Az egységes Európa megvalósulása egyre közelebbinek tetszik: az Európai Unió és tagországai elkötelezetten folytatják a Gazdasági és Monetáris Unió bevezetésére irányuló politikájukat, kijelölték a felvételre érdemes országok körét, folytatódik a jogharmonizáció, a közös szabványok kialakítása, a kereskedelempolitikai korlátozó eszközök leépítése. A folyamat része a gazdasági globalizálódásnak, ami egy világméretű szabadkereskedelmi zóna felé tart. Az egyik, ha nem az egyetlen legfőbb szemponttá a nemzetközi versenyképesség vált; az ennek érdekében hozott megszorító intézkedéseknek persze egyelőre csak a súlyosságát érzik Európa polgárai: a szociális juttatások lefaragását, a munkanélküliség növekedését, a környezetkárosító beruházásokat. A kialakult helyzetnek rövid távon biztos nyertesei egyelőre a transznacionális vállalatok, amelyek, mint látni fogjuk, tevékenyen részt is vállaltak a mai Európa megformálásában. Jelen tanulmány, amely döntően a Corporate Europe Observatory (CEO, Amszterdam) jelentése alapján készült, azt a külvilág számára gyakorlatilag láthatatlan lobbifolyamatot kívánja felfedni, amelynek során a nagyipari korporatív szervezetek fokozatosan kialakítják a nekik megfelelő gazdasági–politikai környezetet, kihasználva s egyben megkerülve a demokratikus döntéshozási folyamatot. Szót ejtek a másik oldal: a kisvállalkozások, a szakszervezetek, a környezetvédelmi szervezetek tevékenységéről is, amelyek pénzügyi és szervezeti problémáik miatt gyengének bizonyulnak az eredményes fellépéshez, végül kitérek a nagyvállalatok közép- és kelet-európai tevékenységére.

A Kerekasztal lovagjai és csatlósaik

A hetvenes években még alig volt kapcsolat az európai multinacionális cégek között, ám ez drámaian megváltozott a nyolcvanas évekre. Az 1983-ban megalakult Gyáriparosok Európai Kerekasztala (European Roundtable of Industrialists, ERT) 45 európai céget tömörít, melyek együttes éves forgalma 550 milliárd ECU (ez a tagországok összesített GDP-jének közel 10%-a), s 3 millió embert foglalkoztatnak. Az EU Bizottsága kezdettől fogva támogatta a csoportosulást, a kapcsolat különösen Jacques Delors elnöksége idején vált igazán szorossá. Mára az ERT a legbefolyásosabb lobbyiszervezet, amelynek döntő befolyása van az európai integrációs folyamatra.

Az ERT első komoly fellépése a belső piac kialakításának előkészítése volt. 1985-ben Wisse Dekker, az ERT (valamint a Philips) elnöke beterjesztette javaslatát az Európai Gazdasági Közösségen belüli kereskedelmi akadályok felszámolásának menetrendjéről, ami éppen egybevágott a Bizottság integrációs elképzeléseivel. Delors nem sokkal ezután ismertette elképzeléseit az Európa Parlamenttel, és beszéde tartalmában szinte teljesen megegyezett az ERT előterjesztésével. Pár hónappal később pedig megjelent a Fehér Könyv “A belső piac kiépítésének befejezéséről”, amely összegezte a mintegy háromszáz végrehajtandó irányelvet, majd 1986-ban aláírták az Európai Egységes Aktát, amely megteremtette az egységes piac 1992-re történő megvalósításának intézményi–döntéshozatali hátterét. A gyors sikerben az ERT intenzív lobbikampánya is komoly szerepet játszott: pár hónap alatt néhány jól megszervezett találkozón meggyőzték az EU-tagországok vezető kormánypolitikusait, hogy csak az egységes piac képes biztosítani a versenyképességet az Egyesült Államokkal és Japánnal szemben, s ezáltal ez az egyetlen kivezető út a gazdasági recesszióból. A szervezet érdekérvényesítő stratégiájára általában is jellemző, hogy tagjai távol maradnak a részletekbe menő brüsszeli törvényhozási folyamattól, sokkal inkább a tagországok s az Unió vezető politikusaival találkozva beszélik meg, alakítják ki az EU napirendjét, általános felépítését, valamint szorgalmazzák az elfogadott irányelvek végrehajtását. Az ERT előnye más lobbicsoportokkal szemben abban is megnyilvánul, hogy érdekeit a transznacionális cégek vezetői képviselik, akiknek személyes tekintélye és felelőssége külön súlyt ad a felső körökkel való tárgyalásoknak.

A keretek sikeres megteremtése után a nagyvállalatok a meglévő közlekedési hálózat fejlesztését “javasolták”, mert szerintük a régi infrastruktúra is gátja a gazdasági fejlődésnek. Nagyszabású terveket fogadtak el: a Csalagút megépítését, valamint a Trans-European Networks (TENs) kivitelezését, amelyben 12 ezer kilométernyi autópálya, új repülőterek és nagysebességű vasútvonalak létesítése szerepel. A vállalkozás a történelem egyik legnagyobb közlekedési beruházása, melynek költségeit 400 milliárd ECU-re becsülik. A TENs megvalósulásától jelentős hasznot remélnek a transznacionális vállalatok. A meggyorsult szállítás elősegíti a piacok kiszélesedését, ezáltal a termelés decentralizálását. A raktárak száma lecsökken, nagy elosztó központok alakulnak, s könnyebb kihasználni a regionális különbségeket is a költségek csökkentésére. Ennek következtében a tőke az alacsonyabb bérszínvonalú országokba áramlik át, saját országában szüntetve meg munkaalkalmakat. A mai belső piac is kitermelt már számos különös eljárást, amelyek csak szaporodni fognak: pl. egyes cégek a német tejet Görögországba fuvarozzák, hogy ott sajtot készítsenek belőle, amit ezek után fogyasztásra Észak-Európába szállítanak. Ezeken az előnyökön túl az ERT egyes tagvállalatai: autógyártó cégek, petrolkémiai társaságok további profitra tehetnek szert a termékeik iránti megnövekedett kereslet következtében.

1991-ben az EU hivatalosan is elkötelezte magát a Maastrichti Szerződésben a TENs mellett. A terv fontos részét képezi az EU munkahelyteremtő programjának is.

Környezetvédelmi szervezetek mind Brüsszelben, mind a tagországok kormányainál a TENs ellen érvelnek, szerintük például a közlekedési hálózat fejlesztése nem vezet automatikusan a munkahelyek számának növekedéséhez. Különösen tartanak a beruházás környezeti hatásaitól: az építkezések miatt bekövetkező természeti pusztítástól, valamint a közlekedés folyamán bekövetkező légszennyezés ugrásszerű megnövekedésétől. Követeléseiknek azonban csak csekély hányadát fogadták el, gyakorlati hatásuk nem érezhető. A TENs kivitelezése ugyan lelassult, de ez főleg a restriktív költségvetési politikák által megkövetelt közpénzlefaragás következménye.

Az ERT 1985 óta aktívan képviseli azt az álláspontot, hogy az egységes piac létrejöttéhez elengedhetetlen a közös pénznem bevezetése. Érveik szerint az EMU (Gazdasági és Monetáris Unió) hosszú távú biztonságot nyújt, ami a beruházások növekedéséhez, költségcsökkenéshez, ezáltal a versenyképesség, az export, a foglalkoztatás és a gazdaság növekedéséhez vezet. Ennek az üzenetnek a közvetítésére hozta létre öt ERT-tagtársaság 1987-ben Párizsban az EMU-társulást (Association for the Monetary Union of Europe, AMUE), ám az ötletet hivatalosan Helmut Schmidt német ex-kancellár és Giscard d’Estaing francia ex-elnök kezdeményezte. Az AMUE első elnöke az a Wisse Dekker, aki ekkor egyben a Philipset és az ERT-t is irányítja, s az Egységes Piac legfőbb szószólója. A társulás tagjai 80%-ban iparvállalatok, 15%-ban bankok, 5%-ban ipari, kereskedelmi kamarák; a gördülékeny munka érdekében a szakszervezeti és a fogyasztói érdekvédelmi szervezeteket nem hívták meg; ezt Étienne Davignon (a Société Générale de Belgique elnöke, az AMUE egyik vezetője, az ERT tagja, volt EU-bizottsági tag) nyíltan be is ismeri: “Mi nem mindenki nevében, hanem a saját nevünkben beszélünk. Az EMU csak akkor lehet eredményes, ha olyan emberek javasolják, akiknek az érdekében áll, kompromisszum szükségessége nélkül.”

Az AMUE rendszeresen szervez találkozókat vezető politikusokkal, vállalati vezetőkkel, ezeken a személyes beszélgetéseken győzik meg partnereiket az EMU előnyeiről. A multinacionális cégek igen meggyőzően tudnak tárgyalni az országok kormányaival; ennek szélsőséges példájaként hozható fel az Unilever és a Toyota esete, amelyek vezetői kijelentették, hogy kivonják tőkéiket az Egyesült Királyságból, amennyiben az nem csatlakozik az EMU-hoz. A társulás ezen kívül tanácsadója az EU intézményeinek (pl. a 92-es pénzügyi válság megoldásánál), valamint részt vesz a pénzügyi javaslatok előkészítésében. 1991-ben fogalmazták meg fő elképzeléseiket, valamint az EMU bevezetésére javasolt menetrendjüket Európa átformálása című beszámolójukban, amellyel a pár hónappal később beterjesztett Maastrichti Szerződés feltűnő hasonlóságot mutatott. Tevékeny segítséget nyújtottak a Bizottság által 1995 májusában kiadott II. Zöld Könyvnek, valamint az Európai Monetáris Intézet (EMI) 95-ös jelentésének előkészítésében. Mindkét dokumentum a közös valuta bevezetésének módját taglalja, s a 97-es madridi csúcs döntési alapjaként szolgált.

Az ERT segítő kezének nyomai vehetők észre a Jacques Delors által az 1993-as brüsszeli csúcson bemutatott II. Fehér Könyvön, amelynek felolvasásánál Delors köszönetet is mond az előkészítésben nyújtott támogatásért. A jelentés hangsúlyozza a dereguláció, a rugalmas munkapiacok, az infrastrukturális beruházások fontosságát, s itt kap először különös hangsúlyt a következő évek kulcsszava: a nemzetközi versenyképesség.

Az ERT és a Bizottság gyümölcsöző munkakapcsolata nem változott az új elnök, Jacques Santer beiktatásával. A kooperáció eredményeként hívták életre a Versenyképességi Tanácsadó Csoportot (Competitiveness Advisory Group, CAG). A szervezet elnöke a volt olasz miniszterelnök, Carlo Ciampi, tizenhárom tagja nagyvállalatok – közöttük három ERT-vállalat – vezetői, politikusok, szakszervezeti vezetők. A szervezet célja, hogy folyamatosan ellenőrizze az Unió versenyképességét, s féléves jelentéseiben álljon elő a hatékonyság növelése érdekében tett javaslataival.

A CAG alapítása óta négy jelentést tett közzé, mindegyiket néhány héttel az Európa Tanács félévenkénti ülése előtt. A tanulmányok a TENs befejezését sürgetik, további pénzügyi támogatást javasolva megvalósításukra; gyors privatizációt és az állam szerepének csökkentését szorgalmazzák a hatékonyabb piaci verseny érdekében. A 96-os tanulmányok figyelmeztetnek a növekvő munkanélküliség, a munkaadók és munkavállalók között fellépő feszültségek veszélyére. Megoldásként rugalmasabb munkapiacot, kevésbé kötött munkafeltételeket és munkabéreket javasolnak, ezen felszabadított keretek között pedig a két oldal tárgyalásokon közös megegyezésre juthat. A gyakorlatban mindez a bérek letöréséhez vezet.

A CAG jelentései adták az alapját az 1996-os firenzei csúcson Santer által beterjesztett Bizalmi Szerződésnek, amely lényegében a II. Fehér Könyv átdolgozott változata. Az új munkaalkalmak teremtését az egységes piactól és a TENs-től várja, valamint egy új elemtől: a biotechnológiai eljárások engedélyeztetésétől.

Az ERT örömmel üdvözölte a GATT uruguayi fordulója nyomán meghirdetett piaci nyitást, amely megkönnyítette a fejlődő országokba irányuló kereskedelmet. A hatékony piac megvalósítása érdekében az EU Bizottsága és az USA Kereskedelmi Minisztériuma kezdeményezte a Transzatlanti Üzleti Párbeszéd (TABD) szervezetének kialakítását – tagjai Európa és az USA vezető vállalatai (Európából 11 ERT-tag, a tengerentúlról pl. a Boeing, a Ford, az IBM) és hivatalos szervei (az EU XXI. főigazgatósága, az USA Pénzügyminisztériuma). Alakuló ülésüket 1995-ben tartották Sevillában, a következőt pedig 96-ban Chicagóban. Az itt elfogadott Chicagói Nyilatkozatban fogalmazódik meg világosan a szervezet célja: “a transzatlanti tökéletes piac megalkotása, minden kereskedelmet és beruházást meggátoló akadály eltávolításával”. A konferencia az eltávolítandó akadályok közé sorolta a környezet- és munkavédelmi előírásokat is. Mind az EU Bizottsága, mind az USA kormányzata megígérte, hogy fontolóra veszik ajánlásaikat; az EU 95 végén elfogadta az Új Transzatlanti Napirendet (NTA), amelybe a TABD több javaslatát belefoglalták.

Az ERT legfrissebb tanulmányaiban megjelöli aktuális céljait: az energia- és telekommunikációs piac felszabadítását, a tagországok adórendszerének egységesítését, az oktatási rendszer megreformálását. A javaslatok megjelennek Mario Montinak, az egységes piac biztosának jelentésében, amely a 97-es amszterdami csúcsra készült, s egyben az egységes piac sikereit dicséri.

Az ERT és a CAG által javasolt legújabb eszköz a versenyképesség növelésére a “mintakijelölés: körülnézni a világban, hogy miként valósítottak meg a legjobban egy kívánt célt, s aztán így vagy még jobban csinálni”. A Bizottság kapva kapott az ötleten, s máris létrehoztak egy munkacsoportot, melynek feladata a “mintakijelölés” stratégiájának beépítése az EU eljárási rendszerébe. A minta egyébként nem ismeretlen: tipikus példája a maastrichti kritériumrendszer, amely a regionális különbségeket figyelmen kívül hagyva támasztja ugyanazokat az elvárásokat. Az új szisztéma liberalizációs versenyhez vezet, ahol a másik országgal, vállalattal szembeni versenyképesség megőrzése érdekében le kell építeni a munkapiaci és környezetvédelmi szabályozókat, csökkenteni kell a béreket.

Az 1997 júniusában tartott amszterdami kormányközi konferenciát és a madridi csúcsot a szervezet újabb sikerként könyvelheti el. A 95 óta dolgozó munkacsoport eddigi tevékenységéhez mérten szerény javaslatokkal állt elő, ez azt jelzi, hogy az európai integráció az általuk helyesnek vélt úton halad: a Maastrichti Szerződés alapelvei változatlanok maradtak, hat új országgal megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások. A több mint 100 millió potenciális EU-állampolgár piacot, olcsó munkaerőt, természeti erőforrásokat jelent az európai nagyvállalatoknak, “mintha egy új Délkelet-Ázsiát fedeztünk volna fel a határainknál” – véleményezi az ERT főtitkára. A szervezet nem nyugtalankodik a munkahelyteremtésre tett javaslatok szerződésbe foglalásáért, véleményük szerint ez csak a lakosság félelmeit fogja eloszlatni, nem fog számottevő munkaalkalmat teremteni. A versenyképességet inkább veszélyeztető tényezőnek a környezetvédelmi előírások életbelépését tartják.

Lényeges változtatásokat az ERT az Unió szervezeti felépítésében szeretne kieszközölni. Meglátásuk szerint a jelenlegi döntéshozatali struktúra akadályozza a hatékony fellépést és a törvényhozást. Megoldásként egy többségen alapuló szavazási rendszer bevezetését támogatják, ahol a tagországok szavazatait lakosságuk arányában súlyoznák. Az ERT elégedetlen az uniós szervezetek közötti hatalommegosztással is, szerintük a Bizottság nagyobb hatékonysággal működhetne, amennyiben elnökének hatáskörét megnövelnék, ami kétségtelenül meggyorsítaná az EU működését, ám egyben kevesebb betekintést engedne az Európa Parlament és a közvélemény számára. Az új rendszer nagyobb lehetőséget adna az Európán kívüli országok, szervezetek felé irányuló egységes fellépésre is, amelynek eredményessége a GATT uruguayi fordulójánál már bebizonyosodott.

A nagy játékosok

A politikai döntéshozás formálására számos mód nyílik Brüsszelben, ahol az érdekszervezetek tagjaik hatékony érdekképviseletét igyekeznek ellátni. A rendszeresen lobbizók becsült száma 7 és 10 ezer közé tehető, “néha több lobbizót lehet látni a Parlamentben, mint képviselőt” – nyilatkozta egy parlamenti tanácsadó. A Parlament 1996-ban fellépett a lobbirendszer szabályozása érdekében: ma elvileg csak a bejegyzett lobbiszervezetek fejthetik ki tevékenységüket az Uniós intézményeken belül, kezdeményezték egy lobbikódex összeállítását, a képviselőktől vagyonnyilatkozatot kérnek.

A Brüsszelben jegyzett EU-lobbicsoportok közül az Európai Ipari és Munkaaadói Szövetségek Uniója (Union of Industrial and Employers Confederations of Europe, UNICE) képviseli hivatalosan a vállalati szféra érdekeit. A szervezet 1958-ban alakult, 25 ország 33 munkaadói szövetségét egyesíti; elnöke François Perigot, az ERT-tag Unilever volt elnöke, az AMUE tagja. Az ERT-vel ellentétben az UNICE sokkal inkább a döntéshozatal részleteibe kíván bekapcsolódni. Igen erős kapcsolatokkal rendelkezik mind az EU, mind a tagországok különböző döntéshozatali szervei irányában, amelyeknek tagjait a szervezet szakértői győzik meg vezérelveik helyességéről, s az ezek megvalósítására irányuló törvények meghozásának szükségességéről. ők képviselik a munkaadói oldalt az 1986-ban kialakított Szociális Párbeszédben. A fórum másik két tagja az ETUC munkavállalói szövetség – l. később – és a CEEP, a közalkalmazottak szövetsége. Az itt kialakított közös álláspont szolgál a Bizottság szociális törvényalkotási javaslatainak egyik fő alapjaként. Az UNICE szoros együttműködésben áll más ipari lobbicsoportokkal, és létrehozta saját szövetségi rendszereit is: az Európai Munkaadók Hálózatát, amely szociálpolitikai ügyekkel foglalkozik, valamint az Európai Kereskedelmi Szolgáltatások Hálózatát. A Greenpeace brüsszeli képviselője, Susan Leubuscher, így jellemzi tevékenységüket: “Hatalmas tagságuk van, és úgyszólván mindenütt ott vannak, ahol döntések születnek.”

Céljaik szembetűnő hasonlóságot mutatnak az ERT javaslataival: Európa versenyképességének növelése, az egységes piac és az EMU létrehozása. Ennek ellenére az UNICE hangsúlyozottan elhatárolódik az ERT-től, mivel helyteleníti az ERT szervezeteinek háttérben végzett munkáját, a nyilvánosság és a viták hiányát. Az UNICE esküdt ellenségeinek tekinti a környezeti és szociális érdekvédelmi csoportokat, s javaslataik megvalósítását minden erővel próbálja meghiúsítani.

Az ipari érdekképviseleti csoportok között különösen nagy feltűnést kelt az utóbbi években a biotechnológiai lobbi. Először Jacques Delors 1993-as II. Fehér Könyve ismerte el hivatalosan a biotechnológia fontosságát, ami “a következő század fenntartható fejlődése egyik legmeghatározóbb technológiájának ígérkezik”. A Bizottság tevékenyen támogatja a biotechnológiai eljárások ügyét, bevezetésüktől új munkahelyek teremtését és a versenyképesség növekedését várva. Ennek a két szempontnak jegyében javasolja 96-os Bizalmi Szerződésében Jacques Santer is az engedélyeztetésüket. Az Európa Parlament és az Unió nem minden tagját győzték meg ezek az érvek. A vita kapcsán a német Bundestagban felszólalt a kutatási miniszter is, aki ismertette, hogy a 80-as évektől alkalmazott biotechnológiai eljárások következtében Németországban mindössze 2000 új munkahely született évente. A Európa Parlament 1995-ben megvétózta és visszaküldte a Bizottsághoz az új biológiai formák engedélyeztetésére szóló javaslatot, amelyet 97-re tűztek ki újratárgyalásra.

A biotechnológiai lobbiszervezetek 1996-ban egyesítették erejüket az EuropaBio nevű szervezetben, amely az Unió 500 legfőbb biotechnológiai eljárásokat alkalmazó vállalatát, többek között a Bayert, a Danone-t, a Nestlét, az Unilevert tömöríti magába. Hatékony fellépésük következményeként a Bizottság engedélyezte több genetikailag módosított élelmiszer európai piacokon történő forgalmazását, ami nagy vitát váltott ki az Unió több tagországában. Válaszul az aggodalmakra a Parlament 1997-ben megerősítette a döntést, de a forgalmazást szigorú egészségügyi előírásokhoz kötötte. A 97-es napirenden több javaslat áll még genetikailag módosított ipari és mezőgazdasági termék engedélyeztetésére.

Félrevezető neve ellenére az Üzleti Világtanács a Fenntartható Fejlődésért (World Business Council of Sustainable Development, WBCSD) is az ipari érdekképviseleti csoportok körébe sorolható. A szervezet elődje (BCSD) az 1990-es riói Föld Csúcs után alakult, amelynek céljai közül kevés valósult meg, egyesek szerint éppen az aktív ipari lobbi miatt. Véleményük szerint a fenntartható fejlődés feltételei a gazdasági növekedés és a szabad piacok megléte, a környezet védelmét pedig a hulladékok mennyiségének csökkentése, valamint az önkorlátozás biztosítja. Sokat hangoztatott kulcsszavuk az “ökohatékonyság”: a hulladék- és energia-felhasználás csökkentése a termelési eljáráson belül, a termelés csökkentése nélkül.

A szervezet 1995-ben alakult újjá WBCSD néven, immár 125 nemzetközi céget tömörít magába, tagjai közül sokan – pl. a Fiat, a General Motors, a Sony, a Toyota – olyan más nagyipari szervezetekben is képviseltetik magukat, mint az ERT. A csatlakozás meghívással történik, s a tagdíj nem olcsó: 50 ezer dollár évente. A szervezet tagjai révén jelen van döntéshozatali szervek tanácsadó csoportjaiban, így a WTO-nál, a Világbanknál, a EU-tagországok kormányainál. Egy jelentős holland környezetvédelmi szövetség szerint: “A WBCSD inkább csak filozófia, mint munkaprogram. (…) Ezek az ambíciózus célok egyelőre nem látszanak megvalósulni az üzleti szektor tevékenységében.”

A “kisemberek” képviselői

A kis- és középméretű vállalkozások képviseletét az 1990-es évek elejéig 15 különböző szervezet próbálta meg ellátni Brüsszelben. Ezek a keretek nem adtak lehetőséget az egységes fellépésre, így e szervezetek 1992-ben egyesültek a Mesteremberek, Kis- és Középméretű Vállalkozások Európai Uniójában (UEAPME), amely ma már Európa 27 millió alkalmazottját foglalkoztató 5,5 millió vállalkozás elismert képviseleti szerve, tagja az Unió tanácsadói hálózatának. Az UEAPME támogatja az Unió politikáját, de nehezményezi, hogy nem lehet tagja a Szociális Párbeszéd fórumának, így nem szólhat bele olyan, a kis- és középvállalkozókat is érintő döntésekbe, mint a szociális juttatások vagy a munkakörülmények kialakítása. A helyzet javítása érdekében a szervezet szoros kapcsolatban áll az UNICE-vel, amely a Szociális Párbeszéd keretein belül a munkaadói oldal jelenlegi képviselője.

Az UEAPME támogatja az egységes piacot és az EMU bevezetését: a gazdasági stabilitás, az alacsony kamatlábak kedvező környezetet nyújtanak a vállalkozóknak. Közülük sokan nagyvállalatok alvállalkozói, szállítói, akik között a liberalizált piac kiélezi a versenyt, így szükségük van a rugalmas munkapiaci feltételekre is a fennmaradáshoz.

Az európai munkavállalók érdekképviseletére alakult 1973-ban az Európai Szakszervezeti Szövetség (European Trade Union Confederation, ETUC), amely ma Európa 28 országának 62 szakszervezetét egyesíti (ezek taglétszáma 57 millió, ami az Európában foglalkoztatottak 59%-t jelenti). A szervezet 1985-ben léphetett igazán színre, amikor meghívták az alakuló Szociális Párbeszéd hivatalos tagjává. Az ETUC így kiveheti részét a szociális törvényhozásra adott javaslatok előkészítéséből, valamint rendszeres konzultációkat folytathat az Unió vezető személyiségeivel.

A Bizottság aktív közvetítő szerepet vállalt a Szociális Párbeszéd tagjai között, ennek eredményeként az ETUC és az UNICE számos kérdésben közös álláspontra tudott jutni. Az ETUC belátta, hogy az UNICE erős ellenállását csak jelentős engedményekkel lehet leküzdeni, valamint ők is felismerték az egységes piac és valuta előnyeit, így támogatják az EMU bevezetését. Feladatuknak az egységes “Szociális Európa” megvalósítását tekintik, fellépnek a szociális jogok védelmében és a munkahelyteremtés szükségessége mellett, és követelik ezen javaslataiknak a Maastrichti Szerződésbe foglalását.

Az ETUC legnagyobb problémája belső szervezetlensége. A különböző országok szakszervezetei eltérő érdekeket képviselnek, s az együttes döntésekben vétójoggal rendelkeznek: mindez megnehezíti egy közös álláspont kialakítását. A szervezet 1991-ben ugyan centralizálta működését, ennek ellenére még mindig nem sikerült a nemzeti szakszervezetek előtt elismertetnie önmagát.

A hivatalos környezetvédelmi szervezeteknek, nagy számuk ellenére, szintén komoly problémát jelent érdekeik hatékony képviselete. A nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) nem rendelkeznek kellő mértékű anyagi forrásokkal és elegendő taggal, hogy ellensúlyozni tudják az ipari szervezetek lobbitörekvéseit. Hiányoznak továbbá az elengedhetetlen személyi kapcsolatok: még a legbefolyásosabb szervezet, az Európai Környezeti Iroda (EEB) is csak egyszer találkozott hivatalosan a Bizottság elnökével. A tagországok kormányzati vezetőivel és a Parlament képviselőivel könnyebben tudnak konzultálni, de ez a kapcsolat inkább csak jelképes.

Kelet-Európa: segélyek, de kinek?

A Corporate Europe Observatory kutatása szerint az európai nagyvállalatok jelentős haszonhoz jutnak az EU Közép–Kelet-Európába irányuló programjainak következtében. Az első szembetűnő jelenség a nagy nyugat-európai üzleti tanácsadó szervek magas foglalkoztatottsága, valamint magas javadalmazásuk. Az EU könyvvizsgálói is kifogásolják a helyzetet. Jelentésük szerint a tanácsadók hatásköre és fizetésük túlzott, pl. a Coopers and Lybrand nemzetközi tanácsadó cég “vállalatok privatizációjához nyújtott technikai hozzájárulásért” Albániában és Belorussziában egyenként 300 ezer ECU-t kapott. A segélyprogramok indítását az Unió szigorú gazdasági–politikai feltételekhez köti: gazdasági stabilitást, kereskedelemkorlátozó eszközök alkalmazásának csökkentését, privatizációt ír elő. Ezeknek az irányelveknek a megvalósítását várják el más nemzetközi szervezetek: az IMF, a Világbank is. A gyors privatizáció következtében számos tőkeerős nyugati vállalat szerzett tulajdont, az eljárás hatékonysága, “tisztasága” azonban több esetben megkérdőjelezhető, erre példát a térség minden országában láthatunk.

Annak ellenére, hogy az Európa Parlament a Kelet-Európában meghirdetett mezőgazdasági segélyprogramok legfőbb céljának az ökológiailag semleges eljárások alkalmazását nevezte meg, a Phare égisze alatt a transznacionális vállalatok (Bayer, Hoechst, Shell) olyan növényvédőszereket exportálhatnak, amelyek használatát az Unió több tagországában betiltották. Hasonló a helyzet a nukleáris anyagok szállításával, tárolásával; különösen az Oroszországban tevékenykedő Siemenst támadják erősen környezetvédelmi szervezetek. A segélyprogramok negyedét infrastrukturális beruházások teszik ki, folyik a TENs Kelet-Európára való kiterjesztése: új autópályák, vasútvonalak épülnek Kelet- és Nyugat-Európa között.

A programok ugyan kiemelt szerepet kapnak az EU propagandájában, a pályázatok nyerteseiről adatot szerezni viszont már nehezebb feladat. Maguk az Unió tisztviselői sem látják át teljesen a helyzetet, a Phare egy főfelügyelője is beismeri: “Nincs igazi általános stratégia az EU keletre irányuló programjai mögött.”

