A baloldali gondolkodás kulcskérdése a kapitalizmussal szembeni kritikai magatartás. A szocializmushoz a szerző szerint a szociális jogok folyamatos és átfogó bővítésén keresztül is vezethet út, ezért a szociális Európa programjának támogatása szükséges, de nem elégséges feltétele egy baloldali programnak.

Egy walesi barátom, egy munkáspárti képviselő néhány pohár rajnai bor mellett elmesélte nekem kedvenc regényötletét. Tony Blair a konzervatívoktól örökölt, de a New Labour által büszkén átvállalt Millennium Dómban köszönti az ezredfordulót. Hirtelen egy merénylő keveredik mellé, aki egyetlen lövéssel meggyilkolja a miniszterelnököt. Általános gyászba borul az ország. Óriási nyomás nehezedik a Munkáspártra annak érdekében, hogy megfelelő formában emlékezzenek meg a párt diadalmas megújítójáról. A Munkáspárt vezetői ezért úgy határoznak, hogy új vallást alapítanak, a blairizmust, amellyel egyben fel is váltják az idejétmúlt kereszténységet. Valaki azonban megkockáztatja azt a megjegyzést, hogy a kereszténységnek azért volt bibliája, evangéliuma, tízparancsolatban letisztult tanítása. Mi sem egyszerűbb, feleli az Új Munkáspárt egyik PR-főnöke, korszerűtlenebb szóval ideológusa, természetesen a blairizmusnak is lesz evangéliuma. De mivel modern időket élünk, ahol csak a rövid és frappáns üzenetekkel lehet boldogulni, a blairizmus tanítása egyetlen mondatból áll majd. “Minden nap azt kell gondolnod, amit az aznapi bulvársajtó ír.”

Amíg magyar nyelven a szövegszerkesztőbe ütöttem ezt a történetet, mindvégig magam körül éreztem lebegni az öncenzúra kísértetét. Nem fenyegető volt ez a szellem, inkább csak cinkos mosollyal incselkedő. A magyar baloldal számára a nyugati szociáldemokrácia sikerei jelentik a legnagyobb reményt ama sokat emlegetett “megújuláshoz”. Szabad-e hát megcsipkedni annak a Tony Blairnek feltétlen kultuszát, akibe Magyarországon még a jobboldali sajtó sem mer belekötni? De másfelől annyi évtized cenzúrája és öncenzúrája után, s a jelenlegi jobboldali rezsim alig átfestett agit-propja láttán érdemes-e megfosztani magunkat az árnyalt és kritikus gondolkodás örömétől? A hagyományos brit baloldal erős gyanakvással fogadja a New Labour középutas politikáját, s ez Nyugat-Európában közismert ténynek számít. Semmit sem nyerünk és nagyon sokat veszthetünk azzal, ha a keleti testvérpártok után ezúttal a nyugati testvérpártokra terjesztjük ki a bírálhatatlanság dogmáját. A hazai baloldali és szociálliberális sajtóban Tony Blair már-már egyfajta Új Totemként kezd feltűnni, melynek áhítatos körüllihegése automatikusan jelzi, hogy a szerző a “megújultak”, az “európai módon gondolkodók” közé sorolja magát.

Mivel a megújuláshoz szerintem nem a bálványimádáson, hanem a kritikus gondolkodáson keresztül vezet az út, walesi barátom példázatát – mely a brit anekdoták átlagánál nem durvább és nem morbidabb – a magyar baloldal számára tanulságosnak érzem. Tony Blair “Harmadik útja” és a Gerhard Schröder-féle “Új Közép” a választásokon jól eladható jelszónak bizonyult, de egyelőre semmilyen válasz sincs arra, hogy a valóságban is a szocialista társadalmi elmélet és gyakorlat megújulását jelenti-e. A munkáspárti kormány, ha talán nem is Thatcher asszony erőszakosságával, de megkérdőjelezi az 1945 után létrejött jóléti rendszert, a munkanélküliséget pedig csak alkalmi és rosszul fizetett munkahelyek kampányszerű létesítésével tudja úgy-ahogy mérsékelni. Lafontaine drámai távozása és a vörös-zöld német koalíció első fél esztendejének mérlege azt jelzi, hogy a centrum felé sodródó SPD sem képes valóra váltani baloldali szavazói reményeit. Mindkét kormányzat felelősségét fokozza, hogy tehetetlenné vált és elszürkült jobboldalt váltott le. Olyan jobbközépet, amely belátható időn belül képtelen lesz sikeres és a nacionalizmus irányában zárt erőt alkotni.

A demokratikus baloldal a kilencvenes évek végén talán soha vissza nem térő esélyt kapott a nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata pártok sorozatos győzelmével és kormányra kerülésével. E győzelem súlyát csak növeli, hogy a liberális kapitalizmus gőzhengerszerű előrenyomulása idején, a demokratikus intézményekbe vetett hit megingása közepette, fáradt és kiábrándult közhangulat mellett következett be. A győzelemben bizonyosan egyszerre volt része az amerikai ízű kampánynak és a hagyományos baloldali értékekbe vetett hitnek. Az “igazság pillanata”, tehát a kormányzás megkezdése után azonban a világgazdasági realitásokhoz kellett igazítani a szolidaritás és a jóléti társadalom értékrendjét. A “világgazdasági realitások” esetünkben természetesen a globalizált tőkésosztály önző és rövidlátó érdekeit, a Nagy Zabálás lázasan nyeldeklő bacchanáliáját jelentik.

A szocialista pártok akkor aratnának igazi győzelmet, ha egyszer ezeket az úgynevezett “világgazdasági realitásokat” igazíthatnák a társadalom, a környezet és a józan reálgazdaság igényeihez. A globalizáció versenyfutásában, Amerika és az ázsiai térség könyörtelen kihívásával szembekerülve azonban erre gondolni sem mernek. Legjobb szándékuk is arra korlátozódik, hogy a második világháború után létrejött jóléti államból minél többet megőrizzenek (ezt csinálja a hagyományos baloldal), illetve arra, hogy annak leépítése közben lehetőleg mérsékeljék a vesztesek szenvedését (ez az “új közép” harmadik útja). Legrokonszenvesebbnek még a franciaországi baloldali koalíció látszik, amely a szociális biztonságot továbbra is a “gondoskodó állam” eszközeivel igyekszik garantálni, nem is rossz hatásfokon. Ha a szociálpolitikában az etatizmus és a neoliberalizmus között kell választanunk, akkor kisebbik rosszként feltétlenül az előbbi mellé kell állnunk: noha az igazi baloldali értékrendnek az autonóm közösségekre épülő rendszer talán jobban megfelelne. (Talán, mondom, mert az elmúlt évtized itthoni és nyugat-európai tapasztalatai arra intenek, hogy a szociális, egészségügyi és oktatási szférában lényegében minden államtalanítás a társadalmi igazságtalanság rohamos növekedésével jár.)

Igaz lenne a “költekező szociáldemokrácia” vádja?

Gyökeresen új koncepció azonban a neoliberalizmus meghaladására és a rossz globalizáció jó globális együttműködéssé alakítására nem jelenik meg a baloldali kormányprogramokban. Márpedig a baloldali szociálpolitikának a neoliberális gazdaságpolitika egészéből való kiemelése szükségszerűen a “költekező szociáldemokrácia” jelenségének fennmaradásához vezet. Igazságosabb gazdasági rendben radikálisan csökkenne a szociális ellátásra szorulók száma, s a “szociálpolitika” mellett létezne “társadalompolitika” is, amely a gazdasági folyamatok és a nagy társadalmi célok között teremtene összhangot. Ami azt illeti, a magukat kommunistának nevező pártok sem képesek eredeti és reálisnak látszó társadalompolitikai kezdeményezésekkel előállni. Miközben egyre több nyugati kommunista párt kerül kormányzati koalícióba, az is világossá válik, hogy már nem a radikális antikapitalizmust, hanem a szociáldemokrácia tegnapi, “jóléti államos” értékeit képviselik gyakorlati politikájukban. Eközben a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek és ráadásul egyre többen lesznek, amihez a helyi kultúrák szétrombolása és a környezeti katasztrófa teremt sajátosan komor hangulatot.

Hogy is mondta egykor Rosa Luxemburg? Németország számára csak egy alternatíva van, a szocializmus vagy a barbárság. (ő még ismerte az “alternatíva” kifejezés helyes használatának titkát.) Ha a szocialista pártok lemondanak a kapitalizmus meghaladásának és a demokratikus szocializmus megteremtésének reményéről, akkor félő, hogy a neoliberalizmus portásaként előbb a hitelüket, majd az állásukat is elveszítik. Ezt a veszélyt persze a Szocialista Internacionálé vezetői is látják. (Amint azt is, amit e dolgozat talán túlságosan könnyedén intézett el: a világgazdasági realitások valódi súlyát.) A neoliberalizmus kihívásával szemben így született meg az Európai Unió baloldali kormányainak programjában a “szociális Európa” gondolata.

Üres jelszó ez vagy tartalmas program? Erre a kérdésre még nem kaptunk választ, de mérsékelt optimizmusra azért van okunk. Önmagában az is figyelemre méltó, hogy a globális gazdasági verseny játékszabályait elfogadva és az Egyesült Államokkal való stratégiai szövetségben gondolkodva az európai baloldal a szociális értékek hangsúlyozásával kívánja újrafogalmazni a kontinenst. Európa eszerint annyiban különbözik versenytársaitól, hogy nemcsak gazdaságilag, hanem szociálisan is sikeres szeretne lenni. (Vagy maradni.) Ha a szociális értékekhez a nemzeti szokások és kulturális értékek sokszínűségét is hozzávesszük, akkor egy rokonszenves “európai manifesztó” gondolata rajzolódik ki előttünk. Örvendetes, hogy a szocialista-szociáldemokrata pártok élen járnak ebben a kezdeményezésben, bár azt is tudni kell, hogy az esetleges bukás is rajtuk (és persze az egész baloldalon) csattanna majd.

De a jövőbe vetett rózsaszín remény mellett határozottabb okunk is van az optimizmusra. A szociális Európa tartóvázának számító Európai Szociális Charta kiállta az idők próbáját, s ha nem is magas, de értékelhető színvonalon évtizedeken át biztosítani tudta a nyugat-európai állampolgárok munkavállalói és szociális jogait. Az 1961. október 18-án Torinóban az Európa Tanács akkori nyugati tagjai által aláírt Charta igazi sikertörténet lett. Folyamatosan újabb kiegészítésekkel bővült, kiépült az ellenőrzési mechanizmusa és egyre több ország ratifikálta. Ma már az Európai Unió is jogrendjébe iktatta és csatlakozási alapfeltételnek tekinti a tagjelölt országok számára. A Charta közel négy évtizedes története kitűnő leckével szolgálhat a szociális Európa gyakorlati kivitelezéséhez. Ratifikálási folyamatának sajátos filozófiája, a különböző fejlettségű országok azonos és eltérő kötelezettségének meghatározása, a nemzetközi ellenőrzés lehetősége, a munkavállalói és szociális jogok bővítésének egyirányú utcája a II. világháború utáni Európa egyik legsikeresebb vállalkozásává teszi. Bár az Eszmélet egy korábbi számában már kitért a Szociális Charta ismertetésére, magam az Európa Tanács szociális bizottsága tagjaként új összefüggésben szeretném bemutatni és értékelni e dokumentumot.

