Miért érdemes még egyet bevetni a ma olyannyira felszaporo­dott újságok, folyóiratok tömegébe? (Az öt évvel korábban elutasított kezdeményezésünk után miért volt érdemes 1988-ban újra elkezdeni e lap szervezését?)

Mi úgy gondoljuk, azért, mert a sokféle érdeknek, sokféle irányzatnak hangot adó lapok közül igazából máig is hiányzik az, amit e folyóirat létrehozói is képviselni igyekeznek.

Mit akar tehát ez a lap? Mi az a sajátosság, ami ezen új folyóirat megindítását indokolja?

Ez a lap baloldali lap. Olyan baloldali lap, melynek szer­kesztői úgy vélik, hogy ami az elmúlt évtizedekben történt, annak a hipokrita módon lobogtatott jelszavakon és sokak hitén kívül nincsen sok köze a marxizmushoz, így nem is cáfolja a marxista elvek létjogosultságát. Úgy vélik, hogy ezekért a célokért érdemes és értelmes élni, de elölről kezdve és egészen másképpen, mint amerre a marxizmus elvei köré verődött mozgalom az elmúlt 100 évben fordult. Következés­képpen a lap részt kíván venni a kialakult struktúrák lebontá­sában, de szembe kíván szállni azokkal a folyamatokkal is, amelyeket Marx a szegénység alapján egyenlősítő társada­lom előre látható csődjéről szólván közismerten úgy jellem­zett, hogy; „ismét előáll az egész régi szemét".

Lapunk szemléletileg szemben áll minden hatalmi egyenlőtlenséggel, előjoggal, származzék az az egyenlőt­lenség gazdasági hatalomból, vagy az államigazgatás hierarchiájából. Az alávetettek, a kihasználtak, a szűköl­ködők pártján áll, de nem azt tekinti célnak, hogy a kiegyen­lítődés elvegyen, hogy mindenkit az alávetettség, a szűkölkö­dés egységes szintjére süllyesszen, hanem azt, hogy min­denki részesedhessék mindabból, amit az emberi erőfeszíté­sek a világban létrehoznak. Vagyis a jövőt a valóságos sza­badság és egyenlőség évezredes vágyának jegyében keresi. A jelenben is elutasítja a különböző {gazdasági, hatalmi, szel­lemi) eliteknek a társadalom többségét alkotó tömegek feje fölött kötött kompromisszumait, elkerülhetetlennek és megkerülhetetlennek tartja a társadalom valamennyi tagjának közvetlen bevonását mindazon döntésekbe, amelyek életüket érintik. Fontosnak tartja a magyarság, Kelet-Európa és a világ minden olyan haladó erejének összefogását, amely az élet emberibbé tételén fáradozik.

Ezen általános célokat a folyóirat először is elméleti elemzésekkel igyekszik szolgálni. Igyekszünk meghatározni a baloldal mai lehetőségeit a világban és Magyarországon. Értelmezni a világban és Magyarországon végbemenő gaz­dasági, politikai, társadalomszerkezeti és szellemi-kulturális folyamatokat. Történelmi dokumentumokon keresztül bemu­tatni és a baloldal szempontjából értékelni az elmúlt évtizedek történetének eseményeit, elsősorban a magukat szocialistá­nak nevező országokban és a baloldali mozgalmakban, külö­nös tekintettel a kifejtetlenül maradt, tovább vihető pozitív tendenciákra.

A jelen számára a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem különböző formáit szeretnénk bemutatni. A külön­féle hátrányok sújtotta dolgozók érdekvédelméhez kíván esz­közöket nyújtani az a rovatunk, amely a világ szakszervezeti mozgalmainak különböző kezdeményezéseit, módszereit, eseményeit igyekszik hozzáférhetővé tenni olvasóink szá­mára.

A dolgozói szolidaritás mellett egyenrangú fontosságú­nak tekintjük a társadalmi önszervezés, a különböző érdekek köré szerveződő, ill. a munkahelyi és lakóközösségeket összefogó önkormányzatok kialakulását, s ezek bemutatásá­val is segíteni kívánjuk azt a folyamatot, amelynek során a társadalom tagjai valóban saját kezükbe vehetik sorsuk irá­nyítását.

A különböző alternatív szervezetek egyes programjavas­latai közül azoknak adunk helyet, amelyekről úgy gondoljuk, hogy programjuk egészének jellegétől függetlenül a társa­dalmi igazságosság növekedését eredményezhetik.

S végül, de nem utolsó sorban mindezt kapcsolatba sze­retnénk hozni a baloldali gondolat nemzetközi alakulásával: tanulmányokat igyekszünk közölni a világ bármely részén mű­ködő gondolkodóktól, hogy az e tanulmányokban megjelenő gondolatokat szembesíthessük egymással és a bemutatandó társadalmi jelenségekkel.

*

Lapunk irányzatos lap. A szerkesztés nálunk több évtizedes gyakorlatát, a különböző álláspontok „egyfelől – másfelől" jellegű egymásmellé-szerkesztését az „oszd meg és ural­kodj" elv és az őszintétlen gondolatelkenés módszerének tart­juk. Csak olyan írásokat közlünk, amelyekről úgy gondoljuk, hogy a felsorolt célok irányába hathatnak. Ez viszont nem jelent homogenizációt: nem lehet értelmes cél, amely nem képes különböző forrású energiák egyesítésére.

A társadalmi igazságtalanságok különböző formái ellen folytatott küzdelmet nem kívánjuk kocsmai verekedések stílu­sában lefolytatni. Igyekszünk érveket szolgáltatni mindazok­nak az erőfeszítéseihez, akik szembe kívánnak szállni a kapi­talizmus ma oly diadalmas előnyomulásával éppúgy, mint a néphatalom eszméjét lejárató parancsuralmi mechanizmu­sokkal. De elzárkózunk minden durva, demagóg, szélsősé­ges hangtól, meggyőződésünk lévén, hogy az ellenfelek be-mocskolásával önmagunkat is bemocskoljuk. Humánus célo­kért nem lehet a humánum felfüggesztésével küzdeni; társa­dalmi igazságosságról csak addig van jogunk beszélni, amíg mindenkiben, ellenfeleinkben is tiszteljük az embert.

Lapunk végül is és elsősorban keres. Keresi a baloldal új érveit, új céljait, új arcát, új hangját; új fellendülésének forrá­sait és lehetőségeit. Keresünk. Ovasóinkat ehhez a keresés­hez hívjuk társul.

A CÍMHEZ

Ez a József Attilától kölcsönzött szó mint lapcím, nem először jelenik meg a magyar folyóirattörténetben. A legjelentősebb­nek ígérkezett előzményről írja Mészáros István a szintén „Eszmélet" címmel Angliában sokszorosított emigráns-kiad­vány első számában (Christ Church, Oxford, 1958. október): „Az ESZMÉLET életre hívása a magyar szellemi életben 1955-56 folyamán megvalósult nemzeti egység egyik legszá­mottevőbb eredménye volt. Szerkesztőbizottságát – először lehettünk tanúi Magyarországon ilyen széles s valóban esz­mei összefogásnak – Bernáth Aurél, Déry Tibor, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és Lukács György alkották. A szerkesztőbizott­ság 1956 nyarán kezdte meg működését és Mészáros Istvánt választotta a folyóirat felelős szerkesztőjéül. Több hónapos huzavona és hadakozás után a legfelsőbb hatalmi szervek végül is engedélyezték az ESZMÉLET megjelenését…" E folyóirat az '56-os események miatt már nem jelenhetett meg; Mészáros István angliai emigrációjában jelentetett meg két számot.

A '60-as 70-es évek fordulóján Horgas Béla ugyanezzel a címmel próbált egy ugyancsak nyitott, a szellemi élet leg­jobb erőit mozgósítani törekvő, s progresszivitását természe­tesen a változott körülményeknek megfelelő más formákban kereső folyóiratot életre hívni, ezt azonban az akkori kultúrpo­litika megakadályozta. Nemrégiben az ELTE Tanárképző Fő­iskolai Karának hallgatói adtak ki ezzel a címmel diáklapot.

Valamennyiüknek köszönjük hozzájárulásukat ahhoz, hogy folyóiratunkat az őáltaluk is választott címmel indítsuk meg.

Az a gyakori és tegyük hozzá: közhelyes megállapítás, misze­rint a szovjet fejlődés immanens sajátossága a „lassúság", a stagnálás, az átalakulásra való képtelenség stb., rendkívül leegyszerűsítő, alapjában téves; tulajdonképpen a Brezsnyev-korszakot, vagyis a 70-es éveket vetíti vissza a meg­előző fejlődési szakaszokra. Bizonyos értelemben a szovjet történelem reformok, nagy átalakítások, „peresztrojkák" vagy erre való kísérletek története.

„Peresztrojkák" és a szovjet történelem néhány sajátossága

Maga az októberi forradalom már önmagában is a radikális átala­kítás hagyományát és ideológiáját hagyta örökül. Ugyanakkor persze megjelent egy másik hagyomány is, ezt viszont az hatá­rozza meg, hogy a forradalom – egyetemesre, legalábbis Euró­pára méretezett stratégiája ellenére is – nagyon hamar olyan világtörténelmi korlátozás alá került, melynek szorításából a kitö­rés valójában napjainkban is csak lehetőségként adott. Úgy tűnik, a kitörés ezen lehetőségét kívánja a gorbacsovi külpolitikai fordu­lat növelni, összhangban a belső nyitottságra irányuló törekvés­sel. Magának az izolálódásnak a forrása ismert: a forradalom, az új hatalom kísérletet tett arra, hogy kiszakadjon a kapitalista vi­lággazdasági rendszerből: azzal a meghirdetett céllal, hogy meg­próbálja az emberiség fejlődését egy posztkapitalista (perspektí­vájában szocialista) fejlődés útjára terelni. A kísérlet nemzetközi méretekben – ez 1923-ra kiderült – nem talált követésre, mert a tőkés rendszerek centrumai, bármilyen látványos válságba kerül­tek is, még nem a sír szélén, hanem egy új fejlődési szakasz előtt álltak, melyet állammonopolista kapitalizmusnak szokás nevezni. Annak az alapvető garanciája, hogy a szovjet kísérlet fennmarad­jon, miután a rendszer a maga belső ellenfeleit legyőzte – minde­nekelőtt a szovjet állam nemzetközi pozíciója volt. Mivel a külső, a nemzetközi viszonyoknak (intervenció a húszas évek végén, szovjet-brit diplomáciai konfliktus, világháború stb.) kezdettől meghatározó, szerepe volt a rendszer fejlődési lehetőségeinek tekintetében, ezért érthető, hogy – a szándékok ellenére – törté­nelmi korokon át a puszta „túlélés" volt a fejlődés meghatározó dimenziója, viszont ez a túlélési késztetés is „éppen az állandó és eredeti útkeresésre kényszerített. Ezen útkeresések korlátait azonban nemcsak a külső keretek szabták meg, hanem az is, hogy azokkal is összefüggésben – az útkeresők állandóan „ha­dakozásra" kényszerültek saját múltjukkal, belső feltételeikkel is. Az „orosz múlt" leküzdésének szándéka folyamatosan kombiná­lódott e múlt számos elemének a szovjet fejlődésben megválto­zott formákban, de kétségkívül végbement „újjászületésével". Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a „hadikommu­nizmus" vagy a kapitalizmus részleges, ellenőrzött restaurációja (NEP) között lavíroztak. A polgárháború sikeres megvívása után a bolsevikok többsége számára világossá vált, hogy a „hadikom­munizmus" – ma már ismert és tudományosan jól leírt – rend­szere kimerítette összes pozitív forrásait, és az új rendszer mű­ködésének gátjává vált, hovatovább az összeomlás jeleit mutatta (Kronstadt, a parasztlázadások, a katonailag centralizált gazda­ság irányíthatatlansága stb.). Kiderült, hogy nem a szocializmus­hoz jutottak közelebb, hanem csak annak karikatúrájához. 1921-ben sor került a rendszer ismert radikális gazdasági és politikai reformjára (NEP). Kialakult egy, a szovjet állam által ellenőrzött piacgazdálkodás, az „államkapitalizmusnak" egy olyan formája, amelyben a paraszti és kusztárkodó magángazdálkodás együtt élt az államosított és államilag vezérelt iparral. Ebben az új sza­kaszban olyan egypártrendszerű politikai szisztéma alakult ki, melyben 1927-ig mind a párton belül, mind azon kívül az eltérő érdekek (amelyek nem fenyegették a szovjet rendszer létét) vi­szonylag strukturáltan kifejeződhettek. Megszüntették a szak­szervezetek hadikommunista államosítását; elismerték a vállalati adminisztrációval szemben a munkástiltakozások lehetőségét, a sztrájkjogot is beleértve stb.

Természetesen a NEP-korszak, a Lenin által idézőjelesen „államkapitalizmusnak" nevezett fejlődési fázis mély ellentmon­dásokat hordozott magában. Mindenekelőtt két tényezőre kell feltétlenül utalni. 1. Az állami ipar irányítása és működése terüle­tén kétféle törekvés került egymással szembe. Az egyik, amely a piacgazdálkodás „ésszerűségére" hivatkozott, s a vállalatok profitmaximalizálására való átállása mellett kardoskodott. A má­sik irányzat a szocialista ideológiára, valamint a munkásság érde­keire hivatkozva elutasította ezt, mondván, a profitmaximalizálás a munkásság „kizsákmányolásához", bérének leszorításá­hoz vezet. A spontán piaci erőkkel szemben a tervezés meg­honosítására helyezte a hangsúlyt, jól lehet már a maga korá­ban kiderült, hogy a piaci törvények és a tervgazdálkodás „törvénye" harmonikusan nem egyeztethető össze. Hiszen az egy központból irányított, felülről szerveződő tervezés, mint Rikov 1924 januárjában megfogalmazta, csupán „bürok­ratikus utópia" lehet. 2. Az itt jelzett, végletesen leegyszerűsí­tett probléma egy másik ellentmondással társult. A 20-as évek vége felé kiderült, hogy a NEP-gazdálkodás elkerülhetetlenül új szociális konfliktusokhoz vezet. Mindenekelőtt a forradalom örökségének, a „szociális egalitarizmusnak" a feladása került előtérbe. A paraszti rétegek új típusú differenciálódása a húszas évek végén magában rejtette az osztályharc kiélező­désének vírusát, ráadásul kedvezőtlen fordulat következett be a Szovjetunió külpolitikai helyzetében is.

Az itt felmerülő alternatíva, amely egyrészt tehát az álla­milag ellenőrzött piacgazdálkodás valamint a piacgazdálko­dást kiszorító állami tervezés között jelent meg, nem előre meghatározott program szerint dőlt el. Buharin, aki 1926-ban még a párt NEP-vonalának hivatalos ideológusa és szócsöve volt, azt hangsúlyozta, hogy a NEP-pel szemben nincsen egyetlen értelmes alternatíva sem, csak a jól ismert és min­denki által elvetett hadikommunizmus. Buharin, aki természe­tesen nem volt sem „liberális", sem „piac-szocialista", a szoci­alizmus anyagi, kulturális-civilizatórikus előfeltételeinek „hu­mán centrikus" megvalósításából indult ki, amely az arányos, „egyensúlyi" gazdaságfejlesztés teoretikus modelljét konstituálta. Az alternatíva másik oldalát képviselő irányzat az „elő­feltételek megteremtésének" azonnali antikapitalista útján, az állami centralisztikus tervgazdálkodás (Preobrazsenszkijnél: „az eredeti szocialista felhalmozás") szintén teoretikusan fel­épített „modelljéből" indult ki, amely szerint egymás mellett élnek és egyúttal „harcolnak" a különböző gazdasági szekto­rok: az „állami-szocialista vállalatok", az „államkapitalista vál­lalkozások", falun pedig a szovhozok (állami gazdaságok), az önkéntes mezőgazdasági társulások és magán parasztgaz­daságok.

A húszas évek végén kialakult kül-, és belpolitikai helyzet alapvető dimenzióként a Szovjetunió gyors iparosítását, egy, az elkerülhetetlen háború sikeres megvívására alkalmas ha­diipar mielőbbi megvalósítását állította előtérbe, s ez a mező­gazdaság állami kényszerre épülő kollektivizálásával páro­sult. Anélkül, hogy itt a „nagy fordulat" belső mozgatórugóival és következményeivel foglalkozhatnánk, csupán jelezzük: a húszas évek „nemzetközi enyhülésének" a tőkés világgazda­sági válsággal párhuzamosan kibontakozó megszűnése adta a döntő lökést a „nagy ugrás" megtételére. Ez az újabb „pe­resztrojka" a korábbi fejlődésben felhalmozódott negatív, an­tidemokratikus tendenciákat erősítette föl, s végső eredmény­ben (de nem egyenes vonalú fejlődésként) azt a struktúrát hozta létre, amelyet a „sztálinizmus" elnevezéssel szoktak jelölni. Amikorra „nagy ugrás" 1934-ben befejeződött, akkorra a személyi diktatúra kiépítéséhez kedvező feltételek alakultak ki. Ennek működése, bármennyire is diszfunkcionális legyen a Szovjetunió fejlődése szempontjából, feltételezte a terror­pszichózis fenntartását, mert anélkül Sztálin személyi ha­talma az ismert formában nem létezhetett volna. E fejlődés kereteibe illeszkedik a perek, a „nagy tisztogatások" folyama­ta. Nyilvánvaló, hogy a háború nem kedvezett a személyi dik­tatúra semmiféle visszacsinálásának. (Sőt, bizonyos értelem­ben „racionálisként" tüntette fel, jóllehet a szovjet demokrácia korábbi tendenciái, elemei, egész hagyománya a végső meg­semmisülés állapotába jutottak.)

A háborút követő újjáépítés után vált csak össz-szovjet mé­retekben nyilvánvalóvá, hogy a személyi diktatúra rendszere (amit természetesen nem szabad azonosítani a szovjet fejlődés egészével) olyan válságba került, hogy „önpusztító" jellege a békés körülmények között is újratermelődött.

A „hidegháború" megszűnésének külső feltételei mellett a hruscsovi reformok, amelyek a hadikommunizmustól számítva a peresztrojkák negyedik „kiadásaként" foghatók fel, a „desztálinizálásig" jutottak, aminek jelentőségét itt aligha kell hangsúlyozni. Ez a részleges „desztálinizálás" ugyanakkor nem érintette a gaz­dasági és politikai szerkezet alapvető struktúráit, melyek a sztá­lini korszakban alakultak ki: nem tudták azokat radikálisan fel­bomlasztani. Szándékaik szerint ezt akarták, de nem ismerték a „hogyanját". A rendkívül különféle reformok szinte ad hoc jellegű bevezetése azt eredményezte, hogy azok egymást oltották ki, s a régi ellentmondások újra kiéleződtek. A reformok átszervezé­sekké korcsosultak. Az ötvenes évek végén a lakosság szinte valamennyi rétegében még nagy szociális bázissal rendelkező Hruscsov hatalmának vége felé gyakorlatilag minden támogatást elveszített.

Az új, a brezsnyevi „peresztrojka", jóllehet nem így hívták, egy sajátos konszolidáció jegyében indult, kezdetben azonban a „lehetséges reformok" megvalósítását tűzte napirendre. Ám a hatvanas évek közepén kibontakozó reformkoncepciók, amelyek egyrészt az áru- és piaci viszonyok még Sztálin alatt megindult rehabilitációját öntötték elméleti formába, másrészt a „tervezők" – a matematika és a számítógépek vonzásában – a központi tervezés „racionalizálását", „optimalizálását" vázolták föl, a való­ságban nem valósultak meg; csupán a bürokratikus apparátusok és a régi gazdasági, politikai struktúrák konszolidálódtak.

