A kelet-timori tragédia ennek a szörnyű évszázadnak az egyik legmegdöbbentőbb története. Emellett morális szempontból is különösen fontos számunkra, a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb okból. A nyugati bűnrészesség közvetlen és döntő volt benne.

Ebből egyenesen következik, hogy eltérően a tényleges ellenségek bűntetteitől, ezeket le lehet állítani olyan eszközökkel, amelyek mindig is rendelkezésre álltak, és rendelkezésre állnak most is…

Diplomáciai, egyházi és katonai forrásokra hivatkozva ausztrál újságírók megírták már júliusban, hogy “modern rohampuskák, gránátok és aknavetők százait halmozták fel arra az esetre, ha az (Indonézián belüli) autonómiát visszautasítják az urnáknál.”

Figyelmeztettek, hogy a hadsereg által irányított milíciák a terület nagy részének erőszakos megszállását tervezik, ha a terror ellenére a nép mégis kifejezi akaratát.

Mindezt a “külföldi barátok” is jól látták és értették, sőt tudták azt is, hogyan vethetnének véget a terrornak, de ehelyett késlekedtek, hezitáltak, tétova és ellentmondásos reakcióikat pedig az indonéz tábornokok könnyen értelmezhették úgy, hogy “zöld utat” kaptak kegyetlen munkájuk folytatásához.

óriási bátorságról és hősiességről bizonyságot téve, lényegében a teljes lakosság elment szavazni, sokan közülük bujkálásból előjőve…

Az indonéz megszálló erők ekkor úgy viselkedtek, ahogy azt a helyszíni megfigyelők előre megmondták. A felhalmozott fegyverekkel és a mozgósított erőkkel jólszervezett hadműveletbe kezdtek.

Mindenkit elkergettek, aki a szörnyű történetet a külvilágba eljuttathatná, megszakították a kommunikációs csatornákat, s halomra gyilkoltak, vagy ismeretlen helyre üldöztek tízezreket, égetve és rombolva, megölve papokat és apácákat, ki tudja hány szerencsétlen áldozatot.

Dilit, a fővárost lényegében lerombolták. Csak találgatni lehet, mi történt vidéken, ahol a hadsereg szabadon tombolhatott.

Még a legutóbbi gaztetteket megelőzően, igen megbízható egyházi források szerint 1999-ben 3000–5000 embert öltek meg, nagyságrendekkel többet, mint Koszovóban a NATO-bombázások előtt.

A nagyságrend elérheti akár a ruandai szintet is, ha a “külföldi barátok” továbbra is csak a fejüket csóválják visszafogottan, és ragaszkodnak álláspontjukhoz, miszerint Kelet-Timoron a belső biztonság “az indonéz kormány felelőssége, és mi nem akarjuk ezt a felelősséget elvenni tőlük” – ahogy az amerikai külügyminisztérium hivatalos közleménye fogalmazott pár nappal az augusztus 30-i népszavazás előtt.

Sokkal kevésbé lett volna képmutató azt mondani az év elején, hogy Koszovó belső biztonsága “a jugoszláv kormány felelőssége, és mi nem akarjuk ezt a felelősséget elvenni tőlük.”

Indonézia kelet-timori bűntettei mérhetetlenül nagyobbak voltak csak ebben az évben is, nem beszélve az erőszak és terror évtizedei alatt – nyugati támogatással, ezt sosem szabad elfelejtenünk – elkövetett dolgokról.

Mellesleg, Indonéziának semmiféle joga nincs arra a területre, amelyet lerohant és elfoglalt, eltekintve a nagyhatalmak támogatásán alapuló igénytől.

A “külföldi barátok” azt is megértették, hogy a megszállt területeken a közvetlen beavatkozás, bár jogos lenne, nem feltétlenül szükséges. Ha az Egyesült államok tisztán, egyértelműen foglal állást, megmondva az indonéz tábornokoknak, hogy a játéknak vége, ez éppen elég lett volna. Ugyanez igaz az elmúlt negyedszázadra, amikor az USA létfontosságú katonai és diplomáciai támogatást nyújtott a megszálláshoz és az atrocitásokhoz.

Ezeket Suharto tábornok irányította – hozzáírva egy újabb fejezetet borzalmas életrajzához –, mindig a Nyugat támogatásával, és gyakran helyeslése közepette. Még a Clinton-kormányzat is dícséretben részesítette.

ő “a mi emberünk”, jelentette ki a kormány washingtoni látogatása alkalmával, röviddel azelőtt, hogy kegyvesztett lett, mert elveszítve önuralmát, vonakodva hajtotta végre az IMF parancsait.

Ha a korábbi zöld jelzés pirosra változtatása nem elég, Washingtonnak és szövetségeseinek bőséges eszköztár áll a rendelkezésére: a gyilkosoknak szánt fegyverek eladásának leállítása; jelentéktelen fenyegetés helyett bírósági eljárás kezdeményezése a hadsereg vezetői ellen háborús bűntettek miatt; a gazdasági támogatások felfüggesztése – ezek egyébként is elég homályosak…

Nincs okunk húzódozni attól sem, hogy a békefenntartó erők vegyék át a megszálló terrorista hadsereg helyét, ha ez szükségesnek látszik. Indonéziának nincs több joga arra, hogy “felkérjen” külföldi csapatokat a beavatkozásra – ahogy Clinton elnök érvelt –, mint Szaddam Husszeinnek Kuwaitba “behívni” külföldi csapatokat, vagy a náci Németországnak 1944-ben Franciaországba. A békefenntartó erők küldésének ilyen szépítgető terminológiával való leplezése nem sokat számít addig, míg nem ringatjuk magunkat olyan illúziókba, és megértjük, mi is történt, és mit von ez maga után a jövőben.