Szociális jogok – étlapból szabadon választva

A Charta 1961-es megszületését a II. világháború utáni gazdasági fejlődés, az állandónak hitt növekedés, a szovjet kommunizmus kihívása, a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia közös értékeinek felismerése tette lehetővé. Az Európa Tanács 1949-ben az emberi jogok képviseletére jött létre, erősen antikommunista és Amerika-barát szellemben, természetesen csak válogatott nyugat-európai tagállamokból. (Még Finnország is csak 1989-ben lett a tagja!) A hatvanas évek elejére érett meg a felismerés, hogy az emberi jogok után a szociális jogok minimumát is garantálni kell. A Charta nyelvéből és szelleméből ugyanaz a dinamikus optimizmus sugárzik, mint Kennedy elnök akkori fellépéséből, a hatvanas évek első felének divatos filmjeiből és a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiból. (Ez a zsinat ismerte el a szakszervezetek fontosságát, külön megemlítette a sztrájkok jogosultságát, célul tűzte ki a teljes foglalkoztatottságot, és a magántulajdon kötelességének nevezte bizonyos közcélok szolgálatát.)

A Charta preambuluma megállapítja, hogy a szociális jogokat mindenki számára biztosítani kell, s az Európa Tanács tagállamai számára előírja a “gazdasági és szociális haladás” előmozdítását. Ezt követi tizenkilenc alapvető szociális és munkavállalói (illetve egy pontban vállalkozói) jog rövid deklarálása, majd részletesebb meghatározása. Ennek a kettős felsorolásnak külön jelentősége van. A Chartát ugyanis “étlapszerűen” is ratifikálni lehet, tehát az egyes tagállamok fejlettségük és belső szokásaik szerint néhány részletező cikk elfogadását kitolhatják a bizonytalan jövőbe. Ám deklaráció-szinten valamennyi céllal egyet kell érteniük. A tizenkilenc részletesen kifejtett cikk közül hét számít úgynevezett “kemény” előírásnak. A hét kemény cikk közül szabad választás alapján legalább ötöt kell elfogadni ahhoz, hogy a ratifikálás érvényes legyen, és az illető ország a Szociális Charta részes tagállammá váljon. (Összesen pedig legalább tíz cikk és negyvenöt bekezdés szükséges a ratifikációhoz.) Érdemes röviden ismertetni a hét kemény cikket, hiszen belőlük jól kiolvasható az “alapító atyák” szociális gondolkodása.

Az első cikk a munkához való jogot rögzíti, az államok céljaként nevezve meg a teljes foglalkoztatás elérését. Az ötödik cikk a dolgozók és munkaadók szervezetalakítási jogait határozza meg. A hatodik a kollektív alkuhoz és megállapodáshoz való jogról szól. A tizenkettedik (amelynek ratifikálását az Orbán-kormány megtagadta) a társadalombiztosításhoz való jogot garantálja. A tizenharmadik szociális és egészségügyi segítséget (alapellátást) biztosít mindenkinek, beleértve a részes országok polgárait is egymás területén baleset vagy betegség esetén. A tizenhatodik cikk a családok szociális, jogi és gazdasági védelmét biztosítja. Végül az utolsó kemény cikk a bevándorló munkások és családjaik védelemhez és segítséghez való jogát fogalmazza meg. (Ez a másik, amit a magyar kormány nem óhajtott elfogadni, így vállalva a kötelezően fennmaradt öt másik cikket.) A többi cikk is különböző munkavállalói és szociális jogokat rögzít, kivéve a tizennyolcadikat, amely a “Más Szerződő Fél”, tehát a többi ország területén történő vállalkozás jogát biztosítja, bár az Európai Unió későbbi szabályozásánál sokkal óvatosabban.

Csodát nem ígér e tizenkilenc cikk, hiszen egyetlen kiragadott példát említve a fizetett szabadság időtartamának minimumát a számunkra barátságtalanul rövidnek hangzó évi két hétben határozza meg. De a munkavállalói, szakképzési, szociális és egészségügyi szféra igen széles területén kiszámítható alapjogokat ígér, s azok betartására nemzetközi ellenőrzést is garantál. (Szélsőséges esetben ki is lehet zárni a ratifikációban részes országok közül azt, amelyik sorozatosan megszegi az általa elfogadott cikkeket – ezért is van nagy jelentősége annak, hogy melyik ország mennyit vállal az előírásokból.)

Az országok egyéni vállalásaira épülő ratifikáció lehetővé teszi, hogy bizonyos határok között ki-ki maga választhasson a juttatások és a jogok között. A tisztességes díjazáshoz és a tisztességes életszínvonalhoz való jog (4. cikk) például szegényebb országokban aligha biztosítható minden munkavállaló és családja számára, annál is inkább, mert valószínű, hogy a “tisztességes fizetést” ott is a leggazdagabb országok nívójával azonosítanák. A dolgozó nők fizetett szülési szabadsága vagy a pályaválasztáshoz nyújtott ingyenes tájékoztatás viszont a szegényebb országokban sem elérhetetlen cél, s így kiválthatja az előbbi cikk elfogadását. A felnőtt dolgozók átképzésének ingyenessé tételét vagy a szervezett szociális tanácsadás kiépítését az egyes országok nyilván nemcsak gazdasági helyzetük, hanem politikai szándékuk alapján is mérlegelhetik. Egészében azonban a Charta fontos munkavállalói és szociális alapjogokat rögzít, előírva azt is, hogy a tagországok “munkaügyi ellenőrzési rendszert kötelesek fenntartani”.

A Szociális Chartát az idők folyamán valamennyi mai EU-tagállam ratifikálta, s ma is ez számít az unió legfontosabb szociális “sorvezetőjének”. Svájcot és néhány miniállamot leszámítva a többi nyugat-európai ország is elfogadta, s az elmúlt egy-két évben került sor a lengyel és a szlovák ratifikációra. (Márciusban annak tudatában írom ezt a tanulmányt, hogy májusra végre megszületik a magyar ratifikáció is a már említett fenntartásokkal.) A többszintű, független szakértőkre és politikusokra épülő ellenőrzési rendszer alapvetően az angolszász esetjog alapján működik, s évente több tucat állásfoglalást hoz. Az egyik legutóbbi Hollandiát figyelmeztette arra, hogy az egészségbiztosításban meg kell őrizni a szolidaritási rendszer dominanciáját, s az önkéntes egyéni járulékokra épülő magánbiztosításnak csak másodlagos szerepe lehet az egységes társadalombiztosításhoz képest. Állásfoglalások sora hívta fel a nyugati országok figyelmét arra, hogy a nem EU-tag, de a Chartát elfogadó Ciprus állampolgárainak biztosítani kell a részes tagállamokból érkezetteknek járó jogokat. (A magyar ratifikáció után ezek a jogok természetesen hazánk legálisan Nyugat-Európában tartózkodó állampolgárait is megilleti majd.)

A Charta-család gyermekei

Az Európa Tanács az elmúlt bő évtizedben három újabb dokumentummal gazdagította az immár Charta-családnak is nevezhető joganyagot. Érdemes hangsúlyozni, hogy e dokumentumok a neoliberális gazdaságpolitika és a velejáró antiszociális keresztes hadjárat fénykorában is kiterjesztették, s nem korlátozták a szociális jogokat. Mindezt azt tette lehetővé, hogy az Európa Tanács baloldali pártjai számos esetben meg tudták nyerni a kereszténydemokratának vagy néppártinak nevezett jobbközép erők támogatását is újabb szociális jogok becikkelyezéséhez. 1988. május 5-én Strasbourgban fogadták el a nemzetközi irodalomban “Additional Protocol to the European Social Charter” néven emlegetett Kiegészítő Jegyzőkönyvet. Ez négy új joggal – a nemek közti esélyegyenlőséggel, a dolgozói tájékozódással és véleménynyilvánítással, a munkafeltételek meghatározásában való részvétellel és az idősek szociális védelmével – egészíti ki a Charta tizenkilenc cikkét. Ennek ratifikálásához a négy közül egy cikk elfogadása is elég.

Ez az igen alacsony küszöb nyilvánvalóan azt kívánja serkenteni, hogy minél több európai ország vállalkozzon a Charta-család teljes elfogadására – és arra, hogy a szociális jogok folyamatos kiterjesztését egyirányú utcaként értelmezze. A második és a harmadik cikk – bár igen óvatosan – a munkahelyi demokrácia és a beleszólási jog alapelemeit is rögzíti. A gyakorlatban a fokozódó munkanélküliség és az egyik hamburger-siló által elhíresült akciós munkahelyek korában egyre kevesebb munkavállaló élhet ezekkel a szépen hangzó jogokkal. De erről a dokumentumról is elmondható, ami az egész Charta-család esetére áll: ha minden részes ország valamennyi pontját elfogadná és betartatná, akkor a szociális Európa jelszóból valósággá válna. Még nem az igazságos társadalom, de mindenképp a szociális méltányosság szigetévé emelvén kontinensünket, vagy annak szerencsésebb részeit.

A magyar nyelven Módosító Jegyzőkönyvként ismert dokumentumot (Protocol Amending the European Social Charter) 1991. október 21-én, tehát az eredeti Charta születésének harmincadik évfordulóján írták alá, szintén Torinóban. Ez a jegyzőkönyv a nemzetközi ellenőrzést kívánja szigorítani többek között azzal, hogy a munkáltatói, a munkavállalói és más nem-kormányzati szerveket (NGO-kat) is bevonja a független szakértői csoport munkájába. Nem érdektelen megemlíteni, hogy míg az angol nyelvű szövegben “trade union organizations”, vagyis egyértelműen szakszervezetek állnak, addig az MDF-időkben készült magyar fordítás némiképp az orwelli nyelvpolitika szellemében még a “szakszervezet” szót is száműzi a hivatalos kormánydokumentumból. Mivel ez a jegyzőkönyv az előző “Kiegészítővel” szemben az eredeti Chartát módosítja, értelemszerűen csak akkor lép hatályba, ha az 1961-es alapokmány valamennyi aláírója szignálni fogja. Ez szakértők szerint még sok évet jelenthet, hiszen a leggazdagabb országok kormányai sem szívesen adják át jogosítványaik egy részét szakszervezetek és NGO-k részére.

Már az “én időmben”, szociális bizottsági tagságom idején fogadta el 1996. május 3-án, Strasbourgban a közép- és kelet-európai országokkal kibővített Európa Tanács a Módosított Európai Szociális Chartát (The Revised European Social Charter). A jogok további kiterjesztését és az ellenőrzési rendszer további bővítését garantáló dokumentumot egyelőre csak Svédország ratifikálta. A szociális bizottság legújabb célja a Charta-család teljes és minden országra kiterjedő ratifikálása mellett a szociális jogok nemzetközi bíróságon történő kikényszeríthetőségének elérése. Mint ismeretes, az emberi jogok esetleges megsértése peresíthető az emberi jogok strasbourgi nemzetközi bíróságon. Ma már a magyar köznyelvben is bevett fordulatnak számít, hogy valaki – legalábbis szavakban és indulatokban – a strasbourgi bíróságtól várja itthon hiába keresett igazának elismerését. Bár az esetek nagy többségében erre semmi esélye sincs, a jogtudat fejlődése szempontjából igen jelentős, hogy a közvélemény kezdi megismerni a nemzetközi fellebbezés, a “van apelláta a magyar jogrenden kívül is” perspektíváját.

