"A kommunizmus fekete kőnyve" propaganda céljából íródott – így méltán futott be szép karriert. A recenzió a könyv állításait a történelmi tényekkel szembesíti. (Stephane Courtois: Le livre noir du communisme. Robert Laffont, Párizs, 1997.)

Hosszú idő elteltével a számok már csak megközelítő pontosságúak, és csak a nagyságrendre vonatkozóan adnak információt. A sétifi megtorlás (1945) áldozatainak számát a becslések hatezer és 45 ezer közé teszik. Madagaszkáron (1947) állítólag 80 ezer áldozat volt. Az Indokínára (1945–54) vonatkozó számok a források szerint 800 ezer és 2 millió között váltakoznak, Algériában (1954–62) pedig 300 ezer és 1 millió között. Ha Tunéziát és Marokkót figyelembe sem vesszük, és eltekintünk attól is, hogy megemlítsük a franciák felelősségét a közelmúlt olyan katasztrófáival kapcsolatban, mint a ruandai népirtás, ezek a gyászos adatok akkor is azt mutatják, hogy – ha az áldozatok számával összevetjük Franciaország népességének nagyságát – Franciaország a század második felének tömeggyilkos országainak élmezőnyébe tartozik.

Oly megátalkodott makacssággal folytatta a gyilkolást, hogy azt is mondhatnánk: e bűn bele volt kódolva az akkori politikai rendszerbe. Mert hiszen bűnről van szó. A két évtizeden keresztül, két kontinensen is folytatott megtorlás jellegében olyan volt, amilyennek az új francia büntetőtörvénykönyv az emberiség elleni bűnöket definiálja: “Rendszeresen ismétlődő tömeges kivégzések, emberek elrablása és eltűnése, emberek megkínzása és más embertelen cselekedetek.”

A Francia Kommunista Párt volt az egyetlen jelentős politikai szervezet, mely fellépett ez ellen az egyszerre kegyetlen és őrült gyakorlat ellen. A párt veteránjai jól emlékeznek erre a nehéz harcra, melyet szinte teljesen magukra hagyatva kellett megvívniuk. A túloldalon ez a múlt semmi gondot nem okoz, és François Bayrout, aki annak a kereszténydemokráciának a politikai örököse, amely bármely más politikai szervezetnél mélyebben kötődött a gyarmati elnyomáshoz, nemigen zavarták a múlt emlékei, amikor a képviselőházban a széksorok alkotta félkör másik oldalán ülőknek felmutatta A kommunizmus fekete könyvét. Úgy tűnik, a memória is képes érdekes változásokra.

A tények eltorzítása

Egyetlen könyv? Inkább könyvek. Egy rendhagyó gyűjteményes kötet, melyhez a mű szerkesztője, Stéphane Courtois írt bevezetést és utószót, megpróbálván megadni az egész mű irányultságát. A kiadótól megtudjuk, hogy az előszót eredetileg az időközben elhunyt François Furet írta volna. Ez esetben bizonyára egy okos előszót olvashattunk volna. Stéphane Courtois más eszközökkel élt: az általa írt szöveg a történetírásban fel-felbukkanó publicisztikai technikákat látszik szentesíteni. (Így aztán, miközben a “fotók okozta sokkhatásról” értekezik, hosszasan panaszkodik is a könyvbeli illusztrációs anyag szegényessége kapcsán.) Posztulátumai a jelszavak hatékonyságával vetekednek. A kommunizmus úgy hordja magában a terrort, mint felhő a vihart. Ez öröktől fogva és mindörökre bele van írva genetikus–politikai kódjába.

Vajon nincs-e a VIII. Henrik által 1535-ben lefejeztetett Morus Tamásnak, az Utópia írójának emlékműve a Kreml tövében? Ahelyett, hogy minden kommentár nélkül, egyszerűen felvesszük a kommunizmus bűneinek listájára a volgai németek 1941-es deportálását, nem lett volna-e méltányosabb megemlíteni azt, hogy nyilvánvaló stratégiai megfontolások legalább részben igazolják ezt a tettet egy olyan órában, amikor az ország a túlélésért harcolt? Meg azután az Amerikai Egyesült Államok is minden formaság nélkül az egész háború időtartamára internálta az esetenként már igen régóta az országban élő japán bevándorlók ezreit, akik pedig biztosan nem jelentettek hasonló potenciális veszélyt.

Az ennyire megszállott acsarkodás már szinte lehangoló. Nincs-e így is elég okunk az elborzadásra? Az áldozatoknak a propaganda eszközeiként való felhasználása mintha már a szenvedéseik iránti közönyről tanúskodna.

Csakhogy Stéphane Courtois ambiciózus célt tűzött maga elé: tudván, hogy a nácik bűnei, nevezetesen az európai zsidóság kiirtásának kísérlete úgy vésődött be az emberiség kollektív emlékezetébe, mint a legnagyobb szörnyűségek egyike, analógiát kíván felállítani a nácizmus és a kommunizmus között. A nácizmus 25 millió áldozata egyfelől, másfelől a kommunizmus áldozatainak 100 millióra becsült száma, és máris itt lenne a bizonyíték, hogy a második rendszer négyszer olyan bűnös, mint az első. Annyi bizonyos, hogy az áldozatokat nem lehet összehasonlítani. A zsidókat és a cigányokat zsidó, illetve cigány voltuk miatt gyilkolták meg. Bár a forradalmi retorika követelményei miatt a bolsevikok kijelentései távolról sem voltak tekintettel a nüanszokra, ezeket idézve Stéphane Courtois-nak mégis el kell ismernie, hogy a bolsevikok, amikor a burzsoá, kulák stb. ellenség likvidálását követelték, ezekkel mint “osztállyal” szemben léptek fel. Bevezeti tehát az “osztályirtás” fogalmát, amely szerinte pontosan azonos a “népirtással”. Csak ámulhatunk ezen a merész gondolati csúsztatáson. A nácik szemében egy zsidó fogantatásától a haláláig pusztán zsidósága által definiáltatott. Egy, a javaitól megfosztott burzsoá azonban nem burzsoá többé. A francia forradalom meg akarta semmisíteni az arisztokráciát mint osztályt vagy mint kasztot (ez részben sikerült is). Azonban a hajdani arisztokratákat, miután megfosztották őket címeiktől és privilégiumaiktól, nem küldték automatikusan vérpadra, vagy legalábbis közülük kevesebben végezték ott, mint a munkások vagy a parasztok közül.

Stéphane Courtois ezt írja: “A sztálini rezsim által szándékosan előidézett éhínségnek kitett ukrajnai kulákcsalád gyermekének éhhalála ugyanannyit ‘ér’, mint a nácik által a varsói gettóban halálra éheztetett zsidó gyermek halála.” Ez az összehasonlítás azonban semmit sem ér, hiszen amennyiben az az ukrajnai gyermek túlélte az átmeneti éhínséget, a továbbiakban lehetősége volt az életre, míg az éhínséget túlélő gettóbeli zsidó gyermekre Treblinka gázkamrája várt.

A tények eltorzításában Stéphane Courtois egészen odáig elmegy, hogy megemlíti az SS-főnök, Rudolf Hess nevét is, mégpedig egy, a szovjet táborokról szóló dokumentációval kapcsolatban, melyet állítólag alárendeltjei állítottak össze számára. Ennek alapján hozta aztán létre Rudolf Hess Auschwitz-ot, mely tábort azonban egyetlen gondolkodó lény sem hasonlíthat össze még a Gulág legszörnyűbb létesítményeivel sem. Stéphane Courtois és a hozzá hasonlók mindig is belebotlanak a Shoah letagadhatatlan egyediségébe.

A megszüntetett tér és idő

Nicolas Werth-nek köszönhetően, aki több mint 250 oldalt – könyvet a könyvben – szentel a Szovjetunióbeli erőszak, megtorlás, terror témájának, végre elbúcsúzhatunk ettől a 30-as évek legrosszabb agit-propját idéző előszótól, és megkönnyebbülten merülünk el ismét a történelemben. De miért kellett ennek a figyelemreméltó munkának egy ilyen kétes környezetben megjelennie? És főleg, miért kellett ennyire redukálni a témát? A szerkesztő, Stéphane Courtois, aki kedveli a fellengzős kijelentéseket, Sztálinnal kapcsolatban a következőt jósolja: “Kétségtelen, hogy a Történelem a XX. század legnagyobb politikusaként tekint majd Sztálinra, amiért sikerült neki az 1922-es kis Szovjetuniót egy szuperhatalom rangjára emelnie.”

A legkevesebb, amit mondhatunk az az, hogy Nicolas Werth tanulmánya nem adja meg a kulcsot ehhez a vitathatatlan felemelkedéshez. Senki sem kételkedik abban, hogy a szovjet társadalom olyan erőszakos és olyan megkínzott volt, mint amilyennek ő aprólékos pontossággal leírja. De ez a társadalom nemcsak ilyen volt, hiszen sem a Gulágon végzett kényszermunka (a maga közepesnél is gyengébb gazdasági teljesítményével), sem az általános lelki kényszer nem biztosíthatta azt a dinamizmust, mely valóban képes lett volna az ország átalakítására. A Szovjetunió történetét pusztán az ottani terror történetére redukálni éppen olyan téves, mintha a francia IV. Köztársaság történetéből csak a gyarmatokon elkövetett gyalázatos tetteket emelnénk ki, s figyelmen kívül hagynánk azt a tényt, hogy ez a rezsim mellesleg új lendületet tudott adni az országnak, a háború és a megszállás miatt meggyengült Franciaországot újra a prosperitás útjára vezette.

Egy ilyen témaválasztás távolról sem segíti elő a múlt megértését, sőt a jelent is enigmatikussá teszi. A nyugatiak – elsősorban az értelmiségiek – vak felelőtlenségét mélyen elítélő Stéphane Courtois felháborodása odáig terjed, hogy nagyon elcsodálkozik azon, hogy napjainkban “nyíltan forradalmi csoportok még tevékenykedhetnek, és teljes legalitást élvezve [a szerző kiemelése] terjeszthetik nézeteiket, és megvetően utasíthatják vissza az elődeik bűneire vonatkozó legkisebb kritikai észrevételt is.”

Keleten, a közvetlenül érintett népek sokkal tisztábban látnak e kérdésben. Ha az a rezsim, melyet elszenvedtek, nem lett volna más, mint véres megtorlások gyászos sorozata, mivel lenne magyarázható, hogy a kommunizmus eszméjének még mindig ennyi híve van ezekben az országokban? Mivel magyarázható, hogy Lengyelország, a Szovjetunió “ellenség-nemzete”, melynek kemény megpróbáltatásait Andrzej Poczkowski idézi fel a könyvben, alig néhány évvel a szovjet blokkból való kiszakadás után teljesen demokratikus módon neokommunista elnököt és neokommunista parlamenti többséget juttatott hatalomra?

Mit mondjunk végül a mű azon törekvéséről, mellyel megszüntetni kívánja az időt és a teret? A szerkesztő számára mindig és mindenhol egyedül a kommunista ideológia a felelős az állandó terrorért. A sommás ítélkezést elutasító Jean-Louis Margolin kitér a konfuciuszi hagyomány jelentőségére az ázsiai kommunista országokban (kivéve Kambodzsát), és hangsúlyozza e hagyomány különleges szerepét ezen országok közelmúltbeli történetében, beleértve annak legtragikusabb aspektusait is.

Kubáról értekezve Pascal Fontaine is megemlékezhetett volna a helyi caudillista tradícióról, melyet François Maspero oly részletesen elemzett Fidel Castróról írva. És végül miféle aberráció kell ahhoz, hogy ugyanúgy ítéljük el a nicaraguai sandinistákat (akik vállalták a demokratikus megmérettetést), mint a Fényes Ösvény dühödt őrültjeit?

Egy nagy hiány: az ellenfél. A könyvben minden kommunista kísérletet úgy írnak le, mintha üvegbúra alatt zajlott volna le, a külvilágtól teljesen elvágva. Miért nem tesz említést Nicolas Werth a külföldi intervenciós erőkről, melyek elkeseredetten igyekeztek megfojtani a fiatal bolsevik forradalmat? Ha van Kuba történelmében központi jelentőségű esemény, az minden bizonnyal annak az inváziós seregnek az 1961-es partraszállási kísérlete, melyet a világ legerősebb hatalma látott el fegyverekkel. Ezzel kapcsolatban megtudhatjuk, hogy a sziget katonai körzetekre volt osztva, s az egyes körzetek védelmét a forradalmi védelmi bizottságok látták el. De a disznó-öbölbeli eseményekről a szerző csak annyit közöl, hogy Fidel Castro ezt használta fel “ürügyként” arra, hogy betiltsa a La Quincena magazint!

