Az Aula Kiadó gondozásában jelent meg az a tanulmánykötet, amely a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani Szakosztálya 1995 elejétől 1996 végéig tartó vitasorozatának jegyzőkönyveit, illetve vitaindító írásait tartalmazza. A szakosztály legfőbb célkitűzése egy alternatív, a jelenlegi magyar gyakorlathoz kritikusan viszonyuló, tudományosan megalapozott gazdaságpolitikai program létrehozása.

A jelenlegi magyar gazdaságpolitikának létezik alternatívája mind a gyakorlat, mind pedig – ennek megalapozásaként – az elmélet terén, és elkerülhetetlenül szükséges, hogy felváltsa azt. Ez a legfőbb üzenete annak az Aula Kiadó gondozásában megjelent tanulmánykötetnek, amely a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani Szakosztálya 1995 elejétől 1996 végéig tartó vitasorozatának anyagait tartalmazza. Már a kötet címe – Gazdaságpolitika más megközelítésben – is jelzi a szakosztály legfőbb célkitűzését: olyan alternatív, a jelenlegi magyar gyakorlathoz kritikusan viszonyuló, tudományosan megalapozott gazdaságpolitikai program létrehozását, amely megállja a helyét a mindennapi és a tudományos élet vitáiban is.

A vitasorozat foglalkozik a hazai gazdaságpolitika átfogó bírálatával és erre alapozva egy alternatív gazdaságpolitika felvázolásával, illetve ezen belül kiemelten is bizonyos részterületekkel – az inflációval és egy lehetséges antiinflációs politikával, a privatizációval, az állam gazdasági szerepvállalásával, a stabilizációval. A viták amellett, hogy tükröt tartanak a jelenlegi magyar gazdaságpolitika elé, egy olyan lehetséges jövőbeli gazdaságpolitika képét is elénk tárják, amely megfelelő kihívást jelenthet a jelenleg uralkodó közgazdasági gyakorlatnak, a neoliberális–monetarista iskolának.

A jelenlegi gazdaságpolitika bírálata

A jelenlegi, Csikós-Nagy Béla szavaival élve a monetarista illúzió csapdájába esett magyar gazdaságpolitika a fenntartható, sőt mi több, az önnfenntartó gazdasági növekedés beindulását egyre inkább kitolja és ezzel az ország felzárkózását, modernizációját is késlelteti. Nyugodtan nevezhetjük ezt a gyakorlatot, Hoós Jánossal szólva, sodródásosnak, illetve – a már idézett Csikós-Nagy Béla után – a visszavonulás gazdaságpolitikájának. Ez a gazdaságpolitika ugyanis csak követi az eseményeket, nem próbál meg kitörni a már szinte közhelyszerűnek számító szűk mozgásteréből, hanem csak ‘sodródik’ az eseményekkel. Mindeközben pedig egyre inkább elmarad a világátlagtól (GDP), és világgazdasági térvesztése is folytatódik. Mindez a gazdasági környezet téves diagnózisának eredménye, aminek következményei a téves célok és az oly gyakran hibás gazdaságpolitikai lépések. Ahhoz tehát, hogy a gazdaságpolitika mozgásterét tágíthassuk, autonómiáját növelhessük, az eddigi téves diagnózis és az ezen alapuló gazdaságpolitika megváltoztatására van szükség.

A magyar gazdaságpolitika legfontosabb elemeit (intézményi rendszer, törvények, valuta, szakmai felkészültség) tekintve megfelel a piacgazdaság követelményeinek. Fennálló adósságát minden áron és pontosan törleszti, bármiféle könnyítés nélkül. Az állam szerepét lehetőleg minimálisra korlátozza, a mainstream közgazdasági elméletnek megfelelően hisz a piac mindenhatóságában. Eszköztárának legfontosabb eleme a liberalizáció és a dereguláció. A magyar gazdaság talán legsúlyosabb problémáját, a forráshiányt a belső fogyasztás korlátozásával és ezzel egyidejűleg a külföldi tőke becsábításával igyekszik enyhíteni. Széles körű, piaci alapú, gyorsított privatizációs politikát folytat. Közvetlenebb állami akciókat csak a legrosszabb helyzetű térségekben vesz igénybe, iparpolitikája sematikus és meglehetősen általános.

Elméleti hátterét tekintve elmondható, hogy egy monetarista alapokon álló gazdaságpolitikáról van szó, amely azonban belsőleg inkonzisztens, továbbá a gyakorlat gyakran ellentmond a kitűzött céloknak és az azok mögött álló elméletnek. Ráadásul ezeket az elveket mindenki másnál jobban és pontosabban próbálja meg érvényesíteni, amiből következően nem számol a magyar realitásokkal: az IMF és a Világbank elvárásait kritika nélkül elfogadja és teljesíti.

Mocsáry József a jelenlegi magyar gazdasági rendszert ‘parazita’ kapitalizmusnak nevezi: a gazdaságban a spekulációs tőke szerepe domináns, a gazdaságpolitikát az elit különérdekei és dilettantizmusa határozzák meg. Részben ezek következménye az, hogy ma az országban egy igen mély és hosszantartó strukturális és gazdasági válság játszódik le.

Az előbbiekben jellemzett gazdaságpolitika számos hibát követett el a múltban és követ el jelenleg is. Időrendi sorrendben haladva ide tartozik – mint a múlt terhes öröksége – az ország súlyos eladósodása, a szerkezeti változások elmaradása, a nyolcvanas évek közepén lezajlott sikertelen gyorsítási kísérlet, valamint a KGST-országokkal folytatott kereskedelemben a dollárelszámolásra való áttérés. A rendszerváltás óta ide sorolhatjuk a privatizáció és a kárpótlás területén elkövetett hibákat, de ide tartozik az Antall-kormány termelőszövetkezet-ellenessége is. Ha kicsit a felszín mögé nézünk, akkor jelentős felfogásbeli hibákat, téveszméket találhatunk, amelyeket Kopátsy Sándor öt pontban összegzett. A rendszerváltás kezdetén sokan hitték, hogy egy rövid átmeneti időszak után felzárkózunk Nyugat-Európához. Mindehhez elegendő a régit lebontani és a romokból spontán módon valami jobb és korszerűbb születik majd meg. A gyakran cél nélküli rombolás azonban súlyos munkanélküliséget és jelentős kereslethiányt eredményezett. Ehhez a ‘gyakorlathoz’ külgazdasági téren is ragaszkodtunk, amit jól mutat részvételünk a szocialista országok közötti árucsere (KGST) felszámolásában, amelynek során külpiacaink jelentős részét elvesztettük. Ehhez járult még a belső piac már említett szűkülése, valamint a túl gyors liberalizáció, amely ugyan bizonyos értelemben fontos és hasznos volt, de elkapkodott bevezetése olyan vállalatokat is tönkretett, amelyek némi állami segítséggel még talpra állhattak volna. A monetarista elméletnek megfelelően a gazdaságirányítás mindkét kormányzati ciklusban mindenek elé helyezte az – amúgy joggal fontosnak tartott – pénzügyi egyensúlyt. Azonban nem vette figyelembe, hogy a gazdaságpolitika központjába a monetáris politikát helyező megközelítés csak olyan országban lehet sikeres, ahol adottak a piacgazdaság társadalmi és kulturális feltételei és ezekre alapozva már megindult egy egészséges gazdasági növekedés. Ugyanennek a poltikának a másik oldala az, hogy az ország mindig pontosan teljesíti adósságszolgálati kötelezettségeit, ami azonban ugyancsak jelentős mértékben csökkenti a belföldi fizetőképes keresletet. Elismerve, hogy adósságaink elengedésének nincs sok esélye, meg kell jegyezni: ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme ilyen irányú tárgyalásokat kezdeményezni, alternatív terveket kidolgozni vagy legalábbis kevésbé becsületbeli kérdésként kezelni az adósságszolgálatot. Ráadásul adósságunk legalább egy részének elengedése a rendszerváltás idején sokkal valószínűbb volt, de ezt a lehetőséget az akkori kormányzat nem használta ki (gondoljunk pl. a Soros-tervre).

És mindezekkel párhuzamosan a lakosság közérzete másodlagos kérdéssé vált. A gazdaságpolitika magától értetődőnek tekintette, hogy a lakosság elviseli életkörülményeinek romlását – mivel nincs más választása.

Hoós János négy pontban foglalta össze a gazdaságpolitika által elkövetett hibákat. Az eddig érvényesülő gazdaságpolitikai gyakorlat nem volt képes megszüntetni vagy legalábbis csökkenteni a költségvetés jelentős deficitjét, amelynek egyrészt jelentős növekedést visszafogó, dekonjunkturális hatása van, másrészt az inflációt is gerjeszti. A hiány egyenes következménye a gazdasági növekedés elmaradásának, az adósságszolgálati kötelezettségeknek és a kormányzat más jellegű kiadási kötelezettségeinek (pl. szociális kiadások). A hazai gazdaságpolitika másik fontos részterülete az erősen restriktív jellegű monetáris politika, amely azonban reflexszerű restriktivitásával nem tudta kezelni a megoldásra váró problémákat (a költségvetési deficit kiszorító hatása, a gyorsan meglóduló infláció, a hatalmas behajthatatlan vállalati hitelállomány stb.). Ugyancsak súlyos elmaradások, hibák és tévedések találhatók a liberalizáció és a privatizáció terén. Az előbbi, azáltal, hogy hatékonyabb gazdálkodásra ösztönöz és az erőforrások hatékonyabb allokációját eredményezi, kétségtelenül növeli a gazdasági racionalitást is. Elhamarkodott bevezetése ugyanakkor a már említett veszélyekkel jár, ráadásul gyakran fölösleges, a termelőkapacitásokat nem növelő importot (pl. személygépkocsi) eredményez. Szintén káros hatása lehet az idejekorán végrehajtott bérliberalizálásnak is. A privatizációs politika legfőbb problémája, hogy túl gyors végrehajtása túlkínálathoz és így leértékelődéshez vezetett. Ezenkívül a külföldi befektetők számos alkalommal csak piacot vettek, rövid távú érdekeik és szemléletük nem használt az ország gazdaságának. A privatizációs bevételeknek a költségvetési deficit csökkentésére történő felhasználása pedig a privatizáció további felgyorsítására, és így a tőke felélésére ösztönöz. Mindent egybevéve az ilyen privatizációs politika nem eredményez megfelelő mértékű hatékonyságjavulást.

Mivel a piacgazdaságra való áttérés talán legfontosabb eleme a magántulajdon dominanciájának kialakítása, a privatizáció mindig is központi szerepet töltött és tölt be a magyar gazdaságpolitikában. 1990-ben a vége felé közeledett a mára elhíresült spontán privatizáció. A privatizáció ezen sajátos magyar formája ma már minden bizonnyal törvénytelennek számítana, Matolcsy György szerint viszont akkor bizonyos értelemben hozzájárult a rendszerváltás felgyorsulásához és befejeződéséhez. Ebben az évben azonban megalakult az Állami Vagyonügynökség, a hivatalos privatizációs szervezet, amely véget vetett ennek a folyamatnak. A privatizáció kapcsán három koncepció kristályosodott ki. Az első elképzelés központi eleme a reprivatizáció volt, azaz a vagyon ingyenes visszaadása az eredeti tulajdonosoknak. A második koncepció hívei egy hosszabb-rövidebb átalakulási folyamatot javasoltak, amely során a vagyon értékesebbé tehető, majd annak befejeződése után magasabb áron értékesíthető. A harmadik tervezet lényege az volt, hogy egy gyorsan végrehajtott privatizáció után a beérkezett tetemes (kb. 10 Mrd USA-dollár) bevételt adósságcsökkentésre kell felhasználni, megteremtve ezzel a lehetőséget a gazdasági növekedés minél gyorsabb beindulásához. A koncepciók harcából végül is – tipikusan magyar megoldásként – egy negyedik, vegyes megoldás került ki győztesként, amely azonban rosszabb megoldásnak bizonyult bármelyiknél – egyetlen kitűzött célját sem érte el. A vagyonveszteséget Matolcsy György hatalmasra, mintegy 45–50%-ra becsüli. Nemzetközi összehasonlításban mind a külföldi szektor (45–50%) mind pedig a magánszektor aránya (kb. 85%) kirívóan magas és túl nagy a multinacionális cégek aránya is. A jövőben ez a szerkezet nem változik számottevően. Mivel a kialakult magánszektor nem lesz képes befelé terjeszkedni, a szereplők egymásnak esnek a belföldi piac minél nagyobb szeletének birtoklásáért, majd – jobb esetben – a változtatás érdekében nyomást gyakorolnak a gazdaságpolitikára.

A magyar gazdaságpolitika legfőbb dilemmája a jövőben is a növekedés és az egyensúly egymásnak látszólag ellentmondó célkitűzése lesz. A jelenlegi gazdaságpolitika középpontjában, annak ellenére, hogy most beindulni látszik valamiféle gazdasági növekedés, továbbra is az egyensúly fenntartása áll. Elismerve az egyensúly biztosításának jelentőségét, azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy csak a két cél együttes biztosításával lehet létrehozni fejlett piacgazdaságot. Ehhez azonban fordulatra van szükség. Fel kell ismerni, hogy téves az a diagnózis, miszerint az egyensúlytalanság oka a belföldi túlfogyasztás, a “rossz” növekedés. A viták során kikristályosodott diagnózis, nem a restrikció elkerülhetetlenségét mutatja, hanem azt, hogy inkább gazdasági növekedésre van szükség, de úgy, hogy lehetőleg az egyensúly se sérüljön súlyosan.

Az intézkedések meghozatalakor figyelembe kell venni azok társadalmi, gazdasági következményeit, s nem kell minden áron az IMF által kitűzött célokat teljesíteni. Mindezt figyelembe véve kijelenthetjük – és erre a következtetésre jutottak a vitasorozat résztvevői is –, hogy a gazdaságpolitika válaszút előtt áll: vagy létrehozunk egy önnfenntartó gazdasági növekedést, vagy pedig stagnálás, a modernizáció és a felzárkózás elmaradása vár az országra. A növekedés eléréséhez alapvető feladat volna a jelenlegi forráshiány megszüntetése, az adósságszolgálat mérséklése és a nemzetközi integráció. Mivel azonban az utóbbi kettőre nem sok esélyünk van, a legvalószínűbb forgatókönyv – legalábbis Hoós János szerint – az alábbi: lassú, 2-3%-os gazdasági növekedés, és stop–go-politika, tele állami és piaci kudarcokkal. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, fordulatra, alternatív gazdaságpolitikai programokra van szükség.

Gazdaságpolitikai alternatívák

A belgazdasággal kapcsolatban Köves András szerint három fő ponton szükséges változtatásokat végrehajtani a gazdaságpolitikán. Ezek az egyensúly és a növekedés viszonya, a költségvetési deficit problémája és az állam szerepének meghatározása.

A legfontosabb a makrogazdasági egyensúly helyreállítása (vegyük figyelembe, hogy az írás 1995 elején készült), amely során azonban a növekedés beindulását is biztosítani kell. Tehát az egyensúlyt és a növekedést – ahogy arról már szó volt – párhuzamosan kell létrehozni és biztosítani. Az egyensúly elérésében a szerző a sokkterápiánál előnyösebbnek tartja a fokozatos megoldásokat. A folyó fizetési mérleg egyensúlyát preferálni kell a költségvetési egyensúllyal szemben. Ennek oka az, hogy egyrészt az egyensúlyhiány a két esetben különböző okokra vezethető vissza (fizetési mérleg esetén ez az export és az import alakulásának kedvezőtlen tendenciája, a költségvetési hiány esetében pedig a magas kamatlábak), másrészt a költségvetés az adósságszolgálat miatt merevebb, kevésbé alakítható, harmadrészt pedig a folyó fizetési mérleg hiányának következményei súlyosabbak. Ilyen a fizetésképtelenség, amely az ország adósságai miatt egyoldalú külföldi függéshez vezethet.

A folyó fizetési mérleg mint cél prioritása természetesen csak relatív fontosságot jelent, hiszen a költségvetési deficit csökkentéséről sem szabad lemondani. A költségvetési deficit mérséklése két úton valósulhat meg a legkönnyebben: a gazdasági növekedés beindítása és/vagy a kamatterhek csökkentése révén.

A Köves által szorgalmazott alternatív gazdaságpolitika elemét képezi a feketegazdaság visszaszorítása és az államháztartási reform is. Az utóbbival kapcsolatban a szerző leszögezi: nem igaz az, hogy valamiféle túlfejlett, koraszülött jóléti államról lenne szó. A szociálpolitika kérdése mellett tisztázni kell az állam gazdaságban betöltött szerepét is. Itt a jelenlegi gyakorlattal szemben nem további kivonulásra van szükség, hanem éppen ellenkezőleg, az állam szerepének növelését kell elérni, ami azonban nem feltétlenül jelent közvetlen, tulajdonosi szerepvállalást. Sokkal inkább összefogott, részletes iparpolitikai elképzelésekre van szükség, amelyek segítséget nyújthatnának egyrészt a kínálati oldal erősítésében, másrészt a növekedés irányának meghatározásában. Miközben azonban a gazdaságpolitika ezen intézkedések végrehajtásán fáradozik, ügyelnie kell arra, hogy ne akadályozza az autonóm fejlődést, viszont biztosítani kell, hogy szelektív, diszkrecionális intézkedéseket is megtehessen.

A külgazdaság terén is változtatásokra van szükség, beleértve az ország keleti politikáját, az EU-csatlakozást, valamint az adósságproblémát is. A folyó fizetési mérleg javítása során az export növelésének egyértelmű prioritást kell élveznie az import visszafogásával szemben. Ehhez két fő eszköz áll a mindenkori magyar gazdaságpolitika rendelkezésére: az exportkínálat erősítése, vagyis a versenyképesség és a piacrajutás biztosítása minden rendelkezésre álló eszközzel (pl. iparpolitika), valamint az árfolyampolitika, azaz a leértékelés. Elismerve az utóbbi hátrányait is, be kell látni, hogy teljes helyettesítésére nincs lehetőség. A vázolt folyamat lassú: a deficit nehezen tűnik el – ám bizonyos értelemben szükség is van rá. Mint arról már volt szó, az export növelése mellett, korlátozott mértékben ugyan, de az import csökkentésére is szükség van, mivel a túl nagy mértékű import kiszorítja a belföldi termelést, és így késlelteti a növekedést. Ugyanakkor figyelembe kell venni az import kettős természetét, vagyis hogy az import egyszerre épít és rombol, hiszen például a termelékenységet növelő gépimportra szükség van a gazdaságban. Nincs szükség viszont a használt nyugati gépkocsik és a luxuscikkek behozatalára, legalábbis addig, amíg a növekedés be nem indul. Ezeken a területeken tehát ipar- és agrárvédelmi intézkedéseke szükségeltetnek. A magyar importliberalizáció ennek fényében elhamarkodott volt: nem vette figyelembe a belső és külső körülményeket, és nem az export megerősítése után vezették be.

Az országnak a hetvenes évektől kezdve súlyos adósságszolgálati kötelezettségei vannak, ami – főképpen a költségvetési deficit képében – ma is rányomja bélyegét a gazdaságra. Ezzel kapcsolatban két, egymásnak ellentmondó vélemény létezik az országban. Az egyik, amely a mainstream közgazdasági tanítás és egyben a hivatalos vélemény is, az, hogy adósságszolgálati kötelezettségeinknek mindig eleget kell tennünk. A másik vélemény az, hogy szükség van az adósság könnyítésére akár egyoldalúan, a fizetés megtagadásán avagy a fizetésképtelenség deklarálásán keresztül is. A realitásokat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy külső segítség (elengedés, átütemezés) nem várható, mivel válsághelyzetről nem beszélhetünk (mint pl. a nyolcvanas évek elején), és az ország stratégiailag sem jelentős (mint pl. Lengyelország). A fizetésképtelenség deklarálása súlyos gazdasági destabilizációt eredményezne, így semmiképpen sem ajánlatos. Az egyetlen esélyt a gazdasági növekedés beindulása és a működőtőke-beruházás növekedése jelenthetné, bár az is igaz – ahogy azt Artner Annamária megjegyzi –, hogy már az is sokat segíthet, ha nem tekintjük olyannyira be­csületbeli ügynek az adósságszolgálatot, mint ahogy nem tekinti annak rajtunk kívül több mint 100 ország. Így például ma már csak költői kérdésnek tekinthető annak megvizsgálása, hogy mi lett volna akkor, ha az 1996-ban beérkezett hatalmas privatizációs bevételt nem a kamatok visszafizetésére és adósságunk csökkentésére, hanem állami beruházások finanszírozására használjuk fel. Egy biztos: több ilyen lehetősége már nem lesz egyik jövőbeni magyar kormánynak sem.

Az EU-csatlakozás ideje bizonytalan: időpontja egyre inkább kitolódik, ami érthető, hiszen a csatlakozás számunkra előnyös, a tagok számára azonban többnyire hátrányos. Ebből az is következik, hogy csatlakozásunk csakis politikai döntés eredménye lehet. Amellett, hogy a csatlakozás számunkra fontos (hiszen nincs más út, mint a világgazdasági integráció), elkapkodása veszélyes lehet, ezért a feltételeit még a csatlakozás előtt tisztázni kell.