A strasbourgi emberi jogi bíróság a kialakult gyakorlat szerint elég széles körben fogad el beadványokat: első “befogadott” magyar ügyként így került Strasbourgba a rendőrszakszervezet panasza a rendőrök politikai jogainak korlátozása miatt. A szakszervezetek szerepének nemzetközi súlyát is jelzi, hogy igen “delikát” kérdésnek számító panaszuk a nemzetközi emberi bíróság előtt először tette alperessé a magyar államot. (Delikát, mert a rendőrök esetleges párttagsága kérdésében számos jogi és történelmi érv feszül egymásnak.) Igen nagy előrelépés lenne, ha a szociális jogokat az emberi jogokhoz hasonlóan nemzetközi bíróságon kérhetné számon mindenki, aki elégedetlen hazája vagy az őt befogadó ország joggyakorlatával. Ennek biztosítására két megoldás is elképzelhetőnek látszik. Az egyik szerint az emberi jogokat ki kellene bővíteni néhány szociális alapjoggal, amelyek így a jelenlegi emberi jogi bíróságon is peresíthetők lennének. A másik szerint viszont fel kellene állítani a Szociális Jogok Európai Bíróságát, mely kifejezetten e jogok garantálását tekintené feladatának. Mindkét megoldásnak lennének előnyei és hátrányai. A jelenlegi bíróság jól bejáratott és tekintélyes intézmény, amely kellő bővítés esetén az új feladatokat is el tudná látni. Másfelől valószínű, hogy egy új és tiszta profilú bíróság szélesebb körben vállalkozna szociális ügyek feldolgozására.

Kapitalista körülmények között a szociálpolitika végeredményben mindig csak az uralkodó osztályok rossz lelkiismeretének és a forradalomtól való szorongásának lecsapódása. A szociálpolitika pótcselekvés a tőke igazságtalanságait nagymértékben korrigáló egységes társadalompolitika, illetve az azokat gyökerestül megszüntető új társadalom helyett. Ha a szocialisták elfogadnák, hogy csak a szociálpolitika területén van a polgári pártokétól eltérő programjuk, egyébként viszont nagyjából hasonló kapitalizmust kívánnak, akkor névhasználatuk a megtévesztő reklám kategóriájába tartozna. Két dologra azonban alkalmas lehet a jó szociálpolitika. Először – s természetesen messze ez a legfontosabb – arra, hogy enyhítse a szegények, a betegek, az öregek, a rászoruló milliók kínját a humánum szellemében és a legalapvetőbb társadalmi béke szellemében. Másfelől azonban megteremtheti a társadalmi igazságosság olyan “kis köreit” is, amelyekből “tükör által homályosan” és alig felismerhetően, de kibontakozhatnak egy majdani, igazságosabb társadalom körvonalai. Nyugat-Európában máris több millióan dolgoznak a “social economy”-nak is nevezett harmadik, tehát nem állami és nem privát szektorban. Szövetkezetekben, helyi szociális programokban, önkéntes társulásokban és dolgozói tulajdonban levő munkahelyeken. Olyan emberi közösségekben, ahol a vállalkozás célja nem az egyéni profitszerzés, hanem – természetesen a megélhetéshez szükséges jövedelmen túl – mások és a közösség segítése, veszélyeztetett életek és életformák megmentése, s nem utolsósorban a munkahely megtartása.

Szocialista az, aki szocializmust akar

J. M. Keynes, aki pedig legkevésbé sem tartozott a holdkóros utópisták közé, a húszas évek végén egy ritkán idézett szövegében így fogalmazott: “Ha a felhalmozásnak többé majd nem lesz olyan nagy társadalmi jelentősége… akkor végre megszabadulhatunk sok hamis erkölcsi elvtől, amelyet kétszáz éven át hordoznunk kellett”. S így folytatja: a pénztulajdon szeretete “kóros és kellemetlen”, sőt, “egyike azon hajlamoknak és félpatologikus állapotoknak, amelyeket mentális betegségek specialistáinak kell kezelniük”.

Hetven évvel később viszont Enrique Iglesias, az Amerikai Fejlesztési Bank elnöke már úgy látja, hogy a XXI. század “elbűvölő és kegyetlen” évszázad lesz. A magas társadalmi státuszú és a technika összes áldását élvező kiválasztottak számára elbűvölő lesz az egyetlen játékteremmé összesűrűsödött földgolyó. Az egyre gyarapodó számú szegények viszont annál kegyetlenebb jövőre számíthatnak. Jelentéktelenné válnak és kiszorulnak a globális történelemből. Számukra – s ezt már én teszem hozzá – a neoliberális próféta nevezetes ígéretéhez híven valóban véget ér az emberi történelem, s marad az emberalatti vegetálás, a gazdagok elhullott szemetét fogyasztó kuka-lét. A szociális Európa enyhítheti a jövő század európai szegényeinek nyomorát és kegyetlen kiszolgáltatottságát. A kapitalizmus “félpatologikus” betegségeit azonban csak a szocialista Európa – a demokratikus, európai szocializmus társadalma – szüntetheti meg. Gyökeresen új rendszerként, vagy a jelenlegi rendszer teljes és alapvető reformjaként? Számomra ez a baloldali gondolkodás kulcskérdése: s nem az, hogy ütemes taps mellett vagy csak karunkat széttárva építsük-e a kapitalizmust.

Szocialista az, mondja az angol nyelv értelmező szótára a “common sense” józanságával, aki “a szocializmus támogatója vagy hirdetője”. A józan észnek mondana ellent minden olyan “szocialista kiáltvány”, amely ezzel ellentétes következtetésre jutna. A szocializmushoz természetesen a szociális jogok folyamatos és átfogó bővítésén keresztül is vezethet út, ezért a szociális Európa programjának támogatása szükséges, de nem elégséges feltétele egy baloldali programnak.

A jelenleg hatályos abortusztörvényt 2000 nyaráig módosítani köteles az Országgyűlés. Nem kizárt, hogy az emberi jogokat sértő megoldás születik, holott már a mostani szabályozás is kifogásolható ugyanebből a nézőpontból tekintve.

Jegyzetek

¹ A mű, amelyben a nyelvhasználatot a töltött fegyver metaforájának segítségével értelmezi a szerző: Bolinger, D. L.: Language – The Loaded Weapon: The use and abuse of language today. London, Longman, 1980.

² Butler, J.: Excitable Speech: A Politics of the Performative. London, Routledge, 1997. 359

³ Az eredetiben: "…idealization of speech act as sovereign action (whether positive or negative) [as it] appears linked with the idealization of sovereign state power. […] It is as if the proper power of the state has been expropriated, delegated to its citizens, and the state then reemerges as a neutral instrument [in the form of legislation and jurisprudence] to which we seek recourse to protect us from other citizens…" uo. 361.

⁴ Az angol eredetiben a beszél jelentésű speak mindig feltételezi a hallgatót is, míg a talk esetében a hallgató nem szükségszerűen implikálja a beszéd címzettjét is. Spivak ebben az értelemben állítja, hogy a társadalom kirekesztett csoportjai ugyan nem némák abból a szempontból, hogy bírnak a beszéd képességével, illetve átvitt értelemben, hiszen egymás között megfogalmazzák célkitűzéseiket, de már a hatalommal bíró csoportokkal szemben csak magukban beszélnek, hangjuk nem talál megértő fülekre. G. C. Spivak: Can the Subaltern Speak? Speculations on Widow-Sacrifice. WEDGE, 1985. 7-8. sz. 120-130.

⁵ Weir, A. Sacrificial Logics: Feminist Theory and the Critique of Identity. London, Routledge, 1996.

⁶ hook, bell: Feminist Theory from Margin to Center. Boston, South End, 1984.

⁷ A zöld alfák A. Huxley "Szép új világ" című regényének rabszolgamunkára klónozott ‘emberi’ lényei.

Az Európai Únióban több ezer kelet-európai és a volt Szovjetúnió tagállamaiból származó nőt kényszerítenek prostitúcióra. A vasfüggöny megszűnte után kifejlődött jelenség az utóbbi időben a népesség elszegényedése miatt igen kiterjedtté vált. Erről nyújt közelképet a Le Monde Diplomatique-ban megjelent riport.

Az Európai Unióban több ezer kelet-európai és a volt Szovjetunió tagállamaiból származó nőt kényszerítenek prostitúcióra. A vasfüggöny megszűnte után kifejlődött jelenség az utóbbi időben, a népesség elszegényedése miatt igen kiterjedtté vált. Belgiumban a leánykereskedelem központja Antwerpen. Ezzel az OIM (Office Internationale pour les migrations – Nemzetközi Bevándorlási Iroda) is tisztában van, s a kérdés már régóta nyugtalanítja. 1998 decemberében az Európai Bizottság riadót fújt: akkor úgy tűnt, hogy sikerül megoldást találni a problémára. Ám a keleti országok a csapás leküzdésére a Tizenötöktől mind ez ideig csak szerény segítséget kaptak.

Antwerpen, forró negyed

D., albán lány, ablakban kínálja magát. Szembetűnő fiatalsága még a rendőröket is megdöbbenti. Tizenkilenc éves: ez áll a hamis útlevélben. Kórházba szállítják, és tetőtől talpig megröntgenezik. Az orvosi szakvélemény szerint legfeljebb tizenöt éves. D. eleinte még azt mondja a rendőröknek, hogy jószántából tartózkodik Antwerpenbenben. Később összeomlik. Kiderül, hogy a családnak létkérdés volt a pénz; hogy az anyja élettársa javasolta neki a belgiumi munkát, amivel “sok-sok pénzt lehet keresni” – így mondta a férfi. D.-t három hete adták el leánykereskedőknek, azóta van Antwerpenben. Az első kliens előtt még soha nem volt szexuális kapcsolata. A meggyötört lány úgy dönt, hogy hazatér. A rendőrök kérésére beleegyezik és feljelentést tesz. A belga hatóságok engedélyezik, hogy hazatérjen Albániába, az édesanyjához. Ettől a ponttól ügyét már az OIM kezeli.

Két hét leforgása alatt a rendőrök több albán lányt is kiszabadítottak a maffia hálójából. “Egy év óta az albán leánykereskedők a D.-hez hasonló fiatalok egész csapatait szállítják hozzánk” – mondja Véronique Grossi asszony, a holland Payoke Szövetség munkatársa. A keleti leánykereskedelem egyik fő célpontja pontosan Antwerpen. Az 1500 prostituált közül, akik a város utcáin és ablakaiban árulják magukat, a többség vagy afrikai vagy valamelyik kelet-európai országból való. “Legtöbbjüket éjjel-nappal testőrök felügyelik, és kötelesek minden keresetüket a futtatónak adni.” – teszi még hozzá Grossi asszony.

A határ után: maga a pokol

A kelet-európai leánykereskedők alaposan kihasználták Belgium és Hollandia prostitúcióval szembeni liberális hozzáállását. Ám a hálózatok terjedése végre riadóztatta Belgiumot. 1995-ben új törvényt léptettek életbe, véget vetve ezzel a futtatók aranyéletének. Ezt a lépést Hollandia már két évvel korábban megtette. A törvény értelmében az áldozatok, amennyiben feljelentést tesznek, rendőri védelmet és tartózkodási engedélyt kapnak, amit később korlátlan időre meghosszabbíttathatnak. A törvény alkalmazásának köszönhetően 1997-ben Antwerpenben 57 afrikai, illetve kelet-európai nő tett feljelentést. A Payoke Szövetség a helyzet kialakulásáért egyaránt felelőssé teszi a berozsdásodott belga igazságszolgáltatást és a túl enyhe büntetéseket.“A legtöbb leánykereskedőt két évtől három évig terjedő szabadságvesztésre ítélik, de a büntetés letöltése után nem toloncolják ki őket.” Valóban 1998-ig kellett várni, ekkor ítélt az antwerpeni bíróság először leánykereskedőket – nyolc albánt – a maximálisan kiróható legmagasabb büntetésre, öt év börtönben letöltendő szabadságvesztésre – érvel a Payoke.