Az amerikaiaknak arról a szándékáról, hogy bármi áron – többek között a kikötők elaknásításával – végezzenek a sandinistákkal, még csak említés sem történik. Tudjuk pedig, hogy a bekerítettség érzete, a külföldi intervenció és a blokád fenyegetése milyen termékeny talajt jelent a paranoiás megtorláshoz. E momentumok elhallgatása kétségkívül lehetővé teszi a szerzőknek, hogy úgy írják le a gonosz erőit, hogy azok lényegi, belső perverzitása világosan megmutatkozzék, szemben egy, a szigorúan a passzív és borzadó néző szerepére kárhoztatott világgal. Ez a szemfényvesztés azonban annulálja a dialektikát, amely pedig a történelem vázát adja, s amely nélkül az nem más, mint “egy idióta által elmesélt, zajos, dühös, és semmit sem jelentő történelem”.

A másik hiányosság: az emberi tényező. Kell-e még ismételni, hogy a kommunizmus hívei egy olyan eszméhez csatlakoztak, amely univerzálisnak és felszabadító jellegűnek határozta meg magát? Az, hogy ez az ideál eltorzult, semmit nem von le motivációjuk őszinteségéből. És pusztán ennyi elég ahhoz, hogy megkülönböztessük őket náci ellenfeleiktől, akiknek nyíltan vallott programja az volt, hogy egy magasabbrendűnek mondott “faj” uralma alá hajtsák az alacsonyabbrendűnek bélyegzett népeket, és azokat, ha nem is mindig kiirtásra, de mindenképpen szolgasorsra szánták. Az emberiség számára elfogadható nácizmus elképzelhetetlen: magában a fogalomban ott van az ellentmondás.

Még a kommunista ideál eltorzulásából következő döbbenetesen nagy számú áldozatot figyelembe véve sem tagadható, hogy ez az eszme a remény hordozója volt az egész világon. Kétségtelen, hogy a Kommunista Internacionálé történetének vannak sötét fejezetei, de működését oly sommásan elítélni, ahogy azt Stéphane Courtois és Jean-Louis Panné teszik, az már a karikatúra határát súrolja. Több az igazság a “forradalom utazó ügynökeivel” kapcsolatban Malraux, Koestler vagy akár Jan Valtin műveiben, mint ezeken az oldalakon, ahol a szerzők egyszerűen gyilkológépekként írják le őket, akik még sokáig megmaradnak az emberiség emlékezetében.

A nácizmus történelmi szankciója végleges, veresége tette azzá: az állítólagos felsőbbrendű embereket lefegyverezték és hazaküldték. A kommunizmus becsülete és jövője az Artur Londonhoz hasonló militánsokban ölt testet, aki életét egy nemes ügynek áldozva végigszenvedte azt, hogy először az ellenség deportálja és kínozza meg, majd megélte azt a tragédiát is, hogy azok kínozzák meg, akiket az övéinek hitt: megőrölte őt ez a kegyetlen gépezet, és mégis hű maradt ifjúkora ideáljához.

A jelen súlya

Ami pedig a kapitalizmus fekete könyvét illeti, nos az mindennap itt íródik szemünk előtt, a saját életünkben. A pénzpiacok diktatúrájának uralma alá hajtott népek; a pusztító munkanélküliség; a terület feletti ellenőrzés megszerzése érdekében cinikusan kirobbantott törzsi háborúk; a nemzetközi intézmények által kikényszerített gazdasági diktátumok, melyek az egészségügyi költségek radikális korlátozásával tovább rontják az emberek életesélyét; a megszámlálhatatlanul sok kivándorló, aki azért kényszerül elhagyni hazáját, mert helyzete reménytelen… És ha minden rendszert ártatlan áldozatainak száma alapján kell megítélni, vajon milyen súllyal esik latba az a napi 10 000 gyermek, aki éhen hal a harmadik világban?

Az emberek tragédiája többet érdemel egy szenzációhajhász könyvnél. A helyzet javításához propaganda-műveleteknél többre van szükség.

(Fordította: Takács M. József)

1917-ben Oroszországban valami elkezdődött. Egyrészt különböző régi törekvések öltöttek új formát, másrészt új gyakorlati törekvések is kezdődtek. Körvonalazódott a polgári átalakulásokból ismert célok aktualizálása: az ipari–technikai elmaradottság felszámolásának, a gazdasági nemzettéválásnak stb. szándéka. Egyidejűleg megfogalmazódott egy humánus társadalom megvalósításának programja, illetve gyakorlati próbálkozás indult egy humánus társadalom kikísérletezésére. Ez utóbbi elképzelés és szándék szerint a politikai hatalom megragadása, az ipari civilizáció megteremtése, egységes nemzetgazdaság létrehozása csupán eszköze annak, hogy végső eredményként a társadalom valamennyi tagja emancipálódhasson minden intézményes kényszer, minden külső hatalom uralma, befolyása alól. Eszerint stratégiai cél olyan önmagát szervező társadalom (társadalmi önkormányzás) feltételeinek kialakítása, amely átveszi, magába integrálja mind a politikai állam, mind a hagyományos gazdasági intézmények (pénz, önszabályozó piac) társadalmi szerepét.

Az októberi forradalom kitörésekor Oroszországban kettős hatalom létezett: a politikai hatalom megoszlott az Alkotmányozó Nemzetgyűlés és a helyi szovjetek között. Az előbbi a bürokratikus elitdemokráciát (a demokrácia képviseleti, polgári változatát), az utóbbi a tömegdemokráciát (a demokrácia szocialisztikus, humánus formáját) testesítette meg.

Az októberi forradalmat követően Oroszországban megszűnt a korábbi, politikai értelemben vett kettős hatalom: a bolsevikok fokozatosan magukhoz ragadták az államhatalmat. Ez nem a szovjethatalom kiteljesítését jelentette, mivel a bolsevikok nemcsak hagyományos politikai ellenfeleiket iktatták ki, hanem a helyi szovjeteket is bekebelezték: pártirányítás alá helyezték, és az úgymond közvetlen demokrácia szerveit kívülről, fölülről szervezték. (Hasonló folyamat játszódott le az 1945 utáni Magyarországon, ahol a Kisgazda Párt és a Kommunista Párt egyesült erővel számolta fel a közvetlen demokrácia – az állami nagypolitikával szemben társadalmi ellenhatalmat is képező – intézményeit.)

Ugyanakkor a társadalom életének különböző területein – a politikai értelemben vett kettős hatalom megszűnése után is – kettős hatalom létezett. “Bár az ‘arányok’ eltérőek, mindhárom orosz forradalomban a ‘polgári’ és a ‘szocialista’ mozzanatok ab ovo egyidejűleg voltak jelen.” E kettős jelenlét egyrészt szükségképpeni; másrészt együttélésük hosszabb távon nem lehetséges: ellentétük a feloldás irányába mozog. Végső fokon a polgári és a szocialista (humánus) mozzanatok küzdelme dönti el a kísérlet kudarcát vagy sikerességét. Elméletileg tekintve szocialista mozzanatoknak számítanak a társadalmi önszerveződés, a közvetlen, részvételi demokrácia, a közvetlenül társadalmi gazdálkodás (közösségi önellátásra termelés) különböző formái. Polgárinak minősülő, ezért távlatilag elenyészésre ítélt mozzanat maga a szovjetállam (amelynek Lenin elképzelése szerint már születésekor meg kell kezdenie elhalását), az egész pénzgazdálkodás, sőt maga a bolsevik párt is, amely történelmileg csak a szocialista mozzanatok megvalósításának puszta eszközeként igazolja létét.

A történelmi valóság persze ennél lényegesen összetettebb: nem tisztán elhatározás kérdése, hogy a polgári vagy a humánus elemek működését részesítik előnyben. Oroszország elmaradott viszonyai, a belső polgárháború és a külső fenyegetettség stb. sok szempontból magyarázza, hogy ellentmondás alakult ki a deklarált cél és a gyakorlati politika között. Ebból azonban nem következik, hogy a mindenkori reálpolitika, gyakorlati politika számára ne lennének alternatívák, ne mutatkoznának a stratégiai célhoz közelítő, illetve attól eltávolító választási lehetőségek.

Az 1917-es világtörténelmi kísérlet nem sikerült. Egyesek szerint nem is sikerülhetett (hagyományos szocdemek, mensevikek, az úgynevezett rendszerváltás utáni tisztánlátók). Mások szerint a sikert valamilyen thermidoriánus, a polgári rendszert restauráló konzervatív fordulat hiúsította meg. Némelyek ünneplik a thermidori fordulatot, némelyek kárhoztatják azt. De igencsak megoszlanak a vélemények abban, hogy mikor következett be a humánus társadalom történelmi kísérletét megbuktató thermidoriánus váltás.

A kérdést bonyolítja, hogy az 1917 utáni gazdálkodás története és politika története nem párhuzamosan fut. Ezért gazdasági thermidorról és politikai thermidorról egymástól függetlenül is szó esik.

Szociáldemokrata–mensevik nézőpontból az egész októberi kísérlet elhibázott: a szigorú történelmi menetrendtől eltérve nem lehet túllépni a kapitalizmuson. Innen tekintve a NEP rekapitalizációs tendenciái valójában történelmi igazságszolgáltatást, a történelmi folyamatok helyrezökkentését, az erőszakos beavatkozás korrigálását jelentik. A bolsevikok a NEP-pel – úgymond – antikommunista fordulatot hajtottak végre. A NEP-ben megnyilvánuló gazdasági thermidort politikai thermidor fogja követni, amely elmozdulást jelenthet a parlamenti demokrácia irányába, de lehet bonapartista jellegű uralom (egyszemélyi diktatúra) bevezetése is. Martov pesszimista prognózisa szerint a bolsevikok “a gazdasági thermidoron keresztül masíroznak a politikai Brumaire 18-ához”. A mensevikek számára beigazolódott, hogy az októberi forradalmat – minden ideológiai értelmezés ellenére – annak kell tekinteni, ami valójában: a polgári forradalom egy fajtájának.

A mensevikek azért üdvözölték a gazdasági thermidort, mert egy általános kapitalizálódási folyamat részeként értelmezték, és – optimista változat szerint – a parlamenti demokrácia visszaállítását előkészítő lépésnek tekintették. A szmenovehisták viszont nemzeti küldetést tulajdonítottak a bolsevikoknak, és a bonapartista alternatíva megvalósulásában bizakodtak.

Usztrjalov, a szmenovehista irányzat későbbi vezéralakja – ameddig reménye volt rá – Kolcsaktól várta az egységes Oroszország megteremtését, később beérte a bolsevik párttal. A szmenovehisták az orosz nemzet nagyságát (erős állam, birodalmi centralizáció, egységes nemzeti piac, világhatalmi szerep) cézári hatalom kiépítéséhez kötötték. Úgy ítélték meg, hogy a NEP bevezetése is ebbe a folyamatba illeszkedik. A bolsevizmus – úgymond – kénytelen megszabadulni a kommunizmustól, hogy politikai hatalmát megőrizhesse. “Hogy Moszkva megmentse a szovjeteket, feláldozta a kommunizmust” – értékelte Usztyalov a NEP fordulatát. Ettől kezdve a bolsevizmus pozitív nemzeti minősítést kap: sajátosan orosz jelenségként szervesen illeszkedik az orosz történelembe. A szmenovehisták nacionálbolsevik elmélete hangsúlyozza: a szovjet burzsoázia létrejöttéhez és erős kapitalizmus kiépítéséhez centralizált államhatalomra van szükség.

A mensevikektől és a szmenovehistáktól eltérően Lenin az orosz elmaradottság és a kedvezőtlen nemzetközi helyzet ellenére is lát lehetőséget a társadalmi önkormányzás (humánus szocializmus) megvalósulására. A NEP bevezetését pusztán taktikának, reálpolitikai kényszerintézkedésnek tekinti, és taktikai visszavonulásnak minősíti. Mi a feltétele annak, hogy a visszavonulás ne torkolljon kapitulációba, a polgári mozzanatok győzelmébe? Egyrészt – úgymond – “meg kell őrizni a perspektívát”: a hátrálás idején is tudatossá kell tenni a végső célt, amihez képest a visszavonulás történik, ami végső fokon megadja a kompromisszum irányát, értelmét és határait. Másrészt a visszavonulás alatt meg kell védeni azokat a “szigeteket”, amelyek már a jelen kényszerhelyzetében is túlmutatnak a puszta jelenen: a szándékolt jövő csíráit képezik (szövetkezeti vállalatok, kommunák, tanácsdemokrácia). Lenin tisztában volt azzal, hogy az egész világtörténelmi kísérlet sikere a visszavonulás befejezésén és a stratégiai célként jelzett alternatíva gyakorlati kiteljesedésén múlik.

Krausz Tamás megfogalmazása szerint “a bolsevizmus egész története egy etatista taktika és egy antietatista stratégia szorításában fejlődött”. Ennél pontosabb lenne azt mondani, hogy taktika és stratégia összeolvadása, az etatista taktikának a stratégia rangjára emelkedése jellemzi a bolsevik párt történetét. A hivatalos pártideológia egészen a kísérlet intézményes megbuktatásáig (az ország felszámolásáig) reálpolitikai győzelmek sorozataként értelmezi a Szovjetunió történetét. A taktika és a stratégia egybemosódása azonban az egész thermidor-problémát értelmezhetetlenné teszi: így a különböző thermidorok nem kompromisszumokként, taktikai engedményekként, kényszerű “visszavonulásokként”, hanem egy a végső célhoz egyenesen vezető folyamat szerves elemeiként jelennek meg. Bármilyen aktuálpolitikai lépés, minden “reáltaktikai” intézkedés közvetlen igazolására sor kerül.

