Mai világunk megértése szempontjából sokat jelent, ha megismerjük a frankfurti iskola harmadik nemzedékéhez tartozó nemzetközi tekin­télyű gondolkodó, Claus Offe kapitalizmus felfogását.

Offe felfogásában a késő-kapitalizmus¹ nem minősül a kapitaliz­mustól teljesen különnemű, idegen dolognak. A késő-kapitalizmust mint egy meghatározott fejlődési fokot, az alapstruktúra jelentős szerkezeti változásaként vizsgálja, amely mindazonáltal a legköze­lebbi összefoglaló nem-fogalomra, a kapitalizmusra vonatkozik. Ezen az alapon bírálja Offe a ma működő társadalomtudományokat, külö­nösen az összehasonlító politikatudományt, mint amely nagyon ke­véssé képes arra, hogy a tőke mozgási törvényeire – és az általa meg­határozott társadalmi struktúra mozgására – irányuló marxi alapkér­dést felvethesse. A ma uralkodó társadalomtudományi iskolák Marxot úgy „múlják felül", hogy vagy háttérbe szorítják analitikus kérdésfelte­vését, vagy elkerülik a kapitalizmusfogalom elemzési síkját, vagy pe­dig gondolatilag ezen absztrakciós sík alatt maradnak. Mindezekben az esetekben a kapitalista rendszer identitását eleve önkényes foga­lomkezeléseknek és meghatározásoknak szolgáltatják ki.

Ebből következik, hogy nem lehet megkerülni a szociál-ökonómiai formáció elemzését: a tőke mozgástörvényeire épülő és általa meghatározott társadalmi struktúrára vonatkozó törvényszerűségek és kategóriák feltárását. Offe kiinduló pozíciójának ez az egyik oldala. A másik oldala pedig az – amivel a magam részéről szintén egyetértek -, hogy természetesen a klasszikus kapitalizmus korabeli marxi elem­zésének az egyszerű alkalmazása sem elégséges ahhoz, hogy teore­tikusan tisztázza a mai fejlődési fok valamennyi jelenségének lénye­gét, nem várható el tőle, hogy a ,,késő-kapitalizmus" kategoriális új­donságait tisztázza.

Ezek után ha a kapitalizmust mint az iparilag fejlett mai nyugati társadalmak elemzéséhez szükséges kategóriát vesszük szemügyre, vissza kell mennünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mit tekintsünk voltaképpen kapitalizmusnak, nem-fogalomnak. Milyen jegyek alapján nevezhetők e társadalmak akár ma, akár a múltban, vagy akár Észak-Amerikában, akár Nyugat-Európában vagy Japánban egyaránt kapitalistának? A kapitalizmus változó, fejlődő és egy­idejűleg sokféle formában megjelenő változatai mögött Offe a követ­kező úton ragadja meg a lényegi állandóságot: egyrészt a tőkefelhal­mozási folyamat társadalmi következményei felől, másrészt az ellent­mondás marxi dialektikus fogalma segítségével. A gazdasági növe­kedés fő változója – mutatja ki -, amely a tőkés rendszereket jellemzi, tulajdonképpen csak járulékos kifejezése az egyes termelési egysé­gek, tőkés vállalkozások által elért akkumulációnak. Ez a felhalmozás határozza meg a gazdasági, társadalmi és politikai problémák „feldol­gozásának" potenciálját, lehetőségeit; a további növekedést pedig a már elért akkumulációs szint, bázis határolja be. Ennek a növekedési folyamatnak nem ellenőrzött kísérő jelenségei vannak, amelyek kö­vetkezményeit és önromboló tendenciáit a kapitalizmusfogalomnak közvetett értelemben ábrázolnia kell. E nem szándékolt kísérőjelen­ségek a rendszert az önmagához való folytonos alkalmazkodásra kényszerítik. Ilyen nem szándékolt kísérőjelenségnek kell tekinte­nünk az uralmat, az elnyomást, az elidegenedés és a hiány jelensé­geit, melyek nem szükségszerűen osztályelméletileg írhatóak csak le. Ezeket a jelenségeket a kapitalista rendszer permanens válságaként fogja föl Offe, megkülönböztetendő a valóságos krízisektől, mint ami­lyen a forradalom vagy a gazdasági összeomlás.

A kapitalizmus fogalom tehát nem elemek összességét jelöli (amelyek egy társadalmi rendszerben egy adott időpontban megtalál­hatók, mint például bizonyos jövedelemelosztás vagy technológiai fej­lettségi színvonal, vagy a munkafunkciók megoszlása a népesség kö­rében, esetleg olyan összefüggések számbavétele, mint például az, hogy a politikai elit rekonstrukciója rendre az uralkodó osztályból tör­ténik) – bár bizonyára ezekben is megnyilvánulhatnak és megnyilvá­nulnak a kapitalizmus egyes vonásai. A kapitalizmus fogalomnak a változásban és a változatosságban megmaradó lényegi összetevői ugyanis nem ezek, hanem az a közös működési törvényszerűség, amely minden egyes kapitalizmust átfog, s amit Marx a termelés nö­vekvő társadalmiasodása és a privát elsajátítás ellentmondásának fo­galmával jelölt meg, illetőleg a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondásának dialektikus fogalmával fejezett ki. Arról az ellent­mondásról van tehát szó, hogy a tőkefelhalmozás folyamatában a köl­csönös függőségi viszonyok – nem szándékoltan, de ténylegesen – kiterjednek, másrészt viszont ellentmondás áll fenn egyfelől e folya­mat, másfelől annak tudatos szervezése és tervezése között. A köl­csönös függőségi viszonyok tervezését és szervezését akadályozzák azok a termelési viszonyok, melyek a magántulajdon és a privatizált beruházási stratégiák miatt állnak fenn. Az „unorganisierte Fakticität" (szervezetlen tényszerűség) által előálló társadalmiasulás szembe­kerül a felhalmozási folyamat privát jellegével, és egyenlőtlenségek­hez, aszinkronitásokhoz vezet. A „magántulajdoniság", az adott ter­melési viszonyok következtében bizonyos, főleg a nem piackonform humán szükségleti szférák és egyes életterületek elhanyagolttá, alul­fejletté válnak. A tényszerű társadalmiasulási folyamat és a magántu­lajdoniság ellentmondásának következtében előállnak olyan jelensé­gek, melyek Offe szerint az irracionalitás közös nevezőjére hozhatók, mint a mindenkori válságok. De – szemben Marxnak és Engelsnek azzal a feltételezésével, hogy itt egy rendszeren belüli mozgás rendszeridegen konzekvenciájáról van szó, ahol a rendszeride­gen konzekvenciák szétfeszítik a rendszer kereteit – Offe úgy fogja fel az alapellentmondás szerepét, mint ami a rendszert az önmagához való folyamatos alkalmazkodásra kényszeríti.² Él és működik az alapellentmondás, de feloldódik egy új mozgásformában. A kapitalizmusértelmezés ezen pontján vetődik fel azután a késő-ka­pitalizmus specifikumainak megragadása.

Offe láthatólag arra törekszik, hogy a kapitalizmus fogalom elem­zésekor saját elképzeléseit összhangba hozza a marxi politikai gaz­daságtannal. A döntő eltérést – amelynek elemzése messzire vezet­hetne, és amelyet itt csak jelölni, de kibontani nem tudok – mégis az adhatná meg, ha az általa ellentmondásnak, alapellentmondásnak, esetenként antagonisztikusnak nevezett fejlődésdinamikai törvény­szerűséget összevetnénk Marx egyes írásainak és A tőkének azon el­képzelésével, amely a kapitalizmust nem feltétlenül és nem egysze­rűen ellentmondásként, hanem az ellentmondás egy sajátos lételmé­leti formájaként, antagonizmusként fogta fel. Eszerint Marx valójában nem is adta a kapitalizmusnak mint olyannak a fogalmi meghatározá­sát, hanem a tőkeviszonynak az elméletét tárta fel, amelynek lényege nem a fogalmiság, hanem a kategóriák elméleti építkezése és kölcsö­nös összefüggése.

Azt mondhatnánk most már, hogy a kapitalizmus fogalmon való túllépésnél Offe két teoretikus pillérre támaszkodik, amikor kísérletet tesz a „Spätkapitalismus" megragadására. Egyrészt a frankfurti is­kola azon Horkheimer alapította tradíciójához kapcsolódik, mely sze­rint a késő-kapitalizmus már nem a szabad szerződések rendszerén keresztül reprodukálódó társadalom, hanem olyan, amelyben a politi­kai döntéseknek (Horkheimer nyelvén: a rendszer parancsuralmi jel­legének)³ van alapvető jelentősége, nem pedig a gazdaság belső köz­vetítési folyamatainak, összfolyamatának. A gazdaság saját ellent­mondásai itt ugyanis nem vagy nem elsősorban a gazdaságon belül jelennek meg, hanem átkerülnek a politikum szférájába. Úgy is ki le­het fejezni ezt az állapotot, hogy a késő-kapitalizmusban a politikai rendszer növekvő autonómiára tesz szert, a gazdaság átpoliti­zálódik, és a gazdasági alaphoz képest – az átpolitizálódás miatt – a politikát már nem egyszerűen felépítményi jelenségként kell kezelni, hanem a rendszer működőképességét, túlélését bizto­sító formaként. A másik teoretikus pillér e működőképességet bizto­sító funkciókhoz kapcsolódik és a késő-kapitalizmus rendszerelmé­leti elemzését igényli: annak taglalását, hogy milyen problémákat vet fel strukturálisan ez a szociálökonómiai alakulat, és milyen mechaniz­musokat termel ki a problémák megoldásához. A két elméleti pillér, a politikai gazdaságtani elemzés érvényességi körének a beszűkülése (esetenként tényleges negligálása), illetőleg a rendszerelmélet érvé­nyességi körének a kitágulása és kitágítása együttesen vezetik át Offét ahhoz, hogy a késő-kapitalizmus specifikumait gondolatilag meg­adhassa.⁴ Elemzése értelmében a késő-kapitalizmus a korábbi szaka­szoktól több mindenben eltér. Utalásszerűén: a piacmechanizmus­ban, a monopóliumok, kartellek, oligopóliumok megjelenésében, ab­ban, hogy a műszaki haladást intézményesíteni képes, és abban, hogy a piac működési zavarait az állami intervenciókkal korrigálja. El­hárító mechanizmusok sora befolyásolja az újratermelési folyamat di­namikáját és feltételeit, elsősorban abban az irányban, hogy a gazda­sági válságot nem alap-, hanem következményproblémává alakítja át. Immanens gazdasági válságok helyett a társadalmi élet külön­böző területeire tevődnek át a korábban a gazdaságban fellépő válságjelenségek. Offe a késő-kapitalizmusnak tehát egy válságel­méleti értelmezését nyújtja, s e rendszernek eszerint éppen az a spe­cifikuma, hogy milyen válságelhárító, védekező mechanizmusokat hoz mozgásba.

Ezen elhárító mechanizmusok történelmileg fokozatosan kiala­kuló három kategóriájáról van szó.⁵ Egyrészt olyan mechanizmusok jöttek létre, melyek az egyedi tőkék képességét jelentették a fennma­radásra. Mindenekelőtt az oligopóliumoknak, monopóliumoknak és multinacionális egyesüléseknek az árkonkurenciát mérsékelő, eset­leg kikapcsoló hatásáról, illetőleg az egyes vállalkozásokon belüli me­nedzseri tervezésből eredő önfinanszírozási és profitstabilizálási eljá­rásokról van szó. (Megjegyzendő, hogy a multinacionális jelenségnek az egyedi tőkék síkján való kezelése Offe későkapitalizmus-felfogá­sának egyik gyenge pontja, mert ennek a tőkés világgazdaság elem­zésével kellene kiegészülnie, s ezt nem tette meg.)

Az elhárító mechanizmusok második kategóriáját jelenti a tudo­mányos-műszaki haladás intézményesítése, ami már nem egysze­rűen az egyedi tőkék, hanem az össztőke túlélési képességének a síkján megy végbe. Ez a tudománynak és a technikának mint döntő termelőerőknek, Ml. a kutatásfejlesztésnek az intézményes összekap­csolását jelenti a termelés szervezésével. Az össztőke túlélési képes­sége a tőkeértékesítés tartós profitstabilizálását tette lehetővé a mű­szaki-technikai innováció rendszeres biztosítása útján, a stagnácíók áthidalása révén, illetőleg új beruházásokkal, a keresleti és kínálati ol­dal bővítésével, a szükségletek gazdagításával.

Végül beszélnünk kell az elhárító mechanizmusok harmadik ka­tegóriájáról, ami a tőkés rendszer állami szabályozását jelenti, és lé­nyegében a kapitalizmus – tőkeértékesítés által meghatározott – poli­tikai, gazdasági és társadalmi összstruktúrájának fennmaradását cé­lozza. Ennek a mechanizmusnak a hatásmódja az értékesítési ne­hézségek intervencionista eszközökkel való megszüntetése, mérsék­lése. Politikailag ez az osztálykompromisszum aktív szervezését je­lenti, az államapparátus és a politikai rendszer szelektív teljesítmé­nyeirévén.⁶

Egészében véve ezen elhárító mechanizmusok jelentik a tőkés rendszereken belüli legfontosabb történelmi átalakulásokat, amelye­ket a funkcionális elemzés segítségével lehet megvilágítani. Offe árra is rámutat, hogy az alapstruktúra önromboló tendenciáit kifejező elhá­rító mechanizmusok – bár különböző síkokon fejtik ki hatásukat – mégis összefüggenek egymással. így például a műszaki haladás in­tézményesítése (amely az össztőke síkján érvényesül) nem mehetett volna végbe az állam katalizátori segédlete nélkül (amely viszont az összstruktúra síkján értelmezhető), hiszen a fejlődést egyebek között a fegyverkezési kiadások és háborús technikák kifejlesztési formái tették lehetővé. Mindezt Offe egy sematikus vázlat, táblázat révén is összefoglalja, amelynek természetesen csak a problémát szemléltető ereje van (lásd alább).⁷ A logikai-analitikai sorrendnek – me­lyet a megkülönböztető jegy és a legközelebbi nem-fogalom viszo­nyaként mutattunk be – az említett mechanizmusok történelmi fellé­pése csak nagyon durván felel meg. Offe nem tartott igényt arra, hogy az elhárító vagy kompenzációs mechanizmusok kialakulását történe­tiségükben is megragadja.

A késő-kapitalizmus intézményi újításai tehát az alapellentmon­dás közvetlen következményei, mind funkcionális minőségüket, mind azon történelmi helyzetet illetően, amelyben országonként eltérő idő­pontokban felmerültek. Egyetlen más társadalomtudományi interpre­táció sem képes hasonló sikerrel feltárni ezen intézményi változáso­kat. A liberális társadalomtudományok javaslatai – melyekből jel­lemző módon igen kevés van – nem is foglalkoznak az elhárító me­chanizmusok Offénél érintett kategóriáival. A társadalomtudományi kutatás szempontjából az itt ismertetett elképzelés leszámol a korai összeomlási elméletekkel, amelyek a gazdasági válság önpusztító erőinek az extrapolációján alapultak, és így kérdeztek rá a rendszer határaira. (Tegyük hozzá, hogy ezt az elképzelést főként a II. Interna­cionálé ökonomista teoretikusai vallották.) Ma viszont az adekvát kér­désfeltevés – vallja Offe -, hogy a késő-kapitalizmus milyen lehetősé­gekkel rendelkezik öntagadó tendenciájának leállításában, látenssé tevésében. Ez esetben a késő jelző nem egy mágikus előtag hozzá­adásával kívánja új időkeretek közé helyezni a kapitalizmus törté­nelmi létét, hanem a közös működési törvényszerűségek elemzésé­vel mutat rá a rendszer alkalmazkodó-önújjászervező jellegére, mely működési törvények akkor is érvényben maradhatnak, ha nem a meg­haladást, hanem az önátalakítást váltották ki. Offe szerint a késő-ka­pitalista rendszer stabilizáló és labilizáló összetevőit ez ideig sem a marxista, sem a polgári társadalomtudományok nem voltak képesek megfelelően súlyozni. A mai kapitalizmus elemzésében nem elégsé­ges a gazdasági válság és az osztálykonfliktus analízise. Ennek az analízisnek ki kell terjednie az önkorrekciós mechanizmusok hatásle­hetőségeinek figyelembevételére, azaz a tervszerűségi és technokratikus szabályozótechnikák elemzésére, a jóléti állami szociális gon­doskodás határainak, az osztálykompromisszum pluralisztikus és/vagy korporatív szervezetének, az intenzív fegyverkezésre irá­nyuló technológiapolitikának valamint a multinacionális és bürokra­tikus érdekcsoportok alakjában fellépő alkalmazkodó önátalakításának az elemzésére.⁸

A fent jelzettek közül Offe – következetes gondolkodó lévén – több probléma megoldásának is nekifogott. Ezek közül a késő-kapita­lizmus működésének megértése szempontjából különösen az osz­tálykompromisszum pluralisztikus és/vagy korporatív intézményi összetevőinek elemzése jelentős. „A versengő pártok demokráciája és a keynesi jóléti állam: a stabilizálás és a felbomlás tényezői" című összefoglaló tanulmányában igényes elemzéseket találunk.⁹ Termé­keny kérdésfeltevése: mennyiben fér össze egymással a kapitalista magángazdaság és a politikai rendszerben a tömeges részvételt biz­tosító versengő pártdemokrácia. A kérdésfeltevés a klasszikus libe­ralizmusig és a klasszikus marxizmusig vezethető vissza. J. S. Millnél, A. de Tocqueville-nél és Marxnál ugyanis minden érvelésben eltérés ellenére közös mozzanat, az elemzés végső eredménye az, hogy a kapitalizmus és az általános és egyenlő választójogra épülő demokrá­cia összeegyeztethetetlen egymással. Marx azt várta (a francia de­mokratikus alkotmányfejlődést elemezve), hogy a demokrácia győze­lemre segítheti a proletariátust, megkérdőjelezve a polgári osztály­uralmat.¹⁰ A klasszikus liberálisok meggyőződése szerint a szabadság és függetlenség a társadalmi fejlődés legértékesebb vívmánya, ame­lyet minden körülmények között meg kell védeni a tömegtársadalom egyenlősítő fenyegetésével és a demokratikus tömegpolitikával szemben, amely szükségszerűen a nincstelenek és műveletlen több­ség zsarnokságához és „osztályuralmához" vezet.

A fasiszta rezsimek feltűnése a kapitalizmus történetében rávilá­gít arra, hogy milyen feszültségek lehetségesek a két intézményrend­szer között, valószínűsítve a fentebbi összeférhetetlenségi álláspon­tot. Az a tény viszont, hogy a legfejlettebb tőkés országokban a XX. század második felében létrejött az összhang a két tényező között, cáfolja az összeférhetetlenséget. Az általános választójogra épülő versengő pártrendszerek és az ellenzéki jelenség intézményesítésén nyugvó demokrácia mégis összeegyeztethetőnek bizonyul napjaink fejlett tőkés gazdaságaival.

Offe számára ebből következően éppen az vált eredeti kutatási kérdéssé, hogy a társadalmi szerveződés kétféle elvének együttélé­sét milyen intézmények és mechanizmusok milyen mértékben segítik elő, illetőleg milyen korlátai vannak a kettő összeférhetőségének. A kapitalista piacgazdaság és a polgári demokrácia összeegyeztethe­tőségét csak akkor érdemes elemezni, ha elismerjük, hogy léteznek bizonyos feszültségek közöttük. Például Lenin és a leninista hagyo­mány, hasonlóan az 50-es, 60-as években elterjedt elitista-pluralista demokráciaelméletekhez, tagadja a feszültség létét, úgy véli, hogy a kettő összefér: a tőke uralma és a polgári demokratikus formák közötti stabil harmónia azáltal valósul meg, hogy a tömegeket félrevezetik. A demokrácia ily módon a tömegek becsapásának eszköze. (Leninnél az 1905 és 1917 közötti orosz alkotmányos gyakorlat tapasztalata megalapozhatott egy ilyen következtetést, de ennek filozófiai síkra emelése, túláltalánosítása éppen az alapprobléma vizsgálatának el­vetését jelenti, ti. hogy nem evidens, meg kell magyarázni, mikor, mi­lyen feltételek mellett lehetséges vagy lehetetlen ez, és miért nem automatikus az összeférhetőség). Az elitista-pluralista elképzelés számára viszont attól evidens az összeférhetőség, hogy eltünteti a termelési módot, a gazdasági források elosztását, azaz függetleníti az osztályviszonyokat a demokratikusan kialakított politikai hatalomtól. A demokratikus formák és eljárásmódok teljes függőségét az osztály­hatalomtól (ami a lenini álláspont summázata Offe szerint) ebben a paradigmában a teljes függetlenségre cserélik fel -, így adódik szá­mukra az összeférhetőség magától értetődősége.

Az elmélettörténetből kibontott eredeti kérdésre – melyet tehát persze Kautsky „Az út a hatalornhoz"-a, és a II. Internacionálé így nem vethetett fel – a keynesi jóléti államnak és a demokrácia speciális verziójának fokozatos történelmi kibontakozása ad magyarázatot. A kapitalista növekedés dinamikus korszakában (kb. 1946-1973) a jóléti állam újraelosztási keretei között a szociális konfliktusokat mér­sékelni lehetett. A bérmunka-tőke ellentmondásra épülő alapszerke­zet nem kívánatos következményeit, mind a tőkeértékesülés, mind a munkaerő reprodukciójához szükséges értékcikktömeg szempontjá­ból kezelni lehetett az újraelosztó, kompenzációs mechanizmusokkal. Offe felteszi a kérdést: melyek azok a bővített újratermelés keretei kö­zött létrejövő politikai magatartásformák a keynesi jóléti államban (a továbbiakban: KJÁ), amelyek a makrogazdasági egyensúlyt, az összkereslet és összkínálat gazdaságpolitikai összehangolását, a növekedés állami eszközökkel történő elősegítését, a munkanélküli­ség visszaszorítását célozták meg, s egy hosszabb korszakon (economic boom) keresztül politikailag intézményesítették az osztály-kompromisszumot? Foglaljuk össze az érvelés fő vonalát:

Ám a stabilitás tényezői rögtön háttérbe szorultak, mihelyst a gazdasági környezet radikálisan megváltozott a 70-es évek derekától. A KJÁ-nak olyan nemkívánatos hatásai léptek fel, amelyeket nem­csak hogy nem lehetett gyógyítani ezekkel az eszközökkel, hanem amelyek egyenesen saját lényegéből következtek:

a)     A válság (részleges) eltüntetésével felfüggesztette az „alkotó rombolás" (creative destruction) pozitív funkcióját a tőkés gazda­ságban.

b)     Az állami támogatások kiterjedt rendszerével aláásta a vállal­kozói beruházásokat és a munka ösztönzését. Ez váltotta ki a kínálati gazdaságtan előtérbe kerülését a keresletösztönző keynesista megoldással szemben.

Az „a" és „b" tényezőt széles körben elismerik; a liberális-kon­zervatív, monetarista orientációjú szerzők pedig a felbomlás további fontos tényezőjeként említik azt is, hogy a KJÁ-ban a társadalompoli­tikai követelések „stop-szabály" nélkül maradnak, kivonják magukat a tőkéspiaci rendszer hatása alól.

