A baloldal erőssége a rendszerkritika (pl. a tőkeviszony kritikája, az állami elnyomás kritikája, a nacionalizmus-kritika stb.), de sokkal gyengébb a pozitív alternatív javaslatok megfogalmazásában. Kevés a koherens, radikálisan új program. Előadásom a baloldal eme gyengébb vonulatát igyekszik erősíteni: egy lehetséges alternatíva számára fogalmazok meg néhány javaslatot. Kérem, hogy a fragmentáltságot, a nyers rövidrezárást, az árnyaltság hiányát tudják be a rendelkezésre álló szûkös időnek.

Kiindulópontom az a történelmi tény, hogy az elmúlt kétszáz évben az emberiség megtapasztalta mind az elfajult piac, mind az elfajult állam zsarnoki uralmának következményeit. A XXI. század felé haladva az alternatívákat kereső humanisztikus, modern baloldalnak az a feladata, hogy túllépjen a “vagy piac, vagy állam” hamis, körbenforgó dilemmáján, és olyan intézményekre, olyan társadalmi önszerveződési formákra tegyen javaslatot – és mozgósítson is ezek érdekében –, amelyek békés, kiegyensúlyozott, kizsákmányolásmentes viszonyokat eredményeznek. Ez a hamis dichotómián túllépő módszertani megközelítés egyben azt is jelenti, hogy javaslataim a neoliberalizmus kontra neokeynesianizmus vitát is meghaladják, és mindkét megközelítést mára már elégtelennek nyilvánítják – jóllehet nem ugyanabban a vonatkozásban és nem ugyanolyan mértékben. A mindkét irányzaton túllépés igénye nem jelenti azt, hogy ne ismernénk el azt a taktikai–stratégiai előnyt, amelyet a neokeynesiánus megközelítés és szövetség jelent a baloldal számára.

Mondandómat három részre tagolom. Állításaim első csoportja a politikai intézményekre vonatkozik. A második csoport a gazdasági intézményekre. A harmadik csoport taktikai–stratégiai megjegyzéseket tartalmaz.

1. A közösségi önkormányzásra, önszabályozásra való áttérés nem eredményezhet civilizációs visszaesést, káoszt. Az anarchia (hatalommentesség) mellett lehet érvelnünk, a káosz mellett nem. A káosz ugyanis barbarizálja a politikai küzdelmeket. A mi célunk viszont éppen a politikai küzdelmek civilizálása, alacsonyabb feszültségszintre szállítása. Ezért mindenütt, ahol a piac vagy az állam visszaszorítását, leépítését szorgalmazzuk, ezt úgy kell értelmezni és megoldani, hogy a helyébe hatékonyabb közösségi önszabályozás lépjen.

2. A hatalom minden lehetséges szintjén a közvetlen demokratikus formákat kell szorgalmaznunk a képviseleti és egyéb közvetett formák helyett. Ennek előnye a döntéshozók és döntés által érintettek lehető legteljesebb egybeesése. Feltételezzük ugyanakkor az önkorrekciós tanulási lehetőséget. Tisztában vagyunk a részvételi vagy közvetlen demokrácia koncepcióját érő bírálatokkal, és azokkal a veszélyekkel is, amelyek e formában rejlenek. Ennek ellenére úgy véljük, hogy a jelenlegi polgári demokráciákat – illetve értékeiket – ebben az irányban lehet megszüntetve megőrizni.

3. A parlamentet, illetve azt, ami helyébe lép, delegálási elv alapján kell megszervezni. A jelenlegi párttúlsúlyos rendszer, illetve a szabad mandátum elve azt eredményezte, hogy a képviselők fölött a választópolgárok minden érdemi kontrollt elvesztettek. A kötött mandátumú delegálás lehetővé tenné, hogy a fontosabb társadalmi csoportok súlyuknak megfelelően folyamatos képviselettel rendelkezzenek az országgyûlésben, és delegáltjuk valóban az ő kívánalmaikat fogalmazza meg. A képviselő a továbbiakban nem magánszemély, hanem megbízottja egy mérvadó csoportnak. Ez a megközelítés azt is lehetővé teszi, hogy más-más napirendre, tárgykörre az adott delegálói kör ne mindig ugyanazt a személyt küldje, hanem az adott tárgyhoz legjobban értő szakemberét vagy megbízottját. Az adott delegáló csoporton belül természetesen továbbra is alkalmaznák a választási technikákat az érintett csoport sajátosságainak megfelelően.

4. A képviselői visszahívhatóságot intézményesíteni kell. Ez összefügg az előző ponttal, de önállóan is értelmezhető javaslat. Nem kell attól tartani, hogy így a parlamenti erőviszonyok instabillá válnak. Egyszerüen az történik, hogy az alkalmatlan, megbízhatatlan, delegálóit vagy választóit semmibe vevő képviselőtől idejében meg lehet szabadulni. A megoldás előnye az is, hogy sokkal adekvátabban, finomabban képes követni a társadalmi közvélekedésben bekövetkező változásokat, és így sok nem kívánatos fejlemény elkerülhető, amit a négy évre választott országgyûlés esetén nem lehet megakadályozni.

5. A képviselői fizetéseket a minimálbérhez kell kapcsolni valamilyen szorzóval. A szorzó lehet országosan egységes: róla népszavazás döntsön; de lehetséges az a megoldás is, hogy a képviselői jövedelem valamilyen sávon belül differenciált, és mértékéről a delegáló csoport dönt. Ha elfogadjuk azt, hogy a képviselői tevékenység is munka, akkor ellentételezését nem állapíthatja meg egyoldalúan maga a képviselői testület.

6. A korszerû politikai intézményrendszer egyik kulcskérdése, hogy eltolódás következzen be a pártrendszerről a civil érdekcsoportok rendszerére. Ez egy tagolt társadalomnak jobban megfelelő forma. Kevésbé manipulálható, kevésbé centralizált, szorosabb kapcsolatot tart az állampolgárok közvetlen érdekeivel. A civil érdekszervezetek mozgása jobban visszatükrözi a tényleges társadalmi akaratot.

7. A baloldalnak szorgalmaznia kell, hogy a jelenleg fentről építkező jogi–hatalmi struktúra helyett és mellett horizontális társadalmi megállapodások rendszere jöjjön létre. Ennek két nagy ága lehet. A települési önkormányzatok megállapodásai, illetve a társadalmi érdekcsoportok közötti paktum. Hosszabb távon az önkéntesen kialakított és önérdeken nyugvó megállapodások nagyobb magatartásszabályozó erővel bírnak, mint a felülről kikényszerített vagy elrendelt normák.

8. A politikának van egy olyan területe, ahol semmiféle reálpolitikai taktikázás nem engedhető meg, és ez az európai háború és béke kérdése. Megítélésem szerint a baloldalnak teljes egyértelmûséggel a leszerelés, a fegyvermentes konfliktusmegoldás mellett kell érvelnie, beleértve a katonai tömbök (pl. NATO) visszafejlesztését, és végső soron feloszlatását. Az persze magától adódik, hogy semmiféle állami–nemzeti alapú háborús kezdeményezés nem támogatható. De ennél tovább kell menni, és ki kell mondani, hogy semmiféle – állítólag védelmi jellegû – fegyverzetfejlesztés sem. Meg kell hirdetni a XXI. századra a leszerelés egyoldalúan elkezdett spirálját, és ezt baloldali többség esetén érvényesíteni is kell. Követhető pl. egy kétharmados szabály, amelynek értelmében a kezdeményező állam vállalja, hogy térségében a vele nagyságrendileg összevethető állam fegyverzetének csak kétharmadát tartja meg néhány év múlva, és így tovább. A kezdeményezést meg kell támogatni civil antimilitarista mozgalmakkal (nők, fiatalok stb.). Összehangolt forgatókönyv alapján a kontinens kb. száz év alatt teljesen demilitarizálható, mind külső, mind belső értelemben. Az ügynek van néhány bonyolult leágazása, amelyekre itt terjedelmi okokból nem térhetek ki, csak jelzem: fegyverkereskedelem, maffiák, paramilitáris mozgalmak, állami szintû terrorizmus.

9. A gazdasági jellegû javaslatokat célszerû egy olyan felvetéssel kezdeni, amely mintegy összeköti a politikai és a gazdasági struktúrákat. Lépéseket kell tenni egy gazdasági világkormány vagy világkoordinációs tanács létrehozása érdekében. Ennek széles, de pontosan rögzített jogosítványokkal kell rendelkeznie, például bizonyos erőforrás-felhasználási kérdésekben, az elemi ellátási szint (élelmezés, egészségügy) vonatkozásában, illetve a multinacionális gazdasági szervezetek tevékenységének ellenőrzésében. A világkoordináció esetén nem a jelenlegi ENSZ-re gondolunk, de nincs kizárva, hogy kellő átalakulások révén az ENSZ jelenlegi szakosított intézményeinek egyike-másika alkalmas lesz a jelzett feladatok ellátására. Lehetséges azonban más (nem-állami) kiindulópont, más szerveződés is.

10. A baloldalnak szorgalmaznia kell gazdasági tárgyú népszavazások helyi és országos intézményesítését. Nem véletlen, hogy a jelenlegi törvényhozások éppen ettől a területtől kívánják leginkább távoltartani a polgárokat. Itt az erőforrásokkal való közvetlen rendelkezésről van szó. A szakszerûségi érvekre hivatkozás csak részben megalapozott. Lehetségesnek tartjuk e népszavazások olyan – fokozatos – kiterjesztését, amikor egyszerre érvényesül a kérdés nagy hordereje, a beletanulási és önkorrekciós képesség, valamint a szakértelemmel megtámogatott önszabályozás.

11. Valószínûleg elérkezett az ideje valamilyen pénzvisszaforgatási kényszer alkalmazásának, annak érdekében, hogy a spekulációs pénzek a reálgazdaság felé áramoljanak. Jelenleg iszonyatos tömegû spekulációs pénz mozog a világban, teljesen elszakadva a reálgazdaságtól. A pénzvilág jelentős része felnőtt hazárdjáték. A szabad tőkemozgás – ebben a vonatkozásban – tudatos csalás, humbug. Ugyanis egyáltalán nem érinti a lakosság reális életfeltételeit, illetve a termelés szintjét. A pénzügyi manővereket tehát nem szabad árfolyamnyereséggel, kamatprémiummal, osztaléknöveléssel jutalmazni, hanem a pénzügyi jog erejével vissza kell kényszeríteni a reálgazdasági ágazatokba. Aktív pénzterelés kell mindaddig, amíg egyáltalában képződhet spekulációs célú magánvagyon.

12. Fokozatosan korlátozni kell az örökölhető gazdasági vagyont. A közösségi kezelés alá vont vagyonhányadot fel kell használni a hátrányos csoportok esélykiegyenlítésére. (Az így képződő alap egy része például felhasználható az európai cigányság letelepülési, lakás-, munka- és tanulási feltételeinek javítására.)

13. A tőkearányos jogokat fokozatosan személyarányos (létszámarányos) jogokká kell alakítani a gazdasági életben. Részvénytársaság helyett szövetkezet. A szövetkezetet mint tevékenységkooperációt értelmezem. Vagyis: nincsen tulajdonjog munkatevékenység nélkül. Ezt főszabályként kell érvényesíteni, amit finomítani célszerû a munkavégzésre már vagy még képtelenek jogvédelmével, érdekbeszámításával.

14. Az eddig szórványosan alkalmazott ESOP- (magyar vonatkozásban MRP-) konstrukciókat ki kell szélesíteni kétféle értelemben is. Egyrészt sokkal több cégnél kellene alkalmazni, és nemcsak a veszteséges területeken, másrészt a benne rejlő lehetőségeket jogilag tágítani célszerû abba az irányba, hogy az MRP a dolgozók önkorlátozó magatartása nélkül fejlődhessen kollektív tulajdonosi formákba.

15. A termelési tényezők feletti kollektív rendelkezésnek többféle változata is elképzelhető. Abban a vitában, amely akörül forog, hogy vajon a tulajdoni vagy a bérleti viszony domináljon, én az utóbbi mellett foglalok állást. Ezt a problémát a specifikus tényezőfajták esetében külön-külön meg kell vizsgálni, és egy részletesebb kifejtésben árnyalni szükséges. Más konstrukció alkalmazható a föld, az ipari létesítmények, a közjavak, a kis szolgáltató egységek vagy az emberiség közös örökségeként értelmezhető természeti feltételek esetében.

16. Sürgős szükség van egy létminimum- és életminőség-programra. Ez a legkiszolgáltatottabb csoportokat felzárkóztató program, ahol belátható időn belül nem várható, hogy az adott csoport önerőből javítani képes helyzetén. (Mélységesen cinikusnak vélem azt a megközelítést, amely úgy noszogat felzárkózásra csoportokat és országokat, hogy közben megfosztja őket az emberhez méltó élet elemi feltételeitől.)

17. Átmenetileg szükség lehet számos országban vagyoni és/vagy jövedelmi plafon alkalmazására. Ez csöppet sem vonzó, ám valószínûleg elkerülhetetlen lépés. A plafon megállapításánál olyan mértéket célszerû figyelembe venni – országonként –, amely egyrészt nem teljesítményvisszatartó, másrészt jelentős erőforrásátirányítást tesz lehetővé a sürgős fejlesztést igénylő területekre, harmadrészt összhangban van a lakosság jogérzékével. Elképzelhetőnek tartom a plafon megállapítása érdekében valamilyen orientáló vagy ügydöntő népszavazás alkalmazását.

18. Ami egy baloldali program végrehajthatóságának stratégiai kérdéseit illeti, mindenekelőtt két kérdést kell tisztázni. Egyrészt hogyan képes az autentikus baloldal olyan helyzetbe hozni magát, hogy hozzákezdhessen egy ilyen (vagy más tartalmú) program megvalósításához, másrészt milyen intézményes garanciák alakíthatók ki a program demokratikus végigviteléhez. Ami az első kérdést illeti, fel kell mérni azokat a – tágan értelmezett – “politikai és gazdasági erőforrásokat”, amelyek egy átmenet idején mozgósíthatók. Például a régi rendszer fenyegetése munkateljesítmény-megtagadással, kivonulás a hivatalos intézményekből, állampolgári elégedetlenségi mozgalmak stb. Valószínû, hogy intenzívebben kell élni népszavazási kezdeményezésekkel, még akkor is, ha ennek keresztülvitelét az éppen érvényes jogrend megnehezíti. Rendkívül fontosnak tartom, hogy már ebben az időszakban kibontakozzanak önkormányzási, önellátási próbálkozások, alternatív életmódkísérletek. Ezek ugyanis precedens értékûek lehetnek egy későbbi modell szempontjából.

19. Azt gondolom, hogy a javaslatainkat nem tehetjük függővé attól, tetszenek-e ellenfeleinknek vagy sem. A kivitelezésben maximális rugalmasságot és emberséget kell tanúsítani, de a végső szándékok és elvek tekintetében nem lehet parttalan kompromisszumokba hátrálni. A baloldal jelentős része a neoliberalizmussal folytatott jogos vitájában nagyon belemerült a neokeynesianizmusba. Nem veszi észre, hogy itt csak szövetség lehet, de nem feloldódás. A keynesiánus irányzat – hogy úgy mondjam – az érem másik oldala. Kétségtelenül vonzóbb oldala, de ugyanazé az éremé. Az autentikus alternatív baloldal ezen túl kezdődik.

20. A baloldal vagy radikális programú lesz, vagy semmilyen.

[Márkus Péter előadása a Budapesti Vitafórumon, 1997 novemberében hangzott el.]

E számunk alapjában három téma köré épül. Legutóbbi számunk folytatásaként ismét a forradalmak elemzésére kerül sor, cikkeink ezúttal a huszadik századra koncentrálnak. A tanulmányok az orosz forradalom mellett elsősorban Latin-Amerika történéseit elemzik, az utóbbi témával kapcsolatban többszörösen is felidézve Che Guevara emlékét. A második témakör a munkásság szerepe és sorsa századunk történelmében és napjaink valóságában, hazánkban és a világ más részein. Végül több írás veszi górcső alá a neoliberális gazdaságpolitika közkeletű mítoszait, ezek kelet-európai metamorfózisait, nem elfeledkezve a lehetséges alternatívák kereséséről sem

Tartalomjegyzék

1. Thoma László, Szigeti Péter, Bőhm Antal, Tamás Pál, Laki László, Krausz Tamás : Mi történt a magyar munkássággal?
2. Somogyi Csaba : A munkanélküliség kezelése a neoliberális gazdaságpolitikában
3. David Mandel : Forradalom, ellenforradalom és a munkásosztály Oroszországban
4. David M. Kotz, Fred Weir : Miért omlott össze a Szovjetunió?
5. Gyimitrij Csurakov : A munkásönkormányzatok az 1917-es orosz forradalomban
6. John McDermott : Mai világunk eredete a hatvanas évek árnyékában
7. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : A diákzavargások és a tömegkommunikációs eszközök – egy jelenség vizsgálata
8. Albert Sterr : A latin-amerikai gerillaharcok három hulláma
9. Andor László : Az amerikai külpolitika Fulbrighttól Albrightig
10. William J. Fulbright : Forradalom Latin-Amerikában
11. Marcos alparancsnok : A negyedik világháború elkezdődött
12. Ahmed Ben Bella : Emlékeim Cheről
13. Szigeti Péter : Reflexiók egy XX. századi humanista forradalmár hagyatékáról
14. Arndt Hopfmann : A kelet-európai kapitalizmus és az európai integráció jövője
15. Márkus Péter : A neoliberalizmus társadalmi alternatívája

Kerekasztal-beszélgetés az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés szervezésében a Kossuth Klubban, 1998. február 27-én.

Felkért résztvevők: Tamás Pál szociológus (MTA Konfliktuskutató Intézet), Thoma László politológus (ELTE BTK Politikaelméleti Tanszék), Bőhm Antal szociológus (az MTA Politikatudományi Intézetének igazgatóhelyettese) és Laki László politológus (MTA Politikatudományi Intézet). A beszélgetést Krausz Tamás és Szigeti Péter vezette.

Krausz Tamás: Tisztelt hallgatóság! Szép számban gyűltünk itt össze egy látszólag történeti kérdéskör vitájára. Mindjárt az első kérdésfelvetés azt tükrözi, hogy a téma a rendszerváltást követő Magyarországon is erősen politikai determináltságú a maga inaktualitásában. Mindenekelőtt azt volna jó megtudni, hogy a munkásság, a munkásosztály problémája mi okból került le teljesen a politika és a kutatás napirendjéről; és miért került előtérbe, a finanszírozó szervezetek érdeklődésének középpontjába az elitkutatás, a polgárság kutatása nemzetközi méretekben. Hogyan látják mindezt szociológus vendégeink? Mi is a probléma, amelyet már az Eszmélet 24. számában Karl-Heinz Roth a restructuring fogalma alatt elemzett?