Az oroszországi kísérlet története nem igazolta a hozzá fűzött reményeket. Ugyanakkor gyakorlati kudarca nem cáfolta meg a stratégiai célként megfogalmazott humánus társadalom megvalósíthatóságát.

El lehet gondolkodni azon, hogy melyik “thermidor” futtatta zátonyra a kísérletet. Mikor vált a restaurációs folyamat visszafordíthatatlanná? Amikor Sztálin meghirdeti az árutermelő szocializmust? Amikor a párt végrehajtja az államhatalom monopolizálását, annak társadalmi hatalommá való lebontása helyett? Amikor a szovjet állam felszámolja Mahno parasztdemokráciáját? Amikor leverik a kronstadti matrózokat? Amikor a helyi szovjeteket államosítják? Vagy – az egyes konkrét eseményekben közvetlenül nem lehorgonyozhatóan – akkor, amikor bekövetkezik egyfajta kulturális thermidor: a “reálpolitikai” intézkedések megrongálják az emberek lelki vagyonát, azaz elveszik tőlük a humánus, önszervező társadalom perspektívájának reményét?

Az ismertetett kötet azoknak a nemzetközi konferenciáknak egyikén elhangzott előadásokat adja közre, amelyeket az 1917. októberi forradalom 80. évfordulója alkalmából a világ több pontján is rendeztek: a türingiai Elgersburgban 1997. március 6-9. közt tartott nemzetközi szimpóziumét, amely Az 1917-es forradalmak címet viselte.

(Bergmann, Theodor – Hedeler, Wladislaw – Keßler, Mario – Schäfer, Gert (Hrsg.): Der Widerschein der Russischen Revolution. Ein kritischer Rückblick auf 1917 und die Folgen. [Az orosz forradalom visszfénye. Kritikus visszapillantás 1917-re és következményeire.] Hamburg, VSA Verlag, 260.)

A címadáskor a bőség zavarával küszködtem. Többek közt a Nyugalmazott professzorok – nyugalmazott forradalom címváltozat ötlött föl bennem, tekintettel egyrészt a szerzők listáján többször felbukkanó Prof. Emeritus címre, másrészt – főként – a kötetet megkoronázó záró tanulmányokra.

Iróniát (egyelőre) félretéve: az itt ismertetendő kötet azoknak a nemzetközi konferenciáknak egyikén elhangzott előadásokat adja közre, amelyeket az 1917. októberi forradalom 80. évfordulója alkalmából a világ több pontján is rendeztek, nevezetesen a türingiai Elgersburgban 1997. március 6–9. között tartott nemzetközi szimpóziumét, amely Az 1917-es forradalmak címet viselte, és 31 előadója, valamint 20 további résztvevője volt az Egyesült Államokból, Izraelből, Japánból, Kínából, Magyarországból, Nagy-Britanniából, Oroszországból, Svájcból, Svédországból és magából Németországból.

Az októberi forradalmat illetően a “nem kellett volna” és a “nem így kellett volna” az előadások többségének refrénje. E közelítések persze csöppet sem újak, hiszen már a tárgyév óta ismételten körüljárják őket Október jobboldali, félbaloldali vagy akár baloldali bírálói. A Szovjetunió látványos fölrobbanása mindenesetre lehetővé teszi, hogy az ilyen fejtegetések a quod erat demonstrandum diadalmas kadenciájába torkolljanak.

Igazából nem újak a hivatkozott források sem, hiszen többségüket már évtizedekkel ezelőtt publikálták. (Horribile dictu: Rosa Luxemburg Összes Műveinek, illetve Összes Leveleinek gyakran hivatkozott IV., illetve V. kötete éppen az NDK-ban jelent meg 1974-ben, illetve 1984-ben.) Az újat elsősorban a csak most hozzáférhetővé vált szovjet források jelentik.

Az első kérdés persze az, hogy lehet-e elmaradott országban proletárforradalmat csinálni. Fölvetéséhez nem kellett Plehanov vagy Kautsky. Lenin számára éppoly világos volt, hogy a fejlettebb kapitalizmus országaiban a forradalom egészen más arculatot ölt majd. Valamilyen forradalom viszont, akkor és ott, az akkori Oroszország lakóinak hatalmas többsége számára elemi létszükséglet volt. Milyen forradalom? A konferencia előadói (főleg Monty Johnstone, London; Matitiahu Mayzel, Tel Aviv; Sonja Striegnitz, Berlin; Jutta Petersdorf, Berlin; Vladislav Goldin, Arhangelszk; Wladislav Hedeler, Berlin) nagy teret szenteltek annak a kérdésnek, hogy a februártól októberig tartó bolsevizálódásnak volt-e alternatívája. Fenntartható lett volna-e a többpártrendszer és a koalíció? A szerzők fejtegetéseiből közvetve vagy közvetlenül az következik, hogy az Októbert követő polgárháború és külföldi intervenció során a bármily mérsékelt vagy középutas irányzatok is kénytelen-kelletlen a fehérgárdistákhoz sodródtak, s ez utóbbiak azután még el is bánhattak velük (mint a Lenintől eltávolodó zsidó munkásmozgalom képviselőivel Kolcsakék, a potsdami Mario Keßler adatai szerint).

Érdekes tényanyagot mutat be Michael Wegner (Jena), Gorkij versus Lenin témakörben. Gorkij fő ellenvetése az volt, hogy Lenin túlságosan is a szinte ázsiai elmaradottságú tömegekre támaszkodik, elhanyagolva az értelmiséget. Ez az érv mindenesetre a lenini út eléggé széles tömegbázisáról tanúskodnék, szemben a “maroknyi bolsevik vezető puccsa” kedvelt elméletével.

A kötet több előadást is szentel a baloldali Október-kritika egyik pièce de résistance-ának: Rosa Luxemburg publikációinak és levelezésének (Alexander Vatlin, Moszkva; Theodor Bergmann, Stuttgart; Avgust Lešnik, Ljubljana; Herbert Mayer, Berlin; Narihiko Ito, Tokió). Luxemburg bírálatának három fő pontja: elítéli a földosztást, helyteleníti a nemzetiségeknek fölajánlott elszakadási lehetőséget, végül a legnevezetesebb pont: elutasítja a “másként gondolkodókkal” szembeni rendszabályokat.

Az első két probléma lenini megoldásmódja éppen az ország elmaradott–paraszti–soknemzetiségű jellegéből fakadt. Elméletileg olyan közvetítést dolgozott ki, amely fokozatosan és az emberek saját tapasztalata alapján vihet közelebb a szocializmushoz. Ez a keleties verzió persze a nyugatias iskolázottságú Rosa Luxemburg számára nehezen volt követhető; annál nagyobb jelentősége lehetett és lehet az elmaradott országok forradalmai szempontjából.

Keményebb dió a “másként gondolkodók” problémája. A marxizmus legszembeötlőbb vonása ugyanis a bátor kritikai szellem, az “emancipatorikus” attitűd, legyen szó akár az ember, akár a gondolat fölszabadításáról. De mit tegyünk olyan történelmi helyzetben, ahol a másként gondolkodók pillanatok alatt másként lövöldözőkké válhatnak? (Allende ragaszkodott a polgári demokrácia játékszabályaihoz, és őt lőtték le.)

Egy polgárin túli forradalmi folyamatban a demokrácia valódi kérdése nem az, hogy mennyiben valósul meg vagy marad fenn a parlamentáris demokrácia, hanem az, hogy mennyiben sikerül meghaladni, több ember számára valódibb lehetőségeket nyújtani a maga és közössége sorsának formálására. Ilyen szempontból a Lenin kidolgozta közvetlen demokrácia nemcsak elméleti jelentőséggel bír, hanem gyakorlatként is megjelent már a forradalom első hónapjaiban, mint azt Krausz Tamás tanulmánya kimutatja. Krausz fontos tétele, hogy ez nem egyszerűen a bolsevik vezetés elképzelése volt, hanem egyidejűleg “lentről” jövő spontán folyamat is. “A bolsevikok szerepét – írja – még konzervatív és liberális történészek is túlbecsülték ezekben a forradalmi eseményekben… A vezető körök szerepének túlhangsúlyozása valójában későbbi eseményeket vetít vissza a történelembe.”

A “későbbi események” módosították–korlátozták Lenin eredeti elképzeléseit a nemzetiségi politika terén is (Ronald Lötsch, Berlin; Karl-Heinz Gräfe, Drezda).

A fejletlen, elszigetelt, sőt fenyegetett országban szükségszerűen merült föl a központi gazdasági tervezés, és vele persze a gyorsított fejlődés igénye. Ezzel kapcsolatban fontos adatokat közöl Francis King (Norwich, Kelet-Anglia).

Mihail Vojejkov (Moszkva) kissé leegyszerűsítő módon közelít ahhoz a problémához, hogy manapság szokás a “sztálinizmus” gyökereit magában a bolsevizmusban keresni. “Ha lemondunk az októberi forradalom szocialistakénti értelmezéséről – írja –, s azt egy polgári demokratikus forradalom zárószakaszának tekintjük, akkor az orosz történelem és jelen sok fontos kérdése megmagyarázhatóvá lesz” – pl. az, hogy újabban egyes szerzők szerint “a Szovjetunióban nem volt a szó szűkebb értelmében vett szocializmus”. Ilyen szempontból Alexander Kan (Uppsala) záró tanulmánya, noha különben nyugdíjba küldi az orosz forradalmat, mint kezdetet s egyben véget, mégis tárgyilagosabb, amikor elismeri, quand même, még a sztálini korszak kétségkívül szocialisztikus elemeit is.

A könyv értéke, hogy foglalkozik az októberi forradalom Európára (Alaxander Vatlin, Moszkva; Theodor Bergmann, Stuttgart; Avgust Lešnik, Ljubljana; Herbert Mayer, Berlin; William A. Pelz, Chicago), továbbá a gyarmati világra (Hans Piazza, Lipcse) tett hatásával. De ez az érték erősen korlátozott: Európa itt elsősorban Németországot jelenti, s ezen belül is főként a szociáldemokráciát, alapvetően a forradalom utáni első években. Még szűkebb és vázlatosabb az Európán kívüli hatással foglalkozó egyetlen, mindössze nyolc oldalnyi referátum.

A szerény (ezúttal 3 és fél oldalnyi) terjedelem viszont az egyetlen előnye Jehuda L. Wallach (Tel Aviv) közhelyeket ismétlő szövegének (Októberi forradalom: a marxizmus “üzemi balesete”); Robert Vincent Daniels (Burlington) az ennél kissé nagyobb terjedelem jó részét önhivatkozásokra használja, egy olyan séma kapcsán, amely a “mérsékelt felkelés – extrémizmus – thermidori reakció – forradalom utáni diktatúra” ciklusát a francia forradalomban és az orosz fejlődésben 1917-től napjainkig, mintegy retour éternel-ként, egyaránt kimutatni véli. Végül Wolfgang Ruge (Potsdam) szalad végig ugyanezen a távon, a forradalom győzelmének és bukásának okát egyaránt az “Elkopott eszmék – megszilárdult hatalom” kettősségében látva – de közben azért adózva a kényszerhelyzeteknek, amelyek az egyensúlyt végleg az utóbbi felé billentették.

És itt mutatkozik meg a legvilágosabban annak a szemléletnek a korlátja, amely a problémát leszűkíti a szovjet fejlődésre da capo al fine, a nemzetközi színteret pedig csak ennek halvány reflexiójaként tekinti. így lesz a fényből visszfény, vagy akár lidércfény.

Hasonló gondolatmenet szerint, Wolfgang Ruge (Prof. Dr. Dr., Emeritus) ötletét kiterjesztve, hiábavalónak tarthatnánk a nagy francia forradalmat, mert 1789-re a jakobinus diktatúra, majd Napóleon császársága, utána a Bourbon restauráció, aztán Lajos Fülöp “juste milieu”-je, erre pedig a Második Császárság következett – nem is beszélve a kapitalizmus olyan gyönyöreiről, amelyek kapcsán G. B. Shaw megkérdezte, hogy vajon ha Robespierre előre látta volna, mi lesz száz év múlva, vérpadra küldött volna-e akár egy egeret is. Mégis: a polgári demokrácia előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de diadalmaskodott, s az ilyen értelemben vett emberi jogok apostolai ma aligha papolhatnának, ha a forradalom nem rombolta volna le a feudál-abszolutizmus Bastille-jait.

