Társadalompolitikai és gyakorlati politikai irányzat, illetve társadalomszervezési és politikai hatalomgyakorlási forma. A társadalom egymástól elkülönült szférákra tagolódó szerveződését tartja optimálisnak. Fő jellemzője, hogy hívei szükségesnek tekintik vagy valamelyik, vagy az összes társadalmi részterület (gazdaság, politika, jog, tudomány, művészet stb.) autonómiájának, sőt saját belső logikájának, öntörvényű mechanizmusainak érvényesülését. Azt vallják, hogy e terület (területek) működtetése speciális szakszerűséget követel, és szakintézményeket igényel. Az itt tevékenykedő szakbürokráciának (politikusok, jogászok stb.) bizonyos speciális szaktudás birtokában hivatásszerűen kell foglalkozni az adott szféra ügyeinek intézésével.

A liberalizmus mint elméleti és politikai irányzat a késő-feudális korszak polgári törekvéseinek kifejeződéseként keletkezett. Célkitűzése alapvetően arra irányult, hogy egyes társadalmi részterületeket emancipáljon, vagyis a hagyományos feudális struktúráról leválasszon. Ismételt kísérleteket tett arra, hogy felszabadítsa a vallási normák alól a filozófiai gondolkodást, az egyházi hierarchia befolyása alól a vallást, érvényre juttassa a tradicionális gazdálkodással szemben a tőkés árutermelés logikáját. A későbbiekben igyekezett elérni az állam és az egyház különválasztását, a magánemberek civiltársadalmának a politikai állam fennhatósága alól történő felszabadítását stb.

A különböző emancipációs törekvések közül a legnagyobb hangsúly a gazdaságra helyeződött, hiszen a polgárság számára a gazdasági hatalom megszerzésén keresztül vezet az út saját rendszerének kiépítéséhez. A gazdasági hatalom megszerzéséhez viszont elegendő e terület liberalizálása: a „lassiez faire, lassiez passer" elv gyakorlati érvényesítése, azaz az öntörvényű, nyereségorientált piaci folyamatok felszabadítása mindenféle külső beavatkozás alól. Majd amikor a XIX. század második felére a szabad versenyen nyugvó piacgazdaság súlyos társadalmi és gazdasági konfliktusokat termel ki (munkáslázadások, túltermelési válságok stb.) megszületik a felismerés: a gazdaság stabilizálása olyan állami aktivitást követel meg, amely egyrészt fékezően hat a politikai rendszert veszélyeztető társadalmi konfliktusokra, másrészt magának a gazdaságnak a működésébe is támogatóan beavatkozik. A liberális demokrácia, parlamentáris demokrácia formájában – a tőkestruktúra konzerválásának érdekében – létrejön a kapitalizmus specifikus (a gazdasággal adekvát) politikai mechanizmusa. Ez olyan formalizált mechanizmust, automatizmust jelent, amelynek szabályait az állampolgárok nem tudják megváltoztatni, így azok egyértelműen kijelölik az egyének politikai mozgásterét, meghatározzák politikai aktivitásuk lehetőségeit.

A modern liberális rendszerekben tehát szükségképpen összefonódik, egymásra támaszkodik a gazdasági szféra és a politikai-hatalmi szféra működése. A tőkés rendszer hosszú távú életképességének, stabilitásának előfeltétele az egymással ellentétes piaci-gazdasági logika és politikai-hatalmi logika egyidejű figyelembevétele, érvényesítése. Előfeltétele a gazdaság területén és a politika területén domináns erők között folyamatosan megkötendő kompromisszum.

A kelet-európai liberalizálási folyamat a nyugatihoz hasonló tendenciákat mutat. Itt a sztálini típusú hatalom a rendszer egészét alapvetően a politikai szféra felől szervezi, de története során arra kényszerül, hogy – saját pozíciójának megőrzése érdekében – bizonyos belső reformokat hajtson végre. Így történnek kísérletek a gazdasági automatizmusok (piaci mechanizmusok) felszabadítására, illetve a politikai rendszer liberalizálására. Az eredmény sok szempontból emlékeztet a modern tőkés liberalizmusra: mindkét esetben kialakul a gazdaság és a politikai állam viszonylagos önállósága, és létrejön a gazdasági bürokrácia, valamint a politikai bürokrácia  összefonódása. De míg nyugaton az elkülönült gazdasági szféra létéből következett az elkülönült politikai szféra kialakulása, addig Kelet-Európában az bizonyosodott be, hogy a politikai államnak a társadalomtól való elkülönültsége nem biztosítható tartósan a gazdasági öntörvényűség bizonyos restaurálása nélkül.

A mai nyugati társadalmi rendszer meghatározására és elne­vezésére különböző értelmezések, illetve megjelölések ala­kultak ki. Nevezik jóléti társadalomnak, utalva a benne létre­jött fogyasztási struktúrára és fogyasztási színvonalra. Ezzel összefüggésben csaknem általánosan elterjedt a fogyasztói társadalom elnevezés. A jólét, magas életszínvonal, differen­ciált fogyasztói igények mögött feltáruló termelési bázisra hi­vatkozva alkalmazzák rá a technológiai társadalom kifeje­zést. Elsősorban a termelési technológiák átalakulására, a hagyományos gyári nagyipar devalválódására és visszaszo­rulására, a fokozatosan túlsúlyra jutó automatizációs eljárá­sokra, vagyis a tudományos-technikai forradalom nyomán végbement minőségi változásokra, illetve a személyi szolgál­tatások nemzetgazdasági súlyának radikális megnövekedé­sére vonatkozik a posztindusztriális társadalom megjelölés. Ez utóbbinak lényegében szinonimája a posztmodern társa­dalom.

A mondottak alapján nem meglepő, hogy egyes értelme­zések szerint a mai nyugati társadalom már nem tekinthető kapitalizmusnak: más elvek, működési szabályok szerint szerveződik, mint akár a szabadversenyes kapitalizmus, akár az államkapitalizmus. Ezért vele kapcsolatban – úgymond – adekvátabb a posztkapitalizmus kifejezést használni. De olyan nézetekkel is lehet találkozni, amelyek egyes nyugati or­szágok (pl. Svédország, Nagy-Britannia) társadalmi beren­dezkedését szocializmusnak minősítették-minősítik. Ezek­kel a diszkontinuitást kiemelő kategóriákkal ellentétben a foly­tonosságot, a tartalmi azonosságot hangsúlyozza a – főleg baloldali szociológusok és filozófusok körében elterjedt – késő-kapitalizmus fogalom.

I. A rendszer konzerválásának feladata

Az elnevezések divergálásán túllépve, a szóban forgó rendszer működési szerkezetének interpretálásában is igen eltérő magyarázatok határolódnak-határolhatók el egymás­tól. A modern, „fogyasztói" kapitalizmus értelmezése során két alapvető kérdésben alakultak ki döntő véleménykülönbsé­gek. 1. Csaknem általánosan elterjedt gyakorlat a mai kapita­lizmus működését, szerveződését gazdaság és politika, piac és állam kettősségével jellemezni. Ugyanakkor erősen meg­oszlanak a nézetek arról, hogy e kettősségben a gazdaság vagy a politika szerepe-e a domináns. 2. Hasonlóképpen po­larizálódtak az álláspontok az állam megítélésével kapcsolat­ban: vajon osztályszempontból semleges vagy továbbra is totálisan tőkés állammal állunk-e szemben?¹

Ami az utóbbi kérdést illeti, az első értelmezés hívei abból indulnak ki, hogy a tőke specifikus ismérve, immanens logi­kája az önértékesülésre, felhalmozásra, és ennek eszköze­ként a profitmaximalizálásra való törekvés. (Ez az összefüg­gés nem feltétlenül az egyes tőkére, hanem a nemzeti össztő­kére érvényes: ami az egyes tőke nézőpontjából pazarlásnak látszik, az a nemzeti tőke önértékesülésének adekvát formája lehet.) A modern állam viszont – úgymond – olyan gazdaság­politikát folytat, amelynek semmi köze sincs a tőkefelhalmo­zás logikájához; nemhogy elősegítené, hanem kifejezetten akadályozza az össztőke optimális működését. Idegen test­ként beavatkozik a gazdaság (a piac) immanens folyama­taiba, és mintegy átpolitizálja azokat.² Adók, illetékek kiveté­sével gátolja a tőke öntörvényű mozgását, és a központilag el­vont értéktöbblet fölött nem-kapitalista rendelkezési módot valósít meg. Egyrészt szociálpolitikai kiadások fedezésére használja, másrészt különböző – nem profitorientáltan szer­vezett – közfunkciók ellátására fordítja: számos, nyereséget nem termelő adminisztratív munkás³ tevékenységét finanszí­rozza belőle. Tehát a tőkés újratermelési folyamatban nem kis mértékben rendszeridegen elemként egzisztál a felhalmozás­logikával szemben. Részlegesen mind a tőkések, mind a dol­gozók érdekeit képviseli: tőkés és nem tőkés mozzanatok, nyereségmotivált és jóléti területek, tőkeértékesülési és nem kapitalista stratégia kettősségét, kombinációját alakítja ki. Ezért végeredményben osztályszempontból semleges, egyértelműen osztályfeletti államnak tekintendő.

Az ellenkező nézettípus – végső fokon – az idős Engels megállapításaihoz kapcsolódik, és a mai állam működését lé­nyegében teljesen visszavezeti a tőkelogikára, illetve a tőkés rendszert szolgáló politikai funkcióra. Engels szerint az állami beavatkozás, sőt, bizonyos termelési eszközök állami tulaj­donná változtatása sem szünteti meg a termelőerők tőketulaj­donságát és a termelés tőkés jellegét: az állam közvetlenül a tőkés társadalom hivatalos ágenseként tevékenykedik, a munkások pedig bérmunkások maradnak. „A modern állam – hangsúlyozza – …nem más, mint az a szervezet, melyet a polgári társadalom alkot magának azért, hogy a tőkés termelési mód általános külső feltételeit mind a mun­kások, mind az egyes tőkések túlkapásai ellenében fenn­tartsa. A modern állam, bármi is a formája, lényegileg tő­kés gépezet, a tőkések állama, az eszmei össztőkés."⁴ Eszerint tehát a felhalmozási logika direkt érvényesülésének állami korlátozása a tőkestruktúra érdekeit védi – nemcsak a munkásság követeléseivel, hanem még az egyes tőkés profit­maximalizáló törekvésével szemben is.

Az Engelshez kapcsolódó álláspont hívei általában arra hivatkoznak, hogy a tőke immanens logikája nem szorítkozik a felhalmozási, önértékesülési funkcióra, hanem ezzel egyen­értékű – sőt a túltermelési problémák és a munkásság szer­vezkedése következtében egyre inkább megnövekedett je­lentőségű – a tőkeviszony (a tőke és bérmunkás pozíció) fo­lyamatos újratermeléséről való gondoskodás.⁵ Ahol ez össze­ütközésbe kerül a közvetlen profitmaximalizálással, ott a tő­kestruktúra konzerválása, stabilizálása érdekében – értelem­szerűen – a nyereség redukálása válik szükségessé.

Jól látható, hogy a kétféle értelmezés különbsége – végső elemzésben – metodikai előfeltevéseik eltéréséből fa­kad. Szükségképpen más eredményt kapunk, ha a tőke­funkciót a nyereségmaximalizálással, illetve ha a tőke­struktúra komplex újratermelésével határozzuk meg. Az első esetben magától értetődően adódik a tőkefelhalmozási logika és a „pazarló" állam nem komfortos jellegére való kö­vetkeztetés: nyereségcentrizmus és improduktív költekezés kizárja egymást. Ugyanakkor nyilvánvaló a második nézet­típus elméleti többlete: a tőkés termelés általános feltételei­nek biztosítása átfogóbb – és a tőkeértékesülést is magában foglaló – feladat, mint a közvetlen nyereségmaximalizálás. Ezen értelmezés teoretikus fölénye ellenére – előrebocsátva a későbbi elemzések végeredményét – arra a következte­tésre kell jutni, hogy a két interpretációtípus együttes figye­lembevétele és egyfajta kombinációja szükséges. A mo­dern állam működésében ugyanis egy sor olyan – Engels ko­rában még nem létező, lényegében a XX. század második fe­lében keletkezett – résztevékenység tapasztalható, amelye­ket a legtágabban vett tőkefunkció ellátása sem tesz indokolt­tá; közvetett módon sem hozhatók kapcsolatba az általános tőkestruktúrát szolgáló állam feladataival. Ezek szerint tehát jelenleg olyan tőkés állammal van dolgunk, amely egyér­telműen nem-tőkés műveleteket is finanszíroz. E művele­tek azonban nem az állam osztályfeletti mivoltában, hanem a kormányzati hatalom relatív önállóságában, „szabadon lebe­gő" jellegében találják meg végső magyarázatukat.⁶

Az eddig vázolt témakörrel szorosan összefügg a mai ka­pitalizmus alapszerkezetének, működésének gazdaság és politika (piac és állam) dualitásában történő megragadása. E jellemzés szerint a modern tőkés rendszer újratermelé­sének összfolyamatát két különböző elv, két ellentétes lo­gika egyidejű érvényesülése jellemzi. A gazdaság imma­nens természete (a gazdasági racionalitás) megköveteli a pi­aci versengés, költségmegtakarítás, nyereségesség – végső fokon a tőkeértékesítés, profitmaximalizálás – kritériumainak teljesítését. A gazdasági folyamatokba való állami-politikai beavatkozás viszont keresztezi a nyereségorientált logikát: bizonyos humánus ideológiai megfontolások (szociális biz­tonság, állampolgári egyenlőség, kulturális szolgáltatások stb. biztosítása) nevében korlátozza a gazdasági (piaci) ön-törvényűséget – az állam a nemzetgazdasági nyereség egy részének elvonásával és újraelosztásával ellensúlyozza, kompenzálja a piaci spontaneitás társadalmilag negatív kö­vetkezményeit. A szakirodalom egységes abban, hogy gaz­daság, illetve politika, a tőkelogika, illetve az állami redisztribúció szempontrendszere csak a másik akadályozása árán, egymás rovására realizálható.

Felmerül azonban a kérdés: vajon akár a gazdaság mű­ködése, akár az állami-politikai beavatkozás jellege, termé­szete egységesnek tekinthető-e? Nem inkább arról van-e szó, hogy mindkét területen egyidejűleg különböző szempontok, eltérő funkciók jelentkeznek, élnek egymás mellett, illetve elegyednek?

I. A gazdaság területe. A tisztán gazdasági logika, az ön­törvényű piaci racionalitás megköveteli, hogy a mikroökonómiai egységek nyereségorientált módon működjenek. Ennek legalapvetőbb feltételei:

Nyilvánvaló, hogy az állami gazdaságpolitika (politikai beavatkozás) következtében ezek a feltételek nem teljesül­nek az egész gazdasági szférában (a gazdálkodás egész te­rületén), csak annak egyes részein. De ahol teljesülnek, ott is jelentős funkciókülönbségek határolhatók el egymástól a tény­leges folyamatokban. Például lényeges eltérés mutatható ki

II. A politika területe. A tőkés rendszer fejlődéstörténeté­ben a polgári állam három eltérő formáját, alaptípusát szokás megkülönböztetni.⁹

A) A liberális vagy szolgáló államot, amely lényegében a piaci mechanizmusok, a szabad verseny szükséges kereteit, működési feltételeit hivatott biztosítani (jogi szabályozás, honvédelem, közigazgatás, karhatalom stb.).

B) A demokratikus államot, amely a szolgáló államhoz képest legalább három alapvető többlettel rendelkezik, a) In­tézményesen lehetővé teszi a munkásság parlamenti képvi­seletét és elosztási igényeinek részleges kielégítését, b) Poli­tikailag beavatkozik a gazdaság működésébe: a kapitalista struktúra (tőkeviszony) újratermelése, stabilizálása érdeké­ben korlátozza a nyereségmaximalizálás szabad érvényesü­lését, c) Állami vállalkozások (pl. vasúthálózat), állami mono­póliumok megteremtése révén maga is gazdasági tényezővé (gazdasági állammá) válik.

C) A jóléti vagy szociális államot, amely a társadalmi-po­litikai nyugalom, stabilitás érdekében a közszolgáltatások ki­terjedt hálózatát hozza létre: olyan szociál- és kultúrpolitikát folytat, amely társadalmi méretekben biztosítja a szociális biz­tonságot, a kvázi ingyenes egészségügyi, közoktatási stb. el­látást.¹⁰

Ezek a történelmileg különböző időszakokban keletke­zett funkciók a modern tőkés állam működésében egyidejű­leg, egymás mellett, egymásra rétegződve léteznek. A mai tőkés állam egyaránt ellát gazdasági, szolgáló és szociá­lis (valamint specifikusan kormányzati) feladatokat. Tevé­kenységében a következő alapvető funkciók különíthetők el egymástól.

1. Gazdasági funkció. Az állam sajátosan ökonómiai fel­adata a nemzeti javak gyarapítása, a gazdaság fejlesztése, a felhalmozás. Az ennek fedezetét képező tőke két forrásból származik: állami vállalatok nyereségéből, illetve magánnye­reségek – különböző csatornákon keresztül történő – állami elsajátításából.

2. Szociális funkció. Az állam gondoskodik különböző karitatív feladatok ellátásáról: bizonyos központi juttatásokat, dotált közszolgáltatásokat biztosít, amelyeket az egyes egyén állampolgári jogon vehet igénybe.

3. Sajátosan politikai funkció. A társadalmi-politikai

rendszer folyamatos stabilizálásának igénye megköveteli az állami keretek újratermelését szolgáló feladatok ellátását.

4. Hatalmi-kormányzati funkció. A kormányzat – magá­tól értetődően – igyekszik a hatalmi struktúrát (ezáltal saját po­zícióját) stabilizálni, konzerválni. Mint viszonylagos autonómi­ával rendelkező apparátusnak módjában áll saját különérdekét is általános társadalmi érdekként megjeleníteni és kép­viselni.

(A sajátosan politikai [szolgáló] funkciót és a hatalmi-kor­mányzati funkciót hordozó politikai állam tevékenységében az utóbbi két fajta stabilizációs törekvés egybemosódik.)

Az állami tulajdonban levő vállalatoknak – funkcionális szempontból – eltérő típusai vannak. Egyik részük tőkés vál­lalkozásként működik, és alá van vetve a piaci versenynek, az ökonómiai törvényszerűségeknek. Ennek megfelelően fő fel­adatuk a nyereséges gazdálkodás, a jövedelmezőség. Másik részük feladata a kormányzati akarat kiszolgálása. Ezért rész­legesen vagy teljesen mentesülnek a versenykényszer alól: életben tartásukról az állami redisztribúció gondoskodik.¹¹ (Megjegyzendő, hogy az állam kormányzati-politikai megfon­tolásból magánvállalatokat is támogat.)

A vázoltak alapján egy nem homogén gazdasági és egy korántsem homogén állami-politikai tevékenység képe rajzo­lódik ki. Az állami-politikai intézkedések nem azonos irányba mutatnak: a szolgáló funkciók ellátása és a hatalmi-kormány­zati logika követése, tőkeértékesítés és szociálpolitika szükségképpen nem esik egybe. A szorosan vett gazdaság (a piaci öntörvényűség) területén szintén különböző – tisztán ökonómiai – privilegizáltságú termelési pozíciók, különböző mértékű versenykényszerek, különböző módon képződő árak stb. élnek együtt. Mindezek következtében problematikus­nak bizonyul az a szemléleti keret, amely gazdaság és po­litika, piac és állam kettőssége, dualitása segítségével próbálja megragadni a modern kapitalizmus működési szerkezetét. Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy a tényle­ges funkciómegoszlások alapján felbontsa a „politika kontra gazdaság" sémát, és ezáltal hozzájáruljon a mai tőkés társa­dalom újratermelési összfolyamatának árnyaltabb ábrázolá­sához.

(Ogonyok)

II. Kettős feladat, kettős szerep: tőkeközösség és szociális közösség

A modern kapitalizmus újratermelési szerkezetét törté­nelmileg tekintve két döntő tényező határozza meg: a nyere­ségorientált tőkés tradíciónak (felhalmozáscentrizmus) és a munkásság érdekképviseletének egyidejű állami in­tézményesülése. A világpiaci és nemzeti piaci verseny kö­vetkeztében olyan gazdaságfejlesztési-felhalmozási tenden­cia bontakozik ki, amelynek bázisát egy nemzetgazdasági léptékű tőkésítési, profittermelési folyamat képezi. A XIX. szá­zad második felétől, utolsó harmadától legalább három té­nyező hat – országonként eltérő időponttól kezdve és külön­böző mértékben – e felhalmozáscentrizmus ellen 1. Gazda­sági monopolhelyzetek alakulnak ki, és a monopóliumok – a versenykényszer hiánya miatt – "elkényelmesednek": nem létkérdés számukra, hogy nyereségüket termelő módon használják fel, beruházásokra, gazdaságfejlesztésre fordít­sák. 2. A túltermelési válságok hatására tudatosul: az érték­többlet termelésének feladata mellé egyre inkább felzár­kózik az értéktöbblet realizálásának (ezért az árutöbbletet megvásárló fizetőképes kereslet biztosításának) feladata. 3. Felerősödik és intézményesül a társadalmi egyenlőt­lenség, gazdasági alávetettség, kizsákmányolás elleni til­takozás, és e tiltakozás köré egy sajátos ideológiai és gyakor­lati közösség szerveződik. Az egyes munkáspártok, szak­szervezetek minimális igénye, hogy emelkedjenek a bérek, csökkenjen a munkaidő, javuljanak a munkakörülmények. A munkásmozgalmon belül kialakul egy olyan irányzat, amely a gazdasági reformkövetelések és bérküzdelmek során arra összpontosítja tevékenységét, hogy a nemzeti javakból a dol­gozók számára nagyobb részesedést harcoljon ki.

Az áruértékesítési (ezért tőkeértékesülési) gondok, a mérséklődő versenykényszer valamint a munkásmozgalom együttes hatására a tőke és bérmunka (a tőkés és a mun­kásosztály) között egy sajátos kompromisszum, együtt­élési forma alakult ki. Megvalósult a munkásság intézmé­nyes képviselete a polgári parlamentben. Fokozatosan bekö­vetkezett a közvetlen tőkelogika (a profitmaximalizálás) érvé­nyesülésének politikai korlátozása és a munkáskövetelések részleges kielégítése. Olyan állami szociálpolitika jött lét­re, amely társadalombiztosítási rendszer megteremtésé­vel, olcsó vagy ingyenes közszolgáltatások bevezetésé­vel, alapszükségleti cikkek árának dotálásával, munka­nélküli-segély biztosításával stb. lényegében az egész lakosság megélhetéséről, viszonylagos jólétéről gondos­kodik. Ily módon történelmileg kialakult és intézményesült egy funkciómegoszlás a gazdaságfejlesztésre (tőkeértékesü­lésre) és a szociális biztonságra való törekvés, valamint e két említett ellentétes törekvés állami-kormányzati összehango­lásának feladata között. (Jelen vázlat e háromtényezős szem­léleti-értelmezési keret segítségével tesz kísérletet a mai ka­pitalizmus működési alapszerkezetének megragadására.) Ez a helyzet ellentmond mind a tőke immanens (eredetileg meg­nyilvánuló) természetének, mind a radikális (az egész tőke­struktúrának, magának a bérmunkáslétnek a felszámolására irányuló) proletár álláspontnak, de a rendszer stabilizálása ér­dekében képes politikai eszközökkel összeegyeztetni egy de­fenzív (kompromisszumos, a nyereségmaximalizálásról le­mondó) tőkés- és egy defenzív (részleges, a fennálló struktú­rán belül maradó) munkásálláspontot.