A hetvenes évek végére jelentek meg a párton belüli „ellen­zéki" szamizdatok, amelyek már nagyon sötét színekkel ecse­telték a rendszer gazdasági és politikai válságát. A radikális változtatás politikai előfeltételei a felső hatalmi apparátusok közül először az Államvédelmi Hatóságon belül alakultak ki, amely leginkább érzékelte a gazdasági és politikai stagnálás, a teljes válság jeleit. A hetvenes és nyolcvanas évek forduló­ján már nem egyszerűen a stagnálás adataival voltak tisztá­ban, hanem a visszafejlődés, a Nyugattól való lemaradás fo­galmaiban kezdtek gondolkodni. Mind világosabbá vált egy új peresztrojka elkerülhetetlensége. Ennek atyjaként, joggal, Andropovot szokták megnevezni: Ő volt az, aki először szem­benézett azzal a ténnyel is, hogy a rendszer ideológiai le­gitimációja és a valóságos helyzet között kiáltó ellent­mondások egész fala húzódik. Az elmélet, az ideológia, amelynek hivatkozási pontjai között mindig is szerepelt Marx és Lenin, mindvégig lényeges szerepet játszott a szovjet rend­szer működésében. Ez az a történelmi jelenség, amelyet a szocialista államok „ideológiaérzékenységének" neveznek. Brezsnyev alatt, amikor nyilvánvalóvá vált a hruscsovi kom­munizmusterv gyakorlati képtelensége, a marxista társada­lomelmélet, amely Hruscsov idején fellélegzett, úgyszólván megszűnt létezni, az ideológia pedig a „fejlett szocializmus" fogalmának magyarázgatására szűkült, amit az ilyen típusú elaborátumok szerzői sem igen vettek már komolyan.

Sztálin még joggal hivatkozhatott arra, hogy a Szovjet­unió rövid idő alatt ipari világhatalommá vált és képes volt a náci Németország legyőzésére. De mire hivatkozhatott Brezsnyev, amikor a szovjet gazdaság 1970-től egyetlen lé­nyeges tervelőirányzatot sem tudott teljesíteni? Hruscsov jog­gal hivatkozhatott demokratizálási kísérleteire, Brezsnyev idején bármilyen kritikai gondolkodás a perifériára szorult, gyakran bírósági üggyé vált,vagy legalábbis devianciaként kezelték. A struktúrakonzerválást forradalmi erényként tüntet­ték fel, mindennek Sztálin lassú és fokozatos rehabilitálása csak felszíni megnyilvánulása volt. A rendszer tehát a hetve­nes évek végén, a nyolcvanas évek elején a korábbiakhoz nem hasonlítható, mély gazdasági és ideológiai legitimációs válságba került.

***

Az alternatívák – elmélet és gyakorlat

A szovjet fejlődésben a párt által felvázolt programok (az 1919-es, az 1961-es és az 1986-os újjászerkesztett program) tapasztalatai alapján is látható, hogy a tervbe vett fejlődési irányokat a húszas évek végétől a mai napig sohasem sikerült megvalósítani. Az elméletben deklarált szocialista célok és értékek papíron maradtak. Az elmélet és a gyakorlat ilyen eltérő úton való fejlődése már a sztálini időszakban „klasszi­kus" formában megmutatkozott. Nyilvánvaló, hogy sem a sze­mélyi diktatúra ismert rendszere, sem a brezsnyevi hanyatlás nem volt „programozva". A programokban és általában a jövő elméleti megkonstruálásában egy olyan társadalom képét ve­títették ki a „politikacsinálás" apparátusai, amely minden vál­tozás ellenére néhány állandó „értéket" is magában foglalt. (Mielőtt ezeket az „értékeket" jeleznénk, szükséges hangsú­lyozni, hogy az „értékek" szisztematizálása minden „reform­korszak" immanens ideológiai szükséglete.) A hadikommunizmus-NEP-váltás időszakában a szocializmus jövőbeni megvalósítása és a fennálló valóság között még éles különb­séget tettek.

A pártprogramok, így az 1919-es, (még a lenini időszak programja), majd a hruscsovi 1961-es, és az 1986-os gorba­csovi is a szocializmus Marxnál megismert és Lenin Állam és forradalom c. munkájában leírt felfogásából indult ki, misze­rint a „teljes szocializmus" az az önkormányzati társadalom, melynek gazdasági alapját már nem a piaci árutermelés, ha­nem a szükségletekre való közvetlen termelés, a „társult ter­melő mód" képezi. Az állami bürokratikus struktúrák és az áru­termelő-piaci viszonyok leépítésének ezen elmélete Sztálin és Brezsnyev alatt sajátos revízión ment keresztül, amelynek lényege a következőkben állt. A marxizmus klasszikusainál meglévő „háromlépcsős" (átmeneti időszak vagy proletárdik­tatúra, szocializmus, majd kommunizmus) fejlődést gyakorla­tilag „kétlépcsőssé" alakították. Sztálintól kezdve a kialakult társadalomszerkezetet kezdték a szocializmus általánossá­gának fényével megvilágítani. Ez odáig ment, hogy a szocia­lizmus lényegi sajátságává emelték a teljesen elbürokra­tizálódott államot. Ennek ideologikuma „a gondoskodó ál­lam" fogalmában inkarnálódott.

Nem véletlen, hogy napjainkban a szovjet kulturális és elméleti publicisztikában, miután sikerült a „fejlett szocializ­mus" fogalmát kiszorítani, ezt az ideológiai ballasztot éri a legvehemensebb támadás. Újra kritikai tartalommal buk­kan föl „a szocialista önkormányzat" fogalma, mint meg­valósítandó cél, s valószínűleg a következő évtizedben ez a problematika a tudomány területére is átkerül. (Várhatóan na­pirendre kerül a szocializmus fogalmának nyílt újraelemzése is, nem pusztán mint a peresztrojka legitimációs ideológiája, hanem mint szaktudományos és elméleti-politikai probléma.) Az már látható, hogy amennyire irreális volt Hruscsov idején a kommunizmus fölépítésének és „Amerika utolérésének" a nyolcvanas évekre való prognosztizálása, annyira termé­kenynek bizonyult a harmincas évek gazdasági-politikai struk­túráinak meghaladását legalább elméletileg napirendre tűzni. Valami hasonlatos folyamat az, amelynek napjainkban va­gyunk tanúi, azzal a lényeges különbséggel, hogy nincsen napirenden az a „hurrá-optimista" vonzalom a kommunista finalitáshoz, mint a hruscsovi peresztrojka idején.

Ahhoz, hogy a következő húsz év alternatíváiról bármi érdemlegeset lehessen mondani, természetesen nem elég­séges a megelőző történelmi fázisok belső ellentmondásai­nak, „visszafejlődéseinek" vagy elkorcsosulásának diagnózi­sa: a legújabb, a gorbacsovi kísérlet differentia specificáját kell megtalálni, amennyiben a reformkísérlet belső potenciáit akarjuk felmérni. Ezen a téren a tisztán gazdasági trendek extrapolálásával foglalkozó futurológiai megközelítések csaknem haszontalanok, mert éppen az alapvető kérdé­seket nem tudják felvetni. Állandóan változatlan társa­dalmi-gazdasági-politikai struktúrákkal számolnak, hol­ott a gorbacsovi reformok alapvető tétje e struktúrák áta­lakításában rejlik. Sikerülhet-e egy ilyen kísérlet?

Ennek esélyeit latolgatva mindenekelőtt egy másik kér­désre kellene előbb választ találni. Vajon a gorbacsovi refor­mok csupán az akut válságelhárítás preventív akcióját jelen­tik-e, avagy a hagyományos gazdasági-politikai szerkezet ra­dikális felbomlasztásának, egy új fejlődési pályára való átál­lásnak a programját és gyakorlati kísérletét? Más szavakkal: a válságjelenségek lengyel típusú megoldásának megelőzé­séről, avagy egy irányítási és szerkezetben átépítésről van-e szó? Amíg erre a kérdésre nem adunk választ, addig a további kérdések még csak fel sem tehetők.

Az eddigi peresztrojkák tapasztalatai azt mutatják, hogy bár azok különböző intenzitásúak és mélységűek voltak (egyik sem volt olyan radikális és tartós, mint a sztálini), de egyiket sem követe a megelőzőhöz való visszatérés, még ha egyes elemekben jelen voltak is restaurációs mozzanatok.

A most kibontakozó „reformkorszak" – akárcsak a megelőzőek – a jövőre vonatkozóan számos fejlődési lehetőséget implikál.

1. Az akut válságot megelőző alternatíva

A fejlődés egyik lehetséges variánsa egy erősen pragmati­kus gazdaságfejlesztés, amely a piaci és pénzviszonyok korlátozott felhasználásával megpróbálkozik egyfajta „fo­gyasztói társadalom" létrehozásával, anélkül, hogy a kiala­kult struktúrák alapjait érintené. Ennek az alternatívának egy olyan egypártrendszerű politikai berendezkedés felel meg, amely valamelyest emlékeztet a Hruscsov-korszakra. (Ezen azt értem, hogy a párton belül és azon kívül többé-kevésbé kivehetően eltérő irányzatok léteznek majd, színes kulturális élettel stb.) A politikai rendszer evolúciója az érdekegyeztetés „korporatív" rendszerének irányába mozdul tovább, ami kor­látozott decentralizálással jár együtt, anélkül azonban, hogy „sérelem" érné a felülről szervezett centralizált hatalomgya­korlás struktúráját, jóllehet várhatók bizonyos szervezeti mó­dosulások, amelyek hatására ez a centralizált hatalom a meg­előző korszakokhoz képest rugalmasabb működésre lesz ké­pes.

Amennyiben ez az alternatíva valósul meg, úgy a közeli években számolni kell a mostani pártvezetés „átrendeződé­sével", esetleg bukásával is, mert az az ideológiai mező és glasznoszty, amelyet a vezetés megnyitott, „önálló" erővé válhat, „elszabadulhat", és ebben az esetben ez a radikalitás éles ellentétbe kerülhet a gazdasági és politikai síkon „átszer­vezessé" szelídült reformorientációval, amely így ismét csak a „túlélés" pályájára kanyarodik vissza.

Eme fejlődési alternatíva esetén az egyes társadalmi osztályokon és rétegeken belül és között „természeti szük­ségszerűséggel" feszültségek, szociális-politikai konfliktusok keletkeznek. Ezt hívják a reform ellenfelei „káosznak". Az itt jelzett konfliktusok kezelésére egy ilyen nagy ország bonyolult ellentmondásainak keretei között, az „átszervezéssé" szelí­dült reformok aligha lesznek képesek. Ez egy újra fenyegető válságos szituáció egyik eleme lehet. Egy lehetséges válság­szituáció másik,lényegesebb eleme, mellyel a következő év­tizedben mint lehetőséggel számolni kell, a világos gazdasági koncepció hiányából is fakadó pragmatizmus gyors gazda­sági kimerülése, a különböző irányzatok kompromisszumai­nak állandósulása stb. Valószínűtlen ugyanis még egy olyan típusú piacgazdálkodás kibontakozása is, mint – az egyéb­ként torz, már-már működésképtelen – magyar, mert sem a kialakult történelmi struktúra, sem a hagyományos értékren­dek és társadalmi-politikai erők (a „nyugatos" marxistáktól a konzervatív „szlavofilok" „sajátosan orosz útjának" naciona­lizmusáig, vagy a konzervatív „sztálinista marxistáktól" a re­formokat „támogatni", pontosabban kihasználni akaró „refor­mer" sovinisztákig, nem beszélve az egyes köztársaságokon belüli sokszínű irányzatokról, ezek harcairól stb.) egy vagy más okból nem képesek azt abszorbeálni. Ezzel nem azt aka­rom mondani, hogy a „piacos" fejlődéstendenciák a legköze­lebbi időben nem szélesedhetnek ki, hanem csak azt állítom, hogy az ezredfordulóra a piacgazdaság nem „totalizálódik", még a legkedvezőbb külpolitikai feltételek között sem. Ugyanis amint kiszélesedik, kiderül rendszeridegen volta, s újfent válság fenyeget.

Vagyis: a közvetlen válságelhárításra korlátozódó, át­szervezéssé szelídült reformok visszavezetnek – mutatis mutandis – ahhoz a kiindulóponthoz, ahonnan indultak, s kezdő­dik elölről „a régi szemét" kisöprésére tett kísérlet. Ekkor két alapvető lehetőség merül majd fel megint. Ugyanaz a (kettő, amely az „átszervezés-reform" mostani lehetősége mellett szintén formálódni látszik, legalábbis ideológiailag. Az egyik, a „szovjet konzervativizmus" egyfajta restaurációja, a má­sik, s ez garantálná a reformok valódi radikalitását, az önkor­mányzati struktúrák kiépítése felé tett lépések. Lássuk az előbbit.

2. Tekintélyuralmi restauráció

a) „Reformpárti" recentralizálás

Amennyiben tehát a gorbacsovi vezetés nem talál rá reform­céljait szolgáló adekvát gazdasági programjára, akkor rövid távú válságelhárító funkcióját sem biztos, hogy be tudja tölte­ni. Ugyanis a struktúrák átalakítását javuló életszínvonal mel­lett egy ad hoc jellegű gazdaságpolitika nem tudja biztosítani; még akkor is nagy nehézségekbe ütközne ez, ha a Nyugat gazdaságilag nem próbálja meg a szovjet fejlődést a régi pá­lyán tartani. Ezért öt-tíz éves távon nem lehet kizárni egy olyan recentralizációs folyamatot, amely a reformokból megőrzi a reformdemagógiát, de az állami recentralizálás útjára lép (amelynek helyi, köztársasági támogatást úgy sze­rezne, hogy eltűrné a decentralizálás bizonyos fokát, a helyi hatalmi központok bizonyos szerepnövekedését, s azt a re­formdemagógia részeként helyi önkormányzatnak vagy a de­mokrácia magasabb fokának stb. nevezné). A recentralizálásnak ez a típusa beépítené a menedzserizmus, a „hozzáér­tés", a „modernizáció" technokrata követeléseit. Egy ilyen fejlődési variáció a maga fogalomvilágában mindenekelőtt a „hozzáértés", az optimális központi tervezés jelszavai jegyé­ben a vállalati-piaci anarchia megfékezését tűzné ki célul, s óvatosabban kezelné a Nyugat felé nyitást, mindenekelőtt ideológiailag. Ez a fejlődési alternatíva a társadalmi igazsá­gosság és az egalitarizmus hagyományos értékeinek meg­hirdetésével tulajdonképpen ugyancsak képes lenne széles szociális támogatást szerezni magának. Mondhatjuk, hogy ez is csak egy „válságelhárító" fejlődésvariáns, de tradicionáli­sabb lenne, mint a mostani gorbacsovi irányzat, s hivatkoz­hatna a stabilitás, a biztonság „értékeire".

b) A konzervatív recentralizálás

Ez a fejlődésvariáns lenne a legtradicionálisabb válasz az első verzió összeomlása esetén. De minden valószínűség szerint a legdrámaibb és a legtöbb áldozattal járó hatalmi visszarendeződés lenne, amely a félelemtől, a káosztól „me­nekülve", az apparátus hagyományos csoportjainak a vezeté­sével, a hatalom megszilárdítása jegyében menne végbe.

A visszarendeződés különböző módosulatainak felvázo­lásához egyáltalán nem szükséges a „fantázia" segítségéhez nyúlni. Túlságosan is sok tapasztalat halmozódott fel arról, hogy a hatalmi szerkezet demokratizálása (nem liberalizálá­sa) – vagyis egyes hatalmi funkciók átadása a különböző szerveződésű közösségeknek -, sokkal mélyebb és radikáli­sabb folyamat, mint a hatalom „egyszerű" megdöntése, egy másikkal való felváltása. Az ilyen hatalmi harcok többnyire véres megvívása csak valóságos forradalmak esetén visz előbbre. Önmagában egy adott társadalomszerkezet átalakí­tására irányuló törekvés – amennyiben nem a megfelelő és lehetséges célok irányába vezet – általában vérfürdővel vagy a hatalom más, antihumánus retorziójával végződik, mert ez következik az elkülönült hatalom logikájából. 1968 Párizsa vagy Berkeley-je, Prágája; 1970 Gdańskja vagy 1989 Pe­kingje mind-mind ezt a tézist bizonyítja. Éppen ezért nagyon óvatosan és tárgyszerűen szabad csak megközelíteni ezt a kérdéskört, mert könnyen illúziók rabságába kerülhetünk. (A „visszarendeződések" véres és vértelen formáinak gazdag­sága érveket szolgáltathat egy konzervatív gondolkodásmód számára is.)

Azok a szociális erők, amelyek egy-egy már megszilár­dult hatalmi mechanizmus mögött felsorakoznak, általában igen heterogén összetételükkel tűnnek ki. A közvetlen ve­szélyben lévő hatalom, a mégoly reformpárti hatalom is olyan bonyolult érdekharcok terméke, hogy lépései sokszor azok számára sem láthatók előre, akik a „végzetes" döntéseket meghozzák. A gorbacsovi reformpolitika ellenzékét képező konzervatívok éppen a hatalmi, gazdasági-politikai apparátu­sokban töltik be a legszilárdabb pozíciókat. Hatalmuk megtar­tása érdekében bármivel megpróbálkoznak, ami a rendelke­zésükre áll. (Kíméletlenségüket megtapasztalhattuk például a grúziai események során.) Felhasznált eszközeik között pe­dig különös jelentősége van a helyi nacionalizmus különböző formáinak, illetve a nacionalizmus tudatos felélesztésének, a vele való manipulálásnak. Elegendő Azerbajdzsánra, Ör­ményországra, Kazahsztánra vagy Üzbegisztánra utalni. (A nacionalizmusnak más természetű funkciója van a balti köz­társaságokban. Ott a reform pártján álló erők is használhatják ezt a sztálinista visszaélések által izzásban tartott nacionaliz­must, bár nagy valószínűséggel hamarosan ellenük fordul, amennyiben egy polgári típusú visszarendeződés jegyében a Szovjetuniótól való elszakadás követelése válik uralkodóvá. Megint más típusú nacionalizmus a „nagyorosz" apparátusok antiszemitizmusa, amely a legsötétebb hagyományokat ger­jeszti föl, és szembeszáll a reformerők értelmiségi csoport­jaival, még azon az áron is, hogy a feketeszázasokkal való „taktikázás" vádjával illetik őket.)

Sajátos visszarendeződési veszélyt jelent az ugyancsak nem hagyomány nélküli „populizmus", amelybe a plebejus demokratizmus is belefér, de a sztálini eredetű tekintélyuralmi személyi diktatúra lehetőségét is magában foglalja. Nem vé­letlen, hogy Jelcin számára is a legnagyobb kihívás az „euró­pai" hagyományokra épülő, azaz a réginél hatékonyabb gaz­daságpolitikai koncepció kimunkálása. Ennek hiányában nem lehet sikeres reformokat véghezvinni.

A „reformpárti centralizálás" megoldásától eltérően erre a konzervatív megoldásra akkor látok nagyobb lehetősé­get, ha a külpolitikai feltételek a Szovjetunió számára ked­vezőtlenül alakulnak. A mostani gorbacsovi irányzathoz ké­pest egy elzárkózó, erősen hazafias indíttatású vezetés a tradicionális „katonai értékek" és a parancsuralmi viszonyok nyílt restaurálását jelentené. Mindenesetre egy konkrét hábo­rús veszélyhelyzet a már korábban „kipróbált" „fejlődési mo­dellt" implikálná. Bár az eddig említett fejlődési variációk mindegyikének megvan a maga adekvát hagyománya, illetve mindegyik rekonstruálni tud egy ilyen hagyományt, kétségkí­vül a legelső variáció számít a legeredetibbnek a maga NEP-szerű fogalomhasználatával; ez utóbbi pedig a legtradicionálisabbnak. Mégsem lehetne úgy felfogni minta „sztálinizmus­hoz" való visszatérést, jóllehet a sztálinizmus strukturálisan még a legelső verzió megvalósulása esetén is jelen lenne, de – éppen gorbacsovi hatásra is – már olyan formaváltozások mennének végbe a társadalomban, hogy a lakosság igen szé­les, főleg értelmiségi és szakmunkás rétegei egészen bizto­san nem támogatnák a személyi diktatúra egy újabb kiadását. Nem véletlen, hogy a sztálinizmus leleplezése, ami a követ­kező években várhatóan még erősödni fog, éppen azt a célt is szolgálja, hogy a gorbacsovi reformokkal szemben szkepti­kus erőket arra intse: Gorbacsovnak nincs más alternatívája, mint a sztálinizmus. A következő húsz évben akár a „nyuga­tos" megoldás, akár a konzervatív-tekintélyuralmi megoldás valamely válfaja szilárduljon is meg, egy dolog nagyon való­színű: a Szovjetunió fenntartja politikai-hatalmi versenyké­pességét a kapitalista világgal, mert minden megoldás ennek az alapvető célnak kíván eleget tenni, s ahogyan ez sikerült az elmúlt hetven évben, sikerülni fog a következő évtizedek­ben is. A tét az, hogy milyen áron. Mindenesetre, ha a követ­kező évtizedben a gorbacsovi reformfolyamat lendülete nem törik meg, ha az „orosz talajon" meghonosodik a hatalomgya­korlás kifinomultabb módja és a nyereségorientált gazdaság látható eredményeket produkál, s mindezek bázisán demok­ratikusabb struktúrák épülnek ki, akkor ennek arányában meggyengülnek (de csak ennek függvényében gyengülnek meg) a társadalom tudatos és spontán konzervativizmusának erői, s akkor már nem lesz vonzó visszalépni a „szűkösség" egyetemessé tétele felé … Történelmileg ezek bizonyos ga­ranciákat nyújthatnak egy sztálinista típusú restaurációval szemben.

