Krausz Tamás – Szigeti Péter: Vezető egyetemi oktatóként nemzetközi politikai gazdaságtant tanítottál, s az Eszmélet főszerkesztőjeként vé­geztél évtizedes munkát mielőtt magas gazdasági – politikailag is igen jelentős – tisztségekbe kerültél európai intézményeknél. Előbb az EBRD, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank egyik igazgatója voltál, s ott képviselted az országot, az elmúlt négy évben pedig az Európai Unió Bizottságának biztosa voltál, afféle minisztere, aki szociális területtel és foglalkoztatáspolitikai kérdésekkel foglalkozott. Belülről, résztvevő-megfi­gyelőként nézhetted tehát a mi sorsunkat is meghatározó fő folyamatokat. Jónás a cethal gyomrában. Első kérdésünk hadd legyen kicsit szubjektív: milyen munkádhoz kötődő sikerekre, eredményekre és milyen kudarcokra gondolsz vissza első reakcióként?

Andor László: Egész biztos, hogy nem lehet mindezt egy bekezdésben áttekinteni. Ami a másfél évtizedes felsőoktatási munkát illeti, a legfon­tosabbnak azt tartottam, hogy a nyugati progresszív gondolkodás minél erőteljesebben megjelenjen a hazai oktatásban és a tananyagokban. Ennek fontos részét képezi annak a közgazdasági gondolkodásnak és gyakorlatnak az előremutató kritikája, amely a nyolcvanas-kilencve­nes években meghatározó volt Magyarországon. De vajon mi ennek a sikermutatója? Talán maguk a hallgatók, akik közül sokkal külföldön is találkozom (Londonban és Brüsszelben is), és pozitívan értékelik a kurzusainkat, egykori olvasmányaikat. Ahhoz, hogy ez a munka a hazai gazdaságpolitikára a megfelelő időben nagyobb hatást kifejtsen, egy újfajta közgazdasági iskolának kellett volna hamarabb kialakulnia, de ez nem, vagy csak töredékesen történt meg. Az igény azonban olykor-olykor megmutatkozik manapság is, s valószínűleg erősödni fog.

Az EBRD-ben 2005 után igen fontos volt elérni, hogy az 1989-es gondolkodásmód jegyében felépült intézmény eszmeisége és működés­módja alkalmazkodjon a XXI. századi realitásokhoz. Tudjon számot vetni az intézmény azzal, hogy a piacgazdaság teljesítménye sok tekintetben nem találkozott a társadalmi igényekkel, és korrekcióra van szükség. Tudatosítani kellett, hogy a régió nem stabil, hanem sebezhető, ami a válság időszakában azonnal meg is mutatkozott. Korábbi terveivel ellentétben az EBRD élen járt a kelet-közép-európai válságkezelésben, átértékelte az állami szerepvállalást és nyitottnak bizonyult a társadalmi felelősségvállalás irányában.

A bizottsági munka értékelésének nincs még itt az ideje. Még inkább érvényes azonban az, hogy a feladat itt is minél inkább a pénzügyi, gazdasági és társadalmi fejlődés mély és átfogó újragondolása lett. A Bizottság 2010 elején rögtön egy ilyen vízióval, az Európa 2020-szal kezdte a munkáját, amelyen belül a foglalkoztatási és szociális terület felértékelődött. Ez azután megmutatkozott az EU új költségvetésében és a valutaunió újratervezésében is. A jövőt befolyásoló kezdeménye­zések mellett maximális segítséget kellett nyújtani a tagországoknak, amelyek a válság miatt szükséghelyzettel küzdenek – legyen szó a szociális szolgáltatások életben tartásáról vagy a fiatalok munkalehe­tőségéről.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: A nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó könyvek szerzőjeként, hogyan látod, jellemeznéd az elméleti gondol­kodás tudástípusa és az intézményekben végzett munka kapcsolatát?

Andor László: Természetesen más az akadémiai világ, a politika, a diplomácia és a bürokrácia – ezeknek mind megvan a maguk logikája. A válság az az időszak, amikor sem a politika, sem a bürokrácia nem tud régi rutinok alapján működni. Meg kell találni a módját az új gondolatok befogadásának, integrálásának, irányváltásnak. Nemcsak el kell tudni igazodni olyan helyzetben, amellyel a korábbi uralkodó paradigma nem számolt, de segíteni kell a munkatársakat – vagy nyilvános szereplés esetén a mindenkori hallgatóságot – az elemzésben és az új politika kidolgozásában. Ennek során igen nagymértékben tudok támaszkodni a korábbi elméleti munkára és az oktatói tapasztalatokra (beleértve ter­mészetesen a külföldön töltött éveket és az ott szerzett kapcsolatokat is). Azt hiszem, egyértelmű: az EU a korábbi években, évtizedekben többet tehetett volna a pénzügyi szféra jobb szabályozásáért. örülök annak, hogy ez a Bizottság – Michel Barnier kollégám vezényletével – jelentős mértékben ledolgozta a restanciát.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: A világgazdaságban az EU az egyik jelentős regionális integráció, de komoly versenytársai vannak, nemcsak a NAFTA (az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó szabad kereskedelmi övezete), hanem a délkelet-ázsiai térség és mások is. Például a feltörek­vő országok csoportját, a BRIC országokat (Brazília, Oroszország, India, Kína) is konkurens, kihívó félnek tartják az „öreg” kontinens szempontjá­ból. Mi a helye, a helyzete és a perspektívája az EU-nak a világrendszer­ben, tehát a világgazdaságban és az azt befolyásoló, változó geopolitikai erőviszonyok közepette?

Andor László: Az EU nem egyszerűen a világgazdasági régiók egyi­ke, hanem a centrumrégiók egyike. A centrumpozíció jelent bizonyos hatalmat: hol mintaként, hol vezetőként tekintenek rá. Sokszor nevezik Európát „öreg” kontinensnek, de ez nem jelenti azt, hogy összes­ségében komoly versenyképességi problémái lennének. A jelenlegi válság inkább a belső aszimmetriákból fakad. Ha az EU a maga belső egyensúlytalanságait le tudja küzdeni, akkor nem egyszerűen meg tudja őrizni ezt a centrumszerepet, hanem erősíteni tudja a progresszív elemeket globális szerepvállalásában is. Mark Leonard 2005-ben írt, magyarul is megjelent könyvében (Miért Európa diktálja a lépést a 21. században? Budapest, Napvilág Kiadó, 2005), amely a XXI. századra Európa vezető szerepét prognosztizálta, sok a megfontolandó tartalom, még akkor is, ha a mostani hullámvölgyben az embernek időnként más gondolatai is támadnak.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Biztosként volt-e lehetőséged előmoz­dítani a szabad tőkeáramlásra épülő EU-keretekben a szociális Európa, „a népek Európájának” perspektíváját, amely a baloldalon népszerű programajánlás volt? Vagy ez egy idejétmúlt, okafogyott felvetés?

Andor László: A válság miatt sokan a szociális Európa, az „európai szociális modell” végéről értekeztek. Fontos tehát, hogy a válságból való kilábalással együtt a szociális modell is újraépüljön. Ehhez az is kell, hogy a tagországok rájöjjenek, a jövőben az európai jóléti államok csak több együttműködés mellett lehetnek életképesek, tekintettel a pénzügyi és a gazdasági integráció jelenlegi szintjére. A társadalmi legitimáció és a szociális dimenzió erősítésének szándékáról és konkrét lehetőségeiről sok bizottsági dokumentum tanúskodik. Az utóbbi időben egyre több szó esik a bank-, fiskális és politikai unió mellett a „szociális unióról” is – ez a törekvés tehát nem lanyhul, hanem éppen erősödik.

Az, hogy az Unió szintjén mely törekvések mutatkoznak erősnek, szo­ros összefüggésben áll azzal is, hogy a tagországokban mely politikai irányzatok dominánsak. 2011 végén egy kézen meg lehetett számolni a balközép kormányokat Európában, ami értelemszerűen megmutatkozott az uniós politika irányultságán is. Most pedig az látszik meg, hogy a bal-és a jobbközép egyensúlyba került; igaz, mindkettőt jobban szorítják a radikális baloldali és az euroszkeptikus jobboldali irányzatok.

Az EU alapelvei között az áruk, a tőke és a szolgáltatások szabad mozgása mellett ott van negyedikként az emberek szabad mozgása is. Fontos azonban látni, hogy önmagában a szabad mozgásból még nem lesz „népek Európája” vagy „szociális unió”. Ehhez kell a szociális intézményrendszer megfelelő szintű koordinációja is, az uniós szintű szolidaritás folyamatos erősítésével. Ez ma minden korábbinál aktuálisabb feladat. Ha a tagországokban megvan a politikai fogadókészség, a Bizottság képes letenni ésszerű javaslatokat az asztalra.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Számos konfliktus, nehézség jellemzi a 27-ek integrációját: monetáris unió, illetve az ezen kívül állók; ún. magországok versus alacsony sebességfokozatúak, 15-ök és újabban csatlakozottak. Mélyítése vagy további szélesítése az integrációnak? A monetáris és fiskális politika összhangjának a hiánya, sőt ellentéte a nemzetállami kormányzás és az unió egyben tartásának érdeke közepette. Ezek közül melyik ellentmondásokat látod termékenynek, előrevivőnek és melyek tűnnek a legnehezebben kezelhetőnek, esetleg feloldhatatlannak?

Andor László: Nehezen kezelhető ellentmondás sok van, de felold­hatatlannak egyiket sem nevezném, mert – ha jobban megnézzük -, az EU egy viszonylag rugalmas rendszer, és képes kezelni a sokszínű­séget a tervezés, a jogszabályalkotás és a végrehajtás folyamatában egyaránt. Ez nem azt jelenti, hogy aztán bármeddig kiterjedhet földrajzi értelemben. A jelenlegi összetételben egyértelműen képes egy mélyülő és mindenki számára előnyös integrációra, és hosszú távon a legér­telmesebb forgatókönyv az, ha a Nyugat-Balkán jövőjét az EU-n belül képzeljük el. Sok a teendő addig, ez nem is kérdés, de már önmagában a vízió is fontos itt.

Véleményem szerint ma a fő kérdés az eurózónán belüli centrum és periféria közötti feszültség. Ha ezt nem sikerül nagyon rövid idő alatt át­hidalni, akkor a válság nemcsak az euró túlélését fogja megkérdőjelezni újfent, hanem az EU stabilitását is. Mégpedig azért, mert az euró az elmúlt húsz évben nemcsak pénzügyi projekt volt, hanem emellett – sőt, talán még inkább – politikai projekt is. Politikai projektként (francia válasz a német egyesítésre) a kontinens egészét egyesítő küldetése volna. Ezt azonban jelenleg nem tudja betölteni az eredendő tervezési hibák miatt.

A Gazdasági és Monetáris Unió újratervezése azonban nem pusztán „műszaki” feladat. A polarizáció mögött kimutatható az EU társadalmi diverzitása, a társadalmi és kulturális különbségek, az eltérő kapitaliz­mus modellek. Ha nagyon akarjuk, a protestáns-katolikus örökség általi megosztottság is, valamint sör- és borivó nemzetek… A lényeg az, hogy nem lehet sem az újratervezést, sem a gazdasági kormányzást egyfajta technokratikus tevékenységként elképzelni. Sokkal többet kell tenni a szociális párbeszédért, a civil társadalom aktivitásáért, a nemzetek és kultúrák közötti megértésért és kohézióért. A hollandoknak és a finnek­nek érezniük kell, hogy egy közösséget alkotnak a spanyolokkal és a görögökkel; a briteknek és a dánoknak át kell látniuk a románokkal és bolgárokkal való összetartozás jelentőségét – és megfordítva.

Abból indulok ki, hogy a változásnak a meglevő integráció megkérdő­jelezése nélkül, sőt annak elmélyítésével, kiteljesítésével kell járnia. Ez nyilván nem az egyetlen feloldási lehetősége a kialakult feszültségeknek, de szerintem ez a jobb irány, és nem a visszabontás. Hogy csak néhány indokot mondjak erre: emellett szól az euró esetleges felbontásának pénzügyi és gazdasági költsége, az Európán belüli szabad mozgásra való társadalmi igény, valamint Európa relatív világgazdasági súlyának folyamatos csökkenése.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Az intézményes szerkezetek, szabályo­zási formák működésének tapasztalata befolyásolta-e gondolkodásodat, alátámasztják-e a világrendszer-elmélet jelentős magyarázó elveit, a centrum-félperiféria-periféria függési viszonyokat, az egyenlőtlen és hierarchizáló világgazdaságot illetően?

Andor László: Az egyenlőtlen fejlődés koncepciója, a centrum és periféria problematikája, a világrendszer-szemlélet nélkül aligha adható releváns elemzés a nemzetközi gazdasági és társadalmi folyamatokról. Ennek szerepe van akkor is, ha Európa és a külvilág kapcsolatát elemez­zük, de akkor is, ha az Európán belüli folyamatokat tekintjük.

Az európai integráció fejlődési dinamikáját meghatározza a piac mé­lyítésének tendenciája és a kiegyensúlyozó mechanizmusok fokozatos továbbfejlesztése. (Ennek társadalomtudományi kutatása Polányi Károly „kettős mozgás” elméletére támaszkodhat.) Az EU-ban a közös, illetve egységes belső piac kialakulása maga után vonta a kohéziós politika elemeinek bővítését, azok erősítését is. Itt még igen sok a teendő, rövid és hosszú távon egyaránt; annál is inkább, mert a monetáris unió – a pénzügyi szektor fragmentációján keresztül – még erősebb polarizáló hatással jár, mint az egységes piac. Így jutunk el a fenntartható valutaunió szociális dimenziójához, illetve a kiegyensúlyozott fejlődéshez nélkülöz­hetetlen fiskális kapacitás fogalmához.

Amit EU-keretben perifériának nevezünk, az világgazdasági értelem­ben inkább félperiféria. Az EU kohéziójához nagyon fontos bebiztosítani azt, hogy az EU-periféria társadalmi-gazdasági fejlődése dinamikusabb és érezhetőbb legyen, mint a világgazdasági félperifériáé általában. Azért társadalmi-gazdasági fejlődésről beszélek, mert a GDP nem minden, annál komplexebb társadalmi mutatókat, környezeti és életminőséget is tekintetbe kell venni, amikor a fejlődést értékeljük.

Ami az EU és a világgazdaság viszonyát illeti, itt is érvényes az, hogy a spontán folyamatok elsősorban polarizálnak, a politikai együttműkö­dés viszont képes arra, hogy a konvergenciát segítse szociális normák tekintetében is. Ennek jegyében működünk együtt például Kínával a társadalombiztosítás fejlesztése vagy a munkavédelem terén, afrikai partnereinkkel a jobb szakképzés és a fiatalok foglalkoztatása ügyében, Bangladessel a munkajog átalakításában, Kolumbiával a szakszervezeti jogok érvényesítése tekintetében, és lehetne még hosszan sorolni. Aki tagjelölt, arra mindez együtt vonatkozik; Törökország esetében a sort kiegészíthetjük olyan ügyekkel, mint a nemek közötti egyenlőség elő­mozdítása (pénzügyi támogatást is nyújtunk például olyan projektekhez, amely a leányok iskoláztatását segíti hátrányos helyzetű régiókban).

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Hogyan alakult Magyarország megíté­lése az EU-ban, s milyen változásokon ment keresztül hivatalviselésed idején?

Andor László: A hazai változásokat az elmúlt években nagy nemzetközi figyelem kísérte, és az EU intézményeiben is időnként fellángolt a vita. Meggyőződésem, hogy az esetek döntő többségében segítő ez szándékú vita, és az abban résztvevők igyekeznek alaposan tájékozódni arról, mi történik Magyarországon. Időnként persze felszínes, sommás ítéletek is elhangzanak, ami rossz jel (arra utal, hogy a negatív ítéletek, sztereotí­piák az ismétlődő tapasztalatok nyomán beivódnak a köztudatba, s már nem mindig is igényelnek újabb empirikus alátámasztást).

Az Európai Bizottság feladata elsősorban az EU-jog fölötti őrködés, és ez magyarázza, hogy ebben az időszakban a korábbinál több kötelezett­ségszegési eljárás indult magyar ügyekkel kapcsolatban. Ezek így vagy úgy rendeződnek aztán. Ilyen intervencióra ott van lehetőség, ahol léte­zik uniós jog – tehát nem mindenhol. Sokan csak ebben a folyamatban szembesültek azzal, hogy a tagországok milyen hatásköröket adtak át az Uniónak a Szerződésben, és mit tartottak meg maguknak.

Három év alatt a feszültség-feloldás három ciklusán mentünk keresz­tül. A feszültséget mindig valamiféle, európai normákba ütköző hazai változás keltette. Feloldás pedig soha nem következett be anélkül, hogy a hazai gyakorlatot érdemben ne korrigálták volna. A nagyobb gond az, ha az országimázs szenved maradandó károkat, ha az országot politikai, gazdasági vagy kulturális értelemben „leírják”. Ennek a kockázatához túl sokszor kerültünk közel az utóbbi években. Ez nemcsak odavezet, hogy az ország ilyen vagy olyan téren lepontozódik, de nemzetközi tekintélye is csorbul, érdekérvényesítő képessége csökken.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Van-e értelme az euró bevezetésének?

Andor László: Az euró bevezetésének volt értelme, de a konstrukciós hibákat sokkal hamarabb fel kellett volna tárni, és az euró­-válságot meg kellett volna előzni. Ha ez a folyamat (mármint a modellváltás) a közeljö­vőben gyorsan előrehalad, nincs ok lassítani az eurózóna kiterjesztésé­nek folyamatát. A kisebb gazdaságok (Szlovénia, Észtország stb.) eseté­ben egyértelműen ez volt a helyes stratégia. A nagyobb gazdaságoknak több mindent kell mérlegelniük; több szempontból kell megvizsgálniuk, hogy optimális-e az áttérés. Nemrég Jan Krzysztof Bieleckivel, a korábbi miniszterelnökkel szerepeltem egy panelban Lengyelországban, aki azt mondta: ha az ún. belső leértékelés az egyetlen alkalmazkodási mecha­nizmus a valutaunióban, akkor kétszer is meg kell gondolni a belépést. Ezt nagyon találónak gondolom.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Mi a véleményed az alapjövedelem európai szintű bevezetéséről, amely koncepció tulajdonképpen a német kultúrkörben keletkezett, tehát a centrum centrumában.

Andor László: Érdekes koncepció, hiszen abból indul ki, hogy a tár­sadalomban kell hogy legyen egyfajta „szociális minimum”. Az egyes EU-tagországok jóléti rendszerei azonban jelenleg meglehetősen sok­színűek ahhoz, hogy ezt a szociális minimumot egységesen a jövedelem dimenziójában határozzák meg. Nem ugyanaz tehát a helyzet, mint a munkajövedelemnél, ahol a minimálbér formájában mindenütt logikus, hogy érvényesüljön egy közösen meghatározott minimum, és talán be­látható időn belül el is jutunk oda, hogy minden EU-tagországban lesz is megfelelő szintű minimálbér.

A jóléti rendszerek Európában sokfélék, abból a szempontból, hogy inkább a személyes (vagy a családi) jövedelem egy alapvető szintjére, vagy a rászorulóknak nyújtott szociális szolgáltatásokra, vagy a mun­kavállalás segítésére fektetik-e a hangsúlyt. Vajon a hajléktalanokon segít-e, ha kapnak egy alacsony szinten meghatározott alapjövedelmet, vagy a depressziós térségekben élő kisebbségek foglalkoztathatóságát hogyan segítheti egy ilyen reform? Nem menti-e fel más fontos teendők alól a kormányzatot, ha esetleg az alapjövedelemmel elintézettnek tekinti a szociális gondoskodást? Erősíti-e vagy inkább gyengíti a közösségeket, amelyek felbomlása végső soron az elszegényedésbe taszítja a társada­lom kiszolgáltatottabb tagjait? Miért van az, hogy sokan az alapjövedelem koncepcióját inkább a neoliberális gondolatkörbe illeszkedőnek tekintik?

Sok a kérdés, ezért a koncepció pénzügyi, gazdasági és szociális ha­tásait alaposan meg kellene vizsgálni, ha a gondolatból egyszer tényleg javaslat születik.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Sokan kétségüket fejezik ki az EU – akár rövid távú – fennmaradásával kapcsolatban. Osztod-e ezeket a véleményeket? Látsz-e lehetőséget arra, hogy az események, folyamatok visszaforduljanak az egymástól elkülönülten, integráció nélkül működő nemzetállamok korábban meghaladott állapotához?

Andor László: Amint már említettem, a valutaunió válságának elhú­zódását olyan kockázatnak tekintem, amely fenyegeti az EU egységét, integritását. Az euró-válság és egyidejűleg a környezetünkben bekö­vetkezett változások (pl. az arab világban mutatkozó instabilitás követ­kezményei) tovább erősíthetik az euro­szkepticiz­must Európa számos országában. Revíziós gondolatok kapnak lábra és erősödnek meg időn­ként, az építmény egyes részeinek visszabontását célozva. Ugyanakkor attól távol vagyunk, hogy a tagországok nagy többsége az integrációval szemben egyértelműen a nemzeti elkülönülést válassza. Ráadásul az integráció magva mégis csak a német-francia kibékülés és egyre szo­rosabb együttműködés, ami mindenki másnak is érdeke a kontinensen, sőt talán azon túl is. Ezt politikai értelemben erősnek látom, még akkor is, ha a testbeszéd olykor másról árulkodik, és időnként újrajátsszák a filozófiai vitákat is.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Engedj meg egy moralizálónak ható kérdést. A marxista baloldalon még idehaza is néhányan értetlenségüket fejezték ki, ellentmondást láttak abban, hogy Te mint az Eszmélet volt főszerkesztője egyenesen a kapitalizmus menedzselése legfőbb európai intézményénél vállaltál magas tisztséget. Elméleti emberként és szaktu­dósként nem érezted-e magad rosszul, amikor meggyőződésed ellenére kellett olyan politikai döntéseket hoznod, és így azokért felelősséget vállalnod, amelyek a rendszer fenntartását szolgálták?

Andor László: Bármilyen politikai szerepvállalással együtt jár a cselek­vés lehetősége, ugyanakkor időnként a kényelmetlen helyzetek vállalása és a kudarcok kockázata is. Előhaladás nincs kompromisszumok nélkül. Ez érvényes magas és alacsony, hazai és nemzetközi tisztségekre egyaránt. A kérdés az, hogy a progresszív politizálásnak van-e érdemi szerepe, cselekvési tere, konkrét alkotó lehetősége az Európai Unióban? A válasz egyértelműen igen. A kapitalizmust nem az EU hozta létre, viszont ahhoz hozzájárult, hogy bizonyos szociális és környezetvédel­mi normák elterjedjenek, gyökeret eresszenek. Ez a Bizottság azért dolgozik, hogy Európa úgy tudjon kilábalni a válságból, hogy megőrzi, megerősíti, megújítja a szociális modellt is. Erősíteni az érdekegyeztetési mechanizmusokat, több forrást teremteni a szociális beruházásokhoz, javítani a roma integráció esélyeit, garanciákat teremteni a fiatalok pályakezdéséhez, megvédeni a migránsok jogait – ezeken mind a meg­győződésemmel összhangban dolgozom.

