„Nivellálás, tehetségek elsorvasztása, kontraszelekció. A társadalmat csak az életképes egyének, az elit kiemelke­dése húzhatja előre. Ennek szükséges velejárója a lemara­dók hátrányosabb helyzete."

*

Az egyenlőség eszménye az egyenlőtlenségek negatív ha­tásának érzékeléséből és elutasításából származik, s vala­milyen formában mozgalomszervező érték a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásának régmúltjától fogva. Mo­dern tartalma a polgárságnak a születési előjogok ellen indított küzdelméből, a pénz egyenértékesítő szerepének vállalásából ered. Az egyenlőség értékének jelentése azonban nagymértékben különbözik annak függvényé­ben, hogy mint célt, mire terjesztik ki: politikai jogokra, gazdasági lehetőségekre, a hatalomgyakorlás lehetősé­geire stb. A polgári egyenlőség-felfogás általában nem ter­jed ki a gazdasági-hatalmi egyenlőségre, azt illúziónak, az emberi természettől idegennek tekintik.

Az egyenlőségértéket komolyan vevő törekvések már igen korán megpróbálták a polgári egyenlőség-felfogás ezen korlátait kiküszöbölni, különböző egyenlősítő me­chanizmusokat kiépíteni. E korai törekvések utópisztikus volta döntően abban rejtik, hogy ha nem is tudatosan, de lényegében ők is a pénz mechanisztikus egyenértékesítő hatalmából vonják el egyenlőségfogalmukat, mechani­kus-mennyiségi módszerekkel próbálják biztosítani az egyenlőséget, minden vonatkozásban mérhetően egyenlő szintre hozni a lehetőségeket. Ezt nevezhetjük egyenlősdinek; a sztálinizmus gyakorlatában ezt az elvet és mód­szert kombinálják a „mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőbbek" orwelli paradoxonéval, ezáltal új és igen nagymértékű egyenlőtlenségeket hozva létre: a hatalomban való részvétel egyenlőtlenségét, ill. az ebből követ­kező további egyenlőtlenségeket. Ez az egyenlőtlenség természetszerűen áll elő akkor, amikor az „irigység'', a kiugró jövedelmeknek az „elképzelt minimumhoz" való igazítása az egyenlősítés alapja, Marxék ezt az általánossá tett magántulajdon uralmaként jellemzik, s a sztálini rend­szer állami tulajdonformája pontosan megfelel az általá­nossá tett – ti. az állam általánosságában megrögzített – magántulajdon fogalmának.

A marxi egyenlőség-felfogás nem mennyiségi egyen­lősítésre irányul. A kulcskategória itt az egyéniség, a sze­mélyiség. S az ember személyisége éppen annak az em­beri nemet jellemző specifikumnak a kifejeződése, hogy az emberi nem egyedei minden tekintetben összemérhe­tetlen egyéni sajátosságokkal rendelkeznek, melyek kifej­tése (az egyén mind egyénibbé, mind több területen sajá­tossá, egyéni sajátosságai által meghatározottá válása) az emberi nem fejlődésének legfontosabb mértéke.

A marxi kritika szerint a történelem eddigi korlátai nagymértékben az ember ezen sajátosságainak tagadása­ként, a személyiség, az egyéniség tagadásaiként írhatók le: minden osztálytársadalom (miközben fejlődésük az emberi személyiség mind teljesebb kifejlődéséhez veze­tett) egyúttal a személyiség, az egyéniség korlátozójának, tagadásának is tekinthető. Hiszen ugyanakkor mindegyik valamely dologi erőnek rendelte alá a társadalom egyéne­it, uniformizálva őket e dologi erő uralma által (a rendi társadalomban a rendhez igazítva, a tőkés piacgazdaság­ban a különböző divatok révén az adott kereslethez stb.). A marxi egyenlőségeszmény éppen ezeket az uniformi­záló korlátokat kívánja kiiktatni, s a személyiséget tenni az egyenlőség mércéjéül: elutasítandó egyenlőtlenség mindaz, ami a társadalom egyéneit vagy azok egyes cso­portjait gátolja a szabad önkifejtésben, leszűkítve lehető­ségeiket. Ebből pedig az is következik, hogy az egyenlő­ség nem mennyiségileg egyenlősíthető feltételeket jelent, hanem a minőségi lét, az egyéni önmegvalósítás minden­kinek biztosított-és természetesen mindenkinek egészen más fettételekben megadható – lehetőségét. Minthogy azonban a mindenki szabad önkifejtésének mindmáig út­ját állja igen sok társadalmi egyenlőtlenség – hiszen a szegénység, alávetettség, képzetlenség nem az egyének közti természetes különbségekből, hanem az objektív fel­tételek különbségeiből származó egyenlőtlenség -, így a marxi egyenlőségeszmény még sokáig a mindezekkel (a gazdasági-tulajdonlási, hatalmi-politikai, ill. kulturális­információs egyenlőtlenségekkel) szembeni küzdelem­ben realizálódhat.

