Az 1968-as csehszlovákiai eseményeknek, északi szomszé­djaink akkori politikai elképzeléseinek hiteles bemutatásával és feltárásával mindmáig adós a kelet-európai történettudo­mány. Míg az 1956-os lengyel és magyar válságok, az ehhez kapcsolódó reformelképzelések körvonalai lassan kirajzo­lódni látszanak, s megkezdődött – immár a hivatalos politiká­tól is zöld jelzést kapva – az 1945 utáni lengyel történelem ciklikusan ismétlődő válságainak feltérképezése is, hogy a glasznoszty által felszínre hozott hasonló jellegű szovjet prob­lémákról ne is beszéljünk – a Prágai Tavasznak továbbra is konokul hátat fordítunk (hacsak a felületes politikai publicisz­tikának nem tulajdonítunk jelentőséget).

Reménytelen kísérlet lenne az 1968-as csehszlovákiai események akárcsak vázlatos formában történő bemutatása is e rövid bevezetőben, de szükségtelen is. Szinte bizonyosra vehető ugyanis, hogy az eseményeket tárgyaló irodalom egy – remélhetőleg színvonalas – része a hazai szabad könyv­piacon is megjelenik, így itt és most csak oly mértékben térünk ki az akkor történtek körvonalazására, hogy hozzásegítsük az olvasót az CSKP Akcióprogramjának elhelyezésére a Prá­gai Tavasz forgatagában.

A reformer kommunisták szerint a csehszlovák megúju­lási folyamat azzal a beszéddel kezdődött, amelyet A. Dubček a CSKP KB 1967 októberi ülésén mondott. Az események nálunk kevésbé ismert szereplői, vagy akár a csehszlovák ellenzék egyes képviselői a kezdőpontot máshová helyezik. Egyesek az igen éles kritikákat megfogalmazó írókongresszusra, mások a strahovi diákok tüntetésére, megint mások talán még korábbra. Míg e kérdésben erősen megoszlanak a vélemények, az bizonyosnak látszik, hogy az események fel­gyorsulásához – legalábbis a párton belül – a CSKP KB 1968 januári ülése ( A. Novotný főtitkár elmozdítása, ill. Dubček elsőtitkárrá választása) adta a döntő lökést. Ezt követően ugyanis a KB – már említett – októberi plénumának téziseiről (ezek képezték az Akcióprogram kezdeti alapjait) már az al­sóbb pártszervekben is igen élénk, nem egy helyen éles vita kezdődött, s felgyorsult az Akcióprogram kidolgozásának üte­me. Az általunk közrebocsátott szöveg már február végére elkészült.

Márciusban, részben a párton belüli reformszárny meg­erősödése következtében, részben a pártközvélemény nyo­másának hatására, de leginkább talán a pártvezetésen belüli hatalmi harcok és személyes ellentétek eredményeként, a volt főtitkár a köztársaság elnöki posztjáról is távozni kénysze­rült, átadva helyét az akkor már 73 éves Ludvík Svobodának. Bár a párt és az állam élén bekövetkezett változások kétség­telenül gyorsították a reformra való felkészülés folyamatát, a CSKP Központi Bizottságának személyi összetételét sem az említett, sem a társadalmi-politikai, gazdasági és kulturális élet vezető posztjain később bekövetkező személyi változá­sok nem módosították jelentősen.

Fontosnak tűnik azt is jelezni, hogy 1968 januárjáig, vagy még inkább márciusáig, a reformokért vívott küzdelem épp­úgy a csehszlovák kommunisták belső ügye maradt, mint az 50-es évek politikai elítéltjeinek, illetve a 60-as évek- elsősor­ban értelmiségi – meghurcoltjainak rehabilitálásáért folytatott harc. Az említett időszakban a párt, bár kétségtelenül felvállal­ta, de tulajdonképpen ki is sajátította a reformok előkészíté­sét. Az, hogy a CSKP a megújulás ilyen korlátozott formáját részesítette előnyben, a korabeli kommunisták számára ter­mészetes dolognak tűnt. A hatalomról alkotott felfogásuk, az 1956-os események általuk levont tapasztalatai, az irányítás hagyományos beidegződései, az ország helyzetéről kialakí­tott – erősen retusált – képük mind-mind ezt erősítették. De az „irányított megújulást" diktálták a pártvezetésen belüli irányzatok különböző érdekei is. A „megújulás" felvállalásá­nak egysége mögött ugyanis a változások tartalmára és mély­ségére vonatkozóan igen eltérő értelmezések születtek.

A CSKP Központi Bizottságának közel egyharmadát ki­tevő „Novotný-hívek" vezérük feláldozásával és néhány elke­rülhetetlennek mutatkozó kisebb korrekcióval lényegében megoldottnak látták a megújulást, s erejük nagy részét a belső hatalmi harcok, a „megújulásnak" más tartalmat tulajdonító mérsékeltebb, vagy progresszívebb reformerők visszatartása és korlátozása kötötte le. Számukra, akik az eseményeket tulajdonképpen a politikai „felhőrégióban" lejátszódó – a ha­gyományosnál valamivel talán bonyolultabbnak tűnő – „őr­ségváltásként", vagy még inkább személyes hatalmi harcok­ként fogták fel, már az is túl soknak tűnt, hogy az Akcióprog­ram téziseinek vitájába a KB az alsóbb szintű pártszerveket is bevonta. A múltra visszatekintve mindössze „hiányosságo­kat", esetenként „hibákat" emlegettek, s valószínűleg ez is volt szubjektív meggyőződésük, noha a KB jelentős része (most nem is beszélve a közvéleményről) e kifejezéseket eu­femizmusnak tekintette. Bár a csehszlovák hatvannyolccal foglalkozó nyugati és emigráns irodalom e csoportot – mely­nek sajátos „csehszlovák" dogmatizmusára itt nincs módunk részletesen kitérni – „sztálinistaként", „konzervatívként" és „moszkvabarátként" is emlegeti, legismertebb képviselőit szinte egységesen Vasil Biľakban, Alois Indrában és Miloš Jakešben jelöli meg.

A pártvezetés „centrista" (máshol: „mérsékelt konzerva­tív", „mérsékelt reformer", „nacionalista") csoportjának néze­teit és személyi összetételét már jóval nehezebb határozottan körvonalazni. Az irodalom is rendkívül bizonytalan e kérdés­ben; a szerzők nem egyszer egymásnak homlokegyenest el­lentmondóan nyilatkoznak e csoportosulásról, melynek képvi­selői közé éppúgy besorolják az Akcióprogram kidolgozásá­ban és megszövegezésében résztvevő Zdeněk Mlynářt, mint Oldřich Černík miniszterelnököt, vagy Drahomír Koldert, a CSKP KB egyik titkárát. Az efféle „beskatulyázás" persze erősen vitatható, miként az az álláspont is, amely a „centrista" táborhoz sorolja a CSKP KB „mocsarát", azt a szürke, középszerű többséget, amely 1968 januárjában éppoly lelkesen emelte Dubčeket az első titkári székbe, mint amilyennel 1969 áprilisában letaszí­totta onnan. A „centristákkal" kapcsolatos bizonytalanság leginkább abból fakad, hogy a Prágai Tavasz eseményei e csoport képviselőinek nézeteit és magatartását módosították a legnagyobb mértékben, így egyesek a Dubček-vezette re­formszárny támogatói lettek, mások még augusztus előtt eltá­volodtak a reformtörekvésektől, megint mások a megszállás után tagadták meg „reformmúltjukat".