Szigeti Péter: Először én is hadd vessem fel azt a kérdést, amelyet már Krausz Tamás is feszegetett, nevezetesen, hogy a mai magyar társadalom jelene a 89 előtti múlt antitézise. Antitézise ugyan, de nagyon sok hasonlóságot is fel lehet fedezni. Például elég egyértelmű ideológiai tendencia az, hogy a polgárosodást és a polgárságot számtalan kutatás vizsgálja, ugyanakkor ennek az ideológiai dimenziói már-már azt a szintet érik el, ahogyan a munkásosztályt az ötvenes években glorifikálták. Mit tud a tudomány kezdeni ezzel a helyzettel, azaz de facto, vannak-e egyáltalán a munkásosztályra vonatkozóan új és komoly kutatások, és ha igen, milyen kép kerekedik ki ezek nyomán? Konkrétan: makrostrukturális összefüggésekben a magyar társadalom szociális tagozódása miképpen nézett ki tíz évvel ezelőtt, és tudjuk-e, hogy ma hogyan néz ki, koncentrálva ezen belül a munkásosztály helyzetére?

Tamás Pál: Három kérdésre szeretnék reagálni, ha nem is választ adni, de adalékokkal szolgálni a felvetett problémákhoz. Az egyik az, hogy milyen típusú gondolkodás volt jellemző az elmúlt tizenöt évben, a másik az, hogy a munkássággal mint fogalommal mit kezdenek a standard nemzetközi irodalomban. Végül szeretnék majd mutatni néhány nagyon friss adatot arról (az 1997. decemberi vizsgálatból), hogy milyen a munkásosztály étosza, illetve milyenek a munkásság életkörülményei.

A kilencvenes évek elején Kelet-Európában a munkásságról – de szélesebb értelemben a társadalomszerkezetről való vitában is – három olyan egymással vitatkozó, egymást részben kizáró elmélet jelent meg, amelyek Nyugat-Európában különböző formákban az 50-es, 60-as évek óta voltak forgalomban. Ezek érdekes módon egymásnak feszültek, és sajátságos háromszöget alkottak. Először is az ötvenes években, elsősorban Németországban, később Amerikában megerősödött egy olyan elmélet (legmarkánsabb képviselője egy Amerikában élő Schelsky nevű szociológus volt), amely azt mondta, hogy a hagyományos osztályok feloldódnak, mert az ipari társadalom modernizációja egy sajátságos nivellálódást visz végbe, és ennek a nivellálódásnak az eredményeként egy sajátságos, kiegyenlített középosztály képezi majd a társadalom alapszerkezetét. Itt nem egyszerűen polgárosodás vagy a nem polgárosodás kérdéséről volt szó. Shellsky és tanítványai azt hangsúlyozták, hogy az ipari fejlődés, a modernizáció homogenizálja a társadalmat. Mégpedig középütt homogenizálja, tehát nem felhúzza és nem lenyomja az egyes rétegeket, hanem valamilyen módon kialakulnak egységes, nagy kulturális minták, melyeket aztán a tömegkultúra és más hasonló dolgok foglalnak egybe. A shellskyánusok állítása ezért az volt, hogy egyáltalán nem is érdemes perspektivikusan a munkásosztállyal foglalkozni, vagy bármely más osztállyal, mert nem lesz a társadalomban lent és fent, csak egy ilyen kiegyensúlyozott, alapjaiban jól kiképzett közép lesz. Ilyen értelemben mindenki amerikai tömegfilmeket és burger kinget fog fogyasztani – ezt persze nem ő mondta. Mindenesetre valamilyen módon kialakul egy ilyen, nem egyszerűen tömegember, hanem egy képzett tömegember, aki egyébként persze egy ipari, később posztipari társadalomban helyt tud állni. Ezzel az állásponttal szögesen ellentétes egy másik megközelítés – ennek számos képviselőjét lehetne most felsorolni Nyugat-Európából és az Egyesült Államokból, például egy Beck nevű németet –, amely azt mondja, hogy szó sincsen homogenizálódásról. De arról sincs szó, hogy a régi, ideologikus osztálystruktúra megmaradt volna: a társadalom régi szerkezetei lebomlanak, és egy olyan individualizált irányba változik, ahol mindenki maga viszi a bőrét a vásárra, és rendkívül lehatárolt élethelyzetekben (én úgy fogalmaznék talán, hogy olyan miliőkben) dolgozik, működik és létezik, amelyekben lényegében meghatározódik a térbeli helye – hogy milyen helyet foglal el a társadalomban, milyen városban, milyen településszerkezeten, milyen lakókörnyezetben él; másrészt meghatározó a nemzedékhez való tartozás, ellenben lényegtelenné válik a tulajdonhoz való viszony. Ebben a megközelítésben megint nincs munkásság – nem is beszélve munkásosztályról –, mert e megközelítés szerint megszűnnek még a nagy társadalmi rétegek is, és ilyen élethelyzetekhez, életstílusokhoz, generációs helyzetekhez kapcsolódó kis mozaikstruktúrák jönnek létre. Ezek a mozaikstruktúrák alkotják a modern társadalmat, és ebben különböző módon, különböző mértékben vesznek majd részt különböző kulturális poggyászok, végzettség és státusz szerint azok, akik ebben elhelyezkednek.

Van egy harmadik megközelítés, amely tipikusan nem kelet- és nem nyugat-európai volt, hanem az államszocializmus lengyelországi ellenzékétől származott. Ez azt mondta, hogy igenis van munkásság, de a munkásság nem abban az értelemben vett munkásosztály, hogy tulajdonnélküli, hanem egyfajta – ahogy a lengyelek fogalmazták – étosz által meghatározott. Vagyis egy olyan kulturális formáció, amelynek semmi köze ahhoz, hogy kinek milyen – a klasszikus osztálysémákon belüli – helye van, de rendkívül fontos az, hogy milyen kulturális mintákat, milyen étoszt, milyen élet- és politikai filozófiát követ. Ilyen értelemben ebben a modellben a lengyel nagyipari munkásság, amely a nyolcvanas években a legfontosabb munkahelyeken az államszocializmus kemény oppozíciója volt, a munkásság egyfajta általános modelljeként jelent meg. A harmadik megközelítés szerint tehát van munkásság, de ezt nem az élethelyzet, hanem egyfajta hagyományoknak megfelelő politikai erkölcs képviseli. Ennek vizsgálatára Magyarországon természetesen egyetlen kutatócsoport sem vállalkozott – így mi sem –, tehát a bemutatott adatok inkább csak adalékot jelentenek a kérdéshez.

Két adatforráshoz nyúlhattam, hogy képet adjak Önöknek arról, hogy néhány dimenzió mentén milyen a mai magyar munkásság: az egyik egy Szonda Ipsos, illetve GFK-felmérés (utóbbi német piackutató cég), a másik a saját adatbázisunk. Az első forrás tehát egy hatezer emberre (nemcsak munkásokra, hanem a teljes magyar társadalomra) vonatkozó 1997-es adatgyűjtés, amely azt kutatja, hogy az emberek milyen módon élnek, milyenek az életfeltételeik és életkörülményeik. A második vizsgálat (1997. decemberi) arra volt kíváncsi elsősorban, hogy a társadalomban milyen konfliktusképek élnek, hol vannak a társadalomban a legmélyebb lövészárkok, és erre hogyan reagálnak a különböző rétegek, csoportok. Ám sajnos e két reprezentatív magyar vizsgálat konklúziói teljesen ellentétesek. Az első, amely a munkásság életkörülményeire vonatkozik, azt fogalmazza meg, hogy olyasmi, mint magyar munkásság, nincs. A munkásságon belüli rétegek között – itt különbséget teszünk segédmunkások, betanított munkások, szakmunkások és termelésirányítók között – az életszínvonal, az életkörülmények, az életminták és a politikai hitek jobban eltérnek egymástól, mint egyébként a munkások és a társadalom más rétegei között. Életkörülmények, életminta, kulturális fogyasztás vonatkozásában – vagyis hogy ki milyen lakásban él, ki milyen újságot olvas, kinek milyen politikai hitei vannak, ki mennyire rendelkezik tartós fogyasztási cikkekkel (videó, mosógép stb.) – az igazi különbségek a munkásosztályon belül vannak. Elsősorban a szakmunkások és a többi munkásréteg között van az igazi törésvonal. Hozzátéve, hogy a technikusok – akiket én korábban a szakmunkások kistestvéreinek tartottam – életmódjukban sokkal közelebb vannak a szakmérnökhöz, mint a szakmunkáshoz. A másik problémakör, amire kíváncsiak voltunk, hogy tizenhét ellentétpárból – amelyek különböző típusú ideológiai ellentétpárok (jobboldal–baloldal, lent–fent, dolgozók–tulajdonosok, gazdagok–szegények, keresztények–zsidók, cigányok–nem cigányok stb.) – melyeket tartja legkeményebbnek a magyar társadalom. A magyar társadalom 1997 decemberében a tizenhétből két ellentétpárt lát drámainak, egyformán kiemelkedőnek: a cigányok–nem cigányok és a szegények–gazdagok közötti ellentétpárokat. De hozzáteszem, hogy 1995 márciusában ugyanilyen mérésnél a gazdagok és a szegények jelentősen “vezettek”. Az a nagyon érdekes, hogy ebben az ideológiai dimenzióban, eltérően az életkörülmények dimenziótól, a munkásság sajnálatosan nagyon homogén. Például a cigányellenes, gazdagellenes munkás nem él meg igazán kemény konfliktusokat a tulajdonossal, mert nem látja, hogy hol a tulajdonos. Míg az életkörülményei a munkásságnak nagyon rétegzettek, ideológiailag – és itt most nem a “munkásököl: vasököl” ideológiájára gondolok, hanem az utálataira, rokonszenveire – úgy tűnik, hogy érdekes módon homogénebb, mint életkörülményei vonatkozásában.

Bőhm Antal: Amennyire lehetett, a 89–90-es változás óta figyelemmel kísértem, hogy mi történik a munkásosztállyal. Meglepetésemre másfél évvel ezelőtt egy nemzetközi konferenciát tartottak erről a kérdésről a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Jellemző módon az Európai Katolikus Információs Központ (OCIPE) Magyar Szervezete rendezte, és az volt a címe, hogy a “Munkásság a Paradicsomba megy?”. Nagyon jó konferencia volt, francia teológusok, szociológusok jöttek, és a hetvenes évek baloldali szociológusainak nézeteiből, kutatásaiból táplálkozva olyan kérdéseket vetettek fel, hogy hová lett a szolidaritás, milyen mélységig fokozódhat az elnyomorodás, az elszegényedés, hogyan lehetne megoldani mindezt, mi lesz a szociálpolitikával stb. Gonzague Callies atya például André Gorz munkásságát, antikapitalizmusát elemezte, s nagy elismeréssel beszélt a baloldali Gorz nézeteiről. Számomra ez azt jelentette, hogy miközben a magyar kormányok (az Antall-kormánytól a jelenlegi kormányig) ezt a problémát egyszerűen félresöprik vagy szőnyeg alatt tartják, eközben a konzervatív, jobboldali erők – akik becsületesen közelednek a társadalmi problémákhoz – érzik, hogy itt olyan szakadék van szegény és gazdag, az elnyomorodó, proletarizálódó rétegek és a gazdag rétegek között, hogy ez már a társadalmi toleranciát veszélyezteti. Meg tudtam érteni, hogy az Antall- és a Boross-kormány nem foglalkozott a munkásosztállyal, de azt nehezen tudom elfogadni, hogy egy baloldali vagy legalábbis magát baloldalinak nevező kormány egyszerűen nem kezeli ezt a kérdést. Felvetődött a kutatás kérdése. Mi ma összevissza pályázunk, foglalkozunk mindennel, de a munkásosztály kutatását egyszerűen nem preferálja senki. Nyilván az ilyen kutatások iránti érdekek nem jutnak kifejeződésre. Ez furcsa számomra, de ezt majd vitassuk meg a későbbiekben.

Ami a munkásosztály és a társadalmi szerkezet vonatkozásait illeti, úgy látom, hogy nemcsak a munkásosztály, hanem a régi struktúra minden eleme lekerült a napirendről, zárójelbe tették. Ne feledjük, a parasztság is felmorzsolódott, a kárpótlással, a privatizációval és a téeszek szétverésével párhuzamosan. Az értelmiséggel abszolút nem foglalkoznak, a munkásosztály pedig úgy van jelen a magyar társadalomban, hogy közülük egymillió munkanélkülivé vált, s csak egy szűk része vállalkozóvá. Ma már nem is használják a munkásosztály elnevezést, többnyire munkavállalókról beszélnek, és közben tündököl az elit, a középosztály, a polgári osztály stb. Egészen más kategóriákban gondolkodnak ma a kutatók és főleg a politikusok. Nem vitatom, hogy óriási változás történt Magyarországon, de ilyen könnyen, egyik napról a másikra nem lehet a régi struktúrát leírni. Kutatni kellett volna, és vizsgálni azt, hogy hová lettek a régi rendszer alapvető társadalmi csoportjai.

Laki László: Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kutathattam a munkásosztályt. Nevezetesen meghirdettek egy pályázatot: többek között az volt a kérdés, hogy a magyar gyárakban dolgozó munkásságnak egy része hova került az elmúlt időszakban. Én a munkanélküliséggel kezdtem el foglalkozni, kutatásomnak a terepe pedig egy Közép-Tisza vidéki terület, amely az évszázados magyar iparosodási folyamatból egyszerűen kimaradt. Az északon a Budapest–Hatvan–Miskolc vasútvonal, délen a Budapest–Szolnok–Debrecen vasútvonal közötti területen (ott, ahol a délibáb terem nagyon régóta Magyarországon) végeztem tehát a kutatásokat, Kunhegyes, Tiszamura, Abádszalók stb. településeken. Kutatásunknak az volt a célja, hogy megnézzük, mi történt az 1970-es években – tehát a legutolsó falusi ipartelepítés alkalmával – ide telepített gyárak dolgozóival a kilencvenes években, a gyár megszűntével.

Az országnak ezen a területén mind a mai napig 27–28% körüli a munkanélküliség. A munkanélküliek 80%-a jövedelempótló támogatást kap, ami azt jelenti, hogy két-három éve már kiesett az ellátó rendszerből. A munkanélküliségnek két nagyon fontos összefüggése van: az egyik az, hogy hányan vannak állás nélkül, a másik pedig az, hogy mennyi a tartósan munkanélküliek aránya, hiszen ezeknek a munkaerőpiacra való visszavitele a későbbiekben rettenetesen nagy gondot okoz. A nyugat-európai irodalom nagyrészt leírja ezeknek a rétegeknek a súlyos problémáját. Pedig ott mondjuk félév, háromnegyedév a kikerülés (az ún. hosszú munkanélküliség), Magyarországon viszont találtam olyanokat, akik már öt-hat éve voltak állás nélkül. Én tehát egy olyan munkássággal találtam magam szemben, amely első generációs munkásság volt, és az életútja, életvitele valahol megszakadt. És most rendkívül sanyarú életet él…

Thoma László: Külön nagy probléma az az általános tendencia, amely a 60-as, 70-es és 80-as évek szociológiájában található a munkásosztály eltűnéséről, a menedzserkapitalizmus körül folyó vitákról. Itt egy speciális probléma látható, amely a kelet–közép-európai átmenetben sajátosan jelenik meg. Van egy elméleti vonulat, amely megpróbálja fölvetni a munkásság problémáját, gondolok itt például Elmar Altvater és Birgit Mahnkopf vizsgálataira, amelyben a szerzők a munkások kelet–közép-európai elnyomorodásáról beszélnek. Lengyelországban, a volt NDK területén, de akár Ukrajna vonatkozásában is. Ezek nagyon konkrét és eléggé riasztó szociológiai tények. Van egy vonulat, amely – egy kicsit ideologikusan – azt kutatja, hogy mi az oka annak, hogy a munkások egyszerűen lekerültek a történelmi színpadról. A rendszerváltás irodalmában szerintem ez a probléma a civil society, azaz a politikailag szervezett társadalom és a polgári társadalom, vagyis a bürgerliche Gesellschaft körüli vitákból rajzolódik ki. Éppen a Tamás Pál által említett lengyel példára utalnék, hiszen amikor Rainer Deppe és Melanie Tatur megvizsgálták a civil society problémáját a lengyel és a magyar átmenetben, akkor két, merőben ellentétes társadalmi folyamatot ábrázoltak. Vizsgálataikban abból indulnak ki, hogy a rendszerváltó ideológiák mindkét országban ugyanazok voltak: a piac és a demokrácia. Csakhogy ezek az ideológiák a két társadalomban egészen másfajta tartalommal telítődtek. Lengyelországban, éppen azért, mert a munkások nemcsak egy ellentársadalmat alkottak, hanem gyakorlatilag 1980–81-től kezdődően létrehoztak egy ellenhatalmi struktúrát is a hatalommal szemben, kialakult a civil society-nak egy sajátos formája, beleértve a munkásság saját szervezeteit. A lengyel rendszerváltozásnak ettől volt egy sajátos citoyen étosza. És ezért volt egy citoyen fázisa is. Ezért volt legitim. A szerzők egy látványos példán keresztül mutatják be ezt: a Szolidaritás 1992-ben újjá tudta varázsolni ezt az étoszt.

A magyar társadalom ezzel szemben úgy jelenik meg a vizsgálatban, hogy itt is volt egy sajátos ellentársadalom, de nem volt ellenhatalom. Ez az ellentársadalom, az államszocialista rendszer legitimációvesztéséből fokozatosan jött létre, de a magyar társadalom nem hozott létre osztályokra épülő ellenhatalmat. Éppen ellenkezőleg: a magyar társadalom atomizált volt, és atomizált ma is. 1987 után – és ezt Szelényi Iván vizsgálatai is kiemelik – mindez azt jelentette, hogy az egész rendszerváltás jövőképében a polgári társadalom, a bürgerliche Gesellschaft jelenik meg középponti elemként. Tehát míg Lengyelországban a politikailag cselekvő alany az osztálybázison kiépülő, kollektív politikai alany (a civil society), Magyarországon ezzel szemben a polgári jövőképben a vagyonára támaszkodó, a vagyona bázisán politizáló individum jelenik meg politikai alanyként. Tehát a magyar átmenetből kimaradt a citoyen fázis.

Kelet–Közép-Európában tehát az egyes országokban nem ugyanazok a folyamatok mennek végbe, még ha a jelszavak és ideológiák ugyanazok is. Nyilvánvalóan egészen más a lengyel társadalom politikai cselekvőkészsége, politikai kultúrája, mint amilyen a magyar társadalom önvédelmi képessége, politikai kultúrája. Fontosnak tartom azt is, hogy a civil society és a citoyen fázis kikapcsolódása a rendszerváltásban azzal járt, hogy az elitcsoportok közötti megegyezés lett a politikai rendszerváltásban a döntő tényező, tehát a civil society eltűnt a politikai megegyezésből.

A másik nagy kérdés 1988 után az volt, hogy az állami tulajdon lebontásában kik lesznek a főszereplők. Három csoport versengett az állami tulajdon lebontásában a domináns szerepért: a munkavállalók, a Kádár-rendszerben polgárosodott rétegek és a menedzserelit. 1988 után a jogintézményekben két döntő folyamat ment végbe: az egyik az, hogy a gyengülő állami felügyelet mellett a privatizációban intézményesen vesztessé váltak a magyar polgárosodó rétegek és a munkavállalók. Kiemelten vesztessé vált a munkásság. Nem voltak részvételi esélyeik az állami tulajdon lebontásában. A menedzserréteget ugyan nem elsősorban tulajdonosi aspirációk vezérelték, hanem a menedzseri pozícióikért küzdöttek, mégis ők kapták meg a felhatalmazást az állami tulajdon lebontására, a másik két versengő csoport rovására. Az állam be nem avatkozása tulajdonképpen azt jelentette, hogy a menedzserelit így tudott egy globális modernizációs ideológia jegyében kapcsolódni a nemzetközi tőkéhez, és így tudta a másik két csoportot a privatizációból kiszorítani. E tény nélkül nem lenne érthető a munkásság kisemmizése a privatizációs törvényhozáson keresztül. Fontosnak tűnik még az is, hogy ez a folyamat a rendszerváltó nemzeti kerekasztal-viták előtt lezárult. 1989. június 10-ére az összes törvény hatályba lépett, amely a privatizáció döntő alanyát kijelölte.