Ilyen értelemben pedig Október hatása térben is, időben is egyetemes és dinamikus. “Nyitott forma”, mint Umberto Eco mondaná, szemben Dr. Ruge rövidre zárt ciklusával. Pétervárnak a Vörös Wedding, majd a francia, spanyol, chilei népfrontok, s ezeken is túl, az ázsiai, afrikai, latin-amerikai forradalmak s az 1968 körüli európai és észak-amerikai mozgalmak felelnek, gyakorlatukkal és eközben fölvetődött új elméleti megoldásaikkal, az Új Baloldaltól az OSPAAAL-ig (nem beszélve arról a közvetett pozitív hatásról, amelyet Október és következményei a fejlett tőkés országok munkásainak helyzetére gyakoroltak). Nem kör, hanem szinuszoid görbe, időnkénti mélypontjait követő új meg új csúcsokkal. S ahányszor a mélypontokon sírba teszik Októbert (akárcsak már régebb óta nem egyszer Marxot is), annyiszor fedezik föl újra a csúcspontokon.

Ezeknek az újrafölfedezéseknek része az Októberrel kapcsolatos kultúra is, amely sajnálatos módon ismét kiesik a Widerschein szerzőinek látóköréből. Kár: az Októberrel kapcsolatos avantgarde mozgalmak az egész modern művészetet megtermékenyítették. Tatlin kostrukciói, Rodcsenko ipari formatervei, Eizenstejn filmjei nem pusztán eredetiségükkel hatottak, hanem a forradalmiság olyan értelmezésével, amely – mint a polgári fogyasztói kultúra alternatívája – közvetlen hatóerőként, interaktív szándékkal kívánt megjelenni az emberek mindennapjaiban, beleértve a művészeti életből addig kirekesztetteket. Ezért aratott világsikert az 1925-ös párizsi iparművészeti világkiállítás Rodcsenko tervezte szovjet pavilonja, vagy Prokofjev Gyagilevéknak komponált “bolsevik balettje”, az Acéllépés (Le pas d’acier); ezért folytatódtak a forradalmat követő orosz évtized művészetének gyakori újrafölfedezései az 50-es és 60-as években. Tatlin III. Internacionálénak szentelt emlékműterve a nemzetközi avantgarde művészeti kiállítások parádés darabja lett. Sosztakovics Orr c. operája a 60-as és 70-es években többször is diadallal járta be a világot.

Persze szinuszoid görbénk mostani mélypontja alighanem a legmélyebb valamennyi eddigi közül. A “létező szocializmus” legbaljóslatúbb kihatása alighanem az, hogy elhitette az emberekkel: a kapitalizmus jobb – miközben a szokás szerint kommunistának nevezett főnökök maguk sem a kommunizmus megvalósításán, hanem föladásán fáradoztak. A fejlett tőkés országokból jövő szirénhangok még Gorbacsov formátumú kulturált urakban is vérmes reményeket ébresztettek, míg most – hic Rhodus, hic salta! – a vezető kapitalisták, jelenlegi érdekeiknek megfelelően, félperifériás létbe taszítják a volt szocialista országokat. A tüdővész ismét morbus Hungaricus…

Naivitás lenne azt hinni, hogy a perifériák és félperifériák nyomora csak a centrum hasznára válik. Visszacsap. A centrumban is lenyomja a munkabéreket, fokozza a munkanélküliséget, csökkenti a szociális ráfordításokat – nem szólva a fenyegető betegségekről, a már elfelejtett, de most kiújuló járványokról, amelyeket a volt szocialista országok katasztrofális egészségügyi helyzete immár Európa közepén is lendületesen termel.

Így lehet, hogy a mostani mélypontra minden eddigit túlszárnyaló új forradalmi csúcspont következik.

Modellként szolgálhatott-e 1917 októbere a nyugati marxisták számára? A bolsevik modell nem kisebb támogatója, mint Lenin is kénytelen volt elismerni, hogy ennek a megközelítésnek megvannak a nehézségei. A szovjet vezető elismerte, hogy ésszerű feltételezni, miszerint “az elmaradott Oroszország és a fejlett nyugat-európai országok közötti óriási különbségek következtében a proletariátus forradalma ez utóbbi országokban igen kevéssé fog hasonlítani a miénkre”.¹ Még ha elfogadjuk is az októberi forradalom tanulságainak alapvető voltát, “igen nagy hiba volna, ha túloznánk ezt az igazságot”, mondja Lenin, “és nemcsak forradalmunk egyes alapvető vonásaikra terjesztenők ki érvényességét”.²

Nyilvánvaló forradalompártisága ellenére Lenin túlságosan felkészült marxista volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a fejlett ipari gazdaságok és a saját félfeudális országa közötti döntő különbségeket. Végül is az oroszországi népes parasztság, csekély létszámú proletariátus, alacsony gazdasági fejlettség, tradicionális monarchia és erősen centralizált bürokrácia kevés hasonlóságot mutatott a jól képzett munkásosztály, nagy hagyományokkal bíró munkás önszerveződés és osztályharc, fejlett technológia és széles iskolázottság nyugati világával.³ A forradalom előtti Oroszországnak még a naptára is más volt, így az “októberi forradalom” nyugati szemmel novemberben zajlott le.

reformizmus erHa megvizsgáljuk az 1917 utáni időszak radikális marxista – általában kommunistának nevezett – mozgalmainak eredetét, látható, hogy ezek semmilyen szempontból sem a bolsevik forradalom vagy az ezután alapított Kommunista Internacionálé kreálmányai voltak. Néhány kisebb kivételtől eltekintve ezek a pártok a már meglévő szocialista mozgalmak balszárnyából jöttek létre, a háború elutasítása és a munkásmozgalmon belül egyre inkább megerősödőősítette meg őket. Németországban például a forradalmi mozgalom olyan kaliberű személyekből állt, mint Rosa Luxemburg, Karl Liebknecht, Franz Mehring és Clara Zetkin, akik mindannyian a német szociáldemokrácia jelentős vezetői voltak.⁴ Nemcsak nincs bizonyíték a csoportra vagy a német forradalomra gyakorolt direkt orosz befolyásra,⁵ de maga a Spartakusbund tagjai is a bolsevikokkal egyenrangúnak tartották magukat, és előszeretettel kritizálták orosz elvtársaikat. Erre bizonyítékul szolgálhat az, ahogyan a breszt-litovszki békét fogadta a német baloldal. Franz Mehring a békeszerződés bolsevik aláírását “bűnnek” nevezte, míg Rosa Luxemburg szerint a megállapodás a német forradalmárok elárulása, amelynek eredménye “az orosz forradalom minden oldalról való bekerítése, kiéheztetése és elfojtása” lesz.⁶

Weimar alatt a Német Kommunista Párt (KPD) a radikális proletariátus fontos hangadója. Mi több, a Német Köztársaság rövid történelme alatt a KPD-nek nemcsak szándékában állt a társadalmi rend megváltoztatása, de talán esélye is volt erre. Az egész Nyugatra jellemző módon az értelmiségiek által vezetett radikális marxista mozgalmak nem igazán építettek a fiatalokra, képzetlenekre és munkanélküliekre. Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ezeknek a pártoknak mindig volt számos olyan tagjuk, akiknek a marxista képzettsége csekély volt, vagy akik nem illettek ebbe a szociológiai profilba.⁷ Például a Francia Kommunista Párt alapító tagjainak egy jelentős kisebbsége kisparaszt és mezőgazdasági munkás volt.⁸ Szerte az ipari országokban számos új tag vehette át ezeknek a szindikalista, anarchoszindikalista és egyéb nem-bolsevik irányultságát. Néhány helyen egy időben több rivális “kommunista” párt is létezett: 1921-ben Nagy Britanniában négy csoport versengett ezért a címért.⁹ Így hát a nyugati radikális mozgalmaknak mély társadalmi bázisa és változatos ideológiája volt. Mégis, gyakorlatilag valamennyi kommunista párttag forradalmárnak tartotta magát, ami a bevallottan internacionalista nézőponttal együtt egyre nagyobb mértékben jelentette a Szovjetunió támogatását. A fokozatosság elvét valló, így passzivitásra hajló szociáldemokráciával szemben¹⁰ az új kommunista pártok születésüktől fogva a forradalmi cselekvés pártjai kívántak lenni. Ez a stratégia a háború előtti konkrét fejleményekből nőtt ki.¹¹ A harcos proletárpolitika iránti elkötelezettség a radikális marxista mozgalmak egyik legdöntőbb jellemzője a két világháború közötti időszakban.

Végül is ezen pártok nem vitték véghez, amit terveztek. Természetesen felmerül a kérdés: miért? Erre nem adható egyszerű válasz, de egy pár dolog szembeötlik. Először is, ezek a szervezetek meglehetősen eltávolodtak eredeti marxista vagy egyéb forradalmi gyökereiktől a sztálinizmus irányába, amely folyamat során antidemokratikussá és bürokratikussá váltak. Ez azt jelenti, hogy a leghasznosabb dolgokat a kommunista munkásoknak gyakran vezetőik ellenében kellett megtenniük. A legsúlyosabb vádakat felhozva szociáldemokrata riválisaikkal szemben, a kommunista élet bürokratikus jellege elidegenítette a lehetséges támogatókat és megbénította a hűséges párttagokat.¹²

A munkásmozgalom két kölcsönösen ellenséges és egymással háborúzó táborra bomlásának nagy jelentősége van. Ahhoz, hogy a forradalmi pártok győzedelmeskedjenek, először meg kellett volna nyerniük maguknak a hajdani szociáldemokrata munkásokat. Bár egy-két párt ért el korlátozott sikereket ezen a téren,¹³ az a gyűlölet, amit a kommunisták többsége a szociáldemokraták iránt érzett, gyakran megnehezítette ezt. Nehéz olyanok közül toborozni, akiket inkább leköpne az ember, semmint hogy tárgyaljon velük.¹⁴ Első ránézésre a “szociálfasizmus” elmélete, amelyet a kommunista vezetés moszkvai utasításra fogadott el, abszurdum – egyenlőségjelet tesz a mérsékelt munkások és a fasiszta verőlegények közé. Mégis, az átlagos kommunista párttag hajlott elfogadni ezt az elméletet, hiszen láthatta, hogy kormánypártként a szociáldemokraták nagyon is készek bevetni a rendőri gumibotokat.¹⁵ Ezért aztán amikor a Komintern előállt a népfrontprogrammal, ez számos párton belül ellenállásba ütközött, különösen Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban.¹⁶

Bár jogos az az érvelés, mely szerint a nyugati marxisták kudarca belső okokra vezethető vissza, nem lehet eltekinteni a szovjet modell hatásától sem. A nyugati kommunizmusnak a tőke elleni élethalálharcában nagyon nagy segítséget jelentett volna egy valóban forradalmi kormány keleten. Ehelyett az egyre inkább sztálinista Komintern tettei és utasításai arra szolgálnak iskolapéldaként, hogyan lehet mindent elrontani. Enélkül a legalábbis gyanús befolyás nélkül nem lenne nehéz, és különösebben merész dolog sem a kommunista történetnek más befejezést elképzelni. Ahogy a dolgok valójában álltak, a forradalmároknak egyszerre kellett megküzdeniük saját gondjaikkal és a Kominternnel. Nem meglepő módon ez túl nagy feladatnak bizonyult.

Tanulságos megvizsgálni, mely erők vezették a nyugatiakat oda, hogy vakon kövessék Moszkvát, különösen, mivel 1925 után a Komintern befolyása csöppet sem volt megkérdőjelezetlen.¹⁷ Ezen komplex viszony tisztázása felfedi, milyen okokból hódoltak be a nyugati pártok a szovjet modellnek, és ez a lojalitás hogyan bénította meg őket. Azon tényezők miriádjai között, amelyek a forradalmárokat rávették, hogy a Kominternre hallgassanak, négyet tekinthetünk kritikusnak.¹⁸ Ezek: az októberi forradalom és a Szovjetunió pszichológiai felmagasztalása, a közös ideológiai képzés, a Komintern apparátusának befolyása és a Moszkvától való pénzügyi függőség.

Az első világháborút követő közép-európai forradalmak veresége után a bolsevik kísérlet maradt az egyetlen példa a sikeres forradalmi átalakulásra. Ezért nagyon is természetes volt, hogy a kommunisták tisztelettel és rajongással tekintettek az egyetlen létező munkásállamra. Ez a spontán lelkesedés idővel engedelmességgé vált, ahogyan az internacionalizmus egyre inkább a Szovjetunió kötelességszerű megvédésére korlátozódott.¹⁹ A politika minden komplexitását és finom árnyalatát lenyesték, hogy illeszkedjék a Szovjetunió tévedhetetlenségének öntőformájába. Nem akarván szembenézni a forradalmi mozgalom előtt tornyosuló nehézségekkel, sokan a Szovjetunióba vetett hittel helyettesítették a marxista érvelést.