A konzervatív előnyomulás és a konszenzusos liberális politikafelfogás rivalizálása közepette egy neomarxista társadalomelmélet által kínált megoldásoknak eredetiségértékük van. A normálforma szabályozott versenyhelyzetben lévő erőinek a jogrend keretei között reprodukálódó versengése nem cserélhető fel sem a rendkívüli állapotok kivételességével, sem a polgárháborús, forradalmiellenforradalmi helyzetek antagonisztikus ellentmondásával. A szerző a politikum dinamikus konstrukcióját a politikai hatalom és a társadalmi-gazdasági osztályuralom dualizmusának kimutatásával ábrázolja. Ehhez az elemzés fókuszát át kell helyeznie a jelenségvilág belső komplexitásának statikájáról a politizációs folyamat dinamikájára: a kétirányú, alulról felfelé fundáló (I.), illetve a felülről lefelé futó és átformáló (II.), dialektikus determinációs sorok jellemzésére.

Expozíció

A politika fogalma viszonylag egyszerűen, könnyen körülírható. A politi­ka befolyás; a politika döntés; a politika olyan közügy, amely a hatalmi döntésekre vonatkoztatott; a politika a gazdaság koncentrált kifejezése; a politika ott kezdődik, ahol a tömegek vannak; a politika művészet; a politika az akaratérvényesítés képessége; pártharc stb. stb. Sok jó de­finíció adható meg, amelyek egy-egy oldalt, összefüggést, mozzanatot helyesen emelnek ki, azonban sem más mozzanatokra, sem a közöttük lévő összefüggésekre nem reflektálnak. Ezért az efféle meghatározások bizonytalanságokkal terheltek, mert a jelenségvilág és a látszatok sok­féleségét egy-két mozzanatra redukálják, figyelmen kívül hagyva azok esszenciális komplexitását és e komplexitás belső szerkezetét. Holott minden létező a sokféleség egysége. Ezért a politikai/politikum tárgyát előbb a politikai statika, majd – saját álláspontként – a politikai dinamika perspektívájából vizsgálom. Utóbbival a politikai/politikum jelenségvilága mögötti konstruálódási folyamatot elemzem azzal a dialektikus fogalom­alkotással, amely felfogásom szerint a neomarxista elmélet sajátja.

Carl Schmitt megoldása

A politikai/politikum problémájának szisztematikus kutatása jellemezte Carl Schmitt német alkotmányjogász, politikai gondolkodó munkásságát. 1932-es alapmunkájának (A politikai fogalmáról) 1963-as újranyomása okán írt előszavában méltán jellemzi vállalkozását „egy mérhetetlen prob­léma elméleti körülhatárolásának” (2002, 7), amely az olvasó számára kihívást és provokációt is jelent. Azonban vannak válaszai. Nézzük meg, melyek ezek, s hol szorulnak kiegészítésre vagy kritikára.

„Az állam fogalma előfeltételezi a politikai fogalmát” (2002, 15) – mondja markáns indító tézise, s voltaképpen minden állami biztos, hogy egyben politikai is. Megfordítva azonban nem így áll, mert nem minden politikai állami, mivel a politikai szélesebb fogalom az államinál – leg­alábbis ha nem a schmitti értelemben vett ún. totális államot tekintjük, ahol minden ügy potenciálisan politikaivá válik. „A totális államban ennek következtében minden – legalábbis lehetőség szerint – politikai, és az államra való hivatkozás nem képes arra, hogy a »politikai« specifikus ismertető jegyét megindokolja” (2002, 16). Ha pedig elesik a vallás, a gazdaság, a képzés, a művészet, a kultúra stb. ún. totális állam előtti semlegessége, depolitizáltsága, mint ahogy ez a totális állam esetében történik, akkor a politikai sui generis minősége nem adható meg immáron az államival. Voltak egyszer az ún. boldog békeidők, amikor is a politikai állami volt (érvényesnek tekinthető volt egy leszűkítő „arisztokratikus-elitista” politikafelfogás, azonban az állami beavatkozással, noch dazu a totális állammal elesik az állami = kormányzati minősítő ismérve). Hol keressük és hol találhatjuk meg immáron az államon kívüli politikait? Schmitt híres és hírhedt dolgozatának 2. 3. és 4. pontjaiban megkapjuk a kihívásra adott provokatív válaszait.

A politikai olyan sajátos kritériumokkal rendelkezik, amelyek az emberi gondolkodás és cselekvés – előbb felsorolt – relatíve önálló tárgyi terü­leteivel szemben jellegzetes módon válnak hatékonnyá. „A specifikus politikai megkülönböztetés, melyre a politikai cselekvések és motívu­mok visszavezethetőek, a barát és az ellenség megkülönböztetése. Ez egy kritérium értelmében nyújt fogalmi meghatározást, nem kimerítő definícióként vagy a tartalom megjelöléseként. […] E megkülönböztetés mindenesetre önálló, de nem egy saját új tárgyi terület értelmében, hanem oly módon, hogy nem alapulhat az említett más ellentétek egyi­kén vagy közülük többön, s nem is vezethető vissza ezekre. Ha a jó és rossz [erkölcsi – Sz. P.] ellentéte minden további nélkül és egyszerűen nem azonos a szép és a rút [esztétikai – Sz. P.] vagy a hasznos és a káros [gazdasági – Sz. P.] megkülönböztetéseivel, és közvetlenül nem redukálható rájuk, akkor még kevésbé szabad a barát és az ellenség ellentétét felcserélni vagy összevegyíteni. A barát és ellenség megkülön­böztetésnek az az értelme, hogy megjelölje az összekapcsolódás vagy szétválás, az egyesülés vagy felbomlás intenzitásának legvégső fokát; […] A politikai ellenségnek nem szükséges erkölcsileg rossznak, eszté­tikailag rútnak lennie; nem kell gazdasági versenytársként fellépnie, és talán előnyösnek is tűnhet üzletet kötni vele. Az ellenség éppen a másik, az idegen, és lényegéhez elegendő, hogy különösen intenzív értelemben egzisztenciálisan valami más és idegen, úgy, hogy szélsőséges esetben konfliktusok lehetségesek vele, melyek nem dönthetőek el sem előzete­sen meghozott általános normatív szabályozással, sem a konfliktusban »részt nem vevő« és ezért »pártatlan« harmadik ítéletével” (2002, 19).

Röviden: a politikai ismérve Schmittnél az, hogy bármely tárgyi terü­let politikaivá válhat, ha a barát-ellenség megkülönböztetést veszi fel, azokkal a szükséges megszorításokkal, hogy az ellenség ad 1. nem ver­senytárs, és ad 2. nem is magánellenfél. Hostis és nem inimicus – emeli ki szerzőnk. Tehát itt nem magánéleti viszonyról van szó. „Az embernek politikai értelemben nem szükséges személyesen gyűlölnie az ellen­séget, az a maxima pedig, hogy »ellenségünket«, vagyis ellenfelünket szeretni kell, először csak a magán szférájában rendelkezik értelemmel”. Az emberek közötti magánviszonylatokban gyakran benne rejtőzködő taktikai kérdés, ha tetszik, életvezetési megfontolás – nősüljek-e most? -politikai, de nem közpolitikai, hanem magánpolitikai megfontolás, ahogy egy férjét ügyesen irányító asszony politikája is az (e helyütt Max Weber példájával szólva).

Továbbmenve pedig Schmitt tendenciatörvényként is megfogalmazza a politikai elsődleges fogalmát: „A politikai ellentét a legintenzívebb és legvégsőbb ellentét és minden konkrét ellentétesség annál inkább politi­kaivá válik, minél inkább közeledik a legszélső ponthoz, a barát/ellenség­csoportosításhoz. Az államon mint szervezett politikai közösségen belül, amely a maga számára mint egész hozza meg a barát/ellenség-döntést, ezenkívül az elsődleges politikai döntések mellett és a meghozott döntés védelmében a »politikainak« számtalan másodlagos fogalma is létrejön” (Schmitt 2002, 21).

Fontos, hogy legalábbis tendenciájában a politikai legvégső fokát az egzisztenciálisan is megsemmisítendő ellenségben nyeri el. Az ellenség formáinak schmitti elemzését – a háború külső ellenségét, a partizánt („aki a klasszikus hadviselés szempontjából »irreguláris« harcos”, puszta peremfigura volt, időközben a világforradalmi hadviselés kulcsfigurájává vált” – írta az 1963-as Előszóban; 2002, 14), a terroristát és a forradal­márt mint belső ellenségeket nem jellemezzük részletezően (vö. pl. Sza­bó Márton 2000, 24-50). Az értelmezési lehetőségek számosak. Magam azt a kulcsfontosságú mozzanatot emelem ki, hogy a barát-ellenség (ellenfél) kritérium maga után vonja a politikát immanensen jellemző további kategóriákat: programot – stratégiát (szövetségesek köre, a fő csapás iránya; stratégiai minim-maximum); taktikát (offenzív-defenzív, reformista-forradalmi, békés-fegyveres, legális-illegális, anarchista-pa­cifista stb.), ami lehetővé teszi azt is, hogy a „politikai” és a „politikum” szintek közötti különbséget és egyben átjárást magyarázzuk.

Schmitt maga arra törekedett az alapszöveghez írt három kiegészítő korolláriumában, hogy elméletét egységesnek, szerves egésznek olvas­sák. Nos, ez mind a mai napig nem történt meg, s nem is fog a paradoxo­nok és a rejtett ellentmondások, továbbá a szerző szituacionista jellegű gondolkodásmódjának következtében. Hasonlóan a „das Politische” terminus (politikai/politikum) magyarra fordítási vitájához (Cs. Kiss 2004, 417-419; Kende 2004, 223-226), amely szintén nem juthat nyugvópont­ra. Azért nem, mert nem nyelvi-fordítási, hanem teoretikus kérdésről van szó, viszont szerzőnknél (s emiatt a fordításokban) éppen ebben vannak bizonytalansági relációk. Az adekvát nyelvi megközelítés pedig a teoreti­kus összefüggés, tartalom relációjában változik – amit alább kibontunk. Körösényi dolgozata Schmitt „politikai” fogalmának újszerűségét és sajátosságait hangsúlyozva hét téma interpretációs vitáit mutatja meg (2011, 7-20), Gedő Éva pedig áttekinti a rendpárti és a döntésközpontú értelmezési lehetőségek fő vonalát (2010, 92-94). Mindkét elemzés bizonyíték fentebbi állításunkra.

Kritikai átvilágítás és ellenvetések

Vitathatatlanul nehéz kérdések tűnnek fel itt: például hogy az ellenfél is egzisztenciálisan megsemmisítendő ellenség-e – ahogyan erre a né­met nemzetiszocializmus az Übermensch ideológia alapján, az európai humanizmus szégyeneként az Endlösunggal törekedett, s amihez a Großraum (nagytérség) koncepciója és a Großlebensraum (élettér) között az adott korban fennálló kapcsolat következtében szerzőnk nem csekély mértékben hozzájárult. A politikai azonos-e a politikummal? Mi választja el az ellentétet, annak intenzitási fokát az ellentmondástól és ahhoz képest az antagonizmustól? Olyan problémák ezek, amelyeket Schmitt vagy fel sem vetett, vagy az ellentét intenzitási foka („a legintenzívebb, a legvégsőbb ellentét a politikai”) megfogalmazással rejtett el. Magam ezt a problémát – az ellentét intenzitási fokának fokozatai – a teoretikus bizony­talanságok kulcskérdésének tekintve, az alábbi megoldásokat ajánlom.

Vissza kell térnünk korábbi elemzéseinkhez, ahol a decizionizmust mint a szuverenitást makroszinten elemző álláspontot elemeztük (Szigeti 2004, 338-345. ugyanez németül: 2005, 313-334). Voltaképpen ahhoz az analitikusan kibontott lehetőséghez, amelyre problémánk – a politikai és a politikum fogalmi megkülönböztetésének érvénye – megoldásához szükségünk van. Az ellentét intenzitási fokának schmitti gondolata ugyan­is elrejti, hogy három meglehetősen különböző mozgásformát, ontikus tényállást jelent az ellentétviszony, az ellentmondás viszonya és az anta­gonisztikus ellentmondás előzőtől eltérő kategoriális szerkezete. Ennek nemcsak a jogrend normálformája és a rendkívüli állapot jogelméleti kérdései, továbbá a jogállamiság érvényességi tartománya aspektusában van jelentősége és jelentése, amit hivatkozott tanulmányunkban bemu­tattunk, hanem a politikai élővilág mozgásának szerkezeti különbségeire vonatkozóan is. Hol válik el a politikai a politikumtól, s miért maradnak mégis kapcsolatban egymással? – formulázhatjuk a dialektikus problémát dialektikusan, hogy aztán analitikusan explicitté tehessük.

Induljunk ki a kivételes állapot problémájából, éppen azért, mert mintegy közbenső helyzetet alkot a rendes állapot jogrendje, a politikai normálformája és az antagonisztikus ellentmondások politikuma között. Ismeretes, hogy Schmitt munkásságában azért is bírálja a parlamentáris jogállamot és in concreto a weimari demokráciát, mert az a pluralista erők széthúzása következtében nem képes előállítani az államélet alapját képező politikai egységet. Teoretikus erőfeszítései ekkoriban, a húszas években még az alkotmányvédelem megtalálására irányulnak, s a diktatúra kivételessége azáltal kap etatista igazolást, hogy az állam és az alkotmányosság helyreállításának eszközeként értelmezte – fogja fel hozzánk hasonlóan Pethő értékes monográfiája (1993, 137-143). Nézzük meg közelebbről is, hogy kategoriális szerkezetében hogyan. „Az állam léte ebben az esetben [ti. a kivételes állapotéban – Sz. P.] minden kétsé­get kizáró bizonyítéka annak, hogy a jogi normák érvényessége fölött fö­lényben van. A döntés megszabadul minden normatív köteléktől, és a szó tényleges értelmében abszolúttá válik. A kivételes állapot idején az állam az önfenntartáshoz való jog alapján, ahogy mondani szokás, felfüggeszti a jogrendet. A jogrend két eleme – fogalmi önállóságuk bizonyítékaként – szembekerül egymással. Ahogy rendes körülmények között a döntés autonóm mozzanata a minimumra szorítható vissza, úgy semmisül meg a norma kivételes állapot idején. Ennek ellenére a kivételes állapot fo­galma még mindig megközelíthető a jog oldaláról, mivel mindkét eleme, a norma és a döntés egyaránt a jog keretein belül marad. Ha a kivételes állapotot azon az alapon, hogy nincs jogi jelentősége, csupán szocioló­giai fogalomnak tartanánk, ez nem lenne más, mint a jogtudomány és a szociológia sematikus szétválasztásának durva utánzása. A kivétel nem rendelhető alá semminek, és kívül áll az általánosság keretein, ám ezzel egyidejűleg sajátos jogi formát is jelent, a döntést a maga teljes tiszta­ságában. A kivételes állapot akkor valósul meg teljesen, amikor ahhoz, hogy a jogtételek érvényesülhessenek, előbb meg kell teremteni az arra alkalmas helyzetet. Minden általános norma rendezett életviszonyokat követel meg, olyanokat, amelyekre alkalmazható a tényállás, és amelyek alkalmasak a normatív szabályozásra. A normának homogén közvetítő közegre van szüksége”. (Schmitt 1992, 5)

A normálállapot normatív rendjét és a kivételes állapot nem-normatív rendjét a küövetkező ábrán szemléltetjük:

A normálállapot (1.) és a kivételes állapot (3.) két minőségileg eltérő helyzet, melyek kiélezetten szemben állnak egymással. A normálálla­potnak van jogrendje (2.), amit normán alapuló döntésekkel jogrendként konkretizálnak. A megbomlott normálállapot és jogrendjének tagadása átalakul kivételes állapottá (3.), melynek nincsenek alkotmányból levezet­hető konkrét jogviszonyai, jogrendje, csak a szuverénnek van autoritáson alapuló felhatalmazása erről az állapotról dönteni. A kivételes állapotról, annak bevezetéséről meghozott döntés és a kivételes állapotban gyako­rolt normatív és egyedi rendelkezések és reálaktusok egyaránt a szuve­rén konstitutív aktusai, melyeknek elvileg az a céljuk, hogy biztosítsák a visszatérést a rendhez (4.), amely nem anarchikus helyzet, uralomnélkü­liség, hanem az autoritas potestasa által uralt kivételesség, s nem káosz, amelyben a felbomlás erőiből egy új rend felé lehetne kijutni – ez esetben ugyanis antagonizmust kellene tételezni, nem ellentét viszonyt -, hanem visszatérés a normálállapot jogrendjéhez (1.). Ezért konzervatív, etatista politikai filozófia Schmitt megoldása a Politikai teológiában, mert éppen az a célja, immanens értelme a kivételességnek, hogy a felbomlás erőiből ne új rend keletkezzék, hanem ennek megakadályozásaként visszatérés a régi rendhez. In concreto: a szocialista forradalom helyett – itt és ekkor, 1923 előtt – a weimari polgári államhoz. A különbség külső, közömbös viszonyát az ellentétviszony váltja fel, amely még – kerülő úton, a kivé­teles állapot és rendje bevezetésével (4.) – közvetíthető.

Schmitt nem mondja, de mi a hegeli-marxi dialektika ismeretében és alkalmazásával rámutathatunk, hogy – eltérően a forradalmi, ellenforra­dalmi helyzetektől és a polgárháborús konfliktusoktól, ahol az ellentét nem közvetíthető (már), mert az események folyamatszerű kibomlásában a helyzet kategoriális szerkezete ellentmondásba, mégpedig antagonisz­tikus ellentmondásba nő át – a kivételes állapotban még számít a formális jogszerűség közvetítése, és számít, hogy a barát és az ellenség megkü­lönböztetése itt – intenzitási fokát illetően – nem megy el a totális ellenfél totális megsemmisítéséig. Elégséges a kivételes állapot politikai kutya­ólába helyezni az ellenfelet/ellenséget. Rendkívüli jogrenddel átformálni a politikai erőviszonyokat. Nem így áll ez akkor, amikor az ellentétviszony tovalendül: antagonizmussá válik, ami nyelvileg tehát kibékíthetetlen, már feloldhatatlan, nem közvetíthető ellentétviszony (vagy éppen megneve­zésében speciális ellentmondásnak is nevezhető). Itt elesik a közvetítés lehetősége. Kategoriálisan, egzisztencia-meghatározottságként pedig ez azt jelenti, hogy közvetítés hiányában az egyik politikai pólus (+) fennma­radása nem lehetséges a másik (-) megsemmisítése nélkül, és fordítva. Vagy a forradalmi vagy az ellenforradalmi erők alakítják át a társadalmi élet totalitását, és a politikum ezen kiélezett formája többé már nem találhat mozgásformát a kivételes állapot bevezetéséről szóló döntéssel (és a nyomában életbe léptetett konkrét rendelkezésekkel). Amikor az ellentétviszony a jog semlegesítő, leszerelő hatású beiktatásával még közvetíthető, az a kivételesség; amikor a különböző politikai minőségek különbsége – bár egymás iránt nem közömbösek, mert versengenek, de – nem éri el az „ellentét olyan intenzitási fokát”, amely a szuverén döntését igényelné, akkor tulajdonképpen – gyenge határhelyzetként – a schmitti elmélet alapján is belátható a pluralista demokrácia „sza­bályozott verseny”- helyzete. Amely a politika normálformájává csak a II. világháború után vált a centrumkapitalizmus országaiban, a pluralista demokráciákban, széles körű állami beavatkozás mellett. A kivételes állapot és a forradalmi/ellenforradalmi (polgárháborús) helyzethez képest íme a harmadik módozat. Ezt azonban inkább csak utólag, a II. világhá­ború utáni tapasztalatok politikatörténete nyomán lehet beleszuszakolni Schmitt elméletébe, s közel sem véletlen, hogy ő ezt akkor nem tette meg. Ez a megoldás azonban a Begriff des Politischen 1932-es konst­rukciójába is belefér, kényszeredett és kitágított interpretáció mellett (ekkor és ennyiben Schmitt valóban nem volna bellicista) – figyelmen kívül hagyva, hogy a két világháború közötti németországi társadalmi harcokat és politikai folyamatokat elméletileg adekvát módon éppen a szoros és nem a kitágított interpretáció fejezi ki.

Ha most már eddigi elemzésünket gondolatilag összekötjük a politikai/ politikum fogalmával, három egymástól eltérő konzekvenciájú helyzet­tel találjuk szembe magunkat, aszerint, ahogy a barát és az ellenség megkülönböztetés intenzitását értelmezzük, azaz analitikusan kibontjuk:

1. Az ellentétviszony, mint ami már csak a kivételes állapot rendkívüli jogrendjével közvetíthető, de még feloldható helyzet; a közvetítés ered­ményétől függően visszatérés a politikai normálformájához vagy ellen­kezőleg: átmenet a politikum forradalmi, ellenforradalmi, polgárháborús helyzete felé. Itt nem a rendpárti oldal, hanem az új rendet megalapító döntés felé mozognak az események.

2. Az ellentét (vagy ellentmondás) mint antagonizmus közvetíthetetlen helyzete, ahol az egyik pólus fennmaradása csak a másik megsemmisí­tésén keresztül történhet. Ilyen politikai helyzet következményeképpen áll elő gyakorta az illegitim jogképződés jelensége: polgárháború, kiélezett osztályharc, forradalmak nyomán. Egy régi rend álláspontjáról minden új jogrend illegitim – a győztesek álláspontjáról pedig legitim, kiépítendő, autentikus rend. Nem pusztán az ellenzéket, hanem az „ellentársadalom” státuszát képviseli a másik különös pólus.

3. Olyan ellentmondás (viszony), ahol a különbségek egymásra nézve nem maradnak közömbösek, amennyiben a felek, pólusok versengenek egymással, de amely a szuverén döntése nélkül is közvetíthető, mert jogilag szabályozott versenyhelyzettel talál magának politikai mozgás­formát. A versengő pólusok (politikai erők, eltérő minőségek) egymást kölcsönösen feltételezik, mert egymásra vonatkoznak (reflexiós meg­határozottságokként), ugyanakkor ki is zárja egyik a másikat, mert nem egyesülnek, viszont feszültségük feloldódik a versengés újratermelődő folyamatában. Stacioner társadalmi állapotokban ez a normálforma a „politikai” helyzete, és ekkor érvényes a jogrend normatív rendje, amely alkotmányjogilag legitimálja a választásokon győztes párt (pártok, politikai erők koalíciója) főhatalmát. Ekkor a politikai jelenségvilága nem érinti az uralmi viszonyok struktúráit, nincs ellenség, csak eltérő politikai po­zíciókat elfoglaló ellenfelek, s a különböző konfliktusok az ellentmondás mozgásformájában újratermelődnek.