***

Az Európai Unió kormányainak szembe kell nézniük a globalizálódó világ kihívásaival. Az EU versenyképessé tétele ilyen körülmények között a gazdaság- és társadalompolitika első számú célkitűzésévé válik, hasonlóképpen az országok gazdasági stabilitása, infrastruktúrájának fejlesztése. A transznacionális vállalatok mozgásterét korlátozó intézkedések törvénybe foglalására tehát aligha lehet számítani, másrészt az esetleg mégis megszülető korlátozó jogszabályok végrehajtására az Unió kevés garanciát tud vállalni. Állampolgárainak többsége valószínűleg rokonszenvez a gazdaságilag fejlett, egységes Európa víziójával, ám az idevezető folyamatban jogosan vetik fel a demokratikus kontroll hiányát. Kelet-Európa országai is szembekerülnek a kérdéssel, hogy valójában milyen demokráciát akarnak, s hogyan látják ezt megvalósulni az Európai Unión belül, ahová csatlakozni kívánnak.

Irodalom

Europe, Inc. – Dangerous liaisons between EU institutions and industry. Corporate Europe Observatory, Amsterdam, 1997.

Európai közjog és politika. Szerk.: Kende Tamás. Osiris–Századvég, 1995.

Gáspár Tamás: Az Európai Monetáris Unióról. Eszmélet, 26. sz.

Az ERT taglistája (1997. május)

1. A (politikai) elit, mint társadalmi réteg

“…minálunk javítani, újítani nem lehet, mert minden történendő változás az egészet forgatná fel.” (Wesselényi Miklós: Balítéletekről. 205.)

Teljes a konszenzus abban a tekintetben, hogy a hatalom birtokosa a mindenkori elit. Magát a hatalmat illetően pedig M. Weber közkeletűvé vált meghatározásából indulhatunk ki, mely szerint a hatalom lehetőség vagy képesség arra, hogy valamely egyén vagy csoport a maga akaratát egyazon tevékenységi körön belül másokra is rákényszeríthesse.

Voltaképpen kik is tartoznak az elithez? A válasz nem egyszerű, többféle válasz-kísérlet ismert. Megítélésem szerint C. W. Mills laza definíciója áll legközelebb az igazsághoz. Megfogalmazása szerint az elit a hatalmon lévők, valamint tanácsadóik, szakértőik, propagandistáik stb. csoportja. Nem szilárd, nem homogén: különféle csoportképző ismérvek mentén tagozódik.

Politikusnak lenni ma már egyfajta sajátos “szakma”; művelőiknek kiterjedt tudásanyag birtokában kell lenniük – az amatőrök és/vagy hályogkovácsok ideje lejárt. Ez a felismerés ma még nem általános, s ez oka az egyik legnagyobb ellentmondásnak: ha bárki választható, akkor nincs garancia arra, hogy a legalkalmasabbak, a legszélesebb látókörűek legyenek az ország vezetői. “Helyi érdekű” összefonódások is elegendők lehetnek ahhoz, hogy bárki politikusként színre léphessen, de ugyanúgy megteszi valamely szubkulturához való tartozás is. Súlyosbító körülmény, ha a politikai pálya ráadásul jól jövedelmezőnek bizonyul – anyagilag is, nexusok teremtésében is –, mert ez tágra nyitja a kaput szélhámosok, kalandorok, konjuktúralovagok előtt.

Számos kudarc utal azonban arra, hogy az sem elég, ha valakinek az egyénisége vonzó és/vagy karizmatikus; ha hiányzik mögüle a megfelelő tudásanyag: bukásra ítéltetett. És hiába a tudásanyag, ha nem társul hozzá jó politikai érzék, satnya a “Fingerspitzgefühl”: gesztiói előbb-utóbb inkongruensek lesznek az őt legitimáló tömegek–rétegek igényeivel, életérzésével; pozíciója meggyengül, erősödik a változás kivívásának (elő)szele. S “időkérést” a politika nem engedélyez.

Az sem elég, ha valaki – mondjuk – járatos a jogban, de másban nem; vagy a történelem nagy ismerője, de nem is konyít közgazdasági kérdésekhez; vagy éppen hiányzik belőle a szociális kérdések iránti fogékonyság; s még folytathatnám a példákat.

Az elit tagolása több módon is lehetséges. Elsőnek is a két fő csoport említhető, a gazdasági, illetőleg a politikai elit. Azonban minden nagyobb társadalmi csoportosulásnak is megvan a maga elitje: szokás beszélni tudományos, katonai, művészeti stb. elitekről is. Ezek befolyása természetesen nem olyan nagy, mint a gazdasági és/vagy a politikai elité, gyakran nem is terjed túl a kérdéses szakma, szerveződés határain. Egy további lehetséges csoportosítás a befolyás akciórádiusza szerint minősít: e szerint van (lehet) helyi, országos vagy éppen globális (világ-) elit.

A politikai elit “viselkedéskultúráját” két olasz társadalomelemző írta le máig ható érvénnyel: Pareto és Machiavelli. Kettőjük mondandójának lényegét Raymond Aron foglalta össze. Raymond Aron Paretót a “fasizmus Marxa”-ként említi. Tanainak lényege, olvasata szerint a következő:

A mindenkori uralkodó elit országlását – verbálisan – bármi legitimálhatja. Nem az etikai értékek, hanem a hatalom birtoklásának ténye az, ami számít; a hatalom megtartása és/vagy megszerzése érdekében bármilyen eszköz igénybe vétele megengedett; csak meg kell hozzá találni a megfelelő – akár hipokrita – “megideologizálást”. Az idealizmus, az emberi jogok tisztelete csak “üszkösödés” a tudatban: naiv az, aki még hisz e XIX. századi, lomtárba való morálban. Csak az erő számít, minden egyéb csak romantikus, irreális utópia. A nép – a tömeg – nem alanya a hatalomnak, hanem tárgya; kis ügyességgel, a koncból odavetett apróságokkal féken tartható és tartandó. A legnagyobb baklövés, amit az uralkodó elit elkövethet, ha a “tömegek uszályába kerül”, a népszerűség hajszolásának rút bűnébe esik.

Propaganda, indoktrináció minden mennyiségben kívánatos. Célszerű taktika ellenzékben az emberi jogok – szólásszabadság! – követelése; hatalomban azonban csak egy vélemény lehet – egy akol, egy pásztor –, a nyílt vagy burkolt elhallgattatás megszívlelendő. Az esetek zömében a féken tartás elegendő; de a mértékkel vigyázni kell: a “másként gondolkodók” sarokba szorítva támadhatnak. Mindehhez a nagy trouvaille: fenntartani a demokrácia látszatát, “szertartásrendjét” – de a formát más tartalommal megtölteni. Például: a hatalmi ágak szétválaszthatók, ha mindenütt a mi klienseink, familiárisaink ülnek.

Az eszköztár további elemei: a sikerek “szédelgő feldicsérése”, a nehézségek elhallgatása vagy lekicsinylése. Mindig új meg új – akár belső, akár külső – ellenséget kell “kinevezni” s az ellene folyó harc jegyében további áldozatokat kell követelni; a legyőzöttekkel és kiszolgáltatottakkal való bánásmóddal pedig példát statuálni.

Az elit minősége, összetétele persze kardinális kérdés. Pareto – a “plutokrácia” terminus technicusának atyja – a liberális demokrata és/vagy szociáldemokrata eszmerendszert elaggottnak, szenilisnek tartja; “új idők új szeleit” hirdeti meg, várja. Érzelmek, új mítoszok s akár az ösztönök is segíthetnek azt uralomra juttatni: hiszen az ember, ez a bioszociális lény végső soron (csak) a legfejlettebb állat, nem vezetheti kizárólagosan a ráció. A történelem különben sem tart sehonnan sehova: ez nem egyéb, mint belemagyarázás. Éppen ezért a tudomány feladata csak egyfajta pozitivista leírás lehet; a normativitást elutasítja.

E tömény, tézisszerű összefoglalás mondandója visszaköszön, – ha nem is egészében, irányultságában, de részleteiben mindenesetre – az ezredvég egyes eszmeáramlataiban is. Cinizmusa számos értelmiségi magatartásának sugallója, előképe – úgy is, mint az uralkodó elit tagjának, és úgy is, mint az elnyomás szenvedő alanyának, aki igyekszik jó képet vágni ahhoz, amit tulajdonképpen megvet, s ha nem látják, kiröhögi.

Végül is: vélekedhetünk Pareto tanairól helyeslőleg vagy elutasítólag, az nem tagadható, hogy végigkísérik a XX. századot, és még most, az ezredvég idején sem dughatók lomtárba, sok közülük ma is él és hat, közvetlenül is, áthallásaiban is.

Aron Machiavellit kevésbé szigorúan ítéli meg, mint Paretot. Amoralitását ugyan világosan látja (“a cél szentesít bármely eszközt”), de cinikusnak vagy képmutatónak nem tartja. Még azt is megengedi, hogy Spinozának és Rousseaunak volt igaza: a “Herceg” tulajdonképpen a népet szimbolizálja, mikor parainézisét annak címezi – a kor nem tette lehetővé az egyenes beszédet. A rabulisztika a mától sem idegen: elegendő csak a (nemzetközi) jog két alapelvének egyenrangú és/vagy “célraorientált” kezelésére utalni: a szerződéseket meg kell ugyan tartani (pacta sunt servanda), de csak akkor, ha érdekmúlás nem következett be (rebus sic stantibus). Az elmélet ma is gyakran nem más, mint apologetika. S utoljára, de nem utolsó sorban: a “nép” megválaszthatja főnökét (a maga uralkodó elitjét) jó esetben, de főnöknek mindig kell lennie. Az állam sem tűnhet el, hiszen az a legfőbb parancsnoki poszt, a társadalmi–gazdasági–politikai mozgásformákat integráltan irányító szerveződés.

2. Működési paradigma

“…minthogy a vélemény, mely egyes személyeknek szintúgy, mint nemzeteknek egész éltök folytát s minden cselekvéseik rendét igazgatja, egyedül a helyes vagy helytelen gondolatoktól és képzetektől függ: ezért ezeknek csonkasági és tévedési legfőbb okai mindazon hátramaradásoknak, melyeket minden lépten látunk…” (Wesselényi: Balítéletekről. 5.)

Konszenzus van a tudományban abban a tekintetben – jóllehet bizonyos hangsúlyeltolódásokkal –, hogy a hatalom gyakorlásának három eszköze van: a büntetés, a jutalmazás és az indoktrináció. A büntetés kellemetlenség vagy fájdalom–veszteség okozásával kényszerít valaminek a megcselekedésére vagy a nem kívánatos tevékenység abbahagyására. A jutalmazás anyagi vagy erkölcsi előnyök odaítélésével éri el ugyanezt. Mindkettő érvényesülésének feltétele annak tudatosítása–tudatosulása, hogy miért mi jár: melyek a “halálos” és melyek a “bocsánatos” bűnök és fordítva.

Az indoktrináció az uralkodó elit céljainak megvalósítására késztető feltételes reflexek kibontakoztatása az “alattvalókban”. A szocializáció fő eszköze a nevelés és a médiumokon keresztül közvetített normarendszer. Akik ezeket a csatornákat uralják, azok “parancsolnak” a társadalom “többi” tagjának.

Az indoktrináció, az ideologikus propaganda természetéből következik, hogy csak nagyon ritkán lép nyílt sisakkal harcba. Tanítását általában az “illem” és/vagy a “közjó” álarca mögé rejti; így törekszik elfogadtatni azt (is), ami racionálisan nem bizonyított és – sok esetben – nem is bizonyítható: hagyomány, szokásrend, hit. Az effajta manipulálás gyakran vezet hamis tudat formálásához, talmi értékrend képviseletéhez – sőt, azok intranzigens, fundamentalista, fanatikus, nem egyszer prozelita érvényesítésére való törekvéshez.

Az elitek hatalomtartósító mozgásformáinak – büntetés, jutalmazás, indoktrináció – célja közvetetten a tekintélyszerzés. Nyilvánvaló, hogy ha a társadalom irányított része – a nem-elit, a “misera plebs contribuens” – állandóan támadná az elit hatalmi gesztióit vagy legalábbis passzív rezisztenciába vonulna, az elit megbukna. Viszont nem állítható mindenki mellé rendőr s nem állítható fel “gondolatrendőrség” sem. Ha nem volna nehezen megkérdőjelezhető tekintély, az elit uralma pünkösdi királyság lenne.

A tekintély megszerzésének és tartósításának fő eszköze persze nem a büntetés vagy a jutalmazás, hanem az indoktrináció. Ha ez képes egyfajta szokás- és értékrendet tartósítani, ha követelményei – formálisan is, érdemben is – feltételes reflexszé “nemesülnek”, az elit tartós uralmának legfontosabb feltétele létrejött. Ha – teszem azt – nem-vallásosnak lenni devianciának minősül a közvélemény szemében, nehéz elfogadtatni a polgári oktatás dominanciáját. Ha “nemzetgyalázásnak” számít a kormányzat bírálata, ha “izgatásnak” az ellene való szervezkedés – nemcsak a szó büntetőjogi, de társadalmi értelmezésében is –, az elit uralma tartósságra “ítéltetett”.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a kultúra és a civilizáció finomulásával a jutalmazás súlya növekszik a büntetés rovására; az indoktrináció viszont változatlanul őrzi fontosságát az idők kezdetétől fogva. Igaz, a korábbi ösztönösség helyébe mindinkább a tudatosság lép; sőt, a tudományos, elméletileg kimunkált alaposság. (Vö.: marketing, public relations.)

Az indoktrináció célja végső soron az, hogy elhitesse: az élet(vitel) egyetlen más területén sincs más működő alternatíva, mint az, amit az elit ajánl, jobban mondva: előír.

Az indoktrináció célkitűzése meghaladja a büntetését vagy jutalmazását. Míg az utóbbiak csak egyfajta magatartás kikényszerítésére szolgálnak, az indoktrináció azt sugallja, hogy a kérdéses magatartáskultúra helyes, tehát szeretetre–tiszteletre méltó, megvallható.¹ Sőt, az anómia elutasítandó is, megvetendő is. Azonosulást, nemcsak engedelmességet tételez, a “hagyományok” és a totemek–tabuk, a szertartásrend ismeretét és tiszteletét, a hozzá való igazodást. “Aki nem lép egyszerre…” – az non-konformista, kilóg a sorból, tehát vállalnia kell annak minden ódiumát. Azonban indoktrinációval meggyőzni csak azt lehet, aki kész a befogadásra; ha valakit érdek és/vagy értékrendje erre immunissá tesz, vagy éppen szembeállít az uralkodó elit magatartáskultúrájának követelményeivel, azzal nem lehet mit kezdeni. Ezekből lesznek a lázadók vagy a forradalmárok, a felvállalt múlt vagy a felvázolt jövőkép elutasítói – egy új elit potenciális csírái.

Bibó István nyomán a fentiekhez még hozzátehetjük, hogy az elit nemcsak intézkedésekkel vezet, hanem kulturális–viselkedési etalont is mutat; értékrendjét nemcsak prozelita módon igyekszik elfogadtatni, hanem példát statuálva is. Követők nélkül – ez természetes – uralmát tartósítani lehetetlen volna. Szokásrendi mintái hosszabb-rövidebb ideig útmutatók: a támogatás maga legitimál. Elég a parancsnoki posztokat elfoglalni, ha a “legénység” követi a hívó szót – még akkor is, ha az nem több “szép, selymes lózungnál”.

Két “mellékfeltétel” azonban mindenképpen említést érdemel. Az egyik az elit szakértelmének megkérdőjelezhetetlensége, ami persze nem jelenthet egyúttal a szó objektív értelmében tévedhetetlenséget is. De jelenti mindenképpen azt, hogy sem a gazdasági, sem a politikai elit nem lépheti túl tartósan “a norma szerinti selejthányadot”: ha működése nem hatékony, sőt veszteséges; ha sorozatosan a “nép” vitális érdekei és/vagy értékei ellen cselekszik, pozíciója szükségképpen megrendül. Ide értve azt is, ha nem képes alkalmazkodni idejében a változásokhoz, új meg új helyzetekhez, impulzusokhoz.

A másik: nincs az a vezérkar, amelyik képes lenne akaratát véghezvinni a csapattisztek, az altisztek megnyerése nélkül. Másik hasonlattal: nem feszülhet tartós ellentét a püspökök és az alsópapság között. Ha a transzmisszió, az akaratátvitel nem működik, vagy éppen obstrukción akad el, az elit megbukik: új főnökök kerestetnek.

A politikai eliteket – a magyart sem – nem szabad “egyenszilárd” entitásként kezelni: mindenkor és mindenütt megosztott, eltérő érdek- és értékrendű csoportosulásokból áll. Ez teszi lehetővé – elvben – a politikai váltógazdaságot. Az összekötő erő a magatartáskultúra; ha a célok nem is, az eszköztár sok közös vonást mutat. Sok a hasonlóság a kiválasztás–kiválasztódás módjában is: klientéla, kontraszelekció, a hűség, mint fő érdem. A “Tojásba” másképp nehéz bekerülni, “együtt kell ingadozni a hatalmon lévőkkel” – legalábbis itt Kelet–Közép-Európában. Nagyobb tudás, áttekintőkészség, függetlenség viszont itt nem elengedhetetlen kellékei az érvényesülésnek.

Csoportképző ismérv lehet – magától értetődően – a “nemzeti” is, ez azonban meglehetősen ritkán fordul elő. A nemzetnek, ennek a szociokulturális entitásnak a közös érdeke ritkán kerül veszélybe; – háború, természeti csapás, az identitás megőrzése fordul leginkább elő motívumként. (A soviniszta asszimilációs velleitásokat kizárva.) Ezért gyanús, ha valamely szerveződés, csoportosulás “nemzeti egységet” követel, belpolitikai konfliktusok és/vagy világnézeti szembenállás stb. megoldására. Valószínűsíthető, hogy az ilyen törekvések mögött – hacsak nem a laikusok naivitásáról van szó – autoritáriánus, rosszabb esetben diktatórikus–despotikus uralomra való törekvés húzódik meg. Egy másik lehetséges eset: az államrezon érvényesítésének törekvését a “nemzeti” jelleg–jelző eufemisztikus–hipokrita hangoztatásával kívánja a kérdéses szerveződés elfogadhatóbbá tenni, ebbe az “ostyába” rejtve a sokszor keserű orvosságot. Mert az államrezon nem szükségképpen és nem is sűrűn esik egybe a nemzeti lét vitális mozgásformáival, még nemzetállamokban sem, soknemzetiségű államokban pedig még ritkábban.

Nemzeti egységet prédikálni persze lehet, de hatástalan olyankor, mikor a nemzetet törésvonalak osztják sokfelé. Elegendő talán a Galbraith által “első számú közellenségnek” titulált egyenlőtlen jövedelem-megoszlásra utalni – különösen, ha élni lehet a gyanúperrel, hogy ez “nem tisztességes” eszközökkel alakult úgy, ahogyan alakult. Ebben a helyzetben a “catch all” pártoknak nem sok az esélyük. Sőt, különösen itt Kelet–Közép-Európában tartani lehet a latin-amerikanizálódástól és a peronizmus hatalomra kerülésétől. (Ez utóbbi – mint ismeretes – éppen a nagy jövedelemkülönbségek miatti elégedetlenséget használja fel ahhoz, hogy megszerezze a hatalmat: eszmerendszere, célkitűzései egyesítik – diszparát elegyként – a szélsőbaloldali követeléseket a sovinizmussal s a “law and order” határozott kezű érvényesítésével – támaszkodva a fegyveres erők, az erőszakszervezetek határozott támogatására.) Tetszik – nem tetszik: a létbizonytalanság mindig a szélsőségek felé terel; minél általánosabb jelenség, annál inkább. A vesztesek összetartanak, harcos türelmetlenséggel fordulnak az “ellenség” felé. S ha az ellentétek vitális értékeket–érdekeket sértenek – antagonisztikusak, nem “népen belüliek” – a küzdelem a hatalomért kegyetlenné és elkeseredetté válhat. A rövidlátó kamarilla-politika rossz tanácsadó lehet, a problémák szőnyeg alá söprése csak tüneti kezelés. S a társadalmi békétlenségnek csak vesztesei és haszonélvezői lehetnek, győztesei nem.

Az érdek- és értékrend artikulációja alapvető mozzanat a politikai elit valamennyi szerveződése, “pártja” számára. E köré szerveződik és e köré szervezhetők támogatói, e “jelben győz vagy bukik el”.

Az ideológia megfogalmazása történhet tudományos igénnyel vagy népszerűsítő módon – mind a kettőnek megvan a maga értelme és közönsége. A kritériumok, paradigmák kiválasztása és interpretálása az elit dolga, enélkül lehetetlen a szükséges legitimáló támogatás megszerzése és megtartása. További, nem kevésbé mellőzhető teendő a hatalom megszervezésének és megtartásának technikája – ez a kérdés azonban kívül esik a vizsgálódásaim szabta határokon.

Közhely: bármely politikai elit csak addig maradhat uralmon, míg azt a vezetettek, az állampolgárok támogatják, amíg engedelmeskednek neki.² Aminek objektív feltétele, hogy a társadalom és/vagy a gazdaság minden alrendszere jól működjön, illeszkedjék az “egészhez”, a funkciók szerves, működőképes egészet alkossanak a működőképesség – sőt a szinergia – jegyében. A zökkenők vagy éppen a működés belső ellentmondásainak mind érzékelhetőbb megjelenése a közeli változás előjele. S ez nemcsak a demokráciákra, de a diktatórikus–despotikus formációkra is érvényes. A diszfunkcionális működés első jelei közé tartozik a konfliktusok kezelésére való alkalmatlanság, a kompromisszumokra való képesség és/vagy készség hiánya, a “bekeményítés”. Konfliktusok pedig mindig vannak és mindig lesznek… S a politikai elit hatalmát nem az erőszak alkalmazása legitimálja – ezzel csatákat ugyan lehet nyerni, de háborút nem, még a gazdasági elittel mint szövetségessel az oldalán sem.

A politikai elit csoportosulásait, a szélesebb értelemben vet “pártokat” olyan személyek alkotják, akik hajlandók együttműködni a hatalom megszerzésében, illetőleg gyakorlásában, artikulálva és képviselve a közös érdek- és értékrendet. (Effajta “pártok” a politikai elit valamennyi szerveződésében jelen vannak vagy legalább is lehetnek: a szakszervezetekben is, egyesületekben is stb.) A “pártosodás” immanens veszélye: a befelé fordulás, az “elszakadás” a tömegektől. Pedig ez esetben minden párt úgy járhat, mint a mitológiabeli Anteus: elszakítva erőt adó anyjától, a Földtől, megfojtható.

Pártok vagy más nyomásgyakorló szerveződések mindig értékek–érdekek mentén alakulnak ki.³ Világnézet, környezetvédelem vagy helyi érdek – ezek és még sokféle ok késztethet defenzív vagy offenzív – nem egyszer prozelita felfogású – csoportosulásra. Fundamentalista, konzervatív vagy progresszív, radikális lehet az irányultság – nem kevésszer ezek egyfajta eklektikus keveréke. Irracionális, mitikus vagy éppen a racionalitást kegyetlen következetességgel érvényesítő: az arculat, a meggyőződés sokféle lehet, attól függően, hogy mi a “csoportképző ismérv”. A támogatás mértéke is eltérő, kis, maroknyi tagból álló szerveződések éppen úgy előfordulnak, mint széles támogatottságúak vagy éppen a konszenzust közelítők.

A sokféle érdek- és értékrend szerint szerveződő, különféle mértékű támogatottságot maga mögött tudó csoportosulások a társadalom megosztottságának természetes kifejezői. S ehhez még azt is hozzá lehet tenni, hogy egy ember – állampolgár – többféle csoportosulásnak is lehet egyidejűleg támogatója, párthíve.⁴ A társadalmi–gazdasági–politikai élet persze különböző megoldandó problémákat vet fel, melyeket úgy kell(ene) megoldani, hogy a – többségi, de a kisebbség érdekeit is figyelembe vevő – döntés a lehető legteljesebb mértékben megfeleljen a “győztes” szerveződés érdek- és/vagy értékrendjének.

3. A politikai elit és a demokrácia

“Egyes hatalmasok, fortélyos pártosok s vad zsarnokok éppen úgy tesznek szegény nemzeteket undokságok martalékjává, mint… undok bujálkodók fertelmök szenvedő tárgyaikká.” (Wesselényi: Balítéletekről. 144.)

Demokrácia és diktatúra: az ugrópont az, hogy ki vezet kit. Mert az ugyan szükségszerű, hogy bármely választott vezetőség elkülönül a vezetettektől, sőt az is, hogy már csak pozíciójából adódóan is messzebbre lát, jobban tájékozott, gyakran tudásszintje is magasabb. A kérdés az, hogy miként juttatja érvényre a maga döntéseit, ha az eltér a vezetettekétől: meggyőzéssel vagy ellentmondást nem tűrően. A viszony sokszor bonyolult, hiszen a választópolgároknak a maguk életvitele, ízlése, meggyőződése, világképe az etalon s az eltérés deviancia, még akkor is, ha azt a kormányzó politikai elit képviselné. Képes-e a politikai elit a helytelen, sőt káros döntések kivédésére, vagy “a tömegek uszályába kerül”? Vagy: milyen mértékig válik lehetővé a vezetők és vezetettek eltérő akaratnyilvánítása, hiszen demokráciában mégis csak a többségi véleménynek kellene érvényre jutnia? S nem utolsósorban: közvetíti-e a politikai elit döntéseit a bürokrácia, hiszen annak is megvannak a maga sajátos érdekei? S mindehhez hozzá lehet még tenni: ameddig az “utca embere” a maga bőrén nem érzi, hogy a “dolgok folyása” elviselhetetlen számára, nehéz őt bármilyen újításnak, változtatásnak megnyerni, még akkor is, ha utóbb javára válna.

A “demokrácia” kategóriája önmagában keveset mond, csupán jelzős szerkezetben értelmezhető. Ha pontosan akarjuk értelmezni, akkor olyan kérdésekre, mint ki a nép, kik a szavazópolgárok, ki és hogyan választható, a “nép” nevében hozott döntések kikre terjednek ki és az életvitel milyen aspektusait kívánják szabályozni, adekvát választ kell adnunk.

A konstitutív demokrácia⁵ feltétele a hatalommegosztás: a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom különválasztása. Illúzióink persze ne legyenek: mindegyikben láthatatlanul az uralkodó elit, láthatóan pedig a demokratikus választások során hatalomra került pártok gyakorolják a hatalmat. (Hogyan is ellenőrizné érdemben az ugyanazon pártok többségi uralmát tükröző parlament az ugyanezen pártok által delegált kormányt?) Vagyis: ahol és ameddig az uralkodó elit le nem váltható, addig ki-ki legfeljebb gazdát választhat, ami a választás kemény korlátját jelenti.

Nincs – nem lehet – konstitutív demokrácia az érdekek–értékek artikulációja nélkül. Ha nem világos, hogy mi mellett és/vagy ellen adja a voksát a választópolgár, az maga a demokrácia megcsúfolása.

További feltétel a választási ígéretekhez, programhoz történő hűség, ragaszkodás.⁶ Természetesen ez nem értelmezhető szó szerint, hiszen a társadalmi–gazdasági–politikai élet új meg új, előre nem látható problémákat vet fel, de minimálisan a meghirdetett elvek–eszmék szelleméhez kell igazodni. A következmények azt igazolják, hogy a renegát magatartás éppen úgy megbosszulja magát, mint a neofita túlbuzgóság.

A demokrácia sajátos problémája – és egyúttal konstitutív jellegének “királyvize” – az, hogyan viszonyul a választott területeken (képviselőház, önkormányzatok stb.) kívüli nyomásgyakorlás különböző szelídebb és gorombább formáihoz (tüntetések, sztrájkok, polgári engedetlenség stb.). Ezek brutális elnyomása, felszámolása gyengíti a konstitutív jelleget, a “többség mindent visz” jelleg felé sodor. Más kérdés, hogy a nyomásgyakorlás e formáit a döntéshozatalnál vagy azok felülvizsgálatánál kell-e, érdemes-e figyelembe venni.

A demokrácia egy másik “szilárdsági” próbája a mindenféle kisebbséghez való viszony. Csak akkor tekinthető valamely demokrácia konstitutívnak és/vagy szubsztantívnak, ha nem azt az elvet vallja vagy azt a gyakorlatot követi, hogy a “többségi akarat” – bármily csekély legyen is többsége – mindent visz. Vagyis: a kisebbség érdeke figyelmen kívül hagyható. Ez már csak azért is szűklátókörű magatartás, mert a kocka fordulhat: a kisebbségből többség lehet. (Kivételek persze azok a kisebbségek – sajnos – melyek szükségképpen sohasem válhatnak többséggé: nemzeti, vallási stb. kisebbségek. Ezek legfeljebb szövetségesek, útitársak lehetnek.) Az ésszerű magatartás a kompromisszumkeresés, ami az esetek többségében megvalósítható, ha egyik fél sem “ássa be magát”, magatartása nem lesz intranzigens.