(Fordította: Heltai László)

Fegyverek a halálosztagoknak Nagy-Britannia és az USA szerepe a kelet-timori vérengzésben

Ann Clwyd és Alice Mahon képviselőkkel mint a Brit Parlament Emberjogi Csoportjának megfigyelői mentünk Kelet-Timorra, hogy a függetlenségről szóló népszavazást felügyeljük augusztus 30-án. Mint az ENSZ által kiküldött megfigyelőknek, az volt a feladatunk, hogy biztosítsuk a szavazóhelyiségekhez való eljutás és általában a választás zavartalanságát.

A városnak egy függetlenségpárti részén működtünk, és szemtanúi voltunk a milíciák támadásainak. Kint az utcán embereket öltek meg. Az első napon, mialatt a Timori Nőszervezet gyűléséről jöttünk visszafelé, belekeveredtünk a függetlenség-pártiak és a rendőrök közötti összetűzésbe, amiben a milíciák szintén részt vettek.

A szavazás napjának reggelén fél hatkor már több mint 500 ember állt sorban szavazásra várva. Ez volt a helyzet egész nap minden szavazóhelyiségnél. A 46000 regisztrált választóból 98% szavazott. Szemtanúi voltunk erőszakos és brutális eseményeknek, kődobálásnak, lövöldözésnek a szavazóhelyiségek környékén, és házak felgyújtásának. Az embereket nyíltan megfenyegették a milicisták, és a szavazás lezárulta után az ENSZ helyi alkalmazottait meggyilkolták.

Az ENSZ nemzetközi munkatársai ragyogó munkát végeztek mind a regisztráció, mind a lebonyolítás folyamán. Kétség nem férhet ahhoz, hogy a szavazás tiszta volt. A szavazás utáni éjszaka a milíciák tevékenysége fokozódott. Lőttek azokra az ENSZ helikopterekre is, amelyek a szavazatokat vitték Dilibe összeszámlálásra.

Amint a nemzetközi megfigyelők visszavonultak, a mészárlás egyre nagyobb méreteket öltött. Azóta hallottam, hogy azokat az embereket, akikkel találkoztunk, és akik segítettek nekünk, megölték. A Belo Püspök Béke Központot, ahol hat ország parlamenti képviselőivel találkoztunk, porig égették.

A bekövetkezett eseményeket lehetett előre látni. Az indonéz erők és az elégtelen számú ENSZ rendőrök között a bizalom hiánya mindig biztos recept volt a bajra. Az alapvető hiba a május 5-i egyezmény volt, és a benne Indonéziával szemben megnyilvánuló hozzáállás.

Most óriási nyomás és a média hatására Habibi elnököt arra kényszerítették, hogy egyezzen bele a milíciákat lefegyverző nemzetközi erők beengedésébe, és a hatalom átadásába az ENSZ által felállított polgári közigazgatásnak, ha ebbe az indonéz parlament is beleegyezik. Végképp abszurd azonban, hogy az indonéz csapatok, amelyek felelősek az emberi jogok megsértéséért, a tervek szerint békefenntartó szerepet fognak játszani az ENSZ erők oldalán. A mostani mészárlásokat megelőzően, Kelet-Timor – akkoriban egy függetlenségre törekvő portugál gyarmat – 1974-es megszállása és bekebelezése után az indonéz hadsereg és az őt támogató félkatonai halálosztagok szisztematikusan végezték ki az ellenkezőket, összesen több mint 200 ezer embert.

Ma, amikor nyolc kelet-timoriból hetet elüldöztek otthonából, élelmiszerre és gyógyszerre van sürgősen szükség. A falvakban a körülmények nagyon rosszak voltak augusztus végén, és azoknak, akik még mindig ott vannak, járványokkal kell szembenézniük.

A kelet-timori tragédiának nem csak belső okai voltak. Azok a kormányok, amelyek ellátták Indonéziát fegyverekkel, hozzájárultak a megszállás fenntartásához és más felkelések elfojtásához is. Nagy-Britannia sok repülőgépet, kézifegyvert, kommunikációs felszereléseket és páncélozott szállítójárműveket szállított az indonéz rezsimnek. A munkáspárti kormány le tudta volna állítani, és le is kellett volna állítania az eladásokat 1997 májusában. Nem tették.

Az egymást követő brit kormányok szégyenletes szerepet játszottak azzal, hogy fegyverszállításokkal támogatták az emberi jogokat megsértő indonéz hadsereget. A mostani események után biztosra vehető, hogy a kormány tisztába jön ezzel, és nem egyszerűen felfüggeszti, hanem leállítja a fegyvereladásokat Indonéziának.