De a bűnözők nem adják fel. Rendszeresen megfenyegetik a szociális munkásokat, így akarják őket elriasztani a prostituáltak segítésétől. 1995 júliusában Antwerpenben rálőttek a Payoke két állandó munkatársára, akik épp a gyorsforgalmi úton hajtottak egy furgonban. 1998-ban az igazságügyi palota lépcsőjén egy albán bűnöző életveszélyesen megfenyegette a Payoke két tagját.

A helyszín Varsó. Teresa Oleszczuk asszony, a lengyel La Strada Szövetség keretein belül működő, leánykereskedelem-ellenes program felelőse, dossziét vesz elő; benne tizenegy­néhány lány fényképe, legtöbbjük nagyon fiatal. “ő például négy éve tűnt el. A nyugati hivatalos szervek és a lengyel rendőrség együttes nyomozása sem járt eredménnyel” – magyarázza. Ezeknek a lányoknak a nagy részét nyilván elrabolták, Németországba vagy máshova hurcolták. 1997 áprilisa és 1998 májusa között az érintett családoktól a La Strada harminchét eltűnésről kapott értesítést. S ez a szám a valóságnak csak a töredéke. A lengyel fiatalok gyakran önszántukból indulnak neki. Megszédülnek a rokonok, meg a “barátom barátja” típusú távoli ismerősök ígéreteitől, akik jól fizető nyugati munkákat, felszolgálást, gyermekfelügyeletet, vagy takarítást kínálnak nekik. Esetleg valami fűt-fát ígérő apróhirdetésnek dőlnek be.

S még csak nem is sejtik, hogy ami rájuk vár, az maga a pokol: amint átlépték a határt, újabb kereskedőnek adják át őket. “A forgatókönyv mindig ugyanaz: a vállalat megszűnt, az ígért álláslehetőség már nem él. A nemi erőszak áldozatául esett lányok azután hamar valami masszázsszalonban, vagy a utcán találják magukat. Az emberkereskedők prostitúcióra kényszerítik őket, hogy visszefizettessék velük állítólagos tartozásaikat: útiköltség, útlevél, szállás, ellátás” – folytatja Oleszczuk asszony. Ami azokat a lengyel lányokat illeti, akik pontosan tudják, hogy prostituáltként kell majd dolgozniuk, ők azt hiszik, hogy néhány hónap alatt rengeteget keresnek, s azután hazatérnek. De a mókuskerékből nem lehet kiszállni: “Napi tizenkét óra gyilkos meló, s a keresményük 70%-át leveszi a tulaj, aki 1500 és 5000 német márka között fizetett a lányokért” – foglalja össze Isabelle Styczynska asszony, a La Strada másik állandó munkatársa.

Mivel ezek a fiatal nők a feljelentésnek még a gondolatától is félnek, szabadulásukat legtöbbször csak a rendőri razziáknak köszönhetik. Az is előfordul, hogy keresetükből egy fillért se kapnak, futtatójuk épp csak élelmet és tisztálkodási szereket juttat nekik. Így működik ez a Varsóban dolgozó ezerkétszáz bolgár prostituált majd mindegyikének esetében is. Lengyelország különben nem csak a leánykereskedők egyik vadászterülete, de jelentős felvevőpiac is. “Egyre több és több nő sodródik ide a még szegényebb országokból, Oroszországból, Ukrajnából és Belaruszból” – emeli ki Stana Buchowska asszony, a La Strada megelőzési programjának koordinátora. – A call-girl-szolgálatoknál, bárokban meg masszázsszalonokban alkalmazott lányokat folyamatosan egyik városból a másikba szállítják, hogy “a bártulajdonosok rendszeresen friss lányokat kínálhassanak a vendégeiknek.”

Három évvel ezelőtt a La Strada információs telefonvonalat létesített: Nyugatra készülő fiataloktól, az eltűnt lányok szüleitől, de még az áldozatoktól is érkeznek hívások, tíznél is több naponta. Az emberkereskedelem megfékezésére 1998-ban a La Strada figyelemfelkeltő kampányt kezdeményezett. A bemutatkozó akcióra – amit az EU finanszírozott – az egyik kelet-európai országban került sor. A július végéig tartó kampány tagadhatatlanul hatásos volt.

Az Egyesült Államok támogatásával, ugyanebben az időben, Ukrajnában is hasonló akciókat szerveztek, mivel Ukrajna kiemelten veszélyeztetett területnek számít. A munkanélküliek 72%-a nő. “Sokan közülük bármilyen munkát elvállalnának” – hívta fel rá a figyelmet egy nemzetközi szeminárium alkalmával Irene Kurolenko asszony, az 50 + 50 elnevezésű ukrán NGO tagja. A Strassbourgban, 1998. június 29–30-án megrendezett szeminárium témája az emberkereskedelem elleni küzdelem volt. Okkal, hiszen Kijevben a manökeni, táncosi meg felszolgálói állásajánlatokat közismert utazási irodák hirdetik.

Lengyelország, Ukrajna, Oroszország, Belorusszia, Magyarország, a Cseh Köztársaság, Albánia: mindegyik keleti országban létezik a leánykereskedelem. Az egész 1989-ben kezdődött. A kommunista blokk összeomlását követően a szervezett bűnözés rohamléptekben kezdte kiépíteni hálózatait. Egyszerű és olcsó: elég egy turistavízum, a szállítási költségek az EU közelsége miatt úgysem számottevők. És ma, kilenc év elteltével, vajon hány prostitúcióra kényszerrített, kihasznált nő élhet az Európai Unió országaiban? Frank Laczko úr, az emberkereskedelem elleni küzdelem szakértője, az OIM bécsi irodájánk munkatársa úgy véli, hogy a közel 500 000 kelet-európai prostituált között (beleértve a Szovjetunió utódállamaiból származókat is) az elraboltak jelentős csoportot képviselnek.

Melyik ország az elsődleges célpont? Az OIM szerint Németország; a prostituáltak 75%-a itt külföldi. Azután Ausztria; Bécsben a szex-klubok “hosstessei” 80%-ban keleti lányok. Majd Hollandia, Belgium, Svájc, Olaszország, Görögország… Az Európai Parlamentnek készült 1995. évi beszámoló szerint a prostitúcióra kényszerített áldozatok száma Németországban legkevesebb 10 000, Hollandiában 1000, míg Belgiumban 500. Az OIM szerint az utóbbi években “jelentősen felerősödött” a keletről jövő leánykereskedelem. Ez a szállítás elképesztő gazdaságosságával magyarázható. Az Interpol kiszámította, hogy az az európai bűnöző, aki csak egyetlen prostituáltat futtat, évi közel 110 000 eurós jövedelemre tehet szert.

Ehhez képest meglehetősen szánalmas az a támogatás, amit az EU tizenöt tagállama nyújt a Keletnek az emberkereskedelem elleni küzdelemhez. Jelenleg évi 1,3 millió eurót kapnak az 1996-tól 2000-ig futó STOP-program finanszírozására; s ezen kívül jut még néhány millió a közép-, illetve kelet-európai országokat, valamint a Szovjetunió utódállamait segítő programokra is.

A Tizenötök csak 1997-ben voltak végre hajlandók elfogadni a leánykereskedelem felszámolását célzó akciótervet. Alapkövei a rendőri és bírói együttműködés előmozdítása, a büntető törvények egységesítése és egy bizonyos “emberkereskedelmi egyezmény” aláírása voltak. Ez az egyezmény kilátásba helyezte a tett súlyával arányos, az EU-ban egységesen érvényes büntetéshatárok kialakítását. De mert az akció pusztán az uniós országok céljainak kijelölésére szorítkozott, semmiféle elrettentő hatást nem gyakorolt a bűnözőkre.

Az Európai Parlament belga képviselője, Anne Van Lancker úgy véli, hogy az uniós országok egy éve mind kevésbé törődnek ezzel a problémával; az egyezmény is csak 1999 végére készül el. “Ami pedig a szigorúbb büntetések kirovását illeti, attól még igencsak messze vagyunk” – állapítja meg Susan Wad­ding­ton asszony, aki szintén az Európai Parlament képviselője és a fentebb már említett beszámoló szerzője. “A bűnözőket legtöbbször csak nevetségesen kicsi pénzbüntetésre ítélik; ennek végképp semmi visszatartó ereje sincs.” És a rendőri együttműködést hasonló apátia jellemzi. Jóllehet a maastrichti egyezményben már 1991-ben elhatározták az Europol, egy összeurópai rendőri szervezet létrehozását, az emberkereskedelem csak 1997 óta tartozik a hatáskörébe. Az Europol bűnügyi részlege pedig csupán 1998 óta rendelkezik a szükséges eszközökkel, minthogy az uniós országok több évet vesztegettek el az Europolt érintő egyezmény ratifikálására.

Akkor hát az Unió is vétkes? Marie-Victoire Louis francia szociológus, a CADIS (Centre d’analyse et d’intervention sociolo­gique) munkatársa felelőssé teszi az Uniót – különös tekintettel a holland és belga törvényekre –, mert “legitimizálja a futtatókat, tápot adva ezzel a leánykereskedelemnek”. És számos európai ország továbbra is közönséges illegális bevándorlóként kezeli a leánykereskedelem áldozatait; kiutasítják őket az országból, nevük pedig felkerül a nemkívánatos személyek listájára.

Lássunk egy példát, tanulságos lesz. A tizenhét éves Tatianát, Mariekát, Joannát és Isabellát 1996. június 1-én, egy lengyel szórakozóhelyről rabolták el. A kábítószer hatása alatt álló lányok másnap már Németországban, a Musla Palace nevű bordélyházban találták magukat. A nyolcezer márkáért eladott fiatalokat bezárták és prostitúcóra kényszerítették. A német rendőrség közbelépésének köszönhetően három nap elteltével kiszabadultak. Hazatelepítették őket Lengyelországba. A két leánykereskedőt, a lányok elrablóit és fogvatartóit két év börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték, majd büntetésük egy részét elengedték, így 1998 elején szabadultak. Ami a négy áldozatot illeti, őket a rendőrség azzal gyanúsítja, hogy önszántukból kíséreltek meg illegálisan bejutni Németországba azért, hogy fotómodellként dolgozzanak. A német rendőrség nyilvántartásba vette őket, nevük ott szerepel a nemkívánatos személyek feketelistáján. A folytatás: a shengeni egyezmény értelmében, valamint az európai rendőri szervek informatikai adatcseréje folytán a négy lány többé nem lépheti át az egyezményhez csatlakozott uniós országok határát (csak az Egyesült Királyság és Írország kivétel). 1997 tavaszán Tatiana, akit erről az intézkedésről nem értesítettek, egy színésztársulat tagjaként szeretett volna Németországba utazni; a csapat az Európa Tanács támogatásával, épp egy rasszizmus elleni programmal turnézott Európában; Tatianát nem engedték át a határon. A La Strada hónapok óta csatázik a lengyel, a holland, a belga, a német és az európai hatóságokkal, hogy szüntessék be ezt a tilalmat. Egyelőre eredménytelenül.