Úgy tűnik, e rendkívül képlékeny politikai csoportosulás legkarakterisztikusabb képviselői valóban elkötelezték magu­kat a „múltbéli torzulások" felszámolása, és egy hosszan el­nyúló (10-15 éves) reformfolyamat mellett; megértőbben vi­szonyultak a reformerek számos elképzeléséhez és belátták a változtatások szükségességét is. A „reformokat" azonban a hatalmi struktúra alapelemeinek érintetlenségével, a társa­dalom aktív támogatását nélkülözve, s mindenekelőtt zökke­nőktől mentesen kívánták végrehajtani. Az elvek és a politikai retorika szintjén kétségtelenül „reformereknek" mutatkoztak, a gyakorlatban azonban megelégedtek a „liberalizálással" és a dömpingszerűen sokasodó vitákkal. „Önmérsékletük", és „óvatosságuk" jogosságát igazolandó, minden alkalmat ki­használtak arra, hogy vitapartnereiket emlékeztessék a hata­lom destabilizálódásának és a társadalmi-politikai folyamatok irányíthatatlanságának lehetséges veszélyeire. Igazságtala­nok lennénk, ha korabeli magatartásuk fő indítékait egyedül és kizárólag hatalmi pozícióik védelmében láttatnánk – jól­lehet ennek nem lebecsülendő a szerepe -, arra hivatkozva, hogy képviselőik egy része – pl. Kolder és Černík – 1968 augusztusát követően a „normalizálási politika" többé-ke­vésbé aktív támogatója lett. A „centristák" augusztus előtti „önmérsékletét" ugyanis jelentős mértékben meghatározta az a tudat is, hogy a prágai reformpolitikának meg kell állnia a Kreml ítélőszéke előtt.

Ami a Dubček nevével fémjelzett, párton belüli „reform­szárny" (máshol: „progresszívek", „demokrata kommunis­ták") helyzetét illeti, ez sem volt ellentmondásmentes. Egyfe­lől kétségtelennek tűnik, hogy képviselői (František Kriegel, Josef Smrkovský, Radovan Richta, Josef Špaček) őszintén és határozottan elkötelezték magukat a demokratizálás és a reformok megva­lósítása mellett; felismerték, és nyíltan beszéltek az ország­ban kialakult társadalmi-politikai válságról, s eltökélt szándé­kuk volt ennek felszámolása. Másfelől viszont ugyanilyen tény, hogy taktikailag nem voltak felkészülve a fordulatra: a kezdeti hónapokban (1967. október-1968. március) ők is této­váztak, nem ismerték fel az országot sújtó válság tényleges mélységét, s belenyugodva a „Novotný-hívek" és a „centris­ták" halogató taktikájába, maguk sem ösztönözték reformter­veik tömegtámogatásának evolutív kibontakoztatását. Bármi­vel magyarázzuk is magatartásukat (a párton belüli küzdelem erővonalainak szüntelen hullámzásával; a vezetésen belüli pozícióik kezdeti gyengeségével; a reformok elfogadtatásá­nak érdekében tanúsított óvatossággal; a hagyományos kom­munista beidegződésekkel, melyektől ők sem voltak teljes­séggel mentesek stb.), a tétovázással járó időveszteség olyan tényezőnek tűnik, amely döntő fontosságúvá vált az esemé­nyek további menetében.

1968 tavaszán ugyanis – egyfelől az elmélyülő társa­dalmi-politikai válság következtében, másfelől épp a pártpoli­tikától ösztönözve – felszabadultak és aktivizálódtak a párton kívüli erők is, s a társadalom nem elégedett meg a vitákkal: a reformokat meg is akarta valósítani. Úgy látszott, hogy a rob­banásszerűen megerősödő társadalmi aktivitás a párton be­lüli reformerők teljes győzelméhez vezet. A CSKP KB április eleji teljes ülésén a hosszú hónapok óta vitatott (s már február végén véglegesített szövegű) Akcióprogram, amely a reform­szárny szinte valamennyi követelését és elképzelését tartal­mazta, mint a Prágai Tavasz hivatalos politikai programja ke­rült elfogadásra. A KB kinyilvánította azt is, hogy a program rövid időre, a legközelebbi – előrehozott – pártkongresszusig szól, ahol – figyelembe véve az addigi tapasztalatokat és az egyes társadalmi intézmények, szervezetek, kollektívák aján­lásait – pontosabbá és részletesebbé kell tenni a cselekvési tervet. A dokumentum nyitottsága és lezáratlansága tehát nem kizárólag a párton belüli politikai irányzatok kompromisszumának eredménye, hanem annak a törekvésnek a kifeje­ződése is, hogy a társadalom maga alakítsa a demokratizáló­dás folyamatát. A Központi Bizottság ülésén alakult ki végle­gesen a Dubček-féle pártvezetés is, bár – s ez nem elhanya­golható szempont – a csehszlovák vezetés reformerei to­vábbra is a párton kívül (pl. a kormányban) rendelkeztek több pozícióval. Ugyancsak a reformerők győzelmét sejtette az Akcióprogramban foglaltak konkrét megvalósításának kez­deti lendülete. Nemcsak a korábbi ideológia radikális átérté­kelésére került sor, hanem szabad utat kapott a társadalmi önszerveződés, a cenzúra eltörlése pedig biztosította a korlá­tozásoktól és ellenőrzéstől mentes véleménynyilvánítás lehe­tőségét is.

A soha nem tapasztalt mértékben felpezsdülő közélet láttán a párt reformpolitikusai is elégedettek lehettek. A gomba módra szaporodó egyesületek, klubok, a korábbiak­ban formális szerepre kárhoztatott – s most újra aktivizálódó – politikai pártok, a kialakulóban lévő új, politikai szervezetek, mind-mind a reformok támogatóinak bizonyultak és – ami a párt reformerei számára még fontosabb volt – elismerték a CSKP „megújulásban" betöltött vezető szerepét. Az Elkötele­zett Pártonkívüliek Klubjának vezetője –  Ivan Sviták – a követke­zőket jelentette ki: „Illúzió lenne azt hinni, hogy ennek az országnak a lakossága kommunistaellenes. Jómagam sem vagyok az. Végső soron a KB-n belüli erőknek köszönhetjük, hogy egy olyan illegális klub, mint a mienk, akadálytalanul megalakulhat és gyülekezhet. Húszévi kommunista uralom után ebben az országban forradalmi átalakulások a kommu­nista párt nélkül elképzelhetetlenek. A kommunistaellenesség politikai katasztrófához vezethetne." Még a nagy vihart ka­varó Vaculík-levél – a „Kétezer szó" – is leszögezte, hogy „mindenekelőtt el fogunk utasítani minden olyan nézetet, amennyiben felmerül, hogy lehetséges bármiféle demokra­tikus megújhodás kommunisták nélkül, sőt, esetleg ellenük. Ez igazságtalan, de ésszerűtlen is lenne … Senki más nem rendelkezik hasonló konkrét programmal."

A még napjainkban is oly sokszor emlegetett „antiszoci­alista" és „szovjetellenes" megnyilvánulások komolytalanul periférikus jelenségek voltak, noha utólag visszatekintve, a Dubček-vezetésnek – épp a konzervatívok miatt – talán még ezektől is határozottabban el kellett volna határolódnia.