Szögezzük le: az 1. és a 2. helyzet kategoriális szerkezetének különb­ségét Schmitt nem igazán látta, mert a 2. lehetőségét nem dolgozta ki.

Számára ugyanis – a normálforma érvényességét megszüntetve – min­den rendkívüli; a rendkívüliséget és az ellenség nemlétének kívánását egybecsúsztatta (mondván, hogy egyik sem normatív). Az általa használt „intenzitási fok” terminusban ugyanis eltűnik az azonosság, különbség, ellentét, ellentmondás és antagonisztikus ellentmondás kategoriális felépítettségének különbözősége. A létezők rendjében a különbségek külsődlegesek, közömbösek egymásra nézve. Az ellentétviszonyban az alkotóelemek között van feszültség, kapcsolatba kerülnek, de közöttük található egy semleges, közvetítő elem, mint a mágnes pozitív és negatív pólusai között, amely összetartja őket. Az ellentmondás ellentétes pólu­sainak reflexiós viszonyában a pólusok egymást kölcsönösen feltételezik és kizárják, feszültségük mozgást eredményez, amely egy mozgásfor­mában oldódik fel. A versengő pártok dinamikus rendszerében végbe­menő politikai folyamat, egy pártrendszer mozgása ilyen. Vagy marxi, paradigmatikus példával szólva: a bérmunka és a tőke viszonyában a bérmunka nem tőke, s a tőke nem bérmunka, de reflexiós meghatározott­ságokként szükségképpen egymásra vonatkoznak, s a tőkefelhalmozás mozgásformájában újratermelődnek. Az antagonisztikus ellentmondás határhelyzetében pedig a régi általánosságot hordozó különösséggel egy másik, az új áll szemben: saját különösségét kívánja össztársadalmi, nemzeti rangra emelni. Ilyenkor látszik Disraeli angol kormányfő gondo­latának érvénye: „minden nemzetben több nemzet van” (anélkül, hogy itt szólnánk az általa ajánlott „ott és akkor” konzervatív érdekegyesítés lehetőségéről). A különösök között póluscsere megy végbe, s oldhatja fel az antagonizmust; az új hordozza a társadalmi alakulat egzigenciáit, intézményes berendezkedését. Jegyezzük meg, ezt a kategóriaelemző megoldást nemcsak a hegeliánus Schmittnél, hanem Hegelnél és Marx­nál sem találjuk meg.

Bár Schmitt az 1. és a 3. helyzet különbségét érzékelte, de nála a politikai mint a megkülönböztetés intenzitása az antagonizmus felől értel­meződik (az „ellenség” miatt), anélkül, hogy a forradalmi/polgárháborús helyzettel – tárgyilag – állította volna szembe a kivételes állapotot, annak formális, kiszámítható jogszerűségét (s nem pusztán a jogtudományi és a szociológiai mozzanatok – sematikus – szétválasztásának helytelen­ségét) vette volna számba.

A „politikai” fogalmát tehát a stacioner társadalmi állapotokra és az azokat kifejező összefüggésekre célszerű fenntartanunk, ahol a versengő erők, kormány és ellenzéke szabályozott harca folyik a főhatalomért, a jogrend keretei között. Ennek a normálformának a tagadása a polgár­háborús, a forradalmi, az ellenforradalmi és a kettős hatalmi helyzet, amikor valóban a „ki kit győz le” antagonisztikus ellentmondása képezi a „politikum” fogalmát. Az ellenség itt legyőzendő – nem, vagy nem feltétlenül a fizikai, egzisztenciális megsemmisítés értelmében, hanem politikai értelemben: egy berendezkedés megvédése vagy egy teljesen új rend alapító aktusa a tét.

Lukács György társadalomontológiai alapvetésének szisztematikus részében szintén érzékelte a problémát, amikor a politikumról értekezett. Minden emberi közösségben megjelenik a politikai problémája, mégis „Lehetetlen definiálni, vagyis gondolatilag formálisan meghúzni annak határait, hogy hol kezdődik, illetve hol végződik a politika. […] még elkép­zelni is nehéz a társadalmi gyakorlat olyan típusát, amely bizonyos körül­mények között ne nőhetne az egész közösség fontos, esetleg sorsdöntő kérdésévé. Ez természetesen csak lehetőség, amely ritkán válik valóra”. Felfogásában „A politika a társadalmi totalitás egyetemes komplexusa, de a gyakorlatnak, mégpedig a közvetett gyakorlatnak a komplexusa, amely ezért nem emelkedhet olyanfajta spontán és állandó egyetemes­ségre, mint a nyelv, amely a világ elsajátításának elsődleges szerve. […] A politika olyan gyakorlat, amely végső soron a társadalom totalitására irányul, de úgy, hogy közvetlenül mozgásba hozza a társadalmi jelen­ségvilágot mint a változásnak, vagyis a mindenkori lét megtartásának vagy szétrombolásának terepét, ám az így kiváltott gyakorlatot közvetett módon elkerülhetetlenül a lényeg is mozgatja, és ez, szintén közvetett módon, intenciója szerint közvetlenül a lényegre irányul. A lényeg és a jelenség társadalomban megvalósuló ellentmondásos egysége a politikai gyakorlatban világos formát ölt” (Lukács 1976, 487-488).

A politika a társadalmi totalitásra irányul tehát, a minőségi értelemben vett egészre, s nem minden létezőre, bármely emberi magatartásra (amit Lukács az idézet előtt, némiképp nehézkesen, de kifejt). Azonban nem közvetlenül, hanem közvetítések révén irányul a társadalmi egészre, de nem az egész társadalomra, mert ugyan közvetlenül a jelenségvilágot hozza mozgásba, bizonyos kérdéseket, de ez intenciója szerint lényeges­re – és nem lényegtelenre – irányul. Hogy a lehetséges politikai kérdések közül melyek lesznek valóságosan is azok, erre formálisan nem lehet választ adni. Lényeg és jelenség mozgása közben veti fel Lukács a le­hetőség-valóság dialektikáját, anélkül, hogy megoldaná, miféle szelekció játszódik le, amely a politikai lehetőségét valóságossá teszi.

Schmittnél ez a kérdés úgy szerepelt, hogy mit vonnak ki a semlegesí­tett kérdések sorából, azaz mit politizálnak. Teoretikus érdemének tudjuk be, hogy nemcsak feltette a lehetőség-valóság politikai dialektikájára vonatkozó kérdést – eddig mások is eljutottak -, hanem meg is próbálta kibontani a kérdésre adott magyarázatot.

Mindenesetre a politikai jelenségvilág és a politikum mint a beren­dezkedés lényeges dimenzióit, a társadalmi egészet (totalitást) érintő tételezések, intencionális cselekedetek ellentmondásos egységét jobban értjük, ha a különbség – ellentét (a robbanás előtti feszültségek rendkí­vüli állapottal történő kezelésének helyzete) – ellentmondás (stacioner társadalmi állapotokban a szabályozott versenyhelyzet mozgásformája) – antagonizmus (az általánosságot hordozó különös pólusok, politikai erők cseréje) egzisztencia-meghatározottságainak kategoriális szerkezeti eltéréseit alkalmazzuk ismerettárgyunkra, a politikára.

Ily módon a barát-ellenség kritérium megkülönböztetésének érvé­nyességét – szerzőnk megoldását megszüntetve-megőrizve – tovább tagoltuk háromfelé, ennyiben megszüntetve a politikainak az államival történő azonosíthatóságát (nem minden politikai állami is egyben, így például a fennálló államhatalom megdöntésére irányuló „mouvements anti-systemiques” jelenségei biztos nem államiak). Továbbá arra is rá­mutattunk, hogy tisztázatlan: a schmitti megoldás csak a totális államra vagy a totális állam előtti klasszikus helyzetre is érvényes. Ez a kérdés vezet át az állam-társadalom viszony tisztázásához.

Állami és társadalmi viszonya

Az „állami” = társadalmi azonosítása Schmitt totális államfelfogásának tézi­se. Ami azonban félrevezető, „mert ekkor minden eddigi államinak számító ügy társadalmivá, és megfordítva, minden eddig »csak« társadalminak számító ügy államivá válik, miként az egy demokratikusan szervezett kö­zösségi szervezetben szükségszerű módon bekövetkezik. Ekkor az eddig »semleges« területek – vallás, kultúra, képzés, gazdaság – az azonosí­tással megszűnnek »semlegesnek« lenni a nem-állami és a nem-politikai értelmében. A fontos tárgyi területek ilyen jellegű semlegesítődésével és depolitizálódásával szemben polemikus ellenfogalomként jelenik meg az állam és a társadalom azonosságát kifejező, egyetlen tárgyi területtel szemben sem közömbös, potenciálisan minden területet megragadó totális állam. A totális államban ennek következtében minden – legalábbis lehetőség szerint – politikai, és az államra való hivatkozás már nem ké­pes arra, hogy a „politikai” specifikus megkülönböztető ismertetőjegyét megindokolja (Schmitt 2002, 16).

Jó érveink vannak tehát arra, hogy ne csak a politikait, hanem a társadalmit és az államit is specifikálni kell. Schmittnek azonban – aki nem teoretizálta a társadalmiság fogalmát -, bár fentiekben igaza van abban, hogy a totális államban az állami már nem tekinthető politikainak, és szükség van a barát-ellenség megkülönböztetésre, még nem biztos, hogy sikerült megoldania e specifikációkat. Saját törekvésem felől néz­ve: az állam és a társadalom azonossága sohasem áll meg, ha valaki a társadalmiságot képes teoretikusan megragadni, s ma, a marxi ala­pozású kritikai társadalomelméletek mellett erre a szociológia bizonyos törekvései, a rendszerelméletek (közismerten Durkheim szociológiája, Parsons és Luhmann, a Berger-Luckmann szerzőpáros [1998] könyve) és a konzervatív szociológia is képessé vált. A társulásra építő, liberális kontraktualizmusban ez ab ovo elesik, hiszen az egyén döntően nem szükségletkielégítő, társadalmi, hanem jogi és politikai, tehát dominánsan akarati lény. Nem oszthatjuk tehát Körösényi azon értelmezését sem, amely a schmitti politikai elsődlegességének nézőpontjából a marxiz­must – mások mellett – redukcionistának tartja, mondván, „a politikát/ politikait az emberi lét más területeiből kívánja levezetni” (Körösényi 2011, 7). Igaz ugyanis, hogy a jogból, az erkölcsből, a tudományból vagy a közgazdaságtanból (public choise) az nem levezethető, ezek részrendszerek (illetve azokat vizsgáló szaktudományok), azonban a társadalmi lét nem egy különös terület, részrendszer – és nem is azono­sítható akármelyik „szociológiaival” -, hanem a szervetlen (élettelen) és a szerves anyagra (élőre) épülő autonóm létszféra, melynek sui generis kategóriái és törvényszerűségei vannak. Így egyedül a társadalmi lét sa­játja az objektum-szubjektum viszony, az emberi tudat aktivitása, benne a finális determinációval, a cél- és értékracionális cselekvések világával, ennek a létszférának és minden különös részrendszerének immanens tulajdonságaként. A társadalmi megelőzi a politikait, anélkül, hogy a po­litikában tagadnia kellene az akarat vagy a mesterséges értelem vezette intézmények szerepét. Ezért a részrendszerek differenciálódása csak az emberi-társadalmi közös alapzatán mehet végbe. Ezek nélkül, a tudat aktivitása nélkül éppen hogy a barát-ellenség megkülönböztetés is eles­ne. „A politikai mint konstitutív” (Körösényi 2011) tehát szerintünk nem a társadalmi léttől függetlenül, hanem éppen annak egyik következménye­ként lehetséges. Azért, mert a társadalmi lét nem egyik részrendszere a többinek, joginak, gazdaságinak, politikainak stb., hanem éppen az a létszféra, amely a politikai/politikum konfliktusos alapja: ahol az anyagi (primer, szekunder) és a szellemi (társas-közösségi; szellemi; lelki) szük­ségletek kielégítésében szűkek a rendelkezésre álló javak, kielégítetlenek maradnak az emberi szükségletek, érdekek és érdekharcok lépnek fel, akarati tartalommal: barát-ellenfél (ellenség) megkülönböztetéssel, po­litikai cselekvéssel, stratégiai-taktikai döntésekkel.

Ahol jut hely a társadalmiság fogalma számára az elméletalkotásban – közelítőleg, mert erre még visszatérünk: az embert szükségletkielégítő, s a szükségletek termelését és újratermelését munkamegosztásban végző társas-közösségi lénynek tekintik -, ott kizárt, hogy az állam egy­beessen a társadalommal, hogy a társadalmat a szó szoros értelmében véve államosíthassák. Termelő, szükségletkielégítő közhatalomról nem halhattunk, noha parciálisan, ilyen alapviszonyokban is részt vehet az állam, de átfogó értelemben mindig a társadalom gazdálkodik, sohasem az állam. (Még a legdirektebben államigazgatásos, azaz a legtöbb köz­igazgatással működtetett szovjet típusú államszocializmusban, ahol a termelő-elosztó, forgalmat lebonyolító gazdálkodó tevékenységekhez valóban közel esett a közigazgatás, ott sem esett egybe az alapviszony a szabályozási viszonyokkal, a gazdálkodási tevékenységet végző munkafolyamat szervezete az államigazgatás szervezetrendszerével). A nem egybeesés ezen helyzetének pedig világos jogtudományi leképe­ződése az állam iure imperii és iure gestionis, közhatalmat gyakorló és magánjogi ügyleti minőségében eljáró szervei közötti distinkciója. Ezért Schmittet át kell fogalmaznunk: a totális államban sem lehet minden társadalmi, az ún. semlegesítés alól kivont terület egyben állami/politikai.

Legfeljebb lehetősége szerint, de nem valóságosan. Terjedelmileg pedig sohasem eshet egybe a társadalmiság mezője saját részrendszerével, az államisággal vagy a politikai rendszerrel. A politikai pedig, bár változó és változatos módon sok mindent, bármit átfoghat – Schmitt politikai fogalma ezt kitűnően ragadja meg -, de nem foghatja át maradéktalanul sohasem az egészet. Amikor viszont az egésznek nem a terjedelme, hanem a minősége, struktúrája, részrendszereinek funkciói kerülnek előtérbe, amikor nem terjedelmi értelemben valóban mindent átfog, ak­kor határhelyzet lép fel: az uralmi berendezkedés válik kérdésessé. Így már nem a nagyon is problematikus totális állam, hanem sokkal inkább a forradalmak, háborúk, polgárháborúk, ellenforradalmak esetében politizálódik az idézőjelben értendő „minden”, ekkor tényleg nincs semlege­sítés, de nem terjedelmi minden ez, hanem a berendezkedés „túlsúlyos mozzanatai” (Lukács), intézményesülései, döntő részterületei. Eltérően a liberalizmus konszenzusos (Heller, Sartori, lásd: Körösényi 2011, 9), a kompromisszumos megoldások lehetőségeit a saját valós érvényessé­gén, konkrét lehetőségein túlfeszítő álláspontjától,¹ ekkor a tulajdonosi és munkamegosztási viszonyok kétségbe vonása következtében belliciózus a politikum. Ekkor nem ad megoldást „a politikai” mozgásformája, mert „a politikumé” kerül előtérbe. A társadalmi uralom és a társadalmiság kidolgozott fogalma nélkül ehhez nehéz vagy egyenesen nem is lehet eljutni, de Schmitt reális problémafelvetést oldott meg, közel sem teljes értékűen. Hasonlóan Lukács György jellemzéséhez, tehát mindkette­jüknél hiányzik, hogy a politikai/politikum absztrakt lehetősége mikor és mitől válik valósággá: egészre irányuló tételezéssé Lukácsnál, illetőleg a semleges terület miért ölti fel a barát-ellenség megkülönböztetést Schmittnél? (Mi éppen a társadalmi tagozódás és a politikai tagoltság közötti dinamikus viszonyrendszerrel fogjuk ezt megmagyarázni, ami az osztállyá szerveződés marxi koncepciójának általánosítása).

Schmitt megoldása a pluralista demokráciák államaira – melyek csak II. világháború utáni realitások – az volt, hogy azokat széteső alakulatoknak fogta fel. Miért? Erre ad választ az alapmű 4. pontja, Bayer József fordítá­sában „A pluralizmus mint az állam felbomlasztásának elmélete” címmel. „Az, hogy az állam egység, mégpedig a mérvadó egység, az állam poli­tikai jellegén alapul. A pluralista elmélet vagy a társadalmi szövetségek föderalizmusa útján egységre jutó állam államelmélete, vagy csupán az állam felbomlasztásának vagy tagadásának elmélete. Ha elvitatja az állam egységét, és »politikai társulásként« lényegileg egyenlőként állítja más, pl. vallási vagy gazdasági társulások mellé, akkor mindenekelőtt a politikum specifikus tartalmának kérdésére kell választ adnia. Azonban Laski számos könyvének egyikében sem található a politikum egy meg­határozott definíciója, jóllehet folyton az államról, politikáról, szuvereni­tásról és „government”-ről esik szó. Az állam itt egyszerűen átalakul egy olyan társulássá, amely más társulásokkal konkurál: társasággá lesz néhány, az államon belül vagy kívül fennálló más társaságok között és mellett” (Bayer 1985, 132). Ugyanezen szöveghely Cs. Kiss Lajos for­dításában (2002, 29) „Az állam mint a politikai egység pluralizmus által megkérdőjelezett formája” címmel található, amihez azt a nyomatékosító megjegyzést kell fűznünk, hogy nem a pluralizmus, hanem a C. Schmitt szerint értelmezett pluralizmus kérdőjelezi meg az állam egységét. Ha C. Schmitt ismerte és elismerte volna a Politik als Beruf szerzőjének addigra (tehát 1932-re) már közismertté vált megoldását, akkor aligha vált volna tarthatóvá az az álláspontja, amely az államot csak az egyik társaságnak (szervezetnek) tartja más társaságok között és mellett. Weber szerint: „Az erőszak természetesen nem az állam szokásos vagy egyetlen eszköze, hanem igenis a rá jellemző speciális eszköz. […] az állam az az emberi közösség, amely egy bizonyos területen belül – ez a »terület« hozzá­tartozik az ismertetőjegyhez – a legitim fizikai erőszak monopóliumára (sikerrel) tart igényt. A jelen specifikus vonása ugyanis az, hogy bármilyen más szervezetnek vagy személynek a fizikai erőszakhoz való jogát csak akkor ismerik el, ha az állam a maga részéről engedélyezi alkalmazását: az állam számít az erőszakhoz való »jog« egyedüli forrásának. […] azt a tisztán fogalmi mozzanatot rögzítem, hogy a modern állam intézményes uralmi szervezet, amely eredményesen törekedett arra, hogy bizonyos területen belül monopolizálja a legitim fizikai erőszakot mint az uralom eszközét, s evégett irányítóinak kezében összpontosította a dologi uralmi eszközöket” (Max Weber 1989, 6-7; 14).

Bizony más szervezetek, társulások nem rendelkeznek ezekkel az uralmi eszközökkel (törvényhozás, jogalkotás, hatósági határozatok kibocsátása, utasítás, költségvetés, letartóztatás stb.), csak és kizárólag az állam. Egy szemléletes képpel szólva: leggyakrabban az állam – vál­tóőr módjára – dönti el, hogy az érdekek dinamikája a tömeges-tipikus társadalmi cselekvéseket milyen pályára állítja eszközeivel. Ezért érde­mes hatalomra kerülni, s nem pusztán befolyást gyakorolni egy pluralista demokráciában.

A pluralizmuselméletekben az állam mint szervezet és a társadal­mi szervezetek, társulások közötti döntő különbség valóban gyakran megengedhetetlenül relativizálódik. Holott a kormányzati hatalom és a társadalmi hatalmak, befolyások közötti érvényes különbség a pluralista demokráciákban is megmaradt: a „sikerre tarthat igényt” nem jelent és jelenthet omni­potenciát, s ennyiben az állam­centrikus felfogás oldható és oldandó a pluralisztikusan szerveződő politikai univerzumban, de az eszközfölény, az impérium birtoklásának ténye nem eliminálandó. Az állami-kormányzati szervek conditio sine qua nonja, hogy a törvényes erőszak monopóliumának birtokában járnak el, s ezzel, mivel a legális kényszerítés – ténylegestől a potenciálisig terjedő – eszközrendszere áll rendelkezésükre, ennyiben sikerre tarthatnak igényt. Szemben a politikai tagoltság egyéb szereplőivel, a parlamenti és parlamenten kí­vüli ellenzékkel, amely materiális céljai realizációjához nem rendelkezik impériummal. Kedvező esetben persze van befolyása a közhatalmi­-közpolitikai döntésekre. Ettől azonban a döntésbefolyásolás nem lesz döntés. A Power = Decision jogrendben formalizált világát (jogható­ság-hatáskör-illetékesség) nem szünteti meg az, hogy a közösségi döntésekbe bevonnak magán (piaci) és civil szereplőket, érintetteket és tanácsadókat, s minden döntéshozatalban szerepet kap bizonyos informalitás és intuitivitás.² Utóbbi megszüntethetetlen, előbbi a döntés­hozatali folyamat demokratizmusát és hatékonyságát is növelheti, de értelmetlen alanytalan „network-döntésről” beszélni, amely a sokirányú, fordulatokban bővelkedő döntés-előkészítő, kooperációs, koordinációs folyamatokat („szemetesedény-modell”; flipperhasonlat; Gajduschek 2009, 75) összekeveri a közhatalmi döntést meghozó állami szervekkel. Voltaképpen a politikai társadalmon belüli és a politikai állam közötti in­terakciókat, dinamikus viszonyokat nevezhetik akár „policy networknek”, új fogalmat alkotva a régi problémákra. Ettől azonban a közhatalmi erővel bíró döntéshozatal alanyai maradtak a politikai államban.

A politikai/politikum specifikus megkülönböztető jegyeit tehát mind az államira – ebben elfogadva Weber megoldását -, mind pedig a társadalmira vonatkoztatottan meg kell tudni indokolni. Ezzel elhagyva Schmittet, kilépünk a politikai/politikum egykritériumos, statikus megol­dást adó paradigmájából, s a politikum társadalmi alapok felől szerve­ződő magyarázatára térünk át. Kérdés, hogy az utóbbit hogyan tegyük. A társadalmi szerepének magyarázatául felfogásunkban a politizációs folyamat szolgál, amely kétirányú közvetítést jelent a polgári társadalom, annak uralmi viszonyai és az államhatalom között. Közvetítést, ahol az egyik szint meghatározott tulajdonságokat ad át a másiknak, amely átformálva használja fel ezeket „saját kódjai” szerint. Először a két vég­pontot, a polgári társadalmat uralmi viszonyaival és az államhatalmat kell számba vennünk ahhoz, hogy a közöttük kapcsolatot teremtő politizációs folyamatot kifejthessük. Antonio Gramscival szólva és részben őt is kö­vetve: a polgári társadalom – a politikai társadalom – és a politikai állam tagolódását.