Hogy a stabilitás és a felbomlás tényezői közötti harcban milyen történeti mértéket állíthatunk fel, azaz, hogy csak múltja, vagy pedig jövője is van-e a KJÁ-nak, ez nagy vitatéma a nemzetközi irodalom­ban. Offe nem tekinti a demokratikus kapitalizmus életképes, hosszú távú formájának a KJÁ-t. Nem, mert saját sikerei áldozatát látja ben­ne, amely csak addig teljesíthetett, ameddig a gazdasági cselekvőket váratlanul érte a hatása. Miután az állami támogatások beépültek a gazdasági cselekvők racionális kalkulációjába, egyrészt lerontják piaci alkalmazkodóképességüket, másrészt olyan mértékben növelik meg azokat a feladatokat, elvárásokat, amelyekre az államnak vála­szolnia kell, hogy több problémát okoznak, mint amennyit képesek megoldani.

Végeredményben, amikor a növekvő gazdaság átalakul recessziós pályára kerülő gazdasággá és „zéró összegű" társadalommá, a konfliktusok feloldására hivatott politikai-adminisztrativ rendszer üzemmódjában változás áll (állt) be. A kapitalizmus stabilizálódása a versengő pártok demokráciáján, illetőleg a funkcionális képviseletet megvalósító korporatív intézményi megoldásokon keresztül újra nyo­más, feszültség alá kerül. A szervezett kapitalizmus tendenciáját ki­kezdi a szervezetlenség ellentendenciája. Az osztályok közötti egyez­tetés politikai és gazdasági változatai, amelyek különösen a második világháború óta nyújtottak segítséget a kapitalizmus és a demokrácia kölcsönös összeférhetőségének megteremtésében, láthatóan bom­lani kezdenek. „Azt jelenti ez, hogy visszatérünk abba a helyzetbe, amely alátámasztja Marx és Mill egymáshoz közelítő álláspontját a politikai tömegrészvétel és a gazdasági szabadság antagonizmusával kapcsolatban? Igen és nem"¹¹ – válaszolja Offe. Igen annyiban, hogy számíthatunk arra, hogy a konfliktusfeloldás intézményesített mechanizmusainak hatókőrén túl is megjelennek politikai feszültsé­gek. (Jelezzünk ilyeneket: vadsztrájkok, gyár- és lakásfoglaló moz­galmak, állampolgári engedetlenségi akciók, adófizetők lázadása, de az alternatív életformák és politikai képződmények is tipikusan ilyen reakciók a kései kapitalizmusban). Ugyanakkor nem, mert a „korai" és a „kései" kapitalizmus struktúrája között felállítható párhuzamok­nak szigorú határai vannak: a jelenkori pluralista szituáció alapvetően különbözik a kétpólusú osztálykonfliktus helyzetétől. Utóbbi két erő­sen szervezett kollektív cselekvőt feltételez a munkaerőpiac eladói és vevői pozíciójában, ma viszont a munkaerőpiac töredezett, megosz­tott. Mindenesetre a versengő pártdemokrácia és a keynesi jóléti ál­lam összeférhetetlenségét biztosító történelmi feltételeknek a meg­bomlása olyan gazdasági és politikai változásokkal járhat, melyek az előző periódusban elképzelhetetlenek voltak.

Egészében azt mondhatom, hogy jelentős korrekciók, finomítá­sok és változtatások szükségességének ellenére Offe hozzásegít a mai kapitalizmus adekvát értelmezési keretének felvázolásához. Munkáinak értő bírálója, Tim Guldimann mutatott rá arra, hogy Offe el­mélete differenciáltan képes elemezni a válságmegjelenés különböző funkcionális és okozati síkjait; ezzel szemben az átfogó társadalom­elemzés igényének nem felel meg, mert a termelés szférájába helye­zett alapellentmondást ilyenként nem elemzi, alábecsülve a gazda­sági rendszeren belüli konfliktusokat, válságokat. így nem is írhatja le, csak feltételezheti, hogyan közvetítődnek az immanens ökonómiai problémák a politikai-adminisztratív rendszerben.¹²

A továbbiakban ezt a nézőpontot az „összeférhetőség" kérdé­sére kell konkretizálnunk. Ha a növekedés vége, a stagnálás elgyengítheti-lehetetleníti a polgári demokrácia és a jóléti állam együttmű­ködését, akkor felmerül: nem kellene-e mélyebben elemezni a gazda­sági válság jelenségét, hiszen az már nemcsak kreatív pusztulásként, megújulásként (vagy ezek hiányaként) hat, hanem a politikai beren­dezkedés elveit, intézményeit is megváltoztatja. Ennyiben a késő-ka­pitalizmus fenti elemzése féloldalas, mert a politikai ökonómiai elem­zés feladatát nem veheti át módszertanilag egyenértékűen a funk­cionális elemzés. Szükséges tehát a funkcionális elemzés eszközei­nek a késő-kapitalizmusra való alkalmazása, de önmagában nem elégséges, mert nem előzte meg a gazdasági szféra gazdasági elem­zése. Tekintetbe véve Offe későbbi munkáját, és tovább finomítva a kritikai megjegyzéseket, az Arbeitgesellschaft (1984) ismereté­ben¹³ azt mondhatjuk, hogy míg a tőkés növekedést a munkaerő rep­rodukciója és a feldarabolódott munkaerőpiac alakulása szempontjá­ból behatóan elemezte, a tőkefelhalmozás és az értéktöbbletráta ala­kulása szempontjából elmulasztotta ezt megtenni. Pedig maga ütkö­zött bele a növekedés-felhalmozás problémába, mint a politikai rend­szer működésének belső feltételébe, s aligha védhető az az álláspont­ja, mely szerint nincsenek meggyőző válaszok a profitráta alakulásá­ra nézve.¹⁴

A tőke értékösszetételének alakulását figyelembe véve szerin­tünk felbontható, tovább elemezhető lenne a játékelméletből átvett plasztikus – mégis fontos összefüggésekben félrevivő – magyarázó séma, amit a plusz, illetőleg a nulla összegű játszma szembeállítása jelent Offénál. Társadalomelméletileg ugyanis a játékelméleti analó­gia hamisan egyszerűsíti le a történelmi-társadalmi valóságot. Szem­ben a játékokkal, itt nincs mindenre kiterjedő előzetes megállapodás (konszenzus) a cselekvési szabályokat illetően. Továbbá a játék lé­nyege, izgalma, szépsége és igazságossága abból fakad, hogy egyenlő feltételek, szabályok között egyenlő felek játszanak. Azokat az osztály-, réteg- és csoportstruktúrákat viszont, melyeket a munka­erőpiac, tőkepiac stb. elsődleges elosztási mechanizmusa hoz létre, nem jellemzi ilyenfajta egyenlőség. Közgazdaságilag pedig a gazda­sági szféra ökonómiai elemzéséhez, benne a profitráta-tendencia tör­vényeinek vizsgálatához, s közelebbről a fejlett tőkés országok életle­hetőségeinek megértéséhez éppúgy hozzátartozik az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rendből következő pótlólagos erőforrá­sok kimutatása, mint a belső oldal, a nemzetgazdaság működésének feltárása. A külső itt ugyanis belsővé válik. A jóléti állam statisztikai jel­lemzése bizonyítja – ha a legfejlettebb 24 tőkés ország (OECD) átla­gát nézzük -, hogy 1960 és 1982 között az összes állami kiadás a bruttó belföldi termék 30%-áról annak 41,5%-ára emelkedett, majd ettől kezdve nem nőtt, hanem enyhén csökkent 40%-ra.¹⁵ Ami azt je­lenti, hogy elég magas szinten stabilizálódott az állami újraelosztás, a liberális-konzervatív világértelmezés uralkodó szólamai ellenére. A mértékeket illetően történt bizonyos korrekció a jóléti állam tevé­kenységében, de a statisztikai tények fényében a beavatkozásnak azok az okai, amelyeket korábbi táblázatában Offe is összefoglalt, ma is fennállnak. Az alapokat tehát nem keverhetjük össze a mértékek­kel. Ezért ha Offétól eltérő megoldást keresünk a jelenségek magya­rázatára, akkor nagyon meggyőző Bhaduri indiai közgazdász különb­ségtevése a szociáldemokrata bérnövekedési modell és a profit (vagy export) vezette gazdasági növekedés között. Az utóbbi is lehet keynesiánus, csak éppen nem az irányzat keletkezésekor betöltött, szerin­tünk is a kapitalizmust ténylegesen is demokratizáló funkciója értel­mében. Ahogy egy magyar kutató találóan írja: „A különbség a keynesizmus korábbi formájához képest a költségvetési kiadások irá­nyának megváltozásában van: a szociálpolitikai ágakból a hadiiparba áramlanak a kiadások. A keynesizmus nagyjai közül Michail Kalecki és Joan Robinson megjövendölte a keynesizmus e lehetsé­ges fordulatát. Azt ugyanis, hogy a deficit finanszírozásán keresztüli konjunktúraszabályozást, és ezzel a klasszikus típusú válságok elke­rülésére hozott keynesiánus receptet nemcsak a jóléti állam megala­pozására, azaz demokratikus célok érdekében lehet felhasználni, ha­nem egy konzervatív-antiszociális gazdaságpolitika érdekében is. E formát Joan Robinson elfajzott keynesizmusnak nevezte."¹⁶

Széles körben terjedő, viszont komoly elméleti megalapozottság­gal nem rendelkező álláspontokkal szemben Offe helyesen mutat rá arra, hogy a kapitalizmus önmeghaladása – a termelés minden társadalmasodási tendenciája és az elosztási viszonyokba való jóléti állami beavatkozás, kompenzációs mechanizmusok elle­nére – mind ez ideig nem következett be. A modern kapitalizmus a politikai demokratizálással civilizálódott, de innen a gazdasági de­mokrácia irányába történő elmozdulási kísérletek, kezdve a 20-as évek Németországától napjaink svédországi munkásalapjaiig, bár je­lentősek, nem hoztak áttörést. Sehol sem jutottak addig a pontig, hogy döntően módosították volna a beruházások nagyságával, fajtájával stb. kapcsolatos alapvető allokációs döntések pri­vát jellegét, s hogy ezek hatékony demokratikus ellenőrzés tár­gyaivá váltak volna.

Offe kísérlete kapcsán is erőteljesen aláhúzandó, hogy napja­inkra már aligha áll meg Althusser 1967-es álláspontja, mely szerint a tőkés termelési mód gazdasági szintjét ismerjük, de nem rendelke­zünk politikai és ideológiai szintjének elgondolásához szükséges marxista elmélettel.¹⁷ Offe mellett például Poulantzas, és nem ke­vésbé a politikai marxizmus legjobb angol képviselői (B. Jessop, R. Miliband, A. Gilbert stb.) sokat tettek azért, hogy feltárják a tőkés ter­melési mód mai fejlettségi szintjének megfelelő politikai struktúrákat és legitimációs mechanizmusokat.¹⁸ Munkásságuk rendszerezésre érett alkotó szintézisével végleg túlkerülhetünk az Althusser által megfogalmazott állapoton.

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 C. Offe: Spätkapitalismus -Versuch Einer Begriffsbestimmung (1971) In: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Aufsätze zur Politischen Soziologie. Suhrkamp 1977.

A „késő-kapitalizmus" kategória több szempontból sem szerencsés. Először is germanizmus, másodszor pedig félreérthető: a cikkben is­mertetett gondolatrendszerben s általában a frankfurti iskola termi­nológiájában nem a kapitalizmus utolsó fázisát jelenti, hanem pusztán a korai kapitalizmus ellentétét („nem-korai"). A kategória az alábbi­akban ezzel a megszorítással értendő, használatát viszont a hű ismerte­tés igénye indokolja.

2 C. Offe: Tauschverhältnis und politische Steuerung. Zur Aktualität des Legitimationsproblems (1972) in: Strukturprobleme . . . pp 27-29.

3 Horkheimer: Traditionelle und Kritische Theorie. Zeitschrift für Sozialforschung, Paris (1937).

4 Azt, hogy a késő-kapitalizmus társadalmának elemzésében Offe szerint miért kell felválta­nia a marxi (és/vagy weberi) osztályelméletet a horizontális diszparitások integrációelméleti elemzésével, bemutattuk „Szervezettkapitalizmus-, késő-kapitalizmus-elméletek" (Tájékoz­tató 1989/1.266. oldaltól) című tanulmányunkban; illetőleg lásd Offe nemzetközileg nagy ha­tású tanulmányát: Politische Herrschaft und Klassenstrukturen, Zur Analyse spätkapitalistischer Gesellschaftssysteme in: Kress, G. – Senghass, D.: Politikwissenschaft, Frankfurt, 1972.

5 C. Offe (1971) 21.oldaltól.

6 C. Offe (1971) mellett lásd még ehhez: Klassenherrschaft und politisches System. Die Se-

lektivität politischer Instutionen In: Strukturprobleme …

7 C. Offe (1971) p. 22. (táblázat).

8 C. Offe (1971) p. 25.

9 Political Science 15/1983. pp 225-246.

10 Pontosítanunk szükséges Offe ábrázolásán. Csak a III. napóleoni „parasztállamcsíny" (1851) előtti marxi álláspontra nézve igaz az, amit Offe általános pozícióként tüntet fel.

11 Offe, Id.mű: p.246.

12 Tim Guldimann: Die Grenzen des Wohlfahrtsstaates. Verlag C. H. Beck, München, 1976. pp 83-89.

13 C. Offe: Arbeitgesellschaft. Strukturprobleme und Zukunftsperspektiven. Campus Verlag, Frankfurt/New York, 1984.

14 C. Offe: „Unregierbarkeit". Zur Renaissance konzervativer Krisentheorien. In: Habermas: Stichworte zur „Geistigen Situation der Zeit" I., Frankfurt, 1979.

15 „Economies en transition. L'adjustement dans les pays de l'OECD". Az OECD-titkárság át­fogó tanulmányát ismerteti: Neue Zürcher Zeitung, 1989,07.11.

16 Szegő Andrea: Világgazdasági függés, eladósodás, válság. In: Eszmélet 1989/1. p, 99.

17 Althusser: Marx – az eszmélet forradalma. Kossuth, 1968. p. 195. és Bihari Mihály: A politi­katudomány helyzete, in: Válság és reform. MPT Évkönyv 1987, p. 213.

18 Lásd például A politikai marxizmus az angolszász világban (Kossuth, 1988. szerk. Ágh A.) cimű válogatást.

A stockholmi szerző alább olvasható írása egy jellegzetesen jóléti tár­sadalom, egy fejlett tőkés szociális piacgazdaság körülményei között született. Ez a kapitalizmus a magyar gazdaság számára jelenleg adott lehetőségek fölött áll, sokak számára ez testesíti meg azt a „szocializ­must", amely felé haladnunk kell. Az írásból azonban az mindenkép­pen kiderül, hogy a kapitalizmus szociális korlátozása nem szünteti meg alapsajátosságainak érvényesülését, amelyek változatlanul kor­látként jelentkeznek a benne élők számára.

(Ogonyok)

E cikk célja, hogy bemutasson három, a szocializmus mellett szóló klasszikus érvet. Ezen érvek közös eredete az 1789-es francia forradalom jól ismert jelszavában van: „Szabadság, egyenlőség, testvériség".

Cikkem első pontja a társadalmi egyenlőséggel foglalko­zik. Felsorolom érveimet, hogy bemutassam: a társadalmi jó­lét lényegbevágó feltétele a javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzájutás egyenlő jogosultsága valamint a társadalmi hierarchia megszüntetése.

A második pontban a munkanap lesz a középpontban. A munkanap lerövidítése döntő fontosságú, ha meg akarunk szabadulni a kizsákmányolástól, mely alapvetően – a marxi definíció szerint – a munkás idejének kisajátítása. [ E pont kifejtésére az itt olvasható cikkben igen kevéssé kerül sor. – A szerk.]

A harmadik téma, mely a testvériséggel foglalkozik, bi­zonytalanabb és nincs részletesen kifejtve. Ez azt fogja taglal­ni, hogy az információs társadalomban a piac összeomlása gyakori, és a tervezés lehetetlen, illetve elnyomó jellegű. Az együttműködés és a jól tájékoztatott népesség kombinációja döntő fontosságú, mert a probléma nem abban áll, hogy kevés az információ, hanem abban, hogy nehéz szelektálni őket.

Véleményem szerint nem helyénvaló a fejlett ipari orszá­gokban növekvő jólétről beszélni, mert a világ egy ökológiai katasztrófa kockázatával néz szembe, és egyre szorítóbb a természeti kincsek kimeríthetőségének ténye. Meg vagyok győződve arról, hogy a gazdag országoknak csökkenteniük kell a természeti kincsek fogyasztását és ez a csökkentés ko­moly problémákat fog okozni.

A demokratikus és oligarchikus jóléti társadalom

A háború utáni gazdasági fellendülés tetőpontján csak né­hány közgazdász törte a fejét a gazdasági fejlődés korlátozá­sán. Figyelemre méltó kivétel volt Roy Harrod, a keynesi nö­vekedési elmélet egyik megalapítója. Egy rövid cikkében,¹ melyre akkoriban nem figyeltek fel, különbséget tett a jóléti és az oligarchikus jóléti társadalom közt. A demokratikus jóléti társadalom szolgáltatásokra és árukra épül, melyek terme­lése úgy nő, ahogy a társadalomban a termelékenység növek­szik. Mivel az áruk és szolgáltatások termelése a termelé­kenységgel együtt növekszik, elosztásuk a termelékenység növekedése mellett demokratikus lehet. Másrészt vannak ja­vak, melyek elosztása szükségképpen egyenlőtlen. Ezen ja­vak összessége azonban nem nő együtt a termelékenység­gel. Erre példa a luxuscikkek esete, melyek használati értéke ritkaságuk függvénye, mint pl. régiségek, híres művészek festményei, gyémántok és így tovább. De ugyanilyen jó példa a személyes szolgáltatások igénybevétele. Azt is megfigyelte, hogy a szolgáltatások elosztását bizonyos fokú megkötések jellemzik. Például nem lehet mindenkinek saját személyes szolgálója. Ez maximum a népesség felének kiváltsága lehet, ami annak a ténynek tudható be, hogy ha valaki szolgálót tart, másoknak szolgálóknak kell lenniük.

Tegyük félre egy pillanatra a luxuscikkek esetét és vizs­gáljuk meg, hogyan lehet demokratikusan szétosztani a szol­gáltatásokat. Itt két probléma merül fel. Az első azzal áll kap­csolatban, hogy különbség van az áruk fogyasztása és a szol­gáltatások fogyasztása között. Egy áru fogyasztása egy adott időpontban lehetetlenné teszi, hogy másvalaki ugyanazt az árut ugyanabban az időpontban fogyaszthassa. Ugyanakkor az áru fogyasztásához nem kell közreműködnie senkinek sem. Ez viszont nem igaz a szolgáltatások fogyasztására. A szolgáltatásokhoz szükséges legalább egy másik személy közreműködése.

A másik probléma mennyiségi jellegű és a szolgáltatások termelékenységének növekedésével áll kapcsolatban. Általá­nos feltevés az, hogy a termelékenység lassan vagy egyálta­lán nem nő a szolgáltatások területén. Ezt úgy lehet alátá­masztani, hogy a szolgáltatások fogyasztása nem más, mint a szolgáltatást nyújtó személyek munkaidejének fogyasztása, ezért a munkaidő lerövidítése gyakran csökkenti a szolgálta­tások hasznosíthatóságát. Ebben az esetben lehetetlen nö­velni a munka hatékonyságát. Mások abban a tényben talál­nak magyarázatot, hogy a legtöbb szolgáltatás nem produktív hanem improduktív célokat szolgál. A szolgáltatásokat nyújtó szervezetek nagyobb méretűek, a jellegükből fakadó bizony­talanság miatt. Erre példa a tűzoltóság. A tűzoltóság nagysá­gát nem lehet úgy megállapítani, hogy az csak az éppen most pusztító tüzeket fékezze meg. Mindenképpen tartalékkapaci­tással kell rendelkeznünk, mivel nem tudjuk mikor és hol fog tűz kitörni.

Ha a szolgáltatások termelékenysége nem növekszik, ennek az az eredménye, hogy a gazdaság általános termelé­kenységnövekedésével a szolgáltatások egyre drágábbak lesznek. Ez a következőképpen indokolható meg. A termelé­kenységgel együtt a jövedelmek is nőnek, és ha a jövedelmek általában nőnek, a szolgáltatási szektorban is növekedniük kell. Ellenkező esetben a jövedelemkülönbség nőne, és túl ke­vesen vállalnak állást a szolgáltatóiparban. E folyamat ered­ménye, hogy egyre több erőforrás kerül a szolgáltatóiparba, ahogy a gazdaság növekszik. Ez – a posztindusztriális társa­dalommal foglalkozó legtöbb szerző szerint – azzal jellemez­hető, hogy a szolgáltatásokban foglalkoztatottak száma nö­vekszik, míg az ipari és agrár szektorban csökken. Ám ahogy a szolgáltatások iránti igény nő, úgy lesznek azok egyre nehe­zebben elérhetők. Egy kapitalista gazdaságban – ahol a szolgáltatásokat piaci alapon osztják szét – a jövedelmek elosztása egyre egyenlőtlenebbé válik. Ez a posztindusztrialisták közös „forgatókönyve". Egy olyan magasabb fejlett­ségű társadalom felé haladunk, melyben a jó és rossz jövedel­mek közti különbségek hangsúlyozottabbá válnak.

A társadalmi innovációk és a szolgáltatások áruvá válása

Ezeket a gondolatokat J. Gershuny és I. Miles vizsgálta néhány évvel ezelőtt.² Demonstrálták azt, amit már számos más kutató is megfigyelt: a háború utáni időszakban számos területen az árukat szolgáltatások váltották ki. Ennek kiinduló­pontja az a tény, hogy az emberek azt szeretnék, hogy kielé­gítsék a szolgáltatások iránti igényeiket. A szolgáltatások egész hierarchiája áll fenn, és ezek közül megvásárolhatók az alapvetőek, mint az élelmiszer és lakás, valamint az exkluzí­vabbak, mint a szórakozás, képzés és iskola vagy a kultúra. Ezeket a szolgáltatásokat különböző módon lehet nyújtani, te­hát különböző szolgáltatási módokat különböztetünk meg. Igen jól el tudjuk határolni a tradicionális illetve innovatív mó­dot. Az előbbi munkaerőigényes, és gyakran maga után vonja a közvetlen kapcsolatot azokkal a személyekkel, akiket azért fizetnek, hogy a vásárló nevében valamely tevékenységet el­végezzen. A tőkeigény nem magas és az eszközök gyakran hosszú életűek. Ezzel szemben definiálhatunk egy innovatív szolgáltatási módot; ez a mód teljesen más költségstruktúrá­val rendelkezik. A járulékos költségek az állandó költségek­hez képest sokkal alacsonyabbak. Ennek a módnak meglehe­tősen magasak a tőkeköltségei, de a munkaerő költsége nem szignifikáns, mert megkívánja a saját munkaerő használatát-melyért nem kell fizetni – vagy az informális munkaerőt.

„A munkabér összköltségének csökkenése három folya­matnak tudható be: a gépesítés, mely csökkenti a fizikai munka részarányát; a technológiai automatizálás, mely egy­szerűsíti a szolgáltatás feladatát és végül a szolgáltatások­ban dolgozók tudásának és képességeinek megtestesülése (szoftver). Ez utóbbit a második folyamat általánosabb megfo­galmazásának is tekinthetjük."