Tény, hogy a „Kétezer szó" igen élesen bírálta a CSKP 1948 óta folytatott politikáját, mint ahogy tény az is, hogy a kompromittálódott funkcionáriusok eltávolítását követelve említést tett „bojkottról", „sztrájkról", „tüntetésről", mint olyan lehetséges eszközökről, melyekkel a társadalom kikénysze­rítheti távozásukat. Ugyanakkor az is tény, hogy az egész dokumentumot a reformokért való aggodalom, a régi rendszer visszatérésétől való félelem hatotta át, s határozottan kiállt a párton belüli reformszárny és személy szerint Dubček politi­kája mellett. Általánosságban elmondható, hogy a párton kí­vüli csehszlovák reformmozgalom igen szoros szálakkal kötő­dött az ország 1945-1948 közötti, valamint a világháború előt­ti haladó, demokratikus hagyományaihoz, mindenekelőtt a pluralista társadalmi és politikai berendezkedés értékeihez, de ez nem volt idegen a CSKP Akcióprogramjának szellemé­től sem, hiszen maga a párt is olyan társadalom megteremté­sét tűzte ki célul, amelyben „egyetlen politikai párt sem mono­polizálhatja a szocialista államhatalmat, a politikai pártok koa­líciója sem", s ahol „közvetlen utat kell biztosítani a nép vala­mennyi politikai szervezete számára". Ha valami elmarasz­talót mondhatunk a „Kétezer szó"-ról, az az, hogy igen rossz időpontban került nyilvánosságra.

A pártvezetés többségét ugyanis – minden látszat elle­nére – megdöbbentette, de legalábbis váratlanul érte a refor­mok mellett kirobbanó tömegmozgalom. A vezetés zavartan, sőt idegesen reagált a társadalmi törekvésekre, s április végé­től kiéleződtek belső ellentétei.

A „Novotný-vonal" híveit elrettentette a társadalom el­lenük irányuló, igen éles kritikája, a felelősségre vonás köve­telése ugyanis elsősorban az ő pozícióikat fenyegette. A re­formokról a továbbiakban hallani sem akartak, s egyes képvi­selőik már ekkor úgy ítélték meg a Dubček-vezetés helyzetét, hogy igen közel került ahhoz a veszélyhez, hogy „szocialista­ellenes erők áldozatává váljon". De jelentősen csökkent a „centristák" egy részének is a reformok iránti megértése és bizalma, akik a társadalom spontán mozgalmai által min­denekelőtt az „irányított demokratizálást" látták veszélyeztet­ve, s aggódva tekintettek a párton belüli ellentétekre éppúgy, mint az időközben napirendre került politikai pluralizmus (vá­lasztások, többpártrendszer stb.) problémájára. A vélemé­nyek most már nemcsak a reformok ütemének és határozott­ságának kérdésében ütköztek, hanem éles polémia indult a csehszlovák „megújulás" egész jellegéről is. E vita tétje nem kevesebb volt, mint hogy a reformok megrekednek-e a „libe­ralizálás" és a „racionalizálás" szintjén, vagy valóban átfogó, strukturális változásokat hoznak a csehszlovák társadalmi­-politikai rendszerben.

Az önerőből való belső tisztázódást – bármilyen kellemet­lennek tűnik is szembenézni ezzel – lényegében a „szövetsé­gesek" akadályozták meg, akiknek az év elejétől folytonosan növekvő nyomása, a nyár elejére pedig már fenyegetővé váló kritikája a CSKP reformereire mérsékeltebb hangnemet kényszerített, a konzervatívok egy részében átmenetileg fel­erősítette a nacionalizmust, egy szűk csoport számára pedig jeladás volt az augusztusi megszállás titkos előkészítésére. A külső nyomásra létrejött „egység" – bár átmenetileg növelte a párt népszerűségét (a közvélemény-kutatás július végi adata szerint már csak 7% volt azok aránya, akik nem bíztak a CSKP-ben, holott egy hónappal korábban 48% volt ez az arány) – csak látszólag oldotta meg a problémákat, ténylege­sen a reformerek visszaszorulását és a konzervatívok előre­törését erősítette meg. Mindenekelőtt azzal, hogy megakadá­lyozta a „megújulás" párton belüli híveinek összefogását a társadalmi reformmozgalommal. A nyár folyamán a „megúju­lás" megvalósításának programját egyre inkább háttérbe szo­rította a „nemzeti egység" – tiszteletre méltó, de számos vo­natkozásban problematikus – jelszava. Miközben ugyanis az irányzatok összebékítése és a „szövetségesek" követelései­nek (a CSKP varsói tanácskozáson való részvételének és az „öt szocialista ország" CSKP KB-hez intézett levelének) visszautasítása új támogatókat és új népszerűséget szerzett a pártnak, egyre inkább háttérbe szorult a politikai rendszer demokratizálásának kérdése (mivel a reformokkal való előhozakodás az irányzatok közötti „szövetséget" veszélyeztette), s ami talán ennél is súlyosabb következményekkel járt, a csehszlovák vezetés sajnálatosan elszigetelődött Kelet-Euró­pában. Ez az elszigetelődés szinte előrevetítette egy draszti­kus beavatkozás árnyékát, de legalábbis ürügyül szolgálha­tott mindazon erőknek, akik az országon belül és kívül, a „megoldásnak" e formáját szorgalmazták.

Miközben a „megújulást" követelő társadalmi tömeg­mozgalom – most már a „nemzeti egységtől" is megerősödve – tovább fokozódott, a pártvezetés reformlendülete megtor­pant, lefékeződött. A CSKP KB Elnökségének június végi ha­tározata a „Kétezer szót" mint „felelőtlen politikai felhívást", amely „a párt új politikája és személy szerint Dubček ellen irányul", igen élesen utasította el. A dokumentum elítélésére a január előtti viszonyok híveinek egyre erősödő támadása közepette került sor. A pártvezetés tagjai körében a legna­gyobb felháborodást a dokumentum azon része váltotta ki, amely a külföldi fegyveres beavatkozás lehetséges veszé­lyére hívta fel a társadalom figyelmét. Arra a reális veszélyre, amelyre 1968 januárja és augusztus között a vezetés tagjai közül senkinek sem volt bátorsága figyelmeztetni…

Az 1968-as csehszlovák reformpolitika sorsa az augusz­tusi katonai megszállást követően véglegesen megpecsételő­dött. Az, hogy az áprilisban elfogadott Akcióprogram látszólag továbbra is érvényben maradt; hogy a Dubček-vezetés a moszkvai tárgyalások jegyzőkönyvének aláírása után (au­gusztus 26.) rövid időre még visszatért – már csak kellékei, epizódjai voltak egy megalázó és tragikus színjátéknak, mely­nek során a régi vezetés átadta helyét egy „újnak", amely nem téved többé konfliktusokkal, ellentmondásokkal, sőt oly­kor megrázkódtatásokkal is teli reformtörekvések sűrűjébe.

Abban a reményben bocsátjuk közre a Prágai Tavasz egyik legfontosabb dokumentumának legtanulságosabb részleteit (a teljes szöveg közlése – bármennyire is indokolt lenne – terjedelmi korlátok miatt nem áll módunkban), hogy újraolvasásuk talán ösztönzően hathat egy olyan kor kiútkere­sésére is, melynek pártjai, szervezetei és politikai vezetése nem kényeztetnek el bennünket hasonlóan átgondolt, való­ban demokratikus programokkal.