Társadalompolitikai és gyakorlati politikai irányzat, illetve társadalomszervezési és politikai hatalomgyakorlási forma. A társadalom egymástól elkülönült szférákra tagolódó szerveződését tartja optimálisnak. Fő jellemzője, hogy hívei szükségesnek tekintik vagy valamelyik, vagy az összes társadalmi részterület (gazdaság, politika, jog, tudomány, művészet stb.) autonómiájának, sőt saját belső logikájának, öntörvényű mechanizmusainak érvényesülését. Azt vallják, hogy e terület (területek) működtetése speciális szakszerűséget követel, és szakintézményeket igényel. Az itt tevékenykedő szakbürokráciának (politikusok, jogászok stb.) bizonyos speciális szaktudás birtokában hivatásszerűen kell foglalkozni az adott szféra ügyeinek intézésével.

A liberalizmus mint elméleti és politikai irányzat a késő-feudális korszak polgári törekvéseinek kifejeződéseként keletkezett. Célkitűzése alapvetően arra irányult, hogy egyes társadalmi részterületeket emancipáljon, vagyis a hagyományos feudális struktúráról leválasszon. Ismételt kísérleteket tett arra, hogy felszabadítsa a vallási normák alól a filozófiai gondolkodást, az egyházi hierarchia befolyása alól a vallást, érvényre juttassa a tradicionális gazdálkodással szemben a tőkés árutermelés logikáját. A későbbiekben igyekezett elérni az állam és az egyház különválasztását, a magánemberek civiltársadalmának a politikai állam fennhatósága alól történő felszabadítását stb.

A különböző emancipációs törekvések közül a legnagyobb hangsúly a gazdaságra helyeződött, hiszen a polgárság számára a gazdasági hatalom megszerzésén keresztül vezet az út saját rendszerének kiépítéséhez. A gazdasági hatalom megszerzéséhez viszont elegendő e terület liberalizálása: a „lassiez faire, lassiez passer" elv gyakorlati érvényesítése, azaz az öntörvényű, nyereségorientált piaci folyamatok felszabadítása mindenféle külső beavatkozás alól. Majd amikor a XIX. század második felére a szabad versenyen nyugvó piacgazdaság súlyos társadalmi és gazdasági konfliktusokat termel ki (munkáslázadások, túltermelési válságok stb.) megszületik a felismerés: a gazdaság stabilizálása olyan állami aktivitást követel meg, amely egyrészt fékezően hat a politikai rendszert veszélyeztető társadalmi konfliktusokra, másrészt magának a gazdaságnak a működésébe is támogatóan beavatkozik. A liberális demokrácia, parlamentáris demokrácia formájában – a tőkestruktúra konzerválásának érdekében – létrejön a kapitalizmus specifikus (a gazdasággal adekvát) politikai mechanizmusa. Ez olyan formalizált mechanizmust, automatizmust jelent, amelynek szabályait az állampolgárok nem tudják megváltoztatni, így azok egyértelműen kijelölik az egyének politikai mozgásterét, meghatározzák politikai aktivitásuk lehetőségeit.

A modern liberális rendszerekben tehát szükségképpen összefonódik, egymásra támaszkodik a gazdasági szféra és a politikai-hatalmi szféra működése. A tőkés rendszer hosszú távú életképességének, stabilitásának előfeltétele az egymással ellentétes piaci-gazdasági logika és politikai-hatalmi logika egyidejű figyelembevétele, érvényesítése. Előfeltétele a gazdaság területén és a politika területén domináns erők között folyamatosan megkötendő kompromisszum.