Ma a háború utáni időszakot úgy tekinthetjük, mint a szol­gáltatások tradicionális módjának átmenetét az innovatív módba, amely által csökkent a szolgáltatások fogyasztása és meggyorsult a szolgáltatásoknak áruval való helyettesítése. Ez az átmenet nem egyszerű folyamat. Ennek oka a szolgálta­tások árainak növekedése, mely az ott dolgozókat drágábbá és nehezebben megszerezhetővé teszi. Ez a mechanizmus nem áll fenn az állami szolgáltatások területén, és ezért ott késhet az innovatív mód előretörése. (. . .) Az innovációs módba való átmenethez azonban több más dologra is szük­ség van. Az ember nem tudja használni a kocsiját, ha nincs meg az utak infrastruktúrája, és a mosógépet sem vízvezeték és elektromos hálózat nélkül. Tehát általában a szolgáltatá­sok tradicionális módjából az innovatív módba való átmene­tet társadalmi innovációként is tekinthetjük, mely magában foglalja új infrastruktúrák létesítését is.

Ez a megközelítés igen hasznosnak bizonyul a háború utáni kapitalizmus fogyasztási mintájának leírásához. A tartós fogyasztási cikkek fogyasztásában megmutatkozó növeke­dést nagyrészt a társadalmi innováció eredményeként érté­kelhetjük. (Ezek a modern konyha, mosógép, lemezjátszó és így tovább.) Ugyanígy foghatjuk fel a közlekedési rendszer át­alakulását és a szupermarket intézményét is. Ezek mind azonos módszert követtek: növekvő tőkeköltségek, csökkenő élőmunkaerő-igény és egyidejűleg a saját vagy informális munkaerő alkalmazása. Gershuny-t követve azt mondhatjuk, hogy a kapitalizmus ily módon az oligarchikus jóléti társadal­mat demokratikussá alakította át.

Ezek a társadalmi innovációk a munkaerőpiacra is hatás­sal voltak. A szolgáltatásokban dolgozók átalakultak szoftver­gyártókká, azaz a tőkeeszköz szükséges bemeneteiről gon­doskodnak, hogy az teljesítse szolgáltatási funkcióját. Általá­nosabban megfogalmazva, egy olyan tendencia fog fellépni, hogy az embereknek szembe kell nézniük a jövedelem eltűnő használhatóságával, mert a növekvő használhatóság az in­formális munkából származik.

Azonban van néhány probléma a növekedés destruktív korlátaival kapcsolatban. Először: reális-e, hogy ez a folyamat tovább folytatódik és ugyanilyen demokratikus hatással lesz a jóléti társadalom elosztására is? Másodszor és általánosab­ban: a vásárlót tényleg nem érdekli, hogy a szolgáltatási funk­ciót áru vagy személyes kiszolgálás valósítja meg? Továbbra is döntő különbség lesz a hagyományos orvosi kezelés és az orvosi diagnózist felállító számítógépek között, és így a gaz­dagok az orvosok szolgáltatásait fogják élvezni borsos áron, míg a legtöbb ember a számítógépprogramokra lesz utalva. Látható, hogy ebben az esetben egy talán egyre demokratikusabbá váló jóléti társadalmat jövendölhetünk meg, amelyben azonban egyenlőtlenségek továbbra is fenn fognak állni.

A növekedés társadalmi korlátai

Mintegy tíz évvel ezelőtt hozta nyilvánosságra Fred Hirsch a növekedés korlátairól szóló téziseit. Hirsch³ véleménye sze­rint a kapitalizmus gazdasági fejlődése azt a tendenciát mutat­ja, hogy a társadalomban az élet mind több területén a maxi­malizmust hajszoló viselkedésforma terjed. Hirsch képtelen­ségnek tartja a társadalom növekvő jólétét. Szerinte az egyé­nek közti versengés állandó növekedésével kell szembenéz­nünk. Egy állandó kényszer miatt növekszik a termelés, hi­szen az egyéneknek növekvő fogyasztási igényük van, hogy megtartsák pozíciójukat a jóléti társadalomban. (. . .)

Hirsch fő koncepciója a helyzeti áruk (positional goods) fogalma. Ezeknek az áruknak a hasznossága helyzetükhöz van kötve. Hirsch Wicksteed-et idézi, aki Napóleon mondá­sára utalt, miszerint: „bármelyik közkatona tábornok lehet", és így hangsúlyozta hadseregének demokratikus jellegét. De Wicksteed szerint nem lehet mindenkiből tábornok. A legtöbb katona hiábavalóan próbálná meg. Ennek az oka rendkívül egyszerű: csupán néhány tábornoki poszt van: mindegyik hadseregben több katonának kell lennie mint tábornoknak. Hirsch szerint a modern kapitalista társadalomban számos, az előzőkhöz hasonló eset van, és ezek az esetek mind fontosabbá válnak. Úgy vélem, itt arra gondol, hogy növekszik a termelés egy helyre csoportosulása és integrációja és a köl­csönös függőségek bonyolultsága mind a termelésben, mind a fogyasztásban.

Valójában a társadalom számos területét befolyásolja a helyzeti verseny. Szerintem ezen szituációk nagy része kap­csolatban áll az állandó sorban állással. Egy jól ismert példa a lakáspiac, mert a városokban mindig fellép az a jelenség, hogy kevés a jó lakás vagy ház. Ezért a jó lakásokért egyre élesebb a verseny, és nehéz ezt a kiélezett versengést elke­rülni, míg a lakosság nagyobb városokban koncentrálódik. Egy másik példa a munkaerőpiac. A vezető állásokból mindig kevés van, és csak néhányan tudják azokat megszerezni, bár sokaknak megvan hozzá a megfelelő végzettségük. Ahogy a termelés mind koncentráltabb módon növekszik, a vezető ál­lások száma csökken. A munkaerő- és lakáspiac talán a leg­kézenfekvőbb, de szerintem a helyzeti verseny fogalmát sok­kal szélesebben is értelmezhetjük: a mindennapi élet számos helyzetében érvényesül: különösen a kultúra és információ „fogyasztásának" területén.

Ha ez igaz, mindez a fogyasztók csalódottságát eredmé­nyezi. Növekvő különbség lesz a szükséglet és kielégített szükséglet között. Rengeteg erőfeszítés megy kárba. Sokan hosszú tanulmányokat folytatnak, hogy vezető állásba kerül­jenek, de ez csak néhányuknak fog sikerülni. Fiatalok napokig állnak sorban, hogy megszerezzék a legjobb jegyeket egy rockkoncertre, de ez csak a legszerencsésebbeknek juthat osztályrészül.

E hiábavaló cselekvések forrása a helyzeti áruk hiányá­ban keresendő. Ezeknek az áruknak az elosztása szükség­képpen egyenlőtlen, és ha a helyzeti verseny élesedik és a helyzeti áruk fontossága növekszik, elosztásuk annál egyen­lőtlenebbé válik.

De a helyzeti versennyel kapcsolatban a lehetőségek tár­sadalmi egyenlőtlensége csak az egyik probléma. A másik a hiábavaló célok elérésébe fektetett erőfeszítések elpazarlása és feleslegessége. Ezt a jelenséget koerciális akciónak nevezték el.⁴ Prominens példája a következő történet: A Rá­dió Luxemburg egy ötfontos magnószalagot hozott forgalom­ba, mely a munkanélkülieket megtanította arra, hogyan visel­kedjenek, ha meg akarnak szerezni egy állást. Ha ez a mag­nószalag jó lenne, mindenki számára kifizetődő lenne meg­venni. De vizsgáljuk meg azt az esetet, ha minden munkanél­küli megveszi és azonos álláselképzelésekkel rendelkeznek. Ebben az esetben mindenki elköltene öt fontot, de a munka­nélküliek sorában ugyanabban a pozícióban maradna. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a piaci összeomlásban is: az erőforrásokat társadalmi haszon nélkül fektetik be. A fenti példa különösnek tűnhet, de nekem más a véleményem. Valójában ezt minden sorban állási helyzetre alkalmazni le­het. Bárki kedvezőbb helyzetbe jutna, ha egy lépéssel előrébb mehetne a sorban, de ha mindenki ezt teszi, maga a sor változatlan marad. A piac gyakran arra ösztönzi a sorban álló embereket, hogy kezdeményezzenek, hogy javítsanak hely­zetükön; ők megpróbálják, és így erőfeszítéseket fektetnek be egy kudarcra ítélt akcióba.

A konklúzió: a helyzeti áruk és a verseny szoros össze­függésben állnak azokkal az árukkal, melyekből a társadalom szükségleteihez képest kevés van. Ezen áruk elosztása szük­ségképpen egyenlőtlen és az értük való verseny gyakran az erőforrások elpazarlását és kielégületlenséget szül. Hogy va­jon ezeknek a helyzeti áruknak a fontossága növekszik vagy csökken-e a jövőben, ez viszont a társadalmi szervezettségtől függ. Egy erősen központosított iparban csak néhány vezető állás van – erre példa a központosított állami szervezet. Egy olyan társadalomban, ahol a hatalom jobban megoszlik, több ilyen állás lesz. Egy olyan gazdaságban, ahol a központi terü­letek fontossága növekszik, nehéz lesz jó helyen lévő házat szerezni. Egy decentralizált környezetben mindez könnyebb. Vizsgáljuk meg az általános fogyasztási mintát! Ha a fogyasz­tás egysíkú, a „sok" és „kevés" fogyasztás között a különb­ség tiszta és az egyéneket eszerint rangsorolni lehet. Ha a fo­gyasztás differenciáltabb, ez a különbség egyre inkább el­veszti jelentőségét.

A szocializmus alkalmas lehet arra, hogy megszüntesse a jóléti társadalom növekedésének korlátait. [E korlátok ugyanis a tőkés társadalom természetéből következnek: a piaci verseny eleve „helyzeti árukat" preferál: a verseny monopóliu­mok megszerzéséért folyik, a jóléti társadalom pedig a fogyasztás terü­letén is „kötelezővé" teszi a pozícióharcot, függetlenítve a keresletet a fogyasztó szükségleteitől. – A szerk.] Azonban a szo­cializmusnak nem elég a jövedelmek egyenlőségéről gondos­kodnia, de olyan tervezési stratégiával is kell rendelkeznie, mely a népességet decentralizálja és a hatalmat sok kézbe osztja szét. A fogyasztás szükségletek szerinti differenciá­lása tovább növeli az egyenlőséget és jólétet.

A technológiai mód és a kapitalista fejlődés

Ennél a pontnál újra át kell tekintenünk a társadalmi innováció érveit, hogy meg tudjuk becsülni az oligarchikus jóléti társada­lom további demokratizálásának lehetőségeit. Ezek után szól­nunk kell a kapitalista fejlődés kilátásairól.

Erre jól használható koncepcionális keretet dolgozott ki a sussexi egyetemen egy kutatógárda, Christopher Freeman vezetésével. Munkájuk azok tradícióját követi, akik a kapita­lista fejlődést hosszú periódusok sorozataként fogják fel. De más szerzőktől eltérően nem találtak okot arra, hogy ezen pe­riódusok hosszának azonosnak kell lennie, valamint szerintük nem létezik egy olyan automatikus mechanizmus, amely gon­doskodna a gazdasági fellendülés időszakairól.

Vizsgálódásukban a technológiai paradigma vagy más néven a technológiai mód központi szerepet játszik, mert a kü­lönböző hosszúságú periódusokat mindig egy adott technoló­giai móddal lehet jellemezni. A technológiai mód sokkal több néhány alapvető eszköznél (mint például a gőzgép vagy elektromos áram), még ha maga a mód ezeken az eszközö­kön alapul is. Freeman szerint a technológiai mód összefüg­gésben áll a termelési rendszerbe történő befektetés új terüle­teivel illetve árucsoportjaival. Kapcsolatban van a termelési folyamat költségcsökkenésével, valamint további „diffúziós" hatásokkal, melyek az egész gazdaságot érintik. Mindez a technológiai fejlődés áttörésének eredménye, és ilyen érte­lemben az alapvető eszközöktől függ. A technológiai innová­ciót el kell fogadtatni szociális, politikai és környezetvédelmi szempontokból. Ezen kívül a technológiai módnak a gazda­ság egészére radikális módon kell hatnia.

A technológiai mód és a gazdaság más aspektusainak egymásra hatását a háború utáni növekedési ciklusban Carlotta Perez jól illusztrálta egy cikkében.⁵ A profitösztönzés az előrehajtó erő és a tőkeeszközök kiválasztásának kritériuma. A technológiai mód viszont az irányító eszköz, hisz ez gon­doskodik a választási lehetőségekről. Az utolsó hosszú perió­dus technológiai módja szorosan kapcsolatban áll azzal, me­lyet mások fordizmusnak neveznek.

„Ha példákat keresünk arra, mi is alkotja a technológiai módot, a harmadik és negyedik Kondratyev-ciklus között eb­ben az olcsó energia, a negyedik és ötödik Kondratyev között pedig az olcsó mikroelektronika szerepét látjuk kiemelkedő­nek. Az első a vegyipar állandó áramlását bővíti ki diszkrét, azonos egységek tömegtermelésére – ennek prototípusa Henry Ford autógyára volt. (Mindezt szervezeti szinten a ve­zetésnek és adminisztrációnak a termeléstől való éles elkülö­nülése egészítette ki, így valósítván meg Taylornak a tudomá­nyos vezetésről vallott nézeteit.) A második a mikroelektro­nika előnyeit kihasználó olyan rugalmas termelési hálózat, melyben minden tevékenységfajta (vezetői, adminisztratív, termelési stb.) egy totális és intenzív információrendszerbe in­tegrálódik, hogy információ-intenzív termékeket vagy szolgál­tatásokat állítson elő."

Egy új technológiai mód bevezetése irányadó hatással van a foglalkoztatási szerkezetre. A technológia módszereket kínál, melyekkel csökkenteni lehet a munkaerőigényt, és nö­velni lehet a szellemi munkaerő használatát. A fellendülés ele­jén a munkások körében nem csökken a foglalkoztatottság, mivel a növekedési effektus erősebb a racionalizálási hatás­nál. A foglalkoztatottsági struktúra fejlődése kijelöli a jövede­lem elosztásának új irányát: a középkeresetű csoportok lét­száma növekszik. Ezt úgy is tekinthetjük, mint a jövedelem egyenlőbb elosztása felé tett lépést, legalábbis azok számára, akik jövedelemmel rendelkeznek. A jövedelemelosztási rend­szerben bekövetkezett változás elősegíti az új fogyasztási modell kialakulását is. A régi fogyasztási piac élesen megosz­tott volt; luxuscikkekre és alapvető árukra, mint pl. élelmiszer, ruházkodás, lakbér. A kibontakozó fogyasztási modell előse­gíti a termék-, és termelési innovációt, mely a luxusárukat be­viszi a tömegtermelésbe. (…) Ebben az összefüggésben fel­idézhetjük Gershuny szociális innovációját, mely igen jól il­leszkedik ebbe a modellbe.

A társadalom és egy új technológiai mód

Freeman, Perez és még sokan mások véleménye szerint egy új technológiai mód van kialakulóban. Hogy vajon ez egy új növekedési ütemet fog-e eredményezni, az még nyitott kér­dés. A fellendüléshez nem elegendő csupán egy új technoló­giai mód. Ki kell elégíteni az intézményi követelményeket is.

A második világháború utáni növekedési érának a sikere részben a következőkben keresendő: A növekvő public szek­tor, az adópolitika és makrogazdasági tervezés, a társada­lombiztosítási rendszer (mely sokak számára lehetővé tette a tartós fogyasztási cikkek vásárlását), a képzési rendszer (mely kitermelte a fehérgallérosokat), valamint a nemzetközi intézmények, melyek létrehozták a nemzetközi kereskedel­met és egységes piacot. Azonban ezeket az intézményeket nem a technológiai mód határozta meg. Ezek a második világ­háborút követő gazdasági és politikai harcok eredményekép­pen jöttek létre. A szervezeti keretek és a technológiai mód között harmonikus együttműködésnek kell fennállnia, hogy a növekedés folytatódhassák, és Freeman valamint Perez szerint ez napjaink problémája.

Hogy milyen lehetne egy új intézményi rendszer, ez még nyitott kérdés. Ami az új technológiai módot illeti, a legtöbb szerző azt a mikroelektronikához és a biotechnológiához kapcsolja, illetve általánosan megfogalmazva az informá­ciós technológiához.

Perez szerint az új technológiai módnak van néhány jel­lemző tulajdonsága. Ezek közt legfontosabb az erős nemzet­közi jelleg (a megfelelő infrastruktúrával, mely a telekommunikáció segítségével lehetővé teszi gigantikus konglomerátu­mok működtetését a maximális profit elérésére), melynek kö­vetkeztében az ügynökségi hálózatok is világméretűvé vál­nak. A gyárak optimális nagysága bizonyos területeken óriási, mivel méretüket nem egy bizonyos termék, hanem egy vál­tozó termékcsoport piaca határozza meg. Az „információs árukat" óriási iparágak hozzák létre. Miután e termékcsoport igen rugalmas és más termékekhez képest könnyű őket meg­változtatni, gyors lesz a változás.

A mikroelektronika és még inkább a modern biotechnoló­gia ökológiai hatását elfogadható szinten kell tartani. A mikro­elektronikáról azt tartják, hogy csökkenti a hulladéktermelést és nyersanyag-felhasználást, és lehetővé teszi számos ter­mék kisebbé tételét, valamint vezérli az energiafelhasználást, ezen kívül a telekommunikáció részben kiváltja a fizikai szállí­tást is. A biotechnológia fejlődése új, forradalmi növényfajták és ökológiai szempontból előnyös alternatív energiatermelés lehetőségét teremti meg.

A nagy információtartalmú áruk

Nem akarok ahhoz a véleményhez ragaszkodni, miszerint a technológiát adottként kell elfogadnunk (vagy elvetnünk, a visszafejlődés árán). Ellenkezőleg, szerintem a technológiai váltás olyan folyamat, melyben a társadalom tagjai alakítják magát a folyamatot és annak eredményét. Ugyanakkor úgy vélem, hogy bizonyos időszakokban a technológiai fejlődés különböző elemei közös irányban haladnak. Ez az alapja az ipari társadalmak periodizációjának, az ipari forradalmaknak, melyekből az elsőt a gőzgéphez kapcsolják, a másodikat pe­dig az új típusú energiaforrásokhoz (elektromosság és olaj).

Napjainkban egy olyan piaccal állunk szemben, mely nö­vekvő mértékben képes felszívni azokat az árukat és innová­ciókat, melyekben az áru fő részét annak információs tartalma alkotja. Az ilyen típusú termékek tipikus költségszerkezete nagy fix költségeket (beleértve az információs szoftver költsé­gét) és alacsony marginális költségeket mutat. Extrém ese­tekben, mint például a számítógépipar, a marginális költségek közel nullává válnak.

Több évvel ezelőtt az ilyen költségszerkezettel rendel­kező árukat „állami áruknak" nevezték liberális közgazdá­szok, utalva arra, hogy a piac még akkor sem termeli ki őket, ha megvan a hasznosságuk. (Klasszikus példa erre a vasút és a városi parkok.) Manapság ezt az érvelést már ritkán lehet hallani.

Vizsgáljuk meg az ilyen típusú áruk piaci helyzetének néhány aspektusát. A marginális költségeken alapuló árrend­szer idejétmúlt, hiszen így a teljes bevétel soha nem haladná meg a költségek összegét. Helyette egy bizonyos típusú mo­nopóliumra épülő árrendszert kell alkalmaznunk. Ez csak ideiglenes monopólium, melyet a termékben megtestesülő in­formáció alkot. Amint a terméket eladták, a megtestesülő információ már nemcsak a gyártóé: a monopólium hamarosan megtörik és a versenytársak sokkal alacsonyabb fix költsége­ken hasonló termékeket gyártanak, alacsonyabb áron. Ha a terméket lehetséges a vásárló által hozzáférhető eszközökkel másolni, az a piacot romba döntheti. A normál vevő ismeri ezt a helyzetet. Ha a vásárló gyorsan meg akarja szerezni az in­formációs árut, akkor kifizeti az új érték magas árát. Különben vár, abban a meggyőződésben, hogy előbb vagy utóbb ala­csonyabb áron vagy ingyen megkapja azt.

Az ilyen típusú piacokra való bejutás igen kockázatos. Egy termék akkor fog „túlélni" ezen a piacon, ha van elég vá­sárló, aki hajlandó kifizetni a magas bevezetési árat. A legtöbb vásárló ezt még akkor sem teszi meg, ha hasznosnak találta az árut. A piaci árrendszer használhatatlan, éppúgy mint a fo­gyasztók és gyártók közötti jelzési rendszer.

A magas bevezetési ár hozza azt a hasznot, mellyel a to­vábbi termékfejlesztéseket finanszírozzák. Tehát nem a tö­megvásárlók, hanem az innovatív cégek vásárlásai kormá­nyozzák a termék innovációs útját. A vásárló és eladó között a bizalmatlanságon és egyenlőtlen információkon ala­puló kapcsolat fejlődik ki. Ez általában tovább rontja a pia­cot. Ha mindezt az autóiparral akarnánk modellezni, akkor a legtöbben használt kocsival járnának, miközben az autóipar az egyre gazdagabb gazdagoknak tervezné az új típusokat.

Nem merem állítani, hogy ez lesz a jövő domináns piaci helyzete. Csak azt akartam illusztrálni, hogy a tudás-, és infor­mációtermelés esetén a piac gyakran nem funkcionál. Ez az­ért van, mert a tudás fejlesztéséhez olyan bizalom és együtt­működés szükséges, melyet a piaci tranzakciós hatások meg­zavarnak. Ez annak a ténynek is betudható, hogy a piac elvi­leg a ritka erőforrások (jó vagy rossz) elosztási rendszere. A tudás és információ társadalmi értelemben ugyan lehet rit­ka, de csak a monopolizált tulajdonjogok miatt. Különben az információ közös, és a gazdasági probléma leszűkül a vá­lasztásra. Márpedig az együttműködés jobban megvalósítja ezt, mint a verseny. (…)

A jelen változásának természete tehát abba az irányba hatna, hogy az információ felhasználás monopolisztikus struk­túrája egy demokratikusabb struktúrának adja át a helyét.

(Ford.: Bálint György)

Jegyzetek

1 Roy Harrod: „The Possibility of Economic Society" in: Problems of US Economic Development. New York, I. kötet, pp 207-213.

2 Jonathan Gershuny: Social Innovation and Division of Labour. Ox­ford, 1983.

3 Fred Hirsh: Social Limits to Growth. 1976.

4 A. Ellis-K. Heath: Positional Competition or an Offer You Can't Re­fuse. London/New York, 1983.

5 Carlotta Perez: Structural Change and Assimilation of New Techno­logies in the Economic and Social System. Futures, October 1983, pp 157-375.

Mai tudásunk fokán már nyilvánvaló tényként állíthatjuk, hogy a nagy októberi szocialista forradalom tulajdonképpen már a februári forrada­lom időszakában elkezdődött abban az értelemben, hogy a két forra­dalom összetorlódott: a döntő elemek, a szovjetek, a munkástaná­csok 1905 után 1917 februárjában újra megjelentek. Mégis az októ­beri forradalom februári eredetéről már a 20-as években is csak keve­sen vettek tudomást, a későbbiekben pedig egyenesen eretnek állí­tásnak számított az összefüggés hangsúlyozása. Pedig éppen azok álltak az októberi forradalom élére, akik e ténynek legelőször a tuda­tára ébredtek. Akik felismerték, hogy Oroszországban az ismert törté­nelmi okok (politikailag jelentéktelen, a cárizmus és a külföldi tőke ár­nyékában született burzsoázia, erős feudális tradíciók, a szolgaság ázsiai maradványai, a cárizmus bürokratikus abszolutista öröksége, a tőkés viszonyok korlátozottsága stb.) folytán egy nyugat-európai érte­lemben vett polgári fejlődésnek nem volt perspektívája, nem voltak meg a történelmi előfeltételei.¹ Ehhez a felismeréshez olyan nagyon különböző politikusok és gondolkodók is eljutottak, mint Rosa Luxem­burg, Lenin, Trockij, Usztrjalov, Miljukov stb. és nem kevesen a men­sevikek közül.