Az Akcióprogram eredetileg öt nagyobb részből, s eze­ken belül több kisebb fejezetből áll. A nagyobb egységek cí­mei a következők: I. Csehszlovákia útja a szocializmushoz

(írta: Jan Fojtík, Karel Kaplan és Radovan Richta), II. A szoci­alista demokrácia fejlesztéséért, a társadalom politikai irányí­tásának új rendszeréért (Zdeněk Mlynář), III. Népgazdaság és életszínvonal (Bohumil Simon és Karel Konba), IV. A tudo­mány, a műveltség és a kultúra fejlesztése (Radovan Richta és S. Provazník), V. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság nem­zetközi szerepe és külpolitikája (Pavel Auersperg). Az álta­lunk közzétett részletek az Akcióprogram II., III., és IV. részé­ből származnak, de e részeken belül is tömöríteni voltunk kénytelenek.

(Szocializmus igen – megszállás nem!!! – Ismert 68-as plakát. Forrás: wikipédia)

Csehszlovákia Kommunista Pártjának akcióprogramja

Most olyan időszakban vagyunk, amikor a kommunisták fordulathoz érkeztek a párt életében, az új társadalom építésében. Meggyőződé­sünk, hogy mozgalmunk ereje – ma talán még inkább, mint bármikor máskor – abban rejlik, hogy minden kommunista és szocialista, ha­zánk minden polgára felismeri, miről van szó e mozgalmas, nehéz pillanatokban, és megérti, hol a helye, hová kell az erőket tömöríteni, hol vannak az akadályok és melyik az előre vezető út.

* * *

A mai politika értelme az, hogy minden különbség nélkül létre kell hoznunk, s állandóan fel kell újítanunk a társadalmi csoportok kölcsö­nös bizalmán alapuló demokratikus kapcsolatokat és együttműkö­dést, lehetővé téve fejlett progresszív erőink összefogását. (…)

Tekintettel azonban az egységre és egész társadalmunk érde­keire, nem lehet szem elől tévesztenünk, vagy lepleznünk a külön­böző munkabeosztású, minősítésű, korosztályú, különböző nemű, nemzetiségű stb. egyének és szociális csoportok igényeit, s érdekeit. A múltban ezt a hibát gyakran elkövettük. (…)

A múltban a munkásoknak nem volt mindig lehetőségük, hogy érvényesítsék közvetlen és sajátos érdekeiket. A párt ezért arra fog törekedni, hogy aktivizálja a munkások társadalmi életét, teret nyisson valamennyi politikai és szociális jogai érvényesítése számára, külö­nösen a politikai szervezetek és a szakszervezetek közvetítésével, továbbá azáltal, hogy megerősíti a dolgozók kollektíváinak a termelés irányítására való demokratikus befolyását. A fáradságos munka meg­könnyítésére, a munka humanizálására és a munkások munkafeltéte­leinek javítására fog törekedni. (…)

Pártunk támogatni fogja az értelmiségiek és a többi dolgozó mind szorosabb egységét, harcosan fog fellépni az ellen, hogy lebecsüljék az értelmiségieknek társadalmunkban betöltött szerepét, mint aho­gyan az a legutóbbi időben előfordult. Fel fog lépni minden ellen, ami megbonthatja az értelmiségiek és a munkások kapcsolatait. Az is törekvéseinek célja lesz, hogy a nehéz és alkotó jellegű szellemi munkát igazságosan jutalmazzák. (…)

… Sokkal maradtunk adósak a fiataloknak. Politikai, gazdasági s kulturális életünk fogyatékosságai, s az e téren, valamint az emberi kapcsolatok terén elkövetett hibák súlya különösen a fiatal emberekre nehezedik: a szavak és a tettek közti ellentmondás, a nyíltság hiánya, a szópuffogtatás, a bürokrácia, valamint az a törekvés, hogy mindent hatalmi pozícióból kell megoldani szocialista életünk torzulásai min­den bizonnyal fájdalmasan érintették a diákokat, az ifjú munkásokat s a fiatal parasztokat. Azt kellett érezniök, hogy nem ők, nem a mun­kájuk, nem az ő törekvéseik döntik el saját jövőjüket. Sürgős felada­tunk tehát, hogy mindenütt felújítsuk kapcsolatainkat a fiatalokkal. (…)

Nem szabad megfeledkeznünk az idős emberek anyagi feltéte­leiről, társadalmi megbecsüléséről, tiszteletben tartásáról és olyan társadalmi érvényesülésükről, amely lehetővé teszi számukra a méltó s megérdemelt pihenést. (…)

Társadalmunk további fejlődésében számolnunk kell lakossá­gunk valamennyi rétegének aktivitásával, valamint a közéletben és a szocializmus építésében való részvételével. Nyíltan kijelentjük: a hívő emberekkel is számolunk; mindazokkal, akik hitük alapján, mint a szocialista társadalom egyenrangú és teljes jogú építői, részt akar­nak venni igényes feladataink teljesítésében. (…)

A szociális csoportok s egyének különböző érdekeinek érvényre juttatása, valamint egyesítése megköveteli, hogy kidolgozzuk és ér­vényre juttassuk életünk új politikai rendszerét – a szocialista demok­rácia új modelljét. Pártunk törekvéseinek célja olyan állami és társa­dalmi rendszer, amely megfelel társadalmunk egyes rétegei, s cso­portjai érdekeinek, s lehetővé teszi, hogy szervezeteikben érdekeiket kifejezésre juttathassák és szavuknak közéletünkben is súlya legyen. Elvárjuk, hogy a lakosság s intézményei kölcsönös bizalmának légkö­rében mind nagyobb súlya lesz az állampolgári felelősségnek, és mindenütt tiszteletben fogják tartani az emberek közötti kapcsolatok normáit.

Pártunk ezzel egyidejűleg arra törekszik, hogy a társadalomirá­nyítás demokratikus elvei szorosan összefüggjenek a szakszerű s tudományos irányítással és döntésekkel. Ha felelősségteljesen akar­juk felmérni, hogy mi egész társadalmunk érdeke, úgy mindenkor több, szakszerűen megindokolt javaslat s lehetőség elbírálásával kell megoldanunk minden vitás kérdést, és biztosítanunk kell a lakosság eddiginél sokkal részletesebb és nyíltabb tájékoztatását.

Ma, amikor már elmosódnak az osztálykülönbségek, az emberek társadalomban betöltött szerepének legfontosabb értékmérője az, hogy milyen mértékben járulnak hozzá társadalmunk felvirágoztatá­sához. Pártunk nagyon sokszor bírálta az egyenlősdit, de az gyakor­latilag ennek ellenére sohasem tapasztalt módon tért hódít, úgyhogy végül is fékezi lendületes gazdasági fejlődésünket s az életszínvonal emelését is. (…)

Ha most az egyenlősdi kiküszöbölésére s arra törekszünk, hogy a dolgozókat teljesítményeik alapján bírálják, nem szándékunk holmi új kiváltságos réteg létrehozása. Azt akarjuk, hogy az emberek jutal­mazása társadalmi életünk minden területén munkájuk társadalmi jelentőségétől és hatékonyságától, munkakezdeményezésük kibon­takozásától, felelősségük és kockázatuk fokától függjön. Ez egész társadalmunk fejlődésének érdekét szolgálja.

