Ez a kísérlet csak valaminő hozzávetőleges pontosságú kép elkészítésére vállalkozhat. A munka alapélménye az a nagy történelmi kudarc, amely kérlelhetetlen önvizsgálatra sarkall. A visszapillantás látószöge főként a baloldali elkötelezettségű értelmiség küszködéseit fogja be, s éppen ezért címe – balzaci utánérzéssel – a következő lehetne: a romániai magyar baloldali írástudók dicsősége és nyomorúsága. A kettősség a számadás lényegéhez tartozik. Üdvtörténet és szenvedéstörténet – különböző korszakokban és váltakozva, eltérő arányokban – keveredik benne. A számvetés benső indítékait külső kihívások is felerősítették, s ezek az erkölcsi vonatkozásokkal való szembesülést megkerülhetetlenné teszik. “Nevezetesen arról van szó – írta Pomogáts Béla –, hogy az erdélyi magyar baloldal képviselői, akik 1945 után vezető szerepet vállaltak és kaptak a magyar nemzetiségi közélet és kultúra megszervezésében, vajon milyen mértékben felelősek azért, hogy az erdélyi magyarság fokozatosan elveszítette politikai és kulturális intézményeit, s közvetlenül az 1989 végén lezajlott romániai események előtt már teljesen védtelenül s kiszolgáltatottan volt kénytelen tűrni a bukaresti diktatúrának azokat a támadásait és mesterkedéseit, amelyek végleges felszámolására: nemzeti tudatának lerombolására és teljes beolvasztására törekedtek.”¹ (kiemelés tőlem – G. E.)

Rögtön elöljáróban – mégpedig elvi síkon – beleütközünk tehát a kollektív felelősség oly sokat s oly szenvedélyesen vitatott kérdésébe. Ezzel összefüggésben tisztázásra vár az is, hogy beszélhetünk-e egyáltalán a szóbanforgó csoportról mint többé-kevésbé állandó létű és jellegzetességekkel rendelkező társadalmi kategóriáról. A válaszadást viszont bonyolítja/nehezíti az a körülmény, hogy maga az értelmiség rendkívül összetett, heterogén képződmény, s a szociológiai–társadalomlélektani elemzésére irányuló kezdeményezések/teljesítmények terén a bőség zavarával kell megküzdenünk. Ez a sokféleség adott esetekben termékenyítő lehet, ám az eligazodást nem könnyíti meg.

Évekkel ezelőtt magam is megpróbáltam, hogy – Gramscira támaszkodva – a romániai magyar művelődést, illetve önazonosságot fenntartó és kifejező értelmiség helyét és szerepét körülírjam. Gramsci – mint ismeretes – nem magában az értelmiségi tevékenységben kereste a meghatározáshoz szükséges megkülönböztető ismérvet, hanem “azoknak a viszonyoknak a teljes rendszerében” kutatta, “amelyekben a tevékenységek (tehát az őket megtestesítő csoportok is) a társadalmi viszonyok általános komplexumában elhelyezkednek”. Ezzel az eljárással jutott el a szerves értelmiség funkciójának a megfogalmazásához, s ez szerinte abban rejlik, hogy homogeneitással ruházza fel és gazdasági, társadalmi politikai szerepének tudatára ébressze azt a társadalmi kategóriát, amelyhez tartozik. Másrészt – mutat rá Gramsci – minden lényeges társadalmi csoport még a régi viszonyok talaján létrejött értelmiséget talál a történelem színpadán. Ez a történelmi folytonosság képviselőjének mutatkozik. A hagyományos értelmiségről van szó, az új társadalmi képződménynek pedig meg kell kísérelnie, hogy asszimilálja és saját szolgálatába állítsa.

Úgy találtam, hogy a kisebbségi helyzetben, a román nemzetállami beolvasztó politikával szemben védekező erdélyi/romániai magyar kisebbségnek mindkét értelmiségre szüksége van. Életében ugyanis működik a homogeneitásra, a tudatosulásra irányuló igény, s nyilván nem mondhat le a sajátosságait megformáló múlt felidézéséről. Sőt lehetségesek olyan történelmi pillanatok, amikor – a jelen s a jövő garanciájaként is – éppen az utóbbi szerepkört betöltő értelmiségi csoport kerül előtérbe. S. N. Eisenstadt utal arra, hogy a hagyományok létrehozásában és továbbadásában nélkülözhetetlenek az ún. másodlagos értelmiségiek, a tanerők, a tömegkommunikációs eszközök szakemberei, akik az intézményesítést, az identitást kifejező jelképek kimunkálását szolgálják. Ha Karl Mannheimnél az értelmiségit főleg az jellemzi, hogy képes magában a “különöst”, a “részlegest” leküzdeni, s ez teszi alkalmassá arra, hogy az emberiség általános érdekeit megszólaltassa, az etnikumok, a nemzetek “mi-tudatát” megfogalmazó és sajátos jegyeit a múltból átörökítő mindkét értelmiségi csoport – a maga ellentmondásos kapcsolatában – éppen az identitás hordozója.