A kelet-európai liberalizálási folyamat a nyugatihoz hasonló tendenciákat mutat. Itt a sztálini típusú hatalom a rendszer egészét alapvetően a politikai szféra felől szervezi, de története során arra kényszerül, hogy – saját pozíciójának megőrzése érdekében – bizonyos belső reformokat hajtson végre. Így történnek kísérletek a gazdasági automatizmusok (piaci mechanizmusok) felszabadítására, illetve a politikai rendszer liberalizálására. Az eredmény sok szempontból emlékeztet a modern tőkés liberalizmusra: mindkét esetben kialakul a gazdaság és a politikai állam viszonylagos önállósága, és létrejön a gazdasági bürokrácia, valamint a politikai bürokrácia  összefonódása. De míg nyugaton az elkülönült gazdasági szféra létéből következett az elkülönült politikai szféra kialakulása, addig Kelet-Európában az bizonyosodott be, hogy a politikai államnak a társadalomtól való elkülönültsége nem biztosítható tartósan a gazdasági öntörvényűség bizonyos restaurálása nélkül.

A szociológiai és közgazdaságtani irodalomban eltérő jelentéssel van szó munkásokról. Szociológiai értelemben a fizikai („kétkezi") dolgozók számítanak munkásnak. A kvalifikált szakmunkások képzésére és a munkatevékenységek növekvő gépesítésére hivatkozva hazai szociológusok az ipari és a mezőgazdasági dolgozók különbségének felszámolódásáról beszélnek. Ebben az értelmezésben Magyarországon – a fejlett országokhoz hasonlóan – megszűnt a munkásosztály, és olyan osztály nélküli rendszerben élünk, ahol a társadalom tagolódása nem osztályok, hanem rétegek mentén megy végbe.

Ettől eltérően a közgazdasági értelemben vett munkás bérmunkást jelent. Ez a kategória mindazokra vonatkozik, akiket az állam vagy a tőkés azért alkalmaz, mert hozzájárulnak értéktöbblet termeléséhez vagy realizálásához, tehát mérnököt és gazdaságirányítót, fizikai dolgozót és pedagógust, igazgatót és bolti eladót stb. egyaránt tartalmaz.

A társadalomelméleti irodalomban hagyományosan összekapcsolódik a munkás és a proletár fogalma. Múlt századi szerzők a kistulajdonosok, illetve az értelmiség (orvos, művész stb.) proletarizálódásának – önálló egzisztenciája elvesztésének és bérmunkássá válásának – tendenciájára hívják fel a figyelmet. A szokásos érvelés szerint a bérmunkásságnak alapvető érdeke, hogy alkalmazói (kizsákmányolói) ellen forradalmat, proletárforradalmat hajtson végre. A fejlett tőkés országokban is végeznek a bérmunkások meg nem fizetett munkát, azaz termelnek, illetve realizálnak értéktöbbletet, de magas életszínvonaluk következtében nem lázadnak fel a tőkeviszony ellen. Társadalmi passzivitásukat tapasztalva egyes szerzők (pl. Herbert Marcuze, André Gorz) arról írnak, hogy a proletariátus politikai feladatát a XX. század második felében más – a tőkés rendszerbe nem integrálódott, ellene lázadó – társadalmi rétegek (diákok, munkanélküliek stb.) vették át. Jelenleg – úgymond – ők képeznek egyfajta posztindusztriális proletariátust (a kategória a szociológiai különbséget és a politikai szerep azonosságát, folytonosságát hivatott egyidejűleg kifejezni).

A nyugati munkásság társadalmi passzivitása és politikai önállótlansága szervesen adódik abból, hogy mind saját korábbi helyzetéhez, mind a többi ország bérmunkásainak helyzetéhez képest kiváltságokat élvez. Mivel – magas életszínvonala ellenére – gazdasági alávetettsége nem szűnt meg, a jelenlegi történelmi korszakban élvezett privilégiuma a nyugati régió privilégiumainak fennmaradásán áll vagy bukik.