3. A szocializmus alternatívája

A napjainkban kibontakozó reformfolyamatot korábban – mint említettem – négy már megelőzte. Az 1921-es és az 1929-33-as átalakítások között nyolc év telt el, majd az 1953-58-as reformokig húsz, az 1956-66-os reformokig megint körülbelül nyolc-tíz év, azután megint húsz év múlva jött a következő reformfolyamat. Természetesen mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy bármilyen „törvényszerűséget" próbáljak becsem­pészni a rövidebb és hosszabb periódusok váltakozásába. Csupán keresek valamilyen fogódzót a legkedvezőbb alterna­tíva felvázolásának értelmességéhez. Úgy tűnhet (ha a szá­mok bűvöletében maradunk), hogy megint – jó esetben – hét-tíz esztendő jut a reformok kibontakoztatására, s így juthat idő egy gazdasági program kidolgozódására. Ha a gor­bacsovi reformfolyamat (tehát nem egyszerűen Gorbacsov személyes hatalmáról van szó) nem fékeződik le vagy nem „hal el", akkor a következő évtizedben létrejöhetnek azok a garanciák, amelyek egy autentikus szocialista átalakítás elő­feltételeit is hordozhatják. Miért jogosult egy ilyen alternatíva megemlítése? Eltekintve a számokkal való fentebbi játéktól, e pozitívabb alternatívának egyelőre egyetlen előfeltétele lát­szik. Mégpedig az, hogy ideológiailag létezik; éspedig kon­zisztensebb és vonzóbb ideológiai formája van, mint a fentebb említett alternatívák bármelyikének. Igaz, tisztában vagyok azzal, hogy ez önmagában még nem szól egy ilyen alternatíva megvalósulása mellett, de talán mégsem zárható ki a látens lehetőségek közül.

Ennek az autentikus szocializmus-alternatívának az el­méleti-ideológiai körvonalai az SZKP pártprogramjaiban, a legújabban is, viszonylag jól kivehetőek, amit csak erősít az, hogy napjaink szovjet folyóiratainak kritikus elméleti publicisz­tikájában ezek a vonások mind jobban kirajzolódnak; hovato­vább a gorbacsovi reformok ideológiai legitimációjául szolgál­nak: a bürokratikus centralizmus, a privilégiumok ostorozása, az „önkormányzat" és „önfinanszírozás", az alulról kiinduló választási mechanizmusok kiépítésének hangsúlyozása stb., stb. Mondhatjuk erre, hogy így volt ez már Hruscsov alatt is. Ez igaz, de nem volt így sem a Sztálin-korszakban, sem a Brezsnyev-korszakban. Az is igaz, hogy e két utóbbi korszak „szocializmus-revíziója" bármilyen elméleti hamisítás legyen is, egy hosszan tartó időszak legitimációjául szolgált, míg a hruscsovi ideológiai visszatérés az autentikus forrásokhoz a gyakorlatban nemhogy a szocializmus megvalósítását nem eredményezte, de maga Hruscsov is „csak" egy évtizedet töltött a hatalomban. Mármost a gorbacsovi „visszatérés" egy olyan fejlődési variáció megvalósítását hirdeti meg, amely kétségtelenül sokak szemében szimpatikussá teszi kísérletét, s erősíti annak autentikusságát.

Ma, amikor Magyarországon még a korábbi évtizedek vezető egyéniségei (politikusok, tudósok), is a „Vissza Euró­pába" jelszó alatt egy nyugati típusú sablon alapján tálalják fel a reformfolyamat perspektíváit, érdemes felfigyelni a gor­bacsovi variáció ettől eltérő vonásaira. A magam részéről ugyan mindenfajta „másolásnak", minden fajta sablon köve­tésének meggyőződéses ellenfele vagyok, mégis nagy téve­désnek tartom a peresztrojka olyan értékelését, hogy „ezen mi már túl vagyunk", s azt a következtetést, hogy abból szá­munkra nem származhatnak termékeny célképzetek (a ná­lunk ma sokak által erőltetett formák alternatíváiként is).

A peresztrojka értelmezésének sokféleségére itt nem tér­hetünk ki, csupán egy alapvető elemzési lehetőségre utalunk. Arra az „elméletre", amely a tőkés világgazdaság pénzügyi központjainak érdekeit, elképzeléseit fejezi ki. E séma szerint a peresztrojka sikerének egyetlen esélye, ha Gorbacsov (is) – úgymond – „túl" jut az önigazgatási elképzelés „fejetlensé­gén", és egyértelműen a rekapitalizációra teszi a főhangsúlyt; ha az elképzelt vegyes gazdaság döntő szektora egy újkapitalista, magántulajdonos szektor lesz. Ez a koncepció – kimon­datlanul – arra a régi elméleti spekulációra épül, hogy a Szov­jetunió és általában a kelet-európai rendszerek nem a fejlődés „preszocialista" szakaszában, hanem a kapitalizmust meg­előző fejlődési fázisban vannak. Ez a típusú felfogás azonban alábecsüli a történelmi struktúrák erejét, s tulajdonképpen egyfajta új, a pénzhitelekkel folytatott zsarolásra építő volun­tarizmus megjelenési formája. Az elmúlt évtizedeket nem le­het semmissé tenni. A tömeges magántulajdon megjelenése beleütközik a termelő osztályok érdekeibe, akik nem azért lázadnak az állami kizsákmányolás ellen, hogy visszaállítsák a magántőkés kizsákmányolás rendszerét. .

Ezzel szemben a szóban forgó programok mindenekelőtt napirendre tűzik „a nép szocialista önkormányzatának" meg­valósítását, ami az elemzések szerint azt jelenti, hogy a dol­gozó kollektívák saját gazdasági és politikai ügyeiket nem a régi bürokratikus és elidegenedett intézményekre bízzák, hanem megalkotják a sajátjaikat. Körvonalazódik a hivatalos elméletben egy alulról szerveződő szocialista társa­dalom képe, amely a maga kifejlett formájában már gazdaság és politika elkülönültségének megszüntetését implikálja. A termelés társadalmasításának szintjét emelni már nem azt jelenti, hogy a legmagasabb rendű tulajdon az állami; sőt, hivatalos lapokban, hivatalos szerzők állítják, hogy az állami szektor csak egyike a szocialista szektoroknak, amely nem magasabb rendű, mint a szövetkezeti vagy más társadalmi tulajdon. Ezt támasztaná alá a nyilvánosság, és a visszahív­hatóságot gyakorlatilag biztosító alulról építkező választási rendszer. A következő húsz évre a gorbacsovi pártprogram – Leninre hivatkozva – ilyen perspektívát vázol föl: „Lenin előre látta, a szocialista állam mindinkább az államtól a nem-ál­lamba való átnövés átmeneti formájává válik."

Miután az ilyen új típusú társadalomszerveződés kialakí­tásának gazdasági programja nincsen, joggal lehetnek kétsé­geink, de ugyanakkor arra is gondolni kell, hogy éppen magá­nak a reformfolyamatnak a részeként egy ilyen program kör­vonalazódhat, támaszkodva olyan említett fogalmakra, mint a gazdasági önkormányzat, önfinanszírozás stb.

Egy ilyen fejlődési irány bizonyos valóságos elemei azon­ban kétségtelenül adottak. Eleve maga az ideológia is konstituens eleme a történelemnek. S ez az ideológia jóval nagyobb esélyt ad a szocialista önkormányzat felé való fejlődésnek, azzal az alternatívával szemben, melyben az elkülönült bü­rokrácia sajátítja ki a „nép érdekeinek" képviseletét. De ön­magukban sem az ideológiai, sem a „reformlépések" nem elegendők. Azt már a magyar reformok tapasztalata is meg­mutatja, hogy egy csoport ember által kigondolt, elhatározott és megvalósított reform – a tömegek valóságos közreműkö­dése nélkül – hová vezet. Mármost ennek az alternatívának a kibontakozása – bárki joggal felvetheti – a következő két évtizedben valószínűtlennek látszik, hiszen egy ilyen valósá­gos strukturális átalakulás mindenekelőtt egy 15-20 milliós apparátus érdekeit érinti, nem szólva a szovjet társadalom legszélesebb rétegeiben is gyökeret eresztett konzervativiz­musról. De a szovjet fejlődés hetvenéves tapasztalatai arra utalnak, hogy a lassú „felhalmozódás" ebben a társadalom­ban hirtelen és radikális átalakulásba csaphat át, hiszen ilyen

volt a NEP, a sztálini fordulat, de tulajdonképpen a hruscsovi is. Ezért a valószínűtlennek tetsző új alternatíva bizonyos elemei a mostani dinamikus helyzetben olyan új feltételekben és gondolkodásmódban fejeződhetnek ki, amelyek a legvalószínűtlenebbnek látszó alternatíva előtt nyithatnak utat. Az önkormányzati formák kibontakozásának egyik tünete pél­dául a sztrájkoló bányászok saját szervezeteinek, mint alter­natív hatalmi szerveknek a megjelenése, amelyek képesek lehetnek arra, hogy a bürokrácia helyett magukhoz ragadják a nyereség fölötti ellenőrzést, a tulajdonosi funkciókat.

A tézisszerű kifejtés nem tette lehetővé számomra a kü­lönböző fejlődési variációk rendkívül gazdag kombinációs le­hetőségeinek még a felvázolását sem. Ezért befejezéskép­pen legalább utalni kell arra, hogy ezek a „tiszta" formák a valóságban csak legalapvetőbb tendenciájukban juthatnak érvényre. Ilyen kombináció lehet egy kisgazdálkodásra épülő, lényegében piaci mechanizmusok alapján működő gazdasági szektor megszilárdulása, illetve egy új típusú gazdasági szek­tor megjelenése vagy önállósulása, mely sem a piaci nyereségorientáció, sem az állami bürokratikus tervezés ha­gyományos logikáját nem követi már, hanem egy szükséglet­ centrikus munka-, és szabadidő-gazdálkodás új-régi lehetősé­gét hordozza, azt a társadalmiasult szektort, amelynek csírái a 20-as évek első felében még megvoltak, de az akkori történelmi-civilizatórikus fejlődés fokán szükségképpen elenyész­tek. Egy ilyen kombinált gazdasági struktúra életképessége biztosíthatja a szocialista alternatíva felé a fejlődést, s adhat garanciát a történelmi visszalépés megakadályozására.

A peresztrojka nem sokismeretlenes egyenlet, mert az kiszámítható. A peresztrojka élő történelmi folyamat, szociá­lis-politikai erők harca, amely erők mindegyike belülről is meg­osztott. A „végeredmény" attól függ, hogy az eredeti demok­ratikus (nem liberális!) tartalom mennyiben tud „formamegha­tározóvá" lenni. Ha a küzdelmek a Szovjetunióban is a külön­böző szakmai és politikai elitek kompromisszumával végződ­nek, és – tételezzük fel – a tömegek feje fölött megmarad egy modernizálódott bürokratikus apparátusuralom, akkor a „re­formok" talán biztosítják a Szovjetunió fennmaradását, ponto­sabban súlyának megőrzését a világban, de az ország nem kerül közelebb ahhoz a társadalmi formához, amelynek célki­tűzéseivel megalapították, s akkor a válság-peresztrojka „dia­lektikája" szabja meg még a XXI. század első évtizedeinek történetét is.

A valóságban az előre nem kalkulálható kombinációknak van a legnagyobb valószínűsége. De hogy melyiknek lesz túlsúlyos szerepe, melyik alternatíva kerekedik felül, arra a következő húsz év egészen biztosan megadja a választ. E téziseket ennek fényében kell mérlegelni.

Buda István alkotása (1986)

A 18. moszkvai pártkongresszuson elhangzott Sztálin-beszéd fő mondanivalója kétségkívül az új államelmélet meghirde­tése volt. Sztálin szükség diktálta kényszerből, s nem veleszü­letett hajlamai folytán merészkedett erre az ingoványos terü­letre. Még alig telt el egy kevés idő azóta, hogy félreállították és eltiporták Krilenkót és Pasukaniszt, a két hithű sztálinista jogászt, pusztán azért, mert Marx, Engels és Lenin gondo­latait hangoztatták azzal kapcsolatosan, hogy a szocializ­musban az állam fokozatosan elhal. A Kreml ma semmi­képp nem tud megbékélni ezzel a gondolattal. Hogy már most elhaljon? Hiszen a bürokrácia még csak most kezd életre kelni! Krilenko és Pasukanisz tehát egyértelműen „kár­okozók".

Egyébként a környezetünkben élők is nehezen tudnák felfogni az állam elhalására vonatkozó régi elméletet.

A munkásokat a gyárakhoz kötötték, a parasztokat a kol­hozokhoz. Mindenki személyigazolványt kapott. A mozgás­szabadságot megszüntették. A munkahelyi késés bűntény­nek számít. Árulásnak minősül, ha valaki az engedelmesség elemi követelményét sem teljesíti, azaz nem borul le a „vezér" előtt, hogy Sztálin kritizálását már ne is említsük. Az államha­tárokat határőr-alakulatok és rendőrkutyák őrzik, oly sűrű láncban, mint sehol másutt a világon. Gyakorlatilag senkit nem engednek se ki, se be. Azokat a külföldieket pedig, akik már régebben kerültek az országba, szisztematikusan kiirtják. A szovjet alkotmánynak, a „világ legdemokratikusabb" alkot­mányának a lényege az, hogy a megadott időpontban minden állampolgár köteles megszavazni azt az egyetlen jelöltet, akit Sztálin vagy ügynökei kiválasztottak. A sajtó, a rádió, az agi­tációs és propagandagépezet, a közoktatás, mind teljes egé­szében az uralkodó klikk kezében van. Hivatalos adatok sze­rint a pártból öt év alatt legalább félmillió embert kizártak. Nem tudni pontosan, hányan kerültek közülük börtönbe vagy kon­centrációs táborba, hányat lőttek le, hányat száműztek messze vidékekre. Mindenesetre százezrekre vár ugyanaz a sors, mint a pártonkívüliekre. Ezekkel a milliókkal, családjukkal, rokonaikkal, barátaikkal nehéz lenne megértetni, hogy a sztá­lini állam hamarosan elhal. Mert ez az állam csak a többi embert fojtogatja, ő maga távol áll a haldoklástól. Épp ellenke­zőleg, oly tobzódva él és virul, amire még nem volt példa az emberiség történelmében.

S mindezen közben kijelentik: a szocializmus megvaló­sult. Az ország a kommunizmus teljes felépítése felé halad – hangzik a hivatalos verzió. Aki kételkedik, azt Berija győzi meg. De van itt még egy alapvető nehézség. Ha elfogadjuk Marx, Engels és Lenin álláspontját, azt kell mondanunk: az állam osztályuralmi szervezet. A marxizmus már rég lelep­lezte az összes többi államdefiníciót, mint a kizsákmányolás érdekeit szolgáló elméleti falszifikációt. De mit jelent akkor az állam egy olyan országban, ahol „az osztályokat már meg­semmisítették"? A Kreml bölcsei már jó ideje törik ezen a fejüket. Első teendőjük természetesen az volt, hogy letartóz­tattak mindenkit, aki csak figyelmeztetni merte őket a marxista államelmélet létére. De ez önmagában nem volt elég. Leg­alább látszólag meg kellett teremteni a sztálini abszolutizmus elméleti megalapozását. Erre két menetben került sor. Öt év­vel ezelőtt, a 17. pártkongresszus idején Sztálin és Molotov megmagyarázta, hogy a rendőrállam léte azért szükségszerű, hogy felvehessék a harcot a régi uralkodó osztályok „maradé­kával", különösen pedig a trockizmus „maradványával". Bár ezek száma – mint mondták – elenyésző, de annál „vadabbul" tartják magukat. Épp ezért rendkívül éber és kíméletlen har­cot kell folytatni ellenük. Ez az elmélet mindenekelőtt döbbe­netesen ostoba. Miért kellene az erőtlen „maradék" leverésére egy egész totalitárius államot kiépíteni, amikor maguknak az uralkodó osztályoknak a megdöntésére is bőségesen élendő volt a szovjetdemokrácia? Erre a kérdésre senki sem adott választ.

Mindemellett és mindennek ellenére azt a 17. kongresszus időszakában kiagyalt teóriát nem lehetett elvetni, hogy az utóbbi öt év jórészt a „trockizmus maradványainak" felszá­molása jegyében telt. A pártot, a kormányt, a hadsereget, a diplomáciát lefejezték, vérét lecsapolták. Olyannyira messzire mentek, hogy a legutóbbi kongresszuson Sztálin már kényte­len volt kijelenteni saját apparátusának megnyugtatására, hogy a továbbiakban már nem fog az össznépi tisztogatások eszközéhez folyamodni. Ami persze nem igaz: a bonapartista állam kénytelen lesz ezután is fölmorzsolni a társadalmat, nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is. Sztálin azonban képtelen ezt beismerni. Esküdözik, hogy a tisztogatások nem kezdődnek újra. De ha ez így van, s a trockizmus „maradvá­nyait" a régi uralkodó osztályok „maradékával" együtt végleg felszámolják, akkor, kérdem én: kivel szemben van szükség az államra?

Sztálin ezt már nem hagyja válasz nélkül: „Az állam szük­ségességét az indokolja, hogy kapitalista országokkal va­gyunk körülvéve, s ez veszélyeket jelent egy szocialista or­szág számára". A maga szeminarista monotóniájával egyre csak azt hajtogatja, variálgatja, hogy: „a belső katonai elnyo­más funkciója megszűnt, elhalt…, már csak a külső támadá­sokkal szembeni katonai védelem funkciója maradt meg teljes egészében." Majd pedig: „ami pedig hadseregünket, büntető különítményeinket és hírszerző egységeinket illeti, ezek ereje már egyáltalán nem az ország belseje felé irányul, hanem kifelé, a külső ellenségek felé."

Tételezzük fel egy pillanatra, hogy ez így is van. Tételez­zük fel, hogy a centralizált bürokratikus apparátus fenntartá­sát és erősítését kizárólag csak az imperializmus nyomása teszi szükségessé. Ám az állam lényege szerint nem más, mint az embernek ember fölött gyakorolt hatalma. A szocializ­musnak viszont az a feladata, hogy ezt a hatalmat minden formájában megszüntesse. Ha az állam fönnmarad, sőt to­vább erősödik és még vadabbul tombol, ez azt jelenti, hogy a szocializmus még nem valósult meg. Ha a privilegi­zált államapparátust a kapitalista környezet hozta létre, akkor ez azt jelenti, hogy egy szocialista ország kapitalista környe­zetben nem épülhet föl. Sztálin a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is: miközben a bonapartista hatalomfelfogást akarta igazolni, egyúttal megcáfolta saját alapvető elméle­tét is arra vonatkozóan, hogy a szocializmus egyetlen országban is felépíthető.