Az elmenőben lévő generációhoz tartozom, ezért megbocsátják nekem, ha személyes hangon beszélek arról, ami számomra fontos, és úgy vélem, esetleg az utókor számára is hasznos lehet. A szocializmus évei alatti kulturálódás kérdéséről szeretnék egy-két gondolatot megemlíteni. Például az oktatásról. Azelőtt abban, hogy ki tanulhatott tovább, a vagyoni helyzet volt meghatározó, tehát a műveltség monopolhelyzetet biztosított azok számára, akiknek anyagi lehetőségeik lehetővé tették, hogy tovább tanulhassanak. A háború előtti utolsó békeévben például a középiskolai tanulók százalékában a munkás- és a – Zápolya János uramék meghatározása szerinti – parasztszármazású tanulók aránya 3,4 illetve 0,6 százalék volt. Az egyetemeken még rosszabb volt ez az arány. Vagy vegyük a könyvkiadást. 1937-ben közel 4000 mű jelent meg Magyarországon kb. félmilliós példányszámban. 1979-ben ezzel szemben több mint 8000 művet adtak ki mintegy 93 millió példányban. Hadd említsem meg, hogy a magyar klasszikusok – Adytól Zrínyiig – milliós példányszámban jelentek meg az Olcsó Könyvtárban, kötetenként 3 forintért. Mindezt azonban csupán a kulturálódás általános jellemzéseként említem meg, a következőkben jobbára a színházakról szeretnék szólni.

Magyarország 19 megyéje közül tízben volt állandó színház. Falun általában két nyilvános helyre lehetett menni: a templomba és a kocsmába. Mi a következőket csináltuk. Győrött például új színházat avattunk, Szabolcsban, Fejér megyében és Vasban pedig felújítottuk a meglévő színházakat. Budapesten megnyílt a Várszínház, megújult az Operaház, és hadd említsem meg, hogy majdnem minden községben – az említett “nyilvános helyeken” kívül – kultúrházak létesültek. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen megalakult az Egyetemi Színpad, és ami azelőtt sohasem létezett, az általános iskolás korú gyermekek számára ugyancsak Budapesten, megnyílt az úttörő Színház és az Ifjúsági Színház. Az utóbbi, illetve a Faluszínház léteseítésében, amelyről részletesebben szeretnék szólni, tevőlegesen is részt vettem.

A Faluszínház 1951-ben alakult meg, abban az időben, amikor az országnak több mint a felében nem volt villany. Márpedig a színházi előadás nélkülözhetetlen feltétele a fény. Kezdetben maximlámpákkal vagy agregátorokkal világítottunk. Ha színházi körülményeket akartunk teremteni olyan nyilvános helyeken, mint pl. a kocsma, ez csak úgy sikerülhetett, hogy egyidejűleg a kocsmában nemcsak a színház működött, hanem az ivó is – részegekkel az előterében… Kezdetben a háromfelvonásos darabok mellett irodalmi értékű egyfelvonásosokat is igyekeztünk bemutatni, amelyek után filmeket vetítettünk. Egy ilyen alkalommal az egyik kelet-magyarországi falucskában megkérdeztem egy bácsit az előadás végeztével, hogy mi tetszett neki jobban, a színházi előadás vagy a film. A bácsi rám nézett és visszakérdezett: “Hát melyik volt a film?” Amikor a személyzet előkészítette a színháztermet a filmvetítésekre, a székeket természetesen a vetítőgépnek háttal állították be. A közönség bejött, s a székeket visszafordította a gépekkel szemben. Ez alig 50 évvel ezelőtt történt… Azért arról is beszélhetnék, hogy miközben 100 évvel ezelőtt a magyar nemesség egy része – legalábbis Eötvös József szerint – nem tudott írni és olvasni, az 1960-as években André Wurmser és Louise Mamiac Lettres de Budapest című művükben a mi országunk kultúrpolitikájával érvelt a francia kultúrpolitika hibáival szemben. Ezt annak kapcsán kell elmondanom, hogy mi a Tartuffe-öt egyfolytában majdnem hétszázszor adtuk elő. Egy ilyen előadást jött megtekinteni André Wurmser, és felesége, Louise Mamiac írta meg azután a könyvet, amelyet említettem.

Nos, erről a Tartuffe-előadásról kell egy pár szót szólnom. Az előadás nem tetszett mindenkinek. Hogy mást ne mondjak, voltak olyan helyek, ahol az egész előadás ideje alatt harangoztak… Az sem volt ritka, hogy letépték a plakátokat, vagy kijavították az előadás időpontját, sőt olyan is előfordult, hogy a plakátokat leszedték és egy másik faluba vitték el, mintha ott lett volna az előadás. De a legmeglepőbb az volt, hogy az előadás közben bizonyos ideig a közönség a földre térdelt, mintha imádkozna. Persze ez nem kis zajjal járt, s megakasztotta volna az előadást, ha a mi színészeink fegyelmezetlenek lettek voltak. ők azonban, bár először kővé váltak, azután mégiscsak folytatták az előadást. Megtörtént az is, hogy a kályhába valamilyen bűzös, füstölgő anyagot tettek, úgyhogy ki kellett nyitni az ablakot, s csontig hatoló hideg lett a teremben… Ilyen gyakran előfordult. Végül is azonban Molière-t befogadta a mi tág szívű közönségünk. Véleményem szerint a mi érdemünk az volt, hogy a kultúra értékei iránti érdeklődést sikerült felkeltenünk a nép körében. És a mai parasztember, aki az istállóból kikötötte a tehenet és autót állított be a helyébe, többé már nem állít be oda tehenet. Vagy ha mégis beállít, akkor általában fejőgéppel dolgozik a feleségével, mert a fia vagy katonatiszt vagy egyetemre jár… Kezdetben nem volt ritka, hogy nagy dologidőben, például aratáskor, a falu kiürült. Mindenki a földeken dolgozott. Az esti előadás 10 órakor vagy még később kezdődött, mert amikor a parasztok a földekről hazajöttek, még az állatokat is meg kellett etetniük. Aztán megjelentek a kombájnok, amelyek meghatározott koreográfia szerint arattak. A gépek megjelenésével az előadások falun is ugyanúgy 7 órakor kezdődtek, mint Budapesten.