A bolgár és albán maffia

1997-ben Franciaországba is behetoltak a keleti lánykereskedők. Az OCRETH (Office central pour la répression de la traite des etres humains – Központi Hivatal az Emberkereskedelem Visszaszorítására) egyik magasrangú felelőse szerint az emberkereskedők szállítmányaik nagy részével Párizst és a vidéki nagyvárosokat veszik célba. Utóbbiak közül elsősorban Nizzát. Itt az idegen prostituáltak 70%-a keleti. Az Ocreth 1997-ben tapasztalta először, hogy egész bűnszövetkezetek érkeznek az ország területére, amelyek “saját kerületeikben teljesen kézben tartják a prostitúciót”.

1997 szeptemberében a rendőrség egy bolgár csoportot számolt fel: ezek a leánykereskedők huszonegynehány bolgár lányt futtattak Párizsban, a sugárutakon. Nancyban ugyanez a helyzet. Itt az albán maffia felügyelte a lányokat, kb. húsz fiatalt. A rendőrség nemrég egy kisebb csoport litván prostituáltat fedezett fel. A fiatal nőket Párizson keresztül szállították Guadeloupe-ra, ahol felkapott éjszakai mulatókba kerültek.

Mindezek ellenére Franciaországban nem olyan súlyos a helyzet, mint Hollandiában vagy Belgiumban. A rendőrök szerint a francia törvények szigora riasztja el a bűnözőket. Érthető, hiszen a bűncselekményre való szövetkezés 20, a kitartás 5, a prostitúcióra való kényszerítés pedig 10 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható. A francia belügyminisztérium igen szomorúnak találja, hogy néhány európai ország nem hajlandó az együttműködésre. Egyik magasrangú tisztviselő nyilatkozta nekünk: “Látva, hogy egyes uniós tagállamokban milyen nehézségekbe ütközik a rendőri együttműködés, nem egyszer az az érzésünk támad, hogy ezekben az országokban az emberkereskedelem problémáját nem tartják lényeges kérdésnek.”

(Fordította: Mihályi Patrícia)

Az 1998-as év az Egyesült Államokban Monica Lewinsky jegyében telt el. A Bill Clintont ismerők számára ez nem volt váratlan fejlemény Az elnök vád alá helyezéséig elmenő tortúra azonban módot ad az amerikai politíka és a szexualitás viszonyának elemzésére."Kié a szaxofon a szexfotón, és ki az, aki rajta fex(ik)?" (KFT: A botrány.)

"Társadalmunk jelképei között ott a beszélő nemi szerv jelképe is. A nemi szervé, amelyet rajtakapnak, amelyhez kérdéseket intéznek, és amely – a kényszer szorításában, illetve tulajdon beszédszükségletének hatására – hosszan és kimerítően válaszol." (Foucault, 1996. 79.) Ezt Michel Foucault, az Amerikában letelepedett francia filozófus írta a hetvenes évek közepén, mit sem sejtve arról, hogy az akkori elnöki botrány (Watergate) komédiaként egyszer megismétlődik majd, mégpedig éppen az ő korabeli kutatási témája: a szexualitás körül. Márpedig most ez a helyzet; a gyanútlan szemlélődő számára tényleg úgy tűnhet, hogy az amerikai politika egyetlen téma körül forog, és ez a szex. Az amerikai elnöki politika nyílt szexualizálása azonban nem a Lewinsky-botránnyal kezdődött – amely az elnök és egy gyakornok közötti furcsa kapcsolat még furcsább felderítéséről szólt -, hanem Bill Clinton 1992-es fellépésével, és igazából már elnökké választása előtt.

Elnökök és nőügyek

Clinton 1992-ig az USA egyik legkisebb s – ha szabad ezt mondani – legkevésbé jelentős államának kormányzója volt. Országos ismertségre az elnökválasztási kampánnyal egy időben tett szert, s az amerikaiak ezzel egy időben tudomást szereztek az arkansasi demokrata politikus állítólagos és valóságos nőügyeiről is. Oly sok volt a jelentkező a tízhónapos kampányidőszak alatt, hogy már csak a "nem zörög a haraszt" téziséből kiindulva is sejteni lehetett, hogy az elnök nem szigorúan monogám természetű. Érdekes módon Bill Clinton és felesége, Hillary nem tagadták kategorikusan a korábbi házasságtörés tényét; egy televíziós műsorban inkább arról próbálták meggyőzni a nézőket, hogy az ilyen dolgok csak kettőjükre tartoznak, s ha Hillary nem bizalmatlan férjével szemben, akkor a választópolgároknak sincs erre okuk. E taktika bevált: a lappangó szexbotrányt sikerült háttérbe szorítani, más fontos társadalmi ügyek mögé. Ám egy-egy sztori még évekig beárnyékolta Clinton elnökségét: ilyen a Paula Jones-féle per, amely egy állítólagos zaklatási esetből indult ki, s amely végül is elvezetett a Lewinsky-ügyhöz is.

Bill Clinton előtt az elnöki szex – és általában az elnök magánélete – messze nem bírt ekkora jelentőséggel. Az ország első számú politikusa, aki egy személyben állam- és kormányfő, megválasztása után egyfajta burokba került: tisztelet és tapintat övezte, még akkor is, ha ez nem mindig volt könnyű. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy Franklin D. Roosevelt elnök, aki egyébként előszeretettel vette körül magát újságírókkal, mindvégig el tudta titkolni választói előtt, hogy mindkét lábára béna. A laptudósítóknak nem tiltotta meg senki, hogy az elnök testi fogyatékosságát közhírré tegyék, mégsem írtak róla, mert egy hallgatólagos megállapodás tárgya volt, hogy ez nem politikai téma, hangoztatása fölösleges aggodalmat keltene. Hasonlóképp titokban maradt, hogy Roosevelt korai "félrelépése" miatt Eleanor kilátásba helyezte a válást, ami az akkori normák szerint a politikai karrier végét jelenthette volna. Az elnök és felesége közötti politikai együttműködés elfedte a két személy magánéletének különútjait.

A maga korában nem került a nyilvánosság elé John F. Kennedy elnök élvhajhász magatartása sem. Erről csak jóval később és fokozatosan váltak publikussá az egyébként kétségbe vonhatatlan tények, annak ellenére, hogy Arthur Schlesinger, a Kennedy családhoz közel álló politológus még ma is mindent megtesz JFK becsületének védelmében. Nincs szüksége ilyesmire Lyndon Johnsonnak, akiből nem lett kultuszfigura, és az amerikaiak az ő egyébként is kétséges jellemével összhangban állónak tartják, ami szexuális falánkságáról tudható.

Clinton esetében – a korábbi gyakorlattal szemben – oly sokszor esett szó a vélt vagy valóságos nőügyekről, hogy azok már-már senkit sem érdekelnek. Annál is inkább, mert köztudomású volt, hogy Clinton PR-stábja maga is építeni igyekezett az elnök testi adottságaira. Clinton meg-megölelte híveit, az egyszerű embereket, s ezzel a bizalom, a bensőségesség érzetét erősítette. Fellépései előtt nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a megcélzott közönségnek megfelelő lesz-e az elnök hajviselete. Amikor a Lewinsky-ügyről az első hírmorzsák megjelentek a sajtóban, és a Fehér Ház napi programjává vált a megalapozatlan híresztelések cáfolata, akadtak olyanok is, akik azt gyanították, hogy az újabb washingtoni botrányt az elnök környezetében csak azért robbantották ki, hogy eltereljék a figyelmet a pápa kubai látogatásáról.

Clinton közvetlensége paradox módon egyfajta antipolitikus magatartásból származott; megpróbálta elhitetni, hogy az egyszerű nép és a washingtoni politikusok közötti távolság áthidalható. Példaképe e tekintetben az a Franklin Roosevelt volt, aki a harmincas évek válsága közepette, a rádió adta új lehetőséget kihasználva közvetlenül fordult az emberekhez, s az éter hullámait felhasználva szinte családtagként tudta elfogadtatni magát. A másik példakép, John Kennedy volt az, aki először használta igen tudatosan a televíziót. Clinton pedig további lépést tett a valódi személyes kontaktus megteremtése felé. Ez azonban nem egyszerűen az ő személyes újítása, hanem generációs sajátosság; azé a nemzedéké, amely három évtizeddel ezelőtt szocializálódott, a korábbi fagyos politikai légkörrel szakító kulturális közegben.

Jog kontra hagyomány

A hatvanas évek társadalmi mozgalmai fellázadtak a háború utáni másfél évtized bezártsága, korlátoltsága ellen, és teljesen új magatartásformákat hoztak. A szabadság új dimenziói nyíltak meg: ha nem is legálisan, de szabadon lehetett hozzájutni különféle narkotikumokhoz. Az ifjúság elutasította a szexualitás korábbi korlátait; sok helyen működtek kommunák is Amerikában. Új kultúra született: a brit, valamint fekete és fehér amerikai tradíciókat is ötvöző rockzene.

Ez az új kultúra azonban nem volt politikamentes; nem a közügyek elől menekült a magánszférába. Épp ellenkezőleg; át akarta formálni a politika világát is az egyén közvetlen környezetétől (lakóhely, munkahely, iskola) az államszervezeten keresztül a világhatalom szerkezetéig. Aki a hatvanas években lázadó volt, az nemcsak más zenei vagy szexuális ízlés jegyében tette ezt; elítélte az Egyesült Államok politikai berendezkedését és nemzetközi szerepét, mindenekelőtt a vietnami háborút, amelynek során amerikai fiatalok százezrei áldozták fel magukat egy számukra értelmetlen célért.

Az új generáció lázadó volt ugyan, de nem jutott el addig, hogy új rendet teremtsen a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. A vietnami háború miatt konfliktusba került azzal a liberális¹ politikai tömbbel, amellyel korábban az emberi jogok mind teljesebb érvényesítése érdekében küzdött. A progresszív koalíció szétesett, ellenzékét pedig az a Richard Nixon vezette győzelemre, aki húsz évvel korábban a Joseph McCarthy-féle boszorkányüldözésekben való részvételével vált országos ismertségű politikussá. Állítása szerint Nixon "a csendes többséget" képviselte – azokat, akik nem akarnak felfordulást, lázongást; mai kifejezéssel élve: akik nem keverik össze a szabadságot a szabadossággal. A hatvanas évek mozgalmainak számos progresszív kezdeményezése zátonyra futott, falakba ütközött. A konzervatív hullám Ronald Reagan elnöksége idején (1981 és 1989 között) tetőzött, amikor a nagykorúság alsó határát 21 évre emelték (kiterjesztve a kiskorúakat sújtó különféle korlátozásokat), és az állami politika hosszú időn át tabuként kezelte még az AIDS robbanásszerű terjedését is. ("Hatalom és szexualitás között nem is lehetséges más viszony, csakis negatív jellegű: visszautasítás, kirekesztés, eltaszítás, korlátozás, elhallgatás vagy elkendőzés" – írja Foucault.