A modern tőkés társadalom működési alapszervezeté­nek elemzése esetén – nem kis mértékben az említett törté­nelmi-genetikai meghatározottságok függvényeként – egy specifikus kettős funkcionális kötöttség tapasztalható. A mai kapitalizmus folyamatos újratermelése feltételezi két eltérő funkció teljesítését: egyrészt a gazdasági prosperálás, a gaz­dasági növekedés biztosítását, másrészt általános szociális biztonság garantálását. A két funkció nem azonos módon in­tézményesül, s ebből következően egyfajta duális szerkezet, kettős szerveződés jellemzi az adott társadalom működési struktúráját. A társadalmasodási folyamatot két külön­böző szabályozóelv vezérli: a gazdasági, vagyis a piaci racionalitás, illetve bizonyos – karitatív újraelosztást eredményező – szociális megfontolások. A nemzetgazda­ság felhalmozási (beruházási, műszaki fejlesztési, tartalék­képzési stb.) funkciója megköveteli a fedezetül szolgáló érték­többlet (tőke) megtermelését és realizálását. E tőke két úton teremthető elő: 1. nemzetközi gazdasági kapcsolatok révén (külföldi beruházás, idegenforgalom stb.); 2. a hazai dolgo­zóktól számonkért többletmunka (közvetlenül meg nem fize­tett munka) formájában. A felhalmozáshoz szükséges tőkefe­dezetet piaci és adminisztratív eljárások biztosítják. Az admi­nisztratív eszközöket elsősorban adók, vámok, illetékek stb. fizetésének állami előírása jelenti.

A bérmunkások nemcsak használati javakat (termelési eszközöket, fogyasztási cikkeket, szolgáltatásokat), hanem értéktöbbletet is előállítanak. (Bérmunkásnak nevezek min­denkit – így a mérnököt, gazdaságirányítót stb. is -, aki bér­munkás-funkciót lát el: közvetlenül hozzájárul a nemzetgaz­dasági szintű értéktöbblet megtermeléséhez.¹² ) Az értéktöbb­let egyik része a tőkés vállalkozó (állami vállalat vagy magán­vállalkozó) tiszta nyereségét képezi, másik részét a politikai állam (a kormányzat) különböző formákban elvonja – ez az összeg központi bevételként jelenik meg, és döntően ez al­kotja az állami költségvetés fedezetét.

A nyereségorientált termelés révén való felhalmozás és a szociális biztonság megteremtésének feladata (karitativitást alkalmazó állami szociálpolitika) egymással ellentétes gaz­dálkodási eljárást feltételez – így ellátásukra szükségképpen más intézménytípus alakul ki. A két alapvető funkció között létrejött „munkamegosztás" következtében két különböző in­tegráció (közösség) szerveződik – a társadalmasodás eltérő formáit képviselve. Azt a tőkésítési logikát követő integrációt, amely – nemzetgazdasági szintű értéktöbblet előállításával (termelésével és realizációval) – a felhalmozás alapfeltételé­ről gondoskodik, tőkeközösség néven foglalom össze. Ugyanakkor nem kielégítő magyarázat az állam szociális-jó­léti kiadásait pusztán kormányzati jóindulatra visszavezetni. E kiadások mögött fel kell tételezni bizonyos társadalmi erőt (szociológiai tényezőt), illetve ennek megfelelő társadalmi szerveződést (a karitatív jellegű szolgáltatások megterem­tése és fenntartása érdekében fellépő integrációt), amelyet a továbbiakban szociális közösségnek nevezek. A tőkeközös­ség – a mindenkori adminisztratív korlátokon belül – a piac (a munkaerőpiac és az árupiac) közvetítésével létesít társa­dalmi összefüggésrendszert az egyének között. E közösség tagjának az számít, aki részt vesz a nemzeti tőke gyarapítá­sában, és ezért – pozíciójától függően – bérjellegű vagy nye­reség jellegű jövedelemre tesz szert. (A nemzeti tőkeközös­ségnek két összetevője van: 1. a nemzetgazdaságot közvet­lenül fejlesztő állami és magántőke; 2. a nemzetgazdaságot adófizetés révén fejlesztő magántőke. Tehát a tőkeközösség­nek nevezett integráció nem a bevételek, jövedelmek tőke­eredete, hanem nemzeti tőke-funkciója alapján szerveződik. Ily módon az állami vagy magánnyereség nem gazdaságfej­lesztésre fordított része e közösség keretein kívül kerül tár­gyalásra.)

A szociális közösségbe viszont mindazok beletartoznak, akik bármilyen formájú karitatív juttatásban részesednek. Tagjaként az egyének nem-ökonómiai úton és módszerrel jut­nak hozzá a különböző fogyasztási cikkekhez, illetve szolgál­tatásokhoz.

A gazdasági-gazdálkodói megfontolások nyereségori­entált, felhalmozáscentrikus stratégiát követelnek meg, amelynek célja lényegében megegyezik a klasszikus öntörvé­nyű piacgazdaság céljaival. A mai kapitalizmusban azonban egy nem tisztán önszabályozó, hanem az állami adminisztrá­ció és a monopóliumok által módosított működésű piac köz­vetíti az ökonómiai folyamatokat: sem a munkaerőpiac, sem az árupiac immanens logikája nem érvényesül szabadon, bár a keresletnek és a kínálatnak többnyire befolyása van az árak kialakulására. Nyereségorientáltság és államilag befo­lyásolt működésű piac együttélésének kettős következménye van. 1. Növeli a nemzetgazdaság lehetőségeit, hogy a nem­zeti erőforrások jelentős részét mozgósítani képes állam gaz­dálkodói tevékenységet folytat. 2. Rontja a gazdaságossági mutatókat, hogy a politikai állam – mint termelési eszközök tu­lajdonosa – nincs rákényszerítve a termelékenység optimális fokozására, az önköltség minimalizálására.

A tőkés vállalkozó magától értetődően a tőkeközösség tagjának számít. Az értéktöbbletet létrehozó bérmunkás munkavállalóként, gazdasági magánegyénként válik a tőke­közösség tagjává. Mint a nyereség termelésére szerveződő tőkeközösség tagja munkabért kap, így módja nyílik arra, hogy vásárlóként bekapcsolódjon az árupiac működésébe. A termelési eszközök produktív tőkeként való hasznosításához – mint primer formához – azonban a nyereségorientált tevé­kenységek további változatai társulnak, amelyek járulékos jö­vedelemforrást jelentenek a nemzetgazdaság számára. Ide sorolandók a kereskedelmi tőkéből, banktőkéből, idegenfor­galomból stb. származó befizetések. Mivel az ezeken a terü­leteken dolgozók is gyarapítják a nemzetgazdaság összbevé­telét (tiszta jövedelmét), ezért ők is a nemzeti tőkeközösség tagjaiként jelennek meg.

A szociális-jóléti szempontokból a tőkeközösségétől el­térő megfontolások adódnak. E szempontok címzettje nem a munkavállaló magánegyén, hanem a – társadalmi-politikai rendszer normáit betartó – állampolgár. Ő – a kialakult ideoló­giai és gyakorlati tradícióknak megfelelően – a legfejlettebb tőkés országokban általában állampolgári jogon igényt for­málhat (egyebek mellett) a következőkre: 

A felsorolt igények – nyílt vagy rejtett csatornák révén tör­ténő – képviselete azokra a történelmileg részben változó, cserélődő intézményekre (szakszervezetek, pártok, jóléti és kulturális intézmények stb.) hárul, amelyek a szociális-jóléti elvek nevében lépnek fel. Ezek a szervezetek a tőkeközös­séggel szemben (ugyanakkor annak működését általában nagyrészt elfogadva, sőt arra támaszkodva) alkotnak valami­féle többé-kevésbé intézményesült szociális közösséget, amely arra törekszik, hogy a tőkeközösség és a piaci törvé­nyek megkerülésével társadalmasítson. Ennek megfelelően a piaci logika érvényesülését gyakorlatilag is keresztezik bizo­nyos jóléti megfontolások. A fenti értelemben vett szociális kö­zösség igyekszik beavatkozni az ökonómiai folyamatokba: a tőkeközösség logikájának szabad érvényesülését a jövedel­mek és az árak befolyásolásával (juttatások, kvázi ingyenes szolgáltatások, dotációk stb. kikényszerítésével) korlátozza. Ezáltal – áttételes módon – fizetőképessé teszi magát: mint­egy létrehozva a fizetőképesség tőke-eredetű formája mellett annak szociális eredetű formáját.

A szociális közösség mint egy sajátos állampolgári bázis­egyenlőség szervezete működik. Megnyilvánulási formái közé tartoznak az államilag dotált közszolgáltatások (például a nem nyereségorientált egészségügyi, oktatási, kulturális in­tézmények tevékenysége), de ide sorolandók a szociálpoliti­kai kedvezmények és a legkülönbözőbb ingyenes vagy kvázi ingyenes juttatások is. Lényegében egy nem termelő, nem gazdálkodó, hanem – végső fokon – elosztási (újraelosztási) közösségről van szó. Itt tehát – alapvető ellentétben a tőkekö­zösséggel – a jövedelem nem személyes munkából vagy vál­lalkozásból, hanem központi „adakozásból" származik.

Gyakorlatilag a szociális közösségbe beletartozik min­den – a társadalmi-hatalmi rendszerrel komoly összeütkö­zésbe nem kerülő – állampolgár. E közösség központi támo­gatása, fizetőképessé tétele egy elvont citoyen-lét hivatalos elismerésén és folyamatos újratermelésén alapszik. Az egyes egyén állampolgárként (tapasztalatilag adott citoyenként) képtelen a gazdasági-társadalmi folyamatok strukturális be­folyásolására: a tényleges döntési mechanizmusokba bele­szólni, illetve azokat önálló akarati tényezőként meghatározni nem jogosult. A szociális közösség tagjai mint önállótlan, a gazdasági-társadalmi folyamatokat szubjektumként nem meghatározó állampolgárok, mint elvont, csupán szociális jut­tatások igénybevételére felhatalmazott citoyenek léteznek,¹³ és mint ilyenek jutnak különböző előnyökhöz, javakhoz, szol­gáltatásokhoz a nemzeti többlettermékek újraelosztása ré­vén. Az egyének gazdaságilag-társadalmilag passzív állam­polgári helyzetüknél fogva, e helyzet következtében tagjai en­nek a közösségnek. A szociális-jóléti támogatásokhoz – mi­ként a felhalmozáshoz – szükséges költségek fedezése alap­vetően a termelő munkát végzőkre (vagyis az értéktöbbletet termelőkre) hárul.

Funkcionális megközelítésben mindazok a munkák a tő­keközösség által létesítettnek tekintendők, amelyek a nem­zeti tőke gyarapításában részt vesznek. Ugyanakkor megálla­pítható, hogy egy sor olyan munkakör is létezik, amelyet nem a nyereségorientáltság hív életre, hanem – az állami redisztribúció közvetítésével – a szociálisnak nevezett közösség finanszíroz. A következmény kettős. 1. A munka­erőpiacon a tőkeközösség mellett a szociális közösség is megjelenik vásárlóként. 2. A fogyasztói piacon szintén fizető­képes keresletet támaszt.

Az eddigi fejtegetésekből is nyilvánvaló, hogy a nemzeti javak nyereségorientált, illetve szociális-jóléti felhasználása alapvetően eltérő megfontolások szerint történik: a két tevé­kenység immanens logikája keresztezi egymást. A nyereség­centrikus gazdaságosság és a szociális-jóléti szempontok ér­vényesítése ellentétbe kerül egymással: szükségképpen be­következik a tulajdonképpeni gazdasági (felhalmozási) és a humanista (szociális) funkció különválása. Szembefordulnak a sajátosan ökonómiai és a szociális ideológia által megindo­kolt törekvések. Ellentétük a nemzeti értéktöbbletet előállító tőkeközösség és az állampolgári egyenlőségeszményt képvi­selő szociális közösség konfliktusaként realizálódik.

Az egyének közötti gazdasági jellegű kapcsolatok alap­vetően a tőkeközösség révén szerveződnek. A tőkeközösség garantálja a bérmunkaviszonynak (mint a társadalmasodás ökonómiailag közvetített formájának) a fennmaradását. Ugyanakkor az állami karitativitás következtében folyamato­san újratermelődik az a társadalmi méretű szociális közös­ség, amely gazdaságilag passzív (pusztán redisztribúciós) in­tegrációként valósítja meg a társadalmasodás egy sajátos formáját. A két közösség együttélése szükségképpen nem szervesül: létezésük egymás melletti, egymást kiegészítő marad. Ily módon egymással kibékíthetetlenként jelennek meg a szociális-jóléti és a közvetlen gazdaságossági szem­pontok. Ebből viszont állandó konfliktushelyzet származik, és a pillanatnyi erőviszonyok döntik el, hogy valamely konk­rét kérdésben éppen melyik elv preferálódik és milyen mérték­ben.

A két közösség szerveződésének ellentétességén túl azonban egymásrautaltságuk is megállapítható: a működé­sükhöz szükséges keretfeltételeket (a gazdasági, illetve a tár­sadalmi és a politikai feltételeket) kölcsönösen megteremtik egymás számára. Nyilvánvaló, hogy a szociális közösség költségeinek fedezetét a tőkeközösség termeli meg: ő finan­szírozza – állami újraelosztás közvetítésével – a szociális kö­zösség fenntartását. De ez a kiadás – improduktív jellege elle­nére – magának a tőkeközösségnek a szempontjából sem te­kinthető fölöslegesnek. Folyamatos működése, nyereség­centrikus logikájának érvényre juttatása ugyanis elkerülhetet­lenül társadalmi konfliktushoz, ezért politikai feszültségekhez vezet, amelyek csak szociálpolitikai intézkedésekkel csök­kenthetők, ellensúlyozhatok részlegesen. Vagyis a tőkekö­zösség rá van utalva különböző kompenzációs funkciók gazdaságon kívüli ellátására – azaz rá van utalva a szociá­lis közösség tevékenységére. Ennyiben – látszólag para­dox, valójában magától értetődő módon – a szociális közös­ség feladatává válik az öntörvényű piacgazdaság, illetve álta­lánosabban a tőkeközösség szociális-politikai „finanszírozá­sa". Ily módon ismételten prolongálódik a szociális közösség kompenzációs feladata: olyan karitatív teendők elvégzésére hívatott, amelyek csökkentik a tőkeközösség lététől elválaszt­hatatlan feszültségeket.

III. „Szabadon lebegő" kormányzat

A két közösség kölcsönös egymásrautaltsága nem szünteti meg működési logikájuk alapvetően ellentétes jellegét. Ezért együttélésük feltételezi újratermelődési folya­matuk állandó összehangolását. A kormányzati hatalom (a politikai állam) a mindenkori erőviszonyok függvényében te­remt relatív összhangot, ismétlődő kompromisszumokat a két közösség konfliktusában. Kizárt azonban, hogy stabil moz­gásformát, dinamikus egyensúlyi állapotot hozzon létre az el­lentétes logikájú elvek érvényesítése számára: a nyereség­orientált termelési és a szociális-jóléti megindoklású elosztási igények, a sajátosan ökonómiai és a különböző karitatív intéz­mények csak egymás rovására, a másik logikájának tagadása árán képesek működni.

A politikai államot működtető kormányzat részére a tőke­közösség teremti elő a tevékenységéhez szükséges anyagi alapot; társadalmi bázisát, tömegbázisát viszont elsősorban a szociális közösség folyamatos újratermelődése biztosítja. A politikai állam, mint közhatalmi szerv tehát mindkét kö­zösség szempontjait kénytelen figyelembe venni; ugyan­akkor – értelemszerűen – mindkét közösség törekvéseit korlátozni. E korlátozás a legkülönbözőbb területeken meg­mutatkozik. Például:

A politikai állam fontos feladata a két – egyaránt jelentős társadalmi háttérrel rendelkező – közösség működésének képviselete és összehangolása: közöttük folyamatos egyen­súly teremtése. Ennek megfelelően a társadalmi-politikai rendszer újratermelését szolgáló funkciók két típusát igyek­szik ellátni: 1. a jogrend, közigazgatás, honvédelem, rend­fenntartás stb. hagyományos teendőit; 2. külön gazdasági és külön szociálpolitikai jellegű intézmények létrehozásával (il­letve fenntartási költségeinek fedezésével) a két közösség együttélésének biztosítását.

Azonban abból következően, hogy a tőkeközösség és a szociális közösség többé-kevésbé egyenrangú, közel azonos társadalmi erővel bíró tényezőként létezik, illetve abból követ­kezően, hogy nemcsak ellentétességük, hanem egymásra­utaltságuk is nyilvánvaló, kiszélesedik a kormányzati hatalom mozgástere. A tőkés állam a korábbi időszakhoz képest jelen­tős funkcióváltozáson megy keresztül. Azáltal, hogy a rend­szer szerveződésében a vázolt kettős irányultság, duális szerkezet alakul ki, megnövekszik a politikai állam emancipálódása a tőkés gazdasággal szemben. Így lehetővé vá­lik, hogy a kormányzati szervek tevékenysége számottevő mértékben leváljon mindkét közösség közvetlen logikájáról, és – mintegy az abszolút monarchia késő-feudális államához hasonlóan – a rendszer egészének konszolidálását, politikai stabilizálását, újratermelési struktúrájának konzerválását egyfajta egyensúlyozó tevékenységben juttassa érvényre: a két közösség fölött való egyensúlyozás tevékenységében. Mindamellett a kormányzatnak a rendszer stabilizálására, a meglevő struktúra fenntartására való törekvése végső fokon egyik közösség konkrét érdekeivel sem ellentétes. Nem illesz­kedik ugyan szervesen a tőkeközösség felhalmozási logiká­jához, de működését döntő mértékben elősegíti. Nem szol­gálja közvetlenül a szociális közösség törekvését, de annak elengedhetetlen előfeltételét képezi.

A politikai konszolidáltság és magának a tőkestruktúrá­nak, az alapvető tőkeviszonynak politikai garantálása elsőbb­séget élvez a közvetlen nyereségorientált termeléssel és tő­kés típusú felhalmozással szemben. Ebben az értelemben a modern tőkés állam – jóllehet központi elvonások, valamint különböző korlátozó intézkedések révén a nyereségmaxima­lizálás logikájának érvényesülését gátolja – valójában a nye­reségorientált termelés feltételeit (politikai-hatalmi és társa­dalmi feltételeit) teremti meg. A nyereségorientált termelés közvetlen, rövid távú érdekeivel szemben magának e terme­lésnek a strukturális és hosszú távú érdekeltségét is érvényre juttatja, amikor a két közösség szempontjait egyezteti, és a két közösség törekvéseinek folyamatos egyeztetése által ma­gát a kapitalista rendszert (a tőkés társadalomalakulatot) ter­meli újra.¹⁴

A kormányzat legfőbb hatalmi (egyensúlyteremtő) esz­köze a gazdaság működésébe való beavatkozás: a nemzet­gazdaság működésének állami befolyásolása. A kormányzati beavatkozás a termelés és az elosztás kérdéseire egyaránt kiterjed, de alapvetően a nemzetgazdasági szintű nyereség jelentős hányadának állami e/vonásában és redisztribúciójában nyilvánul meg. Azonban azáltal, hogy – sajátos egyen­súlyteremtő funkciója következtében – a politikai állam (pon­tosabban a politikai apparátus, a kormányzati hatalom) nagy­mérvű függetlenségre tesz szert mindkét közösséggel (ezek szempontjaival, normatíváival) szemben, megnövekszik autonómiája, manőverezési lehetősége, cselekvési szabad­sága, és relatíve önálló, harmadik alapvető struktúraképző tényezőként jelenik meg a társadalmi palettán. Lehetősége nyílik – a két közösséget szolgáló tevékenysége mellett – sa­ját érdekeit preferálni, partikuláris szempontjait érvényre jut­tatni, hatalmi elképzeléseit megvalósítani.

A vázolt összefüggések következtében a kormányzati hatalom nem csupán a „társadalmi palettán", hanem a gazda­sági szférában is önálló szubjektummá válik. Az egyensúlyte­remtő funkciójából származó autonómia lehetővé teszi szá­mára, hogy olyan munkaköröket finanszírozzon, amelyek nem vezethetők le sem a tőkeközösség, sem a szociális kö­zösség logikájából, sem az ún. szolgáló állam funkcióiból. Vagyis lehetősége nyílik arra, hogy egy sor olyan munkahe­lyet létesítsen, amely sem a felhalmozási, sem a szociálpoliti­kai, sem a szakpolitikai feladatokhoz nem kapcsolódik köz­vetlenül, hanem végső fokon a hatalmi struktúra (a kormány­zati hatalom) stabilizálására és újratermelésére való törek­vésben találja meg a magyarázatát. Ennek megfelelően je­lentős létszámú – nem a szolgáló állam szorosan értelmezett feladatait ellátó – hivatalnokréteget, politikai apparátust, pártbü­rokráciát, közigazgatási bürokráciát hoz létre, és tart el redisztribúciós eszközökkel. Ide sorolható továbbá a szigorúan vett közszolgáltatásokon kívül eső szolgáltatásoknak (például a kultúripar, „tudományipar", szórakoztatóipar, tömegkom­munikáció területének) az a része, amely nem nyereségorien­tált módon szerveződik – és egy sor hasonló tevékenység.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a központilag el­vont társadalmi többlettermék újraelosztásának összetevőit és arányait részben specifikusan gazdasági, részben karita­tív-szociális, részben szakpolitikai, részben hatalmi-kor­mányzati szempontok határozzák meg. Az állami (kormány­zati) redisztribúció – funkciómegoszlása szerint – a következő alapvető formákra bontható:

Munkahelyek állami létesítése és fenntartása tehát vagy a tőkeközösség, vagy a szociális közösség, vagy a szolgáló állam tevékenységéhez (illetve szempontjaihoz) kapcsolódik, vagy a kormányzati hatalomgyakorlás logikájából vezethető le. Nyereségek központi elvonása teszi lehetővé, hogy a politi­kai állam (a kormányzat) munkahelyeket teremtsen külön­böző közalkalmazottak számára, és az egyes vállalatokkal szemben a legnagyobb foglalkoztatóvá váljon. Ily módon a munkaerőpiacon egyes tevékenységek öntörvényű piaci elis­mérése mellé – az állami redisztribúció következtében – felso­rakozik ún. hatósági elismerésük: számos foglalkozás, mun­kavégzés hatósági elismerés révén lesz piacképessé. Gya­korlatilag a kormányzati hatalom alkalmazottjaként, ágense­ként részesülnek – különböző költségvetési intézmények köz­vetítésével – a hatalmi-politikai alapú újraelosztásból mind­azok, akiknek tevékenységét a nemzetgazdaság kormányzati megfontolások következtében finanszírozza. Az állami re­disztribúció által fenntartott munkaköröket természetesen el­térő motivációk hívják életre. Az egyes állások betöltéséért, feladatok ellátásáért kapott fizetés viszont egybemossa, ezál­tal elfedi az alapjukat képező funkciótípusok eltérő voltát.