Maguk a mensevikek a háború időszakában már csaknem kibé­kíthetetlen frakciókra bomlottak fel a háború és a forradalom kérdései körüli harcokban. Vezetőik többsége még inkább éles polémiába ke­veredett azután az októberi forradalom megítélése és a bolsevikok­hoz való viszony kapcsán.² Persze a forradalom jellege, a hozzá való viszony egyáltalán nem volt magától értetődő kérdés az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (mensevikek) számára, hiszen ők ma­guk is harcot folytattak a politikai hatalomért már az októbert meg­előző időszakban is. A kérdés az volt, hogy mely frakció vagy csopor­tosulás képes a leginkább túltenni magát az érzelmi tényezőkön (hi­szen végül is októberben őket is megfosztották a hatalomtól), s lesz képes az új fejlemények megértésére. Végül is kevesen értették közü­lük, hogy mit jelent az valójában, hogy a pártelitek hatalma helyett a jú­liusban illegalitásba kényszerített bolsevikok aktív támogatásával a szovjethatalom győzött. A történet ismert.

I. A mensevikek és az októberi forradalom

Julij Oszipovics Martov, a mensevik párt hivatalos centrumának és ál­talában az orosz mensevizmusnak talán a legtehetségesebb és alig­hanem egyik legjelentősebb figurája volt.³ Martov alig néhány héttel az októberi fordulat után kelt levelében tájékoztatta a külföldön élő öreg és tekintélyes menseviket, Akszelrodot, a párt egyik alapítóját a mensevizmus belső megosztottságáról. Bár a „honvédőkkel" való vi­ták történetéről „közös nyelven" nem tudtak vitatkozni, de magáról az októberi forradalomról véleményt kellett cserélni, hiszen ez a korszak alapkérdése volt. Más dolog, hogy a közös nevező megtalálása a mensevik táboron belül soha nem jött létre, de Martov, Dan és mások episztoláris hagyatékában, az OSZDMP és különböző frakcióinak ko­rabeli dokumentumaiban kirajzolódik egy viszonylag összefüggő kép, amelynek felrajzolásával a történettudomány gyakorlatilag mind a mai napig adós.

A híres mensevik történész, Borisz Nyikolajevszkij, aki a 20-as évek végén Hollandiában telepedett le, óriási archív anyagot gyűjtött össze az oroszországi szociáldemokrácia történetéhez. A mensevik archívum, amely Nyikolajevszkij anyagai orosz vonatkozásaival együtt a Hoover Intézet levéltárában található, rendkívül értékes, ter­mészetesen nemcsak a szakkutatók, hanem a történelem iránt érdek­lődők számára is.⁴

Martov első levelei október után arról tanúskodnak, hogy a vég­bement események, az októberi fordulat megértése érdekében meg­próbál „menekülni" a közvetlen érzelmi kitörésektől, az önigazoló megítélésektől. Első reakciói is bizonyos önkritikái elemeket, a meg­előző rendszer erős kritikai elutasítását is tartalmazzák. Ezért tudott az októberi fordulattal kapcsolatban realistább állásponthoz jutni, mint sok más elvtársa. A fentebb említett november 19-i levelében az októ­beri forradalomról így tájékoztatta Pavel Boriszovics Akszelrodot: „A mi honvédőink kezdetben egy kényelmes teóriát építettek fel ma­guknak arról, hogy a felkelés tisztán »pretoriánus« fordulat volt, amely nem támaszkodott a proletariátusra, és kipukkad, mint egy szappan­buborék néhány napon belül, mert nem tud megbirkózni a gazdasági válsággal, mert nem birtokolja az államapparátust és belefullad a fék­telen pogromok által kiontott vérbe. Én óva intettem a túlságos »Opti­mizmustól«. A koalíció (Kerenszkij-rendszer) annyira elrothadt belül­ről, annyira eltaszította magától a tömegeket, hogy a kalandorokból és utópistákból álló legparadoxabb kormány is addig hatalmon tud maradni, amíg a tömegek meg nem győződnek arról, hogy képtelen a kül- és belpolitika problémáit megoldani. Ezért a legkezdetibb időtől azt mondjuk, hogy a lenini kaland … elvezet az orosz proletariátus jú­niusi napjaiig, az orosz thermidor 9-ig."⁵

Martov és Dan nagyon hamar tisztázták, hogy az októberi forra­dalomnak a megelőzővel összefüggésben új elemei vannak. Pl. Majszkijjal szemben egyáltalán nem egy „szimpla" polgári forrada­lomban gondolkodtak, sőt, a puccsértelmezést is elvetették. Dant egy november 21-én kelt – ugyancsak Akszelrodnak küldött levelében – a bolsevikokkal szembeni erős ellenszenve sem akadályozta meg ab­ban, hogy „egy speciális népforradalom"-ról írjon, amelyben a „lum­pen" mozzanatoknak és a „katonai" mozzanatoknak tulajdonított alapvető fontosságot: „Tulajdonképpen a lenini fordulat egy nagy ka­tonai lázadás, a 10 milliós hadsereg lázadása, amely minden áron bé­két akart, a deklasszáltak mozgalma, nem szocializmus, hanem ti­pikus anarchia … Én mindig azt gondoltam, hogy forradalmunk rot­hadt alapokon nyugszik. És most teljes nagyságában mutatkozott meg az a tragikus tény, hogy a legnagyobb forradalmat a legnagyobb ellenforradalmi erő vitte végbe, olyan, amilyen lényegében ez a 10 milliós hadsereg … A munkástömegek, kétségtelen, egyelőre a bol­sevikokkal tartanak, mert tőlük »várják« a »szocializmust«."⁶

A kép persze szinte napról napra differenciálódik, egyre inkább aláhúzzák a forradalom „proletár jellegét". Nem véletlen, hogy Martovék eme álláspontja kerül majd a jobboldali mensevikek vitairatainak középpontjába. Martov egy december 30-i levelében éppen erről a helyzetről számol be Akszelrodnak. Mint írja, „szélsőjobboldalunk", Potreszov, Golikov és a „jobboldal", Liber, Bogdanov (nem tévesz­tendő össze a vperjodista Sogdanowal), Baturszkij, Zareckaja „tilta­koztak határozataink bolsevik »elhajlása« miatt". Majd így folytatja: „A mi »bolsevizmusunk« persze abban rejlik, hogy nem tartjuk lehet­ségesnek a visszalépést a bolsevik anarchiától a tehetségtelen, áldat­lan koalíciós rezsimhez, hanem csupán egy demokratikus blokkhoz. Mi nem ignoráljuk a bolsevizmus pretoriánus-lumpen oldala mögött a bolsevizmus gyökereit az orosz proletariátusban, s ezért elutasítjuk polgárháború szervezését ellenük."⁷ Martov 1918 januárjában, már az Alkotmányozó Gyűlés szétzavarása után, a szakszervezetek összoroszországi kongresszusán a „szakszervezetek államosításának" zinovjevi elgondolásával polemizálva a mensevik frakció nevében egy olyan rendszer körvonalait vázolta föl, amelyben a munkáspártok menedzselnének egy többpártrendszeres politikai berendezkedést. Az életképtelen Kerenszkij-rendszer és az Alkotmányozó Gyűlés ta­pasztalatai azonban nagy optimizmussal nem tölthették el az objektív megfigyelőt egy polgári demokratikus parlamentarizmus életképes­sége tekintetében. Persze Martov elképzelése kezdettől több is volt, mint egy polgári demokratikus berendezkedés, amennyiben a tőke és a bürokrácia uralmának társadalmi korlátozását feltételezte.

A szakszervezeti kongresszuson abból indult ki, hogy a szocializ­mus „nem vezethető be", ezért a szakszervezeti mozgalom feladata ilyen változékony helyzetben az, hogy „ne kötelezze magát a hatalom szolgálatára mint függő intézmény, hanem annyiban vegyen részt az egész gazdasági életben, amennyiben a realizmus, a marxizmus és a tudományos szocializmus elemei, valamint a reális erők számbavé­tele megengedik neki, hogy öntevékeny szervezetként belejavíthas­son a hatalom terveibe".

Martov számára tehát az októberi forradalomból kiemelkedő szovjethatalom a maga sajátos többpártrendszeres működésével el­fogadható alternatíva volt, bár szkeptikus volt az új rendszer életben maradása tekintetében. A szocializmus közvetlen bevezetésének perspektíváit ecsetelőkkel vitázva megjegyezte, hogy az ilyen állás­pontok „logikus vége az, hogy a szakszervezeteknek magukra kell vállalniuk az államszocializmus bevezetésének funkcióit".

Marxszal és Leninnel megegyezően Martov számára sem volt összeegyeztethető a szocializmus és az állam, jóllehet ez egyelőre el­méleti probléma volt.

A viták kiéleződésében, a valódi vízválasztónak a mensevik tá­boron belül a polgárháború kitörése tekinthető. Ezt igazán jól tükrözi például az OSZDMP KB felhívása „a volgai-urali elvtársakhoz", akik­nek politikai irányvonalát bírálja a dokumentum a cseh hadifoglyok szovjetellenes felkelésével, és azzal kapcsolatban, hogy az eszer-mensevik ún. alkotmányozó gyűlési szamarai kormány kritikátlan An­tant-barátsága kiúttalan szituációba sodorta őket. A mensevik köz­ponti bizottság saját korábbi határozataira, leveleire is utalva vetette el a „hibás" politikát, amely „kifejeződött abban, hogy a Volgai-Urali Te­rületi Bizottság egyetértett Majszkij elvtársnak az Alkotmányozó Gyű­lés Bizottságának Szamarai Kormányába való belépésével".

Ugyanakkor ez a martovi irányzat – eltérően a bolsevikoktól – nem általában vetette el az Alkotmányozó Gyűlést, amelyet még no­vemberben választottak meg. A KB úgy vélekedett, hogy az Alkotmá­nyozó Gyűlés még „a fellendülő forradalmi fejlődés eredménye volt", amely a februári napokban kezdődött. Az a körülmény, hogy a bolse­vik hatalom, amely az októberi fordulat által jött létre, félrelökte azt, ter­mészetesen jobboldalibb pozíciók felé tolta el az Alkotmányozó Gyű­lést, amely ezekből a pozíciókból próbálta megállítani az ország szét­bomlását és feltartóztatni az ugrást az utópikus kísérletek területére. Az ilyen Alkotmányozó Gyűlést a szociáldemokrácia támogatta és tá­mogatnia is kellett még a dolgozó tömegek egy részével szemben is, amelyeket elragadott az azonnali kommunizmus és az ál-osztálydiktatúra utópiája.⁸

Ez az elemzés egyidejűleg azonban feltételezte a szovjethatalom politikai támogatását az OSZDMP KB részéről már 1918 nyarán, ami­kor is szembeszállt a bolsevikok ellen irányuló külföldi beavatkozás­sal. A KB 1918. augusztus 2-i határozata pedig Akszelrodot idézte, aki egy stockholmi német nyelvű brosúrában (Goloszi Rosszii) azt írta, hogy mindenki egyetért a külföldi beavatkozás elutasításával, annak negatív következményeivel, és „azért is, mert mi általában ahhoz a nézethez tartjuk magunkat, hogy a bolsevikok katonai erővel történő legyőzése uralmuk történelmi jellegéről szóló legendát szül, és a nem­zetközi proletariátust egy grandiózus történelemhamisítás áldoza­tává teszi."⁹ Hogy Akszelrod a bolsevik hatalmat és általában az októ­beri forradalmat „becsapásnak" minősítette, az már a maga korában sem vallott jó ízlésre, mert az első világháború után éppen a II. Inter­nacionálé történelmi csődje volt világos az európai munkásság szá­mára, s az októberi forradalom bírálata kevésbé talált megértésre. De még eme beállítódás is cáfolja azt a sztálini eredetű hamisítást, amit egy ideig a hidegháborús polgári történetírás is átvett, hogy a mensevikek az intervenció segítségével meg akarták volna dönteni a szovjethatalmat.

II. A polgárháború

A polgárháború és a külföldi intervenció kiszélesedésével a mensevi­kek különböző csoportjai között az ellentétek még élesebben kirajzo­lódtak. 1918 decemberében és 1919 januárjában a Szociáldemokra­ták Kezdeményező Csoportja és az OSZDMP belüli ún. honvédő-mensevikek régi pártmunkás csoportja kidolgozta „A platform alapté­ziseinek tervezetét" (Projekt osznovnih polozsenij platformi), amely a martovi hivatalos mensevizmus elleni támadás volt.¹⁰ Az „erőszakos hatalom előtti kapitulációval" vádolták Martovékal, s egyúttal dekla­rálták a velük való teljes szakítást. A dokumentum alapmotívuma, hogy a háború által kimerült országokban sehol sem lehetséges szo­cialista forradalom, s így egyetlen lehetőség marad: „Társadalmi re­formok kapitalista viszonyok alapján". Egy szó sincs arról, hogy a kolcsakisták hogyan mészárolták le az eszer-mensevik demokratákat. Oroszországra vonatkozóan pedig úgy foglaltak állást, hogy „tudato­san építsük át politikánkat, vezető elvként választva a kapitalista fejlő­dés elkerülhetetlenségének és szükségességének elismerését… kéz a kézben kell haladnunk a magángazdasági kezdeményezéssel." A munkásellenőrzés helyett polgári alkotmányt követeltek, aminek enyhén szólva ellentmondott az a naiv törekvésük, hogy „a fél-ázsiai abszolutizmusból" (a tervezet szóhasználata) a nyugat-európai kapi­talizmusba ugorjanak. Ilyen „ugrás" utópisztikusabbnak tűnik, mint a hadikommunizmus „utópiája", hiszen annak valóságos háborús kö­rülmények képezték alapját. A jobboldali mensevikek nemcsak az alapvető alternatívát nem látták a polgárháborús frontokon, hanem azt sem mérték fel, hogy valójában éppen a nyugati „demokráciák" tá­mogatják a gyenyikinista-kolcsakista fehérgárda rémuralmát, amely e támogatás nélkül aligha tarthatta volna magát. Erre a tényre Marfü­vek azonban nagyon érzékenyek voltak. Martov, Dan és az OSZDMP hivatalos vezetése pontosan tudta, hogy a polgárháború leegyszerű­sítette az alternatívákat. Végső soron „Lenin vagy Kolcsak" volt a le­hetséges választás 1919-ben, amint azt maga Kolcsak „liberális" mi­nisztere a későbbi szmenovehista Nyikolaj Usztrjalov is hang­súlyozta.¹¹

Martov a kialakult helyzet jellemzése kapcsán a mensevikek poli­tikai korlátozása ellenére sem mulasztja el egy másik levelezőpartne­re, Alekszander Nyikolajevics Stein figyelmét felhívni arra a veszede­lemre, ami a szubjektivista megközelítésekből fakad. A levél, amely még 1918. október 25-i keltezésű, vagyis éppen a forradalom első év­fordulóján íródott (amire akkor Martov aligha fordított figyelmet), meg­döbbentő éleslátással érzékeli, hogy a bolsevikok a kialakult viszo­nyokat csupán korlátozott mértékben ellenőrzik. Figyelmezteti elvtár­sát, hogy a dolgok nem pusztán, és talán nem is elsősorban a bolsevi­kok akaratán múlnak. Így elemzi a polgárháború első hónapjainak ta­pasztalatait. „Az ipar eltűnik, s eltűnésének mértéke szerint a kommu­nisták jórészt fel kell szívódjanak a különböző intézményekben, ami­nek köszönhetően a szovjethatalom megszenvedi a bürokratikus ára­dást, amivel nagyon is megpróbál harcolni, de a bürokrácia teljesen paralizálja a szervező munkát a gazdasági és szociális szférában. Sa­játos betegség – amely ellen a bolsevikok maguk próbálnak most har­colni -, a rendőri apparátus hipertrófiája, amely apparátus önálló erővé válik, mely elnyomja a hatalom más szerveit. Ezen talajon egy­szer talán végbe megy majd a szakítás a mi Robespierre-jeink és hébertistáink között, akik a tiszta lumpenséget képviselik."¹²

1919 és 1920 folyamán is számos dokumentum látott napvilágot, amelyben az OSZDMP Központi Bizottsága megpróbálta megőrizni a mensevikek mint munkáspárt hírnevét, hogy az ne sározódjék be sem az Oroszország ellen folytatott intervenció, sem pedig a belső ellen­forradalom „demokratikus" igazolásával. A polgárháború csúcspont­ján, 1919. augusztus 30-án az OSZDMP Központi Bizottsága kényte­len volt elhatárolódni azoktól a mensevik irányzatoktól, amelyek a Gyenyikinnel való kollaborálás miatt súlyosan diszkreditálták a mensevizmust mint politikai irányzatot: „A KB-ba információk érkeztek ar­ról, hogy az OSZDMP néhány tagja Ukrajna gyenyikinisták által elfog­lalt részén opportunista politikát folytat, nyilvánvalóan a gyenyikinista rendszerhez való alkalmazkodásra épít, amely politika a (fehérterro­rista) rendszer demokratizálásának fantasztikus céljait követi; s ezek a megnyilatkozások a szociáldemokrácia nevében helyet kaptak ab­ban a sajtóban is, amely marxistának nevezi magát." A dokumentum a fehérgárdista diktatúra „forradalmi megdöntésére" szólított fel. A párt politikájának fő irányát így határozták meg a gyenyikinista-kolcsakista diktatúra elleni harc terén:

„A párt alapvető feladata most ezeken a területeken a gyenyiki­nista-kolcsakista rezsim forradalmi megdöntése és egyesülés Szov­jet-Oroszországgal, mint az egész oroszországi államszervezet köz­pontjával." Végül a dokumentum aláhúzza, hogy a párt tagja csak az lehet, aki az általános párthatározatok alapján áll.¹³ Sőt, az 1919. ok­tóber elsején született KB-határozat „a párt összes tagját a Vörös Hadsereg szolgálatában a legaktívabb munkára" szólította fel. A KB „elrendeli, hogy hívják fel a párt összes tagját a legaktívabb munkára a Vörös Hadsereg szolgálatában, és agitációra a proletariátus tevé­keny részvételéért a védelemben."¹⁴

A számos hasonló dokumentum közül még Dannak a Szovjetek VII. Kongresszusán, 1919 decemberében elmondott beszédét idéz­zük fel, melyben a forradalom melletti megalkuvás nélküli szolidaritá­sát nyilvánította ki, méghozzá annak ellenére, hogy a mensevik pártot az új hatalom részéről nem kevés üldöztetés érte: „Bármennyire is ne­gatív legyen a viszonyunk a bolsevik kormány politikájához, bármi­lyen üldözésnek és erőszaknak legyünk is alávetve a részéről, tudja meg az orosz forradalom összes ellensége, hogy pártunk minden ere­jét felvonultatja a kormány mellett mind ahányszor a forradalom védel­méről van szó. Vagyis, a forradalmat védve mi nem ezt vagy azt a kor­mányt védjük, nem ezt vagy azt a frakciót, hanem saját, vérben szüle­tett gyermekünket – a dolgozók közös vívmányát."

A forradalom védelmére javasolta az „egységes forradalmi front" létrehozását. így fejezte be beszédét: „Éljen az orosz és a világforra­dalom! Éljen az orosz és a nemzetközi szocializmus!"¹⁵

Az ellenzékiség és a forradalom melletti hitvallás sajátos össze­kapcsolódása tükröződik Dan magánlevelezésében is. Éppen ebben az időben Akszelrodnak írott, 1920. január 31-i keltezésű levelében így „vallott" erről:…..mint újra mobilizált orvos hűséggel és igazság­gal szolgálok a bolsevik kormánynak mint az egész Szovjet-Oroszor­szágot orvosi eszközökkel ellátó szervezet szervezője". Levelének politikai elemző részében nem volt optimista, „Úgy látom – írta -, hogy a kialakult ellentmondásokat nem lehet másképpen megoldani, mint a kommunista csúcson belüli éles válsággal."¹⁶

1920 tavaszán az újabb katonai fenyegetés idején, a Szovjet-Oroszország elleni lengyei támadás veszélyének erősödésével az OSZDMP Központi Bizottsága – ellenzékisége háttérbe szorításá­val – újfent a szovjethatalom védelmére mozgósított. Május 5-én a Moszkvai Szovjet mensevik frakciója, a Szakszervezetek és a Gyári-Üzemi Bizottságok mensevik csoportjai, valamint a Bund Központi Bi­zottságának együttes ülésén elfogadott deklaráció már kiindulópont­jában a frontok tisztázását tartotta a legfontosabbnak, s eloszlatva minden kétértelműséget így foglalt állást:

„Lengyelország kormánya, amelyet imperialista törekvések és az orosz forradalom iránti gyűlölet vezetnek, hadjáratot indított Szov­jet-Oroszország ellen .. . Szétzúzva az orosz fehérgárdista bandákat a Vörös Hadsereg nem teszi le a fegyvert Piłsudski imperialista légiói előtt…(…) A KB felhívja a Szociáldemokrata Párttagjait, a párton­kívüli munkásokat, alkalmazottakat és parasztokat, minden becsüle­tes állampolgárt, hogy minden erővel segítsék a forradalom védelmét mind a hátországban, mind a Vörös Hadseregbe való önkéntes jelent­kezéssel."¹⁷

A hadikommunizmus

Fjodor Dan – valószínűleg 1920-ban – papírra vetett munkája, amely­nek kéziratos formája A szovjet szisztéma címet viseli, nagyon tisztán jelez egy máig visszatérő alapproblémát: nevezetesen azt, hogy az el­mélet és gyakorlat milyen mértékben diszkreditálhatják egymást. Dan a maga részéről egyértelműen leszögezte tanulmánya elején, hogy közte és a bolsevikok között nincsen elméleti nézetkülönbség: „Elmé­letben a szovjet rendszer a dolgozók demokráciájának ideális formá­ja." Innen elemzése a hadikommunizmus működésképtelenségére futott ki, de ekkor még szó sem volt arról, hogy a karikatúra minősítené az eredeti elméletet és lehetőségét. Anélkül, hogy itt Dan írásának nem tudatosan torzító elemeit utólag bírálnánk, csupán megjegyez­zük, hogy a hadikommunizmust néhol már a kommunizmus szinoni­májaként használta, ami éppen hogy ellentmondott elméleti premisszáinak. Félelme a rendőri-bürokratikus elfajulástól természetesen érthető, de ő is jól tudta, hogy a forradalom előtti helyzethez nincs visszatérés.¹⁸

Martov 1920. január 23-i Akszelrodhoz írt levelében éppen ezt a problémát bontotta ki. A nyugati országok fejlődéséről megjegyzi, hogy a szocializmus előfeltételei szervesen ugyan csak ott fejlődtek ki, de ez is amellett szól, hogy „Oroszország számára két forradalma után elképzelhetetlen egyszerű visszatérés a »magánkapitalista vi­szonyokhoz«"„…Martov, miközben elutasítja a forradalom úgymond ne­gatív következményeit (mint az utópisztikus gazdasági törekvések, a „közvetlen kommunizmus" utópiája, egy sajátos „bürokratikus abszo­lutizmus", a hatalomgyakorlás terrorisztikus tendenciái stb.), védel­mébe veszi az októberi forradalmat: a történelem máris igazolta az ok­tóberi forradalmat, mert megszabadította Oroszországot az „imperia­lista gyámkodástól", felszámolta a tulajdonosi osztályok politikai ural­mát a feudális maradványokkal együtt… A hadikommunista viszo­nyok elemzése alapján pedig arra a következtetésre jut, hogy Szovjet-Oroszországban egy sajátos vegyes gazdaság kialakítása oldhatná meg a hadikommunizmus válságából való kilábolást. Egy kapitalista restaurációval szemben – ahogyan Martov fogalmazta – „inkább hi­hető az árutermelő-kapitalista viszonyok összeolvadásának lehető­sége a közvetlenül társadalmi gazdaság elemeivel, amely a termelő­erők növekedésének mértékében fokozatosan kiszorítja az előbbi elemeit. Ha a forradalmat elnyomják Oroszországban, akkor a gazda­sági fejlődés valószínűleg az államkapitalizmus irányába fog haladni, a falusi kistulajdon alapján. Ha az államhatalmat a dolgozó osztályok fogják a kezükben tartani, kialakul a lehetősége annak, hogy a nép­gazdaság fokozatosan a haladó országok társadalmasodó gazdasá­gához kapcsolódva (i. m. Anschluss) kollektivista kezdeményekkel itatódik át, amit utópiának ismertünk el Bernstein tételeiben a kapita­lizmus „organikus" korszakára vonatkozóan, de ami a nemzetközi for­radalom és az államhatalomnak a dolgozó osztályok kezében való koncentrálódása korában realitássá válhat. Az 1917-es orosz demokratikus forradalmat az imperializmus pusztította el azáltal, hogy fejlődését paralizálta. Ezzel együtt elkerülhetetlenné vált az új forradalom, amely erőviszonyai tekintetében csakis bolsevik lehetett, és amelyet ebben az értelemben összes ellentmondásai és reakciós tendenciái ellenére, előrelépésnek kell tekinteni a társadalmi fej­lődésben.