A bigottság utóvédharca, amely Nixon, Reagan és Bush idejében egyformán fontos szerepet játszott az amerikai nagypolitikában, egyre nyíltabb konfrontációt eredményezett a nemiség kérdései körül; olyannyira, hogy egyes filozófusok és politológusok körében a nemek, a szexuális beállítottság és más hasonló tulajdonságok által meghatározott "identitás" ma már sokkal fontosabb meghatározója a politikai folyamatnak, mint a korábban elsődlegesnek tekintett osztályhelyzet. E tézis mellett szól, hogy mióta a szexualitás, a nemek közötti viszony az amerikai politika nyílt témájává vált – és mint ilyen jelentősen felértékelődött, – a szembenálló oldalak hatalmas tömegtüntetéseket tudnak szervezni a vitatott ügyek mellett és ellen. A terhességmegszakítás jogáért küzdők (pro-choice) ugyanúgy százezreket tudnak megmozgatni egy-egy demonstrációra, mint a magzat élethez való jogát védelmezők (pro-life). Az utóbbi években került reflektorfénybe az ígéretüket megtartók mozgalma (promise keepers), amely konzervatív felfogású férfiakat tömörít – bőrszínre, életkorra való tekintet nélkül. Ennek résztvevői leginkább házastársi hűségüket nyilvánítják ki – feminista bírálóik szerint azonban inkább a férfiak hagyományos családfői pozíciójának megerősítéséért küzdenek.

A felsorolt, nagyon is különböző problémákat az kapcsolja össze, hogy mind érintik a nemekhez és a szexualitáshoz kapcsolódó hagyományos hierarchiákat. Arra keresik a választ, hogy vajon a közéletben és a családban a férfiak magasabb státuszt foglalnak-e el, mint a nők, és hogy a társadalom negatívan értékeli-e a monogám heteroszexuális kapcsolattól eltérő minták szerint élő embereket (bi- és homoszexuálisok, bi- és poligámok, geronto- és pedofilok, örömlányok stb.), akiknek a "többségtől" eltérő magatartása éppen a megbélyegzés és tiltás miatt válik titkolandóvá, és válhat egy idő után valóban bűnös tevékenység forrásává.

Bill Clinton minden tekintetben a hatvanas évek politikai nemzedékéhez tartozik. Ez az 1992-es elnökválasztási hadjáratban is kiderült, amikor a Bush-pártiak megpróbálták felhasználni ellene, hogy ifjúkorában kipróbálta a marihuanát, hogy kapcsolatait kihasználva elkerülte a vietnami behívót, sőt valószínűleg részt vett egy háborúellenes tüntetésen is. Clinton egyik programpontja az volt, hogy legalizálja a homoszexuálisok katonai szolgálatát (még akkor is, ha elnökké választása után e törekvését a hadsereg vezetésének ellenállása miatt igen hamar feladta). "Clinton jelleme" azóta is olyan kérdés, amelyet a jobboldal a demokraták "gyenge pontjának" tart, és amelyre előszeretettel bocsát össztüzet, ha arra alkalom nyílik.

Miért nyerhetett mégis Clinton 1992-ben? Részben a már említett generációs összhang miatt. Másrészt azért, mert a hidegháború elmúltával az amerikaiak nagy része nem tartott igényt Bush világpolitikusi tapasztalatára. Nem utolsó sorban pedig azért, mert a jobboldal szavazatai megoszlottak a mérsékelt Bush elnök és a populista Ross Perot között. Ezt követően a Republikánus Párt befolyásos támogatói és aktivistái levonták a következtetést: ha sikeresek akarnak lenni, el kell hódítaniuk a Perot-tábor nagy részét, ehhez pedig a Bush-féle mértéktartás és nagyvonalúság mellőzésére, valamint Perot fundamentalista harciasságának adaptálására van szükség. Az 1994-es választás igazolta is ezt a stratégiát: a republikánusok többséget szereztek a Kongresszus mindkét házában, és olyan liberális nagyágyúkat ütöttek ki, mint például Mario Cuomo New York-i kormányzó. A politikai kezdeményezés olyan déli konzervatívok kezébe ment át, mint a georgiai Newt Gingrich, aki 1994 és 1998 között a Képviselőház elnöki tisztét töltötte be.

A "jobboldali összeesküvés"

Kulturális értelemben Gingrich és társai Nixon politikai unokáinak tekinthetők: ők is egyfajta csendes és erkölcsös többség nevében kívánnak fellépni a hivatalban levő elnökkel szemben. Programjuk egyik sarkalatos pontja a hatvanas évek óta működő pozitív diszkrimináció (affirmative action) felszámolása, azé az állami intézményé, amely mesterséges megkülönböztetés (kvóták stb.) útján próbálta elősegíteni, hogy a nők és a színes bőrűek számarányukhoz közelítő mértékben nyerjenek politikai tisztségeket és legyenek jelen az elit más csoportjaiban. A Gingrich-féle irányvonal áttörése szociológiai értelemben a pozíciójukat féltő, középosztálybeli fehér férfiak ellenoffenzívájának tulajdonítható.

Az új republikánus kurzus számítása azonban téves, mert a közvéleménykutatások nem igazolják e puritán többség létezését. Inkább egy fundamentalista, kemény magról van szó, amely – már csak a hagyományok miatt is – igen jó politikai szervező és befolyásolási készséggel bír. Arra pedig, hogy Gingrichék jobbra vitték a Republikánus Pártot, Clinton nem válaszolhatott másképp, mint a Demokrata Párt centrum felé húzásával, amivel biztosította 1996-os újjáválasztását.

A lassú víz azonban Amerikában is partot mos. Gingrichéknek nem sikerült meghiúsítaniuk Clinton 1996-os újraválasztását, de úgy gondolták, hogy a kezükben levő "bizonyítékok" segítségével az elnök elmozdítható lesz még a 2000. évi választások előtt. Ennek érdekében minden eszközzel megpróbálták irányításuk alá vonni és a kitűzött politikai cél felé irányítani azt a vizsgálat-sorozatot, amely – kiindulva különféle, sok évvel ezelőtti Arkansas-i ingatlanügyletekből – végül is eljutott Bill Clinton és Monica Lewinsky irodai afférjának leleplezéséhez; és, ami fontosabb, ennek során bizonyítani tudták, hogy az elnök félrevezető kijelentéseivel akadályozta az igazságszolgáltatás folyamatát. Ez elegendő ok volt a vád alá helyezéshez (impeachment) és az elmozdítási kísérlethez.

A világ többi része, és különösen Európa értetlenül szemlélte a fejleményeket. Helmut Kohl kancellár igen drasztikusan "gusztustalannak" nevezte az elnök elleni kampányt. Clinton magánügyekből kiinduló meghurcolása visszatetszést keltett a franciák körében is, akiket nem különösen foglalkoztattak egykori elnökükről, Francois Mitterrandról nyilvánosságra hozott információk sem. Az amerikai kampány messze túlhaladta a britek² tűréshatárát is, pedig nem sokkal korábban még ők maguk folytattak vitát arról, vajon Károly herceg házasságon kívüli kapcsolata alkalmatlanná teszi-e őt arra, hogy majdan a britek királya lehessen.

Ahogy Kenneth Starr "független" ügyész lépésről lépésre megpróbálta sarokba szorítani Bill Clintont, az ügy minden apró részlete nyilvánosságot kapott. A részletek újbóli felelevenítésével ezúttal nem foglalkozunk, annál is inkább, mert ilyen-olyan apróságok szellőztetése ezúttal éppen a lényegről tereli el a figyelmet. A lényeg pedig nem más, mint amire Hillary Clinton már az év elején úgy utalt, hogy férje "egy nagyszabású jobboldali összeesküvés"³ célpontja és lehetséges áldozata. A Starr-jelentés hátteréről, a "független" ügyész politikai kapcsolatairól azóta kiderült tények alátámasztják a First Lady kijelentését, s nyilvánvaló, hogy leginkább politikai elkötelezettségből, az agresszív jobboldali támadással szemben alkotott egységfront jegyében áll ki azóta is töretlenül a sokszorosan hűtlen férj mellett.

Clinton az őt ért támadások után igyekezett saját társadalmi bázisához fordulni (szemben a "fehér, angolszász, protestáns" [WASP] republikánusokkal). Nem sokkal azután, hogy a Lewinsky-ügy 1998 januárjában berobbant az amerikai politikába, az elnök az Unió helyzetéről elmondott kongresszusi beszédében észrevehetően baloldali retorikát alkalmazott, szakítva a megelőző három-négy évre jellemző centrista irányzattal. Az üzenet középpontjában az esélyegyenlőség gondolata állt, s a szociális biztonság és a mind teljesebb foglalkoztatás érdekében fellépő, aktív állam programja. Clinton megpróbált visszanyúlni a progresszív hagyományhoz és az esélyegyenlőség eszményéhez. Nem eshetett nehezére, hiszen az Egyesült Államokban az első világháború óta mindmáig inkább a Demokrata Párt állt ki az amerikai politikai zsargonban "kisebbségnek" nevezett csoportok: a nők, a színesbőrűek, a nem protestáns vallásúak, az alternatív szexuális beállítottságúak jogaiért.

A sajátos eszközökkel vívott "csata" végül a jobboldal vereségével ért véget. A konzervatívoknak nem sikerült a magánéleti visszásságokból kiindulva megingatniuk az amerikai társadalom elnökbe vetett bizalmát.⁴ Az 1998. novemberi választásokon a republikánusok nem tudták növelni kongresszusi mandátumaik számát, jóllehet mindent megtettek azért, hogy a választás Clinton jelleméről szóljon. A kudarc után Newt Gingrich önként távozott a Képviselőházból. A helyére választott Bob Livingstone pedig néhány héttel később azért kényszerült lemondásra, mert napvilágra kerültek korábbi házasságtörésének részletei. Az 1999-es év elején az elnök elleni szenátusi vádindítvány kudarcot vallott.

A szexbotrány morális paradoxonai, és különösképpen a republikánus hangadók viselkedése láttán akaratlanul is eszünkbe jut Nagy Lajos írása a milliomosról a Képtelen természetrajz című kötetből (17.):

"A milliomos nemi élete nem egészen szabad, mint például a vadállatoké, hanem úgynevezett erkölcsi alapokon nyugszik, ami abból áll, hogy a milliomosnak van felesége, aki egy másik milliomos szeretője, van szeretője, aki egy másik milliomos felesége, van barátnője, aki egy szegény ember lánya, fene a pofáját, és van lánya, aki a házitanító szeretője, mindennek erkölcsi tartalmat az ad, hogy a szegény embert régen, ha szeretője volt, a milliomosok más szegény emberekkel elégettették, ma ellenben, ha szeretője van, csupán kipellengérezik, bezáratják, állásából elbocsátják."

Kétségtelen, hogy Clinton nem "szegény ember", ennek ellenére az amerikai politika viszonyrendszerében a szegény emberek képviselőjének is számít, amit saját származása és eddigi pályafutásának egyes mozzanatai alá is támasztanak. Clinton esetleges elmozdításának igen nagy volt a tétje.⁵ Ha a republikánusoknak – a Lewinsky-ügy vagy bármi más felhasználásával – sikerült volna elmozdítaniuk az elnököt, felgyorsulhatott volna a "jóléti állam" lebontásának folyamata, és minden bizonnyal kevesebb ellenállással kellett volna számolniuk azoknak a "reformoknak", amelyek a különféle "kisebbségeket" támogató mechanizmusok felszámolását célozzák.