Hasonló következtetés adódik a különböző eredetű jöve­delmek összevetésekor. A lakossági jövedelmek részben közvetlenül a tőkeközösség működéséből származnak (mun­kabér, profit), részben redisztribúciós eredetűek. A kormány­zat (a korábban említett megfontolások miatt) a társadalmi többlettermékek újraelosztását végrehajtva vásárlóképessé, fizetőképes kereslet támasztójává tesz olyan individuumokat, akik nem tagjai a tőkeközösségnek. E közösség tagja pénzzel fedezi vásárlásait, hasonlóan azokhoz, akik az állami rediszt­ribúció révén tesznek szert jövedelemre. Tehát fogyasztóként azonos státusba kerül a nyereséget is előállító és a termelő (a nemzetgazdaságot fejlesztő) munkát nem végző egyén: összeolvadnak a redisztribúciós eredetű és a termelő munká­ból származó jövedelmek.¹⁵ A fogyasztási javak pénzbeni el­lenértéke nem árulja el eredetét. Végső fokon minden vásár­lást közvetlen vagy közvetett (redisztribúció által közvetített) formában a bérmunkások tevékenysége finanszíroz – vala­mennyi jövedelem az ő termelő munkájukra vezethető vissza.

Hasonló homogenizálódási folyamatot tükröznek (helye­sebben fogalmazva: fednek el) a piacon jelentkező árak. Ezek képződését részben a tőkeközösség, részben a szociális kö­zösség szempontjai, részben kormányzati megfontolások ha­tározzák meg. Ily módon a termékeknek és szolgáltatásoknak (a kereslet-kínálat viszonyt követő) immanens piaci elismeré­sük mellé hatósági elismerésük társul: a piaci törvények (nye­reségorientáltság stb.) szerint képződő árakkal elegyednek, a vásárló számára összemosódnak az adminisztratív eszkö­zökkel befolyásolt hatósági árak. A kérdéskör további vonat­kozása: legnagyobb vásárlóként (illetve megrendelőként) maga a politikai állam jelenik meg. Egy sor termék és szolgál­tatás csak társadalmi szükségességének hatósági elismeré­se, valamint értéktöbblet állami újraelosztása következtében válik „piacképessé", eladhatóvá.

A kialakult helyzetben nem meglepő, hogy a rendszer kri­tikája elsősorban a parazita politikai bürokrácia és annak tár­sadalmi „ágensei" ellen irányul. E két réteg – úgymond – tár­sadalmilag fölösleges tevékenységet végezve tartatja el ma­gát a nemzetgazdasággal, a társadalommal. Szükségtelen szolgálataiknak illetve az ezek alapját képező bürokratikus, ellenőrizhetetlen kormányzati hatalomnak bírálata során kü­lönböző elméletek és ideológiák kristályosodtak ki a nyugati országokban. Közülük valószínűleg az „önkormányzati köz­társaság" jelszavát meghirdető nézetrendszer a legkövetke­zetesebb,¹⁶ amely a termelő közösségek hatáskörébe szándékozik adni annak eldöntését, hogy milyen társa­dalmi szolgáltatások szükségesek a rendszer rövid és hosszú távú működéséhez – tehát annak eldöntését is, hogy mely szolgáltatások végzőit kívánják, és melyekét nem hajlandók eltartani.

Jegyzetek

1 A dilemmáról és vitáról l. Bod Péter Ákos: A vállalkozó állam a mai tő­kés gazdaságban. Budapest, 1987, p. 54., Ágh Attila: A politika világa. Budapest, 1984, p. 223., Claus Offe: Politische Herrschaft und Klassenstrukturen. Zur Analyse spätkapitalistischer Gesellschaftssysteme = Politikwissenschaft. Frankfurt am Main, 1969.

2 Például Claus Offe a közvetlen felhalmozáslogika érvényesülésé­nek korlátozásáról, a tőkeértékesülési folyamat átpolitizálásáról be­szél. Értelmezése szerint a gazdasági célok megvalósítása nem-ka­pitalista jellegű kormányzást tett szükségessé. Az állam idegen test a tőkés gazdaságban: alapvető feladata, hogy politikailag biztosítsa az egyéni tőkék, az össztőke és az állampolgárok törekvéseinek vi­szonylagos összhangját. Végső fokon gazdaság és politika, tőkeérté­kesítési logika és állami beavatkozás kettősségével, e két szervező­elv együttélésével határozza meg Offe a mai kapitalizmus működési alapszerkezetét. Megjegyzendő, hogy Jürgen Habermas a magán- és a közszféra összefonódását, a civil társadalom repolitizálását egyfajta refeudalizálásként értelmezi. (J. Habermas: A társadalmi nyilvános­ság szerkezetváltozása. Budapest, 1971., 332.) A tőkés gazdaság feudalizációs-refeudalizációs jelenségeiről beszél pl. E. Preobrazsenszkij (Új gazdaság), Szabó Katalin (Új jelenségek a monopol­tőke hatalmi viszonyaiban. Társadalmi Szemle, 1985/6.).

3 U. K. Preuss kifejezése, melyet Offe is átvesz.

4 Marx-Engels Művei, 20. p. 274.

5 Vö. Ernest Mandel: Late Capitalism. Norfolk, 1975., 486. ssk.

6 Jürgen Habermas például a politikai-adminisztratív rendszer nagy­fokú autonómiáját hangsúlyozza. J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. Frankfurt am Main, 1973., p. 15.

7 Vö. Ernest Mandel: In Defence of Socialist Planning, New Left Review, 1959. pp. 7-8.

8 A mai kapitalizmust a szakirodalom általában olyan háromszektorú (a konkurenciával jellemezhető magánszektorból, a versenykényszer alól mentesült monopolista szektorból és az államilag finanszírozott közszektorból álló) gazdaságként értelmezi, amelyben az egyes szektorok céljai és működési feltételei jelentősen eltérnek egymástól. Az oligopolikus piacszerkezet kialakulása – úgymond – a szabad kon­kurencia végét jelenti. Az állami beavatkozás részben kiegészíti, részben helyettesíti a piac működését (J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spatkapitalismus. p. 50.). Következmény egy kvázi-poli­tikai bérrendszer és – Werner Hofmann kifejezésével – egy hatalmi (az árkonkurenciát helyettesítő) árképzés megjelenése. Offe felsoro­lása szerint a következő tényezők hatnak a piaci öntörvényűség korlá­tozásának, a piac szervezetté tételének irányában: oligopóliumok, monopóliumok, kartellek, multinacionális szervezetek kialakulása; az árkonkurencia kiküszöbölése; a hosszú távú profitstabilizálás; a tőke­viszonyt veszélyeztető verseny kikapcsolása; a beszerzési és értéke­sítési piacok megszervezése; a költségnyomástól való megszabadu­lás; a tőkerealizálási probléma emancipálása; tőkemegsemmisítés; állami megrendelésre termelés. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Frankfurt am Main, 1977, p. 22.). – Lásd még e számunkban Szigeti Péter tanulmányát. (A szerk.)

9 Ágh Attila: A polgári demokrácia mítosza és valósága. Budapest, 1986.

10 J. Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. p. 322.

11 Bihari Péter-Falusné Szikra Katalin: Állami vállalatok a fejlett tőkés országokban. Közgazdasági Szemle, 1983/6, Kozma Ferenc: Egyén, vállalat, állam. Budapest, 1984, p. 127.

12 A termelő munka marxi elemzése nyomán Kautsky kezdi el a bér­munkás kategória ilyen irányú kiterjesztését. (Karl Kautsky: Az erfurti program. Budapest, 1982., p. 52.)

13 Habermas megfogalmazása szerint a politikai passzivitásra ítélt ál­lampolgárnak arra van joga, hogy a helyeslést megtagadja. (J. Haber­mas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. p. 55.)

14 Offe az államapparátus által szervezett osztálykompromisszumról beszél, valamint arról, hogy a kormányzat további feladata egyes gaz­daságilag tekintve parazita (marginális, szubproletár stb.) rétegek depolitizálása, konfliktusmentes kiiktatása. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. 22., p. 44.)

15 Egyesült államokbeli statisztikákra hivatkozva Offe megállapítja: az USA aktív lakosságának 45,5%-a nem szerepel a munkaerőpiacon, 20,7%-át állami jövedelemelosztás határozza meg – anyagi körülmé­nyeit közsegély, nyugdíjas, tanulói vagy katonai státus definiálja (i.m. p. 41.)

16 Vö. pl.: Vers la république autogérée. Paris, 1986.

„Ha természetnek többet, mint mire
Szüksége van. nem adsz. az emberélet
Az állatéval egy értékű lesz." Shakespeare¹

(Sarkantyú Mihály fotói)

Vallottuk és hirdettük, hogy a kommunista termelési mód a ka­pitalizmusból fejlődik ki – ne csodálkozzunk tehát, hogy a fej­lett kapitalizmus itt-ott már kommunisztikus vonásokat mutat: a kapitalizmus világtörténelmi érdemei közül ugyanis az egyik legfontosabb a holtmunka alárendelése az élő­munka termelésének – ezt pedig a Kommunista kiáltvány a kommunista társadalmi formáció megkülönböztető sajátossá­gának tekintette a kapitalizmussal szemben:

„A polgári társadalomban az eleven munka csak eszköz a felhalmozott munka gyarapítására. A kommunista társada­lomban a felhalmozott munka csak eszköz a munkások életfo­lyamatának kibővítésére, gazdagítására, előmozdítására."²

A kapitalizmus története azt látszik igazolni, hogy a tőkés árutermelésre alapozott termelési mód ebben az értelemben is szálláscsinálója a munka társadalmának.

Körülbelül az első világháború óta a tőkés fejlődés cent­rumában az extenzív munkaerőforrások elapadásával a tő­késosztály rákényszerül arra, hogy – az eszmei³ össztőkés képviselője, az állam közvetítésével – egyre nagyobb részt vállaljon az összmunkás bérmunkaerejének bővített újrater­meléséből. Okosabb és egészségesebb bérmunkás több ér­téktöbbletet termel – ez Owen óta közhelyszámba megy -, ám a tőkés önmagától nem „jótékonykodik", hiszen akkor nem lenne az, ami: a tőkefunkció megtestesítője. Csak akkor szánja el magát erre a méltán világtörténelminek nevezhető lépésre, ha a termelésbővítés logikája eljuttatja a humán beruházás, az intenzív munkaerő-fejlesztés szükséges­ségének felismeréséhez.

Bevezető gondolatok: Egy paradoxon, és annak feloldási kísérlete

A munkaerőáru értékének marxi elemzése logikai ellentmon­dással terhes, és itt, bármennyire is száraznak tűnjék első lá­tásra, a továbbiak jobb megértése céljából pár gondolat ere­jéig szükséges kitérnünk a kapitalizmus marxista politikai gaz­daságtanának e problémájára:⁴

Ez az ártalmatlanul elvontnak tűnő gondolati játék messzire vezet, egészen odáig, hogy ki kell jelentenünk: ha ez így van, akkor a bérmunkás – kisárutermelő (ti. saját munka­erejének kisárutermelője), és mindig is az volt. Százötven évvel ezelőtt is kisárutermelő volt, akkor is, amikor sajátos árujában megtermelt értéktöbbletét nem realizálhatta, amikor árujának ellenértéke csak az egyszerű önújratermelésre volt elég.

Nyomorgó és egyre jobban elnyomorodó, néhol az éhen-halás szélén álló munkások – ez volt az a kézzel fogható reali­tás, amellyel Marx (akárcsak Engels, akitől a munkaerőáru paradoxonra vezető értékmeghatározásának tétele az eredeti formájában származik⁵ ), nap mint nap találkozhatott „a tőkés termelési mód és az ennek megfelelő termelési és forgalmi vi­szonyok klasszikus hona"⁶ , a múlt század közepi Anglia mun­kásnegyedeiben. A munkás itt puszta létét termelte újjá, élete a biológiai egzisztálásra szorítkozott, ezért élhetett Marx – jo­gosan – azzal az empirikus, munkaérték-elméletéből nem kö­vetkező előfeltevéssel, hogy a bérmunkás munkaerőárujának újratermelése nem munka⁷ , bár a szó egy tágabb értelmében véve termelés.⁸

Ez az előfeltevés ugyan ellentmondott az elméletnek, hi­szen így posztulálódott egy olyan áru léte, amelynek újrater­melésekor nem egy munkafolyamat terméke jön létre, és ezért termelésekor nem képződik új érték – ám éppen, mert ez az előfeltevés egy reális, a valóságos folyamatoknak megfe­lelő elvonatkoztatás eredménye volt, ezért nem zavarta a ka­pitalizmus politikai gazdaságtanának marxi kifejtését. A mun­kaerőáru újratermelésének vizsgálata nem tartozott a tőkés termelés vizsgálatába, hiszen a társadalmi újratermelési cik­lus e szelete nem a tőkések gondja volt.

Egy gyakorlatilag kimeríthetetlen munkaerőtömeg állt a tőkésosztály rendelkezésére, a tőkések számára tehát a mun­kaerőáru termelésének költségei csak annyiban számítottak termelési költségeknek, amennyiben meg kellett termelni a munkások által elfogyasztandó létfenntartási eszközöket, ki­elégítve ezzel a munkások munkaerő-újratermelési eszköz­szükségleteit. A munkaerőáruban képződő értéktöbbletet mindenféle ellenérték nélkül egész egyszerűen elsajátították, a munkások kizsákmányolása tehát már árujuk megvételekor megkezdődött, amikor munkaerőárujukat – a túlkínálat miatt – kénytelenek voltak értéken alul eladni.

Mivel itt a csere nem volt egyenértékes, ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy ez az adásvétel még a polgári tisztesség, a polgári jog követelményeinek sem felelt meg, ugyanis árutu­lajdonosok egyenlőtlenségét, gazdasági alá- és fölérendelt­ségi viszonyát előfeltételezte. A munkásosztály kizsákmá­nyolása kettős volt: kizsákmányolták az adásvétel aktusá­ban, a munkaerőáruban foglalt értéktöbblet elsajátítása­kor, és kizsákmányolták – ezúttal már „törvényesen" – a tő­kés vállalkozó termelőeszközeivel megtermelt értéktöbb­let elsajátításakor is.

Úgy tűnik, hogy fejlett tőkés országokban, a nem véletle­nül „fogyasztóinak" nevezett jóléti társadalmakban a tőkés ki­zsákmányolásnak ez a nyers formája már a múlté: egy nyu­gat-európai szakmunkás keresetéből kényelmesen meg tud élni, személyi tulajdonát, vagyis létfenntartási eszközeinek a munkaereje újratermeléséhez szükséges tömegét bőví­teni tudja. Akár részvényt is vásárolhat, kisárutermelővé vál­hat⁹ – ha személyi számítógépén nem háztartási költségeit számolja ki, hanem pl. programot ír, amit eladhat, akkor már nem tagadhatjuk azt, hogy személyi tulajdonának egy részét a szó klasszikus értelmében is termelőeszközként, kisárutermelői magántulajdonként használja. A kapitalizmus fejlődésé­vel a kismagántulajdon nem bizonyult átmenetinek, újrater­melődik, ez vitathatatlan tény. Mivel magyarázható ez?

Hogy egy bérmunkás klasszikus értelemben vett kisáru-termelővé változzék, annak minimálisan két feltétele van: Esélyt kell erre kapnia, és képesnek kell erre lennie, ma­gyarán

a)     létfenntartási eszközein felüli mennyiségben mobili­zálható eszközökhöz kell jutnia, és

b)     munkaerőáruján túl pluszmunkaerővel kell rendelkez­nie, amellyel ezt az eszközmennyiséget megmozgathatja.

A b) feltétel teljesülésének nincsen elvi akadálya, hiszen a bérmunkás nem bocsáthatja összmunkaerejét áruba, annak egy részét „önfenntartó-reflektív munkaerőként" (fogadjuk el ideiglenesen ezt a munkaterminust) vissza kell tartania önma­gának, másképpen nem tudná mivel újratermelni összmunka­erejét:

Ahhoz, hogy a bérmunkás az egyszerű önújratermelés ciklusából kilépjen, a tőkésnek kell közreműködnie, tőle függ az a) feltétel teljesülése. A bérmunkás, aki munkaerőárujának kisárutermelője, látensen képes arra is, hogy dologi áruk kis-árutermelője legyen. Ez a képesség „valósággá csak akkor válik, amikor a tőke ösztökéli, mozgásba hozza (…)"¹⁰ Mind­addig, amíg a tőkés csak a megvásárolt munkaerőáru megter­melésekor elfogyasztott létfenntartási eszközöket biztosítja munkása számára, vagyis a munkaerőáru árát a valós érték alá, a munkaerő egyszerű újratermeléséhez szükséges mini­mumra szorítja – és miért is ne tenné ezt, hiszen semmi sem kényszeríti a jótékonykodásra! -, az a) feltétel nem teljesül. A bérmunkás értéktöbbletet termel a tőkésnek, miután már kényszerűen átengedte saját áruja értékében foglalt érték­többletét, a tőkés pedig a birtokában levő összértéktöbblettel azt csinál, amit akar.

Elsősorban mennyiségileg és minőségileg bővíti a terme­lést. Új és új termelőerőket von be a termelésbe, a holt- és élő­munka egyre nagyobb hányadát állítja az értéktöbblet-terme­lés szolgálatába. Ám a szükséges és jól képzett munka­erőtömeg bővítésének fizikai határai vannak.

Századunk első évtizedeire befejeződött a világ gazda­sági felosztása, továbbá a paraszti tömegeknek az iparba való áramlása, elapadt az egyszerű munkaerő addig „kimeríthe­tetlennek" tűnő forrása. A legfejlettebb kapitalista orszá­gok tőkésosztálya rákényszerült a munkaerő intenzív fej­lesztésére. Rákényszerült arra, hogy a meglevő egyszerű munkaerő tömegét „bonyolítsa", magyarán, hogy a bérmun­kásokat ösztönözze az egyre magasabb szintű és egyre sok­oldalúbb szakképzettség megszerzésére. A magasabb szak­képzettség, a sokoldalúan konvertálható munkaképesség megszerzése és továbbfejlesztése pedig pontosan az a mun­katevékenység, amit a munkaerőáru minőségileg bővített új­ratermelésének nevezhetünk. Egy karrierorientált vállalati ösztönző-rendszer a vállalaton belül nyújt esélyt a munkaerő vertikális és horizontális mobilitására, amely szervesen kiegé­szíti a vállalatok közötti munkaerő-áramlást. Ez utóbbit az eszmei össztőkés képviselője, az állam támogatja, mente­sítve az elkülönült termelő magántőkét ez alól a funkció alól. A munkaerő-áramlás mindkét formája része a munkaerő tár­sadalmi méretű bővített újratermelésének.

Ez – a munkaerő innovációja, ami ugyan továbbra is első­sorban maguknak a bérmunkásoknak a „magánügye", ám vegyük észre, hogy itt végső soron a tőkésosztályra ható gaz­dasági kényszer, a munkaerő-bővítés extenzív forrásainak ki­merülése háramlott át a bérmunkások osztályára, történelmi­leg oldva fel azt a marxi posztulátumot, amely szerint a munkaerőáru termelése nem munka. A rendszeres, céltu­datos, óriási szellemi energiákat lekötő képzés és önképzés ugyanis már semmi esetre sem azonosítható a puszta létet fenntartó fogyasztással, sokkal több, mint egy biológiai folya­mat természetes automatizmusa.

Roppant érdekes viszony alakul ki azzal, hogy a tőkés rendszeresen önképzésre ösztönzi munkását: ezzel ugyanis gyakorlatilag szerződést kötnek a munkaerő bővített újrater­melésére, szemben a hagyományos bérmunka-szerződés­sel, amely az egyáltalában való munkaerő-újratermelésre irányul.

Ez utóbbi közvetlen történelmi előzménye az a folyamat volt, amelynek során a városi és falusi kisárutermelőket bér­munkássá változtatták árujukra kötött állandó adásvételi szer­ződések, majd termelési megbízások révén. Az ily módon be­dolgozóvá vált kisárutermelő egyre kevésbé tudta realizálni dologi árujában foglalt értéktöbbletét, ugyanis egyre inkább a megrendelőtől függött, aki a nyersanyagot és a munkaeszkö­zöket biztosította számára. Ezzel a folyamattal párhuzamo­san rákényszerült a tömegtermelésre is, amely egy ponton túl már nem növelhető gépek bevonása nélkül. Ha az ehhez szükséges tőkét sikerült volna felhalmoznia, akkor kisárutermelőnk tőkés termelővé válhatott volna, ehhez viszont éppen az egyre kevésbé realizálódó értéktöbbletre lett volna szüksé­ge. A kör bezárult: a kisárutermelő számára egyetlen út ma­radt: a bérmunkaszerződés, a proletarializálódás.¹¹

De térjünk vissza a munkaerő innovációjára! A munka­erőáru bővített újratermelésének anyagi ösztönzése az érté­kesebb munkaerő több csereértékkel való ellentételezését je­lenti, vagyis azt, hogy a munkaerőáru megvételekor a tőkés­osztály – legalábbis részben – kénytelen elismerni a mun­kaerőáruban foglalt értéktöbbletet.

A tőkés és a bérmunkás tehát megosztoznak a munka­erőáruban foglalt értéktöbblet egy részén, amely mind ez idáig a tőkés kizárólagos tulajdona volt, és az ő értéktöbbletének egy részét képezte. A munkásarisztokrácia megvásárlásában a politikai érdekeken túl¹² közvetlen és jól felfogott gazdasági érdekek is közrejátszottak¹³ .

A tőkés vállalatok – a tudományos-technikai forradalom barikádjaiként – mára már óriási munkaerő-termelési egysé­gekké is változtak: egy modern nyugati vállalat karrierorientált ösztönzőrendszere magukat a bérmunkásokat teszi érde­keltté abban, hogy egyszerű munkaerejüket „bonyolítsák", magyarán, hogy magasabb és többirányú szakképzettséget szerezzenek. Mivel a bérmunkások aktív részvétele nélkül sa­ját munkaerejük bővített újratermelése nem lenne lehetséges, ezért a tőketulajdonos – magasabb munkabérekkel, humani­zált munkakörnyezettel stb. – biztosítja e bővített újratermelés anyagi feltételeit. A fentiekben láttuk, hogy ennek érdekében nem is kell lemondania a polgári jog szerint őt megillető érték­többlet egyetlen részecskéjéről sem: egészen egyszerűen ki­fizeti a bérmunkásoknak azt az új értéket, amit azok mun­kaerőárujuk termelésekor létrehoznak, és amelyet a kapi­talizmus első, nyers formáiban minden ellenérték nélkül elsajátított.