Más kérdés, hogy a kisebbségnek ki kell tudnia tartani velleitásai mellett: ha belenyugszik vert helyzetébe, önmagát lehetetleníti el. Például azok a nemzeti kisebbségek, melyek nem tartják belpolitikai napirenden követeléseiket, és megvalósításukat elsősorban külső – anyaországbeli – támogatástól remélik, sok sikerre nem számíthatnak.

A politikai elit – éppen úgy, mint a gazdasági – egyeduralomra törekszik, ha teheti, ki szeretné zárni a versenyt s vele a bizonytalanság jó részét. A kalkulálható kockázat is elég fenyegetettséget, veszteség- vagy veszélyforrást jelent. Eszközökben nem szükségképpen válogatós: a verbalitás vagy a ráutaló magatartás is megteszi a jutalom, büntetés, indoktrináció hatásosságának fokozása érdekében. A lényeg: elhitetni, hogy csak az az út és mód az egyetlen, melyen a politikai elit haladni óhajt; minden más lehetőség felvillantása illúzió, utópia. A viselkedéskultúra e módozatának érvényre juttatásánál akkor sincs különbség, ha az elit nem egységes, hanem érdek- és értékartikulációjában tagozott, sokszínű. Mindegyik “rész”, párt ugyanis a magáét akarja elfogadtatni a lakosság minél nagyobb részével. Lekicsinylő nyilatkozatokban, becsmérlésben, egymás szennyesének kiteregetésében ezért nincs hiány. Ameddig azonban a pluralizmus megengedett–tűrt működési forma, addig alapvető baj nincsen.

Ahogyan mondani szokás: nincs demokrácia demokraták nélkül. Diktatórikus módszerekkel demokrácia nem valósítható meg: a választópolgárok akaratuk ellenére nem boldogíthatók.

A demokrácia – a döntéshozatal e sajátos módszere –, ha nem szolgálja a közjót, ha hamis tudat vezérli, formálissá fajul – végső soron alig hasznosabb a diktatúráknál, a hatalom despotikus gyakorlásánál. Fordítva viszont: a cél nem szentesíti az eszközt, etikus diktatúra – mondhatni definíció szerint – nem létezik. Az a gyakran hivatkozott közhely sem helytálló, hogy a diktatúra kultúrfokhoz kötött: a magasabb kultúrfok a demokráciához közelítene. Gondoljunk csak a 30-as évek Európájára: a németek és az olaszok alacsonyabb kulturális szintet éltek, mint az angolok vagy a franciák?

A kormányzat működését a bizalmi válság éppen úgy akadályozza, mint a közömbösség. Ha a “nép” nem engedelmeskedik, kényszeríteni csak bizonyos határig lehet: a kibúvók sora, az arra vonatkozó ötletek száma végtelen. A leggyakoribb módszer a kormányzat ellehetetlenítésére az adók meg nem fizetése. Előbb vagy utóbb azok is megunják azt, hogy a nem fizetők terheit is nekik kell viselniük, akik addig lojálisak voltak. A közteherviselés a politikai és a gazdasági elit kompromisszumainak egyik legfontosabb eleme; mértéke és alkata (ki viselje a terheket végső soron; honnan hová és mennyit csoportosít át a költségvetés stb.) az együttműködés szakítópróbája.

Minden nép megérdemli a maga elitjét – tartja a szállóige. Egy sor problémás viszony adja e megállapítás igazságtartalmát. Hogyan és mikor vonható meg a bizalom a kormányzattól; van-e megfelelő (“kétkörös”, netán “blokkolásgátló”) fékrendszer a túlkapások ellen: ombudsmanok, alkotmány- és közigazgatási bíróság, visszahívhatóság stb. El vannak-e választva ésszerűen a hatalmi ágak, illetőleg a központi kormányzat és a municípiumok hatásköre? És ne feledjük Bertolt Brecht intését: a népet nem lehet leváltani – a kormányzó politikai elitet viszont igen.

4. Politikai és gazdasági elit: együtt vagy egymás ellen?

“Ha pedig az átkozott előítélet s még átkozottabb kapzsiság s undok haszonlesés be találná hazámfiai fülét az emberiség és ön, valódi haszna előtt zárni, úgy a bölcsebb és kegyesebb kormány nyúljon erős kézzel a helytelenség és huzavonák önkényhajtotta kereke forgásába; ha jószántukból nem akarunk igazságosak lenni, kényszerítsen rá…” (Wesselényi: Balítéletekről. 85.)

Közhelyszámba megy, hogy a gazdaság és a politika nem egyazon paradigma szerint működik. Az előbbi a minél több profit megszerzésének jegyében, az utóbbi a minél több szavazat begyűjtése érdekében cselekszik. Mindkettő célja a hatalom megszerzése, illetőleg tartósítása a maga szférájában. Az is köztudott, hogy e két cél elérése nem egyszer “népen belüli”, más esetekben “antagonisztikus” konfliktusokhoz vezet, melyek egyfajta kompromisszumban találhatnak megoldást: a “feltétel nélküli megadás” a társadalom ellehetetlenüléséhez vezet. Az, hogy e kompromisszum működőképes lesz-e és milyen időtávon, a kétfajta elit bölcsességétől függ. “Tökéletes” és/vagy “egyszer s mindenkorra” szóló kompromisszum nincs, a kialakított mozgásformák elemei, alrendszerei elkopnak, minimálisan “garanciális javítást” vagy “tervszerű megelőző karbantartást” igényelnek. S nyilvánvaló az is, hogy előbb-utóbb az egész konstrukció elavul – technikailag is, mentálisan is – és újjal kell felváltani: követni kell a megváltozott erőviszonyokat.

A kompromisszumkeresésben mind a gazdasági, mind a politikai elitnek szem előtt kell tartania: quid pro quo. Egymás ellen tartósan nem működhetnek. A kiegyezés éppen ezért egyfajta összefonódást (is) jelent, ami számtalan formációban ölthet testet. A kétféle elit sem külön-külön, sem együttesen és különösen kamarilla- vagy ami még rosszabb: maffiaszerűen nem uralkodhat a nép vitális érdekei, értékrendje ellenében, legalábbis tartósan nem.

Naivitás azt hinni, hogy a piac törvényszerűségei puhábbak, mint bármely politikai mozgásformáé. Igaz, személytelenebbek s ezáltal objektívnek tűnnek a politikai nyomás szubjektivitásával szemben. De – mondjuk ki nyíltan – az egzisztenciális ellehetetlenülés, az “éhség kényszere” nem kisebb fenyegetés, mint a börtön, a koncentrációs tábor vagy éppen a fizikai megsemmisítés. És még valami: a politikai vezetőket demokratikusan le lehet váltani, a gazdasági vezetőket csak “forradalommal”. “Selten kommt was besseres nach” – tartja a korántsem pesszimista, inkább az emberi természettel nagyon is összhangban álló, realista szólásmondás. A gyakorlat például azt mutatja, hogy a magántulajdonon alapuló kapitalizmust csak háborúk vagy nemzeti összefogást igénylő más válsághelyzetek esetén “szokás” jelentősen korlátozni. (Más kérdés ennek fenyegető célzatú hangoztatása.) A profitmotívum teljes vagy majdnem teljes kikapcsolása ugyanis a hatékonyság hamar érzékelhető hanyatlásával jár. Jóllehet gondolatkísérletként elképzelhető olyan társadalmi–gazdasági formáció, ahol a termelőeszközök ugyan köztulajdonban vannak, mégis a működtető menedzserek profitorientáltan viselkednek, azonban a gyakorlat erre még nem szolgáltatott példát – talán nem véletlenül. Ismét más kérdés a közjó miatti korlátozás.

C. W. Mills már felismerte, nem a tulajdonosok, hanem a menedzserek⁷ ”vezérlik a parádét”, ők a gazdasági elit élcsapata, vezérkara. Ugyanez A. A. Berle meglátása is.⁸

A gazdasági elitnél végső soron a pénz számossága nyom a latban: a tőkeerő, a hitelképesség; a fizetőképes kereslet számára az a súly, mely a kérdéses problémákat eldönti. Nincs köze ahhoz, hogy az egyes ember erről hogyan vélekedik, miként “szavazna”. A döntések fő szempontja a még több pénz – profit – megszerzésének lehetősége vagy lehetetlensége. Korlátozó intézkedések legitimitását akkor és csak akkor ismeri el, ha azok valamiképpen biztonságát növelik: őrködnek a törvényes rend felett, megvédik külső és belső ellenségeitől, politikai villongásoktól, zendülésektől. Ezek érdekében áldozni is hajlandó, az ezektől szemében függetlenedő, általa fantomnak tartott “közjó” érdekében tett intézkedéseket viszont elutasítja, mert azok – úgymond – korlátozzák lehetőségét, szabadságát. Vagyis: nem igen tud mit kezdeni például olyan fogalmakkal, tényekkel, mint az externalitás vagy a közjavak. Az előbbi – mint köztudott – felismeri azt a tényt, hogy “más számlájára” írható-írandó a költség (input) és máséra a hozam (output). Például: a környezetvédelemre a “veszélyes üzemet” működtetőnél történik a ráfordítás, de a lakosság élvezi a hasznát. (A költségáthárításról – az ár és/vagy adó közvetítésével – most tekintsünk el.) Az utóbbi pedig olyan javakat jelöl, melyek használata másokat annak igénybevételéből ki nem zár; ilyenek például az utak, hidak, parkok stb. Mivel a gazdasági elit szigorúan a “cui prodest” elvének alapján áll, értetlenül fogadja azt, ha akár az externalitások, akár a közjavak létesítése–fenntartása érdekében realizált jövedelme egy részét elvonják.

A politikai elit viszont a “one man – one vote”, az emberek döntési, ha úgy tetszik: törvény előtti egyenlősége alapján áll – ha a társadalmi–gazdasági alakulat működési–döntési elve a demokrácia, a többségé a döntés. Ha nem, működési elve autoritariánus, sőt akár diktatórikus–despotikus lehet.

Összefonódás a politikai és a gazdasági elit között mindig volt és mindig lesz is. Racionális összeférhetetlenségi előírásokkal a személyes összefonódást meg lehet esetleg szűntetni, de az érdek- – és néha érték- – párhuzamosságot nem. Az elit mindkét “kasztjának” szüksége van a másikra: ez objektív követelmény. Legalábbis a kompromisszum elkerülhetetlen. Ha pedig az érdek- és értékrendek közel- vagy éppen összeesnek, ez pozitív interferenciához vezet, az egy irányba ható impulzusok felerősítik egymást. Ami egyúttal az előbb-utóbb bekövetkező fordulat oka is: bizonyos idő – esetleg évtizedek! – múltán az irányzat túléli magát, az új helyzet új megoldásokat követel meg.

A politikai és a gazdasági elit érintkezési felülete a gazdaságpolitika. Nemcsak a kettő “békés egymás mellett” élése, hanem dialektikus kölcsönhatása az az összetevő, mely végső soron a konkrét gazdaságpolitikai mozgásformát – mint eredőt – meghatározza. A skála széles: a laissez faire-től a direktív tervgazdálkodásig terjed. A két működési paradigma (one man – one vote, piac–profit) között azonban minden társadalmi–gazdasági–politikai formációnak ki kell alakítani a saját konfigurációját: tiszta eset csak gondolatkísérletekben fordul elő. Itt kell megjegyezni, hogy ha nem a demokrácia az uralkodó politikai formáció, a gazdasági elittel akkor is külön alkut kell a politikai elitnek kötnie: ismertek olyan diktatúrák, ahol a piacgazdaság vált, illetve maradt az uralkodó forma, s olyanok is, melyek az utasításos tervgazdaság legszigorúbb formáihoz folyamodtak. És fordítva is: a demokrácia sem semleges a gazdaság szervezése iránt: a skála itt is a legszélsőségesebb piacgazdaságtól a legszigorúbban dirigista gazdaságig terjedhet. Elméleti modelleket leszámítva azonban az a tapasztalat, hogy a diktatúra inkább a tervgazdasághoz, a demokrácia a piacgazdasághoz “vonzódik”. A tiszta formációk azonban ritkák.

5. A politikai elit és a tudomány

“A legbölcsebb törvények, a legfenségesebb s nemesb rendszabások, ha nincs a nemzet lelki s erkölcsi kifejlődése azokhoz … érve vagy azoktól hátramaradt, minden süker nélkül lesznek.” (Wesselényi: Balítéletekről. 135.)

A társadalmi–gazdasági–politikai folyamatok saját logikájuk szerint, lényegükből adódó mozgástörvényeik szerint a paroxizmusig fokozódnak vagy pontosabban ad absurdum, amíg önmaguk ellentétébe nem fordulnak. A társadalomtudományok megkönnyíthetik a “felismert szükségszerűség” irányának és intenzitásának körvonalazását. Jelezhetik, mikor fogy el a dilatációs tartalék, közeledik-e a töréspont.

Az uralkodó indoktrináció ellen nehéz addig felvenni a harcot, míg impotenciája a felmerülő problémák megoldásában nyilvánvalóvá nem válik. Erre célzott Uljanov (Lenin), mikor arra utalt, hogy forradalmi helyzet nélkül nincs remény a győzelemre; akkor jön el az “idők teljessége”, mikor a vezetők már nem tudnak, a vezetettek pedig nem akarnak tovább a régi módon élni. Az ideológiai előkészítésnek, az elemzésnek és felvilágosításnak persze már korábban el kell indulnia: ha nincs kijelölt irány, követők sincsenek. Az előfutároknak többnyire egyfajta mártíromság a jutalmuk, még ha ez nem is jelent okvetlenül fővesztést. De anyagi és szellemi karantént, ellehetetlenítést, elhallgattatást igen.

Nem eshetünk persze túlzásokba, nem minden, amire a családi és iskolai nevelés irányul vagy amit a médiumok közvetítenek minősíthető hamisnak, netán károsnak. Sőt, valószínűleg a nagyobbik fele nem az: a nevelés és a média a társadalmi együttélés nélkülözhetetlen feltétel- és normarendszerét sulykolja. Azt csak a mindenkori konkrét helyzet konkrét elemzése mutatja meg, hogy hol kezdődik az elit érdekében folyó indoktrináció. Ez a társadalomtudományok “megtisztelő” feladata, a filozófiáé, a közgazdaságtané, a szociológiáé, a politológiáé. A politikai szférában viszont e tekintetben a mindenkori ellenzéké a vezérszólam: a társadalomtudomány alapállása gyakran közel áll az ellenzékiséghez. A kormányzó, “intézkedő” elit ezért ritkán támogatja a társadalomtudományokat – jó, ha tűri és nem tiltja. Az objektivitás persze kötelező magatartás a tudósnak, az általa helyesnek tartott és vallott értékrend követése nem torzulhat pártossággá és/vagy apológiává. Heroizálni vagy deheroizálni igen, udvari költővé vagy bohóccá válni azonban nem tudósi attitűd. Az igazmondást akkor is vállalni kell, ha senki sem tévedhetetlen; és akkor is, ha az az anyagi és erkölcsi elismeréssel fordított arányban áll(hat).

Lindblom kiemeli, hogy a tudomány (is) sikerorientált: a legkönnyebb ellenállás irányába fejlődik. S mivel a tudomány termelőerő is, a mindenkor fennálló dialektikus kölcsönkapcsolatból eredeztethetően visszahat a társadalmi–gazdasági folyamatok fejlődésének alkatára. Közhely: korunk az információs társadalom kora, elektronikus–komputerizált éra, vezető tudományágai immáron több mint száz éve a reáltudományok körébe sorolhatóak: fizika, matematika, biológia. Ebben az érában – melynek közeljövőbeni folytatódását jósolni nem nagy merészség – átszerveződik az emberiség fizikai és pszichikai integritása: az emlékezet szerepét mind inkább az adattárolók veszik át, a kommunikáció az Internettel válik egyértelművé; a bizonyítások, ha matematikailag nem formulázhatók, többé nem számítanak hitelesnek. Ez a következő emberöltőre jellemző egyik megatrendnek tekinthető.

A társadalomtudományok valószínűleg a másodhegedűs szerepkörébe kényszerülnek. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy fejlődésük elakad, csak azt, hogy a tudomány fejlődésének nem közülük kerülnek ki a “frontemberei”. Továbbra is érezhető lesz a tudomány ide sorolható ágaiban a természettudományok (fejlődési) alkatának ozmotikus hatása – a többi között az egzaktságra való törekvés vagy legalább annak látszata. Ugyanakkor az interdiszciplinaritás szétbontakozása is valószínűsíthető, éppen úgy, mint a természettudományokban. Sui generis fejlődési sajátosságok sem zárhatók ki, hiszen a természettudományokkal ellentétben a társadalom állandóan változik, “tanul”. A többi között a történeti szemlélet – az absztrakt idő helyett a történelmi időben való gondolkodás – megerősödése prognosztizálható. Általánossá válik, hogy az elemzésnél, a törvényszerűségek megfogalmazásánál konkrét helyzetekből indulnak ki s törekszenek az általános, a különös és az egyes világos szétválasztására.

Az, hogy az elkövetkező társadalmi–gazdasági–politikai formációk támogatják-e a társadalomtudományokat anyagilag és/vagy erkölcsileg, attól függ, mennyire érzik majd szükségét “nomotetikus propozíciók” megvalósításának – azaz mennyire tartják majd fontosnak a társadalomtudomány téziseit a folyamatok irányítására, a spontán folyamatokba való beavatkozások, a különféle “politikák” megalapozására.

Világos dolog, hogy a társadalomtudományok – melyek szükségképpen deheroizálnak – csak akkor számíthatnak támogatásra, ha “hasznosságuk” (is) bebizonyosodik. A minimum az, hogy – ha már jövőbe látás szükségképpen korlátozott – legalább a szükségesnek vélt politikai–társadalmi–gazdasági intézkedések hatásmechanizmusát és/vagy annak erkölcsi–anyagi költségeit felmérni képes legyen, egyfajta sajátos cost/benefit elemzés keretei között. Ha az “intézkedő nemzedék”, illetve kormányzata úgy véli, hogy a spontán folyamatokba való bármilyen beavatkozás káros, vagyis nincs szükség semmiféle “tudományra”, ők mindent (jobban) tudnak–látnak, akkor a társadalomtudomány fejlődése lelassulhat, eltorzulhat. Nem lesz, aki finanszírozza a “termékeny bizonytalanság” bizonyosságra fordulását.

Amiként szakértői háttér nélkül nincs remény a hatalom megtartására, úgy az is világos, hogy egy szűk értelmiségi kör egyedül nem képes a hatalom megragadására sem, nemhogy megtartására. Úgy, mint a hadseregekben, nemcsak tábornokokra van szükség, hanem tiszti és altiszti, sőt tisztesi “karra” is. Ha nem is fanatizmus–fundamentalizmus, de szilárd meggyőződés és a győzelembe vetett hit nélkül politikai hatalom nem létezhet. S ismét csak ne legyenek illúzióink: “lent” minden egyszerűbben, durvábban megy végbe, mint azt “fent” szeretnék. Az “alsópapság” monokróm látásmódú, még akkor is, ha a “püspökök” szemlélete már diakromatikus.

Végül egy érdekes megfigyelés: a társadalomtudomány “politikafüggő”, legalábbis abban az értelemben, hogy a győztes, a domináns hatalmak tudománya lesz a mérce, az iránymutató, az utánzásra csábító, csak az ott elismert teljesítmény számít igazán. Hol van ma már például a II. világháború veszteseinek – ideértve a franciákat is – közgazdasági, szociológiai stb. tudománya és hová lett a “tavalyi hó”, a sokszor dogmatikussá váló marxizmus eszmerendszere a “Wende” óta? Ma mindenütt csak az angolszász tásadalomtudomány nyomulása észlelhető, az a “mainstream”; – ami azért sajnálatraméltó, mert “a Csatornán túl” gyakran fedezik fel azt, amit a Kontinensen vagy akár a Lajtán innen már régen tudtak, megfogalmaztak és publikáltak.

6. “Az eltévedt lovas”

“A valódi törvényes szabadság s a polgári helyeztetés becsének mekkorasága főképpen háromban áll. Elsőben: kinek-kinek mennyi befolyása van hazája nemzeti létébe… hol semmi önkény törvényes kötelességei alól senkit fel nem oldoz, sem senkitől vak engedelmességet nem kíván… másodszor azon alapodik, hogy mennyiben részesül ki-ki honja boldogításában s mennyit lehet s kell annak szolgálnia… Kétségen kívül az a nemzet a legvirítóbb, mely közt legtöbbnek van legtöbb tehetsége az egésznek használnia… Abban áll harmadszor a valósi szabadság, hogy mindennek önmívelésére, s ami többnyire ebből származik, sorsa javítására kötetlen keze s szabad munkálkodási köre legyen… Ha akármi körülmények is a kifejlődés, míveltség némely vagy több útjait elzárják vagy megnehezítik, bizonyosan hátramarad az egész nemzet míveltségben… Ellenben, ahol tárva minden előtt az út: esze, iparkodása, munkája után sorsát és vagyonát nagyra emelni; hol a keresmény sokasítása, becsnevelése a vagyonnak s jövedelem szaporítása lehet kitűzött s méltán remélhető célja a munkás észnek, s ebben körülmények vagy rendszabások nem gátolják, ott mindenki hasznos szabadsággal él, ha szinte sokat tartozik is a közhaszonra fizetni. (…)

A zsiványokból összeállt Rómát az ész s míveltség tette naggyá, felségessé. Együgyü pásztorok voltak Helvéciának lakosi; gyáva halászokból állott Hollandiának első népessége, s ész és velő hatalmat és gazdagságot nyújtott nekik…” (Wesselényi: Balítéletekről. 122–125.; 134.)

Úgy gondolom, – legalább a teljesség kedvéért – ki kell térnem arra, hogyan látom a magyar politikai elit szerepét, sajátosságaikat jellemezve.

Elsőként rá kell mutatni arra – ezt Bibó is megtette, csak másfelől közelítve –, hogy a konstitutív demokráciának hazánkban – és térségünkben – nincsenek mély gyökerei, hagyományai. Az okok változatosak, a szerves fejlődés csökötté válásában én a következő fő okokat vélem felfedezni:

– A mohácsi csatavesztés óta nem volt érdemi lehetőségünk arra, hogy nemzeti sorskérdésekben, vitális alternatívák közül választva magunk döntsünk. Többé vagy kevésbé ki voltunk szolgáltatva a térséget uraló idegen hatalmak domináns – vagy annak vélt – érdekeinek. A látszatot – noha csak közjogi entitásként létezhettünk – ugyan sikerült megőriznünk, szuverenitásunk azonban pszeudo-szuverenitás volt, amit minden adandó alkalommal éreztettek is velünk. Még az is vitás, hogy mennyire sikerült ebből kikeverednünk: lehet, hogy ma is csak külső, idegen érdekek által “gúzsba kötve táncolunk”.

– Alig leplezett a magyar politikai elit nosztalgiája egyfajta autoritáriánus uralom iránt. Ennek nagy hagyományai vannak: monarcha – kormányzó – “gazda” – “legjobb tanítvány” – “Rijeka szülötte”. Ami igaz, az igaz: könnyebb bármit is elintézni az “egyszemélyi vezetővel”, különösen, ha annak hatalma nem függ holmi választott testülettől: egyszerűbb megtanulni az érdekérvényesítés specifikus módozatait. E személyiségorientált magatartás – ha nem is a maga korábbi virulenciájában – ma is létezőnek tűnik.

Az autoritarianizmus melegágya az alacsony műveltség, az önálló véleményalkotásra való készség csököttsége, ami többnyire intoleranciával és/vagy prozelitizmussal párosul. A tekintélyelv elismerésének kettős gyökere a neveltetés és az ingerszegény környezet: faluhelyen nagyobb a hajlam a tekintélyelvűségre, mint a városokban. Bár nem szükségképpen jár együtt, de gyakori a konzervativizmus és a tekintélyelvűség összefonódása: az impulzusszegény környezet erre predesztinál.

Napjainkban persze már enyhül a szétszórtság és az agrár környezet, paraszti életmód hatásának erőssége: az elektronikus média és a fejlődő infrastruktúra megteszi a maga hatását, a kiegyenlítődés város és falu között mindinkább érzékelhető. A paraszti életmód – és mentalitás – szétfoszlik, az agráriumra a foglalkozás-szaktudás lesz a jellemző, a kulturális nivellálódás lép a hagyományőrzés helyére. A folyamatot persze – Magyarországon legalábbis – fékezi az anyagiak hiánya: nem mindenütt sikerül a jövő követelményeit érvényre juttató oktatás, egészségügy stb. meghonosítása. A közlekedés is elmarad még a kívánalmaktól; sőt az iparosítás folyamata is elakadt. Azonban ha egyszer majd sikerül magunk mögött hagynunk a stagfláció “gyászkorszakát”, a kiegyenlítődés folyamata újra kibontakozhat s ez társadalmi–gazdasági–politikai téren is éreztetni fogja hatását, a mennyiség előbb-utóbb itt is minőségbe fog átcsapni. A feltételes reflexszerű tanult attitűdök helyére mindinkább a tudatos döntések lépnek. Ne legyenek persze illúzióink: ehhez még évtizedek, talán még ennél is hosszabb idő szükséges. Mindez nem jelenti a politikai paletta szükségszerű szűkülését, de azt igen, hogy a fanatizmus és/vagy a fundamentalizmus visszaszorul, a “Führerprinzip” érvényesülése elhalványul, a tömegek nem lesznek vak eszközök a populisták vagy a születési- és pénzarisztokrácia markában.

– A “posztkommunista” elittel általában is az a gond, hogy nincs meggyőző értékrendje s példamutatása sem magabiztos. Ez abból eredeztethető, hogy sem a “kommunista” érában, sem azt századokkal megelőzően nem volt olyan magyar elit, mely szuverenitásban – ha úgy tetszik: népben–nemzetben – gondolkodhatott volna. Mátyás király óta a mindenkori magyar elit többé-kevésbé kényszerpályán mozgott s ellenzékisége többnyire nem volt több hangzatos, de tartalmatlan kuruckodásnál. A labancok, mamelukok pedig anyanyelvi szinten mondogatták: “ja” vagy később: “szaglaszno”. Az igazi hatalom valódi elitjének árnyékában csak a komprádor szerepe jutott, csak a maga önös (csoport) érdekeit képviselte és/vagy látta át, artikulálta. A nemzet vitális döntéseiben csak statisztaként vett részt; jó esetben díszvendégként, de nem a “házigazda” minőségében. Igaz, így felelősséget sem kellett vállalnia. Mai gesztusai ezért nem meggyőzőek: ma is külföldi szereplők képviselőjeként vagy epigonjaként ágál. Szerves fejlődés híján ezért a gyökértelen megosztottság – és hiteltelenség, viselkedészavar.

Hozzájárul ehhez – Nyugat és Kelet közötti “kompország” vagyunk – a cezaropapizmus áthallása, az ortodoxia feltétlen rítus- és tekintélytisztelete. Megköveteli a hitből – nem a racionalitásból és/vagy (tudományos) meggyőződésből! – eredő mindennapos tanúságtételt, az egyűvé tartozás megvallását, sok esetben egyfajta miszticizmust preferálva. A hagyományok ereje parancsolta tabuk és totemek tiszteletének megsértése kirekeszthet, elmagányosíthat. Az Ész Istennőjét kevéssé imádjuk, de nagyra becsüljük a “közös almot”.

– Politikai erudíciója sekélyes és talmi. Ami talán természetes, ha figyelembe vesszük, hogy politikai iskolákat a múltban a Párt és a szakszervezet működtethetett.

Ami azonban mégis számonkérhető lenne: ha már valaki pozícióba került, legalább utólag megszerezhetné “szakmájának” elemi ismereteit. Nem különös, hogy a társadalom következetes harcot folytat mindenfajta kontárok ellen: orvosi, vízvezetékszerelői stb. gyakorlatot csak az folytathat, aki képes bizonyítani szakértelmét – a politikusok azonban kivételek? Jobb esetben legfeljebb egy diszciplínához értenek: történelem, közgazdaság, jog stb. Interdiszciplináris áttekintésük, ismeretanyaguk azonban más területeken felszínes.⁹

Még különösebb azonban, hogy a politikai elit elméleti fogyatékosságait nemcsak, hogy leplezni nem igyekszik, de a tudás-hézagokat szakértők igénybevételével sem igyekszik pótolni. Úgy tűnik, kimondhatjuk: lebecsüli a tudományt s annak képviselőit. Amit tud, azt az iskolában szedte fel s a médiumokban hallottakkal egészíti ki, esetleg ellenőrizetlen–ellenőrizhetetlen szóbeszéddel. Emiatt csak a praktikum–pragmatikum iránt mutat érdeklődést – annak is csak az iránt a szeletkéje iránt, mely hatalmának, poziciójának megvédésére és megtartására irányul.