Vajon hány amerikai tér nyugovóra azzal az érzéssel, hogy egy ócska handlé – aki Ted Koppéi interjúja és Jonny Carson gegjei közt tukmál ránk különböző holmikat – tör be a hálószo­bájába? Köztudott, hogy amerikaiak milliói szednek gyógy­szert pusztán azért, hogy elaludjanak. Amerikában a korpora­tív nyelv megbénítja az állampolgárok tudatát – állítja Herbert Schiller legújabb könyvében.

Schiller, aki a Kaliforniai Egyetem kommunikációelméleti professzora, azt mondja, hogy néhány szörnyű méretűvé duzzadt korporatív hatalmasság ragadta meg az utóbbi négy évtizedben az ellenőrzést a világtermelésen, a ke­reskedelmen és elosztáson túl az információforrások, a szimbólumok manipulálása, a nyelv és törvények, érté­kek használata fölött is. E felelőtlen és gyakran láthatatlan korporatív hatalmak kezében összpontosított erő teljesen át­járta a közéletet és maga alá gyűrte hagyományos ismeret­szerzési módszereinket. Aggasztó, hogy még a huszonötöt sem éri el azoknak a korporációknak a száma, amelyek a tö­megkommunikációs piacot ellenőrzik, s rémisztő az is, aho­gyan az egyik korporatív testületi tag egy főiskolai szöveg­gyűjteményben fogalmaz: „A szótárakat is ellenőrizni akarjuk."

Herbert Schiller könyve továbbfejleszti C. Wright Mills-nek az 1950-es évekről klasszikus munkáját, és a modern ka­pitalista felhalmozás azon szakaszát vizsgálja, amelyben bár­mely kulturális intézmény minden egyes tevékenysége annak érdekében és olyan formában jön létre, hogy hat­hatósan növelje a korporatív profitot és reprodukálja a társadalmi rendszert. Schiller feltárja azokat a módszereket, amelyek képesek elhárítani az emberi tudat és érzések ilyen bekebelezését, s képesek arra is, hogy az emberi természet legelőnyösebb, legjobb tulajdonságait mozgósítsák e helyzet megváltoztatására.

A modern korporatív nyelvnek semmi köze sincs a ha­gyományos asszociációkhoz. Az 1980-as évek végének „sza­bad piaca" például semmi kapcsolatban nem áll a szabadság bármely jelentésárnyalatával; a „demokrácia" abban az összefüggésben, ahogyan azt Reagan elnök és fő hivatalno­kai használták, sohasem Jelentett részvételt; a „választás" pedig árucikkek és nem lényeges politikai lehetőségek közötti választást jelent. Amikor tömegek tiltakoznak az ellen, ahogyan gyermekeiket „beprogramozzák" vagy az ellen, hogy a modern hirdetés- és csomagolóipar iszonyú mennyi­ségű szemetet termel, azzal az „általános korporatív reakció­val" találják magukat szembe, „amellyel bármely társadalmi problémát fogadnak e szervezetek, azaz a felelősség vissza­hajtásával az egyénekre és családokra, akik persze nem old­hatják meg ezeket az ellenőrizhetetlen korporatív vállalkozá­sok által teremtett társadalmi konfliktusokat" – írja Schiller.

Amikor a korporatív hatalmasságok „felfedezték, hogy a kommunikáció és a kultúra éppen annyira profitábilisak, mint amennyire politikailag célravezetőek", megkezdődött a kultu­rális abszorpció új korszaka. „Ha az információt eladható áruvá alakítják át – mondja Schiller -, akkor az megingatja a demokratikus rend alapvető támaszát." Foglalkozik a közélet szinte totális – a szorosan vett magánszférát is maga alá rendelő – privatizációjának következményeivel. A bevá­sárlóközpontok kultúrája, a sport, a múzeumok, a szórakozás kizsákmányolása, a könyvtárak kisajátítása annak érdeké­ben, hogy „szabad" kommerciális információt nyújtsanak – olyan lényegi anyagok helyett, amelyek érdemesek a közös­ségi vitákra; a joggyakorlat olyan irányú megváltoztatása, mely a korporatív struktúrát oltalmazza – ezek azok a mód­szerek, melyekkel a tőke visszaszerezte az 1930-as és 1960-as évek reformjai során korlátozott hatalmát.