Sztálin új elméletének azonban csak az a része helytálló, amelyben megcáfolja régi elméletét, a többi hajítófát sem ér. Az imperialista veszély elleni harchoz egy munkásállamnak természetesen szüksége van hadseregre, parancsnoki állo­mányra, felderítő osztagra stb. De szüksége van-e annyi ez­redesre, tábornokra, marsallra, akik természetesen megkap­ják a maguk jövedelmét és privilégiumait? 1920. október 31-én, amikor a spártai fegyelmet követő Vörös Hadseregnek még nem volt külön tisztikara, külön hadseregparancsban mondták ki: „a hadsereg szervezetén belüli… egyenlőtlen­ség bizonyos esetekben teljességgel indokolt és elkerülhetet­len, más esetekben viszont egyáltalán nem szükségszerű, sőt időnként már-már bűnös méreteket ölt." „A parancs záró­passzusa így hangzott: „A hadsereg nem tűzhet ki maga elé olyan teljesíthetetlen feladatot, hogy haladéktalanul felszá­molja soraiban az összes privilégiumot, hanem arra kell állan­dóan törekednie, hogy ezeket az előnyöket valóban a mini­mumra csökkentse. A lehető legrövidebb idő alatt fel kell szá­molni azokat a privilégiumokat, amelyek egyáltalán nem a hadügy szükségleteiből következnek és mindenképpen sértik a Vörös Hadsereg katonái közötti egyenlőség"és bajtársias­ság érzését." Ilyen volt az akkori szovjet hatalom politikai irányvonala. A mai politikai kurzus épp az ellenkező irányba halad. Márpedig, ha a polgári és katonai ügyeket irányító kaszt tovább nő és erősödik, akkor ez azt jelenti, hogy a társa­dalom egyre távolabb kerül a szocialista ideáltól, ahelyett, hogy közeledne hozzá – függetlenül attól, hogy kire hárítható emiatt inkább a felelősség: a külföldi imperialistákra avagy a hazai bonapartistákra.

Ugyanez a helyzet a hírszerzés terén is. Sztálin szerint a hírszerzés az állam kvintesszenciája. „Hírszerzés nélkül nem foghatnánk el és nem büntethetnénk meg a külföldi hír­szerzők által a nyakunkra küldött besúgókat, gyilkosokat, szabotőröket" – hangzott a sztálini intelem azon a kongresszu­son, ahol jószerivel a GPU-ügynökök voltak többségben. Ter­mészetesen senki sem tagadja, hogy az imperialista ármánnyal szemben szükség van a hírszerzésre. A kérdés azonban az, hogy milyen szerepet töltenek be ezek a hírszerző szervek a szovjet állampolgárok életében. Az osztály nélküli társadal­mon belül mindenképpen érvényesülnie kell a belső szolidari­tás kötelékének. Sztálin többször is beszélt felszólamlásaiban erről a szolidaritásról, a „monolit" társadalom hírhedt elvéről. Ám ez azt jelenti, hogy a besúgók, szabotőrök, károkozók is oltalmat, együtt érző közeget igényelnek. Minél magasabb fo­kon érvényesül egy társadalmon belül a szolidaritás, minél erősebben kötődnek tagjai a fennálló rezsimhez, annál kisebb tere marad az antiszociális elemek burjánzásának. Mert ho­gyan is magyarázhatnánk másképp, hogy a Szovjetunióban – ha hihetünk Sztálinnak – lépten-nyomon olyan bűncselek­ményeket követnek el, amelyek a rothadó kapitalista társada­lomban sohasem fordulnak elő? Elvégre nem foghatnak min­dent az imperialisták gonosz szándékára! A bacilusok hatását sem elsősorban életképességük határozza meg, hanem az, hogy mennyire ellenálló velük szemben az élő szervezet. De hogyan kerülhetett egy „monolit" szocialista társadalomba – ráadásul a legmagasabb beosztásokba – annyi imperialista ügynök? Azaz: egy szocialista társadalomban hogyan lehet­nek a besúgókból és diverzánsokból kormánytagok, sőt kor­mányfők, politikai bizottsági tagok vagy épp felelős beosztású hadseregfőnökök? S végül, ha a szocialista társadalom annyira rugalmatlan, hogy csak egy teljhatalmú, univerzális és totalitárius hírszerző szervezet mentheti meg, akkor már na­gyon rosszul állnak a dolgok. Ha már olyan gazemberek áll­nak a hírszerző osztag élén, akiket egyszerűen le kell lőni, mint Jagodát, vagy szégyenletesen elkergetni, mint Jezsovot, akkor kiben bízhatunk ezután? Berijában? S ha egyszer neki is üt az órája?!

Valójában azonban, mint ismeretes, a GPU egyáltalán nem besúgókra vagy imperialista ügynökökre vadászik, ha­nem az uralkodó klikk politikai ellenfeleire. Sztálin egész egy­szerűen „elméleti" szintre akarja emelni saját koholt agyszüleményeit. De miféle okok kényszeríthetik a bürokráciát arra, hogy önnön valóságos céljait leplezze, s forradalmi ellenfeleit külföldi besúgóknak nevezze? Az imperialista környezet még nem magyarázat az efféle koholmányokra. A valódi okoknak belsőknek kell lenniük, azaz magának a szovjet társadalom­nak a struktúrájából kell következniük.

Próbáljunk magánál Sztálinnál kiegészítő utalásokat ke­resni erre vonatkozóan. „Az állam elnyomó funkciója helyett kialakult egy új funkció, mely szerint az állam rendeltetése az, hogy megvédje a szocialista tulajdont a népi javak tolvajaitól és fosztogatóitól" – veti kőzve anélkül, hogy bármi köze is lenne mondanivalójához. Megjegyzéséből viszont az követ­kezik, hogy az államnak nemcsak külföldi besúgókkal, hanem hazai tolvajokkal szemben is megvan a maga létjogosultsága, ráadásul ezek a tolvajok oly nagy befolyással bírnak, ami még a totalitárius diktatúra létét is igazolja, sőt egy új államfilozófia alapjául szolgálhat. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha az egyik ember lop a másiktól, akkor a társadalomban még súlyos ínség és kiáltó egyenlőtlenség uralkodik, ami megint csak lopásra ösztökél. Ezzel már közelebb jutottunk a dolgok gyö­keréhez. A szociális egyenlőtlenség és az ínség olyan ko­moly történelmi tényezők, amelyek már önmagukban véve is indokoljak az állam létét. Az egyenlőtlenség min­dig védelmet igényel, a privilégiumokat szintén óvni kell, a kisemmizettek támadási kísérleteit pedig meg kell torol­ni; és a történelmileg kialakult államnak épp ez a funk­ciója!

A „szocialista" társadalom struktúrájával kapcsolatosan nem az a fontos, amit Sztálin beszédében elmondott, hanem az, amiről hallgatott. A munkások és alkalmazottak létszáma

– Sztálin állítása szerint – 1933-ban még 22 millió volt, de 1938-ra már 28 millióra emelkedett. Az „alkalmazotti" kategó­ria azonban nemcsak a szövetkezeti ügyintézőket foglalta magába, hanem a Népbiztossági Tanácsok tagjait is. A mun­kásokat és alkalmazottakat együvé számolják – s ez mindig is így történik a szovjet statisztikában -, hogy ne lehessen rájönni, milyen nagyszámú máris, és milyen gyorsan növek­szik a szovjet bürokrácia, s főként, milyen gyors ütemben nőnek kiadásai.

A két kongresszus között eltelt öt év alatt a munkások és alkalmazottak éves béralapja – Sztálin állítása szerint – 35 milliárdról 96 milliárdra nőtt, azaz, csaknem megháromszoro­zódott (ha most figyelmen kívül hagyjuk a rubel vásárlóerejé­nek változását). De hogyan oszlik meg ez a 96 milliárd a különböző kategóriákhoz tartozó munkások és alkalmazottak között? Erről egy szó sem hangzik el. Sztálin csak annyit közöl velünk, hogy „az ipari munkások éves átlagkeresete 1933-ban 1.513 rubel volt, de 1938-ban már 3.447 rubelre emelkedett." Itt most hirtelen csak a munkásokról beszél; de könnyen bebizonyíthatjuk, hogy továbbra is a munkásokról és alkalmazottakról együtt véve van szó: elég, ha beszoroz­zuk az éves átlagkeresetet (3.447 rubel) a munkások és alkal­mazottak összlétszámával (28 millió), éppen 96 milliárd rubelt kapunk. A munkások helyzetének kozmetikázása érdekében a „vezér" a tények oly durva elferdítését is megengedi magá­nak, amit még a legkevésbé lelkiismeretes kapitalista ország­beli újságíró is szégyellne. A 3.447 rubeles évi átlagkereset – a pénz vásárlóerejének változását figyelmen kívül hagyva – tehát csak annyit jelent, hogy ha összeadjuk a segédmunká­sok, szakmunkások, sztahanovisták, mérnökök, trösztigazga­tók és az iparban működő népbiztosok fizetését, akkor egy főre átlagosan évi 3.500 rubel esik. De mennyivel növekedett öt év alatt a munkások, mérnökök és a legfelső szintű vezetés bérezése? S mennyi jut most egy segédmunkásra? Minderről egy szó sem esik. A fizetés, a jövedelem átlagértékeinek szá­mításához mindig csak a legsilányabb polgári apologéták fo­lyamodtak. A civilizált országokban ezt a módszert már szinte teljesen elvetették, hiszen már senkit se csaphatnak be vele. A megvalósult szocializmus országában viszont igen kedvelt módszernek számít, holott itt kellene, hogy a legáttekinthetőbbek legyenek a társadalmi viszonyok. „A szocializmus – leltár" – mondta Lenin. „A szocializmus – csalás" – tanítja Sztálin.

Nagyon durva hiba lenne, ha azt gondolnánk, hogy a Sztálin által megadott átlagértékbe a legfelső „alkalmazotti réteg", azaz az uralkodó kaszt minden jövedelme beleszámít. Valójában ugyanis az úgynevezett „felelős beosztású munka­társak" hivatalos, viszonylag szerény javadalmazásukhoz még titkos pótlékokat is kapnak a központi vagy a helyi bizott­ságok pénztáraiból, autóhasználat illeti meg őket (sőt külön autógyárakat is létrehoztak abból a célból, hogy kiváló minő­ségű autókat gyártsanak a „felelős beosztású munkatársak" számára), gyönyörű lakásokat, nyaralókat kapnak, kórházak, szanatóriumok állnak rendelkezésünkre. Különféle „szovjet palotákat" építenek nekik hiúságuk kielégítésére, már-már teljesen kisajátítják a felsőfokú tanintézeteket, a színházakat stb. Ezek a hatalmas jövedelmek (az állam számára – kiadá­sok) persze nem számítanak bele a Sztálin által emlegetett 96 milliárd rubelbe. Ennek ellenére Sztálin még csak fel sem meri vetni azt a kérdést, hogyan oszlik meg a 96 milliárdos legális béralap a munkások és alkalmazottak, segédmunká­sok és sztahanovisták, alacsony és magas beosztású alkal­mazottak között. Talán kételkednünk sem érdemes abban, hogy a hivatalos béralap-növekedés oroszlánrészét a sztaha­novista mozgalom és a mérnökök premizálása emésztette fel. Sztálin igencsak egyszerű célt követ akkor, amikor e már önmagukban véve is módfelett gyanús átlagértékekkel ope­rál; amikor egy kategóriába sorolja a munkásokat és alkalma­zottakat; amikor a legfölső bürokráciát is beolvasztja az alkal­mazotti rétegbe; amikor az „átlagfizetések" meghatározásá­nál „elfelejti" megemlíteni az alkalmazottakat, s csak munká­sokról beszél: nos, célja mindezzel pusztán csak annyi, hogy a privilegizált kasztok kolosszális és egyre növekvő jövedel­mének elleplezésével becsapja a munkásokat, becsapja az egész világot.

„A szocialista tulajdon védelme a tolvajokkal és fosztoga­tókkal szemben" tehát azt jelenti, hogy jórészt a bürokraták jövedelmét kell megvédeni a lakosság privilégiumokkal nem rendelkező részének támadásaitól. Nem árt még azt is hozzá­tennünk, hogy a bürokrácia titkos jövedelmei a szocializmus semmiféle elvével nem támaszthatók alá, sem pedig az or­szág törvényeivel nem igazolhatók – ez a jövedelem tehát nem egyéb, mint lopás. A legalizált lopás e formáin kívül a lopásnak vannak még kifinomult illegális formái is, amelyek fölött Sztálin kénytelen szemet hunyni, mivel ezek a tolvajok jelentik legfőbb támaszát. A bonapartista államapparátus tehát olyan szerv, amely a népi javak bürokrata tolvajai­nak és fosztogatóinak védelmezésére szolgál. És ez az elméleti meghatározás már jóval közelebb áll az igazsághoz.

Sztálin kénytelen összevissza hazudozni államának szo­ciális természetét illetően, ugyanazon oknál fogva, amely mi­att a munkások fizetését illetően is hazudnia kellett; mindkét esetben a privilegizált parazitákat képviseli. Egy olyan ország­ban, amely már megvívta a maga proletárforradalmát, egyen­lőtlenséget hirdetni, arisztokráciát teremteni és privilégiumo­kat halmozni csak úgy lehet, ha hazugságáradatot zúdítunk a népre, s egyre kegyetlenebb megtorlásokkal fenyegetjük.

A lopás és fosztogatás, a bürokrácia fő jövedelemfor­rása, a szó tudományos értelmében nem számít kizsák­mányolásnak, a néptömegek érdekei és helyzete felől te­kintve azonban összehasonlíthatatlanul rosszabb min­denféle „organikus" kizsákmányolásnál. A bürokrácia – a szó tudományos értelmében – nem vagyonos osztály, bűne mégis tízszer annyi. Az államgépezet épp azért működik aka­dozva, mert hiányoznak a kiforrott osztályviszonyok, s az ok­tóberi forradalom társadalmi bázisán ezek nem is alakulhat­nak ki. A rendszeres lopás védelme érdekében a bürokrata apparátus kénytelen rendszeresen fennakadásokat előidézni működésében. Mindez együttvéve alkotja a bonapartista gengszterizmus rendszerét.

Az elméletek álomvilágában élnénk, ha azt gondolnánk, hogy ez az állam képes a békés „elhalásra". A bonapartista kasztot szét kell zúzni. A szovjet államnak újjá kell születnie. Csak ekkor nyílik lehetőség az állam elhalására.

Bjulletyeny oppozicii, 1939. május-július

(Kiemelések: a Szerkesztőség)

(Fordította: Kiss Ilona)

Az 1968-as csehszlovákiai eseményeknek, északi szomszé­djaink akkori politikai elképzeléseinek hiteles bemutatásával és feltárásával mindmáig adós a kelet-európai történettudo­mány. Míg az 1956-os lengyel és magyar válságok, az ehhez kapcsolódó reformelképzelések körvonalai lassan kirajzo­lódni látszanak, s megkezdődött – immár a hivatalos politiká­tól is zöld jelzést kapva – az 1945 utáni lengyel történelem ciklikusan ismétlődő válságainak feltérképezése is, hogy a glasznoszty által felszínre hozott hasonló jellegű szovjet prob­lémákról ne is beszéljünk – a Prágai Tavasznak továbbra is konokul hátat fordítunk (hacsak a felületes politikai publicisz­tikának nem tulajdonítunk jelentőséget).

Reménytelen kísérlet lenne az 1968-as csehszlovákiai események akárcsak vázlatos formában történő bemutatása is e rövid bevezetőben, de szükségtelen is. Szinte bizonyosra vehető ugyanis, hogy az eseményeket tárgyaló irodalom egy – remélhetőleg színvonalas – része a hazai szabad könyv­piacon is megjelenik, így itt és most csak oly mértékben térünk ki az akkor történtek körvonalazására, hogy hozzásegítsük az olvasót az CSKP Akcióprogramjának elhelyezésére a Prá­gai Tavasz forgatagában.

A reformer kommunisták szerint a csehszlovák megúju­lási folyamat azzal a beszéddel kezdődött, amelyet A. Dubček a CSKP KB 1967 októberi ülésén mondott. Az események nálunk kevésbé ismert szereplői, vagy akár a csehszlovák ellenzék egyes képviselői a kezdőpontot máshová helyezik. Egyesek az igen éles kritikákat megfogalmazó írókongresszusra, mások a strahovi diákok tüntetésére, megint mások talán még korábbra. Míg e kérdésben erősen megoszlanak a vélemények, az bizonyosnak látszik, hogy az események fel­gyorsulásához – legalábbis a párton belül – a CSKP KB 1968 januári ülése ( A. Novotný főtitkár elmozdítása, ill. Dubček elsőtitkárrá választása) adta a döntő lökést. Ezt követően ugyanis a KB – már említett – októberi plénumának téziseiről (ezek képezték az Akcióprogram kezdeti alapjait) már az al­sóbb pártszervekben is igen élénk, nem egy helyen éles vita kezdődött, s felgyorsult az Akcióprogram kidolgozásának üte­me. Az általunk közrebocsátott szöveg már február végére elkészült.

Márciusban, részben a párton belüli reformszárny meg­erősödése következtében, részben a pártközvélemény nyo­másának hatására, de leginkább talán a pártvezetésen belüli hatalmi harcok és személyes ellentétek eredményeként, a volt főtitkár a köztársaság elnöki posztjáról is távozni kénysze­rült, átadva helyét az akkor már 73 éves Ludvík Svobodának. Bár a párt és az állam élén bekövetkezett változások kétség­telenül gyorsították a reformra való felkészülés folyamatát, a CSKP Központi Bizottságának személyi összetételét sem az említett, sem a társadalmi-politikai, gazdasági és kulturális élet vezető posztjain később bekövetkező személyi változá­sok nem módosították jelentősen.

Fontosnak tűnik azt is jelezni, hogy 1968 januárjáig, vagy még inkább márciusáig, a reformokért vívott küzdelem épp­úgy a csehszlovák kommunisták belső ügye maradt, mint az 50-es évek politikai elítéltjeinek, illetve a 60-as évek- elsősor­ban értelmiségi – meghurcoltjainak rehabilitálásáért folytatott harc. Az említett időszakban a párt, bár kétségtelenül felvállal­ta, de tulajdonképpen ki is sajátította a reformok előkészíté­sét. Az, hogy a CSKP a megújulás ilyen korlátozott formáját részesítette előnyben, a korabeli kommunisták számára ter­mészetes dolognak tűnt. A hatalomról alkotott felfogásuk, az 1956-os események általuk levont tapasztalatai, az irányítás hagyományos beidegződései, az ország helyzetéről kialakí­tott – erősen retusált – képük mind-mind ezt erősítették. De az „irányított megújulást" diktálták a pártvezetésen belüli irányzatok különböző érdekei is. A „megújulás" felvállalásá­nak egysége mögött ugyanis a változások tartalmára és mély­ségére vonatkozóan igen eltérő értelmezések születtek.

A CSKP Központi Bizottságának közel egyharmadát ki­tevő „Novotný-hívek" vezérük feláldozásával és néhány elke­rülhetetlennek mutatkozó kisebb korrekcióval lényegében megoldottnak látták a megújulást, s erejük nagy részét a belső hatalmi harcok, a „megújulásnak" más tartalmat tulajdonító mérsékeltebb, vagy progresszívebb reformerők visszatartása és korlátozása kötötte le. Számukra, akik az eseményeket tulajdonképpen a politikai „felhőrégióban" lejátszódó – a ha­gyományosnál valamivel talán bonyolultabbnak tűnő – „őr­ségváltásként", vagy még inkább személyes hatalmi harcok­ként fogták fel, már az is túl soknak tűnt, hogy az Akcióprog­ram téziseinek vitájába a KB az alsóbb szintű pártszerveket is bevonta. A múltra visszatekintve mindössze „hiányosságo­kat", esetenként „hibákat" emlegettek, s valószínűleg ez is volt szubjektív meggyőződésük, noha a KB jelentős része (most nem is beszélve a közvéleményről) e kifejezéseket eu­femizmusnak tekintette. Bár a csehszlovák hatvannyolccal foglalkozó nyugati és emigráns irodalom e csoportot – mely­nek sajátos „csehszlovák" dogmatizmusára itt nincs módunk részletesen kitérni – „sztálinistaként", „konzervatívként" és „moszkvabarátként" is emlegeti, legismertebb képviselőit szinte egységesen Vasil Biľakban, Alois Indrában és Miloš Jakešben jelöli meg.