Amellett, hogy a Szovjetunió volt az egyetlen szocialista ország, a Komintern mindent megtett, hogy egy közös, orosz gyártmányú ideológiát erőltessen a tagpártokra. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a brit Daily Worker, a német Die Rote Fahne és a francia L’Humanité lapjait teletömték olyan cikkekkel, amelyek alig voltak többek, mint egyszerű fordítások oroszból. Minden pártnak le kellett közölnie a határozatokat, és a Komintern döntései kötelezőek voltak. Ez, kombinálva a szabvány Komintern-publikációkkal, mint pl. a Communist International, egyfajta információs monopóliumot eredményezett a mozgalmon belül. Ennélfogva a Komintern által irányított pártvezetők utasításokat bocsátottak ki, ahelyett, hogy meghallgatták volna a párttagokat vagy különösen a párton kívüli munkásokat.²⁰ Ezen közös ideológia meggyökereztetésének eszköze volt a kiválasztott párttagok Szovjetunióbeli képzése is, elsősorban a Lenin Iskolában.

Tovább bonyolította a helyzetet a Komintern-funkcionáriusok szerepe, akiknek a tevékenysége többet ártott, mint használt. A legtöbb esetben a Szovjet-Oroszországon kívüli politikájuknak több köze volt a Kominternen belüli viszonyokhoz, mint a helyi realitáshoz. Már 1923-ban Zinovjev durván beavatkozik a külföldi kommunisták ügyeibe. Például megdorgálja a KPD-t, hogy értsék meg: “A nemzetközi szociáldemokrácia ma a fasizmus egyik szárnya. Ezt világossá kell tenni minden német munkás előtt.”²¹ Az a kijelentés, hogy a Komintern beavatkozása pusztán ostoba és ügyetlen volt, erős alulbecslésnek tűnik.

Végül a Kominterntől kapott pénzügyi támogatás is káros hatást fejtett ki a mozgalom fejlődésére. A Moszkvából folyó pénzek egyre függőbbé tették a pártvezetést Moszkvától, és ugyanakkor egyre kevésbé fogékonnyá saját bázisuk iránt. Ha a nyugati kommunizmus kénytelen lett volna saját forrásokra (tagdíjakra, a kiadványokból befolyó pénzre és adományokra) támaszkodni, sokkal szorosabb lett volna kapcsolata azokkal, akiket vezetni kívánt. A valóságban a vezetők megtehették, hogy irrealisztikus, katasztrofális és rosszul kigondolt kampányokat hajtsanak végre anélkül, hogy megélhetésükre gondolniuk kellett volna. Mi több, a pártok nemzetközi forrásokból fizetett teljes munkaidejű apparátust tartottak fenn, akiknek a fizetése külföldről jött. Ennélfogva a Komintern kedvében járni fontosabbá vált sok funkcionárius számára, mint a munkásokat meggyőzni.

Annak a veszélye, hogy egy külső modellhez kötjük magunkat, felhívhatja a figyelmünket a forradalmi mozgalmakat fenyegető számos csapdára. A nemzetközi szolidaritás elismerésre méltó attitűdje könnyen átfordulhat abba, hogy egy külső hatáshoz igazodunk a történelmileg meghatározott valóság figyelembe vétele helyett. Az a tény, hogy szükség van egy hatékony politikai szervezetre, elkendőzheti a forradalmárok előtt az antidemokratikus bürokrácia veszélyeit. Az elméletet, amely mindig átformálható az új fejlemények tükrében, könnyen felválthatja a dogma, az érvelés helyébe az engedelmesség léphet. Meg kell érteni, hogy “a munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kiharcolnia”,²² és fent kell tartani a dialektikus (és demokratikus) kapcsolatot azokkal, akiket a mozgalom meg kíván győzni.

[Az előadás a németországi Elgersburgban 1997. III. 7-9-én lezajlott, The Revolution in 1917 in Russia: Their Results, Impacts and Reevaluations After 80 Years c. konferencián hangzott el.]

Jegyzetek

¹ V. I. Lenin: A “baloldaliság”, a kommunizmus gyermekbetegsége. (1920) In: Lenin válogatott művei. III., Kossuth Könyvkiadó, 1980. 167.

² Uo.

³ Lenin maga is beszél az “Oroszország műveletlen, jórészt írástudatlan tömegeiről”, szembeállítva ezt a nyugat “nagy műveltségű, százszázalékosan írástudó tömegeivel”. Uo. 223.

⁴ Ezen csoport mélyebb történelmi elemzése megtalálható a szerző The Spartakusbund and the German Working Class Movement, 1914–1919 c. könyvében. (Lewiston, The Edwin Mellen Press, 1988.).

⁵ Az orosz példa erejének érdekes tárgyalása megtalálható: Robert F. Wheeler: “Ex oriente lux?” The Soviet example and the German Revolution, 1917–1923. In: Charles L. Bertrand (szerk.): Revolutionary situations in Europe, 1917–1922: Germany, Italy, Austria–Hungary. Montréal, Interuniversity Centre for European Studies, 1977. 39–55.

⁶ Rosa Luxemburg, Gesammelte Werke, Vol. 4., Berlin (DDR), Dietz Verlag, 1979. 386–387.

⁷ A KDP szociológiájának mélyebb elemzése: Ben Fowkes: Communism in Germany under the Weimar Republic. New York, St. Martins’s Press, 1984. 172–183. Fowkes idéz egy cikket, amely 1928-ban jelent meg a Die Kommunistische Internationale-ban, amely szerint a párttagok 68 százaléka ipari munkás volt, túlnyomó részük képzett. Még a nagy válság alatt is a munkanélküli KPD-tagok jól képzett munkások voltak. Mi több, a KPD jobb eredményeket ért el a viszonylag jobban fizetett építőipari munkások, bányászok és kohászok között, mint a textiliparban, a mezőgazdaságban és egyebütt dolgozó kis fizetésű proletárok között, akik inkább a szociáldemokráciát támogatták.

⁸ Kevin McDermott – Jeremy Agnew: The Comintern: A History of International Communism from Lenin to Stalin. New York, St. Martins’s Press, 1997. 21.

⁹ Willie Thompson: The Good Old Cause: British Communism. 1920–1991. London, Pluto Press, 1993. 21.

¹⁰ Még egy friss, a SPD-vel szimpatizáló mű és kénytelen ezt a passzivitást elismerni, különösen a fasizmus elleni harccal kapcsolatban. A szerző végkövetkeztetése szerint: “Ahelyett, hogy a maga kezébe vette volna sorsának irányítását, a weimari szociáldemokrácia hagyta, hogy az ‘események kényszere’ diktálja történetét.” Donna Harsch: German Social Democracy and the Rise of Nacism. Chapel Hill, NC, University of North Carolina Press, 1993. 246.

¹¹ Mint egy Németországról szóló, éleslátó cikkben szerepel: “A kommunista politika különös hasonlóságot mutatott a német politikai–gazdasági helyzettel, mivel a birodalmi és weimari időkben alakult ki.” Eric D. Weitz: State Power, Class Fregmentetion and the Shaping of German Communist Politics, 1890–1933. Journal of Modern History, 62. (June 1990), 257.

¹² Bár nyilván nem tekinthető elfogulatlan megfigyelőnek, Trockij nagyon világosan felismerte, hogy “lehetőségük volt élni, gondolkodni és fejlődni, képesek lettek volna kiválasztani saját vezető kádereiket. Ehelyett a bürokrácia olyan rendszert eredményezett, amelyben a kijelölt káderek megválasztása mesterséges szócséplés… A káderek, akiknek a fejlődése megbénult, gyöngítik a pártot. Alkalmatlanságukat elnyomással kendőzik el. A párt habozása és bizonytalansága feltartóztathatatlanul átterjed az egész munkásosztályra. A tömegeket nem lehet cselekvésre bírni, ha magának a pártnak sincs forradalmi elkötelezettsége.” Leon Trotsky: Germany 1931–1932. London, New Park Publications, 1970. 292–293.

¹³ Németországban a KPD 1927-es tagságának 30 százaléka volt korábban SPD-tag (lásd Fowkes, 174). Más országokban ennél sokkal szerényebb volt a siker, különösen az angolszász országokban.

¹⁴ A KPD-tagok szociáldemokraták iránti gyűlöletének átérzéséhez elég, ha átolvassuk ezen időszak irodalmát. Például, egy KPD-regény a késői weimari korszakból kijelenti: “Noske és a Fekete Reichswehr vérbe fojtotta a munkásfelkelést, majd ugyanez az SPD a német ipar újjáépítésének időszakában átvette a rendőrök munkáját a munkástömegek elnyomásában, mivel csak az ő segítségükkel válhatott lehetségessé a tőkések helyzetének stabilizálása… Ebert többet tett a német kapitalizmusért, mint akármelyik császár a háború előtt. Megmentette a létezését! És utána – megválasztottak egy Hindenburgot!” Klaus Neukranz: Barricades in Berlin. Chicago, Banner Press, 1979. 37.

¹⁵ Arról, hogy miért találhatta az átlagkommunista elfogadhatónak a szociálfasizmus elméletét, lásd James Wickham: Social Fascism and the Division of the Working Class Movement: Workers and Political Parties in the Frankfurt Area, 1929/30. Capital and Class, 7. (Spring, 1979) 1–34.

¹⁶ McDermott and Agnew, 32.

¹⁷ Fowkes, 133–134.

¹⁸ Ebben a tekintetben általában egyetértek a korábbi Komintern-diák és későbbi NDK tisztviselő Wolfgang Leonharddal. Lásd W. L.: Eurocommunism: The Challenge for East and West. New York, Holt, Rinehart and Winston, 1978. 31–36.

¹⁹ Vessük ezt össze Lenin 1922. november 13-i megjegyzésével, amellyel a Kominternnek a kommunista pártok szervezeti struktúrájáról szóló határozatát kritizálja: “majdnem teljesen orosz, azaz az orosz viszonyokból indul ki… Rossz azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy jóformán egyetlen küföldi sem képes elolvasni… másodszor, még ha elolvassák is, a külföldiek közül senki sem fogja megérteni, éppen azért, mert túlságosan orosz… teljesen orosz szellem hatja át… ezzel a határozattal nagy hibát követünk el, mert magunk vágtuk el a további siker útját.” V.I.Lenin: Az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai. Előadói beszéd a Komintern IV. kongresszusán. In: Lenin összes művei. 45. kötet, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1981. 293.

²⁰ Ahogyan Trockij megfogalmazta: “A párt feladata nem lenne más, mint megtanulni az osztályharc tapasztalataiból, hogyan mutassuk meg a proletariátusnak, hogy joga van a vezetéshez. Ehelyett a sztálinista bürokrácia azt tartja, hogy joga van engedelmességet követelni a proletariátustól, pusztán a párttagkönyvön keresztül, amelyben a Komintern pecsétje van.” Trockij, 78.

²¹ Zinovjev elvtárs beszéde a KPD helyzetéről. Die Internationale, VII. (2/3), 1923. III. 28. In: Helmut Gruber (szerk.): International Communism in the Era of Lenin: A Documentary History. New York, Anchor Books, 1972. 396. Ezen beszédet olvasva jól látható, mennyire “el volt tévedve” a Komintern már 1923-ban is. Megfigyelhető továbbá, milyen sok időt szán Zinovjev beszédében arra, hogy pártbéli riválisait (pl. Radek) támadja. Végül, könnyen védhető az az állítás, hogy ez a beszéd ésszerűen tekinthető leereszkedőnek és fennhéjazónak a német elvtársakkal szemben.

²² Karl Marx és Friedrich Engels: A Nemzetközi Munkásszövetség általános szervezeti szabályzata és ügyviteli szabályzata. (1871) In: MEM 17. k., Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1968. 406.

Annak ellenére, hogy 1968 az utóbbi években szinte politikai, politológiai és kulturális közhellyé vált, és se szeri, se száma a rá való hivatkozásoknak, mítoszoknak és könnyes nosztalgiázásnak, magyar nyelven szinte semmilyen használható anyag nem jelent meg még a témába.¹ Ugyanakkor a “nyugati” munkák nagy részében is érezhetők bizonyos csúsztatások, amelyek nehézzé teszik az események többé-kevésbé korrekt áttekintését.

Természetesen egy ilyen rövid írás keretei között nem törekedhetem ennek a világméretű eseménysornak² a mégoly kevéssé teljes ábrázolására sem. Ezért alapvetően egy szempontrendszer – a “baloldaliak” különféle stratégiái – és egyetlen régió – Franciaország – feldolgozásával próbálkozom. Azonban – és ettől nem függetlenül – már elöljáróban jelezni kívánom azt a két fő problémakört, amelyeket a téma feldolgozásában a különféle irányzatok – ideológiai alapvetésként kezelve az eseményeket – felhasználnak, hiszen ezek már a korabeli reagálásokban is megjelennek. Külön fontos hangsúlyozni, hogy itt csak a jelen írás témája szempontjából fontos “baloldali” értelmezésekből indulok ki, de ezen belül az egyes irányzatok elképzeléseivel később részletesen foglalkozom.