A bérmunka extenzív tartalékainak kimerülésével tehát a bérmunkás lehetőséget kap arra, hogy – hasonlóan kisáruter­melő őséhez – realizálja értéktöbbletét, de előbb nem dologi, hanem munkaerőformában: a tőkés szerződést köt vele a bő­vített munkaerő-termelésre, cserébe nemcsak munkaerejét, hanem létfenntartási eszközeinek tömegét is bővíteni tudja, A tőkés bővített újratermelési igényeitől függ aztán, hogy a to­vábbiakban a bérmunkás realizált értéktöbbletét saját munka­erejének minőségi fejlesztésére vagy fogyasztási cikkeinek bővítésére, netán pazarló fogyasztásra használhatja-e fel.

A folyamatnak azonban a tőkés újratermelés bővítésé­nek lehetőségén túl van további következménye is: a bérmun­kás munkabérében több ellenértéket kap vissza, mint amennyire munkaerőáruja megtermelésére eredetileg szüksége volt, vagyis létfenntartási eszközein felüli mennyiségben mo­bilizálható eszközökhöz jut. Ezzel teljesül az a) feltétel – a bér­munkás személyi tulajdona, vagyis munkaerőárujának újratermeléséhez szükséges eszköztulajdona kibővül, klasszikus értelemben vett kisárutermelői eszköztulaj­donba nő át.

Semmi meglepő – vagy legalábbis semmi megmagya­rázhatatlan – nincs tehát a hagyományosan „munkásosztály­nak" tekintett társadalmi csoport ún. megszűnésében.¹⁴ A munkásosztály, vagyis az a társadalmi csoport, amely megélhetését alapvetően munkaereje eladása révén biz­tosítja, létezik, és sokkal inkább politikai-gazdasági té­nyező, mint bármikor a történelemben. Ezen a tényen nem változtat az sem, hogy a munkásosztályon belül megindult egy átrétegződés¹⁵ , amelynek egyik felszíni jele a munkás­osztály tulajdonában levő létfenntartási eszközök bővülése, hagyományos értelemben vett kisárutermelő eszközzé válá­sa. Pontosabban: a személyi tulajdonú létfenntartási esz­közök mindig is termelőeszközei voltak a bérmunkaerő­áru termelésének, de mennyiségi bővülésük elérheti azt a pontot, amikor már nemcsak a saját tulajdonú munkaerő­árut, hanem más, „külsővé-idegenné vált" árut is termel­hetnek vele.

(Az eddigi gondolatok szárazságukon túl, persze, puszta spekulációnak is tűnhetnének, ha konkrét gazdaságtörténeti tények nem igazolják, vagy éppen cáfolják azokat. Az, hogy az amerikai növekedési rátához az oktatás az első világhá­ború óta egyre számottevőbben járult hozzá, mindenesetre empirikus tény.¹⁶ A kismagántulajdon állandó újraterme­lődésének ténye¹⁷ szintén a fenti gondolatmenetet látszik igazolni.)

És mit tesz ezalatt – hogy egy irodalmias fordulattal éljünk – az eszmei össztőkés képviselője, az össztőkés állam?

Biztosítja e változások társadalmi feltételeit. Az össztőkés állam az adók és más eszközök révén a nemzeti jövede­lem egyre nagyobb hányadát a közfunkciók gyakorlására, és ezen belül közoktatásra, közegészségügyre, infrastruktúrára fordítja. A munkaerő bővített újratermelése ezzel magán­termelésből egyre inkább közösségi termeléssé válik – habár itt a közösség továbbra is a pénzközösség.

A szociális állam elsősorban a nem-termelői vagyont adóztatja meg, azt az értéktöbbletet, amelyet a tőkésosztály saját fogyasztására kíván felhasználni, kiemelve azt a terme­lőtőke bővített újratermeléséből. Ezzel a közösségi összmunkaerő-újratermelés anyagi forrásain túl biztosítja azt is, hogy a tőkésosztály valóban tőkeforgató, vállalkozó, menedzserosz­tály legyen: elenyésző hányadát teszik ki a pazarló, „kemény­kalapjukban a pénzeszsákjukon üldögélő és szivarozó" tőké­sek. Ez a tagadás tagadása: a magántőkés – kisárutermelő elődjéhez hasonlóan – ismét közvetlen termelőként kény­telen részese lenni a termelési folyamatnak, hiszen az össztőkés elválasztja egyre inkább társadalmiasuló ter­melőtőkéjétől. Formálisan továbbra is maga rendelkezik ma­gánvagyona termelőtőke-részével, de valójában nem rendel­kezik vele szabadon, „nem szállhat ki az üzletből", nem élheti fel tőkéjét stb. Míg eredetileg a tőkésosztály választotta el ter­melőeszközeitől a kisárutermelőket, most az össztőkés teszi ugyanezt a magántőkésekkel.

Az össztőkés összmunkás-funkciói: egy történelmi analógia

A tőkés társadalom e fejlett fokának történelmi előfeltétele az eredeti magántőke-felhalmozás és a permanens ipari-tech­nológiai forradalom. Az össztőkés szociális állam csak ezen az anyagi bázison teljesítheti összmunkás-funkcióját: a közösségi összmunkaerő minőségileg bővített újra­termelését.

Az össztőkés állam szerepe a kapitalizmusban törté­nelmi analogonja annak a szerepnek, amit az abszolút monar­chia a feudalizmus bukásakor játszott.

Nemcsak a polgárság, hanem az abszolút monarchia is haszonélvezője volt az eredeti tőkefelhalmozásnak. Az ab­szolút monarchia a nemesség összérdekeit képviselte a ne­messég magánérdekeivel szemben: akkor bukott meg, ami­kor ezt a sajátos érdekkonfliktust nem tudta kezelni.

Bukásához az abszolút monarchia azzal járult hozzá, hogy a polgárság felhalmozott tőkéjének járadékát egészen egyszerűen felélte, ill. improduktív módon használta fel a há­borús-elosztói szférában.

Az alcímben említett analógia szempontjából itt két dolog a fontos:

1.     1.A feudalizmus bukásakor az arisztokrácia elosztói funkciójában lehetetlenült el, ám mindaddig szükség volt rá, amíg az elosztásnak ez a módja kifizetődőbb volt az újrater­melés egésze szempontjából.

2.     Az abszolút monarchia, mint a polgárság „összfeudalista" szövetségese, kibékíthetetlen érdekkonfliktusba került a „magánfeudalista" nemességgel, és ezzel egy fejlettebb új­ratermelési mód (elosztási- és termelési mód) képviselője­ként lépett fel. Ebben az érdekkonfliktusban mind a klasszikus arisztokrácia, mind pedig maga az abszolút monarchia felszá­molódott.

A forradalmi változás logikája

A monarchia „átmenekítése" – ahol sikerült – abban a forra­dalmi formában történt, amit Marx a „szubjektum és prediká­tum felcserélésének" nevezett: azelőtt a király által oktrojált alkotmány, most az alkotmány által oktrojált király.¹⁸ A polgár­ság mint a királyság függvénye, majd a királyság mint a pol­gárság függvénye – vagy: földtulajdontól függő tőketulajdon, majd tőketulajdontól függő földtulajdon. Nem nehéz észre­vennünk az adókból eltartott, de teljes passzivitásra kényszerített alkotmányos uralkodó személyében a földtulajdonát a tőkésosztálynak járadékért bérbe adó arisztokrácia képvise­lőjét, azét az arisztokráciáét, amely létét ezután már csakis a magántulajdon szentségének köszönhette.

Az összmunkás mint az össztőkés függvénye

Az össztőkés állam mint „összkizsákmányoló" saját osztály­alapját szünteti meg a magántőke-tulajdon korlátozásával. Csak a polgárosodó (gazdagodó, okosodó, vállalkozó) bér­munkás lehet a támasza, amelynek munkaerejét egyre inkább ez a bizonyos össztőkés állam termeli meg, a társadalom összmunkaerejének megtermelése pedig már klasszikusan összmunkás-funkció. Kapitalista, vagy szocialista formájától függetlenül csak addig és csak olyan mértékben tudja bukását elkerülni, ha az állami jövedelmeket produktív módon, a mun­kaerő bővített újratermelésére használja fel. Itt az össz­munkás létében egyértelműen függvénye az össztőkésnek, a társadalmi összmunkaerő-tulajdon pedig az össztőketulaj­donnak.

Az össztőkés mint az összmunkás függvénye

E függőségi viszony megfordítása világtörténelmi jelentőségű folyamat: jelenti a holtmunka termelésének alárendelését az élőmunka termelése alá, de jelenti a gazdasági-politikai elidegenülés megszűnését, az árutermelés és az állam fokoza­tos elhalását is. Ez a megfordítás politikai tett, annak az álla­potnak az elérése, amelyben a dolgozó és adózó polgárok befolyása alá kerül az össztőke működtetése, az államigaz­gatás egész rendszere, ahol az össztőketulajdon válik az összmunkaerő-tulajdon függvényévé.

A munkamegosztás, az árutermelés és az állam

Az árutermelés és az állam elhalása egy tőről fakad: a munka­megosztás megszűnéséből.

Az önfenntartó természet adta ősi közösségek felbomlá­sának egyik alapvető oka a termelőközösségek termékfeles­legeinek állandósult cseréje volt, amelynek köszönhetően ezek a közösségek bizonyos tevékenységi formákra szakosodtak. A munkamegosztás e horizontális formáját egészítette aztán ki a közösségek közötti vertikális munkamegosztás, bizonyos központi helyet elfoglaló közösségek kiemelkedése a többiek közül. Az osztálykülönbségek megje­lenése is tulajdonképpen ide köthető: egy központi közösség vezető rétege lépett fel uralkodó osztályként más közössé­gekkel szemben.

A termelőmunka vertikális és horizontális megosztása termelőközösségeken belül is megjelent, ha másként nem, hát úgy, hogy a külső munkamegosztás a közösségek egybe­olvadásával belsővé vált. A vertikális munkamegosztás függvényévé vált a horizontális munkamegosztásnak. Ez utóbbi rögzítette ugyanis azt az állandósult elosztói-újrater­melői funkciót (fegyveres elosztás, redisztribúció, termékcse­re), amelynek betöltésére törzsi-közösségi vezetők „szako­sodtak", és akiket természetesen a közvetlen termelők tartot­tak el az önfenntartáshoz szükséges termék feletti többletter­mékből. Minél sokrétűbbé vált a horizontális munkamegosz­tás, annál nagyobb jelentőségre tett szert a differenciált mó­don megtermelt termékek termelőerővé változtatása, vagyis az újratermelési ciklus újraelindulását biztosító elosztás.¹⁹

A differenciált munkamegosztás csúcsa az a bizonyos bérmunkás, akit Chaplin „Modem idők" c. filmjében megis­merhetünk: a Taylor-rendszer szerint robotoló, egy-két moz­dulatra „szakosodott" proletár, aki tulajdonképpen már nem több mint egy gépszörny minél kevesebbet gondolkodó, be­szélő, érző alkatrésze…

Ez a bérmunkás aztán biztosan nem képes ama feladat ellátására, amelyet Marx és Engels kissé hegeliánus termino­lógiával ugyan, de igen érzékletesen így írtak le:

„(…) az egyéneknek a termelőerők meglevő totalitását el kell sajátítaniuk, nemcsak azért, hogy eljussanak öntevé­kenységükhöz, hanem már egyáltalában azért is, hogy létezé­süket biztosíthassák. Ezt az elsajátítást először is az elsajátí­tandó tárgy szabja meg – a totalitássá kifejlődött és csak az egyetemes érintkezés keretében létező termelőerők. Ez az el­sajátítás tehát már erről az oldalról is a termelőerőknek és az érintkezésnek megfelelő egyetemes jelleggel kell, hogy bír­jon. Ezeknek az erőknek az elsajátítása maga nem egyéb, mint az anyagi termelési szerszámoknak megfelelő egyéni képességek kifejlesztése. A termelési szerszámok totalitásá­nak elsajátítása már ezért is a képességek totalitásának kifej­lesztését jelenti magukban az egyénekben."²⁰

Ha figyelmesen elolvassuk a fenti gondolatsort, beláthat­juk: részegyének, egyoldalúvá szakosodott bérmunkások nem sajátíthatják el a termelési eszközök „totalitássá", vagyis sokoldalú, organikus egésszé fejlődött rendszerét. A kommu­nizmus világméretű jellege (1), és az anyagi bőség (2) mellett ez a harmadik feltétel, amelynek teljesülése nélkül bármiféle kommunista kísérlet dugába dől: vagy azért, mert a helyi, „bornírt" kommunizmusocskákat a kapitalista közeg felbom­lasztja és magába olvasztja (1), vagy azért, mert bőség nélkül a kommunizmus csak „az ínséget tudja általánossá tenni" (2),²¹ vagy pedig azért, mert az „egydimenziós" részegyének társadalma a totálissá fejlődött termelési eszközöket csak a társadalmi munkamegosztás újrarögzítésével, mobilizációs zártságával, az „irányítók kisebbségének" az „irányítottak többsége" feletti bevallott, vagy be nem vallott diktatúrájával tudja működtetni (3). Talán nem kell különösebben ecsetelni, hogy a „létező szocializmus" története példák sorát tudja fel­sorakoztatni az itt elmondottak illusztrálására.

Az árutermelés egymástól elkülönült és a használati érté­kek egy konkrét körének termelésére szakosodott termelő­szubjektumokat (termelő közösségeket vagy termelő egyéne­ket) előfeltételez. Az egymástól elkülönült termelők számára a piac, a kereslet-kínálat mindenkori viszonya jelzi vissza konkrét munkájuk társadalmi szükségességét.

A termelőerők fejlődése azonban a munkahatékonyság növekedését és ezzel a termelők önfenntartásra fordított szükséges munkaidejének csökkenését is jelenti egyben, te­hát a fejlődés egy pontján a termelők képessé válnak arra, hogy konkrét munkaképességük körét bővítsék. Új és egyre több konkrét munkaformák végzésére válnak alkalmassá, vagyis termelői oldalról indul meg a szakosodásnak és ez­zel a kényszerű munkamegosztásnak az elhalása. Rugal­mas gyártósorok, az ezeket kezelő egyének és kiscsoportok, árutermelő államszövetségek, amelyek a világpiaci konjunk­túraciklusok változásától függően céltudatosan váltogatják konkrét munkaformáikat: mind-mind erről a folyamatról tanús­kodnak.

A „Modern idők" gyári munkásához visszatérve: szabad idejének növekedésével bérmunkásunk kilép a részegyén státusából, maga is több munkaformára kezd „szakosodni" – és ezt kénytelen is megtenni, hiszen a tőkemobilizáció okozta strukturális munkanélküliség előbb-utóbb úgyis más tevé­kenységi formákba „dobja át".²²

A konkrét munkaformák céltudatos váltogatása azonban nem jelent mást, mint a konkrét termelőmunka társadalmi szükségességének tudatosításai már a termelés aktusában, vagyis a piaci értékesítést megelőzve. Más szóval: a terme­lés „a csere közvetítése nélkülivé", közvetlenül társadalmivá válik.²³

A totálissá váló részegyén munkájának sokrétűsége munkájának konkrét általánosodását jelenti másfelől: aki pél­dául képessé válik egy gyárban az egymástól különböző mun­kaformák végzésére, ki tud emelkedni a közvetlen termelés folyamatából, vagyis horizontális szakosodásának megszű­nése vertikális szakosodásának megszűnését is jelenti egy­ben. Itt ne csak arra a munkásra gondoljunk, aki úgymond „eddig a présgép karját húzogatta naponta több százszor, de ezentúl már csak gombokat kell nyomogatnia néha-néha". . . Többről van szó: a termelés szabályozásában, szervezésé­ben és fejlesztésében egyre aktívabban részt vevő bérmun­kásról. Az irányítók-irányítottak kényszerű munkamegosztá­sának fokozatos elhalása társadalmi méretekben is jelentke­zik.²⁴ (Történelmi tragédiája a szovjethatalomnak, hogy az ezt célzó lenini kezdeményezéseket – a termelőmunka megfelelő hatékonyságának, tehát a szükséges munkaidő megfelelő rö­vidségének hiányában – nem tudta megvalósítani.)

Észre kell vennünk a heti 33-35 órás munkaidőért har­coló nyugat-európai bérmunkásban azt az állampolgárt, aki növekvő szabad idejében egyre inkább politizálhat, még ak­kor is, ha politikai jogait éppen nem a parlamentben, hanem a szakszervezetekben, ül. a lakóhelyi helyhatósági szervek el­lenőrzésével gyakorolja.

A magántőke-tulajdon elosztói funkcióinak megszűnése a munkaerő tudatos diszlokációjára épített tudatos tőkediszlokécióval

A magántőke-tulajdon olyan termelési viszony, amely alapve­tően a szabad tőkeforgalmazás és ezzel a különböző magán­tőkék evolúciójának (változékonyságuknak és szelektálódá­suknak) nyújt keretet. A tőketulajdonosok közötti tőkeáramlás természeti folyamat, és léte mindaddig jogosult, amíg ez a ter­mészeti folyamat hatékonyabban működik, mint a tőkeára­moltatás tudatos irányítása.

A kapitalizmus fejlődése során maga a tőkeforgalmazás is elkülönült magántőkés funkcióvá vált, ezért a piacteremtő­ működtető elosztótőke (kereskedőtőké, banktőke, haditőke), ill. a piacfeltöltő-ellátó termelőtőke egymást korlátozó, de egy­szersmind egymást fel is tételező ellentéte végigkísérte a ka­pitalizmus történetét. Marx az „Osztályharcok Franciaország­ban" c. munkájában igen érzékletesen mutatta be a tőkésosz­tály e belső rétegződéséből adódó politikai konfliktusokat²⁵ – de az elmúlt közel másfél évszázad is felmutatja az elosztói tőke fontosságát: a banktőke Lajos Fülöp alatt, a fináncoligar­chia az imperializmus kialakulásakor, vagy pl. a haditőke ko­runkban: egyiknél sem tagadható ez a meghatározó szerep.

A tőkeáramlás természeti folyamatával szemben ott áll a különböző tőketulajdonosok közötti munkaerő-áramoltatás állami, tehát társadalmiasított folyamata. (Az egyes termelési egységeken belüli belső munkaerő-mobilizálást az állam szin­tén támogathatja az átképzésre adott adókedvezmények stb. révén.) Az össztőkés állam a közösségi munkaképesség tudatos átirányítását társadalmi méretekben viszi végbe, ezzel tudatos munkaerő-elosztói, tehát munkaerő-újra­termelői funkcióit teljesíti. Az infrastruktúra kiépítésével és fenntartásával az össztőkés a szó szoros értelmében közös­ségi, „kommun"-ális funkciókat teljesít.

A tőkemobilizáció természeti és a munkaerő-mobilizáció társadalmiasított jellege közötti különbség alapja egy: a ma­gántulajdonosi viszony, amely egyrészt korlátokat állít a ma­gántőkék egymásba alakulásának központosított szabályo­zása elé, másrészt viszont szükségessé teszi, hogy a munka nélküli bérmunkás nem hasznosítható, tehát nem elidegenít­hető, tehát nem tulajdonolt, csak birtokolt²⁶ munkaerejét a nem magántulajdonos közösség, ill. annak képviselője, az ál­lam ossza el, forgalmazza, termelje újjá.

Parancsoló szükségszerűséggel vetődik fel ennek az el­lentmondásnak a feloldása akkor, amikor az össztőkés állam összhangot kénytelen teremteni a tőke és a munkaerő mobili­zálásának természeti, ill. társadalmi folyamata között. Az össztőkének egyrészről olyan összmunkaerőre van szüksé­ge, amely már kiképzésekor is a lehető legnagyobb mérték­ben univerzális²⁷ (hiszen munkaerőpiaci trivialitás az, hogy a megfelelően specializált munkaképesség megvásárlása ki­sebb költséggel jár, mint a munkaerő termelőegységeken be­lüli kiképzése), másrészről viszont a társadalmi össztőke-ér­tékesítés hatékonysági követelményei egyben a tudatos magántőke-diszlokációt is megkövetelik. Az Európai Gazdasági Közösség mint árutermelő közösség az össztőkék olyan szö­vetsége, amelyre az „egyes" össztőkék saját magántőkéseik­kel szemben tudnak támaszkodni. A magántőke-össztőke dichotómiája ezzel a magántőke-össztőke-össztőkeszö­vetség trichotómiájává tágult, és amit az össztőkés állam nem volt képes megtenni saját magántőkéseivel szemben, azt megteszi ez az össztőkés szövetség: a magántőke terv­szerű és előbb regionális, majd globális irányítás alá kerül.²⁸

Az összmunkás össztőkéssé válása a tőkés fejlődés perifériáján

A tőkés világrendszer elmaradott perifériáján és félperifériá­ján politikai győzelmet arató forradalmi proletariátus csak jogi kereteit teremtette meg a szociális állami funkciók teljesítésének – anélkül tette ezt azonban, hogy ennek gaz­dasági alapjai meglettek volna. A tőkefelhalmozás kényszere azonban a józan, de kíméletlen realitások talajára rántotta vissza: ha nem veti alá magát ennek, akkor bukásra van ítél­ve. Az eredeti magántőke-felhalmozásra nem volt idő – a magát szociálisnak hívő állam össztőkés formában vé­gezte el az eredeti tőkefelhalmozást, de a dologi szférában felhalmozó állam ezt csakis az egyenértékes árucserére épülő termelés szüneteltetése és a közösségi összmunkaerő szűkített, jobb esetben egyszerű újratermelése árán tudta megtenni. Az összmunkás felhalmozó össztőkéssé vált, és elidegenült az empirikus bérmunkástól, az élőmunka sokkal inkább alárendelődött a holtmunkának, mint eddig bármikor – a szocializmus ígéretei kiüresedtek, hiszen gazdasági talajuk éppen magával a szocializmussal volt ellen­tétes.²⁹

Elfogadva azt a tézist, amely szerint „a termelőerők fej­lettsége a termelési viszonyokéval szemben forradalmi hely­zetet, a termelési viszonyok fejlettsége a termelőerőkével szemben pedig ellenforradalmi helyzetet jelent³⁰ " -, el kell fo­gadnunk azt is, hogy az állammonopolista szocializmus termelési viszonyai között az ellenforradalmi helyzet per­manens.

A kapitalizmus hajnalán az európai monarchiák törvé­nyes kereteit biztosították az eredeti tőkefelhalmozásnak (az angol abszolút monarchia a bérmunkajogi kereteit terem­tette meg, az alkotmányos monarchia pedig a parasztságnak a földtulajdonától való elválasztását „segítette elő").³¹ A mo­narchia ezzel ugyanazt a történelmi szerepet játszotta el, amit később a szocialista monopolállam. A parasztság megfosztása földtulajdonától és ipari hadsereggé változtatá­sa, a női munka beáramoltatása a termelésbe és ezzel a mun­kabérek leszorítása, a nagyipar felfejlesztése a kisipar rová­sára: kísértetiesen hasonló vonásai ezek az eredeti tőke­felhalmozás kapitalista és szocialista formáinak.³²

A két forma különbsége azonban számottevőbb, mint ha­sonlóságuk: nemcsak intenzitásukban különböznek (ott év­századokról, itt évtizedekről van szó), nemcsak a világtörté­nelmi progresszióban elfoglalt helyük miatt (ott a centrum szerves fejlődése, itt a perifériális elmaradottság erőszakos megszüntetése), a különbség lényegi: ott az eredmény a fel­halmozott magántőkék, itt pedig felhalmozott össztőke.