Az erdélyi magyar baloldali írástudók ebben a két kategória képezte – bourdieu-i értelemben vett – “értelmiségi mező”-ben helyezkedtek el. Mindkét csoportból rekrutálódtak. Viszonyuk e csoportokhoz (főként a hagyományoshoz) változó volt, s annak mértékében vált egyre kiegyensúlyozottabbá (de nem állandó jelleggel), hogy mennyire voltak képesek a kisebbségi érdekvédelemmel, az anyanyelvű művelődés ügyével azonosulni. A baloldal mellett elkötelezettek csak fokozatosan vetkőzték le a szektarianizmussal oly közeli rokonságot tartó nemzeti–nemzetiségi közömbösséget, s ez az átalakulás a harmincas évek második felében – a népfront égisze alatt – teljesedett ki.

A felelősség említett kérdésének feszegetése során – az egész csoport metamorfózisait nyomon követve – főként az egyéni választások, magatartások, megnyilatkozások és tettek a döntőek. Mindenekelőtt ezek morális megméretése a feladat. Noha elvileg ebben az esetben sem fogadható el a kollektív felelősségre vonás, mindenki számvetéssel tartozik azért is, hogy milyen mértékben hagyta eluralkodni magán a nyájszellemet. Mikor és meddig támogatott másokkal együtt (akár hallgatólagosan, passzív módon) téves, rossz politikai opciókat, olyanokat, amelyek – rövidebb vagy hosszabb távon – a kisebbségi önfenntartást, a népek közötti barátságot károsították vagy egyenesen veszélyeztették.

Nincs egybemosó kollektív vétek, illetve mindenkire egyformán nehezedő csoport-felelősség, ám léteznie, érvényesülnie kell olyan számonkérésnek is (akár benső fórum előtt), amely a személyiségpusztító vakfegyelemből, fanatizmusból származó alkalmazkodást, együttcselekvést erkölcsileg szakcionálja.

Az erdélyi magyar baloldal megítélése is csak történelmi megközelítésben lehet célravezető. Noha a viszonylagosság rányomta bélyegét ama folyamatra, amelyben ez az irányzat létrejött, majd az idők sodrában változott és differenciálódott, a kritikai múltidézés egyértelmű következtetéshez vezet. Az erdélyi magyar baloldaliság, s ennek eszmei kifejezése szervesen beilleszkedett az összmagyar, illetve a romániai progresszió történetébe, s éppen ezért örökségének ápolása – a mai mostoha körülmények között is – tudományos, társadalompolitikai és erkölcsi szempontból egyaránt megkerülhetetlen feladat marad. Az elhallgatással, de még inkább a manicheista, csak sötét színekben láttató/ábrázoló értelmezésekkel szemben e feladat teljesítése értékmentő erőfeszítésnek fog bizonyulni. E funkciójában főként az erdélyi magyar baloldali hagyomány sajátos vonásainak a feltárására és felmutatására kell összpontosítania.

Vizsgálódásomat a két világháború közötti évekkel kezdve emlékeztetnem kell arra, hogy a tájainkon jelentkezett, forradalmas s a szocializmus vonzásába került baloldal a nagy válság idején (1929–1933), majd a depresszió szakaszában lépett színre. A társadalom-gazdasági meghatározókat a szellem, az értékek világában bekövetkezett tektonikus mozgások egészítették ki. A kapitalizmus életerejébe vetett bizalom megrendülésével szemben izmosodott az (utópikus) remény a tervgazdaságon alapuló kollektivizmus “daloló holnapjainak” a nem is oly távoli eljövetelében. Nőtt a Szovjetunióban zajló hatalmas kísérlet ázsiója, az októberi forradalom szellemi kisugárzása pedig Európa és Amerika számos tudományos és művészi kiválóságát hatókörébe vonta. A megvalósuló szocializmus soknemzetiségű birodalma a népek közötti barátság honának mutatkozott. Olyan erőként kapcsolódott be a nemzetközi politikai életbe, mint amely kész a békét s a kultúrát fenyegető, egyre agresszívebbé váló fasizmus útját állni. A nyugati demokráciák potenciális szövetségeseként, a kollektív biztonság bajnokaként szerepelt. Megemlítendő az is, hogy a versailles-i békerendszert nem ismerte el, mert imperialista, rablóbékének tartotta.