A másik mozzanat, amit figyelembe kell vennünk, hogy ugyancsak a kerekasztal-viták előtt az utolsó “szocialista” parlament az összes olyan jogi intézményt létrehozta, amelyek biztosították azt, hogy az összes szociális kérdést és a munka világának összes konfliktusát intézményesen kizárják a rendszerváltó politikai vitákból. 1989. április 12-én hatályba lépett a sztrájktörvény, ami nagyon sokat megenged a munkásoknak, csak éppen egy dolgot zár ki: a politikai sztrájk lehetőségét. És ha mondjuk a csehszlovák átmenetre gondolunk, ahol minden egyes üzemben létrejöttek az üzemi bizottságok, amelyek kényszerítették a hatalmat a párbeszédre, akkor bármennyire is becsüljük Deutsch Tamás és barátainak internacionalista segítségnyújtását a Vencel téren, mégis azt kell mondanunk, hogy a döntő erő a minden üzemben létrejövő sztrájkbizottságok együttes fellépése volt, mert a csehszlovák hatalom nem bírt volna ki egy általános sztrájkot. Magyarországon ezt is kizárták: az érdekegyeztetési intézmények létrejötte 1988 decemberében azt jelentette, hogy a politikai vitákból kikerültek a munkaügyi konfliktusok. Ez azt eredményezte, hogy a nemzeti kerekasztal-viták 1989 nyarán sem a szociális kérdéseket, sem a privatizációs kérdéseket, sem pedig a munka világának konfliktusait nem tudták fölvetni. Például a Baloldali Alternatíván kívül miért nem kapott a Nemzeti Kerekasztal mellett ülő csoportok egyikétől sem támogatást az a sztrájkhullám, amelyik megindult volna 89 nyarán? Így lehetett ugyan közjogilag rendezett átmenetet csinálni Magyarországon, de ennek az ára az volt, hogy a munkavállalók részvételi esélye mind a magyar átmenetből, mind az állami tulajdon lebontásából, mind a rendszerváltó politikai vitákból elúszott.

Szigeti Péter: Sokféle probléma felvetődött már, de felvetnék itt egy módszertanit, amiről még nem esett szó. A társadalmi folyamatok empirikus mérhetőségére gondolok. Az ilyen mérések mindig részlegesek, és mindig azt mérjük, amit előzetesen, fogalmilag a mérés tárgyává teszünk, ám tisztázni kellene ennek viszonyát az elméletalkotáshoz. A munkásosztály fogalma csak úgy írható le, ha látjuk azt, hogy a társadalom szerkezetében a tulajdon, a munkamegosztás és az elosztás együttese kijelölhet egy bizonyos pozíciót. A nyolcvanas évek derekának munkásosztály-kutatásai Magyarországon azt hangsúlyozták – túlmenően azon, hogy a népességnek közel 50%-a volt e társadalmi csoport, aztán a hetvenes évek végétől már egy kicsit csökkent arányuk –, hogy ez egy reflexiós mozzanatot feltételez: ha nincs tulajdonos vele szemben, az nagyon nehézzé teszi az osztálykénti lokalizálást. A körülmények változása kapcsán erre a dologra már Szelényi is rámutatott 1989–90-ben. Vajon a privatizációs folyamat keretében és következtében nem játszódott-e le egy reproletarizálódás, ami egy új munkásosztály létrejöttét eredményezi? Ennek a mai munkásnak nincs tulajdona, a munkamegosztásban a munkaereje áruba bocsátásából kénytelen megélni, és végeredményben az osztályfogalom-képzés ezen a vonalon indul meg. Itt bekövetkezett az is, hogy voltaképpen a dezindusztralizáció, ami az országban végbemegy, a munkahelyek elvesztésével és a munkaerő túlkínálatával jár. Ez a folyamat egyik oldala, ami megteremtette a munkaerőpiacot, és ami a hagyományos munkásság létszámát bizonyára csökkentette, másfelől viszont a léthelyzetében – nem feltétlenül tudati szinten – azokat a szimptómákat kezdte felmutatni, amelyek a munkásosztály fogalmi kritériumait valamikor alkották. Persze lehet az empíria és a teória viszonyát másképp is felfogni, a lényeg az, hogy a Tamás Pál által bemutatott három elmélet nem is érintette ezeket az összefüggéseket. Ha egyszer nem kívánunk fogalmilag így építkezni, akkor természetesen nem is fogjuk tudni azokat a folyamatokat mérni, amelyek mondjuk a jövedelmek megoszlását a gazdaság szociális struktúrájával – tulajdon, nem tulajdon – hoznák statisztikus összefüggésbe.

Tamás Pál: Ezekről a kérdésekről, akkor most már az elmélet szintjén, két vonatkozásban is teljesen másképp szeretnék gondolkozni, mint Szigeti Péter – már csak a vita kedvéért is. Az első állításom az, hogy szó sincs arról, hogy Magyarországon egyszerűen dezindusztrializálódás menne végbe. Magyarország egy késői, felzárkózó iparosodás fázisában van, és gyors ütemben kapcsolódott be az elmúlt tíz évben a nemzetközi munkamegosztásba. Még akkor is így van, ha ez nem jelentkezett munkahelyteremtésben. Azok a munkahelyek, amelyek létrejöttek, modern, csúcstechnológiai vállalatoknál jöttek létre. Végső soron korábban Magyarország a nagy nemzetközi technológiai központoktól elszigetelt volt, ipari késztermékeit (gépipari, járműipari, gyógyszeripari termékeit) elsősorban nem igazán versenyhelyzetben, hanem védett államszocialista és főleg szovjet piacokon tudta eladni. Ehelyett most létrejött egy olyan magyar gazdaság, amelynek például – eltérően más kelet-európai országoktól – ugyanolyan magas a gépipari exporthányada, mint amilyen volt a 60–70-es években, csak akkor középgépeket szállítottunk a szovjet piacra, most meg elsősorban az autóalkatrész-gyártó üzemekből a nyugat-európai piacokra irányuló exportot produkálunk. Ez mindenképpen azt jelenti, hogy szó sincs arról, hogy Magyarországon dezindusztrializálódás menne végbe. Éppen ellenkezőleg, Magyarország tíz év alatt számos dimenzió mentén sokkal közelebb került a nemzetközi munkamegosztás technológiai központjaihoz. Ebből következően azt gondolnám, hogy itt két metszet van – ha már elméletről beszélünk. Az első metszet az, hogy érdekes módon egyidejűleg létezik Magyarországon a régi ipar és az új ipar. Régi iparon lényegében az egykori szocialista nagyipar épen maradt, ma már inkább középnagyságú vállalatait érteném, akkor is, ha e vállalatok ma már nincsenek állami tulajdonban, akkor is, ha ezek már ilyen-olyan nemzetközi konszernek részeivé váltak – vagy legalábbis kapcsolatba kerültek velük. Másfelől tudnunk kell, hogy 1997-ig Magyarországra érkezett a Kelet-Európába irányuló külföldi tőke fele, amit nagyon sokat hangsúlyozott a magyar publicisztika, azt azonban kevésbé szokták hangsúlyozni, hogy az a külföldi tőke, amely Magyarországra jött, egyáltalán nem a “privatizációba” jött. Az ideérkező tőkének a 15%-a érkezett a privatizációba, a többi zöldmezős beruházásba ment. Tehát Magyarországon igenis létrejött egy új ipar. Nem az egykori állami vállalatokat vették csak meg, hanem újak is épültek – ezt nem kell senkinek sem bizonyítanom, hiszen aki egyszer is végigment mondjuk a Budapest–Bécs gyorsforgalmi úton, az láthatta. A régi iparnak van szakszervezete, a régi iparnak van régi menedzsmentje (leváltva, nem leváltva, a helyére hozva másokat). És van egy új ipar, amelyben mindez hiányzik. Egy olyan új ipar, amelyben előfordulhat esetleg, hogy egy német vállalat nem engedheti meg magának, hogy ne működjön szakszervezet, de a “norma” az, hogy egy japán vagy amerikai vállalatnál már nem működik a szakszervezet. Ha ez egy kisvállalat, akkor azért nem működik, mert “hogyhogy te nem bízol a paternalista főnökben, tulajdonosban, hogyhogy védeni akarnád magad vele szemben?”. Ezeknek az új cégeknek a bérszintje 10–20%-kal haladja meg a megfelelő hagyományos iparvállalatok bérszintjét a legrosszabb esetben és 100–150%-kal a legkedvezőbb esetben. Úgy tűnik, hogy az átlagbérszint 20–30%-a és a középtávon biztos kenyér ígérete elég arra, hogy a magyar munkásság feladja harci jelszavait és szolidaritási akcióit. Az ilyen akciók – az egészen tragikus krízishelyzeteket leszámítva, mint pl. a szekszárdi húsipar esete – gyakorlatilag megszűntek. Ezt azért hangsúlyoznám, mert az új iparban nem működnek azok a játékszabályok, amelyek működtek a munkásság öndefiníciójának és harci mozgalomkénti megszervezésének periódusában.

Létezik egy másik metszet is: vannak azok az egyének – akár munkások, akár nem –, akik el tudják magukat adni a nemzetközi munkaerőpiacon. De nem úgy, hogy nemzetközi céghez mennek, hanem úgy, hogy itthon az exportszektorban dolgoznak, vagy valamilyen módon kapcsolatba kerültek a nemzetközi piacokkal. És van a munkavállalóknak egy nagyobb része, amelyik erre képtelen. Tehát létrejön egy olyan metszet is – amely hasonlítani fog bizonyos értelemben a harmadik világ társadalmaira –, ahol van egy modern szektor, egy korszerű banánexportáló szektor, és az ebből kimaradók továbbra is faekékkel fognak szántani. A két szektor között bizonyos alkuk létrejönnek. Csak azt akarnám hangsúlyozni – nem untatva a közönséget –, hogy előáll egy mátrix. Mert van új vállalat–régi vállalat, nemzetközi munkamegosztásban részvétel–nem részvétel, és ez kirajzolja a négy alapvető típusát annak a politikai erőtérnek, amelyben egyáltalán a munkásságról érdemes beszélni.

Krausz Tamás: Hasonlóan nagy vita folyik a cigánykérdésről. Ennek tükrében azt mondhatnák a te érvelésedre, hogy lehetséges, hogy egyidejűleg folyik itt indusztrializáció és dezindusztrializáció, de például a cigánypopuláció 80%-a és a magyar társadalom szegényrétegei általában ezt a folyamatot dezindusztrializációként élik meg, vagyis az ipar pusztulásaként.

Tamás Pál: Csak azt mondom, hogy természetesen a nemzetközi munkamegosztás a rosszul képzett rétegeket kiszorítja és lenyomja a thaiföldi dzsungelből kijött munkásnő színvonalára. Más megoldás egyelőre nem körvonalazódik.

Bőhm Antal: Elfogadom Tamás Pálnak azt az érvelését, hogy tényleg van indusztrializáció, és ha Magyarországnak a nyugati részébe megyünk (a Budapest–Bécs tengely felé), akkor itt valóban csodák vannak és óriási fellendülés. De e mellett a tendencia mellett van egy másik tendencia: elindulhatunk Miskolc felé. Arra is van Intercity, de egészen más világot tapasztalunk. Szerintem ez a két tendencia egyformán erős, és egyformán érinti a magyar társadalom egészét. Nehezen tudom elfogadni, és sérti szociális érzékenységemet, hogy ezzel a leszakadt réteggel, amely most már kb. 30–35% körül lehet, nem tudunk mit kezdeni, hogy ezt magára hagyjuk. A települések, leginkább a falvak egyszerűen elképesztő állapotban vannak (egyébként a Dunántúlon is vannak falvak, ahol a lakosság a harmadára, felére vagy ötödére csökkent, és ezek a települések egyszerűen pusztulnak). Ezek lakosságára – éppen azért, mert nincsenek versenyhelyzetben, nincsenek olyan piacközeli helyzetben, hogy fel tudnának kapaszkodni – ma nem fordít gondot a társadalompolitika. (Nem is tudom, hogy van-e ilyesmi egyáltalán.) Ezeknek az embereknek az egyedüli lehetőségük a fekete munka maradt, a csempészet, a félig bűnöző életforma. De itt hatalmas embertömegről van szó, és nem tudom, el tudjuk-e viselni, hogy Magyarország ilyen mértékben szakadjon ketté. Én azt nagyon jól tudom, hogy ez a leszakadt réteg ma nem képes arra, hogy megszervezze önmagát, annál is inkább, mert, mint tudjuk, a szakszervezetek feladták a szakszervezeti érdekeiket, bevonultak a Parlamentbe, és nagyon jól megvannak ott. Viszont hiányzik az a szakszervezeti érdekvédelem, amelyik fazont ad ennek a teljesen iskolázatlan, szakképzettlen, segédmunkásokból és főleg cigányokból lett rétegnek. Tamás Pál azt mondta, hogy a munkások utálják a cigányokat, de hát a munkások jelentős része ebben a leszakadt rétegben cigány. Azt hiszem, hogy ha Magyarország tényleg komolyan gondolja azt, hogy polgári társadalmat meg középosztályt akar csinálni, akkor nem mondhat le – már csak a szolidaritásérzéke miatt sem – azokról a tömegekről, amelyek az ország keleti részében élnek.

Laki László: Tehát ez azt jelenti, hogy nem egy Magyarország van, hanem sok. Az empirikus adataink azt bizonyítják, hogy nincs egységes magyar munkaerőpiac; e munkaerőpiac szegmentálódott, szétesett. Lehet, hogy sohasem volt egységes, de hogy pillanatnyilag nem egységes, az teljesen egyértelmű. Ebben a térségben, amely viszonylag zárt (tehát innen az emberek napi ingázással nem nagyon tudnak kilépni), megnéztük az átlagkereseteket, és kiderült, hogy a minibálbér körül alakulnak. Függetlenül attól, hogy az illető milyen iparágban és hol dolgozik. Magyarul, ha nagyon sok a munkanélküli, akkor ott a bérek nagyon nyomottak. E nyomottság következtében az a dilemma áll elő ezeknél a szerencsétlen embereknél, hogy vagy jövedelempótló támogatáson vannak, vagy valamilyen egyéb munkanélküli ellátáson. De ezen ellátások végösszege és a napi nyolc órai munka után kapott összeg között csak nagyon csekély különbség van. Sokaknak gondot okoz, hogy egyáltalán érdemes-e napi nyolc órát dolgozni azért, hogy kb. 4–6 ezer forinttal többet keressenek, mint a szociális támogatás. Itt bejön egy teljesen új probléma. Ezekből a rendkívül alacsony bérekből nem lehet gyerekeket vagy családokat felnevelni és eltartani: magyarul, a nyomorból való kilépésnek semmiféle alternatíváját nem nyújtja, ha valaki dolgozik napi nyolc órában hónapokon és éveken keresztül. Ez egy megélhetési probléma, amit a helybéli jegyzők és mások úgy jeleznek, hogy őket nem az érdekli, hogy itt hány munkanélküli van és milyen régóta, hanem az, hogy aki dolgozik, az sem tud megélni. A munkaerőpiac szegmentáltsága még a Kádár-korszakból ered. Nevezetesen: ha az emberek nem tudnak megélni az első gazdaságban keresett béreikből és fizetéseikből, akkor megmarad az ún. több lábon állás állapota, tehát az, hogy az ipari munkások a hivatalos munkaidőn túl otthon még disznót hízlalnak, csirkét tenyésztenek stb. Ez a helyzet a Kádár-rendszerben és előtte is végig jellemezte a magyar munkásságot. Tehát maga az alapállapot igazából nem változik, csakhogy a rendszerváltáshoz mindenki hozzáfűzte a maga illúzióit, mondván, jó-jó, idáig is megéltünk több lábon, de majd most a gyárosok meg fognak fizetni minket, és akkor ez milyen jó lesz. A harmadik probléma az, hogy a szegényebb vidékeken is megjelent ugyan egy-egy multi, de ezek is a minimálbér környékén fizetnek. Ilyen vállalat például a “kinderművek”, ami azt jelenti, hogy a Kinder-tojásba kis műanyag mütyüröket kellett a szerencsétleneknek belerakniuk kb. 8–10 ezer forintos jövedelmekért.

A szervezettségi problémához csak annyit: mindenki pontosan tudja a munkaerőpiac résztvevői közül, hogy ebből az emberek nem tudnak megélni, ezért a cég fölajánlja, hogy túlórázzanak. Beszélgettem ott emberekkel, akik azt mondták, hogy a 17–18 ezer forintos fizetésükhöz tudnának még ötezret szerezni, ha egy hónapban négy szombat–vasárnap túlóráznának. A magyar munkaerőpiacon ennek ellenére – még egyszer hangsúlyozom – nincsenek egységes állapotok, ez egy szegmentálódott világ, és nyilvánvalóan ezért van az, hogy mindenki egyénileg keresi a maga helyét ebben a játéktérben, és aki tudja, az valamit érvényesít az érdekeiből.

Thoma László: Két nagyon rövid megjegyzésem lenne. Egyik arra a kis, szelíd vitára vonatkozik, ami Krausz Tamás révén kibontakozik. Ahogy Tamás Pál is fölvetette, én is alapkérdésnek tekintem az ország kettészakadásának a problémáját. Ha ehhez hozzákapcsoljuk azt, hogy a kulturális tőke újraelosztása Magyarországon milyen egyenlőtlenül megy végbe, és ha végignézzük az állam által nyújtott intézményes garanciákat, azt kell látnunk, hogy itt lényegében az elitcsoportok hosszú távú intézményes védelméről van szó. Nem beszélnék valamiféle tudatos munkásellenességről, hanem csak egyszerűen arról a tényről, hogy Kelet–Közép-Európában az intézmények arra rendezkednek be, hogy a vagyonok egyenlőtlen fölhalmozása mellé a kulturális tőkének az elitcsoportok általi kisajátítását is intézményesen garantálják, s ez a következő generációk sorsát is meghatározza.