(Dologi-felhalmozó magántőke kontra dologi-felhal­mozó szocialista monopolállam: ez az objektív alapja annak az érzelmi dilemmának, amely minden, a kapitalizmust eluta­sító, de a sztálinizmus borzalmaitól is visszarettenő szocialis­tában természetes módon felmerül, s amellyel szemben pl. a Szocialista Internacionálé 1951-es frankfurti programja meg­fogalmazta a demokratikus szocializmust, mint ún. harmadik­utas célt.³³ )

Befejezés

A szocialista monopolállam az eredeti tőkefelhalmozással, az ipari bázis megteremtésével és a munkaerő extenzív forrásai­nak kimerülésével túléli önmagát, a dologi termelőeszközök állami, vagyis össztőkés tulajdonformája pedig gátjává válik a gazdasági fejlődésnek. A kiút csakis á közösségi összmunkaerő bővített újratermelése lehet, mert csakis ez biztosíthatja az értéktöbblet-termelés intenzív forrásait.

Jegyzetek

1 Shakespeare, W.: Összes drámái III. Tragédiák. Magyar Helikon. Budapest, 1972. p. 500.

2 Marx, K.-Engels, F.: Művei. 4. köt. Kossuth, Budapest, 1959. p. 454.

3 Az „eszmei" fogalmát iljenkovi értelemben használom, mint az em­beri aktivitás társadalmilag meghatározott formáját jelölő kategóriát. Vö. erről Iljenkov, E.: A dialektikus logika. Kossuth, Budapest, 1977. pp 199-227.

4 Vö. erről pl. Mihályi P.: Érték , értéknagyság, mérhetőség. Közgaz­dasági Szemle, 1982/4., vagy Bara Z.: A munkaerő értéke vagy a munka ára? Közgazdasági Szemle 1988/2., Zalai E.: Munkaértékés sajátérték. Akadémiai, Budapest, 1988.

5 „Azt a tételt, hogy a munkaerő »természetes«, azaz normális ára egy­beesik a bérminimummal, vagyis a munkás létéhez és fajának fenn­tartásához feltétlenül szükséges létfenntartási eszközök egyenérté­kével – ezt a tételt először én állítottam fel. ,A nemzetgazdaságtan bí­rálatának vázlata' (Deutsch-Französische Jahrbücher, Párizs, 1844) és ,A munkásosztály helyzete Angliában' című munkáimban." Marx, K.-Engels F.: Művei. 4. kötet. Kossuth, Budapest, 1959. p. 80.

6 Marx, K.-Engels, F.: Uo. p. 6.

7 „Azon a munkán kívül, amelybe az állat gondozása kerül, és azon a munkán kívül, amelybe létfenntartási eszközeinek termelése kerül, a termeléséhez szükséges munkán nem azt a munkát értik, amelybe neki magának a fogyasztás aktusa kerül, az evésnek, az ivásnak, rövi­den eme termékek vagy létfenntartási eszközök elsajátításának az aktusa. Teljesen így van ez a munkaképességgel. Az a munka, amelybe termelése kerül – teszem azon a munkán kívül, amelybe munkaképességének kiképzése kerül, a nevelés, a tanoncság mun­káján kívül, amely a tanulatlan munkánál alig jön tekintetbe -, újrater­melése nem kerül munkába azon a munkán kívül, amelybe az általa elfogyasztott létfenntartási eszközök újratermelése kerül. Ezeknek a létfenntartási eszközöknek az elsajátítása nem »munka«. Épp oly ke­véssé, mint ahogy a posztóban foglalt munka a szövő munkáján, a gyapjúban, a festékanyagokban stb. rejlő munkán kívül nem áll még magának a gyapjúnak a kémiai vagy fizikai akciójából is, amellyel a festékanyagot felszívja stb., mint ahogy a munkás vagy az állat a lét­fenntartási eszközöket." Marx, K.-Engels, F.: Művei 26/III. kötet. Kos­suth, Budapest, 1976. p. 134.

8 „Hogy pl. a táplálkozásban, a fogyasztás egyik formájában az ember saját testét termeli, az világos. Ez azonban a fogyasztás minden más fajtájára is érvényes, amely egy vagy más módon az embert valami­lyen módon termeli." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 13. kötet. Kossuth, Budapest, 1965. pp 157-158.

9 „(…) HVG: Mire van szüksége az embernek ahhoz, hogy Svájcban céget alapítson? Peter Bruckhart, svájci kisvállalkozó: pénzre. De nem feltétlenül egy vagyonra. Mi öt éve kezdtünk el működni, tulajdonképpen nagyon csekély tőkével. Egyenként 5 ezer svájci frank spórolt pénzzel száll­tunk be a cég alapításába. Összehasonlításképpen: egy átlag svájci mostanában valamivel több, mint 3 ezer frankot visz haza havonta. (. . .)" Lőke A.: Nem nagy dolog (Egy svájci kisvállalkozás). Heti Világgazda­ság, 1988. március 19. p. 14.

10 Marx, K.-Engels, F.: Művei. Kossuth, Budapest, 1972. p. 170.

11 Vö. erről Marx, K.-Engels, F.: Művei. 48. kötet. Kossuth, Budapest, 1988. pp 25-28.

12 Vö. Lenin, V. I.: Összes művei. 27. kötet. Kossuth, Budapest, 1971. p. 298.

13 Az a munka, amely a társadalmi átlagmunkához képest magasabb fokú, bonyolultabb munkának számít, olyan munkaerőnek a megnyil­vánulása, amely nagyobb kiképzési költségeket tartalmaz, amelynek termelése több munkaidőbe kerül, s amelynek értéke ezért nagyobb, mint az egyszerű munkaerőé. Ha ennek az erőnek nagyobb az értéke, akkor magasabb fokú munkában is nyilvánul meg, és ezért ugyan­azon időközök alatt viszonylagosan nagyobb értékekben tárgyiasul." Marx, K.-Engels, F.: pp 186-187.

14 Vö. pl. Balogh I.: Szubjektum nélküli történelem? Európai alternatí­vák. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, Budapest, 1987. pp 84-85.

15 Vö. erről pl. Ágh A.: Az új munkásosztály. Múltunk, 1989, 1-2., pp 91-125.

16 Vö. pl. Van der Wee, H.: A lefékezett jólét. Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1986.153. old., továbbá Gáspár L: A szubjektumok terme­lése. Kossuth, Budapest, 1987. pp 165-166. Gáspár László az USA példáján pontos számadatokkal mutatja ki könyvében az emberi tőke eredeti mennyiségi, majd minőségi felhalmozását.

17 „(…) az is világos már, hogy az önállók aránya 10-12% körül stabi­lizálódott a fejlett tőkés országokban. így koránt sincs többé szó arról, hogy a tőke elnyelné a kistevékenységet, sőt manapság az ellenkező tendencia dominál." Ágh A.: Az új munkásosztály. Múltunk, 1989. 1-2., p. 102.

18 „XVIII. Lajos alatt a király kegyelméből való alkotmány (a király által oktrojált Charte), Lajos Fülöp alatt az alkotmány kegyelméből való ki­rály (oktrojált királyság). Egyáltalában megjegyezhetjük, hogy a szub­jektum átváltozása predikátummá és a predikátum szubjektummá, a meghatározónak és a meghatározottnak a felcserélése mindig a leg­közelebbi forradalom. Nem csupán a forradalmi oldalon. A király csi­nálja a törvényt (régi monarchia), a törvény a királyt (új monarchia)." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 40. köt. Budapest, Kossuth, 1980. p. 322.

19 Vö. erről Slemmer L: Utószó. In: Nikolov, E.: A titok. Műhely 3. Tö­megkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1987. p. 122.

20 Marx, K.-Engels, F.: Művei. 3. kötet. Kossuth, Budapest, 1976. p.74.

21 Vö. Marx, K.-Engels, F.: Művei. 3. kötet. Kossuth, Budapest, 1976. p. 38.

22 „(…) a nagyipar a maga katasztrófái által élethalál kérdéssé teszi, hogy a munkák váltogatását és ezért a munkások lehető legnagyobb sokoldalúságát általános termelési törvénynek ismerjék el, és ennek normális megvalósulásához a viszonyokat hozzáidomítsák. Életha­lál kérdéssé teszi, hogy egy nyomorult, a tőke változó kiaknázási szük­séglete számára tartalékban tartott, rendelkezésre álló munkanépes­ség szörnyűségét helyettesítsék azzal, hogy az ember abszolúte rendelkezésre áll változó munkakörülmények számára, hogy a rész­egyént, egy társadalmi részletfunkció puszta hordozóját helyettesít­sék a totálisan fejlett egyénnel, akinek számára a különböző társa­dalmi funkciók egymást felváltó ténykedési módok." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 23. kötet. Kossuth, Budapest, 1973. pp 455-456.

23 „A cserélő ember közvetítő mozgása ugyanis nem társadalmi, nem emberi mozgás, nem emberi viszony, ez a magántulajdonnak a ma­gántulajdonhoz való elvont viszonya, és ez az elvont viszony az érték, melynek valóságos egzisztenciája mint érték csak a pénz." Marx, K.­Engels, F.: Művei. 42. kötet. Kossuth, Budapest, 1981. p. 21.

24 „Amíg a társadalmi összmunka csak olyan hozadékot szolgáltat, amely csak kevéssel haladja túl azt, ami mindenki szűkös létezéséhez szükséges, amíg tehát a munka a társadalom tagjai nagy többségé­nek minden vagy csaknem minden idejét igénybe veszi, mindaddig ez a társadalom szükségképpen osztályokra oszlik. A kizárólag a mun­kában robotoló nagy többség mellett kialakul a közvetlenül termelő munkától felszabadított osztály, amely a társadalom közös ügyeit látja el: munkavezetést, államügyeket, igazságszolgáltatást, tudományt, művészeteket stb." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 19. kötet. Kossuth, Budapest, 1969. pp 214-215.

25 Vö. Marx, K.-Engels, F.: Művei. 7. kötet. Kossuth, Budapest, 1962. pp 7-103.

26 Itt a tulajdonlás hegeli meghatározását veszem alapul, amely szerint a tulajdon birtokolt, hasznos és elidegeníthető dolog. Vö. Hegel, G.W. F.: A jogfilozófia alapjai. Akadémiai, Budapest, 1971. pp 80-81.

27 „Az utolsó nagy társadalmi (azaz a társadalomtest egészére kiterje­dő) munkamegosztás: a képességfelhasználó tevékenységek és a képességtermelő tevékenységek rendszerének teljes, egyetemes ki­bontakoztatása." Gáspár L: id. mű, p. 110. Gáspár László munkája – bár a szerző szakmai szerénységgel azt csak pedagógiaelméletinek tekinti – a magyar és nemzetközi marxista irodalom igen komoly telje­sítménye. Itt kifejtett gondolataim csak más megközelítésű szemlél­tetései lehetnek annak az igen részletes kifejtésnek, amit könyvének négy fejezetében elvégez.

28 „Az anyagi fejlődés érdekében az új világgazdasági rendnek át kell térnie a nemzeti tervezésről a nemzetközire." Van der Wee, H.: Id. mű. p. 476.

29 „Úgy rémlik nekem, hogy pártunk (…) egy szép napon kormányra kényszerül majd, hogy végül is megvalósítsa azokat a dolgokat, ame­lyek közvetlenül nem a mi érdekünknek, hanem általános forradalmi és sajátosan kispolgári érdekeknek felelnek meg; ilyen helyzetben az­után, amikor a proletár néptömegek hajtanak, a saját, többé-kevésbé tévesen értelmezett, a pártharcban többé-kevésbé szenvedélyesen előtérbe tolt, nyomtatott kijelentéseink és terveink pedig megkötnek bennünket, olyan kommunista kísérletekre és ugrásokra kényszerü­lünk majd. amelyekről mi magunk tudjuk a legjobban, mennyire nem érkezett el az idejük." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 28. kötet. Kossuth, Budapest, 1971. p. 549.

30 Ezt a tézist tudomásom szerint S. Horváth Jenő politológus fogal­mazta meg először.

31 Vö. erről részletesebben Marx, K.-Engels, F.: Id. mű. pp 668-710.

32 Ide kívánkozik egy irodalmi példa is: Mark Twain Koldus és királyfi­jának és Szolzsenyicin Gulagjának olvasóját egyaránt megdöb­benti az a tény, hogy bizonyos korokban a jog lehetővé tette a gyer­mekek halálra ítélését.

33 Vö. Declaration of the Socialist International. The basic principles of democratic socialism adopted by the Socialist International at Frank­furt in 1951 and Oslo in 1962. London, 1964. Socialist International, pp 2-7. Magyarul megjelent: Horváth J.-Johancsik J.-Stemler Gy. (szerk.): A nyugat-európai munkásmozgalom dokumentumai (1944­-1973). Első kötet. Egységes jegyzet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. pp 34-40.

A Kelet-Európában kialakult társadalmi formáció múltját (és bizonyos értelemben jelenét és jövőjét) nagymértékben meg­határozza a sztálinizmus. Ezt a kifejezést sokféle értelemben használják. Van, aki a személyi kultuszra gondol, van, aki egy ideológiát jelöl vele, van, aki egy ideológiai-politikai mozgal­mat, esetleg politikai rendszert ért alatta, míg mások egy gaz­dasági-politikai szerkezetet írnak le segítségével. Megint má­sok szerint a kifejezés értelmetlen, használata tudományta­lan, mert egy nem egységes ideológiát, társadalmi folyamatot vagy szerkezetet próbálnak meg ezzel az összefoglaló elne­vezéssel megérteni. Magát a jelenséget azonban – akár e ki­fejezéssel, akár anélkül – értékelték és értékelik a szocializ­mus tökéletes megvalósulásaként, de a szocializmus torzké­peként is. Minősítik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet – esetleg csak az adott körülmények között – egyedül lehetséges és szükségszerű folyamatának, vagy e folyamat megmerevedésének éppúgy, mint ahogy ezen átmenet egyáltalán nem szükségszerű, torz formájának, sőt a szocia­lizmus felé tett lépések zsákutcába jutásának is. Mindezek alapján bemutatják a legfőbb jónak, szükséges rossznak, vagy magának a Sátánnak a mestermunkájaként. A fentiekből következően van olyan nézet, amely szerint Sztálin halálával meg is szűnt, mások viszont a budapesti Sztálin-szobor 1956-os ledöntésével temetik a sztálinizmust, de azzal a nézettel is lehet találkozni, amely szerint még ma is sztálinizmus van Ke­let-Európa országaiban, és talán nem is Sztálin hatalomra ke­rülésével alakult ki.

Az alábbiak történeti, szerkezeti és funkcionális elemzé­sek segítségével megkísérlik a sztálinizmust vázlatosan leír­ni. E leírás szándéka szerint értékítéletektől mentes, de nem azok alól mentesítő.

1.

A sztálinizmus Európa keleti felének terméke, de kialakulásá­nak, szerkezetének és működésének megértéséhez szüksé­ges az európai társadalomfejlődés eltérő útjainak ismerete. Ezek bemutatásakor a tipizálás szempontjait a gazdaság- és társadalomszerveződés főbb szervező erői, illetve azok kom­binációi adják, amelyek Nyugat-Európában főként gazdasági (csereérték) természetűek, Kelet-Európában viszont nem­ gazdasági, szervezeti és tudati (ideológia, erkölcs, hit, érze­lem) jellegűek. E szervező erők lehetnek autonómak, önszer­veződők és fölülről szervezettek. Ezek alapján a kapitalizáló­dás és az ipari forradalom európai folyamatában a következő típusok ismerhetők fel: a) angol, b) francia, c) német, d) orosz.

a) Az angol fejlődésnél a prekapitalista gazdasági-törté­nelmi korszakoknak a kapitalizmussal való kapcsolatát és a kulturális értékek továbbélését a csereérték képviseli. Magá­nak a tőkés gazdasági életnek a folytonosságát és folyama­tosságát, a termelés totalitását szintén a csereérték biztosítja. A gazdaság- és társadalomszerveződés alapja tehát egy közvetlenül gazdasági tényező, a csereérték. Az árképző piac feltételei mellett – azaz amikor az árakat a kereslet és a kínálat ingadozása szabályozza – a magánvállalkozók forradalmasí­tották a mezőgazdaságot, így a később indult ipari forradalom támogatásával radikálisan megkezdődött a munka és a tulaj­don szétválasztása. E folyamatokat követően kiépült a mo­dern bankrendszer is. A kialakuló bürokrácia felett a társada­lom ellenőrzést gyakorol, a politikai élet helyi érdekekre épülő, többszörösen tagolt, parlamenti demokráciához vezet, ami a civil társadalom és a politikai állam elkülönülését jelzi. A társa­dalom modernizálása a gazdaság, a politika, a jog, a kultúra stb. önállóvá válásának a folyamata, vagyis a társadalom részrendszerekre tagozódása és e részrendszerek racionali­zálása. E társadalomszerveződésnek elméletileg és ideológi­ailag az empirizmus, a liberalizmus és a pragmatizmus felel meg. Az angol típusú fejlődés példájaként említhető még Hol­landia, Belgium, Svájc, illetve Dánia, Norvégia, Svédország és Európán kívül az Amerikai Egyesült Államok.

b) A francia útnál a csereérték szervező ereje gyengébb, így hiányzik egy előző hosszabb tőkefelhalmozási időszak, vagyis nagyobb a tőkeigény, de kevesebb a rendelkezésre álló felhalmozott és befektethető tőke. Emiatt a mezőgazda­sági és az ipari forradalom csak a modern bankrendszer (hi­telrendszer) kiépülésével egyidejűleg, annak segítségével megy végbe. A francia Credit Mobilier típusú, nagy mennyi­ségű értékpapírt kibocsátó bankok jellegzetes eltérést mutat­nak az angliai kereskedelmi bankoktól, mert az előbbiek a hosszú távú beruházásokat, az utóbbiak viszont a rövid távú igényeket finanszírozzák. A francia bankok az ipart támogat­ták és elsősorban a könnyűiparhoz (textilipar, élelmiszeripar) kapcsolódtak. A szakszerű bürokrácia szervezeti irányítása a társadalom által kevésbé ellenőrzött, mint Angliában, de az ál­lam szerepe még döntően a gazdasági fejlődés jogi feltételei­nek biztosítására szorítkozik. A civil társadalom és a politikai állam elkülönültsége itt is jellemző, ugyanakkor a társadalom modernizálásakor a részrendszerek racionalizálása mellett szerepet kap egy, a társadalmat átfogó racionalizálás is. E társadalomszerveződési típust elméletileg és ideológiailag a racionalizmus, a felvilágosodás és az individualizmusra épülő nacionalizmus, iparosítási ideológiaként pedig a saint-simonizmus fejezi ki.

c) A kapitalizálódás német típusánál szintén nagy a tő­keigény és kevés a rendelkezésre álló tőke, ezért a bankrend­szer kiépülése itt is a mezőgazdasági tőkeviszony kialakulá­sával és az ipari forradalommal párhuzamosan, azt segítve történik. A német bankok egyszerre elégítik ki a rövid és a hosszú távú tőkeigényeket, de tevékenységük meghaladja a hagyományos bankhitelezés területét, ipari alapítások aktív résztvevőivé válnak, mégpedig elsősorban a nehéziparban. A bankok szoros, központosított ellenőrzést gyakorolnak a ver­sengő vállalatok fölött. A koncentrált tőkebefektetés következ­tében növekszik az üzemek mérete, ami már kezdettől na­gyobb volt, mint az angliai üzemeké. Jellegzetes tehát az, hogy az egyik fő gazdaságszervező erő, a bank, szorosan összefonódik az ipari vállalattal, aminek végül szélsőséges formája a fasizmusban látható. A bürokrácia szervezeti irányí­tása, a közhatalmi funkciót kisajátító és a gazdaságot jogi eszközökkel (pl. merkantil gazdaságpolitika) befolyásoló ál­lam ez esetben ellenőrizetlenül áll a polgári társadalom fölött. Ezzel is összefüggésben van, hogy a gazdasági élet egysége­sítésében nagy szerepet kap a hadsereg, ezzel a hadiipar, il­letve, hogy a civilgazdaság szervezésére is a militarizálás a jellemző. A gazdaság- és társadalomszerveződésnek is lé­nyeges elemévé válik az ideológia, pl. a protestáns etika, a nacionalizmus, a veszélyhelyzet tudata, majd az ezeket is fel­használó fasizmus. A társadalom modernizálásakor a rész­rendszerek racionalizálása – önállósulása – helyett az átfogó racionalizálás a domináns. Ezt a fejlődési utat követi még Olaszország is.

d) A kapitalizálódás orosz típusa már inkább a perifériá­ról indul. A döntően nem árképző piac körülményei között – vagyis amikor az árak nem a kereslet és a kínálat függvényé­ben változnak – a bankok nem játszhatták azt a szerepet sem, amit a német típusú fejlődésnél, ezért szerepüket a fölülről irá­nyító szervezet, az állam veszi át. A gazdaság átalakítása az állam katonai stratégiai célokból megindított vasútépítéseivel, a közlekedés forradalmasításával kezdődik. A modernizáció az átfogó racionalizálás erősítését jelenti, amikor feladattá válik az ipari forradalom és a tőkeakkumuláció megvalósítá­sa. Ennek következtében olyan gyorsított iparosodás kezdő­dik, amelynek logikája szerint a monopolisztikus nagyszerve­zetek, nagyüzemek, nagyvállalatok és a nehéziparba közpon­tosított tőke válnak meghatározóvá. E kapitalizálódási típusra is jellemző tehát az, hogy a fő gazdaság- és társadalomszer­vező erő, az állam közvetlenül összefonódik az ipari vállalat­tal. E viszonyoknak megfelelően a politikai élet a központi irá­nyítás fetisizálásához vezet, az állami bürokrácia ellenőrzése nem lehetséges. Fontos társadalomszervező szerepet kap itt is az ideológia, így pl. a vallásos nacionalizmus vagy az elma­radottság tudata, majd a marxizmus ezeket is magába ötvöző változata. E típus esetének tekinthető már a balkáni országok és Kelet-Közép-Európa fejlődése, de Spanyolország és Por­tugália is.

A kapitalizálódás szerveződési típusairól szólva e rövid vázlatban indokolt külön is kitérni a kelet-közép-európai tér­ségre, amely a német és az orosz típusú út kombinációja, a kettő közötti átmenet (amelyen belül pl. Ausztria-Csehország inkább a német, Magyarország és Lengyelország inkább az orosz úthoz áll közel). Érdemes ezzel kapcsolatban az állam néhány olyan intézkedését felidézni, amelyet nem a szabad konkurencia szabad árképzésű piaci elvei szerint szabályoz­tak. Ilyennek tekinthetők többek között a védővámok, az ál­lami iparosítás eszközei, mint a törvénnyel szabályozott adó­mentesség, a kamatmentes állami hitelek, az állami szubven­ciók, preferenciák. E kiemelt sajátosságok nyomatékosítják azt a már az eddigiekben is megfigyelhető jellegzetességet, hogy minél elmaradottabb régió fejlődéséről van szó, an­nál nagyobb szerepet kapnak a csereérték szervező ere­jét helyettesítő, illetve a helyettesítést is pótló mechaniz­musok.