A párt vezető szerepét a múltban gyakran úgy értelmezték, mint a hatalom monopol összpontosítását a pártszervek kezében. Ez an­nak a hamis tézisnek felelt meg, hogy a párt a proletárdiktatúra eszkö­ze. (…)

A párt politikájának nem szabad odavezetnie, hogy a nem kom­munista polgároknak az legyen az érzésük, hogy a párt vezető sze­repe korlátozza őket jogaikban és szabadságukban, hanem ellenke­zőleg, hogy a párt tevékenységében jogaik, szabadságuk és érdekeik biztosítékát lássák. (…)

A párt az elmúlt évtizedben gyakran hangsúlyozta a szocialista demokrácia fejlesztésének követelményét. A párt intézkedéseinek célja az állam választott képviseleti szervei szerepének fokozása, az önkéntes társadalmi szervezetek jelentőségének és a nép aktivitása valamennyi formájának kiemelése volt. (…)

Ennek ellenére politikai rendszerünkben mindmáig megtaláljuk a centralista-direktív döntés és irányítás káros vonásait. (…)

Az emberek direktív irányításában előre nem látható különféle érdekeit és szükségleteit nem kívánatos, gátló körülményként kezel­ték, nem pedig a nép életének olyan szükségleteként, amellyel a politikának számolnia kell. Ezért a helyzeten nem segítettek a gyak­ran elhangzó jó szándékú jelszavak sem, arról, hogy „növeljük a nép részvételét az irányításban", mivel a „nép részvétele" éveken át főleg az irányelvek teljesítésében való részvételt jelentette, s nem azt, hogy a nép megvitassa a döntések helyességét. (…)

Célunk az egész politikai rendszer átalakítása úgy, hogy lehe­tővé váljon a szocialista társadalmi viszonyok dinamikus kibontakozá­sa, a széles körű demokrácia összeegyeztetése a tudományosan megalapozott, szakmailag hozzáértő irányítással, a társadalmi rend megerősítése, a szocialista viszonyok állandósítása, a társadalmi fegyelem erősítése.

(…) Demokráciánk biztosítson nagyobb teret minden egyén, minden kollektíva, az alacsonyabb és a magasabb fokú, valamint a központi irányítás minden láncszeme alkotó tevékenységének. (…)

* * *

A helyes irányú fejlődés alapvető feltétele szerintünk az, hogy a jövő­ben egész irányítási rendszerünkben világossá váljék, ki, melyik szerv és melyik dolgozó miért felel, milyen jogkörrel rendelkezik és milyen kötelességei vannak. Ehhez feltétlenül szükséges, hogy min­den szerv önálló legyen. A jövőben véget kell vetnünk annak, hogy a pártszervek helyettesítik az állami szerveket, a gazdaságirányítás és a társadalmi szervezetek szerveit. (…)

A dolgozók önkéntes, társadalmi érdekszervezeteit nem helyet­tesíthetik a politikai pártok, és ellenkezőleg: a politikai pártok sem zárhatják ki nálunk, hogy a munkások és a többi dolgozó érdekszerve­zetei közvetlenül befolyásolják az állam politikáját és részt vegyenek ennek az állami politikának a kidolgozásában és végrehajtásában. Egyik párt sem monopolizálhatja a szocialista államhatalmat, a politi­kai pártok koalíciója sem, ezért közvetlen utat kell biztosítani a nép valamennyi politikai szervezete számára. Csehszlovákia Kommu­nista Pártja minden eszközzel a politikai élet olyan formáit fejleszti ki, amelyek biztosíthatják a munkásosztály és az összes dolgozó közvet­len szavának és akaratának megnyilvánulását hazánk politikai dönté­seiben. (…)

Az önkéntes társadalmi szervezetek valóban épüljenek önkéntes tagságra és aktivitásra. Az emberek azért lépnek soraikba, hogy érde­keik érvényesüljenek. Joguk van a funkcionáriusok, képviselőik kivá­lasztására is. Ezeket nem szabad a társadalmi szervezetekre kívülről rákényszeríteni. Egységes tömegszervezeteinknek-melyeknek mű­ködése továbbra is szükséges, de amelyeknek felépítésüket, munka­módszereiket és a tagsággal való kapcsolatukat tekintve összhang­ban kell állniuk az új társadalmi feltételekkel – következetesen ezek­ből az elvekből kell kiindulniuk.

Ugyanakkor még az idén szükséges az alkotmányos gyülekezési és egyesülési szabadságjogok érvényesülésének olyan biztosítása, hogy törvény tegye lehetővé önkéntes szervezetek, érdekvédelmi tár­sulások, egyletek stb. létrejöttét, a lakosság különböző rétegei és csoportjai adott érdekeivel és szükségleteivel összhangban, bürokra­tikus korlátozások s anélkül, hogy bármely szervezet monopóliumra tenne szert. Ezen a téren a korlátokat csak a törvény szabhatja meg, csak az állapíthatja meg, hogy mi társadalomellenes, mi tiltott és mi jár büntetőjogi felelőséggel. A törvény által biztosított szabadságjo­gok ebben az értelemben, az alkotmánynak megfelelően, vonatkoz­nak a különböző vallású, felekezetű állampolgárokra is.

Dolgozóink véleménye és nézete hatásosan nem befolyásol­hatná politikánkat, a nép kritikájának és kezdeményezésének elnyo­mására irányuló törekvésekkel nem tudnánk szembeszegülni, ha minden állampolgárunk számára-következetesen megvalósított jogi normák közvetítésével – nem biztosítanánk az alkotmányban rögzí­tett szólásszabadságot, és általában a polgárok valamennyi politikai és személyi jogát. A szocializmus nem jelentheti csupán azt, hogy a dolgozó embereket felszabadítjuk a kizsákmányoló osztályviszonyok uralma alól. A szocializmusnak a személyiség teljes mérvű érvényre jutása érdekében többet kell nyújtania, mint a burzsoá demokrácia bármely típusának. A kizsákmányoló osztály uralma alól felszabadult dolgozó embereknek önkényesen, hatalmi szóval nem írhatjuk elő, hogy miről lehet és miről nem lehet őket tájékoztatni, melyik nézetüket hozhatják nyilvánosságra és melyiket nem. Ehhez hasonló korlátozá­sokat csak a törvény alapján lehet alkalmazni, amely megállapítja, hogy mi társadalomellenes. (…) Fontos döntések előkészítésében tekintetbe kell venni a közvélemény-kutatás eredményeit, amelyeket nyilvánosságra kell hozni.

A CSKP Központi Bizottsága szükségesnek tartja, hogy a sajtó­törvény minél előbb és az eddiginél pontosabban rögzítse, hogy az állami szerv mikor tilthatja le bizonyos tájékoztatás terjesztését (a sajtóban, a rádióban, a televízióban stb.). Szükségesnek tartjuk a tényleges előzetes cenzúra megszüntetését. Véget kell vetnünk a tájékoztatás késésének, eltorzításának és hézagosságának, meg kell szüntetnünk a politikai, valamint gazdasági tények indokolatlan eltit­kolását. Nyilvánosságra kell hoznunk a különféle intézkedések és megoldások alternatív javaslatait is, bővítenünk a külföldi sajtó beho­zatalát és eladását. Az állami, a társadalmi és kulturális szervezetek vezető tényezőinek kötelessége rendszeresen sajtótájékoztatókat tartani, és az újságoknak az időszerű kérdésekről tájékoztatót adni. Rendszeressé kell tenni a vállalatok évi gazdálkodási eredményeinek publikálását. A sajtóban szükséges különbséget tenni állami és párt-szerveink hivatalos állásfoglalása, valamint a publicisták állásfogla­lása között. Különösen a pártsajtó tükrözze a pártéletet, a fejlődést, a kommunisták eltérő nézeteinek a bírálat szellemétől áthatott szem­besítését stb. Mindez teljes egészében nem azonosítható az állam hivatalos állásfoglalásával. (…)

Az embereket a párt eszméinek és politikájának csak olyan harc­cal nyerjük meg, amely a kommunistáknak a nép érdekében végzett gyakorlati tevékenységére, az igazságnak megfelelő teljes tájékozta­tásra, a tudományos elemzésre támaszkodik.