A keleti piacok visszahódítása – tekintve a politikai és a fizetési nehézségeket – irreális és veszélyes, véli a szerző. (Talán érdemes itt megjegyezni, hogy most, tehát 1997 közepén, ennek egyre több esélye van, a helyzet és így kapcsolataink is normalizálódni látszanak.)

A Mocsáry József által javasolt alternatív gazdaságpolitika első számú célkitűzése a stabilizáció lenne, amelynek elemei a fizetőképesség megőrzése, az arányos közteherviselés biztosítása, az állami kiadások, valamint kötelezettségvállalások felülvizsgálata, és az államháztartás oly sokszor emlegetett reformja.

Hazánkban a stabilizációnak, a megszorításoknak, a különféle stabilizációs politikáknak hosszú időre visszanyúló hagyományai vannak. Andor László három stabilizációs szakaszt különböztet meg a magyar gazdaságtörténetben. 1978 és 1984 között kedvezőtlen körülmények között (a hidegháború felerősödése, az exportlehetőségek beszűkülése, a kamatok emelkedése) ugyan, de igen jelentős külföldi (IMF és BIS) segítséggel ment végbe a stabilizáció. A konszolidációt – a növekedés visszafogásán keresztül – végül is éppen ez a külföldi segítség tette lehetővé. A rendszerváltás idején, 1987 és 1990 között ismét egyensúlyjavító intézkedésekre volt szükség. Ekkor a kedvezőbb körülmények (enyhülés és konjunktúra) ellenére ismét a növekedés visszafogásán keresztül hajtották végre a stabilizációt. Az utolsó stabilizációs szakasz a jelenlegi kormány nevéhez fűződik: a körülmények ismét rosszabodtak (mexikói válság, a HungarHotels privatizációs botránya, a volt kommunista politikusokkal szembeni bizalmatlanság), viszont a fontosabb piacainkon exportnövekedés ment végbe. Mindhárom stabilizációs szakaszból az az egyszerű következtetés vonható le, hogy a stabilizáció sikere legnagyobb mértékben a külső feltételeken múlik.

Mocsáry József javaslata szerint a lehetőleg minél rövidebb stabilizációs szakasz után – illetve ha lehetséges, akkor már alatta is – a növekedés megindítása kerülne a gazdaságpolitika fókuszába. A cél eléréséhez szükséges lépéseket öt pontban foglalja össze a szerző, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a már ismertetett Köves-féle program ajánlásaihoz. Így például központi eleme az egyszerre biztosítandó stabilizáció és növekedés. A növekedés biztosításán a szerző a kínálati oldal élénkítését érti, a beruházási források biztosítása érdekében többek között javaslatot tesz a spekulációs tőke, illetve a luxusfogyasztás megadóztatására. Meg kell reformálni – például adók segítségével – az újraelosztás rendszerét is, csökkentve ezáltal a társadalmi egyenlőtlenségeket. További eszközökként a fogyasztási cikkek importjának korlátozásán keresztül a belső piac védelmét, a monopolellenes, decentralizáló politikát, a szektorsemleges gazdaságpolitikát valamint az iparpolitikát ajánlja a szerző.

Mocsáry szerint a belső és a külső gazdasági egyensúly javulása is kedvezően befolyásolja a gazdasági növekedést. Ebbe az irányba hat ugyanis a költségvetési hiány csökkenésével a kiszorítási hatás enyhülése, az infláció mérséklődése következtében a kalkulálhatóság növekedése, valamint a folyó fizetési mérleg javítása érdekében gyakorolt exportösztönző gazdaságpolitika is.

Mocsáry dolgozatában külön kitér a privatizációra és az agrárpolitikára. A privatizációs politikával kapcsolatos diagnózisa és elképzelései megegyeznek az előző dolgozatban leírtakkal: azaz egy tőkeemelő (és nem osztogató) privatizációs politikára van szükség, amely biztosítja a hatékony és gazdaságos működést. Az agrárpolitikával kapcsolatban leszögezi, hogy a működőképes és gazdaságos mezőgazdaság kialakításához a felgyülemlett adósság rendezésére (hitelkonszolidáció), illetve megfelelő üzemviszonyokra van szükség. Az utóbbi az elaprózódottság megszüntetését és a helyi kezdeményezések támogatását jelenti. Jelen esetben is fontos, hogy a gazdaságpolitika szektor­sem­le­ges legyen, azaz szükség van a termelőszövetkezetek diszkriminációjának megszüntetésére. Az ajánlott gazdaságpolitikai lépések között szerepel továbbá a spekulációellenes (pl. telekspekuláció, erdőspekuláció) politika és végül a mezőgazdasági infrastruktúra helyreállítása.

Hoós János szerint a magyar gazdaság legfontosabb jellemzője a piacvesztés, az integráció hiánya és az ország rendkívüli eladósodottsága eredményeként fellépő krónikus forráshiány. Megszüntetésére három lehetséges megoldás kínálkozik: a gazdasági növekedés beindítása, újabb hitelek felvétele, valamint a fogyasztás korlátozása. Mivel ezek egyoldalú alkalmazása mindhárom esetben súlyos társadalmi és gazdasági problémákat okozna (többek között szegénységet, a szellemi tőke erodálódását, a növekedés késleltetését, az integráció elhúzódását), a szerző hármójuk kombinációjának használatát javasolja. Mindent egybevéve az új magyar gazdaságpolitikának három új jellemzővel, eszközzel kell rendelkeznie – ezek valamilyen formában már mind szerepeltek az eddigiekben –: az első a fogyasztás ésszerű korlátozása, a második az adósságkönnyítés (viszont az ebből származó kamatmegtakarításokat nem szabadna fogyasztásra felhasználni), a harmadik pedig a nemzetközi piacra való kijutás. Az intézkedések különböző hatással lennének a fiskális és monetáris politikára, de mindkettő esetében megegyeznének abban, hogy növelnék a gazdaságpolitika mozgásterét. A fiskális oldalon lehetővé tennék az adócsökkentést (bevételi oldal), az adósságcsökkentést és nagyobb támogatások megadását (kiadási oldal). A monetáris politika esetében megteremtenék a teret egy hatékonyabb antiinflációs politika bevezetésére, megszüntetnék vagy legalábbis csökkentenék a kiszorító hatás negatív következményeit, lehetővé tennék a kamatcsökkentést, valamint a rossz hitelek elengedését. Az intézkedések megtételének jótékony hatásai közé tartozna a racionálisabb, az árfolyamspirálokat elkerülni képes árfolyampolitika kialakításának lehetősége is. Mindehhez az eddig elmondottakon kívül szükség van az állam szerepének újragondolására: erős államra van szükség, amely többek között képes biztosítani a nagyobb jogbiztonságot és a kiszámíthatóságot. A liberalizáció terén ez tudatosabb piacvédelmet, importkorlátozást, ár- és bérmegállapodásokat jelentene. A privatizáció esetében pedig lassabb, megfontoltabb magánosítási politikát eredményezne, amely a bevételeket korszerűsítésre és munkahelyek teremtésére használná fel. Természetesen azonnal felvetődik a megvalósíthatóság kérdése. Hoós János szerint az általa ajánlott gazdaságpolitikának rövid távon valószínűleg számos ellenzője lenne, de hosszabb távon a külföld is belátná, hogy ez megfelel az érdekeinek. E koncepció célja ugyanis az ország modernizációja és felzárkóztatása, és az a külföldnek sem érdeke, hogy egy társadalmilag és gazdaságilag destabilizált Magyarország legyen Európa közepén.

A világgazdasági környezet

A külföld, gazdasági értelemben a világgazdaság kulcsszerepet játszik a magyar gazdaságpolitika alakításában. Így a vitáknak is az egyik legfontosabb részét képezte a világgazdaság folyamatainak tárgyalása.

Farkas Péternek a világgazdaság jelenlegi állapotáról és a várható folyamatokról szóló tanulmánya szerint a világgazdasági növekedés üteme csökken (Kelet–Közép-Európában az elmúlt években mintegy 20–50%-kal csökkent a nemzeti össztermék). A makroegyensúlyi mutatók (folyó fizetési mérleg, költségvetési deficit) romlása nem áll meg, és a GDP szerkezetében is változás figyelhető meg: a szolgáltatások részaránya növekszik, a beruházások részesedése pedig csökken. Mindeközben szűkül a foglalkoztatottság, gyengül a fejlett országok külkereskedelmi teljesítménye, ezzel párhuzamosan növekszik a protekcionizmus, és folytatódik a nemzetgazdaságok differenciálódása. Megállapítható, hogy az infrastruktúra fejlettsége az adott ország fejlettségi fokának függvénye: a fejletlen országok nem rendelkeznek ezzel a lehetőséggel, és a jövőben sem várható ennek megváltozása. A környezetvédelem szerepe az elmúlt években a gazdaságpolitikai döntések meghozatala során – a látszattal ellentétben – marginális volt. A globalizáció és a regionalizáció folytatódik, miközben a bipolaritás igen jelentős destabilizáló tényezőnek bizonyult.

Mindezen itt ismertetett tendenciák legfőbb oka az ún. csomópontválságban keresendő, melynek lényege, hogy a világgazdaság egy mind ez ideig végre nem hajtott modellváltást görget maga előtt. A strukturális válság okozói a szerző szerint a keynesi gazdaságpolitika, az állami újraelosztás, a monopóliumok, az adósságválság és az időközben hatalmas méretűre nőtt alternatív (pénzügyi) befektetési lehetőségek. Az ún. csomópontválság mellett hozzájárult a világgazdaság jelenlegi feszültségeihez az amúgy lehetséges technikai ugrás elmaradása, valamint az országok közötti különbségek növekedése, amelyek természetesen szoros kapcsolatban állnak a csomópontválsággal: részben okozói, részben következményei annak. Mindazonáltal bizonyos reményekre ad okot az, hogy mind az IMF szigorú monetáris politikájában, mind pedig az EU munkanélküliséggel kapcsolatos terveiben pozitív változás figyelhető meg: az IMF egyre inkább elfogadja a heterodox jellegű stabilizációs programok létjogosultságát, az EU pedig a munkanélküliség elleni harcot tekinti egyre fontosabbnak.

A világgazdaságban várható legfontosabb folyamatokkal kapcsolatban a szerző megállapítja, hogy 1. a nemzetközi biztonság egyre fontosabb lesz; 2. Kelet–Közép-Európa nem lesz képes a kedvező folyamatokat (pl. integráció) kihasználni; 3. a globalizáció és regionalizáció folytatódik; 4. bár a növekedés beindul, annak mértéke alacsony (2–3%) lesz, miközben az egyensúlyi problémák nem oldódnak meg; 5. az infláció mértéke ugyan kedvező lesz, de az államadósság aránya a GDP-ben növekszik; 6. a magas állami kamatok mellett a pénzügyi szféra előretörése folytatódik, egy igen veszélyes pénzügyi luftballon alakul ki.

Ez utóbbi megállapítás megegyezik Szabó-Pelsőczi Miklós véleményével. Szerinte a pénzügyi szféra egyre inkább önállósul, jelenleg “nincsen gazdája”, s mindez igen veszélyes folyamatok beindulását eredményezheti a jövőben. Szabó-Pelsőczi három lehetséges forgatókönyvet lát a közeljövő világgazdasági folyamataival kapcsolatban. A három alternatíva a valószínű, a katasztrófa- és a megújulási szcenárió. A legvalószínűbb alternatíva egy alacsony, kb. 2–3%-os növekedési ütem. A szerző szerint azonban az is lehetséges, hogy a pénzügyi buborék kipukkan, ez láncreakciót indít be, ami végeredményben súlyos gazdasági válságot eredményez. A legkevésbé valószínű a harmadik, a “megújulási” forgatókönyv megvalósulása. Lényege ugyanis az összefogás, az együttműködés, többek között a növekedés érdekében, de ugyancsak tartalmazza a nemzetközi gazdasági kapcsolatok intézményi reformját, valamint a válságjelenségek közös kezelését.

Farkas Péter előzőekben ismertetett írásával szemben a vita során számos ellenvélemény, illetve kiegészítés hangzott el. Egyesek szerint ugyanis a dolgozat túlságosan monetarista alapállású, elhanyagolja a hosszú távú elemzést, valamint a régió helyzetének részletesebb vizsgálatát, jövőképe pedig túlságosan pesszimista.

Inflációellenes gazdaságpolitika

Az infláció témáját több okból is érdemes elkülönítetten tárgyalni. A jelenlegi magyar gazdaság egyik legjelentősebb és a stabilizáció során meg nem szüntetett problémája ez, és így a gazdaságpolitika deklarált célja egy határozott antiinflációs politika folytatása. Szintén a probléma kiemelt tárgyalása mellett szól az, hogy a viták során számos, egymásnak gyakran ellentmondó vélemény hangzott el. Mindezekből következően érdemes megvizsgálni, hogy a magyar gazdaság mennyire súlyos problémája a relatíve magas infláció, mi áll mögötte, és mekkorák az esélyei egy konzekvensen végrehajtott antiinflációs politikának. Végül még egy megjegyzés fűzhető az infláció kérdéséhez: eredetileg a stabilizációs politikák célja az infláció leküzdése volt, ma azonban már, mint Magyarországon is, a folyó fizetési mérleg egyensúlya került a középpontba.

Balázsy Sándor kötetben megjelent írásában az új gazdaságpolitikának (az írás 1995-ben készült, amikor a kormány az előzőekben elmondottaknak megfelelően a stabilizáció során nem az inflációra, hanem a fizetési mérlegre koncentrált) két tévhitét különbözteti meg: az inflációt és az árfolyampolitikát. A hosszú távon tartó, magas inflációnak ugyanis egyrészt súlyos, egyensúlyrontó következményei lehetnek, másrészt deformálja és bénítja a gazdasági folyamatokat. Így például nehezíti a hitelek felvételét, fokozza a költségvetési hiányt, nehezíti a tőkebeáramlást. Éppen ezért – vonja le a következtetést a szerző – határozott antiinflációs politikára van szükség. Balázsy szerint a kormányzat egyik legnagyobb tévedése éppen az volt, amikor a rövid távú stabilizációs politika érdekében felvállalta az infláció növekedését, sőt ő maga is hozzájárult gerjesztéséhez. A legfontosabb az infláció minél hamarabbi megállítása, illetve egyszámjegyűre való csökkentése. Ehhez határozott antiinflációs politikára és a leértékelési várakozások csökkentésére van szükség.

Ezzel szemben, illetve ezt kiegészítendő, a vita résztvevői közül sokan, így Nagy Pongrác, Szegő Andrea, Mandel Miklós sem tartották elegendőnek a Balázsy által kifejtetteket. Szerintük ugyanis nem beszélhetünk sem bérinflációról, sem pedig a költségvetési hiányon keresztüli inflációról, vagyis az inflációt nem a kormányzati (sem a fiskális, sem a monetáris) intézkedések eredményezték. Az infláció csak kísérőjelenség, azonban a monetáris érvelés azt az állami cselekvés következményének tünteti fel, ezáltal is megalapozva a reálbércsökkentéseket, növelve a társadalmi feszültségeket. Mutatja ezt az is, hogy a monetáris politika mind ez ideig nem volt képes sem a pénzmennyiség, sem a hitelmennyiség szabályozásával megállítani az inflációt. Ennek oka a helytelen diagnózis: a jelenlegi magyarországi infláció ugyanis kínálati oldali s nem bérinfláció. Megállítani ezért nem restrikcióval, hanem épp ellenkezőleg, a termelés ösztönzésével lehet.

Balázsy szerint a gazdaságpolitika másik tévhite az árfolyam­poli­ti­kával kapcsolatos, hogy tudniillik a forint leértékelésével érdemben lehetne javítani a fizetési mérleget. Ez ugyanis inflációs áremelkedést okoz, ami elolvasztja a leértékelésből származó előnyöket, vagyis újra visszajutunk az antiinflációs politika szükségességéhez.

***

Most, amikor 1997 augusztusát írjuk, úgy tűnik, sok minden megváltozott a gazdaságban azóta, hogy az itt ismertetett vitasorozat kezdetét vette. A növekedés beindulni látszik, a tőzsde szárnyal, az export növekedése jelentős, a csúszó leértékelés mértéke folyamatosan csökken, a munkanélküliség ugyan továbbra is magas, de legalább nem emelkedik, és csatlakozhatunk a NATO-hoz. A kérdések azonban nem tűntek el: beszélhetünk-e önfenntartó növekedésről? Mi áll a gazdasági élénkülés mögött? Mennyire törékeny a meginduló növekedés? Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az országban továbbra is tömegek vannak munka nélkül, a társadalmi és a regionális egyenlőtlenségek szembetűnőek. Az országnak határozott jövőképre, célokra, irányra van szüksége. Ezek azok a kérdések, amelyeket meg kell válaszolnunk, és ezek azok a kihívások amelyeknek meg kell felelnünk. Véleményem szerint mindebben hasznos segítséget nyújthat ez a könyv.

“Az EU gazdasági stratégiája alapvető kudarcának oka a gazdasági stabilitás fogalmának szűk meghatározása, amely szinte kizárólag az árstabilitást veszi figyelembe. Ez a szemlélet eltekint a növekedés, a foglalkoztatás, a bérek, a társadalombiztosítás és a természeti környezet stabilitásától, pedig ezek a gazdasági–társadalmi stabilitásnak egyaránt fontos aspektusai. Az infláció elleni küzdelem iránti megszállottságból következnek az ún. konvergenciakritériumok, és a maastrichti szerződésben foglalt monetáris unió jegyében ez határozza meg az Európai Központi Bank (ECB) monetáris politikájának irányelveit is. Még azt is megakadályozza, hogy a tagországok megfelelő költségvetési politika segítségével határozott és összehangolt lépéseket tegyenek a munkanélküliség ellen.”¹

Nem érdektelen a nyugat-európai közgazdász szakértők véleményét részletesen, szó szerint idézni. A harmadik évezred küszöbén, amikor a kelet–közép-európai (ezen belül a hazai) politikai elit vigyázó szemeit Brüsszelre veti, nem haszontalan a nemzetközi – és a hazai – pénzvilág reprezentánsai által egyedül üdvözítőnek elismert monetáris politika irányelveit nyugati közgazdász szakértők ettől tökéletesen eltérő alternatív gazdaságpolitikai koncepciójával ütköztetni.²

Az EU gazdasági stratégiáját megkérdőjelező közgazdász-szakértői fellépés előzményének tekinthető a közgazdaságtudomány tizennyolc vezető szakértőjének Bécsben 1992-ben megjelent “AGENDA ’92 for a Socio-Economic Reconstruction of Central and Eastern Europe” című dokumentuma.³ Ez a dokumentum a bevezetőben idézett memorandummal megegyezően élesen bírálja a neoliberális elmélet alapján kidolgozott, IMF sugalmazta programokat.⁴

“1992-re világossá vált, hogy a sokkterápiás programok, melyek célja az volt, hogy a kommunista, tervutasításon alapuló gazdaságokat felváltsák, hamarosan megbuknak, vagy már meg is buktak. Többé-kevésbé igaz ez azokra az országokra, amelyek ‘nagy csinnadratta’ nélkül vezették be az átalakulásra irányuló programokat. A tervezés bukását kísérő termelés- és beruházás-visszaesést, valamint a munkahelyek számának csökkenését sehol sem lehetett megállítani vagy visszafordítani.”

Az idézett dokumentumban megfogalmazott kritika a következőkben összegezhető: “A legfőbb hiba az, hogy az IMF-típusú programok három különálló intézkedés fontosságát hangsúlyozzák: 1. a nemzeti valuta stabilitását; 2. az árak deregulációját és az állami beavatkozás felszámolását; 3. a privatizációt.

Komoly hiba azt hinni, hogy a három intézkedésből álló csomagterv önmagában megteremti azt a társadalmi kontextust, amelyben az egyes ágensek saját hasznukra és az egész társadalom hasznára tesznek. Éppen ellenkezőleg, a sokkterápia a meglevőnél nagyobb veszélyt jelent e társadalmi kontextus számára. Az ilyen átalakítási stratégia a termelési eredmény és a munkalehetőségek csökkentése mellett negatív eredménnyel végződő játszmára ad lehetőséget, amely során a privát gyarapodás a termelési eredmény csökkenését segíti elő.”

A nemzetközi pénzügyi köröknek a kelet–közép-európai államok gazdaságpolitikájára gyakorolt nyomása ellen az AGENDA ’92 nemzetközi szakértőcsoport, míg az EU-tagországok kormányaira gyakorolt egyoldalú befolyásolása ellen az Európai Közgazdászok alternatív szakértőcsoportja vette fel a küzdelmet. A bemutatott körülmény néhány következtetés levonására ad alkalmat.

