzenek a globális bankügyekben, és befolyást szerezzenek, vagyis végső soron szétzilálják a pénzügyi rendszert Ázsiában, Latin-Amerikában és Kelet-Európában… s ez a folyamat a millenniumi csúcs eredményeitől függetlenül megy végbe.

A spekulatív kirohanás

Az Egyesült Államokban a spekulációs kereskedelemnek gyakorlatilag világszerte szabad utat biztosít a pénzügyi dereguláció. A tőkemozgások deregulációját követelő millenniumi csúcs pedig nagyobb legitimációs teret nyit a spekulatív kereskedelemnek, vagyis lehetővé teszi, hogy a Wall Street urai kiterjesszék hatalmukat a globális pénzügyi élet terén.

A spekulatív kereskedelem csatornáinak intézményes ellenőrzése garantálja, hogy az Egyesült Államok és az EU pénzügyi óriásai manipulálhassák az árfolyamokat és a tőzsdemozgásokat, és leértékelik a központi bankok szerepét. Végső céljuk az, hogy az egész világon kezükbe vegyék a monetáris politika gyeplőjét, és ellenőrizhessék a pénzügypiacokat. Az 1997-es ázsiai válság során több mint százmilliárd dollártól fosztották meg néhány hónap alatt az ázsiai központi bankokat; hasonló spekulatív akciókat hajtottak végre Oroszországban 1998-ban, illetve 1999-ben Brazíliában. Ezen akciók mögött derivatív és opciós kereskedés – beleértve a nemzeti valuták “rövid eladását” is – állt, mely súlyos adósságválságot és pénzügyi összeomlást okozott. Számos dokumentum igazolja, hogy ezen akciókban az IMF kulcsszerepet játszott: támogatta a nyugati és a japán pénzügyi intézmények spekulatív támadását.

A sors keserű fintora, hogy ezeknek a végzetes spekulatív eszközöknek a használatát formálisan az ázsiai válság előestéjén legitimálták a Szolgáltatási kereskedelemről szóló általános megállapodás (GATS) ötödik jegyzőkönyvében. A fenyegető veszélyeket teljesen figyelmen kívül hagyták, hiszen a GATS tárgyalásai időben egybeestek (1997. október) a tőzsdepiacokon világszerte bekövetkező klímaváltozással.

Háborúk és globalizáció

És hát a háború is része a millenniumi csúcsnak. Vajon milyen sors vár azokra az országokra, amelyek nem hajlandóak deregulálni a kereskedelmet és a külföldi befektetést, és nem akarnak “nemzeti elbírálást” biztosítani a nyugati bankoknak és a MNC-knek? A nyugati katonai-hírszerző apparátus és sokféle hivatala szorosan összekapcsolódik a pénzügyi hatalommal. Az IMF, a Világbank és a WTO – ez tartja szemmel a nemzeti gazdaságok reformját – együttműködik a NATO-val a “békefenntartó” vállalkozásokban, nem is beszélve a konfliktusok utáni újjáépítésről, melyeket a Bretton Woods-intézmények tartanak kézben…

A harmadik évezred hajnalán a háborúk és a “szabad piac” kéz a kézben jár. A háborúhoz nincs szükség a nemzetközi jog által szabályozott, multilaterális befektetési egyezményre (például egy MAI-ra). A háború fizikailag semmisíti meg mindazt, ami még megmaradt a dereguláció, privatizáció és a “szabadpiaci” reformok bevezetése után. A háborúk és a nyugati protektorátusok bevezetése révén nyílt gyarmatosítás folyik, s ez egyértelműen azt jelenti, hogy így biztosítják a “nemzeti bánásmódot” a nyugati bankoknak és az MNC-knek mindenfajta tevékenységük során. A “rakéta-diplomácia” csak korszerűsített utánzata a XIX. századi “torpedó-diplomáciának”, mellyel a “szabad kereskedelem” útját egyengették. 1844-ben (az ópiumháborúk kezdetén) az amerikai Cushing-misszió előre figyelmeztette a kínai császári kormányt, hogy “az amerikai követelések megtagadása hadüzenetként is értelmezhető”.¹¹

A seattle-i csúcs célja a piac hatalmának manipulációjával “békés” eszközökkel – azaz a “láthatatlan kéz” segítségével – újragyarmatosítani jó néhány országot. E módszer hovatovább új típusú hadászattá fejlődött.