A másik dolog, amiről szólnék, a szakszervezeti probléma. Ebbe mélységében itt nem mennék bele. Az, hogy Magyarországon egy extrém pluralizmus és kiürült korporatizmus van, azt jelenti, hogy intézményesen ment tönkre sok minden az érdekegyeztetés területén. A többi közép–kelet-európai országgal ellentétben ez magyar sajátosság. Van azért ebben egy törvényszerű átrendeződés, méghozzá két szempontból. Magyarországon sokáig erőltették, hogy a szakszervezetek eredményessége a helyi bérpolitikában mutatkozzon meg. Ám ilyen munkaerőpiaci nyomás mellett helyi béralkukról beszélni nonszensz. Tehát a magyar szakszervezetek léte vagy nem léte nem attól függ, hogy, hogy ki ment be a Parlamentbe s ki nem – a szakszervezetek sorsa valójában a privatizációban való részvételen és a munkanélküliségen dőlt el. Ahol a munkanélküliség végigsöpört, ott kisöpörte a szakszervezeti tagságot. A szakszervezetek vagyonát egyszer elvitte a különböző szakszervezetek között folyó vita a vagyonról, ami egyébként nagyon ízléstelen vita volt. A vagyont elvitte továbbá, hogy csökkentek a befolyó tagdíjak. A szakszervezetek belső kohéziója mindenütt megroppant, ahol a szakszervezet nem tudta megvédeni a munkahelyeket. Miközben béralkuról beszéltünk, valójában a munkahelyekről volt szó. Ezért természetesen a szakszervezeten belüli erőviszonyok átrendeződtek, ami egyébként egybeesik a nyugat-európai szakszervezeti fejlődéssel is; a közalkalmazottak viszonylag megőrizték a szervezettséget, mert közalkalmazotti munkanélküliség még ma sincs Magyarországon. A közalkalmazotti szakszervezetek jelentős engedményeket tettek a béralkuban, de a munkahelyeket megvédték. Következésképpen viszonylag egységben maradtak (a szervezettség 40–50% körüli). A magyar szakszervezetek szervezettsége ma 18–20% körüli. Átalakultak a munkaügyi kapcsolatok és az alkalmazási formák, akár az értelmiséget nézzük, akár az ún. kényszervállalkozók rétegét. Tehát a munkaügyi kapcsolatok nem ugyanazok, mint régen, amikor a nagyon széles körű szakszervezeti szervezettség Magyarországon kialakult. Ma minden ez ellen hat. Nem tudom, hogy mi lesz ennek a kifutása, egy azonban tény: pillanatnyilag kiéleződött a helyzet. Az európai integrációs folyamatokkal együtt, Nyugat-Európában is előjött a szakszervezetek belső gyengesége. Ugyanis az Európai Unióban adva van egy szupranacionális állam, adva vannak a multinacionális tőkék és adva vannak a nemzeti keretek között működő érdekegyeztetési intézmények. Lehet-e nemzeti keretek között tartani az érdekegyeztetési folyamatokat egy szupranacionális állammal szemben? A szakszervezetek azt mondják, hogy nem lehet. A multinacionális tőke azt mondja, hogy igen. A multik nem igénylik a szakszervezetet. Azt mondják, hogy mi hozzuk a saját menedzseri kultúránkat, hozzuk a saját humánpolitikánkat, és nem kell nekünk az érdekegyeztetés. A szakszervezetek pedig rájöttek arra, hogy ha kimaradnak az európai integrációs folyamatból, akkor nem lesz szerepük. Tehát eltűnnek Európából. Ezért is támogatják meglehetősen kétségbeesetten az Európai Uniót. Mindössze az a törekvésük, hogy őket ki ne hagyják ebből a dologból. Ugyanis a “Szociális Európa” gondolatának egyetlen gyengéje van: az Európai Unióban kezdettől fogva egy olyan intézmény sincs, amelyik valójában az Európai Unióban meg tudná jeleníteni a munkavállalói érdekeket. Márpedig ha ez nem megy intézményes keretek között, akkor gyakorlatilag az érdekegyeztetésben a munkavállalói érdekvédelem eltűnhet egész Európából. Ezért kiáltványokat írhatnak a szakszervezetek, de nagyon kevés lépést tehetnek. A nemzetközi integráció irányában egyetlenegy intézmény megalakulása jelent konkrét lépést, az Európai Üzemi Tanács. Ennek csak az a hibája, hogy ez a munkáltatóknak és a munkavállalóknak az egyeztetési fóruma, de nincsenek benn az Európai Unió kormányai. Márpedig nélkülük tripartit érdekegyeztetést nem lehet folytatni. A szakszervezetek tehát rosszabbul állnak, mint ahogy azt mi hisszük.

Magyarországon a szakszervezeti bürokráciával szembeni harc olyan kemény volt 89-ben, hogy a rendszerváltó elit minden engedményt, amit a szakszervezeti tagságnak tett, azt a szakszervezeti bürokráciának tett engedményként élte meg. Ne feledjük, hogy egy ágazati szakszervezetnek nagyobb vagyona, több szakembere, kiépítettebb infrastruktúrája volt, mint az egész ellenzéki elitcsoportnak összesen. Ezért ez az elit nagyon félt a szakszervezeti bürokráciától. Csak az a baj, hogy emiatt intézményesen gyengítették a szakszervezeti jogosítványokat. Mára egyébként a szakszervezeti elit beépült a politikai és a gazdasági elitbe, így az elitcsoportok közti harc árát a szakszervezeti tagság, vagyis a munkavállalók fizették meg.

Sás Gabriella, pszichológus: Az iparban dolgoztam több mint húsz évig, most pedig a közigazgatásban. Munkásokkal nagyon sokszor találkoztam, pillanatnyilag olyan helyen dolgozom, ahová az ország legeldugottab részeiből és nagyvárosaiból is jönnek munkások. Az a tapasztalatom, hogy amikor kisöpörték az embereket, akkor csak az elején volt az szempont, hogy a legkevésbé képzetteket tették lapátra. Később minden tekintet nélkül kerültek az emberek az utcára, és nagyon nehezen találják meg a boldogulásukat, különösen vidéken. Akik vidékre kerültek vissza valamilyen okból, nem tudnak a mezőgazdaságból megélni. De nemcsak a szakképzettekre szeretném fölhívni a figyelmet, hanem a fiatalokra, akik szakképzetten jönnek ki az iskolából, és nem tudjuk őket a munkára szocializálni. A szakképzettségüket be sem tudják gyakorolni, két–három szakmával nem tudnak elhelyezkedni, így marad a feketemunka, a kényszervállakozás, de még ez is jobb, mint a kriminális út. Ezekkel a fiatalokkal valamit okvetlenül kellene kezdeni. De mit?

Nagy Tamásné: Az lenne a kérdésem a szerkesztőséghez, hogy lesz-e szó ezeknek a jelenségeknek a nemzetközi hátteréről, ami már Krausz Tamás bevezetőjében felmerült? Tudniillik enélkül nekem úgy tűnik, hogy Magyarországról elmondunk rettenetes realitásokat, ám az a benyomás keletkezik, mintha Magyarország ezekkel a válságjelenségekkel egyedül volna egy nagyon kellemes világban.

Szigeti Péter: Politológusként úgy látom, hogy Európában az integrációban van egy olyan kisebbségi és egyelőre alárendelt törekvés, amit szociális Európának neveznek. Ez azonban elnyomott helyzetben van, és a monetáris Európa-koncepcióhoz képest csak a nemzetközi szakszervezeti vonalon, illetve bizonyos progresszív szocialista pártok képviselik. Pedig a munkásosztály mellett kispolgári és értelmiségi érdekeket is védene egy ilyen változás. Azért alárendelt tendencia jelenleg, mert a szegmentált munkaerőpiac amerikai formái jönnek be, és azok úgy hatnak, ahogy Tamás Pál ezt leírta. Ebből kétségtelenül az következik, hogy a magánszférában a dolgozói szervezettség Nyugat-Európában és Magyarországon is radikálisan csökkent az elmúlt húsz évben. Ha tetszik, Amerika megérkezett Európába, és ebből következik a szegmentált munkaerőpiac. Ami persze másképp működik a reindusztrializáció területein és másképp a dezindusztrializáció területein, de e pillanatban úgy, hogy sem a konfliktusra való képesség, sem az önszerveződésre való képesség nem igazán termeli újra magas színvonalon a munkatársadalom érdekvédelmét a tőketulajdonos, vállalkozói osztályokkal szemben.

Nagy Tamásné: Azt olvastam, hogy pl. a német ipari termelés emelkedett, miközben a munkanélküliek száma Németországban ma eléri az ötmilliót. Azt olvastam, hogy Spanyolország teljesen eurokonfom, miközben 22%-os a munkanélküliség. Nagyon érdekes könyvet olvastam egy francia újságírónőtől, úgy hívják, Viviane Forrester. Azt írja, hogy az egész dologban az a borzalmas, hogy ebben az elektronikai forradalomban, ebben a neo-neo, poszt-poszt liberális kapitalizmusban az emberi munkaerő, maga a munka válik fölöslegessé. A munkásság úgy ki van szolgáltatva, mint még soha. Ha elkezdünk olyan szavakat használni, mint munkásosztály, profit, extraprofit, úgy néznek ránk, mint eszement öregekre, akik emlékeznek még valamire egy rég elmúlt világból. Úgy érzem, hogy addig, amíg nem helyezzük bele a nagy egészbe, hogy milyen világban folyik “a magyar kapitalizmus építése”, addig a dolog féloldalas. Olvastam például, hogy Angliában kitalálták a “zerowork” fogalmát, ami azt jelenti, hogy a dolgozó ül otthon, és hogyha a gyárnak szüksége van rá, behívják 3-4 napra. Amíg otthon ül, addig nem kap semmit, ez a zerowork, és amíg dolgozik, addig kap egy minimális munkabért. Ezek az emberek a munkanélküli statisztikákból ki vannak hagyva. Mint ahogy ki vannak hagyva azok az amerikai dolgozók, akik naponta két-két órát dolgoznak, részmunkaidőben, és nem kapnak szociális ellátást sem. Azt kell megnézni, hogy ebben a liberális világban “épül” az, amit magyar piacgazdaságnak nevezünk.

Krausz Tamás: Meglepve nem vagyunk, mert már Marx azt írja a Kommunista Kiáltványban, hogy a munkásra csak addig van szüksége a tőkésnek, amíg a hasznát gyarapítja, úgyhogy a jelenség azért a helyén van.

Szász Gábor: Hosszú története van annak, hogy mára megszűnt a munkásosztálynak az értelmisége, amely 80–90 évvel ezelőtt megvolt, s mára úgy érzik az értelmesebb munkások, hogy az értelmiség el is árulta őket. Ezért ki lehet mondani, hogy egy magábanvaló munkásosztályról lehet csak beszélni, és nem magáért valóról. Bizonyos értelemben ott tartunk, ahol száz évvel ezelőtt.

Marton Imre: Nagyon fontos az, hogy minden ország helyzetét próbáljuk visszahelyezni a nemzetközi rendszerbe, és a ma esti vitának a fő tanulsága, hogy nem lehet megérteni a világrendszer nélkül egy-egy ország helyzetét és társadalmi folyamatát. A másik tanulság, hogy a tőkefelhalmozás problémája mellett fontos kérdés még az egyenlőtlen fejlődés a centrumban és a periférián. Nem tanulmányoztuk az egyenlőtlen fejlődést a centrumban, a világ újrafelosztását stb. Délkelet-Ázsia tanulsága fontos lehet a kelet-európai országok számára, amely egy elmaradott modernizáció példája. Mindazok a jelenségek, amelyekről beszéltünk, azt mutatják, hogy ezt a társadalmi rendszert mélyebben kellene tanulmányoznunk. A harmadik dolog, hogy lebecsüljük a technika fejlődésének romboló hatását, ha a szélesebb értelemben vett társadalom nem ellenőrzi eredményeinek felhasználását. Mi, baloldaliak, túlbecsültük a tudomány eredményét, és lebecsültük annak romboló hatását az életre, az emberek helyzetére.

Tamás Pál: A kérdés az, hogy kitől kéne itt búcsút venni? Talán attól, hogy a “munkásosztály mint szervezkedés” létezik. Az biztos, hogy a munkásosztály szakmunkásrétege elsősorban Magyarországon itt és ma már búcsút vett a baloldaltól, tehát nem várta meg, amíg itt az elméleti vitákat lefolytatjuk. Ha megnézem azokat a részletes eredményeket, amelyeket például a Szonda Ipsos politikai közvéleménykutatásai jelentenek, akkor elég világosan látszik, hogy a baloldalinak nevezett eszmék, vagy az olyan politikai mozgalmak iránt, amelyek ehhez kötik magukat, két szegmensében van kereslete a piacnak: a segédmunkások és az értelmiségiek között. Hogy cinikus legyek, az értelmiség ragaszkodik az államszocialista álmaihoz, a segédmunkásokhoz pedig még nem érkeztek meg az új jelszavak. A többiek viszont, akik cinikusabban viszonyulnak a modern kommunikációhoz, már kiiratkoztak ebből, és más társadalmi formációknak és hiteknek a rabjai. Makó Csaba barátom és kollégám – örülni fog, hogy ilyen szépen és kellemesen megidézték az ő szellemét – a 60-as, 70-es években a munkásosztály egyik legmarkánsabb szociológiai kutatója volt Magyarországon. Az utolsó tíz évben nem a munkásosztállyal, hanem az elitekkel foglalkozott. Nagyon sikeres és nagyon kiváló vizsgálata a székesfehérvári transznacionális vállalatokról szól. Ha úgy tetszik, ő is követte azt a mozgást, amelyről itt Krausz Tamás beszélt. A harmadik megjegyzésem a nemzetközi összefüggésekre vonatkozik. Itt kettős dilemmával találjuk szembe magunkat. Nagyon leegyszerűsítve két lehetőségünk van: csatlakozunk a centrumhoz (ez a mi nagy álmunk), de ha a centrumhoz csatlakozunk, akkor azokhoz a technológiailag intenzív gazdaságokhoz tartozunk majd, amelyeknek nincs sok igénye munkaerőre. Tehát az első lehetőség, hogy fölzárkózunk, de akkor a lakosság jelentős része folyamatosan és örökre kiszorul a munkaerőpiacról. A második lehetőség, hogy nem csatlakozunk, de akkor a calcuttai munkaerőmodell valósul meg nálunk: ott valóban éhbérért lehet a lakosság jelentős részét foglalkoztatni, de akkor ebből nincsen kiút. A magyar társadalom zöme egyértelműen az elsőről álmodozik, de még ha Európának a peremére kerülünk, akkor is a technológiai körön belül leszünk.

Most nézzünk szembe a tényekkel, bár lehet, hogy ezzel valamilyen érzékenységet megsértek. Nem azért nem lehet általánosan a hat órás munkaidőt bevezetni, mert ez olyan szolidaritási modelleket tételez föl, amelyek nem léteznek, hanem azért, mert a kelet-európai munkaerő jelentős része nem fölkészült arra, hogy a modern szektor oldalán bekapcsolódjék a nemzetközi munkamegosztásba. Egy konferencián a multinacionális cégek kijelentették: “ti azt mondjátok, hogy micsoda tömegű mérnököt képzett ki az államszocializmus és milyen jó lenne őket alkalmazni, mert milyen olcsó mérnökök. De ezekkel a mérnökökkel mi nem tudunk mit kezdeni, mert nem hajlandók 15 órát dolgozni, nem hajlandók megtanulni angolul, és nem hajlandók azon a tervezeten dolgozni, amelyen mi dolgozunk.” A szoftverfejlesztő lesz az a réteg, amelyik bizonyos értelemben a modern gazdaságot tömegesen meghatározza. Az Ericsson például, amely egy svéd multi, abban tér el más multinacionális vállalatoktól, hogy először hozott létre néhány száz mérnököt foglalkoztató szoftverházat Magyarországon. Azt mondja ő is meg a Nokia is, hogy két-három évig van még olyan fiatal, angolul tudó, fanatikusan megdolgoztatható, de nagyon jól megfizethető ember, akikkel a szoftverházainkat feltölthetjük, két-három év után már elfogynak.

Krausz Tamás adatokat “követel” tőlem. Hogy is néz ki a magyar munkásság ma? A termelésirányítók közül 100-ból 72-nek van gépkocsija, a szakmunkások közül 52-nek, a betanított munkások közül 35-nek és a segédmunkások közül 21-nek. Tehát a különbségek háromszorosak ugyanazon a konfiguráción belül. Általában Kelet-Európában mindenütt, még a nálunk sokkal rosszabb helyzetben lévő társadalmakban is – például az orosz társadalomban, miközben kórusban beszélnek arról, hogy milyen mértékű a Szovjetunió bomlása után a társadalom elnyomorodása – az összes ilyen életminőségi mutató rohamosan javul. Az elmúlt húsz évben sokkal több embernek lett mindenfajta tartós fogyasztási cikke, de ma már olcsón is lehet egy vacak televíziót vagy egy ócska kocsit szerezni. Ha egyenlővé teszem a nagyon vacakot és a nagyon jót, akkor is háromszoros különbség van, de a minőség még többet jelentene. Például nincs mosógép a lakásban. Azt mutatja a felmérés, hogy a lakosság 40%-ánál nincs mosógép. (Itt a teljes aktív lakosságról van szó.) A szakmunkásoknál csak 22%-nál nincsen, a segédmunkásoknak már 63%-ánál. Ugyanígy a szakmunkásoknak a 8%-ánál, a segédmunkásoknak 36%-ánál nincsen televízió. Ebben nagyrészt benne vannak a cigánycsaládok. Ezt most sorolhatnám. Mondok még egy adatot, hogy ki milyen újságot olvas. Az országos és/vagy megyei napilapokat olvasók arányáról van szó. Az aktív lakosság fele olvas valamilyen újságot, a szakmunkásoknak nagyjából 54%-a, segédmunkásoknál ez csak 35%.

Bőhm Antal: Csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a munkásságról, munkásosztályról, munkásértékekről beszéltünk, de itt a magyar társadalomról van szó. Számomra kétségtelen, hogy itt egy elkerülhetetlen folyamat megy végbe, amely során be fogunk kerülni az Európai Unióba. A globalizálódásról van szó, és a feltételeket az EU-ból diktálják számunkra. Ami egyáltalán nem mindegy, az az, hogy egy dezintegrált társadalom megy-e az Európa Házba, vagy egy integrált társadalom. Azaz őrizni tudjuk-e az értékeinket, vagy nem, feladjuk-e magunkat, vagy nem. Feltett kézzel is be lehet menni, kiváló segédmunkások meg jobb esetben szakmunkások leszünk, de ha feladjuk értékeinket, akkor elveszítjük kultúránkat, karakterünket stb. Ebben a vonatkozásban igen fontos értéket képviselnek azok a munkástradíciók, amelyek léteznek valahol a magyar társadalomban, bár erősen megkoptak. Gondolok itt a szolidaritásra. Annyira atomizált ez a magyar társadalom, hogy ebből először valami integrált társadalmat kellene szervezni, akár “polgári társadalmat”, nem bánom, de legyen egy olyan integrált társadalom, amely képes kivédeni az egyoldalú globalizációs hatásokat.

Laki László: Három dologhoz szeretnék hozzászólni. Az egyik, hogy vannak előrejelzések Amerikára vonatkozóan, hogy tudniillik az ún. kétkezi munkásságnak milyen lesz az aránya a következő időszakban a jelenlegi technikai, technológiai előrejelzések szerint. Bizonyos kutatók úgy gondolják, hogy a jövő század közepén a munkásság aránya esetleg akkora lesz, mint ma a mezőgazdaságból élőké, vagyis 3–5%. Másodszor, a gazdaságban az ún. neofordi munkaszervezési eljárások ugyanúgy jelen vannak, mint a legmodernebb technológiák, melyeknél a munkaerőnek a felhasználása egészen más, és egészen más képességeket és készségeket várnak el az oda bekerülő munkaerőtől. E vonatkozásban tehát nagyon fontos elem a munkaerő, a munkásság lojalitása. Erről esett már szó.