1. Eurocentrizmus. Annak ellenére, hogy a hatvanas évek végén a világnak szinte minden területén antikapitalista mozgások voltak észlelhetők, amelyek legerőteljesebb formát Latin-Amerika egyes országaiban (Mexikó, Argentína stb.) öltöttek, a témával foglalkozó munkák elsősorban Európára, valamelyest az Egyesült Államokra összpontosítanak. Még az erős japán mozgalom is igen kevés figyelmet kap. (Sajnálatos módon ehhez a trendhez jelen elemzés is csatlakozik…) Ennek a jelenségnek elsősorban az a szűkkeblű felfogás az oka, amely szerint ezek az események sajátosan a “fejlett” országokban jelentek meg, és a “harmadik világ” felkelései – amelyekből általában a happening-jelleg és a diákság teljesen hiányzik – csupán véletlenül esnek időben egybe ezekkel. Ez az ideológia éppen azt a globalitást kérdőjelezi meg, amely “68” igazi jelentőségét adja: nevezetesen, hogy ezek az események az első komoly jelei a kapitalizmus egyetemessé válásának, és annak, hogy a rendszer strukturális változásai egyként kihatnak a Föld minden területére. (Az 1917–23-as forradalmi hullám és a hatvanas évek közepe közötti időszakban a kapitalizmus – természetesen a működéséhez alapvetően szükséges szintkülönbségekkel – globálissá vált, mind termelési–értékesítési struktúráiban,³ mind az osztályok és az osztályantagonizmusok szintjén. “68” ennek a jele volt.) Az eurocentrista (pontosabban: okcidentista) felfogás éppen úgy jellemezte a radikális szociáldemokratákat (neosztálinistákat, különféle trockistákat és paradox módon a maoistákat is), mint az anarchizmus számos válfaját.

2. Az osztályhatárok elmosása. A történelem mechanikus szemlélete vezetett el számos baloldalinál addig a következtetésig, hogy a proletariátus mint osztály gazdasági és/vagy forradalmi szempontból megszűnt létezni, vagy legalábbis döntő faktorként működni. Ezek a gondolkodók – élükön Herbert Marcuséval, de ide sorolhatjuk az olyan legendás “diákvezetőket” is, mint a szocialista Rudi Dutschke és az anarchista Daniel Cohn-Bendit – különféle marginalizált “többszörösen kizsákmányolt” rétegeket próbáltak megnevezni a forradalom új alanyaként. A színesek, a nők, a munkanélküliek és – ebből a szempontból erre kell a legnagyobb figyelmet fordítanunk – a diákok. Ez a nézet általában kombinálódik az előző ponttal. Míg ott a proletárreakciók földrajzi globalitása kérdőjeleződik meg, addig ez az ideológia az egyes rétegek közös valóságát, osztályszempontjait tagadja. Ugyanez a nézet jelenik meg a “másik oldalon” a sztálinistáknál és ouvrierista szakadárjaiknál, amikor a “munkásokat” leválasztják a mozgalomról, és különleges piedesztálra állítják. Szép példája ennek a PCF (Francia Kommunista Párt) elemzése,⁴ amelyben élesen elkülönítik a “diákok” és a “munkások” harcát, de hasonlóképpen jelent meg a kérdés a trockisták és a maoisták számára is.⁵ Ez a nézet a köztudatban is tovább él: 1968 elsősorban mint “diákmozgalom” ismert.

A globális lázadási hullám okai igen összetettek. Itt csak egy nagyon vázlatos, nagyon primitív leírásra szorítkozom, hiszen ez a téma önmagában több kötetet tölthetne meg. Szokás a különféle területek mozgalmait a helyi burzsoázia problémáinak számlájára írni. Ez éppen a globalitás megértésének hiányából fakad, hiszen a világmérető válságot nem a lokális burzsoáziák idézik elő, és mellesleg kezelni sem tudják. De Gaulle politikája Franciaországban, Wilson kormánya Angliában, de a kelet-európai, szovjet stb. rendszerek is csupán konkretizálódásai egy világméretű folyamatnak, amely mindenhol a proletárok életkörülményeinek rosszabbodását idézte elő.⁶ A II. Világháború utáni hihetetlen gazdasági felfutás során – amelynek alapja egyfelől a hadiprofit, másfelől az óriási beruházási lehetőségek, tehát a hadiprofit hasznosítása volt – a kapitalizmus struktúrái jelentősen átalakultak. A monopóliumok megerősödése egy olyan piacfelosztási metódust hozott létre – Nyugat-Európában a Közös Piac – amely felfokozott modernizációt, privatizációt és a – tágan értelmezett – szociális kiadások csökkentését eredményezte. Az akkumulálódó tőkét azonban újra be kellett ruházni, és ez a szükséglet háborúkat indukált: Korea, Algéria majd Vietnam sokkolta a világ közvéleményét. A kapitalizmus átalakulása válságba torkollt: a kizsákmányolás fokozásába a centrumban és háborúkba a perifériákon.

Még az időszak eseményeit vázlatosan áttekintve is nyilvánvalóvá válik, hogy szinte nem találunk olyan területet a Földön, amelyet valamilyen mértékben ne érintett volna meg a társadalmi felfordulás vihara. Nyugat-Európában mindenhol zavargások voltak, és habár a párizsiak a legismertebbek, például Olaszországban radikálisabb a diákok fellépése. Az USA-ban a fiatalok kivonulásának a nyugati part óriási gettólázadásai adtak sötét tónust. Argentínában a cordóbazi munkásfelkelés szinte háborús méretű mészárlásba torkollott. Japánban a cenkaguren terroristái vívták utcai harcaikat. Kínában maga a vezetés is kis híján belebukott abba a próbálkozásba, hogy központi irányítású mozgalomba fogja be a lázadás erejét (“Kulturális Forradalom”). Afrika szinte valamennyi országában polgárháború dúlt. A Varsói Szerződés bevonult Csehszlovákiába. És ezek csak kiragadott példák.

Ugyanakkor a fentebb vázolt folyamatokból eredően egy olyan mértékű szemléletváltozás is bekövetkezett, amely szintén alapjaiban rázta meg a társadalom addigi struktúráit. Az úgynevezett “centrum” országaiban – és a fejlett “szocialista” országokban – a tőke fejlődése átalakította a világról alkotott képet. A fejlődés,⁷ a mindennapi realitás süllyesztőjében eltűntek, vagy legalábbis megkérdőjeleződtek azok a hagyományos “értékek” (vallás, nemzet, család, állam stb.), amelyeknek addig komoly integráló hatásuk volt. Innen ered a “fiatalok” forradalmi szerepe, amelyet nem lehet puszta “nemzedéki ellentétre” redukálni. És tény, hogy ezekre a változásokra leghevesebben az a fiatal félértelmiségi réteg reagált, amelyet az egyetemeken éppen mint ennek a mechanizmusnak a jövőbeli irányítóit képezték ki. És lényegében ez adja a mozgalom alapvető ellentmondását: nyugaton – talán Franciaország kivételével – a forradalomnak inkább csak vezetői voltak, tömegbázisa még nem.⁸ Az új szemlélet képviselői elutasították a kapitalista termelést, de nem az elosztás szempontjából támadva azt, mint a hagyományos szociáldemokrácia tette, hanem annak alapvető elidegenedettségét kritizálva, újra felelevenítve és továbbgondolva Marxot, elsősorban a Gazdasági-filozófiai kéziratok szellemében. A kapitalizmus számukra mint alapvetően embertelen világ jelenik meg, amely nem reformálható, hanem teljes egészében tagadandó, amelyben minden viszonyulás meghatározott és ellenséges.⁹

Új szemléletmód terjedt el, a “fogyasztás” istenítése. A proletár a háború utáni években a centrum országaiban egyre inkább nemcsak mint a csereérték megtermelője, hanem mint a használati érték felélője is fontossá vált. Ez a használati érték azonban – éppen a fogyasztás nagyságrendi emelkedése következtében – egyre inkább nélkülözte a valódi hasznosságot. A hatvanas évek elejétől ezt újabb probléma tetézte: a fogyasztás növelése megkövetelte a munkás reálbérének növelését. Ez a folyamat azonban hosszabb távon akadályozni kezdte a tőke értékesülési lehetőségét, amelynek – persze a folytonosan növekvő értékesítési lehetőségek mellett – éppen a reálbérek leszorítása is érdeke. Ez a jelenség (amely a tőke immanens ellentmondása) előbb a lakossági hitelkonstrukciók bevezetéséhez (“Vásárolj most, fizess később!”), majd a válság egyre erőteljesebb jelentkezésével hirtelen, nagy mértékű életszínvonal-csökkenéshez vezetett a proletár-rétegekben. Ugyanakkor az üres fogyasztás, a konzumáló társadalom megszülte saját ellenzőit is, akik igyekeztek hátat fordítani értékrendjének.

Míg a fogyasztás mindenhatóvá válása elsősorban az USA-ban vált problémává, és inkább csak a jelenség tagadásának ideológiája került át Franciaországba (akkor még), addig a franciák sajátos, európai neurózisokat fejlesztettek ki magukban. André Gorz egy táblázatban foglalta össze a francia polgárt frusztráló jelenségeket, amelyek végül hozzájárultak a társadalmi robbanáshoz, és mindenekelőtt ahhoz, hogy a fiatalság radikális lépésekben határolta el magát szülei Franciaországától, a “vén, kövér Marianne-tól, aki arra vár, hogy végre megerőszakolja valaki” (falfelirat, Nanterre):

1. Vereséggel végződött a Népfront kísérlete (1936–38).
2. Féltek a háborútól.
3. Gazdasági vereség a háború után.
4. Félelem a kommunizmustól, az USA-tól, az atomháborútól.
5. Vereséget szenvedett Európa-centrizmusuk; vereség vereség után érte gyarmati politikájukat és vereséggel végződött Európa-politikájuk.¹⁰

***

A részletesebb elemzés megkezdése előtt felmerül még egy terminológiai probléma, nevezetesen a “baloldal” kérdése. Azok a mozgalmak, szervezetek, irányzatok, amelyeket a különféle források ide sorolnak, egymással igen gyakran nehezen hozhatók össze bármilyen szinten. A sztálinisták tagadták, hogy a “radikálisoknak” (és ebbe beletartozik minden, a sztálinizmuson és – az itt elhanyagolható – hagyományos szociáldemokrácián kívülálló összes irányzat) bármi közük lenne a “baloldalhoz”. Ezt a nézetet a “kommunista” pártok még a klasszikus sztálinizmus idejéből örökölték,¹¹ de ugyanez az ideológiai monománia jellemezte a trockistákat és a maoistákat is. Az anarchisták szintén magukat tekintették “igazi baloldalnak”, vagy – átvéve az ellenfél szóhasználatát – “balosoknak” (gaucheist, leftist).¹² A trockisták legnagyobb harcaikat saját szakadárjaik ellen folytatták, és nem takarékoskodtak egymás denunciálásával. Erősen hatott rájuk Trockij harmincas évekbeli népfront-ellenes álláspontja és általában a népfront-politika minden szomorú tapasztalata. Emellett a trockista csoportok entrizmusa gyakran visszafelé sült el, és számos militánsukat szívták fel a szakszervezetek, némi balos pikantériát kölcsönözve így az üzemi harcoknak, de megfosztva a trockista csoportokat aktív tagságuk egy részétől. A trockisták tehát igyekeztek szorosabbra zárni soraikat, mint “igazi baloldal”. Lényeges ezenkívül, hogy a mozgalom legelszántabb része, a “Veszettek” és a Szituacionista Internacionálé körül szerveződők elhatárolták magukat a “baloldaltól” mint olyantól, kijelentve, hogy kívül állnak a rendszeren, jobb- és baloldalán egyaránt. (Az már csak tréfás adalék, hogy egy rádióbeszédében még maga De Gaulle is “forradalmárként” jellemezte magát a munkavállalói résztulajdon elképzelésének bevételéért a programjába.)

Az egyetlen járható út tehát, ha egyaránt megvizsgáljuk, és elfogadjuk – a “baloldaliság” kérdésében – a szervezetek önmeghatározását, de ugyanakkor megvizsgáljuk gyökereiket is. Ilyen értelemben egy kétpólusú baloldali struktúra áll fel, a és mindkettőben megjelennek olyan erők, amelyek elutasítják önnön baloldaliságukat. Ezek, nagyon vázlatosan, a következők:

Szociáldemokraták

• hagyományos szociáldemokrácia pártjai: SFIO (Az SzI francia szekciója), az FGDS (a reformszocialisták Mitterand körül)
• A neosztálinisták: a PCF és különféle szervezetei
• Az “új baloldali” szociáldemokraták: PSU (Egyesült Szociáldemokrata Párt)
• Trockisták: Lambertisták (OCI, FER), Frankisták (PCI, JCR), Posadasisták (PCRT), Pablisták (számos csoport, nem csatlakoztak egyik “IV. Internacionáléhoz” sem)
• Maoisták: PCML, UJML
• Bordigisták: PCI (nem azonos a hasonló nevű trockista szervezettel)¹³

• A szakszervezeti szövetségek és irányítói: CGT (PCF), SNE Sup (a pedagógus szakszervezet), UNEF, (diákszervezet) CFDT stb.