Uralomelmélet – politikai hatalom: a „politikum” és a „politikai” cselekvés

A politikai hatalom és a társadalmi-gazdasági uralom kettőssége végigkí­séri a polgári társadalom minden történelmi korszakát. A hatalom-uralom dichotómia alkalmazása nélkül egyenesen félrevezető minden teoretikus törekvés, amely a modern tőkés társadalmakat, a polgári társadalom és a politikai állam elválasztása mellett szerveződő formációkat kívánja leírni. Nem pusztán terminológiai kérdésről van szó, bár a hatalom és az uralom terminológiailag akár felcserélhető vagy pedig bizonyos összefüggésekben egymás szinonimái is lehetnek. Teoretikus helyi érté­kük különbözőségét jól mutatja, hogy a társadalomtudomány két olyan klasszikusa, mint Karl Marx és Max Weber (Herrschaft, illetőleg Macht és Gewalt) egyaránt két teoretikus fogalmat használt a két szint gondolati leképezésére. Mert szintek csak akkor és annyiban vannak, amennyiben különböző törvényszerűségeknek, összefüggéseknek engedelmesked­nek. Az elitelméletek közös álláspontjáról – elit az, amely kiválasztja saját útját (amire a passzív, szellemtelen tömegek nem képesek) – eleve elesik a hatalom és az uralom két szintje, mert gondolatilag egybecsúsz­tatottakká válnak. A történelmet az elitek csinálják, mert ők a folyamatok kizárólagos protagonistái, szubjektív aktorai. A hatalom uralom nélküli. Redukciós felfogásuk sok oldalról bírálható. Diametrálisan ellentétes állásponton Hardt-Negri Empire (2000) című munkája áll, mert abban a Birodalomnak mint új szuverénnek a globalizációs folyamattal való fel­emelkedése egy megnevezhetetlenül anonim, szubjektivitás és döntési erő nélküli uralom – ellentétes egyoldalúsággal felfogott – álláspontját képviseli. Marx és Weber viszonyában – anélkül, hogy most a kérdést teljes elmélettörténeti fegyverzetében kellene mozgatnunk – a dualizmus szükségességének módszertani egységén belül találunk poláris ellenté­tet. Amíg az ökonómus-filozófus Marx a magántulajdon történelmi formái­ban, a többlettermék közvetlen termelőtől való elsajátításának módjában találta meg az uralmi és szolgasági viszonyok objektív, rejtett alakzatát (Klassenherrschaft), s a politikai hatalmat tekintette a cselekvő aktorok befolyásolási dimenziójának, addig Weber – a polgárság „szociológus Marxa” – épp fordítva járt el: egy berendezkedés szubjektív, igazoló, meg­győző jegyeire tekintettel képződnek az uralom legitimációs módozatai, alaptípusaiban a karizmatikus, a tradicionális és a legális uralom, míg az objektív síkot, az erőfölényt, amivel szembeni ellenszegülés esetén is ér­vényt szerez a monopolhelyzetben, döntő erőfölényben lévő fél (,Macht'), tekintette objektivisztikus összefüggésnek. Közös nevezőre redukáltan tehát: ami Marxnál az objektív adottság, amit az individuális cselekvők tudata, akaratlagos törekvése nem változtat meg, az uralom, az Webernél a szubjektív sík, a meggyőzés nyomán létrejövő engedelmesség; és for­dítva, ami Webernél az objektív helyzet, az erőfölény, a hatalom, amely ellenállás esetén is engedelmességet kényszerít ki, az Marxnál a befo­lyásolható, akaratlagos politikai erőfeszítéssel megváltoztatható politikai hatalom. Számunkra azonban nem a szerteágazó belső fogalomalkotási problémakör az igazán fontos, ahol természetesen mindennek csak a saját teóriájában van megfelelő érvénye, a weberi ideáltipikus magatar­tás-kutatásban éppúgy, mint a marxi dialektikus törvénytudományban, hanem az objektív és szubjektív szintek kettőssége: uralom és hatalom, illetve hatalom és uralmi módozatok kettősségének fenntartása. Komoly társadalomelmélet e nélkül, az objektum és a szubjektum dialektikája nélkül nem képzelhető el. Ma, amikor valaminő posztmodern szociológia, posztmodern tudományosság álláspontjáról gyakran mindkettőjüket a múlt rekvizitumaiként kezelik – következésképpen sok mindent félreér­tenek a modernitás és a kapitalizmus természetéből -, jó lesz komolyan vennünk eljárásuk közös magvát, immáron módszertanilag alátámasztva és választott, következetes terminológiahasználattal: az objektivisztikus uralmi viszonyok, tehát értékek, javak, jószágok termelésének, elosztá­sának strukturális adottságai és a szubjektív hatókörű politikai hatalom, rendelkező erő kettősségének társadalomelméleti kifejtésével.

Az uralomelmélet archetípusát G. W. F. Hegel alkotta meg A szellem fe­nomenológiájában (eredetileg: 1806; 1961, 101-110). Abból indult ki, hogy önálló tudattal, öntudattal az úr rendelkezik, a szolga pedig önállótlan. Az ember szükségletkielégítő lény, de van, aki nem saját, hanem mások mun­kájával elégíti ki szükségleteit. Az úr megparancsolja szolgájának, hogy mit tegyen, s ezzel saját szükségletei és a szükségletkielégítést biztosító javak közé állítja a szolgát. Az öntudatlan, engedelmeskedő szolga az ön­tudatos úr élvezetét szolgálja. A kezdetben egyirányú, aszimmetrikus füg­gésben döntő szerephez jut az emberi munka. Mert ha a munkafolyamat sokszor ismétlődik, rutinszerűvé válik, akkor egyfelől felesleges, hogy az úr parancsba adja a teendőket, a szolga úgyis tudja már, és teszi a dolgát. Miközben e kölcsönhatásos viszonyban az úr passzívabbá válik, s egyre inkább a szolga lesz az aktív fél. Tehát éppen a munkához való pozitív és negatív vonatkozásuk nyomán kezd megfordulni a viszony közöttük. Míg az úr képességei elsorvadnak, mert feleslegesek, s nem gyakorolja azo­kat, aközben a szolga munkájával nemcsak a természeti tárgyat alakítja át hasznos jószággá, ura szükségleteit kielégítő termékké, hanem egyre jobban kimunkálja személyes képességeit, fejleszti azokat. Már nincs szüksége irányításra, fokozatosan függetlenedik, míg végül képességeit vesztett ura lesz őrá utalva. A kezdeti öntudatlan pólus öntudatosodik, míg az öntudatos másik fél degradálódik. A munka és az ökonómia nagy problémái merülnek itt fel, anélkül, hogy a viszony – melyet Hegel a ka­pitalizmust megelőző társadalmak körülményein modellezett – teljesen átfordult volna. Ugyanis csak a boldogtalan tudat belső szabadságáig (sztoicizmus, szkepticizmus), s nem az uralommal szembeni cselekvésig jut el a részlegesen emancipálódó szolga. Marx ezt az objektív dialektikát vette figyelembe, amikor a munka társadalmi felszabadításának máig megvalósulatlan programját adta.³

Az uralmi-szolgasági viszonyok kulcsát a többlettermék elsajátításának történelmi módozataiban találta meg – ezek a társadalmi-gazdasági ala­kulatok, formációk. Az eleven emberi munka alárendelődése a holt mun­kának (tőkének) az értéktöbblet-termelésen alapuló modern kapitalizmus, a munka-tőke közötti pólusok ellentmondásában reprodukálódik. Az ura­lom a kapitalizmusban en sich és für sich osztályviszonyok dialektikája, ami a globális kapitalizmusban, a mai világgazdaságban úgy érvényesül, hogy a polgárság für sich Sein szervezettségre és ideológiai-kulturális hegemóniára tett szert, a munkatársadalom, az „Arbeitsgesellschaft” el­lenben – és nem a XIX. századi proletariátus – az en sich Sein állapotait ölti magára. öntudata egy dezintegrált tudat kultúripar által előállított visszfénye csupán.

Két szemléletes Wallerstein-idézetünk az uralom mai állására vonat­koztatja alapvetésünket: „Ha a burzsoáziát úgy definiáljuk, mint a nem általa termelt értéktöbblet olyan elsajátítóját, amely a többlet egy részét tőkefelhalmozásra fordítja, ebből következően a proletariátus az az osz­tály, amely a mások számára termelt érték egy részéből részesül. Ebben az értelemben a tőkés termelési módban csak burzsoázia és proletariátus létezik. A polaritás strukturális” (1976, 7). „Így a kapitalizmus nemcsak a többletterméknek a tulajdonos által a munkástól való elsajátítását jelenti, hanem az egész világgazdaság többletének az elsajátítását is a centrum-területek által. Ez egyaránt fennállt a mezőgazdasági és az ipari kapitalizmusban is” (1980, 116). Számunkra nyilvánvaló, hogy ezen alaptagoltságon kívül egy társadalomban az emberösszesség még na­gyon sokféle megoszlást mutat, kulturális arculata, világnézete, vallási hovatartozása, választói magatartása, jövedelmi viszonyai vagy éppen lakóhelyének különbözőségei okán. Mindez azonban nem szünteti meg az alaptagoltság, tehát a gazdaság társadalomstruktúrájának, tulajdoni és munkamegosztási viszonyainak, uralmi szerkezetének jelentőségét.

Amíg az elitelméletek hatalmi kérdéssé egyszerűsítik a társadalom uralmi viszonyait s az abban rejlő politikumot, fordított arány- és funkció­tévesztésről is beszélhetünk, amikor az uralmi viszonyokban feloldódik a politikai hatalomgyakorlás jelentősége, eltűnnek cselekvő protagonistái, szereplői, akik a jelenségvilágot hozzák mozgásba, de tételezéseik önmagukon túlmutató hatásokkal járhatnak. Ekkor a gazdasági-társa­dalmi uralom objektív mechanizmusai, strukturális adottságai hatalom nélkül, attól függetlenül működnek. Mintha a társadalmi viszonyok teljesen naturalizálódhatnának. Mintha a világgazdaság kétségtelenül homogenizálódó tőkeviszonyai magukba olvasztanák (elnyelhetnék) a megszüntethetetlenül heterogén világtársadalmat, következésképpen a szuverenitás politikai-jogi aspektusait, a politikai hatalom és cselekvő protagonistáinak szubjektív mozgásterét, amelyek pedig mind nemzet­állami, mind világrendszerbeli szinten léteznek.

Ha mármost elfogadva a hatalom-uralom kétszintű elemzését, amelyet a barát- ellenség megkülönböztetés igencsak elrejtve, implicite tartalmaz, mégpedig a politikai-politikum kettősségeként, akkor levonhatjuk elem­zéseink következményeit: mikor és mitől jutunk el az uralmi viszonyokkal terhelt társadalmi létezésmódból a politikai cselekvésig és viszont?

A politizációs folyamat jellemzése: kétirányú közvetítés a polgári társadalom, a politikai társadalom és a politikai állam között

Aktualizálva korábbi tanulmányaimat (Szigeti 1988 és 2006), az eddig követett szinoptikus és jobbára statikus nézőpontot cseréljük fel a poli­tikai dinamika nézőpontjára. Módszertani kiindulópontnak választhattuk Marxnak a magánvaló és magáértvaló osztályról szóló elemzéseit, amely a politizálódási folyamat különös, mintegy száz esztendőn keresztül, a „szociáldemokrata évszázad” (Ralf Dahrendorf) korában kitüntetett sze­rephez jutó formája volt. Megengedhető e különös forma általánosítása a mai viszonyokra, mert hiszen az „en sich Sein” és a „für sich Sein” princípium az eredeti, hegeli lételméleti intencióval szerepel Marxnál az osztállyá szerveződésre vonatkoztatva, s így, mint egy folyamat ki­fejletlen és kifejlett stádiumának, a kezdetnek és a kifejlett formának a különbségét kifejező kategóriák, átvihetők a politikai jelenségek egyéb megjelenési formáira. Ehhez kapcsolódtak a neomarxista törekvések, mutatis mutandis reagálva a klasszikus, liberális kapitalizmushoz képest megváltozott helyzetre. Így Antonio Gramsci Új fejedelem című munká­jának hegemóniakoncepciója és annak jelentős elmélettöredéke (1977, 85- 89), Claus Offe elemzései (1977, 1982) s a francia politológiában meglévő, dinamikát felvető elemzési hagyomány (G. Burdeau, Ch. Debbas, Y. Daudet, G. Lavau). Ekként a politikai statika egykritériumos – bár általunk a normálforma versengő rendje, a kivételes állapot és az antagonisztikus-polgárháborús állapot irányába már differenciált – né­zőpontja mögötti dinamikus magyarázó folyamatokig nyomulunk előre. A politizáció problémája a mai politológiában leszűkített terjedelemmel, a közpolitika elemzéseként kerül előtérbe. Ebben ab ovo elesik a szét­hulló, elhasználódott politikai hatalommal szemben fellépő: 1. „negatív egységek” ismétlődő jelensége és 2. a kivételes és 3. az antagonisztikus állapoté. Marad a normálforma szabályozott politikai versenyhelyzete, tehát az uralmi viszonyokat meg nem kérdőjelező mozgásforma – meg­felelően a centrumországok belső status quójának.

A public policy elméletek is azt vizsgálják, hogy hogyan, mitől emelke­dik ki egy probléma a létviszonyokból, ki és miként tematizálódik politi­kaiként, s a döntés-előkészítés – döntés – döntésvégrehajtás folyamatát milyen szereplők befolyásolják, illetőleg hajtják végre (determination of the problem – agenda setting – project – decision – implementation -outcom), hogy aztán a kormányzást (governanace) érintő követelések és támogatások megváltozott feltételekkel kezdődjenek újra (Bayer 2001, 15- 17). Így áll elő a kormányzati folyamatok elemzése, amely egyfelől valóságos ugrópontot jelent, mert a közpolitikára fókuszálás megfelel a beavatkozó, intervencionista állam körülményeinek, ahol egyfelől a redisztribúció mértékében már nem egy számjegyű, mint a minimális állam idején 1914 előtt, hanem az EU-ban 45- 48%, az USA-ban keve­sebb, de jelentős, 32% körüli. Másfelől egyértelmű, hogy a public policy a társadalmi problémák mérséklésére, megoldására irányul – és nem rendszertranszcendens irányultságú. Márpedig ez akkor is releváns, ha a main stream angolszász politikatudomány tudomást sem kíván venni egy társadalom uralmi viszonyairól policy kutatásaiban.

A politikai cselekvéseket, döntéseket megelőző politizációs folyamatok a társadalmi tagoltságból – egyének, csoportok, rétegek, osztályok -indulnak ki. Alapjuk a társadalmi struktúra, a strukturált társadalom léte.

A polgári társadalom szükségletkielégítő és termelőtevékenységek és tevékenységcserék összessége. Nem egyénösszességről, hanem tulajdoni, munkamegosztási, elosztási, hatalmi-befolyásolási és szel­lemi-kulturális tényezők által való meghatározottságokról van szó. A politizálódás a sui generis politikum előtt kezdődik, mert társadalmi tényezőkön, a „societas civilis”-en nyugszik, s ezért a specifikus politikai mozgásformák csak viszonylag önállóak. A barát- ellenség statikus és egyetlen kritériumos megkülönböztetése mögött az ahhoz vezető dinamikus folyamatot kell látnunk. A társadalmi tagoltság alanyainak ki­elégítetlen szükségletei, az elosztás szűk keresztmetszetei vezetnek az érdekek artikulációjához és harcához. A társadalmi struktúra érdekviszo­nyai – tulajdon (a tőkésíthető vagyon értelmében) – tulajdonnélküliség;⁴ szektorális érdekkülönbségek és ellentétek az ipari, kereskedelmi, szol­gáltató és pénzügyi szektorban érintettek között; a jövedelmi és hatalmi pozicionáltság nem egyszerűen a népesség sokasági megoszlásának rendezését jelentik, hanem potenciális politikummal bírnak. A fennálló fenntartására, illetőleg megváltoztatására irányuló politikai cselekvések a társadalmi struktúrában elfoglalt helyzetből, szükségletkielégítési törek­vésekből értelmezhetőek. A rendelkezésre álló javak – bővülő történeti reprodukciójuk esetén is – mindig korlátozottabbak, mint a szükségleti igények, mert minden kielégített szükséglet egyben új szükségletet szül.⁵ Közömbös, hogy anyagi vagy szellemi, közösségi, oktatási vagy kulturális kielégítetlen szükségletről van szó. Akár más embercsoportok kedvezőbb helyzete, akár intézményes rend áll a szükségletkielégítés útjába, a feszültség politizálódhat. „Embercsoportok vagy intézmények uralma?” – tette fel a klasszikus kérdést Claus Offe (Politische Herrschaft und Klassenstrukturen, 1982). A konzervatív politikaelméletek az előb­bit, az elitek vagy a vezér tekintélyét, autoritását helyezik előtérbe, így C. Schmitt is, míg a liberális orientáció „piac Istenhez” hasonlóan, az intézmények személytől független, dologszerű racionalitását keresi az intézmények működésében. Számunkra viszont az intézmények köz­vetítik, szervezik, biztosítják a különböző – szubjektivitással rendelkező – embercsoportok helyzetét, uralmi viszonyait, mégpedig az individuális tudatoktól függetlenül létező, objektív társadalmi viszonyok körülményei közepette.

Nem akként politizálódnak a feszültségek, hogy a társadalmi tagozó­dásból, annak érdekviszonyaiból közvetlenül, automatikusan levezethe­tőek volnának a politikai cselekvések, orientációk. Mert amennyire igaz, hogy a társadalmi struktúra érdekviszonyai (gyakran) rejtett, immanens és potenciális politikai mozzanatot tartalmaznak, csak magánvaló po­litikait/politikumot, annyira hamis volna megfordítani az összefüggést, s azt állítani, hogy a politikai folyamatok csak a társadalmi struktúra érdekviszonyainak kifejeződései. Másról és többről van szó. A politikai társadalom és tagoltsága (pártok, mozgalmak, érdekcsoportok, lobbik) nem azonos és nem leképeződése a társadalmi tagozódásnak, s nem is csak egyszerűen a léthelyzetek különböző tudatossági fokon való kifejeződése, mint ezt „a hozzárendelt osztálytudat” teoretikusai gondol­ták, azonban a politizációs folyamat megszüntethetetlen kiindulópontja. Egy egyszerű, terjedelmi indexszel kifejezve: a népesség és a politikai népesség egyetlen társadalomban sem esik egybe. A politikai névtelenek (Gombár 1980, 142), az angolszász mintázatú „loyalty” eszménnyel élők, a francia republikanizmus hagyományából keletkezett citoyen ethosz által áthatottak és az orosz hivatásos forradalmár (valamint a partizán és a terrorista) habituális differenciái szemléletesen mutatják az egyén felől nézve ezt az egybe nem esést. Utóbbiaknál a politika már alapvető belső szükségletté válik, mert egész életüket, tevékenységüket ennek rendelik alá.

Ha bizonyos társadalmi feltételek, intézmények vagy más osztályok, ezek rétegei vagy különböző csoportok valamely szükségletének kielégí­tését akadályozzák, akkor manifesztálódik az érdek, mert konfliktushely­zet állt elő. Ha például egy társadalmi csoportnak, ifjúságnak a képzési, oktatási igényeit vagy intellektuális megismerés iránti szükségletét az adott oktatási rendszer gátolja, mert megfizethetetlen számára vagy elitista szelekciójú, akkor ezek az érdekek politizálódhatnak. Nemcsak anyagi szükségletek (táplálkozás, lakhatás, ruházkodás, egyed- és fajfenntartás), hanem társas közösségi, intellektuális és morális szük­ségletek kielégíthetetlensége is politizálódhat adott feltételek mellett.

A társadalmi létet mindenkor véges készletek és azokat felülmúló szükségletdinamika jellemzi. Elvileg nem lehet telítettség, mert a szük­ségletfajták végtelen progresszusa és az erőforrások véges készlete áll szembe egymással. Ha végtelenek lennének a szükségletkielégítés for­rásai, akkor nem lennének konfliktusok és érdekek sem. Mint ahogy ott, ahol aktuálisan a kielégítettség állapota áll fenn, nincs is érdekmotiváció. A szociális tagozódás alanyainak igényei ott válnak érdekké és ezzel a politikai cselekvés mozgatórugójává, ahol a szükségletkielégítésben konfliktusos helyzet jön létre közöttük: legalábbis érdekellentétek. A különbségek önmagukban nem jelentik a politikai cselekvés motivációit. Ezért nincs egyetlen társadalom sem állandóan a „bellum omnium contra omnes” állapotában. A véges készletek osztályspecifikus egyenlőtlensé­gei nyomán az érdekkonfliktusok még szélesebb és mélyebb dimenziókat ölthetnek, mint azok nélkül.⁶ Nagy általánosságban: míg a szükséglet­dinamika az adott berendezkedésen belüli „politikait” generálja, s itt a barátok az ellenféllel küzdenek szabályozott versenyhelyzetben, illetőleg működnek közre a közpolitikai döntésekben, addig amikor a termelési eszközök tulajdonviszonyainak (és a belőlük következő elsődleges jöve­delemmegoszlás nyomán „az életlehetőségek közösségének”) potenciá­lis politikuma aktualizálódik, a barátok és az ellenségek „politikumának” területére érkezünk. Stacioner társadalmi állapotokban utóbbi nem lép fel.

A társadalmi struktúrában elfoglalt helyzet érdekmozgásokat involvál. Mégsem csak a szociális struktúrabeli helyzetből, hanem egyéb sajátos érdekviszonyokból is táplálkozik a politizációs folyamat. Területi és regio­nális fejlettségi szintkülönbségekből fakadó érdekek, a világgazdaság egyenlőtlen és hierarchizáló tendenciái is potenciális politikumot tartal­maznak, vagy demográfiai csoportok érdekei (nemzedékek és nemek között egyaránt), nemzetiségi és etnikai, vallási-kulturális közösségi és nemzeti érdekek sokfélesége politizálódhat. Partikuláris és általánosabb érdekeké egyaránt. Seymour Martin Lipset és Stein Rokkan elmélete (1990) azt a négy nagy törésvonalat fejezte ki, amely a XX. század harmadik évtizedétől a hetvenes évekig dominánsan jellemző volt, tehát tulajdonos-bérmunkás, centrum-periféria, mezőgazdaság (vidék)-ipar (város), állam-egyház közötti cleavages-eket. Ezek intézményesült politikai megjelenéseként interpretálta a pártokat, pártrendszereket, sőt, a választói magatartásokat is. A centrum-periféria megoszlás ma is óriási jelentőségű, míg a tulajdonos- bérmunkás ellentét sokat veszített intenzitásából. Részben éppen azért, mert mint Wallersteinnel jeleztük, a kizsákmányolás (m/v, a meg nem fizetett többletmunka magánelsajátítá­sa) – ma jelentős mértékben a világgazdaságban megszerezhető profitok (m/c+v) kérdésévé alakult át – átkerült a nemzetgazdasági keretekből a regionális integrációk és a világrendszer szintjére.⁷ A másik kettő közül pedig az agrárius- merkantil ellentét a mezőgazdaság iparszerűvé válása következtében majdnem teljesen eltűnt (miközben a város-vidék rokon törésvonal gyakran hatást kiváltó, élő maradt), s mióta a politikai katoli­cizmust felváltották a modern kereszténydemokrata, keresztényszociális irányzatok, rendezettebbé, konfliktusmentesebbé vált az állam-egyház viszony.