A gazdaságpolitikai szuverenitásról

Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy a piacgazdasági átmenet terheit viselő posztszocialista kormányok gazdaságpolitikai önállósággal rendelkeznek. Ezt a funkciót a nemzetközi pénzügyi körök nevében eljáró pénzügyi ügynökségek (Világbank, IMF) kirendeltségei gyakorolják, gyakran az ő intencióikat híven követő központi bankok útján.⁵

Elégtételt szolgáltathat a közép–kelet-európai kormányok számára az a körülmény, hogy az EU kormányainak gazdaságpolitikai szuverenitását is jelentős mértékben korlátozzák a nemzetközi pénzügyi körök. Az egyoldalú monetáris politikai “megszállottságból” táplálkozó “konvergenciakritériumok” biztosítása a választópolgárok ellenállása következtében a politikai szféra korlátjába ütközik, amit a brit és francia baloldali pártok választási eredményei igazoltak az elmúlt hónapok során. Ennek hatására a túldimenzionált, kizárólag a makropénzügyi egyensúly megvalósítására törekvő, önmagát “alternatíva nélkülinek” deklaráló monetáris politika ideológiai egyeduralma jelentősen erodálódott, ami a nemzetközi szakértők növekvő szerepvállalásában tükröződött. A változó társadalmi és gazdaságfilozófiai környezet bizonyos mozgásszabadságot biztosít az ez ideig a nemzetközi pénzügyi ügynökségek által ideológiai kalodába préselt hazai gazdaságpolitikai kormányzat számára is. Mindez azt jelenti, hogy a gazdaságpolitikai irányzatnak a megváltozott feltételekhez történő alakítását szemléleti hatások nem hátráltatják.

A hazai gazdaságpolitikai viták az 1995-ös stabilizációs program megítélése körül folynak. A stabilizációs program objektív megítélése elkerülhetetlenné teszi a program előzményeinek és hátterének bemutatását.

Az 1995-ös stabilizációs program előzményei, háttere

A stabilizációs gazdaságpolitika a tervgazdasági modell ellentmondásából táplálkozik, amelyben a gazdaság institucionális megszerveződéséből eredő alacsony teljesítőképességét a fogyasztás (beruházás; termelő fogyasztás, lakossági fogyasztás; államigazgatás költségei stb.) rendszeresen meghaladta. A Kádár-korszak politikája által szorgalmazott, a fejlett jóléti piacgazdaság fogyasztási struktúráját (frizsider-szocializmus) imitáló törekvések a modell konzervatív ideológia által befolyásolt termelési szerkezetének korlátjába ütköztek. A konzervatív, felhalmozásra alkalmatlan termelési szerkezet miatt a gazdaságpolitika által szorgalmazott, erőltetett gazdasági növekedés törvényszerűen a gazdasági egyensúly felborulását eredményezte. A tervgazdasági modell működésében szerzett tapasztalatok alakították ki azokat a gazdaságfilozófiai szemléletváltást tükröző téziseket, melyektől az elmúlt évtized egymást követő kormányai képtelenek voltak megszabadulni:

1. A gazdasági egyensúly helyreállítása kizárólag a belső fogyasztás drasztikus restrikciója útján valósítható meg.
2. A gazdasági kibontakozás alapja az állam gazdasági szerepvállalását minimumra csökkentő piaci koordináció. Ezek szerint a gazdaságpolitika irányítása a monetáris politika feladatát képezi. Az államnak gazdaságból történő dezertálását a gazdaságpolitika három csatornán keresztül valósítja meg: a közösségi fogyasztásnak az államháztartás válságából eredő jelentős csökkentésével; a piacvédelmi feladatok elhanyagolását jelentő elsietett piaci liberalizációval; az állami tulajdon radikális lebontását előirányzó gyorsított privatizációs politika megvalósításával.

A felsorolt tézisek a rendszerváltást előkészítő Grósz- és Németh-kormány “piaci reformkonform” intézkedéseiben jelentek meg:

• Az 1987/88-ban gyorsított ütemben bevezetett adóreform nem elhanyagolható célja a belső fogyasztás visszafogásában jelölhető meg.
• A kétszintű bankrendszer kialakítását célzó bankreformnak a monetáris politika intézményi feltételeinek kialakítása mellett fontos funkciója volt, hogy a szocialista nagyvállalatok mesterséges eladósítása révén azok felhalmozó-, illetve működőképességét korlátozza.
• A tervgazdasági modell termelőszerkezetének lebontását, továbbá a bankrendszer gyors értékesítésének kényszerét szolgálta a gazdasági feltételeknek nem megfelelő, rendkívül szigorú csőd- és számviteli törvény.

A gazdasági egyensúlyhiány mérséklésére irányuló keresletkorlátozó terápia, azaz a nemzetgazdaság stagflációs állapotának megalapozása már a Grósz-, de különösen a Németh-kormány tevékenységére visszavezethető.

A nemzetgazdaság “beprogramozott” stagflációs állapota az Antall-kormány első két éves működése következtében a magyar gazdaságtörténet egyik legsúlyosabb gazdasági recessziójához vezetett. A kormány felvállalta az elődei által meghirdetett, “neoliberális” gazdaságfilozófián alapuló gazdaságpolitikai gyakorlatot. Ezt a gazdaságpolitikai gyakorlatot azonban oly mértékben ellentmondásos vonások jellemzik, hogy rendkívül nehéz a szakirodalomban használatos kategóriák alapján minősíteni. A “neoliberális” jelzőt a rendkívül szigorú fogyasztáskorlátozó módszerek, illetve a monetáris politika intézményrendszerének kiépítése érdekében tett intézkedések indokolják. Ugyanakkor a volt “szocialista” gazdálkodási egységek (“vállalatok”), a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, illetve vezető tisztségviselőik elleni elhivatott ideológiai küzdelmet, továbbá az államigazgatási szervezet feudális jellegű túlburjánzását, az állam klasszikus gazdaságvédelmi funkcióinak tökéletes elhanyagolását nem lehet körülírható gazdaságpolitikai irányzat köré besorolni. Az Antall-kormány tevékenysége során a két legnagyobb csapás a hazai ipar és a mezőgazdaság teljesítőképességét érte.

A “stabilizációs” politika rendkívül kedvezőtlen következményei már az Antall kormány első félidejében jelentkeztek. A “stabilizációs” politika céltévesztését a következő adatok illusztrálják. A Kádár-korszak 30 évében az éves fogyasztói árindex először 1988-ban lépte át a 10%-os bűvös határt. Az árindex a továbbiakban a következőképpen alakult: 1988 – 15,5%, 1989 – 17%, 1990 – 28,9%.

A rendszerváltást megelőző húsz évben a fizetési mérleg deficitje hét alkalommal lépte át a 700 millió dollárt, hétszer az 1 Mrd dollárt – mint határértéket. A negatív rekordot, az 1,4 Mrd dolláros fizetési mérleghiányt közvetlenül a “stabilizációs politika” életbeléptetése után, 1989-ben kellett konstatálni. Ezek a negatív rekordok eltörpültek az Antall–Boros-kormány tevékenysége hatásának tükrében.

Az ipari termelés 1992-ben 33%-kal múlta alul az 1989. évi színvonalat. Ennél még súlyosabb az a visszaesés, amely a magyar mezőgazdaság teljesítményét a mélypontot jelentő 1992-ben jellemezte: a növénytermesztés 74%-át, állattenyésztés 80,5%-át, a mezőgazdaság bruttó termelése pedig 77,3%-át tette ki az 1991. évi színvonalnak.⁶

Az 1992. évi GDP közel húsz százalékkal esett vissza 1987-hez, az utolsó békeévhez viszonyítva (81%). Két–három év alatt közel másfél millió munkahely szűnt meg, a munkanélküliek száma és részaránya 1993-ban érte el a mélypontot (705 ezer fő; 13,1%). A teljes igazsághoz tartozik, hogy a vizsgált periódus kedvezőtlen teljesítményét a keleti piacok elvesztése, a nyugat-európai piacokon uralkodó dekonjunktúra is kedvezőtlenül érintette, de a stagfláció mélysége és romboló hatása a legnagyobb mértékben a gazdaságpolitika hibáira vezethető vissza.

A keresletkorlátozó intézkedések nemzetgazdasági visszaesést eredményező hatását nem kompenzálta a gazdasági egyensúly javuló tendenciája. Sőt a gazdasági egyensúly állapotát tükröző mutatók legkedvezőtlenebb értékei szintén erre az időszakra esnek. 1991-ben fogyasztási árak éves növekedési indexe 35%-kal érte el a csúcspontot.

1992-ben a valuta árfolyamok közül az USA-dollár Ft-árfolyama 68%-kal, a DM árfolyama 93%-kal haladta meg az 1987. évi színvonalat. A gazdasági egyensúlyromlás tendenciáját a legszemléletesebben a költségvetés belföldi kamatozó adósságállományának dinamikus növekedése jelzi, amely az 1990. évi 828 milliárd Ft-ról 1993-ban több mint kétszeresére, 1762 milliárd Ft-ra emelkedett. A költségvetés belföldi kamatkiadásainak közel 2,8-szoros növekedése (1990-ben évi 56 Mrd Ft, 1993-ban 155 Mrd Ft) egyre jelentősebb terheket ró a költségvetésre. Az adósságszolgálat terhei a központi költségvetés bevételi főösszegéhez viszonyítva 8,7%-ról 15%-ra emelkedtek.

Az Antall-kormány első félidei tevékenysége az örökölt gazdasági recesszió elmélyülése miatt már 1992 közepén gazdaságpolitikai szemléletük és gyakorlatuk korrekciójára kényszerítette elsősorban a kormánypártokat. A gazdaságpolitika jelszókelléktárából kikölcsönzött “növekedési pályára történő átállás” szlogenen kívül megjelent a – minden gazdasági realitást nélkülöző – “félfordulat” címen elhíresült választási jelszó. Ezeknél a gazdaságszemléleti korrekcióknál maradandóbb következménnyel jártak azok az infrastruktúrafejlesztési programok, amelyek a végre meginduló gazdasági növekedés vízióját vetítették a csüggedő választópolgárok elé.

A rendkívül mély recesszióba süllyedt nemzetgazdaság talaján a gazdasági növekedés felgyorsítása kísértetiesen hasonlított a Kádár-rendszer végső összeomlását eredményező 1985-ös gazdaságpolitikai irányváltáshoz. Ez már 1993-ban és 1994-ben a magyar gazdaságtörténet addigi negatív rekordját három–négyszer meghaladó (3,6–4 Mrd USA-dolláros) fizetési mérleg-hiányhoz, és ehhez hasonló mértékű külkereskedelmi mérleg-deficithez vezetett.

Az 1994-ben megválasztott MSZP–SZDSZ kormány a gazdaságnak a nyolcvanas–kilencvenes évtized fordulójára kialakult állapotánál minőségileg súlyosabb, az ország fizetésképtelenségét előrevetítő válságot örökölt. Az Antall-kormány négyéves felemás (szigorú fogyasztáskorlátozó–reálszféraellenes, majd meggondolatlan növekedéspárti) gazdaságpolitikája bebizonyította: mind a “romeltakarító”, mind a növekedéscentrikus terápia alkalmatlan a nemzetgazdaság krónikus betegségeinek orvoslására. Az előbbi súlyos stagflációt eredményezve kedvezőtlen hatást gyakorolt a gazdaság egyensúlyára, míg az utóbbi megalapozatlan pályakorrekció a gazdasági egyensúly drasztikus felborulását, a nemzetgazdaság pénzügyi válságát idézte elő.

Az 1995. évi stabilizációs program logikai rendszere

A végső fogyasztás visszafogásán alapuló gazdaságpolitika a gazdasági stabilitás helyreállítására irányuló deklarált célját nem tudta megvalósítani. 1997-ben a fogyasztási támogatás ötöde, a társadalombiztosítási kiadás (másfél millió elveszett munkahely terhével) harmada az 1987. évi szintnek. Ugyanakkor az 1997. évi költségvetési előirányzat kiadási oldala négyszer, a belföldi adósság kamatterhe tizenkétszer, azaz az államadósság költsége háromszor haladja meg a tíz évvel előtti szintet. A Bokros Lajos nevével fémjelzett pénzügypolitika vitathatatlan eredményét tehát nem a nemzetgazdaság pénzügyi egyensúlyának helyreállításában, hanem a nemzetgazdaságot fenyegető fizetésképtelenség elhárításában lehet megjelölni.

A fenti két egymásnak ellentmondó állításból levonható a következtetés, hogy bár az egy évtizede követett, restrikción alapuló terápia stagflációs következményeit joggal lehet elmarasztalni, ugyanakkor az 1994–1995-ben – jelentős részben a követett gazdaságpolitika hatására – kialakult gazdasági “vészhelyzet” parancsoló szükségességgé tette a legszigorúbb szanálási módszerek alkalmazását.

A program az importvám és az exportösztönző valutaleértékelés kérdéseiben helyesen szakított a korábbi évek értelmetlen piacliberalizálási gyakorlatával. A Bokros-csomag többi pontjaiból az Alkotmánybíróság szerencsére többet hatálytalanított, a maradék zöme a közvéleményt felháborító, kicsinyes és túlbuzgó megszorításokat tartalmazott. Az elmondottak ellenére a szóban forgó szanálási program bevezetésének megkérdőjelezése olymértékű szakmai dilettantizmusról tanúskodik, amely kizárólag az önmagukat a gazdasági racionalitástól függetlenítő politikusok politikai kultúráját minősíti.

Bokros Lajos pénzügypolitikájának lényege és egyben eltérése a korábbi évtized stabilizációs politikájától abban áll, hogy az államadósság nemzetközi pénzügyi kötelezettségét a reálszféra állapotától függetlenül, sőt annak rovására is, a hazai valutának a nemzetközi pénzügyi rendszerbe történő integrálása útján tudja teljesíteni. A monetarizált manőver lényege, hogy a korábban az MNB által bonyolított devizabevonást a kül- és belföldi pénztőke-tulajdonosok kamatnyereség által ösztönzött önkéntes betételhelyezése váltotta fel. Ennek a “technológiai” váltásnak két feltétele van:

• a kétirányú külföldi és belföldi pénzáramlást gátló devizagazdálkodási korlátok felszámolása, ami a belföldi valuta konvertibilitásában ölt testet;
• a hazai pénzpiac működési mechanizmusának művi úton történő kialakítása.

A vázolt monetarizált módszer alkalmazása, az államháztartás pénzügyi likviditásának biztosítása súlyos anyagi áldozatokat követel.⁷ A “monetarizált” pénzügypolitika költségei pedig kizárólag a már eddig is legyengített reálszféra (ezen belül a munkavállalók és járadékosok, például a nyugdíjasok) reáljövedelmének további korlátozása útján, a pénzügypolitika által gerjesztett infláció módszerével finanszírozható.

A költségvetés szerény mértékű belföldi eladósodási folyamata közvetlenül az Antall-kormány hivatalba lépése után indult meg. Jelentőségét az MNB jogállásáról szóló 1991. évi LX. törvény alapozta meg. Az adósságnövekedés 1994-ben két és félszerese, 1995-ben közel 2,8-szorosa volt az 1990. év értékének. Ennél sokkal dinamikusabban nőtt a költségvetés belföldi bruttó kamatfizetési kötelezettsége, amely 1994-ben közel hat és félszer, 1995-ben közel kilencszer haladta meg az 1990-es színvonalat. A vázolt rendkívül dinamikus növekedés szinte eltörpül a Bokros és Surányi nevével fémjelzett időszak “teljesítménye” mögött, amely a belföldi adósságállomány értékét 1996-ra közel 5000 Mrd Ft-ra, az 1997. évi előrejelzés szerint pedig 5500 Mrd Ft-ra tornászta fel.⁸

A költségvetés eladósodásának mélyülésében jelentős szerepe volt a gyengélkedő bankszektor működtetését biztosító hitelkonszolidáció több száz milliárdos akcióinak. Még ennél is nagyobb részarányt tett ki az inflációt követő forintleértékelésből származó fiktív államadósság-növekedés, amelyet 1995 végéig teljes egészében az ún. “0 kamatozású” hitelből finanszíroztak. Az árfolyamkülönbözetből származó hitel mértékére jellemző, hogy ennek volumene 1996-ra, illetve 1997-re a bruttó belföldi államadósság 32, illetve 38%-át teszi ki. Az 1997. évi költségvetési előirányzat szerint a belföldi adósságállomány kamatterhe 827 Mrd Ft, az 1990. évi költség közel tizenötszöröse. Az 1997. évi előirányzat 213 Mrd Ft-tal haladja meg az 1996. évi teljesítést és 290 Mrd Ft-tal az 1996. évi előirányzatot. Az 1997. évi növekedésből a korábbi 0 kamatozású hitel pénzpiaci kamatozású hitellé történő átminősítése 190 Mrd Ft-ot, azaz az 1997. évi növekmény 89%-át teszi ki.

A monetarizált pénzügypolitika elemzése néhány következtetés levonására ad alkalmat:

• A “monetarizált” pénzügypolitika működtetése súlyos anyagi áldozatokat követel;
• A költségek finanszírozása kizárólag a reálszféra, végeredményben a munkavállalók és járadékosok jövedelempozíciójának korlátozásából történik.
• A fogyasztáskorlátozás legfontosabb eszköze a pénzügypolitika által gerjesztett infláció.
• Az infláció az önmagát tápláló adósságspirál működését teremti meg. ⁹

A gazdaságpolitika korrekciójának szükségessége

Az adatok tanulsága szerint sehol a posztszocialista országokban – a fegyveres konfliktusokban részt vevő Balkán államait is beszámítva – a foglalkoztatás nem csökkent olyan gyorsan, mint Magyarországon. A foglalkoztatottak száma 1990–94 között 26,1%-kal esett vissza. Ezt a tendenciát a szocialista–liberális kormány sem tudta megváltoztatni.

Egyetlen kelet–közép-európai országban sem csökkent a reálkereset oly mértékben, mint Magyarországon. Hazánkban a reálkereset 1985 óta, azaz – az 1994-es választási év kivételével – tizenegy éve folyamatosan, 1995-ben pedig drasztikusan csökkent. A vagyoni polarizálódás egészségtelen mértékű növekedése, a munkába lépő fiatalok perspektívátlansága és a nyugdíjas rétegek sanyarú helyzete, a társadalom alapját képező szellemi és fizikai munkavállaló rétegek lecsúszása, a közbiztonságnak a rendszerváltás óta drasztikusan romló helyzete, a rendkívül lassú bírósági gyakorlat, a szociálpolitikai kormányzat által kezdeményezett “reformok” egyoldalú alárendelése a restrikció követelményeinek, a korrupciós jelenségek vélt vagy valós elburjánzása a magyar választópolgárok tűrőképességére rendkívül kedvezőtlen hatást gyakorol – a társadalmi stabilitást veszélyezteti. A “társadalom stabilizációja” tehát nem csak lehetséges, hanem elengedhetetlenül szükséges lépés. A feszültség oldásának eszközei a következők:

– A “szakértői” kormányzat intézményi feltételeinek megteremtése. Az, hogy a koalíciós kormány nem minősíthető “szakértőinek”, nem a politikai szféra (miniszter, államtitkár) képzetlenségének, illetve gyakorlatlanságának, hanem a politikai és a közigazgatási szféra kapcsolatrendszere rendezetlenségének következménye. Egy jól működő politikai intézményrendszerben a politikai stratégiai koncepció kialakítása általában sem delegálható még egy jól működő közigazgatási intézményrendszer keretébe sem. Különös felelősség terheli az Antall–Boros kormány ideologikus keresztes háborúját, amellyel a kormányzati apparátus tökéletes kontraszelekcióját hozta létre.

A kormányzat politikai és a közigazgatás szférája között olyan kapcsolat kialakítása szükséges, ahol – műszaki példára utalva – a konstrukció megalkotása a politikai szervek műhelyében, a technológia kiválasztása a közigazgatás intézményi keretében történik. Ezért a kormány miniszterei és államtitkárai által követendő forgatókönyvet a kormánypárt műhelyében kell elkészíteni.

– Az “etimológiai” korekció szükségessége. A másik eszköz a gazdaságpolitikai filozófia “etimológiai” korrekcióját teszi szükségessé: nem illik ugyanis stabilizációs politikának nevezni a pénzügyi egyensúly jelentős romlását előidéző terápiát. Ehhez hasonlóan nem minősíthető reformnak a kizárólag felületi kezelést biztosító katasztrófaelhárító módszer. A vázolt korrekciónak tehát a belső fogyasztás restrikciója helyett a költségvetés legkritikusabb kiadási tételének – azaz a kamatkiadásoknak –, illetve ennek hátterében a költségvetés belső eladósodásának mérséklésére kell irányulnia. A felvázolt cél lehetővé teszi egy “szemantikailag” is alátámasztható antiinflációs módszer kialakítását, megteremtve a belföldi jövedelemtermelő képesség növekedésének fiskális politikai feltételeit.