A forradalom vívmányait a hadikommunizmus megőrizte, s ezért Martov fontosnak tartotta felhívni Akszelrod figyelmét arra, hogy a mensevikek a szovjethatalmat katonailag csak Gyenyikin és Kolcsak felemelkedése után kezdték támogatni, mintegy levonva saját veresé­gük tapasztalatait. Martov a mensevizmuson belül kétirányú elhatáro­lódást tartott szükségesnek: egyrészt a tiszta kapitalista restauráció erői és a bolsevik rendszerben való feloldódás között próbált egy har­madik lehetőséget megvalósítani: „Most, amikor az ellenforradalmi seregek szétverése megtörtént, remélhetőleg a jobboldali ellenzék, Liberés Co. elismerik igazunkat. Sokkal kellemetlenebb baloldali el­lenzékünk, amely csaknem teljesen elragadta a Bundot, és vannak gyökerei az orosz szervezetekben is. Nem szólva a Bundról, amely 9/10 részt elsajátította a kommunista ideológiát (…) más baloldaliak is teljesen elveszítették az elvi vonalat, amely megkülönböztetné őket a bolsevizmustól: készek elismerni a szovjeteket »legfelső forma­ként", s a III. Internacionálét az egyetlennek, amely képes egyesíteni a proletariátust stb."¹⁹

Itt Martov már érzékeli a mensevik párt „felszívódásának" törté­nelmi tendenciáját, de minden politikai változástól a „feléledést" várta.

A mensevik párt újjászerveződésének – úgy tűnt – az 1920 elején létrejött lélegzetvételi szünet kedvező lehetőséget kínál. Minden­esetre 1920 áprilisának első napjaiban a KB ülése elfogadott egy összefoglaló tézisgyűjteményt, amely az összes európai marxista párt számára a szocialista perspektíva alapértékeit vázolta fel. A dokumentum, amely folyóiratunk e számában magyarul is olvasha­tó, nagy meggyőző erővel bizonyítja, hogy a bolsevikok és a „hiva­talos" mensevikek közötti alapvető különbségek nem a célok és az elméletileg körvonalazott stratégia területén mutathatók föl, hanem „csak" a konkrét gyakorlati-politikai lehetőségek és fel­adatok kijelölése terén.

A tézisek abból indulnak ki, hogy a világháború után egy új kor­szak köszöntött be, amely „megnyitja a szocializmus korszakát".

A tézisek egyáltalán nem maradnak meg az absztrakció szintjén, hanem éppen a forradalom történelmi előfeltételeinek különböző „érettségi fokából" kiindulva a kapitalizmus válságának egyenlőtlen­ségét hangsúlyozzák, ami a forradalmi átalakulás lehetőségét a világ különböző részein igen eltérő formában veti föl. Mindebből arra a kö­vetkeztetésre jutottak, hogy „a szociális forradalomra a gazdasági te­kintetben leginkább élenjáró országok" érettek. A korszak, a kapita­lista világgazdaság legbensőbb ellentmondásainak egyike – a Tézi­sek szerint – éppen az, hogy „a forradalmi válság áthatja azokat az el­maradott országokat is, amelyekben a kapitalista rendszer belső el­lentmondásai még ki sem tudtak éleződni, és maga a kapitalizmus még távolról sem merítette ki a további fejlődés összes lehetőségét". Azonban nem álltak meg ennél a felismerésnél. Martovék jól látták, hogy Oroszország nem szakítható ki a kapitalista világgazdaság vál­ságának egész rendszeréből. Szembenéztek azzal az alapvető prob­lémával, hogy „az elmaradott országok burzsoáziája nem képes hely­reállítani a háború sújtotta népgazdaságot". S ennek következtében vált ezekben az országokban lehetővé, hogy „korlátozzák a tisztán kapitalista viszonyok uralkodási körét". Ennek a „korlátozásnak" mi­benlétét nagyon pontosan körül is határolták, nyilvánvalóan az orosz forradalom tapasztalataira támaszkodva: „az államosítás, az önkor­mányzat kiépítéséről", olyan „társadalmi formák" kifejlesztéséről be­széltek, amelyek a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet „kiindulási pontjai lehetnek". Ugyanakkor az orosz forradalom fejlődé­sének, a polgárháborús viszonyok tapasztalatainak alapján határo­zottan elvetették azt a felfogást, amely a forradalmat mint egyszeri eseményt fogja föl: a „szociális világforradalom" számukra szemléleti kiindulópont is, amely évtizedekben méri a nemzetközi forradalom ki­bontakozását. Itt nyilvánvalóan a hadikommunista tapasztalatokkal, az utópisztikus, messianisztikus illúziókkal polemizálnak, s a történe­lem folyamatszerűségét hangsúlyozzák. Eleve „katasztrófának" lát­ják az egyik gazdasági rendszernek, az „egyik gazdálkodási formá­nak" egy csapásra történő felváltását egy vele ellentétes másikkal. A bolsevikokat megelőzve ismerték fel: a szocializmus nem beve­zethető. Gyorsított fejlődés a szocializmus felé csakis kedvező nem­zetközi feltételek között lehetséges, ahogyan fogalmazzák: „a fejlett országokban immár közeledő szociális forradalom az elmaradottabb országok dolgozó tömegei számára megteremtheti a szocializmus le­hetőségét". Ezt a forradalmi fordulatot sem tartották azonban „tör­vénynek", sőt éppen arra figyelmeztettek, hogy egyáltalán nem szük­ségszerű az „imperialista háború polgárháborúba való közvetlen átnövése". A dokumentum aláhúzza, hogy a politikai forradalom konk­rét feltételeinek megléte nélkül a tőke politikai uralma nem megtörhe­tő, jóllehet ők is elvetették a tőke ellen tisztán legális eszközökkel folyó harc elképzelését, amennyiben a tőkés uralom maga sem legális eszközökkel tartja fenn magát, hiszen a tőkés társadalom állami in­tézményrendszere, azok az apparátusok, amelyeket a kizsákmányo­lás biztosítására hoztak létre, a magántulajdonos uralmi elit, a bankok hatalma nem kérdőjelezhetők meg a szigorúan vett legalitás keretei között maradva. Ebből a tényből azonban a mensevikek nem egy ellenterrorrendszer kiépítésének szükségszerűségére következ­tettek, hanem arra, hogy a proletariátus diktatúrája csak ott jöhet létre, ahol a proletariátus a lakosság többségét alkotja, vagyis a fejlett or­szágokban. Az elmaradott országokban, vagyis mindenekelőtt Orosz­országban olyan átmeneti állapotról írnak, ahol az elmaradott ország burzsoáziája és a hagyományos államgépezet nem képes önálló cse­lekvésre, ahol nem képes megállítani a gazdasági és politikai intéz­ményrendszer felbomlását. Az ilyen föltételek között végbement for­radalmak számára csak egyetlen lehetőséget látnak: „a forradalom elsődleges célja csupán a hatalomnak a proletariátus és a többi dol­gozó osztály közötti (…) megosztása lehet."

Vagyis itt a proletárdiktatúrát, mint a szocializmusba való átme­netet a – bolsevikokkal ellentétben – még nem tűzik napirendre, pusz­tán nemzetközi előfeltételeinek gazdasági megteremtéséről beszél­nek. A mensevikek a proletárdiktatúrát mint „kisebbségi" diktatúrát az „elméleti érveken" kívül azzal utasították el, hogy az nem képes a fej­lődést a kívánt, szocialista irányba terelni, mert az elkülönült hatalmi apparátusok terrorpolitikáját teszi lehetővé. A forradalmi dikta­túra elkorcsosulásához vezet, ha olyan feladatok megoldásába kezdenek, amely a társadalom többségének nem áll közvetlenül érdekében. Az a tény – vélték -, hogy ebben az átmeneti szakaszban a „forradalmi kisebbség", vagyis maga a munkásság már eleve csak olyan intézkedésekkel védelmezheti magát, amely jelentős társa­dalmi csoportok jogi-politikai korlátozásával jár együtt, rendkívüli óvatosságra kell, hogy intse a szociáldemokráciát „a régi társadalmi formák szétverésében és az újak létrehozásában … óvatosság min­den olyan kísérlettel szemben, amely arra irányul, hogy a demokrácia korlátozásának eszközével mesterségesen serkentse a gazdasági élet társadalmasítását és legyőzze azt az ellenállást, amelyet a fejlet­len gazdasági viszonyok fejtenek ki ezzel a folyamattal szemben". El­lenkező esetben a mensevikek totális széthullással, felbomlással szá­moltak. A gazdasági utópizmusban és a politikai terrorizmusban a munkásmozgalom nemzetközi vereségének súlyos kockázatát látják, magát a szocializmust éppenséggel nem tartották aktuálisnak. Ami­kor a NEP majd leveszi a napirendről a szocializmus megvalósításá­nak közvetlen perspektíváját, s csupán „szocialista szigetek" megőr­zésére, ill. kifejlesztésére törekszik, nagyon aktuálisan hangozhattak a dokumentum kulcsszavai:

„A »szovjetrendszernek« a demokráciával való szembeállítását és azt a törekvést, hogy a szociális fordulatot diktatúra útján ennek a rendszernek a talaján lehessen sikeresen végrehajtani, számos or­szágban táplálják a tömegekbe, egyrészt a szindikalista hagyomány révén, mely azt ta.tja, hogy már a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet szakaszában helyettesíteni kell az állami szervezetek mindenféle formáját a termelőknek a termelési folyamatban kialakított közvetlen egyesüléseivel, amire csak egy, már teljes egészében ki­alakult és régóta működő szocialista társadalomban van mód; más­részt ezeket a törekvéseket az állami berendezkedés demokratikus formáiból való természetes kiábrándulás is szítja, amelynek gyökerei több szocialista pártnak a háború idején a tömegekkel szemben tanú­sított magatartásához és ahhoz a szerencsétlen szerephez nyúlnak vissza, amelyet a forradalomban született demokratikus intézmények játszottak…"

Martov 1920. június 27-i Kautskyhoz írt német nyelvű levele, amely Németország tekintetében a Kapp-puccs után igen optimista hangvételű, a nemzetközi mozgalomban is fordulópontot vár. Neve­zetesen azt, „hogy miután a bolsevik irányzat elérte sikereinek csúcs­pontját, hamarosan bekövetkezik feloszlásának és széthullásának fo­lyamata. Lehet, hogy már a harmadik Internacionálé második kong­resszusán megmutatkoznak a hanyatlás szimptómái." Éppen a szoci­alizmus perspektíváinak, lehetőségeinek végiggondolása késztette arra Martovot, hogy magával Kautskyval, a „pápával" is közölje elem­zését és megismételje januári levelének is egyik gondolatát, mely sze­rint a nemzetközi mozgalomban is kettős elhatárolódásra van szük­ség a bolsevikok megítélése tekintetében (mivel a bolsevizmust mint a munkásmozgalom nemzetközi jelenségét közelítette meg). Az ultra­baloldali irányzatot, mint pl. a holland Pannekoek által fémjelzett cso­portot, irányzatot „pártpolitikai bolsevizmusnak" nevezte, amely – úgymond – legyőzte a „gazdasági-szovjet bolsevizmust". A shop steward angol mozgalom, a mű hely meg bízottak képviselőinek szov­jet-oroszországi látogatása kapcsán Martov azt emelte ki, hogy gaz­daságilag nem működik a bolsevizmus: „nem titkolhatták el előlük a bolsevikok, hogy Oroszországban a munkásosztálynak nincs »self-government«-je, nincs semmiféle iparigazgatás, amelyet a proletariá­tus gyakorolna …" Martov ennek ellenére kénytelen volt konstatálni, hogy a bolsevizmus alapelveit az angol küldöttek osztják, még ha a fennálló politikai viszonyokat kritikailag szemlélték is, hiszen titokban találkoztak a mensevikekkel is. Martovnak a bolsevizmus megítélé­sére vonatkozó elemzéseiben volt egy olyan ellentmondás is, amely nagyon világosan éppen ebben a Kautskyhoz írt levélben rajzolódott ki talán a legjobban. Érdemes hosszabban idézni.

„Mindezeket a részleteket azért közöltem Önnel – utalt Martov le­velének korábban itt jelzett részeire -, hogy illusztráljam azt a gondo­latomat, mely szerint a III. Internacionálé már eljutott fejlődésének arra a pontjára, ahol a bolsevizmus belső lényegéhez tartozó szektás uniformizálás, és »vasfegyelem«, mely Leninnek oly kedves, kibékít­hetetlen ellentétbe kerül a forradalmi folyamatok sokszínűségével, melyek egymást keresztezik a modern munkásmozgalomban, s me­lyek – hála a régi Internacionálé csődjének – Moszkvában keresik súlypontjukat. Mennél inkább mód nyílik arra, hogy ennek a harmadik Internacionálénak a keretein belül vitassuk meg a problémákat, a leg­közelebbi célokat, módszereket és szervezeti formákat, annál kilátás­talanabb lesz, hogy egy kalap alá hozzuk mindazokat a szindikalista, anarchista, egyszerűen puccsista, proudhonista, jakobinus-blanqu­ista és babeufista-kommunista, valamint a csupán naiv forradalmi elemeket, amelyek most a kommunista zászló alatt gyülekeznek. És annál nehezebb lesz szintetikus egységre hozni mindezeket…"

Anélkül, hogy eszembe jutna védelmembe venni a szektás elzár­kózás tendenciáit, mégis csak jelezni kell, hogy az „uniformizáló bol­sevizmus" – éppen Martov szerint is – mennyire sokszínű erőkből és hagyományokból épült föl mind nemzeti, mind nemzetközi „forrásait" tekintve. Úgy tűnik, hogy éppen egységes mozgalommá gyúrásuk, bi­zonyos „fegyelem", szervezettség és összetartás nélkül nem lettek volna életképesek sem külön, sem együttesen, hiszen – mint koráb­ban maga Martov hangsúlyozta – nem tudták volna megragadni a ha­talmat sem Oroszországban, sem sehol másutt tisztán legális, a ha­gyományos szociáldemokrata eszközökkel, mert a kapitalizmus volt olyan, amely maga sem volt képes tisztán legális eszközökkel a bur­zsoázia hatalomfenntartására. Máshogy áll a dolog a III. Internacio­nálé szerepvállalásának valóban áthidalhatatlannak látszó ellent­mondásával, amelyre Martov igen találóan mutatott rá: egyfelől világ­forradalmi elkötelezettségre, másfelől a kapitalizmussal való meg­egyezés reális kényszerére utalt, jóllehet ekkoriban a NEP még felis­mert lehetőségként sem létezett… Ezt az ellentmondást Martov így elemezte:

„…immanens belső ellentmondás áll fenn a III. Internacionálé küldetése és a »reálpolitika« tendenciái között – amelyekre a tények logikája szorítja rá a bolsevik államot. A III. Internacionálé raison d'étre-je (létjogosultsága) egyfajta „permanens forradalom« produ­kálása, vagyis, hogy Oroszország megmaradjon mint a forradalom tűzfészke, permanens harcban valamennyi kapitalista állammal; a re­ális politika pedig arra kényszeríti az államot, hogy háborúi végcélja­ként kompromisszumos békét kössön a kapitalizmussal, miután arra a meggyőződésre jutott, hogy az európai és amerikai kapitalizmus se­gítsége nélkül az orosz gazdaság teljességgel képtelen kiemelkedni jelenlegi állapotából."²⁰

Közben a hadikommunizmus mind konkrétabb bírálata fogalma­zódott meg. 1920 augusztusában a mensevikek országos pártkonfe­renciára készültek, de a harkovi és moszkvai letartóztatások megaka­dályozták a konferencia megtartását. Így az augusztus 21-ére terve­zett konferencia helyett csak a Központi Bizottság tudott tézisekkel előállni, amelyek mindenekelőtt a hadikommunizmust mint a szocia­lizmus karikatúráját bírálták. Hangsúlyozták, hogy a hadikommunista viszonyok csak diszkreditálják a szocializmus fogalmát. Ennek a „ka­rikatúrának" az objektív okait próbálták az első tézisben megragadni:

„A nemzetközi szociális forradalom fejlődésének lassú üteme az iparilag leghaladottabb országokban szerfölött kedvezőtlen feltétele­ket teremt a szocializmus csíráinak fejlődéséhez egy olyan ország­ban, mint Oroszország, ahol a tulajdonos osztályoknak a háború által előidézett politikai összeomlása a túlnyomóan paraszti-kispolgári la­kosság politikai elmaradottsága mellett a proletariátus egyik pártját juttatta hatalomra, és megkezdte a népgazdaság szocialista átalakí­tását a kispolgári termelési viszonyok körülményei között, ahol igen gyengén fejlettek a kollektív gazdálkodás technikai-anyagi és társa­dalmi-pszichológiai feltételei." A második tézisben azt fejtegetik, hogy az utópikus vonzalmakkal és törekvésekkel szemben a polgár­háborús körülmények között az „alapkérdés az orosz forradalom to­vábbi fejlődésében … magának a társadalmi termelés puszta folya­mata fenntartásának lehetősége."²¹

A martovi elemzés rendkívüli következetességgel tör a maximá­lis objektivitásra. Miközben viszonylag tárgyilagos analízis bontakozik ki cikkeiből és leveleiből, látnunk kell, hogy a mensevizmusnak szer­vezeti romjaiból való újraépítésével kell foglalkoznia, s látja a felbom­lás elkerülhetetlenségét, ami még egy júniusi, Brojdónak írt leveléből is kitűnik.

„.,. már korábban érkeztek hírek Martinovról, aki beásta magát egy faluba Petljura és a pogromok birodalmában. Közli, hogy osztja a KB álláspontját. Elfelejtettem közölni, hogy V. Majszkij, akinek a párt­ból való kizárásáért úgy szidtak bennünket, szintén kommunistává nyilvánította magát és már könyvet ír; »miért lettem bolsevik". Ha nem is lett bolsevik, de meghajolt előttük Pjotr Pavl. Maszlov is, aki nem régen írt nekem egy levelet Irkutszkból. . .

… A mostani időben az fontos, hogy ne veszítsük el a kapcsola­tokat, ne vesztegessük el a minimális szervezettséget és a szociálde­mokrata arculatot, amire hajlanak mind jobboldaliaink, mind baloldaliaink. Amikor majd beköszönt a »perediska« [lélegzetvételnyi szü­net], nekem úgy tűnik, még feltámadunk."²²

A szervezeti egységet építgetve, Martov kapcsolatban állt kül­földi csoportokkal is, melyek többsége a harcos antibolsevizmus tala­ján állt, s Martov volt az, aki a józan belátás és reálpolitika szellemé­ben próbálta őket mérsékletre inteni. Egy 1920. november 13-i levelé­ben – már a hadikommunizmus teljes kifulladásának időszakában -, a londoni csoportnak írt levelében a bolsevizmus megítélésének és a mensevik „stílus" megkomponálásának jegyében arra intette őket, hogy ne felejtsék el:

…..A szovjet diktatúrának a harca a külföldi beavatkozás és a Vrangelek ellen objektíve forradalmi jelentőségű annak ellenére, hogy teljesen reakciós politikát folytat Oroszországban a szociálde­mokrácia ellen … Kevésbé jelentős, de jellemző a bolsevikok Önök általi meghatározása, mint az »orosz proletariátus hóhérjai«. A párt nem így tekint a bolsevikokra, mint ahogyan nem tekinti Robespierre-t és Saint-Just-öt a »francia nép hóhérjainak« . .. Az ilyen jellemzések­nek, hacsak nem akarnak a bolsevik stílus másolatai (»véres Cereteli« stb.) lenni, nézetünk szerint a bolsevizmus szociális természetét kell tükröznie, ezt a természetet semmiképpen sem a proletariátus osztályelnyomásában látjuk."²³

Hasonlóképpen foglalt állást egy nemzetközi dokumentum elké­szítésével kapcsolatban is, amire egy Scsupaknak írt december 15-i keltezésű leveléből derül fény: „Ha a világ országai közül egyedül csak Oroszországban – nem fontos, hogy miért – győzött a forrada­lom, amelynek élén szocialisták állnak, akik megkísérlik (bár ultraos­tobán) a szocializmust megvalósítani, akkor egy nemzetközi doku­mentumban nehéz elvitatni ilyen országtól a szocialista forradalom fészke elnevezést.. ."²⁴

Így nem meglepő, ha Martov határozottan a szovjethatalommal való együttműködés alapján állt gazdasági és szociális téren is. Imént idézett december 15-i levelében, melyben egyébként felfigyelt a hadi­kommunizmus antiegalitáriánus tendenciáira is,²⁵ kitért a mensevikek lehetséges „alkalmazkodásának" különböző formáira.

A karrierista átállásokról szólva megjegyzi: „A kommunistákhoz való átállást illetően az utóbbi időben a mi pártunk különösen kitűnt. Elmentek Hincsukon, Jahontovon, Dubrovinszkaján kívül Csirkin, Bulkin (!), Ilja Vilenszkij, most pedig a maga idején általunk kizárt Majszkij. Általában az egykori ultrajobbosok állnak át különösen gyak­ran. Persze nem mindenki karrierista megfontolásokból. Sokan őszin­tén »csúsznak át«, minden hamletizmus nélkül. .. adják át magukat annak a társadalmi munkának, amelyet most az állam monopolizál és amely területen persze valami pozitív is történik … A pártban (külö­nösen délen) még mindig nagyon erős az ultrabalos szárny, amelynek vezetői, mint pl. Ser, valószínűleg elmennek majd, de akik a maguk követelésével, hogy »enyhítsük tovább a tónust« a bolsevizmussal való harc terén, elkenik a különbséget a demokratizmus és a „felvilá­gosítás" között, és a parasztsághoz való viszony kérdésével nagy za­vart idéznek elő . . ."