Ami a romániai kommunistákat illeti, pártjuk (a Komintern szekciója) nemzetiségi politikája – a Szovjetunió hatalmi érdekeihez is igazodva – a jelzett korszakban bizonyos átalakuláson ment keresztül. Az V. kongresszus (1931) határozatai már nem tekintik Romániát egyértelműen többnemzetiségű, sőt “imperialista” államnak, s az elszakadásig menő önrendelkezés régebben fennen hangoztatott jogát sem említik. Harcot hirdetnek viszont mindenfajta nacionalizmus ellen, s a fasizmusokkal való szembeszegülésre mozgósítanak. Elítélik a kisebbségekkel szemben alkalmazott diszkriminációt, s a teljes jogegyenlőség mellett törnek lándzsát. Az anyanyelv szabad használatát szorgalmazzák mind az oktatás összes szintjein, mind a közigazgatásban s az igazságszolgáltatásban. Úgynevezett “nemzeti–forradalmi” szervezetek létrehozását tartják szükségesnek. A kongresszusi tézisek az országban élő nemzetiségek s a román nép összefogását sürgetik.

A tagságában többnyire kisebbségieket felölelő, illegalitásba szorított és üldözött párt politikai súlya csekély volt, de ideológiai befolyása növekedett. Főként a válság sújtotta, kettős elnyomás alá került kisebbségek fiatalabb értelmiségi nemzedékei körében hódított. “A világesemények és a társadalomtudományokkal való foglalkozás erősen balra tolják a fiatalokat” – állapította meg Jancsó Elemér az erdélyi magyar nevelésügyet elemző könyvében, majd leszögezte: “1933 telén és tavaszán az erdélyi magyar ifjúsági életet a marxizmus dominálta különböző formáiban.”² Demeter János a közvetlen élmény hitelességével idézte fel önéletírásában az Antal Márk és Tihanyi Erzsébet vezette marxista szemináriumok korabeli tevékenységét, amely meghatározó szerepet játszott számos fiatal értelmiségi tudatvilágának alakításában.³

E folyamat kibontakozásában több tényező, több tendencia érvényesülését kísérhetjük nyomon. Külső hatások és belső eszmélések találkozását regisztálhatjuk, amikor az erdélyi magyar (főként fiatal) írástudók radikalizálódását vizsgáljuk.

Sokatmondó ebben a vonatkozásban az Erdélyi Fiatalok pályája. A főként egyetemi hallgatókból verbuválódott egyesület – a felvidéki Sarlóhoz és a magyarországi Bartha Miklós Társasághoz hasonlóan – Ady, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond eszméitől ihletetten az erdélyi társadalmi valóság, elsősorban a falu feltárását tűzte zászlajára. Tagjai a szociológia, a szociográfia felé fordultak, és – nemzedéki ellentéteknek is hangot adva – a falu felemelését kívánták elősegíteni. Az erdélyi magyar baloldali írástudók elköteleződésének menetében fordulatot jelzett az Erdélyi Fiatalok által meghirdetett és gyakorolt népszolgálat. Mikó Imre a következőképpen fejezte ki ezt a letagadhatatlanul baloldali orientációt: “A magyar intellektuel ifjúság pedig mit tehet? Beállunk közkatonának a magyar jövő: munkások és parasztok sorába s az érdekeik értelmi szolgálatában keressük letűnő középosztályunk új nemzedékének a jövő társadalmához való jogát.”⁴

Akik a szociális s a nemzetiségi törekvések egybeötvözésében radikálisan tovább akartak lépni, kiváltak az Erdélyi Fiatalok közösségéből. Megalapították a Falvak Népe című hetilapot, hogy oldalain a falusi dolgozók követeléseit tolmácsolják s ezzel együtt az Országos Magyar Párton belül szervezkedő ellenzéknek is fórumot biztosítsanak.

Az Országos Magyar Párti Ellenzék elnevezésű baloldali tömörülés 1933-ban lépettt porondra, azután, hogy nyilvánvalóvá vált: a párt belső megreformálása zátonyra futott. Jól látta Mikó Imre, hogy amikor “egy haladó tábor a konzervatív vezetőséggel összeütközésbe jutott, mindig az utóbbi került ki győztesen”.⁵ Demeter János önéletírásából tudomást szerezhetünk arról is, milyen bizalmatlansággal kezelték eleinte a szektarianizmustól nehezen szabaduló kommunista vezetők (pl. Marcel Pauker, akit később az NKVD pusztított el) a népi–nemzetiségi elköteleződésű mozgalmat, és mennyi bajt, hibát okoztak saját ultráik, akik az osztályszempontokat abszolutizálták.⁶