A pártvezetés „centrista" (máshol: „mérsékelt konzerva­tív", „mérsékelt reformer", „nacionalista") csoportjának néze­teit és személyi összetételét már jóval nehezebb határozottan körvonalazni. Az irodalom is rendkívül bizonytalan e kérdés­ben; a szerzők nem egyszer egymásnak homlokegyenest el­lentmondóan nyilatkoznak e csoportosulásról, melynek képvi­selői közé éppúgy besorolják az Akcióprogram kidolgozásá­ban és megszövegezésében résztvevő Zdeněk Mlynářt, mint Oldřich Černík miniszterelnököt, vagy Drahomír Koldert, a CSKP KB egyik titkárát. Az efféle „beskatulyázás" persze erősen vitatható, miként az az álláspont is, amely a „centrista" táborhoz sorolja a CSKP KB „mocsarát", azt a szürke, középszerű többséget, amely 1968 januárjában éppoly lelkesen emelte Dubčeket az első titkári székbe, mint amilyennel 1969 áprilisában letaszí­totta onnan. A „centristákkal" kapcsolatos bizonytalanság leginkább abból fakad, hogy a Prágai Tavasz eseményei e csoport képviselőinek nézeteit és magatartását módosították a legnagyobb mértékben, így egyesek a Dubček-vezette re­formszárny támogatói lettek, mások még augusztus előtt eltá­volodtak a reformtörekvésektől, megint mások a megszállás után tagadták meg „reformmúltjukat".

Úgy tűnik, e rendkívül képlékeny politikai csoportosulás legkarakterisztikusabb képviselői valóban elkötelezték magu­kat a „múltbéli torzulások" felszámolása, és egy hosszan el­nyúló (10-15 éves) reformfolyamat mellett; megértőbben vi­szonyultak a reformerek számos elképzeléséhez és belátták a változtatások szükségességét is. A „reformokat" azonban a hatalmi struktúra alapelemeinek érintetlenségével, a társa­dalom aktív támogatását nélkülözve, s mindenekelőtt zökke­nőktől mentesen kívánták végrehajtani. Az elvek és a politikai retorika szintjén kétségtelenül „reformereknek" mutatkoztak, a gyakorlatban azonban megelégedtek a „liberalizálással" és a dömpingszerűen sokasodó vitákkal. „Önmérsékletük", és „óvatosságuk" jogosságát igazolandó, minden alkalmat ki­használtak arra, hogy vitapartnereiket emlékeztessék a hata­lom destabilizálódásának és a társadalmi-politikai folyamatok irányíthatatlanságának lehetséges veszélyeire. Igazságtala­nok lennénk, ha korabeli magatartásuk fő indítékait egyedül és kizárólag hatalmi pozícióik védelmében láttatnánk – jól­lehet ennek nem lebecsülendő a szerepe -, arra hivatkozva, hogy képviselőik egy része – pl. Kolder és Černík – 1968 augusztusát követően a „normalizálási politika" többé-ke­vésbé aktív támogatója lett. A „centristák" augusztus előtti „önmérsékletét" ugyanis jelentős mértékben meghatározta az a tudat is, hogy a prágai reformpolitikának meg kell állnia a Kreml ítélőszéke előtt.

Ami a Dubček nevével fémjelzett, párton belüli „reform­szárny" (máshol: „progresszívek", „demokrata kommunis­ták") helyzetét illeti, ez sem volt ellentmondásmentes. Egyfe­lől kétségtelennek tűnik, hogy képviselői (František Kriegel, Josef Smrkovský, Radovan Richta, Josef Špaček) őszintén és határozottan elkötelezték magukat a demokratizálás és a reformok megva­lósítása mellett; felismerték, és nyíltan beszéltek az ország­ban kialakult társadalmi-politikai válságról, s eltökélt szándé­kuk volt ennek felszámolása. Másfelől viszont ugyanilyen tény, hogy taktikailag nem voltak felkészülve a fordulatra: a kezdeti hónapokban (1967. október-1968. március) ők is této­váztak, nem ismerték fel az országot sújtó válság tényleges mélységét, s belenyugodva a „Novotný-hívek" és a „centris­ták" halogató taktikájába, maguk sem ösztönözték reformter­veik tömegtámogatásának evolutív kibontakoztatását. Bármi­vel magyarázzuk is magatartásukat (a párton belüli küzdelem erővonalainak szüntelen hullámzásával; a vezetésen belüli pozícióik kezdeti gyengeségével; a reformok elfogadtatásá­nak érdekében tanúsított óvatossággal; a hagyományos kom­munista beidegződésekkel, melyektől ők sem voltak teljes­séggel mentesek stb.), a tétovázással járó időveszteség olyan tényezőnek tűnik, amely döntő fontosságúvá vált az esemé­nyek további menetében.

1968 tavaszán ugyanis – egyfelől az elmélyülő társa­dalmi-politikai válság következtében, másfelől épp a pártpoli­tikától ösztönözve – felszabadultak és aktivizálódtak a párton kívüli erők is, s a társadalom nem elégedett meg a vitákkal: a reformokat meg is akarta valósítani. Úgy látszott, hogy a rob­banásszerűen megerősödő társadalmi aktivitás a párton be­lüli reformerők teljes győzelméhez vezet. A CSKP KB április eleji teljes ülésén a hosszú hónapok óta vitatott (s már február végén véglegesített szövegű) Akcióprogram, amely a reform­szárny szinte valamennyi követelését és elképzelését tartal­mazta, mint a Prágai Tavasz hivatalos politikai programja ke­rült elfogadásra. A KB kinyilvánította azt is, hogy a program rövid időre, a legközelebbi – előrehozott – pártkongresszusig szól, ahol – figyelembe véve az addigi tapasztalatokat és az egyes társadalmi intézmények, szervezetek, kollektívák aján­lásait – pontosabbá és részletesebbé kell tenni a cselekvési tervet. A dokumentum nyitottsága és lezáratlansága tehát nem kizárólag a párton belüli politikai irányzatok kompromisszumának eredménye, hanem annak a törekvésnek a kifeje­ződése is, hogy a társadalom maga alakítsa a demokratizáló­dás folyamatát. A Központi Bizottság ülésén alakult ki végle­gesen a Dubček-féle pártvezetés is, bár – s ez nem elhanya­golható szempont – a csehszlovák vezetés reformerei to­vábbra is a párton kívül (pl. a kormányban) rendelkeztek több pozícióval. Ugyancsak a reformerők győzelmét sejtette az Akcióprogramban foglaltak konkrét megvalósításának kez­deti lendülete. Nemcsak a korábbi ideológia radikális átérté­kelésére került sor, hanem szabad utat kapott a társadalmi önszerveződés, a cenzúra eltörlése pedig biztosította a korlá­tozásoktól és ellenőrzéstől mentes véleménynyilvánítás lehe­tőségét is.

A soha nem tapasztalt mértékben felpezsdülő közélet láttán a párt reformpolitikusai is elégedettek lehettek. A gomba módra szaporodó egyesületek, klubok, a korábbiak­ban formális szerepre kárhoztatott – s most újra aktivizálódó – politikai pártok, a kialakulóban lévő új, politikai szervezetek, mind-mind a reformok támogatóinak bizonyultak és – ami a párt reformerei számára még fontosabb volt – elismerték a CSKP „megújulásban" betöltött vezető szerepét. Az Elkötele­zett Pártonkívüliek Klubjának vezetője –  Ivan Sviták – a követke­zőket jelentette ki: „Illúzió lenne azt hinni, hogy ennek az országnak a lakossága kommunistaellenes. Jómagam sem vagyok az. Végső soron a KB-n belüli erőknek köszönhetjük, hogy egy olyan illegális klub, mint a mienk, akadálytalanul megalakulhat és gyülekezhet. Húszévi kommunista uralom után ebben az országban forradalmi átalakulások a kommu­nista párt nélkül elképzelhetetlenek. A kommunistaellenesség politikai katasztrófához vezethetne." Még a nagy vihart ka­varó Vaculík-levél – a „Kétezer szó" – is leszögezte, hogy „mindenekelőtt el fogunk utasítani minden olyan nézetet, amennyiben felmerül, hogy lehetséges bármiféle demokra­tikus megújhodás kommunisták nélkül, sőt, esetleg ellenük. Ez igazságtalan, de ésszerűtlen is lenne … Senki más nem rendelkezik hasonló konkrét programmal."

A még napjainkban is oly sokszor emlegetett „antiszoci­alista" és „szovjetellenes" megnyilvánulások komolytalanul periférikus jelenségek voltak, noha utólag visszatekintve, a Dubček-vezetésnek – épp a konzervatívok miatt – talán még ezektől is határozottabban el kellett volna határolódnia.

Tény, hogy a „Kétezer szó" igen élesen bírálta a CSKP 1948 óta folytatott politikáját, mint ahogy tény az is, hogy a kompromittálódott funkcionáriusok eltávolítását követelve említést tett „bojkottról", „sztrájkról", „tüntetésről", mint olyan lehetséges eszközökről, melyekkel a társadalom kikénysze­rítheti távozásukat. Ugyanakkor az is tény, hogy az egész dokumentumot a reformokért való aggodalom, a régi rendszer visszatérésétől való félelem hatotta át, s határozottan kiállt a párton belüli reformszárny és személy szerint Dubček politi­kája mellett. Általánosságban elmondható, hogy a párton kí­vüli csehszlovák reformmozgalom igen szoros szálakkal kötő­dött az ország 1945-1948 közötti, valamint a világháború előt­ti haladó, demokratikus hagyományaihoz, mindenekelőtt a pluralista társadalmi és politikai berendezkedés értékeihez, de ez nem volt idegen a CSKP Akcióprogramjának szellemé­től sem, hiszen maga a párt is olyan társadalom megteremté­sét tűzte ki célul, amelyben „egyetlen politikai párt sem mono­polizálhatja a szocialista államhatalmat, a politikai pártok koa­líciója sem", s ahol „közvetlen utat kell biztosítani a nép vala­mennyi politikai szervezete számára". Ha valami elmarasz­talót mondhatunk a „Kétezer szó"-ról, az az, hogy igen rossz időpontban került nyilvánosságra.

A pártvezetés többségét ugyanis – minden látszat elle­nére – megdöbbentette, de legalábbis váratlanul érte a refor­mok mellett kirobbanó tömegmozgalom. A vezetés zavartan, sőt idegesen reagált a társadalmi törekvésekre, s április végé­től kiéleződtek belső ellentétei.

A „Novotný-vonal" híveit elrettentette a társadalom el­lenük irányuló, igen éles kritikája, a felelősségre vonás köve­telése ugyanis elsősorban az ő pozícióikat fenyegette. A re­formokról a továbbiakban hallani sem akartak, s egyes képvi­selőik már ekkor úgy ítélték meg a Dubček-vezetés helyzetét, hogy igen közel került ahhoz a veszélyhez, hogy „szocialista­ellenes erők áldozatává váljon". De jelentősen csökkent a „centristák" egy részének is a reformok iránti megértése és bizalma, akik a társadalom spontán mozgalmai által min­denekelőtt az „irányított demokratizálást" látták veszélyeztet­ve, s aggódva tekintettek a párton belüli ellentétekre éppúgy, mint az időközben napirendre került politikai pluralizmus (vá­lasztások, többpártrendszer stb.) problémájára. A vélemé­nyek most már nemcsak a reformok ütemének és határozott­ságának kérdésében ütköztek, hanem éles polémia indult a csehszlovák „megújulás" egész jellegéről is. E vita tétje nem kevesebb volt, mint hogy a reformok megrekednek-e a „libe­ralizálás" és a „racionalizálás" szintjén, vagy valóban átfogó, strukturális változásokat hoznak a csehszlovák társadalmi­-politikai rendszerben.

Az önerőből való belső tisztázódást – bármilyen kellemet­lennek tűnik is szembenézni ezzel – lényegében a „szövetsé­gesek" akadályozták meg, akiknek az év elejétől folytonosan növekvő nyomása, a nyár elejére pedig már fenyegetővé váló kritikája a CSKP reformereire mérsékeltebb hangnemet kényszerített, a konzervatívok egy részében átmenetileg fel­erősítette a nacionalizmust, egy szűk csoport számára pedig jeladás volt az augusztusi megszállás titkos előkészítésére. A külső nyomásra létrejött „egység" – bár átmenetileg növelte a párt népszerűségét (a közvélemény-kutatás július végi adata szerint már csak 7% volt azok aránya, akik nem bíztak a CSKP-ben, holott egy hónappal korábban 48% volt ez az arány) – csak látszólag oldotta meg a problémákat, ténylege­sen a reformerek visszaszorulását és a konzervatívok előre­törését erősítette meg. Mindenekelőtt azzal, hogy megakadá­lyozta a „megújulás" párton belüli híveinek összefogását a társadalmi reformmozgalommal. A nyár folyamán a „megúju­lás" megvalósításának programját egyre inkább háttérbe szo­rította a „nemzeti egység" – tiszteletre méltó, de számos vo­natkozásban problematikus – jelszava. Miközben ugyanis az irányzatok összebékítése és a „szövetségesek" követelései­nek (a CSKP varsói tanácskozáson való részvételének és az „öt szocialista ország" CSKP KB-hez intézett levelének) visszautasítása új támogatókat és új népszerűséget szerzett a pártnak, egyre inkább háttérbe szorult a politikai rendszer demokratizálásának kérdése (mivel a reformokkal való előhozakodás az irányzatok közötti „szövetséget" veszélyeztette), s ami talán ennél is súlyosabb következményekkel járt, a csehszlovák vezetés sajnálatosan elszigetelődött Kelet-Euró­pában. Ez az elszigetelődés szinte előrevetítette egy draszti­kus beavatkozás árnyékát, de legalábbis ürügyül szolgálha­tott mindazon erőknek, akik az országon belül és kívül, a „megoldásnak" e formáját szorgalmazták.

Miközben a „megújulást" követelő társadalmi tömeg­mozgalom – most már a „nemzeti egységtől" is megerősödve – tovább fokozódott, a pártvezetés reformlendülete megtor­pant, lefékeződött. A CSKP KB Elnökségének június végi ha­tározata a „Kétezer szót" mint „felelőtlen politikai felhívást", amely „a párt új politikája és személy szerint Dubček ellen irányul", igen élesen utasította el. A dokumentum elítélésére a január előtti viszonyok híveinek egyre erősödő támadása közepette került sor. A pártvezetés tagjai körében a legna­gyobb felháborodást a dokumentum azon része váltotta ki, amely a külföldi fegyveres beavatkozás lehetséges veszé­lyére hívta fel a társadalom figyelmét. Arra a reális veszélyre, amelyre 1968 januárja és augusztus között a vezetés tagjai közül senkinek sem volt bátorsága figyelmeztetni…

Az 1968-as csehszlovák reformpolitika sorsa az augusz­tusi katonai megszállást követően véglegesen megpecsételő­dött. Az, hogy az áprilisban elfogadott Akcióprogram látszólag továbbra is érvényben maradt; hogy a Dubček-vezetés a moszkvai tárgyalások jegyzőkönyvének aláírása után (au­gusztus 26.) rövid időre még visszatért – már csak kellékei, epizódjai voltak egy megalázó és tragikus színjátéknak, mely­nek során a régi vezetés átadta helyét egy „újnak", amely nem téved többé konfliktusokkal, ellentmondásokkal, sőt oly­kor megrázkódtatásokkal is teli reformtörekvések sűrűjébe.

Abban a reményben bocsátjuk közre a Prágai Tavasz egyik legfontosabb dokumentumának legtanulságosabb részleteit (a teljes szöveg közlése – bármennyire is indokolt lenne – terjedelmi korlátok miatt nem áll módunkban), hogy újraolvasásuk talán ösztönzően hathat egy olyan kor kiútkere­sésére is, melynek pártjai, szervezetei és politikai vezetése nem kényeztetnek el bennünket hasonlóan átgondolt, való­ban demokratikus programokkal.

Az Akcióprogram eredetileg öt nagyobb részből, s eze­ken belül több kisebb fejezetből áll. A nagyobb egységek cí­mei a következők: I. Csehszlovákia útja a szocializmushoz

(írta: Jan Fojtík, Karel Kaplan és Radovan Richta), II. A szoci­alista demokrácia fejlesztéséért, a társadalom politikai irányí­tásának új rendszeréért (Zdeněk Mlynář), III. Népgazdaság és életszínvonal (Bohumil Simon és Karel Konba), IV. A tudo­mány, a műveltség és a kultúra fejlesztése (Radovan Richta és S. Provazník), V. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság nem­zetközi szerepe és külpolitikája (Pavel Auersperg). Az álta­lunk közzétett részletek az Akcióprogram II., III., és IV. részé­ből származnak, de e részeken belül is tömöríteni voltunk kénytelenek.

(Szocializmus igen – megszállás nem!!! – Ismert 68-as plakát. Forrás: wikipédia)

Csehszlovákia Kommunista Pártjának akcióprogramja

Most olyan időszakban vagyunk, amikor a kommunisták fordulathoz érkeztek a párt életében, az új társadalom építésében. Meggyőződé­sünk, hogy mozgalmunk ereje – ma talán még inkább, mint bármikor máskor – abban rejlik, hogy minden kommunista és szocialista, ha­zánk minden polgára felismeri, miről van szó e mozgalmas, nehéz pillanatokban, és megérti, hol a helye, hová kell az erőket tömöríteni, hol vannak az akadályok és melyik az előre vezető út.

* * *

A mai politika értelme az, hogy minden különbség nélkül létre kell hoznunk, s állandóan fel kell újítanunk a társadalmi csoportok kölcsö­nös bizalmán alapuló demokratikus kapcsolatokat és együttműkö­dést, lehetővé téve fejlett progresszív erőink összefogását. (…)

Tekintettel azonban az egységre és egész társadalmunk érde­keire, nem lehet szem elől tévesztenünk, vagy lepleznünk a külön­böző munkabeosztású, minősítésű, korosztályú, különböző nemű, nemzetiségű stb. egyének és szociális csoportok igényeit, s érdekeit. A múltban ezt a hibát gyakran elkövettük. (…)

A múltban a munkásoknak nem volt mindig lehetőségük, hogy érvényesítsék közvetlen és sajátos érdekeiket. A párt ezért arra fog törekedni, hogy aktivizálja a munkások társadalmi életét, teret nyisson valamennyi politikai és szociális jogai érvényesítése számára, külö­nösen a politikai szervezetek és a szakszervezetek közvetítésével, továbbá azáltal, hogy megerősíti a dolgozók kollektíváinak a termelés irányítására való demokratikus befolyását. A fáradságos munka meg­könnyítésére, a munka humanizálására és a munkások munkafeltéte­leinek javítására fog törekedni. (…)

Pártunk támogatni fogja az értelmiségiek és a többi dolgozó mind szorosabb egységét, harcosan fog fellépni az ellen, hogy lebecsüljék az értelmiségieknek társadalmunkban betöltött szerepét, mint aho­gyan az a legutóbbi időben előfordult. Fel fog lépni minden ellen, ami megbonthatja az értelmiségiek és a munkások kapcsolatait. Az is törekvéseinek célja lesz, hogy a nehéz és alkotó jellegű szellemi munkát igazságosan jutalmazzák. (…)

… Sokkal maradtunk adósak a fiataloknak. Politikai, gazdasági s kulturális életünk fogyatékosságai, s az e téren, valamint az emberi kapcsolatok terén elkövetett hibák súlya különösen a fiatal emberekre nehezedik: a szavak és a tettek közti ellentmondás, a nyíltság hiánya, a szópuffogtatás, a bürokrácia, valamint az a törekvés, hogy mindent hatalmi pozícióból kell megoldani szocialista életünk torzulásai min­den bizonnyal fájdalmasan érintették a diákokat, az ifjú munkásokat s a fiatal parasztokat. Azt kellett érezniök, hogy nem ők, nem a mun­kájuk, nem az ő törekvéseik döntik el saját jövőjüket. Sürgős felada­tunk tehát, hogy mindenütt felújítsuk kapcsolatainkat a fiatalokkal. (…)

Nem szabad megfeledkeznünk az idős emberek anyagi feltéte­leiről, társadalmi megbecsüléséről, tiszteletben tartásáról és olyan társadalmi érvényesülésükről, amely lehetővé teszi számukra a méltó s megérdemelt pihenést. (…)

Társadalmunk további fejlődésében számolnunk kell lakossá­gunk valamennyi rétegének aktivitásával, valamint a közéletben és a szocializmus építésében való részvételével. Nyíltan kijelentjük: a hívő emberekkel is számolunk; mindazokkal, akik hitük alapján, mint a szocialista társadalom egyenrangú és teljes jogú építői, részt akar­nak venni igényes feladataink teljesítésében. (…)

A szociális csoportok s egyének különböző érdekeinek érvényre juttatása, valamint egyesítése megköveteli, hogy kidolgozzuk és ér­vényre juttassuk életünk új politikai rendszerét – a szocialista demok­rácia új modelljét. Pártunk törekvéseinek célja olyan állami és társa­dalmi rendszer, amely megfelel társadalmunk egyes rétegei, s cso­portjai érdekeinek, s lehetővé teszi, hogy szervezeteikben érdekeiket kifejezésre juttathassák és szavuknak közéletünkben is súlya legyen. Elvárjuk, hogy a lakosság s intézményei kölcsönös bizalmának légkö­rében mind nagyobb súlya lesz az állampolgári felelősségnek, és mindenütt tiszteletben fogják tartani az emberek közötti kapcsolatok normáit.