A harmadik problémára hadd térjek ki némileg részletesebben. Kutatásom az első generációs munkásságra vonatkozott, mely az Alföldön tipikusan a mezőgazdaságból került ki. Azt érzékeltem, hogy a munka világának konfliktusai, a munkanélküliséget is beleértve, nem a munkás és a tulajdonos közti konfliktusokként jelennek meg, hanem teljesen más szférákra tevődnek át. Felfogásom szerint itt az a szituáció jelenik meg – amit Kovács Imre már a harmincas években megírt –, hogy a tőke számára feleslegessé váló emberek egyetlen menekülési utat kaptak a mindenkori hatalomtól: leszázalékoltathatták magukat vagy nyugdíjba mehettek, mert nem kellettek senkinek. Ez a konfliktus viszont úgy jelent meg, mint az orvos és az illető ember közti egyezkedés. Az orvos azt mondja, hogy “én téged nem akarlak leszázalékolni”. A munkás viszont abban érdekelt, hogy a magas vérnyomása tartósan megmaradjon, magyarul nem meggyógyulni akart, hanem azt akarta, hogy leszázalékolják. A problémák aztán átcsúsztak megint egy más szférába, ahol a gyerekeket az apa kiveri a lakásból. Tehát a problémák állandóan csúszkálnak az intézmények között, miután az adekvát szférában nincs megoldás. Ez persze nem jó senkinek.

Az egész kérdésnek fontos eleme, hogy akikről mi beszélünk, azoknak a jelentős része falun él, s nem városi lakos. Ez egyben azt is jelenti, hogy Magyarországon a nyomornak a legláthatóbb jelei a falvakban vannak. A falvakban egy szegmentált mukaerőpiacon olyan típusú megmozdulások és olyan szerveződések, amelyek látványosak lennének, nem jelenhetnek meg, mert ott legfeljebb a kocsmáig lehet eljutni. A magyar társadalom nincs megszerveződve. Az az igazság, hogy mindenki magára van hagyva, az atomizált világban szolidaritás nem létezik.

Tamás Pál: A Magyarországon működő japán vállalatokat szeretik legkevésbé a dolgozók. A Suzuki például rendkívül komoly munkaerőgondokkal küzd, mert egyszerűen nem szívesen dolgoznak ott az emberek, nagyon nagy a fluktuáció. Azt, amit a japán menedzsment Nyugat-Európában és Amerikában produkálni tud (jobb szervezettség, kötődés a vállalathoz, erősebb innováció, nagyobb részvétel), a sajátságos magyar munkaerővel nem képes elérni, éppen ellenkezőleg. Rosszabb a japán vállalatok szociális klímája Magyarországon, mint egy itt működő német vállalaté.

Thoma László: Két megjegyzést tennék. Ne engedjünk azoknak az illúzióknak, hogy Európába integrálódni annyit tesz, hogy az európai munkásszervezetek erejét is átvesszük. Ez nem lehetséges. Ez politikai kultúra és tradíció kérdése is. A francia szakszervezetek a legalacsonyabban szervezettek, csakhogy a francia politikai kultúrában benne van az, hogy ha az oktatásról van szó, akkor egymillió ember kimegy Párizs utcáira. Ezt nem lehet csak a klasszikus munkásszervezetek problémájaként leírni. Ha egyszer a baloldali alakulatok szervezeti oldaláról indulunk ki, akkor tulajdonképpen nincs mit átvennünk. A másik megjegyzésem. Hadd mondjak el egy berlini viccet. A berliniek azzal a jelszóval döntötték le a falat, hogy “mi egy nép vagyunk”, mire a fal nyugati oldaláról, két év késéssel visszaszóltak, hogy “mi is”. Ez volt a német újraegyesítés ideológiája, játéka. Az Európai Uniós rendszerváltást egyszerre, egy időpontban a németek élték végig. A németek ébredtek rá először, hogy itt egy olyan társadalmi, szocializációs folyamatról van szó, amire Altvater úgy kérdez rá: lehet-e alacsony hatékonyságot és nyomort integrálni Európába? (A nyomor persze mást jelent a volt NDK területén, mást jelent a lengyeleknél és mást Ukrajnában.) A kérdésre a németek máig sem tudnak válaszolni.

Annak ellenére, hogy a tőke–munka kettéválása mindenütt keményen megindult, egy másik probléma is fölmerül. Milyen értelemben veszítettek Kelet–Közép-Európa népei? Kettős veszteséggel van dolgunk, bár mindig csak az egyikkel számolunk. Az egyik a racionálisan leírható veszteség, ha valaki elveszti a munkahelyét, a másik – ami sokkal súlyosabb és hosszabb távon ható dolog –, hogy az elitet támogató állami intézmények ezt a folyamatot nem enyhítik, hanem súlyosbítják, nevezetesen, hogy Kelet–Közép-Európa népeinél szocializációs depriváció megy végbe. Annak a mai középgenerációnak, a volt NDK-tól Oroszországig, amely egy racionális redisztribúció intézményrendszerében szocializálódott, az egész életstratégiája erre épült. Nyilvánvaló, hogy ez kulturális probléma – racionálisan kevéssé belátható, hogy miért nem tudnak alkalmazkodni az emberek, mégis tipikus és tömeges a jelenség. Vagyis kettős deprivációval kell ezeknél a népeknél számolnunk, azaz van egy nyers, brutális anyagi veszteség, de van egy olyan kulturális veszteség is, amelynek egy reszocializációs folyamatban való visszaszerzésére esély sincs. Sajnos az erre épülő intézményrendszer generációkon keresztül az elit védelmére rendezkedik be.

Szigeti Péter: A vita – anélkül, hogy tartalmi értelemben lezárható lenne – nagyon jól kiemelte azokat a problémákat és ellentmondásokat, amelyekből tanulni is lehetett: mindenekelőtt konkrétan megrajzolta az “egy nemzetben több nemzet van” helyzetet, vagyis azt, hogy a munka–tőke-ellentét sajátosan jelenik meg az ország keleti, illetve nyugati részén. Megjelent a poszt- vagy reindusztrializáció az egyik oldalon és marad a másik oldalon a dezindusztrializáció, különösen az ország keleti részében. Nagyon tanulságos megállapítás volt az is, hogy egy nem integrált társadalom nem tud mit kezdeni ezekkel a problémákkal, ugyanis a problémákat nem a társadalomtudósok “termelik”, hanem azok a folyamatok, amelyekről sok érdekeset és izgalmas érvet hallhattunk meghívott vendégeinktől. Ha tetszik, ha nem, a helyzetet előbb meg kell érteni, mielőtt cselekvési konzekvenciákat vonnánk le. A magyar társadalom pedig nem is érti még a kialakult új helyzet sajátosságait, nemhogy a megfelelő cselekvési konzekvenciákig eljutna. Egyetlenegy társadalom van, ahol valószínűleg értik az új helyzetet, ez a francia. Ott volt bizonyos ellenállás azokkal a folyamatokkal szemben, amelyek a szervezett kapitalizmus jóléti államának a lebontását jelentették. Alapvető kérdés az, hogy a társadalom ugyanazt a szellemi és anyagi gazdagságot egyre csökkenő munkaidőalappal képes előállítani, aminek okairól és katasztrofális szociális következményeiről még van mit gondolkodnunk. Vagy itt van az a folyamat, melynek eredményeként a munkaképes lakosság egyharmada reked ki az újratermelési folyamatból, sőt, Latin-Amerikában sokfelé ötven százaléka. A magyar helyzet – ha nemzetközi összehasonlításban nézzük – még nem is olyan katasztrofális. A marginalizáltak és a periferizáltak egy közepesen fejlett tőkés országban – mondjuk az említett Spanyolországban – még sokkal jelentősebb részét alkotják az össznépességnek, mint Magyarországon. A mai szociáldemokrata “megoldás” az, amelyet az eurobaloldal és a francia baloldal vetett fel, és amely a szociális Európa döntő kérdése lehet: meg kell próbálni egy olyan konstrukciót kialakítani, amely újragondolja a csökkenő munkaidőalap elosztását. Kérdés, hogy bevezessék-e a 39 órás munkahét helyett a 35 órás munkahetet, ami szintén társadalmi konfliktusokkal jár. Ugyanis ahhoz, hogy a munkanélküliek tábora ezen szétosztás következtében ne növekedjen tovább, újfajta szabályozásra van szükség. Vajon elfogadják-e a munkások, akik ma a 39 órás munkahét munkabérét kapják, hogy a munkanélküliség csökkentése érdekében, más munkások javára elveszítik az átadott négy munkaóra bérét? Vagy vajon elfogadtatható-e a tőkésosztállyal, hogy ebből a négy órából átvállaljon valamennyit, mondjuk két óra munkabérét, profitja rovására? Bármi történjék is, Nyugat-Európában a kérdés legalább fel van vetve. Ma az a politikai realitás, hogy a globalizálódó neokapitalizmus keretei között nem egy szocialista, hanem legfeljebb egy tőkés rendszeren belüli szociális Európa mozgásteréről van szó. Ugyanis az alapvető folyamat nem más, mint a kapitalizmus kapitalizálása. Ez pedig visszatérés a szervezett kapitalista fejlettségi foktól és a jóléti államtól a magántulajdonosok piac által közvetített alapviszonyának a bővített reprodukciójához. A társadalmi önvédelmi formák, vagy a “lent és a fent” világának eltérő érdekérintettsége, melyekről vendégeink beszéltek, ezzel szemben értelmezhetők.

“Az egykori kommunista rendszereknek nincs hagyatékuk” – írta François Furet már 1991 elején, meglehetősen sietősen megvonva a felbomlott kelet-európai államszocializmusok történeti mérlegét. (Magyarul L. “Miért olyan rejtélyes a kommunizmus összeomlása?” Népszabadság, 1991. márc. 15.) A nagy francia forradalom Michelet-től Jaur?sen ?t Soboulig ívelő, osztályszempontú ábrázolásának revíziójával hírnevet szerzett, 1997-ben elhunyt francia történész utolsó, Egy illúzió múltja c. monográfiáját (Le Passé d’une illusion, Robert Laffont/Calmann-Lévy, Párizs, 1995.) a fenti tézis részletes kifejtésének szentelte. A műnek a Magyar Tudomány 1996/1. számában megjelent fejezete apropóján a lap 6. és 7. számában Krausz Tamás, Ormos Mária és Pach Zsigmond Pál folytatott vitát. Az itt közölt írás, amely a Mensuel, Marxisme, Mouvement c. folyóirat 1996. január–februári számából való, s amelyet itt jelentősen lerövidítve adunk közre, F. Furet e munkáját bírálja.

***

Furet cáfolja, hogy a kommunizmus történetét kívánta volna megírni: munkájának tárgya “nem a kommunizmus, még kevésbé a Szovjetunió története, hanem a kommunizmus illúziójának a története”. Furet azonban nem elégszik meg azzal, hogy leírja a Szovjetunióval, a kommunizmussal kapcsolatos különböző, sajátos illúziókat: ezeket úgy állítja be, mintha egyazon (alap)illúzió különböző megnyilvánulási formái lennének. De mi is ez az “alapvető illúzió”, amelynek boncolgatására Furet vállalkozik? A kommunizmus “konstitutív” illúziója, Furet szerint, nem más, mint az az “ambíciója, hogy megfeleljen a történelmi Ésszerűség szükségszerű fejlődésének”. Noha a gondolat nem új, a megfogalmazás leegyszerűsítéseivel együtt járó pontatlanságokkal együtt mégis Marx elméletének egyik legkritikusabb pontjára mutat rá, arra a kétértelműségre, amit általában a későbbi marxisták sem tudtak kiküszöbölni: e szerint a kommunizmus szükségessége valójában felfogható lehetősége szükségességeként, illetve effektivitása szükségességeként egyaránt. A második megfogalmazás prófétikus lezárása elméletileg és gyakorlatilag is veszélyezteti az első megfogalmazás utópikus nyitva hagyását.¹ Furet célja azonban nem az, hogy kimutassa vagy feloldja e kétértelműséget: arra törekszik, hogy a kommunizmus egészét egy egyértelmű változatba préselje bele, hogy azután annak történetét fél kézzel elintézhesse, s mint a gyerekmesékben, egyetlen ütéssel a földre küldhesse. Egyébként is miért zavartatná magát bármiféle fenntartásoktól, hiszen szerinte a kommunizmus – a fasizmushoz hasonlóan – nem más, mint “értelmiségi zagyvaság”. Következésképpen felesleges is tételesen végigmenni e “holt eszme-kacatokon”: elég, ha “azokból a szenvedélyekből indulunk ki, amelyek számukra erőt kölcsönöztek”. Az egész illúzió, Furet szerint, a burzsoázia gyűlöletével kevert forradalmi szenvedélyben gyökerezik. Ezzel alapozódik meg a liberális történelemfelfogás…

A történelem – liberális ábrázolásban

Furet értelmezésében a burzsoázia homályos, megfoghatatlan valami, hiszen “politikai kategóriákkal nem definiálható” és “teljes egészében a gazdaságtól függ”. Néhány szóval félresöpri a társadalomtörténetet, elvitatja a szociológia célkitűzéseinek értelmét, hogy ezáltal a liberalizmus az ő általa képviselt felfogásnak megfelelő formát öltsön. A burzsoázia immár nem egy meghatározott osztály, hanem egy, törékenysége miatt veszélyben forgó regényes szereplő.

De ez még nem minden. Ha hihetünk Furet-nek, a társadalmi mozgásokat is csak a burzsoá lét “törékenységével” lehet magyarázni, és mindennek a hiúság és a kitűnni vágyás a mozgatója: “Ebből következően, a társadalmat anyagias nyugtalanság (agitation corpusculaire) vezérli, ez hajtja előre szüntelenül”. Ez az egyetlen mondat – amelyben ott van Tocqueville, megtámogatva Rousseau-val, persze mindkettő leegyszerűsítve – lehetővé teszi, hogy túllépjünk a klasszikus politikai gazdaságtanon, és sejthetően magán Marxon is.² A polgári társadalom dinamikáját a legkevésbé sem a tőkés termelés logikája magyarázza, amely létrehozza a konkurrenciát és annak velejáróit.

Furet néhány oldalon kifejti a lényeget: a burzsoázia egy teljesen alaptalan gyűlölet ártatlan áldozata. Mert hiszen ártatlan. Hogy a burzsoáziát minden felelősség alól felmenthesse, meg kell próbálnia megfosztani ezt az osztályt minden funkciójától, minden megragadható vonásától. Eszerint a burzsoázia, lényéből eredően, csupán egy fantom: ha mégis testet ölt, az puszta akcidencia. Megfoghatatlan, immár nincs semmiféle funkciója; mellékszereplő, csak a statiszta szerepe jut neki, “törékenysége” pedig biztosítja számára az alibit a hitványsághoz. Szuverén, ám óriási szárnyai akadályozzák a járásban: tévedései alkatából következnek. Hogy ezek végzetesek-e? Ezekért az ellene harcoló óriások a felelősek, de ezeket a vele szemben ellenséges óriásokat legkevésbé sem ő hozta létre… Az ártatlan burzsoázia azonban könnyű zsákmány – különösképpen önmaga számára. Márpedig – mint jól tudjuk – egy ártatlan áldozat könnyen bűnbakká válik. Így működik a történelem, Furet szerint…

Kísértet járta be századunkat – vallja Furet –, anélkül, hogy tudtunk volna róla: a liberalizmus kísértete. A liberalizmus kísértetének azonban nem volt meg a maga kiáltványa; ennek megírására most Furet vállalkozik: a liberalizmus lényéből eredően demokratikus, szükségképpen kapitalista, az pedig csupán véletlenszerű, ha megszünteti a szabadságot. A cél filozófiai szinten fogalmazódik meg, megelőzve a történelmi igazolást: a demokrácia csak liberális lehet, másképpen nem is létezhet.

Pedig a valódi történelemben az alapvető demokratikus reformok olyan – a liberalizmustól idegen – mozgalmaknak köszönhetők, amelyek túl akartak lépni a liberalizmus korlátain, és meg akarták semmisíteni a burzsoázia uralmát. Ezért aztán Furet bevezeti az empirikus történelemmel párhuzamosan futó lényegi történelem fogalmát, amely szerinte meghatározza az empirikus történelmet: ez lenne a lényegében demokratikus liberalizmus mesebeli, a valós történelem által azonban felforgatott történelme.

A szerencsétlen demokrácia a fasizmus és a sztálinizmus harapófogójában csak ártatlan áldozata egy olyan konfliktusnak, amelyben semmi része sem volt. Semmi sem könnyebb tehát, mint szembeállítani a demokratikus eszme vitathatatlan erényeit a forradalmi szenvedély szerződésszegő bűneivel.

Hogyan kell értelmezni e szenvedélyt, Furet szerint? A voltaképpeni forradalmi szenvedély – a burzsoá gyűlölete – a modern demokrácia “anya-szenvedélyéből”, az egyenlőség iránti szenvedélyből ered.

Miben is áll ez az egyenlőség iránti szenvedély?³ Milyen szenvedélyről van valójában szó? Miféle egyenlőségre céloz Furet? Nem számít… A lényeg máshol van. “Az egyenlőség – nyilvánvalóan soha el nem érhető – eszméje elvi horizontként szolgál a polgári társadalomban.” A jakobinusok óta – akik a “valódi egyenlőség nevében akarták továbbvinni a Forradalmat”, de aztán “ráébredtek, hogy e zászló mögött végtelen rálicitálási lehetőségek rejtőznek” –, illetve a sans-culotte-ok óta – akiknek “alapbeállítottsága az egyenlőség iránti szenvedély és a megtorlás volt”⁴ – nincs semmi változás: “az egyenlőség iránti – nyilvánvalóan kielégíthetetlen – szenvedély”, “a francia forradalmárok eme egyenlőség-mániája” eluralkodott a demokrácia történetén.

Az egyenlőség fogalmának különböző változatai említést sem érdemelnek. Elég annyi, hogy az egyenlőséget azonosítjuk annak karikatúrájával, vagyis azzal, amit mi magunk állítunk róla, és az máris félelmet keltővé, ijesztővé válik. Mivel az egyenlőség szenvedélye táplálja az egyenlőtlenség iránti gyűlöletet, amelynek koncentrált formája, szubsztanciája, Furet szemében, a burzsoá gyűlölete.

Kezdetben volt tehát a szenvedély. De mit lehet kezdeni egy ily szegényes antropológiai invariánssal? A szenvedély pedig – mint tudjuk – az illúziók szülőanyja. Ám mit lehet kezdeni egy ilyen soványka pszichológiával? Ahhoz, hogy a történelmet a szenvedély által lehessen magyarázni, elkerülhetetlen, hogy a szenvedélyt megtöltsük némi történelemmel. Ha viszont a történelmet mozgató szenvedélyeket egyszer már beillesztettük a polgár létébe és a liberális demokráciába, többé nemigen szükséges a történelemre hivatkoznunk ahhoz, hogy magyarázzuk e szenvedélyeket.