– Akárhogyan is nézzük, a mai magyar politikai elit a “kommunista párt”, a szakszervezetek vagy az egymással marakodó mindenfajta testületi élet iskoláját járta ki – gyakran a valóságban is, de képletesen mindenképpen. Attitűdje óhatatlanul ezekhez az etalonokhoz igazodik. Érdekérvényesítésében nem a többségi támogatottságot célozza meg, hanem a személyes kapcsolatokra, a klientélára, a “familiárisokra” támaszkodik. Eltitkolás, manipulálás, “szédelgő feldicsérés” éppúgy fegyvertárához tartozik, mint a kulisszák mögötti, “informális” döntéshozatal. Ez a generáció nem képes, de nem is akarja a maga árnyékát átlépni. Félreértés ne essék: mindez nemcsak a ma éppen regnáló koalícióra és holdudvarára jellemző.

Mivel maga sem érti a világot, amelyet irányítani lenne hivatott, világnézete inkább érzelmi, mint értelmi motiváltságú.¹⁰ Innen adódik, hogy sok esetben menekül az elmúlt korok paradigmáihoz, etalonjaihoz, melyek a “maguk korában” talán érvényesek, helytállóak lehettek (bár ez sem bizonyos), azonban ma már érvényüket veszítették. E vonatkozásban elsősorban a fel-felbukkanó bigottan vallásos nézetekre, a szélsőségesen jobbos vagy balos lózungokra, a soviniszta–revizionista reminiszcenciákra stb. gondolok. De a 30-as, 40-es évekből is a feudális, szociális érzékenység híján lévő magatartásformák kísértete bukkan fel, nem Szekfű, Bibó vagy Németh László tanítása, messzetekintő világlátása. Sokan – úgy tűnik – Rip van Winkle-ként aludták át az elmúlt időket, s nem akarnak tudomást venni azok történéseiről, változásairól, haladásáról.

Nehéz nem visszautalni Bibó több mint fél évszázados intelmeire. Óvni próbálta a magyar politikai elitet, hogy olyan követelményeket támasszon, melyeket teljesítmény nem támaszt alá; ne ringassa bele magát a “nagy intenzitással átélt félelmes és félrevezető élményekbe”, melyek csak féligazságokhoz, hamis mítoszokhoz vezethetnek; csak az öncsalások igazolására jók és nem többek bizonyos indulatok kielégítésénél; ne higgye el, hogy a kultúrfölény – ha van – az örökség jogán jár: azt csak az elismert tudományos–művészeti teljesítmény adhatja meg, állandó verseny közepette. Ne vélje a történelmet fatalitásnak, de szabadon formálhatónak sem, hanem annak, ami: választásnak a mindenkor adódó potenciális alternatívák közül.

A politikai elitet – mint a magyar elit más rétegeit is – egyfajta intolerancia jellemzi eltérő nézetek – vagy általában: a másság iránt. Néhány szimptóma: a többségi akarat el nem ismerése, ha az nem a mienk; a saját érték- és érdekrend egyedülvalóságáról való meggyőződés s annak gyakran “össznépi” szintre való emelésének szándéka; a kisebbségi érdekek–értékek lebecsülése, negligálása. És ha mégsem ilyen eredmény jönne ki, minden eszköz jó a magunk akaratának érvényesítésére, olykor még a demokrácia látszatára – alapszabály, alkotmányosság! – sem kell ügyelni.

A magyar politikai elit viszolyog a kényes kérdések felvetésétől, hát még adekvát megoldásokra tett javaslatoktól/kísérletektől. Mintha a Monarchia-korabeli “fortwursteln” taktikája köszönne vissza: lehetőleg nem kell beavatkozni, a folyamatok majd “kiforogják” magukat s előbb-utóbb maguktól megoldódnak. Címszavakban a maga előtt görgetett, meg nem oldott problémákból: egyházak és állam szétválasztása, nagy ellátó rendszerek és oktatásügy reformja, katonaság szerepe és nagysága stb. Vagy utalhatnék éppen az alkotmányozás elakadására is.

A politikai elit még ahhoz sem szokott hozzá, hogy a tömegekétől elkülönülő (központi) akarata, a “leadership” érvényesítése a meg nem választás kockázatával járhat. A könnyebb ellenállás vélt útját (tévútját?) választja: azt igyekszik elhitetni, hogy az általa képviselttől eltérő más alternatíva nem is létezik.

Jegyzetek

¹ A “történelmi” vallások fokozatos szekularizációja végül is oda vezet, hogy ha állam és vallás különválik, az egyházak számára nem marad más befolyásolási lehetőség, mint az indoktrináció. Ezért is ragaszkodnak, ameddig csak tudnak, az oktatás–nevelés frontján még megtartott állásaikhoz. Ha ezek elesnek, a hagyományos jelképek és szertartások hatása is elpárolog néhány emberöltő alatt. A nem-történelmi egyházak a modern világ adta szorongásokban nyújtott vigaszban találják meg befolyásuk forrását és igazolását; – ez másfajta legitimációs forrás.

² Max Weber utal arra, hogy nem szükséges az uralom gyakorlásához a többségi támogatottság, elegendő a jóindulatú semlegesség és/vagy a passzív beletörődés is.

³ Gyakori veszély a “ciklikus rövidlátás”; vagyis az, hogy a felmerülő problémák megoldásánál (csak) olyan időtávban gondolkodnak, mely lezárul a mindenkori választási ciklussal. Holott nem kevés a csak hosszú távon megoldható kérdés – vagy legalábbis az olyan, ahol a döntés utóhatásai csak szekuláris időtávon mutatkoznak, terhüket vagy áldásaikat a következő generációk kénytelenek viselni.

⁴ A választó szempontjából azonban minden párt veleszületett gyengéje: nem “méretre szabott”. Amelyiknek tetszik a külpolitikai programja, annak nem biztos, hogy egyet lehet érteni szociálpolitikájával. Tehát mindig kisebb-nagyobb megalkuvás kell ahhoz, hogy az ember pártot válasszon: a legkevésbé rosszat, nem a legjobbat.

⁵ Schott szerint a konstitutív–szubsztantív demokrácia e század szülötte. Fogalmazása szerint a kritérium a nők és a kisebbségek emancipációja. Ha érvelését elfogadjuk, akkor a demokratikus éra kezdete Ausztriában 1918-ra, Belgiumban 1948-ra, Dániában 1915-re, Finnországban 1944-re, Franciaországban 1946-ra, Németországban 1949-re, Olaszországban 1946-ra, Japánban 1952-re, Hollandiában 1919-re, Új-Zélandon 1907-re (ez a legrégebbi!), Novégiában 1915-re, Svédországban 1918-ra, Svájcban 1971-re, az Egyesült Királyságban 1928-ra és végül az USA-ban 1970-re tehető. A többi ország könyve megírása (1984) idején – szerinte – még vagy már nem volt demokratikus berendezkedésű.

⁶ A választási ígéretekhez való ragaszkodás megkövetelése már a múlt századi országgyűléseken is előjött: a megyék ahhoz ragaszkodtak, hogy küldöttjük követként viselkedjék. Vagyis olyan megnyilvánulásai legyenek – s ami a fő: úgy voksoljon –, ahogyan azt “otthon” elhatározták. Ha nem akarja ezt az utat járni, mondjon le, különben visszahívják. Az akkori alsótábla több küldötte azonban nem szívesen vállalta ezt a beszűkített szerepet: képviselő szeretett volna lenni, vagyis bizonyos (nem kevés) önállóságra tartott volna igényt s csak egy új választás válthatta volna le őt a kérdéses több éves periódus végén. Sok jóképességű értelmiségit tartott vissza – és tart vissza ma is – az aktív politizálástól a beszűkített szerepkör, s ez nem emelte a mindenkori országgyűlések szellemi színvonalát.

⁷ ”Decision-making… at the top (of the corporation) is slowly being replaced by the worried-over efforts of committees, who judge ideas tossed before them, usually from below the top levels.” (The Power Elite. Oxf. UP., 1956. 134.)

⁸ ”Stockholders, though still politely called are passive. They have the right to receive only. The condition of their being is that they do not interfere in management. Neither in law; nor, as a rule, in fact do they have that capacity.” (Power Without Property. Harcourt – Brace, 1959. 74.)

⁹ Egy anekdota szerint – si non e vero, e ben trovato – a közelmúlt egyik miniszterelnöke néhány perc után megvallotta állásfoglalását kérő pénzügyminiszterének: cselekedjék legjobb belátása szerint, ő közgazdasági–pénzügyi kérdésekhez nem is konyít. Holott: az ország akkor is, ma is ezer gazdasági sebbel borított.

¹⁰ Aki szépen és/vagy az érzelmekre hatóan tud szónokolni, dagályos szóvirágokat széthinteni, annak nagyobb becsülete van “közönsége” (választói) előtt, mint azoknak, akik az “understatement”-tel vagy legalábbis a száraz tényekhez való ragaszkodással kísérleteznek.

Irodalom

H. Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Európa, 1992.

R. Aron: Power, Modernity and Sociology. E. Elgar, 1988.

R. Aron: Machiavel et les tyrannies modernes. Fallois, 1993.

F. Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Európa, 1994.

J. K. Galbraith: The Anatomy of Power. Houghton-Mifflin, 1983.

G. Hodgson: The Democratic Economy. Penguin Books, 1984.

Ch. E. Lindblom: Politics and Markets. Basic Books, 1977.

Ch. E. Lindblom: Democracy and Market System. Norwegian UP, 1988.

S. M. Lipset: Political Man. Johns Hopkins UP, 1984.

J. S. Mill: On Liberty. Chicago UP, 1952.

J. S. Mill: Representative Goverment. Chicago UP, 1952.

C. W. Mills: Az uralkodó elit. Gondolat, 1962.

D. D. Raphael: Problems of Political Philosophy. McMillan, 1990.

Lord Robbins: Politics and Economics. St. Martin’s Press, 1963.

K. Schott: Policy, Power and Order. Yale UP, 1984.

J. A. Schumpeter: Capitalism, Socialism and Democracy. Unwin, 1987.

Wesselényi Miklós: Balítéletekről. Kriterion, 1974.

„Milyen munkát tartasz megalázónak?" – tette fel a kérdést nemrég a belépni szándékozóknak egy diákközösség. A leg­szellemesebb válasz így hangzott: „Amit egy nő vagy egy né­ger is el tud végezni." Ennél frappánsabban talán nem is le­hetne rávilágítani arra, hogy a társadalom privilegizált cso­portjai a világ legtermészetesebb dolgának tartják a nemek és fajok szerinti munkamegosztást, az alacsonyabb státuszú csoportok marginalizálódását, a mindennapos diszkrimináci­ót. A jelenség nem újkeletű, a társadalomtudományi kutatá­sokban azonban a közelmúltban következett be egyfajta for­dulat, amely a társadalmi és politikai erőtér sokdimenzióssá válásával foglalkozó tanulmányok robbanásszerű bővülését hozta, és új utakra tereli a progresszív társadalomelméletet is.

Tartalomjegyzék

1. rosa : Osztály, nem, etnikum
2. Adamik Mária, Baráth Erzsébet, Lugosi Győző, Ferge Zsuzsa, Joó Mária : A nők 1996 Magyarországán
3. Haug Frigga : Feminizmus és marxizmus – Egy kapcsolat viharos története
4. Helga Heiden-Sommer : Háziasszonyok a makroökonómiában
5. Susan Zimmermann : Hogyan lettek feministák?
6. Robin Blackburn, Tariq Ali : A munkásosztály hőse – interjú John Lennonnal és Yoko Onoval
7. Carter Bob : Osztályokról a 90-es években
8. Makai Mária : Ambivalens identitások
9. Bánki Erika : Szemben a démonnal
10. Magi István : Egy igaz rémregény – Jelentés a magyarországi romákról
11. Martin Kovats : A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca Magyarországon
12. Chris Tilly, Randy Albelda : Etnikumok és nemek szerinti tagozódás a munkaerőpiacon – Az Amerikai Egyesült Államok példája 1945 után
13. Politikai korrektség
14. Polgári ellenőrzés
15. Csapody Tamás : Jogszabálysártő harckocsibeszerzés
16. Andor László : Az euroatlanti csomag – Adalékok a fejlődés és a biztonság politikai gazdaságtanához

Miközben az uralkodó társadalmi csoportok Közép-Európa-szerte lemondtak a szocializmusról, beszálltak a többpárti politizá­lás örvényébe, és – a kommunista párti uralom 1989-90-es bu­kását, valamint a Szovjetunió és Jugoszlávia széthullását köve­tően – kapitalista jövőképet kezdtek országaik számára felvá­zolni, addig a Kínai Kommunista Párt ismételten szocialista cé­lokat fogalmazott meg, egyben határozottan kinyilvánította poli­tikai egyeduralmát. Ehhez képest ellentmondás, hogy a kollekti­vizmus a kínainál lényegesen nagyobb területeken él tovább az egykori Szovjetunió határain belül, ahol a termelőszövetkezetek (kolhoz) és az állami gazdaságok (szovhoz) adják a vidéki gaz­daság alapját. Ezzel szemben Kínában a Kommunista Párt le­vezényelte és hirdette is a dekollektivizálást, a családi gazdasá­gok újraindítását, a piac robbanásszerű növekedését és a kü­lönféle tulajdoni formákban működő vidéki kistermelői vállalko­zások elszaporodását. Az ellentmondást csak tovább fokozza, ha emlékezetünkbe idézzük a kínai kollektivista mezőgazdaság korábbi lényegesen nagyobb teljesítményeit – tekintsük bár a hosszú távú növekedés arányait, a nemzeti élelmiszer-önellá­tás mutatóit, vagy a (tőke-)felhalmozás mértékét.

Ez a tanulmány igyekszik körvonalazni és megmagyarázni azt a látszólag paradox eredményt, amelyet a kollektivizált mező­gazdaság a két legnagyobb, egyúttal legmeghatározóbb orszá­gában hozott. A kérdést elsődlegesen azoknak a strukturális és történelmi tényezőknek a figyelembe vételével próbálom meg­közelíteni, amelyekből a poszt-kollektivista lehetőségek fakad­nak, továbbá a válságra adott válaszok és a két nép falusi/vidé­ki lakossága, valamint tisztségviselői által végrehajtott Változta­tások szempontjából.

Ez a megközelítési mód lehetővé teszi számomra, hogy meg­magyarázzam, miként maradhatott fenn Oroszországban széles körben a téesz-, illetve állami gazdasági rendszer egy olyan kor­ban, amikorra hivatalos retorika a szocializmus maradványainak eltörlését, egyszersmind a piacgazdaságra való áttérést sürge­ti. Ez egyben jó alkalom arra is, hogy magyarázattal szolgáljunk az újfajta kínai családi gazdaságok felfutására, amelyben a csa­lád tölti be az elsődleges mezőgazdasági termelő és fogyasztó szerepét, miközben a földtulajdonos jogait – és bizonyos ese­tekben a vidéki ipar, illetve melléküzemág irányítását – a közsé­gi közigazgatási szervezet gyakorolja.

Az oroszországi és a kínai kollektivizmus

A szovjet kollektivizálás abban a különös helyzetben indult meg, amelyet a belpolitikai konfliktus és a gazdasági válság egyidejű jelenléte jellemzett az 1920-as évek vége felé. Az az erőszakos kollektivizálás, amelyet a szovjet államhatalom kényszerített ki az összes vidéki társadalmi osztály – és nem csupán a kulákok – tiltakozásának ellenére, továbbá az a felbecsülhetetlen emberi és anyagi áldozat, amit a vidék állítólagos hosszú távú fejlesztésére fordítottak, ellentétben állt azzal a fokozatos és önkéntes szövetkezet-alakítási felfogással, amelyet Lenin élete utolsó éveiben hangoztatott, ám amelynek a valóra váltásáért nem sokat tett. Ugyanakkor tökéletesen illeszkedett az erőlte­tett, államközpontú fejlesztéshez, a megalomán hajlamhoz, az országos tervgazdálkodáshoz, a munkaszervezés állami irányí­tásához, valamint a családra épülő gazdálkodás elvetéséhez, ami a bolsevizmus legerőteljesebb vonásai között szerepelt az 1920-as esztendőktől (Selden, 1993. 2.). A kollektivizálás elsődleges célja az volt, hogy biztosítsák a mezőgazdasági termelés feles­legei felett az állami ellenőrzést, ezáltal élelmiszerrel ellátni a városokat, más szóval fenntartani a nehézipart. A városi, azaz ipari fejlesztés és az államhatalom eme megszállottsága és prog­ramja szerint a parasztság érdekei, az agrárfejlődés és a vidék jövője egyaránt mellékes volt. Sztálin szemében a nehézipar je­lentette a nemzet erejét, a Nyugathoz való „felzárkózást", a rend­szer életben maradásának kulcsát. Az 1920-as évekbeli indulá­sától a szovjet mezőgazdaság szüntelenül birkózik a közös tu­lajdonú gazdaságok és az ezeket alkotó családi gazdaságok közötti ellentmondással.

Minden súlyosabb nézeteltérés ellenére, amely a kommuniz­mus kínai győzelméhez vezető utat kikövező népi felszabadító mozgalmakban a párt és a parasztság viszonyában megnyilvá­nult, az egykor hatalmon lévő vezetők Sztálinnal együtt vallot­ták, hogy a kollektivizálás az államközpontú felhalmozás egyet­len lehetséges eszköze, és a nehézipar fejlesztését elsődleges fontosságúnak tartották. A kínai kollektivizálás, legkiáltóbban akkor, amikor a Nagy Ugrás és a Kulturális Forradalom idején fundamentalista szélsőségekig hajszolták, kidolgozott egy intéz­ményi mátrixra alapuló programot és azt a fejlesztési stratégiát, amely a kínai pártállamot és a téeszesített vidéki lakosságot egy­mással összeütközésbe kényszerítette (Friedman-Pickowicz-Selden, 1991).

A konfliktusos terület az alábbi négy eljárást foglalta magá­ban:

1. olyan népesség-nyilvántartási és -szabályozási rendszer (hukou), amely a falusiakat közösségeikhez láncolta, tehát így akadályozta a városba vándorlást;
2. a helyesnek tartott fejadagok olyan kollektivizált előírása, amely megszabta a vidéki munkaerő nagyságát, egyben ala­csony szinten tartotta a vidék fogyasztását;
3. kötelező terménybeszolgáltatási rendszer, melynek során az állam a rögzített áras terményt olcsón felvásárolta, így bizto­sítva a vidéken termelt felesleg elsődleges elosztását;
4. a magánföldterülethez jutás korlátozása, amely fenntartot­ta a szűkebb körű, ám jelentős háztáji családi gazdálkodás rend­szerét, miközben a termelés, az értékesítés családi, a fogyasz­tás pedig elsősorban kollektív alapokon folyt.

Jóllehet Kína követte a szovjet kollektivista modell legfőbb vo­násait, a termelőszövetkezeti gazdák helyzete lényegesen kü­lönbözött a két társadalomban. Ezek a különbségek részben az eltérő népsűrűségi mutatók és demográfiai jellegzetességek kö­vetkezményei, részben pedig az érintett országok vidéki gazdál­kodásának, társadalmának gépesítettségéből, iparosodásából, illetve történelmi fejlődéséből fakadnak.

Tehát míg a szovjet vezetők Sztálintól kezdve óriási erőfeszí­téseket tettek, hogy a vidék lakosságát a falvakból óvárosokba költöztessék, egyúttal a mezőgazdasági termelésből az iparba telepítsék – tekintve, hogy a munkaerőhiány az ipar területén krónikussá vált -, addig a kínai állam hihetetlen anyagi és politi­kai erőforrásokból igyekezett a vidéki lakosságot a kollektivizált falu keretei között tartani, sőt, több tízmillió városlakót kísérelt meg falura költöztetni (Cheng-Selden, 1993). Ez egyedülálló kí­nai demográfiai eredménnyel járt: az 1960-as esztendőt követő két évtized rohamos iparosodása nem jelentette egyidejűleg a lakosság tömeges városba költözését. A kínai vezetők, akiket mindig is komolyan foglalkoztatott a városi munkanélküliség po­litikai és pénzügyi következménye, továbbra is kiegyeztek a burkolt vidéki munkanélküliség jelenségével, és egészen az 1970-es évekig annak a kimondatlan elvnek az értelmében jártak el, miszerint a falvak és kisvárosok szinte korlátlanul képesek a mun­kaerő és a lakosság befogadására. Ennek szellemében az ál­lam 1962 során a Nagy Ugrás idején jelentkező éhínségre az­zal válaszolt, hogy 20 millió városi dolgozót és családtagot tele­pített vidékre, ezáltal „etetésük" terhe az állam válláról új lakó­helyük kollektivizált gazdaságára szállt át. A folyamat tovább foly­tatódott, amikor 1964-től tizenöt éven át mintegy 17 millió szak­képzett fiatalt telepítettek vidékre.

A kínai iparosítás a kollektivizmus egész időszakában a vidé­ken termelt felesleg (de nem a vidéki felesleges munkaerő],ipa­ri és városi felhasználására alapult. Ezzel ellentétben a szovjet felhalmozás elsődleges forrása, legalábbis az 1950-es évektől, az ipar volt, míg a mezőgazdaság súlyos és egyre növekvő pénz­ügyi nehézséget jelentett az államnak, ámbár ez volt az alacsony és rögzített élelmiszerárak biztosítéka. További különbséget hor­doz az a tény, hogy miközben a kínai téeszparasztok és az álla­mi szektor (városi) munkásai között a kollektivizmus teljes ideje alatt mélyült a szakadék, addig Oroszországban és magában a Szovjetunióban is az 1960-as évtizedtől kétségtelenül lényege­sen szűkült a két kérdéses szektor jövedelem- és ellátásbeli különbsége, valamint termelékenységi mutatóik is közeledtek egymáshoz. Ezekre a kérdésekre a későbbiekben még vissza­térek.

Az állam és a vidéki lakosság között húzódó, meghatározó jelentőségű feszültség minden kollektivizálást folytató országban központi szerephez jutott azoknak a szerkezeti változásoknak a szempontjából, amelyek újra és újra átfogalmazták az állami, a szövetkezeti és a családi gazdaság, illetve a terv kontra piac­gazdálkodás erőviszonyait. A felülről, illetve alulról induló ellen­tétes erőfeszítések mögött az a szándék rejlett, hogy javítsanak a munkavégzés és a bérek kollektivizált rendszerének áttekint­hetetlen és elégtelen működésén. Az évtizedek során, melyek kezdetén, 1929-30 táján a Szovjetunióban elkeseredett ellenál­lás mutatkozott a kollektivizációval szemben, egészen a kollek­tivizált mezőgazdaság jugoszláviai elutasításáig, amelyet egy rövid és sikertelen kísérlet előzött meg a 40-es és 50-es évek fordulóján, vagy a magyarországi téeszek jelentős részének 1953-as összeomlásáig, továbbá a kínai téeszparasztok szöké­séig a Nagy Ugrással együttjáró éhezés kezdetén a kora 60-as években, a kollektív gazdasági modell mind Európában, mind pedig Ázsiában erőteljes lakossági támadásoknak volt kitéve. Ugyanakkor az 1980-as évekbeli népszerűsége egymástól igen­csak eltérő következményeket hozott Oroszországban és Kíná­ban.

Az orosz mezőgazdaság fejlődési irányai

„[1991-ben] Oroszországban a művelésbe bevont mezőgazda­sági területek 97%-át 256.000 állami óriásbirtok adta, míg a maradék 3%-ot magángazdaságok tették ki. Főállást biztosító családi gazdaságokról voltaképpen nem lehetett beszélni. Ma 70.000 családi gazdaság működik, és az állami tulajdonú gaz­daságok szédítő tempóban alakulnak át magángazdaságokká. Csupán az utóbbi öt hónap során megkétszereződött mind a magángazdaságok, mind a magánkézben lévő földterületek szá­ma… Ez év eleje óta Oroszország művelésbe bevont területei­nek kétharmadát kitevő gazdaságok fele úgy döntött, hogy óri­ásbirtokait családi gazdaságokká vagy magángazdálkodók egye­sületévé alakítja. Ez azzal jár, hogy a gazdák önállóan birtokol­ják és művelik területeiket, ám a gépek használata és a trágyá­zás közös ügyet képez. Az ilyen területekre vonatkozó tulajdoni bejegyzés jelenleg zajlik, a bankszámlákat az egyéni tulajdono­sok nevére nyitották." (The Economist, 1992. április 11. 71.)

„Szédítő tempó…" – ez a számos nyugati tudósításra jellemző hangvétel Sztálin kollektivizációs programjának korai hivatalos jelentéseit idézi, természetesen egészen más alapállásból. A 80-as évek alatt mindvégig, de főként Mihail Gorbacsov 1985-ös főtitkárrá választását követően, az apparátus a kollektív mező­gazdaság átalakításának szükségességét hangoztatta. Ám egy évtized elteltével azzal a döntő ténnyel kell szembenézni, hogy vajmi kevés változás ment végbe, akár a méreteket, akár a tu­lajdonviszonyokat, akár a termelékenységet vesszük szemügy­re. Továbbra is azok a paraméterek maradtak érvényben, ame­lyek oly régóta jellemezték az oroszországi kollektivizált mező­gazdaságot, pontosabban szólva az állami és szövetkezeti gaz­daságok intézményes rendszerét. A 80-as évek vége felé és a 90-es évtized elején számtalan hivatalos nyilatkozat és törvény előlegezte meg a korábban javasolt változtatásokat. A nyugati sajtó és jó néhány szakértő örömmel üdvözölte a gazdaságok folyamatban lévő kapitalista, a családi birtok felé tartó átalaku­lását, valamint az orosz falusi piac újjáéledését. Mindezekkel együtt – ellentétben a kínai mezőgazdasági szerkezet és folya­matok mélyreható transzformációjával – a legmeghökkentőbb je­lenség ahogyan az orosz mezőgazdaság szembeszegül a vál­tozásokkal, jóllehet hosszú esztendők teltek el Gorbacsov főtit­kársága, illetve azóta, hogy Borisz Jelcin meghirdette a kapita­lizmusba való átmenetet. Ez a szándék a 80-as, 90-es évek for­dulóján, a válságos élelmiszerellátás ellenére, az elszabaduló inflációra és az állami költségvetést egyre inkább megterhelő mezőgazdasági kiadásokra összpontosított. (Az USA Mezőgaz­dasági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról. 1992.; Liefert, 1993.)

Ez a dolgozat az állami és szövetkezeti gazdaságokban vég­bemenő intézményes változások típusait igyekszik számba ven­ni, de mindenekelőtt arra törekszik, hogy rávilágítson azokra a meghatározó erőkre, amelyekből az oroszországi változásokat „alulról", illetve „föntről" akadályozó tényezők táplálkoznak. Bi­zonyos szempontból a változások üteme nem lebecsülendő. 1990. január 1-jei adatok szerint csak 231 „önálló" gazdaságot tartottak nyilván Oroszország-szerte. Ezeknek nagy része is in­kább bérlet, mintsem magántulajdon volt. Egy évre rá ez a mu­tató már 4400-ra emelkedett, sőt, 1992 áprilisára a magángaz­daságok száma túllépte a 100 000-et, ami körülbelül 4 millió hek­tár földet foglalt magában. Ezzel együtt is a magángazdaságok csupán kevesebb mint 2%-át tették ki Oroszország 211 millió hektárnyi mezőgazdasági földterületének.

Az 1993. januári hivatalos jelentések a magángazdaságok számát 183 700-ban adják meg, ami 7,7 millió hektáros összterületüket tekintve átlagosan 42 hektárt jelentett gazdasá­gonként. A Kosztroma oblaszty 1991-es felmérése feltárta, hogy az újonnan kialakult gazdaságoknak mindössze 14%-a volt ma­gánkézben, viszont 74%-ot tettek ki az átörökíthető haszonél­vezetben lévők, míg a maradék 12%-ot tartós, illetve rövid távú bérletek képezték. Ugyanakkor, a változások ellenére, számos egykori szovjet tagköztársaságban a magángazdaságok a föld­terület arányában nem érték el még az 1%-ot sem 1993-ban (Wegren, 1992.107.; Wegren, 1993.127.; Az USA Mezőgazda­sági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról.

1992. 14-15.; Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiad­ványa Kínáról. 1992. 12.; Van Atta, 1990/a. 85-86.). Az 1990-93-as évek folyamán a magánosítás végrehajtására irányuló kí­sérletek szüntelen támadásoknak voltak kitéve, amelyek egya­ránt indultak „felülről", illetve „alulról". Ezek a támadások árnyékba borították a családi gazdálkodásnak mind törvényi alapjait, mind politikai realitását. Például Alekszander Ruckoj elnökhelyettes, akit Jelcin (személyesen) nevezett ki általános mezőgazdasági „felelőssé", 1992. október 30-án olyan rendeletet hozott, mely­nek értelmében minden magánkézbe adott földet vissza kell jut­tatni a téesz, illetve az állami gazdaság tulajdonába.