Az érdektípusok potenciális politikuma hogyan aktualizálódik, tesz szert érdekérvényesítő hatékonyságra? Ahhoz, hogy az objektív érdekek egyé­ni érintettjei valóságos eredményt érhessenek el helyzetük kedvezőbbé tételében, a primer, még nem tudatosult érdekeknek át kell menniük egy felismerési és szerveződési folyamaton. Az érdekek objektivitása az érintett individuumok szempontjából azt jelenti, hogy kielégítetlen igényeiknek spontán, kevéssé tudatosult formában, de mégis csak cse­lekvést motiváló hatásuk van. Mindaddig, amíg egy társadalom képes egyedei szükségleteit kielégíteni, vagy ennek lehetőségét nem zárja ki, a polgár toleráns, lojális, elfogadja a fennálló állapotokat, léthelyzetét. Ha viszont ennek lehetősége elesik, és nem pusztán egyesek, hanem azonos helyzetben lévő sokaság – csoport, réteg, osztály – körében, ak­kor felismerhetővé válik az egyének problémáinak önmagukon túlmutató jelentősége. A közös érdek meglétén, a sokaság viszonylag homogén helyzetén kívül szükséges még, hogy a sokaságot alkotó egyének között legyen kommunikáció, információ-, vélemény- és tapasztalatátadás. Röviden: tapasztalatcsere. Ha ezt a kialakult intézmények, jogszabályok (az egyesülési és gyülekezési jog gyakorlására, a sajtó- és véleménysza­badságra vagy a sztrájkjogra vonatkozóan) akadályozzák vagy szelektíve preformálják, hatalmi eszközökkel manipulálják, és/vagy területileg és időben túlzottan megosztottan jelentkeznek a negatív tapasztalatok, úgy az érdekek politizálódása megakadhat. Nem jöhet létre, mert a tu­datosítás és a szerveződés, az érdekek politizálódásának előfeltételei ki vannak zárva. A szétszórt sokaságot össze kell fogni, helyzete tudatára kell ébreszteni és meg is kell szervezni ahhoz, hogy érdekérvényesítési képességre tehessen szert.

A politizáció kollektív érdekérvényesítés, ami akkor lehet igazán ered­ményes, ha nemcsak a szerveződésre képesség jellemzett feltételei adottak, hanem a konfliktusképesség is. Két együttes, konjunktív felté­telről van tehát szó – mutatta ki C. Offe (1982). Konfliktusképesek azok a társadalmi csoportok, amelyeknek teljesítmény-visszatartó, -megvonó képességük van. Piacilag integrált tőkés árugazdaság esetében minden olyan csoport rendelkezik ezzel a képességgel, amelyiknek teljesítmény­visszatartása/megvonása zavart okoz a tőke értékesülési folyamatában. Ezért lehet különösen hatékony a repülőgép-irányítók, a mozdonyve­zetők érdekérvényesítése, vagy egy gazdasági ágazatot megbénítani képes sztrájk, illetve egy ország gazdaságát megállító általános sztrájk. Ellenben a háziasszonyok – elszigetelten tevékenykedve és sporadikus kommunikációs helyzetben lévén – nemcsak nehezen szervezhetők, hanem nincs piacilag értékelhető teljesítményük, amit megvonhatnának az árugazdaságtól. A diákság jól szervezhető, azonban csekély mérték­ben konfliktusképes társadalmi csoport. Egy piacilag integrált cseregaz­daságban sem lehetetlen azonban a politizáció – konfliktusképesség nélkül. „Nehezebben vagy egyáltalán nem lehet megszervezni azokat az életszükségleteket, melyek nem világosan elhatárolható státusz­vagy funkcionális csoportokhoz, hanem az emberek összességéhez tartoznak” – írja Offe. Így a katonai-ipari lobbi sokkal gyakrabban tud fellépni érdekeinek érvényesítésében, mint a pacifisták, akiknek nincs piaci teljesítmény-visszatartó képességük. Viszont bizonyos történelmi helyzetekben elementáris, össztársadalmi erővel törhet fel a béke utáni vágy, igény – utóbbi képesség nélkül, mégis tömegnyomás alá helyezve a háborút csinálókat (pl. 1918 elementáris békevágya az I. világháború­ban). A humán szükségletek (béke, egészség, egészséges környezet, autonómia, nemi identitás stb.), amelyek nem vagy nem teljesen mentek át a kommodifikáció folyamatán, nehezebben érvényesíthetők, mint inverzeik, azonban ezek is politizálódhatnak.

Elérkeztünk a politikai társadalom, a politikai tagoltság szintjére, ahol pártok, mozgalmak, irányzatok, nyomáscsoportok és NGO-k egymástól elkülönült politikai minőségei már artikulálják az összfolyamatot. Kiala­kítják „Mi”-tudatukat, magukat másoktól megkülönböztető és másokkal szemben megfogalmazó identitásukat és identitás-politikájukat, továbbá valamilyen szinten szervezetileg is formalizáltak. A legenyhébb „flash mob” érdek- és nézetközösség esetén is szükséges az érintkezés, és az ad hoc demonstrációk, manifesztációk vagy nyomást gyakorló cso­portok fellépését is szervezni kell. Egészen a szervezett tömegpártokig, ahol – mutatta ki Gramsci – a tagság (szétszórt elem), a vezetés (fő összetartó elem) és a közöttük nemcsak fizikailag, hanem szellemileg és erkölcsileg közvetítő, szervező közbülső elem állandósul (1977, 45­47). Utóbbit illetően tegyük hozzá: aktivisták, pártmunkások, militánsok praxisán keresztül.

A politizálódási folyamat második, intézményesült politikai tagoltságot eredményező szintje kollektív törekvést, érdekérvényesítési igényt fogal­maz meg. Közbenső, átmeneti szint a potenciális politikai/politikum és a kifejlett, magáért való szint között. A nyers formából a kollektivitáson keresztül érdekérvényesítésre tör, tehát már artikulált és szervezett, identitással rendelkező erő, a politikai társadalom aktora: szövetségi politikájával, stratégiájával, taktikájával. Másfelől megszerveződése önmagában nem jelent eredményt, mert nem jelenti a politikai állam, a hatalmi viszonyok döntésbefolyásolását, sikeres stratégiával vezetett taktikai manővereket, és ezeken keresztül a szükségletkielégítésben való kedvezőbb helyzet elérését. A politika magáértvaló formája az össztár­sadalmi viszonyok befolyásolása, a valóság mint eredmény alakítása, és nem pusztán mint elvont lehetőség. Ettől és ekkor konstitutív.

A közpolitika (policy) helye a processzusban

A politikai államot különleges hatósugarú cselekvőképessége, döntései­nek sajátlagos eszközrendszere (törvényhozási többsége, kormányzati hatalma, anyagi erőforrásai, presztízsviszonyokat alakító hatása, ideo­lógiai államapparátusa) teszik alkalmassá arra, hogy makrotársadalmi szintű rendelkező erő lehessen. Nem omnipotens, de ezen a szinten is potens – eltérően a hatalom mikro- és mezoszintjeinek alacsonyabb fokú hatókörétől. A politikai állam a követelések és a támogatások szorításá­ban szelektív közpolitikai teljesítményeivel integrálhatja saját potenciális szövetségeseit, olyan politikai alternatívák kidolgozásával, amelyek képesek minimalizálni a széthúzó érdekellentéteket, miközben az ob­jektíve számára meg nem nyerhető pártok, mozgalmak dezintegrálására törekedhet. A szükségletek részleges vagy teljes kielégítésétől kezdve az érdekérvényesítő törekvések megosztásáig, az engedményektől az információáramlás blokkolásáig ehhez széles körű taktikai repertoár áll rendelkezésére.

A kormányzati közpolitika olyan aktív adaptáció a politikai tagoltsághoz és benne a korunkban kitüntetett szerepet játszó parlamenti erőviszo­nyokhoz, amelyen keresztül döntéseit aktorainak a várható következ­mények felől kell mérlegelniük. Ez sajátlagos politikai racionalitása – a klasszikus weberi megoldás felől kibontva. Miért, hogyan?

A kormányzati politika, közpolitika politikai társadalomra – követelések­re, támogatásokra – adott reagálásait mindenkor nagy szakapparátusok és többé-kevésbé felkészült szakemberek segítik. A kormányzati politika szelekciós viszonya a különböző tárgyi területekre, ügyekre, alternatí­vákra vonatkozóan – megoldásom szerint – akkor és ott kezdődik, ahol és amikor:

ad 1. többféle szakterület – gazdasági, műszaki, jogi, egészségügyi, környezeti stb. – szakmai racionalitása ütközik egymással (közpolitika), vagy pedig,

ad 2. azonos területen többféle egyenértékű vagy közel egyenértékűen szakszerű megoldás kínálkozik (szakpolitika).

Ami tisztán szakkérdés és akként eldönthető, az nem politikai ügy, legfeljebb az olyan politikus keze alatt lesz azzá, akit valamilyen ügy el­kötelezettjeként szándéketikai túlfűtöttség vezet, anélkül hogy számolna vagy számolni volna képes döntése kihatásával. A kormányzati politika, közpolitika – kedvező esetben – tehát nem az akarnok dilettánsok és a dilettantizmus világa.

Ha nem lenne fentebbi ad 1 és ad 2 esetkör, akkor ab ovo nem lehetne megalapozni a politikusi hivatást mint olyat, aminek megvan a maga saját szakszerűsége – az adott tárgyi területhez, kérdéshez képest – amellyel eltérő kihatású érdekpályákra tereli a társadalmi cselekvéseket. Kormányzati politika (közpolitika) per definitionem az, hogy a különböző szakracionalitások ütközése vagy pedig az azonos területen fellépő egyenértékű – s ezért technokratikus ésszerűséggel nem súlyozható – megoldások következtében a kormányzatot nyomja a döntés (nem­-döntés) súlya, s a meghozott/elnapolt cselekvést konzekvenciái felől kell mérlegelnie. Így a nem-döntés éppúgy lehet a rendszer strukturális feltét­eleinek érintetlenül hagyása, meg nem kérdőjelezése (Systembezogen, rendszerfüggő mozzanat), mint a kormányzat védekezése az adott kö­rülmények között ki nem elégíthető, túlterhelő követelésekkel szemben. Ebben nem tud a szakember dönteni helyette, ebben nem váltja ki az ún. szakpolitika a közpolitikát, mert éppen ez a saját minősége, létértelme és oka, egzisztenciamódja. Ebben a minőségében a közpolitika és a politikai nem helyettesíthető, nem váltható ki a technokráciával, ezért és ennyiben irányítja a politikai mozzanata az igazgatást, végrehajtást. (Akkor is, ha éppen a politikusok szívesen tüntetik fel magukat szakem­bernek, hivatkoznak szakértelmükre, szakpolitikai jártasságukra, nem tudva, hogy ezzel tulajdonképpen hivatásuk értelmét kérdőjelezik meg. Delegitimálják azt, amit legitimálni szeretnének).

A kormányzati politika genus proximuma⁸ tehát a politikai tagoltság, amiben a kormányzás felülről lefelé ható, alternatív tételezéseket, döntéseket és nem-döntéseket valósít meg: ez a differencia specifiku­ma. Döntésének vagy nem-döntésének mindenkor a következmények felőli mérlegelés adja meg az értelmét, közel sem vulgárisan, hanem a szándéketika és az eredményetika egybeérésének, a felelősségteljes politikusi hivatásnak weberi értelmében (1989, 81, 84- 86), amely túl van az érzületetikai túlfűtöttség szubjektivitásán (vagyis dilettantizmusán, populizmusán és az időnként fellépő paranoián).

A közpolitika, „a tulajdonképpeni politikacsinálásra, mint döntéshozatali folyamatra irányul” (Bayer). Főbb területeinek tartalmi osztályozása is megmutatja (lásd a Windhoff-Héritier szerzőpárost idézve Bayer 2001, 13-14, felsorolás a)-tól f)-ig), hogy a politikai hatalom-társadalmi uralom dualizmus problémaszintjébe a közpolitikaiból csak a politikai fér bele. Kiesik itt a társadalmi uralom, a politikum dimenziója, amelyet a politi­kai tagozódás éppúgy kifejezhet, alanyai képviselhetik, mint az előzőt. A politikai képviselet ugyanis kiterjedhet rendszerkritikai és rendszerelle­nes mozgalmakra, pártokra. Utóbbiak nem ellenzék, hanem ellentársada­lom képviselői: a fennállótól esszenciálisan különböző társadalominteg­rációban érdekeltek (a fennálló berendezkedéshez képest akár „jobbról, akár balról”, akár a múlt felől, akár egy elképzelt jövőbeni berendezkedés felől tegyék is ezt). Ebből következik, hogy közel sem véletlen az a meg­oldás, amely éppen azt mutatja meg, hogy miért nemcsak különbözhet egymástól a politikai és a politikum, hanem össze is kötődik a politikai dimenzió az uralmi viszonyokkal, a politikummal. Azért, mert a léthely­zetekből, a tulajdoni, a munkamegosztási, a jövedelmi viszonyokból és a hatalom megoszlásából való részesedése a népességet habituálisan differenciálja: a politika Janus-arcú: múltra és jövőre, harcra és integrá­cióra egyszerre tekint – fejtette ki Maurice Duverger.

Azért nem lehet a politikát objektív értelemben kimerítően megha­tározni, mert annak lényege, hogy egyszerre érdekalapú, és bizonyos értékrend jegyében történő választásokat, döntéseket tartalmaz – nem ismeretelméleti igazságokat. A politikatudomány demaszkírozhatja a po­litikai döntéseket, azon azonban nem tud változtatni, hogy a társadalmi­emberi-politikai értékítéletek egyszerre objektívek és szubjektívek. Egy adott szakaszra vagy helyzetre nézve megmondhatjuk, hogy mi abban a liberális, mi a szocialista, mi a konzervatív stb. politika, de hogy mi a politika – e feltételektől függetlenül, objektív értelemben -, ezt nem lehet megválaszolni. Azt azonban, hogy a politika mindig érdek- és értéktö­rekvéseket, a valóság egyfajta észlelését, gondolati feldolgozását, értel­mezését tartalmazza, összefüggésbe kell hozni két alapvető attitűddel: a harc, illetve az integráció attitűdjével. Akik a politikában harcot, csatát látnak, azok számára a politika arra való, hogy fenntartsa egy kisebbség privilégiumait a többség felett, illetőleg hogy a többség harcoljon egy ilyen nemkívánatos helyzet ellen. A politika harc az elnyomás fenntartásáért vagy az elnyomás ellen. Ezzel diametrálisan ellentétesen, az integráció attitűdje felől érzékelve, a politika az individuumok társadalomba történő integrálásának eszköze. Mindkét attitűd hátterében szociális determinán­sok húzódnak meg. A harcattitűd hátterében az elégedetlenek, vagyonta­lanok, tulajdonnélküliek állnak. Számukra a hatalom által biztosított rend a privilégiumok rendje, ami egy igazi rend (természetjog) szempontjából csak a rend karikatúrája. Míg az integrációs attitűd szociális hátterében az elégedett osztályok, csoportok, vagyonos személyek állnak. Számukra a társadalomban harmónia van, és a hatalom egy autentikus, legitim rendet tart fenn: a politika integrációt jelent. Utóbbi képviselőinek gyakran sikerül meggyőzni a vagyontalanokat, tulajdonnélkülieket, hogy a politikai harc erkölcstelen, egészségtelen és csak önző egyéni érdekeket követ. Teszik ezt azért, mert minden depolitizálás, demobilizálás a fennálló rendnek, mozdulatlanságnak, konzervativizmusnak kedvez. Magának a politikának a saját belső természete tehát az ambivalencia, Janus-arcú­ság: a hatalmi-politikai intézmények és folyamatok egyszerre, egyidejűleg eszközei embercsoportok, osztályok mások feletti uralmának (vagy az ezzel szembeni ellenállásnak) és egy szociális rend biztosításának (az egyének társadalomba integrálásának) (Duverger 1973, 15, 22-23). Ezért a politikum és a politikai egyszerre is fellép – annak függvényében, hogy ki (a politikai tagoltság alanya) és milyen attitűddel, harci vagy in­tegrációs attitűddel politizál.

***

Σ: A politizációt tehát kétirányú, azonban eltérő funkciójú determinációs folyamatként jellemeztük: alulról, a megalapozó társadalmi létviszo­nyoktól felfelé, az átfogóbb, kollektív érdekfelismerések és szerveződő igények reprezentációjától a politikai társadalom különösségén át a politikai államig, kormányzásig (I-es fundáló determinációs sor), és onnan visszafelé, egészen a viszonyokat alakító társadalmi cselekvé­sekig fut (II-es differenciáló determinációs sor). Ebben a kormányzati politikának (közpolitikának) a felülről lefelé futó viszonyokat differenciáló beavatkozása (a jogalkotás révén, az igazgatás és a végrehajtás politikai irányításán át; II. összefüggés) mindig előfeltételezi az alulról felfelé futó, fundáló politizációs folyamatot (I.). A politizálódást megalapozó gazdasági és társadalmi viszonyok, érdek- és értéktagozódások (reprezentáció) nélkül tehát nem jöhetne létre a felülről lefelé differenciáló, valóságos lehetőségeket realizáló és kifejlesztő kormányzás. II., a kormányzás előfeltétele I., a politikai tagoltság megléte, azonban a II. determinációs összefüggés mindig többletet hordoz az I.-höz képest: az ideológiai és a hatalmi faktor integráló-dezintegráló hatását. Tételezéseivel, döntéseivel vagy integrálja, egyensúlyba hozza a különböző politikai erőket, pártokat, korporációkat, civil szervezeteket (kooperációval, kompromisszumokkal), vagy pedig éppen ellenkezőleg a dezintegrálódás irányába rendezi át a politikai tagoltságot. Amennyiben a kormányzás nem képes politikailag integrálni, vagy nem képes a dezintegráltak felett hatalmi eszközökkel uralkodni, akkor vele szemben szerveződik át a politikai tagoltság, s an­nak ismert jelensége, a negatív egység lép fel. Kormányon maradni vagy ellenzékbe kerülni, esetleg a múlt részévé válni, egészen a széthullásig.

Ez a kormányzás dinamikus jellemzése a politizációs folyamatban.

Felhasznált irodalom

Bayer József 1999: A politikatudomány alapjai. Budapest, Napvilág Kiadó

Bayer József 2001: A politika tartalmi oldala (policy). In Pesti (szerk.) 2001, 9-24.

Cs. Kiss Lajos Egy keresztény Epimétheusz. In Schmitt 2002, 241-286.

Cs. Kiss Lajos (szerk.) 2004: Carl Schmitt jogtudománya. Tanulmányok Carl Schmittről. Budapest, Gondolat Kiadó

Duverger, Maurice 1973: Sociologie de la politique. Párizs, PUF

Gajduschek György 2009: Governance, policy network – informális politikai sze­replők a döntéshozatalban. Politikatudományi Szemle, 2, 58-80.

Gedő Éva 2010: Egzisztencia és normativitás. Megjegyzések Schmitt politikum­fogalmához. Világosság, LI. évf., 91-100.

Gombár Csaba 1980: Politika – címszavakban. Politikatudományi Füzetek 1. Budapest, ELTE ÁJK

Gramsci, Antonio 1977: Az új fejedelem. Jegyzetek Machiavellihez. Fordította Betlen János. Budapest, Magyar Helikon

Hardt, Michael – Negri, Antonio 2000: Empire. Párizs, Exils

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 1961: A szellem fenomenológiája. Fordította: Szemere Samu. Budapest, Akadémiai Kiadó

Körösényi András 2011: A politikai mint konstitutív. Századvég, Új folyam, 60. 3-24.

Lukács György 1976: A társadalmi lét ontológiájáról. II. Szisztematikus fejezetek, Budapest, Magvető

Marcuse, Herbert 1982: Ész és forradalom. Gondolat, Budapest

Offe, Claus 1977: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Suhrkamp Verlag

Offe,Claus 1982: Politikai uralom és osztálystruktúrák. A későkapitalista társadalmi rendszerek elemzéséhez. Válogatás a polgári politikatudomány fejezeteiből. Budapest, ELTE ÁJK, 129-154.

Paczolay Péter 1992: Bevezetés. In Schmitt 1992, VII-XIII. Pesti Sándor (szerk.) 2001: Közpolitika. Szöveggyűjtemény. Budapest, Rejtjel Kiadó

Pethő Sándor 1993: Norma és kivétel. Carl Schmitt útja a totális állam felé. Doxa könyvek. Budapest, MTA Filozófiai Intézet

Schmitt, Carl 1992 [1922]: Politikai teológia. Fordította Paczolay Péter. TEMPUS, összehasonlító Jogi Kultúrák. Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar

Schmitt, Carl 2002: A politikai fogalma. Válogatott politikai és államelméleti ta­nulmányok. Fordította Cs. Kiss Lajos. Budapest, Osiris Kiadó – Pallas Stúdió – Attraktor Kiadó

Schmitt, Carl 1934: Die drei Arten des rechtswissenschaftliches. Hamburg, Denkens

Schmitt, Carl 1985: A pluralizmus mint az állam felbomlásának elmélete. Fordította Bayer József. In Bayer József – Hardi Péter: Pluralizmus. Viták a polgári politikai pluralizmus-koncepciókról. Budapest, Kossuth Kiadó

Schmitt, Carl 2003: A birodalmi elnök mint az alkotmány őre. In Takács Péter (szerk.): Államtan. Fordította Cserne Péter. Budapest, Szent István Társulat, 260-288.

Schmitt, Carl 1957 [1928]: Verfassungslehre. Berlin, Duncker und Humblot

Schmitt, Carl 1932: Legalität undlegitimität. München-Leipzig, Duncker & Humblot Szigeti Péter 2002: Természetjog és pozitív jog viszonya: negatio és affirmatio jogon belüli feszültségének dialektikus közvetítettsége. In Szabó Miklós (szerk.): Natura Iuris. Prudentia Iuris, 17. Miskolc, Bíbor Kiadó

Seymour, Martin Lipset – Stein, Rokkan 1990: Cleavage Structures. Party Systems, and Voter Alignments. In Peter Mair (ed.): The West European Party System. Oxford University Press, 91-111.

Szigeti Péter – Takács Péter 2004: A jogállamiság jogelmélete. 2., bővített kiadás. Budapest, Napvilág

Szigeti Péter 2004: A decizionizmus két terepe Carl Schmittnél – a szuverenitás makro- és a bírói ítélet mikro szintjén. In Cs. Kiss Lajos (szerk.) 2004, 338-357.