Az 1980-as években a korporatív hatalom azért is növe­kedett, mert a hagyományos, demokratikus erőforrások meg­gyöngültek, állítja Schiller. Az önálló munkaerő, a populista beállítottságú farmerek, a régi vágású emigráns politikai erők drasztikus veszteségeket éltek át a korporatív gazdaság oli­garchiájával szemben.

Az „információs struktúra" privatizációjának és kommercializációjának politikai következményeit világosan láthatjuk e modern kampányok „új technikai módszereiben." Az 1980-as évek végén a „korporatív tőkére alapozott konszolidáció a je­lenlegi választási processzusok fő legitimáló eszköze" – írja Schiller. Megvizsgálja, a korporatív információs rendszer ho­gyan keres magának internacionális monopóliumot an­nak érdekében, hogy minden kommunikációt rejtjelezzen s így „a domináns társadalmi osztály üzeneteit közve­títse".

Az információs társaságok kategorikus imperatívusza – melyet az USA kormánya is támogat – az új információs mág­násokat arra késztette, hogy még a legszegényebb harmadik világbeli országokat is átállítsák a fogyasztói rendszerre.

A felhalmozás e hajszolása nemcsak óriási kulturális pusztí­tást eredményezett, hanem – ami ennél még sokkal fontosabb – az ismeretelmélet eltorzulását és a hagyományos kapcso­latrendszerek felbomlását is, mind az emberek között, mind az ember és a természet közötti kapcsolatban. Ha mindez pesszimistának hat is az emberi kreativitás jövőjét illetően, Schiller dialektikus érvelésére alapozva az olvasó mégis kap­hat egy halvány reménysugarat is. Schiller ugyanis azt állítja, hogy a jobboldal nem képes maradandó kultúrát, de még ér­telmes politikai nyelvtant sem létrehozni.

Schiller azt is feltárja, hogy a kultúra korporatív befolyá­solása egyrészt a tőke állandóan növekvő felhalmozási igé­nyén alapul, másrészt viszont kifejeződése is a korporatív rendszer gyengeségének. „A korporatív tröszt dinamizmusát nem lehet a végtelenségig fenntartani" – biztosítja olvasóit Schiller. Az ellenállás motorjai, a világpiac hatalmának behatároltsága, kiterjedési lehetőségeinek korlátai, a globális gaz­dasági rendszer falusi elemeinek sebezhetősége stb. ked­vező alapokat biztosítanak új politikai mozgalmak formáló­dása számára.

Ahogyan Schiller is kimutatja, világos, hogy az ellenállás gyökeret eresztett, jelen van és hat: az amerikai katolikus ér­sekeknek a társadalmi egyenlőtlenség elleni tiltakozásától kezdve a kevésbé ismert társadalmi csoportok egész sere­géig, melyek a demokrácia és egyenlőség nevében tiltakoz­nak az új kultúra ellen. Schiller könyve nemcsak a megalapo­zott analízis modellje, hanem a felelős tudományé is, mely arra készteti az olvasót, hogy tovább gondolkozzék a problé­mán, és felismerje, hogy a politika társadalmi felelősség.

Progressive, 1989. nov. pp 40-41.

(Ford.: PribojszkiDóra)

(Peter Kimmel)

Bill Lomax-Kemény István A magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok c. könyvéről.