Anarchisták

• FAF (Francia Anarchista Federáció, bakunyinisták)
• Ruge et Noir (Cohn-Bendit köre, marxista, tanácskommunista felhangokkal)
• Rengeteg egyéni militáns, akik csupán ad hoc csoportosulásokban vesznek részt
• Outsider antikapitalisták (forradalmi anarchisták, tanácskommunisták)
• A “Veszettek” (Enrages): spontán forradalmi szerveződések az egyetemeken és az üzemekben
• Szituacionista Internacionálé és szimpatizánsai

Egy rövid összehasonlítás az Egyesült Államokban fennálló struktúrákkal jól mutatja, hogy a francia felállást nem lehet abszolutizálni. Az eseményekben az USA-beli “kommunista” párt, illetve a szociáldemokrácia lényegében nem vett részt. Valójában nem voltak a hagyományos értelemben vett szervezetek sem. A mozgalom bomlása termelt ki később olyan csoportokat, mint a YIPPI (Youth International Party) gesztionistái, a Weathermen anarchista terroristái, a PLP (Progressive Labour Party) radikál-maoistái, vagy a WITCHES anarcho-feministái.

Ebből a rövid felsorolásból is jól látható, hogy mennyire összetett és ellentmondásos jelenség a “baloldal” a vizsgált időszakban. Franciaországban a baloldaliak egy része teljes mellszélességgel kiáll a Rend fenntartása mellett (PCF, a szakszervezetek), egy másik részük ingadozik (trockisták), míg mások a totális forradalmat, a teljes felforgatást és a viszonyok megváltoztatását hirdetik. Az USA-ban az ellenfél az Állam maga, minden struktúrájával, de elsősorban morális kérdésként fogják fel a forradalmat (itt persze nem a gettók lázadó proletárjairól van szó).

***

A franciaországi eseményeken vörös fonálként húzódik végig a hagyományos politikai struktúrák elfogadása, illetve elutasítása. Ebből a szempontból az éles határvonal a hagyományos szociáldemokrata pártok és a sztálinisták, valamint az összes többi irányzat között húzódik. Bár az anarchisták teljesen más struktúrákat, szervezeti formákat tartottak kívánatosnak, mint például a trockisták, abban mindannyian egyetértettek, hogy a párt–szakszervezet–parlamentarizmus hármasában mozgó PCF semmiképpen sem jelenthet követendő utat.¹⁴

A PCF – amely önmagát, “elfelejtve”, hogy Marx ezt a meghatározást a burzsoáziára használta, több ízben mint a “Rend pártját” nevezte meg – éppen a hagyományos rendszerbe való betagozódottsága miatt játszotta el azt a visszahúzó szerepet, amely az összmozgalom számára a leggyűlöltebb ellenséggé tette. A PCF – és az általa irányított CGT – csupán logikus lépéseket tett; célja az volt, hogy a rendszer különösebb megbolygatása nélkül politikai tőkét kovácsoljon a felfordulásból. Gazdasági követeléseit a bérharc szintjén tartotta, míg politikailag némi reformot akart elérni. Ez találkozott a kormányzat elképzeléseivel is: gazdasági téren a kompromisszum a grenelle-i egyezményekben fogalmazódott meg, míg politikai téren a nemzetgyűlés feloszlatásának és az új választások kiírásának ígéretében. A PCF–CGT ezzel lényegében elérte volna célját, és sikeres erőként léphetett volna ki a játszmából, ha a sztrájk nem folytatódott volna, és ha az üzemeket megszállva tartó munkások újra visszatértek volna a normális termeléshez. Ez azonban nem mindig történt így, és a párt-szakszervezetnek kénytelen-kelletlen el kellet játszania azt a szerepet, amely jelentős hitelvesztéshez vezetett: a politikai rendőrség szerepét. A CGT funkcionáriusai ígéretekkel, hazugságokkal, sőt, veréssel bírták rá a munkásokat a sztrájk leállítására. Az érvek egyszerűek: a munkásoknál az “élcsapat” sokkal jobban tudja, mit kell tenni. Elítélték a “spontán, szervezetlen” sztrájkokat. A CGT-s Berthelin kijelentette: “Az elégedetlenek között sok a fiatal, aki még sohasem élt át sztrájkot, és azt képzeli, hogy az ilyen harcoknál mindent azonnal megkap, amit csak követel.” A helyzetet azonban a “munkásosztály felkészületlenségével” magyarázni enyhén szólva fals. “Az oroszországi tömegsztrájkokban a spontán elem nem azért játszik uralkodó szerepet, mert az orosz proletariátus ‘iskolázatlan’, hanem azért, mert a forradalmak nem engedik kioktatni magukat.”¹⁵

A CGT akciói és a PCF állásfoglalásai a radikálisok tiltakozását váltották ki, de egyben saját tagságuk egy része is ellenük fordult. Így emlékezik a sztrájk végére egy párizsi közlekedési dolgozó: “Június 5-én sztrájkőrségeink még mindig posztjaikon álltak, de egészen véletlenül ott állt hat nagy rendőrautó is, már korán reggel, párizsi rendőrség és mozgó karhatalmi gárda, puskákkal. De ez nem hatott ránk. A lakónegyedből való lakosok és a diákok velünk voltak a kocsiszín előtt. A CGT-boncok demagóg ígéretekkel és egy csomó hazugsággal megint rászedtek minket. (…) Mit tehettünk? Könnyes szemmel mentünk újra dolgozni. S ha most valaki széttépi a tagsági könyvét, ez nagyon is érthető; én megtartottam a magamét, de nem hiába. Nekünk, a Közlekedési Vállalat dolgozóinak még van elszámolni valónk.”¹⁶

A valósághoz hozzátartozik, hogy a PCF–CGT – amellett, hogy saját politikai pecsenyéjét sütögette – valóban félt az esetleges vérontástól. A kormányzat idegesen kapkodott, és habár a hadsereg nem volt teljesen megbízható,¹⁷ De Gaulle parancsára csapatösszevonásokat hajtottak végre Párizs körül. Vidéken több halottja is volt a rendőrség és a munkások összetűzéseinek, sőt egyes területeken hetekig tartó gerillaharcok bontakoztak ki. A PCF “elhatárolta magát a szélsőségektől” és mosta kezeit.

A PCF azonban éppen ott volt gyenge, ahol leginkább szerette volna megvetni a lábát: az egyetemeken. Ezt már formája, történelmi viszonyulásai is szinte lehetetlenné tették. A párt önnön politikai hátterét – habár a nemzetközi “kommunista” mozgalomban némileg outsidernek számított – Október sztálini verziójában, a Szovjetunió dicséretében, a “szocialista” országok létében kereste, hivatkozásait innen, és a francia nemzeti hagyományból vette.¹⁸ Ezekkel azonban az egyetemeken nem tudott mit kezdeni. A radikális diákok – nem utolsósorban az 1956-os események miatt – elítélték a Szovjetuniót, és nem hatotta meg őket a trikolór.¹⁹ A többi diák apolitikus volt, vagy a jobboldalhoz húzott.

Melegágya volt viszont az egyetem a radikális csoportoknak. Ezek közül legnagyobb szerepet az anarchisták és a szituacionisták játszották. A két csoportosulás között sok az átfedés. De míg az anarchisták a hangsúlyt inkább a közvetlen harcra helyezték, addig a szituacionisták célja a valóság megváltoztatása, a gondolkodás lecserélése volt. Mindkét irányzat történelmi előképeit Bakunyinban, a “fiatal” Marxban, a tanácskommunistákban, az önigazgató kommunákban stb. kereste. Elutasították az autoriter működést, a pártszervezeteket csakúgy, mint – dacára alapos elméleti felkészültségüknek – az elmélet, bármilyen “ideológia” kidolgozását.²⁰

Jól körvonalazza nézeteiket az a távirat, amelyet május 17-én a Sorbonne akcióbizottsága a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának küldött el:

“Reszkessetek bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség nem lehet boldog addig, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen. Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés. Le az állammal!”²¹ Ha eltekintünk a Père Duchesne-ízű kiszólásoktól, itt egy konkrét politikai program áll előttünk, amit remekül kiegészítenek a híres falfeliratok, amelyeket elsősorban a szituacionisták inspiráltak: “Légy realista, követelj lehetetlent! Sohase dolgozz! A szégyenkezés nagyon ellenforradalmi!” stb.

A szituacionista felfogás lényege a folyamatok átélése, megszerkesztése. Művészi mozgalomként indult az ötvenes években, de hamar politizálódott: a világ elutasítását megtermékenyítették Marx és Bakunyin gondolatai. A szituacionisták igyekeztek feloldani a mesterséges ellentétet kommunizmus és anarchizmus között, hogy visszaállíthassák azok eredeti jelentését. Fő célpontjuk a munka rendszere, akcióik lényege a rendszer megtámadása minden lehetséges módon. Kapcsolódtak az olyan újságokhoz, mint a híres Socialisme ou Barbarie, és innen kapták az inspirációt a munkásmozgalom múltjának újrafelfedezéséhez. Ez a munka nagyon is tudatos volt számukra: a mozgalom alapművében Debord egész fejezetet szán a proletariátus történetének. A szituacionisták politikailag a holland–német tanácskommunistákhoz álltak a legközelebb, de fontosnak tartották leszögezni, hogy a tanácsokban nem a forradalom garanciáját, csupán formáját látják. A tanácskommunista hagyományból leginkább annak az anarchizmussal kacérkodó ágát, az Otto Rühle-féle elképzeléseket tartották érdekesnek, szemben a párt egységét hirdető vonallal.

A világméretű társadalmi forradalomtól az élvezet társadalmának megalapozását várták. Elméletük központi fogalma a “látvány” (spectacle), amely mindent áthat: a kapitalista viszonyok pusztán egy kvázi-világot kínálnak fel, amelyben minden viszonylagossá válik, pusztán a munka marad a lét valósága, az elidegenedés az egyetlen viszonyulás. Debord szerint – parafrálva a A tőke első fejezetét: “Azokban a társadalmakban, ahol a modern termelési viszonyok uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg.”²²

A szituacionisták alkották a legradikálisabb csoportokat, az úgynevezett “Veszetteket”. Mint kifejtették, Jacques Roux az egyetlen, akit Babeuf mellett vállalnak a francia történelemből. Ezután több rövid kiegészítés következik: “Na meg Blanqui. És persze Rigault!” Először igazából 1966-ban hallattak magukról az egyetemeken, amikor a strasbourgi egyetemen szétosztották a diákszövetség (UNEF) pénzén kinyomtatott brosúrájukat A diákélet nyomorúságáról címmel. A botrány óriási volt, az írókat bíróság elé állították. A brosúra alapvetése a következő: “A diáknak, ha egyáltalán lázad, először is tanulmányai ellen kell lázadnia, bár számára ez talán kevésbé egyértelmű, mint a munkás számára, aki ösztönösen azonosítja a munkát teljes létével. Ugyanakkor a diák éppen úgy a modern társadalom terméke mint Godard vagy a Coca-Cola, és különleges elidegenedettsége csak a teljes társadalom elleni harcban oldható fel.”²³

A többi csoporthoz való viszonyulás tekintetében még az anarchistákkal is összekülönböztek: 1968. március 22-én a Veszettek kivonultak a gyűlésről, amelyet a nanterre-i egyetem igazgatósági épületében tartottak. Az ok az volt, hogy az anarchisták nem voltak hajlandók eltávolítani két diákot, akik a “kommunista” párt ifjúsági szervezetének tagjai voltak. “Azok a sztálinisták, akik itt vannak, nem sztálinisták többé!” – jelentette ki Cohn-Bendit. A Veszettek ezt mint veszélyes idealizmust, a népfront-politika újjáéledését bélyegezték meg. Politikájukban általában elutasították a kompromisszumokat (amiért persze mindig Leninnel támadták őket), és elítélték például azt a kapcsolatot, amelyet látszólag paradox módon a trockisták és a sztálinisták alakítottak ki számos akcióbizottságban.