Nekünk a színházi előadásokkal lehetőleg olyan hatást kellett elérnünk, hogy a néző lelkében, a tudatán keresztül, a cselekedeteire is kiható változás következzék be. Tehát hogy konfliktushelyzetben döntenie kelljen, s úgy döntsön, hogy a hős magasztos szerepével azonosul. Ennek bizonyos értelemben voltak hátulütői is. Békés megyében például – hangsúlyozom, fontos, hogy melyik megyéről volt szó – annak idején napirenden volt a jelmondat, miszerint az “egyházi reakciót el kell szigetelni”. Nos, az egyik faluban egy alkalommal ez szó szerint is megvalósult. A Tartuffe előadásának hatására az “egyházi reakciót” úgy “szigetelték el”, hogy a miséző közönséget befalazták a templomba… De volt másfajta hatásra is példa, amikor a Tűzkeresztség című Urbán Ernő-darab nyomán egész falvak léptek be a téeszbe. Avagy megemlíthetem a Baranyában történteket is. Itt a megye déli részén olyan súlyosak voltak a nemzetiségi és más ellentétek, hogy a hatóságok kényszerintézkedéseket akartak bevezetni. Katonaság vonult egyes falvakba, s munkára akarták kényszeríteni a parasztokat. Azok ugyan kimentek a földekre, de nem dolgoztak. Eljátszottuk Major Ottó Határszélen című darabját, amely teljesen analóg problémákat vetett fel azokkal, amelyek azon a vidéken a valóságban is előfordultak. A játék olyannyira meggyőző volt, hogy a darab hatására a kényszerintézkedéseket vissza lehetett vonni: a parasztok önként kimentek a földekre, s elkezdtek dolgozni. A színdarabok hősei, mint mondtam, példaképekké lettek, és a nézők beleképzelték magukat a hősök szerepébe. Megdöbbentő hatású esemény volt például, amikor az egyik darabban az “ingadozó középparasztot” – kényszerrel, ahogyan az gyakran a valóságban is történt – beléptették a téeszbe. Aláírta a belépési nyilatkozatot, hangtalanul ment az ajtó felé, s mielőtt kilépett volna, visszafordult és azt mondta: “Jó estét!” És a nézőtérről többen visszaköszöntek neki: “Jó estét!”

Az azonosulás olyan mértékű volt, hogy például az ellenszenves szerepet játszó színészt megfenyegették, felkiabáltak neki, hogy csak jöjjön ki az előadás végeztével az utcára, majd adnak neki. Olyan is előfordult az Ifjúsági Színházban, hogy az ellenszenves színpadi szereplőre csúzlival u-szöget lőttek fel a színpadra; életveszélyes volt…

Azután a színházi körülmények lassan megváltoztak, a kultúrházak kibővültek, kényelmesek lettek, büfé létesült, a mi zenészeink is szmokingba öltözve játszottak… A nézőtér is kezdett átalakulni, s az emberek már nem piszkos ruhában jöttek a színházba, miután megetették az állatokat, hanem átöltöztek, amihez persze ruhatár is kellett; létesült az is. A színpadon is döntő változások következtek be. Reflektorok kerültek, amelyek a darab hangulatának, az adott napszaknak, időszaknak megfelelő világítást voltak képesek nyújtani. És nem utolsósorban a színészek élete is megváltozott.

A Faluszínház 1951 nyarán alakult, tehát később, mint ahogyan a színházak államosítására sor került, így kimaradt a nagy gazdagodásból. A színészek szerződtetésére a nyári melegben került sor, augusztusban. Történt, hogy az egyik színész, akivel a szerződtetéséről tárgyaltam, kabátban ült le velem szemben. Mondtam neki, vegye le a kabátját. Kinyitotta a kabátot, alatta a zakót, és nem volt rajta ing…

Tehát a színészek állami státusba kerültek rendes havi fizetéssel, ha vidékre kellett menni, napidíjat, szállodapénzt kaptak. Korábban a színészeknek ruhatárral is kellett rendelkezniük, ami feltétele volt a szerződtetésüknek. Ez mind megváltozott, a cipőfűzőtől a melltartóig, az inggombtól a kalapig az állam mindennel rendelkezésre állt. A mi színházunk évente 2000–2200 előadást tartott, illetve amikor az ifjúsági előadásokra is köteleztek minket, még 400 előadással többet. Egy évben 10–14 bemutatónk volt, ennek több mint fele magyar mű, Bródy Sándortól Vörösmarty Mihályig. A fiatal kezdő írókkal módunkban állt szerződést kötni, hogy gondtalanul meg tudják a darabot írni. úgynevezett “megírási szerződéselőleget” adtunk nekik, amit attól függetlenül megkaptak, hogy végül bemutattuk-e a darabot vagy sem.