– Korrekciót a gazdaságpolitikai szemléletben. Mint látható, a monetarista gazdaságpolitika a nemzetközi fizetőképesség szanálásában elért eredményei mellett alkalmazhatóságának végső határához érkezett, ami a gazdaságpolitikai szemlélet radikális korrekcióját igényli. A Bokros-korszakot követő gazdaságpolitikai retorikában a vázolt szemléletváltás önellentmondó, inkonzisztens módon jelentkezik. Ilyen szlogen, amely már a Bokros-csomagban is megjelent, hogy a drasztikus reálbér- és fogyasztáscsökkentést a reálbér és fogyasztás elleni további restrikciós intézkedések elmaradásával szükséges kompenzálni – hozzátéve ehhez, hogy a “stabilizáció” eredményeit óvni kell a “felpuhulás” veszélyétől. A másik szokásos jelszó a szükségesnek ítélt növekedés és a vállalható növekedés közti érvrendszer ütköztetése. A Bokros utáni korszak új vonása az “antiinflációs” politika megjelenése, továbbá – elsősorban az infrastruktúra területén – az állami beruházások szorgalmazása.

A szükségesnek ítélt szemléletváltás néhány vitatható fogalom tisztázását igényli. Így a gazdaságpolitikai kurzus korrekciójának nem a stabilizáció felpuhulására kell irányulnia, hanem az eddig háttérbe szorult gazdasági egyensúlytalanság mérséklésére irányuló stabilizáció megerősítését kell célul kitűznie.

Fel kell hagyni azzal az illúzióval, hogy a nemzetgazdaság megváltozott intézményi feltételei közt a kormányzatnak direkt eszközök állnának rendelkezésére akár a még “vállalható” gazdasági növekedés elősegítésére. Egyértelmű, hogy a gazdasági növekedés felgyorsulására kizárólag a gazdasági növekedést gátló pénzügyi feltételek radikális megváltoztatása útján lehet számítani.

Figyelembe véve, hogy az eddig követett monetarizált gazdaságpolitika költségeit kizárólag a reálszféra – infláció igénybevételével megvalósított – restrikciója útján finanszírozták, ezért az antiinflációs politika meghirdetésére csak a monetáris politika szemléletének és preferenciarendszerének radikális megváltoztatása után van lehetőség.

– Pénzügypolitikai korrekciót. A gazdaságpolitika stabilizációs célkitűzésének csak abban az esetben tud megfelelni, ha a korrekció az adósságspirál megállítására, illetve leszorítására irányul. A cél megvalósítása érdekében olyan pénzügypolitikai korrekcióra van szükség, amely a monetáris politika középpontjába nem csupán deklaratíve, hanem valóságosan is az inflációellenes fellépést állítja. Amennyiben például a pénzügypolitika a fejlett piacgazdaságok rendszerében maximálisan alkalmazott 25%-os áfa-kulcs jelentős, 20%-ra történő mérséklését kezdeményezné, úgy az a költségvetés bevételi oldalának kb. 100 Mrd forint nagyságú kiesését az infláció mértékének csökkenése révén jelentkező adósságszolgálati tehermérséklődésen keresztül teljes egészében kompenzálná, sőt valószínűsíthetően a költségvetés pénzügyi determinációját is feloldaná.

A költségvetési determináció mérséklése pénzügyi lehetőséget biztosít a reálszféra, ezen belül az agrárium megfelelő támogatására, illetve a gazdasági növekedés feltételeit biztosító infrastrukturális szektor részleges állami finanszírozására.

A gazdasági stabilizációra irányuló antiinflációs politika alternatív eszköztára lehetővé teszi a reálbérszínvonal visszafogására irányuló pénzügyi restrikció módszereinek elvetését. A fejlett piacgazdaságok bérszínvonalának egytizedét sem elérő hazai bérszínvonal a versenyképesség megőrzése oldaláról jelentős tartalékokkal rendelkezik, s a reálbérek érezhető emelkedése az Európai Közösség perifériáján elhelyezkedő nemzetgazdaságok jövedelmének tartós növelésére is módot adhat.

***

Fenti gondolatmenetünk legfontosabb mondanivalója egy mondatban foglalható össze: a társadalompolitika stabilizációját elősegítő gazdaságpolitikai korrekció nem csak lehetséges, hanem elkerülhetetlenül szükséges lépés. A külső (exogén) és belső (endogén) feltételek kedvező alakulása egyaránt lehetővé teszi a gazdaságpolitikai pályamódosítás megvalósítását. Egyrészt a neoliberális elméletre támaszkodó monetarista gazdaságpolitika a fejlett piacgazdaságok politikai és szakmai elitje előtt defenzív helyzetbe került, így a hazai gazdaságpolitikában eddig megfigyelhető etalonfunkciója erodálódott. Másrészt az 1995-ben bevezetett “stabilizációs program” leglényegesebb eredményét a fenyegető pénzügyi összeomlás elkerülésében lehet megjelölni, ami immár lehetővé teszi a válságkezelő, “stabilizációs” gazdaságpolitika korrekcióját.

Jegyzetek

¹ Ezek a mondatok szerepelnek egy 25 tagú nemzetközi szakértői kör által 1997. május 27-én kibocsájtott “Full Employment and Equity for Europe, Alternatives to Competitive Austerity” című dokumentumában. A memorandum magyar változata Andor László fordításában, a Magyar Nemzet 1997. június 7-i számában jelent meg.

² Az 1995-ben Strasbourgban “European Economists for an Alternative Economic Policy in Europe” néven megalakult közgazdászcsoport évről-évre növeli befolyását, alternatívát kínálva az addig kizárólagosságot élvező “monetarista internacionáléval” szemben.

³ AGENDA ’92 for a Socio-Economic Reconstruction of Central and Eastern Europe. Az Osztrák Tudományos Akadémia és a Nemzetközi Béke Intézet kiadványa, Bécs 1991.

⁴ Az AGENDA ’92-ből származó idézet megjelent: Mandel M. – Szombathelyi F.: Van-e a monetarizmusnak alternatívája a magyar gazdaságban? Társadalmi Szemle, 1995/4. 33.

⁵ A vázolt funkció gyakorlását biztosítja a jegybanktörvényben biztosított, túldimenzionált “jegybanki függyetlenség”, amely kizárólag a banknak a törvényhozó hatalomtól való függetlenséget szavatolja.

⁶ Az ellenzéki pártok nagy teret szentelnek a szocialista–liberális koalíció agrárpolitikájának bírálatára, különös tekintettel az agrárolló kedvezőtlen alakulására. A következő táblázat az árindexek alakulását mutatja be 1989 és 1992 között. (Árindex az előző év árszintjéhez viszonyítva. Felvásárlói ár = mezőgazdasági felvásárlói ár; Élelmiszerek ára = élelmiszerek termelői ára belföldi értékesítés esetén.)

⁷ Egyrészt a közel 10 Mrd USA-dollár értékű devizatartalék a nemzetgazdaság abszorpciós képességének hiányában eredménynövekedéssel nem kompenzált ráfordítást igényel. Másrészt a pénztőke-beáramlás ösztönzése érdekében a jegybank 1994–1995-ben 12–13%-os reálkamatszínvonal-növelést tett lehetővé, amely kb. 7–8%-kal haladta meg a nemzetközi pénzpiacok kamatszintjét. A hazai kvázi monetarizált pénzügyi mechanizmus lényege, hogy a szükséges pénztőke összegyűjtését az annak felhasználását elősegítő kereslet megteremtése útján biztosítsa. A magyar nemzetgazdaság objektív és szubjektív okok miatt kialakult stagflációs helyzete (a 20–30%-os hitelkamatok) önmagában a pénzpiaci mechanizmus működését nem teszi lehetővé. A pénzpiac működtetése csak művi úton, az államháztartás pénzforrásainak további megcsapolása révén lehetséges. A költségvetés egyre szűkülő pénzforrásainak a tőle függetlenül működő monetáris szektorba történő átszivattyúzása az államháztartás belföldi adósságállományának tudatos növelésével valósítható meg.

⁸ Az adósságállomány növekedése az 1990. évi szintnek 1996-ban 3,6-szorosát, 1997-ben négyszeresét teszi ki. Ezek szerint két év alatt az állomány 2,4-szeresére, három év alatt 3,75-szorosára emelkedett. Még súlyosabb a helyzet, ha a költségvetés adósságszolgálati kötelezettségének alakulását vizsgáljuk. A költségvetés 1996. évi teljesítésében az adósságszolgálat 614 Mrd Ft-ot, az 1997. évi előirányzatban 827 Mrd Ft-ot tesz ki.

⁹ Az adósságspirál működésének következményeként előálló kamatfizetési kötelezettség nagyságrendje a következőkkel illusztrálható. Ez a volumen az 1996. évi költségvetésen belül a gazdálkodó szervezetek támogatásának pl. több mint ötszörösét teszi ki (539%), a fogyasztói árkiegészítést pedig tizennégyszeresen (1364%) haladja meg.

Az utóbbi 50 év világgazdasági folyamatai is egyértelműen bizonyítják, hogy a gazdasági növekedés és fejlődés tekintetében az egyes országok, régiók, országtípusok között jelentős különbségek mutatkoznak. Az egyenlőtlen fejlődés legjellemzőbb megnyilvánulásai; a legfejlettebb országok egymáshoz viszonyított pozíciójának változása; a fejlett és fejlődő országok (óriási többsége) közötti szakadék folyamatos növekedése, illetve a fejlődő világon belüli differenciálódás. A jelen dolgozatnak nem célja e folyamatok statisztikai illusztrálása. Azokat a hatótényezőket mutatja be, amelyek a világgazdaságban az egyenlőtlen fejlődést előidézik. Az elemzésben elsősorban a fejlett és az elmaradottabb országok közötti gazdasági kapcsolatok lesznek előtérben.

A tőkés világgazdaság csak egységében fogható fel, hiszen nem egyszerűen nemzetgazdaságok egymásmellettisége. Az áruk, a tőkék és részben a munkaerő nemzetközi áramlása olyan szervesült kapcsolatot hoz létre a Föld összes országa között, mely a jövedelmi folyamatokat nemzetközivé teszi. S bármely piacon – így a világpiacon, a világgazdaságban is – a jövedelmek ott koncentrálódnak, ahol a jelentősebb volumenű tőkék vannak. A nagyobb tőkével rendelkezők, a monopolpozícióban lévők a jövedelmeket saját javukra tudják elosztani, s kihasználva erejüket a gyengébbekre különböző formában nyomást tudnak gyakorolni pl. termelési szerkezetük módosítása érdekében. Gunnar Myrdal írja: “ezt a fejlődést, illetve annak viszonylagos hiányát nem elsősorban a gyarmati hatalmak politikai mesterkedései kényszerítették a fejletlen országokra. Főképpen a piaci erők természetes következménye volt, mert ezek az erők nem az egyenlőség, hanem az egyenlőtlenség növelése irányában hatnak.” Máshol kiemeli (majd részletesen elemzi), hogy “a nemzetközi kereskedelem – és a tőkemozgás – általában egyenlőtlenséget szül”.¹

A tőkés tulajdon és piac nemzetköziesedésének és hatásainak értelmezése tekintetében számtalan álláspont létezik, a magyar szakirodalomban is eltérő nézetek élnek egymás mellett. Egyesek kimondva vagy kimondatlanul csakis a keresleti–kínálati viszonyokkal magyarázzák a nemzetközi piac tendenciáit, mások a monopolárak uralmára hivatkozva meghatározhatatlannak tartják a nemzetközi cserét reguláló árvonzáspontokat, megint mások – axiómaszerűen – abból indulnak ki, hogy a nemzetközi csere csak egyenértékű lehet (munkát egyik fél sem nyerhet vagy veszthet), s a nemzetközi cserét szabályozó árcentrum úgy alakul ki, hogy a felek által realizált komparatív előnyök egyenlőek legyenek. Ma ez utóbbi álláspont a leginkább elterjedt és világszerte elsősorban ezt oktatják. Véleményem szerint azonban az az álláspont tükrözi leghelyesebben a valóságos folyamatokat és azok lényegét, amely a marxi munkaérték-elmélet talaján azt mondja, hogy a tőkeáramlás, a piac jelenkori nemzetközi kiteljesedése mellett fel kell tételezni a korábban tőkés nemzetgazdaságokra értelmezett törvényszerűségek valamiféle (módosított) érvényesülését, a nemzeti és nemzetközi folyamatokban megkettőzött interferenciáját.² S ha ebből indulunk ki, akkor fel kell tételezni azt is, hogy a világpiacon (s a fejlődő országokban a hazai és a külföldi tőkések között) – hasonlóan a nemzetgazdaságokban létrehozott értéktöbbleteken (profitokon) való osztozkodáshoz – lehetséges, sőt jellemző a nem egyenlő munkamennyiségek (értékek) cseréje.

Mielőtt a nemzetközi értéktranszferek hatótényezőinek és konkrét megnyilvánulási formáinak részleteiben elmélyednénk, hangsúlyozni kell – bár evidens –, hogy a külföldi tőke szerepe az elmaradottabb országokban kettős. Miközben a gazdaság működéséhez szükséges inputok jelentős részét a tőkés világpiac biztosítja, a külföldi tőke (ha torzító szerkezeti hatások közepette is, de) hozzájárul a termelőalapok fejlődéséhez is, azt esetenként pénzügyi eszközök nemzetközi áramlása, külső növekedési impulzus segíti elő.³ E folyamat másik oldala a munkamennyiségek, profitok nemzetközi elosztása és újraelosztása.

Valószínűleg nem törvényszerű továbbá a fejlődő országok helyzetének abszolút romlása sem (többségükben – legalábbis a hetvenes évek végéig – a lakosság szaporodási rátáját meghaladta a gazdasági növekedés üteme). Ugyanakkor nagy többségük számára a valós folyamatok alapján törvényszerűnek látszik a relatív, a fejlett országokhoz viszonyított helyzet gyengülése (pl. az egy főre jutó jövedelemben, technikai színvonalban). A nemzetközi függés és a jövedelem-lecsapolás csatornáinak elemzése és értelmezése során tehát erről az összetett hatásról nem szabad megfeledkezni. Az egyenlőtlenítő hatások mögött mindig ott vannak a gazdaság működőképességéhez szükséges és esetenként pozitív, fejlődési effektusokat is hordozó tőkék, a tőkebeáramlás (és annak áruformája) mögött mindig ott rejtőznek az egyenlőtlenítő mechanizmusok.

A tőkés világgazdasághoz tartozásnak tehát a fejlődő és a nem élenjáró országokra nézve messzemenő következményei vannak. A külföldi tőke egyrészt közvetlenül, mint termelési eszközök tulajdonosa jut jövedelemhez a kevésbé fejlett országokban, másrészt közvetett formában, az árucserében különböző piaci mechanizmusok és monopolhatások révén részesedik a mások által létrehozott értéktöbbletekből, profitokból. Jelentős a jövedelmek lecsapolása a nemzetközi pénzügyek szférájában. Ugyanakkor a külföldi tőke közvetlenül (piaci stratégiájával, pénzpolitikájával stb.) befolyásolja a felhalmozási folyamatokat, a strukturális fejlődést, általában véve a gazdasági növekedést, a nemzetközi gazdasági erőviszonyok alakulását.

Jövedelemszerzés a saját és a “közvetett” tulajdon alapján

A nem élenjáró országokban a gazdaság modernebb, árutermelő szektorában a profitok egy (nagy) részét a külföldi tőkések, többnyire a multinacionális vállalatok zsebelik be. Ez nyilvánvaló, ha saját vállalkozásukról van szó. Arról már kevesebbet szoktak beszélni, hogy akkor is jelentős profitokat realizálhatnak egyes termelőtevékenységekből, ha az jogilag nem a saját tulajdonuk.

Miután a fejlődő országok többsége – igaz, éppen a nemzetközi gazdasági erőviszonyok által is korlátozott – politikai függetlenséghez jutott, igyekezett e politikai függetlenséget saját nemzetgazdasága fejlesztésével is alátámasztani. Erősödő harc bontakozott ki az erőforrások feletti ellenőrzés jogáért és általában a termelés jövedelmének elosztásáért a volt anyaországok tőkéje és a fejlődő országok között. Az ásványi nyersanyagokkal rendelkező fejlődő országok államosításokkal, nacionalizálással, adózási–adminisztratív intézkedésekkel próbálták növelni részesedésüket a kitermelés hasznából. Sok helyen nemzeti tulajdonba vették a termelőüzemeket.

A gyarmati időkre jellemző kolonialista típusú kizsákmányolásban “jártas” monopóliumok egy idő után rugalmasan reagáltak a világpolitikai és világgazdasági változásokra, s az adott ország változó belső viszonyaira: új típusú, de korábbi profitjaikat általában változatlanul biztosító szerződéseket írtak alá. A tőkés világgazdasághoz kötődő fejlődő országok gazdasága és gazdaságvezetése ugyanis “nem mondhat le a külföldi tőkével való együttműködésről és gazdaságirányítási segítségről. Különösen nem nélkülözhetik a fejlődő országok a külföldi vállalatok technológiáját, irányítási módszereit és értékesítési hálózatát. A fejlődő országok e kényszerhelyzete és az említett törekvései találkoznak a külföldi vállalatok – ezek csaknem kivétel nélkül nemzetközi monopóliumok – új út- és formakeresésével, amellyel befolyásukat, egyben nyereségüket továbbra is biztosítani igyekeznek. Így alakult ki a közös vállalakozások, az ún. szolgáltatási és ‘management’-szerződések nehezen áttekinthető rendszere. E közös vállalkozások, szolgáltatási szerződések nemcsak a beruházásra, a termelés szervezésére, a műszaki irányításra, a világpiaci értékesítésre, hanem a finanszírozásra és a szakemberképzésre is kiterjednek. Az ún. szolgáltatási ‘management’-szerződések alapján működik igen sok fejlődő ország adóhivatala, pénzintézete, bankja. A centrum tőkéje, nemzetközi társaságai ezeken a csatornákon keresztül vesznek részt burkoltan helyi vállalatok – gyakran állami vállalatok – létrehozásában, finanszírozásában és ellenőrzésében.

Különösen ez utóbbi lehetőség hívja fel arra figyelmet, hogy a jogi értelemben vett tőketulajdon és tőkefunkció (valamint az utóbbival együtt járó ellenőrzési jog) a szolgáltató szerződések segítségével mennyire elválhat egymástól. [Kiemelés tőlem – F. P.] A fejlődő országok saját tulajdonú vállalkozása a szolgáltató szerződések hálójába kerül, többé elsősorban nem a belső szükségleteknek, hanem a nemzetközi tőke érdekeinek megfelelően fejlődik. Mindez a profit elosztására is kihat. A felszínen a külföldi monopólium, pénzintézet kölcsönt nyújt (beruházásra, közös vállalkozásra stb.) a szolgáltatási szerződések bonyolult rendszerének keretében (bankok esetében a külföldi tőkéstárssal, menedzserrel való együttműködés segítségével), valójában azonban részt vesz a beruházási és termelési döntésekben, az értékesítésben, élvezi a szolgáltatószerződésben kikötött jövedelmet.

A külföldi monopólium és a hozzá kötődő pénzintézet jövedelme látszólag kamat; valójában a szolgáltató szerződés segítségével, a termelő- és pénztőke összefonódása folytán az üzletmenettől függő profithoz jutnak.”⁴

Persze a nyersanyagtermelő monopóliumok gyakran közvetlen tőkebefektetésekkel is részt vesznek a kitermelésben. Ilyen esetekben a fejlődő országok adóztatással, royalitykkal, profitrepatriálási korlátozásokkal igyekeznek növelni költségvetési bevételeiket és a beruházásokat. Ezek azonban általában nem elég hatékony módszerek, egyrészt a monopóliumok könyvelési manőverei miatt, másrészt mert a túl szigorú szabályozás kivonulásra késztetheti a külföldi tőkét, és ezt már a fejlődő ország sem akarja.

S a külföldi tőke profitjai az elmaradott országokban – igaz a kockázat is nagyobb – nemzetközi összehasonlításban igen magasak. Ez abból ered, hogy a munkaerő nemzetközi mobilitása a tőkékhez és árukhoz képest elenyészően alacsony mértékű, így a fejlődő országokban a bérek kialakult szintje a kvalifikált munkaerő esetében is – nemzetközi összehasonlításban – alacsony marad.⁵ Ez – feltételezve például, hogy viszonylag fejlett technikát mozgat meg az alacsony bérszínvonalú, így nemzetközi összehasonlításban erősen kizsákmányolt munkaerő – a tőketulajdonos(ok) részére extraprofitot biztosít (legalábbis a nemzetközi cserére kerülő, a világgazdasági globális folyamatok által meghatározott áralakulású termékek esetében). A munkaerő fejlett és fejlődő országokban eltérő bérszínvonalából és a technikai színvonalak ennél kisebb különbségeiből adódó értéktöbbletet jórészt a külföldi vállalkozók vagy bankok realizálják, s e jövedelmeket – általában – szabadon hazautalhatják…⁶

Profitrealizálás a cserében (azaz a kereskedelemben)

Helyi, nemzeti piac

1. A fejlődő országok árutermelő ágazataiban a külföldi tőke profitja a fejlődő országok hazai vállalkozói által ellenőrzött gazdasági szférák jövedelmének “átszivattyúzott” részét is tartalmazza, mivel a monopolista árképzés hatásai a helyi piacon érvényesülnek. A tőkeszegény hazai vállalkozók aligha támaszthatnak konkurrenciát a modern termelés területén. A tőkeerőben mutatkozó különbség, illetve az ágazatok közötti tőkeáramlás hiánya monopolhelyzetet teremt. Az árutermelésben és a társadalmi viszonyokban meglévő dualitás tehát az értéktöbbleteknek a modernebb ágazatok, többnyire a külföldi tőke javára történő újraelosztását eredményezi. Például a helyi piacra készterméket előállító olcsón vásárol, termékeit pedig a termelési árnál⁷ drágábban adhatja el, amennyiben érdeke ezt diktálja. A monopolár a nem tőkés termelők jövedelmének bizonyos hányadát is elvonja.