Míg az egyetemeken a PCF ifjúsági szervezetei igen hamar elvesztették minden befolyásukat, és az irányítás a “baloldali radikálisok” kezébe került, addig az üzemekben erősebben érződött a párt, és mindenekelőtt a CGT szakszervezetek hatása. Azonban azokon a helyeken, ahol komolyabb gyárfoglalások történtek (Renault, Sud-Aviation stb.) jól látható, hogy a szakszervezeteknek sokkal kisebb volt a hatása, és a kezdeményezés igen gyakran a szakszervezeten kívüli, fiatal munkások kezébe ment át. Az akcióbizottságok megszervezték az összeköttetést az egyetemekkel (CLEOP – Diák–Munkás–Paraszt Összekötő Bizottságok), és igen gyakran erőszakosan fordultak szembe mind a rendőrséggel, mind a szakszervezeti funkcionáriusokkal. Ezek az akcióbizottságok lényegüket ösztönösen egyfajta munkástanácsi formában találták meg, és ezt tovább erősítették az egyetemekről érkező agitátorok vagy az oda látogató munkások tapasztalatai:

“A passzív sztrájk túlhaladott. Az üzemet saját erőnkből és saját magunk számára kell működésbe hoznunk, s nem szabad arra várnunk, hogy erre mások adjanak nekünk parancsot. Ebből a célból igazgatási tanácsokat kell létrehozni, amelyeknek tagjait az egész személyzet választja meg.”²⁴ Ezekben a bizottságokban szintén érezhető volt a radikálisok hatása, elsősorban a trockistáké.²⁵

A francia baloldal stratégiáiban így homlokegyenest különböző felfogásokat találunk, a hagyományos baloldalnak a rendszer konzerválására szolgáló igyekezetétől a trockisták és maoisták “népi államán” keresztül egészen a Veszettek “élvezeti társadalmáig”. Az eredmények a PCF–CGT és a szociáldemokrata pártok hozzáállását igazolták, de ezek az eredmények igen lesújtóak voltak. Nemhogy a rendszer nem változott meg, de a gaulle-izmus megerősödve került ki a küzdelemből, amiért a felelősséget a PCF azonnal a radikálisokra hárította. Ebben némi igazság volt ugyan – sok embert elriasztottak az égő kocsik és a barikádok²⁶ – de ennél sokkal nagyobb szerepe volt a PCF–CGT visszafogó politikájának.

A “68”-as mozgalom mindenképpen megtermékenyítően hatott a baloldali gondolkodásra. A lázadási hullám kifulladásával a hetvenes évek elejétől megindult az események értékelése és a tanulságok levonása. Kikristályosodtak azok az álláspontok, amelyeken át az “új baloldal” egyes csoportjai, például a szituacionisták utódai képesek lettek a kapitalizmus új jelenségeinek átfogó forradalmi bírálatára. Más csoportok veszítettek jelentőségükből, feloszlottak vagy a perifériára kerültek, mint például a maoisták. A csalódottak közül sokan a terrorizmushoz sodródtak, mások – például Cohn-Bendit – zökkenőmentesen illeszkedtek be a korábban oly nagy hangon támadott burzsoá társadalomba.

Jegyzetek

¹ Ha nem számítunk egy, kiadó, hely, év és fordító (valamint copyright) megjelölése nélküli kiadást: Daniel és Gabriel Cohn-Bendit: A baloldali radikalizmus – Orvosság a kommunizmus aggkori betegségére. A könyvet a Kossuth Kiadó jelentette meg, a pártkáderek belső fogyasztására. Jelenleg is ritkaság. A többi – nem sok – magyar forrást (persze a teljesség igénye nélkül) lásd az irodalomjegyzékben. Ugyanakkor jellemző, hogy a magyar könyvkiadás sem a neosztálinista időszakban, sem a “rendszerváltás” óta nem jelentetett meg semmilyen fontos irodalmat a témában. A mozgalomra ható művek közül csak a legkevésbé értékes, Marcuse Egydimenziós ember-e került kiadásra, míg olyan korszakalkotó írások, mint pl. Debord Le Societé du Spectacle-ja, alig ismertek.

² ”Mozgalomról” – éppen az egységesség teljes hiánya miatt – nem beszélhetünk. A “forradalmi hullám” mindenképpen túlzás lenne. Természetesen a “68-as jelenség” nem “események sora”, hanem a kapitalizmus ellentmondásaira adott, bizonyos szempontból globális osztályreakció.

³ Vagyis “leosztották a szerepeket”. Egyes magas tőkekoncentrációjú területek (“centrum”) pozíciói kölcsönösen feltételezik más, alacsonyabb tőkekoncentrációjú területek (“periféria”) létét. Nem tartozik most a tárgyhoz, hogy ez a megmerevedett forma, vagyis a piacok bővülésének visszaesése miként vezetett napjaink általános strukturális válságához, amelyet a kapitalista világállam szerepében fellépő IMF/WB képtelen kezelni. Ugyanakkor rá kell mutatni, hogy számos paralel jelenség vehető észre a harminc évvel ezelőtti állapot és a mai helyzet között.

⁴ Waldeck Rochet: A Francia Kommunista Párt jövője. Bp., 1970. (Különösen az I. fejezet.)

⁵ A trockista álláspont remek leírása: Ian Birchall: France, 1968: “All power to the imagination!”. In.: Colin Barker (szerk.): Revolutionary Rehearsals. London, 1987.

⁶ ”A gaulle-ista rezsimnek önmagában nem volt semmiféle különleges jelentősége a válság létrejöttében. A gaulle-izmus nem más, mint egy burzsoá rezsim, amely a kapitalizmus modernizációján dolgozik…” Rene Vienet: Enrages and Situationalists in the Occupation Movement, France, May ‘68. New York–London, 1992. 19.

⁷ A “fejlődés” elvesztette minden pozitivista vonzerejét annak fényében, ami eredményeiből láthatóvá vált. A tudományos fejlődés szimbólumává az atombomba vált. Felerősödtek azok a hangok, amelyek egészben vetették el a technikai civilizációt, de éppen így támadást intéztek pl. a kapitalista orvostudomány ellen is. A fejlődés azonosult az elidegenedéssel. Egy párizsi falfelirat így fogalmazott: “Kinek kell az a fejlődés, amely az éhhalál helyett az unalomba halást kínálja fel?!”

⁸ Mint Cohn-Bendit (némi öngúnnyal) megfogalmazta: “Forradalmi vezető csoportok keresnek kizsákmányolt munkásosztályt vagy rokonosztályt.” Cohn-Bendit, 85.

⁹ ”Egy olyan társadalomban, amely valójában a feje tetején áll, az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata.” Ernest Guy Debord: The Society of the Spectacle. New York, 1994. 14.

¹⁰ Les Temps Modernes, 1968. 8. Idézi: Semlyén István: Modern mítoszok. Bp., 1979. 164–165.

¹¹ 1952-ben Léon Mauvais azzal indokolta André Marty kizárását a PCF-ből, hogy hamis a pártról alkotott felfogása. Marty ugyanis nem nevezte a trockistákat “csőcseléknek” és “rendőrkémeknek, fasiszta ügynököknek” stb., “ami – Mauvais véleménye szerint – szokásos és természetes nyelvünk, ha ezekről az alakokról beszélünk”. Ehelyett Marty “trockista internacionáléról, pártról” beszélt. A PCF zsargonjának üzenete egyértelmű: célja anak a tagadása, hogy rajta kívül, vele szemben álló erők egyáltalán a baloldalhoz tartozhatnak. Ez a frazeológia 1968-ban is felbukkant.

¹² ”Kísértet járja be a világot, a baloldali radikalizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi világ minden hatalma: a pápa és Koszigin, Johnson és De Gaulle, a francia kommunisták és a német rendőrök.

De melyik az a párt, amelyet kormányon lévő ellenfelei nem kiáltottak ki baloldali radikálisnak, melyik az az ellenzéki párt, amely (…) nem dobta vissza a baloldali radikalizmus megbélyegző vádját?” – parafrálta Cohn-Bendit a Kommunista Kiáltvány kezdő sorait. Cohn-Bendit, 5.

¹³ A PCI (Internacionalista Kommunista Párt) besorolása nem egyszerű, és talán éppen ennyi ok szólna a második csoportban való szerepeltetésére. Maga Amadeo Bordiga azonban sohasem volt tanácskommunista a szó holland–német értelmében, habár a hagyományos szociáldemokráciával szakított. Mindenesetre a PCI centralizált felépítése, és nem utolsósorban a második csoportot fémjelző “anarchizmussal” való szembenállása miatt – minden politikai minősítés nélkül – inkább sorolható a szociáldemokráciához.

¹⁴ Hogy az egész francia társadalmat mennyire áthatotta ez a vita, azt két rövid példával jellemezném: focisták egy csoportja elfoglalta a Francia Futballszövetség székházát. A szövetségi elnököt bezárták, vörös zászlót tőztek ki, és “A focit a focistáknak” feliratú transzparenst lengettek. Az általános iskolai tanulók több esetben megtámadták tanáraikat. Az egész francia sajtót bejárta a 11 éves Bruno verse: “Ti pocakos polgárok, / Ti nyakkendős polgárok, / Bújjatok el gyorsan, jön az alvilág / Az óriási, vörös tömeg…”

¹⁵ Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk, párt és szakszervezetek.

¹⁶ Événement, 1968. július-augusztus. Idézi: Cohn-Bendit, 185.

¹⁷ Több helyen terjesztettek a katonák fraternizációs röpiratokat. A “Clémanceau” hadihajón kitört zendülés halálos áldozatokat is követelt.

¹⁸ Igen fontos lenne persze látni, hogy miként reagált a Szovjetunió vezetése a francia eseményekre.

¹⁹ ”Amikor elérték a Szajna hídját, leszaggatták a trikolórt, letördelték a zászlórudakat. (…) Ebben látom az anarchista mentalitás másik fontos összetevőjét: ezek a fiatalok nem voltak nacionalisták.” Vadász Sándor: Anarchista jelenségek az 1968. május–júniusi eseményekben. In.: Anarchizmus és rendezőelvek. Bp., 1986.

²⁰ ”De ez az értelmiségi gárda úgy látszik, keveset olvasott, és nem hivatkozik semmiféle elméletre, semmiféle tanítómesterre, még magára Herbert Marcuséra sem, jóllehet az ő elméletei és a mozgalmat illető eszmék között sok rokon vonás fedezhető fel.” (Esprit, párizsi katolikus lap. Idézi: Semlyén, 167.) Ez a jelenség érthetően sokkolta a hagyományos ideológiai csapásokon mozgó értelmiségi elméket mind a jobb-, mind a baloldalon.

²¹ Idézi: Peter Marshall: Demanding the impossible. London, 1992. 551. Hasonló szövegű táviratot kapott a Kínai Kommunista Párt politikai irodája is, amelyben az írók támadták a “Kulturális Forradalmat”, és az ellen fellázadó munkásokat és parasztokat éltették. Ugyanezen a napon szolidaritási táviratot küldtek Prágába Ivan Svitak professzornak és a japán Cenkaguren mozgalom aktivistáinak.

²² Debord, 12.

²³ On the poverty of student life. Strasbourg, 1966. 5.

²⁴ Az Assurances Générales De France (Állami Biztosítótársaság) akcióbizottságának 1968. május 20-i röplapja. Idézi: Cohn-Bendit, 106.

²⁵ Nem kísérlem meg itt a különféle trockista csoportok elemzését. Ez még egy gyakorló trockista számára is szinte lehetetlen feladat lenne. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a trockista irányzatok jelennek meg a forradalmi csoportok számára a “második számú közellenségként” (a PCF után), talán éppen a sztálinistákéhoz hasonló szervezeti koncepciójuk és a Szovjetunió “kritikus támogatása” (az “elfajult mukásállam-koncepció”) miatt. “Uram, add meg az Ötödik Internacionálét, mert a Negyedik éppen olyan, mint a Harmadik volt!” – hirdették a Sorbonne falai. Egy közszájon forgó vicc szerint “Egy trockista az militáns, kettő már csoport, három trockista internacionálé, de négy – az már szakítás…”

²⁶ Jellemző Ernest Mandel belga trockista esete. Egy barikádra felmászva könnyes szemmel kiáltott fel: “Ez a forradalom! Gyönyörű!”, de a következő pillanatban megdöbbenve látta, amint a tüntetők felgyújtják a kocsiját…

Irodalom

Barker, Colin (szerk.): Revolutionary Rehearsals. London, 1987.

Barrot, Jean: Eclipse and Re-emergence of the Communist Movement. Detroit, 1974.

Bonanno, Alfredo: From Riot to Insurrection: Analysis for an anarchist Perspective Against Postindustrial Capitalism. Catania, 1988.

Bozóki A., Seres L., Sükösd M.: Anarchizmus ma. Bevezetés és a III. fejezet. Bp., 1994.

Cohn-Bendit, Daniel: Baloldali radikalizmus – gyógyír a kommunizmus aggkori betegségére. H. n., é. n.

Debord, Guy: The Society of the Spectacle. New York, 1992.

Johancsik János: A francia baloldal. Bp., 1983.

Köpeczi Béla: Az “új baloldal” ideológiája. Bp., 1974.

Marshall, Peter: Demanding the Impossible – A history of Anarchism. London, 1992.

Rochet, Waldeck: A Francia Kommunista Párt jövője. Bp., 1970.

Semlyén István: Modern mítoszok. Bp., 1979.

UNEF: On the poverty of student life – considered in its economic, political, psychological, sexual and particullary intellectual aspects, and a modest proposal for its remedy. Strasbourg, 1966.

Vadász Sándor: Anarchista jelenségek az 1968. május–júniusi eseményekben. In.: Anarchizmus és rendezőelvek. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve, 1986.

Vaneigem, Raoul: Revolution of Everyday Life. London, 1979.

Vienet, René: Enrages and Situationalists in the Occupation Movement, France, May 1968. New York – London, 1992.