2.

A kapitalizálódás, illetve a tőkés termelés folyamata tehát tör­ténhet a csereérték szerepét, az árképző piacot helyettesítő mechanizmusokkal is, így az is lehetséges, hogy a magán­tőke érvényesülési lehetőségeit az állam biztosítsa, sőt, hogy a magántőke feladatát is az állam vegye át. Az ilyen esetek­ben a kapitalizálódás és az ipari forradalom folyamatát nem előzi meg az eredeti tőkefelhalmozás, ezért a kapitalizálódás, a tőkefelhalmozás az ipari forradalom segítségével, annak nyomása, kényszerítő hatása alatt zajlik. Mindezek miatt a tő­kés termelés nem azonosítható a kapitalizmus árképző piacú, magánvállalkozók szabadversenyes konkurenciaharcán alapuló nyugat-európai változatával – annál is kevésbé, mivel a szabad verseny „tiszta" formában még Angliában sem érvé­nyesült soha.

A fentieket figyelembe véve a tőkés termelés úgy írható le, mint munka és tulajdon radikális szétválasztásának folya­mata, majd e szétválasztottságon alapuló gazdálkodás és tár­sadalmi berendezkedés. A tőkés termelés végső célja annak a gazdasági-politikai hatalmi szerkezetnek a fenntartása, amely a szétválasztást végrehajtja és az új berendezkedést működteti. E cél elérésének alapvetően kétféle eszköze van, a szabadversenyes, az árképző piacon alapuló (a rövidség kedvéért a továbbiakban piaci), és a helyettesítésein, a mo­nopolizált helyzeteken, a konkurencia korlátozásán vagy kizá­rásán, a nem árképző piacon alapuló (a továbbiakban nem piaci) intézményrendszer. Ha a kapitalizmus a piaci viszonyo­kon alapul, akkor a hatalmi szerkezet újratermelésének módja az egyes tőkések minél nagyobb profitra való törekvése, a profitmaximalizálás. A profitmaximalizálás azt a folyamatot is jelöli, amikor a megtermelt termékek értékösszege a lehetsé­ges maximális mértékben nagyobb a korábbinál, azaz mikor a gazdasági növekedés maximalizálva van. A profitmaximalizá­lás és a növekedési ráta maximalizálása kifejezések tehát egyazon gazdasági összefüggés kétféle megfogalmazása, aminek itt az a jelentősége, hogy a két nézőpont a nyugat­európai és a kelet-európai fejlődésnél bizonyos értelemben gyakorlatilag kettéválik, amennyiben a kapitalizálódás és a tő­kés termelés Kelet-Európában inkább a növekedés folytatá­sa, mint a profitszerzés szemszögéből írható le.

A kelet-európai kapitalizmus nem piaci eszközei mellett a piacra épülő nyugat-európai (és amerikai) kapitalizmus is ki­alakít, kitermel a magánvállalkozáson alapuló szabadverse­nyes kapitalizmussal ellentétes, azt tagadó jelenségeket, ten­denciákat, még ha azokat – a tőkés termelés fenntartása ér­dekében – be is építi, integrálja működési mechanizmusába. Ezek közé sorolhatók a tőkekoncentráció és -centralizáció eredményeként kialakuló részvénytársaságok és a kartellek, szindikátusok, trösztök, konszernek, vagyis a monopóliumok, illetve a tőkés vállalatok államosítása vagy az állam által tör­ténő alapítása, majd az állam-monopolkapitalizmus kialakulá­sa. Ide számítható még a tőkés magántulajdon elszemélytele­nedése, amikor tendenciájában – különösen ha állami tulaj­donról van szó – az egyes magántulajdon általános magántu­lajdonban oldódik fel, azaz amikor a vállalat irányítását egyre kevésbé a tulajdonos látja el közvetlenül, helyébe a fizetett menedzser lép.

Az I., majd a II. világháború után Oroszországban, illetve Kelet-Európában a mind koherensebben egységesülő világ­piac hatásai miatt egyre inkább létkérdéssé vált a már koráb­ban is feladatként tudatosult modernizáció, az elmaradottság leküzdése, az utolérés, az ipari forradalom véghezvitele. Al­kalmazkodni kellett az ipari forradalom nagyipari, nehézipari, energia- és nyersanyagigényes gazdaságszerkezetéhez. Ez – Szovjet-Oroszországban több éves bizonytalankodás, más­hol taktikai kivárások után – csak gyorsított és erőltetett iparo­sítással és növekedéssel látszott megvalósíthatónak. Ezért nem a kapitalizmus piaci, hanem a kapitalizmus saját talajon létrejött helyettesítő, nem-piaci mechanizmusai látszottak felhasználhatóaknak, ezeknek és a monopolkapitalizmus önma­gát tagadó tendenciáinak radikális, végletes és egyoldalú vé­gig vitelével. E szándékok érvényesülése: a sztálinizmus.

A sztálinizmus a kapitalizmus modernizációs útja, helyet­tesítési mechanizmusokkal. A helyettesítési mechanizmusok közé tartozik hogy a csereérték helyett a szervezet és az ideo­lógia a gazdaság és a társadalom fő szervező ereje, hogy a modernizáció során a részrendszerek racionalizálása helyett az általános racionalizálás, a totalitarianizmus érvényesül, hogy a piac helyett a redisztribúció, a tervutasítás a gazda­sági szabályozó, a profit helyett a növekedés elérése a cél, a tőketulajdon elvont, általános magántulajdonná válik, a tőkést a munka feltételei és a többlettermék feletti rendelkezés ha­talmi-döntési szerkezete képviseli. A sztálinizmus funkciója a tőkefelhalmozás, az ipari forradalom megvalósítása, munka és tulajdon elválasztása és az ezt a folyamatot irányító gazda­sági-politikai hatalmi szerkezet újratermelése. Gazdaságilag a fölülről, szervezetileg és ideológiával irányított centralizáló, az általános magántulajdonra és a növekedés maximalizálá­sára épülő expanzív nagyipari-nehézipari energia- és nyers­anyagigényes gazdaságszerkezet a bázisa.

A kapitalizmus e formájában a tőkeviszony munka és tulajdon végletes elválasztásán alapul, amikor a mezőgaz­dasági termelőt az erőszakolt kollektivizálásokkal megfoszt­ják a tulajdontól, így a tulajdon nélküli tömegeket vagy az ál­lami gazdaságok és a burkoltan államosított gazdaságok, a „szövetkezetek", vagy az ipar szívja fel. A kisipar felszámo­lása szintén a tulajdontól megfosztottak létszámát növeli és az ipar számára nyújt munkaerőt. Az iparba került új munkások és a régebbiek egységesek abban, hogy az államosítás kö­vetkeztében a munka feltételeiről (a termelés körülményeiről, a termékről és annak mennyiségéről stb.), valamint a többlet­termék feletti rendelkezésről nem ők döntenek. Egyfelől tehát létrejön a tulajdon nélküli bérmunkások tömege, akik közé tulajdonképpen minden kereső tartozik.

A munka és tulajdon szétválasztási folyamatának másik oldalán a fölülről irányító centralizált szervezetek kiépítik azt a hatalmi-döntési szerkezetet, amelynek egyes pozíciói a munka feltételei és termékei feletti rendelkezés funkcióját el­látják. Gyakorlatilag az egyes pozíciókat birtoklók döntenek, de ők nem egyes, magántulajdonú tőkésként szerepelnek, hi­szen személyük bármikor lecserélhető, behelyettesíthető, ezen kívül – legalábbis törvényesen – rendelkezési, döntési pozíciójukat többnyire nem örökíthetik, más személyre egyéni tulajdonként át nem ruházhatják. A tőketulajdonosság e személytelensége miatt egy új osztály képviselőinek sem te­kinthetők. A hatalmi-döntési pozíciók ilyen értelemben sze­mélytelen szerkezetének egésze a tőke egésze felett rendel­kezik, így az általános magántulajdonnak, az általános tőké­nek, azaz az „össztőkének" a tulajdonosa, tőkése az álta­lános tőkés, az „össztőkés", vagyis a hatalmi-döntési szerkezet egésze. Az egyes vállalatok profitérdekeltségé­nek hiányát azonban nem az egyes tőkés személyének a hiánya okozza, hanem azok a helyettesítési mechanizmu­sok, amelyek keretei között a vállalatok termelnek, és amelyek az egyes termelő egységeket inkább – az össze­függés másik oldala felől – a növekedés fokozására ösz­tönzik. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a nem-piaci he­lyettesítő mechanizmusok leépítésével és a piaci viszonyok feltételei között az egyes vállalatok ezen a hatalmi-döntési szerkezeten belül is profitérdekeltséggel, profitmaximalizá­lásra törekedve működhetnének az egyes tőkések nélkül is.

3.

Ahol tőkeviszony van, ott tőke- és munkaerőpiac is létezik. A kelet-európai kapitalizmus sztálinista változatában a tőke-és munkaerő-áramlás nem „automatikus", hanem – tervuta­sításokkal, mondhatni kézi vezérléssel – irányított folyamat. A sztálinizmus funkciói közé tartozik a tőkefelhalmozás, az ipari forradalom, valamint a munka és tulajdon elválasztásá­nak véghezvitele. E feladatok nagyszabású tőke- és munka­erő-átcsoportosítást igényelnek és hajtanak végre. A mező­gazdaság, az ipari és a tercier szektor (infrastruktúra, szolgál­tatások, oktatás, egészségügy) közötti erőforrás-, jövedelem-és munkaerő-átcsoportosítás, vagyis a makrostruktúra átala­kításának legfőbb eszköze az állami költségvetés, a redisztribúció. Tőkeátcsoportosítás történik a felhalmozás és a fo­gyasztás arányainak meghatározásakor, tőkeáramlást jelent az iparfejlesztése a mezőgazdasággal szemben, a nehézipar támogatása a könnyűiparral szemben, valamint a társadalmi jövedelem nagy részének az expanzív vállalatok vagy akár a politikai-hatalmi okok miatt preferált vállalatok, „vállalkozá­sok", beruházások, ágazatok részére történő juttatása. E tő­keáramlások egy nem árképző piac értelmében piacinak te­kinthetők, hiszen a vállalati szándékok – egy meghatározott preferenciarendszer szerkezetéhez igazodva, de – kereslet­ként és kínálatként jelentkeznek, amit a központi tervező szerv tervutasítások formájában fogalmaz meg és ezen az úton közvetít. Ez a szabályozás egy dologban hasonlít az ár­képző piacéhoz. A kereslet és a kínálat aránytalanságait az értéktörvény is, a központi tervező szerv is csak utólag – ezért pazarlóan – szabályozza.

A munkaerőpiac kínálati oldalát a nagyarányú tőkeáram­lás – gazdasági szerkezetátalakulás – következtében felsza­baduló munkaerő nyújtja, míg a munkaerő kereslet arányait a központilag előírt ágazati és területi bérarányok szabályoz­zák. A munkaerő elosztásának mechanizmusa lényegében megegyezik a fogyasztási cikkek értékesítésének mechaniz­musával, amennyiben a munkaerő-keresletnek a munkaerő felhasználására, illetve a fogyasztónak a termék felhasználá­sára előírt tervutasítás csak kínálatként jelenik meg, de sem a vevőt, sem az eladót nem kötelezi semmire.

Az egyes gazdasági egységeket, vállalatokat, terméke­ket, szolgáltatásokat felölelő mikrostruktúrán belül a tőkeát­csoportosítások – a szerkezeti változások – végrehajtására már nem alkalmas a központi elosztás. A nagy szerkezeti át­alakulások lezárulásával a tőkeelosztás arányai merev rend­szerré válnak, így a strukturális változások – a tőkeáramlás – egyre inkább a mikrostruktúrában válnak szükségessé. A mikrostruktúra gyors és rugalmas változásait azonban a redisztributív szabályozás gátolja, azaz a makro- és a mik­rostruktúra között feszültség keletkezik.

4.

Ebben a homogenizált társadalmi szerkezetben e szerkezet konzerválása, a stabilitás fenntartása a legfőbb értékké emel­kedik. A stabilitás megteremtése a gazdasági-politikai ha­talmi szerkezet feladata, amely (a gazdaságirányítási, állam­igazgatási és pártszervek hatásköreinek tisztázatlansága, összefonódása által is. alátámasztva) egy paternalisztikus személyi függőségi kapcsolatrendszer a vertikális hierarchia formális hatalmi rendszerén belül. Ezt azonban oly módon ke­resztezi, hogy a hatalmi súly nem a hierarchia fokaival, hanem a megszerzett formális pozíciók számával, súlyával és az in­formális döntési hatalommal ekvivalens. Ezáltal egy, a verti­kális hierarchián belüli gazdasági és politikai hatalmi szétta­goltság keletkezik, amit a központi irányítás centralizáló tö­rekvései tovább fokoznak, hiszen a nagyfokú centralizáció nem képes a helyi érdekeket és igényeket követni és kielégí­teni. Ezért a helyi érdekek érvényesítése céljából az érdek­egyeztetés – többnyire informális – módjai alakulnak ki.

A társadalmi és gazdasági élet minden területén megfi­gyelhető széttagoltság, atomizáltság, az elszigetelt érdekek különállása ugyanakkor a stabilitás egyik legfőbb biztosító­jává válik, egyfelől strukturálisan, másfelől gazdaságilag. A szervezeti struktúra egésze meghatározza a hatalmi pozíci­ók, a gazdasági egységek, a vállalatok vezetőinek magatartá­sát a pozícióért, a vállalatért folytatott harc – pl. a tervalku – során, ennek következtében azután megerősödnek vagy leg­alább megmaradnak a hatalmi, döntési pozíciók, ami által a struktúra egésze is újratermelődik. Eközben a legracionálisabban kezelhető nagyvállalati forma az egész társadalmat átstrukturálja, a nagy szervezeti egységeket teszi uralkodóvá, ezáltal is biztosítva a homogenitást, a stabilitást. A nehézipar fejlesztésének erőltetettsége szintén gazdaság- és társada­lomszervező erővé válik, amennyiben egyrészt nyersanyagot és felhasználást követelve termékeinek átstrukturálja a gaz­daság egészének szerkezetét (lásd a kisipar fölszámolására vagy a kollektivizálás erőszakolására kifejtett nyomását), másrészt a megtermelt többlettermék feletti rendelkezés ha­talmi pozícióit is állandóan újratermeli. Ez utóbbi szempontból lényegessé válik a militarizmus, a hadiipar fejlesztése is, ami a külső fenyegetettség pszichózisához kapcsolódik, és ne­hézipart igényelve – a hatalmi szerkezetet ezáltal is újrater­melve – a társadalmi stabilitás egyik biztosítójává válik.

5.

A gazdaság és a társadalom átfogó szervezését, végső soron az absztrakt tulajdon és a munka kapcsolatát nemcsak nem­-piaci – ilyen értelemben formálisnak tekinthető – szervezetek teremtik meg, tartják fenn, hanem a tudati tényezők, az ideológia, a gazdaság szubjektivizálása is. Ezért munka és tulajdon viszonya, a termelés és a társadalom totalitása ma­gában foglalja a társadalmi és kulturális élet minden vonatko­zását, de csak abban az értelemben, hogy a társadalmi és kul­turális élet több vagy kevesebb közvetítés útján a munka és tulajdon szétválasztottságából fakadó ellentmondások felol­dásának eszközévé és területévé válik, így a szubjektum ökonomizálódik. Ennek során elvileg bármelyik tevékenység­forma megkaphatja azt a funkciót, hogy érték-reprezentánsai révén a társadalmat szervező, összetartó erővé váljon. Ez alapján indulnak munkaverseny akciók és a termelésben vagy a kulturális életben a kampányok, ez alapján szerveznek érte­kezleteket, „tájékoztatókat" a munkavállalók, a vállalatveze­tők vagy éppen a folyóirat-szerkesztők számára. A kultúra te­rületén előírják a tematikát és az ábrázolás módjait. Az érték­reprezentációt szolgálják a tömegkommunikációs eszközök pozitív és negatív példái, a sztahanovista vagy a „dolgozz hi­bátlanul" mozgalmak, a csasztuska-brigádok, vagy akár az él­sportolók felhasználása a nemzeti mi-tudat reprezentálására. Ugyancsak a társadalmat összetartó erőt kívánja fokozni a társadalmi konszenzus ideológiája vagy a nacionalizmus éb­rentartása valamilyen formában, illetve az a helyzet, amikor állandóan kell hogy akadjon valami aktuális esemény – ve­szélyhelyzet, külső fenyegetettség, az aktuális belső ellenség keresése és megtalálása -, ami segíti ezt a kívánatos egysé­get megteremteni. (Ebben az értelemben a konstrukciós pe­rek is ezt a funkciót töltötték be a társadalomban.)

Az értékreprezentáció mechanizmusa sok tekintetben hasonlíthat ahhoz a folyamathoz, amikor a csereértéken ala­puló önszerveződésben a termelés, a gazdasági tevékenység köre olyan tág lesz, hogy végül a kapitalizmusban magában foglalja a társadalmi élet totalitását, amennyiben a különböző tevékenységformák termeléssé lesznek, ha profitot eredmé­nyeznek, s így tulajdonképpen bármelyik tevékenység lehet termelés. Valójában azonban itt arról a folyamatról van szó, hogy egyre szűkül a társadalmi totalitásnak az a köre, mely a gazdaságot és a társadalmat szervezi. A hierarchiák csúcsán álló személy a legfőbb szervezővé és értékmintává válik.

Az értékreprezentáció negatív hatásai közé tartozik, hogy a munkakultúra szintje nem emelkedik. Az értékrepre­zentálásból fakadó közömbösség a munka minőségével szemben együtt jár a mindennapi élet minősége, kultúrája iránti közömbösséggel. Háttérbe szorul a kultúra demokrati­zálása, vagyis az általános műveltség növekedése és a kul­turális tulajdonviszonyok társadalmasítása éppúgy, mint a demokrácia kultúrája, a tudás, a műveltség hatalmi és tulajdo­nosi pozícióktól független részvétele a hatalomban, azaz a tö­megek magasabb műveltség révén történő részvétele saját sorsuk irányításában.

E jelenségek olyan értékrend kialakulásához és annak ideologikus megfogalmazásához vezetnek, melyben az érté­kek két szélsőséges formája, a mindennapi élettől elszakadt absztrakt értékek és a napi aktualitásokon túllépni nem képes partikularitás válnak dominánssá. Az értékreprezentálásból, az absztrakt értékeknek a mindennapi élettel szemben álló jel­legéből következő feszültségek feloldását részben az értékek partikularizálása, praktikusan felhasználhatóvá tétele, rész­ben az aktualitás idealizálása, a partikularitás értékké nyilvá­nítása kísérli meg.

6.

Az ideológiai megfogalmazásokon túl – más-más oldalról, de Kautsky, Plehanov, Thalheimer, Buharin, Gyeborin (és cso­portja: Karev, Szten, Luppol), valamint Mityin tevékenysége által előkészítve – kialakul és Sztálin elméletében kanonizálódik egy általános filozófiai elmélet is, mely felépítésében az említett értékszemléletet tükrözi. Kiindulópontjának racionális rendszerbe foglalt absztrakt, általános, „egyetemes" alapel­veket tekint, és a „valóságot" egyrészt ezek alkalmazásaként, másrészt egy empirista ismeretelmélettel teszi az elmélet ré­szévé. Rendszere – a filozófiai elméletben éppúgy, mint an­nak „alkalmazási" területein, így politikai gazdaságtanában is – a polgári szemléletet meg nem haladva az elvontan vett ember és az elvontan vett természet kategóriáira épít, és így csak az embereknek a dolgokhoz való viszonyát látja, az emberek közötti viszonyt nem. Ennek megfelelően politi­kai gazdaságtanában számára a tulajdon csak partikularitásában, praktikus használatában, csupán az embereknek az eszközökhöz való viszonyaként jelenik meg. Ebből követke­zően az ember-eszköz kapcsolatra épülő viszonyok változá­sai a termelési viszonyok változásainak tűnnek, vagyis a ma­gántulajdonnak az absztrakt tulajdonnal történő felváltása a magántulajdon megszüntetésének látszik. Termelőerőként is csak a termelőerők anyagi szubsztanciáit, a munkaeszközt és az embert ismeri fel, így ezek e nézetben nem a társadalmi termelés viszonyában, hanem csak az elvont munkafolyamat vonatkozásában kerülnek kapcsolatba. Megfogalmazódik az eszközöket fetisizáló szemlélet, a fejlődés olyan értelmezése, hogy az a termelési eszközök változásával kezdődik. Kialakul – elsősorban Buharin és Preobrazsenszkij elgondolásai alap­ján – az ún. „eredeti szocialista tőkefelhalmozás" ideológiája, noha a megvalósuló tőkefelhalmozás sem eredeti, sem szoci­alista nem volt.

Ezek az elméleti tételek természetesen a társadalmi va­lóságból kerülnek a könyvekbe, hiszen a társadalmi élet dön­tően dologi viszonyokká vagy az embereknek a dolgokhoz való viszonyává csupaszodik, mennyiségi, anyagi, naturális elemek kapcsolódása válik lényegessé az emberek egymás közti viszonyai helyett. A tervek naturális mennyiségi mutató­kat határoznak meg, így a termék társadalmiságát döntően a termelés anyagi tényezőinek mennyisége fejezi ki, ami abszt­rakt eszmei értékként áll a használati érték (a munka minősé­ge) és a csereérték (a munka mennyisége) fölött. Mindezek miatt szükségessé válik a tulajdonnak pusztán tudati viszo­nyulásként és nem társadalmi viszonyként való kezelése az ideológia és a politika eszközeivel.

Az elmélet tehát végső soron a munka és tulajdon elvá­lasztásának, a tőkefelhalmozás és az ipari forradalom erőlte­tésének és gyorsításának – azaz a sztálinizmus funkcióinak ­apológiáját nyújtja, vagyis egy modernizációs ideológiává vá­lik. Ezáltal részt vesz az ezt a modernizálási folyamatot mű­ködtető gazdasági-politikai hatalmi szerkezet újratermelésé­ben és stabilitásának biztosításában.

7.