2. Ideális szabadpiaci viszonyok között tendenciaszerűen két azonos nagyságú befektetésre (tőkére) azonos nagyságú (átlag)profitot lehet bezsebelni. Másként közelítve: ha mondjuk az egyik ágazatban meghatározott idő alatt újra és újra 25 tallér értéket 50 tallér, a másikban 100 tallér befektetéssel hoznak létre, akkor – hosszabb távon – az utóbbinak kétszer akkora profittömeget kell realizálnia. A magasabb tőkeigényesség egyben azt is jelenti, hogy a foglalkoztatott munkaerőhöz képest sok a felhasznált eszköz, gép, azaz magas a tőke (szerves) összetétele.⁸ Tehát amennyiben egy tevékenység tőkeigényesebb, magasabb szerves összetételű, mint a többi, a spontán piaci áralakulás biztosítja a nagyobb tőkére jutó, arányosan nagyobb profitot.

A piaci viszonyok elmaradott országokban jellemző korlátozottsága ilyen esetben a magas tőkeösszetételű (a fejlett technikát, nagyobb tőkét képviselő termelőket) – elvileg – hátrányos helyzetbe hozhatná, mert nem alakul ki az az ármechanizmus, amely a több lekötött tőkére jutó hozadékot biztosítaná. Természetesen a tőkeerős külföldi tőketulajdonossal ez nem fordulhat elő, mert ha másként nem, a monopolista árképzés eszközével szerzi meg a neki járó profitot.⁹

Bizonyosan ezzel a helyzettel is összefügg, hogy többnyire a fejlettebb, strukturáltabb iparral és a fejlettebb piaci viszonyokkal rendelkező országokban jönnek létre a helyi bedolgozóiparokra és a felvevőpiacra támaszkodó külföldi vállalkozások.¹⁰ Az ilyen esetekben, tehát a fejlettebb fejlődő országokban a külföldi tőke már a helyi piacon (az ottani áralakulási tendenciákon keresztül) is el tuja ismertetni a több lekötött tőkéjét, a magasabb szerves összetételt.

Nemzetközi kereskedelem

1. A jövedelmek újraelosztása nemcsak a helyi piacon, hanem a nemzetközi cserében is érvényesül.¹¹ “Abból, hogy a profit az értéktöbblet alatt állhat, tehát a tőke profittal cserélődhet anélkül, hogy szoros értelemben értékesülne,¹² következik, hogy nemcsak egyéni tőkések, hanem nemzetek is folytonosan cserélhetnek egymással, folytonosan egyre növekvő szinten ismételhetik is a cserét anélkül, hogy ezért egyaránt nyerniük kellene. Az egyik folytonosan elsajátíthatja a másik nemzet többletmunkájának egy részét, amelyért semmit sem ad vissza a cserében, csakhogy itt a mérték nem olyan, mint a tőkés és munkás közötti cserében.”¹³

Nem egyenlő munkamennyiségek cseréjét eredményezik mindenekelőtt a tőkeerőn, a technikai függőségen alapuló monopolhatások a nemzetközi cserében is. Itt is az erősebb partner diktál az árak, az elszámolások, a hitelfeltételek tekintetében. Közismert például, hogy a technikai dependencia kifejeződéseként az üzemek fenntartását, bővítését szolgáló gépeket, alkatrészeket 10–20%-os felárral számlázzák a fejlődő országoknak, ugyanakkor a hosszúlejáratú szerződések keretében nyerstermékeiket a tőzsdei árnál lényegesen olcsóbban veszik át.

Különösen kirívó a helyzet az utóbbi egy-két évtizedben a hosszú lejáratú tőkerészesedéssel járó vagy attól független – már említett – szolgáltató szerződések esetében. Az egyoldalú függőség pl. olyan helyzetet teremt, hogy szolgáltató szerződésekhez (gyakran tulajdoni részesedés nélkül) rendelkezésre bocsátott hitelek után, illetve magukban a (technika-fejlesztési vagy fenntartási, termelésszervezési, marketing stb.) szolgáltató szerződésekben (tőkerészesedés nélkül vagy a tőkerészesedéssel nem arányos) üzletmenettől függő jutalékot írnak elő, azaz a bevitt tőkétől független, vagy azzal nem arányos profitrészesedést biztosítanak a külföldi vállalkozónak.

2. A fejlődő országok a munkaérték-elmélet alapján az értéktörvény természetes működése következtében is több munkát adnak cserébe a nemzetközi kereskedelemben a nemzetgazdaságokban érvényre jutó, ágazaton belüli, illetve ágazatok közötti csere analógiájára.¹⁴ Kezdjük az első esettel.

Az alacsony termelékenységi átlagszínvonalon lévő országok (ágazatok) veszteséget szenvednek a nemzetközi cserében – mint ahogy a nemzetgazdaságokban az alacsonyabb termelékenységű termelőket profitveszteség éri ágazatukon belül, míg az átlagnál termelékenyebbek, kevesebb (munka-) ráfordítással termelők árujuk egyéni és társadalmi (átlagos) értékének különbözete alapján külön extraprofithoz jutnak.¹⁵

Hangsúlyozni kell, hogy mindezzel ellentétes folyamatok is kibontakoztak az elmúlt évtizedben. Egyes fejlettebb fejlődő országokban a (viszonylag) olcsó munkaerőt a (viszonylag) fejlett technikával párosították, vagyis egyes iparágakban és még inkább azok munkaigényes szegmentjeiben a komparatív előnyök a fejlődő országok felé tolódtak el. (Persze ezt a folyamatot a külföldi tőke beáramlása kísérte.)

3. Az értéktörvény érvényesülésének másik formája a különböző ágazatok közötti cserét érinti. A munkaérték-elmélet talaján vizsgálva ugyanis a nemzetek közötti cserében az elmaradottabbak kárára veszteség jelentkezik a különböző szerves összetételű nemzetgazdasági ágazatok közötti (fentebb már tárgyalt) cseréhez hasonlóan.¹⁶

Ahogy egy zárt tőkés nemzetgazdaságban a termelési ár révén a különböző tőkeösszetételű ágazatokban működő tőkék egyénileg eltérő értéketöbbletráták¹⁷ mellett a lekötött tőkék arányában realizálják a profitot, úgy ez tendenciaszerűen – még ha a tőkés gazdaság működési mechanizmusai nemzetközileg korlátozásokkal és módosulásokkal, a nemzeti és nemzetközi folyamatok egymással összefonódó, de mégis külön létező rendszerében érvényesülnek is – a tőkés világgazdaságban is jelen van.¹⁸ Az, hogy – hosszú távon – egyenlő lekötött tőkére egyenlő profit jusson, nemzetközi méretekben is csak úgy juthat érvényre, ha a (nemzetközi) termelési ár közbelép, azaz a magasabb értékösszetételű ágazatra specializálódott országok esetében magasabb a termelési ár, mint az érték, így a lekötött tőkéjükhöz képest viszonylag sok munkaórát realizálnak a nemzetközi cserében.¹⁹ Ez azt jelenti, hogy tendenciájában a fejlettebb, termelékenyebb, magasabb műszaki színvonalon álló országok realizálják a másik országban megtermelt profitok, értéktöbbletek egy részét, illetve dinamikájában szemlélve, a technikai színvonalat gyorsabban növelő országok egyre kedvezőbb pozícióba jutnak.

Ezt a nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó közgazdászok közül azok, akik a kapitalizmus gazdasági törvényeinek nemzetközi érvényesülését tagadják, illetve rendkívül korlátozottnak tartják, nem ismerik el. Akik a világgazdaság szerves egységét hirdetik, azok viszont erősen hangsúlyozzák még akkor is, ha nem állnak a munkaérték-elmélet talaján. “Végső soron – állapítja meg Prebisch – az exportárakra nehezedő nyomás és a terms of trade rosszabbodásának tendenciája a piaci erők korlátlan játékának kitett növekedés perifériális folyamatában annak a következménye, hogy a kereslet jövedelemrugalmassága különböző, és a technikai haladás egyenlőtlen módon terjed szét a világban.” (Kiemelés tőlem: F. P.)²⁰

A továbbiakban arról lesz szó, hogy az értéktörvény ezen differenciáló hatása a fejlett, alapjában véve azonos színvonalon álló, egymással konkurrálni tudó országok cserekapcsolataiban másként érvényesül, más hatást vált ki, mint a különböző fejlettségű országok viszonyában.

A fejlett tőkés országok egymás közötti kapcsolataiban – legalábbis egy elméleti modellben gondolkodva – ha A országban a technikai fejlődés folytán a tőke értékösszetétele (szerves összetétele) egy korábbi paritásos helyzethez képest gyorsabban emelkedik, mint B-ben, A ország egy ideig több értéket realizálhat, mint B. Egy határon túl azonban (még erősen monopolizált viszonyok között is) a konkurrenciaharc kényszere nyomán B ország tőkései (esetleg az A országból beáramló tőkék segítségével) beruházásokat valósítanak meg az A országnak előnyöket biztosító vagy más termelési ágazatokban a konkurrenciaképesség javítása, a technikai elmaradottság leküzdése érdekében. A tőke szerves összetétele ennek nyomán B ország exportra termelő szektoraiban emelkedni kezd, következésképpen a termelési ár színvonala A országéhoz közelít, pontosabban mindkét ország exportszektorában a (nemzeti) termelési ár a nemzetközi cserében értelmet nyerő nemzetközi értékhez közelít, (A-ban csökken, B-ben nő). A következő időszakban esetleg B országban gyorsabb a technikai fejlődés, a munkaerő az exportszektorban egyre több és értékesebb eszközt (állandó tőkét)²¹ mozgat meg, a termelés élőmunkaigénye most itt csökken. Csak ezért azonban B országban sem lehet alacsonyabb az átlagprofit, következésképpen most B ország termelési ára lesz magasabb a végső nemzetközi árvonzáspontnál, így viszonylag több munkát realizál, mint A ország.

A vázolt séma persze túlságosan szimplifikáló, hiszen a világpiacon több (fejlett) ország van jelen, s a gazdaságok nem homogén egységek, a különböző gazdasági ágazatok külön-külön és együttesen folytatják konkurrenciaharcukat. Továbbra is elméleti modellben gondolkodva azonban bizonyos, hogy szabad áru- és tőkeáramlást feltételezve a lényegében egyformán fejlett, egyformán tőkeerős országok különböző ágazataiban és alágazataiban folyó világpiaci konkurrenciaharc hatásai hosszú távon kiegyenlítik egymást.

A valóság más szempontból is bonyolultabb. A szabad konkurrenciaharc érvényesülését helyenként korlátozás, protekcionizmus akadályozza. A fejlett tőkés országok világpiaci versenyharcában résztvevő országok sem egyenlő tőkeerőt képviselnek, általános fejlettségük sem azonos, ezen túlmenően az egyes országokban a különböző gazdasági ágazatok történelmi okokból és a technikai–tudományos fejlődés által diktált szakosodási kényszernek megfelelően fejlettebbek vagy elmaradottabbak lehetnek. Így például a fejlettek között kevésbé fejlett országok esetenként – gyakran a termelési viszonyok rugalmatlansága, a politikai felépítmény tehetetlensége miatt – képtelenek megfelelő konkurrenciát teremteni, azaz nem tudják a fejlett technikai színvonalat képviselő, ezért a piac által is elismert termékek kínálatával nemzetközi cseréjüket egyenlőbbé tenni. Máshol a viszonylagos elmaradottság az “utolérési effektus” érvényesüléséhez, a külföldi technika gyors adaptálásához és továbbfejlesztéséhez vezet. A termelési árak hullámzásával kísért – fentebb vázolt – tőkés világpiaci törvények sok buktatón, ellentmondáson keresztül törnek utat maguknak. Mindenesetre a fejlettek között is legfejlettebb országok legmodernebb technikát képviselő ágazatinak harcában (gépgyártás, híradástechnika, aviatechnika, számítástechnika stb.) jól érzékelhető a felszínen technikai versenyként jelentkező, a termelési (és piaci) árak hullámzásaiban is megnyilvánuló folyamat.

Az értéktörvény tehát a fejlett országok esetében – önmagában – nem állandósítja az eltérő ütemű fejlődést, hanem a nemzetközi konkurrenciaharcon keresztül – időnként igen fájdalmas formában – bizonyos hullámzást, fluktuációt idéz elő: divergál és nivellál. A fejlett országok egyenlőtlen gazdasági fejlődésének elemzése kapcsán Lenin többek között azt állapította meg, hogy “az utóbbi évtizedekben a nagyipar, a csere és a finánctőke nyomására erős volt a világ nivellálódása”.²² (Kiemelés tőlem F. P.) Az idézet egyrészt közvetlen utalás a tőkés piaci viszonyok törvényeinek nemzetközi érvényesülésére, másrészt azt fejezi ki, hogy a fejlett országok differenciálódásának éppen e törvények hatásai határt is szabnak.

A fejlett és az elmaradott országok viszonyában azonban más az elméleti kép. A gyengén fejlett országok nem rendelkezvén megfelelő tőkével történelmi elmaradottságuk leküzdésére, tartósan lemaradnak a technikai fejlesztésben. Az exportot néhány országtól eltekintve egy-két, többnyire alacsony tőkeösszetételű, általában nyersanyagokat vagy félkész-termékeket előállító ágazat biztosítja, ugyanakkor az importált gépek és fogyasztási cikkek magasabb műszaki színvonalat képviselnek. Így ezek az országok viszonylag sok élőmunkával előállított termékeket szállítanak a világpiacra. A kisajátított értéktöbblet azonban csak ezért itt sem lehet magasabb, mint a viszonylag kevesebb élőmunkát és több állandó tőkét felhasználó fejlett országokban.²³ A tőkék nemzetközi áramlásának szabadsága és mértéke ugyanis – megítélésünk szerint – ma már a fejlődő országok felé is elérte azt a színvonalat, amelynek nyomására hosszú időszakban nézve kialakult a (nemzetközi) értékarányoktól (immár tartósan egy irányban!) eltérő (nemzetközi) termelési árak rendszere; vagyis az elmaradott országok vagy az ott termelő vállalatok nem realizálhatják a több élőmunka és a kevesebb fejlett eszköz alapján létrehozott magasabb értéktöbbletet. Következésképpen a cserében tartósan több munkát kell adniuk kevesebbért.²⁴

Az egyenlőtlen tőkeerőn alapuló, a technikai színvonalban megnyilvánuló fejlettségbeli különbség, vagyis az alacsony összetételű ágazatokra, a nyerstermékek előállítására, a feldolgozó iparon belül a kevésbé feldolgozott árukra való szakosodás az értéktörvény nemzetközileg is érvényesülő hatásai folytán a fejlődő országokban megtermelt értéktöbbletek (profitok) tartós lecsapolását eredményezi. Ugyanilyen hatása van – mint láttuk – az egyes gazdasági ágazatokon belüli termelékenységben mutatkozó elmaradásnak. Az értéktörvény így járul hozzá a tőkés világgazdaságon belüli bipolaritás fenntartásához, a fejlett és a fejlődő országok között meglévő fejlettségbeli különbség újratermeléséhez, sőt növeléséhez.²⁵ A termelékenység, a tőkeösszetétel a legfejlettebb termékeket előállító, a legmagasabb színvonalú technikát képviselő országokban nő gyorsabban (a nyers- és félkésztermékekre való szakosodás gazdaságon belüli tovagyűrűző hatása eleve szűkebb), így a tőke szerves összetételének változása, a termelékenység emelkedése a nemzetközi cserében fokozódó előnyöket biztosít a fejlettebb államoknak.²⁶

A pénzügyek

A tőketulajdonon alapuló, valamint a nemzetközi kereskedelemben érvényesülő függőség és jövedelem-átcsoportosítás esetei után meg kell említeni a nemzetközi valuta- és bankműveletek, valamint a pénzügyi szolgáltatások terén fennálló dependenciát, veszteségeket.

1. Mindenekelőtt a felvett hitelek, az adósságok törlesztésével járó jövedelem-lecsapolást és torzító mechanizmusokat kell hangsúlyozni, hiszen ezek napjainkban egyre inkább beszűkítik az egyes adós országok gazdasági mozgásterét. E tényező azért vált jelentőssé, mert a tőkés nemzetközi függőség viszonyai között (és csak kisebb részben a célratörő gazdaságstratégia hiányában), gyakorlatilag nem volt olyan fejlődő ország, amely a felvett hitelek törlesztéséhez, a növekvő reálkamatok térítéséhez szükséges mértékű strukturális fejlődést, exportárualapot biztosítani tudta volna. Mindez a fejlődő országok – közöttük a gazdaságilag legfejlettebbek – nemzetközi fizetési krízisében nyilvánul meg. Az adósságok törlesztési kényszere többnyire a belső fizetőképes kereslet, a hazai piac mesterséges szűkítését, kényszerexportot, importkorlátozást követel.

Az adósságok törlesztése örökös járadékká válik. Miközben a fejlődő és más adós országok – köztük a közép–kelet-európaiak – egyre nagyobb összegeket törlesztenek (tőketörlesztés és kamatfizetés formájában), a kamatos kamatok folyamatai alapján egyre nő az adósságuk.²⁷ Összességében a 80-as években – még a statisztikákban követhető, tehát “felszíni” formákban is – jelentős nettó jövedelemáramlás mutatható ki a világ legfejlettebb térségei felé a fejlődő világból és a volt szocialista országokból is.

A törlesztési kényszer az export fokozását feltételezi, ami sok esetben a gazdaságtalan, támogatott kivitel erőltetését is jelenti. Mindez a gazdasági szerkezet belső igényektől független, a gazdasági hatékonyság elvét háttérbe szorító, a nemzetközi munkamegosztásba való magasabb szintű bekapcsolódás igényeinek is ellentmondó további torzulását eredményezi.