Jogi normákkal pontosabban biztosítsuk a kisebbségben ma­radó érdekek és nézetek megnyilvánulási szabadságát (ismét a szo­cialista törvények keretében és összhangban azzal az elvvel, hogy a döntés a többség akaratához igazodik). (…)

Jogrendszerünkben fokozatosan meg kell oldanunk az állampol­gárok személyi jogainak és tulajdonjogának jobb, következetesebb védelmét. Elsősorban hatálytalanítanunk kell az olyan normákat, amelyek az állampolgárokat a gyakorlatban hátrányos helyzetbe hoz­zák az állammal és más intézményekkel szemben. (…) A közeljövő­ben szükséges elfogadni a már hosszabb ideje előkészített törvényt arról, hogy az állampolgároknak és szervezeteknek megtérítik azokat a károkat, amelyeket az állami szervek törvénytelen intézkedése okozott.

Fontos körülmény továbbá, hogy mind ez ideig politikai és jogi síkon következetesen nem rehabilitálták az olyan embereket – kom­munistákat és nem kommunistákat -, akik az elmúlt években törvény­telenségek áldozatai lettek. (…)

Sem azokban a politikai szervekben, amelyeknek feladata a múltbeli törvénytelenségeket helyrehozni, sem pedig a biztonsági, az ügyészi és a bírói apparátusban nem szabd ülnie olyanoknak, akiknek múltbeli tevékenységük folytán a legcsekélyebb személyes érdekük fűződik ahhoz, hogy a hibák helyrehozását fékezzék. A párt tudatában van annak, hogy az ártatlanul elítélt és üldözött embereknek senki sem adhatja vissza életük elveszített éveit. Törekedni fog azonban arra, hogy még az árnyéka is eltűnjön annak a bizalmatlanságnak és megalázásnak, amely a törvénytelenségek következtében gyakran az áldozatok családját és rokonságát is sújtotta. (…) A szocializmus­nak éppen a demokrácia és a polgári szabadságjogok elmélyítésével keli igazolnia, hogy túltesz a korlátozott burzsoá demokrácián. így vonzó példaképévé válhat a demokratikus hagyományokkal rendel­kező fejlett ipari országok haladó mozgalmainak is. (…)

(…) A párt a nemzeti bizottságokban olyan szerveket lát, ame­lyeknek feladata továbbfejleszteni a helyi önigazgatás és a népi köz­igazgatás haladó hagyományait. A nemzeti bizottságok alapvető po­litikai küldetése védelmezni az állampolgárok jogait és szükségleteit, egyszerűbbé tenni az olyan ügyek intézését, amelyekkel a lakosság felkeresi a nemzeti bizottságokat, érvényesíteni a közérdeket, har­colni a különféle intézmények olyan törekvései ellen, amelyek egyet jelentenek az emberek becsapásával, és szükségleteik semmibevé­telével. (…)

A párt a Nemzetgyűlésben szocialista parlamentet lát, amely egy demokratikus köztársaság parlamentjének minden funkcióját gyako­rolja. (…) A Nemzetgyűlésnek olyan szervvé kell átalakulnia, amely valóban eldönti a törvényeket és a fontos politikai kérdéseket, és nemcsak jóváhagyja az előterjesztett javaslatokat. A párt támogatja a Nemzetgyűlés ellenőrző szerepének elmélyítését egész közéle­tünkben és konkrétan a kormány iránti viszonyában. Ebből a szem­pontból szükségesnek tartja az ellenőrzés apparátusának teljes alá­rendelését a Nemzetgyűlésnek, hogy az szerveként működjön. (…)

* * *

A párt politikája abból a követelményből indul ki, hogy az állami me­chanizmusban ne kerüljön sor a hatalom túlságos összpontosítására egy láncszemben, az apparátusban, vagy egyénnél. Gondoskodnunk kell tehát a jogkörök olyan megosztásáról és az egyes láncszemek kölcsönös ellenőrzésének olyan rendszeréről, hogy az egyik lánc­szem esetleges hibáit és túlkapásait idejében helyrehozhassa a má­sik láncszem tevékenysége. Ennek a követelménynek feleljen meg, ne csak a választott és végrehajtó szervek viszonya, hanem az állam­hatalom és az igazgatás végrehajtási mechanizmusán belüli viszony és a bíróságok helyzete, valamint működése is. (…)

A párt rendkívül fontos politikai kérdésnek tartja a biztonsági apparátus helyes állami beosztását. (…) A biztonsági apparátusra a törvényesség múltban való megszegésének és annak szemszögéből tekintett [a párt], hogy a biztonsági szolgálat a múltban a poli­tikai szervek és így a párt fölé kerekedett. (…) A CSKP Központi Bizottsága szükségesnek tartja a biztonsági szolgálat szervezeti át­építését, az egységes Nemzetbiztonsági Testület kettéosztását két különböző, egymástól független szervre, az Állambiztonságra, és a Közbiztonságra. (…) Minden állampolgárnak bizonyosnak kell lennie abban, hogy politikai meggyőződéséért és nézeteiért, személyi hitval­lásáért és tevékenységéért nem válhat az állambiztonsági szervek figyelmének tárgyává. A párt világosan kijelenti, hogy ezt az appará­tust nem irányíthatják, és nem használhatják fel a szocialista társa­dalom belpolitikai kérdéseinek és ellentmondásainak megoldására. A Közbiztonság harcol a bűnözés ellen, és védi a közrendet. (…) Jogi­lag pontosan körvonalaznunk kell a közrend védelmének egyes olyan feladatait, amelyeknek teljesítésében a közbiztonság alá lesz ren­delve a nemzeti bizottságoknak. Jogi normákkal szükséges tisztáz­nunk a biztonsági szolgálatnak a kormány és a Nemzetgyűlés általi ellenőrzését. (…)

A párt jogi politikája abból az elvből indul ki, hogy a jogügyletek­ben (beleértve az állami szervek közigazgatási döntéseit) a törvé­nyesség alapvető záloga a politikai tényezőktől független és csak a törvényhez igazodó bírósági eljárás. Ennek az elvnek alkalmazása megkívánja a bíróságok társadalmi és politikai szerepének, valamint tekintélyének elmélyítését. (…) Ennek megfelelően párhuzamosan rendezni kell az ügyészség helyzetét és feladatait is, nehogy a bírósá­gok fölé kerekedjen. Biztosítanunk kell egyben azt is, hogy az ügyvé­dek teljes mértékben függetlenek legyenek az állami szervektől. (…)

* * *

A gazdasági élet demokratizálódása a gazdasági reformot szoro­sabbra fűzi a politikában és a társadalom irányításában előttünk álló folyamatokkal, és olyan új elemek megválasztására és érvényesíté­sére ösztönöz, amelyek továbbfejlesztik a gazdasági reformot. A gaz­dasági élet demokratizálása jelenti a vállalatok és a vállalati tömörülé­sek önállóságát, viszonylagos függetlenségüket az állam szerveitől, a fogyasztó ama jogának teljes és tényleges érvényesítését, hogy szükségleteit és életstílusát maga határozza meg, munkaterületét szabadon választja; jelenti továbbá a dolgozó rétegek, a különböző szociális csoportok jogát és igazi lehetőségét gazdasági érdekeik alakítására és megvédésére a gazdaságpolitika megalkotásában.