Hivalkodhatnék egy pár szerzővel: Végh Antal írt felkérésünkre egyszer drámát, azután örsi Ferenc, Hunyadi József, Nyíri Tibor…

Szeretnék valamit Illyés Gyuláról is mondani, A kegyenc párizsi bemutatója kapcsán. Illyés A kegyencet – amelyet Franciaországban “Le Favori” címmel játszottak a párizsi Vieux Colombier színházban, a Szerzői Jogvédő Iroda nélkül juttatta el Franciaországba. így, mivel nem fizette meg az ún. eszmei jogdíjat, hanem megkerülte a magyar államot, sarokba állították. A színházi szakmában pedig az a hír járta, hogy A kegyenc tulajdonképpen magyar vonatkozású, mert Caius Valentinianus valójában Kádárt, Maximus pedig Aczélt jelenti… Lehet, hogy csupán pletyka, de ez olyan pikáns dolog volt. Illyést mindenesetre egy ideig kétségkívül mellőzték. Én elkezdtem szekálni, hogy írjon nekünk egy darabot. Ugyanakkor Németh Lászlót is bíztattuk, hogy írjon előjátékot Kleist Az eltört korsó című drámájához. Ez a mű önmagában ugyanis rövid volt, s nekem valamilyen kiegészítésre volt szükségem. Németh László bemutatójára, Seregélyesre, egy Fejér megyei községbe sikerült elcipelnem Illyés Gyulát is, aki meghökkent, hogy micsoda érdeklődő közönség van jelen. Hazafelé, amikor visszavittem Gödrösre, megemlítette, hogy tényleg foglalkoztatja őt egy darab, s ha volna segítsége, hozzá is fogna. ő azonban szonetteket tud írni, de drámát nem. Erre felvetettem neki, hogy Magyarország legjobb dramaturgját, Czímer Józsefet jól ismerem, felkérem őt, s készséggel segítségére lesz, álljon hát kötélnek. Jó, mondta, beszéljünk erről. Ezután több alkalommal felkerestem, s beszélgetéseink tartalmát összefoglalva, odaadtam Illyésnek az elkészült szinopszisféleséget. így aztán valóban elérkezett az idő, amikor kötélnek állt, s meg is írt egy felvonást. A kérése viszont ekkor az volt, hogy vitassuk meg, amit eddig csinált, s ennek alapján dolgozott tovább. Czímer Józsefen kívül, akinek örökké hálás vagyok a segítőkészségéért, meghívtuk Benedek Andrást is, és a megbeszélések nyomán azután elérhetővé vált, hogy lassan-lassan a darab színre kerüljön. Egyik találkozásunkkor azt mondta nekem Illyés Gyula, hogy örülne, ha a darab Alsópáhokon kerülne bemutatásra. Természetesen ez így is történt, a Bolhabál bemutatója Alsópáhokon (1965 decemberében) tényleg megvalósult.

Ez idő tájt a Rádiónak valamelyik műsorához szüksége volt egy Kodály-interjúra. Eléggé köztudott volt, hogy nekem jó kapcsolatom van vele, ezért felkértek, kíséreljem meg, csináljak vele egy interjút. Felhívtam Kodályt, s elmondtam, hogy a Rádiónak szüksége lenne egy nyilatkozatára, amihez apropó is van, hiszen a mi színházunk nemsokára 10 éves lesz, megkérhetném-e hát arra, hogy nyilatkozzék. Azt mondta: hogyne, jöjjön ide, megcsináljuk.

Ime (az 1961-ben készült) Kodály-nyilatkozat szövege:

“A Déryné Színház munkáját rendkívül fontosnak tartom a nemzetnevelés szempontjából. Tulajdonképpen messzebb sugárzik ki, mint akár a Nemzeti Színház. Mert olyan helyekre jut el, ahová a Nemzeti Színház nem juthat el soha, még a Rádión át sem. A legnagyobb érték, hogy nem lehet az előadások szinvonalát kicsinyelni, mert amit láttam belőlük, pl. egy Hamlet-előadást, mondhatom, annyira kifogástalan volt, hogy bármelyik fővárosi színpadon megállta volna a helyét. Tehát a nép jó előadásban hallja a jó darabokat, nem mint egykor a vidéki szinházak ripacsstílusában, hanem komoly, egészen művészi stílusban adja elő a darabot. S ennek az egész nép művelésére ma még kiszámíthatatlan hatása lesz, mert Shakespeare megszűnik a nép számára is puszta üres név lenni, hanem tartalommal telik meg, és a nép igénye a magasabb műveltség felé ezzel beláthatatlanul fokozódik olyan módon, amit semmi más eszköz nem pótolhat.”

A beszélgetés olyan sikeres volt, hogy felbátorodtam, és azt az ajánlatot tettem, szívesen eljátszanánk a Háry Jánost, ha a darabot – a mi színpadi körülményeinknek megfelelően – kamarásítani lehetne. Kodály olyan izgalomba jött, hogy rögtön hozzájárult, és megígérte a segítségét. Hogy hogyan lehet a Háry Jánost előadni, Kodály szinte rendezői utasításként írta elő számtalan hozzám intézett levelében. Közben külföldre kellett utaznia, de onnan is írt nekem levelet. Pontosan betartva azokat az előírásokat, amelyeket megszabott, a Háryt (1961 tavaszán) végül vidékre vittük, s nagy sikerrel játszottuk.

Persze, az ifjúsági előadások kapcsán azt is el kell mondanom, hogy nem járt ugyanilyen sikerrel a felnőtt tanári közönség előtt a Légy jó mindhalálig című darabunk. Ha nem voltak tanárok az előadáson, a darabnak sikere volt, ha azonban ifjúsági előadást kellett tartanunk, amelyen tanárok is jelen voltak, rendre megbuktunk…

Németh Lászlóval volt még egy kalandom, amit szintén el kell mondanom, s ha szabad, akkor ezt egy 1961 szeptemberében készült hangfelvétel alapján tenném meg.