2. Részben a vázolt exportkényszerrel függ össze a fejlődő és egyéb, nem élenjáró országok valutaárfolyama. A valutaárfolyamok eredeti funkciója az, hogy a vásárlóerőparitást kifejezve reális összehasonlíthatóságot biztosítson a különböző országok termelékenységi és helyi piaci értékviszonyai között. Különböző okokból – nem kis mértékben a vázolt adósságszolgálati, export- és exportösztönzési kényszer miatt, valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetek ezirányú nyomása következtében – nemzeti pénznemeik árfolyamát folyamatosan leértékelik. Az elmaradottabb országokban az árfolyamok ezért tartósan eltérnek – mégpedig lefelé – a valuták vásárlóerőparitásától. Ez azt jelenti, hogy a fejlett országokban (ha saját valutájukat konvertibilis keményvalutára váltják) mindent – a vásárlóerőparitáshoz viszonyított alulértékeltséggel arányosan – drágán vásárolnak, és mindent – ugyanilyen arányban – olcsóbban vesznek tőlük.²⁸

3. Veszteséget okoz továbbá a fejlődő országok nemzeti valutáinak függő helyzete. Különösen a vezető konvertibilis valutákhoz kötött nemzeti pénznemek esetében, pl. a frank és font leértékelésekor a saját pénznem is veszít az értékéből, egyben a valutatartalékok (vásárló-) értéke is csökken. A nemzeti valutatartalékok párizsi, londoni bankokban történő őrzése – ez igen jellemző – azt jelenti, hogy ezeket az összegeket nem a hazai központi bankok forgatják, hanem a volt “anyaországok” központi pénzintézetei (természetesen kamatot azért kapnak). Kiszolgáltatottságuk folytán – ebben is gyakran közrejátszik az egyoldalú relációs függőség – a fejlődő országok (a “nagyobb kockázatra”, a kisebb üzleti értékre érvényes viszonylag magasabb tarifák miatt) gyakran aránytalanul jelentős összegeket fizetnek ki a nemzetközi bankműveletekre és a nemzetközi biztosítótársaságoknak.²⁹

Felhalmozás és struktúra

1. Az előző pontokban olyan gazdasági mechanizmusokról volt szó, amelyek révén a külföldi tőke közvetlenül vagy közvetve részesül a fejlődő országokban létrehozott értéktöbbletekből, s amelyek révén a függőség és a “jövedelemlecsapolás” állandósul. Az, hogy a felsorolt gazdaságtani összefüggések hol és milyen intenzitással érvényesülnek, attól függ, hogy az egyes fejlődő országok adottságai és a külföldi tőke érdekei hogyan találkoznak. A külföldi monopóliumok és az érdekeiket képviselő államok – mindenkori érdekeiknek megfelelően – beruházási és hitelezési, illetve profit-repatriálási, tőkekivonási politikájukkal (amellett, hogy az említett csatornákon keresztül a fejlődő országokban létrehozott jövedelmekből való részesedésüket maximalizálni igyekeznek) befolyásolni tudják a modernebb gazdasági szférák fejlesztésére fordítható beruházási eszközök tömegét. Ezt a statisztikailag is bemutatható jelenséget a szakirodalom már széleskörűen tárgyalta, bővebb magyarázatra talán ezúttal nincs szükség.³⁰

2. A nemzetközi kereskedelem és a külföldi tőkével való együttműködés (közvetlen beruházás, hitelfelvétel stb.) még az értéktöbbletek egy részének “átadása”, nemzetközi lecsapolása, a munkamennyiségek cseréje egyenértékűségének megsértése, magas kamatok stb. esetén is kölcsönösen előnyös lehet, ha a “vesztes fél” számára a gazdasági szerkezet fejlesztésén, a termelékenység növelésén keresztül olyan gazdasági fellendülést eredményez, amely kompenzálja az előbbi hatásokat, a belső akkumuláció arányának növelését szolgálja, árualapot biztosít a felvett hitelek visszafizetésére, a kamatok törlesztésére, hozzájárul a nemzetgazdaság (és a társadalom) belső integrálásának folyamatához. Több tekintetben ebben az irányban mutató együttműködés valósult meg az ún. gyorsan iparosodó fejlődő országok és a fejlett tőkés országok között. Az ilyen irányú fejlődés lehetősége azonban a legtöbb fejlődő ország számára nem adatik meg. A külföldi tőke ugyanis beruházásaival, ezt kiegészítve keresletével és hitelpolitikájával, a technikai függőség kihasználásával többnyire olyan beruházási és termelési struktúra kialakítását és fejlesztését éri el, amely nem szolgálja a nemzetgazdaság integrálását, tehát az önfejlődés akadályává válik. Világos például, hogy a nyerstermékek, esetleg félkésztermékek előállítása kevésbé kapcsolódik a többi gazdasági ághoz, mint a feldolgozóipar késztermékeket előállító láncszemei, így nem vagy alig fejt ki húzó vagy tovagyűrűző hatást. Különösen így van ez az elmaradott országokban, ahol a bányászat fejlesztéséhez szükséges gépeket, berendezéseket külföldről szállítják, a helyi gazdasággal jóformán csak a munkaerőn és a költségvetésen keresztül teremtődik kapcsolat. Néhány, immár gépgyártással is rendelkező fejlődő országtól eltekintve hasonló a helyzet a feldolgozóipari enklávék létesítése esetén. A technológiai és árukapcsolatok elsősorban kifelé mutatnak, többnyire egy multinacionális vállalat nemzeti határokon átnyúló termelési vertikumaihoz tartoznak. A fejlődő országokban folyó nyersanyagkiter-melés, illetve készárutermelés jótékony struktúraalakító hatásait tehát elsősorban a fejlett tőkésországokban realizálják, míg a fejlődő országok számára ugyanez az “alacsonyabbrendű” termékek előállítására való szakosodást termeli folytonosan újjá.

A fejlődő és nem élen járó országok számára – ha eltekintünk az alapvető élelmiszerek és a közszükségleti cikkek behozatalának kényszerétől, attól, hogy a fejlődő országok “vegetálásához” is szükség van a külgazdasági kapcsolatokra – a külföldi tőkével való együttműködés, a fejlett tőkés országokkal bonyolított kereskedelem valójában csak akkor és annyiban előnyös, amennyiben hozzájárul a technikai színvonalban meglévő lemaradás csökkentéséhez, egy strukturáltabb, önfejlődésre képes (persze egyáltalában nem autarchiás) gazdaság kialakulásához. Ellenkező esetben a külgazdasági kapcsolatok csak a külföldi a és a hazai vállalakozók profitérdekeit szolgálják.

3. Végül hangsúlyozni kell, hogy egyes országok politikai függetlenségük ellenére is ki vannak téve a fejlett tőkés országok gazdasági, esetenként katonai zsarolással alátámasztható politikai nyomásának is. A gazdaságépítés fő irányait ez is jelentősen befolyásolhatja.

***

Megítélésem szerint tehát ezek azok a leglényegesebb mechanizmusok, amelyek az elmaradottabb országok specifikus helyzetében a nemzetközi gazdasági függőséget fenntartják, megtermelt értéktöbbleteik egy részét lecsapolják, nyersanyagaik, piacaik, sőt tőkéik jótékony, strukturális fejlődést elősegítő hatásait a fejlett kapitalista országokba transzferálják, fenntartva ezzel a gyarmati rendszer széthullása után is a kapitalista világrendszer kettősségét, dichotómiáját, mely ma is változatlanul “az élősdiség bélyegét nyomja rá az egész országra, amely néhány tengerentúli ország és gyarmat munkájának kizsákmányolásából él”.³¹

Az eddigi vizsgálat azt próbálta bizonyítani, hogy a társadalmi–gazdasági elmaradottság az egyenlőtlen tőkeerő és az értéktörvény egyenlőtlenítő hatása folytán általában véve folytonosan függő és hátrányos helyzetet teremt a tőkés világgazdaságban. Nyilvánvaló azonban, hogy az általában ható mechanizmusok az egyes országok sajátosságainak megfelelően érvényesülnek. A növekedést és fejlődést meghatározó törvényszerűségek felszínen jelentkező megnyilvánulási formái sokrétűek lehetnek, ez utóbbiak közül az egyes országok és országcsoportok esetében más és más tényezők lehetnek előtérben.

A fejlődő országok nagy csoportja gazdasági potenciálját, fejlettségét, exportágazatainak kínálatát, társadalmi viszonyait, kormányzatának politikai törekvéseit és még sok más jellemzőjét tekintve nem egységes. Nyilvánvaló, hogy a gazdasági fejlődést közvetlenül befolyásoló tényezők ezeknek megfelelően különbözőképpen érintik az egyes országokat. Így például a nemzetközi tőke a természeti adottságoknak, a korábban kialakult gazdasági és politikai kapcsolatoknak és más sajátosságoknak megfelelően különböző irányú és mélységű együttműködésben, beruházásokban, hitelezésben érdekelt, s ez adott esetben jelentősen befolyásolhatja egy-egy fejlődő ország gazdasági, sőt közvetetten társadalom-fejlesztési lehetőségeit is. A gazdaság korábban kialakult szerkezete (fejlettsége) és az exportszektor kínálati struktúrája határozza meg az értéktörvény működése folytán a nemzetközi cserében elszenvedett jövedelemlecsapolás mértékét, ugyanis minél “alacsonyabbrendű” az árukínálata (minél alacsonyabb szerves összetételű termelést testesítenek meg az exportcikkek), annál nagyobb lehet a lecsapolt jövedelem (értéktöbblet) nagysága. Ugyancsak (elsősorban) az exportkínálattól függ, hogy a világpiac spontán működésével összefüggő és a világméretű termelés fejlődéséhez kapcsolódó keresleti–konjunkturális hatások hogyan érintik az egyes országokat. A keresett, jó konjunktúrájú, kedvezőbb áralakulású termékek exportőrei jobb helyzetbe kerülnek, bevételeik nőnek, kereskedelmi cserearányaik javulhatnak. Nem elhanyagolható tényező továbbá az a folyamat, amelynek során egyes iparágak komparatív előnyei fokozatosan a fejlődő országok felé tolódtak el. Egyes országokban, térségekben jelentős ütemű iparosítás zajlott, melynek nyomán megélénkült a belső tőkefelhalmozás, a társadalmi és a gazdasági viszonyok kapitalista alapon történő integrálódása jelentős méreteket öltött. Végül az egyes országok társadalmi berendezkedése, politikai törekvései is különbözők, ez visszahat a külföldi tőkével való kapcsolatokra, befolyásolja a külföldi tőke érdeklődését, nemzetgazdasági szerepét, rányomja bélyegét a gazdasági fejlődést megalapozó szerkezeti változásokra és az exportszerkezet alakításán keresztül a fejlesztési források mennyiségére és minőségére. Az egyes fejlődő országok (és csoportjaik) specifikumai tehát jelentős mértékben befolyásolják a nemzetközi tőkekapcsolatok alakulását, a profitosztozkodást, a fejlesztések irányait, a technikai ranglétrán való előrelépés lehetőségét, ezen keresztül a hátrányos piaci hatások mértékét.

Összességében tehát a “centrum-tőke” érdekeinek és az egyes országok adottságainak megfelelően a (tőkés világgazdasághoz tartozással járó) függőséget fenntartó és egyenlőtlenítő mechanizmusok (törvények) különbözőképpen érintik az egyes fejlődő országokat. Így a már a gyarmati korszakban is jelentős különbségek a kolonialista rendszer válsága és felszámolása óta tovább fokozódtak. Tovább fokozódtak, mert változtak a volt gyarmattartók és a volt gyarmatosítottak lehetőségei, érdekei, céljai.

Jegyzetek

¹ Myrdal, 358., 362.

² A tőkés tulajdonviszonyok – vagy még általánosabban: a termelési viszonyok – nemzetköziesedési tendenciájának és a munkaérték-elmélet világgazdasági érvényesülésének (ezen belül a fejlődő országok gazdaságára gyakorolt hatásainak) konkrét elemzése és elméleti általánosítása terén a szakirodalomnak még nagy adósságai vannak. Erre vonatkozóan számomra útmutató gondolatokat adott annak idején Szentes Tamás: Polgári és “újbaloldali” elméletek a világgazdaságról c. könyve, 410–450.

³ Jellemzően e külső impulzusok alapján modern enklávé-szektorok jöttek létre, de ma már arra is van példa, hogy egyes országokban – speciális körülmények között – átfogó modernizációs–iparosítási mechanizmusok indultak be.

⁴ Farkas Péter – Németh Sándor, 461–462. és 465–466. A vázolt folyamatok, a szolgáltató szerződések nyomán felduzzadó nemzetközi transzferek az ún. portfólióberuházások és a fizetési mérlegek szolgáltatások rubrikáinak gyorsan növekvő tételeiben statisztikailag is nyomon követhetők. Az Afrikára vonatkozó konkrét kutatások eredményeit l. Farkas Péter (1983).

⁵ ”Ami… a gyarmatokon stb. befektetett tőkéket illeti, ezek magasabb profitrátát hozhatnak, mert ott egyáltalában az alacsony fejlettség miatt magasabb a profitráta és rabszolgák, kulik, stb. alkalmazása mellett ugyancsak magasabb a munka kizsákmányolása.” (Marx, (1978) 226.)

⁶ A hivatalos amerikai statisztikák szerint a fejlődő országokban elért profitok a direkt magán tőkebefektetések után gazdasági ágazatok szerint 20–40%-kal magasabbak, mint a fejlett térségekben megvalósított inveszticiók esetében. E kimutatásokat azonban sokan jogosan tartják torzítottnak: a multinacionális vállalatoknak ugyanis morális okokból és főleg a helyi adózási és egyéb szabályok kijátszása okán nem áll érdekében a valós helyzet kiteregetése. A statisztikában megjelenő profitok kiszámítása a nemzetközi monopóliumok – valóságos értékviszonyoktól teljesen elszakadt – belső transzferelszámolásai alapján történik. Mértékadó szakirodalmi források szerint a fejlődő országokból repatriált profitok háromszorosan haladják meg az új külföldi közvetlen befektetéseket. (Ez utóbbi értékébe a helyszínen reinvesztált vagy külföldi befektetők által a helyszíni bankoktól felvett és beruházott összegeket is beleszámítják!) L. Farkas Péter (1977) 7–19.

⁷ Marxi értelemben a termelési ár az az eszményi, tendenciaszerűen érvényesülő piaci ár, amely szabadversenyes körülmények között egységnyi lekötött tőkére egyenlő nagyságú profit realizálását teszi lehetővé.

⁸ Tőkeösszetétel: a termelő tőkén belül a munkaerő(re fordított hányad) és az egyéb tőkejavak (termelési eszközök és munkaeszközök) egymáshoz viszonyított aránya. Ugyanez értékben (értéknagyságokban) kifejezve a tőke értékösszetétele. Magas a tőke összetétele, illetve értékösszetétele, ha a munkaerő súlya viszonylag alacsony (tehát a termelékenység viszonylag magas). Amennyiben a tőke értékösszetételének változása a technikai fejlődést tükrözi, akkor – Marx alapján – a tőke szerves összetételéről beszélünk.

⁹ Azt azonban hozzá kell tenni, hogy különösen a nem helyi piacra való termelés esetében a nemzetközi monopólium egészének profitabilitása vezérli a külföldi tőke tevékenységét, ami – adott esetben – bizonyos helyi viszonyok között alacsony profitot biztosító vagy akár “veszteséges” tévékénységeket is megengedhetővé tesz.

¹⁰ Emellett természetesen az infratruktúra fejlettsége, a háttéripar megléte stb. is nagy vonzerő.

¹¹ Itt természetesen nem a multinacionális vállalatok belső termelési folyamataihoz kapcsolódó, vállalaton belüli nemzetközi áruforgalmáról van szó, hanem arról az esetről, amikor a gazdaságilag elmaradott országok állnak közvetlen árucserekapcsolatban a fejlett kapitalista országok cégeivel.

¹² Értéktöbblet: a bérmunkás által megtermelt új érték és munkabérének különbözete, amit a tőkések profit formájában kisajátíthatnak. Az említett termelési ár folytán azonban lehet, hogy az adott munkást foglalkoztató tőkés a munkás által létrehozott új értéknek csak egy részét tudja profitként realizálni. A tőke szoros értelemben akkor értékesül, ha a tőkés a gyárában létrehozott teljes értéktöbbletet realizálni (elsajátítani) képes.

¹³ K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. 326. Kifejező a cím is, mely alatt az idézet található: “Két nemzet cserélhet úgy a profit törvénye szerint, hogy mind a kettő nyer, de az egyiket mindig rászedik.” (A mind a kettő nyer kifejezés a komparatív előnyök elmélete felé átjárót biztosít!)

¹⁴ Itt tehát elvonatkoztatunk a monopolhatásoktól és attól, hogy a külföldi tőke közvetlenül is jelen van a fejlődő országok gazdaságában. “A kedvezőbb helyzetben lévő ország – írja erről Ricardót bírálva Marx – a cserében több munkát kap vissza kevesebbért.” (A tőke, 227.)

¹⁵ Szentes Tamás szerint ez csak annyiban tekinthető kizsákmányolásnak, amennyiben a termelékenységi színvonalak különbségét az egészséges gazdaságfejlődés kívülről történt elfojtása, a rákényszerített specializáció technikai fejlődést akadályozó természete magyarázza, s a nemzeti termelékenység-színvonalat döntően meghatározó alapvető iparágak és kutatási bázisok kialakulását az idegen tőke gátolja. (Szentes, 439.) A termelékenység-különbség differenciáló hatását G. Myrdal is hangsúlyozza: “a termelékenység és a jövedelmek terén fölényben lévő ország egyre inkább uralkodó pozícióra tesz szert…” Myrdal, 358.

¹⁶ Nyilvánvaló, hogy az értéktörvény nemzetközi érvénye-sülésének itt tárgyalt esete lényegesen szélesebb körűen érinti a fejlődő országokat, mint az azonos ágazaton belüli konkurrencián alapuló jövedelemátcsoportosítás, ugyanis fejlett és fejlődő országok gazdasága egymáshoz való viszonyában sokkal inkább komplementer, mint kompetitív – mégha e téren egyes esetekben jelentős arányeltolódások következtek is be.

¹⁷ A bérmunkás által megtermelt értéktöbblet és munkabérének százalékos aránya.

¹⁸ Erről tanúskodnak a Nyugat-Európa és az USA közötti különböző irányú működő tőkeáramlások az elmúlt évtizedekben.

¹⁹ Itt természetesen eltekintünk az I. pontban említett, kizsákmányolási rátákban mutatkozó különbségektől.

²⁰ R. Prebisch: Towards a New Trade Policy for Development. 261. Idézi: Szentes, 261.

²¹ Állandó tőke: gép, anyag, munkaeszköz stb.

²² Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. 110.

²³ Magasabb lehet viszont a realizált profitráta a fejlődő országokban a magasabb kizsákmányolási ráta miatt.

²⁴ Egy megszorítást azonban tenni kell. A fejlett országok magas műszaki fejlettséget reprezentáló termékeiben rejlő kvalifikált, pl. mérnöki munka a nemzetközi cserében is nyilvánvalóan többszöröződve értékelődik.

²⁵ A folyamatot, melyben “az értéktörvénynek az árutermelők gazdasági helyzetére gyakorolt mikroszintű differenciáló hatása … nemzetközileg a nemzetgazdaságok fejlődésében makroszinten jelentkező polarizáló hatásával egészül ki”, Lévai Imre más aspektusokból is bemutatta: Újratermelés és külkereskedelem a fejlődő országokban című tanulmányában és Az egyenlőség és kölcsönösség ellentmondása a tőkés nemzetközi munkamegosztásban c. írásában.

²⁶ A nyerstermékekre, illetve alacsony feldolgozottsági fokú áruk előállítására való specializáció hosszú távon a nemzetközi áruforgalomban a kereskedelmi cserearányok (immár évszázadok óta tartó) változásaiból adódó veszteségekkel is együtt jár. A nemzetközi szakirodalomban ezt sokan jogosan a fokozódó nemzetközi “jövedelemlecsapolás” megnyilvánulásaként értelmezik.

Ma még nem tekinthető tisztázottnak, hogy az egyenlőtlenítő tulajdoni és piaci viszonyok egyes elemei milyen mértékben járulnak hozzá a cserearányoknak a fejlődő országok óriási többsége számára kedvezőtlen változásához. (Azokat a magyarázatokat, amelyek e jelenséget csak a keresleti–kínálati viszonyokkal, helyettesíthetőséggel hozzák összefüggésbe elégtelennek tarthatjuk, mert olyan tartósan, állandóan jelenlévő tendenciáról van szó, amelyet szerintünk – a munkaértékelmélet talaján – csak mélyebb értékelméleti összefüggések feltárásával értelmezhetünk.) Megítélésem szerint a nemzetközi kereskedelmi cserearányok alakulásában egyrészt monopolhatások, másrészt az értéktörvény világpiaci érvényesülése – ez utóbbi hátterében az egyenlőtlen technikai fejlődés – együttesen játszik szerepet. (L. az iménti Prebisch-idézetet is.) Így tehát a cserearányok változása a fejlett és fejlődő országok egyenlőtlen(ítő) kapcsolatataiban nem önálló tényező, hanem mélyebben fekvő okok és folyamatok felszíni tükröződése. Megjegyzendő: a termelékenységi színvonalakban és a tőke szerves összetételében mutatkozó különbség az értéktörvény érvényesülés útján akkor is (esetleg növekvő) “jövedelemlecsapolást” eredményez ha a cserearányok változatlanok. Ugyanígy, a cserearányok változatlansága – a technikai (termelékenységi és szerves összetételbeli) színvonalak korábbival azonos szintkülönbségét is feltételezve – nem azt bizonyítja, hogy nincs monopolhatás az értéktöbbletek nemzetközi elosztásában, legfeljebb csak azt, hogy az nem erősödött.

²⁷ Így pl. Magyarország a 80-as években kb. 3,5-szeresen törlesztette a 70-es években valójában felhasznált többlet-forrásokat, adóssága mégis kevesebb mint 10 milliárd dollárról 20 milliárd dollárra emelkedett. Az adósságtörlesztés évről-évre a magyar GDP kb. 10%-át köti le.

²⁸ Magyarország esetében – különböző keménydevizájú országokkal összehasonlítva – a Forint vásárlóerőparításon számított alulértékeltsége durván talán 2–2,5-szeres. Félve írom le, mert szinte hihetetlennek tűnik, hogy (csak) ilyen módon (csak) Magyarországról a teljes külkereskedelmi áruforgalom (export + import) felének megfelelő dollár érték távozik a fejlett világba, ami a GDP negyede!!! (Ezt tovább gondolva felvetődik a gyengébben fejlett országok optimális külgazdasági nyitottságának kérdése…)

²⁹ Ugyanígy a kereskedőházaknak, a nemzetközi üzleti forgalom menedzsereinek. Ez akár külön pont lehetne a jövedelem-lecsapolás csatornáinak felsorolásában.

³⁰ Lásd: Farkas Péter (1977) és Farkas Péter – Németh Sándor.

³¹ Lenin: Az imperializmus… 137. Persze gyarmatokról ma többnyire csak gazdasági értelemben beszélhetünk.

Irodalom

Farkas Péter: A külföldi tőke és a segélyek hatása a fejlődő országok gazdaságára. Tanulmányok a fejlődő országokról, 92. sz. MTA Világgazdasági Kutató Intézet, 1977.

Farkas Péter: A külföldi tőke és az állam Afrikában. Külpolitika. 1983. 5. sz.