A szervezeti és a tudati tényezők, az ideológia gazdaság- és társadalomszervező, stabilitást fenntartó szerepe után most szükséges az ezek által indukált gazdasági tevékenységek hasonló szerepét szemügyre venni. A gazdasági alanyok ma­gatartása alapvetően a szervezeti struktúrán belüli helyzetük, a döntési pozíciók hatalmának javítására vagy legalábbis megtartására irányul, és ennek érdekében a gazdasági növe­kedésnek az adott körülmények között lehetséges maximu­mát igyekeznek elérni, hiszen az ennél gyengébb teljesít­mény helyzetüket ronthatja. Ily módon a növekedési ráta ma­ximalizálása nemcsak önmaguk, de közvetlenül a szervezeti struktúra stabilitása újratermelésének is feltételévé válik. E vi­szony azonban ellentmondásos, mert a szervezeti struktúra fenntartásának ugyan a növekedés maximalizálása, a gazda­ság expanzív dinamizmusa a legfőbb biztosítója, ugyanakkor a szervezeti stabilitás és a gazdasági dinamizmus között fe­szültség, ellentét keletkezik. Emellett a mennyiségi hajsza, a beruházási éhség, az expanzió kényszere, a halmozási ten­dencia a gazdasági stabilitást is felbontja, válság keletkezik, ugyanis e törekvések a beruházási teljesítés szétforgácsoltságához, beruházási kapacitáshiányhoz, a nemzeti jövede­lem felhasználásának a fogyasztást vagy a külkereskedelmi mérleget hátrányosan érintő aránytalansága miatti feszültsé­gekhez vezetnek, és egyben felerősödnek a hiánygazda­ságra jellemző vonások. A központi irányítás a beruházások visszafogásával képes a válságot kezelni, ideiglenesen meg­szüntetni, hogy azután a dolog természetében rejlő automa­tizmus következtében egy idő múlva ismét gyakorolhassa e képességét. Válság és fellendülés azonban nem a végtelen­ségig váltogatják egymást, mert elérkezik az a helyzet, amely­től kezdve a válság már nem kúrálható, hanem már csak folya­matos fenntartására van mód.

Amikor a munka és -tulajdon szétválasztásának folya­mata befejeződik, a tőkefelhalmozás és az iparosítás a társa­dalom új gazdaságszerkezetének kialakításával véget ér, s a termelés pusztán a foglalkoztatottak számának növelésével valamint új energia- és nyersanyagforrások bevonásával már nem szélesíthető, akkor kiéleződik az a már korábban említett ellentét, mely a makrostruktúra és a mikrostruktúra között fe­szül. A termelés növelése a munka termelékenységének fo­kozásával, tehát a munkamegosztás továbbfejlesztésével, to­vábbá a technológiai színvonal emelésével, összességében a mikrostruktúrán belüli tőkeátrendeződésekkel – szerkezeti átalakulásokkal – lenne lehetséges. A helyettesítési mecha­nizmusokra és a konzervált makrostruktúrára támaszkodó gazdasági és politikai hatalmi-döntési szerkezet azonban a változásokat stabilitása, sőt léte ellen irányulónak tekinti, de ettől függetlenül, már csak tehetetlenségi ereje következté­ben sem teszi e változásokat lehetővé. A szerkezeti struktúra újratermelésének már nem lehet a növekedésmaximalizálás az eszköze, hiszen a fogyasztás vagy a külkereskedelmi egyensúly rovására történő beruházások negatív hatásai már nem ellensúlyozhatok újabb – a makrostruktúra átalakításá­ból, vagy a természeti környezetből származó – erőforrások bevonásával, expanzív gazdaságpolitikával. A növekedés­maximalizálás már a szervezeti struktúra felbomlását idézné elő, ezért állandósul a növekedés visszafogása. A gazdaság extenzív módon nem képes működni, intenzív módon viszont nem működhet. Bővített újratermelés helyett már csak egy­szerű újratermelés, nulla növekedés lehetséges. Hosszabb távon azonban a lassú vagy a nulla növekedés nem tarthatja fenn a társadalmi stabilitást.

Végül is levonható az a következtetés, hogy a munka és tulajdon szétválasztásának, a tőkefelhalmozásnak és az iparosításnak helyettesítési mechanizmusokkal történt erőltetése és gyorsítása egy, a saját működését lehetet­lenné tevő, önmagát felszámoló gazdasági-politikai rendszert hoz létre. A szervezeti struktúrát fenntartó növeke­désmaximalizálás csak a fogyasztás minimalizálása, illetve végső soron a növekedés alapfeltételéül szolgáló területek, a munkaerő újratermelését végző szféra (oktatás, egészség­ügy, szociális és kommunális ellátottság, tudomány, művé­szet) minimalizálása révén történhet, így a növekedés hosszú távon az erőforrások kiapadása nélkül is lassul vagy leáll, végső esetben szűkített újratermelés alakul ki. A szervezeti struktúra bázis nélkül marad. A sztálinizmus tehát a kapita­lista társadalom egyik modernizációs zsákutcájának te­kinthető.

8.

A sztálinizmus felbomlása hosszabb folyamat, ami már ellent­mondásainak első kiéleződésekor elkezdődik. A nemzeti jö­vedelem felhasználásának a fogyasztást hátrányosan érintő aránytalanságai feszültségekhez vezetnek, ennek következ­ményeként a munkaerő hatásfoka is csökken. Ekkor már nem bizonyul elegendőnek a gazdaság szubjektivizálása, a telje­sítmények fokozásának erkölcsi, ideológiai, politikai eszköze. A társadalmi élet folytonosságát megteremtő aktív szubjek­tum leszűkül a szervezetre, a pártra, a szervezeti struktúra működésére. Ebben a helyzetben megoldásként kínálkozik egy új társadalomszervező erő, a csereérték bekapcsolása a gazdasági-társadalmi folyamatokba. Ezzel megkezdődik a gazdaság emancipálódása, a gazdasági szféra önállóvá vá­lása. Emellett a gazdasági feszültségek hatására létrejönnek a civil társadalom szerveződésének a feltételei, vagyis meg­kezdődik a civil társadalom emancipálódása is. Ugyanakkor mindez a tényezők teljesen alárendelt szerepe miatt nem hoz lényegi változást a sztálinista gyakorlatba, csupán annak az aktuális helyzethez igazított formáját jelenti. Mégis, a sztáli­nizmus feloldhatatlan ellentmondásai mellett e két szféra emancipálódása a sztálinizmus felbomlásának tényezői közé tartozik.

A sztálinizmus felbomlását ezek mellett külső tényezők is elősegíthetik. Ezek közé tartozik az új ipari forradalom és a vi­lággazdaságban ennek nyomán végbemenő szerkezetváltás. A mikroelektronikai forradalom hatásaként új technológia je­lent meg. Eredményei lehetővé teszik a termelési folya­mat egészének automatizálását, az emberi tevékenység egyre inkább a termelés ellenőrzésére korlátozódik. A kü­lönböző funkciókat ellátó technológiai rendszerek közötti kommunikáció, illetve az adatrögzítés és -feldolgozás új infor­mációs technológiák kifejlődéséhez vezet. Az informatika for­radalma viszont nemcsak közvetlenül a termelési folyamatot, de a hírközlésen keresztül a tudományos, kulturális életet, a mindennapi életet is gyökeresen átalakítja. A mikroelektroni­kai forradalom kibontakozásával párhuzamosan megújul a vi­lág energiaellátó rendszere. Miközben a hagyományos ener­giaforrások fokozatosan kimerülnek, a sokkal kevésbé ener­gia- és nyersanyagigényes információs technológiák tenden­ciájában csökkentik a hagyományos nehézipar szerepét, így pl. kevesebb mechanikus alkatrészre van szükség, új anyago­kat állítanak elő, kifejlődik a zárt ciklusú – a melléktermékeket és hulladékokat újra felhasználó – termelés, lehetőség nyílik az alternatív energiaforrások – ár-apály-, vízi- és szélerőmű­vek, a napenergia, a geotermikus energiák, a hulladékok energiatartalmának-felhasználására. Ma még felmérhetetlenek a biotechnológiai forradalom lehetőségei, de hatásai az energiatermelés, a mezőgazdaság és az ipari termelés terén már jelentkeznek. Ezen átalakulások következtében a társa­dalom szerkezete is megváltozik, csökken az iparban, il­letve az anyagi javak termelésével foglalkozó szektorok­ban foglalkoztatottak, ezen belül a fizikai munkát végzők aránya, túlsúlyra kerül a szolgáltató szféra. A nagyipari gazdaságszerkezet elveszíti monopolhelyzetét, mert a mikro­elektronika felhasználásával a kisvállalatok jól érvényesíthe­tik rugalmasságukat. Lehetővé válik a területileg központosí­tott nagyipari centrumok helyett az ipari termelés decentrali­zálása. E folyamatok a gazdasági és politikai hatalom decent­ralizálásához, demokratizálásához vezethetnek. A minden­napi életet is átalakító információs technológiák is hozzájárul­hatnak az információk birtoklásának és így a döntéshozatal­nak a demokratizálásához. Mindemellett megvan a veszélye annak is, hogy az új ipari forradalom egy technokrata réteg el­lenőrzése és irányítása alatt megy végbe, fokozva a centrali­zációt, csökkentve a demokráciát.

Az új ipari forradalom alapvető tendenciái a mikrostruk­túra változását kényszerítve, a termelékenység növelésére ösztönözve és egy „posztindusztriális" gazdaságszerkezetet követelve megkérdőjelezik a sztálinizmus energia- és nyers­anyagigényes, centralizált nehézipari és nagyipari gazdaság­szerkezetét és az arra fölépülő politikai-hatalmi szerkezetet, azonban önmagukban nem hoznak változást. De az új ipari forradalom folyamatai Kelet-Európa számára ismételten az utolérés feladatát jelölik ki, amit az alábbi jelenségek is köve­telnek.

9.

A nyugati kapitalizmus szerves fejlődése hosszabb idő alatt három olyan változást élt – illetve él – át, ami Kelet-Európa számára most egyszerre végrehajtandó feladat.

Elsőként említhető az, amikor a nyers gazdasági érdekek közvetlenül politikai érdekként, majd konfliktusként való meg­jelenése helyett, a konfliktusok enyhítése és kezelése érdeké­ben megtörténik a gazdasági és a politikai illetve a politikai és a kormányzati hatalom szétválasztása, azaz kiépül a de­mokratikus politikai intézményrendszer. 1848 után a korábbi liberális állam „semleges", közérdeket is képviselő, közfunk­ciókat ellátó állammá válik.

A második feladat Kelet-Európa számára az intenzív gazdálkodás lehetővé tétele. A Nagy Válság után a „semle­ges" állam intervencionista állammá válik, mert a magántőke egyre inkább kivonul a nem profitábilis hosszú távú beruházá­sok és a munkaerő újratermelésének területéről, s helyébe az állam lép. Tendenciaként jelentkezik, hogy a munkaerő újra­termelésének szférája háttérbe szorul, ami hosszabb távon veszélyezteti a gazdasági fejlődést. E tendencia ellen hat a termelékenység növekedése és új piacok teremtése, azaz a differenciálódás, a specializálódás, a szolgáltatások és a ha­diipar egyre nagyobb szerepe és a tömegtermelés, majd a fo­gyasztói társadalom megjelenése, a gazdasági és a katonai­-gazdasági integrációk, valamint az új technikai-ipari forra­dalom.

A nyugati kapitalizmus harmadik változása, amit Kelet-Európa követhet, az integratív gazdálkodásra való áttérés. A 70-es évek közepétől-végétől csökken a termelékenység, mert a munkamegosztás nem fokozható, a termelés és a fo­gyasztás nem bővíthető. Egyre gyakoribbá válik, hogy a ma­gántőke a nem profitábilis produktív és improduktív szférákat elhagyja és pénzügyi manipulációkkal (bankügyletek, hitelak­ciók, spekulációk, befektetés a műkincsekbe stb.) keresi a profitmaximalizálását. Tendenciaként jelentkezik, hogy az egyes tőke profitmaximalizálása és növekedése ellentétes irányú mozgást mutat, mint az össztőke növekedése, mind­ezek következtében a termelékenység csökkenése mellett lassul a gazdasági növekedés. Ugyanakkor – az új ipari forra­dalom által is lehetővé téve – növekszik a komplex és kvalifi­káltabb munkák szerepe, megnő az igény a társadalom rész­rendszereinek (gazdaság, politika, kultúra stb.) egyoldalú ra­cionalizálása helyett a társadalom egészének racionalizálá­sára – integrálására -, vagyis nő az elvárás az összes emberi tevékenység közötti összhang, egyensúly megteremtésére. A kapitalizmus alapvető hatalmi szerkezetének fenntartása ér­dekében felmerül az igény, hogy az intervencionista állam integratív állammá váljon, azaz hogy az állam ne csak az im­produktív szférák beruházását és a nem profitábilis területe­ket, hanem az anyagi javakat termelő beruházást is kezében tartsa, egybefoglalva a profitábilis és a nem profitábilis terüle­teket. Ennek feltételeit nemcsak a közvetlen állami beavatko­zás, de egy átfogó újkonzervatív-neoliberális monetáris gaz­daságpolitika is megteremtheti.

Kelet-Európában a gazdasági és a politikai, esetleg a po­litikai és a kormányzati hatalom szétválasztásának eszköze a piaci viszonyok bevezetése, a jogállam megteremtése lehet. Az intenzív gazdálkodásra való áttéréskor mód nyílik akár az integratív gazdálkodás kialakulására is, annál is inkább, mivel mindkettőnek eszköze – a hatalmi szerkezet fenntartásának formája – a piac, a magántulajdon, a profitérdekeltség és a jogállam. (Ez utóbbi elmaradása azonban nem feltétlenül aka­dálya a modernizálásnak.)

10.

A sztálinizmus felbomlását előidéző tényezőkből és a felbom­lási folyamat fő vonásaiból olyan fejlődési irány olvasható ki, amely egy polgári demokratikus neosztálinista gazdasági-politikai hatalmi rendszer kiépülése felé mutat. E rendszer jel­legzetességei ma még csak modellszerűen vázolhatok fel. Ez a neosztálinizmus a kapitalizmus egyik neomodernizációs útja a helyettesítési mechanizmusok leépítésével vagy hát­térbe szorításával. A neosztálinizmusban szerepet kapó pro­fitérdekeltség nem radikális eltérés a sztálinista rendszertől, hiszen – mint az a sztálinizmusban érvényesülő tőkeviszony bemutatásakor látható volt – a profitérdekeltség a sztáliniz­musban sem a magántőkés személyének hiánya és a helyébe lépő gazdasági-politikai hatalmi szerkezet miatt nem érvé­nyesül, hanem azoknak a helyettesítési mechanizmusoknak a működése miatt, amelyek a neosztálinizmusban leépülnek vagy alárendelt szerephez jutnak. Ugyanakkor a nyugati tí­pusú kapitalizmus létrejöttének nincs realitása egy olyan ré­gióban, ahol az „utolérés" még feladat. így a modernizáció sem lehet lassú, szerves fejlődés eredménye.

A polgári demokratikus neosztálinizmus funkciója a munka és tulajdon elválasztottságán alapuló gazdasági-po­litikai hatalmi szerkezet működtetése, újratermelése és az új ipari forradalom érvényesítése. Bázisa politikailag a lényegé­ben megőrzött sztálinista hatalmi szerkezet – amely a jogál­lam kiépülésére is támaszkodhat -, gazdaságilag pedig az új ipari forradalom által kialakított posztindusztriális szerkezet. Az ilyen típusú modernizáció végeredményben a hagyomá­nyos sztálinista működési mechanizmusokat érvényesítő eszközeit (a szervezeti, politikai, ideológiai irányítást, végső soron a fölülről irányítást) alkalmazza, ami által egyszerre vi­szi tovább a régi rendszer alapjait és közelíti a fejlődés irányát a nyugat-európaihoz. Nem a kapitalizmus restaurációjáról van tehát szó, hiszen mint a fentiekből látható volt, a sztáliniz­mus is a tőkés társadalom egy formája. Így a neosztálinizmusra való áttérés csak a kapitalizmus egyik formájáról a másikra, a nem-piaci, diktatórikus, állammonopolista for­máról a piaci-demokratikus formára való átállást jelenti. A neosztálinizmus fő jellemzői közé tartozik, hogy a saját re­form- vagy neomodernizációs ideológiára támaszkodó fölül­ről irányító szervezet hatalmát az általános és az egyes ma­gántulajdon, az ellenőrzött piac által adott gazdasági keretbe illeszkedő posztindusztrialitás felé tartó gazdaságszerkezet és esetleg egy – egy- vagy többpártrendszerű – jogállam segít­ségével biztosítja.

A modernizációnak új típusa alakul ki, amelynek célja az utolérés, vagy pontosabban inkább a perifériára való leszorulás megakadályozása. A korábbi, a részrendszerek racionali­zálását elhanyagoló modernizáció nem folytatható, de a tár­sadalmi totalitás racionalizálása sem adható fel. A kettő opti­mális arányban tartását megkísérelheti egy demokratikus po­litikai intézményrendszer, de akár katonai diktatúra is. Mind­két esetben lehetőség nyílik – a piaci viszonyok érvényesülé­se, vagyis végső soron a részrendszerek racionalizálása mel­lett – az állam integratív igényeket kielégítő működésére.

11.

A fejlett nyugati és a kelet-európai kapitalizmusban érvé­nyesülő főbb tendenciák azonban nem pusztán az integratív állam vagy a neosztálinizmus kialakulását teszik le­hetővé, de egy ezekkel szembeni alternatíva megvalósu­lása számára is megteremtik a feltételeket. Társadalomel­méleti szempontból azt lehet mondani, hogy a használati ér­ték szerinti termelést a csereérték-orientációjú – a tőkés gaz­dálkodásban kiteljesedő – termelés váltotta fel. A tőkés terme­lés ugyanakkor olyan tendenciákat hoz létre, amelyek meg­mutatják a kapitalizmus meghaladásának azt a lehetőségét, amikor a használati értéknek, illetve a csereértéknek (vagy helyettesítési mechanizmusainak) egyoldalú társadalom­szervező szerepét a kultúra szervezőerejének dominanciája váltja fel. Az ebbe az irányba mutató tendenciák közé sorol­ható az integratív gazdálkodás igénye, az, hogy már nem egy­szerűen a hatalmi szerkezet reprodukciója, hanem egyáltalán a társadalom totalitásának újratermelése válik kérdésessé, lehetetlenül el az anyagi javakat termelő beruházások és a munkaerő újratermelésének összehangolása nélkül, miköz­ben a munkaerő újratermelésének szférájában valójában sem a magántőke, sem az állam nem érzi jól magát. Ide tartozik, hogy a tudományos-technikai forradalom kibontakozása kö­vetkeztében az emberek egymás közötti viszonya, a társa­dalmi tevékenység kombinációja (kooperáció), az informá­ció, a tudomány és a kultúra egyre inkább termelőerővé válik, továbbá hogy a gazdaság szerkezete a „posztindusztrialitás" felé tart. Ehhez kapcsolódik az anyagi-mennyiségi növe­kedési fetisizmus objektív társadalmi folyamatok által történő visszaszorítása is.

A kultúra a tárgyiasult vagy nem tárgyiasult emberi ké­pességek összessége, így termelése mindenekelőtt a mun­kaerő újratermelésének szférájához kapcsolódik. A haszná­lati érték termelésének szerkezetében a súlypont fokoza­tosan és egyre erőteljesebben az anyagi-tárgyi mozza­natról a szellemi-képességbeli mozzanatra helyeződik. Az új termelési mód alapja – ahonnan a termelés többi szfé­rája is kiindul, amely köré szerveződnek – a mindennapi élet, de nem mint a szabad idő eltöltésének területe, hanem mint az emberi képességek termelésének, a munkaerő újratermelé­sének a területe. Az új termelési módban a társadalmi terme­lés célja nem a naturális szükségleteket kielégítő (tárgyi) használati érték vagy a csereérték termelése, hanem a kul­túra, az emberi képességek, az emberi személyiség termelé­se. Ez éppúgy nem jelenti a tárgyi használati értékek termelésének, a naturális szükségletek kielégítésének hiányát, aho­gyan a csereérték-orientációjú termelés esetében sem je­lenti azt.

Az ilyen termelési mód felé tett lépés egy olyan folyamat része lehet, amely a munkaerő újratermelési szféráját (okta­tás, egészségügyi és szociális-kommunális ellátottság, tudo­mány, művészetek) társadalmasítja és összekapcsolja a ter­melői önigazgatási, a területi önkormányzati formákkal, ezál­tal a társadalom különböző területeinek, részrendszereinek egymástól való elszakadását és az emberi személyiség ré­szekre szakadását megszünteti.

1988. december

(Ogonyok)

Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt

Világ proletárjai, egyesüljetek!

A szociális világforradalom és a szociáldemokrácia feladatai

Az OSzDMP Központi Bizottságának az együttműködéshez ajánlott

alaptézisei minden marxista pártnak

Szociális forradalom

1. A világimperializmus fejlődése, amely világháborús katasztró­fához, évszázados birodalmak összeomlásához, mindenfajta törté­nelmi határvonal áthelyeződéséhez, az egész európai kontinens pusz­tulásához és néptömegek összekeveredéséhez vezetett, világméretek­ben megteremtette a szociális forradalom előfeltételeit, amely majd le­zárja a kapitalista fejlődés óráját és megnyitja a szocializmus kor­szakát.

2. E forradalom előfeltételei: A háború által kizsigerelt nemzet­gazdaságok helyreállítása a korábbi formában (vagyis a tőkekoncent­ráción alapuló termeléselosztás és a nemzetközi csere-, valamint hitel­rendszerek megőrzése mellett) objektív képtelenség, a kapitalista álla­mok azonban arra is képtelenek, hogy kellőképp korlátozzák a konku­renciát és a tőkésosztályok érdekeibe ütköző módon szabályozzák a gazdasági életet. Társadalmi viszonylatban feltételt jelentenek e forra­dalomhoz a háború és következményei által forradalmasodott dolgozó tömegek (és annak lehetetlensége, hogy másként elégítsék ki megnö­vekedett követeléseiket, mint a tőkésosztály jövedelmét minél alapo­sabban megcsapolva); (beleértve, hogy a háborús költségek jelentős részét is a tőkésosztállyal kell megfizettetni); mindennek akadálya azonban, hogy az államhatalom ettől az osztálytól függ. Politikai vi­szonylatban a világforradalom ezen előfeltételei abban mutatkoznak meg, hogy a világháború megszűntekor a kapitalista államok végleg képtelenné válnak valamelyest is tartós békére alapozott nemzetközi kapcsolatokat létrehozni, azokat valamelyest is megszilárdítani és a nemzetgazdaságot felszabadítani a fejlődését megbénító kolosszá­lis nem termelő kiadások terhei, az új háborúra történő előkészüle­tek alól.

3. A szociális világforradalom tehát az egész megelőző történelmi fejlődés szükségszerű következménye azon országokban, amelyekben a legtisztább formákban testesülnek meg a modern kapitalizmus ten­denciái, s amelyek gazdasági tekintetben a leginkább élenjárók. Ezek azok az országok, amelyekben teljes mértékben létrejöttek a szociális fordulat objektív feltételei, valamint azok a műszaki, anyagi és társa­dalmi tényezők is, amelyekre a fordulat által a társadalomra rótt fela­datok teljesítéséhez szükség van.