Martov és a mensevikek ekkor már régen tudják, hogy mi a hadi­kommunista politikai berendezkedés alapproblémája. A már említett VII. Szovjetkongresszuson 1919 decemberében az OSZDMP dekla­rációja világosan megfogalmazta:

„A proletariátus kis része vált de facto annak a hatalomnak a hordozójává, mely hatalomnak az alkotmány szerint az egész proletariátus és a dolgozó parasztság hatalmának kellene len­nie." És pontosan látták és leírták azt is, hogy hogyan falja fel a forradalmat a bürokrácia és a régi nagyorosz bürokrata-rab­szolga-hagyomány, a szokásjog, a tömegek apátiája stb. Nem voltak azonban eszközeik arra, hogy önmagukat megszervezhessék, ama döntő oknál fogva, hogy tömegek nélküli vezérek pozíciójában voltak, noha tömegpártban gondolkodtak. A történelem nem követte őket, s ők megpróbáltak alkalmazkodni, amiről az utókor számára fennmaradt elemzési kísérleteik tanúskodnak. S mindez egyáltalá­ban nem lebecsülhető intellektuális erőfeszítésekről tanúskodik. A mensevikek – számos bolsevik vezetőt megelőzve – idejekorán ér­zékelték a dolgozók kifáradását, a „munka militarizálásának"rendkí­vül gyors ellehetetlenülését és az egyre növekvő munkásellenállást.

III. A NEP

Miközben 1920-21 fordulóján a bolsevikok híres szakszervezeti vi­tája folyik, a mensevikek a hadikommunizmus teljes reformját követe­lik,²⁶ ami tulajdonképpen magának a szakszervezeti vitának a tartal­mát is képezte.²⁷ Szinte a kronstadti lázadás kirobbanásának pillana­tában az OSZDMP KB és a mensevik moszkvai bizottság a munká­sokhoz forduló 1921. március 7-i felhívásában igen differenciált állás­pontot fogalmazott meg. Kifejtették, hogy a mensevikek nem támo­gatják a szovjethatalom megdöntését, mert az csak anarchiához ve­zetne, „ami a múlt sötét erőinek, az uzsoratőkének, a földesuraknak és az udvari bürokráciának kedveznek, s ami ráadásul az orosz mun­kást és parasztot a francia és angol imperialisták rabszolgájává ten­né. … A szovjethatalom megdöntése a cári hatalom restaurációjá­nak veszélyével, a forradalom összes vívmányának pusztulásával fenyeget. . ." Ugyanakkor a mensevikek igazolva látták a hadikom­munizmust illető bírálatukat, és ennek megfelelően a gabonaadó, va­lamint a politikai élet teljes demokratizálásának követelményével lép­tek föl.²⁸

A politikai pártok a hadikommunizmusból kivezető utat keresték 1920 decemberében, a szovjetek VIII. kongresszusán. A mensevikek is, akárcsak az eszerek és persze a bolsevikok, mindenekelőtt a politi­kai hatalom körüli harcokra összpontosítottak. Lenin akkoriban hir­dette meg a „kevesebb politika, több gazdaság", ill. kultúra jelszavát, ami nem nyerte el a mensevik frakciót képviselő Fjodor Dan tetszését. Úgy vélte, hogy az alaptörekvéssel ugyan egyetért, de az adott hely­zetben a politikának van primátusa s ez nem is lehet másként. „En mint szocialista, szintén olyan rend megteremtésére törekszem, amelyben az emberi együttélés állami formái kiélik magukat, s az em­beri társadalom nem lesz egyéb, mint szabad termelők és szabad dol­gozók szabad szövetsége."²⁹

Abból a szempontból persze igaza van Dánnak, hogy Oroszor­szágot éppen nem a politikai kiegyensúlyozottság jellemezte, hanem éhséglázadások, sztrájkok és általában a bolsevikokkal szembeni elégedetlenség is. Más kérdés, hogy a válságból nem politikai, hanem gazdasági megoldás kínálkozott. Ezt a megoldást érlelték a bolsevi­kok is a már említett szakszervezeti vita során, majd a végső lökést, a döntő fordulatot a kronstadti lázadás adta meg. A forradalom egykori fellegvára szembefordult a forradalom politikai vezérkarával: „szov­jeteket kommunisták nélkül". Más kérdés, hogy a lázadás mögött ek­korra már nagyon különböző erők sorakoztak föl, s robbanásveszé­lyes helyzet volt Oroszország sok pontján. A szovjetellenes kuláklázadások már fölkapták a régi monarchista jelszavakat: „üsd a zsidókat, mentsd meg Oroszországot". Nem véletlenül írja 1921. január 30-án Martov Akszelrodnak:

„Ha ez a párt ismét, akárcsak 1917-ben képtelennek bizonyul azoknak a tömegeknek vezetésére, amelyeket mi önmagunktól nem tudunk vezetni, az mintegy tényekkel fogja bizonyítani Lenin hírhedt dilemmáját: »Vagy vörös, vagy fehér diktatúra«„.³⁰ Martov arra is utal, hogy az eszerek Miljukowai is kokettálnak. Hogy mennyire korláto­zottak voltak a mensevikek lehetőségei egy önálló politika kialakításá­ra, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Dan még 1921 novembe­rében is arra figyelmezteti a mensevik központi bizottságot, hogy az Alkotmányozó Gyűlés jelszava a szovjethatalommal szemben rendkí­vüli kockázatot hordoz, mert „az ösztönös népmozgalmak az ellenfor­radalom veszélyét rejtik magukban", hiszen a szovjethatalom meg­döntése még sehol nem hozott magával demokráciát. Ez is oka lehe­tett annak, hogy Dan az általában vett demokrácia helyett „a dolgozók szabadsága" jelszót támogatta, de a KB-ban nem kapott többséget.³¹

A NEP bevezetését – s ez talán paradoxnak tűnik – csupán a mensevikek kisebb, Martov vezette csoportja üdvözölte, a többség nagyon fanyalogva fogadta, sőt voltak szép számmal, akik egyenesen visszautasították. A KB elemzése 1921 tavaszán a kialakult helyzetet mint „a bolsevizmus gazdasági összeomlását" értékelte, amit a doku­mentum szerzői szerint nem a katonai kényszerintézkedésektől való „pánikszerű visszalépés" tükröz, hanem az, „hogy a kommunista párt élelmezési és általános gazdaságpolitikája elvi alapjaitól is visszalé­pés történt: ez megmutatkozott az ipar, a kereskedelem és a beszol­gáltatás teljes nacionalizálásának elutasításában, a külföldi és orosz magántőke behozatalához való átmenetben, abban az irányváltás­ban, amely a tétet az önálló, kispolgári gazdaságra helyezi az iparban, a mezőgazdaságban és a kereskedelemben . . ,"³² A dokumentum már Martov távozása után íródott, ami abban is kifejezésre jut, hogy a NEP-et „nem annyira a termelőerők egészséges fejlődése céljából" alkalmazott gazdaságpolitikának tekintik, hanem olyannak, amely „in­kább a külföldi rablókizsákmányolás számára teremt talajt". Sőt, a szovjet fejlődés végét látták benne: „Végül is a kommunista diktatúra takarója alatt bezárul a burzsoá ellenforradalom köre, s előkészülnek a külső és belső feltételek ahhoz, hogy az ellenforradalom diadalra jusson." Gyakorlatilag egy olyan irányvonal körvonalazódik itt, amely nagyon hasonlatos ahhoz a gondolkodásmódhoz, amit a bolsevik „munkásellenzék" frakció képviselt. A tézisekből az derül ki, hogy nem egy „hagyományos" polgári demokratikus szisztéma bevezeté­sében gondolkodtak – ellentétben a jobboldali mensevik csoportosu­lásokkal -, elutasították a szovjet rendszer megdöntését az Alkotmá­nyozó Gyűlés által, „a szovjet rendszer demokratikus megreformá­lása és a dolgozók valódi uralmának szervezetévé való átalakítá­sa a cél".

Az 1921. május 4-én elfogadott dokumentumuk már hangsúlyoz­za, hogy csak „az Antant által támogatott hadseregek elleni harc indo­kolta az államhatalom jogát a gabonafelvásárlás monopóliumára", s az új helyzetben a felvásárlási árak meghatározásához „a paraszt-képviselők szabad megválasztását" javasolták. A X. bolsevik párti kongresszuson elfogadott terményadót pedig egyenesen plágiumnak nevezik.³³ Ez utóbbi gondolat Martovtól ered, aki még 1921. március 24-i Akszelrodhoz írt levelében a kronstadti lázadással összefüggés­ben megjegyezte: „Lenin ellopta a mensevikek gazdasági programját és most mint a magáét adja ki. Valóban Lenin átvette az élelmezési platformunkat."³⁴ Persze nem az az igazán érdekes, hogy ki kitől mit vett át, hiszen a hadügyi népbiztos, Trockij már 1920 februárjában ja­vasolt valami hasonlót a terményadóhoz, mégis egyike volt azoknak, akik a legkésőbben értették meg a NEP-fordulat szükségességét.

Martov – talán legelsőként – már ekkor felveti a „thermidoriánus fordulat" gondolatát, mint olyan lehetőséget, amely a kialakult törté­nelmi helyzetből a kiutat meg fogja mutatni. Ki kell alakuljon egy mér­sékelt bolsevik frakció – érvelt Martov -, amelynek – miként annak idején a thermidoriánus jakobinusoknak – el kell játszaniuk a főszere­pet a bolsevik örökség likvidálásában. A mensevikek a bolsevikokat a parasztpárttal, az eszerekkel való szövetség felé kell lökjék. Ilyen sze­repet a bolsevik párt csak akkor tud betölteni, ha meredeken szakít a régi bolsevik elemekkel, bár egy ilyen szakadásról nehéz elképzelni, hogy másként menjen végbe, mint fegyveres harc formájában, amely­ben egyik fél megpróbálja kiirtani a másikat. Egyébként Kronstadt mu­tatta meg, hogy ez megtörténhet. Az olvasó látnoki szavaknak is gon­dolhatja ezt, ha a sztálinizmus kifejlődésének történetét a francia for­radalom analógiája alapján gondolja el. Maga Martov, amikor ezzel a gondolattal előállt, nem maradt adós az adott szituáció konkrétabb vizsgálatával sem. Túllépve az általános „jóslások" keretein, megpró­bálta a NEP-ből adódó politikai előnyöket saját pártja számára is számba venni. Akkori nézete szerint az alapvető taktikai jelszót a „szabadon választott szovjetek" követelésében határozta meg, ami a kommunista diktatúra eltávolításának „emeltyűje" lehet. Martov tisz­tában volt vele, hogy most nem állhatnak elő az Alkotmányozó Gyűlés jelszavával, mert az a munkástömegek körében teljesen lejáratódott, hiszen „1918-ban a cseh hadifoglyok, az eszerek, és az Antant is az Alkotmányozó Gyűlés támogatásával vagy jelszavával mentek harcba a bolsevikok ellen."³⁵

Martov, aki leveleiben Akszelrodot mindig a valóságos erőviszo­nyok felmérésére ösztönözte, nem győzte hangsúlyozni, hogy a bol­sevikokat támogató erők jelentősek, magukban foglalják „a valódi vá­rosi és falusi proletariátus nagyon jelentős részét". A NEP tükrében új­rakezdődik magának az októberi forradalomnak az értékelése is, mert ha valódi népi támogatás áll a bolsevikok mögött, akkor nem lehet va­lamiféle puccsista felkelésként értelmezni az eseményeket, amire bi­zonyos mensevik körökben volt hajlandóság. Martov április 5-i, már Berlinből írt levelében bár nem utasítja vissza a francia forradalommal és a párizsi kommünnel való analógiát, de Akszelrod figyelmét a mindkettőtől való különbözőségre hívja fel.

Martov – úgy tűnik, Akszelroddal vitázva – nem fogadta el az októ­beri forradalom tipikus mensevik értékelését, amely a polgári forra­dalom egy válfajaként kezelte az októberit. „Azzal kezdem – így Mar­tov -, hogy nem szabad egy lapra helyezni a bolsevizmust az 1793-as évvel, sem a párizsi kommünnel. Ha igazuk lenne a bolsevizáló euró­paiaknak, akik a bolsevik forradalomban mindenekelőtt a proletariá­tus forradalmát látják, igaz, nem érett formáját, akkor joguk lenne a pá­rizsi kommünnel egybevetni." A francia forradalommal való általános analógiát már elfogadhatóbbnak tartotta, mivel az inkább igazolhatta a saját álláspontját, mely szerint az októberi forradalom egy kispolgári forradalom. Ismert, hogy Lenin és sok bolsevik is úgy tekintett az októ­beri forradalomra, mint amely nem tiszta proletárforradalom, mert olyan feladatokat is meg kell oldania, amit Európában a polgári forra­dalmak oldottak meg (földkérdés, nemzeti piac egysége stb.). Martov viszont a forradalom proletár jellegét vitatta azzal az érveléssel, hogy „a proletár osztályfelkelés mozzanata csupán másodlagos a bolsevik fordulatban, csupán bonyolítja a paraszti-kispolgári forradalom alap­mozzanatát". Martov úgy véli, hogy akik ezt a véleményt osztják, azok bátran fordulhatnak a XVIII. századi forradalom analógiájához: „Ha Oroszországban a XVIII. századi Franciaországgal megegyező talajon kinőtt forradalom önkéntelenül megismétli a francia forradalom mód­szereit, ezzel még egyáltalán nem határozható meg a jakobinizmus »törvényessége« a XX. században." Martov itt jelzi, hogy a nemzet­közi tőkés nagyipar, az új fejlemények általában más történelmi kö­zegbe illesztették az orosz forradalmat. Ezért a jakobinizmussal való analógiát Martov bizonyos korlátok közé szorítja. Az analógia történe­tét illetően egészen 1903-ig megy vissza, amikor először hangzott el a vád: Lenin és a bolsevikok a kispolgári jakobinizmus bűnébe estek: „Mi mensevikek – írja tovább Martov – az ön személyében feltettük ezt a kérdést 1903-ban, amikor … az Iszkrában megjósoltuk, hogy az orosz szocializmus Lenin személyében objektíve a jakobinusok sze­repét játssza azáltal, hogy bevonja a néptömegeket a burzsoá forra­dalomba. Pavel Boriszovics, bennünket az Ön eszméi vezettek, ami­kor megfigyeltük, hogy a bolsevizmus váratlanul népivé vált a szó leg­teljesebb értelmében, amikor kezdte felmutatni a szélsőségesen in­ternacionalista-kommunista burokban a jakobinus sans culotte-izmus tipikus vonásait. Amit Ön megjósolt, ez megvalósult, de másfor­mában, mint ahogyan Ön azt elképzelte. Ön feltételezte, hogy a leni­nizmus felrázza a proletár tömegeket és a régi rend ostromára vezeti őket (a maga összeesküvő szervezetének és nyecsajevi-demagóg módszereinek megfelelően), majd a meghatározott pillanatban a bur­zsoá radikalizmus piedesztáljaként szolgál és másként nem is szol­gálhat." Martov azonban kénytelen volt konstatálni, hogy a bolseviz­mus megmaradt ama erők élén, amelyek hatalomra segítették. Ebből levont következtetései szinkronban vannak azzal a felfogásával, hogy a bolsevizmus egyedül volt képes megragadni – a Martov által sok szempontból elvetett eszközökkel – a történelmi haladás egyik alap­vető tényezőjét:

„A bolsevizmus valójában a végtelenségig alkalmazkodva eleddig meg tudott maradni ezen erők élén … lényegében a kis­polgári forradalom élén … s egy meghatározott pillanattól – ha nem is az ideológiában, de a politikában maga lesz kénytelen ezek kispolgáriságát visszatükrözni, s ezzel kiáltó ellentmon­dásba kerül saját ideológiájával… Mi az első pillanattól készek voltunk támogatni a bolsevikokat, amennyiben szövetségre lépnek az eszerekkel (ez a szövetség jelentette volna a paraszti-demokratikus forradalom beteljesítését nem a kisebbség diktatúrája útján), és le­mondanak az utópikus kísérletekről … A velük való harc utópizmusuk és a francia jakobinusokat szolgaian utánzó terrormódszereik mi­att nem jelenti azt, hogy az a progresszió, amit az 1917-es orosz forra­dalom hozott, megsemmisült volna, mert mindennek ellenére fel­színre hozta a valódi plebset és kifejlesztette benne, kommunista illú­ziók burkában, azt a lényegében individuális radikalizmust, amely alapvető pszichológiai előfeltétele nemcsak a burzsoá rendszernek, de az ismert formában a munkásmozgalomnak is."

Martovnak, aki politikai megfontolások melletti egészségügyi okok miatt is az emigrációt választotta, külföldön írt leveleiben érző­dik, hogy minden lehetséges oroszországi információt regisztrál és feldolgoz, mégis áprilisi, előbb idézett leveléhez képest elmozdulás fi­gyelhető meg a bolsevizmus megítélése tekintetében; a rekapitalizációhoz való fordulást mélyebbnek és gyorsabbnak tartja, mint amilyen az valójában volt, s egy rendszerváltás, méghozzá egy totális burzsoá restauráció előfeltételeként szemléli az eseményeket.³⁶

„Oroszországban a bolsevikok politikájának »elburzsoásodása« láthatóan sokkal gyorsabban megy, mint az várható volt. Azt lehet gondolni, hogy »thermidor« gazdaságilag még azelőtt végbemegy, hogy a bolsevikok elveszítenék a hatalmat, az ő segítségükkel megy végbe . . . Lenin legutóbbi munkáiban nyíltan jelszóként veti fel az »ál­lamkapitalizmus« de magát a fogalmat úgy dekódolják, hogy »magánkapitalizmus, állami szabályozás«. Egyébként »ellenforradalmárnak« nyilvánította azokat a kommunistákat, akik nem akarják megér­teni, hogy mindenáron gazdasági engedményeket kell tenni a pa­rasztságnak, még a proletariátus részéről hozott áldozatok árán is. A bolsevikok az utópizmusról való eme késői lemondással nem hi­szem, hogy egy szemernyit is megjavítják a gazdasági helyzetet. Ez nem fog sikerülni. De megkönnyíthetik örököseik feladatát, amennyi­ben saját kezükkel végzik el a »piszkos« munkát, a gyárak visszaadá­sát a tulajdonosoknak, a koncessziósok visszahívását, a kölcsönök visszafizetésének elismerését stb."³⁷ Martov gondolkodása a továb­biakban is ugyanezen a vonalon halad. Június 8-i keltezésű levelé­ben, melyet Badenben írt, ahol betegségét gyógyíttatta, mégis az tük­röződik, hogy nem látta át, hogy a politikai hatalom fenntartása egy rekapitalizációs gazdaságpolitika körülményei között milyen ellentmon­dásokat szül. Martov ugyanis megütközésének ad hangot, amikor Akszelroddal közli, hogy Lenin a gazdaság terén kvázi a mensevikek ál­tal kijelölt úton halad, ám mégis folytatódik a mensevikek üldözése: „Nyilvánvaló, hogy nagyon nem illik a szocialisták fanatikus üldözése olyan időben, amikor ő maga (Lenin) propagálja azokat a gazdasági reformokat, amelyeket ugyanezek a mensevikek jelöltek meg, és ami a kommunizmusról való lemondását jelentette . . . Lenin maga értel­metlen eszmének nevezi a szocializmusba való közvetlen átmenet le­hetőségének fontolgatását a patriarchális gazdaságtól, a vadságtól és az oblomovizmustól, ami szavai szerint Oroszország nagy részét jellemzi, a kapitalizmus pedig érvelése szerint nemcsak rossz (a szo­cializmushoz viszonyítva), de jó is a középkorhoz képest. . ."³⁸

Martov gondolkodásának legfőbb ellentmondása az, hogy egy­részt politikusként látja, hogy mit tehet Lenin, mit tehetnek a bolsevi­kok, másrészt mint meggyőződéses mensevik szocialista egy polgári fejlődést menedzselő szociáldemokrata vagy parasztpárti főhatalom utópiájában gondolkodik. A már halála után megjelent Világbolsevizmus c. kötetében, amely 1919-es, '20-as írásait tartalmazta, nem uta­sította el Lenin Állam és forradalom c. munkáját, a lenini szocializmus­koncepciót, az alulról szerveződő önkormányzati társadalom pers­pektíváját, de az általa is bukottnak tekintett Kerenszkij-rendszer in­tézményi struktúráját akarta mégis életre galvanizálni, csak polgári párthatalom nélkül. De felmerül a kérdés, hogy éppen Oroszország­ban hogyan történhetne meg a kapitalizmus visszaállítása polgári pártok nélkül? Erre nem tudott Martov választ adni. Illetve a politikus Martov mégiscsak adott egyfajta választ éppen az imént idézett leve­lében, amely szerint a „thermidoriánus" gazdaságpolitikát egy bonapartista fordulatnak kell követnie, amelyben Lenin a mérsékeltekre tá­maszkodva bevezeti a személyi hatalmat: „Határozottan megjósolha­tó, hogy semmilyen ,új politika' nem jön ki (a kommunisták elszabotál­ják), ha Lenin nem dönt úgy, hogy a párt okosabb kisebbségére tá­maszkodva véghezviszi a bonapartista fordulatot, azaz a pártdikta­túra helyett személyi diktatúrát hoz létre, amely a bürokrácia nem kommunista részére támaszkodik, ügynökökre és spekulánsokra, ka­tonákra stb. Ezt a végkimenetelt tartom valószínűnek, mivel a másik­a demokráciának tett engedmények útja – Lenin számára sohasem lesz elfogadható. Azonban nekünk azt mondják, hogy a kapitalizmus­nak tett engedmények hívei között már felcsendülnek olyan hangok is, hogy a gazdaság megváltozását követnie kell a felépítmény meg­változásának a politikai szabadság értelmében."