Általánosabban fogalmazva: meg kell értenünk, hogy állandóan fennáll a háború veszélye. A háború és a globalizáció egymástól nem választható külön. Az állampolgárok tiltakozása a WTO tevékenysége ellen egybe kell kapcsolódjon azokkal a háborúellenes mozgalmakkal, amelyek fellépnek az ellen, hogy az USA és európai szövetségesei szuverén országokat bombáznak.

Az új világrend ártalmatlanná tétele

A “technikai egyezményből” (az uruguayi csúcs végső határozata) született WTO bebetonozott “legális” jogokat biztosít a bankoknak és a globális testületeknek. Az 1994-es marrakesi egyezmény azokat az eljárási módokat szabályozza – a manipulatív tárgyalási egyezményt is beleértve –, amelyek mára már kiválóan beépültek a nemzetközi törvénykezésbe, ugyanakkor élesen sértik az állampolgárok érdekeit szerte a világon.

Az egyezmény formálisan is jogszerűnek nevezi a “hatalomgyakorlás hármas felosztását” a WTO és testvérszervezetei, az IMF és a Világbank között; e jog alapján kezükbe kerül a fejlődő országok gazdaság- és társadalompolitikájának “globális ellenőrzési” rendszere. Ez azt jelenti, hogy az IMF és a Világbank intézkedési receptjeinek alkalmazása nem az egyes országokkal kötendő ad hoc kölcsön-megállapodásokon múlik (melyek nem “törvényileg kötelező érvényű” dokumentumok). Az IMF halálos “gazdasági gyógyszerének” minden jelentős előírását állandó érvényűvé teszi majd a seattle-i millenniumi csúcstalálkozó. Az egyes országokat ezután már nem csak a külső adósság köti gúzsba, hanem állandó “rabszolgái” lesznek a világ legerősebb üzleti szindikátusai által irányított nemzetközi testületnek. Ezek a WTO-cikkelyek megteremtik annak alapját, hogy az egyes országokat a nemzetközi törvényekkel összhangban “igazgatni” (és a “kedvező” feltételeket kialakítani) lehessen.

A fentiekből következik, hogy nekünk az uruguayi csúcs végső határozatát eredendően “bűnösnek” és “illegálisnak” kell tekintenünk, és ennek megfelelően kell fellépnünk a WTO-val mint “totalitárius” szervezettel szemben. Nem lehet más alternatíva, mint elutasítani a WTO-nak nemzetközi szervezetként való elismerését, és hangsúlyozni a WTO törvénytelenségét. Egyszóval, a folyamatot egészében meg kell állítanunk.

És ez egyben azt jelenti, hogy az állampolgári mozgalmaknak világszerte azt kell követelniük kormányaiktól, hogy késedelem nélkül mondják fel WTO-tagságukat.

A nemzeti törvényhozó testületeknek a törvények nevében fel kell lépniük a tagországok kormányai ellen, mert ezek súlyosan megsértették a honi törvényeket és az egyes országok alkotmányát.

Seattle-ben és szerte a világon az állampolgároknak arra kell törekedniük, hogy hatástalanítsák ezt a gazdasági rendszert, és szétzilálják intézményeit. Nem halogathatjuk küzdelmünket, nem várhatunk “néhány évig” az “elszámolással”, hiszen eközben a világot bekebelezik és tönkreteszik. Azonnal cselekednünk kell. Kétségbe kell vonnunk egy olyan rendszer legitimitását, mely végső soron megsemmisíti az emberi életet.