Farkas Péter – Németh Sándor: A fejlődő országokbeli külföldi közvetlen beruházások indítékai. Közgazdasági Szemle, 1979/4. sz. Megjelent még felfrissített és bővített formában: Motivations for Foreign Direct Investments in Developing Countries. Development and Peace. Vol. 1. No. 2. 1980.

Lenin, V. I.: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. A marxizmus–leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára, 10. Kossuth Könyvkiadó, 1973. 194.

Lévai Imre: Az egyenlőség és kölcsönösség ellentmondása a tőkés nemzetközi munkamegosztásban. MTA Világgazdasági Kutató Intézet, 1981. (?) kézirat.

Lévai Imre: Újratermelés és külkereskedelem a fejlődő országokban. MTA Világgazdasági Kutató Intézet, 1980. (?) kézirat.

Marx Károly: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Karl Marx és Friedrich Engels művei 46/II. kötet. Kossuth Könyvkiadó, 1972. 411., 514.

Marx Károly: A tőke. III. k. Kossuth Könyvkiadó, 1978.

Myrdal, Gunnar: Korunk Kihívása: a világszegénység. Társadalomtudományi Könyvtár. Gondolat, 1974. 633.

Szentes Tamás: Polgári és “újbaloldali” elméletek a tőkés világgazdaságról. Kossuth Könyvkiadó, 1980. 450.

Az 1989–90-es történelmi fordulat és a szovjet szocialista modell bukása után az “Európába való visszatérés” kérdése került a közép- és kelet-európai országok napirendjére. Ez azonban nem bizonyul egyszerűnek. Intézményi gátak, érdekellentétek, politikai konfliktusok, jogi, kulturális és egyéb akadályok mellett főképp a gazdasági fejlettségben megmutatkozó különbségek nehezítik az “Európába vezető utat”.

Egyre inkább kiviláglik, hogy a közép és kelet-európai (KKE) országok Európai Unióba (EU) való integrációja csak akkor válik lehetővé, ha ezek az országok megközelítik az EU-országok gazdaságainak fejlettségi szintjét és stabilitását. A jövőre vonatkozóan a Maastrichti Szerződés nagyon kemény feltételeket szab. Ha összehasonlítjuk az átalakulóban levő országok gazdasági mutatóit a maastrichti stabilitási kritériumokkal, nyilvánvalóvá válik, hogy még a legjobb felvételi esélyekkel rendelkező országok is, mint például Magyarország, nagyon messze vannak ezen kritériumok teljesítésétől (l. 1. táblázat). A belépni kívánó, ám nem megfelelően felkészült, gyengén fejlett országok (Portugália, Görögország) felvételével szerzett negatív tapasztalatok is hátráltatják a további, kevésbé fejlett országokkal folytatott felvételi tárgyalásokat.

Minden jel arra mutat, hogy az EU keleti kibővítése még egy pár évet várat magára. Politikai erőfeszítések történhetnek ugyan a folyamat sürgetésére, de ezek sikere a közép- és kelet-európai országok gazdasági fejlődésétől függ. Ezen belül a legfontosabb a gazdasági teljesítőképesség gyors és stabil növekedése, következésképpen e lökésszerű fejlődés elindítása és tartós támogatása az aktuális gazdaságpolitika elsőrendű feladata.

A folyamat történelmi egyedülállósága miatt az ezzel kapcsolatos kérdések az elmélet és a politika számára egyaránt új kihívást jelentenek: az eddigi modell, amelyben néhány fejlett ország játszik meghatározó szerepet, a másik oldalon pedig jelentős számú fejletlen ország igyekszik az iparosodás révén kikerülni a függésből és az alulfejlettségből, Közép- és Kelet-Európára nem alkalmazható. Az átalakulóban lévő országok nagy többsége nem alulfejlett agrárország, amelynek hátrányát iparosítással kellene ledolgoznia, hanem olyan nemzetgazdaság, amelynek bázisa a mezőgazdaság mellett már az ipar is. Tehát a felzárkózó fejlődés hagyományos modellje, amelyet a mezőgazdasági modernizáció és az iparosítás összekapcsolódása jellemez,¹ alapvetően nem alkalmazható a közép–kelet-európai országokra. Éppígy nem megfelelő ezen országokat fejlődő országoknak nevezni.

Kétségtelenül érezhető azonban a közép- és kelet-európai országok vezető ipari országokkal szembeni lemaradása és a jelentős felzárkózási szükséglet. Mindenekelőtt azért, mert a közép- és kelet-európai országok ipara a világpiac igényeihez képest rosszul strukturált, többnyire elöregedett és nem hatékony. További hiányosságot jelent a mezőgazdaság elmaradottsága és a nem eléggé fejlett szolgáltatói szektor.

Ebből a speciális helyzetből vezethető le – a rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni – gazdasági átalakulási folyamat fő iránya, méghozzá a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja. Ezen a téren sarkalatos különbség van a közép–kelet-európai országok és a fejlődő országok között, de megmutatkozik ez néhány jelentősen visszamaradott, átalakulóban lévő országgal való összehasonlításkor is, mint pl. Albánia, Bosznia és a déli FÁK-országok.

Az átalakulás célja a jólét növelése, végső soron a közép- és kelet-európai országok életszínvonalának a gazdag ipari országokéhoz való közelítése. Ezért természetes, hogy a közép- és kelet-európai országok fejlettségbeli lemaradását főképp jóléti deficitként érzékelik. A változatlanul fennálló életszínvonalkülönbség okai elsősorban a termelékenységi szintben és ezzel kapcsolatban a tőkeellátottság terjedelmében és technikai színvonalában keresendők.

Már a rendszerváltás előtt is jelentős különbség volt a “nyugati” és “keleti” gazdaságok között, azonban az átalakulás során a termelés összeomlásával, egész gazdasági ágak tönkremenetelével és a hagyományos együttműködési és piaci kapcsolatok felborulásával csak erősödött ez a lemaradás. A termelékenységi hiányosságok pótlása csak alapvető szerkezetváltás és modernizáció révén, valamint az ezzel egyidejű feltőkésítéssel valósítható meg. Ehhez erőteljes beruházási aktivitás szükséges, azaz a beruházások dinamikájának és volumenének növekedése és szerkezetük, valamint hatékonyságuk javulása.

Az ebből következő tőkeigény Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária számára kb. 10 éven keresztül évi 300–400 milliárd dollárra becsülhető.² Ha Oroszország és más kelet-európai országok igényét is ideszámítjuk, az összeg több mint 1000 milliárd dollárra nő. Könnyen belátható, hogy ez az óriási szükséglet sem a tőkefelhalmozás közép- és kelet-európai országokban rendelkezésre álló belső forrásaiból, sem külső forrásokból nem fedezhető. Be kell ismernünk, hogy a közép- és kelet-európai országok tőkeállományának növeléséhez és modernizációjához szükséges fedezet mindmáig megoldatlan probléma. Van azonban más is. E kérdés mentén válnak el egymástól a fejlesztéselméleti és -politikai elképzelések: míg az egyik koncepció³ a problémát tőkehiányként értelmezi, ami az elégtelen belső megtakarítás következménye és nettó erőforrásbevonással megoldható, addig a másik elképzelés⁴ exporttöbblet kigazdálkodását javasolja, amit a valuta stabilitásorientált leértékelése tenne lehetővé.

Elméletileg mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.

2. A tőkeimport stratégiája

E stratégia lényege a tőkeimportra alapozott fejlődés szorgalmazása. Ezt az eljárást nyugati tanácsadók és befolyásos nemzetközi szervezetek – mint pl. a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank – is hangsúlyozottan ajánlják. A tőketranszfer általában összekapcsolódik az átfogó bel- és külgazdasági liberalizáció és a mielőbbi privatizáció követelésével. A tőkeimporthoz nagyon sok pozitív makro- és mikroökonómiai hatás kapcsolódik:⁵ gazdasági növekedés, magasabb foglalkoztatottsági szint, a gazdasági modernizáció meggyorsítása, know-how importja, valamint ideológiai és kulturális hatások. Legtöbbször azonban elhanyagolják, hogy ennek a stratégiának árnyoldalai is vannak. Ide sorolható a nagymértékű eladósodás, a külföldi exportőröktől és bankoktól való függés, a teljesítendő adósságszolgálat következtében a tartós forráskivonás, és végül a nemzetközi munkamegosztásba periferizált területként való bekapcsolódás.

A legtöbb átalakulóban lévő ország ebbe az irányba indult el, figyelmen kívül hagyva a harmadik világ országainak az importorientált fejlődésstratégiákkal kapcsolatos történelmi tapasztalatait. Számos közép–kelet-európai ország számára a tőkeimport lett a kizárólagos fejlődési stratégia: a külföldi tőke beáramlásának nagysága vált a piacgazdaság felé való sikeres előrehaladás mértékévé. Azon mérik az átalakulás sikerét, hogy mennyi külföldi tőkét sikerült az országba vonzani, döntően ettől függ a politikusok népszerűsége – még a belpolitikai intézkedéseket is alárendelik az ország külföldi bankokkal és befektetőkkel szembeni hitelképességének stb.

A tőkeimporthoz jelentős várakozások kapcsolódtak modern technológiák és az ehhez tartozó know how kedvező feltételek melletti importját, tapasztalt külföldi vállalkozók hazai gazdasági szerepvállalását illetően. A kelet-közép-európai országokban azt remélték, hogy ezáltal majd terjeszkedhetnek a külföldi befektetők felvevőpiacán, és a világpiacon is versenyképes termékekkel döntően javíthatják külgazdasági pozíciójukat. Az elképzelések szerint az adósságállomány növekedése, ami szükségszerűen együtt jár a tőkeimporttal, csak időleges jelenség volna, hiszen az exportsikerek miatt megforduló áru- és tőkemozgások biztosítanák az adósság gyors visszafizetését… Ezek a várakozások azonban nagyrészt illúziónak bizonyultak, nem utolsó sorban azért, mert egy egész sor tévedésen alapultak.

Először is nem jól becsülik meg a nagyságrendeket. A billiós nagyságrendű tőkeszükséglethez mérten az eddig realizált és a közeljövőben várható évi 15 és 20 milliárd dollár közötti tőkebeáramlás viszonylag csekély, mindamellett, hogy ez az összeg már tartalmazza az összes humanitárius segélyt, adósság-elengedést, szerkezetátalakító támogatást stb.⁶ Még ha abból indulunk is ki, hogy ez az összeg a következő években megduplázódik vagy megtriplázódik, aránya a valós szükséglethez képest – ami eddig 1–2% körül mozgott – nem nő olyan mértékben, hogy attól jelentős változást lehetne várni az átalakulóban levő országok technikai felszereltségében, illetve termelékenységi szintjében. Ezen a sokat emlegetett, a külföldi tőkebeáramlásoknak tulajdonított és valóban megfigyelhető katalizátorhatás sem változtat sokat.⁷

Másodsorban kevés figyelmet szentelnek a tőkebeáramlások struktúrájának. Amíg a beáramló tőke nagyrészt hitelekből, ráadásul rövid lejáratú hitelekből áll, amelyek lényegüknél fogva alkalmatlanok a gyökeres struktúraváltoztatásra, addig a gazdasági hatások jelentéktelenek maradnak. Kedvezőbben kell megítélni a működőtőke-befektetéseket, bár ezek egy része is csak a felvevőpiacok meghódítását és biztosítását szolgálja – legalábbis általában úgy tűnik.⁸ Magyarországon kedvezőbb a kép mind a közvetlen beruházások mértékét, mind az ágazati struktúrát illetően, hiszen “a külföldi beruházások döntő többsége a termelésbe áramlott”.⁹

Harmadsorban az importorientált és hitelekből finanszírozott fejlődési stratégia szükségszerűen növekvő külső eladósodáshoz vezet. Az adósságok növekedésével viszont csökken a befektetők és hitelezők bizalma, ennek pedig egyrészt az lesz a következménye, hogy a megkezdett stratégia évről évre drágul. Hiszen a növekvő adósságállománnyal és a stabilitásba vetett hit csökkenésével nő az ár, ami az új hitelek emelkedő kamatlábában, illetve rosszabb feltételeiben, valamint a külföldi bankoknak és befektetőknek biztosítandó egyre nagyobb adókedvezmények és különleges feltételek formájában tett engedményekben fizetendő meg.

Másik következményként a növekvő külső eladósodás fejlődési csapdának mutatkozik az átalakulóban lévő országok számára a keményvalutával rendelkező országok által dominált világpiacon. Mivel a közép- és kelet-európai országok nem rendelkeznek szerződéskötésre elfogadott valutával, ezért kénytelenek külföldi valutában (dollárban, márkában stb.) kötni szerződéseiket. Ez maga után vonja, hogy a kamatokat és törlesztéseket is külföldi valutában kell fizetniük. Az adósságszolgálat kényszere viszont a minden áron való exportot erőlteti. E gazdaságoknak – az alacsony munkabérek miatt – kiváltképp a munkaintenzív termékei és a nyersanyagai exportképesek. Fennmarad tehát a tartós lemaradás a nyugati reálbérektől, termelékenységtől és életszínvonaltól, holott ennek a tendenciának épp ellenkező irányúnak kéne lennie! De nem csak erről van szó. Nő a veszélye annak is, hogy megbomlik belföldi valuta, a hitelpiac és a megtakarítási folyamat működőképessége, mivel a belföldi tranzakciók közt növekszik a külföldi valutában végrehajtottak részaránya. A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik. Ezáltal a tőkeimport nem fejlődést hoz, hanem gazdasági periferizálódást, ahol a valuták közötti verseny a végrehajtó mechanizmus szerepét játssza.

Fel kell ismernünk végül, hogy az adósságállomány növekedése okozta bizalomcsökkenés veszélyezteti a további tőkeáramlást is. Bizalomvesztés esetén fennáll az adósságválság veszélye, ami a megkezdett fejlődés megszakadását eredményezné. Az ilyen forgatókönyvek, minden gazdasági és szociális következményükkel együtt, jól ismertek Latin-Amerikából. 1995 elején Magyarország is alig tudta elkerülni adósságproblémáinak ilyen kiéleződését.

Negyedsorban az importorientált fejlődési stratégia olyan helyzetet eredményez a belföldi gazdaságban, amely inkább a stagnálás rögzítése felé tendál, mint a fejlődéshez szükséges erők felszabadítása felé. Ez már abból is következik, hogy a külkereskedelmi mérleg hiánya túlkínálatot eredményez az árupiacon, ami viszont csökkentőleg hat a termelésre és a beruházásokra. Ez megnehezíti a felhalmozási folyamat sikeres beindítását. A kapacitások parlagon hevernek, a gazdaság pedig egy meglehetősen merev, recesszió és infláció által meghatározott pályán mozog. Magyarország esetében is létezett egy ilyen szakasz (1988–1993), mikor is az időszak végén semmivel sem volt kevesebb a probléma, mint az elején.¹⁰

Ötödsorban kérdéses, hogy a nyugati ipari országoknak fűződik-e egyáltalán érdekük a reformországok átfogó gazdasági fejlődéséhez. Egyelőre csak az új felvevőpiacokhoz, nyersanyagforrásokhoz, alacsonyabb környezetvédelmi előírásokat és alacsonyabb bérszínvonalat biztosító telephelyekhez fűződő érdek fedezhető fel. E feltételek jövőbeli biztosításához inkább egy korlátozott fejlődés tűnik kívánatosnak, nem pedig az átalakulóban levő országok termelékenységi és jóléti szintjének a fejlett gazdaságok szintjére való emelése.

A piacvásárlás mint telepítőtényező mellett a Közép- és Kelet-Európába befektetők számára a munkaköltségek játszottak döntő szerepet. A viszonylag alacsony bérszínvonal főképp a munkaintenzív (vagyis tőkeszegény) termelés közép- és kelet-európai országokba telepítését eredményezi. E befektetések által viszont a fejlett és az átalakuló országok közötti termelékenységi szakadék nemhogy eltűnne, inkább kiszélesedik. A közép- és kelet-európai országok efféle munkamegosztáson és tőkekapcsolatokon alapuló világgazdasági integrációja piacgazdaságba való átmenetüket mutatja ugyan, de nem a modern ipari országokká válásukat.

Azt a versenyelőnyt, amit a legmodernebb technikának az alacsony bérekkel való ötvözése nyújtana – ami főképp Délkelet-Ázsiára jellemző –, az átalakulóban lévő országok felzárkózásuk során kevéssé tudják kihasználni. Inkább annak a veszélye áll fenn, hogy – nem utolsó sorban a nyugati hitel- és beruházási támogatások miatt – hosszú távú függőség és alulfejlettség alakulhat ki.¹¹

Hatodsorban egyre inkább megmutatkozik, hogy az ipari országok nem készek megnyitni piacaikat az átalakuló országok előtt. Elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre például arról, hogyan gátolja az EU a közép- és kelet-európai országok kívánságával ellentétben a kereskedelmi kapcsolatok élénkítését, a szorosabb gazdasági együttműködést és végül az EU-hoz való csatlakozást.

A piaci hozzáférést főképp az EU szempontjából “érzékeny” területeken, mint például a mezőgazdaság, a textilipar, a ruházati-, illetve az acélipar területén késlekedő kereskedelmi liberalizáció gátolja.¹² Így az EU deficitet idéz elő a közép- és kelet-európai országok kereskedelmi és folyó fizetési mérlegében. Ilyen körülmények között nem jöhet létre az áru- és tőkeáramlás irányának az adósságállomány leépítéséhez szükséges megfordulása, ez pedig végül az ismertetett stratégia bukásához vezet.

Érdekes módon az átalakulóban levő országokban is egyre többen adnak hangot fenntartásaiknak a növekvő tőkeimport stratégiájával szemben.¹³ Álláspontjukat gyakran kifejezetten mint nemzeti érdeket fogalmazzák meg.

3. Kelet-Németország példája

A volt Kelet-Németország a posztszocialista átalakulási folyamatot tekintve éppenséggel nem modellértékű. Sokkal inkább egy semmivel sem összehasonlítható kivételes esetről van szó, amelyet kevésbé az átalakulási folyamat általános folyamatai jellemeztek, mint inkább a Német Szövetségi Köztársaságba való integrációja és a német újraegyesülés folyamatának specifikus momentumai. Ennek ellenére Kelet-Németország fejlődéséből is levonhatók bizonyos következtetések a különböző átalakulási stratégiák és módszerek értékelése számára. Már csak azért is, mert az első, átalakulási fázis – az intézményrendszer átalakítása – már 1992-ben lezárult, és a második fázis – a modernizáció szakasza – már ugyanabban az évben, azaz jóval korábban elkezdődött, mint a többi országban.

Egy másik érv Kelet-Németország példájának az átalakulási folyamatok értékelésében való figyelembevételére abból adódik, hogy ott az import által támogatott fejlődésnek egy extrém változatát alkalmazzák. A világon egyetlen más régióban sincs ekkora eltérés a GDP (bruttó nemzeti termék) termelése és felhasználása között, mint itt. Ha az export–import elemzés során a Nyugat-Németországból származó transzfereket is figyelembe vesszük, akkor Kelet-Németország importkvótája (import/GDP) meghaladja a 100%-ot, az import/GDP hányados pedig négyszer akkora, mint az exportnak a GDP-hez viszonyított aránya.

Az egykori NDK már 1991-ben túljutott a gazdasági visszaesés mélypontján. 1992 óta a kelet-német gazdaságban erőteljes növekedés zajlik, és folyik a nyugat-német gazdasághoz való felzárkózás. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a tényeket, sokkal kritikusabban kell megítélnünk a fejlődési eredményeket, méghozzá több okból.

Az első ilyen szempont a hatékonyság kérdése: 1990 és 1996 között mintegy 1100 milliárd német márka értékű (bruttó) transzfer érkezett a volt NDK-ba. E transzferek nettó értéke is kb. 900 milliárd márkát tesz ki (l. 2. táblázat). Ez mintegy négyszerese annak a tőkének, ami beruházások, hitelek, segélyek és támogatások formájában mindeddig valamennyi közép–kelet-európai országba együttesen érkezett.

E kiadások kb. 40%-a beruházási célokat szolgált, nagyrészt az infrastruktúra területén. Ha azonban a privátszféra befektetéseit is ideszámítjuk, akkor az 1990 és 1996 közötti időszakra kb. 900 milliárd márka befektetés-volument kapunk! A beruházási ráta a reál bruttó hazai termék viszonylatában átlagosan több mint 50% volt Kelet-Németországban.¹⁴ Ha ezeket az adatokat más átalakulóban levő országok mutatóival hasonlítjuk össze, Kelet-Németország különösen privilegizáltnak, szerencsés kivételnek, a legjobb felzárkózási esélyekkel rendelkező régiónak tűnik. Ám ez nem így van. Az óriási összegek ellenére, amelyeket egyetlen másik átalakulóban lévő országban sem lehet még csak közelítőleg sem előteremteni és befektetni, Kelet-Németországnak máig nem sikerült a gazdasági teljesítménye 1989-es szintjét újra elérni, pláne túlhaladni. Amit elértek, az a mélyreható strukturális változás, a gazdasági aktivitás szintje azonban alacsonyabb, mint az átalakulás előtt volt. Az 1992 óta Kelet-Németországban zajló fellendülés egy mesterséges, transzferekből finanszírozott folyamat, itt ugyanis a rendszerváltás hetedik évére sem sikerült önálló gazdasági fejlődést megvalósítani.