Szigeti Péter 2005: Zwei Terrains des Dezisionismus bei Carl Schmitt: auf der makroebene der Souverenität und auf der mikroebene des richterlichen Urteils. Annales, Sectio Iuridica, Tomus XLVI.

Szigeti Péter (szerk.) 2005a: Politikai hatalom – társadalmi uralom: a „politikum”, a „politikai cselekvés” és az „állami” mozzanatainak viszonya. Leviatan. Külön­szám: Államelmélet – Politikai filozófia – Jogbölcselet. Győr, Universitas Kht. 85-107.

Szigeti Péter 2005b: Világrendszernézőben . Globális „szabad verseny” – a világ­kapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó

Szigeti Péter 2006: A kormányzás mint társadalmi tevékenység – szaktudomá­nyok és totalitás szemlélet. In uő: Norma és valóság. Tanulmányok. Győr, Publicationes Jaurinenses. Op. 8. Széchenyi István Egyetem – MTA PTI, Universitas Győr Kht.

Wallerstein, Immanuel 1976: Class-Conflict in Contemporary World-Economy. Working Papers of Fernand Braudel Center XI, 7.

Wallerstein, Immanuel 1980 A világkapitalizmus felemelkedése és jövőbeni összeomlása. Fejlődés – Tanulmányok. 4. kötet ELTE ÁJK, Budapest

Weber, Max 1989: A politika mint hivatás. Fordította Lannert Judit és László Géza. Medvetánc Füzetek

Jegyzetek

¹ A kompromisszum fogalmilag = „mindenki kapjon valamennyit, senki ne kap­jon meg mindent” (R. Dahl). Ha a kormányzatnak 100 egységnyi erőforrása van 5 probléma megoldására, ahol 15 – 25 – 30 – 20 – 10 arányban osztja fel támogatásait, akkor lehet, hogy minden probléma megmarad (pl.: minden cég tönkremegy), holott ha 33 – 33 – 33 arányban nyújtja támogatásait, 3 probléma is megoldódhatott volna (3 cég is túlél, s csak 2 megy tönkre). Tehát nemcsak elvi határai vannak a kompromisszumoknak a politikában, hanem mértékbeliek is.

² „A politikai intuíció nem a művészetben, hanem a ,vezetőben' testesül meg, s az intuíción nem az ,egyes dolgok ismeretét' kell érteni, hanem az egymáshoz képest látszólag külsődleges tények összekapcsolásának gyorsaságát és azok­nak az eszközöknek a megalkotását, amelyek összhangban állnak a céllal, azaz a szemben álló érdekek feltárásával, az emberi szenvedélyek felszításával és az embereknek egy bizonyos akcióra való ösztönzésével. A ,vezető' a ,cselekvésben' fejeződik ki (pozitív vagy negatív értelemben, azaz valamely cselekvés kirobbantásában vagy egy adott, az elérendő céllal összeegyeztethető vagy összeegyeztethetetlen cselekvés bekövetkeztének megakadályozásában” – írta Antonio Gramsci (1977, 177).

³ Herbert Marcuse a hegeli politikai filozófia rekonstrukciója során teljesen nyil­vánvalóvá teszi ezt a kapcsolatot, amikor a Jogfilozófia (1821) öregkori Hegelét elemzi. Hegelnél az államtól elváló polgári társadalom szabja meg a termelés folyamatának menetét, amelyben az egyén nem szükségleteinek és képessé­geinek, hanem ,tőkéjének' megfelelő helyet foglal el. „Mivel az általános gazdag­ságban való részesedés lehetősége a tőkétől függ, ez a rendszer egyre nagyobb egyenlőtlenségeket szül”. (Jogfilozófia, 200. §.), illetve Marcuse 1982, 237, 238.

⁴ Madison – meggyőzően – egyenesen a pártosodás legfőbb forrásának nevezi ezt a megoszlást: „A pártoskodás leggyakoribb és legtartósabb forrása azon­ban a tulajdon különböző és egyenlőtlen elosztása. A társadalomban mindig is ellentétes érdekei voltak a tulajdonosoknak és a tulajdonnélkülieknek. Hasonló érdekkülönbségek választják el a hitelezőket az adósoktól. Földbirtokos, gyár­ipari, kereskedői, pénzügyi és egyéb, kisebb súlyú érdekcsoportok szükség­szerű velejárói a civilizált országoknak, és a nemzeteket különböző társadalmi osztályokra tagolják, amelyeket eltérő érzelmek és nézetek mozgatnak” – írta a Föderalista 10. számában, 1787. november 22.

⁵ Marx szükségletelmélete (vö.: A német ideológia, MEM 3. k. Budapest, 1960. 29. és köv. oldalak); Heller Ágnes: A szükségletek elmélete Marxnál, Maslow szükséglet-piramisa, R. Pound pragmatizmusa elegendő elméleti bizonyítékul szolgál tézisünkhöz.

⁶ „Az a sajátos gazdasági forma, amelyben a meg nem fizetett többletmunkát a közvetlen termelőkből kisajtolják, meghatározza az uralmi és szolgasági viszonyt, ahogyan az közvetlenül magából a termelésből kinő és meghatározó módon ismét visszahat erre. De ezen a formán alapul a gazdasági, magukból a termelési viszonyokból kinövő közösség egész alakzata s ezzel egyszersmind a sajátos politikai alakja is. Mindig a termelési feltételek tulajdonosainak a közvetlen termelőhöz való közvetlen viszonya – e viszony mindenkori formája természetszerűen mindig a munkamód meghatározott fejlettségi fokának, ennél­fogva a munka társadalmi termelőerejének felel meg – az a viszony, amelyben az egész társadalmi szerkezetnek, és ennélfogva a szuverenitási és függőségi viszony politikai formájának is, egyszóval a mindenkori sajátos államformának a legbensőbb titkát, rejtett alapzatát megtaláljuk. Ez nem akadálya annak, hogy ugyanaz a gazdasági bázis – fő feltételeiben ugyanaz – számtalan különböző empirikus körülmény, természeti feltétel, faji viszonyok, kívülről ható történelmi befolyások stb. következtében végtelen sok változatot és fokozatot mutathat megjelenésében, amelyeket csak ezeknek az empirikusan adott körülmények­nek az elemzése útján lehet megérteni” (K. Marx: A tőke. III. könyv MEM 25. Budapest 1974. 745-746.). Az uralmi viszonyok politikumának eme mérvadó jellemzése nem zárta ki Marxnál, hogy legjobb politikai tárgyú elemzéseiben (Brumaire, Osztályharcok, Polgárháború Franciaországban) az államformákat és a politikai szintű mozgásokat, érveket, összefüggéseket konkrétan elemezze. Áll ez napjainkban a végtelen sok változatot és fejlettségi fokozatot mutató tőkés társadalmi-gazdasági alakulatokra is.

⁷ A legújabb, globális kapitalizmussal összefüggő fejleményt a világrendszer-ku­tatás mondja ki a legvilágosabban: amíg a nemzetállami keretekben lejátszódó politikai cselekvés tárgya – politizációs folyamat nyomán – a nemzetállam volt, aktorai pedig a nemzeti társadalom belső erőviszonyaiban fellépő osztályok, csoportok, rétegek, mozgalmak, politikai pártok, addig a világrendszer elemzési dimenziójában a cselekvés tárgya a világrendszerben elfoglalt hely, a cselek­vő alanyok pedig – az említett nemzetállamiak mellett – belépő új szereplők: regionális integrációk, TNC-k, WTO, IMF, hitelminősítők, röviden: a globális kapitalizmus szuperstruktúrájának protagonistái (vö. leírását és értelmezését: Szigeti, 2005b, V. fejezetében).

⁸ Genus proximum: a legközelebbi nem-fogalom; az az általánosabb körű foga­lom, amely alá az osztályozandó dolog közvetlenül tartozik. (A szerk.)

A latin-amerikai diktatúraellenes mozgalmakban prominensen jelen voltak a nők, és az általános emberi jogokért folytatott küzdelemhez szervesen hozzákapcsolódott a nemek közti egyenlőség célkitűzése. Az elmúlt két évtized jelentős változásokat hozott a nők helyzetében, ami összekapcsolható a szubkontinensen végbement baloldali politikai fordulattal. A javulás azonban egyenlőtlen: számottevő előrehaladás történt a gazdasági előre menetellel és a tanulási lehetőségekkel kapcsolatban, ám a nők elleni erőszak terén lassú a haladás, a reprodukciós jogoknál pedig retrográd tendenciák is megfigyelhetők, még a baloldali kormányzás alatt álló országokban is.

A latin-amerikai civilizáció formálásában – legalábbis a szubkontinens felét kitevő Brazíliában – meghatározó, amúgy frankomán portugál kultúrában a nők nyilvános szerepléstől való elzártsága még több mint két évszázaddal később is a dolgok normális rendje. Röviddel az első, liberális szellemben fogant köztársaság megalakulása (1910) után az angol női aktivista, újságíró Ethel C. Hargrove, mint a Committee of the British International Association of Journalists delegációjának tagja, Portugáliában jár, és a következőket jegyzi fel a küldöttség tiszteletére rendezett lisszaboni fogadásról: „A fogadás fényes külsőségek között zajlott. A fényárban úszó, színpompás teremben több száz vendég vett részt a díszvacsorán, közöttük volt az angol követ, Sir Arthur Hardinge és számos portugál államhivatalnok, vezető újságírók, orvosok, ügyvé­dek, kétségtelenül a város legjobb köreinek képviselői, valami mégis hiányzott. Egyetlen portugál hölgy sem volt jelen. Lady Hardinge látta el a háziasszonyi teendőket, igazán elragadóan; de őszinte sajnálatomra nem volt alkalmunk találkozni Portugália vezető asszonyaival." (Hargrove 1914, 31-32)

Harmadik történelmi példám már az Európától politikai és szellemi értelemben távolodó, leváló, önállósodó Latin-Amerikából való. Észak­kelet-Brazília jelentős kikötőjében, Recifében a XIX. század elején az utazó jó családból való, tehetős, fehér nővel nem nagyon találkozhatott az utcán, ezek a nők az otthonukba zártan éltek. Viszont más, különböző társadalmi helyzetű (szabad vagy rabszolga) és bőrszínű (főleg fekete és mulat) asszonyt sokat lehetett látni szerte a városban. Ezek a nők többnyire árultak valamit. A fejükön hordott kosárból kiáltozva kínálták portékáikat: ínyenc falatokat (édességeket, banánt, narancsot) vagy akár szép kendőket. Más esetben saját testüket. Mind a rabszolgák, mind a felszabadítottak között sokan voltak ugyanis, akik száraz vagy szoptatós dajkának kínálkoztak, a maguk megélhetése érdekében vagy gazdáik hasznára, esetleg szabadulásukat remélve. Recifében valódi dajka- és anyatejpiac működött ebben az időben (nyilván módosult európai import ez is, mint oly sok minden más, ami meghatározta a latin-amerikai nők sorsát), és ez egészen az 1920-as évekig megmaradt, amikor Brazí­liában az orvosok köréből erőteljes, a paternalizmustól sem mentes kampány indult ellene, mondván, elsődlegesen az anya kötelessége gyermeke táplálása és gondozása. Ezzel közegészségügyi, államilag szabályozandó problémává lépett elő a dajkák helyzete. (Nascimento 2007, 76-77, 86-87)

Mire szolgál a latin-amerikai nők mai helyzetének vizsgálatakor ezek­nek az évszázados epizódoknak a felidézése? Egyrészt figyelmeztet, hogy napjaink jelenségei – legalábbis részben – olyan tradícióban gyö­kereznek, melyet erősen férfidominanciájú európai birodalmak határoztak meg egykor. Másrészt felvillant néhányat azokból a problémákból, melyek nem új keletűek, de még napjainkban is jellemzők a szubkontinensen:

• a társadalmi normák mereven elválasztják az eltérő helyzetű nőket egymástól életforma, lehetőségek tekintetében, közös azonban bennük, hogy e normák szigorúan kötik mindannyiukat, még ha akad is köztük egy-egy öntörvényű, szabályszegő;
• a különösen magas társadalmi állású asszonyok kivételezett helyzete ritkán és lassan hoz általános javulást;
• a nőknek ma is szerényebbek a lehetőségei a kulturális, politikai és gazdasági hatalomhoz való hozzáférés tekintetében, mint a férfiaknak; valamint
• gyakran saját testük felett sem rendelkezhetnek korlátok nélkül.

Ezek az alapvető kérdéskörök, melyek a legfrissebb politológiai, szoci­ológiai értékelésekben, kutatásokban az utóbbi két évtizedben bekövet­kezett radikális latin-amerikai változások tükrében is előtérben vannak. Észak-amerikai kutatók is gyakran foglalkoznak a témával komparatív keretben, például Franceschet (2005); Kampwirth (2004); Shayne (2004). Tanulmányom is ezeket a problémaköröket járja körül.

Az 1990-es és a 2000-es években – figyelmeztetnek a kutatók, köztük például a kanadai Susan Franceschet (2007a) – soha nem látott mér­tékben növekedett meg a nők hatalma és részvétele a latin-amerikai országok politikai életében. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy több nő köztársasági elnököt választottak meg, éppen a kontinens legjelentősebb államaiban. Például a térség talán legkonzervatívabb szavazói Chilében 2006-ban a szocialista párt színeiben induló Michele Bacheletet. Argen­tína elnöke 2007 óta Cristina Fernandez de Kirchner, aki a peronista örökséget folytató, Justicialista Párt utódjaként fellépő bal-balközép Győ­zelmi Front (Frente para la Victoria, FPV) jelöltje volt. 2010 októberében Brazíliában a két sikeres ciklust záró Luiz Inácio Lula da Silva közeli munkatársa, Dilma Rousseff került hatalomra, a balközép Munkáspárt (Partido dos Trabalhadores – PT) képviseletében. Violeta Barrios Torres de Chamorro Nicaragua elnöke volt (1990-1997), akit egy rendkívül szé­les, sandinistaellenes pártszövetség (Unión Nacional Oppositora, UNO) támogatott, amelyben konzervatívok, liberálisok, kommunisták stb. egy­aránt részt vettek. A Guyanai Köztársaság elnöke 1997-1999 közt a szo­cialista (People's Progressive Party) politikus, Janet Jagan volt. Mireya Moscoso panamai elnök (1999-2004) néhai férjéről, a korábbi panamai elnökről elnevezett nacionalista párt, a Partido Arnulfista támogatásával győzött a választásokon. A 2010-es Costa Rica-i elnökválasztást pedig Laura Chinchilla nyerte, az ország legnépszerűbb pártja, a balközép Partido Liberación Nacional színeiben. De a vesztes elnökjelöltek között is találunk nőket (Keiko Fujimori Peruban indult 2011-ben, Sandra Torres Casanova szintén 2011-ben Guatemalában). Ezek az asszonyok gyakran férjük vagy apjuk nyomdokain haladnak a politikai pályán.

Nemcsak az államfők között (az elnöki rendszerek esetében széles jogkörrel), hanem a miniszterelnöki poszton is számos nőpolitikust ta­lálunk, főként Közép-Amerikában. Dominikában Maria Eugenia Charles példátlanul hosszan, 1980-1995 között viselte ezt a tisztséget. A Brit Nemzetközösséghez tartozó Jamaicában Portia Simpson-Miller előbb 2006-2007-ben volt kormányfő, majd 2012-ben ismét megválasztották. Ugyancsak a Nemzetközösség tagja Trinidad és Tobago, ahol 2010 óta Kamla Persad-Bissessar vezeti a kormányt. Ez a tendencia a közép-­amerikai külbirtokok esetében még előbb megkezdődött. A kontinens első nő miniszterelnöke Lucinda E. da Costa Gomez volt 1977-ben, a 2010-ben feloszlott Holland Antillákon, ahol több nő politikus is betöltötte ezt a tisztséget (1984-86 és 1988-93 közt Maria Ph. Liberia-Peters; 1993-ban és 1998-99-ben Suzanne F.C. Camelia-Römer; 2003-2004-ben Mirna Louisa-Godett; s végül 2006-2010 közt Emily de Jongh-Elhage). A fran­cia Guadalupe kormányfője 1982-85 közt Lucette Michaux-Chevry volt. Ahogy az USA-val társult államban, Puerto Ricóban 1988-90-ben Sila Maria Calderón Serra; 1996-99-ben Norma Burgos Andújar, majd 2005-ben Marisara Pont Marchese volt a miniszterelnök. (Worldwide Guide… 2012; Htun – Piscopo 2010)

Számos latin-amerikai országban hoztak törvényt a képviselőjelöltek összetételére vonatkozó női kvótáról. Ezek közül csak azokat emelném ki, ahol a parlamentben a női politikusok aránya meghaladja a magyar­országi 9,1%-ot: Argentínában 37,4%, Bolíviában 25,4%, Kolumbiában 12,7%, Costa Ricában 38,6%, a Dominikai Köztársaságban 20,8%, Ecuadorban 32,3%, a Guyanai Köztársaságban 31,3%, Hondurasban 18%, Mexikóban 26,2%, Nicaraguában – bár a pártok csak önkéntes kvótát alkalmaznak – a képviselők között különösen magas, 40,2% a nők aránya. Paraguayban 12,5%, Uruguayban 15,2%. (Quota Project… 2012) A nők jogainak biztosításában sok tekintetben élen járó Kubában pedig 43,3%.

A nők térnyerése a hatalmi pozíciókban, illetve az a jelenség, hogy problémáik egyre inkább előtérbe kerülnek a latin-amerikai országok politikai életében, elemzők szerint, összekapcsolható az úgynevezett bal­oldali hullám vagy fordulat kibontakozásával is, melyet világszerte inkább karakteres férfipolitikusokhoz szokás kötni. Az angolszász szakirodalom által gyakran csak rózsaszín dagályként [pink tide] emlegetett folyamatba illeszkedik Hugo Chávez 1998-as elnökké választása Venezuelában; Brazíliában a Munkáspárt alapítójának, Luiz Inácio Lula da Silvának 2002-es sikeres indulása a köztársasági elnöki címért, majd második, 2006-os fölényes győzelme; két igen szegény dél-amerikai köztársaság­ban, Bolíviában és Ecuadorban Evo Morales 2005-ös és Rafael Corea 2006-os elnökké választása; valamint Daniel Ortega visszatérése, aki az 1970-es és 1980-as években sandinista vezér volt Nicaraguában, majd szintén 2006-ban demokratikus úton szerezte meg az elnöki pozíciót. (Goodman 2009) A baloldali hullám programjai gyakran alkalmazzák a nőpárti retorikát, mégis, mint látni fogjuk, a női szempontok nem ritkán esetükben is politikai alkuk áldozatául esnek, a hatalom ideológiai ön­definíciójától függetlenül.

A nők előretörése a latin-amerikai országok politikai életében nem előzmények nélkül való jelenség. A jogaik védelmében fellépő mozgal­mak végigkísérték a XX. század történetét, és bár az 1980-as évekig – főként az autoriter rezsimekben – csekély hatásuk volt a kormányok politikájára, még a legkeményebb diktatúrák idején is működőképesek voltak. A nőket mindig ott találjuk az antidemokratikus rezsimek (pl. az akkori Chile vagy Argentína) elleni rezisztencia élharcosai és áldozatai között. Az argentin katonai diktatúra diszkreditálásában igen jelentős szerepe volt az eltűnt gyermekeikért demonstráló, fehér fejkendős ún. Május téri anyák [Asociación Madres de Plaza de Mayo] mozgalmának. Ennek a diktatúrának a viszonyait idézi Julio Cortázar sajtóanyagra épülő, megrázó szövege (2006, 29) az 1970-es évek közepéről: „A ne­gyedben az előző nap fegyveres összecsapás zajlott le, több mint száz halálos áldozattal, akik között helybéliek is voltak. A lányomat elrabolták, és a 601-es zászlóalj laktanyájába vitték. Ott több más nővel együtt brutálisan megkínozták. A túlélőket még aznap, szentestén agyonlőtték. Köztük volt a lányom is."

Frissebb példa a kubai Nők fehérben [Las Damas de Blanco] napja­inkban is aktív mozgalma, mely azokból az asszonyokból szerveződött, akik 2003-ban politikai okokból bebörtönzött férfi hozzátartozóik sza­badulásáért, illetve az általános szabadságjogok tiszteletben tartásáért demonstrálnak. A hetvenöt, 10-28 évre ítélt fogoly közül azóta már töb­ben szabadultak, de az ellenzékiek, köztük a nőmozgalom tagjai elleni, gyakran erőszakos atrocitások mind a hatóságok, mind magánemberek (a Castro rendszer szimpatizánsai) részéről a mai napig folytatódnak. A kubai kormány a Nők fehérben mozgalom katolikus egyházhoz is kötődő, békés demonstrációit amerikaiak által pénzelt provokációknak tekinti. Tagjait nem engedte kiutazni sem Strasbourgba, amikor az Eu­rópai Parlament 2005-ben nekik ítélte az emberjogi aktivisták számára alapított Szaharov-díjat, sem New Yorkba, mikor ott a Human Rights First emberjogi díját vehették volna át 2006-ban. (Amnesty International 2012)

A rezisztencia viszonyai között természetes módon kapcsolódott/ kapcsolódik össze a nemek közti egyenlőség kérdése a törvényesség (a törvény előtti egyenlőség) és az emberi jogok mindenkit érintő kér­déseivel, a nők sajátos problémái a korszak technológiai fejlődéséből és a modernitásból adódó általános kihívásokkal, illetve az államok és népek közötti egyenlőtlenség kérdése a nők helyzetének vizsgálatával. Ezek a párhuzamosságok – és bizonyos értelemben a sajátosan latin-­amerikai kultúra – adják a szubkontinens női mozgalmainak jellegzetes arculatát, hangsúlyait. Önálló fejlődésüknek a belső impulzusok mellett a nemzetközi feminizmus, illetve a gender kérdések körül megélénkült általánosan tapasztalható érdeklődés, a társadalmi nemről szóló globális diskurzus is nagy lendületet adott.