A gazdasági demokrácia fejlesztésében pillanatnyilag a legfonto­sabbnak a vállalatok gazdasági helyzetének, jogkörének és felelőssé­gének rendezését tartjuk.

A gazdasági reform hovatovább odavezet, hogy a szocialista vállalatok dolgozó kollektívái fogják viselni a vállalat jó vagy rossz irányításának következményeit. A vállalkozó tehát a vállalati kollek­tíva lenne, amelyet a vállalat vezetősége irányít. A vállalatvezetést (igazgatót, esetleg kollegiális vezető szervet) olyan jogkörrel kell felru­házni, hogy szabadon dönthessen és megfelelő vállalkozói kockázat­tal oldhassa meg a mindennapi problémákat és a vállalat hosszú távú fejlődésének kérdéseit. A vállalkozói tevékenységet a vállalatveze­tésnek a dolgozói kollektíva érdekében kell végeznie, amit a dolgozók és a társadalom demokratikus keretek között ellenőriz.

Az ellenőrzés végett kollektív szervet (képviseleti, felügyelő taná­csot) kell létrehozni, amely nem avatkozik bele a vállalatvezetés intéz­kedéseibe, hanem a társadalom általános érdekei szempontjából el­lenőrizné a vállalat fejlődését, és meghatározott esetekben beavat­kozhatna, illetve be kellene avatkoznia (érvényteleníteni egyes dönté­seket, javasolni az igazgató visszahívását stb.). Ebben a kollektív szervben a vállalat dolgozói képviseltetnék magukat, többségben azonban a vállalaton kívüli tényezők lennének. Olyan emberekről van szó, akik az adott vállalkozói szakmában szaktekintélynek számíta­nak, vagy akik munkabeosztásukból eredően érdekeltek a vállalat optimális fejlődésében; bankszakemberek, a vállalat alapítói, a köz­ponti gazdasági szervek dolgozói stb. E szervek összetételét és be­avatkozásaik módját (beavatkozásra sor kerülhet például a társa­dalmi tulajdon elfecsérlése, a vállalat stagnálása esetén) a vállalatok jellegéhez, nagyságához és társadalmi jelentőségéhez kell idomítani. Egyben meg kell határozni a felügyelő szerv tagjainak érdekeltségét, felelősségét, leválthatóságát.

Ezzel kapcsolatban felül kell vizsgálni a szakszervezetek szere­pét is. (…) A szocialista gazdaságban is szükség van arra, hogy a munkások, a dolgozók szervezetten védelmezzék emberi, szociális és egyéb érdekeiket, s így partnerként szerepeljenek a gazdasági vezetés valamennyi kérdésének megoldásában. (…) A szakszerve­zetek kommunistái ezekből az elvekből kiindulva fogják kezdeményezni, hogy a szakszervezet mint önálló demokratikus alakulat a párt akcióprogramja alapján maga elemezze eddigi helyzetét, belső életét, a központi és szövetségi szervek tevékenységét, és saját politikai vonalat dolgozzon ki e kérdések megoldására.

A vállalatnak meg kell adni a hovatartozás jogát. A vállalatok felettes szerveit nem szabad felruházni állami adminisztratív hatalom­mal (ilyenek a mai vezérigazgatóságok). Lehetővé kell tenni számuk­ra, hogy a vállalatok gazdasági érdekei és szükségletei alapján az adott szakágazat feltételeit figyelembe véve a jövőben önkéntes tár­sulásokká alakuljanak. A vállalatoknak jogukban álljon dönteni a tár­sulások tevékenységének tartalmáról, legyen joguk kilépni, önállósul­ni, s belépni olyan társulásokba, amelyek jobban biztosítják a terme­lés koncentrációjából és szakosításából valamint az integrációs fo­lyamatokból eredő funkciójukat. Az új integrációs csoportosulás első­sorban gazdasági érdekek szerint és társadalmi szabályozással tör­ténjen. (…)

Elvetjük ama korábbi leegyszerűsített, sematikus eljárást, amely­nek alapján történt a termelés és a kereskedelem szerkezeti felépíté­se. A vállalatok szerkezete legyen sokrétű, mint ahogyan sokrétűek a piac igényei is. Ezért számolnunk kell kis és közepes nagyságú szocialista vállalatok fejlesztésével is. Ezek jelentősége elsősorban abban van, hogy komplettálják a termelést, újdonságaikkal gyorsan gazdagítják a piacot, rugalmasan reagálnak a megrendelők különféle igényeire. A termelés és a kereskedelem szerkezeti struktúrájának fejlesztésében teret kell adni a gazdasági versengésnek, tekintet nél­kül a vállalkozás fajtájára és formájára. Erre a versengésre elsősor­ban a közszükségleti és élelmiszercikkek termelésében és értékesí­tésében van szükség. (…)

Támogatjuk a különböző formában történő hitelnyújtást a mező­gazdasági vállalkozásnak. Tanácsoljuk a mezőgazdaság hitelrend­szerének felülvizsgálatát. A Központi Bizottság egyben ajánlja, hogy a termőföld jobb kihasználása érdekében a mezőgazdasági és a többi állami irányító szervek keressék és támogassák a vállalkozás más formáit is a hegyvidéki, hegyaljai és határmenti területeken, beleértve a parlagon heverő termőföld bérletbe vételét magángazdálkodó csa­ládok által. (…) A magángazdálkodók termelése aránylag kis há­nyada az össztermelésnek, de szükség van rájuk, s ezért munkájukat a gazdálkodási feltételek javításával meg kell könnyíteni. Lehetővé kell tenni számukra az együttműködést a szövetkezeti és az állami vállalatokkal. (…)

(…) Célszerű lesz egyes szövetkezeteket önállósítani, meg­szüntetni a szövetkezetek adminisztratív centralizációját, és a szövet­kezeti vállalatok felett csak olyan szerveket tanácsos létrehozni, ame­lyek gazdaságilag hasznos tevékenységet végeznek. A szövetkezeti vállalkozás fejlesztésével kapcsolatban célszerűnek tűnik alaposan átdolgozni a tagok tulajdonjogi viszonyait a szövetkezeti vagyonhoz.(…)

* * *

A tervezés és az állam gazdaságpolitikája egyrészt a különböző – vállalkozói, fogyasztói, foglalkoztatási, nemzeti stb. – érdekek egybe­hangolására, másrészt a gazdaság távlati és közvetlen prosperitá­sára épüljön. Az állam gazdasági tevékenysége elválaszthatatlan ré­szének kell tekinteni az olyan hathatós intézkedéseket, amelyek meg­védenék a fogyasztót, ha a termelő és kereskedelmi vállalatok vissza­élnének monopolhelyzetükkel és gazdasági hatalmukkal.