Brezsnyevtől Gorbacsovon át Jelcinig az orosz állam egy vi­szonylag alacsony, ám egyre emelkedő színvonalú mezőgazda­sági termelés terhét viselte, melyet az élelmiszertermelés ma­gas költségei és a mezőgazdaságnak nyújtott állami támogatás növekedése is súlyosbított. A legfőbb nehézség, legalábbis 1991-ig, azaz Gorbacsov utolsó elnöki esztendejéig, nem a hiányos, illetve folyamatosan szűkülő élelmiszertermelésből fakadt. A ga­bona-előállítás Gorbacsov hivatalba lépésének első öt évében átlagosan 212,4 millió tonnára rúgott, pedig az előzőit eszten­dőben csupán 180,4 millió tonnát ért el. A hústermelés ehhez hasonlóan alakult: 16,2 tonnáról 19,3 tonnára emelkedett (Liefert, 1993. 26-27.). Ez tette lehetővé, hogy 1992-re az egy főre jutó húsfogyasztás elérte a 62 kilogrammot, ami Finnországénak fe­lelt meg, és igencsak közel járt az angliai 67 kilogrammhoz. A legégetőbb gondot a fokozódó infláció, a túlfogyasztás és az ál­lam egyre nagyobb pénzügyi terhei jelentették, amit a mezőgaz­daság támogatására fordított, mivel tartott a lengyelországi Szo­lidaritáséhoz hasonló tiltakozó mozgalom felébredésének a ve­szélyétől, és így próbált minden tőle telhetőt megtenni a folya­matos élelmiszerellátás biztosítása érdekében.

Ezeknek az állam által nyújtott támogatásoknak a költségve­tésre gyakorolt nyomása és az 1991-ben bekövetkező élelmi­szertermelési és -értékesítési visszaesés szolgáltatta az elsőd­leges okot, hogy az 1980-as évek vége óta átalakulást sürgető legfelső állami körök ezúttal még nagyobb nyomatékkal fogal­mazzák meg követelésüket. A mezőgazdaság „hagyományosan" a szovjet gazdaság pénzügyi szempontból legkritikusabb terü­lete volt. 1991-re itt halmozódott fel az ország tartós adósságá­nak több mint 60%-a. A szövetkezeti és állami gazdaságok egy­harmadának nyújtott rövid távú, vissza nem térítendő hitelek 22 milliárd rubelt tettek ki. Ehhez járult még további 60 milliárd ru­belnyi hosszú lejáratú hitel, amit végül jóvá fognak írni, amint az már szokás volt Brezsnyev és Gorbacsov idejében is. Példának okáért, 1990-ben a Szovjetunió Minisztertanácsa elengedte a szövetkezeti és állami gazdaságok és más agroindusztriális vál­lalatok 40,3 milliárd rubeles tartozását (Wegren, 1991. 658.; Liefert, 1993.17-24.).

A kínai szövetkezeti gazdaságok rendszerétől eltérően, amely­ben á parasztok jövedelmét a betakarított termés meghatáro­zott része képezte, és az államnak csak természeti katasztrófák esetén volt kötelessége a minimális fejadagok biztosítása, az 1960-as évektől kezdve sok oroszországi szövetkezet vált álla­mi gazdasággá. Ez utóbbiakban, illetve a megmaradt szövetke­zetekben a mai napig havibér-jellegű jövedelmeket, vagy ha úgy jobban tetszik: állami apanázst osztanak szét, amely nem a ter­més függvénye. Az orosz állam, akárcsak elődje, a szovjet ál­lam, a terméseredménytől függetlenül garantálja a mezőgazda­sági termelők megélhetését, legyenek bár szövetkezeti vagy szovhozparasztok. Sőt, miközben a kínai állam a kollektivizmus idején az államnak kötelezően eladott gabona árát mestersége­sen alacsonyan, a piaci ár töredékének szintjén tartotta, hogy ezáltal az ellátást biztosítsa, addig az orosz állam, különösen az 1980-as évektől, a piaci árakat meghaladó összegeket fize­tett ki a parasztok terményeiért (Wadekin-Kuba, 1991. 47.; Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról. 1992. 11.). A kínai apparátus több tagja már hosszabb idő óta kifogásolta, hogy az iparban dolgozók, mint­hogy az általuk előállított termék értékétől függetlenül kapják fi­zetésüket, illetve ellátmányukat, egyfajta biztos megélhetést él­veznek, azaz nincsenek nagyobb teljesítményre ösztönözve. Bár ennek a nézetnek megvan a maga igazsága, a lényeg mégis az, hogy a havi bérezésben részesülő orosz szövetkezeti pa­rasztságnak az 1960-as évektől növekvő létszáma és a koráb­ban csak az ipari munkásságra korlátozódó ellátási rendszer főbb elemei együtt vezettek a szövetkezeti és az állami szektor, vala­mint a város és a vidék közötti jövedelem-, illetve fizetési kü­lönbségek csökkenéséhez (Kerblay, 1983. 77., 96-98.; Lane, 1985. 168-173.).

Még azok a tanulmányok is, melyek bírálják a szovjet statisz­tikai kimutatásokat, amiért azok eltúlozták a város-vidék jöve­delemkülönbségek csökkenését, elismerik a 60-as évtized de­reka óta tapasztalható változások súlyát. Például Wegren (1991. 657.; vö. Schroeder, 1984.) arra a következtetésre jut, hogy 1965 és 1985 között az átlagos kolhozfizetés havi 50 rubelről 153 ru­belre, más szóval több mint 300%-ra nőtt; ezzel szemben az ál­lami vállalatok dolgozóinak és az alkalmazottaknak a havi bére csupán megkétszereződött – a korábbi 95 rubelről 190-re emel­kedett. Tehát a termelőszövetkezetben dolgozó családok reáljö­vedelme a 60-as évekbeli 75% után az állami vállalatok dolgo­zói, illetve az alkalmazottak reáljövedelmének 89%-át érte el. Ez egy időben zajlott le azzal, hogy a téeszdolgozók bérét havon­ta, készpénzben kezdték kifizetni, ezenkívül őket is bevonták az egészség- és nyugdíjbiztosítási rendszerbe, amely legfőbb ellá­tásoknak addig csak az állami szektor dolgozói lehettek a ré­szesei. Ezért aztán néhány szovjet vezető fájdalmasan így só­hajtozott: „Régebben azért nem dolgoztak, mert tudták, hogy úgyse fizetik meg őket. Most meg azért nem dolgoznak, mert tudják, hogy mindenképp megkapják a bérüket." (Nove, 1990. 330.) Ez a fejlemény kedvezett a téeszdolgozók érdekeinek, ám az állami támogatások növekedése révén az alacsony hatékony­ság, az élelmiszerromlás és az idejétmúlt elosztási modell vissza­térő nehézségeivel járt.

A gorbacsovi reformjavaslatok alapjaiban érintetlenül hagyták a sok sebből vérző állami-szövetkezeti gazdaságok rendszerét. Például a Gorbacsov előterjesztésében szereplő szerződéses brigádok egy pillanatig sem vonták kétségbe a szövetkezeti, il­letve az állami gazdaságok elsődlegességét. Az átalakulás hí­vei azon igyekeztek, hogy fokozzák a termelőszövetkezetek ha­tékonyságát. Ám eközben nem sikerült alapvető változásokat végrehajtaniuk a tulajdonlás, az értékesítés, az árak, valamint az irányítási rendszer területein. (A kínai reformok – mint később rátérünk – mindezekre határozottan kiterjedtek.) A célként kitű­zött, sokat emlegetett hitelprogram olyan kisebb, gyakran csa­ládtagokból álló, önként vállalkozó csoportokra épült, amelyek a tevékenységükhöz szükséges minden anyagot a szövetkezet­től vagy az állami gazdaságtól kapták, és termékeiket is ezek által értékesítették. Ez nagyban emlékeztetett a szövetkezeti hálózatban már meglévő munkacsoportok rendszerére. Mivel ezek a csoportok mind a termék-előállítás, mind az értékesítés tekintetében függtek a nagyobb szövetkezeti egységektől, ezért csekély eredményeket tudtak felmutatni. Az alternatív reformja­vaslat, amely a szabad szerződésű csoportokat kívánta beve­zetni, nagyobb fokú kockázatot hordozott magában, ugyanis fix összegű bérleti szerződést javasolt, miközben az érintett cso­port maga értékesítheti saját termékeit (Gorbacsov, 1989. 22­30.; Brooks, 1990.; Wegren, 1992. 109-110.; Van Atta, 1990. 140-149.). Végül is a szövetkezeti és állami gazdaságok dolgo­zóinak óriási többségét nem érintették azok a reformintézkedé­sek, amelyeknek az eredményei legjobb esetben is csak kétsé­gesnek mondhatók, ha a következményeket és a költségeket tekintjük. Az orosz kolhoz-szovhoz komplexum továbbra is egyeduralkodó maradt a felhalmozás, a termelés és az értéke­sítés területén. Az ösztönzőrendszer és a hiány probléma-együttese változatlanul égetőnek bizonyult.

A Szovjetunió összeomlását követően Jelcin átfogó reformtör­vénykezést vezetett be. Utasítása 2600 (olykor 3600-ról volt szó) olyan szövetkezet bezárásáról szólt, amelyek időről időre vesz­teséget termeltek; ezek javait szétosztanák, és mindenféle álla­mi támogatásnak véget vetnének (Wegren, 1992.110.; Wegren, 1993. 126.; Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiadvá­nya az egykori Szovjetunióról. 1992. 18-19.).

De még Jelcin javaslatai is arra épültek, hogy a fizetőképes téeszek és állami gazdaságok folytatnák működésüket abban a vegyes gazdasági rendszerben, amelyet a családi gazdaságok­kal együtt képeznek. Ugyanakkor a csődbe jutott és ráfizetéses termelőszövetkezeteket, illetve állami gazdaságokat bezárnák, vagyonukat pedig értékesítenék. Mintegy két évvel 1992 febru­árja után, ami a ráfizetéses kolhozok és szovhozok bezárásénak, javaik szétosztásának határideje lett volna, nyoma sincs annak, hogy a fizetésképtelen gazdaságokat valóban felszámolták vol­na. Igaz ugyan, hogy bizonyos új törvények arra bátorítják a vál­lalkozó kolhoz-tagokat, hogy szerezzenek irányítási jogot a föld­birtok felett, és indítsanak be családi gazdaságokat. Ennek elle­nére, továbbra is a szövetkezeti, illetve az állami gazdaságok ad­ják az orosz mezőgazdaság döntő részét. A magángazdálkodók­nak hihetetlen nehézségekkel kell szembenézniük, ha hitelhez, felszereléshez vagy értékesítési lehetőségekhez kívánnak jutni.

Nem elég, hogy Jelcin visszatérően ígérgeti a gazdaságosan működő kolhozok és szovhozok megőrzését, de a veszteséges egységek dolgozói változatlanul állami fizetést kapnak, miköz­ben a költségvetési támogatás egyre nő, és felbecsülhetetlen belső adósság halmozódik fel.

Talán a legárulkodóbb tény az, újra Kínától eltérően, ahogyan a családi gazdálkodást földbérlet vagy kivásárlás útján válasz­tókkal szemben éleződik a populista ellenérzés és bírálat. Egy 1989-es karikatúra a Krokogyil című szovjet szatirikus lapban jól ábrázolja a lényeget (Nove, 1990. 302.; Van Atta, 1993/a.). A rajzon vidám parasztok énekelnek és táncolnak. A kérdésre, hogy minek örülnek annyira, így felelnek: „Megdöglött a tulajdo­nos disznaja." Ezzel nem akarom azt sugallni, hogy a kínai fal­vakban nem fordult elő gyalázkodás, irigység, vagy akár erőszak is a sikeres vállalkozók ellen. Csupán azt kívánom megjegyez­ni, hogy ott a piacra való bejutás láza sokkal több embert és sokkal nagyobb igyekezettel ragadott el, mint Oroszországban.

Vajon honnan ered a kollektív mezőgazdasági rendszer reform­jának vagy átalakításának igénye? Oroszországban az átalakí­tást a politikai hatalom legmagasabb körei sürgették, nevezete­sen a vezetők legújabb generációja, Gorbacsov, Jelcin és köze­li munkatársaik némelyike. Ugyanakkor erős ellenállás mutatko­zott meg a közép- és az alsóbb szintű apparátus tagjai között, nemkülönben a szövetkezeti és állami szektor gazdálkodói ré­széről. Az 1990-es évtizednek azok az emberei, akik önálló gaz­dálkodásuk beindításához földet és hitelt próbáltak szerezni, zömmel a városi dolgozók soraiból származtak. A kínai tapasztalatoktól legelütőbbnek az a jelenség látszott, hogy a szövetke­zeti és állami parasztság túlnyomó része gyakorlatilag semmifé­le magánosítási szándékkal nem rendelkezett. Közülük alig né­hányan igényeltek magánművelésre több földet, mint amennyi a szövetkezeti, illetve állami gazdasági tagokat amúgyis megillet­te. Ezen túlmenően a kolhoz- és szovhozvezetőségek ugyan­csak erőteljes ellenállást fejtettek ki, lévén, hogy helyzetüknél fogva meg tudták akadályozni a reformlépéseket.

Az orosz téesz- és szovhozparasztok, akiknek a legutolsó nemzedéke a munkabér, a szociális ellátás és egyéb juttatások tekintetében képes volt megközelíteni az ipari munkásságot, helyesen látják, hogy a szövetkezeti-állami gazdaságok rend­szere olyan jövedelem- és ellátási biztonságot nyújt, amelyet nem szabad a magángazdálkodás lidércfény-szerű lehetőségeinek kedvéért könnyedén feladni. Az oroszországi parasztok mai ge­nerációjának számtalan tagja a mezőgazdasági tevékenységek napszak- és időjárás-diktálta ütemét az ipari dolgozók nyolcórás munkanapjával cserélte fel. A kézi aratásról áttértek a kombájn­ra, állati vontatás helyett villany- és dízelmotorokat használnak, ám mindeközben sokan elveszítették azt a sokrétű igényessé­güket, amelyet ők és elődeik a földművelés, az értékesítés és a kölcsönkérés mesterségének összetettsége iránt tápláltak: a mezőgazdasági termelés egy-egy ágára szakosodtak. Az ilyen emberek szemében a bér- és szociális biztonság, valamint a háztáji termelés lehetősége, amely egyébként az orosz mező­gazdasági termelés megközelítőleg 25%-át adja, változatlanul vonzó. A szövetkezeti és állami gazdaságok nyújtotta garanciák feladása – a legtöbb érintett dolgozó felfogása szerint – egy bi­zonytalan jövő felé tartó, kockázatos lépést jelentene. Ez annál is inkább így van, mivel a téeszben, illetve állami gazdaságban dolgozók jelentős része idős, köztük sok a nő, és csak alig né­hányan remélhetik, hogy hozzájutnak ahhoz a hitelhez, amely lehetővé tenné számukra, hogy a közös gazdaság gépparkjá­hoz hasonló szintű berendezéseket tudjanak vásárolni.

Mindezeken túl, amíg a kínai parasztság számára a magántu­lajdon, a magánbeszerzés, a magáneladás és a föld jelzálogrend­szere ismerős jelenségnek számított, Oroszország nagy részén az a gondolat, hogy a föld adásvétel tárgya lehet, csupán a XIX-XX. század fordulóján fogant meg, ha egyáltalán. Elemzők helye­sen mutattak rá arra, hogy a Sztolipin-féle 1906-1916-os refor­mok napjaink oroszországi reformprogramjának előfutárainak te­kinthetők. A korábbiak célja az volt, hogy megtörjék a faluközös­ségekben uralkodó földtulajdon-újraosztási kényszert, hogy ezál­tal egy lendületes, kapitalista mezőgazdaság induljon be.

A következő évtized során az európai területeken élő paraszt­családok 11%-a fogott magántulajdonú gazdaság kialakításába, ez a földterület 9%-ának kihasítását jelentette (Wegren, 1992. 108.; Prosterman-Hanstad, 1993.). A gazdálkodást folytató orosz családok túlnyomó többségének alig vagy semmi elképzelése, illetve tapasztalata nem volt a földeladás vagy – vásárlás kérdé­séről, ráadásul a bolsevik forradalmat követő földosztás a falu­közösségek korábbi tulajdonviszonyait állította vissza. Az össze­hasonlítás szempontjából különös fontosságúnak tűnik az a tény, miszerint a kollektivizált gazdaságok három nemzedéke sok olyan szokást, illetve mesterségbeli fogást hagyott veszendőbe menni, amely a piacgazdasági rendszer családi gazdaságainak hatékony irányításához is jól jönne. Ellentétként felhozható, hogy míg a kínai gazdák és családjaik egyfelől hagyományosan ter­mésüknek számottevő részét felélték, azonközben régóta és ala­posan ismerték a magánföldtulajdon viszonyait és a helyi pia­cok működését. Harminc évnyi kollektív gazdálkodás után az újraéledő családi gazdaságok számára fennmaradtak a kísérle­tezés, a kapcsolatok és a történelmi emlékek azon hálózatai, amelyekre a megújuló kínai családi gazdaságok és a piaci tevé­kenység alapulhat. De ne túlozzuk el a két ország között tapasz­talható különbségeket. A szövetkezeti tagok Oroszországban és Kínában egyaránt hozzájuthattak magánföldbirtokhoz, és folya­matosan önállóan értékesítették terményeik egy részét. A törté­nelmi tényezők csupán egy elemet szolgáltatnak ahhoz, hogy a 80-as, 90-es évtizedek eltérő eredményeit megérthessük.

Az Oroszországban területenként és időszakonként változó demográfiai és szociális helyzet nagyban magyarázza a reform­lépések késlekedését. 1951 és 1987 között a vidéki lakosság létszáma 33%-kal csökkent, ideértve a központi területek 54%-os csökkenését, amelyben a fiatal, tanultabb réteg aránytalanul nagy számot képviselt (Palló, 1990. 656.; Kerblay, 1983. 75.; Wegren, 1993. 140.). Szemben a kínai vidék fiatal népességé­vel, a fogyatkozó orosz agrártársadalom idős, beteg, képzetlen tagokból, illetve családanyákból állt. Az orosz téesztagok érthe­tően nem akarták feladni a garantált bér és a szociális ellátás biztonságát a családi gazdálkodás kétes kilátásai fejében. Mindezeket a társadalmi, gazdasági és demográfiai vonatkozá­sú eltéréseket azzal az állapottal összevetve hangsúlyozzuk, amely a kínai agrárkollektivizmust jellemezte.

A hivatalos szovjet vezetés a vidékről való elvándorlásra és a társadalmi-gazdasági helyzet romlására Hruscsov és Brezsnyev idején is a falu urbanizációjának programjával igyekezett meg­oldást találni. Ezáltal próbálták a több tízezer, egymástól és a városoktól távol eső falut közepes méretű várossá fejleszteni, amelynek az „új típusú település" nevet adták. Ezeket úgy hir­dették, mint amelyek 1000-2000 lakos befogadására lesznek képesek, és olyan, a városi élet kényelmét nyújtó létesítmények­kel lesznek ellátva, mint pl. klubok, sporttelepek, iskolák, bevá­sárlóközpontok, munkásszállók és más olcsó szálláshelyek (Pallót, 1990.657-661.). Ami azt illeti, csupán a gazdagabb me­zőgazdasági területek tudták sikeresen végrehajtani a fenti prog­ram egészét. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ezek az „új típusú települések" a mezőgazdaság gépesítése és szakosodása nyomán, valamint a közoktatás és az egészségügyi ellátás ki­szélesedése révén, mely a teljes orosz vidékre kiterjedt, a váro­si és a falusi életmód között tátongó szakadék áthidalását szol­gálták. Összességében azt táthatjuk, hogy mintegy fél évszá­zad alatt a muzsikmentalitás helyébe annak a bérből és fizetés­ből élő dolgozónak a gondolkodásmódja lépett, aki élvezte a ga­rantált készpénzes havi fizetésnek és más (pl. nyugdíj-) ellátá­soknak az orosz állam által nyújtott biztonságát. Ezek a demog­ráfiai, intézményi és értékváltozások, amelyeket a legutóbbi két nemzedék megtapasztalt, nem teszik alkalmassá az orosz falut, hogy ott vállalkozó jellegű családi gazdaságok poszt-kollektivista rendszere alakuljon ki. Inkább éppen ezekben a folyamatok­ban találhatjuk a magyarázatot arra, miért is hiányzik a magánosítás szándéka az orosz kolhoz- és szovhozdolgozók tömegeiből, miért is ragaszkodnak az állam által biztosított mun­kahelyhez és jövedelemhez.

Még kevesebb okot tudunk felsorolni annak indoklásaként, hogy a téesz- és állami gazdasági vezetőknek miért kellene üd­vözölniük azokat a reformintézkedéseket, amelyek hatalmuk és befolyásuk csökkenését, tényszerűen fogalmazva állásuk elvesz­tését eredményeznék. Kína számos területén az apparátus az ígéretek és fenyegetések vegyített módszerét vetette be annak érdekében, hogy meggyőzze a helyi vezetőket: a reformlépések nem fogják „a kapitalizmus útján való elindulást" jelenteni; sőt, az átalakulás valójában nagy gazdagodást lehetőségeket rejt magában a tisztviselői kar számára. Mivel – egyebek mellett – a szövetkezeti források eloszlását felügyelték, sok mindenhez le­gális és illegális úton hozzájuthattak. Oroszországban ehhez képest úgyszólván semmiféle erőfeszítést nem tettek a helyi ap­parátusok megnyerése érdekében. Feltételezésem szerint en­nek az lehetett az oka, hogy a politikai vezetés csúcsain nem született egységes megállapodás a mezőgazdaság jövőjéről. Összefoglalva: kétségeink lehetnek afelől, hogy a gépesített orosz óriásgazdaságok felosztása elvezet-e ahhoz a fokozott és piaci alapú gabona- és egyéb termeléshez, amelyre a nagyvá­rosok ellátásához szükség volna. Tulajdonképpen sok ember jog­gal tart a mezőgazdaság, de különösen az állami ellátó rend­szerek összeomlásától. A föld felosztására irányuló alulról, kol­hoz- és szovhozparasztoktól kiinduló határozott kezdeményezés hiánya bizonyára megerősítést nyújt a közép-, illetve a csúcs­szintű vezetők szándékaihoz. Sok olyan mezőgazdasági dolgo­zó, aki szeretne magángazdálkodóvá válni, csak gyenge minő­ségű és távol eső földterületekhez jut. Ráadásul továbbra is a kollektív irányítás függőségében marad, mivel a szükséges ter­melőeszközöket tőle vagy általa tudja beszerezni, ezenkívül ter­ményei értékesítéséhez is hozzá fordul.

Látható tehát, hogy a privatizációról hangoztatott összes szó­lama ellenére az orosz állam minden szinten korlátozza a ma­gántulajdon-szerzés lehetőségét. A magánművelésű földek zöme bérlet. Egy 1990-es törvény és egy 1991-ben hozott elnöki dön­tés értelmében 10 évig még a névleges tulajdonjoggal rendel­kezők sem adhatják el földjüket az államon kívül másnak¹ (Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról. 1992. 16.; Prosterman-Hanstad, 1993. 166­167.).

Az állam magángazdaságok beindításához változatlanul na­gyon alacsony segélyeket folyósít. 1989-ben egy tízhektáros, 10 tehénnel rendelkező gazdaság becsült indulóköltsége 85.000 rubel volt. 1992-re az infláció ezt az összeget félmillió rubelre emelte. Egy 1992-es helyi felmérés szerint az egy gazdaságra felvehető bankhitel nagysága átlagosan kb. 40.000 rubelt ért el. Az állam 1991-ben eredetileg összesen egymilliárd rubellel tá­mogatta magángazdaságok létrehozását; később Jelcin ígére­tet tett az összeg meghatszorozására. Igen ám, de a félmillió oroszországi magángazdaság beindítása 150 milliárd rubelt igé­nyelt volna, amibe a számítások nem vonták bele a modern vi­déki infrastruktúra kialakításához szükséges tekintélyes össze­get. Ezzel szemben az állami támogatások 1992-es szintje mind­össze 3.300 gazdaság megsegítéséhez (volt) elegendő (Wegren, 1992. 114-115; Wergren, 1993. 134-135.; vö. Prosterman-Hanstad, 1993. 160.).

Mi több, a tőkehiány következtében 1991-ben még olyan je­lentések is születtek, amelyek arról számoltak be, hogy az önál­ló gazdálkodást folytató orosz parasztok földjének 40%-a pénz és felszerelés hiányában parlagon maradt (Pryor, megjelenés alatt, 9.). A nélkülözhetetlen hitel hiánya még a legelszántabbak előtt is rettenetes akadály.

Mivel a magánosításra irányuló kezdeményezés Oroszország­ban „fent" született meg, továbbá a felszereléseknek a kínainál lényegesen magasabb költségé folytán, a családi gazdaságok­ra való átállás óriási kezdeti kiadásokat ró az orosz államra. Ugyanakkor az erőteljes, alulról- érkező lökésekből táplálkozó kínai privatizáció, a maga lényegesen alacsonyabb technológiai szintjével, a kollektív tulajdonú termelőeszközök szétosztásával, illetve eladásával ment végbe. Az állammal szemben támasz­tott anyagi igények, legyen szó bár szövetkezetóriásokról, vagy a családi apró gazdaságok nadrágszíjparcelláiról, a minimálisra korlátozódtak.

Az 1990-es év elején készült oroszországi és nyugati felmé­rések egybehangzó tanúsága szerint az orosz parasztoknak összesen 10%-a mutatott komolyabb érdeklődést a magángaz­dálkodás iránt (Porsterman-Hanstad, 1993. 159.).

És valóban: a többség, aki ilyen tevékenységbe kezdett, nem a korábbi kolhozok vagy szovhozok dolgozója, hanem a városi lakosság köréből került ki. Egy 1990-es őszi kimutatásban az orosz magángazdák alig 28%-a egykori téesz-, illetve állami gaz­dasági dolgozó (Wegren, 1993. 137.; Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról. 1992.17­18.). Az új magángazdálkodók jó része városi állását megtart­va, családja jobb ellátásának érdekében fogott vállalkozásba.

Az orosz mezőgazdaság válsága és az állam pénzügyi csőd­je továbbra is,megoldásra vár. Az eddig életbe léptetett reform­intézkedések egy szegényesen felszerelt, átlagosan 42 hektá­ros és három személy (többnyire családtagok) által működtetett gazdaság kialakítását teszik lehetővé; többségük terményeik egészét a téeszen, az állami gazdaságon keresztül értékesíti, és továbbra is alá van vetve az állami beszállítási kvótáknak (elő­írásoknak); ők aligha fogják a mezőgazdaságot stagnáló hely­zetéből, az élelmiszerhiányt és az óriási állami szubvenciók prob­lémáját a holtpontról kilendíteni (Wegren, 1992. 118-120.; Wegren, 1993. 138.).

A magam részéről nyomát sem látom olyan stratégiának, amely alkalmas kiutat kínálhatna az orosz mezőgazdaság szövetkezeti-állami dominanciájú berendezkedéséből. Ugyanakkor az 1980-as évek kezdetétől mind Kínában, mind Vietnámban lényege­sen merészebb átalakításba kezdtek (Selden, 1992/a.). Ezek­ben a sűrűn lakott ázsiai országokban a különféle új agrárintéz­mények és -stratégiák egyszerre jöttek létre az alulról jövő ösz­tönzés nyomán, amelyet a nagyobb önállóságért és a piaci le­hetőségekért harcoló szövetkezeti dolgozók fejtettek ki, valamint felső nyomásra, ti. a hatalmon lévő kommunista párt hangadó csoportjai megpróbálták hatalmuk megerősítése mellett felgyor­sítani a felhalmozás, az árutermelés folyamatát, egyben új in­tézményi alapokra helyezni az agrárfejlődést.

A kínai mezőgazdaság fejlődésének útjai

Ahhoz, hogy megérthessük a vidéki Kínában az 1980-as évek elejétől foganatosított markáns változtatásokat, először át kell látnunk a kollektív gazdálkodás ellentmondásos gazdasági és társadalmi következményeit. Az 50-es évek közepétől a termő­föld minőségének javítása, az öntözés és más infrastrukturális fejlesztés érdekében bevetett tömeges munkaerőnek és egyéb erőforrásnak a termelőszövetkezet volt az elsődleges területe.

Így biztosítható volt a gyorsütemű felhalmozás, továbbá a me­zőgazdaságban termelt felesleg is eljutott az iparba. A 70-es évek alatt új, magas hozamú vetőmagvak beszerzését, rendszeres öntözést, villamos energia és műtrágyák használatát sikerült el­érni. Mindezek következményeként Kína sajátos mezőgazdasági forradalma termelőszövetkezeti kereteken belül, és a mezőgaz­daság iparosodásban betöltött jelentős szerepének jegyében zajlott le (Stone, 1990.; Selden, 1993.).