Pártunk ezzel egyidejűleg arra törekszik, hogy a társadalomirá­nyítás demokratikus elvei szorosan összefüggjenek a szakszerű s tudományos irányítással és döntésekkel. Ha felelősségteljesen akar­juk felmérni, hogy mi egész társadalmunk érdeke, úgy mindenkor több, szakszerűen megindokolt javaslat s lehetőség elbírálásával kell megoldanunk minden vitás kérdést, és biztosítanunk kell a lakosság eddiginél sokkal részletesebb és nyíltabb tájékoztatását.

Ma, amikor már elmosódnak az osztálykülönbségek, az emberek társadalomban betöltött szerepének legfontosabb értékmérője az, hogy milyen mértékben járulnak hozzá társadalmunk felvirágoztatá­sához. Pártunk nagyon sokszor bírálta az egyenlősdit, de az gyakor­latilag ennek ellenére sohasem tapasztalt módon tért hódít, úgyhogy végül is fékezi lendületes gazdasági fejlődésünket s az életszínvonal emelését is. (…)

Ha most az egyenlősdi kiküszöbölésére s arra törekszünk, hogy a dolgozókat teljesítményeik alapján bírálják, nem szándékunk holmi új kiváltságos réteg létrehozása. Azt akarjuk, hogy az emberek jutal­mazása társadalmi életünk minden területén munkájuk társadalmi jelentőségétől és hatékonyságától, munkakezdeményezésük kibon­takozásától, felelősségük és kockázatuk fokától függjön. Ez egész társadalmunk fejlődésének érdekét szolgálja.

A párt vezető szerepét a múltban gyakran úgy értelmezték, mint a hatalom monopol összpontosítását a pártszervek kezében. Ez an­nak a hamis tézisnek felelt meg, hogy a párt a proletárdiktatúra eszkö­ze. (…)

A párt politikájának nem szabad odavezetnie, hogy a nem kom­munista polgároknak az legyen az érzésük, hogy a párt vezető sze­repe korlátozza őket jogaikban és szabadságukban, hanem ellenke­zőleg, hogy a párt tevékenységében jogaik, szabadságuk és érdekeik biztosítékát lássák. (…)

A párt az elmúlt évtizedben gyakran hangsúlyozta a szocialista demokrácia fejlesztésének követelményét. A párt intézkedéseinek célja az állam választott képviseleti szervei szerepének fokozása, az önkéntes társadalmi szervezetek jelentőségének és a nép aktivitása valamennyi formájának kiemelése volt. (…)

Ennek ellenére politikai rendszerünkben mindmáig megtaláljuk a centralista-direktív döntés és irányítás káros vonásait. (…)

Az emberek direktív irányításában előre nem látható különféle érdekeit és szükségleteit nem kívánatos, gátló körülményként kezel­ték, nem pedig a nép életének olyan szükségleteként, amellyel a politikának számolnia kell. Ezért a helyzeten nem segítettek a gyak­ran elhangzó jó szándékú jelszavak sem, arról, hogy „növeljük a nép részvételét az irányításban", mivel a „nép részvétele" éveken át főleg az irányelvek teljesítésében való részvételt jelentette, s nem azt, hogy a nép megvitassa a döntések helyességét. (…)

Célunk az egész politikai rendszer átalakítása úgy, hogy lehe­tővé váljon a szocialista társadalmi viszonyok dinamikus kibontakozá­sa, a széles körű demokrácia összeegyeztetése a tudományosan megalapozott, szakmailag hozzáértő irányítással, a társadalmi rend megerősítése, a szocialista viszonyok állandósítása, a társadalmi fegyelem erősítése.

(…) Demokráciánk biztosítson nagyobb teret minden egyén, minden kollektíva, az alacsonyabb és a magasabb fokú, valamint a központi irányítás minden láncszeme alkotó tevékenységének. (…)

* * *

A helyes irányú fejlődés alapvető feltétele szerintünk az, hogy a jövő­ben egész irányítási rendszerünkben világossá váljék, ki, melyik szerv és melyik dolgozó miért felel, milyen jogkörrel rendelkezik és milyen kötelességei vannak. Ehhez feltétlenül szükséges, hogy min­den szerv önálló legyen. A jövőben véget kell vetnünk annak, hogy a pártszervek helyettesítik az állami szerveket, a gazdaságirányítás és a társadalmi szervezetek szerveit. (…)

A dolgozók önkéntes, társadalmi érdekszervezeteit nem helyet­tesíthetik a politikai pártok, és ellenkezőleg: a politikai pártok sem zárhatják ki nálunk, hogy a munkások és a többi dolgozó érdekszerve­zetei közvetlenül befolyásolják az állam politikáját és részt vegyenek ennek az állami politikának a kidolgozásában és végrehajtásában. Egyik párt sem monopolizálhatja a szocialista államhatalmat, a politi­kai pártok koalíciója sem, ezért közvetlen utat kell biztosítani a nép valamennyi politikai szervezete számára. Csehszlovákia Kommu­nista Pártja minden eszközzel a politikai élet olyan formáit fejleszti ki, amelyek biztosíthatják a munkásosztály és az összes dolgozó közvet­len szavának és akaratának megnyilvánulását hazánk politikai dönté­seiben. (…)

Az önkéntes társadalmi szervezetek valóban épüljenek önkéntes tagságra és aktivitásra. Az emberek azért lépnek soraikba, hogy érde­keik érvényesüljenek. Joguk van a funkcionáriusok, képviselőik kivá­lasztására is. Ezeket nem szabad a társadalmi szervezetekre kívülről rákényszeríteni. Egységes tömegszervezeteinknek-melyeknek mű­ködése továbbra is szükséges, de amelyeknek felépítésüket, munka­módszereiket és a tagsággal való kapcsolatukat tekintve összhang­ban kell állniuk az új társadalmi feltételekkel – következetesen ezek­ből az elvekből kell kiindulniuk.

Ugyanakkor még az idén szükséges az alkotmányos gyülekezési és egyesülési szabadságjogok érvényesülésének olyan biztosítása, hogy törvény tegye lehetővé önkéntes szervezetek, érdekvédelmi tár­sulások, egyletek stb. létrejöttét, a lakosság különböző rétegei és csoportjai adott érdekeivel és szükségleteivel összhangban, bürokra­tikus korlátozások s anélkül, hogy bármely szervezet monopóliumra tenne szert. Ezen a téren a korlátokat csak a törvény szabhatja meg, csak az állapíthatja meg, hogy mi társadalomellenes, mi tiltott és mi jár büntetőjogi felelőséggel. A törvény által biztosított szabadságjo­gok ebben az értelemben, az alkotmánynak megfelelően, vonatkoz­nak a különböző vallású, felekezetű állampolgárokra is.

Dolgozóink véleménye és nézete hatásosan nem befolyásol­hatná politikánkat, a nép kritikájának és kezdeményezésének elnyo­mására irányuló törekvésekkel nem tudnánk szembeszegülni, ha minden állampolgárunk számára-következetesen megvalósított jogi normák közvetítésével – nem biztosítanánk az alkotmányban rögzí­tett szólásszabadságot, és általában a polgárok valamennyi politikai és személyi jogát. A szocializmus nem jelentheti csupán azt, hogy a dolgozó embereket felszabadítjuk a kizsákmányoló osztályviszonyok uralma alól. A szocializmusnak a személyiség teljes mérvű érvényre jutása érdekében többet kell nyújtania, mint a burzsoá demokrácia bármely típusának. A kizsákmányoló osztály uralma alól felszabadult dolgozó embereknek önkényesen, hatalmi szóval nem írhatjuk elő, hogy miről lehet és miről nem lehet őket tájékoztatni, melyik nézetüket hozhatják nyilvánosságra és melyiket nem. Ehhez hasonló korlátozá­sokat csak a törvény alapján lehet alkalmazni, amely megállapítja, hogy mi társadalomellenes. (…) Fontos döntések előkészítésében tekintetbe kell venni a közvélemény-kutatás eredményeit, amelyeket nyilvánosságra kell hozni.

A CSKP Központi Bizottsága szükségesnek tartja, hogy a sajtó­törvény minél előbb és az eddiginél pontosabban rögzítse, hogy az állami szerv mikor tilthatja le bizonyos tájékoztatás terjesztését (a sajtóban, a rádióban, a televízióban stb.). Szükségesnek tartjuk a tényleges előzetes cenzúra megszüntetését. Véget kell vetnünk a tájékoztatás késésének, eltorzításának és hézagosságának, meg kell szüntetnünk a politikai, valamint gazdasági tények indokolatlan eltit­kolását. Nyilvánosságra kell hoznunk a különféle intézkedések és megoldások alternatív javaslatait is, bővítenünk a külföldi sajtó beho­zatalát és eladását. Az állami, a társadalmi és kulturális szervezetek vezető tényezőinek kötelessége rendszeresen sajtótájékoztatókat tartani, és az újságoknak az időszerű kérdésekről tájékoztatót adni. Rendszeressé kell tenni a vállalatok évi gazdálkodási eredményeinek publikálását. A sajtóban szükséges különbséget tenni állami és párt-szerveink hivatalos állásfoglalása, valamint a publicisták állásfogla­lása között. Különösen a pártsajtó tükrözze a pártéletet, a fejlődést, a kommunisták eltérő nézeteinek a bírálat szellemétől áthatott szem­besítését stb. Mindez teljes egészében nem azonosítható az állam hivatalos állásfoglalásával. (…)

Az embereket a párt eszméinek és politikájának csak olyan harc­cal nyerjük meg, amely a kommunistáknak a nép érdekében végzett gyakorlati tevékenységére, az igazságnak megfelelő teljes tájékozta­tásra, a tudományos elemzésre támaszkodik.

Jogi normákkal pontosabban biztosítsuk a kisebbségben ma­radó érdekek és nézetek megnyilvánulási szabadságát (ismét a szo­cialista törvények keretében és összhangban azzal az elvvel, hogy a döntés a többség akaratához igazodik). (…)

Jogrendszerünkben fokozatosan meg kell oldanunk az állampol­gárok személyi jogainak és tulajdonjogának jobb, következetesebb védelmét. Elsősorban hatálytalanítanunk kell az olyan normákat, amelyek az állampolgárokat a gyakorlatban hátrányos helyzetbe hoz­zák az állammal és más intézményekkel szemben. (…) A közeljövő­ben szükséges elfogadni a már hosszabb ideje előkészített törvényt arról, hogy az állampolgároknak és szervezeteknek megtérítik azokat a károkat, amelyeket az állami szervek törvénytelen intézkedése okozott.

Fontos körülmény továbbá, hogy mind ez ideig politikai és jogi síkon következetesen nem rehabilitálták az olyan embereket – kom­munistákat és nem kommunistákat -, akik az elmúlt években törvény­telenségek áldozatai lettek. (…)

Sem azokban a politikai szervekben, amelyeknek feladata a múltbeli törvénytelenségeket helyrehozni, sem pedig a biztonsági, az ügyészi és a bírói apparátusban nem szabd ülnie olyanoknak, akiknek múltbeli tevékenységük folytán a legcsekélyebb személyes érdekük fűződik ahhoz, hogy a hibák helyrehozását fékezzék. A párt tudatában van annak, hogy az ártatlanul elítélt és üldözött embereknek senki sem adhatja vissza életük elveszített éveit. Törekedni fog azonban arra, hogy még az árnyéka is eltűnjön annak a bizalmatlanságnak és megalázásnak, amely a törvénytelenségek következtében gyakran az áldozatok családját és rokonságát is sújtotta. (…) A szocializmus­nak éppen a demokrácia és a polgári szabadságjogok elmélyítésével keli igazolnia, hogy túltesz a korlátozott burzsoá demokrácián. így vonzó példaképévé válhat a demokratikus hagyományokkal rendel­kező fejlett ipari országok haladó mozgalmainak is. (…)

(…) A párt a nemzeti bizottságokban olyan szerveket lát, ame­lyeknek feladata továbbfejleszteni a helyi önigazgatás és a népi köz­igazgatás haladó hagyományait. A nemzeti bizottságok alapvető po­litikai küldetése védelmezni az állampolgárok jogait és szükségleteit, egyszerűbbé tenni az olyan ügyek intézését, amelyekkel a lakosság felkeresi a nemzeti bizottságokat, érvényesíteni a közérdeket, har­colni a különféle intézmények olyan törekvései ellen, amelyek egyet jelentenek az emberek becsapásával, és szükségleteik semmibevé­telével. (…)

A párt a Nemzetgyűlésben szocialista parlamentet lát, amely egy demokratikus köztársaság parlamentjének minden funkcióját gyako­rolja. (…) A Nemzetgyűlésnek olyan szervvé kell átalakulnia, amely valóban eldönti a törvényeket és a fontos politikai kérdéseket, és nemcsak jóváhagyja az előterjesztett javaslatokat. A párt támogatja a Nemzetgyűlés ellenőrző szerepének elmélyítését egész közéle­tünkben és konkrétan a kormány iránti viszonyában. Ebből a szem­pontból szükségesnek tartja az ellenőrzés apparátusának teljes alá­rendelését a Nemzetgyűlésnek, hogy az szerveként működjön. (…)

* * *

A párt politikája abból a követelményből indul ki, hogy az állami me­chanizmusban ne kerüljön sor a hatalom túlságos összpontosítására egy láncszemben, az apparátusban, vagy egyénnél. Gondoskodnunk kell tehát a jogkörök olyan megosztásáról és az egyes láncszemek kölcsönös ellenőrzésének olyan rendszeréről, hogy az egyik lánc­szem esetleges hibáit és túlkapásait idejében helyrehozhassa a má­sik láncszem tevékenysége. Ennek a követelménynek feleljen meg, ne csak a választott és végrehajtó szervek viszonya, hanem az állam­hatalom és az igazgatás végrehajtási mechanizmusán belüli viszony és a bíróságok helyzete, valamint működése is. (…)

A párt rendkívül fontos politikai kérdésnek tartja a biztonsági apparátus helyes állami beosztását. (…) A biztonsági apparátusra a törvényesség múltban való megszegésének és annak szemszögéből tekintett [a párt], hogy a biztonsági szolgálat a múltban a poli­tikai szervek és így a párt fölé kerekedett. (…) A CSKP Központi Bizottsága szükségesnek tartja a biztonsági szolgálat szervezeti át­építését, az egységes Nemzetbiztonsági Testület kettéosztását két különböző, egymástól független szervre, az Állambiztonságra, és a Közbiztonságra. (…) Minden állampolgárnak bizonyosnak kell lennie abban, hogy politikai meggyőződéséért és nézeteiért, személyi hitval­lásáért és tevékenységéért nem válhat az állambiztonsági szervek figyelmének tárgyává. A párt világosan kijelenti, hogy ezt az appará­tust nem irányíthatják, és nem használhatják fel a szocialista társa­dalom belpolitikai kérdéseinek és ellentmondásainak megoldására. A Közbiztonság harcol a bűnözés ellen, és védi a közrendet. (…) Jogi­lag pontosan körvonalaznunk kell a közrend védelmének egyes olyan feladatait, amelyeknek teljesítésében a közbiztonság alá lesz ren­delve a nemzeti bizottságoknak. Jogi normákkal szükséges tisztáz­nunk a biztonsági szolgálatnak a kormány és a Nemzetgyűlés általi ellenőrzését. (…)

A párt jogi politikája abból az elvből indul ki, hogy a jogügyletek­ben (beleértve az állami szervek közigazgatási döntéseit) a törvé­nyesség alapvető záloga a politikai tényezőktől független és csak a törvényhez igazodó bírósági eljárás. Ennek az elvnek alkalmazása megkívánja a bíróságok társadalmi és politikai szerepének, valamint tekintélyének elmélyítését. (…) Ennek megfelelően párhuzamosan rendezni kell az ügyészség helyzetét és feladatait is, nehogy a bírósá­gok fölé kerekedjen. Biztosítanunk kell egyben azt is, hogy az ügyvé­dek teljes mértékben függetlenek legyenek az állami szervektől. (…)

* * *

A gazdasági élet demokratizálódása a gazdasági reformot szoro­sabbra fűzi a politikában és a társadalom irányításában előttünk álló folyamatokkal, és olyan új elemek megválasztására és érvényesíté­sére ösztönöz, amelyek továbbfejlesztik a gazdasági reformot. A gaz­dasági élet demokratizálása jelenti a vállalatok és a vállalati tömörülé­sek önállóságát, viszonylagos függetlenségüket az állam szerveitől, a fogyasztó ama jogának teljes és tényleges érvényesítését, hogy szükségleteit és életstílusát maga határozza meg, munkaterületét szabadon választja; jelenti továbbá a dolgozó rétegek, a különböző szociális csoportok jogát és igazi lehetőségét gazdasági érdekeik alakítására és megvédésére a gazdaságpolitika megalkotásában.

A gazdasági demokrácia fejlesztésében pillanatnyilag a legfonto­sabbnak a vállalatok gazdasági helyzetének, jogkörének és felelőssé­gének rendezését tartjuk.

A gazdasági reform hovatovább odavezet, hogy a szocialista vállalatok dolgozó kollektívái fogják viselni a vállalat jó vagy rossz irányításának következményeit. A vállalkozó tehát a vállalati kollek­tíva lenne, amelyet a vállalat vezetősége irányít. A vállalatvezetést (igazgatót, esetleg kollegiális vezető szervet) olyan jogkörrel kell felru­házni, hogy szabadon dönthessen és megfelelő vállalkozói kockázat­tal oldhassa meg a mindennapi problémákat és a vállalat hosszú távú fejlődésének kérdéseit. A vállalkozói tevékenységet a vállalatveze­tésnek a dolgozói kollektíva érdekében kell végeznie, amit a dolgozók és a társadalom demokratikus keretek között ellenőriz.