Kérdőre kell vonnunk a politikusokat és a nemzetközi intézmények bürokratáit, le kell lepleznünk bűnös kapcsolataikat a hatalom pénzügyi érdekeivel, és végül át kell alakítanunk az állami intézményeket, miután kiszabadítottuk őket a pénzügyi hatalom szorításából. Másrészt viszont “demokratizálni” kell a gazdasági rendszert és irányítási struktúráját, felszámolni a tulajdon és az egyes ember óriási vagyonának égbekiáltó koncentrációját, megszüntetni a pénzpiacokat, befagyasztani a spekulatív kereskedelmet, leszámolni a piszkos pénzek tisztára mosóival, az offshore bankokkal, újra elosztani a bevételeket és a gazdagságot, visszaszerezni a közvetlen termelő jogait, újjáépíteni a jóléti államot.

Jegyzetek

¹ Az utóbbiak rendszerint a legfontosabb helyeken telepített orvlövészek. Lásd Paul Richmond “An Assessment of the Police. What to expect during the Seattle Ministerial Conference”, http://forward.to/walkout, 1999. szeptember

² WTO Press Release, Ruggieero Announces Enhanced WTO Plan for Cooperation With NGOs, 17 July, 1998.

³ European Commission Press Release, ’Commission and NGOs hold dialogue on the Millennium Rounnd”, Brussels, 17 November, 1998.

⁴ Ibid.

⁵ Ibid.

⁶ Lásd AFL-CIO, Make the Global Economy Work for Working Families, http://www.wslc.org/wto/index.htm, October 1999.

⁷ Ibid.

⁸ Financial Times, London, 17 November, 1999.

⁹ Idézi a fenti Financial Times.

¹⁰ Lásd Martin McLaughlin: “Clinton Republicans agree to Deregulation of US Banking System”, World Socialist website, 1 November, 1999.

¹¹ Idézi Michel Chossudovsky: Towards Capitalist Restoration, Chinese socialism after Mao, Macmillan, London, 1986, p. 134).

(Fordította: Baráth Katalin)

Az 1990-es évtizedben kitartó politikai küzdelem folyt az államok közötti határok lerombolására, amelyek az árucikkek és a tőke szabad áramlását korlátozhatták volna. A folyamatról azt papolták, hogy ez az elkerülhetetlen globalizáció. Az új hit terjesztésében előbb a Nemzetközi Valutaalap járt élen, majd pedig a WTO…

Az 1990-es évtizedben kitartó politikai küzdelem folyt az államok közötti határok lerombolására, melyek az árucikkek és a tőke szabad áramlását korlátozhatták volna. A folyamatról azt papolták, hogy ez az elkerülhetetlen globalizáció. Ezt az álláspontot főképpen az Egyesült Államok kormánya, a legnagyobb transznacionális korporációk és jó néhány államok közötti szervezet prédikálta. Hogy a prédikáció hatásos legyen, olyan szerkezeti követelményeket kellett az egyes országokkal szemben állítani, amelyek megakadályozták, hogy ezek az országok engedjenek a belső politikai nyomásnak, hogy megpróbálják megvédeni saját vállalkozásaikat vagy állampolgáraikat a szabad áru- és pénzáramlás negatív következményeitől.

Kezdetben az egyes nemzetállamokra gyakorolt hatás legfontosabb eszköze a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt; ez a szervezet azzal a feltétellel nyújtott pénzügyi segítséget az egyes államoknak, hogy azok beleegyeztek a szabad áru- és tőkeáramlásba (illetve abba, hogy a legkülönfélébb belső állami jóléti intézmények működését korlátozzák). Ez a módszer kezdetben hatékony volt, de az ún. ázsiai pénzügyi válság az IMF-re is politikai nyomásként nehezedett rá. Az történt, hogy az IMF segélynyújtási feltételei a válság időszakában csak rontották a helyzetet a legtöbb országban, és ennek azonnali politikai következményei lettek; ezek közül a leglátványosabb Indonéziában mutatkozott meg, ahol a mindaddig megdönthetetlen Szuharto-rezsim lemondásra kényszerült. Ezen események hatására sok konzervatív nyugati erő (a Világbank, Jeffrey Sachs, Henry Kissinger, George Schultz) kétségbe vonta az IMF eszközeinek és alapelveinek politikai bölcsességét. Ennek következménye volt, hogy az IMF a háttérbe húzódott.