Másodsorban: minden valódi gazdasági fejlődési folyamat multiplikátor hatással is jár, és ebből származik lendülete. Kelet-Németországban azonban ebből semmit sem lehet érezni. A gazdasági aktivitás elért szintjét is a nyugat–keleti transzferek biztosítják, és minden, a transzfer-kifizetéseket csökkentő próbálkozás a gazdasági összeomlás veszélyével fenyeget. Mint a 2. és a 3. táblázat adatai mutatják, még növekvő transzferek mellett sem sikerült stabil gazdasági növekedést biztosítani: a bruttó hazai termék növekedési üteme 1994 óta csökken, és 1997-re előreláthatólag majdnem megszűnik a gazdasági növekedés. Ezzel megsemmisül a kelet-német termelési szint gyors felzárkóztatásának illúziója.

Harmadsorban: bár Kelet-Németországban a transzferek és a tőkeimport révén egy modern és az előzőekhez képest teljesen megváltozott gazdasági struktúra alakul ki, mely ugyanakkor jelentősen függ a nyugat-német gazdaságtól és rászorul az onnan érkező megrendelésekre és támogatásra is .

Az 1990 óta zajló változás Kelet-Németország számára nem más mint a KGST vezető ipari országából egy rossz szerkezetű, dezindusztrializálódott, transzferekre és importra utalt, az egyesült Németországon belül periferizált régióvá való süllyedés. Ez rajzolódik ki a kelet-német gazdaság német exporton belüli különösen alacsony részesedéséből, vagy abból, hogy az itteni iparsűrűség (1000 lakosra jutó ipari dolgozók száma) csak fele a nyugat-németnek. A valamikori 3,5 millió kelet-német ipari alkalmazottból mára alig 600 000 maradt. Kelet-Németország legiparosodottabb területein az iparosodottság mértéke Nyugat-Németország agrárrégióinak megfelelő fokot mutat.

Ha összehasonlítjuk Kelet-Németország gazdasági adatait a többi rendszerváltó ország adataival (4–6. táblázat), meglepő a bőséges tőkebeáramlás ellenére összességében mégis viszonylag gyenge eredmény. Mindemellett Kelet-Németország viszonylag rossz eredménye nem vezethető vissza kedvezőtlenebb kiindulási pozícióra. Épp ellenkezőleg: adottságai sokkal kedvezőbbek voltak, mint a legtöbb másik átalakuló országnak. Az okok nem kereshetők a politikai viszonyokban sem, és a kelet-német lakosság hiányzó teljesítőkészségében sem.

A kedvezőtlenül alakuló fejlődésért sokkal inkább a külső átalakulás rendje és módja okolható. Különösen az egyik oldalon radikális sokkból és a másik oldalon masszív tőkeimportból álló kombináció bizonyult végzetesnek. E keverék hatására a meglévő adottságok és struktúrák nagyon hamar felbomlottak, egy önfenntartó fejlődés azonban mindeddig nem jött létre.

Ehelyett Kelet-Németország több mint hat éve főképp a nyugat-németek által finanszírozott költségvetési forrásokból tartja fenn magát. Egyre világosabban látszik, hogy bár gyors kezdeti sikereket tudott felmutatni, és kétségtelenül bizonyos fejlődésen megy keresztül, Kelet-Németország ennek ellenére teljes mértékben Nyugat-Németországtól függő marad. Annak a módnak, ahogy Kelet-Németország az egyesült NSZK és Európa periferizált régiójává süllyed, minden ország számára intő jelül kell szolgálnia. Itt nyilvánvalóan nem a megfelelő utat választották. Más országok számára igen hátrányos lenne, ha ez a folyamat az egyesült Európa keretei között megismétlődne. Mindenképpen ajánlatos tehát az alternatív fejlődési pályák vizsgálata.

4. Az alternatíva: export által támogatott fejlődés

A transzferforrásokra és tőkeimportra támaszkodó stratégia alternatívájaként fogalmazódott meg a másik fejlődési koncepció, amelyben “az export növelése a fejlesztési stratégia központi tényezőjeként”¹⁵ jelenik meg. Képviselői merkantilista érvekre, valamint a rég- és a közelmúlt azon gazdaságtörténeti példáira hivatkoznak,¹⁶ amelyek azt támasztják alá, hogy az exportorientált stratégia sokkal eredményesebben indíthatja be a gazdasági fejlődési folyamatot, mint a tőkeimport.

A gazdasági fejlődésre vonatkozó problémafelvetés tulajdonképpen egy kérdésre fut ki: hogyan lehet stabil jövedelemképző folyamatot előidézni, és ezt fenntartani. A választ a beruházások dinamikájában illetve szerkezetében kell keresnünk. A beruházások érezhető élénkítéséhez két alapvető makrogazdasági feltételre van szükség. Az egyik, hogy a nemzeti valutának bizonyos stabilitással kell rendelkeznie, hogy meglegyen iránta a kellő bizalom, és a befektetők készek legyenek hosszú távon is a nemzeti valutában gazdálkodni. A másik ilyen feltétel a szokásosnál jóval nagyobb kereslet, egy olyan külső lökés, amely életre kelti a gazdaságot, és mobilizálja a parlagon fekvő forrásokat. Az utóbbi feltételt az export biztosítja, az elsőért a nemzeti pénzpolitika felelős.

Az exportorientált stratégia külkereskedelmi mérleg többletet okoz, ami az árfolyamok segítségével biztosítható. Ehhez a nemzeti valuta alulértékeltsége szükséges. Ez a helyzet jelentős leértékeléssel érhető el, majd hosszabb távon a megfelelő árfolyampolitika alkalmazásával tartható fenn.

Célszerű az exportoffenzívából kiinduló gazdasági fejlődést protekcionista rendelkezésekkel is támogatni. Csak a külkereskedelmi mérleg többlet és a szelektív támogatás kombinációja által válik az exportorientált fejlődésmodell megvalósítható gazdaságpolitikává. A valuta alulértékeltsége lehetővé teszi a külkereskedelmi mérleg többlet eléréséhez szükséges exportot, támogatja a felértékelési várakozásokat, és a reálbér-különbségek növelése által erősíti a hazai termelők világpiaci versenyképességét. A szelektív támogatás pedig lehetővé teszi, illetve ösztönzi a termelési szerkezet diverzifikációját, ezáltal pedig egy versenyképes gazdaság létrejöttét.

Az ismertetett stratégia, illetve a tartós külkereskedelmi mérleg többlet tagadhatatlan előnye, hogy a kereslet által kiváltott termelésnövekedéssel egyidejűleg a belföldi valuta iránti bizalom is javul. Ez lehetővé teszi, hogy a konjunktúrát támogató pénzpolitika mozgástere megnövekedjék, csökkenthetővé váljék a kamatláb – különös tekintettel a hosszú lejáratú hitelek kamataira –, és ezáltal nőjön a beruházási kedv.

Az exportorientált fejlődési stratégia sikeres megvalósítása az intézményi feltételek mellett mindenek előtt stabil bel- és külföldi helyzetet, kiegyensúlyozott költségvetést, valamint visszafogott jövedelempolitikát igényel, amely megakadályozza, hogy a pénzbeli bérek emelkedése inflációt eredményezzen. Ezek a feltételek néhány közép- és kelet-európai országban, mint pl. Csehország, Lengyelország, Szlovénia és Magyarország messzemenőleg adottak. A többi országban a következő években kell ezeket lépésről lépésre megteremteni.

Az ilyen exportorientált stratégia legnagyobb akadálya jelenleg az Európai Unió protekcionizmusa, továbbá néhány ország esetében a nagymértékű külső eladósodás. Mindkét tényező megnehezíti az átalakulóban lévő országok exportoffenzíváját, és hozzájárul periferizálódásukhoz. Itt van tehát az ideje, hogy a gazdaságpolitika megpróbálja ellensúlyozni e kedvezőtlen hatásokat, megragadva az exportnövelés és az importcsökkentés támogatásának minden eszközét. Szükséges továbbá az adósságállomány leépítése, ami által csökkenthető az adósságszolgálat céljaira elfolyó összeg.

Kedvező esetben az ilyen stratégia olyan piaci helyzethez vezet, amelyet egy jól működő beruházás–jövedelem-mechanizmus, valamint növekvő megtakarítás jellemez. Ez a külföldi befektetőket is további közvetlen beruházásokra ösztönözné, méghozzá fokozottan a termelési szférára koncentrálva. Az eredmény végül egy stabil, önfenntartó gazdasági fejlődés lenne, amelynek lendülete az állandóan bővülő termelés bázisán alapulna. Az ismertetett fejlődési út fölénye a kelet-német modellel szemben, ahol a termelési bázis a tőketranszferek ellenére (vagy épp ezért) csekély, a gazdasági fejlődés pedig “mesterséges”, instabil és a nyugat-német konjunkturális helyzettől függő, nyilvánvaló.

A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. Jelenleg főképp három tényező gátolja meg az átalakulóban lévő országokat abban, hogy kompromisszumok nélkül belevágjanak az exportorientált fejlődés stratégiájának alkalmazásába.

Az első ilyen körülmény a külgazdasági kiinduló helyzet, Csehország kivételével ugyanis minden ország nagymértékű külföldi adósságállománnyal lépett az átalakulás útjára. Magyarország esetében, amely az ország nagyságát és gazdasági potenciálját figyelembe véve a legtöbb adósságot halmozta fel, ez a tény nagyban befolyásolta a politikát. Ebben az esetben az alkalmazandó gazdaságstratégiával kapcsolatos döntési szabadságról nem is lehet beszélni. Az export nagyságát sokkal inkább az a kényszer diktálja, hogy törleszteni kell az adósságokat és fenntartani a fizetőképességet, a kivitel tehát nem rendelhető alá a stabil belső gazdasági növekedést megalapozni kívánó gazdasági stratégia szempontjainak.

Másodsorban még nem teljesül az exportorientált fejlődéshez szükséges valamennyi belgazdasági feltétel: a piaci helyzet néhány országban inkább az inflációs gazdaság típusának megfelelő, ahol meghatározó szerepet játszik a magas inflációs ráta, a költségvetési deficit, a valuta reálfelértékelődésének tendenciája és a külső eladósodottság. Még ott is, ahol a hatékony piacgazdaság intézményi keretei már megteremtődtek, mint Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon, nagyszámú olyan mikro- és makrogazdasági hiányosság van a gazdaságban, amelyek a javasolt fejlődési stratégia konzekvens alkalmazását megnehezítik vagy teljesen ellehetetlenítik.

Harmadsorban maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását és folyó fizetési mérleg többlet kialakítását. Bizonyítéka ennek az, hogy az 1989. évi mintegy 8%-ról 1993-ra mindössze kb. 3%-ra esett vissza az átalakulóban levő országok világpiaci részesedése, míg külső adósságállományuk ugyanezen idő alatt jelentősen növekedett, kb. 140 milliárd dollárról mintegy 250 milliárdra.¹⁷ Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.

Nagyobb számú közép- és kelet-európai, valamint harmadik világbeli ország exportorientált fejlődési stratégiára való áttérése a világpiaci viszonyok megfordulásának tendenciáját eredményezné. Azaz az ipari országoknak el kellene fogadniuk valutáik felértékelődését, folyó fizetési mérlegeik deficitbe fordulását, el kellene adósodniuk a fejlődő és az átalakulóban levő országoknál, és fel kéne adniuk mindenféle protekcionizmust. Ennek azonban jelenleg nincs komolyan vehető jele, amiből viszont azt a következtetést lehet levonni, hogy a legjobb esetben is csak egyes, a fenti feltételek értelmében különösen kedvező helyzetben lévő rendszerváltó országok lesznek majd képesek exportorientált fejlődési stratégiát alkalmazni. Csehország és Lengyelország ebbe a csoportba tartoznak. Talán Magyarország is.

(Fordította: Szabó Adrienne Ágnes)

Jegyzetek

¹ V. ö. Senghaas, D.: Von Europa lernen. Entwicklungsgeschichtliche Betrachtungen, Frankfurt, 1982. 66.; Riese, H.: Entwicklungsstrategie und ökonomische Theorie – Anmerkungen zu einem vernachlässigten Thema. In: Entwicklungsländer und Weltmarkt. Ökonomie und Gesellschaft. Jahrbuch 4., Frankfurt–New York, 1986. 160.

² Institut der deutschen Wirtschaft Köln: Osteuropa auf dem Weg in die Marktwirtschaft, Köln 1993. 86.

³ V. ö. Khan, M. S. – Montiel, P. – Haque, N. U.: Adjustment with Growth. Relating Analytical Approaches of the IMF and the World Bank. In: Journal of Development Economics, vol. 32.,1990. 155–179.

⁴ V. ö. Riese, 1986.; Herr, H. – Westphal, A.: Transformation in Mittel- und Osteuropa: Makroökonimische Konzepte und Fallstudien. Frankfurt–New York, 1993.; Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion: Peripherisierung und ihre Überwindung aus geldwirtschaftlicher Sicht. Marburg, 1993.

⁵ V. ö. Radice, H.: A külföldi tőke szerepe a kelet-európai átalakulásban. Eszmélet, 24. 48–73.

⁶ V. ö. Institut der deutschen Wirtschaft. Köln, 91.

⁷ V. ö. Witkowska, J.: Umfang und Struktur der ausländischen Direktinvestitionen in Polen und ihr Einfluß auf den polnischen Außenhandel. In: Transformation. Leipziger Beiträge zu Wirtschaft und Gesellschaft. (Szerk. M. Miegel) 1995/2., 88–101.

⁸ V. ö. Beyfuß, J.: Dokumentation: Standortqualitäten der Länder Mittel- und Osteuropas. In: Institut der deutschen Wirtschaft, iw-trends 1995/2. 33.

⁹ Natinal Bank of Hungary, Monthly Report, 1994/8. 144.

¹⁰ V. ö. Busch, U.: Die makroökonomische Bilanz Ungarns und die Grenzen einer importgestützten Entwicklungspolitik. In: Transformation…, 121–142.

¹¹ V. ö. Andor, L.: Peripherisierung in Ungarn. Utopie kreativ, 1996/63. 32–47.; Hopfman, A.: Transformation und Weltmarktintegration. Perspektiven der Reformländer Mittel- und Osteuropas in der internationalen Arbetsteilung. Prokla, 1995/4. 541–564.

¹² V. ö. Stehn, J.: Stufen einer Osterweiterung der Europäischen Union. Die Weltwirtschaft, 1994/2. 198.

¹³ V. ö. Klaus, V.: Signale aus dem Herzen Europas. Wiesbaden, 1991. 94.

¹⁴ V. ö. M. Wegner: Die deutsche Einigung oder das Ausbleiben des Wunders. In: Aus Politik und Zeitgeschichte. 1996. 40 k. 13.

¹⁵ V. ö. Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion…, 15.; Busch, U.: Conflicts and constraints in development strategies. In: Köhler, G. (szerk.): Questioning Development. Marburg 1996. 360.

¹⁶ V. ö. Herr, H.: Geld, Währungssystem und Währungswettbewerb. Theoretische und historische Analyse einer internationalen Geldwirtschaft. Frankfurt–New York, 1992. 280.

¹⁷ V. ö. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1995. január 26.

Egy, a hetvenes években divatos vicc (vicc?) szerint a magyar értelmiség két út előtt áll. Az egyik az alkoholizmus. A másik út járhatatlan. Ulrich Busch a magyar (és általában a kelet-európai) gazdaság lehetőségeivel kapcsolatban ennél kevésbé optimista: elméletileg ugyan két út is van a régió számára az Európai Unióhoz való csatlakozásra, de gyakorlatilag mindkét út járhatatlan. Ebből logikailag az következne, hogy akkor más célt kellene keresni, nem pedig az EU-ba tartó járhatatlan úton besározódni, de Busch nem vonja le saját elemzéséből fakadó logikus konzekvenciát. Ehelyett az önmagának való ellentmondást, a fejtegetésébe beépített önellentmondást választja.

Busch gazdasági elemzésének tartalmi summája két egymásnak ellentmondó üzenet. Az első üzenet szerint a régió felzárkóztatása gyakorlatilag sem tőkeimporttal, sem belső tőkeakkumulációval nem hajtható végre. A második üzenet viszont meghirdeti: térjünk rá a szerző számára rokonszenvesebb járhatatlan útra.

A cikk különösen azért tanulságos, mert ráirányítja a figyelmet arra, ami hiányzik belőle. Logikai buktatójával az olvasó gondolkodását abba az irányba sodorja, amelyről önmaga hallgat. Nevezetesen, hogy mi lenne ezen országok lakói számára a járható út. Pontosabban: melyik az az úticél, amelyhez van járható út.

Az írás megmutatja a szűken gazdasági megközelítés elhibázottságát: a szerző gazdasági megoldást akar ráerőltetni olyan problémára, amelynek – saját elemzése szerint – nincs gazdasági megoldása. Ebből azonban nem következtet valamilyen gazdaságon kívüli megoldás szükségességére.

Busch elemzésének önellentmondásossága nem egyszerűen a szerző fogyatékossága. Ez az önellentmondás általánosabb összefüggés kifejeződése: a hagyományos gazdaságtan, illetve a szűken gazdasági nézőpont fogyatékosságát jeleníti meg. A cikk érdeme, hogy nyíltan vállalja, és végigviszi egészen a belső önellentmondás felszínre hozásáig a gazdasági nézőponthoz való ragaszkodást. Ezáltal – szándéka ellenére – leleplezi a hagyományos gazdaságtan tudományos korlátozottságát, túlhaladottságát.

E módszertani ráhangolás után röviden nézzük meg Busch üzeneteit közelebbről. A nem bizonyított, hanem magától értetődőnek vett cél: integrálódni az EU-ba. A befogadás feltétele, hogy megüssük a mércét: megközelítsük az EU gazdasági fejlettségi szintjét. Tehát feladatunk az EU gazdasági mutatóihoz való felzárkózás, ami – úgymond – lökésszerű gazdasági fejlődést igényel. “A rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni gazdasági átalakulási folyamat fő iránya… a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja.”

A “termelékenységi hiányosságok pótlása”, a “szerkezetváltás”, a “modernizáció” csak feltőkésítéssel valósítható meg. A “lökésszerű gazdasági fejlődést” akadályozó tőkehiány megszüntetésére két elméleti válasz született. A külső forrásra alapozó koncepció a tőkeimportban hisz. A belső forrásra támaszkodás hívei viszont exporttöbblet kigazdálkodásától várják a szükséges helyi tőkeakkumulációt. “Elméletileg – hangsúlyozza Busch – mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.”

Busch elemzése szerint a tőkeimportból és hitelekből finanszírozott gazdaságfejlesztés egyfajta fejlődési csapdát jelent: kiszolgáltatottá teszi az országot. “A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik.” A nyugati ipari országok valójában a keleti régió elmaradottságának megőrzésében érdekeltek.

De az exporttöbbletből támogatott gazdaságfejlesztésnek sem jobbak az esélyei. Busch a politikai stabilitás fennmaradását illetően optimista: bízik a népnek politikusai iránti szeretetében, az exportnövelés miatt szükséges megszorító intézkedések békés elviselésében. (Ceauºescu ilyen irányú kísérletét nem vizsgálja.) Mégis kénytelen a sikert gátló okként szóba hozni a nagymértékű külső eladósodást, valamint az Európai Unió protekcionizmusát. Mindez felzárkózás helyett további periferizálódást eredményez.

“A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. …maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását…. Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.”

Mi következik mindebből Busch számára? A közép- és kelet-európai országoknak, valamint a harmadik világbeli országoknak át kell térniük az exportorientált fejlődésstratégiára, hátha ettől megfordul a világpiaci viszonyokban megnyilvánuló tendencia. Ember küzdj, és bízva bízzál! Csak az irracionális remény marad. (Szakmailag következetes, a gazdasági racionalitás követelményeihez szigorúan kötődő álláspontról büszkén hirdethetné: mindegy, hogy kiket üt agyon a tőke, ha ez a világgazdaság növekedését szolgálja. Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.)

Mi következik mindebből egy következetes, Buschénál kevésbé szégyenlős humanizmus számára? Annak az antihumánus szakmai–bürokratikus nézőpontnak a feladása, illetve gazdasági, politikai, jogi erőszaknak a megváltoztatása, amely az eleven, egyedi személyiséggel rendelkező emberektől való elvonatkoztatás terméke. Ki-ki válasszon a maga számára olyan célokat, amelyekhez járható út vezet, és amely út áldozatait vállalja. Tehát – legyen szó akár EU-ról, akár NATO-ról, akár másról – ne másokkal akarja megfizettetni, hanem maga állja vágya megvalósításának terheit, költségeit!