Ám a kapitalizmus fejlődése a civilizált világ egyes országait egy­mástól gazdaságilag kölcsönösen függővé is tette – ami többek között a fegyveres konfliktus világméretű mivoltában jutott kifejezésre -, ez dönti el a kapitalista óriások konkurenciaharcát. Ennek következmé­nye, hogy a forradalmi krízis áthatja a gazdasági tekintetben elmara­dott, sőt a fejlődésnek azon fokán álló országokat is, ahol a kapitalista rendszer belső ellentmondásai még ki sem éleződtek a végsőkig és maga a kapitalizmus sem merítette még ki további fejlődése összes le­hetőségét.

4. Ezekben az elmaradott országokban a forradalmi válság köz­vetlen oka a háború okozta elnyomorodás és a termelőerők hanyatlá­sa, valamint az osztályállam mechanizmusának teljes dezorganizálódása.

Ezen országok sorsának a világkapitalizmus egészétől való füg­gése folytán a bennük kialakult forradalmi válság nem merülhetett ki pusztán azoknak a feltételeknek a megsemmisítésében, amelyek a ka­pitalista termelés keretei közötti gazdasági fejlődésüket fékezték. A kapitalista termelés világméretű válságának körülményei közepette az elmaradott országok burzsoáziája nem képes helyreállítani a há­ború sújtotta nemzetgazdaságot, miközben a fejlett országokban im­már közeledő szociális forradalom az elmaradottabb országok dolgozó tömegei számára megteremti annak objektív lehetőségét, hogy a leg­fejlettebb gazdaságú országok szocializált gazdaságainak óriási erőfor­rásaira és szervező erejére támaszkodva meggyorsíthassák a szocializ­mus irányába való fejlődésük folyamatát. Mindazonáltal az ezekben az elmaradott országokban lehetővé vált és a gazdasági szükségszerűség által kikényszerített honi gazdasági reformok, amelyek korlátozzák a tisztán kapitalista viszonyok uralkodási körét – tehát az államosítás, az önkormányzat kiépítése, a termelésnek és a kereskedelemnek az ál­lam és állami monopóliumok útján való szabályozása, a munkakötele­zettség stb. – (feltételezve, hogy az államhatalom a dolgozó osztályok­tól függ) a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti társadalmi formák kifejlődésének kiindulási pontjai lehetnek.

5. A szociális világforradalmat, tehát azt a folyamatot, melynek során a társadalmat új szociális-gazdasági alapokon a hatalmat a ke­zébe ragadó új osztály szervezi át, nem foghatjuk fel úgy, mint olyan történelmi eseményt, amely néhány hónap vagy év alatt, gyorsan ter­jedő természeti katasztrófaként elsöpri az egyik gazdálkodási formát, hogy a helyére egy másfélét, az előzővel ellentéteset állítson. A szociá­lis forradalomról alkotott efféle elképzelés kibékíthetetlen ellent­mondásban van a tudományos szocializmus elméletével. A szociális forradalom bonyolult és hosszadalmas történelmi folyamat, melynek során a gazdasági élet fokozatosan szocializálódik, a termelés kapita­lista és kistőkés formái háttérbe szorulnak, és helyükre kollektív, a ter­melőerők magasabb fejlettségét biztosító formák lépnek. E forrada­lom kialakulásának sem a tempója, sem pedig fázisai nem lehetnek azonosak a különböző országokban, amelyek közt oly nagy az eltérés a kapitalizmus fejlettségi szintje, a társadalmi erőviszonyok, a lakos­ság kulturális színvonala és még egy sor lényeges feltétel tekintetében. Pontosan ugyanígy, a világháborús katasztrófa kiváltotta gazdasági válságból a szociális forradalom közvetlen lényegét jelentő forradalmi áttörésbe való átmenetnek sem kell azonosnak lennie minden olyan országban, amelyet ez a történelmi folyamat magával ragadott, s ezért aztán el kell vetnünk azt az általános képletet is, melynek értelmében az imperialista háború minden országban szükségszerűen és közvetle­nül polgárháborúba nő át. Éppen ellenkezőleg, a szociális forradalom­ról alkotott tudományos elképzelés egyáltalán nem zárja ki annak le­hetőségét, hogy az egyes – s ráadásul a gazdaságilag legfejlettebb – or­szágokban a háborús katasztrófa kiváltotta hanyatlás után bizonyos felemelkedés következik be, és a szociális forradalomhoz vezető alap­vető belső ellentmondások csak ezután éleződnek ki annyira, hogy ezekben az országokban is polgárháborús jelleget ölthetnek.

6. Ám ha a szociális forradalom ugyanazon folyamata különböző formákat ölthet is, a forradalom döntő eleme, beköszöntének jelzője és emelőkarja a különböző társadalmi osztályok képviselte erők ele­gyedése, a tőke politikai uralmának leverése és a dolgozó osztályok ha­talomra jutása, élükön a modern nagyipari proletariátussal = azaz a politikai forradalom.

A politikai forradalom és a proletariátus diktatúrája

7. Ezt a politikai forradalmat nem lehetséges a proletariátus le­gális harcának eszközeivel a polgári társadalom állami intézményrend­szerének keretében véghezvinni, mivel az uralkodó kapitalista kisebb­ség, amely a hatalom katonai és anyagi eszközeit birtokolja, ellenáll annak, hogy az államhatalom legálisan kerüljön át a dolgozók kezébe. Ezért a szociális forradalom elengedhetetlen feltétele a hatalommal nem rendelkező többség készsége és képessége arra, hogy erőszakkal megdöntse a hatalmon lévő kisebbséget.

8. A fejlett kapitalista országokban, amelyekben a proletariátus alkotja a lakosság többségét, a dolgozók többi rétege pedig szociálisan fel van oldva benne, a szociális forradalom eredménye a proletariátus diktatúrája, azaz a teljes társadalmi hatalom az ő kezében összponto­sul. Ami pedig a gazdasági fejlettség elmaradottabb fokain álló orszá­gokat illeti (amelyekben azonban a forradalom objektív szükségszerű­sége megteremtődött annak révén, hogy a burzsoázia képtelen a hábo­rús pusztítások után helyreállítani a népgazdaságot és megállítani a régi állam szétesésének folyamatát), nos, ezekben az országokban a forradalom elsődleges célja csupán a hatalomnak a proletariátus és a többi dolgozó osztály (elsősorban az önálló és félig önálló kisparaszt­ság) közötti megosztása lehet, minek során ebben a szövetségben a ve­zető szerepet – magasabb kulturális szintje, a gazdasági élet központ­jaiban való koncentrálódása és azon képessége révén, hogy emelni tudja az egész ország termelőerőinek színvonalát – a proletariátus tölti be. Ez a hatalommegosztás képezi ennek az átmeneti történelmi kor­szaknak a lényegét, egészen addig, míg a további gazdasági fejlődés nemzetközi méretekben is meg nem teremti ezekben az országokban a proletárdiktatúra előfeltételeit.

9. A proletariátus osztálydiktatúrájának célja minden kizsákmá­nyolt és elnyomott ember társadalmi felszabadítása, és csak a népgaz­daságot kizsákmányoló és az élősködő társadalmi csoportok ellen irá­nyul, akik jelenleg kezükben tartják a termelőeszközök monopóliu­mát. A proletárdiktatúra nem más, mint a forradalmi állam által szer­vezett erőszak ez ellen a kisebbség ellen, mivel ez a kisebbség a szociá­lis forradalom aláásására törekszik. Ennek az erőszaknak a fokát és formáit egészében az ellenállás ereje és megnyilvánulása határozza meg. A proletariátus osztálydiktatúrája azonban lényege szerint sem­milyen körülmények között sem irányulhat a dolgozó tömegek más ré­tegei ellen, amelyeknek a szociális átalakítás folyamatában való aktív és önkéntes részvétele elengedhetetlen; a proletariátus csak az ő segít­ségükkel küzdheti le a társadalmi formák a termelőerők további fej­lesztésével történő átalakításának nehézségeit. Ezekhez a rétegekhez sorolhatók a nem proletarizálódott városi és falusi kistulajdonosok csakúgy, mint a szellemi munka proletárjai és a modern gyáripar mű­szaki szakembergárdájának tömegei is. A dolgozók döntő többségé­nek érdekeire támaszkodva és abból az alapállásból kiindulva, hogy ez a többség mind jobban felismeri saját igazi érdekeit, a proletariátus szocialista diktatúrája tehát nem azt jelenti, hogy a nép többségére erő­szakkal rákényszeríti akaratát, hanem azt, hogy a proletariátus, a dol­gozó többség élcsapata szervezetten megvalósítja valamennyi dolgozó akaratát.

10. A proletariátus osztálydiktatúrájának fogalmában, az elneve­zést leszámítva, semmilyen közös vonás nincs az egyszemélyi vagy oli­garchikus diktatúra fogalmával, ideértve a tudatos forradalmi ki­sebbségnek a nép nem tudatos többsége fölött gyakorolt diktatúráját is, történjék bár a népérdek nevében. A forradalmi szociáldemokrácia teljes határozottsággal lép fel a kisebbség diktatúrája ellen, mivel az el­lentmond a szocializmus alaptételének, mely szerint a munkásosztály felszabadítása csakis a munkásosztály ügye lehet; az ilyen diktatúra a dolgozó tömegeket a társadalmi kísérletek passzív alanyaivá süllyeszti. A kisebbség diktatúrájának rejtett vagy nyílt formában történő meg­szilárdítására irányuló tendenciákban a szociáldemokrácia a legna­gyobb veszélyt látja, mind a munkásosztály forradalmi fejlődése, mind a társadalmi fordulat sikere szempontjából. A szociáldemokrácia ezért elvet mindenfajta terrorpolitikát mint a forradalmi diktatúra módsze­rét, ami szervesen összekapcsolódik a kisebbség azon törekvésével, hogy megtartsa és megszilárdítsa azt a hatalmat, amellyel a dolgozó tö­megek még nem ruházták fel.

Diktatúra és demokrácia

11. A proletariátus mint osztály által megvalósított diktatúra egyáltalán nem mond ellent a demokrácia elveinek, ellenkezőleg: első­ként ad lehetőséget azok következetes alkalmazására, mivel a proleta­riátus mint osztály (és nem föléje helyezett diktátorok) által megvaló­sított diktatúra csak olyan mértékű lehet, amilyen mértékben a prole­tariátus igazi akarata minden alkotóelemének szabad akaratnyilvání­tása révén kikovácsolódik – szemben a kapitalista demokráciával, amelyben a nagyszámú, a tömegek szabad önrendelkezését szisztema­tikusan letörő és eltorzító tényező miatt ez nem lehetséges. A felülről lefelé következetesen végigvitt néphatalom, a tisztségviselők privilégiu­mainak minimalizálása, általános választhatóságuk és a választó töme­gek előtti elszámolási kötelezettségük, az önigazgatás maximális és a termelőkkel szemben álló szakmai (hadi és polgári) bürokrácia minimá­lis fejlesztése, az eszmék harcának és a propagandának a lehető legna­gyobb szabadsága – a demokráciának ezek az alapelemei elválaszthatat­lanok a munkásosztály szocialista diktatúrájának fogalmától.

12. Mindenfajta demokráciát meghatározott társadalmi csopor­tok szorítanak történelmi keretek közé, s a demokratikus elvek is csak ezek között valósulhatnak meg: a polgári demokrácia egyenjogú tulaj­donosok demokráciájaként jön létre, és csak a kívülálló osztály, a pro­letariátus forradalmi nyomása alatt enged át több-kevesebb politikai jogot ez utóbbinak; a szabad amerikai köztársaság a fehér rassz de­mokráciájaként alakult ki stb. Ennek megfelelően az új munkásde­mokrácia, amely a kapitalista társadalom összeomlásából nő ki, a tár­sadalmi termelő tevékenységben részt vevők demokráciája. Ezért az osztálydiktatúra demokratikus lényegének elvben nem mond ellent a polgárjogoktól történő megfosztás vagy az ezen a demokrácián, azaz a társadalmi termelő tevékenységben részt nem vevő társadalmi csopor­tok jogainak korlátozása. Következésképpen, a dolgozó osztályok ilyen kivételtevésre vagy korlátozásra szóló jogainak tagadása avagy velük szemben az abszolút demokratikus eszmékre való hivatkozás a kritika súlya alatt összeomlik. A szocialista proletariátusnak a dolgo­zók által létrehozandó új diktatúráját behatároló keretek kérdéséhez való viszonyát a végrehajtandó társadalmi átalakítás céljának kell meghatároznia, melynek lényege, hogy az egész társadalmat bevonja a kollektív munkába, de ezt nem a régi társadalom nem termelő osztá­lyainak megsemmisítésével és nem kizsákmányolt osztályokká való át­alakításával kell elérni, ahogy ez a korábbi forradalmakban történt, hanem őket is be kell vonni a dolgozók közösségébe. Ezért a munkás­demokrácia tendenciájának lényege nem az, hogy a munkások demok­ráciája zárttá válik, és az állampolgári és politikai jogok gyakorlásából kirekeszti a legyőzött osztályok tagjait, hanem ellenkezőleg, az, hogy egy mindenkire érvényes demokrácia teremtődik meg.

13. Ezért tehát történetileg és logikailag a proletariátus szocialista diktatúrájának nem elkerülhetetlen összetevője a nem termelő cso­portok jogainak korlátozása vagy megszüntetése (a választójog, sajtó­szabadság stb. területén), mégis, ennek ellenére, a proletariátusnak, amint megszerezte a politikai hatalmat, ezt meg kell tennie, mert szük­ség van rá, mint a forradalmi önvédelem ideiglenes intézkedésére a polgárháború időszakában. Ezek az intézkedések elsősorban magának az osztálydiktatúrának az ideiglenes gyengeségéből és bizonytalansá­gából fakadnak – amíg ezt a diktatúrát a lakosság nagy része még nem a saját néphatalmaként fogadja el. Minél inkább rákényszerítik a pol­gárháborús körülmények az efféle intézkedéseket a szocialista proleta­riátusra, annál egyértelműbb, hogy az adott országban vagy nem eléggé fejlettek még a társadalmi-gazdasági előfeltételek a gyökeres szocialista átalakuláshoz, vagy pedig a dolgozó tömegek szubjektíve még nem teljesen tették magukévá forradalmi mozgalmuk történelmi feladatát. Ezért annak a szükségessége, hogy ebben az átmeneti időben a szocialista proletariátus olyan intézkedésekkel védelmezze ma­gát, amelyek a demokrácia korlátozását jelentik, arról tanúskodik, hogy még nagyobb óvatosságra és fokozatosságra van szükség a régi tár­sadalmi formák szétverésében és az újak létrehozatalában.

14. Azonban minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy a de­mokrácia korlátozásának eszközével serkentsék mesterségesen a gazda­sági élet szocializálását, és legyőzzék azt az ellenállást, amelyet a fejlet­len gazdasági viszonyok fejtenek ki ezzel a folyamattal szemben, csak a széles tömegek reakciójához és ahhoz vezethet, hogy az osztály diktatúra a fogyatkozó kisebbség diktatúrájává lesz, a munkásosztályban pedig szakadás jön létre. Összegezve: a demokráciának a polgárháború át­meneti időszakában való bármiféle korlátozása, amit a proletariátus osztályellenségeivel szemben alkalmaznak, csak akkor nem vezet fo­gyatkozáshoz és szakadáshoz, ha a dolgozó tömegek számára minél jobban kiegészül a szabadság és a demokrácia alapelveinek tökéletes uralmával, hiszen csak ez garantálhatja az osztálydiktatúra megerősö­dését, valamint azt, hogy elkerülhesse annak szükségességét, hogy rendkívüli intézkedéseket foganatosítson a társadalom valamely ré­szével kapcsolatban, ami mindig kockázatos.

A proletárdiktatúra és a Tanácsok

15. A dolgozók demokráciája társadalmi tartalmát és történelmi hivatását tekintve, szemben áll a polgári demokráciával, ezért termé­szetszerűleg nem másolhatja le egyszerűen ez utóbbi államformáit és intézményeit. Ahhoz, hogy megvalósítsa saját magát, és valóban sza­badon és pontosan nyilvánítsa ki és jelenítse meg a gyakorlatban a néptöbbség akaratát, a dolgozók demokráciájának különböző új intéz­ményekre van szüksége, amelyek alkalmasak a szocialista átalakítás feladatainak végrehajtására, s egyszersmind a tömegek forradalmi energiáinak gyűjtőhelyeiként is működnek. Ilyen intézmények lehet­nek a munkás- és paraszttanácsok, a gyári-üzemi bizottságok ugyan­úgy, mint a forradalom előtt létrehozott osztályszervezetek – szakszer­vezetek, munkabörzék stb. -, mivel ez utóbbiak is feltöltődhetnek új forradalmi szellemmel. Ugyanakkor azonban feltétlenül különbséget kell tennünk azok között a történelmi körülmények között, amelyek közepette az egyes országokban megérnek a társadalmi fordulat felté­telei, nevezetesen: a polgári demokratikus államformák elkorcsosulá­sának foka, a munkásosztály állapota, viszonya a többi dolgozó osz­tályhoz stb. Ezek lehetetlenné teszik annak előzetes eldöntését, hogy milyen szerepet játsszanak az új demokrácia megszervezésében az egyes intézmények, és doktriner utópiává torzítanak minden olyan próbálkozást, amely arra irányul, hogy azonos szervezetű proletárál­lam tervezetét írjuk elő a történelem számára, függetlenül az adott fel­tételektől.

16. Ezért a proletárdiktatúra szovjetrendszerű kiépítésének alap­tételét mint egyedül üdvözítő módszert el kell vetnünk, és a forradalmi szociáldemokráciának is el kell fogadnia, hogy a szocialista állam szer­vezetében az ilyen vagy olyan (a termeléssel való közvetlen kapcsola­tuknak köszönhetően erős termelői kollektívákat közvetlenül képvise­lő) hatalmi szervek mellett megfelelő helyet foglalhatnak el azok a szervezetek is, amelyek az állampolgárok területi csoportosulására és képviselőiknek általuk közvetlenül történő megválasztására épülnek, s ez vonatkozik a polgári demokrácia legmagasabb fejlettségi szintjén kialakított olyan intézményekre is, amilyen pl. a népszavazás és a népi kezdeményezés.

17. A „szovjetrendszernek" a demokráciával való szembeállítá­sát és azt a törekvést, hogy a szociális fordulat sikerét diktatúra útján biztosítsák, számos országban táplálják a dolgozó tömegekbe, egy­részt a szindikalista hagyomány alapján, amely azt tartja, hogy már a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet szakaszában helyette­síteni kell az állami szervezetek mindenféle formáját a termelőknek a termelési folyamatban kialakított közvetlen egyesüléseivel – amire pe­dig csak egy már teljes egészében kialakult és régóta működő szocia­lista társadalomban van mód -; másrészt ezeket a törekvéseket az ál­lami berendezkedés demokratikus formáiból való természetes kiáb­rándulás is szítja, amelynek gyökerei több szocialista pártnak a háború idején a tömegekkel szemben tanúsított magatartásához és ahhoz a szerencsétlen szerephez nyúlnak vissza, amelyet a forradalomban szü­letett demokratikus intézmények játszottak. Ez a szánalmas szerep, a reakciósság vagy az alkotmányozó nemzetgyűlések és a demokrácia más szerveinek erőtlensége csakúgy, mint az, hogy ezeket az intézmé­nyeket az ellenforradalmi erők zászlóként használták fel a proletariá­tusnak a társadalmi felszabadításra irányuló törekvéseivel szembeni harcban, végül is a proletariátus belső gyengeségének, a fel nem szá­molt szakadásnak az eredménye, ami lehetetlenné teszi számára, hogy egységes harci frontot alakítson ki a burzsoázia ellen és maga után húzza a dolgozók tömegeit. Ezért a proletariátus egyes forradalmi ele­meinek az a törekvése, hogy diktatúra címszó alatt a szovjet- (tanács-) rendszer alapján a kisebbség diktatúráját szilárdítsák meg, lényegében azt jelenti, hogy a proletariátus egy részének erejével próbálják megol­dani mindazon feladatokat, amelyekre a forradalmi folyamat adott stádiumában az egész proletariátus mint osztály sem volt még eléggé érett.

A szociáldemokrácia taktikája

18. Csak a szervezett nemzetközi proletariátust megosztó szakadás felszámolása és a belső krízis megszüntetése (mely krízis az egyrészt opportunista és nacionalista, másrészt anarcho-szindikalista és lázadó­jakobinus hangulatnak a proletariátus különböző rétegeiben való fele­rősödésében jelentkezik) teremti meg a proletariátus igazi diktatúrája megvalósításának azokat a szubjektív előfeltételeit, amelyek éppoly ke­véssé pótolhatóak egyébbel, mint az objektív feltételek (amelyek – mint említettük – a kapitalista termelés kifejlettségében és a kapitalista ál­lam szétesésében rejlenek). A forradalmi marxista szociáldemokrácia, amely ezt meggyőződéssel vallja, fő feladatául azt tűzi maga elé, hogy elő kell segítenie ennek a zűrzavarnak a legyűrését, ragaszkodnia kell a proletáregységhez, hogy így küzdjön az államhatalom megszervezé­séért a szocializmus megvalósítása érdekében, el kell szakítania a bur­zsoáziától a dolgozók azon rétegeit, amelyekre az támaszkodik, és mozgósítania kell a proletárok tömegeit a nemzetközi méretű forra­dalmi harcra.

19. Ezért mindenhol, ahol a forradalom során az államhatalom a munkásosztály aktív kisebbségének a kezébe került, s ez utóbbi a saját helyzetének leküzdhetetlen objektív ellentmondásaival folytatott harcban a gazdasági utópizmus és a politikai terrorizmus útjain téve­lyeg, a forradalmi marxista szociáldemokrácia, miközben támogatja ezt a kisebbséget az ellenforradalmi erőkkel vívott harcban valamint a néphatalom alapelveinek és a termelés szocialista megszervezésének ér­vényesítésében, minden erejével azért küzd, hogy a gazdaságpolitiká­nak a társadalmi fejlettség színvonalával és feltételeivel összhangban álló megváltoztatásával, a forradalom által létrehozott államhatalmi formák demokratizálásával és az irányítás terrorisztikus módszereinek kiirtásával megóvja az adott ország proletariátusát és vele együtt az egész nemzetközi munkásmozgalmat a súlyos vereségtől, és biztosítsa a kisebbség forradalmi – esetenként utópisztikus és terrorisztikus – dikta­túrájának átnövését az igazi dolgozó többség hatalmává.

20. Egyidejűleg a forradalmi szociáldemokrácia, mint a proletari­átus felszabadításának ügyére nézvést végzetes és a néptömegek kiala­kulását megmételyező módszert, elutasít minden olyan politikát, amely azon az alapon, hogy még nincs meg a szocialista többség, a prole­tariátus egy részét a burzsoázia egyes frakcióival egyesíti, és a demokrá­cia elveinek nevében ennek a blokknak az akaratát mint „népakaratot" szembe állítja a szocializmus megteremtéséért küzdő proletariátus leg­aktívabb részének talán még spontán, ösztönös törekvéseivel.

Moszkva, 1920. április 10.

(Ford.: Makkay Lilla)

Itt jegyezzük meg, hogy ebben a dokumentumban, illetve a Krausz Tamás megelőző tanulmányában szereplő dokumentumrészletekben a kiemelések tőlünk valók. (A szerkesztőség.)