A nyomásgyakorlás eszköze most a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) kezébe került. Az Egyesült Államok kormánya és a transznacionális cégek mindent elkövettek, hogy rábírják a WTO-t: olyan egyezményeket kössenek, amelyek az aláíró országokat megfosztják a protekcionizmus lehetőségétől. Először azzal kísérleteztek, hogy lépjen életbe az ún. multilaterális egyezmény a befektetésekről (MAI), mellyel gúzsba tudták volna kötni a külföldi befektetések szerepét korlátozni óhajtó államokat. Az egyezmény elfogadása már a legjobb úton haladt, amikor társadalmi mozgalmak és felzúdulás, illetve néhány európai kormány (különösen Franciaország) meg a Dél néhány országa megálljt mondott a pusztító hatású intézkedés bevezetésének.

Ennek a vereségnek az ellensúlyozásaként remélte Clinton elnök, hogy a WTO-nak sikerül Seattle-ben elfogadtatnia a szabad kereskedelemről szóló új “millenniumi egyezményt”. Seattle-re azért esett a választás, mert itt sok erős multilaterális cég található, élükön Bill Gates-cel, illetve a számítógépes szoftver- ipar szimbolikus jelentősége miatt. Seattle Clintonnak mérföldkövet jelenthetett volna, a szabad kereskedelmi és tőkeáramlás biztosítására irányuló erőfeszítések koronája lehetett volna – egészen pontosan itt születhetett volna meg az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Szervezet (NAFTA) és a Glass-Steagal Törvény hatályon kívül helyezése. Az utóbbi az Egyesült Államok belső pénzügyi kényszer-rendelkezése volt, amelyet 1933-ban, a nagy világválság idején léptettek életbe, hogy a bankok különféle pénzügyi tevékenységeit korlátozzák.

Clinton, az Egyesült Államok megtett minden tőle telhetőt. És egy hét után Seattle-ben be kellett ismerniük, hogy totális vereséget szenvedtek – legalábbis ott és akkor. Kétség sem férhet hozzá, újra kísérletet tesznek majd. De ez jelentős vereség volt. És kérdésessé teszi mindazok – a baloldalon és a jobboldalon egyaránt – sokat hangoztatott álláspontját, akik az Egyesült Államok kormányának jelenlegi megsemmisítő fölényéről zengedeznek. Éppen az ellenkezője igazolódott be. Seattle megmutatta, hogy ha az Egyesült Államok kormánya e döntő nemzetközi gazdasági küzdelembe minden rendelkezésére álló eszközt bevet is, akkor is olyan akadályokba ütközik, amelyek képesek feltartóztatni.

Melyek voltak ezek az akadályok? Hármat említhetünk. Kezdjük a legfontosabbal és egyben a médiaelemzésekben legkevésbé emlegetett akadállyal. Az Egyesült Államok kormányának álláspontját élesen elutasították az Európai Unió országai (ebben nem kis szerepet játszott Nagy-Britannia) és Japán. Mi volt ennek az oka? A válasz annyira kézenfekvő, hogy az ember azon csodálkozik, miért nem erről beszél mindenki. Az Egyesült Államok gazdasági érdekei szöges ellentétben állnak mind az EU, mind Japán érdekeivel. Már az előző harminc évben is ellentétesek voltak, de ez lesz jellemző a következő harminc évre is.

Az elmúlt harminc év a globális gazdasági stagnálás időszaka volt – más szóval a globálisan jellemző nagyarányú munkanélküliség és a pénzügyi spekuláció elsődlegessége mint profittermelő módszer jellemezte –, a három nagyhatalom állandó küzdelmet folytatott, hogy exportálja a másik kettőnek a munkanélküliséget és közben a spekulatív felhalmozás centruma maradjon. Nyugat-Európa virágkora az 1970-es évekre esett, Japáné az 1980-as évekre, az Egyesült Államok viszont az 1990-es években aratott. De a játék folytatódik. És ha netán a világgazdaságnak sikerül kikecmeregnie ebből a válságból, és új fellendülés kezdődik, a három nagyhatalom ismét versengeni kezd azért, hogy a gazdasági terjeszkedés nyerteseinek, a monopóliumoknak helyet adhasson.