A Világbank szerint 1965-1985 között évi 4,8%-os egy főre jutó GNP-növekedés ment végbe, ami kimagaslóan a legjobb teljesítmény az alacsony jövedelmű országok között. Ez az adat a számításokba bevont 105 ország közül Kínát a nyolcadik helyre rangsorolta (Világbank, 1983. 202-203.). A mezőgazdasági ter­melés bruttó értéke évente több mint 4%-kal emelkedett az 1952­1980 között eltelt 28 esztendő során (tehát a ma érvényes re­formokat közvetlenül megelőző időszakban). Ez alól csak az 1959-1960-as tragikus hanyatlás képez kivételt, amikor a Nagy Ugrással kapcsolatos fundamentalista intézkedések gazdasági összeomláshoz és éhínséghez vezettek (Perkins-Yusuf, 1984. 33.). Kína 1980-ra magas termésátlagokat ért el: a 4.245 kg per hektárnyi rizstermés kétszerese volt a vietnámi (2.100 kg/ha), és több mint kétszerese az indiai termésátlagnak. 50%-kal múlta felül az ázsiai átlaghozamot, és csak alig maradt el Japán 5.128 kg/ha-os eredménye mögött. A kínai búza- (2.198 kg/ha) és ku­koricatermés (2.985 kg/ha) ugyancsak kedvezően alakult, mind az indiai, mind az ázsiai átlagokhoz képest. Sőt, ami a búzát illeti, az megközelítette az amerikai 2249 kg-ot hektáronként (Perkins-Yusuf, 1984.; Világbank, 1989. 66.).

Ezeknek a lényeget érintő termelési és növekedési mutatók­nak a tükrében Kína mezőgazdasági teljesítménye igen meg­győzőnek bizonyult, különösen az 1965-1980-as időszakban, amikor ehhez évi 10%-os ipari növekedés is társult. (Világbank, 1990. 180.). A kínai gazdasági eredmények élesen elütnek a szovjet gazdaság tartós hanyatlásától, de elsősorban a kiegé­szítő jövedelemnek attól a csökkenésétől, amely az 1950-es évektől a Szovjetuniót és a többi központi tervgazdálkodást foly­tató európai országot átjárta (Selden-Lippit, 1982. 19-21.). A kínai reformok éppen azáltal nyerik el értelmüket, hogy Kína kiemelkedő munkabérköltséggel, felhalmozási aránnyal és GNP növekedéssel dicsekedhet. A probléma ott rejlett, hogy az ún. mobilizált kollektivizmus (1953-1978) teljes ideje alatt, annak ellenére, hogy a növekedési arányok nagyon jól alakul­tak, a vidéki jövedelmek alacsonyak maradtak. A helyzetet sú­lyosbította, hogy a munkával töltött napok száma alapján a vi­déki munka jövedelmezősége fokozatosan csökkent, mivel a nők tömegével váltak termelőszövetkezeti dolgozókká, miáltal a mun­kanapok száma mindannyiuk számára lényegesen megemelke­dett. Ez egyaránt fakadt a népesség növekedéséből és a mun­kaerő „uborkaszezon" alatti foglalkoztatásából. Kínában a föld­művelés magas és egyre növekvő termelékenysége valamint a munkaerő alacsony és egyre csökkenő jövedelmezősége egyi­dejűleg jelentkezett a piac szűkülésével, a készpénzjövedelem valóságos megszűnésével számos falusi gazda számára, akik jövedelmüket leginkább a téesz terményeinek formájában, a fa­lusi piacok megszűntében és a nép kultúrája, illetve értékszem­lélete ellen elkövetett támadásokban „élvezhették". Ez a jelen­ség súlyos kényszert gyakorolt a termelőszövetkezetekre, egy­ben elhatalmasodó elégedetlenségre is okot szolgáltatott. Más­felől viszont a nagy összegű vidéki beruházások révén alap kép­ződését eredményezte, ami a bekövetkező növekedés és a vi­déki jövedelememelkedés nélkülözhetetlen kelléke volt.

Visszatekintve már világos, hogy Kína szövetkezeti intézmé­nyei csak állami segédlettel maradhattak fenn: a tömeges politikai kampányok, eljárások a lakossági megmozdulások kéz­bentartására, szoros felügyelet a városi munkahelyek és lakha­tás felett, előírt élelmiszer-fejadagok – mindez szigorúan korlá­tozta a faluról való menekülés lehetőségeit. A lényegre jól rávi­lágít egy, a szovjet demográfiai viszonyokról készült összeha­sonlítás. A szovjet állam hasonlóan igyekezett szabályozni a la­kosság mozgását, egyszersmind a teljes munkaerőt szétoszta­ni az ország határain belül. Például az állami gazdaságok dol­gozói 1964-ig nem hagyhatták el szabad akaratukból mezőgaz­dasági munkakörüket. A szovjet állam ezzel együtt külön súlyt fektetett arra, hogy a döntő ipari szektor számára is munkaerőt biztosítson (Schwarz, 1951.; Bunyan, 1967.).

A kínai állam a maga részéről, tartván a téeszparasztok me­nekülésétől, amelyet az óriási munkaerő-felesleg indokolt, a fa­lusi népességet 1960-tól odaláncolta a szövetkezetnek otthont adó faluhoz, ezen kívül városi dolgozók és érettségizettek tíz­millióinak folyamatos vidékre költöztetését kezdeményezte a Nagy Ugrás ínséges időszakában és az azt követő évtizedek során. Ezeknek a rendelkezéseknek a természetét feltétlenül is­mernünk kell ahhoz, hogy megértsük a kollektív mezőgazdaság­ból való menekülést, amely sikertelennek bizonyult az 1960-as évtized kezdetén, ámde sikeresen ment végbe Mao halálát kö­vetően.

A kínai eredményekről szólva, melyeket dicséretes módon a tartós mezőgazdasági növekedés és az alapvető létfeltételek biz­tosításának terén értek el, az érem másik oldaláról sem feled­kezhetünk meg: a népi Kína első három évtizedének népesség­robbanása a vidéket a burkolt munkanélküliség, azaz 100-300 millió ember „táborhelyévé" tette. Az 50-es évektől egészen a 70-es évtizedig a lakossági ellenőrzéseknek, a falusi munkaerő­felesleg iparba áramoltatásának és annak a kétszintű jövede­lemszerkezetnek az együttese, amely az állami mögött háttérbe szorította a szövetkezeti szektort, szélesítette a városiak előnyére nyíló jövedelemollót, egyben a téeszparasztok hátrányára ked­vező helyzetbe hozta az állami szektor munkásait és alkalma­zottait (Selden, 1993. 5. fej.).

Ebben a tekintetben a kínai és az orosz tapasztalatok is­mét élesen elkülönülnek egymástól. 1952-től a 70-es évek végéig a mezőgazdaság részesedése a kínai összesített ipari és mezőgazdasági termelésben 64-ről 24%-ra esett, miközben az ipar részesedése 36-ról 74%-ra nőtt ugyanezen időszak alatt. 1979-ben a lakosság mezőgazdasági tevékenységet folytató majdnem háromnegyed része a GNP mindössze egynegyedét termelte meg (Riskin, 1987. 43.). Röviden szólva, a kollektiviz­mus éveiben végbement nagymértékű iparosításért a falusi la­kosság téeszdolgozói kemény munkával, alacsony fogyasztás­sal és államilag kikényszerített intenzív felhalmozással fizettek. A kollektivizmus és a hukou-rendszer kényszere garantálta azt az intézményi keretet, amelyben a számottevő vidéki termény­felesleget az iparba és a nagyvárosokba lehetett eljuttatni. Az 1980-as évek elejéig a vidéki kínai lakosság és munkaerő ará­nya 80% felett maradt. Ezzel ellentétben Oroszország az 1950-es évektől fogva (egy) kettős demográfiai változáson esett át: vidéken a falu uralkodó jellegét a félig-város, ún. új fajta telepü­lések kezdeményei vették át. Ezzel egyidejűleg azdraarosodás-sal szinte elkerülhetetlenül együtt járó urbanizáció is lezajlott. A Szovjetunió egészét tekintve a falusi lakosság aránya az 1940-es 81%-ról 1983-ig 36%-ra zsugorodott (Lane, 1985. 320.). A kollektivizmus évtizedeit a kínai parasztok változatlanul elszige­telt falvaikban élték át; családi viszonyaikban és értékszemléle­tükben szintén lényegesen csekélyebb változást tapasztalhat­tak, mint szovjet kortársaik.

A kollektivizmus a hatalmat és a kezdeményezést a kínai fal­vakban a parasztgazdáktól és a piactól a helyi közösségekben kialakult nagy létszámú adminisztratív intézményekhez helyez­te át. Ezek elsősorban nem a földművelők, hanem az állam ér­dekeit tartották szem előtt. A téesz-állami gazdaság rendszer hihetetlenül nagyarányú felhalmozást tett lehetővé: 1959-ben 43%-ot ért el, és jóval 20% felett alakult a következő három év­tizedben is. Ennek köszönhetően a mezőgazdasági infrastruk­túra nagy léptekkel fejlődhetett; a termékek, a vidéken előállított felesleg tekintélyes része faluról a városba, a mezőgazdaságból a nehéziparba juthatott. Ugyanakkor a falusi népesség a köz­oktatás és az egészségügy területén elért eredmények, valamint a téesz által széleskörűen biztosított létfeltételek ellenére önál­lóságának és a munkavégzés feletti döntési jogkörének súlyos csorbulását szenvedte el. Sem jövedelmi, sem fogyasztási hely­zetében nem tudott jelentősen előbbre lépni.

Kína fejlődési stratégiája az állam által kikényszerített alacsony szintű paraszti fogyasztáson, a magas és még magasabb szin­tű munkavégzésen és az erőforrások maximális kihasználásán alapult.

A szocialista politizálás nevében megfogalmazott követelmé­nyek között az egyenlőségi elv és annak következményei is sze­repeltek. A földreform és a kollektivizálás eltörölte a magántu­lajdonon alapuló jövedelmi és hatalmi egyenlőtlenség uralkodó jellegét, amely a földbirtokok eltérő nagyságából fakadt, és egy-egy falun belül igen magas fokú jövedelem-egyenlőséget hozott létre.

Ezzel párhuzamosan a Kínában lezajló kollektivizálás tovább élezte a térségek közötti igazságtalan jövedelem-különbsége­ket, ami a várossal szemben a vidéki lakosságot, a külvárossal szemben a sík és hegyvidéket sújtotta. Ezáltal kettős gazdasá­gi-társadalmi rendszerhez vezetett, amelyben egymástól vilá­gosan elhatárolódtak a falusi lakosság rétegei, de a város és a vidék is (Selden, 1993.; Cheng-Selden, 1993.; Khan-Griffin-Riskin-Zhao, 1992.). Az 1970-es évek végére nagy szakmai kö­rültekintéssel és nagy erőfeszítéssel kidolgozott mérési módszer szerint, amely az egész országra kiterjedően vizsgálta a vidéki, városi-vidéki, valamint országos jövedelem-egyenlőtlenségeket, a jövedelem-különbségek kínai szóródása India statisztikájához volt hasonlatos, és nem bizonyult olyan szélsőségesnek, mint Thaiföldé, Indonéziáé vagy a Fülöp-szigeteki. Ám sokkal egyen­lőtlenebből oszlott meg Taivanhoz és Dél-Koreához képest (Khan-Griffin-Riskin-Zhao, 1992.1056-1059.; Matson-Selden, 1992. 701-715.). Az Ázsiában a 80-as éveket megelőzően ki­alakult nagyfokú városi jövedelem-egyenlőséget sehol sem tud­ták túllépni, ennél fogva Kína mondhatta magáénak a térség legmagasabb fokú városi-vidéki jövedelem-aránytalanságát.

Összefoglalva: a kollektivizmus negyed évszázada alatt a kí­nai falvak lakói, akiknek jövedelme egy fillérrel sem került köze­lebb az ipari és egyéb állami dolgozókéhoz, jövedelmi helyze­tük stagnálását és tartós viszonylagos romlását szenvedték el. A kollektivizmus önellátó rendszere, az állami kiszipolyozás és a népi mozgalmak korlátozása rendkívüli terhet kényszerített a szegényebb térségekre. Ez is nagyban hozzájárult a térségek között kiéleződő különbségek kialakulásához. 1976-ban, Mao halálának évében, az összes termelőszövetkezeti kollektíva egy­negyede a hivatalos állami szegénységi szint – 40 jüan/fő – alatt teljesített; további 19%-uk nem érte el az 50 jüan/főt, ami jóval elmaradt az Egyesült Államok 25 dollár/fő/év-es átlaga mögött hivatalos árfolyamon számolva. Gyakorlatilag minden fizetséget természetben, gabonában és más termékekben adtak ki (Vermeer, 1982. 25-29.; Riskin, 1987. 233.; Matson-Selden, 1992.). Sok tartósan leszakadó közösség és régió számára, ide­értve jóformán az összes fent említetteket, az egy főre jutó jöve­delem nem növekedett lényegesen a földreform és a kollektív mezőgazdaság időszakában. Sőt, a kollektivizmus évtizedei egy­re mélyedő szakadékot vájtak a káderek és a politikailag nagy általánosságban erőtlen paraszti termelők közé: az előbbiek sa­játították ki az erőforrásokat és a politikai hatalmat, míg az utób­biak előtt sem az értékesítés, sem a költözés terén nem nyílt választási lehetőség. Ebből a szempontból nézve Oroszország vidéki lakossága, amely az 1960-as évek óta részesült a városi dolgozókat megillető jövedelmek és juttatások többségében, emellett a városba költözés lehetőségével is élhetett, lényege­sen jobb eredményt mutatott fel. Mindezek alapján a szegényebb orosz térségek lakosai az elmúlt évtizedekben uralkodó kollek­tív gazdálkodási rend nyerteseinek tűnnek.

Kínában a kollektivizmus teljes időszaka alatt, de különösen a kora 60-as évek éhínsége idején, amely a Nagy Ugrás moz­galmának bukását követte, a falusi népesség a családi gazdál­kodás és a piac újrateremtése érdekében egyre nagyobb önál­lóságért küzdött. A családi gazdálkodás 1980-as évtizedbeli visszatértének gyökereit az 1960-as évek elején találjuk. Családi gazdálkodás széles körben folyt azokon az elmaradt te­rületeken, amelyeket előbb a Nagy Ugrás kudarcai, majd az 1963-1965-ös „szocialista nevelési mozgalom", végül pedig az azt követő Kulturális Forradalom mozgalmai a leginkább sújtot­tak. Az 1963-at követő gazdasági talpraállás során az állam újra megerősítette a termelőszövetkezeti rendszert. Mindössze azt engedélyezte, hogy magángazdaságok csupán elenyésző szá­mában, elenyésző méretekben és csekély piaci tevékenységgel működhessenek.

Mao 1976-os halálát követően az új főtitkár, Teng Hsziao-ping vezette irányítás súlyos legitimációs válsággal szembesült, amely a kínai vidékre összpontosult. A bajt lényegében az okozta, hogy a kollektivista mezőgazdaság nem volt képes javítani a legtöbb szövetkezeti dolgozó életkörülményein. A szövetkezeti gazdál­kodás huszonöt esztendeje alatt nem változott az élelmiszerfo­gyasztás, az egy főre jutó vidéken előállított jövedelem. Sőt, az elszigetelt falvak lakóinak készpénzjövedelme is csökkent. A 80-as évek derekán folytatott szakértői viták arról folytak, vajon a reformintézkedések „alulról" vagy „felülről" indultak-e ki (Watson, 1983.; Unger, 1985.). Egy évtizednyi távolságból jobban látható a változtatást kiváltó kényszerek kölcsönhatása, amelyek első­sorban a legelszegényedettebb térségekben jelentkeztek egyi­dejűleg „felülről", illetve „alulról". „Alulról" és „felülről" mért üté­sek egyszerre érték a kollektivista rendszer intézményes szöve­tét.

Az 1980-as évtized kezdetén Kína a szövetkezeti rendszer lényeges elemeiről mondott le. Olyan szerződési kereteket ál­lított fel, amelyek visszaadták a családi gazdaságok központi szerepét, egyben ösztönzést gyakoroltak a gazdákra, mivel ter­ményeik számára garantálták az állami felvásárlási árakat; ki­szélesítették az értékesítés lehetőségeit, valamint támogatták a mezőgazdaság és a vidéki ipar termékskálájának kiszélesítését. A vidék az átfogó gazdasági és társadalmi átalakulás élén járt, amely végső soron magában hordozta a külföldi tőke felé való nyitást, a bel- és külkereskedelem rohamos fejlődését, a magán­szektor bővülését, a lakossági mobilitás korlátozásának részle­ges feloldását, az ipari irányítás decentralizálást és az árreformot.

Ezek az intézményes változások, amelyek Kína falvaiban több mint egy évtizedig tartottak és terjedtek, lényegesen messzebbre hatoltak annál, mint aminek az orosz vidéken még végbe kell mennie.

Mégis fel kell figyelnünk a kínai államnak arra a változatlanul lényegi vonására, hogy közvetlen állami irányítás és a faluvezetőkhöz fűződő informális kapcsolatok révén képes a vidéki gaz­dasági és társadalmi életben impozáns eredményekei felmutat­ni. Kínában a földtulajdonosi jogokat a faluvezetők gyakorolják, nem pedig azok az egyes családok, amelyek szerződésben jo­got szereztek a föld megművelésére, és visszakapták a saját munkaerejük feletti rendelkezés jogát.

Egy 1989-ben 253 falu bevonásával készített felmérés szerint a megkérdezettek 70%-a osztana földet a lakosság arányában, míg 30%-a – főként a jobb módú falvak lakói – a saját munka­erő szabad felhasználásának jogát tartotta fontosabbnak (He, 1992/a. 5.). A föld (egyelőre) nem képezi szabad adásvétel tár­gyát, a szerződésben álló háztartások törvény szerint nem ad­hatják el a szerződésben rendelkezésükre bocsátott földet. Igaz, hogy egy 1988-as alkotmánymódosítás szerint a szerződésben álló családoknak jogukban áll, hogy a földet másnak bérbe ad­ják (He, 1992/b. 7.). Ráadásul a tapasztalat azt mutatja, hogy a tizenöt évre szóló szerződések ellenére bizonyos faluközössé­gek vezetői néhány év elteltével azt újraosztják. Következéskép­pen a családok változatlanul ki vannak szolgáltatva az appará­tus embereinek, és semmi biztosítékot nem kapnak arra, hogy majdan élvezhetik munkájuk eredményét (He, 1992/a. 15., 25.).

Ha a családok eleget tettek a terménybeszolgáltatási előírás­nak, azután már szabadon rendelkezhetnek a megmaradt rész felhasználásáról.² 1984-re, alig néhány évvel a családi gazda­ságok rendszerének rehabilitációja után, a termelőszövetkezet (amely mára már a falu igazgatási szerve lett) a vidéken termelt jövedelem alig 10%-át adta. Ez is zömmel nem mezőgazdasági jellegű forrásokból (pl. melléküzemág) eredt (Állami Statisztikai Hivatal, 1985. 570-571.).

A háztartásokkal kötött szerződések rendszere nem csak a családi gazdálkodás bizonyos elemeit foglalja magában, hanem a földbérlet intézményének egyes részleteit is. Eszerint a falu de facto a földbirtokos szerepét tölti be. A vele szerződésbe lépő háztartások valójában azok a bérlők, akiknek jogukban áll a föl­det megművelni, amiért cserébe a falunak fizetséggel és mun­kavégzéssel, míg az államnak alacsonyan rögzített árú, kötele­ző terményeladással tartoznak. Egy-két olyan helyen, ahol a gazdálkodás sikeresen és gépesítve folyik, a falu változatlanul részt vesz a szűk értelemben vett mezőgazdasági tevékenysé­gekben, mint például szántás, öntözés, aratás. De idetartozik az ipari és üzleti tevékenységek felügyelete is. Ugyanakkor nagy általánosságban kijelenthető, hogy a családi gazdálkodás átvette a termelőszövetkezet helyét. Ez gyakran kényszerűen apró nad­rágszíj-parcellák sorát jelenti, legtöbbször nyolc-tizenkét telket háztartásonként, amelyek mindegyike csupán töredéke egy acre-nek (1 acre = 4.047 m²), ráadásul faluszerte elszórtan található. Ezek az új gazdaságok kiállják az összehasonlítást mind a kollektivizálás előtti kínai gazdaságokkal, mind pedig azok­kal a nyugati kertgazdaságokkal, amelyeket főként intenzív kézi műveléssel gondoznak. Ezzel szemben a sokkalta na­gyobb oroszországi szövetkezeti, illetve állami gazdaságokat, melyek területe több tízezer hektár, és gépparkjuk is fejlettebb, nem lehet a kínaihoz hasonlóan felosztani. Itt még az egyes csa­ládi gazdaságok is 42 hektár körül járnak.

Kínában a közös berendezések (pl. traktorok, szivattyúk) te­kintélyesebb mennyiségű szétosztása vagy eladása a családok számára, és az ehhez társuló állami falupolitika 180° -os fordula­ta a Kínai Népköztársaság legtovább tartó mezőgazdasági fellendülését hozta. (A mezőgazdasági termelés bruttó értéke éven­te 6,4%-kal növekedett az 1980-as évtizedben. Ez volt az évti­zed első felében elért legmagasabb arány világszerte.) A vidéki ipar még ennél is nagyobb léptékben növekedett az évtized so­rán. Ezt mutatja, hogy a bruttó ipari termelés részesedése vidé­ki kisvárosi szinten és az alatt az össztermelés 10,5%-áról 31,8%-ára nőtt az 1980-1990-es időszakban. Az 50-es évek óta először ugyancsak ebben az évtizedben emelkedett nagyobb mértékben az egy főre jutó falusi jövedelem is, miközben az el­költözés feltételei is javultak (Ash, 1992. 547-549.; Field, 1992. 589-591.; Selden, 1993.16-33.). Ezzel együtt nem feledkezhe­tünk meg arról az elhúzódó beruházás-csökkenésről, amely a mezőgazdasági infrastruktúrát veszélyeztette, de ide sorolható még a környezeti ártalmak felgyorsuló spirálja, a térségek, illet­ve társadalmi osztályok közötti jövedelem-különbségek állandó­sulása és a 90-es évek elején kibontakozó vidéki szociális konf­liktus jelei is.

A 80-as és a 90-es évek intézményi változásait érdemesnek tűnik továbbra is összefüggésébe hozni a szövetkezeti-családi, illetve falu-család viszony tartós helyreállításával. Ez különösen áll az olyan gazdagabb területekre, mint például a guangdongi és dzsiangszui tartományok és az a sok külváros, ahol a falu tulajdonát képező ipari üzemek (olykor az állam magasabb egy­ségeivel, egyéni részvényesekkel vagy külföldi tőkével létreho­zott vegyes vállalati formában működtetve) adják a fokozódó jó­lét kulcsát.

A mezőgazdaság előtt álló lehetőségek

A történelmileg gyenge magánbirtok-forgalmazási gyakorlattal rendelkező Oroszország három nemzedéken át tapasztalhatta meg a szövetkezeti és állami gazdálkodást. Ez egyszerre ered­ményezte a magasabb fokú műszaki szakosodást és a magán­gazdálkodás igényelte teljes körű ismeretek elvesztését. A kol­lektivizálás, de főként a mezőgazdaság gépesítése és a muzsik gondolkodásmódtól teljességgel idegen, állami bérrendszer be­vezetése olyan helyzetet idézett elő, amely a nagyüzemi, gépe­sített gazdaságok, elsősorban a gabonaföldek megőrzésének kedvezett. Kínában az átalakulással szemben kezdetben meg­nyilvánuló ellenállás később megszűnt, és a helyi apparátusok, meggyőződve arról, hogy saját, személyes érdekeiket is jócs­kán szolgálják ezáltal, általában támogatták a családi szerző­dések rendszerének bevezetését. És valóban: ők lettek a közös termelőeszközök, de legfőképpen a magánszektor- és piacépí­tés sürgetése révén előállt profit szétosztásának elsődleges nyer­tesei (Oi, 1992. 99-126.).

Az a rendszerválság, amely 1989-90-ben megingatta a teljes szocialista gazdasági és társadalmi világrendszert Kelet- és Kö­zép-Európától Kínáig, azt a meggyőződést erősítette meg szá­mos nyugati társadalomkutatóban, hogy a központosított terv­gazdálkodás és a kollektív mezőgazdaság egyetlen kivihető al­ternatívája a piac és a magántőke számára biztosított szabad útban rejlik. Ez a meggyőződés még mélyebben gyökerezett a szocialista és poszt-szocialista társadalmak értelmiségének és politikusainak gondolkodásában. Bárki, aki ismeri Oroszország gazdasági fejlődését, könnyen beláthatja, hogy a szabályozat­lan szabadpiacra való azonnali és általános áttérés, a kö­zös földek és vagyon szétosztása, kis- és közepes nagysá­gú gazdaságok kialakítása a zűrzavar leküzdhetetlen nehéz­ségeihez vezetne. Ebbe beletartozhat akár az élelmiszerellá­tás összeomlása is. Oroszországban a nagyüzemi gazdálkodás és a piaci tevékenység nagyüzemi irányítása időről-időre visszatérőleg központi jelentőségűnek látszik. Ennek alapja a gépesítettség magasabb szintje, a történelmi okokból fejletlen magángazdálkodói és vidéki vállalkozói rendszer, valamint az a jövedelem- és jóléti ellátás, amit a gazdák elértek. Kínában a családi gazdálkodás és a piac funkcióinak visszatérése egy tör­ténelmileg erős alapokon nyugvó családi gazdálkodói rendszer és kereskedelmi tevékenység következtében játszódhatott le. Emellett az apparátus ügyeskedéseinek elutasítása, a régóta befagyott jövedelmek, a költözés tilalma és a vidéki lakosság helyzetének romlása is szerepet játszott.

Mivel magyarázhatjuk a kínai kollektív mezőgazdasági rend­szer messzire nyúló változásait – ellentétben az orosz vidék erős ellenállásával az alapvető átalakulással szemben? A kollektív mezőgazdaságról szóló átfogó tanulmányában Frederic Pryor megállapítja, hogy „a közös felbomlása valószínűbb a viszony­lag kezdetleges technológiát alkalmazó marxista államoknak a körében, mint azokban az országokban, amelyeknek a mező­gazdasága gépesítettebb, továbbá azoknál is, ahol a tulajdonjo­gokat ki lehet kényszeríteni" (1992.32.). Pryor azzal érvel, hogy „a kollektív mezőgazdaság az alábbi három esetben eltörölhetetlennek bizonyul: ott, ahol a mezőgazdasági technológia szintje az adott országban viszonylag magas; ott, ahol a termelés ural­kodó formája már évtizedek óta a kollektivizált mezőgazdaság; végül pedig ott, ahol az állami gazdaságok dominálnak". (1992. 297.)

Az az összehasonlítás, amelyet az oroszországi és kínai a poszt-kollektivista átalakulásról végeztem, jól megfér Pryor állí­tásaival. Én egy kicsit mélyebbre hatoltam, amikor a változást kikényszerítő kérdések körét és a kollektív mezőgazdaság meg­szüntetésének sikeres mozgatórugóit igyekeztem feltárni. Külön kiemelném, hogy miközben a vezető politikai körök céljait, a gaz­dasági, technológiai és ökológiai paramétereket értékeltem, egy másik, hasonlóan fontos tényezőt is figyelembe vettem: azt a tár­sadalmi bázist, amely a vidéki társadalom válaszait alakítja.

Végezetül, anélkül, hogy el akarnám bagatellizálni a két érin­tett nemzet vidéki lakosságainak rétegei között megmutatkozó felfogásbeli különbségeket: feltűnően nagyfokú racionalitást ta­pasztaltam mindkét nép parasztjai részéről az átalakulás lehe­tőségeivel, illetve a falusi élet domináns intézményi szerkezeté­hez való szoros ragaszkodás kérdésével kapcsolatban.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Az 1991-es, eladást tiltó jogszabály kivételezettjei: nyugdíjasok, örö­kösök. Ám ők is alanyai az Alkotmány azon rendelkezésének, amely tiltja a föld adásvételét.

² A tapasztalat – és az álláspontok – élesen eltérnek annak megíté­lésében, mekkora erővel szerepelnek a kínai termelőszövetkezetek az értékesítési lehetőségek megszervezésében. Általánosságban úgy tű­nik, hogy a gyengébb téeszek, ideértve a szegényebb térségekben mű­ködőeket, már nem képeznek termelői egységet; a virágzó tengerparti vidékeken és a nagyvárosok peremén a termelőszövetkezetek, amelyek napjainkban gyakran alakítanak falusi önkormányzatokat, különösen fel­lendültek és bővülésnek indultak; az iparosodó és profitérdekeltségű gazdálkodás teljes körű gazdáivá váltak. Némelyek továbbra is folytat­nak mezőgazdasági termelést – ám csökkent mértékben.

Irodalom

Ash, Robert (1992): The Agricultural Sector in China. Performance and Policy Dilemmas During the 1990's, The China Quarterly, 131. sz. 545-576.

Állami Statisztikai Hivatal. Kína statisztikai évkönyve, 1985-91. Pe­king.

Brooks, Karen (1990): Lease Contracting in Soviet Agriculture in 1989. In: W. Moskoff (szerk.): Perestroika in the Countryside. Agricultural Re­form in the Gorbachev Era. Armonk, M. E. Sharpe, 63-80.

Bunyan, James (1967): The Origins of Forced Labor in the Soviet State 1971-1921. Documents and Materials. Baltimore, John Hopkins Univ. Press.

Cheng, Tiejun-Selden, Mark (1993): The City, the Countryside and the Sinews of Population Control: The Origins and Social Consequences of China's Hukou System. A pártállam felépítése és a kínai államszoci­alizmus 1936-1965 c. konferenciára készült tanulmány. Colorado Springs, június.