[Németh László] “Körülbelül hét évvel ezelőtt az Európa Kiadó egy kis füzetet adott ki Kleist két legjobb vagy legalábbis leghíresebb drámájával, az Amphytrionnal, amelyet Szabó Lőrinc fordított és Az eltört korsóval, amelynek a fordítását énrám bízták. Akkoriban nem is gondoltam rá, hogy a darab hamarosan színre kerülhessen, éppen ezért nagyon meglepett, amikor nem is nagy pesti színházaink egyike, hanem éppen a Faluszínház hívott fel és adta elő tervét, hogy a darabot a magyar falunak, vidéknek bemutassa. Figyelmeztettem őket, hogy a darab története egy nagy bukással kezdődik. Goethe Weimarban bizakodva mutatta be a darabot, azt is hitte, hogy a bíró alakítására nagyon jó színésze van, a darab azonban óriási kudarcba fulladt, úgyhogy a fejedelemnek is be kellett avatkozni, hogy a fütyülőket rendreutasítsa. A Faluszínház bátor rendezőjét, igazgatóját ez a részlet nem döbbentette meg, és kitartottak amellett, hogy a darabot mutassuk be. Minthogy azonban Az eltört korsó tulajdonképpen egyetlen felvonás és igen rövid ahhoz, hogy egy estét betöltsön, többféle terv merült fel, hogyan lehet a háromórás esti tartamot elérni. Az egyik terv az volt, hogy zenés betéteket iktassunk be. Ez azonban a darab lefolyását lassította volna, és minthogy itt tulajdonképpen egy 150 évvel ezelőtti detektívtörténetről van szó, tehát magát az érdekességet is lohasztotta volna. így merült fel az a terv, hogy én írjak elébe egy előszót. Erre azért mertem vállalkozni akkor, bevallom, elég könnyelműen és bátran, mert eszembe jutott, hogy valamelyik tanulmányban vagy életrajzban olvastam a darab keletkezésének a történetét, hogy Svájcban Kleist milyen körülmények között írta vagy legalábbis tervezte el ezt a darabot. Ezt a történetet próbáltam, persze a magam képzelete szerint kiszínezve, megírni az előjátékban.”

[Szécsi Ferenc, a darab rendezője] “Ami azonban egy kicsit önvallomás is arról, hogy hogyan is írjunk színdarabot, vagy hogy is írnék én vagy írok én színdarabot.”

[Ipper Pál műsorvezető] “Talán közbeszakítva, vagy félbeszakítva a mestert, engedje meg hogy a rendezőt kérdezzem meg, hogy hogyan merült fel a darab előadásának problémája, amiről majd Pados elvtárs is elmondja a maga véleményét, de elsősorban arról, hogy milyenek voltak a tapasztalatai az előadás, a több mint 150 évvel ezelőtt írt darab előadásának megrendezésével kapcsolatban.”

[Szécsi Ferenc] “Sem a rendezést, sem a színészeket nem állítja kis feladat elé Kleist remekművének a színrehozatala. Különösen megnehezítette, és még felelősségteljesebbé tette ezt a bemutatót, hogy Németh László egy egyfelvonásosnak beillő előjátékot írt hozzá. Nekünk külön öröm volt, hogy a fordításával még a darabot is eljátszhattuk. Nem volt könnyű munkája a színészeknek, és nem volt könnyű munkája a rendezőnek sem. Mi bízunk abban, hogy a mi közönségünk, a Déryné Színház közönsége meg fogja érteni a darabot és az előjátékot, élvezetet fog neki szerezni, tanulságot fog neki szerezni, és a 150 éves remekművet nem hiába mutatjuk be az ország népének.”

[Ipper Pál] “Adjuk most vissza a szót Németh Lászlónak, hiszen csak udvariatlanul félbeszakítottuk.”

[Németh László] “Én a darabnak csak egy próbáján voltam ott, és akkor láttam, hogy milyen óriási, bátor vállalkozás volt ez, amibe a Déryné Színház belevágott. Akkor még a darab nem volt egészen kész, de hát láttam a színészek nagy lelkesedését, jóakaratát, és most néhány perccel az előadás előtt érdeklődéssel várom, hogy a közönség hogyan fogadja majd a darabot.”

[Ipper Pál] “Ha már itt tartunk, akkor térjünk vissza ahhoz a nem lényegtelen kérdéshez, hogy hogyan határozta el magát az állami Déryné Színház, hogy a klasszikusok közül egy ilyenfajta klasszikus darabot mutasson be a falunak.”