Márpedig a nagy illúzióra vonatkozó nagy szenvedély szinte semmit sem magyaráz meg, sem az “alapvető illúziót”, sem az összes többi egyéb illúziót, amely végigkíséri a századot. Először is azért nem, mert a burzsoázia iránti népi gyűlölet sohasem volt sem kizárólagos, sem egynemű. Másodszor: a burzsoáziának a szellemi megosztottságból következő öngyűlölete voltaképpen csak arra a zavarodottságra mutat rá, ami egyes értelmiségi alakjaira jellemző: a férfiak és nők azon millióinak illúziói, akik ilyen vagy olyan okból szimpátiával tekintettek a Szovjetunióra, nem is létezik Furet számára, vagy azokat csak az elitek illúzióinak prizmáján át láttatja. És végül azért sem, mert a Sztálin korabeli Szovjetunió realitásaival kapcsolatos vakság nem csupán a forradalmi szenvedély áldozatait jellemezte.⁵ Illúziók váltották egymást, egymásra rakódtak, s mindez anélkül, hogy ezeket vissza lehetne vezetni egyetlen forrásra: illúziók a tervgazdálkodás felszabadító jellegéről; antifasiszta illúziók a Szovjetunió demokratikus elkötelezettségéről; antikolonialista illúziók az elnyomott népek egyenjogúsításával kapcsolatban…

A forradalmi szenvedély – jóllehet minden jel arra mutatott, hogy lecsillapodott – csak arra várt, hogy reaktiválják. Hogyan? “Az első világháború által”, amely – Furet szerint – persze szintén teljesen véletlenszerűen következett be: “Senkinek nem sikerült még bebizonyítania, hogy e háború végzetszerűen be lett volna kódolva a nagyhatalmak gazdasági vetélkedésébe.” Furet – szokásos eljárását követve – az általa vitatott interpretációnak csak karikatúraszerű változatáról vesz tudomást, hogy ne kelljen szólnia annak kidolgozottabb variánsairól, vagy egyszerűen, hogy elhallgathassa a tényeket, amelyeket e verziók kimunkálásához felhasználtak. Hogy érveléséből kiküszöbölje az elégtelen magyarázatokat, Furet helyénvalónak látja, ha megszabadul minden felesleges ballaszttól. Mindenekelőtt számára ez a háború lényegében demokratikus természetű; amint a gazdasági tényezőket egyetlen kézmozdulattal félresöpörte, a háború alatt és után megnyilvánuló osztályviszonyok máris figyelmen kívül hagyhatók. Furet azt akarja kimutatni, hogy a háborút hazafias tömegek kezdték el, mert csak ezzel tudja megmagyarázni, hogy belőle az emberek a háború által kondicionált tömegként kerültek ki. Az osztályok korát ezáltal azonnal átalakítja a tömegek korává. Immár kész a díszlet: a háború éleszti fel azokat a francia forradalommal megszülető szenvedélyeket, amelyek meghatározzák a század történelmét. “A XX. századi kommunizmus eszméje” ezáltal kész a színen való megjelenésre.

Az első világháborúban megtestesülő véletlenhez még egy akcidencia társul: az októberi forradalom. Ha ez az esemény “valószínűtlen”, akkor újítási törekvéseinek “sincs túl sok valószínűsége”. Ez azt jelenti, hogy az orosz forradalom semmilyen szempontból nem volt sem szükségszerű, sem jövőbe mutató. Hogy a lehető leggyorsabban megközelíthesse magát a “kommunista eszmét”, Furet láthatóan szükségesnek tartja, hogy minden gátlás nélkül átvágja magát a “kommunizmus történetének” sűrűjén. Kiforgatja a történelmet, hogy bemutathassa az eszmét, pontosabban azt, amit ebből az eszméből láttatni akar. Az 1917 februárjában kezdődő folyamat egész társadalmi dimenziója elvész; minden olyan “orosz sajátosság”, mint például a szovjetek formájában megjelenő népi önszerveződés, egy csapásra eltűnik. Az orosz kísérlet radikális újszerűsége megszűnik. Az orosz forradalom elemzésének sematizmusához azután a bolsevik párt tevékenységének karikatúrája társul. Vajon Furet csak azért egyszerűsít, mert az ő témája nem a kommunizmus története? Lássuk csak. Furet értelmezése konzekvens logikán alapul: minél rémisztőbb az orosz forradalom képe, annál jobban kidomborodik annak az illúziónak a jelentősége, amelyet ez a forradalom váltott ki, és annál könnyebb lesz megmagyarázni ezt az illúziót.

Minthogy “Október univerzális bája” nem más, mint “egy univerzális Október illúziója”, elég tudomásul venni ennek meghiúsulását, és máris leleplezhetjük ezt az illúziót, s az egész forradalmi folyamatra ki lehet terjeszteni az e kudarcból kirajzolódó karikatúraszerű képet. A forradalom eme verziójának köszönhetően Furet-nek sikerül rejtélyként beállítania a forradalom szétsugárzását: “Van valami különleges és kissé rejtélyes abban, hogy a szovjet forradalom eszméje ily könnyen univerzálissá válik.” Furet szavaiban itt legalább nincs semmi rendkívüli, sőt állítása teljesen logikus: valóban hogyan lehetne megmagyarázni azt a hatást, amit Október az emberek millióira gyakorolt, ha ezt az eseményt előzőleg pusztán politikai dimenziójára redukáljuk, politikai dimenzióját pedig egy elsietett, elhibázott puccsra korlátozzuk?

Furet, miután a győztesek perspektívájából lehetetlennek nyilvánítja az orosz forradalmat, nem mulasztja el, hogy – történészi leereszkedéssel – visszamenőleg adjon stratégiai tanácsokat Leninnek. Pedig a történészt, a múlt letéteményesét semmi sem kényszeríti arra, hogy úgy viselkedjen, mint egy részvényes: felvegye utólagos tisztánlátásának járadékait anélkül, hogy tudomást akarna venni a tapogatózva előre haladó történelemről. Az orosz forradalom mérlegének megvonására még mindig nem került sor, Furet azonban előre tudja, hogy a forradalomnak mely pillanatban kellett volna befejeződnie: még a kezdete előtt. Február 27-i keretei között a forradalom elérte a történelmileg tolerálható határt: a liberális demokráciát…

Furet nem bonyolítja feleslegesen a dolgát: a szovjet kísérlet egyetlen nagy zárójelbe fogható egység, ahol is a zárójel a Téli Palota ostromával nyílik meg, s a berlini fal lerombolásakor zárul be…

Nem szívesen bár, de Furet kötelességének érzi, hogy “belemenjen annak a kérdésnek a boncolgatásába, hogy mi az, ami Lenint és Sztálint összeköti, s mi választja el őket egymástól”. Egyszerű engedmény, amit aztán gyorsan semmissé tesz, mivel “semmi sem szól az ellen, hogy egyszerre tekintsük őket egyeknek és különbözőknek”, hiszen közöttük – pontosabban az általuk folytatott politika között – csak fokozatbeli különbség létezik. Ezt a szemléletet követeli meg Furet tézise: az orosz forradalom egyetlen egység, amelyet esetleg két szakaszra oszthatunk; ám csak egyetlen kommunizmus létezik, mely az első bolsevizmusból átvezet a másodikba. Lenintől Sztálinig csupán annyi történik, hogy egy hegemonikus pártból totalitárius párt lesz. Sztálin győzelme “megváltoztatja a bolsevizmus és az univerzalitás viszonyát, a hangsúly az internacionalizmusról a nacionalizmusra tevődik át”: egyszerű elhajlás, tartalmi változás nélkül. Az Október univerzalizmusától a “szocializmus egy országban” gondolatáig vezető utat vizsgálva, “ha nem is átalakulást, de elmozdulást megfigyelhetünk”: amiről tehát szó van, egy egyszerű (hangsúly)áthelyeződés. Lenintől Sztálinig mindvégig ugyanarról a folyamatról van szó. A sztálinizmus tehát nem más, mint az orosz forradalom legfelsőbb foka, hogy aztán Furet számára a kommunizmus legfelsőbb fokává váljon.

Senki sem tagadhatja, hogy a bolsevik párt szervezeti alapelvei, a hatalom megszerzésének és gyakorlásának lenini koncepciója közrejátszott a bürokrácia hatalomra jutásában. Hogy a Lenin idején hozott kivételes intézkedések távolról sem voltak vitathatatlanul helyesek, ez annál is inkább nyilvánvaló, mert a kommunisták is (és nem is akárkik) vitatták ezeket és harcoltak ellenük: gondoljunk csak Rosa Luxemburgra vagy a “munkásellenzékre”. Evidencia, hogy ezek az intézkedések vetették meg az alapjait Sztálin hatalmának, aki aztán a maga hasznára fordította azokat. Semmi sem kényelmesebb tehát, mint az, hogy egyetlen – a szándékot és a funkciót, a célszerűséget és az ésszerűtlenséget egybemosó – szóval fejtsük meg Lenin és Sztálin rejtélyes kapcsolatát: Lenin előkészítette Sztálin uralmát. Furet-nek elég annyi, hogy az orosz forradalom egy és oszthatatlan. Pedig bármi is legyen a felállított hipotézis – hogy Sztálin győzelme szentesítette a forradalom kudarcát már 1929 előtt, vagy hogy ez a győzelem egy ellenforradalmi fordulatot jelentett a Szovjetunióban – a szovjet forradalom egysége visszamenőleges mítosz: egyszerű elismétlése annak a mítosznak, amit éppen a forradalom sírásói: Sztálin és hívei terjesztettek.⁶

Furet – mielőtt végigtekintené a kortársaknak a sztálinizmussal kapcsolatos illúzióit 1932 után – a “testvér-ellenfelek”, a kommunizmus és a fasizmus “összehasonlító történetét” tárja elénk. Ennek magyarázata egyszerű: a kommunista illúzió valódi mibenléte csak a fasizmus és a nácizmus tükrében mutatkozik meg.

Az elemzés célkitűzése azonban szalmaszálként söpri félre az összes módszertani szempontot.

Mindenekelőtt az összehasonlításnál láthatjuk ezt. Ami lényeges Furet számára, az a “kommunista és a fasiszta rezsimek összehasonlíthatósága a liberális demokrácia szemszögéből”. Ez a szempont persze nem illegitim – minden összehasonlítás termékeny lehet –, de természetesen nem csak ez az egyetlen szempont létezik. Még az sem biztos, hogy a hegycsúcsra felérve szabad kilátásunk nyílik, főleg, ha az összehasonlítás kiindulópontja azonos a céllal: a liberális demokrácia a történelem igazsága, ezért minden összehasonlításnak ez a próbaköve; a liberális demokrácia a történelem sója (értelme), ezért hasonlíthatók össze ellenfelei olyannyira, hogy egy ponton azonosaknak tekinthetők: “A szovjet forradalom nem valami jövőbe mutató dolog, hanem egyike az európai történelem nagy reakciós, antiliberális és antidemokratikus kísérleteinek, a másik pedig a fasizmus és annak különböző formái.” Ahhoz azonban, hogy azt állíthassuk: mind a fasizmus, mind a kommunizmus reakciós forradalmak, először ki kell mutatni, hogy itt két forradalomról van szó, azután pedig – minthogy az orosz forradalom egy és oszthatatlan – rátérhetünk arra, hogy egyetlen forradalomról beszéljünk. Az az érv, amely lehetővé teszi, hogy a kommunista illúzió egységességét végigvigyük a Szovjetunió egész történelmén, most másodszor is jó szolgálatot tesz: fontos újólag leszögezni, hogy csak egyetlen kommunizmus létezik, jellegében ugyanolyan Lenintől Sztálinig, és azután máris kimutatható a kommunizmus és a fasizmus lényegi egysége, azonossága. Hogyan lehet a fasizmust és a kommunizmust antiliberális lényegükre, a kommunista eszmét pedig reakciós lényegére redukálni?

Első lépés: a társadalmi tényezők figyelmen kívül hagyása, illetve töredékeinek félresöprése. Furet elvet minden olyan magyarázatot, amely a társadalmi viszonyokra, illetve ezek átstrukturálódására alapozna: a társadalom atomizált (éppen ez az atomizáltság a definíció lényege), és dinamikája kizárólag a szenvedélyek játékából fakad. Hogy így azután a társadalom végül már csak azoknak a szenvedélyeknek szintjén létezik, amelyek a burzsoá uralom alapvető törékenységéből következnek, nos, ezt már korábban megállapítottuk. A politika maga is e szenvedélyek zsákmányává lesz, így aztán a szenvedélyeknek meghatározó szerep jut a totalitárius katasztrófákban. De így az osztályviszonyok és az erőviszonyok egyre inkább megfoghatatlanná válnak: minthogy a politika nem a társadalomból következik, a politika autonóm magyarázó elvvé válik. Ebben az alapzat nélküli történelemben a kauzalitás a súlytalanság állapotába kerül.

Második lépés: az esetlegességek előtérbe helyezése. Furet számára a bolsevizmus és a fasizmus teljes egészében megmagyarázható két történelmi véletlennel: egy véletlenszerű háborúval és néhány kivételes személyiséggel.

A fasizmus és a sztálinizmus tehát megmagyarázzák egymást, hiszen mindkettő magyarázata a háború. És mi lett közben a liberális demokráciával? Az nem tehet semmiről, hiszen a másik kettő túsza. Furet előkészületeket tett, hogy megválaszoljon egy olyan kérdést, amelyet egyenesen nem mer feltenni, de amely mégis mindig jelen van: hogyan lehetne elkerülni az olyan magyarázatot, amely a kapitalizmusra, a polgári társadalom ellentmondásaira, a társadalom osztályokra tagozódására, a liberális demokrácia misztifikációira teszi a hangsúlyt? A válasz egyszerű: Furet megelégszik azzal, hogy követendőként “a történész klasszikus eljárását” ajánlja: “számba venni az eszméket, a szándékokat és a körülményeket”. Ezzel aztán ez a királyi út egyszerű kerülőúttá válik, hiszen kikerüli a gyökereket éppúgy, mint a struktúrákat, és csak az eseményekkel kapcsolatos okokat vizsgálja. És ha a leltár szelektív, ez nem a helyhiány miatt van, hanem magából az alapelvből következik: Furet megszűri a történelmet, mint ahogy a lencsét válogatják.

Maga a magyarázat már a gyökereknél “rövidre van zárva”. Bár a totalitarizmus elválaszthatatlanul kötődik a múlthoz, az előzményekhez, amelyek ott munkálkodnak a század történelmének mélyrétegeiben, Furet elkeseredett erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a totalitarizmust rövid távú, pillanatnyi okokkal magyarázza.⁷

A liberális történelem csak úgy tudja értelmezni az eseményeket, ha lemond azok magyarázatáról. Ráadásul ez az értelmezés szigorúan retrospektív, vagy mondjuk így: nótáriusi (jegyzői).

A nótáriusi történetírás

Miután tudósított bennünket a francia forradalom végéről, Furet most a kommunizmus eszméjének halotti könyvét nyitja ki.⁸ Jó történészként Furet arra is szakított időt, hogy felállítsa a történelem ítélőszékét. S az ítélet meg is született: a szovjet kísérletből nem maradt fenn semmi.

A hidegháború véget ért, de Furet a maga módján az orosz kölcsön visszafizetését követeli. A sztálinista kommunizmus összeomlása egy ideig még jó alkalmat kínál: lehetővé teszi, hogy a sztálinizmus katasztrófáját, a kapitalizmus kritikáját és a kommunizmus horizontját egyszerre diszkreditálja.

A mű előszava a “tabula rasa” jegyében íródott; az utószóban aztán ugyanez ismétlődik meg. Ami igaz a kelet-európai sztálinista rezsimekre, Furet szerint igaz magára a kommunizmusra is. A tegnapi kommunizmusból – illetve abból, amit annak tekintettek – mára “egyetlen eszme sem maradt”. Vagyis maga a kommunizmus eszméje semmisült meg. A szerényen dicsőített jelennek az a szerepe, hogy megerősítse ezt a végrendelkezést: “a kommunista rezsimek maradványai között semmi mást nem találunk, csak a liberális demokrácia ismerős elemeit”. A konklúzió megerősíti a bevezetés mondandóját: a kommunista rezsimek átadják helyüket “a liberális demokrácia eszköztárának.”

A kommunizmus bukása eltörli múltját, és a nótáriusi történetírás azzal fizeti ki ezért a múltért, hogy megfosztja bármiféle jövőtől. “Egy másfajta társadalom eszméje szinte elgondolhatatlanná vált, és a mai világban egyébként sincs senki, aki egy új koncepciónak akár csak a vázlatát is felvetné. Íme, arra ítéltettünk, hogy abban a világban éljünk, melyben élünk.” Ha pedig a múltat eltemettük, a jövő pedig elgondolhatatlan, nem marad más hátra, mint felélénkíteni a jelenbe való belenyugvás fakó színeit a kimúlt történelem iránti vezekléssel: derék vallásos hozzáállás ez, amely lehetővé teszi, hogy racionalizáljuk a posztumusz dühöt…

A történész, a befejezett tények nótáriusa, a tények hitelességének ellenőre megfogalmazza tehát a történelem testamentumát. Fő törekvése, hogy felidézze illúzióink útját, s eközben megfoltozza az igazság foszlott szövetét, hogy a szabadság merészségét beburkolja a történelem halotti leplével.

Hogy Furet kénytelen magát történelem végi pozícióba helyezni, nos, ez a történelem miatt van így – legalábbis ő ezt hiszi, vagy úgy tesz, mintha ezt hinné. És ha ennek a végnek bizonyossága még kérdéses, akkor improvizálni kell

Furet egy álmot lát: a mozdulatlan történelem álmát – egy kihűlt, kanalizálható történelmet, hiszen az meghatározható már azelőtt, hogy végbemenne –, egy olyan történelmet, amely a lehetséges határai között marad. Ez a lehetséges azonban csak a valóban megtörténtek sivár ismétlésére korlátozódik.

Furet nem hisz az előre meghatározott, az okság által megszabott történelemben: helyet ad a lehetségesnek, de ez egy megvalósuló lehetséges, amit állandóan szembe állít az absztrakt lehetségesekkel. A valódi, de meg nem valósult lehetségessel nem foglalkozik. Pedig a történelem minden szakaszában több lehetőség is nyitva áll, s ezek mindegyike módosíthatja a történelem menetét. Semmiféle – akár előre tekintő, akár visszamenőleges – tudással nem lehet ezeket teljes bizonyossággal megítélni. A szovjet demokrácia kiszélesítésének perspektívájában például az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatása egy merész lépés vagy apró epizód is lehetett volna. Végzetes lépésnek bizonyult, ahogy ezt Rosa Luxemburg is felismerte. De az sehol nem volt megírva, hogy az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásának törvényszerűen minden demokratikus forma elvetése legyen a következménye. A forradalom nemzetközivé szélesedésének perspektívájában a breszt-litovszki béke csak egy átmeneti meghátrálás. Semmiféle csillagállásban nem volt megírva, hogy ez szolgáljon majd kaucióként a “szocializmus egy országban” teóriájához. Ugyanebből a szempontból nézve az orosz forradalom ideiglenes visszavonulásai nem készítették elő sem a vadkapitalizmushoz való visszatérést, sem a gyilkos kollektivizálást. Csak a retrospektív történetírás látja ezt végzetszerűnek, a szemlélő és a történelmi cselekvő szempontjainak felcserélésével.