A gazdaságirányítás fontos része az átgondolt műszaki politika, amely a világ műszaki haladásának elemzésére és a hazai gazdaság­fejlesztési koncepcióra támaszkodik. Célja a termelési bázis műszaki színvonalának irányítása, és olyan közgazdasági feltételek teremté­se, amelyek érdekeltséget biztosítanak a legkorszerűbb technika ér­vényesítésében. (…)

Sok reményt fűzünk a piac pozitív funkcióinak felújításához. A piac a szocialista gazdaság működési mechanizmusa, amely ellenőr­zi, hogy a munkaráfordítás a vállalatokban társadalmilag célszerűen történt-e. Nem tőkés piacra gondolunk, hanem szabályozott és nem ösztönös – szocialista piacra. A tervnek és a gazdaságpolitikának pozitív erővel kell hatnia a piac normalizálására. A társadalomnak kellő körültekintéssel, perspektívával, a lehetőségek tudományos fel­tárásával, a fejlődés legjobb irányának megválasztásával kell tervez­nie jövőjét. Ezt azonban nem lehet elérni a piaci tényező (a vállalatok és a lakosság) önállóságának elnyomásával, mert így egyfelől aláás­suk a gazdasági ésszerűségre irányuló érdekeket, másfelől deformál­juk az információs és döntési folyamatokat, amelyek nélkül a gazda­ság nem működhet.

* * *

Tekintettel gazdaságunk korlátozott nyersanyagbázisaira és a hazai piac szűk méretére, gazdaságunk széles körű bekapcsolódása a fej­lődő nemzetközi munkamegosztásba elkerülhetetlen ahhoz, hogy a termelés anyagi bázisában a tudományos-műszaki forradalomra jel­lemző változásokra kerüljön sor.

Nemzetközi gazdasági kapcsolataink fejlesztésének alapja to­vábbra is a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal, főleg a KGST-országokkal való gazdasági együttműködés. A jövőben ez az együttműködés egyre inkább termékeink versenyképességétől fog függni. (…) Kapcsolatainkban a KGST-országokkal arra fogunk töre­kedni, hogy jobban érvényesüljön a gazdasági számvetés és a köl­csönösen előnyös csere.

Az egyenjogúság, a kölcsönös előnyösség és a megkülönbözte­tés kizárása alapján aktívan támogatni fogjuk gazdasági kapcsolata­ink fejlesztését a világ többi országával, amelyek érdeklődést tanúsí­tanak eziránt. Támogatjuk a nemzetközi együttműködés progresszív formáinak fejlesztését, főleg a termelési kooperációt, a tudományos-­műszaki ismeretek cseréjét, a licenckereskedelmet, és a megfelelő hitel- és tőkekapcsolatokat az érdekelt országokkal.

A világpiac hatásának kitett gazdaság megköveteli az adminiszt­ratív értelemben vett külkereskedelmi monopólium megszüntetését és a külkereskedelmi ügyletek direktív irányításának felszámolását. A Központi Bizottság szükségesnek tartja a közgazdasági szabály­zókra és a közvetett irányítás eszközeire épülő hatékony állami keres­kedelmi és devizapolitikát.

* * *

A gazdaságpolitika fejlesztésében a párt az életszínvonal tartós emel­kedését tartja az alapvető célnak. A múltban a gazdaság fejlődését – a beruházások hosszú ideig tartó megtérülésével – egyoldalúan a nehézipar fejlesztésére irányították, ami jelentős mértékben a mező­gazdaság és a közszükségleti ipar, a kereskedelem, a közszolgáltatá­sok és a nem termelő bázis, különösen a lakásépítés fejlesztésének rovására ment. A gazdaság fejlődésének ezt az egyoldalúságát nem lehet megszüntetni egyik napról a másikra. Ha azonban kihasználjuk a termelés- és munkaszervezésben, valamint a termelés és a termé­kek műszaki és közgazdasági színvonalában meglévő nagy tartalé­kokat, ha tekintettel leszünk az új irányítási rendszer kellő kihasználá­sának lehetőségeire, akkor alapvetően meggyorsíthatjuk a források kialakítását és ezen az alapon a nominálbérek és az életszínvonal emelését minden vonatkozásban. (…)

A jelenlegi időben a lakásépítés megoldását az egész életszín­vonal döntő kérdésének tartjuk.

* * *

A jelenlegi szakaszban társadalmunk fejlesztését sokkal nagyobb mértékben kell a tudomány, a műveltség és a kultúra fejlesztésére és érvényesítésére alapoznunk. (…)

A szocializmus a munkásmozgalom és a tudomány szövetkezé­sével jött létre. Ezen erők között nincs alárendelt viszony és kompro­misszum. (…) A szocializmus a tudományon áll és bukik, éppúgy, mint ahogy a dolgozók hatalmán áll és bukik. (…)

Ma, amikor világszerte tért hódít a tudományos-műszaki forra­dalom, erősen megváltozik a tudomány társadalmi helyzete. (…) Törekedni fogunk arra, hogy eltávolítsuk a tudomány és a társadalmi gyakorlat közé tornyosuló akadályokat. (…)

A szocialista társadalom további fejlődése a nép műveltségének növekedésétől függ. Ezért elsődleges feladatnak tekintjük iskolarend­szerünk továbbfejlesztését. (…)

Gazdaságunk és egész társadalmunk dinamikus fejlődése meg­kívánja, hogy véget vessünk a műveltség, az iskola és a tanítók lebe­csülésének, és biztosítanunk kell, hogy iskolarendszerünk sokkal na­gyobb mértékben részesedjék a társadalmi forrásokból. (…)

A nevelő- és oktatómunka országos, társadalmi jelentőségű. (…)

A párt őrizni és biztosítani fogja mind a művészi alkotás szabad­ságát, mind pedig a művészi alkotásokhoz való hozzáférhetés jogát. A kultúra és a művészet szükséges autonómiáját kifejezésre kell jut­tatniuk a szakterületükön dolgozó kulturális önigazgatási szervek döntéseinek is. (…)

A kultúra egész területét – tekintettel annak jelentőségére – mél­tóképpen és felelősségteljesen kell gazdaságilag biztosítani, meg kell védeni a piac és a kereskedelem ösztönösségétől. A kulturális célokra szánt eszközöket stabilizálni kell és a nemzeti jövedelem fejlődésével összhangban progresszíven növelni is. (…)

* * *

A fentebb vázolt intézkedéseket nem azért tesszük, mintha bármiben is lemondanánk eszményeinkről – még kevésbé azért, mintha ellenfe­leinknek engedményeket tennénk. Ellenkezőleg: meggyőződésünk, hogy ezek az intézkedések segítségünkre lesznek abban, hogy meg­szabaduljunk attól a ballaszttól, amely az ellenségnek hosszú éveken át sok előnyt biztosított azáltal, hogy fékezte, eltompította és megbé­nította a szocialista eszmék hatékonyságát, a szocialista példa vonz­erejét.

(…) A szocialista társadalom új, mélyen demokratikus és a cseh­szlovák feltételeknek megfelelő modelljét akarjuk megvalósítani. Ta­pasztalataink éppúgy, mint a marxista tudományos ismeretek arra az egyértelmű következtetésre vezettek bennünket, hogy célunkat nem érhetjük el a régi utakon, a már régen elavult eszközökkel és a ben­nünket állandóan visszavető durva módszerekkel. Felelősségünk tel­jes tudatában kijelentjük, hogy társadalmunk nehéz időszakba lépett, amikor már nem bízhatunk a hagyományos sémákban. Nem szorít­hatjuk az életet szabványok közé, még a legjobb szándékkal felállított sablonok közé sem. Most az a feladatunk, hogy ismeretlen feltételek között egyengessük utunkat, kísérletezzünk, s az alkotó szellemű marxista gondolkodás és a nemzetközi munkásmozgalom ismeretei alapján a szocializmus fejlődésének új formát adjunk. (…) Senki sem bocsáthatná meg nekünk, ha ezt elmulasztanánk, ha lehetőségeink­ről lemondanánk. (…)

(Az Új Szó melléklete, 1968. április 10.)