"…és ami mögötte van"

Aki Amerikában nő, színes bőrű, homoszexuális vagy zsidó (nem is beszélve e tulajdonságok kombinációiról), jól tudja, hogy olyan társdalomban él, amelyben lépten-nyomon megfigyelhető a nyílt vagy leplezett diszkrimináció. A "kisebbségekhez" tartozók lépéshátrányból indulnak minden vezető pozícióért, ha ilyesmi egyáltalán szóba jöhet. A gazdasági hatalom egy viszonylag szűk elit (néhány ezer család) kezében koncentrálódik, s e kisebbség (itt végre nem kell idézőjelbe tennünk a kifejezést) hatékonyan tartja kezében a politikai hivatalokat is.

Köztudomású, hogy az 1996-os választási kampányban szemérmetlenül sokba került az elnök és a törvényhozó honatyák megválasztása. Míg 1992-ben "csak" 75 millió dollárt költöttek erre a célra, 1996-ban a pártok több mint 200 millió dollárt gyűjtöttek össze kampányaik finanszírozására. (Ezeknek az összegeknek a legnagyobb részét a televíziós hirdetésekre fordították.) Ezekből a számadatokból nem nehéz arra következtetni, hogy az Egyesült Államokban a politikai hatalmat a legvagyonosabb rétegek tartják a kezükben; a verseny ugyan nyitott minden állampolgár számára, az esélyek egyenlőségéről azonban még a legnagyobb jóindulattal sem beszélhetünk. Kormányzói, képviselői, szenátori, és legfőképpen elnöki székért nem indulhat más, mint aki a milliomosok barátja, vagy esetleg maga is milliomos (lásd legutóbb Ross Perot esetét az 1992-es és az 1996-os választásokon).

Mindkét nagy pártnak szüksége van vagyonos támogatókra, de a republikánusok még így is másfélszer-kétszer annyi forrásból gazdálkodhatnak, mint a demokraták. A pénz a hatalom kulcsa, és ahogy Foucault írja: "a hatalom csak úgy elviselhető, ha jelentős részben el van rejtve." (88.) Bármennyire igaz is, hogy sokmillió amerikainak igen hamar elege lett a Lewinsky-botrány részleteinek taglalásából, a média helyesen érzett rá, hogy szükségük van egy látszatra: arra, hogy még a legmagasabb pozícióban levő személyek is elszámoltathatók. Hiszen – gondolhatjuk: – ha a legnagyobb gazdasági hatalommal⁶ rendelkező egyén (Bill Gates) vállalatbirodalmának pellengérre állítása és esetleges feldarabolása megtörténhet, akkor senki sem emelkedhet büntetlenül a többiek fölé. Ha a legnagyobb politikai hatalommal felruházott személy (Bill Clinton) magánéletének legintimebb részleteibe is bepillanthat az állampolgár, akkor az intézményrendszer "nyilvánvalóan" átlátható, ellenőrizhető, és végső soron demokratikus.

A két Bill meghurcolása nem más, mint figyelemelterelési manőver, amely azoknak áll érdekében, akik nem jöttek olyan mélyről, mint Gates vagy Clinton, de egyesített gazdasági és politikai erejük messze meghaladja a Microsoft tulajdonosáét és a Fehér Ház birtokosáét. E láthatatlan elit szemében Bill Clintonnal nem az a fő baj, hogy szexuális étvágya nem ismer határokat, és ennek eltitkolásáért egyszer-kétszer valótlanságot állított, hanem az, hogy személyes pályafutásával és politikai programjával olyan szellemiséget képvisel, amely — ha nem is túl radikálisan, de — ellentétes Amerika létező társadalmi és politikai hierarchiájával. Ellenfelei számára fontosabb volt a meghurcolása, mint az, hogy ez a kampány politikailag releváns tényezőkből építkezzen. Ezért találó Kenneth Starr (és megbízói) akcióját a "kukkoló mccarthyzmus" kifejezéssel illetni.

Az ellenfél démonizálása az amerikai jobboldal hagyományai közé tartozott már jóval McCarthy fellépése előtt. Erről írja Eric Schlosser a következőket:

"Az anti-Clinton irodalom alapján azt gondolhatnánk, hogy a szóban forgó személy maga az Antikrisztus, az Amerikai Kommunista Párt elnöke, vagy akár liberális. Valójában azonban Bill Clinton a legkonzervatívabb demokrata elnök Grover Cleveland óta. Csökkentette a jóléti kiadásokat, új börtönöket épített, kiterjesztette a halálbüntetést, kiterjesztette a kábítószerek elleni háborút, és beterjesztette az utóbbi harminc év első kiegyensúlyozott költségvetését. Politikája inkább emlékeztet Ronald Reaganére mintsem Franklin D. Rooseveltére. A Bill Clinton elleni jobboldali háborút az ő liberális múltja elleni indulat vezérelte, valamint a felháborodás amiatt, hogy elorozta a Republikánus Párt jelszavait és politikáit." (Greider et. al. 42.)

A szexbotrány tehát egyfajta pótcselekvés is, vagy inkább "póthadviselés" (proxy war). A figyelemelterelésre pedig az elnök kénytelen másfajta figyelemeltereléssel válaszolni, amelynek említésével elérkezünk a Clinton-Lewinsky-botrány sokadik, biztonságpolitikai dimenziójához. Ezt az összefüggést még a botrány előtt megvilágította az "Amikor a farok csóválja" (Wag the Dog) című film, amely azóta a magyar mozikban is látható. A film Dustin Hoffmann és Robert De Niro főszereplésével egy olyan elnök történetét mesélte el, aki egy szexbotrány miatti népszerűségvesztését egy műháború megrendezésével próbálja ellensúlyozni. A Robert De Niro által megformált elnöki tanácsadót arról a Dick Morrisról mintázták, aki 1994 után több évig volt Clinton személyes tanácsadója, és maga is egy szexbotrány (egy prostituálttal folytatott viszonya) miatt volt kénytelen távozni hivatalából. A film telitalálat volt. Hiszen nem lehet véletlennek tekinteni azt, hogy miután januárban a Lewinsky-ügy kipattant, az amerikaiak bombázással fenyegették Irakot; amikor augusztusban tetőfokára hágott az ügy (az elnöki vallomással), bekövetkezett a szudáni és afganisztáni célpontok bombázása, és amikor a törvényhozók októberben a vád alá helyezésről döntöttek, az amerikai haderő éppen a szerbekkel nézett farkasszemet, alig elkerülve az újabb bombázást (ez később be is következett, de már más okok miatt).

Nyilvánvaló persze, hogy az Egyesült Államok nem a politikai szexbotrányok miatt veszélyes a világra, ám azok két formában is súlyosbítják a meglevő problémákat. Egyrészt alkalmasak arra, hogy eltereljék a figyelmet az alapvető társadalmi botrányokról: a szegénységről, az éhínségekről, a betegségekről, a népirtásról. Másrészt – a szabadság, a másság, az alternatív viselkedésmódok pellengérre állításán keresztül – alkalmasak a hagyományokkal szakítani kívánó, sőt esetenként kifejezetten progresszív irányzatok elleni fellépésre.

Jegyzetek

¹ Wilsontól Johnsonig a liberalizmus volt a Demokrata Párt meghatározó politikai irányzata. A vietnami háború volt az a fejlemény, amelylyel az amerikai liberalizmus külpolitikája (a szabadkereskedelem minden eszközzel történő érvényesítése) és társadalompolitikája (az emberi jogok terén történő előrelépés) összeütközött egymással. A későbbiekben a liberalizmus a párton belül is fokozatosan háttérbe szorult, bár nem tűnt el.

² Külön dolgozat tárgya lehetne az amerikai szexbotrány összehasonlítása más országokéival. A korábbi évtizedekben éppen Anglia szolgáltatott példát arra, hogy politikusok válása vagy házasságon kívüli kapcsolata lemondásukhoz vezetett. Igaz, ilyen esetben a magánügyek nemzetbiztonsági veszélyekkel is összefonódtak, mint például John Profumo hadügyminiszter 1963-as bukásánál (ez az egész kormány bukásához is nagyban hozzájárult), vagy még korábban VIII. Edward tiszavirágéletű királysága idején (1936-37).

³ Egy 1999 márciusában készült televíziós interjúban maga Lewinsky is lehetségesnek tartotta, hogy az elnök tudatos politikai manipuláció áldozata lett, vagyis a politikai értelemben tapasztalatlan gyakornok nem véletlenül kerülhetett a Fehér Házba.

⁴ A közhangulat alakításában nyilvánvalóan szerepe volt a demokraták – magánéleti értékeket relativizáló – kulturális ellenkampányának, amely Thomas Jeffersonig visszamenve tárta a társadalom elé az USA korábbi elnökeinek magánéletét, számtalan eddig ki nem tárgyalt részlettel (házasságon kívül született gyermekek, színesbőrű szeretők, homoszexualitás stb.).

⁵ Clinton esetleges elmozdítása esetére az elemzők számottevő változásokat prognosztizáltak a külgazdasági politikában is. A várakozások szerint az amerikai politika elmozdult volna a protekconizmus felé, ami a jobboldal adekvát válasza lett volna a hosszú ideje növekvő kereskedelmi deficit problémájára. Emellett nehéz helyzetbe került volna az IMF is, amelynek soron levő kvótaemelését az elnök támogatta, a jobboldal domináns körei azonban nem.

⁶ Gabriel Kolko történész nyomán a monopolellenes szabályozást alapvetően konzervatív politikának tekintjük. Annak ellenére, hogy az "antitröszt" törvényeket a magát progresszívnek nevező irányzat kezdeményezte a századelőn, azok a tőke centralizációja folytán létrejött óriásvállalatok szocialista indíttatású társadalmasításával szemben jelentettek alternatívát.

Irodalom

Andor László (1998): Amerikai politika a XX. században. Útmutató Kiadó.

Brogan, Hugh (1997): Kennedy. Akadémiai Kiadó.

Foucault, Michel (1996): A szexualitás története. A tudás akarása. Atlantisz Könyvkiadó.

Greider, William – Jon Katz – P. J. O’Rourke – Eric Schlosser – Hunter S. Thompson (1998): Tales From the Inquisition. The Rolling Stone, March 19.

Heltai András (1992): Clinton. MTI Fotó Kft.

Kéri László (1993): Napló elnökválasztással. Amerika kampány közben. T-Twins Kiadó.

Nagy Lajos (1998): Képtelen természetrajz. Gulliver Kiadó.

A közelmúltban furcsa szexbotrány áldozatává vált egy angol miniszter. Az ügy hátterében álló társadalmi jelenségre világít rá a Socialist Outlook című folyóiratban megjelent cikk.

A közelmúltban lemondott hivataláról Ron Davies, a brit kormánynak a walesi ügyekért felelős minisztere. Valószínűleg nagyon kevés ember fogja megtudni ennek konkrét okát, vagyis az igazságot arról, Davies miért is járt a Clapham Common parkban azon a hideg októberi estén.

A sajtóban megjelent rágalmazások mögött ott rejlik az a lehetőség, hogy a teljes történet túlságosan is kínos volt ahhoz, hogy nyilvánosságra hozzák. Ez annak ellenére így volt, hogy Daviest nem vádolják semmilyen bűntett elkövetésével – ha történt is valami, ő csak áldozat volt.