Furet felfedezi a XX. század történelmének néhány paradoxonát. De a történészi észjárást megbotránkoztató paradoxonok megfogalmazása általában egész népeket romlásba döntő szerencsétlenségeket takar. Furet paradoxonokról alkotott mondanivalójának megvan a maga – szabadon és egyoldalúan megállapított – súlypontja, mivel szándéka nem az, hogy megmutassa, miként lett tússzá, miként lett semlegesítve, legyőzve – néha a teljes megsemmisülésig – az emancipáció, hanem az, hogyan vált a liberális demokrácia egy kvázi-összeesküvés legfőbb áldozatává. Ezért privilegizálja annak hőseit, a liberális ellenállókat, akik szembeszálltak a kor két szörnyetegével: sem a sztálinizmusból kitörni nem tudó kommunistáknak, sem azoknak a forradalmároknak, akik szakítottak mind a fasizmussal, mind a sztálinizmussal, nem jut más, csak távolságtartó szánalom.

Sok példát lehetne még elősorolni, de Spanyolország – hogy Furet kedvenc kifejezésével éljünk – kitűnő “vizsgálódási terepet” kínál ahhoz, hogy megítélhessük Furet esszéjének értelmét. Művének azok az oldalai, amelyeket a spanyol polgárháborúnak szentel, a legjobbaknak tekinthetők. De miközben megpróbálja elősorolni a demokratikus kormányok be nem avatkozási politikáját magyarázó helyes és helytelen érveket, elmulasztja megemlíteni a spanyol tragédia legfőbb paradoxonát: a be nem avatkozási politika következtében a Köztársaságot a Szovjetunió segítsége nélkül azonnal legyőzték volna, a szovjet beavatkozás következtében viszont a Köztársaság szükségszerűen bukásra volt ítélve. A spanyolországi szovjet beavatkozásból következő szerencsétlenségekkel azonos súllyal esik latba a demokratikus országok kitérő taktikája, akik ezzel szabad folyást hagytak a sztálinista politikának, amit egyébként Furet nagyon jól leír. Furet azonban a be nem avatkozási politikának csak arról a vetületéről vesz tudomást, amellyel a demokráciák arra akarták kényszeríteni a szovjeteket, hogy ők se avatkozzanak be a konfliktusba. Egy olyan műben, amelyet mindvégig az a szándék hat át, hogy bebizonyítsa, nem lehet úgy kommunistának lenni, hogy ne lennénk egyúttal sztálinisták is, Furet-nek nincs sok mondanivalója a spanyol forradalmárok tragikus elszigetelődéséről, akiket a liberális demokráciák elvből nem támogathattak, s akiket Sztálinnak – ugyancsak elvből – támogatnia kellett, s éppen ezzel járult hozzá bukásukhoz.

Furet ékesszólóan írja le annak az antifasizmusnak a paradoxonát, amely nem vonhatja kétségbe a sztálini rendszert, de – legalábbis nyíltan – nem is harcolhat ellene. De Furet csak a liberális antikommunizmus elszigeteltségéről tesz említést, a forradalmi antisztálinizmus jelentőségét elhanyagolhatónak – legfeljebb erkölcsi jelentőségűnek – tekinti. Ugyanilyen szellemben nem tudja és nem akarja a század tragikus–ironikus vonásai közé sorolni azt a körülményt sem, hogy a kapitalizmus és a parlamentáris demokrácia válságai kezdetben legitimálták a sztálinizmust, hogy aztán majd a sztálinizmus összeomlása legitimálja a kapitalizmust és a parlamenti demokráciát. Furet leírja az első felvonást, amikor megmutatja, hogy az 1929-es válság után hogyan erősíti meg presztízsét a Szovjetunió egy olyan társadalom illúziójával, amelyben a kapitalizmus válságai a tervgazdálkodás csodáinak köszönhetően elkerülhetők, illetve leírja azt is, hogy e “csodák” hogyan tették lehetővé, hogy a sztálinista rendszer elleplezze bűneit. Az utolsó felvonásban azonban Furet egy aszeptikus verziót kínál nekünk: a boldog végkifejlett kedvéért fenntartások nélkül kitart a kapitalizmus visszanyert szűziességének illúziója mellett.

Bárhogy is csavarjuk azonban a történelmet, a tények tények maradnak: a demokraták és a sztálinisták közösen képviselt “antifasizmusa” kétségtelenül vakká tett a Szovjetunió valódi természetével szemben, s az utóbbi számára zálogul szolgált. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a Szovjetunió nagyban hozzájárult Hitler vereségéhez. Bárhogy is értelmezzük a liberális demokráciát, a tények makacs dolgok: egy sztálinizált munkásmozgalom és egy totalitárius állam léte sarkallta arra a demokratikus államokat, hogy bevezessék a nőkre is kiterjesztett általános választójogot, hogy az emberi jogok közé beemeljék a szociális jogokat is, hogy önként vagy kényszer hatására, a “hidegháború” ellenére és miatt, de elfogadják a dekolonizáció tényét. Ezek az érvek elégségesek azok számára, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a sztálinizmusnak pozitív vonásai is vannak, s ezek miatt a sztálinizmus mérlege összességében nem lehet negatív: ezt az ájtatos és botrányos, a “globálisan pozitív mérleg” és a “mindezek ellenére pozitív eredmények” szlogenjeivel operáló szemléletet mi nem osztjuk. A XX. század valóban tragikus évszázad, mert ez a paradoxonok évszázada: egy olyan évszázad, amelyben a sztálinizmus minden veresége azzal fenyegetett, hogy a proletariátus vereségét hozza magával; olyan évszázad, amelyben a nácizmus feletti győzelem a sztálinizmus győzelmével járt együtt. Egy olyan évszázad, melyben a sztálinizmusnak sikerült adósává tennie az ellenfeleit azzal, hogy időnként segítséget nyújtott nekik; ahol a sztálinizmus támogatta a nemzeti felszabadító mozgalmakat – miközben ezzel saját expanzív céljait is szolgálta –, majd utóbb cserben hagyta őket. Ez a század tele van tragikus paradoxonokkal: mivel a demokráciának – legyen az liberális vagy sem – a sztálinizmussal szembeni adósságai csak még hangsúlyosabbá teszik a jóvátehetetlen tényeket.

Furet szerint a történelem tanulsága egy nagy, megkönnyebbült sóhaj: semmiféle jövő nem fenyeget minket. Az egy lehetetlen múlt felé forduló ellenforradalom és az elérhetetlen jövő felé forduló forradalom között csak a meghaladhatatlan jelen marad nekünk: “íme, arra ítéltettünk, hogy abban a világban éljünk, amelyben élünk”.

(Ford.: Takács M. József)

Jegyzetek

¹ Ezzel kapcsolatban hadd utaljak Denis Berger-vel közösen írt munkánkra: Convoiter l’imposible. L’utopie avec Marx. Albin Michel, Párizs, 1995.

² Furet itt valóban Rousseau-ra és Tocqueville-ra utal. Először is Tocqueville-ra, aki állandóan hangsúlyozza, hogy “az osztályok nagy összevisszaságában minden osztály valami másnak kíván látszani, mint ami” (De la démocratie en Amérique. Garnier-Flammarion, Párizs, 2. k. 64.), s aki többször is említi a kitűnni vágyást, amely a demokratikus társadalmak polgárait vezérli, illetve az ambíció fontos szerepét. Azután Rousseuau-ra is, legalábbis a második Értekezés Rousseau-jára – pontosítja Furet –, hiszen nem feledkezhet meg arról, hogy A társadalmi szerződés íróját kell felelősnek tartani a (jakobinus) terror ideológiájáért. Rousseau azonban a kitűnni vágyás szenvedélyét az egyenlőtlenségből eredezteti, míg Tocqueville azt az egyenlőségből vezeti le.

³ Ismét egy Tocqueville-re utaló gondolat, mivel szerinte a feltételek egyenlőségéből születik meg az egyenlőség iránti – mind kielégíthetetlenebb – szenvedély (I. m. 2. k. 119. és 122.).

⁴ F. Furet – D. Richet: La Révolution française. Nouvelles Éditions Marabout, Párizs, 1965. 210.

⁵ Ám amikor az efféle megtévedettekről van szó, Furet-nek ismét van egy ad hoc magyarázata: “ennek az elvakultságnak mélyebb alapja van, mint a tradícióhoz való egyszerű kötődés: az emberek képtelenek megítélni azt, ami még nem történt meg”.

⁶ Furet nem habozik kijelenteni, hogy az orosz forradalom 1920–21-ben fejeződött be. És igazat adhatunk neki – még ha a sztálinizmus kommunista bírálói vitatják is ezt –, amikor a kronstadti felkelés leverése pillanatára teszi a forradalom vereségét. Minek kell akkor tekintenünk azt, ami ezután következik? Mert az orosz forradalom eme első halálát legalább még egy második követi: “az első bolsevizmus Sztálin győzelmével ér véget. (…) A forradalom ezzel meghal.” Ugyanaz a forradalom tehát kétszer hal meg, nem is beszélve a végső összeomlásról – ez azért egy kicsit sok.

⁷ Kétségtelen, hogy Hannah Arendt, aki képes volt különbséget tenni az eredet és az okok között (ahogy azt Furet is elismeri), csak a náci rendszernek az imperializmusban és az antiszemitizmusban rejlő eredetét vizsgálta, de ő legalább nem próbálta meg azt (amire Furet utóbb biztatja), hogy ezek jelentőségét tagadja, csak hogy megkönnyítse a nácizmusnak a sztálini rendszerrel való összehasonlítását.

⁸ Ha Furet kijelenti, hogy a francia forradalom véget ért, ezt nem csak azért teszi, mert most, miután minden szenvedély kihunyt, a történész hideg tekintetével végre munkához láthat: hanem azért is, mert jelenünket is ez a vég definiálja. Ezt erősíti meg Furet írása (La France unie), amely a Jacques Juillard-ral és Pierre Rosanvallonnal közösen írott, La République du centre című könyvben jelent meg (Calmann-Lévy, Párizs, 1988).

1976 volt az az év, amikor a magyar értelmiség fokozottabban kezdett felfigyelni Bibó személyére és munkásságára. A megelőző 1972–75. évek a kurzus megmerevedésének, az új gazdasági mechanizmus részleges “visszacsinálásának” évei voltak: a rendszer és az értelmiség között kötött láthatatlan kiegyezés lazulni kezdett (maga Aczél György, e kiegyezés fő “mestere” elvesztette KB-titkári funkcióját). Érdekessé kezdett válni az a gondolkodó, aki a börtönben sem tört meg, aki a “kiegyezés” bizonytalan játékszabályait nem fogadta el. Az a Bibó István tanúsította ezt a magatartást, aki 1945–48 között nagyon is aktívan kapcsolódott be a kezdődő, majd megtöretett magyar demokrácia közéletébe, támogatva annak valóban forradalmi jelenségeit. 1962-től a Kádár-rezsim olyan irányvonalként igyekezett magát feltüntetni, mely visszatért a Rákosiék által 1948 végén megszakított helyes útra. Ennek Bibó nem adott hitelt: egyáltalán nem hitte azt, hogy az egypártrendszert egy demokratikus korszak folytatásának lehetne tekinteni. De ezen túlmenően: ő az 1956-os felkelést tartotta az 1945-ös demokrácia folytatásának, az 1956-ot követő terrort és konszolidációt pedig a magyar társadalom ama “megmerevedési” folyamatai egyikének tekintette, melyeket ő a magyar történelem végzetes zsákutcáinak tekintett.

Három évnyi idő sem adatott meg Bibó Istvánnak a növekvő érdeklődés és az értelmiségi öntudat feltámadásának halvány előjelei közepette. Ezalatt néhány jegyzetet készített “Az 1956 utáni helyzetről” cím alatt. A magyar helyzet elemzése után felújítja bennük az európai társadalomfejlődésről szóló tanulmányának gondolatait. Nagyon különös: hol szakad meg a gondolatmenet, mely túlnyomó részben a “létező szocializmust” bírálja, ám az abbahagyott rész másról szól: “…jól tudjuk, hogy a nagytőke, vagy annak legalább egy része adott esetben a legsötétebb reakcióval vagy a fasizmussal is képes kooperálni…”.

Olyan szavak voltak ezek, melyek jelentősége akkor nem tűnt nagynak, hiszen – környezetükből kiemelve – szinte a kommunisták propagandaszólamaival tűntek egyneműnek. De bőségesen van mondanivalójuk az 1989 utáni korszak számára. Melynek reprezentánsai, lett légyenek liberálisok, vagy ami rosszabb, “keresztény nemzetiek”, bizony nem kívánnak Bibóról tudni. Nem kívánhatnak: Bibó szocialista volt és ezen semmiféle csűrés-csavarás nem segít. Az őszintébbek ki is mondták: Bibó nem kell. Az első Tamás Gáspár Miklós volt: a hírhedt “Búcsú a baloldaltól” című dolgozatában már 89 januárjában kimondta, hogy a “magyar ellenzék bibói korszaka véget ért”. Ebben a mondatban az volt a megdöbbentő, hogy a valóban kiváló filozófus–közíró a maga “gondolkodói fordulatát” mintegy kötelezően előírta az akkor még úgy-ahogy kompakt demokratikus ellenzék tagjainak. Távolról sem eredménytelenül: a két hónappal később elfogadott SZDSZ-program már a (demokratikus) szocializmus egyetlen elemét sem tartalmazta egy nehezen definiálható “szociális háló” prognosztizálásán kívül, melyből azóta sem lett szinte semmi – ahogy arra napjaink sivár társadalmi valósága ad tanúbizonyságot. A másik oldalon, a “nemzeti táborban” egyedül Pozsgay ragaszkodott egy darabig a Lakitelken meghirdetett demokratikus szocialista elvekhez, a többiek elég gyorsan feudális keresztény-nemzetiek vagy fasiszták lettek. Itt is gyorsan “meghalt” Bibó. Tőkéczki László, a felvilágosodásellenes hisztéria képviselője meg is kezdte Bibó szidalmazását, méltó helyen: az úri reakció szócsövévé züllesztett Magyar Nemzetben. Követte őt – valamivel civilizáltabb hangon – Zábori László is. Mindez természetes. A gondolkodónak, aki azt vallotta, hogy “1945–48 között élt”, 1948-tól haláláig nem volt helye hazájában, mely egy olyan diktatúra nyomása alá került, melytől éppen ő 3 éven keresztül óvta; de hontalan szellemének nincs helye azok között sem, akik mindent elátkoznak, ami 1945–48 között történt: a fasizmussal való leszámolást, a magyar feudalizmus megsemmisülését, a társadalom alá szorított rétegek felemelkedését.

Bibó szocialista volt. 1948–88 között Magyarországon egy államszocialista diktatúra kisajátította a szocializmus fogalmát, 1990 óta ugyanott a szocializmus fogalma bárgyú átkozódás és köpködés tárgya. Bibó 1945-ben a földosztást tartotta az egyetlen valóban forradalmi (bár még nem szocialisztikus) lépésnek, mert megingatta a kevesek magántulajdonának “szentségét”, és ezt a folyamatot tovább akarta vinni. 1956-ban egy újfajta demokratikus szocializmus lehetőségét pillantotta meg. Ámde ehhez – ugyebár – bizonyára jobban értenek a FIDESZ és a Magyar Polgári Demokraták Társasága “ideológusai”. Szerintük 1956 nem volt szocialista. Tőkéczki úr ki is mondta, hogy “értékkonzervatív” ellenforradalom volt és ez volt benne a jó. 1945-re pedig most már csak átkokat illik szórni (megint csak Tőkéczkié az elévülhetetlen érdem, hogy most már az egyházi nagybirtokokat is vissza meri követelni). Tehát Bibó nem kell a FIDESZ-től a MIÉP-ig húzódó jobboldali frontnak. De mint szocialista, nem kell a “szociálliberális” koalíciónak sem.

De nemcsak a szocialista Bibó nem kell az 1989 utáni Magyarországnak. Bibó egyfajta politikai kultúrát képviselt, mely a mai Magyarországon ismeretlen. Ebben a tekintetben a “kommunizmus” 1962 utáni szakaszának – távolról sem magas – színvonala alá süllyedtünk. A Kádár-rezsim politikai köznyelve vulgáris, primitív és zavaros volt. De értelmiségi szinten a marxizmus – még a “marxizmus–leninizmus” is – kb. 1962-től kezdve mégiscsak tágítható volt, és lehetővé tett értelmes vitákat is (igaz, hogy ezek 1968. VIII. 21. után gyakorlatilag értelmetlenekké váltak). Később nem-marxista nézetek is nyilvánosságot kaptak (nem utolsósorban Bibó nézetei is). Az 1989 utáni Magyarországot a vitakultúra teljes hiánya jellemzi. A jobboldal olyan hangot használ, mely XX. századi történelmünk legsötétebb pontjain, 1939–44-ben és 1949–53-ban volt használatos. Viták Magyarországon gyakorlatilag nem folynak.

Ha valaki tudott vitatkozni, az Bibó volt. Megértve az ellenfél álláspontját, határozottan képviselve a magáét, minden fogalmat és fogalmi összefüggést a végsőkig elemezett. Mármost: fel kell tennünk a kérdést: van-e összefüggés a bibói szocializmuskép teljes elvetése, másrészt a magyarországi vitakultúra teljes szétzüllése között.

Álláspontom szerint van: a szocialista perspektíva elvetése demoralizálja a társadalmat. A szabadság a társadalom életének csupán egyik, bár legfontosabb aspektusa. A társadalmi szolidaritás, a társadalmi igazságosságra való törekvés a társadalom életének nélkülözhetetlen eleme. Ha a gazdaságot odadobjuk a gátlástalan szabad verseny fétisének, a társadalomban a legnagyobb igazságtalanságok jönnek létre. Ha ezeknek baloldali, a társadalmi igazságosságot megcélzó bírálata elől elzárják az utat, megjelenik a jobboldali bírálat: a szocializmus és a liberalizmus elleni támadás a nemzet és az intézményes vallásosság “értékei” nevében. Ezek azonban nem valós értékek: nem a társadalom valóságos reformjára irányulnak, hanem csupán valami ködös és agresszív “életérzés” elterjesztésére. Ez kizárja a tisztességes vitát.

Próbáljuk ezt szociológialilag konkretizálni. A kapitalizmus restaurációja – ez az állítólagos gyógyír bajainkra – felveti a kérdést: kik legyenek a tulajdonosok? Két tábor alakul ki. Az egyik oldalon a külföldi tőke reprezentásai állnak, szövetségben a múlt rendszer állami tulajdonának “féltulajdonosi”–menedzseri rétegével. A másik oldalon az a középosztály, mely “kinevezéses” alapon kíván magából tulajdonosi osztályt “gyártani”. A két réteg között tisztességes vita aligha folyhat. A “külföldiek” és “posztkommunista menedzserek” rétege viszonylag előnyösebb helyzetben van, így civilizáltabb stílust engedhet meg magának (és gyökereiben is toleránsabb: a 60-as, 70-es évek “enyhülés”-légköréből származtatja magát); az új, “helyet foglalni” kivánó réteg pedig a legocsmányabb, már-már 1944-re emlékeztető hangon a felülkerekedő réteget támadja. E hangvételt még visszataszítóbbá teszi az a képmutatás, hogy képviselői azt állítják: a kereszténység nevében beszélnek.