[Pados István] A pesti nézők egy része azt képzeli magáról, hogy szellemileg túltáplált. Következésképp olyan fanyar előkelősködéssel ül be olykor a nézőtérre, amely dégoűt-t kelt az emberben. Ilyen előjelekkel lehet aggódni, hogy esetleg a mi közönségünk nem fogadja olyan mértékben helyesen és jól Kleist Eltört korsó című darabját, mint ahogy mi, nemcsak feltételezzük, hanem biztosak vagyunk benne, hogy hallatlan nagy sikerrel fog ez a vidéki színpadokon a közönség elé kerülni. Nos ha úgy tetszik, ennek egy eleven bizonyítéka lesz ez az előadás, és igazolni fogja, hogy ami igaz és érzéseket kelt az emberekben, az betalál az emberek szívébe és azt jól fogadják. És a mi közönségünk, a mi tárt szívű közönségünk ilyen, nem lehet becsapni. És azok az irodalmi alkotásoknak nevezett művek, amelyeket a mai nap lehet ugyan deklarálni, de a közönség egy részében ellenérzést váltanak ki, úgy biztosak vagyunk benne, hogy habár Kleist ezt a művét nem tegnapelőtt írta meg, hanem sok-sok évtizeddel korábban, mégis tud a mi mai közönségünknek olyat mondani, ami helyes és nevelődhet rajta, és gondolatai ébredhetnek a látottak alapján, és ezért helyesnek tartjuk, hogy ezt mi műsorra tűzzük. Egyébként Kleist 150. halálozási évfordulója az alkalom, amelyet a mi színházunk vezetősége helyesen talált meg, s még helyesebben törekszik arra, hogy a Németh László által írt előjátékkal teljesebbé tegye ezt a művet. És mi biztosak vagyunk benne, hogy ez feltétlenül sikeres lesz.”

A Déryné Színház munkájához hozzátartozik, hogy a Magyarok Világszövetsége felkérésére mi az utódállamokban rendszeresen, negyedévenként tartottunk vendégelőadásokat. úgyhogy a határon túli magyarokkal szoros kapcsolatot tartottunk. Igen jellemző, hogy például Ausztriában, Burgenland vidékén sorra, sőt még Grácon túl is, Stájerországban is tartottunk előadásokat, legfőképpen március 15-e környékén. A legkiválóbb kapcsolatunk Jugoszláviával volt. Itt sorozatban kellett előadásokat tartani, és hadd mondjam el még, hogy Romániával, a sepsiszentgyörgyi színházzal is volt kapcsolatunk: csereelőadásokat tartottunk. A leghitványabb kapcsolat a csehekkel volt. Tárgyaltunk, tárgyaltunk örökké, hogy szlovákiai vidékeken fogunk játszani, de ez minden esetben azzal végződött, hogy az ügyet fel kell terjeszteni Prágába, és az értesítés megérkezése után fognak dönteni az előadásról. ám a mai napig a világon semmi nem történt. Ami a Szovjetunió magyarlakta vidékeit illeti, évekig játszottunk ott is. Ott is voltak különleges helyzetek. Egyszerűen nem vették tudomásul például a zónaidőt, és a magyar idő szerint mérték az órát, amiből elég kellemetlen dolgok is származhattak. Ha mi történetesen a zónaidő szerint tűztük ki az előadás időpontját, a közönség pedig a magyar idő szerint akarta megnézni a darabot, abból furcsa dolgok jöhettek ki: esetleg egyáltalán nem volt közönség…

Végezetül az Ifjúsági Színházról szólnék egy pár szót. Az Ifjúsági Színházat akkor Tolnay Klári, Somló István és Benkő Gyula vezette szövetkezeti alapon. Katasztrofális anyagi körülmények között tartották az előadásaikat. Zárgondnok voltam a Pesti Szinháznál és az említett Tolnay-Somló-Benkő-konzorcium vezette színháznál is. Az államosításkor az Ifjúsági Színháznál a dramaturg örkény István, a lektor pedig Devecseri Gábor volt. A színészek ún. szabadlistára kerültek, olyan nagy hírű színész is, mint például Pethes Sándor, akinek az apja is a Nemzeti Színháznál volt. Ez szörnyű helyzet volt. Amikor meghívtuk, hogy a szerződést írja alá, illuminált állapotban ült le elém, kivette a protézisét, elém tette és azt mondta: “Ne tessék engem bántalmazni.” Borzasztó látvány volt. Megrendültem és azt mondtam: “Művész úr, majd inkább holnap szíveskedjék felkeresni.” Pethes Sándorral a legjobb barátságban maradtam a halála napjáig. Érdekessége volt a színháznak, hogy akkoriban reggeltől estig Sztanyiszlavszkij módszeréről volt szó. Idetartozik az, hogy amikor én a Színművészeti Főiskola esti rendezői tanfolyamát végeztem, akkor a helyzetgyakorlatok alapján kialakult egy különös előadási mód, a pamflet. Tulajdonképpen gyilkos etűdöket csináltunk, a napi politikai eseményeket aktualizáltuk, tomboltunk, fiatalok voltunk. Felvetettem, hogy az Ifjúsági Színháznak is kellene igazi színészekkel pamfleteket csinálnia. Hát ennek aztán olyan frenetikus sikere lett, hogy amikor mi pamfletet hirdettünk, jó későre kellett az előadást kitűzni, mert minden alkalommal tömve volt a nézőtér. Szóval, hatalmas sikert értünk el.

Hont Ferenc volt a sztanyiszlavszkiji módszer fő ismerője, ő a Szovjetunióban tanulta. órák hosszat folyt az emlékezés, a színészeknek a könyökükön jött ki, hogy milyen átélési élményeket hogyan kell realizálni a színpadon. Emlékszem például egy olyan pamfletre, ami a következőképpen történt. Természetesen maga Hont játszotta a rendezőt, s Rozsos Istvánnak és Csákányi Lászlónak adta a sztanyiszlavszkiji módszer szerinti utasítást. Behoztak egy széket, s Hont mindegyikük kezébe adott egy baltát és azt mondta: képzeljék el, hogy most itt ebből a székből egy várat fognak készíteni. “Mit kell csinálni?” – kérdezték a színészek. “Mit kell csinálni? Hát át lehet élni, hogyan építenek egy várat” – válaszolta Hont. Erre Rozsos meg Csákányi nekiesett és baltával szétverte a széket. Amikor már hullafáradtak voltak, odafordultak hozzá: “Na most már ez vár?” Hont rejtelmes mosollyal rájuk nézett és azt mondta: “De nem is szék.”