Alapelvnek kellene lennie, hogy senkit se lehessen a munkájáról való lemondásra kényszeríteni azért, mert homoszexuális kapcsolatot létesített vagy kívánt létesíteni. Ennél messzemenőbb követeléseket is megfogalmazhatunk, amihez azonban a jelenség egészét kell áttekinteni.

Mi az a cirkálás (cruising)?

A homoszexuális férfiak többsége valószínűleg még ma is képtelen nyíltan beszélni szexuális magatartásáról. A mosdók ajtajai mögött maradnak, és titkos eszközökhöz folyamodnak, hogy találkozhassanak.

A cirkálás az egyik olyan kifejezés, amellyel leírható az a tevékenység, amikor különböző helyeken, például parkokban találkoznak. További elterjedt találkahely a nyilvános mellékhelyiség – ezt "házalásnak" (cottaging) hívják (a nyilvános mellékhelyiség a "ház"). Néha a férfiak máshol találkoznak szexuális célból; de gyakran ott, a bokrok között történik mindez.

A "cirkálás" és más "névtelen szex"-típusok régebben ismeretlen voltak a leszbikusok körében. Ez egyáltalán nem meglepő a nők gazdasági és szociális helyzetét tekintve a társadalomban, valamint azt a tényt figyelembe véve, hogy a nőknek kevesebb aktív szexualitásra van lehetőségük. Érdemes megfigyelni, hogy az elmúlt években a fejlettebb leszbikus kereskedelmi hálózat növekedése változásokat hozott ezen a szinten is – habár főleg az ismert leszbikus helyek határain belül.

Miért cirkálnak a homoszexuális férfiak?

Egyszerűen azért, mert az ország sok részében kevés más lehetőségük van. A "legális" homoszexuális nyilvános helyek, mint a sörözők és klubok a nagyvárosokban és tengerparti üdülőhelyeken koncentrálódnak. A számtalan kisvárosban és vidéken nincs más, csak az útmenti pihenőhely (szintén elterjedt helyszíne a találkozásnak) és a "ház".

A homoszexuális sörözők és klubok ráadásul drágák is – az italárak magasabbak, mint a legtöbb "rendes" bárban, így sok munkanélküli és alacsony fizetésű előtt bezárulnak az ajtók. Az ilyen helyek zárva vannak a "törvénytelenül" – 18 éven aluli – fiatalok előtt is. Mindenesetre a nagyvárosokon kívül lévő homoszexuális bárok még ma is ki vannak szolgáltatva a rablótámadásoknak.

Ez azonban nem magyarázza meg, miért olyan népszerűek az olyan helyek, mint Hampstead Heath és Clapham Common – annak ellenére, hogy London tele van törvényes homoszexuális helyekkel. Az egyik ok lehet a gyűlölet és zaklatás jelenléte, amely megnehezíti, hogy az emberek nyíltan vállalják szexualitásukat – hogy "előjöjjenek".

Sok látszólagos "családapa" valójában homo- vagy biszexuális. A cirkálás névtelenségébe menekülnek, hogy elkerüljék a leleplezést, a családjuk és gyermekeikkel való kapcsolatuk elvesztését. A leleplezés munkahelyük elvesztését, kollégáik és legközelebbi barátaik gyűlöletét jelentené, különösen kisvárosokban, ahol "mindenki ismer mindenkit".

De nézzünk szembe a tényekkel, sok homoszexuális férfi pontosan a közvetlenség, a borzongás és az izgalom miatt folytatja ezt az életmódot. Tulajdonképpen a homoszexuális férfiak a férfi szexualitás sztereotípiáit adják elő – csak egyenlőbb helyzetben, mint akkor, amikor a heteroszexuális férfiak viselkednek hasonló módon a nőkkel szemben.

Mit mond a törvény?

A cirkálás minden formája törvénytelen. A nyilvános helyen történő szexuális tevékenységet mint "súlyos szeméremsértést" bünteti az 1956-os Nemi Erkölcs Elleni Bűncselekmény Törvénye, amelyet egyáltalán nem hatálytalanított az 1967-es törvény, amelyről általában feltételezik, hogy törölte a homoszexualitást a bűncselekmények közül. Valójában a törvény kizárólag néhány speciális esetben tette a férfiak közötti szexet törvényessé.

Az 1956-os törvény úgy rendelkezik, hogy törvénytelen, "ha egy férfi folyamatosan csábít vagy zaklat egy másik férfit nyilvános helyen erkölcstelen célok érdekében". Kiegészítésként még több törvény – és helyi rendelet – teszi törvénytelenné a cirkálást vagy házalást.

"Elfogadható" és "elfogadhatatlan" tevékenységek

Mit mond ez a társadalom magatartásáról a homoszexuális férfiak tekintetében? Rendben van, ha tartós kapcsolatunk van – ám a nem monogám homoszexuális férfit még mindig gyanakvással kezelik. Sokkal könnyebb nyilvánosan is vállalni, ha az embernek állandó partnere van. Ezáltal lesz "elfogadható", "jó", "jól viselkedő" homoszexuális férfi. A nem ilyen helyzetben lévő férfiakat "veszélyesnek" vagy "ragadozónak" tartják, ha nyilvános helyen keresnek partnert.

A homoszexuális és heteroszexuális férfiak között a "szabad szerelemmel" szembeni viselkedést illetően nagy a különbség. A "rendes" férfiak, akár van már kapcsolatuk, akár nincs, a többszörös szexuális kapcsolatot a férfiasság jelének tekintik, amire büszke az ember.

Érdekes párhuzam vonható azzal, ahogyan a nők viselkedését megítélik – nagyon könnyen tekintik őket "nimfomániásnak", ha nyilvános helyen keresnek férfi partnert.

A homoszexuális férfiakat és leszbikusokat távol kell tartani a gyerekektől. Még a tartós kapcsolatokkal rendelkezőket sem tekintik megfelelő örökbe fogadóknak vagy nevelő szülőknek – és még a leszbikusok is nagy valószínűséggel elvesztik gyermekeik felügyeletét, ha szexualitásuk ismerté válik. A régi hiedelem, miszerint a homoszexualitás egyenlő a pederasztiával, nehezen szűnik meg; és nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy a legtöbb szexuális célú gyermekzaklatást a családhoz tartozó heteroszexuális férfi követi el.

Mi a rendőrség válasza?

Gyakoriak a rendőrségi ellenőrzések a cirkálási körzetekben. Ilyenkor csapdát is alkalmazhatnak: civil ruhás, "csinos" rendőrök várakoznak homoszexuális férfiakként (ez főként a nyilvános mellékhelységek közelében fordul elő). Használhatnak cirkáló rendőrségi autókat reflektoraikkal elvakítva az embereket, rendőrségi kutyákat stb.

Azonban a rendőrség politikája valamelyest megváltozott. "Homoszexuális rendőrségi" társaság alakult, vannak "közösségi kapcsolattartók", egyre inkább elismerik a "furcsa próbálkozásokat", és néhány nagyvárosban homoszexuális csoportok rendszeresen találkoznak a rendőrséggel. Ennek ellenére a nyilvános helyen talált férfiak letartóztatása és zaklatása folytatódik, különösen a kisvárosokban. Azokat, akik homoszexuális férfiakat zaklatnak, nagyon ritkán tartóztatják le.

Úgy tűnik, a kormányzat álláspontja sem változott a homoszexuális nemi "bűncselekményekkel" szemben. Nemrég, a "Boltoni Hetek" ügyében, amikor hét férfit tartóztattak le kollektív szex miatt, a büntető ítéleteket Jack Straw belügyminiszter hagyta jóvá.

Miért ne legyen illegális?

Ellenzünk minden fajta diszkriminációt a homoszexuális férfiakkal szemben. A nyilvános helyen találkozó homoszexuális férfiak üldözése az emberi jogok durva megsértése. Ellenezzük mindenfajta kollektív cselekvés – áldozat nélküli bűncselekmény – kriminalizációját. Meg kell szüntetni a homoszexuális férfiak zaklatásának törvényes igazolását. Támogatjuk az aktív antidiszkriminatív törvényhozást és a leszbikusok és a homoszexuálisok gyermeknevelési jogainak egyenlőségét. Még azokban az országokban sincs a leszbikusoknak és homoszexuális férfiaknak egyenlő joguk a kapcsolatok és gyermeknevelés elismertetésére, ahol nagyobb jogi előrelépés történt, mint például Hollandiában.

A heteroszexuális család még mindig a tőkés társadalom sarokköve, különösen Nagy Britanniában, amint azt Jack Straw kijelentései is bizonyítják. Ezt fenyegeti a leszbikusoktól és a homoszexuálisoktól származó valós támadás, amint az a sajtó hisztérikus reakciójából is kiolvasható. Ezért a homoszexuálisok és a leszbikusok felszabadításának forradalmi tartalma van.

A Blair-kormány szerepe

Jó volt a kezdés a választási program olyan ígéreteivel, mint hogy kiegyenlítik a törvényes kort és eltörlik a "28-as bekezdést". De a következőket láttuk:

Nem sikerült legyőzni a Lordok Házában a törvényes kor ellenzőit (bár voltak ígéretek az elkülönült törvényhozás mielőbbi létrehozására).

Az iskola, társadalmi munka stb. dolgozói és fiataljai közötti kapcsolatot tiltó törvényeket a törvényes korral kapcsolatos vitákkal együtt tárgyalták. (Elfogadjuk, hogy ez is probléma, de a két dolog összekapcsolása megerősítheti az ellenzék "homoszexuális szex egyenlő a pedofíliával" érvelését.)

A 28-as bekezdés eltörlésének háttérbe helyezése.

Nem említik az 1956-os törvény hatálytalanítását vagy az 1967-es törvény "magánéleti" záradékainak eltörlését.

Jack Straw és Tony Blair legutóbbi kijelentései, melyekben a házasságot részesítik előnyben a gyermeknevelés szempontjából. Ezek önmagukban is bizonyítják, hogy a Blair-kormány – finoman szólva – nem olyan barátságos, mint ahogy azt a homoszexuális közösségben sokan gondolják.

A Socialist Outlook követelései

A törvényes kor kiegyenlítése, azaz egy lépés a megegyezés felé, amely szerint az egyetértés az egyetlen kritérium annak eldöntésében, hogy egy szexuális aktus törvényes-e.

Minden diszkriminatív törvényt és más törvények záradékait hatályon kívül helyezése, konkrétan a "súlyos szeméremsértés", a "zaklatás", a "csábítás" rendelkezéseit az 1956-os törvényben és a "titkosan" rendelkezést az 1967-es törvényben.

Minden olyan rendelkezés eltávolítása, amely korlátozhatja vagy korlátozza homoszexuális férfiak parkokra stb. vonatkozó használatát.

Más törvények hatálytalanítása, amelyekkel zaklatják a leszbikusokat és homoszexuálisokat, mint például a "közcsendháborításra" vonatkozó rendelkezések.

A 28-as bekezdés hatálytalanítása.

Minden olyan törvény hatálytalanítása, amely diszkriminatív a gyermeknevelés területén.

Teljes körű antidiszkriminatív rendelkezések; alkotmányos jogok.

Minden kapcsolat maximális elismerése, bejegyzési és törlési joggal, várakozási idő nélkül stb. Ne részesítsék különleges előnyben a "házasságot" öröklés vagy gyermeknevelés szempontjából. A papok és más vallási elöljárók házassági bejegyzési jogának megvonása.

Konkrét homofóbiás cselekmények törvényen kívülre helyezése.