Az ellenőrzés végett kollektív szervet (képviseleti, felügyelő taná­csot) kell létrehozni, amely nem avatkozik bele a vállalatvezetés intéz­kedéseibe, hanem a társadalom általános érdekei szempontjából el­lenőrizné a vállalat fejlődését, és meghatározott esetekben beavat­kozhatna, illetve be kellene avatkoznia (érvényteleníteni egyes dönté­seket, javasolni az igazgató visszahívását stb.). Ebben a kollektív szervben a vállalat dolgozói képviseltetnék magukat, többségben azonban a vállalaton kívüli tényezők lennének. Olyan emberekről van szó, akik az adott vállalkozói szakmában szaktekintélynek számíta­nak, vagy akik munkabeosztásukból eredően érdekeltek a vállalat optimális fejlődésében; bankszakemberek, a vállalat alapítói, a köz­ponti gazdasági szervek dolgozói stb. E szervek összetételét és be­avatkozásaik módját (beavatkozásra sor kerülhet például a társa­dalmi tulajdon elfecsérlése, a vállalat stagnálása esetén) a vállalatok jellegéhez, nagyságához és társadalmi jelentőségéhez kell idomítani. Egyben meg kell határozni a felügyelő szerv tagjainak érdekeltségét, felelősségét, leválthatóságát.

Ezzel kapcsolatban felül kell vizsgálni a szakszervezetek szere­pét is. (…) A szocialista gazdaságban is szükség van arra, hogy a munkások, a dolgozók szervezetten védelmezzék emberi, szociális és egyéb érdekeiket, s így partnerként szerepeljenek a gazdasági vezetés valamennyi kérdésének megoldásában. (…) A szakszerve­zetek kommunistái ezekből az elvekből kiindulva fogják kezdeményezni, hogy a szakszervezet mint önálló demokratikus alakulat a párt akcióprogramja alapján maga elemezze eddigi helyzetét, belső életét, a központi és szövetségi szervek tevékenységét, és saját politikai vonalat dolgozzon ki e kérdések megoldására.

A vállalatnak meg kell adni a hovatartozás jogát. A vállalatok felettes szerveit nem szabad felruházni állami adminisztratív hatalom­mal (ilyenek a mai vezérigazgatóságok). Lehetővé kell tenni számuk­ra, hogy a vállalatok gazdasági érdekei és szükségletei alapján az adott szakágazat feltételeit figyelembe véve a jövőben önkéntes tár­sulásokká alakuljanak. A vállalatoknak jogukban álljon dönteni a tár­sulások tevékenységének tartalmáról, legyen joguk kilépni, önállósul­ni, s belépni olyan társulásokba, amelyek jobban biztosítják a terme­lés koncentrációjából és szakosításából valamint az integrációs fo­lyamatokból eredő funkciójukat. Az új integrációs csoportosulás első­sorban gazdasági érdekek szerint és társadalmi szabályozással tör­ténjen. (…)

Elvetjük ama korábbi leegyszerűsített, sematikus eljárást, amely­nek alapján történt a termelés és a kereskedelem szerkezeti felépíté­se. A vállalatok szerkezete legyen sokrétű, mint ahogyan sokrétűek a piac igényei is. Ezért számolnunk kell kis és közepes nagyságú szocialista vállalatok fejlesztésével is. Ezek jelentősége elsősorban abban van, hogy komplettálják a termelést, újdonságaikkal gyorsan gazdagítják a piacot, rugalmasan reagálnak a megrendelők különféle igényeire. A termelés és a kereskedelem szerkezeti struktúrájának fejlesztésében teret kell adni a gazdasági versengésnek, tekintet nél­kül a vállalkozás fajtájára és formájára. Erre a versengésre elsősor­ban a közszükségleti és élelmiszercikkek termelésében és értékesí­tésében van szükség. (…)

Támogatjuk a különböző formában történő hitelnyújtást a mező­gazdasági vállalkozásnak. Tanácsoljuk a mezőgazdaság hitelrend­szerének felülvizsgálatát. A Központi Bizottság egyben ajánlja, hogy a termőföld jobb kihasználása érdekében a mezőgazdasági és a többi állami irányító szervek keressék és támogassák a vállalkozás más formáit is a hegyvidéki, hegyaljai és határmenti területeken, beleértve a parlagon heverő termőföld bérletbe vételét magángazdálkodó csa­ládok által. (…) A magángazdálkodók termelése aránylag kis há­nyada az össztermelésnek, de szükség van rájuk, s ezért munkájukat a gazdálkodási feltételek javításával meg kell könnyíteni. Lehetővé kell tenni számukra az együttműködést a szövetkezeti és az állami vállalatokkal. (…)

(…) Célszerű lesz egyes szövetkezeteket önállósítani, meg­szüntetni a szövetkezetek adminisztratív centralizációját, és a szövet­kezeti vállalatok felett csak olyan szerveket tanácsos létrehozni, ame­lyek gazdaságilag hasznos tevékenységet végeznek. A szövetkezeti vállalkozás fejlesztésével kapcsolatban célszerűnek tűnik alaposan átdolgozni a tagok tulajdonjogi viszonyait a szövetkezeti vagyonhoz.(…)

* * *

A tervezés és az állam gazdaságpolitikája egyrészt a különböző – vállalkozói, fogyasztói, foglalkoztatási, nemzeti stb. – érdekek egybe­hangolására, másrészt a gazdaság távlati és közvetlen prosperitá­sára épüljön. Az állam gazdasági tevékenysége elválaszthatatlan ré­szének kell tekinteni az olyan hathatós intézkedéseket, amelyek meg­védenék a fogyasztót, ha a termelő és kereskedelmi vállalatok vissza­élnének monopolhelyzetükkel és gazdasági hatalmukkal.

A gazdaságirányítás fontos része az átgondolt műszaki politika, amely a világ műszaki haladásának elemzésére és a hazai gazdaság­fejlesztési koncepcióra támaszkodik. Célja a termelési bázis műszaki színvonalának irányítása, és olyan közgazdasági feltételek teremté­se, amelyek érdekeltséget biztosítanak a legkorszerűbb technika ér­vényesítésében. (…)

Sok reményt fűzünk a piac pozitív funkcióinak felújításához. A piac a szocialista gazdaság működési mechanizmusa, amely ellenőr­zi, hogy a munkaráfordítás a vállalatokban társadalmilag célszerűen történt-e. Nem tőkés piacra gondolunk, hanem szabályozott és nem ösztönös – szocialista piacra. A tervnek és a gazdaságpolitikának pozitív erővel kell hatnia a piac normalizálására. A társadalomnak kellő körültekintéssel, perspektívával, a lehetőségek tudományos fel­tárásával, a fejlődés legjobb irányának megválasztásával kell tervez­nie jövőjét. Ezt azonban nem lehet elérni a piaci tényező (a vállalatok és a lakosság) önállóságának elnyomásával, mert így egyfelől aláás­suk a gazdasági ésszerűségre irányuló érdekeket, másfelől deformál­juk az információs és döntési folyamatokat, amelyek nélkül a gazda­ság nem működhet.

* * *

Tekintettel gazdaságunk korlátozott nyersanyagbázisaira és a hazai piac szűk méretére, gazdaságunk széles körű bekapcsolódása a fej­lődő nemzetközi munkamegosztásba elkerülhetetlen ahhoz, hogy a termelés anyagi bázisában a tudományos-műszaki forradalomra jel­lemző változásokra kerüljön sor.

Nemzetközi gazdasági kapcsolataink fejlesztésének alapja to­vábbra is a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal, főleg a KGST-országokkal való gazdasági együttműködés. A jövőben ez az együttműködés egyre inkább termékeink versenyképességétől fog függni. (…) Kapcsolatainkban a KGST-országokkal arra fogunk töre­kedni, hogy jobban érvényesüljön a gazdasági számvetés és a köl­csönösen előnyös csere.

Az egyenjogúság, a kölcsönös előnyösség és a megkülönbözte­tés kizárása alapján aktívan támogatni fogjuk gazdasági kapcsolata­ink fejlesztését a világ többi országával, amelyek érdeklődést tanúsí­tanak eziránt. Támogatjuk a nemzetközi együttműködés progresszív formáinak fejlesztését, főleg a termelési kooperációt, a tudományos-­műszaki ismeretek cseréjét, a licenckereskedelmet, és a megfelelő hitel- és tőkekapcsolatokat az érdekelt országokkal.

A világpiac hatásának kitett gazdaság megköveteli az adminiszt­ratív értelemben vett külkereskedelmi monopólium megszüntetését és a külkereskedelmi ügyletek direktív irányításának felszámolását. A Központi Bizottság szükségesnek tartja a közgazdasági szabály­zókra és a közvetett irányítás eszközeire épülő hatékony állami keres­kedelmi és devizapolitikát.

* * *

A gazdaságpolitika fejlesztésében a párt az életszínvonal tartós emel­kedését tartja az alapvető célnak. A múltban a gazdaság fejlődését – a beruházások hosszú ideig tartó megtérülésével – egyoldalúan a nehézipar fejlesztésére irányították, ami jelentős mértékben a mező­gazdaság és a közszükségleti ipar, a kereskedelem, a közszolgáltatá­sok és a nem termelő bázis, különösen a lakásépítés fejlesztésének rovására ment. A gazdaság fejlődésének ezt az egyoldalúságát nem lehet megszüntetni egyik napról a másikra. Ha azonban kihasználjuk a termelés- és munkaszervezésben, valamint a termelés és a termé­kek műszaki és közgazdasági színvonalában meglévő nagy tartalé­kokat, ha tekintettel leszünk az új irányítási rendszer kellő kihasználá­sának lehetőségeire, akkor alapvetően meggyorsíthatjuk a források kialakítását és ezen az alapon a nominálbérek és az életszínvonal emelését minden vonatkozásban. (…)

A jelenlegi időben a lakásépítés megoldását az egész életszín­vonal döntő kérdésének tartjuk.

* * *

A jelenlegi szakaszban társadalmunk fejlesztését sokkal nagyobb mértékben kell a tudomány, a műveltség és a kultúra fejlesztésére és érvényesítésére alapoznunk. (…)

A szocializmus a munkásmozgalom és a tudomány szövetkezé­sével jött létre. Ezen erők között nincs alárendelt viszony és kompro­misszum. (…) A szocializmus a tudományon áll és bukik, éppúgy, mint ahogy a dolgozók hatalmán áll és bukik. (…)

Ma, amikor világszerte tért hódít a tudományos-műszaki forra­dalom, erősen megváltozik a tudomány társadalmi helyzete. (…) Törekedni fogunk arra, hogy eltávolítsuk a tudomány és a társadalmi gyakorlat közé tornyosuló akadályokat. (…)

A szocialista társadalom további fejlődése a nép műveltségének növekedésétől függ. Ezért elsődleges feladatnak tekintjük iskolarend­szerünk továbbfejlesztését. (…)

Gazdaságunk és egész társadalmunk dinamikus fejlődése meg­kívánja, hogy véget vessünk a műveltség, az iskola és a tanítók lebe­csülésének, és biztosítanunk kell, hogy iskolarendszerünk sokkal na­gyobb mértékben részesedjék a társadalmi forrásokból. (…)

A nevelő- és oktatómunka országos, társadalmi jelentőségű. (…)

A párt őrizni és biztosítani fogja mind a művészi alkotás szabad­ságát, mind pedig a művészi alkotásokhoz való hozzáférhetés jogát. A kultúra és a művészet szükséges autonómiáját kifejezésre kell jut­tatniuk a szakterületükön dolgozó kulturális önigazgatási szervek döntéseinek is. (…)

A kultúra egész területét – tekintettel annak jelentőségére – mél­tóképpen és felelősségteljesen kell gazdaságilag biztosítani, meg kell védeni a piac és a kereskedelem ösztönösségétől. A kulturális célokra szánt eszközöket stabilizálni kell és a nemzeti jövedelem fejlődésével összhangban progresszíven növelni is. (…)

* * *

A fentebb vázolt intézkedéseket nem azért tesszük, mintha bármiben is lemondanánk eszményeinkről – még kevésbé azért, mintha ellenfe­leinknek engedményeket tennénk. Ellenkezőleg: meggyőződésünk, hogy ezek az intézkedések segítségünkre lesznek abban, hogy meg­szabaduljunk attól a ballaszttól, amely az ellenségnek hosszú éveken át sok előnyt biztosított azáltal, hogy fékezte, eltompította és megbé­nította a szocialista eszmék hatékonyságát, a szocialista példa vonz­erejét.

(…) A szocialista társadalom új, mélyen demokratikus és a cseh­szlovák feltételeknek megfelelő modelljét akarjuk megvalósítani. Ta­pasztalataink éppúgy, mint a marxista tudományos ismeretek arra az egyértelmű következtetésre vezettek bennünket, hogy célunkat nem érhetjük el a régi utakon, a már régen elavult eszközökkel és a ben­nünket állandóan visszavető durva módszerekkel. Felelősségünk tel­jes tudatában kijelentjük, hogy társadalmunk nehéz időszakba lépett, amikor már nem bízhatunk a hagyományos sémákban. Nem szorít­hatjuk az életet szabványok közé, még a legjobb szándékkal felállított sablonok közé sem. Most az a feladatunk, hogy ismeretlen feltételek között egyengessük utunkat, kísérletezzünk, s az alkotó szellemű marxista gondolkodás és a nemzetközi munkásmozgalom ismeretei alapján a szocializmus fejlődésének új formát adjunk. (…) Senki sem bocsáthatná meg nekünk, ha ezt elmulasztanánk, ha lehetőségeink­ről lemondanánk. (…)

(Az Új Szó melléklete, 1968. április 10.)

Kik az alacsony jövedelműek? A közvélemény többféle mó­don értelmezi az alacsony jövedelműeknek tekinthető népes­séget. A különböző vélemények szerint ők azok, akik

Átlagnál alacsonyabb jövedelműek

1989-ben a lakosság egy főre jutó személyes rendelkezésű jövedelme 7.150 Ft-ra várható, e szint alatta lakosság mintegy 56-58%-a él. Az elmúlt másfél évtizedben az átlagjövedelem-szint alatt élők száma fokozatosan csökkent, a hetvenes évek elején arányuk még kb. 62-64% volt.

Megjegyzendő, hogy általában a lakosság feléről gondol­ják, hogy az átlagosnál szerényebb életnívón él, a másik fe­léről, hogy az átlagosnál tehetősebb. Mivel a kiugró magas jövedelmek az átlagot jobban húzzák felfelé, mint az alsó jöve­delemküszöb körül egyenletesen torlódók lefelé – az átlagjö­vedelem alatt élők aránya a legtöbb országban 60% körüli. (Pl. egy háromtagú, 9.000 Ft-ból élő család és egy 10.000 Ft-os jövedelemszinten élő egyedülálló összevont jövedelemátlaga alatt e négyfős csoport 75%-a él, és csupán 25%-a az átlag felett.)

Az 1989. évi havi 7.150 Ft-os jövedelmi fejadag tartal­mazza a kisgazdaságokban megtermelt élelmiszerek becsült értékét is. A nettó pénzjövedelem egy főre jutó összege kb. havi 6700 Ft. Figyelembe véve, hogy az adóilleték- és nyugdíjjárulék-terhek miatt a lakosságnak ennél mintegy 20%-kal több bevételhez kell hozzájutnia, személyenként havi 8050 Ft-ra tehető a bruttó lakossági jövedelmek havi átlaga.

A lakossági (56-58%-os) átlaghoz viszonyítva a nyugdí­jasok közel háromnegyede (kb. 72%-a) él az átlagjövedelem szintje alatt. Az aktív keresőkön belül a munkásság kéthar­mada – közülük a segédmunkások mintegy háromnegyede – a nagyüzemekben dolgozó parasztság közel 70%-a él átla­gosnál kevesebb jövedelemből; az értelmiségi foglalkozá­súak körében ez az arány kb. egyharmadnyi.

Budapesten a lakosság közel fele él az országos jöve­delmi átlag alatt, a vidéki városokban a lakosság valamivel több, mint 60%-a, a községekben lakók közel kétharmada.

Az aktív keresők körén belül az egyedül élők egytizede, az egygyermekesek kb. 55%-a, a kétgyermekesek több, mint 80%-a, a háromgyermekesek 94%-a, a négy- és többgyer­mekesek 99%-a él kevesebből, mint amennyi az egy főre jutó átlagos lakossági jövedelem.

Mind a munkásság, mind a szellemi foglalkozásúak köré­ben a 30 évnél fiatalabbak nagyobb aránya él az átlag-jövede­lemszint alatt, mint a 40 évnél idősebb korcsoportok között.

Szabolcs-Szatmár megyében a lakosság háromnegye­de, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a lakosság kb. 70%a, Hajdú-Bihar megyében a lakosság kétharmada él az orszá­gos jövedelmi átlagnál szegényebben. Ugyanezen népesség aránya Csongrád és Komárom megyékben kb. 55%, Baranya megyében 50%.

Az egy főre jutó jövedelmek területenként, rétegenként eltérő nagysága általában jól tükrözi az életszínvonal-kü­lönbségeket: családtípusok jövedelmeinek az összehasonlí­tására azonban már csak nagyobb hibahatárral alkalmas. Nyilván más egy felnőtt szükséglete, mint egy gyermeké, és nyilván más egy rezsiköltségeket egyedül fedező személyé, mint pl. egy házaspáré. A jövedelemstatisztikában használa­tos, úgynevezett „fogyasztási egységek" feladata korrigálni ezt a torzító hatást: pl. egy egyedülálló fogyasztási egysége (1,4) eszerint három és félszeresen haladja meg egy háromé­ves gyermekét (0,4). A finomítás ellenére a gyermekes csalá­dok jövedelmi elmaradása riasztó marad: pl. a háromgyerme­kes családok 87%-a, a négy- és többgyermekes családok 97%-a az átlagosnál kevesebb egy fogyasztási-egységre jutó jövedelemből él.

A nagymértékű jövedelem-elmaradásnak ma adópolitikai jelentősége is van: a pénzügyi kormányzat részéről ugyanis egyre több nyilatkozat, cikk jelenik meg arról, hogy a három-és többgyermekes gyermeknevelés után járó, gyermeken­ként havi 1.000 Ft-os adóalap-kedvezményt meg kell szüntet­ni, mert ez csupán a gazdagoknak kedvez. Az állítás alapta­lanságát jelzi, hogy a „gazdag"-nak tekinthető – az egy fo­gyasztási egységre jutó országos átlagjövedelem mintegy másfélszeres szintjén élő – népesség aránya a háromgyer­mekesek körében fél százalék sincs, a négy- és többgyerme­kesek körében pedig csak ezrelékekben mérhető. (Csak összevetésül: a gyermek nélküli családok körében ez az arány közel 20%.) Az elmúlt évtizedek gazdaságot lebénító kényszerintézkedéseit mindig demagóg példákkal vezették be – gondoljunk csak a nagyvárosok körzetében a szövetke­zeti ipartelepítés tilalmára; a vállalati munkaközösségekre, ipari szolgáltató szakcsoportokra nehezedő ellenértékadó be­vezetésére, majd felsrófolására; az ingatlanszerzési korláto­zások bevezetésére és a házadó egyre gyakoribb felemelésé­re. Annyira szélsőségesen demagóg példával azonban egyik ellen-reformintézkedés sem büszkélkedhet, mint amilyet a mai fiskális propaganda ebben a kérdéskörben felmutat: a három-és többgyermekes családok több mint 99,5%-át arra hivat­kozva fosztanák meg eddigi jogosultságaiktól, hogy az igénybe vevők nem egészen fél százaléka „gazdag". A jog­fosztottak háromnegyede kifejezetten szerény jövedelmű, az átlagosnál alacsonyabb jövedelemszinten élő. Gyermekne­velési költségeik eddiginél keményebb adóztatása felerősí­tené marginalizálódásukat.

Társadalmi minimum-szint alatt élők

Alacsony jövedelműek azok – vélekednek sokan -, akik szo­kásos emberi szükségleteik kielégítéséhez nem rendelkez­nek elégséges jövedelemmel. Mi tekinthető „szokásos em­beri" szükségletnek?