A pamfletezésnek a szezon végére meg is lett az eredménye: szétvertek bennünket. Hont Ferenc a Színháztudományi Intézethez került vezetőnek, engem pedig a Faluszínházhoz helyeztek, amelyet akkor kellett megalapítani. A személyzetis behívott, és a lelkemre kötötte, hogy vegyem tudomásul: ez az utolsó lehetőségem, mert aztán tovább ők nem fognak velem törődni.

Ez mind akkor történt, amikor a napidíj 31 Ft volt. Bár akkor a Nemzeti Színházban nem lehetett volna musicalt játszani, mint ahogy én a mai napig is nagyon nehezen képzelem el, hogy a Royal Shakespeare Companyban vagy akár a Comédie Française-ban ugyanezt meg lehetne tenni…

Az Egyesült Nemzetek Szervezete pontosan ötven évvel ezelőtt, 1948 decemberében fogadta el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. A felvilágosodáskori eszmék huszadik századi univerzális deklarációja nagy jelentőséggel bírt, de semmiképpen nem oldhatta meg az emberi jogok érvényesülését mindenütt. Idővel az is kiderült, hogy még a fogalom értelmezése sem egységes; az emberi jogok retorikája egyszer taktikai szerepbe szorult, máskor viszont teljesen kívül rekedt a politikai diskurzus főáramán.

E számunk több cikke foglalkozik az emberi jogok kérdésével, azon belül is a szociális jogokkal, valamint napjaink szociális reformjaival. Emellett folytatjuk az Eszmélet lapjain korábban már elemzett témákat: az ökológiai válságról, valamint a rendszerváltás és a kultúra kapcsolatáról szóló cikkekkel. Először az Eszmélet történetében közreadunk egy drámát is, amelynek amerikai szerzője korábban (így legutóbbi számunkban is) szociológusként már bemutatkozott a magyar közönség előtt. Utolsó írásai egyikének közlésével emlékezünk a nemrég elhunyt Marton Imre filozófusra.

Tartalomjegyzék

1. Bánfalvi István, Németh György, Szigeti Péter, Krausz Tamás : Emberi jogok – szociális jogok
2. Szigeti Péter : Az emberi jogok természetének megalapozása: egységesség – világnézettípusok és politikum
3. Andor László : A stabilizáció és az emberi jogok
4. Kondorosi Ferenc : A gazdasági-szociális jogokról
5. Eszmélet : Acta Humana
6. krg : Hadsereg és/vagy honvédelem
7. Szabó Miklós : A nyugdíjreform kérdőjelei
8. Dömény János : Salvador Allende chilei elnök Népi Egység kormányának ezer napja
9. Alan Freeman : A szabadkereskedelem mítosza – A GATT és a Világkereskedelmi Szervezet szerepe a világgazdaságban
10. Elmar Altvater : A racionális világuralom rendje, avagy bűvészinasok versengése
11. Stephen Eric Bonner : A metaelmélet korlátai
12. Sándor Karikó : Mi van a tőkén túl?
13. Magyar Jenő : Népszerű önkritika
14. Garai László : Tézisek a második modernizációról, az emberi tőkéről és a szocializmusról
15. Marton Imre : Üzenet a Föld rabjairól
16. Ludmila Bulavka : Visz az ár
17. James Petras : A bársonyos forradalom

Az értelmiség függetlensége, a szakértők pártatlansága, a tanácsadók elfogulatlansága a mindennapi diskurzus gyakori feltételezése, amelyet azonban a behatóbb elemzés ritkán támaszt alá. Cikkeink rávilágítanak a szellemi munka szociológiai és politikai beágyazottságára. A racionálisnak vélt tudományok nyilvánvaló kudarcai közé tartozik a társadalom és a természet viszonyának kezelése, annak felmérése, hogy a jelenkori társadalmak milyen nagyságrendű kárt okoznak az ökoszisztémának, és így mennyiben válnak maguk is fenntarthatatlanná. A problémák összegzése a progreszív környezetpolitikai cselekvéshez is útmutatást ad.

Tartalomjegyzék

1. James Petras : Értelmiségiek. A poszt-marxizmus marxista szemmel
2. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : A céh
3. Krausz Tamás : A szakértelemtől a szakértelmetlenségig – Viviane Forrester és Szalai Erzsébet könyveiről
4. Andor László : Az Aczél-szindróma
5. Frici Milton : Gazdasági tanácsadók
6. Márkus Péter : A Világbank és Magyarország
7. Új Európai Baloldali Fórum : Indítvány a környezetvédelmi adók bevezetésére
8. Heltai László : A GDP és az öko-logika hiánya
9. Christoph Spehr : Az ökocsapda és az Észak felszámolása
10. Heltai László : Alternatív gazdasági mutatók
11. Gille Zsuzsa : Vigyázzállás és újrahasznosítás
12. James O’Connor, Victor Wallis : Ökológla, szocializmus és az emberi szükségletek