Természetesen itt nem Leninről volt szó, hanem arról, hogy Oroszországban bevezethető-e a „polgári szabadság". Éppen Mar­tov következő, június 24-i, ugyancsak Akszelrodhoz írt leveléből derül fény arra, hogy mensevik körökben is arról suttogtak, hogy Lenin a po­litikai többpártrendszer valamilyen új szisztémáján gondolkodik, mert a politikai intézményrendszer az adott gazdasági alapok és nyomorú­ság talaján azonnal összeomolhat, s újra az anarchia lesz az út, a fegyverek jutnak szóhoz. Martov tehát közölte Akszelroddal, hogy a Dannal együtt letartóztatott Rozskovot, az ismert mensevik történészt (aki egykoron bolsevik volt) kiengedték a börtönből, s azt az informá­ciót kapták tőle, hogy a Csekában afelől érdeklődtek, hogy mi a véle­mény arról, „hogy Lenin a kommunisták és a szocialisták megegyezé­sének" és „a hatalom közöttük való megosztásának lehetőségét" fon­tolgatja. Ezt az epizódot az a tény hitelesíti, hogy pár hónappal később Lenin utolsó írásaiban valóban újra felvette a mensevikekkel való vita fonalát, elegendő itt a Szunanov-kritikára utalni, de más források is vannak arról, hogy felmerült ez a lehetőség. Ennek a fejleménynek a történelmi lehetőségét húzza alá Martov – akaratlanul -, amikor ugyanebben a levélben a „lumpentömegek" növekedésére is utalva újfent Thermidor 9. elkerülhetetlenségéről ír, s szellemes megfogal­mazásai egyúttal rávilágítanak a másik oldal, a bolsevik párt lehetősé­geinek korlátozott voltára, arra a tényre is, hogy Oroszországban nem az történik, amit Leninek „előírnak" a Kremlből; „Ha Lenin személye »egocentrikusabb« lett volna, ebben a két évben már megteremthette volna magának falun a valódi napóleoni legendát ebben a szellem­ben: »csak egy kicsivel többet reklámozzanak a muzsikok között«. Meg kell adni, erről eddig nem gondoskodott és nem kevés lehetősé­get hagyott ki az önreklámozásra .. . Most már eljött szerintem az idő, amikor kénytelen lesz a pártkorlátot eltávolítani, hogy közvetlenül a (kispolgári) tömegekre támaszkodjon. Ez lett Thermidor 9. . . . Meg­látjuk, hogy sikerül-e Leninnek a forradalmi periódus thermidori likvi­dálásának élén maradni, ahelyett, hogy annak áldozata lenne."³⁹

Martov ettől a koncepciótól és problémafelvetéstől többé már nem tudott és nem akart szabadulni. Még októberben is visszatért eh­hez a problémához, s értesítette Akszelrodot arról, hogy talált egy írást a Szovremennie zapiszki 7. könyvében, amelyben egy Oroszor­szágból érkezett levél – Martov „megnyugvására" – a kommunista párt bonapartista vagy thermidorista párttá való átalakulásáról tájé­koztat. Martov azonban egy újabb kérdéssel tovább is viszi korábbi eszmefuttatásait. Számára az új alapkérdés már így hangzik: „Elérkezett-e Oroszország abba az állapotba, hogy a külföldi tőke többé vagy kevésbé gyarmattá alakítja, helyi nemzeti burzsoázia nélkül?" Barma már tudjuk, hogy ilyen szándékai talán a nemzetközi tőke egyetlen csoportjának sem voltak már 1921-ben (mivel ők kevésbé bíztak a bolsevikok thermidoriánus fordulatában, mint maga Martov), maga a kérdésfelvetés mégsem volt történetietlen, hiszen az 1917 előtti Oroszország gazdasági beágyazottsága egy ilyen feltételezést na­gyon is jogosulttá tett.⁴⁰

Hogy Martov vagy Dan gondolkodását el tudjuk helyezni a mensevizmuson belül, érdemes röviden bemutatni egy ebben a periódus­ban keletkezett olyan dokumentumot, amely a jobboldali mensevikek, a szociáldemokraták petrográdi és moszkvai csoportjainak álláspont­ját tükrözik a NEP-pel kapcsolatban. A dokumentum címe eleve jelzi a politikai irányultságot: „A bolsevikokkal való egységfront ellen!" E dokumentum a kommunistákat az anarchistákhoz és a szindikalistákhoz hasonlítja, mert nem a hagyományos parlamentarizmusban gondolkodnak, amin kívül a demokráciának nincsen más formája. Másrészt a kommunista párt kormányát a NEP kihirdetése nyomán a legnagyobb tőkés vállalkozónak nevezik, Trockiji és a többieket pedig a tőkés bérlőkkel rokonítják.⁴¹

Az a gondolat, hogy a bolsevikok kiárusítják Oroszországot, nemcsak a mensevikek köreiben volt népszerű „tézis", hanem az eszerek között is. Maga Martov, aki nemcsak magánlevelezésében, de a Szocialiszticseszkij vesztnyikben is a NEP-et az eredeti kommu­nizmus elárulásaként aposztrofálta, olyan antikommunista fordulat­ként értelmezte, amely alapján a bolsevikok útját így jellemezte: „a gazdasági Thermidoron keresztül masíroztak a politikai Brumaire 18-ához".⁴² De míg Martov ezt lényegét tekintve kikerülhetetlennek tartotta, addig a mensevik jobboldal itt csak a bolsevikok „rosszakara­tát" tételezte fel, s elméleti rangra emelték a korabeli viccet: NEP (Novaja Ekonomicseszkaja Politika) = Novaja Ekszpluatacija Proletariata; új gazdaságpolitika = a proletariátus új kizsákmányolása. Martov azonban maga sem látott más gazdaságpolitikai irányvonalat még 1922 elején sem, amikor január 7-i keltezésű, Scsupakhoz írt levelé­ben ezt expressis verbis le is írta, még a „baloldali kommunistákkal" szemben is megvédte a NEP-et, de ezt még európai elvtársai sem mind értették: „A bolsevikok fő hibája, hogy szocializmust csinálnak ott, ahol erre nincsenek meg a feltételek, de azért akarják őket leszól­ni, mert nem folytatnak következetesen szocialista politikát. .. Meg kell magyarázni, hogy az orosz összeomlással a külföldi tőke nélkül nem lehet boldogulni.. ."⁴³

Dan egy Akszelrodnak írt válaszlevelében (1922. febr. 16.) Mar­todhoz hasonlóan a bolsevizmust a kommunizmussal magával azo­nosítja, s a NEP-ben is magának a kommunizmusnak a feladását lát­ja, nem pedig egy elkerülhetetlen történelmi evolúció eredeti feldolgo­zását; magát a kommunizmus fogalmat csak formációelméleti érte­lemben használja, nem reagál rá mint mozgalomra és meghatározott szellemi-politikai értékekre, s miután a bolsevikok levették a napi­rendről a kommunizmus bevezethetőségének gondolatát és praxi­sát, ez Dan számára magának a kommunizmusnak a végével azono­sult: „A bolsevikoknak véglegesen el kell búcsúzniok a kommuniz­mustól, és vagy jobbra kell fordulniok a bonapartizmus felé, vagy balra – a demokratizmus felé, mindkét esetben valamiféle rendhez kell for­dulni a most uralkodó káosz helyett… a bolsevikoknak vagy a kor­mányzást kell abbahagyni, vagy – valamilyen értelemben – meg kell szűnniük »kommunistának« lenni."⁴⁴

A polgári-kapitalista restauráció, amelytől a mensevikek – frak­ciós és világnézeti hovatartozástól függően – a forradalom teljes vere­ségét vagy éppenséggel a forradalom győzelmét várták, elmaradt. A bolsevikok megakadályozták azt, de nem tudták megakadályozni a személyi diktatúrának egy olyan formáját, amely a NEP válságából a totális államosítás megvalósítása és a dolgozói önkormányzati for­mák és tendenciák megsemmisítése útján nőtt ki, vagyis egy olyan fejlődés árán, amelyet senki nem tervezett és nem is kívánt; míg a mensevikek egy liberális utópia hagyományától, a „nyugati modell" bűvköréből nem tudtak szabadulni, a bolsevikok a történelemtől szo­rongattatva egyre inkább a hatalomfenntartás „menedzselésére" kényszerültek, mert – ezt természetesen mind a bolsevikok, mind a mensevikek világosan látták – a szocializmus történelmi és civilizatórikus feltételei az akkori Oroszországban nem jöttek még létre. Végső elemzésben Oroszország és a Szovjetunió foglya maradt hát azoknak a történelmi struktúráknak, amelyek meghaladására a szociáldemok­raták a századelőn szövetkeztek … A szovjet forradalom tapasztala­tai nélkül – s ezt Martovék már a forradalom másnapján tudták – nem lehetett a történelemben továbblépni. A társadalmi formaváltásra tett kísérlet jelentősége egyetemes – ezért pártoktól és világnézettől füg­getlenül is okulhatunk belőle, ha a történelemből egyáltalán lehet okulni . . . Egy dolog bizonyosnak látszik, mindent újra kell gondolni. Néhány biztos pont azért marad. így például Martovnak bizonyosan igaza volt egy dologban: nem volt lehetőség a visszatérésre a forrada­lom előtti rendszerhez, de a szocializmus sem volt bevezethető. Vajon a nyugati polgári rendszer átültethető lett volna Oroszországba? Ki, milyen társadalmi erő hajtotta volna ezt végre? A mensevikek? Hiszen még jelentéktelenebb párt voltak, mint a bolsevik párt! Tehát a kapita­lizmus „bevezethetősége" is épp oly utópiának tekinthető, mint az „orosz kommunizmus". Mégis érdemes lesz a bolsevik alternatívát to­vább elemezni, ha az azt eltaposó sztálini örökséget véglegesen ma­gunk mögött akarjuk tudni; de anélkül, hogy a sztálini rendszer maga restaurálná a kapitalizmust, ahogyan Martov vagy Trockij ezt a lehető­séget nem egy alkalommal megjövendölte . . .

Jegyzetek

1 Az orosz történelmi fejlődés perspektíváiról és az új forradalom kilátásairól folyó vita 1907-ben játszódott le az OSZDMP londoni kongresszusán. Itt vált véglegessé a bolsevik-mensevik szakadás. A mensevikek a nyugat-európai „modell" mellett kötelezték el magukat, a bol­sevikok az orosz teltételeknek megfelelő válaszokat kerestek. E vita történelmi feldolgozását másutt elvégeztük. (Krausz T.: Az oroszországi szociáldemokrácia második szakadása. In: Századok, 1963/3.)

2 Legalább jelezni kell a mensevizmuson belüli áramlatok harcát. A februári forradalom idő­szakában két fő áramlat uralta a pártot. Az egyik a Potreszov vezette „honvédők", a másik a Martov vezette internacionalista szárny. Közöttük számos kis csoportosulás létezett. A febru­ári forradalom után létrejött a pártban egy centrum, amely Dan és Cereteli vezetésével a szovjetekben is uralkodó helyzetet foglalt el. Az októberi fordulat után új átcsoportosulás ment végbe. A centrum egyik része Dánnal az élen lényegében a martovisták álláspontját fogadta el; bár negatívan viszonyultak a bolsevik hatalomátvételhez és a proletárdiktatúrához, de kompromisszumokra törekedtek a bolsevikokkal „a népi szocialistáktól a bolsevikokig" ter­jedő egynemű szocialista kormány létrehozása jegyében. A centrum másik szárnya a jobbol­daliakkal együtt elutasított minden kompromisszumot. 1917 decemberében a mensevik párt kongresszusán a centrum és a jobboldal kisebbségbe került, visszautasították a Központi Bi­zottságba való belépést is. Ez a kompromisszumot nem ismerő szárny (Sogdanov, Gyuba, Asztrov. Potreszov, Garvi ós mások) 1920 áprilisában kilépett a pártból, bár mint Potreszov hangsúlyozta, továbbra is szociáldemokratáknak tekintették magukat. A párt másik része a polgárháború idején nem utasította el a demokrácia szovjet formáit, hanem – mai szóval élve – egy „pluralista néphatalom", a parasztsággal és általában az orosz „demokráciával" való „hatalommegosztás" alapján hajlott kompromisszumokra a bolsevikokkal, bár a nyugati for­radalom nélkül lezajló szocialista kísérletről ők is negatívan nyilatkoztak.

3 L. J. Getzler politikai életrajzát: Martov. A Political Biography of a Russian Social Democrat. Cambridge, Melbourne, Univ. Press, 1967.

4 Martov és Dan hagyatékának feldolgozása még alighogy megkezdődött. Itt azt a levelezési hagyatékot dolgoztuk fel, mutatjuk be, amely a Hoover Intézet (Stanford Univ.) Archívumá­nak Nyikolajevszkij-gyűjteményében található. (A továbbiakban: Nicolaevsky Collection -NC.) A levéltári anyag további feldolgozása természetesen még differenciálja a képet.

5 NC No. 17. Box 1. 51-2.

6 Akszelrod archívumából NC No. 16. Box 6. 45-9.

7 NC No. 17. Box 1. 51-2.

8 NC No. 6. Box 1. 5-6.

9 NC No. 6. Box 1. 5-2.

10 NC No. 6. Box 1. 5-35.

11 L. Krausz-Mesterházi-Tütő: Buharin elméleti munkásságáról. In: Demokrácia, „cézáriz­mus", szocializmus. (Buharin tanulmányai, ELTE, Pol. tud. füzetek 8. szám. Bp. 1988, pp25-28.)

12 NC No. 17. Box 1. 51-4.

13 NC No. 6. Box 1. 5-3.

14 Oborona revoljucii i szocialdemokrata. Szb. sztatyej. 1920. Szerk. Martov.

15 Dan üdvözlő beszédét l. 7-oj szjezd Szovetov K. 1920. pp 19-20.

16 NC. Akszelrod Archívuma, No. 16. Box 6. 45-9.

17 A röpirat Moszkva, 1920. május 8-i keltezésű. Aláírás: OSZDMP KB.

18 Vö. NC No. 6. Box 1. 5-39.

19 NC No. 17. Box 1.51-2.

20 NC No. 17. Box 1. 51-5.

21 NC No. 6. Box 1. 5-17.

22 NC No. 16. Box 5. 44-21. Levél Brojdónak, 1920. jún. 26.

23 NC No. 16. Box 5. 44-21 + 1.51-11. alatt.

24 NC No. 16. Box 5. 44-21.

25 Martov e levelében jól helyben hagyja a bolsevik vezetők némelyikét, mert egyáltalán nem a normális fejadagnak megfelelően fogyasztanak. Főleg Kamenyev, Radek, Rikov, Tomszkij, Sljapnyikov és a Sadoul testvérek „dőzsölését" említi, dicséri Buharin, Balabanova és Csi­cserin szerénységét. De felfigyel Lenin kultuszára is.

26 L. a KB 1921. februári levelét a pártszervezetekhez, amely tkp. a polgári demokrácia és egy antikapitalista irányvonal összeegyeztetését javasolja. Vö. NC No. 6.5-11.

27 L. erről Szakszervezetek és államhatalom. Dokumentumok a szovjet-oroszországi szak­szervezetek történetéből 1917-1923. ELTE AJTK pol. tud. füzetek, Bp. 1985. L. Krausz T. Előszó pp 9-30.

28 NC No. 6. Box 1. 5-4.

29 NC No. 6. 5-45. 1. még Szoc. Vesztnyik, 1921/2.

30 NC 51-3.

31 Vö. B. Dvinov korabeli visszaemlékezését, számos dokumentummal: Ot legalnosztyi k podpolju (1921-1922). California, Stanford Univ., 1968. pp 71-72.

32 Haraktyerisztika momenta NC n. 6. Box 1.5-16.

33 NC No. 6. Box 1. 5-16.

34 NC No. 17. Box 1. 51-3.

35 NC No. 17. Box 1. 51-3.

36 (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez a beállítódás volt jellegzetes azokban a bolsevik párton belüli ellenzéki csoportokban is, amelyek a 20-as évek folyamán éppen a NEP-pel is konfron­tálódva hirdettek meg olyan politikai fordulatot, amely egy ilyen restauráció elhárítását pró­bálta meggátolni. Persze nem a sztálinizmus irányába kívántak haladni. L. erről a Kritika 1989. 11. számában közzétett Írásomat: Adalékok egy rendszerváltozás anatómiájához.)

37 51-3.1921. május 13. Berlin, Martov Akszelroodnak.

38 51-3. 1921.jún.8.

39 51-3.

40 51-3. okt.30.

41 Szt. Ivanovics papírjaiból NC No. 154., 216-13. A levél a Nemzetközi Szocialista Irodának címzett. A gépiratos másolat dátuma 1922. május 1.

42 L. Martov: Lenin protyiv kommunyizma. Szoc. versztnyik, 1921. június 19. pp 1 -5.

43 NC No. 16. Box 5. 44-21. Martov levele Sz. D. Scsupaknak 1922. jan. 7.

44 1922. febr. 16. NC. Akszelrod Archívuma, No. 16 Dan Akszelrodnak. Box 6. 45-9.

Antonio Labriola, a római egyetem professzora, aki a múlt század végén a marxizmus egyik legkiválóbb művelője volt, 1895-ben azt írta a marxi elméletről, amelyet – elsekélyesítőitől és meghamisítóitól való elhatárolódás céljából – kritikai kommunizmusnak nevezett, hogy „megjelenésének első pil­lanatától kezdve magában foglalta az államszocializmus min­den formájának bírálatát, Louis Blanctól Lassalle-ig".

Ha akkor aktuális volt erre felhívni a figyelmet, ma száz­szorosan az. Hiszen Marx régi ellenfelei és újbátor kritikusai a marxi elmélet elleni támadásokra használják fel azokat a szocialistának nevezett rendszereket, melyek még az ál­lamszocializmusnak is a legrosszabb, despotikus-kor­rupt formáját valósították meg. A tudatlanságon vagy tuda­tos inszinuáción túlmenően, e csúsztatásnak oka lehet az a polgári liberális korlátoltság is, mely az ellene fellépő rendsze­reket csak saját felfogásának visszájaként tudja elképzelni. Ha ő a piaci viszonyok mindenhatóságára, a szabad ver­senyre esküszik, akkor ellenfele „nyilván" az állam mindenha­tóságát, a szükségletek diktatórikus vagy paternalista megter­vezését, irányítását képviseli.

A polgári liberális Marx-kritika nem vesz tudomást arról, hogy Marx főműve, A tőke, a termelőerők olyan fejlettségi szintjének létrehozásában jelöli meg a tőke társadalmi jelen­tőségét, amely reális bázisa lehet annak a „magasabb társa­dalmi formának", melynek alapelve éppen nem az állam min­denhatósága és a szükségletdiktatúra, hanem „minden egyén teljes és szabad fejlődése". (Mellesleg éppígy nem vesznek tudomást a liberális jóléti állam Marcuse által adott kritikájáról sem. Ez ugyanis éppen azt bizonyította be, hogy piaci manipulációval, a javakba beprogramozott szükségle­tekkel is lehet szükségletdiktatúrát gyakorolni, a fennálló vi­szonyok kritikájára képtelen „egydimenziós" embereket te­remteni.)

Kétségtelen azonban, hogy a munkásmozgalom törté­netében csakugyan jelentős szerepet játszottak azok az államszocialista irányzatok, amelyekre ráillik a polgári li­berális kritika. Franciaországban lépett fel először ez az irányzat Louis Blanc Organisation du travail (1840) c. művé­vel. Eszerint a végletes ellentétekhez vezető konkurenciaharc kiküszöbölésével, az államhatalom erejére támaszkodva kell megvalósítani a szabadságot és a szükségletek kielégítését. Ehhez az államnak kell megszerveznie a munkát, oly módon, hogy a legnagyobb vállalatok (a vasutak és a bányák) kisajátí­tásával finanszírozza az általa felállított és felszerelt társa­dalmi műhelyek létrehozását. Louis Blanc, népszerűsége kö­vetkeztében az 1848-as februári forradalomban tagja lett az ideiglenes kormánynak, ahol egy munkás (A. Martin) társasá­gában az általános fraternité szocializmusát kellett volna kép­viselnie. A kormány azonban a szocializmus karikatúrájaként olyan „nemzeti műhelyeket" hozott létre, amelyek a munka­nélkülieket foglalkoztató közmunkákat végeztek.

Mint Marx az Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig c. művében írja, a párizsi burzsoázia szemében ez­zel a szocializmus a workhouse-okkal (dologházakkal) azonosult, a kispolgárok pedig dühödten morogták: „Ál­lami ellátás látszatmunkáért – ez a szocializmus!" (Sajnos egy évszázaddal később a karikatúra egy nemzedék szomo­rújátéka lett.) Blanc a polgári „rend" helyreállítása után emig­rációba kényszerült és többé nem került közvetlen kapcso­latba a munkásmozgalommal. 1871-ben a párizsi kommünnel szemben a versailles-iak oldalára állt. Az államszocializmus­tól elválaszthatatlan bonapartista tendenciákra világít rá az az anekdota, amely szerint Louis Bonaparte azt mondta Louis Blancnak: „Ha elnök leszek, megvalósítom az ön eszméit." Ezeknek az eszméknek a részletesebb kifejtését azonban célszerűbb lesz az államszocializmus jóval kiforrottabb, né­met képviselőinek ismertetésével folytatni.

*

Németországban az államkultusznak, a felülről megteremtett igazság és szabadság felfogásának, a klasszikus német filo­zófiáig visszanyúló előzményei vannak. Minthogy ez megle­hetősen közismert, elég ha Hegel Jogfilozófiájának 201. §-ára utalok: ,,… a magánszemélyek, jóllehet önzők, arra kénysze­rülnek, hogy mások után nézzenek. Itt van tehát a gyökér, amellyel az önzés az általánoshoz, az államhoz kapcsolódik. Az államnak kell gondoskodnia arról, hogy ez az összefüggés biztos és szilárd legyen." Fichte „zárt kereskedőállama" (Der geschlossene Handelsstaat) pedig – legalábbis az elmélet síkján – meg is valósítja azt az ellentmondást, hogy az „élni és élni hagyni" liberális jelszavának érvényesülését antiliberális gazdasági restrikciókkal, államilag irányított közvetlen szük­ségletekre termeléssel biztosítják. (A kortárs B. Constant sze­rint Fichte elgondolását az irányított, szabályozott gazdaság megteremtésének jakobinus kísérlete inspirálta.)

Minthogy az államszocializmus legnagyobb hatású kép­viselője, Ferdinánd Lassalle közvetlenül kapcsolódott a klasszikus német filozófiának ehhez a vonalához, különösen Fichtéhez (lásd mindenekelőtt a Fichte-centenárium alkalmából tartott, Fichte filozófiája és a német népszellem jelentősége c. előadását) korántsem pusztán történelmi előzményről van szó. Az államszocializmus első németországi képviselőjét, J. K. Rodbertus-Jagetzowot pedig személyes kapcsolat fűzte Lassalle-hoz.

Rodbertus pomerániai földbirtokos volt, akinek közgaz­dasági nézeteivel (földjáradék-elméletével) Marx részletesen foglalkozik az Értéktöbblet-elméletekben, s Rosa Luxemburg A tőkefelhalmozás c. műve is elemző bírálatnak veti alá. Mehring pedig Rodbertus államszocializmusa címmel, kü­lön alfejezetet szentel koncepciójának, Geschichte der Deutschen Sozialdemokratie c. művében. A maga idejében jól ismert teoretikus a múlt század harmincas éveinek végén – az Anglián kívüli világban bizonyára először – figyelt fel a chartista mozgalomra, és nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy foglalkozni kell a dolgozó osztályok követeléseivel. 1842-ben jelent meg Zur Erkenntnis unsrer Staatswirtschaftlichen Zustände c. műve, mely már tartalmazza alapvető el­gondolásait. Mehring találóan jellemzi a munkásokhoz való viszonyát, amikor azt írja: „Őszintén együtt érzett velük, de éppúgy őszintén félt tőlük." Közgazdasági koncepciójába ágyazott államszocializmusát úgynevezett szociális levelei­ben fejtette ki, melyek valójában terjedelmes tanulmányok voltak. Felfogása a következőkben foglalható össze:

A kapitalizmusra jellemző tőkés viszonyok és sajátossá­gok csak a magánszemélyek tulajdonosi viszonyainak optiká­jából léteznek. Az össztársadalom vagy a nemzet ugyanis már most is kommunista módon termel, mert az a tény, hogy jelenleg a nemzeti termék a termelés bizonyos szakaszaiban kisebb-nagyobb részben nem termelő személyek magántulaj­donában van és a tulajdonképpeni termelők az ő szolgálatuk­ban állítják elő a javakat, mit sem változtat a nemzeti termelés mozgásán és szerkezetén. „A vállalkozók lényegében nem mások, mint népgazdasági hivatalnokok, akik, ha a tulajdon intézménye által oszthatatlanul rájuk bízott nemzeti termelési eszközöket minden erejük megfeszítésével működtetik, ezzel csupán kötelességüket teszik. Mert a tőke, ismétlem, a terme­lés érdekében van."

A szocializmus eszerint megőrzi a tőkés termelés alap­struktúráját, csak valódi „népgazdasági hivatalnokokkal" váltja fel a nemzeti szempontból eddig is ennek megfelelően funkcionáló vállalkozókat. „Egy egységes társadalmi ható­ság" irányításának szükségessége – ahogy Rodbertus írja – itt maguknak a dolgoknak a természetéből következik, hiszen e nélkül elképzelhetetlen lenne az egymásról nem is tudó, tá­voli piacokra termelő vállalatok tájékoztatása arról, hogy „mi­kor is lesz elég?" S a piaci viszonyok által eleve biztosított har­mónia apologétáival szemben még igaza is van, amikor rámu­tat: e viszonyok egyetlen érzékelője, az ár, „nem úgy működik, mint a barométer, amely a piac hőmérsékletét előre jelzi, ha­nem mint a hőmérő, amely csak méri azt. Ha esik az ár, akkor máris túllépték a határt, és máris megtörtént a baj." Rodber­tus a maga junker logikájával fel sem tételezte, hogy a nemzeti termelés állami hivatalnokok általi irányítása még az árak „hő­mérő" szerepére épülő utólagos korrekció hatásfokát sem fogja elérni.