Sokan látják ebben a helyzetben a népi–urbánus vita továbbélését, de valójában egészen másról van szó. Az a vita a demokratikus szocializmus felé vezető utakról szólt: a kapitalizmust megkerülve, a paraszti életforma megőrzésével valósítsuk-e meg, vagy pedig a kapitalizmuson keresztül. Minderről persze ma szó sincs. Sokkal inkább a hagyományos, 1514 utáni Magyarország feltámadását csodálhatjuk meg: “köznemesi” és “főnemesi” pártjával. Mindkét párt gyökeresen népidegen, legfeljebb “kikacsintgat” a népre. A “főnemesi párt” előnye abban van, hogy legalább valahogy kapcsolódik az európai kultúrához (még az európai politikai kultúrához is), míg a “köznemesi párt” tökéletesen kulturálatlan, sőt: kultúraellenes. A “főnemesi pártnak” nincsenek eszményei a gazdasági egyensúlyon túl, a “köznemesi párt” eszményei tökéletesen reakciósak és a felvilágosodás “elé” próbálnak visszaráncigálni. Népies és humanista mozgalomnak nincs nyoma Magyarországon.

Mármost Bibó módszereit azért nehéz erre a helyzetre alkalmazni, mert ő ezzel egyáltalán nem számolt. Mind az 1956-ban készült tervezetekben, mind az “Európai társadalomfejlődés”-ben azt a véleményt fejti ki, hogy az ún. “szocialista” országokban lehetséges és kívánatos a diktatúra felszámolása, a kapitalizmus – vagy különösen a prekapitalista formációk – visszaállítása viszont nemcsak nem kívánatos, de lehetetlen is. Századunk új hisztériája (hanyadik már?), a privatizáció, körülbelül akkor indult el világméretekben, amikor Bibó meghalt. A “kommunizmus” bukását végső soron ez a reakciós antiegalitariánus irányzat, és a vele szembenálló, nem kevésbé reakciós, sőt: reakciósabb vallási–nemzeti fundamentalizmusok vívták ki. Korunk újra elsötétült, mert elvetette a szocialista perspektívát. Erre Bibó nem számíthatott, bár a veszélyt – mint idéztem – megérezte (alighanem az 1973. szeptemberi chilei államcsíny hatására).

Bibó ugyanis az általános emberi emancipáció egy mozzanataként fogta fel a szocializmust: olyan mozgalomként, melynek célja, hogy a társadalomban ne csak az erőszakhatalmi, de a vagyoni központokat is felszámolja. Tehát a szocializmusba való átmenetek útját keresi, és kerüli azt, hogy a liberalizmust a szocializmussal szembeállítsa, vagy akár csak elválassza őket egymástól. Ilyen elválasztást nála a történelem sem indokol: a liberális forradalmakat sokszor nagyon rövid idő alatt követik a szocialista forradalmak. Itt 1917 Oroszországára utal, amit én vitatok, mert 17 novemberében – megítélésem szerint – csak politikai fordulat történt. Viszont sokkal inkább megáll a lábán az 1870–71-es Franciaországra való utalás, ahol az 1870. IX. 4-i liberális–demokratikus forradalmat alig több mint fél év múlva követte a Párisi Kommün. Egyáltalán: Bibónál nyitva marad a kérdés: forradalom eredménye legyen-e a szocializmus? Az “Európai társadalomfejlődés”-ben a szocialista gondolkodók szemére veti, hogy inkább a szocializmushoz vezető utakkal foglalkoznak, mintsem azzal: milyen is legyen a szocialista társadalom. Mintha azonban ez valamennyire az ő fejtegetéseire is állna. Itt erősen jelentkezik az az – egyébként általam is osztott – ambivalencia, melyet Bibó a forradalom jelenségével kapcsolatban táplál. 1971/72-ben a bizonyos esetben kikerülhetetlen rossz dolgok közé sorolja, és óv a forradalom misztikus túldicsérésétől (ez ebben az időben elsősorban az “újbaloldalon” dívott).

1945-ben viszont hangsúlyozta – és ezt a véleményét, úgy tudom, nem változtatta meg – hogy a demokratikus társadalmak kiindulópontjánál mindig egy forradalom áll, melynek során valamely közösség megszabadul az “Istentől elrendelt” vagy “természeti” hatalmasságok uralma alól és megtapasztalja saját erejét: ez az emberi méltóság forradalma. A liberális társadalmakon belül már végbement: a szocializmus itt e társadadalmak bizonyos értékeinek továbbépítése lenne. Természetesnek látja viszont, hogy a tekintélyelvű–feudális országokban végbemenő liberális–demokratikus változások szocialista értékeket hordoznak, sőt: tulajdonképpen itt mennek végbe szocialista forradalmak. A probléma éppen az, hogy az így létrejövő szocializmus ne hasonlítson az abszolutista, tekintélyelvű feudális elődre. Ennek azonban éppen nem az az útja, hogy a forradalmat liberális korlátok között tartjuk. Mert éppen ezekben az országokban legalábbis a gazdasági liberalizmus fokozottan alkalmazhatatlan. Ugyanis az igazságtalan egyenlőtlenségeket, melyeket a klasszikusan liberális társadalmak is megtermelnek, itt a gazdaságilag érintetlenül hagyott feudális–tekintélyelvű egyenlőtlenségek meghatványozzák. Az a nagyon szűk ösvény, azonban, amely így megmarad számunkra, nagyon termékeny lehet: talán éppen itt és így jöhet létre a demokratikus szocializmus ideáltípusa. Lényegében ezt a programot állította Bibó 1945-ben a magyar demokrácia elé, bízva még abban is, hogy az ország így a liberális és a totalitariánus módon “szocialista” világ kiegyenlítődési terepévé válhat.

Bibó középponti ideológusa volt a totalitariánus “szocializmussal” szemben kirobbant reformmozgalmaknak és forradalmaknak, mert ezek nemcsak a totalitariánus módon “szocialista”, de a kapitalista restaurációtól is elzárkóztak. Dokumentumok tömege bizonyítja ezt 1956-tal kapcsolatban is, de ez 1968 és 1980/81 vonatkozásában is egészen nyilvánvaló. Mármost: 1956-ban Bibó – Németh László nyomán – egy politikai modellt is kidolgozott: legyen többpártrendszer, de a szocialista alapok megváltoztathatatlanságát, a kizsákmányolás tilalmát foglalják az alkotmányba, és a pártok csak ezek között a keretek között működhessenek.

Ezen a ponton nehéz problémához érkeztünk, mert itt az derül ki, hogy Bibó nemcsak a gazdaság területén volt “harmadik utas”, de a politikum területén is. Természetesen több szabadságot kívánt, mint amennyi a totalitariánus “szocializmusban” volt, de – ne tagadjuk le – kevesebbet a liberális demokráciák szabadsági fokánál, hiszen ott minden párt – a fasisztáktól a kommunistákig – szabadon működhet. Bibó leszögezte (és személyesen nekem is elmondta), hogy ezt a platformot nem szükségmegoldásnak, hanem egy új társadalmi rend megalapozásának tekintette. Nincs új ebben a szabadságkorlátozásban – mondta –, hiszen a polgári forradalmak is kizárták a politikai életből a királyi abszolutizmus híveit.

Kétségeim támadtak: a királyi abszolutizmus hívei a szabadságot korlátozni akarták. Rájuk a szabadság csakugyan nem vonatkozhatott. Ma sem kell (kellene) a szabadságot kiterjeszteni fasisztákra és orthodox sztálinistákra, hiszen ezek diktatúrát akarnak. De az antiszocialista liberálisokra? Nem szeretem őket, de hogy ne is szólalhassanak meg? Különben is, hol a határ? A kapitalizmus melletti propaganda is legyen tiltva?

Sokat töprengtem a Bibó-terven, és ma sem tudom megnyugtatóan tisztázni az álláspontomat (később majd megpróbálom mégis kifejteni). De: nem igazolja-e vissza mégis a terv korlátozásait mindaz, ami Kelet–Európában 1989 óta történik? Vajh’ miféle toleranciát láttunk és látunk itt a kapitalizmus vagy a jobboldali tekintélyállam hívei részéről? Nem dolgoztak és dolgoznak-e tudatosan ezek mindenfajta autentikus szocializmus elpusztításán? Igaz: nem vetettek be tankokat, géppisztolyokat (mint ahogy Közép- és Dél-Amerikában bizony többször is megtették). De tisztességes vitatkozást hol láttunk részükről? Nem áldoztak rá minden pénzt és propagandát, hogy ebben az országban gyarmati típusú, szakszervezetmentes kapitalizmus legyen? Létezhet akár egyetlen szocialista tv-csatorna? Most a “jobbközép” (mi benne a “közép”, én bizony nem látom) gátlástalanul követeli magának a koncot, de vajon hol voltak 1989-ben a liberálisok gátlásai? Nem ők kezdték felkorbácsolni azokat a beteges indulatokat, melyekről minden higgadtan gondolkodó ember tudhatta, hogy rövidesen ellenük fordulnak majd?

Ami 1989 óta Kelet-Európában folyik, az nagyon sokban alkalmas arra, hogy a tisztességes, humanista embereknek a szabadságba vetett hitét megingassa. A kommunisták állítása, mely szerint a polgári szabadságjogok nem szabadítanak meg a pénzhatalmasságok diktátumaitól – bevált; és az is bevált, hogy ugyanakkor szabaddá válik a reakció és a fasizmus legalpáribb, legembertelenebb formáinak megjelenése. Mint “kritikai elmélet”, a “marxizmus–leninizmus” sok tekintetben igazolódni látszik – mint konstruktív elmélet azonban nem sok jót hozott. Az utóbbit nem szabad kiverni a fejünkből. Amiatt, hogy a polgári szabadságjogok világa felett gyakorolt államszocialista bírálat sok tekintetben igazolódni látszik, nem szabad újra szabadságellenes elméletekbe és gyakorlatokba menekülnünk. Hiszen a szabadság mindenfajta korlátozásának fel kell vetnie a kérdést: ki korlátozza a szabadságot, milyen jogon és milyen céllal? Azok az emberek, akik valaminő magasabb célok jegyében korlátozzák a szabadságot, mennyiben letéteményesei magasabb céloknak, és milyen garanciát tudnak nyújtani arra, hogy csakugyan azokat képviselik?

Nem: nem tudunk jobbat kitalálni a polgári szabadságjogok rendszerénél, és lehetséges, hogy ebbe a legalantasabb ocsmányságok kimondásának lehetősége is beletartozik. hiszen utólag beperelhetik ezek kimondóit, ha viszont előzetes cenzúrát alkalmazunk, akkor ugyan hol lesznek a határok? Az ocsmányság, alantasság, antihumanizmus morális kategóriák, melyek jogi kategóriákká nem emelhetők. Csak azt nem szabad képzelnünk; valami jó van abban, hogy a Tőkéczki Lászlók, Lovas Istvánok és Schmidt Máriák szabadon hirdethetik antihumanista frázisaikat. Lehet, hogy ez kikerülhetetlen: a rossz lehetőségét is biztosítani kell; inkább, mintsem a jót el lehessen fojtani. És hát mi a rossz és mi a jó? Ez szubjektív… Teljesen? Hm… Talán azért teljesen mégsem. És attól, hogy a rosszat megengedjük, még nem vált emberivé: a gonoszságára állandóan rá kell mutatni.

Egy bizonyos: Bibó korlátozottabb szabadságfogalommal operált, és tervezetét a liberális demokráciákban nem lehetne alkalmazni még egy demokratikus szocialista átalakulás esetében sem. Az ő élménye egyfajta “megegyezés” volt, melynek (akkori cikkei adják a tanúbizonyságot rá) már 1945-ben létre kellett volna jönnie, és szerinte 1956-ban létre is jött. Ez az állapot bizonyosan demokrácia, de nem a pártoknak a hatalomért folytatott éles küzdelme jellemzi, hanem inkább olyan megegyezésük, mely lehetővé teszi a mindennapok konkrétabb problémáinak – pl. az önkormányzatok és a központ viszonyának – szinte permanens megvitatását. Vita és mozgás, de a társadalom harmóniájának légkörében. Különböző irányok, de nem az “elitek” gátlástalan hatalmi harca: tehát valami egészen más, mint a mai Magyarország. A társadalmi harmóniát megalapozó gondolat Bibónál a szocializmus.

Ez a szocializmus távolról sem a totális állami gazdálkodás rendszere, melyet a klasszikus szociáldemokrácia a demokrácia keretei között, a kommunista mozgalom (következetesebben, de pusztítóan) a diktatúra viszonyai között hiposztazált; sem a kissé sivár, bár nem egészen eredménytelen harc, melyet a “modern” szociáldemokrácia folytatott (folytat?) a munkavállalói rétegeknek a nemzeti jövedelmekből való nagyobb részesedéséért. E harc eredményeit igyekszik most a thatcherista–friedmannista ellenforradalom minél nagyobb “hatékonysággal” visszavenni. Bibónál a szocializmus a munkástanácsok és a munkásrészvények rendszerével azonos. A kapitalista polgári demokráciákban lehetségesnek látja a gyárak tulajdonjogának munkástulajdonba való fokozatos átadását (kártérítés mellett). Kelet-Európában “egyszerűbb” a helyzet: a kommunisták tabula rasát: állami, álközösségi tulajdont teremtettek, ezt kell valóságos közösségi tulajdonná átalakítani. Bár Bibó nem használja ezt a hasonlatot, de ebben az értelemben az államszocializmus olyasfajta átmenet volna a kapitalizmusból (vagy prekapitalizmusból) a valóságos szocializmus felé, mint amilyen az abszolút monarchia volt a feudalizmusból a polgári demokratikus társadalom felé. Így a kelet-európai forradalmak és reformmozgalmak a polgári demokratikus forradalmakkal volnának analógok, hiszen azok megdöntötték az abszolutizmust, de éppen nem a feudális anarchia helyreállítása céljából.

A mai neokapitalizmus-apológiák azonban nem elsősorban a munkásoknak a vállalatok vezetésében való részvételét támadják (bár azt sem kedvelik), hanem a tervgazdaságot. Ezek szerint a tapasztalatok egyértelműen a piaci módszerek mellett döntöttek, mindenfajta gazdasági tervezést el kell vetni. Két ok szólna emellett: egyrészt a piacgazdaság a hatékonyabb, másrészt – állítólag – kizárólag a piacgazdaság biztosítja a demokratikus politikai megoldásokat.

Az érvelés második felével kapcsolatban mi, szocialisták azt mondjuk: a piacgazdaság éppen nem biztosítja a demokratikus megoldásokat. Mert az öntörvényűvé vált gazdaság, kikerülvén mindenfajta – demokratikus vagy nem-demokratikus – ellenőrzés alól, óriási egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat hoz létre. Ezek az “1 ember – 1 szavazat” demokratikus világát meglehetősen illuzórikussá teszik. Ki hihetné, hogy a nagyobb pénzösszegek birtokában lévő csoportok ne tudnának a közvéleményre nyomást gyakorolni a maguk javára? Hogy más csoportok is szerezzenek nagyobb pénzösszegeket? Honnan? Hogy képviseljék a tulajdonnal nem bíró munkavállalók érdekeit? Azoknak nincs pénzük! Így például a mai Magyarországon egyáltalán nincs munkavállalói párt. Igaz: a fejlett liberális–kapitalista országokban végül is a szociáldemokrata pártok ki tudtak fejlődni, és bizonyos eredményeket ki tudtak harcolni a munkavállalók számára. De egy alternatív gazdaságot, mely a kooperáción alapulna, mégsem tudtak kialakítani (legfeljebb szigetszerűen). És tulajdonképpen nem volt-e már az első világháború is a szociáldemokrácia erkölcsi bukása? Nem volt-e érthető (ha nem is helyeselhető) egy ilyen katasztrófa után a bolsevizmus kifejlődése: a bolsevizmus végül is békét ígért és ezt egy ideig be is tartotta, még saját területi veszteségei árán is.

Másrészről azonban a tervezés demokratikus módszerekkel – legalábbis részletezően – szinte megvalósíthatatlan. Még az információs eszközök rohamos fejlődése mellett sem tudnak az egyes személyek annyi információt elraktározni, hogy a gazdaság fejlődéséhez termékenyen hozzá tudjanak szólni. Honnan is tájékozódnának részletesen mások szükségleteiről, hogyan is lehetne ezek sorrendjét szavazásra bocsátani? A tervezés szinte elkerülhetetlenül egy tervező bürokrácia kialakulásához vezet, mely maga akarja megszabni a szükségleteket – és ennek léte nehezen fér össze a demokráciával. Hiszen a bürokráciát nem befolyásolhatja az, hogy melyik párt van többségben a parlamentben – nem változtathatja össze-vissza a terveket. E bürokrácia léte szinte kikerülhetetlenül uralommá válik. És akkor nemcsak a szabadság vész el, de az egyenlőség sem valósulhat meg.

Láthatjuk tehát a “totális piac” és a “totális tervezés” bajait, és nehezen találunk kiutat. Sokak szerint a baj mélyebben van: a gazdasági növekedés, mint elv, vált totálissá, és ezt kellene valahogy meghaladni. Bizonyos, hogy a gazdaságot az ember szolgálatába kellene állítani, de nem tudjuk: hogyan történjen ez. Ami a divatos környezetvédő mozgalmakat illeti, némi aggodalommal látom bennük új hisztériák kialakulását. Tartok új diktatúráktól, melyek a környezet tisztántartása ürügyén rendeznek koncepciós pereket, neveznek bizonyos népcsoportokat “piszkosnak” stb. Ez nem az a pont, ahol a korszak problematikáját tevékenyen meg lehetne fogni.

Lehet a modern társadalmat – mindenekelőtt annak gazdaságközpontúságát – valamely vallás (elsősorban a kereszténység) nézőpontjából bírálni. Azonban a vallást másnak, mint magánügynek, nem tekinthetjük, hiszen ki tudna hitvitákat racionálisan eldönteni? Ez minden vallásos “modernitás-bírálat” gyenge pontja.

Bizonyos, hogy a liberális gazdaságpolitika a gazdasági spontaneitás területének túl nagy szabadságot ad, a totalitariánus “szocializmus” túl keveset: a kettő között kell megtalálnunk az optimumot, mely biztosítja az emberek (termelők és fogyasztók) beleszólását a gazdasági folyamatokba, ugyanakkor a gazdaság hatékonyságát is biztosítja.

Bibó a magántulajdon méreteit kívánta alkotmányjogilag korlátozni. Én nem a méretekre helyezném a súlyt, hanem arra, hogy alkotmányjogilag írják elő: minden termelő üzemben legyen munkástanács. E munkástanácsok jogköre aztán változhasson üzemről-üzemre, legyen “helyi alkotmányozás” tárgya. A pártokon felépülő parlament “mellé” pedig válasszanak az egyes szakmák képviselőiből második házat, mely elsősorban a gazdaság problémáival foglalkozik. Bizonyos termelési ágak (fegyvergyártás, környezetveszélyes anyagok gyártása, energiatermelés) pedig igenis maradjanak az állam kezében, és legyenek ellenőrizhetők.

Mindettől ma nagyon messzire vagyunk. Egy embertelen vadliberalizmus és egy, a fasizmusig elnyúló “keresztény-nemzeti” gengszterizmus küzdelmének vagyunk tanúi. Ez a Magyarország száműzte a szocialista perspektívát, szellemileg száműzte Bibót, és ne adja Isten, hogy megint csak valami súlyos megrázkódtatás tudja a züllésből kirángatni. De lehetséges, sőt: valószínű, hogy az Egyesült Európa fog szembekerülni a szocializmus problematikájával. Szembe kell kerülnie, hiszen az egyes európai államok közötti fejlettségi szintet ki kell egyenlíteni. Bízom benne, hogy Bibó szelíd, határozott és mértéktartó szelleme vissza fog térni.