Nem sokkal lapzárta előtt akadt kezembe egy új és fontos könyv: A ma­gyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. (Magyar füzetek, Pá­rizs) A rendkívül érdekes kötetet Bill Lomax és Kemény István rendezte sajtó alá. Folyóiratunk különös figyelemmel kíséri azokat a mozgalma­kat, amelyek magukban hordozzák a jövő társadalomszerveződésének, az önkormányzati, dolgozói és lakóterületi szerveződéseknek elemeit, csíráit. Az egyik fontos történelmi „csíra": az 1956-os munkástanácsok! Nem véletlen, hogy az Eszmélet 2. száma éppen e témakörben publikált dokumentumokat. Így természetes, hogy azonnal felhívjuk olvasóink fi­gyelmét a fentebb jelzett könyvre. A könyv valódi jelentőségére azon­ban aligha lehet következtetni az előszóból, amely olyan „olvasatot" kölcsönöz a könyvnek, amely éppen gyakorlati tapasztalatainak „sem­legesítésére" irányul. A szerkesztő szándékait nem ismerjük, de egy bi­zonyos: a munkástanácsokat a liberális demokrácia élharcosainak te­kinti: „A követelések listáján – az ország függetlenségén kívül – minde­nütt megtaláljuk a nyugati mintájú parlamentáris demokráciát. . ." Kemény István az előszóban másutt megjegyzi, hogy a munkások „munkástulajdont" akartak, de ehhez nem fűzi hozzá, hogy éppen ezál­tal is meghaladni kívánták „a nyugati mintájú parlamentáris demokrá­ciát"; a többpártrendszert éppen a maguk szolgálatába kívánták állítani, nem pedig egy politikai elitréteg hatalmi machinációjaként képzelték el. A kötet dokumentumainak sokasága igazolja állításunkat. Nincs itt terünk részletes elemzésre vagy dokumentálásra, kénytelenek vagyunk csupán egy idézettel cáfolni „a nyugati mintájú" fejlődésről szóló le­gendát.

A magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének javaslata: hozzuk létre a Termelők Tanácsát! E dokumentum a Népakarat novem­ber 29-i számában jelent meg, amelyben egyebek között ez a kitétel olvasható: „…számos, gyors intézkedést kell tenni annak érdekében, hogy a szocialista demokrácia erőteljesen fejlődjék, a lehetőségből valósággá váljék. Már most foglalkozni kell azzal, hogy eddigi államha­talmi struktúránk az új helyzetnek és új követelményeknek megfelelően megváltozzék. Biztosítani kell, hogy a munkásosztály vezető szerepe az államhatalomban ténylegesen és sokoldalúan érvényesüljön. Mert a munkásosztály az a vezető és szervező erő, amely elsősorban képes mindkét irányban megvédeni, megőrizni és továbbfejleszteni eddigi szocialista vívmányainkat. Arra van szükség, hogy társadalmunk min­den, de különösen gazdasági kérdéseiben valójában a munkásosztályé és az anyagi javak, a nemzeti jövedelem létrehozásában részt vevő min­den dolgozóé legyen a döntés joga. A munkástanácsok létrejötte üzemi viszonylatban ezt biztosítja. Biztosítani kell azonban azt is, hogy anyagi javaink hovafordításáról, gazdasági fejlődésünk módjáról és üteméről a jövőben az ország felső vezetésében is közvetlenül a termelők döntsenek.

A szakszervezetek ezért azt javasolják: eddigi államhatalmi szerve­zetünket olyan értelemben változtassuk meg, hogy a munkásosztály és más termelő rétegek (állami gazdasági, termelőszövetkezeti dolgozók, kisiparosok) közvetlenül mint termelők is részt kapjanak az államhata­lom tényleges gyakorlásából. Az egyénileg dolgozó parasztok termé­szetesen képviselve lesznek a képviselőházban. Ebből a célból javasol­juk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásá­nak kérdését. A Termelők Tanácsa a parlament egyik házaként államha­talmunk új szerve lenne. … a Termelők Tanácsának alapvető funkció­ját abban kellene megjelölni, hogy feladata a termelés és az elosztás irá­nyítására, a gazdasági életre, a szociális és jóléti ügyekre vonatkozó ha­tározatok, törvények hozatala legyen. Eszerint tehát a termelésben köz­vetlenül részt vevők határozzák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit. . ." (Vö. 92. o.)

Azon idézetek száma, amelyek ebben a szellemben foglaltak állást '56 októberében-novemberében, tetszés szerint szaporítható. Köszönet Kemény Istvánnak e könyv kiadásáért, de vele szemben azt kell hangsú­lyoznunk, amit e dokumentumok valóban állítottak: se kapitaliz­must, se sztálinizmust, hanem a termelők társadalmát, vagyis a gazda­sági demokráciát. Ez több mint a polgári demokrácia.