Nemzetközi téren a szemlélet változása az 1990-es években kez­dődött el, legátfogóbban a tematikus ENSZ-konferenciák megrende­zésével, valamint a nők problémáival foglalkozó NGO-k és más civil kezdeményezések számának növekedésével. Bár az első Női Világkon­ferenciát éppen a vizsgált térségben, Mexikóvárosban rendezték 1975-ben, mégsem ezt, hanem a IV., 1995-ös pekingit szokás mérföldkőnek tekinteni, ahol elfogadták a Pekingi nyilatkozatot és a hozzá kapcsolódó cselekvési programot. Ezek vezérgondolata az volt, hogy a fejlődés és a béke nemzetközi politikai keretében legyen a nemek közötti egyenlőség az elsődleges kiindulási alap. A dokumentumok tucatnyi – Latin-Ame­rikában is releváns – kérdéskörben szólítottak cselekvésre: a nők és a szegénység; a nők és az oktatás, képzés; a nők és az egészségügy; küzdelem a nők elleni erőszakkal szemben; a nők és a fegyveres konflik­tusok; a nők és a gazdaság; a nők a hatalomban és a döntéshozatalban; a nők emberi jogai; a nők és a média; a nők és a környezetvédelem; illetve különös figyelem a gyermeklányokra. Másfél évtized elteltével az ENSZ bécsi információs irodája (UNIS) a következőképpen értékelte a pekingi konferencia hatását: „A Pekingi konferencia óta jó néhány kér­désben – a legnagyobb mértékben az oktatás terén – léptünk előbbre. Bár a nemi kérdésekre reflektáló törvénykezési és politikai gyakorlat számos esetben kezelte az egyenlőtlenséget és a nőkkel szembeni diszkriminációt, az általános fejlődés továbbra is kiegyensúlyozatlan. Egyenlőtlenségek mutatkoznak a különböző térségek között és egyes országokon belül is. Sőt: a nemzetközi átlagok is elfedik a nők között lakhelyük, gazdasági helyzetük, etnikai hovatartozásuk, koruk, hátrányos helyzetük és más tényezők következtében mutatkozó különbségeket." (UNIS Vienna 2010)

A pekingi (ahol több mint 3000 szervezet képviseltette magát) és a hoz­zá hasonló megarendezvények pozitívumai, hogy alkalmat teremtenek az aktivisták találkozására, ezáltal elősegítik a nők mozgósítását, növelik tudatosságukat az egyenlőtlenségek felismerésében, valamint fórumot biztosítanak új normák megfogalmazására. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni ezeknek a nagy költségvetésű, relatíve drága események­nek az árnyoldalairól sem. Először is arról, hogy a régióban működő NGO-k aktiválása, a közöttük kialakuló network kiépítése jellemzően külső szereplők kezében van, tehát a latin-amerikai női szervezetek a nemzetközi mozgalomba kívülről érkező kezdeményezésre kapcsolódtak be. A pekingi konferencián való részvételüket például főként az ENSZ Latin-Amerika Gazdasági Bizottsága (CEPAL) női szekciója készítette elő. Ez a szervezet állította össze az egymással kapcsolatba hozható civilek listáját, regionális találkozókat rendezett a számukra és felké­szítette őket, hogyan lobbyzzanak a kormányoknál és a nemzetközi szervezetekben. (Franceschet 2007a, 2-3, 7) Ilyen módon azonban a helyi iniciatíva gyakran önállóságát veszti, és a sajátos, lokális problé­mák háttérbe szorulnak, valamint a nőket ezek a fórumok arra tanítják, hogyan illeszkedjenek az őket körülvevő, fennálló rendbe, tradicionális szerepükön ne változtassanak, inkább alkalmazkodjanak.

A női témák a 2000-es években az alternatív nemzetközi tanácsko­zásokon is egyre nagyobb teret kaptak. A davosi Világgazdasági Fórum ellenpólusaként indult útjára Brazíliából, Porto Alegréből 2001-ben a Tár­sadalmi Világfórum. A „nagy multinacionális vállalatok és az érdekeiket is szolgáló, velük cinkosságot vállaló nemzeti kormányok és nemzetközi intézmények által vezérelt globalizációs folyamattal" (Szociális Világ­fórum… 2010) szembenálló szerveződés 2009-es belémi (Amazónia, Brazília) deklarációja a női mozgalmakat a változások első számú aktorai közé emelte azzal, hogy kimondta: „A társadalmi egyenlőségért küzdő feministák, környezetvédők és szociális mozgalmak a XXI. században arra törekszenek, hogy a társadalmat megszabadítsák a termelés, a kom­munikáció és a szolgáltatások eszközeit uraló kapitalizmustól, mindezt olyan tulajdonformák támogatásával kívánják elérni, melyek a társada­lom javát szolgálják: szabad családi kisbirtokok, szövetkezetek, helyi közösségi tulajdon. […] Az alternatívák között szükségszerűen lennie kell feminista megoldásoknak is, hiszen addig nem lehet igazságos és az egyenlőségre épülő társadalmat létrehozni, amíg ennek a társadalomnak a fele elnyomott és kizsákmányolt." (Idézi: Goodman 2009.)

A nagy világeseményeknél több konkrét eredménnyel kecsegtetnek, és sajátosan latin-amerikai problémákat sikeresebben vetnek fel a regionális kezdeményezések. 1981-ben a kolumbiai Bogotában rendezték meg elő­ször, mintegy kétszáz nő részvételével szubkontinentális találkozójukat a latin-amerikai és karibi feministák (Encuentro Feminista Latinoamericano y del Caribe). (Céspedes 2007, 30-31) Azóta több, egyre szélesebb körű fórumot tartottak. A feminizmus számára a politikai cselekvés program­adója a mexikói Taxcóba szervezett IV. találkozó lett (központi témája: a feminista politika ma Latin-Amerikában, La política feminista en America

Latina hoy). A latin-amerikai nők helyzetében tapasztalható lassú, folya­matos javulás ellenére vannak példái az előrelendülés-­megtorpanás-­visszalépés­nek is. Ilyen a nicaraguai eset, ahol a mai jelenségek háttere bizonyos értelemben a taxcói fórumig vezethető vissza. Az 1980-as években formálódó első nicaraguai feminista szervezetek már képvisel­tették magukat ezen a találkozón. A hazatérő aktivisták között pedig ott voltak a női gondolkodást talán legsikeresebben képviselő politikai erő, az 1987-ben létrehozott Partido de la Izquierda Erótica (a Baloldali Ero­tika Pártja) alapítói is. Ez a szervezet rendkívül hatékonyan lobbyzott az 1987-es nicaraguai alkotmány kidolgozásakor, hiszen a korábbi (1974) alapokmányhoz képest, melyben semmilyen módon nem jelentek meg a nők jogai, 10 cikkelyt is el tudtak fogadtatni a nők egyenjogúságának elősegítése érdekében. A kutatók felhívják a figyelmet, hogy a mai, az abortusz teljes tiltásához vezető retrográd politikai fordulat Nicaraguában, illetve a jól érzékelhető antifeminista hullám éppen az 1980-as években kibontakozó újfeminizmusra, illetve egyben a Latin-Amerika szerte ta­pasztalható baloldali fordulat jelenségére adott válasz lenne. (Kampwirth 2008, 122-136) (Nicaraguában 2006-ban szigorítottak a korábban sem éppen liberális abortusztörvényen, megtiltottak kivétel nélkül minden terhesség-megszakítást, még az anya életét veszélyeztető esetekben is, ami pedig korábban engedélyezett volt. Ennek ellenére az abortuszok aránya jóval meghaladja a nyugat-európai vagy az Egyesült Államokbeli átlagot, és több tízezer nő halálához vezet.) Éppen ellenkező folyamat zárult le nemrégiben Uruguayban. A korábbi elnök, Tabaré Vasquez (2005-2010) 2008-ban még vétót emelt az uruguayi kongresszus ha­tározata ellen, mellyel egy 1938-as törvényt megváltoztatva legalizálni kívánta a művi terhesség-megszakítást. 2011 novemberében azonban az indítvány ismét a szenátus elé került, és decemberben el is fogadták. Az elnök, Jose Mujica (ahogy elődje, ő is a balközép Széles Front poli­tikusa) ezúttal nem gördített akadályt a lakosság 63%-a által támogatott törvény ratifikálása elé.

Kétségtelen, hogy a nemzetközi trendek és az egyes latin-amerikai országok belső demokratizálódása – Samuel Huntington nevezte el 3. globális demokratizálódási hullámnak az 1970-es években Dél-Európá­ban kezdődött folyamatot, mely Latin-Amerikára az 1980-as években terjedt át – együttes hatásaként a nők helyzete általánosságban javult. A válás napjainkra minden latin-amerikai országban legális lett, utoljára 2004 decemberében Chilében. A nők részvétele erősödött a munkaerő­piacon, társadalmi pozícióik lassan változni kezdtek. A Világbank adatai szerint a latin-amerikai dolgozók között arányuk az 1980-as 35 százalék­ról 2007-re 53 százalékra nőtt. Számuk főként a szolgáltató szektorban emelkedett. Azonban sokan továbbra is feketén dolgoznak, például a bolíviai városokban a nők 71 százaléka bejelentetlen alkalmazott, míg a férfiak között ez az arány 54 százalék. Világbanki adatokra és Mario Pecheny véleményére hivatkozva állítja Oualalou (2012): „A kilencvenes évek gazdasági válságában kiderült, hogy a nők megállnak a saját lá­bukon is, talán még jobban, mint a férfiak. Nemcsak az önbizalmuk nőtt meg, hanem jogilag is egyre inkább elismerik őket."

Vitatható, hogy a pozitív diszkrimináció ennek az egyre növekvő elismertségnek a jele-e? Mindenesetre sok nőnek segítenek az olyan kifejezetten nőknek szóló kezdeményezések, mint például a Venezuelá­ban 2001-ben létrehozott speciális hitelbank, ami a női mikro-vállalkozók támogatására alakult (Banco Nacional de la Mujer vagy Banmujer). Sokan úgy látják, hogy a legszegényebb rétegek profitálnak a legtöbbet a baloldali kormányok szociálpolitikájának női vonatkozásaiból. Ezzel kapcsolatban példaként szokták emlegetni a brazil családtámogatási programot, a Bolsa Familiát, ami mintegy 13 millió háztartást érint, vagy „Az én házam, az én életem" nevű lakhatási segélyprogramot, hiszen mindkettő elsősorban a nőket célozza meg, elősegítve, hogy a családi ingatlan tulajdonjoga az asszonyokat illesse meg. „Ez javítja alkupozíci­ójukat a férfiakkal szemben, valamint segít a család helyzetén is, mivel a nők különösen ügyelnek a gyermekeik egészségére és táplálkozására." (Oualalou 2012)

Ezek a programok is hozzájárulnak ahhoz, hogy a különböző felmé­rések szerint, nemzetközi összehasonlításban (főként Afrika vagy Ázsia vonatkozásában) a latin-amerikai nők lehetőségei nem a legrosszab­bak, bár ez azért nem jelenti azt, hogy minden rendben lenne. A Global Gender Gap adatai alapján elemezve az ezredfordulós helyzetet (a nők és férfiak közötti esélyegyenlőség mértéke a világ első 58 országában), Nagy Ildikó megállapítja (2005, 206): „Az egyes latin-amerikai országok teljesítménye között is nagy különbségek vannak. A legjobban […] Costa Rica (18.) szerepelt, majd pedig nagy szünetet követően Kolumbia (30.), Uruguay (32.), Argentína (35.), majd Peru (47.), Chile (48.), Venezuela (49.), Brazília (51), Mexikó (52.) következik. Az utóbbi országok mind­egyik dimenzióban rosszul szerepeltek a nemek közötti esélyegyenlő­ségeket tekintve, kivéve a gazdasági lehetőségeket Venezuela, Chile és Brazília esetében. A jelentés szerint ezekben az országokban nem feltétlenül a nők gazdasági lehetőségeivel van a probléma, hanem inkább azzal, hogy nem jutnak megfelelő képzéshez és olyan alapvető emberi jo­gokhoz, mint a politikai részvétel, illetve az egészségügyi, jóléti ellátások."

A latin-amerikai országokban az alapvető emberi jogok, az esély­egyenlőség és a tanulási lehetőségek terén érzékelhető a legjelentősebb javulás, míg a nők elleni erőszak és a reprodukciós jogok tekintetében lassabb az előrelépés, annak ellenére, hogy folyamatos a nemzetközi normák alkalmazása a latin-amerikai országok törvényalkotásában. Azonban ebben a régióban a demokrácia és az erőszak nem áll egy­mással éles ellentétben, sőt, a demokrácia együtt él az erőszakos gya­korlattal, a violent pluralism állapotával (Arias – Goldstein 2010), és ez mindenképpen sajátos kontextusba helyezi a nőket érintő kérdéseket is. Minden latin-amerikai ország elfogadta és ratifikálta a nők elleni erőszak megelőzéséről, büntetéséről és felszámolásáról szóló Amerika-közi egyezményt (azaz az 1994-es Belém do Pará-i Egyezményt), és ennek következményeként az 1990-es években az egyes államok ratifikálták saját erőszakellenes törvényeiket. A rendelkezések hatékonyabb alkal­mazását segítendő sorra alakultak az állami szintű, a nők jogainak vé­delmével foglalkozó hivatalok, egyes országokban (Brazília, Chile, Costa Rica, Guatemala, Honduras, Mexikó, Paraguay és Peru) ezek vezetője miniszteri hatáskörrel rendelkezik, és részt vehet a kormányüléseken. (Franceschet 2007b, 3-4) Lassan sikerült is a nők elleni erőszakkal szembeni fellépés szükségességét általánosan elfogadottá tenni, azon­ban mégis talán ez maradt a legsúlyosabb probléma Latin-Amerikában, ahogy a világ többi részén is. A Pánamerikai Egészségügyi Szervezet (PAH) 2006-os, becsült adatai szerint élete során megközelítőleg minden harmadik nő közeli hozzátartozója által elkövetett szexuális, fizikai vagy pszichikai erőszaknak válik áldozatává. Azonban a legtöbbször ezeket az eseteket a törvények és a közvélemény egyaránt az általános emberi jogok keretein belül kezeli, és nem sajátosan női problémaként. Talán csak Brazíliában sikerült túllépni ezen a szemléleten, ahol a családon belüli erőszak külön kategóriaként jelenik meg a törvényekben. Igaz, betartatásukkal vannak gondok, anyagi források vagy a politikai akarat hiánya miatt. (Sorj – Moraes 2008, 125) De a régióban általánosságban is jellemző maradt az a gyakorlat, hogy a konzervatív beállítottságú bíróságok a nők védelmében hozott törvények létezése ellenére sem döntenek az asszonyok javára, különösen családon belüli erőszak esetében. Ráadásul Latin-Amerikában elhíresült egy sajátos, kifejezet­ten nők sérelmére elkövetett bűntény-típus, a feminicídium, vagyis az olyan gyilkosság, amit férfiak követnek el nőkön, csakis azért, mert nők. „»Egész Közép-Amerikában és Mexikóban kirívóan magas a nőgyilkos­ságok száma – mármint az olyan eseteké, amikor egy nőt csak azért ölnek meg, mert nő.« […] A rekordtartó El Salvador, itt százezer lakosra 13,9 asszonygyilkosság jut. Guatemalában az arány 9,8. Néhány mexikói államban, mint például Chihuahua (itt található Ciudad Juarez városa, amely már húsz éve a nők szisztematikus legyilkolásáról ismert), Baja-California és Guerrero, a hasonló esetek száma megháromszorozódott 2005 és 2009 között, és elérte a 11,1 főt százezer lakosra vetítve. Ez a nagymértékű növekedés többek közt a kormány és a kábítószer-ke­reskedők közötti összetűzésekre vezethető vissza. A mindennapossá váló gyilkosságok a párkapcsolatokban is szinte banálissá teszik az erőszakos fellépést. Ráadásul »a drogok és a szervezett bűnözés elleni háborúnak sajátos következményei vannak a nőkre nézve: mint minden háborúban, a nőkön elkövetett erőszak összekovácsolja a fegyveres csoportok tagjait, megerősíti őket férfiasságukban és még az ellenfelet is provokálja«." (Oualalou 2012)

A nők elleni erőszakkal szemben Latin-Amerikában is az egyik legfon­tosabb fegyver az esetek nyilvánosságra hozatala, hogy az áldozatok fel merjék fedni, ami velük történt, törjék meg a csendet és lépjenek a nyilvánosság elé. Ez azonban néha váratlan eredményre vezet. Így Brazíliában az erőszak egy formájának, az önbíráskodásnak melegágya lett. A férfi hozzátartozók a nő, egyben a család becsülete védelmében maguk kutatják fel a támadót, és bosszút állnak. Ráadásul ezt a szerepet gyakran bűnözők veszik át, és megfigyelhető, hogy a drogkereskedők által felügyelt területekről alig érkezik bejelentés a hatóságokhoz, mert ezekben a közösségekben az áldozatok mindenképpen el akarják kerülni a rendőrség beavatkozását, vagy mert itt a hatalmat gyakorlók morális kontrollja erős, és valóban kevés nemi erőszak történik. Paradox módon éppen a hagyományos szexuális morál eredményezi az ilyen típusú bűncselekmények számának csökkenését. (Sorj – Moraes 2008, 131-132) Ez a brazil példa egy a latin-amerikai országokban általáno­san is tapasztalható jelenségre, a társadalom bizonyos csoportjainak (nagyvárosi szegénynegyedek, vidéki kistelepülések, esetleg egy teljes országrész lakói) „államtalanodására" hívja fel a figyelmet. A lakosság (jelentős része nem adózik, nem választ) és az állam (nem biztosítja a megfelelő közszolgáltatásokat, oktatást, egészségügyet, közbiztonsá­got) viszonya leépül, helyette alternatív hatalmi struktúrák formálódnak, gyakran bűnözők kezében (pl. drogkartellek Kolumbiában). Különleges eset, mikor egy forradalmi társadalmi mozgalom rendezkedik be és békés eszközökkel teremti meg a központi hatalomtól független auto­nómiát, ahogy ez a zapatisták fennhatósága alatt álló mexikói Chiapas tartományban történt, ahol „úgy a zapatista meszticek és bennszülöttek, mint a nem-­zapatisták mostanság már inkább »az autonóm fórumokhoz fordulnak, mint a hivatalos szervekhez«, földtulajdoni, lopás vagy válási ügyeikkel. Azzal a meggyőződéssel, hogy »igazságosabbak« és »ha­tékonyabbak«." (Duterme 2009) Az „államtalanodás" viszonyai között a még oly jó szándékú, központi nőpolitikát is nehéz érvényre juttatni; az önállósodó hatalmi centrumok a nemek viszonyának kérdésében is sajátos elképzeléseik szerint cselekszenek. Annál is inkább, mivel a nők helyzetének javulását sem a női politikusok pozícióba kerülése, sem a baloldali politikai vezetés nem garantálja feltétlenül.

A baloldali hullám képviselői általában pozitív módon tematizálják a nők problémáit. Az ecuadori elnök, Rafael Correa gyakran beszél arról, hogy a XXI. század a nemek közötti jogegyenlőség és a nőkkel szem­beni diszkrimináció végének korszaka lesz. Az is közismert, hogy Hugo Chávez kijelentette, feministának tartja magát, és azt szokta mondani: „Az igazi szocializmus feminista." Azonban a gyakorlatban lassú az elő­relépés. Venezuelában a nők aktívabbakká váltak ugyan a politikában a részvételi kormány működésének idején, de ahogy Margarita Lopez Maya ellenzéki képviselőjelölt, a caracasi egyetem szociológusa meg­jegyzi: „tisztában van vele, hogy szavait közhelyesnek fogják tartani, mégis kitart a véleménye mellett: »Akárcsak régen, a hatalom közbenső szintjeit ma is férfiak foglalják el. A nők olyankor lépnek színre, ha konkrét problémák kerülnek terítékre, a politikai játszmák kevésbé érdeklik őket.« Bár három nőt is találni a kormányzati szervek élén, a szociológus szerint »őket azért választották meg, mert lojálisak Chávez elnökhöz, ráadásul vonzzák a nők szavazatait«." (Idézi: Oualalou 2012) A női politikusok mellett szól még, hogy a közvélemény általában kevésbé tartja őket korruptnak, mint a férfiakat.

Az abortusszal kapcsolatban (ami megkötöttségek nélkül csak Kubá­ban, Guyanában és Puerto Ricóban engedélyezett, és hét latin-amerikai országban minden körülmények között tilos) Hugo Chávez egy másik, 2008-as kijelentését szokták emlegetni: „Az abortuszt több országban is engedélyezik; engem lehet ugyan konzervatívnak bélyegezni, én mégis ellene vagyok annak, hogy meg lehessen szakítani a terhességet. Ha egy gyerek problémával születik, csak még jobban kell szeretni." (Idézi: Oualalou 2012) Bár a venezuelai parlament az elnök hatalomra kerülése óta több törvénytervezetet is megvitatott abortuszügyben, a liberalizálás még mindig nehezen képzelhető el, a vallásos és katonai körök állás­pontja, de tulajdonképpen Chávez személyes meggyőződése miatt sem. Bolíviában Evo Morales politikai bázisának jelentős részét az indiánok, a szakszervezetek és a nők alkotják, és az elnök több női tárcavezetővel dolgozik együtt, ennek ellenére a 2009-es alkotmány, sokak várakozása ellenére sem liberalizálta az abortuszt. A művi vetélés csak a bűncse­lekményekből származó vagy az anya életére, egészségére veszélyes terhességek esetében engedélyezett Bolíviában. Dél-Amerikának ebben az egyik legszegényebb, 9 millió lakosú országában a 2000-es évek közepén a halálokok között harmadik helyen állt az illegális abortusz és következményei. Becslések szerint évente 30-40 ezer titokban végzett terhesség-megszakítás történik. Bár az engedélyezett esetek egy része relatíve jó körülmények között zajlik az ország 12 klinikáján, de mivel ez a beavatkozás drága, sok nő számára elérhetetlen, akik más megoldást keresnek. (Goodman 2009)

Nemcsak a baloldali kormányzat, de a nők hatalomba kerülése sem jelent feltétlen garanciát a feministák által leginkább szorgalmazott vál­tozások megvalósulására. Ezzel kapcsolatban Lamia Oualalou (2012) megállapítja: „Ugyan a nők hatalomra kerülésével valamelyest felborul a tradicionális társadalmi rend, ám ettől még nem feltétlenül képviselnek progresszív szellemiséget. Közép-Amerikában a női elnökök mindig is rendkívül konzervatívak voltak, és a jövőben is azok lesznek, gazdasági és társadalmi kérdésekben egyaránt – még olyankor is, ha ezek köz­vetlenül a nőket érintik, mint például az abortuszjog." Gondoljunk csak az 1990-ben Nicaraguában megválasztott Violeta Barrios de Chamorro idejére, amikor a nőknek sok vívmányról kellett lemondaniuk (számos bölcsödét szüntettek meg, a családon belüli erőszak ellenes programokat leállították, a tankönyvek a katolikus egyház tanításaival összhangban lévő, tradicionális nemi szerepeket igyekeztek közvetíteni, és a makro­gazdasági feltételek egyre inkább visszakényszerítették a nőket a fakanál mellé, a számukra hagyományosan kijelölt státusba). Az évszázados játékszabályokhoz alkalmazkodó, a férfivilágba belesimuló politikusnők helyett a feministák mást várnak közéleti térnyerésüktől. Gioconda Belli nicaraguai írónő, a már említett Baloldali Erotika Pártjának prominens képviselője arról beszélt egy nemrégiben adott interjúban (2012), hogy a latin-amerikai politikusnők olyan országokban kerültek pozícióba, ahol korábban évszázadokon keresztül férfiak dominálták a közéletet. Ezért az az elvárás velük szemben, hogy vezetőként ők is férfiként viselkedje­nek, mivel az állam berendezkedése, működése alapvetően maszkulin. Tehát a legfontosabb az lenne, hogy a női hatalom is megszervezze magát, alakítsa át a struktúrákat. Új, a női gondolkodásmódnak jobban megfelelő játékszabályokat kell alkotni, méghozzá olyan asszonyoknak, akik a hatalomba érkezve sem mondanak le nőiségükről, hanem inkább arra törekednek, hogy teljesen megváltoztassák, saját képükre formálják a társadalom működési szabályait.