Field, Robert (1992): China's Industrial Performance Since 1978., China Quarterly, 131. sz. 577-607.

Friedman, Edward – Pickowicz, Paul – Selden, Mark (1991): Chinese Village, Socialist State. New Haven, Yale Univ. Press.

Gorbacsov, Mihail. (1989): A Szovjetunió Kommunista Pártjának ag­rárpolitikája és a jelen helyzet. Moszkva, Novoszty.

He, Daofeng (1992/a): Changes of Rural Land System at Village Level – Initial Report of 280 Villages Survey in China. A vidéki földkérdés Kí­nában c. nemzetközi szimpóziumra készült tanulmány. Peking, szeptem­ber.

He, Daofeng (1992/b):The Reform of China's Agrarian System and the Deepening of the Reform, (kézirat)

Kerblay, Basile (1983): Modern Soviet Society. New York, Pantheon.

Khan, Azizur Rahman – Griffin, Keith – Riskin, Carl – Renwei, Zhao (1992): Household Income and its Disribution is China. The China Quarterly, 132. sz. 1029-1062.

Lane, David (1985): Soviet Economy and Society. New York, New York Univ. Press.

Liefert, William (1992): Trip Report: Food Disribution and Shortages in Republics of the Former U.S.S.R. Economies in Transition Agriculture Report, V. évf. 1. sz. 17-24.

Liefert, William (1993): The Food Problem in the Republics of the Former U.S.S.R. In: D. Van Atta, (szerk.): The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Reform in Post-Soviet Russia. Boulder, Westview, 25-42.

Matson, Jim – Selden, Mark (1992): Poverty an Inequality in India and China. Economic and Political Weekly, április 4. 701-715.

Moskoff, William (1990): Perestroika in the Countryside. Agricultural Reform in the Gorbachev Era. Armonk, M. E. Sharpe.

Nove, Alec (1990): Soviet Agriculture. In: Studies in Economics and Russia. New York, St. Martin's, 302-324.

Oi, Jean (1992): Fiscal Reform and 1he Economics Foundations of Local State Corporatism in China. WorW Politics, XLV. évf. október 1. 99-126.

Pallót, Judith (1990): Rural Depopulation and the Restoration of the Russian Village Under Gorbachev. Soviet Studies, XLII. évf. október 4. 655-674.

Perkins, Dwight – Yusuf, Shahid (1984): Rural Development in China. Baltimore, John Hopkins Univ. Press.

Prosterman, Roy – Hanstad, Timothy (1993): A Fieldwork-Based Appraisal of Individual Peasant Farming is Russia. In: D. van Atta (szerk.): The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Reform in Post-Soviet Russia. Boulder, Wetview, 149-192.

Pryor, Frederick (1992): The Red and the Green. The Rise and Fall of Collective Agriculture in Marxist Regimes. Princeton, Princeton Univ. Press.

Pryor, Frederick: Problems of Decollectivisation With Special Attention to East Germany. In: L. Somogyi (szerk.): Problems for Transition to a Market Economy. Arne Ride Found.

Riskin, Carl (1987). China's Political Economy. New York: Oxford Univ. Press.

Schroeder, Gertrude (1984): Rural Living Standards in The Soviet Union. In: R. Suart (szerk.): The Soviet Rural Economy. Totowa, Rowman and Allenheld, 241-257.

Schwarz, Solomon (1951): Labor in the Soviet Union. New York, Praeger.

Selden, Mark (1992): Agrarian Development Strategies in China and Vietnam. In: W. Turley – M. Selden, (szerk.): Reinventing Vietnamese Socialism. Doi Moi in comparative Perspective. Boulder, Westview, 209­256.

Selden, Mark (1993): The Political Economy of Chinese Development. Armonk, M. E. Sharpe.

Selden, Mark – Lippit, Victor (szerk. 1982): The Transition to Socialism in China. Armonk, M. E. Sharpe.

Stark, David (1992): Path Dependence and Privatization Strategies in East Central Europe. Easf European Politics and Societies, VI. évf. 2. sz. 17-54.

Stone, Bruce (1990): The Next Stage of Agricultural Development; Implication for Infrastructure, Technology and lndustrial Priorities. International Food Policy Research Institute Reprint, 191. sz.

Turley, William – Selden, Mark (szerk.): Reinventing Vietnamese Socialism: Doi Moi in Comparative Perspective. Boulder, Westview, 1993.

Unger, Jonatán (1985): The Decollectivization of the Chinese Countryside. A Surwey of Twenty-Eight Villages. Pacific Affairs, LVIll. évf. 4. sz. 585-606.

United States Department of Agriculture (1992): China. Agricultural and Trade Report, május.

United States Department of Agriculture (1992): Former U.S.S.R. Agricultural and Trade Report, május.

Van Atta, Don (1990): Toward a Soviet 'Responsibility System?' Recent Developments in the Agricultural Collective Contract. In: K. Gray (szerk.):

Soviet Agriculture. Comparative Perspectives. Ames, Iowa State Univ. Press, 130-154.

Van Atta, Don (1990/a): Full-Scale, Like Collectivization But Without Collectivization's Excesses. The Campaign introduce the Family and Lease Contract in Soviet Agriculture. In: W. Moskoff (szerk.): Perestroika in the Countryside. Agricultural Reform in the Gorbachev Era. Armonk, M. E. Sharpe, 81-106.

Van Atta, Don (1993): Russian Food Supplies in 1992. In: D. Van Atta (szerk.): The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Re­form in Post-Soviet Russia. Boulder, Westview, 55-70.

Van Atta, Don (1993/a): The Return of Individual Farming in Russia. In: D. Van Atta (szerk.):The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Reform in Post-Soviet Russia. Boulder, Westview, 71-96.

Vermeer, E. B. (1982): Income Differentials in Rural China. The China Quarterly, 89. sz. 1-33.

Világbank (1983): World Development Report. New York, Oxford Univ. Press.

Világbank (1989): World Development Report. New York, Oxford Univ. Press.

Világbank (1990): World Development Report. New York, Oxford Univ. Press.

Világbank (1992): China: Strategies for Reducing Poverty in the 1990's. Washington, World Bank.

Wadekin, Karl-Eugen – Kuba, F. (szerk. 1991): The Soviet Agro-Food System and Agricultural Trade. Prospects for Reform. Paris, Organization for Economic Co-operation and Development.

Watson, Andrew (1983): Agriculture Looks for 'Shoes that Fit': The Production Responsibility System and its Implication. World Development, XI. évf. 8. sz. 705-730.

Wegren, Stephen (1991): The Social Contract Reconsidered: Peasant-State relations in the U.S.S.R. Sower Geography, XXXII. évf. 10. sz. 635­682.

Wegren, Stephen (1992): Private Farming and Agrarian Reform in Russia. Problems of Communism, XLI. évf. 3. sz. 107-121.

Wegren, Stephen (1993): Political Institutions and Agrarian reform in Russia. In: D. Van Atta (szerk.): The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Reform in Post-Soviet Russia. Boulder, Westview, 121-148.

Szerkesztőségünk hazai és külföldi szakértőkét kért fel Owen és Selden számunkban közölt tanulmányának megvitatására. Az alábbiakban közreadjuk a beérkezett írásokat.

Polonyi Péter:

Az egykori és mai szocialista országok azonos struktúrában működtek, érthető, ha nyugati elemzőik – foglaljanak el bármi­lyen politikai alapállást is – egy kategória részeiként vizsgálják őket. Ez az alapja összehasonlításuknak, különösen a két leg­nagyobb hatalom, Oroszország és Kína esetében.

Geoffrey Owen és Mark Selden írásai azonban (minden pozi­tív tanulságuk mellett) azt is példázzák: saját előzményeikből és környezetükből kiragadott folyamatokat nem érdemes egymás mellé rakni. Mert például abból, hogy az orosz dekollektivizálás egyelőre nem bizonyult túlságosan eredményesnek, egyáltalán nem következik az, amit Selden írása sugall, hogy tudniillik a kínai megoldás, vagyis a nagygazdaság feldarabolása a jó.

A kínai megoldást a speciális kínai helyzet szülte. Kínában az egyenlősítő földhasználatnak és családi megművelésnek évez­redes hagyományai vannak. Ha időről időre létrejöttek is nagy­földtulajdonok, az egyes parasztcsaládok azt is parcellánként művelték meg, s ha nem az államnak, akkor a nagyföldtulajdo­nos földesúrnak fizettek adót, illetve bérleti díjat utána. Az 1949 körül végrehajtott földreform tehát nem a nagygazdaságot osz­totta fel, hanem megszüntette a parasztok által a földesúrnak fizetett bérleti díjat – a megművelés módján azonban mit sem változtatott. (Bár nem vagyunk Oroszország-szakértők, úgy tű­nik számunkra, hogy a múlt századi orosz faluközösség Kíná­ban már sokkal korábban felbomlott, tehát – bizonyos elkerül­hetetlen közmunkákat leszámítva – a parasztok előtt semmiféle kollektív munka emlékképe nem lebegett.) Az 1950-es évek vé­gétől végrehajtott kollektivizálás viszont sohasem valósította meg a beígért gépesítést, s nagyon hamar a népi kommunán belül is megindult a családi művelés fokozatos visszaállása. Teng Hsziao-ping irányvonala csupán törvényesítette és elterjesztette ezt a Kínában teljesen természetes tendenciát. Ebből azonban nem következik az, hogy egy gépesített orosz kolhozt, vagy még in­kább egy gépesített magyar téeszt a fejlődés érdekében szét kellene verni.

Különben is, a Selden által agyba-főbe dicsért kínai mezőgaz­daság csak a 80-as évek első felében fejlődött gyors ütemben, amíg a parasztok addig ki nem használt munkaerő-tartalékaikat be nem vetették a termelésbe. Komoly gépesítés, vetőmag ne­mesítés és más infrastrukturális beruházások nélkül nem lehet tartós a fejlődés. Márpedig a kínai mezőgazdaságban a homlo­kegyenest eltérő irányvonalak között egy dolog állandónak bi­zonyult. Mao azt mondta a parasztoknak: hozzatok létre népi kommunákat, s oldjátok meg magatok a gondjaitokat. Ebben a kérdésben Teng sem mond mást: felelősségi rendszerben mű­veljétek meg a földeket, de az államra ne számítsatok. Selden csak futólag említi meg az invesztíciók szűkös voltát, de nem taglalja ennek végzetes perspektíváit. Sőt, még jól meg is di­cséri a kínai vezetést, hogy nagyobb állami pénzek nélkül sike­rült megoldania a dekollektivizálást. Márpedig nincs olyan orszá­ga a világnak, amelyik a mezőgazdaság fejlesztését állami be­ruházások nélkül el tudta volna érni.

Különösen áll ez a kínai falura, ahol az állami gazdaságok a határszéleken vannak, a megművelt területek középpontjában – a tulajdonképpeni Kínában – pedig lámpással sem találni ál­lami gazdaságot, vetőmag nemesítő állomást, a nadrágszíjpar­cellák saját erőből viszont jó esetben is csak önmaguk repro­dukciójára képesek. Közismert, hogy Kína a citrusfélék őshazá­ja, de nem tudom, hogy Selden úr összehasonlított-e már kínai és spanyol narancsot. A kínai mezőgazdaság a saját hajába ka­paszkodva nem tudja magát kihúzni abból a mocsárból, amely­be a utolsó két évszázad alatt belesüllyedt.

Másrészt a kínai mezőgazdasági fejlesztésének irányvonala nem szépen kimódolt politikai megfontolásokra, hanem demog­ráfiai imperatívuszokra vezethető vissza: 80%-os falusi népes­séggel nem lehet városokkal csak úgy felszívatni a falusi lakos­ságot. Az 50-es években megpróbálták, de nem ment. Amikor a gazdasági összeomlás közelített, feladták ezt az irányvonalat, s a mezőgazdaság fejlesztését kiáltották ki fő feladatnak. Ez el­kerülhetetlen volt, de elég furcsa dolog az emberek középkori helyhezkötéséért lelkes dicséreteket osztogatni, mint Selden úr teszi. Talán máshol is alkalmazni kellene ezt a módszert? Ez a fejlődés legjobb útja?

Azt sem szabad elködösíteni, hogy a jelenleg alkalmazott bér­leti rendszer nem kérdőjelezi-e meg a föld állami tulajdonát. Nem igaz, hogy a kommunák központi szerveinek a közmunkák szer­vezése terén játszott szerepe valamiféle tulajdonjogukkal függ­ne össze. A föld keményen állami tulajdonban maradt, ami bizo­nyos mértékig gátja is annak, hogy a parasztok parcelláikat a sajátjuknak érezhessék. Ebben a vonatkozásban az orosz és a kínai helyzet szembeállítása nem valós.

Végül azt sem ártana megemlíteni, hogy a kínai kollektivizá­lást nem egy mezőgazdasági, hanem egyfajta politikai és álta­lános gazdaságfejlesztési koncepció hívta létre. A forradalom fő támasza a szegényparasztság volt. A vezetés voluntarista szár­nya azt akarta, hogy ez a réteg ne differenciálódjék, lendületé­vel egységesen támogassa a gazdasági fejlődést, amelyet más híján az emberek lelkesedésével próbált előbbre vinni Mao ak­kori koncepciója, amely a kollektivizálásnak a tervezettnél ko­rábbi megindításával próbálta létrehívni az egész gazdaságra terjedő „nagy ugrást". A mezőgazdasági politikának a 70-es évek végétől tapasztalható változása ennek a koncepciónak a meg­változásával függ össze.

Geoffrey Owen összehasonlít ugyan, ám elemzése során mindig a kínai valóságból indul ki. Más kérdés, hogy tételei nem mindig fogadhatók el.

Bár szerintem az említett koncepció-változásban igen lénye­ges szerepet játszott, hogy megváltoztak a lehetőségek: hatal­mas, beruházási alkalomra váró tőkék jelentek meg az ország határainál (figyeljük csak meg, hogy alapvetően nem amerikai vagy japán, hanem „hazai", „nemzeti" tőkéről volt szó), Owen szerint a gyors gazdasági fejlődés rugója a belső piac kiszélesí­tése, nem pedig a külső befektetés volt. (Ezt az állítását azzal indokolja, hogy a reform megindulását követően alig jelent még meg külföldi tőke az országban.)

Owen tévedése abban van, hogy itt nem egyetlen szálra kor­látozódó folyamatról van szó. A mezőgazdaság reformját első­sorban a lakosság ellátása tette szükségessé, a vidéki ipar fej­lesztését pedig egyrészt a falusi munkaerőtöbblet, másrészt a városok túlnépesedése. Ebbe a kettős folyamatba a külföldi tőke valóban csak később kapcsolódott be. Ugyanakkor azonban már a falusi reformok beindításával egyidejűleg, a 70-es évek végén megindult a különleges övezetek fejlesztése. Kína területet és munkaerőt, a külföldi tőke technológiát és piacot adott hozzá. A különleges övezetek ipara több mint egy évtizeden át (a techno­lógia eltanulása mellett) a devizaszerzést szolgálta. Tehát itt ex­portra termeltek. Az új kínai vám- és adórendszer bevezetésé­vel (pontosabban szólva a korábbi támogatási rendszer leépíté­sével) csak napjainkban kezd átállni ez az ipar a kínai belső pi­acra történő termelésre. Csak napjainkban kezd kiteljesedni az a mechanizmus, amelyben a külföldi beruházások és a vásárló­képes belső piac valóban kölcsönösen egymásra találnak. Ha van kínai modell, hát ez az. Owen azt akarja bebizonyítani, hogy ez a kínai modell, amelyet Vietnamban és Kubában is alkalmaz­ni kezdenek, a legjobb, s célravezetőbb a Kelet-Európában al­kalmazottaknál. A tervgazdaságból nem kell azonnal fejest ug­rani a kapitalizmusba. Valóban nem kell, ha nem muszáj. Való­ban sok feladatot elláthatna a folyamatot levezénylő állam is. Owen csak arról feledkezik meg, hogy Kína helyzete teljesen speciális: ő rendelkezik a világ legolcsóbb, viszonylag még kép­zett munkaerejével, amely a falvakban, de a nagyvárosok kör­nyékén is bőségesen áll rendelkezésre, s ez utóbbi területen még az infrastruktúra is kielégítő; a világ egyik legnagyobb tőkéjét a kezében koncentráló kínai emigráció, a hongkongiak és a tajva­niak pedig szívesen ruházzák be dollár tízmilliárdjaikat a szülő­hazájukban. A nagy piac, a viszonylagos stabilitás, a valóban átgondolt szervezés és az imponáló növekedés – bármennyire fontos is – csak kiegészítő tényező. Csupán elhatározás kérdé­se volt, hogy Kelet-Európa és benne a fülig eladósodott Magyar­ország nem ezt az utat választotta? Valamiféle mazochizmus vezetett minket az IMF karjaiba? Ha egy napon kijelentjük, hogy a „kínai utat" akarjuk követni, akkor ide fog áramlani a világ kü­lönböző részein élő kínaiak szabad tőkéje?

Egy dolgot azonban kétségtelenül eltanulhatnánk a kínaiak­tól: belső piacot kell biztosítani és termelni kell. Örökös restrik­ciókkal és kiigazításokkal nem lehet létrehozni önszabályozás­ra és fejlődésre képes gazdaságot. S ennek megszervezése je­lentős mértékben még mindig az állam feladata.

Ami az állami bürokrácia tevékenységét illeti, Owen megemlí­ti ugyan a kínai hivatali korrupciót, ám azt a tömegek kontrolljá­val kezelhetőnek tartja. Csakhogy itt az egész társadalom foko­zatos korrumpálódásáról van szó, ami egyre kezelhetetlenebb.

Kína jövője? Valószínűnek tartom, hogy gazdasági fejlődése a következő évtizedekben töretlen marad. Alapvetően szocialis­ta tulajdonviszonyait meg fogja őrizni. Ha meg tudja valósítani a demokrácia egyfajta minimumát, a jövő század derekán az ak­kori világ számára alternatívát képviselhet majd. Ha nem, totali­tárius rendszerével inkább fenyegetést jelenthet elsősorban köz­vetlen környezete: Japán, az ASEAN és Közép-Ázsia számára, de világméretekben is. A játszma még nincs lejátszva. S a tör­ténet messze nem csupán gazdasági kérdésekről szól.

Nyíri Pál:

Viszonylag rövid – harmincéves – története alatt a kollektív me­zőgazdaság rendszere Kínában egyértelműbben negatívabb eredményekkel kapcsolódott össze, mint a Szovjetunióban. Ez még akkor is igaz, ha a Selden által használt szovjet és orosz termelési statisztikák nem tekinthetők mérvadó információforrás­nak. Bárkinek, aki tanúja volt az orosz élelmiszerellátás 1992-es helyzetének, szemet szúr az az adat, mely szerint az az évi egy főre eső húsfogyasztás azonos volt Finnországéval. Ahogy Selden megállapítja, miközben a mezőgazdasági termelés nőtt, a paraszti jövedelem csökkent. A kínai parasztoknak tehát a szö­vetkezetek megszüntetésekor lényegesen kevesebb veszteniva­lójuk volt a szociális ellátás terén, mint amennyi nyernivalójuk a megnövekedett gazdasági lehetőségek révén. Ennek az ellenke­zője igaz a munkától évtizedek óta elszokott orosz parasztokra.

Az állami juttatások (nyugdíj, lakás, egészségügyi ellátás) megvonását az orosz parasztság az igen alacsony életszínvo­nal ellenére – vagy éppen amiatt – egyszerűen nem tűrné. Azok a negatív társadalmi effektusok, amelyek a kínai mezőgazdasá­gi átalakulást kísérik, Oroszországban tömeges elégedetlenség­hez vezetnének. Kínában ma migráns mezőgazdasági bérmun­kások és napszámosok tízmilliói laknak polietilén zsákokból összeeszkábált kunyhókban vagy éjszaka kulcsra zárt tömeg­szállásokon a tengerparti tartományokban, ahol ők végzik a me­zőgazdasági munka nagy részét, egyes vidékeken pedig egé­szét. Lakóhelyükön jogaik nincsenek, mozgási szabadságuk korlátozott, gyermekeik oktatásáért az általános iskolában is fi­zetni kényszerülnek, a helyi lakosoknál azonos munkáért har­madannyit kapnak. A huszadik század utolsó évtizede végre Mao téziseinek megfelelő képet mutat: ha valaha voltak Kínában osz­tályellentétek, kizsákmányolás és forradalmi helyzet, akkor ma van. Az osztályellentétekhez ráadásul etnikai és fizikai elkülö­nülés járul, ami gyakorlatilag két, egymással összemérhető nagy­ságú és egymással szemben ellenséges társadalmat teremt egy sor tengerparti vidéken. Csakhogy a helyzet – a kínai falu „szo­cialista" rendszerének voltaképpen konzisztensen aszociális volta miatt – elsősorban a munkáltatókkal és a helyi hatóságokkal, s csak másodsorban a központi kormánnyal szemben vált ki elé­gedetlenséget. Lényeges az is, hogy a demokratikus mechaniz­musokkal nem rendelkező KNK-ban az elégedetlenség sokkal magasabb szintje szükséges a társadalom destabilizálásához, mint az azokat gyakorló Oroszországban.

Az állami juttatásokkal szembeni elvárások szintjében meg­mutatkozó különbség az egyén és állam közötti viszony alapve­tő különbözőségére mutat a szovjet, illetve a kínai „szocializmus­ban". A társadalmi gondoskodást a nép a „szocialista" Kínában is elsősorban nem Pekingtől, hanem a családtól, másodsorban a bizonyos szempontból a klánok szerepét átvevő termelési bri­gádoktól, illetve azok vezetőitől várta. Utóbbiakat egyrészt nem terhelte felelősség a központilag elhatározott dekollektivizációért, másrészt a nyolcvanas évektől kezdve a falusi gazdasági fejlő­dést meghatározó helyi iparban – ha más néven is, de a régi vezetőkkel – megtartották tulajdonosi szerepüket, és az azok­ból származó jövedelem egy részét a helyi infrastruktúra javítá­sára, lakásépítésre, nyugdíj-kiegészítésre fordítják – amit a kol­lektív gazdálkodás idején senki sem tett. A kínai sajtóban gyak­ran bukkannak föl történetek arról, hogyan varázsolták nagyobb helyi iparvállalatok vezetői helységeiket parabolaantennás-lakótelepes paradicsommá, a lakosság szemében pedig e vezetők legitimitása egyenesen arányos a helyiek jólétére fordított kiadá­saikkal. Ezzel kapcsolatban finomításra szorul a „családi gaz­daságok" Selden által megrajzolt képe: a föld tulajdonjoga a tör­vény szerint változatlanul a népi kommunák helyébe lépett járá­soké (zhen), amelyek párttitkárai és adminisztratív vezetői csak­nem minden esetben a helyi „Mezőgazdasági-ipari-kereskedel­mi Kombinát" (Nonggongshang Zonggongsi) vezetői is. Ezek te­hát ellenőrzik és néha rendeletileg át is rendezik az effektív föld­tulajdonlás (formálisan a bérleti jog) helyi viszonyait. Bár az el­lenőrzést általában csak saját jövedelmük öt-tízszeresére duz­zasztása érdekében gyakorolják, még mindig előfordul, hogy a párt az egész község vagy járás lakosságát kivezényli egy-egy fizetetten munka elvégzésére, például új rizstermesztő teraszok építésére.

A kis- és középméretű falusi ipari és szolgáltatói szektort Kí­nában a helyi kormányzatok névleg kollektív, valójában az egyes vezetők tulajdonaként irányított vállalkozásai uralják,'az erede­tileg állami tőkét felülről lefelé változtatva át magántőkévé. Oro­szországban e szférát elsősorban alulról fölfelé építkező magán­vállalkozások alkotják, ami akkor is lényeges különbség, ha a helyi politikai és gazdasági hatalom mindkét országban erősen összekapcsolódik. Kína legtöbb falujában a pártkáderek az ipa­ri növekedésnek közvetlen és elsődleges, Oroszországban csak közvetett és másodlagos haszonélvezői. Ez a tény nagymérték­ben hozzájárult ahhoz, hogy a helyi vezetők Kínában előmozdí­tói, Oroszországban fékezői voltak az átmenetnek.

Bár a kínai mezőgazdaság rekollektivizációja aligha képzel­hető el, a magángazdálkodás az utóbbi évtizedben több, aggo­dalomra okot adó gazdasági jelenségéért is felelős. Ezek leglényegesebbike a magas árért eladható zöldségfélék, dohány és szarvasmarha térnyerése, elsősorban a gabona rovására, amely­nek felvásárlási árát a kormány mesterségesen alacsony szin­ten tartja. Kína 1995-ben először vált nettó rizs- és kukoricaim­portőrré, meglódította a világ gabonapiacának árait, a gabona­export azonnali betiltását eredményezve. A felszabadított mig­rációban jelenleg száz-kétszázmillió paraszt vesz részt, riadal­mat váltva ki a városlakókban és a hatóságokban, a falusi ipar (nagyrészt külföldi befektetésen alapuló, telekspekuláció kísér­te) fejlesztése azonban, amely, mint a parasztság helyben tar­tására leginkább alkalmas politika, tizenöt éve töretlenül folyik, további területeket vesz el a mezőgazdaságtól, és egyre súlyo­sabb környezeti problémákkal, valamint rendszeres korrupció­val jár. Maga a migráció, mint láttuk, súlyos osztály- és etnikai antagonizmusokat eredményez, amelyek növelik a tartományok közötti széthúzást és tovább gyengítik a központi kormány be­folyását. Az elmaradott tartományokban a helyi vezetők által tör­vénytelenül kivetett adók és a természeti csapásokat enyhíteni hivatott gabonasegély elvesztegetése – a gabona alacsony fel­vásárlási árával és az emelkedő műtrágya- és vetőmagárakkal kombinálva – már 1993-ban is parasztlázadásokhoz vezetett, például a szecsuáni Renshou megyében. Ez azt jelenti, hogy a gabonabeszerzés állami rendszere nemcsak Oroszországban, hanem más okoknál fogva Kínában is veszélyben van. Gyakor­latilag elkerülhetetlen, hogy e folyamatok enyhítése érdekében a tartományokban akaratát egyre nehezebben érvényesíteni tudó központi kormányzat megkísérelje kemény kézzel visszaszerezni a mezőgazdaság szorosabb ellenőrzését. Ha nem teszi, a pa­rasztság elégedetlensége a helyi engedetlenségi tendenciák artikuláltabb megjelenítéséhez vezethet, ezek pedig – meghazud­tolva az autoritárius berendezkedés szükségességét hirdetők leg­fontosabb érvelését – akár a kínai nemzetállam széthullását is előidézhetik.

Válogatott források

Anita Chan – Richard Madsen – Jonathan Unger: Chen Village under Mao and Deng. Berkeley University of California Press, 1992.

Richard Kirkby- Ian Bradbury: Small Towns, Big Issues. China Review, 1996. tavasz, 14-19.

Karn Wing Chan: Post-Mao China: A Two-Class Urban Society in the Making. International Journal of Urban and Regional Research, 1996. 20. 1. sz. 134-150.

Feng Chen: Economic Transition and Political Legitimacy in Post-Mao China: Ideology and Reform. Albany, State University of New York Press, 1995.

Mitja Saje:

Geoffrey Owen igen részletes és átfogó képet ad az 1978 utáni kínai gazdasági reformfolyamatról. Aprólékos analitikus megkö­zelítésével szembeállítható azonban a makroökonómiai folyama­tokkal kapcsolatos néhány általánosítása, különösen ami a kí­nai fejlesztési modell és a kelet-európai átalakítási politika kel­lően meg nem alapozott összehasonlítását illeti. Túlzottan is le­egyszerűsítőnek tűnik az a következtetése, miszerint létezne egyfajta univerzálisan alkalmazható modell a tervgazdaságok versengő piacgazdasággá való átalakítására.

A kínai reform sikerében döntő szerepe volt annak, hogy az agrárszektortól indították, amely lendületet adott a források fo­gyasztásorientált átirányításának a könnyűipar és a vidéki ipar­ágak felé. Az újonnan engedélyezett kollektív és magántulajdon­lási formák az új állami gazdaságpolitikával együtt nagy tömegű külföldi tőkét vonzottak. E tőkebeáramlás legjelentősebb forrá­sait a külföldi kínai források jelentették: hong kongiak, tajvaniak és más tengerentúli kínaiak. A volt Szovjetunió és a legtöbb ke­let-európai szocialista ország agrárviszonyai egészen mások voltak ahhoz, hogy hasonló reformokat lehessen indítani. A sztá­lini típusú kollektivizálás a Szovjetunióban, majd ennek nyomán más kelet-európai országokban tönkretette a mezőgazdaságot, olyan merev struktúrájú, többnyire állami tulajdonban működő gazdaságokat létesítve, amelyekben fizetésért dolgozó munká­sok dolgoztak. Az állami gazdaságok a hatékonytalanság szi­nonimájává váltak, és akadályozták a később megkísérelt szer­kezeti reformokat.