Vajon a médiumok miért nem figyeltek fel erre az összefüggésre? A tömegtájékoztatás a gazdasági küzdelmek rovására is a geopolitika problémáira helyezte a hangsúlyt. Rájöttek arra, hogy az EU és Japán folytonosan engedett az Egyesült Államok politikai nyomásának például az öböl-háború, a NATO-expanzió és Koszovó kérdésében. De az már elkerülte a figyelmüket, hogy az utóbbi harminc évben Japán egyetlen jelentős gazdasági ellentét esetén sem engedett (például a Nyugat-Európába irányuló orosz olajvezetékek, illetve az a megszámlálhatatlanul sokféle módszer, amellyel Japán korlátozza az amerikai korporációk és bankok behatolását a japán belső piacra). És ugyancsak nem óhajtották hozzájárulásukat adni Seattle-ben, hogy az európai farmerek kormánysegélyeket kapjanak. Az Egyesült Államok itt kemény falba ütközött. És ha ez nem lett volna elég, akkor ott voltak az utcai tüntetések, amelyek viszont meglehetős figyelmet kaptak a médiától (ha gyakorta nem is éppen pontos tájékoztatást). Cseppet sem meglepő, hogy tömegtiltakozások voltak. Végtére is a szabad tőkeáramlás egyre növekvő mértékben gazdaságilag polarizálta a reáljövedelmeket az egész világon – a gazdag országokat is beleértve. Meglepő talán a tiltakozók indulata és kitartása volt. A szokásos baloldali aktivista csoportokon kívül a tiltakozóknak két jelentős csoportosulása volt: az amerikai szakszervezeti és a középosztálybeli környezetvédő mozgalmak képviselői.

A szakszervezetiek egyszerű követeléssel álltak elő: világszerte hangolják össze a minimális munkafeltételek sorát a szabad tőkeáramlásért cserében. A környezetvédők világszerte összehangolt minimális környezetvédelmi intézkedéseket követeltek a szabad tőkeáramlás fejében. Clinton elnök persze nem tehetett úgy, mintha nem venné észre ezeket a tiltakozókat, hiszen a szakszervezetek és a környezetvédők a 2000-ben lezajló elnökválasztások nélkülözhetetlen demokrata párti támogatói. Clinton tehát úgy döntött, úszik az árral, legalábbis látszólag, és arra szólította fel a WTO-t, hogy nyújtson garanciát az amerikai szakszervezeti és környezetvédő követelések figyelembe vételére. És Clintonnak ez a követelése automatikusan kiváltotta Seattle-ben a Dél delegációinak lázadását.

Végtére is, a mai szélsőségesen polarizált világgazdaságban a világpiacon folyó, késhegyig menő küzdelemben a déli államoknak az az egyetlen fegyverük, hogy bizonyos árucikkeket sokkal olcsóbban tudnak előállítani, mint az északi államok. Ennek pedig az az oka, hogy a déli munkaerő sokkal rosszabbul van megfizetve, és hogy sokkal kevesebbet költenek a környezet megóvására. Ha elveszik tőlük ezeket az előnyös feltételeket, akkor marad-e reményük a fennmaradásra? Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a közeli jövőben nem számíthatnak semmiféle világgazdasági újraelosztásra, és azt is tudják, hogy momentán nincs erejük komoly protekcionista lépések megtételére.

Hát így esett. Clinton és az Egyesült Államok dühödt hármas ellenállásba ütközött – szembefordult velük a többi gazdag ország (az EU és Japán), legfontosabb hazai választói bázisa (a szakszervezetek és a környezetvédők) és a Dél kormányai. Ha csak kettővel kell szembeszegülnie, valószínűleg kitartott volna az Egyesült Államok. De ez a három ellenfél, így együtt túl erősnek bizonyult. Vajon ez az egységes fellépés jelentősen megváltozik-e a következő évtizedben? Aligha valószínű.

(Fordította: Baráth Katalin)