Ha a lakosságot aszerint csoportosítjuk, hogy életmódja alapján a kor színvonalán szokásos szükségleteket milyen mértékben tudja életvitelében kielégíteni, akkor egy erősen baloldalra aszimmetrikus görbét kapunk eredményül: a lakos­ság közel harmada lényegében csak az alapvető szükségle­tekhez jut hozzá, és összesen mintegy kétharmada él olyan kiadási stresszhatások alatt, amelyek abban nyilvánulnak meg, hogy gondot okoz időről-időre a bevásárlás, valamely ruhadarab megvétele, vagy az esedékes számlák kiegyenlí­tése. Gond nélküli életkörülmények csak a lakosság egyhar­madát jellemzik.

Élettani, szociológiai felmérések adhatnak választ csak arra a kérdésre – és ezek a válaszok szubjektívek, tükrözik a véleményalkotók életkörülményeit is -, hogy a lakosság mely része küzd naponta alapvető megélhetési gondokkal, mely része ritkábban. A jövedelemnagyság statisztikai megfigye­lése alapján csak megközelítően lehet becsülni – de rendsze­resebben – a minimumszint közelében élő népesség nagysá­gát. E becslések köznapi tapasztalatokon alapulnak – pl. azon, hogy hány forint kell egy családtag egyhavi kielégítő szintű élelmezésére, mennyi a minimálisan szükséges lakás­fenntartási költség stb.

Vázlatosan összefoglalva az egyes fogyasztási szintek sajátosságait, hozzávetőleg az alábbi típusok vélelmezhetek:

Összességében a lakosság 30%-a él a társadalmi mini­mum sávjában, vagy annál alacsonyabb jövedelemszinten. A falusi, segédmunkás és különösen a többgyermekes csalá­dok körében ez az arány magasabb. Pl. a három- és többgyer­mekeseknél több mint 80% – annak ellenére, hogy ebben a körben a társadalmi minimum felső határa az országos átlag­nál alacsonyabb, egy személyre vetítve kb. 3.900 Ft. (A társa­dalmilag szükséges rezsiköltségek ugyanis eleve több sze­mély között oszlanak meg, mint a kisebb családokban.)

A legszegényebb népességtized

Magyarországon általában a népesség legalacsonyabb jöve­delmű tizedét, a legszegényebb 1 millió 50 ezer embert tekin­tik relatíve szegénynek. 1989-ben az egy főre jutó 3.600 Ft alatti személyes jövedelemből élők tartoznak ide: mintegy ötödrészük nyugdíjas, 70%-uk gyermekes család. Gyermek nélküli aktív kereső – pl. alkalmi munkás, egészségileg káro­sodott kiskeresetű – csak nagyon alacsony, kb. 8%-os arány­ban szerepel az alacsony jövedelműek között. A gyermekes családok számára hátrányos jövedelem- és adópolitika erős­ségét jellemzi, hogy arányuk a legkisebb jövedelműek között annak ellenére növekvő, hogy számuk a születések számá­nak visszaesésével párhuzamosan csökken.

Sajátossága ennek a „szegényszemléletnek", hogy lé­nyegében érzéketlen a javuló életkörülményekre. Mindig lesz legalacsonyabb jövedelmű népességtized, mindig lesznek eszerint szegények, függetlenül attól, hogy valójában küzdenek-e napi megélhetési gondokkal, vagy sem.

A relatív jövedelmi különbségek társadalompolitikai fon­tosságára már Marx felhívta a figyelmet híres és találó „palota és kunyhó" hasonlatával: hiába bővülne a kunyhó házzá, gaz­dája változatlanul szegénynek, jelentéktelennek érezné ma­gát, ha mellette a palota is hasonló arányokban bővülne.

Milyen eséllyel, kik kerülnek a legalacsonyabb jövedelmű népességtized közé? A gyermek nélküli keresők ide süllye­dési esélye minimális: kb. 3%. A nyugdíjasok mintegy nyol­cada tartozik a legalacsonyabb jövedelműek közé, hasonlóan a kétgyermekes családokhoz. A háromgyermekes családok több mint negyede, a négy- és többgyermekeseknek már több mint fele a legszegényebb egymillió lakos között van.

A nyolcvanas években a legszegényebb népességtized reáljövedelme – azaz jövedelmeinek a vásárlóértéke – ér­demlegesen – nem változott, a legmagasabb jövedelmű né­pességtized reáljövedelme azonban közel 20%-kal emelke­dett. Csökkent tehát a kiemelkedési esély, növekedtek a sze­gények és a gazdagok közötti jövedelmi különbségek. Mivel a legszegényebbek túlnyomó többsége gyermekes család, számukra tovább csökkentette a kiemelkedési esélyeket az 1988-tól bevezetett, eltartottak számára többségében érzé­ketlen személyi jövedelemadó rendszere.

Vessünk egy pillantást a leggazdagabbakra: az ország leggazdagabb félmillió lakosa – az össznépesség 5%-a – közé a felső szintű vezetők közel fele, a középszintű vezetők egyharmada, az értelmiségiek és önállók mintegy tizede jut fel. A gyermekes családok bekerülési esélye a „felsőházba" nagyon kedvezőtlen: a háromgyermekesek kb. 0,2%-a, a négy- és többgyermekesek 5-6 ezreléke jut el ilyen jövede­lemszintre. A bekerülési esélyek differenciáltságából kitűnik, hogy mennyire alaptalan adórendszerünket „gazdagpárti"-nak titulálni amiatt, hogy a három- és többgyermekes csalá­dok adóztatása folyamán figyelembe veszi a gyermekneve­lési költségek egy részét.

1988-tól érzékelhetően bővült a munkanélküliség. 1989 első negyedében már közel 25 ezer fő volt a nyilvántartott munkanélküliek száma, többségük képzetlen segédmunkás volt. Több városban – pl. Szerencs, Vásárosnamény, Tiszafü­red – közel száz munkanélküli számára egyetlen állást sem kínáltak, a szerencsésebb nagyvárosokban (Miskolc, Debre­cen) az állásfelajánlások száma az álláskeresők mintegy felét érte el. Országos méretekben csak minden ötödik állást ke­reső segédmunkásra jutott egy álláskínálat. Az alacsony jöve­delmű népességtizedben ismét növekvő tehát az aktív kere­sők, átmenetileg (tartósabban?) állás nélküliek aránya.

A magyarországi alacsonyjövedelműség sajátossága a pangó, tartós állapot. Aki alacsony nyugdíja, gyermekeinek száma miatt ilyen alacsony jövedelemnívóra süllyedt, az egy­hamar innen önerőből nem tud szabadulni. Nyugati piacgaz­daságokban a legalacsonyabb jövedelműek jelentős része „mobil", azaz átmenetileg kedvezőtlen üzletmenet vagy mun­kanélküliség miatt jutott a legalacsonyabb jövedelműek közé. Egy-két évi lesüllyedt állapot után a többség ismét elfoglal­hatja szokásos jövedelmi-társadalmi pozícióját.

Az elmúlt évtizedekben a legalacsonyabb jövedelmű népességtized relatív jövedelmi pozíciója fokozatosan javult. A hatvanas évek elején e népességtized jövedelme az orszá­gos átlag 36%-át tette ki, a hetvenes évek elején 40%-át, a nyolcvanas évek végén már 45%-át.

Távlatok, perspektívák

A jelenlegi gazdasági folyamatok a közeljövőben az alacsony jövedelműek, létminimum alatt élők táborát valószínűleg megnövelik.

A munkanélküliek száma minden jel szerint töretlenül nö­vekszik. Oka ennek az az egyoldalú támogatásleépítési poli­tika, ami üzemeket, tevékenységeket, álláshelyeket szüntet meg, de nincs arra megbízható mércéje, hogy milyen irány­ban kellene termelést bővíteni, milyen gyártmányokat kellene fejleszteni. A tulajdoni reform hiánya, a csak korlátozott tőke­áramlási lehetőség és a beruházásokat leblokkoló szigorú monetáris politika együttesen lehetetlenné teszi a szerkezet­javító, szelektív gazdasági növekedést, ezzel egyidejűleg vi­szont érvényesülnek a leépülésre, munkaerő-elbocsátásra ösztökélő gazdasági szabályozók. A csak leépülő gazdaság­ban óhatatlanul felduzzad a munkanélküliek tábora.

A csökkenő reálbér, a növekvő foglalkoztatási gondok egyre több embert kényszerítenek önálló vállalkozásra. Kö­zülük sokan tapasztalatlanok, meggondolatlanul kockáztatók, ezért növekvő az üzleti bukások száma. Nem kedvez a vállal­kozóknak a stagnáló-csökkenő reáljövedelem és az emiatti csökkenő kereslet sem. A pangó üzletmenet, majd a hónapo­kig tartó felszámolási eljárás, vizsgálatok stb. anyagilag telje­sen kimerítik a bukott vállalkozót, nem ritka ilyen esetben, hogy a család „negatív jövedelemből" él. Az ilyen helyzetben levő családok bevételeit ugyanis gyakran semmissé teszik a költségvetési befizetési kötelezettségek és hiteltörlesztések – így korábbi megtakarításaikat élik fel. Magyarország legala­csonyabb jövedelmű lakosai tehát nem olyan többgyermekes családok, egy nyugdíjból élő házaspárok, akiknél az egy főre jutó havi jövedelem 1.200-1.500 Ft, hanem olyan bukott, vagy átmenetileg kedvezőtlen üzletmenetet elszenvedő vállalko­zók, kisiparosok, kiskereskedők, szerződéses üzletben dol­gozók, mezőgazdasági kisárutermelők – akik családjaiban éves átlagban a havi egy főre jutó „jövedelem" mínusz 5-10.000 Ft is lehet. Mai néhány ezres számuk néhány év múlva tízezres réteggé is bővülhet.

Előreláthatólag növelik az alacsony jövedelműek arányát a nagyon magas hitelkamatok. Az 1989-től megállapított kiug­róan magas, 19,5%-os kamatok még szociálpolitikai támoga­tás ellenére is sok családnál felemésztik egy családtag kere­setét. Lakni kell, ez létszükséglet, emiatt nagyon sok fiatal kénytelen vállalni az uzsorás kamatokat és a megmaradó csekély jövedelemből a létminimum alá süllyedést. Sajnos, abban sem lehet bízni, hogy a magas hitelkamatok leblokkol­ják a lakosság lakásépítési szándékait, ami megnöveli a la­kásépítő vállalatok eladási nehézségeit és a fenyegető lakáskrach ifjúságbarát lépésre kényszerítené a pénzügyi kor­mányzatot. 1989 első negyedében mintegy harmadára zu­hant – az 1988. évi szint mindössze 37%-ára – a hitel segítsé­gével megkezdett lakásépítés. „Ha a lakosság képtelen épí­teni és horribilis árakon lakást vásárolni, tárjuk ki a kapukat a nyugati vásárlók előtt" – hangzott el a javaslat. Az 1989. május végén tárgyalt földtörvény külföldiek számára is akadályta­lanná tette az ingatlan- és földvásárlást. Csak egyetlen képvi­selő látott abban veszélyt, hogy míg a magyar keresők hat havi nettó munkabérükből, addig egy osztrák munkás másfél-két­heti keresetéből tud vásárolni egy m² lakást – ki fog tehát szorulni a hazai vevő az ingatlanpiacról. Meg is kapta a kép­viselő a magáét az MTV riporternőjétől, miszerint „szemellen­zős" az aggodalma. A fiataloknak a jövőben tehát az eddigiek­nél még súlyosabb hitelfeltételekkel, még egyenlőtlenebb ke­resleti versenyben kell küzdeniük a lakásszerzésért.

Az ország kiárusítási folyamata természetesen nemcsak a lakásfronton érezteti hatását, nemcsak az új külföldi tulajdo­nosok egyéni szempontjai miatt növeli a munkahelyükről, föld­jükről elbocsátottak légióját. Várhatóan megnöveli egyensúlyi gondjaikat is, hiszen az eddigi adósságszolgálat mellett a jog­gal elvárt profitátutalásokat is teljesíteni kell. Mivel a külföldiek nyilván a legnyereségesebb exportképes vállalatokat vásá­rolnák meg, az állam az eddigiekhez mérten még kevesebb valutához fog jutni, – és számára más eszköz nem marad, minta még irreálisabb forintleértékelés és a még fékevesztettebb infláció. Az inflációt megnöveli az új árszerkezet kialaku­lásának folyamata – helyet kér pl. a költségek között a termő­föld utáni, eddiginél nagyobb járadék, szükségessé válhat – különösen a külföldi tulajdonlás fékezése érdekében – a va­gyonadó. Közvetve növelni fogja az inflációt az improduktív szférában foglalkoztatottak létszámbővülése is: folyamatosan épül ki az adószedői apparátus; a tulajdonreform-elképzelé­sekben pedig egyre határozottabban érvényesül az állami va­gyonkezelői központok létesítésének a gondolata és a hasz­nosíthatatlan káderállomány ide történő átmentése. A 20% körüli – több előrejelzésben, lengyel és jugoszláv példákra hivatkozva már 30-40%-ot is sejtetni engedő – infláció roha­mosan értékeli le a fix ellátmányokat (nyugdíj), családi pótlék, gyermekgondozási segély, nevelési és szociális segélyek), és süllyeszt le rétegeket a létfenntartási küszöb közelébe.

Az infláció a megtakarításokat is erodálja. Ma meg tud­nak élni tízezrek „mínuszjövedelemből" is, korábbi megtaka­rításaik felélése árán. Gyorsuló infláció azonban a megtakarí­tások felszámolását kényszeríti ki, és váratlan anyagi nehéz­ség esetén az eddigieknél élesebb reakciókat válthatnak ki a szociális problémák. A mai inflációs politika a lakosság bizton­sági tartalékait – tehát a tűrőképességét szavatoló visszavo­nulási lehetőségeit – aknázza alá.

Ha az adópolitika változatlan marad, számíthatunk az alacsony jövedelemszinten élők létszámának a további növe­kedésére is. Az eltartási kötelezettségekre érzéketlen adópo­litika ugyanis leblokkolja a többletteljesítményeket. Például egy négytagú családnál 1000 Ft-os többletmunka-vállalás esetén a családfő igen gyakran csak 500 Ft-ot kap kézhez a nyugdíjjárulék és a személyi jövedelemadó levonása után. ő személy szerint a többletteljesítmény ellenértékéből mind­össze 12-13% erejéig részesedhet. (A többlet-erőfeszítések ennyire torz díjazása távol áll mind a munka szerinti elosztás szocialista elvétől, mind a teherbírás szerinti adózás polgári elvétől.) A történelemből ismerjük: a többletmunka vállalásá­ban való tömeges érdektelenség rendszerint előidézi az adott termelési mód bukását. Persze hosszú idő alatt és nagyon sok társadalmi konfliktus árán.

***

A fenti írásban elemzett problémakör kezelésére, s az ilyen élethelyzetben élő emberek segítségére ma már társadalmi szerveződések is formálódóban vannak. Ezek egyike az Újpesti Családsegítő Központ, amelynek szakértői számítá­sokat végeztek, bemutatva az adott nagyvárosi környezetben élő eltérő összetételű, de tipikusnak tekinthető családok pe­remre szorulásának tényezőit és következményeit. Az alább közölt szöveg részlet az elemzésből. (A szerk.)

Megnéztük, hogy néhány gyakrabban előforduló élethely­zetben a szociális juttatások a társadalmi minimum mekkora há­nyadát fedezik, illetve, hogy milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a háztartás társadalmi minimuma biztosítva le­gyen.

I. Egyedülálló anya egy három évesnél idősebb gyerekkel:

1. Az anya dolgozik, keresete 4.500 Ft (legmagasabb adózat­lan alkalmazott nettó havi jövedelem – TB járulékkal csök­kentve), és kapja az ilyenkor járó 1.320 Ft családi pótlékot. Összes jövedelme tehát 5.820 Ft. A háztartás társadalmi minimuma 9.097 Ft. Tehát a család jövedelme a minimum 64%-át fedezi. Ahhoz, hogy a minimum biztosítva legyen, a tartásdíjnak 3.277 Ft-nak kell lennie, ez 16.385 Ft-os nettó, vagyis 28.306 Ft bruttó jövedelmet feltételez.

2. A férjet behívták sorkatonai szolgálatra. Korábban az apa tartotta el a családot. Ezért az anya és gyermeke katonai családi segélyre jogosult. Ennek összege 4.783 Ft, vala­mint jár az 1.320 Ft-os családi pótlék, összes havi jövedel­mük így 6.103 Ft. Ez a társadalmi minimum 67,1 %-a, vagyis 2.994 Ft hiányzik a minimumhoz.

II. Egyedülálló anya egy két évesnél fiatalabb gyerekkel:

1. Az apa meghalt, az anya GYED-en van, korábbi alacsony (4.000 Ft-os) keresete miatt csak a GYED minimumát (2.980 Ft) kapja. Ezen kívül jár neki az árvasági segély: 2.580 Ft és 1.320 Ft családi pótlék. Ez összesen havi 6.880 Ft jöve­delmet biztosít, ami a társadalmi minimum 80,1 %-a.

2. A szülők elváltak. Az anya korábbi alacsony keresete miatt a GYED minimumát kapja, s 1320 Ft családi pótlékot. így az összjövedelem: 4.300 Ft. Ez a társadalmi minimum 50,1 %-a. Ahhoz, hogy a tartásdíj fedezze a minimumhoz szükséges hiányzó összeget, az elvált férjnek legalább 27.425 Ft-os nettó, vagyis 41.285 Ft-os bruttó jövedelem­mel kell rendelkeznie.

III. Egyedülálló anya két gyerekkel:

1. Az apa meghalt. Az anya GYES-en van a 2,5 éves kisebbik gyerekkel. Az 5 éves nagyobbik óvodába jár. A GYES 1.830 Ft, a családi pótlék 2.900 Ft (1.450 + 1.450), az árva­sági segély 2 x 2.580 = 5.160 Ft. A család összjövedelme tehát: 9.890 Ft. Ez a társadalmi minimum 85,4%-a.

2. A szülők elváltak, az anya egyedül neveli két 3 éven felüli gyerekét. Keresetéből 4500 Ft-ot kap kézhez. A két gye­rek után 2.900 Ft családi pótlék jár. Így a család összjöve­delme 7.400 Ft. Ez a társadalmi minimum 67,2%-a. A tár­sadalmi minimumhoz 4697 Ft hiányzik. A tartásdíj ezt csak akkor fedezi, ha az apa legalább havi 11.742 Ft nettó, azaz 17.422 Ft bruttó jövedelemmel rendelkezik.

IV. Házaspár két 3 éven felüli gyerekkel:

Az anya 4.500 Ft-ot kap kézhez. A családi pótlék 2.640 Ft. A kettő együtt 7.140 Ft. A társadalmi minimumhoz, tehát az apának havi 8.947 Ft nettó, vagyis 12.044 Ft bruttó jövede­lemmel kell rendelkeznie. Ekkora jövedelem esetén az adó egy hónapra jutó átlaga 3.103 Ft (a TB járulékkal együtt), ami 463 Ft-tal több a két gyerek után járó családi pótléknál.

V. Egy hetven éven felüli nyugdíjas nagyszülő és egy házas­pár három 3 éven felüli gyerekkel:

A nagymama csak a minimális öregségi nyugdíjat (3.080 Ft) kapja. Az anya 5.000 Ft-os havi keresetéből 4.500 Ft-ot kap kézhez. A három gyerek után a családi pótlék 4.350 Ft. A három együtt: 11.930 Ft. A férjnek tehát havi 11.328 Ft-os nettó jövedelemmel kell rendelkeznie, hogy a család elérje a társadalmi minimumot. Figyelembe véve az évi 36.000 Ft-os adóalap-csökkentési kedvezményt, ehhez 14.316 Ft-os bruttó havi jövedelemre van szükség.

VI. Idős, nyugdíjas házaspár:

Mindketten az öregségi nyugdíjminimumot kapják. A férfi hetven éven felüli, ezért 3.080 Ft-ot, a nő hetven éven aluli, ezért 2.880 Ft-ot kap. Kettőjük együttes jövedelme 5.960 Ft, ami kettőjük társadalmi minimumának az 59,9%-a. A hiányzó rész pótlásához havi 4.000 Ft-os keresetet bizto­sító munkát kell vállalniuk.