A kínai helyzet kezdettől fogva különbözött ettől. Egy döntő­en agrártársadalomban, ahol a lakosság mintegy 80 százalé­ka vidéken él, valamint a világ legnagyobb lakosságával a kí­nai vezetésnek sokkal érzékenyebbnek kellett lennie az élelem­termelés problémáira, ha nem akarta a katasztrófák veszélyét vállalni. Emiatt Kína sohasem követte a szovjet típusú kollekti­vizálást, inkább a saját útját járta. Történtek persze különféle torzulások az agrártermelésben, különösen amikor az 1958-ban meghirdetett „nagy ugrás" idején népi kommunákba szer­vezték a vidéki lakosságot, s az ezt követő termelési ingado­zások egyes régiókban éhínséghez vezettek. Ennek ellenére hamar felismerték, hogy a vidéki területek önellátása a legfon­tosabb elv, s ezt onnantól fogva be is tartották. Az így kialakult helyzetben a népi kommunáknak önellátóvá kellett válniuk, azu­tán, hogy a termés egy részét nyomott áron el kellett adniuk az államnak.

Ezen az állapoton a kulturális forradalom sem tudott változ­tatni, hiszen az döntően a városok mozgalma volt (legfőképpen Sanghajé), és kevésbé hatott a vidéki területekre. A kulturális forradalom legfőképpen azzal hatott a vidék életére, hogy az élel­miszer-, és különösen a rizstermelést előtérbe állította, és gon­doskodott a fiatal városi többletmunkaerő átcsoportosításáról. A rendszer nem biztosította az erőforrások leghatékonyabb allo­kációját, de elősegítette a kínai népesség elégséges élelmezé­sét, ami – politikai irányvonaltól függetlenül – a mindenkori kínai vezetés egyik fő célja volt.

Amikor Kína rugalmasabb reformpolitikát kezdett alkalmazni, hirtelen megnyíltak a racionálisabb forrásallokációban rejlő le­hetőségek. Ez utat nyitott az agrártermelés látványos növeke­dése és a piaci érték még nagyobb arányú megugrása előtt. Az egyéni termelőknek nyújtott ösztönzők és az agrárszektorba áramló tőke eredőjeként a nagyobb agrárjövedelmek több beru­házást tettek lehetővé a vidéki szektorban, amely a kínai reform sikerének bázisa lett.

A szovjet típusú agrárszektornak nem volt ilyen lehetősége. Annak szerkezete éppen a nagyméretű állami gazdaságok mi­att tudott ellenállni az átalakítási kísérleteknek. Az ártámogatá­sok rendszeréről a társadalmi instabilitás veszélye miatt nem tud­tak lemondani, így nem volt tere a források átcsoportosításának; új beruházási ciklus indításához pedig nem állt rendelkezésre friss tőke. Összességében az agrárszektor teher maradt az ál­lamgazdaságnak, és akadályozta más ágazatok reformjait is. Ennek fényében talaját veszti Geoffrey Owennek az a tézise, miszerint könnyebb lett volna Oroszországban a nehézipari mun­kásokat a könnyűiparba átcsoportosítani, mint Kínában a me­zőgazdasági dolgozókat az iparba terelni.

Kétséges, hogy az 1980-as évek végén még lehetséges volt-e a szocialista gazdasági rendszer reformja a Szovjetunióban. A merev, bürokratikus és szerkezeti egyensúlytalanságokkal ter­helt rendszer addigra már zsákutcába jutott, és nagyon kis mozgástere volt a szükséges történelmi kiigazítás végrehajtására. A történelmi fejlemények ismeretében nem teljesen értek egyet Owen azon tézisével, miszerint az átmenet a reform költséges alternatívája. Inkább úgy fogalmazhatunk, hogy az átmenet költ­séges szükségszerűség ott, ahol a reform hiányzott, félbema­radt vagy kudarcot vallott. Gyanítható, hogy amennyiben a Szov­jetunió korábban kezdte volna a reformokat, a későbbi átmenet kevésbé lett volna romboló.

Voltak is országok, amelyek korábban kezdték a világpiachoz való alkalmazkodást, és végül az átmenet során kevesebbet szenvedtek. Szlovénia például, amely a volt jugoszláv köztársa­ságok közül a leginkább exportorientált volt, nagyon kismértékű termeléscsökkenést szenvedett el az átmenet közvetlen költsé­geként. A kiesett termelés legnagyobb része a volt jugoszláv tag­köztársaságokban bekövetkezett piacvesztésnek volt tulajdonít­ható. Az össztermék egyharmadának kellett új piacokat találni. Mégis Szlovénia egyike volt az átmeneti válságból kilábaló or­szágoknak, és ma a leggyorsabb ütemben növekvő európai gaz­daságok egyike. Egyben bizonyíték arra is, hogy az átmenet nem szükségképpen jár együtt nagy gazdasági torzulásokkal és mér­hetetlen szenvedéssel.

A kérdést másképp is fogalmazhatjuk: vajon mennyiben volt re­formálható a szocialista rendszer a különböző országokban, olyan korlátok között, mint a merev gazdaságszerkezet, a bürokratikus vezetés, a puha költségvetési politika, a gazdasági célok politika­iaknak történő alárendelése stb.? Hol lett volna a határ, amikor a gazdasági reformok veszélyeztették volna a monopolisztikus po­litikai vezetést? A szocialista államok történetéből számos esetet ismerünk, amikor a megkezdett, és helyenként sikeres reformfo­lyamatot hirtelen megszakították. Jugoszláviában például a leg­ígéretesebb, 1968-ban indított reformok növekvő ellenzékkel ta­lálták magukat szembe, amikor kiderült, hogy következetes vég­rehajtásuk aláásná sok politikai vezető kiváltságos pozícióját.

Bizonyos szint elérése után a gazdasági reformok megköve­telik a politikai rendszer kiigazítását. Onnantól kezdve a reform politikai kérdés, és a politikai reform végrehajthatóságának mér­téke egyben a gazdasági reform határát is jelzi. A gazdasági és a politikai reform kényes egyensúlya minden komoly gazdasági reformkísérlet fontos eleme. Előbb-utóbb Kínának is szembe kell ezzel néznie. Miután egyszer már szétzúzta a politikai reform­mozgalmat a Tienanmen téren, Kína most hátat fordít e kérdés­nek, és megpróbálja a fennálló politikai rendszer érintetlenül ha­gyásával véghezvinni a gazdasági reformot. Jelenleg a félelme­tes gazdasági konjunktúra teszi lehetővé, hogy az új üzleti elit ambíciói a gazdasági rendszeren belül maradjanak. A növeke­dési ráta elkerülhetetlen csökkenésével azonban minden bi­zonnyal jelentkezni fog igényük a politikai döntéshozatalban való részvételre. Nyitott kérdés, hogy milyen más társadalmi csopor­tok szállnak majd akkor harcba a politikai változásokért, és így milyen erős lesz majd a politikai reformok követelésének követ­kező hulláma Kínában.

A Szovjetunió esete inkább kivételnek számít, hiszen a glasz­noszty és a peresztrojka időszakában erőteljes politikai reform indult meg, komoly gazdasági reform nélkül. Lehet arról speku­lálni, hogy a politikai reform időszakában volt törekvés gazda­sági reformok bevezetésére is, ám a rendszer oly merev volt, hogy nem hagyott mozgásteret a gazdasági változásoknak. Ho­gyan lehetett volna kínai típusú reformokat bevezetni ilyen ked­vezőtlen környezetben?

Mivel a fokozatos reform egyre nehezebb volt, úgy tűnik, az átmenet által meghozott drasztikus sokkterápia maradt az egyet­len lehetőség az elnehezedett, hatékonytalan szocialista gaz­daságok számára. Lehet érvelni amellett, hogy amennyiben Oro­szországban és egyes kelet-európai országokban a foglalkoz­tatást és a fogyasztásorientált iparágakat támogatva hajtják végre az átmenetet, úgy a népességet kevesebb kár érte volna. Vég­ső soron azonban az átmenet volt az az ár, amit a múlt hibáiért kellett fizetni. Minél több hibát követtek el, annál magasabb ez az ár.

(Fordította: Andor László)

Jana Rosker:

1. Dekollektivizálás a Szovjetunióban és Kínában

Mark Selden tanulmánya, amely a két szóban forgó országban lezajlott agrárreformok eltérő hatásainak okait kutatja, elsősor­ban azokra a különböző társadalmi, történelmi és politikai kö­rülményekre koncentrál, amelyek döntő befolyást gyakorolnak a gazdasági szerkezet-átalakítás – sok tekintetben alapvetően különböző – következményeire. Az úgynevezett dekollektivizálásnak az utóbbi 15 évben lezajló, gyakran túl egységesnek tekintett folyamata Oroszországban és Kínában lényegesen kü­lönböző politikai és gazdasági eredményekhez vezet. A dekollektivizálás eltérő eredményei Selden szerint már a mezőgazdasági termelés korábban mindkét országban ural­kodó kollektív rendszerének adminisztratív és gazdasági szerkezetében gyökereznek. Fejtegetéseiben Selden a szóban forgó reformok kínai változatának jelenlegi (habár regionálisan és társadalmilag is korlátozott) gazdasági sikereit – szemben Oroszország stagnáló, csak kínlódva tovább haladó agrárreform­jaival – a következő, egymással is szorosan összefüggő keret­feltételek következményének tekinti:

a) Az állam és a mezőgazdasági szövetkezetek mint a terme­lés és a felhalmozás egységei közötti eltérő viszony

Míg Oroszországban a mezőgazdasági szövetkezetek tagjai már az 1950-es évektől kezdve adminisztratív és társadalmi ér­telemben egyaránt az ipari munkásokkal gyakorlatilag egyenran­gúak voltak, addig a Kínai Népköztársaságban e szövetkezete­ket önellátó termelési egységeknek tekintették, amelyek nem tarthattak számot államilag garantált szociális biztonságra. Egy­részt a feleslegek államilag diktált és mesterségesen alacsonyan tartott árak melletti értékesítésén keresztül biztosítaniuk kellett a városi lakosság és az ipar ellátását, másrészt látszólag le tud­ták venni a fenyegető városi munkanélküliség terhét az állam válláról. Miközben ugyanis az egykori Szovjetunióban az ipar állandóan új munka-erőutánpótlást igényelt, addig a KNK-ban a Hukou ellenőrzési rendszere megakadályozta, hogy a parasz­tok a városba szökjenek. Az ilyen és hasonló intézkedések kö­vetkeztében a vidék és a város közötti társadalmi különbség Oro­szországban egyre csökkent, Kínában viszont állandóan nőtt.

b) A föld mint termelési eszköz hagyományos felfogásában meglévő különbségek

Míg Kínában a sajátos gazdasági szerkezet következtében mind a földtulajdont, mind pedig a földhasználati jog bizonyos formáit hagyományosan alapvető befektetési formának tekintet­ték, addig az egykori Szovjetunió széles területein még a XX. században is idegen maradt a föld tulajdonán, adásvételén és bérlésén alapuló tőkefelhalmozás gondolata.

c) A technológiai infrastruktúra és a történelmileg kialakult ter­melési mód eltérései

Miközben Kínában – eltekintve néhány nagy hagyományok­kal rendelkező technológiai területtől, mint például az öntöző­berendezések – a mezőgazdaság széleskörű gépesítésére a szövetkezeti időszakban sem került sor, addig a gépesítettség az egykori Szovjetunióban viszonylag magas fejlettségi szintet ért el. Ez a mezőgazdasági munkások állami javadalmazásával összekapcsolódva hatást gyakorolt a jellemző termelési módra is. A Kínában továbbra is a művelés alapját képező természeti ciklust és az átfogó, egységes agrártechnikai tudást az egykori Szovjetunióban a nyolc órás munkanap, valamint a mezőgaz­daság egyes területeire való fokozódó szakosodás váltotta fel.

d) A helyi adminisztráció és a helyi politika helyzetét illető kü­lönbségek

A Szovjetunióban a helyi adminisztráció saját hatalmi pozíci­óját a reformpolitika által veszélyeztetettnek érezte, és emiatt ahhoz ellenségesen viszonyult. Ezzel szemben a kínai helyi ká­derek a folytatódó privatizációban saját politikai és gazdasági kiváltságaik kiterjesztésének lehetőségét látják, ami emellett a legfontosabb létfenntartási eszközök feletti ellenőrzésüket sem veszélyezteti. Ennek megfelelően a KNK-ban a dekollektivizálás politikája nem rekedt meg a legfelsőbb szervek deklarációinak szintjén, ahogy ez oly gyakran megtörtént a Szovjetunióban, hanem konkrét megvalósításában a helyi szinteken is kifejthette jótékony hatását.

2. Kínai sikerek – az érem másik oldala

Selden elemzése szerint röviden összefoglalva ezek azok a lé­nyeges okok, amelyek miatt a dekollektivizálás felülről diktált re­formpolitikája Oroszországban – „a szabad piacgazdaság kapi­talista rendszere" iránti általános lelkesedés ellenére is – a vi­déki lakosság masszív ellenállásába, de legalábbis a legmasszívabb érdektelenségébe/ellenérdekeltségébe ütközik. Viszont Teng Hsziao-pingnek a deklarációk szintjén olyannyira hasonló reformpolitikája a változatlanul „szocialista" Kínában állítólag a legszebb harmóniában állna az agrártársadalom jelenlegi igé­nyeivel és érdekeivel – legalábbis azon rétegek esetében, ame­lyek politikailag meg is tudják fogalmazni azokat. Selden szerint ebből a helyzetből egyfelől az orosz reformkísérletek megaka­dása, másfelől az „új" kínai gazdasági reform virágzása követ­kezik. Itt azonban legalább egy széljegyzetet megérdemelne az a tény, hogy a reformok „virágzása" a KNK-ban is lénye­ges, politikai és gazdasági destabilizálódást eredményező problémákkal kapcsolódik össze. Ezek azonban nem derül­nek ki sem a részben szükségképpen, részben önkényesen kor­látozott statisztikai adatszolgáltatásból, sem az olyan átfogó mu­tatószámokból, mint a növekvő GDP – láthatóvá csak a kínai mezőgazdasági népesség komplex politikai-gazdasági helyze­tének közelebbi vizsgálatával válnak.

Feltétlenül ki kell térnünk a gyors privatizáció politikája által elő­idézett számos probléma legalább néhány vonatkozására. A tár­sadalmi olló szétnyílása a KNK történetében soha nem látott mér­téket öltött, és ugyanúgy érvényesül az össztársadalmi rétegző­dés területén, mint regionális szinten. A Hukou ellenőrzési rend­szerének „szabad mobilitást" lehetővé tevő leépítése kiváltotta a vidékről való tömeges menekülést, ezzel pedig a városi lakosság alsó rétegeinek elszegényedését, valamint a terjedő bűnözést. A gazdaságilag legfejlettebb régiók mezőgazdasági termelőszövet­kezeteinek átalakulása feldolgozóipari tevékenységet is végző szö­vetkezetekké, amely együtt járt a földbérletet engedélyező törvény­hozással, széleskörű népvándorlást idézett elő a KNK-n belül. Ez a társadalmi konfliktusok felerősödéséhez vezetett, a háttérben egyfajta regionális identitástudat kialakulásával. A családi üzemek bevezetése másfelől a fokozódó analfabétizmust, a gyerekmunka terjedését, valamint a korábban a szövetkezet által biztosított mi­nimális szociális biztonság csorbulását is magával hozta.

3. Mezőgazdasági szövetkezei és állam viszonya a kínai hagyományban

A kínai agrárreformok hátterének Selden tanulmányában bemu­tatott vonatkozásai eredetükben alighanem a népi demokratikus kollektivizálás szakaszánál is jóval korábbra nyúlnak. Felmerül a kérdés, hogy a kínai gazdasági és főleg mezőgazdasági rendszer a kollektív és a privát benne meglévő összefonódottsága miatt nem általában véve rugalmasabb-e, és eb­ből fakadóan átalakításokra a termelés és értékesítés bár­mely formáján belül nem általában alkalmasabb-e, mint azok a gazdasági rendszerek, ahol a kollektív és a privát egymástól hagyományosan elkülönül, és az állami törvényhozásban kerül formálisan rögzítésre.

A központosított igazgatási rendszer Kínában már a Qin-dinasztia (i.e. 221-206) idején kialakult. Az eredetileg rokonsági kapcsolatokra épülő, lazán szervezett államigazgatás a későb­bi évszázadok során egységes, központosított rendszerré ala­kult, amelynek szerkezete máris felmutatta egy „modern" bürok­rácia lényeges vonásait. Már a XIX. és XX. század fordulóján egy olyan kiválasztási mechanizmus alapján jelölték-ki a helyi közigazgatás hivatalnokait, amely nagyobb jelentőséget tulajdo­nított a képzettségnek (központi vizsgarendszer), mint a szár­mazásnak. A konkrét földelosztás területén ezt az átalakulási fo­lyamatot elsősorban a „xians"-nak mint alapvető, mind a mai na­pig fennmaradó közigazgatási alapegységnek a bevezetése gyor­sította fel. A közigazgatási feladatokat Kínában már a II. szá­zadtól kezdve olyan hivatalnokok látták el, akiknek a születési helye eltért szolgálati helyétől. A nagybirtokos klánok potenciá­lis destabilizáló hatása persze végigkísérte a történelmet, és a gyenge központi hatalom időszakaiban a hatalom valóban a be­folyásos családokra szállt vissza, amelyek mind politikai (ők ver­buválták a hivatalnokok többségét), mind gazdasági hatalommal (földtulajdon) rendelkeztek. Mindenesetre befolyásuk a konjunk­túra időszakaiban mindig meggyengült, mivel az államhatalom mindig akkor stabilizálódott, amikor a gazdasági fejlődés nagyobb pénzügyi mozgásteret engedélyezett. Az ilyen időszakokban az állam megengedhette magának, hogy a hivatalnokok kiválasz­tásának és fegyelmezésének hatékonyabb módszereivel szilár­dítsa meg a közigazgatási apparátust és saját hatalmát. így ala­kult ki az a rendszer, amely bizonyos módosulásoktól eltekintve egészen a XX. századig fennállt.

A tradicionális kínai társadalmi rendszer gazdasági alapzata agrárjellegű volt. Még a népköztársaság létrejötte után is a né­pesség csaknem 80%-a paraszti földművelésből élt, amit mel­lékkeresettel egészített ki. Mivel a föld jelentette a legfontosabb termelési tényezőt, a földtulajdonjogok változatos sokasága lé­tezett. A földbirtokosok adókötelezettségének mértékét ebben a rendszerben formálisan nem rögzítették: az a mindenkori poli­tikai-társadalmi környezet függvénye volt, továbbá a termelők státuszával is változott. Ily módon szoros összefüggés állt fenn a gazdaság termelékenysége, az ezáltal eltartott bürokrácia ereje és a társadalmi-gazdasági szervezet mindenkori formája kőzött. Ezen a struktúrán belül nem elhanyagolható, a társadalmi ko­héziót és a város fejlődését biztosító tényező volt a hagyomá­nyos piaci kereskedés is, amelyben falusi és városi családok egyaránt részt vettek.

Mivel a kínai társadalom társadalmi-gazdasági sajátosságai­ról született leírásokat – a tradicionálisakat és az újkoriakat egya­ránt – erősen befolyásolták a politikai stabilitást szolgáló, ideo­logikus mechanizmusok, a helyi politika szerepének megítélé­sében könnyen abba a kísértésbe esik az ember, hogy az egyes faluközösségek felelősségét és jogosítványait összemossa a for­mális közigazgatás területi egységeinek felelősségével és-jogosítványaival. Az egyes xianszokon belüli tulajdonképpeni politi­kai erőegyensúly azonban sokrétűségekből és bonyolultabb ele­mekből tevődik össze. így az ezen a területen folyó újabb kuta­tások azt mutatják, hogy a falvakban inkább az egyes helyi ter­mészeti közösségeket kell logikailag elsődlegesnek tekintenünk, a rájuk bízott igazgatási feladatok viszont másodlagos jelentő­ségűek. Mindenesetre Kína történelmének valamennyi gazda­sági fellendülése idején megfigyelhető a társadalmi szerkezet e két eleme között egy egymást kiegészítő, dinamikus összhang.

Kína hagyományos és jelenlegi közigazgatási rendszere to­vábbi hasonlóságokat is mutat. A magisztrátusnak mint az ál­lamhatalom adminisztratív képviselőjének joga volt az egyes xianszokban adókat kiróni, és igénybe venni a lakosság azon szolgálatait, amelyek kormányzati hatáskörbe tartoztak. Azon­kívül bizonyos fokig és bizonyos módon szabályozhatta a pia­cokat és az árakat, amit ma bizonyára mindenki túlzott intervencionizmusnak tekintene. Ennek ellenére a vidéki lakos­ság élete messzemenőleg a kollektív önigazgatásra volt bízva. Az állami közigazgatási rendszernek elsősorban az (volt) a fel­adata, hogy fenntartsa a fennálló társadalmi és gazdasági szer­kezetet. Eszközei azonban időnként a voltaképpeni társadalmi interakció rendszerébe történő mélyebb beavatkozást is lehető­vé tették számára. A társadalmi és gazdasági interakciót, vala­mint a falusi ügyek mindennemű szabályozását főként a falukö­zösség nem hivatalos vagy félhivatalos szervezetei végezték, és nem az állami intézmények.

A helyi közösségeknek – attól függetlenül, hogy falvakról vagy városokról volt szó – állandóan szembesülniük kellett a magiszt­rátussal mint a külső tekintély képviselőjével. Azok az érdekek, amelyeket ez a külső tekintély képviselt, nem mindig estek (és esnek) egybe a lakosság magán-, illetve helyi érdekeivel. A he­lyi lakosságnak természetesen mindig az volt a célja, hogy a le­hető legkisebb külső beavatkozás mellett biztosíthassa saját megélhetését, vagy élvezhesse munkája gyümölcsét. Az auto­nómiát itt soha nem tekintették egyéni értéknek, sokkal inkább olyasvalaminek, ami csak a kisközösségen belül megvalósítha­tó. Azt állíthatjuk tehát, hogy ebben a rendszerben egyáltalán nem létezik az egyén autonómiájának tudata, ellenben lá­tens módon állandóan érvényesül egyfajta csoportautonó­miára való törekvés. A legújabb idők szövetkezeteinek műkö­dése azt bizonyítja, hogy az állam, a közösség és az egyén vi­szonyának e felfogása Kínában ma is él. E csoportok belső fel­építése a lényeget tekintve alig különbözik az állami-szerveze­tek felépítésétől; formalizált tekintélyre alapul egy olyan hierar­chia keretein belül, amely a gazdasági döntések területén, vala­mint a társadalom és a politika területein (pl. ellenőrzés és fel­ügyelet, büntetések kirovása és végrehajtása) meghatározza va­lamennyi jogosítvány elosztását.

Az ily módon strukturált „nem hivatalos" faluközösség ezért nemcsak a kínai kollektivizálás idején képezte a társadalmi ko­hézió egyik lényeges tényezőjét, hanem a dekollektivizálás mű­ködőképességének is fontos helyi politikai biztosítéka. Alkalmaz­kodó beállítottsága – ez mindig is így volt – ellenpólusát képezi az állami közigazgatásnak, amelynek viszont egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy csak a legsúlyosabb politikai válságok ide­jén nem volt képes a helyi érdekekhez alkalmazkodni. Az állam és a helyi közösség dinamikus – a helyi hivatalnoki gárdának az adott társadalmi és politikai közegtől való függősége által meg­határozott – viszonya (annak intézményen belüli és intézményen kívüli kapcsolódásai által) egyrészt elég merev ahhoz, hogy túl­termelést idézzen elő, másfelől viszont elég kötetlen ahhoz, hogy teret adjon a helyi kezdeményezéseknek.

Ez a kölcsönös rugalmasság és alkalmazkodóképesség rész­ben megmagyarázza, hogy egyáltalán hogyan maradhatott fenn ilyen sokáig Kína jellegzetes társadalmi berendezkedése, a gaz­dasági és kulturális imperializmus minden ezzel ellentétes kí­sérletének ellenére.

4. Az uralkodó osztályok propagandája

Geoffrey Owen néhány leckét kíván adni nekünk a legújabb kí­nai gazdasági reformból. A leckéknek azt kell elhitetniük, hogy Kínában a szocializmus újabb – anyagilag is mérhető – győzel­met aratott. Owen elemzése láthatóan főként – ha nem is ki­zárólag – a KNK uralkodó osztályainak ideológiájából táp­lálkozik. Mindketten, vagyis mind a szerző (aki, úgy tűnik, bizo­nyos gondolati struktúrák minden hasonlósága ellenére sem ro­kon az azonos nevű, mindenesetre sokkal híresebb utópistával, Robert Owennel), mind pedig az említett osztályok (ahol meg­szokott egyebek közt, hogy a klánok képviseltetik magukat a KKP Központi Bizottságában) elsősorban a következő tényezőkben látják a szocializmus győzelmének bizonyítékát:

1. A szocializmus csak olyan társadalmakban megvalósítha­tó, amelyek a technológiai-anyagi fejlettség egy magas szintjé­vel rendelkeznek, és ahol a társadalom tagjainak nem csúzán a puszta fennmaradása biztosított, hanem élvezhetik az anyagi jólét egy bizonyos fokát is. E célból, azaz az iménti – az 1950-es évek retorikájában még oly félelmetes – állítás alátámasztá­sára, Kínában most előkotorják az ortodox eszmetörténet félig elfelejtett zsebeiből a korai marxizmus hasonlóan hangzó téte­lét. Mint mondják, a Kínai Kommunista Párt volt az első és mind ez ideig az egyetlen párt, amely ezt felismerte, mai politikájá­nak segítségével megpróbálja megteremteni az elméleti konst­rukció anyagi bázisát.
2. A kínai állam – amely mind a népköztársasági médiában, mind Owen tanulmányában tetszés szerint helyettesíthető hol a Kínai Kommunista Párttal, hol különféle civil társadalmi szerep­lőkkel (gazdasági vagy igazgatási egységekkel, mint a közös­ségek, szövetkezetek stb.) – a „kapitalista" befolyással szemben megőrizte és megőrzi az ellenőrzést a létfenntartás fölött.
3. Az országot a belpolitika szintjén a föld és más termelő­eszközök hatékony adminisztratív újraelosztása, a dinamikusan bővülő munkaerőigény és a megfelelően tervezett piacbővítés, a fogyasztás állandó növelése, ezzel egyidejűleg azonban a ne­hézipari bázis megőrzése jellemzi. Ezáltal Kína az anyagi szük­ségletek kielégítésének egy olyan magas szintjét éri el, hogy a külpolitikában már megengedheti magának, hogy maga válassza meg gazdasági partnereit, mondván, aki későn jön, magára ves­sen.
4. A „szocializmus egy országban" ugyanis – olvashatjuk – nem megvalósítható. Ezért aztán a szocializmusnak meg kell felelnie a kapitalista gazdasági kihívásra, harcba kell szállnia a kapita­lizmus törvényeivel, a küzdelemben akár magukat a tőkés moz­gástörvényeket is felhasználva, hogy majd e dialektikus módon győzhesse le a tőkés társadalmi berendezkedést.
5. És mivel a kapitalizmus legyőzéséhez mindenesetre egy forradalom is szükségeltetik – és ebben, ugyebár, senki sem kételkedhetik -, ezért a világ minden szocialistájának csatlakoz­nia kell ehhez a nemzetközi harchoz.

Ám Geoffrey Owen nem áll meg a kínai uralkodó osztály effé­le egyoldalú propagandájánál, hanem emellett helyenként meg­próbál rákérdezni bizonyos összefüggésekre is. Mindannyiszor, amikor az „igazgatás" vagy az „adminisztráció" megszokott kife­jezése helyett váratlanul a „bürokrácia" szó bukkan fel, a szö­veg egy „kritikus szakaszával" van dolgunk. A „kritikait" itt most a szó kettős jelentésében kell érteni: elsőként abban az érte­lemben, hogy a szöveg ilyenkor mindig rákérdez az adott társa­dalom bizonyos állami struktúráira; másfelől a szóban forgó szö­veghelyek szinte kivétel nélkül „kritikusak" abban az értelemben, hogy sem indoklást, sem ésszerű magyarázatot nem fűznek az említett fogalmi megkülönböztetéshez! Owennél a kritikus rákér­dezés ugyanis egy olyan keretben történik, amely semmiféle le­hetőséget nem biztosít a „bürokrácia" és a tömegek viszonyára vonatkozó kérdés konstruktív megválaszolására. Ebben a keret­ben, amelyet a politikai struktúrára, a hatalmi, döntési és elosz­tási jogosítványok tradicionális működésére, a kultúra és gazdaság elágazásának sajátos módjára vonatkozó ismeretek tö­kéletes hiánya jellemez, fölösleges minden kérdés az igazsá­gosságról, a jólétről vagy a politikai hatalomról. Ebben a keretben, amelyet főként ideológiába öltöztetett érdekek képeznek, sem „Kínáról", sem „Oroszországról" nem lehet értelmes vitát folytatni. A „szocializmus" különben rendkívül érdekes fogalmá­ról meg aztán végképp nem.

(Fordította: Bellon Erika)