A feminizmusnak más politikai irányzatokhoz való viszonyulását te­kintve Latin-Amerikában két nagy vonulata alakult ki. Az egyik csoportot az állami intézményekkel illetve pártokkal együttműködő, esetleg ott is dolgozó institucionales, a másikat az állami struktúráktól távolmaradó autónomas alkotják. (Franceschet 2007b, 6) A legutóbbi időkben a moz­galom nemcsak a hatalomhoz és a hagyományos pártpolitikához, hanem az alternatív kezdeményezésekhez is kialakította a kapcsolatait. Külön elemzést érdemelne a mexikói zapatisták vagy a chilei öko-feministák be­mutatása, illetve leginkább talán az indián nőmozgalmak (pl. Bolíviában), hiszen Közép- és Dél-Amerikában a mintegy 50 milliós indián népesség 60%-a nő, és jelentős részük háromszorosan is hátrányos helyzetű, et­nikai alapon, szegénysége folytán és nőként egyaránt. Ráadásul, mivel a környezetkárosítás az indiánok területeit veszélyezteti elsősorban, a nők ebben a vonatkozásban is erősen érintettek.

Most csak arra hozunk néhány példát, hogy mennyire változato­san alakul a szubkontinens országaiban a feminizmus és a hatalmat gyakorlók kapcsolata. Chilében a feminista aktivisták szinte kizárólag a Concentración nevű tömörülés balközép pártjaihoz kötődnek. (A Concertación de Partidos por la Democracia /Pártszövetség a Demok­ráciáért/ elnevezésű tömörüléshez a chilei baloldal, balközép és centrum pártjai tartoznak; 1990-2010 között ez volt a kormányzó erő, jelenleg Sebastian Pinera jobboldali kormányának legfőbb ellenzéke.) Ennek tör­ténelmi előzményei a chilei diktatúra idejére, az Augusto Pinochet rend­szerével szembeni ellenállás időszakára vezethetők vissza. Az elhúzódó rezisztencia, a politikai harc formálta közös múlt, a személyes kapcsola­tok ma is szinte kizárólag az 1990-2010 között kormányzó erőkhöz kötik a feministákat. Mivel egy irányba köteleződtek el, korábban kormányzati tényezőkké válhattak, azonban ennek az időszaknak a lezárulásával po­litikailag háttérbe szorultak. Argentínában másképpen alakult a helyzet. A feministáknak több, jelentősebb párthoz voltak kötődéseik, de például a

Las Damas de la Plaza de Mayo mindig is pártsemleges mozgalomként lépett fel. Az állam és a feminizmus viszonya itt nem olyan szoros, mint Chilében. Argentínában nagyobb autonómiát és szabadságot élveznek a feministák, de kapcsolatuk sokkal lazább az intézményekkel és sosem váltak kormányzati tényezőkké. (Franceschet 2007a, 6-7)

Megint másként alakult a helyzet Brazíliában, ahol az 1970-es évek közepén virágzott fel az új feminista mozgalom, párhuzamosan az ország modernizációjával. Aktivistái akkor főként magasan képzett, középosz­tálybeli értelmiségiek voltak, akik nagy figyelmet fordítottak a nemzetközi feminizmus eredményeire, ugyanakkor aktív részesei voltak a katonai diktatúra ellenzékének. Közben a legkülönbözőbb, eltérő társadalmi tapasztalatot hordozó csoportokkal kerültek kapcsolatba (nagyvárosi szegényekkel, gerillákkal, szakszervezeti vezetőkkel, papokkal, háziasz-szonyokkal). Az együttműködés során egyrészt a brazil feministák euró­pai vagy észak-amerikai társaiknál érzékenyebbekké váltak a szociális egyenlőtlenség problémáira és a szegényebb rétegek legfőbb gondjaira (egészség, erőszak, munka); egyes, főként baloldali képviselőik például „a testünkről magunk rendelkezünk" elvét mellékesnek tekintik, az élet­körülmények javításához képest; másrészt nézeteik erősen inspirálták az egyetemes politikai törekvéseket. (Sorj – Moraes 2008, 122-124) A „nagypolitikában" azonban ennek az inspirációnak a mai napig meg­vannak a maga korlátai. Jól példázza ezt a legutóbbi elnökválasztási kampány, melyben Dilma Rousseffnek a győzelem érdekében el kellett határolódnia korábbi, az abortusz engedélyezését igenlő álláspontjától, miután konzervatív és egyházi körök élesen támadták. Méghozzá olyan módon, hogy „az utóbbi időben modern diskurzust folytatva az emberi jogokra hivatkoznak, nem pedig a család vagy az erkölcsi értékek nevé­ben óvják a magzatot". (Oualalou 2012)

Utolsó példánk a nicaraguai eset, ami azt mutatja, hogy a feminizmus és a politika kapcsolatában a személyes ambíciók, érdekek és elfogult­ságok néha fontosabbak az elveknél. Az abortusz fent említett nicaraguai teljes betiltása elemzők szerint részben a feministák és Daniel Ortega szakításának lett az eredménye. (Kampwirth 2008) Meglepő fordulat volt, mikor a parlament 2006-ban az egykor forradalmi sandinista front támo­gatásával szavazta meg az új törvényt, ami a szervezet korábbi elveinek feladását jelentette, röviddel az elnökválasztás előtt. Ennek kapcsán többen felvetik, hogy akkor kezdődött volna a jobboldali sandinizmus korszaka. Ez az állítás talán túlzás, inkább azt mondhatnánk, hogy a mozgalom szalonképesebbé kívánt válni (pl. új szimbólumok), konszo­lidálódott, bár továbbra is baloldali programmal lép fel, de flexibilitása, sőt cinizmusa kétségtelen.

A vita feministák és antifeministák között 2003-ban mérgesedett el egy 9 esztendős, Rosa nevű kislány terhessége kapcsán, aki korábban nemi erőszak áldozata lett. Akkor a politikai harc a feministák győzelmével zárult, hiszen Rosánál engedélyezték az egészségügyi abortuszt, arra való tekintettel is, hogy felmérések szerint a lakosság többsége, 64%-a úgy vélte, egy kilenc éves kislányt nem lehet arra kötelezni, hogy hordja ki magzatát. Azonban a vita – ami voltaképpen nem csak Rosa sorsáról folyt, hanem sok más nőéről, akik hasonló helyzetbe kerülnek egészsé­gükre vagy életükre veszélyes terhességük miatt – a nyilvánosságban napirenden maradt, és végül 2006-ban a tiltó törvény elfogadásával, a feministák vereségével ért véget. Ezt több tényező készítette elő. Egyrészt a női mozgalom, mely korábban az egyik legfontosabb és legeredményesebb társadalmi szerveződés volt Nicaraguában, a 2006-os kampány során főként a kommunikáció, a nyelvezet és a minimális és maximális követelések tekintetében megosztottá vált. Ugyanakkor a terhesség-megszakítás ellenzői egymásra találtak, összefogtak, és poli­tikailag rendkívül hatékonyan készítették elő a 2006. október 6-i abortusz ellenes tömegdemonstrációjukat, mely csak néhány nappal előzte meg a parlamenti szavazást. A menet célja nyilvánvalóan a politikai nyomás­gyakorlás volt. Sok résztvevő nem képviselt határozott álláspontot a kér­désben, vagy nem is volt tisztában azzal, hogy az egészségügyi okokból és nem a minden megkötés nélkül alkalmazható abortusz ellen tüntet. Gyakran pusztán papjaik felszólítására vettek részt a demonstráción; a szervezésben a katolikus és a protestáns egyházak egyaránt aktívak voltak. (A protestánsok aránya Nicaraguában az 1970-es években még csak 5%, a 2000-es évek közepére azonban már mintegy 20-30%.) Az egyházak szerepvállalását többen összefüggésbe hozták azzal, hogy 2006 után hozzájuk (akár a katolikus, akár a protestáns felekezethez) kötődő személyek – férfiak és nők egyaránt – kerültek kormányzati po­zícióba (oktatás, egészségügy, családügy területén). Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy bár az egyházak az abortuszkérdésben a konzervatív körök mobilizálására alkalmas, antiliberális diskurzust folytatnak, a katolikus egyházon belül, pontosabban annak szociálisan érzékeny, jel­lemzően latin-amerikai vonulatán, a felszabadítás teológiájaként ismert reformgondolkodáson belül létezik feminista teológiai irányzat is. (Magyar nyelven erről részletesebben lásd: Houtart /2011/.)

A 2000-es években Daniel Ortegából – az egykori marxista gerilla­vezérből és a Somoza-diktatúrát elsöprő elnökből (1985-1990), aki demokratikus választások útján 2007-ben ismét elfoglalhatta az elnöki széket – a feministák leggyűlöltebb ellenfele vált, azután, hogy 1998-ban mostohalánya többrendbeli szexuális bűnténnyel vádolta meg, miszerint a sandinista vezető 11 éves kora óta zaklatta és megerőszakolta. Az ügyet politikai alku keretében eltussolták, ebben mind a jelenlegi first lady, a bántalmazott lány édesanyja, mind a sandinista mozgalom, illetve az akkor hatalmon, ma ellenzékben lévő politikai aktorok részt vettek. (2001-ben a bíróság titkosította az ügy aktáit, azután, hogy Ortega és az akkori elnök, Arnoldo Alemán között létrejött egy büntetlenségi paktum.) Nicaraguában a feministák és a sandinista mozgalom politikai szakítása nem sokat váratott magára.

2007 után az elnök és hitvese abortuszellenes keresztény-konzervatív retorikája egyre határozottabb lett. Majd a 2011 novemberében rendezett választási kampányban ismét kijátszották az abortusz-kártyát. Ezúttal egy megerőszakolt, 12 éves indián lány terhessége állt a középpontban, aminek megszakításához a hatóságok nem járultak hozzá. Az elnök felesége, a sandinista mozgalom szószólójaként csodának, Isten ajándé­kának nevezte a születendő gyermeket. Közben az ellenzék arról beszélt, hogy a Sandinista Front ultrakonzervatív erővé vált, mely manipulálja a közvéleményt, és az egyszerű emberek vallásosságát perverz módon kihasználja. Ezek után Daniel Ortegát több mint 66%-kal újraválasztották. Nicaraguában a nők elleni erőszak növekszik, a szexuális bűncselekmé­nyek 86%-át 16 éven aluliak sérelmére követik el, a szüléssel kapcsola­tos halálesetek 80%-ában pedig művi vetéléssel megmenthető lenne az anya élete. (Az adatokat vö. Caroít 2011)

A fentiekben röviden érzékeltetni igyekeztünk a latin-amerikai térség mozaikszerű sokféleségét. Ezen a szöveten értelmezhetők a nőket érintő, mai napig releváns problémák. Kezelésük a térségben gyakran kötődik az általános emberi jogok illetve a szociális helyzet alakulásához. Latin­Amerikában jelen vannak a nemzetközi normák, de következetes alkal­mazásuk mindig a helyi politika függvénye. A feministák több országban elég erősek ahhoz, hogy érdemi befolyásuk legyen ezekre a politikai folyamatokra, ám a nők társadalmi státusából adódó meghatározottságait ezek az eredmények egyenlőre csak kis mértékben módosítják.

Hivatkozások

Amnesty International (2012. március): Index: AMR 25/007/2012, Routine Repression. Political short-term detentions and harassment in Cuba. http://www.amnesty.org/en/library/asset/AMR25/007/2012/en/16f0c0fe-c76b-428e-9050-bc9eb2ea95f7/amr250072012en.pdf   (Letöltés: 2012. 05. 28.)

Arias, Enrique Desmond – Goldstein, Daniel M. (szerk.) 2010: Violent Democracies in Latin America. Durnham, Duke University Press

Belli, Gioconda 2012: El poder femenino cambia las reglas del juego. La Nación, 2012. június 25. (interjú)

Caroít, Jean-Michel 2011: Eleicőes na Nicarágua reacendem o debate sombre o aborto. In: UOL Notícias, 2011. 11. 05.  http://m.noticias.uol.com.br (Letöltés: 2012. 07. 02.)

Céspedes, María Stella Toro 2007: Debates feministas latinoamericanos: Institucionalización, autonomía y posibilidades de acción política. Santia­go, Universidad de Chile, 2007. (MA dolgozat) http://www.academia.edu/1041513/Debates_feministas_latinoamericanos_Institucionalizacion_autonomia_y_posibilidades_de_accion_politic a (Letöltés: 2012. 06. 25.)

Cortázar, Julio 2006: Újságkivágások. (Ford.: Latorre Ágnes.) In: Julio Cortázar: Itt és most. Budapest, L'Harmattan

Duterme, Bernard 2009: Zapatisták – divatjamúlt emberek? (Ford.: Sipos Já­nos.) In: Le Monde diplomatique on-line magyar kiadás, 2009. október. http://www.magyardiplo.hu/2009-oktober/112-zapatistak-divatjamult-emberek (Letöltés: 2012. 06. 30.)

Franceschet, Susan 2005: Women and Politics in Chile. Boulder, Lynne Rienner Publishers

Franceschet, Susan 2007a: Democratization, Transnationalism, and Gender Politics in Argentina and Chile. (A Kanadai Politikatudományi Társaság éves konferenciájának anyaga) Saskatoon, Saskatchewan, http://www.cpsa-acsp.ca/papers-2007/Franceschet.pdf (Letöltés: 2012. 05. 06.)

Franceschet, Susan 2007b: From Persuasion to Power? Women's Policy Machineries in Latin America. (Műhelytanulmány) http://76.12.148.244/PublicationFiles/persuasion_franceschet.pdf  (Letöltés: 2012. 06. 01.)

Goodman, Donna 2009: The Struggle for Women's Equality in Latin America. (2009. március 13-i bejegyzés) http://dissidentvoice.org/2009/03/the-struggle-for-womens-equality-in-latin-america/ (Letöltés: 2012. 05. 06.)

Hargrove, Ethel C. 1914: Progressive Portugal. London, T. Werner Laurie LTD.

Houtart, Francois 2011: A felszabadítási teológia jelenlegi helyzete Latin-Ameri­kában . (Ford.: Barna Anett.) Eszmélet 90 (2011. nyár)

Htun, Mala – Piscopo, Jennifer M. 2010: Presence without Empowerment? Women in Politics in Latin America and the Caribbean. SSRC Conflict Prevention and Peace Forum (2010 december) tanulmányai, http://webarchive.ssrc.org/pdfs/ (Letöltés: 2012. 05. 28.)

Kampwirth, Karen 2004: Feminism and the Legacy of Revolution: Nicaragua, El Salvador, Chiapas. Athens, Ohio University Press

Kampwirth, Karen 2008: Abortion, Antifeminism, and the Return of Daniel Ortega in Nicaragua, Leftist Politics? In: Latin American Perspectives. (2008. novem­ber) 122-136.

Nagy Ildikó 2005: A nők és férfiak közötti esélyegyenlőség mértéke a világ orszá­gaiban. In: Nagy Ildikó – Pongrácz Tiborné – Tóth István György (szerk.): Sze­repváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről, 2005. Budapest, TÁRKI, Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, 194-207.

Nascimento, Alcileide Cabral do 2007: Vida e esperanca: o tarbalho feminino no criacáo de bebés no Recife (1789-1831). Revista Esbogos (Florianópolis) Vol. 14. No. 17. (2007), 75-89.

Oualalou, Lamia 2012: Hogyan változik a nők helyzete Latin-Amerikában? (Ford.: Makádi Balázs.) Le Monde diplomatique on-line magyar kiadás, 2012. február 20-24. http://epa.oszk.hu/01800/01827/00029/pdf/ (Letöltés: 2012. 05. 07.)

Quota Project – Global Database of Quotas for Women. http://www.quotaproject.org/ (Letöltés: 2012. 05. 28.)

Saint-Simon herceg Emlékiratai (1987). (Ford.: Réz Pál.) Budapest, Európa Könyvkiadó

Shayne, Julie D. 2004: The Revolution Question: Feminisms in El Salvador, Chile and Cuba. Rutgers University Press

Sorj, Bila – Moraes, Aparecida Fonseca 2008: Paradoxes of the Expansion of Women's Rights in Brazil. In: Peter Birle – Sérgio Costa – Horst Nitschack (szerk.): Brazil and the Americas – Convergences and Perspectives. Madrid – Frankfurt am Main, Iberoamericana – Vervuert, 121-134.

A Társadalmi Világfórum Elvi Chartája. (2010) www.gajaegyesulet.hu/wp-content/uploads/2010/07/eszf_charta.doc (Letöltés: 2012. 05. 07.)

UNIS Vienna 2010. március 4. http://www.unis.unvienna.org/unis/hu/pressrels/2010/unisinf355.html (Letöltés: 2012. 05. 28.)

Worldwide Guide to Women in Leadership. www.guide2womenleaders.com (Letöltés: 2012. 05. 06.)

A chilei fotóművész, Patricio Guzmán Campos életét hazájának XX. századi traumái alakították. Leginkább s legtragikusabban az a szörnyű fordulat, amelynek negyvenedik évfordulója éppen jövőre lesz.

1973. szeptember 11-én kezdte meg Pinochet és a hadsereg brutális támadását a törvényesen megválasztott elnök, Salvador Allende ellen. A New York-i ikertornyokat ért szintén szeptember terrortámadás az elmúlt évtizedben szinte eltörölte a kollektív emlékezetből a barbár chilei puccsot, majd az azt követő embertelen állami terrort, diktatúrát, elnyomást. Az ember rémálmaiban már-már arra gondol: mintha csak kitervelték volna ezt a szörnyű egybeesést.

Patricio Guzmán elhagyni kényszerült hazáját a puccs után, sok ezer haladó szellemű honfitársával együtt. Magyarországra is elvetődött egy rövid időre. A lelkén esett sebet soha, semmi nem volt képes begyó­gyítani. Igazából sehol nem talált otthonra többé. Amikor néhány éve, a hetvenedik születésnapja alkalmából, arra kértem, küldjön magáról néhány sort a róla készülő cikkemhez, a szűkszavú curriculum vitae azzal fejeződött be, hogy „Kanadában élek, láthatatlanul".

És ez a láthatatlanság, gyökértelenség emigrációja óta alig változott. Manapság, az internet korában sem nagyon lelni információt a fotómű­vész Patricio Guzmánról, csak névrokonáról, a szintén chilei, amúgy kiváló dokumentumfilmesről.

Itt-ott újabban egy könyv címlapja bukkan föl a netes találatok között: Chile en la Retina, vagyis Chile a retinán. Hazája egyik könyvkiadója gyűjtötte kötetbe a művész 1957 és 1973 között készült fényképeit. S milyen jól tette. A 164 oldalas albumban sorjáznak Patricio Guzmán még otthon készült fotográfiái, azok a nagyszerű művek, amelyeket ma már a Chilei Nemzeti Könyvtárban és a Chilei Állami Történeti Múzeumban őriznek mint kincseket.

Guzmán fotográfiája ahhoz a nagy realista és humanista áramlathoz tartozik, amelyet honfitársunk, Robert Capa a Magnummal tett szinte mozgalommá a XX. század második felében. Talán nem véletlen, hogy az album előszavában Víctor M. Mandujano kritikus Guzmánt a szintén chilei Antonio Quintanával, a perui Martín Chambival és a mexikói Manuel Álvarez Bravóval emlegeti együtt. Ezek a művészek mind letisztult képi eszközöket használnak fekete-fehér képeiken, ahogyan társaik Európá­ban és Amerikában is.

Patricio Guzmán nem gyógyuló sebe, hazája elvesztése, gyökértelen-sége miatti keserű magánya egyre jobban megérthető, ahogyan retinán­kon könyvének chilei tájképei, életképei és portréi visszatükröződnek. Guzmán csodálja és tiszteli, ismeri és érti hazáját és népét. A hegyek fantasztikus körvonalai, a városok és utcák lírai fényei az alkonyatban, s az emberek, zömükben az alullévők, a vesztesek, az elesettek a foto­gráfus érdeklődésének tárgyai. Elsőként örökítette meg képsorozatban – tervszerűen – a mapuche indiánok ünnepeit, munkások, cselédek, kisparasztok hétköznapjait és egyszerű szórakozásait, s a gyerekeket, a jövő hordozóit.

Portréi közül nem egy mára már ikonikussá vált: nagy honfitársairól készült. A chilei dalt megújító, a kép készültekor még vonzó, fiatal Víctor Jaráról, a kommunistáról, a tanárról, énekesről, akit megkínzott testében negyven golyóval találtak meg a junta hatalomátvételének napjaiban Santiago egyik utcájára kidobva. Elrettentő példaként. Csak néhány éve temethették újra méltósággal, s vontak felelősségre néhányat kínzói és gyilkosai közül. Úgyszintén sokatmondó a költő Pablo Neruda harmadik feleségéről, Matilde Urrutiáról készült fotója. A sokáig titkolt szeretőt és feleséget Diego Rivera róla készült festménye előtt vette le Guzmán. Rivera kétarcú nőként festette meg Matilde Urrutiát, hajába rejtve – ez a fotón is látszik a jobb szélen – szerelme, a költő Neruda jellegzetes pro­filját. Ahogyan az albumban is az oldalpár másik felén ott a hármas kép Nerudáról, a szerelmes költőről, a szerelmes szonettek írójáról. Feltűnik a képek között Santiago bátor és tiszta lelkű főpapja, Silva Henríquez bíboros érsek is, aki jó ideig szinte egyetlen hangos hazai kritikusa volt a véreskezű Pinochetnek, s aki többek között a meggyilkolt Allende elnök feleségét és családját is rejtegette, segítette az üldöztetés idején.

De Guzmán könyvének és életének főszereplői a mindig névtelen szegények. Indiánok és hegyi pásztorok, szerelmes kis cselédlányok meg a mosolygós kiskatonák, akik néhány évvel a róluk készült kedélyes fotó után esetleg éppen arra kényszerültek, hogy testvéreiket gyilkolják parancsnokaik utasítására.

A kiokosodott utókor pillantása a régi fényképeken olyasmit talál, amit a kortársak nem vehettek észre. Hiszen módja van rá, hogy elődei képes krónikáját visszafelé olvassa el, a végtől a kezdet felé. A XX. századi chilei fényképeket csakis a tudásnak ezzel a nyomasztó terhével lehet nézegetni. Talán éppen ezért került a kötetben a sor végére a szélvihar­ban mókásan vigyázban álló három pipaszárlábú srác remek portréja. Oly törékenyek külön-külön, de így, együtt, vállt vállnak vetve, mégis olyan lelkesítő a látványuk.