A vázolt érvelés világossá teszi az államszocializmus lényegét mint olyan elgondolást, mely a kapitalista termelés szocialista átalakítását a tőkések helyébe ültetett állami hivatalnokokkal véli megoldani. Ebből következik e felfo­gásban az elosztási viszonyok szocializálása is, hiszen itt a termelők egyaránt állami alkalmazottá válnak, fizetést kap­nak, melyet már a jelen viszonyok között is „szabad szabá­lyozni, sőt csökkenteni, ha túl sokat vesznek el a bérből". Javaslata szerint egyébként az elkövetkező ötszáz évben – ennyi kell szerinte a szocializmus megvalósításához – 200%-os szinten kellene rögzíteni a kizsákmányolás rátáját, amellyel meg lehetne akadályozni a munkások elnyomorodását, s egyben – mint egyik öregkori levelében írja – „Marx rátörését a társadalomra" (der Einbruch von Marx in die Gesellschaft).

Rodbertus „teljes 1842-es szociálreformját az akkori po­rosz állam testére szabta, az egész dolgot ráhagyta a bürokrá­cia tetszésére, amely a munkásnak a saját termékében való részesedését felülről határozza meg és kegyként juttatja neki" – írja Engels A filozófia nyomorúsága 1885-ös előszavában, melyben rámutat a törtetők seregére, akik „Rodbertus nevére hivatkozva a porosz államszocializmus kiaknázására" ké­szülnek.

Ez a porosz államszocializmus ugyanis Bismarcknak a német egység megteremtése érdekében végrehajtott „felülről való forradalma" (Engels) idején komoly ösztönzést kapott. A rendkívül dinamikus német ipari fejlődés talaján megerősö­dött polgárság és a hatalom sáncain belüli junkerek egyaránt a munkásokat akarták kijátszani vetélytársuk ellen. Bismarck pedig bonapartista módszerekkel használta ki a maga javára ezeket az ellentéteket. Miközben egy 1854-es törvény megtil­totta a munkások politikai szervezkedését, konzervatív veze­tés alatt álló kézműves- és legényegyleteket hoztak létre. A polgárságot képviselő Haladáspárt pedig munkásművelő­dési egyleteket alapított, majd Schulze-Delitzsch, az egyik legismertebb haladáspárti vezető, önsegélyező és fogyasz­tási szövetkezeteket szervezett a kispolgárok és a munkások számára.

Ily módon maguk az uralkodó osztályok kezdték meg a munkásosztály megszervezését, melynek egyébként „alul­ról" is megvoltak a hagyományai. (Az 1848-as forradalom so­rán a német városokban munkásegyletek alakultak, sőt S. Bornnak, a Kommunisták Szövetsége tagjának, sikerült egy össznémet munkáskongresszust összehívnia.) Az ipari fejlő­dés – melyről Hobsbawm A tőke kora c. művében azt írja, hogy bármily rendkívüli volt is az amerikai ipar növekedése 1850 és 1870 között, „kevésbé volt megdöbbentő, mint Né­metországé" – annyira megerősítette a munkásosztályt, hogy hamarosan elfogadhatatlanná váltak számára a felülről létre­hozott szervezetek. Egy Lipcsében működő, össznémet mun­káskongresszus összehívására létrejött bizottság három tag­ja, 1862 végén levélben fordult Ferdinánd Lassalle-hoz, s hi­vatkozva az 1862-ben megjelent, s később Munkásprogram címen közismertté vált előadására, felszólította, hogy „álljon a mozgalom élére, s vegye át annak vezetését". Ez lett a kiin­dulópontja az 1863-ban megalakult Általános Német Munkás­egyletnek, s vele az önálló német munkáspárt újjászüle­tésének.

Bármily nagyra becsülte Marx és Engels e párt megalakí­tásában Lassalle szerepét, mindvégig a legélesebben bírálta államszocialista nézeteit és főleg ennek a német szociálde­mokráciában Lassalle korai halála után is továbbélő tradíció­ját. Marx egyik levelében „porosz királyi szocializmusnak" ne­vezte e koncepciót. Egy másikban azt írja, hogy Lassalle „a proletariátus Posa márkijának" szerepét akarta eljátszani. Schiller drámájának hőse ugyanis a zsarnok spanyol királlyal próbálta elfogadtatni a felvilágosodás szabadságeszményeit, mint ahogy Lassalle Bismarck segítségét szerette volna el­nyerni a proletariátus ügye számára. Hogy milyen „egyezsé­get" kínált ehhez, azt jól mutatja Bismarckhoz írt 1863. június 8-án kelt levele, melyhez az Általános Német Munkásegylet statútumait is mellékelte. (A kapcsolat ténye már Lassalle életében is nyílt titok volt, W. Liebknecht meg is próbálta lebe­szélni róla, de Lassalle a rá jellemző túlzott magabiztossággal így reagált erre: „Eh, én egy tálból cseresznyézem Bismarck úrral, de neki csak a magot hagyom." 1928-ban azután a po­rosz államminisztérium irattárából maguk a levelek is előke­rültek.)

„Excellenciád – írja Lassalle -, legutóbbi megbeszélé­sünknek mintegy tréfás folytatásaként megküldöm az én biro­dalmam alkotmányát, amelyért Ön talán irigyelhet engem! De ezen miniatűr képből Ön feltétlenül arra a meggyőződésre fog jutni, hogy – amiként valójában van is -, a munkásrend ösztö­nösen a diktatúrához érez hajlamot, amennyiben előbb jogo­san meggyőzhetik arról, hogy ezt az ő érdekében fogják gya­korolni, és hogy éppen ezért mennyire hajlamos lenne arra is, amiként azt Önnek legutóbb mondtam, hogy minden köztár­sasági érzelme ellenére – vagy még inkább ennek alapján – a koronában lássa a szociális diktatúra természetes hordozóját, ellentétben a polgári társadalom egoizmusával, ha ugyan a korona a maga részéről valaha is elszánja magát arra a – na­gyon valószínűtlen – lépésre, hogy egy valóban forradalmi és nemzeti irányzat útjára lépjen, s magát a privilegizált rendek királyságából egy szociális és forradalmi népi királysággá vál­toztassa át!"

Látható, hogy Marx egyáltalán nem túlzott, amikor mint „porosz királyi szocializmust" jellemezte Lassalle elgondolá­sát. Bismarck a maga részéről, a Reichstagban tartott 1878. szeptember 17-i beszédében, Bebel felszólalására reflek­tálva úgy emlékezett vissza Lassa//e-lal való találkozásaira, hogy azok nagyon élvezetesek voltak számára, mert volt kö­zöttük közös nevező. Ugyanis – mondta maliciózusan – Las­salle is monarchikus érzelmű volt, csak úgy tűnik, az nem volt még világos számára, hogy a Hohenzollern- vagy a Lassalle-dinasztia valósítsa-e meg a német császárságot?

Minderről azért érdemes említést tenni, mert szerves kö­vetkezménye Lassalle államszocializmusának. Ezt megelőző eszmei-politikai munkásságával e cikk keretében nincs mó­dunk foglalkozni. Engels Kautskynak írt 1891. február 23-i le­velében személyes ambíciókra vezette vissza, hogy Lassalle, „aki 1862-ig a gyakorlatban erősen bonapartista hajlandósá­gú, jellegzetesen porosz vulgáris demokrata volt", a mun­kások között kezdett agitálni, majd alig két év múlva azt köve­telte, hogy „a munkások a burzsoáziával szemben a király­ságnak fogják pártját, és a vele rokon jellemű Bismarckkal szűrte össze a levet, olyan módon, amely okvetlenül a mozga­lom tényleges elárulásához vezetett volna, ha szerencséjére, idejekorán agyon nem lövik". (Lassalle-t 1864-ben egy sze­relmi ügy miatt általa provokált párbajban lőtték le.)

A bennünket itt közvetlenül érdeklő nézeteit a Munkás­program, valamint a Nyílt válasz egy általános német mun­káskongresszus összehívására alakult lipcsei központi bi­zottsághoz című programadó írásaiban fejtette ki. A polgári társadalom bírálatában abból indult ki, hogy a „harmadik rend", mely az egész társadalom nevében lépett fel és az egyetemes szabadságot biztosító emberi jogok képviseletére tartott igényt, most a korábbi uralkodó osztályokhoz hasonló politikai kiváltságokat akar teremteni magának, a vagyont éppúgy a politikai uralom jogi feltételévé akarja tenni, ahogy a középkorban a nemesek a földbirtokot.

Kétségtelen, hogy tapasztalhatók ilyen törekvések, külö­nösen a polgári fejlődés kezdeteinél tartó országokban. Lassalle-nak azonban, aki Marx tanítványának vallotta magát és jól ismerte (sőt, nemegyszer saját nézeteiként adta elő) Marx vonatkozó műveinek alapgondolatait, tudnia kellett, hogy a polgári fejlődésre éppen az ellenkező tendencia jellemző. Az ugyanis, hogy a burzsoázia nem jogilag akar elkülö­nülni a munkásosztálytól, sőt burzsoá osztály kiváltságai, a minden mást maguk alá rendelő vagyoni különbségek éppen akkor érvényesülhetnek tiszta formájukban, ha a jog semmiféle különbséget nem ismer el ember és ember között, s formálisan mindenki előtt nyitva áll az út az érvé­nyesülés felé. A maga korában, III. Napóleon Franciaorszá­gában, Lassalle még annak is tanúja lehetett, hogy a burzsoá­zia az államgépezet kézben tartásáról, parlamentális politikai hatalmáról is lemond annak érdekében, hogy az „élete fona­lát" jelentő gazdasági pozíciókat kivonhassa a politikai élet hullámveréseinek hatása alól. Így a politikai ellentétek nem vehették fel „azt a veszélyes fordulatot, amely az államhata­lom ellen irányuló minden harcot a tőke elleni harccá változ­tat" – írja Marx a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában.

E felismerések azonban Lassalle alaptörekvésével ellen­tétes irányba mutattak, így nem vett tudomást róluk, jóllehet – mutatis mutandis – Bismarck politikáját is hasonló feltételek határozták meg, annyira, hogy később Engels mint „modern bonapartizmust" jellemezte. Lassalle azért értelmezte át jogi kiváltsággá a burzsoázia gazdasági hatalmából következő befolyását az államügyekre és ebből adódó politikai előnyeit, mert Munkásprogramja a burzsoázia gazdasági hatalmának, „sérthetetlen és jogos" tulajdonának érintetlenül hagyásával, csupán e politikai kiváltságok megszüntetését tűzte ki célul.

Ehhez ily módon a munkásosztálynak mindenekelőtt az általános és közvetlen választójogot kell kiharcolnia – hang­súlyozta. Ez a feltétele annak, hogy az állam ne csupán az egyén személyes szabadságát és tulajdonát védje – mint azt a burzsoázia „bakterfelfogása" hirdeti -, hanem „a munkás­rend állameszméjét" valósítsa meg. A burzsoázia politikai ki­váltságainak megszüntetésén túl, ennek az állameszmének a pozitív tartalmát a klasszikus német filozófiából jól ismert ideálok alkotják. Lassalle a műveltség, kultúra soha nem látott fokát, „az emberi lény pozitív kibontakoztatását, folyamatos fejlődését" várja ettől az államtól, melynek célja „az emberi­ségnek szabadságra való nevelése és fejlesztése." Ezzel alapozta meg a „szabad népállam" fából vaskarikáját, mely évtizedek múlva is makacsul kísértett a német szociáldemok­rácia elméleti dokumentumaiban, és amelyet Marx A gothai program kritikájában, valamint a német mozgalom vezetőihez intézett leveleiben bírált, pellengérre állítva „a Lassalle-szektának az államba vetett alattvalói hitét". Korunkban különösen aktuális a szabadság és az állam viszonyáról írt klasszikus marxi passzus, mindennemű felülről boldogító államszocializ­mus tökéletes tagadása:

„A munkásoknak, akik már kiláboltak a korlátolt alattvalói értelemből, egyáltalán nem céljuk, hogy az államot szabaddá tegyék. A német birodalomban az »állam« majdnem olyan »szabad«, mint Oroszországban. A szabadság abban áll, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társa­dalomnak mindenben alárendelt szervvé váljék, s ma is az államformák olyan mértékben szabadabbak vagy ke­vésbé szabadok, amennyire az »állam szabadságát« kor­látozzák."

Lassalle a Nyílt válasz…-ban teszi teljessé államszo­cialista koncepcióját. Miután a hírhedt „vasbértörvénnyel" alátámasztja, hogy a bérharcok nem vezethetnek a munkások anyagi helyzetének tartós javulásához, s kifejti, hogy a Schulze-Delitzsch-féle fogyasztási szövetkezetek sem segít­hetnek, a következőkben jelöli meg a követendő utat:

„A munkásrendet tenni önnön vállalkozójává: ez az az eszköz, amely által… kiküszöbölhető lenne az a vaserejű és kegyetlen törvény, amely a munkabért meghatározza! Ha a munkásrend saját vállalkozójává lesz, akkor megszűnik a munkabér és vállalkozói nyereség ama elkülönítése, és ezzel maga a munkabér is általában, és helyére a munka díjazása­ként a munka hozadéka lép!… ez az egyedüli igaz, a jogos igényeknek egyedül megfelelő, az egyedüli nem illúziókon alapuló megjavítása a munkásrend helyzetének."

Lassalle elgondolása ezúttal valóban rendkívül fontos felismerést tartalmaz, mely egyedülálló az államszocializmus történetében. Csakhogy a munkásszövetkezetek mozgalma, melyben a munkásság – mint Lassalle írja – „önkéntes társu­lások formájában saját vállalkozójaként" szervezkedik, ebben az időben Angliában már gyakorlatilag is létezett. Ezt tehát nem kellett kitalálni. Amit viszont Lassalle „talált ki", az a mun­kásszövetkezetek állami gyámkodással létrehozott formája volt. Az államszocializmus doktrínájának megfelelően, sze­rinte „az állam dolga és feladata" a szövetkezetek ügyének előmozdítása és kibontakoztatása, ha nem is abban a direkt formában, ahogy ezt Louis Blanc gondolta. Lassalle szerint ugyanis az államnak csak annyi a dolga, hogy a munkások rendelkezésére bocsássa „az önkéntes szervezkedéshez és önkéntes társuláshoz szükséges eszközöket és lehetősé­get", konkrétabban „a társulásukhoz szükséges tőkét, illetve a szükséges hitelt". S azt bizonyítandó, hogy ez nem illúzió, kifejti, hogy az állam már jelenleg is a társadalom túlnyomó többségét alkotó szegényebb osztályok „nagy társulása", „a dolgozó osztályok szervezete", ezért ha az általános és köz­vetlen választójog révén ez a „nagy társulás" rábírható lesz a kisebb társulások támogatására, ezzel csak „kötelességének teljesítésére" késztetik.

A munkásszövetkezetek spontán mozgalmából Marx – gazdasági és politikai értelemben egyaránt-ellentétes követ­keztetésekre jutott. A Nemzetközi Munkásszövetség alapító üzenetében a Lassalle-féle államszocializmus elleni éllel emeli ki, hogy a szövetkezeti üzemek néhány merész munkás „senkitől sem támogatott erőfeszítése folytán jöttek létre", s mint ilyenek bizonyítják, hogy tőkés nélkül is lehet modern ter­melést folytatni; a bérmunka – elődeihez, a rabszolga- és jobbágymunkához hasonlóan – el fog tűnni, hogy átadja he­lyét a „társult munkának". Lényegében ezzel egy időben írta A tőke III. kötetének kéziratában, hogy az angliai munkásszö­vetkezetek a termelési viszonyokat tekintve „a régi formán be­lül, az első áttörései a régi formának", s előremutató jellegüket azzal is bizonyították, hogy közzétett számadásaikból kitűnt: az állandó tőke gazdaságosabb felhasználása folytán ezek­ben az üzemekben a profit nagyobb volt az átlagprofitnál, noha helyenként magasabb kamatot kellett fizetniök, mint a magángyárosoknak. A munkások szövetkezeti gyárai – írja Marx-, megmutatják, hogy „az anyagi termelőerők és a nekik megfelelő társadalmi termelési formák bizonyos fejlettségi fo­kán hogyan alakul ki és fejlődik egy termelési módból termé­szetszerűen egy új termelési mód." A sztálinisták éppen azért hallgattak Marxnak a munkásszövetkezetekkel kap­csolatos gondolatairól, mert ezek ellentmondtak annak a sztálini dogmának, hogy a szocialista termelési viszo­nyoknak a csírái sem jöhetnek létre a tőkés termelési mód talaján.

Marx az Internacionálé 1866-os genfi kongresszusának küldöttei számára készített Instrukciókban is foglalkozott a munkásszövetkezetekkel. Ebben mindenekelőtt általános elvként szögezi le, hogy az Internacionálénak „az a feladata, hogy egyesítse és általánosítsa a munkásosztály spontán mozgalmait, de nem az, hogy reá diktáljon vagy erőszakoljon bármiféle doktriner rendszert". (Nota bene, aligha véletlen, hogy a Komintern kongresszusain ezt az elvet sem idézték.) Ezért Marx azt javasolja, hogy a szövetkezetekkel kapcsolat­ban is csak „néhány általános elv" kijelentésére szorítkozza­nak, és ne hirdessék meg a szövetkezés valamely speciális rendszerét. A felsorolt elvek közül itt is azt emeli ki elsőként, hogy a szövetkezeti mozgalom gyakorlatilag mutatta meg: „a munka alárendelését a tőkének fel lehet váltani a szabad és egyenlő termelők társulásának köztársasági és jótevő rend­szerével."¹

A szabad, egyenlő, öntevékeny munkások kezdeménye­zéseire épülő szocialista elvek hatalmas megerősítést kaptak a párizsi kommünben. Ugyanis a kommün határozata szerint a tőkések által elhagyott vagy nem működtetett üzemek, álla­mosítás helyett valóban az illető üzem dolgozóiból alakult munkásszövetkezetek tulajdonába kerültek, nem pedig a rod-bertusi vagy sztálini „népgazdasági hivatalnokok" irányítása alá. Mint Marx A polgárháború Franciaországban c. művé­ben kiemeli; a kommün célja az volt, hogy „az egyesült szövet­kezeti társaságok közös terv szerint szabályozzák a nemzeti termelést, saját ellenőrzésük alá vegyék." Azért nevezte a kommünt „a végre felfedezett" politikai formának, amelyben „a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált", mert a kommün nemcsak a tulajdon feletti rendelkezésnek, hanem a hagyományos állami funkcióknak is „valódi munkásfunkciók­ká" változtatására törekedett. Míg Lassalle a fennálló államtól a nép iránti kötelességének teljesítését kérte számon, addig Marx éppen azt emelte ki, hogy a kommün nem az állam alkot­mányos vagy császári, ilyen vagy olyan formája ellen irányult: „Forradalom volt az állam maga, a társadalom e természetfe­letti torzszülötte ellen, a nép saját életének a nép által a nép számára történő újrakezdése volt." Azzal vetett véget minden „állammisztériumnak és állampretenziónak", hogy bebizonyí­totta: munkásmunkabérrel fizetett egyszerű munkások is meg tudják szervezni Párizs élelmiszer-ellátását és védelmét, a legbonyolultabb körülmények között is képesek betölteni a ka­tonai, közigazgatási és politikai közfunkciókat.

*

Franciaország és Németország után, az államszocializmus­nak Angliában is akadt egy kései képviselője, H. M. Hyndman személyében. Nála a torykhoz fűződő kapcsolata töltötte be azt a szerepet, amit Lassalle esetében Bismarck játszott.

1881-ben egy Demokrata Föderáció nevű társaságot hozott létre, mely hamarosan Szociáldemokrata Föderációvá alakult át. Marxszal is kapcsolatot keresett, aki azonban kétszínű vi­selkedését, intrikáit kiismerve, megszakította vele az érint­kezést.

1884-ben jelent meg Hyndman (W. Morris-szal közösen írt) programadó brosúrája A Summary of the Principles of Socialism címmel, melyben az állam gazdasági hatalmának nö­vekedésén keresztül képzelte el a szocializmus megvalósítá­sát. Utal arra, hogy az állam, noha jelenleg az elnyomó osz­tályok ellenőrzik, már most is rákényszerül a munkát konfiskáló osztályok zabolátlan mohóságának megfékezésére, egyben pedig a királyság legnagyobb munkaadója, hiszen a postától az állami bankon keresztül a hadseregig terjed a ha­tóköre. Bár többször rámutat a polgári állam osztálytermésze­tére, leszögezi, hogy mégis „ezen az irányításon alapszik a legjobb kilátás a vérontás nélküli reform és újjászervezés szá­mára". A vasutak, hajózási társaságok, a nagy gyárak „már most is készen állnak" arra, hogy a termelő osztálynak az egész közösséget magában foglaló közvetlen ellenőrzése alatt a jelenlegi tisztviselők által állami kezelésbe vegyék őket anélkül, hogy ez – mint jelenleg – együtt járna az alkalmazot­tak túlmunkájával, a profittermeléssel. Ehhez ő is az általános szavazati jog bevezetését, no meg a munka tudományos megszervezését tekinti előfeltételnek. Az utat tehát a tőkés vi­szonyok között működő állami vállalatok mutatják, ezek ter­melési viszonyait kell uralkodóvá tenni és demokratikus ellen­őrzés alá vonni, s máris kész van a szocializmus, mint a leg­magasabb társadalmi forma, „a legjobb és legigazabb bol­dogság minden egyén és minden osztály (sic!) számára", ahol senki sem kényszerül mások profitjáért dolgozni.

Engels 1885 végén, Bernsteinhez írt levelében, politikai kalandornak nevezte Hyndmani, aki valóságos karikatúrája Lassalle-nak, mert „minden rossz oldala a hatványon, egyet­len jó oldala nélkül". Marx halála után Engels kettőzött erővel szállt szembe az államszocialista torzításokkal. A bismarcki államosításokhoz fűződő illúziókkal kapcsolatban már koráb­ban is leszögezte: „Gyárfelügyelők helyett állami feljebb­valók utasítására szavazni – szép kis szocializmus! De ide jut, aki elhiszi a burzsoának, amit az maga sem hisz, hanem csak állít: állam = szocializmus." Kautskynak írt 1884. február 16-i levelében pedig még arra is felhívja a figyelmet, hogy kommunisztikus alapzaton is létrejöhet egy kizsák­mányoló és zsarnoki jellegű államszocializmus! Engelsnek komoly része volt abban, hogy az 1891-es erfurti program ter­vezete, mely a Vorwärtsben is megjelent, leszögezte:

„A Szociáldemokrata Párt semmi közösséget nem vállal az ún. államszocializmussal…, amely az államot teszi a magánvállalkozó helyére, és ezzel egy kézben egyesíti a munkás gazdasági kizsákmányolásának és po­litikai elnyomásának hatalmát."

Kérjük az olvasót, tekintse ezt száz év elteltével is az autentikus marxizmus nyilatkozatának.

(Felvégi Andrea fotója)

Jegyzet

1 Marx természetesen az Internacionálé idézett dokumentumaiban is hangsúlyozta, hogy a társadalmi termelésnek „a szabad és szövetke­zett munka egységes, nagy és harmonikus rendszerévé" változtatása csak akkor lehetséges, „ha a társadalom szervezett erői, azaz az ál­lamhatalom a tőkésektől és földtulajdonosoktól magukhoz a termelők­höz kerül".