Az OMPE 1934 nyarán Marosvásárhelyen tartott értekezlete kimondta különálló, országos szervezetté való alakulását, Romániai Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ) néven. Bányai László, a MADOSZ egyik “alapító atyja” így értékelte a fordulatot: “Ez volt az első nemzetiségi jellegű magyar szervezet, amely következetesen demokratikus politikát folytatott, s a magyar és román kizsákmányolt rétegek és pártjaik befolyásával szemben a munkásosztály és az egész dolgozó nép élcsapatát, a Kommunista pártot tekintette vezetőjének.”⁷ Ettől a megállapítástól eltérően, Demeter távolról sem volt meggyőződve e fejlemény szükségességéről, és kételyeit visszaemlékezéseiben sem rejtette véka alá.⁸

Az esemény mai felidézőjének azonban el kell ismernie, hogy a MADOSZ első programja, amely a román demokratikus erőkkel való szövetségben az általános demokratikus szabadságjogokért, s köztük elsősorban a nemzeti jogegyenlőségért való küzdelmet hirdette meg, olyan követeléseket tartalmazott (a magyar nyelv és kultúra szabadsága, a teljes magyar iskolahálózat, anyanyelvű közigazgatás és igazságszolgáltatás, az elbocsátott magyar tisztviselők, munkások és szakemberek azonnali visszavétele stb.), amelyek között nem egy – sajnos – ma sem vesztette el időszerűségét. E pozitívumhoz kell sorolnunk az Ekés Fronttal a Hunyad megyei Bácsi községben 1935 szeptemberében megkötött szövetséget, s ennek egyik meghatározó elemét Petru Groza szerepében, a vele megteremtett jó személyes kapcsolatokban találhatjuk meg. Ez a közeli nexus a későbbiek folyamán, 1944 után, a Magyar Népi Szövetség történetében is igen fontos funkcióhoz jutott.

A párt – Bányai által oly hangsúlyozott – vezetésének elfogadásáért, illetve nem egyszer bigott követéséért azonban nagy árat kellett fizetni. A MADOSZ nemzetiségi tömegszervezetként, mint amolyan, a magyar kisebbséget mozgósító “hajtószíj” a mindenkori pártpolitika függvényévé vált. Ennek a vargabetűihez kellett igazodnia. A romániai pártvezetés döntéseit, stratégiai vagy taktikai választásait azonban Moszkvában, a Komintern illetékes szerveiben alakították ki. A Komintern pedig – mondhatni – minden lényeges vonatkozásban a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeit tartotta szem előtt. Ezeket az érdekeket végső fokon Sztálin értelmezte és fogalmazta meg.

Természetesen a MADOSZ kisebbségvédelmi egységre irányuló erőfeszítéseinek is kedvezett a Komintern VII. kongresszusán elfogadott (1935) népfrontpolitika. Ám a megkésetten végrehajtott fordulat következetlenségei, korlátai számos kudarcot idéztek elő. Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni azon, hogy a Magyar Párt vezetőinél a MADOSZ egységre szólító felhívásai süket fülekre találtak. Elzárkózásukat, a – Mikó Imre jelezte – maradiság és kaszt-előítéletek mellett, alapvetően az a bizalmatlanság motiválta, amit a kommunista hátterű MADOSZ-szal szemben tápláltak. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy éppen a népfrontpolitika alkalmazásának első éveiben szabadult el – sorozatos koncepciós perekkel, százezrek megsemmisítésével, a Gulag-szigetcsoport nyúlványainak meghosszabbításával – a tébolyult sztálini terror, s noha a dezinformált vagy struccpolitikát folytató baloldaliak mindezt a burzsoá propaganda találmányának minősítették, hitelük megcsappant. Sztálin árnyéka az erdélyi magyar baloldal jószándékú kezdeményezéseire, akcióira is rávetült.

Szerencsére, a sok gátló tényező ellenére, a népfront szelleme ösztönzően hatott azokra az antifasiszta beállítottságú magyar írástudókra és dolgozókra, akik számára az önazonosság megőrzése nem került ellentétbe az együttélésből fakadó, a románság, valamint a többi nemzetiség iránt tanúsított barátság érzésével. A demokratikus nmzetiségi egység eszméje egyre több elmét és szívet hódított meg. Végül is ez az áramlat áttörte a régi megmerevedett kereteket. Így valósult meg 1937-ben a Vásárhelyi Találkozó is.

Ezekben az években teljesedett ki a Korunk szerkesztésében az az orientáció, amely a szellemi népfront jegyében a folyóirat legszámottevőbb teljesítményeként könyvelhető el. Ez a szerkesztéspolitika döntő mértékben járult hozzá ahhoz, hogy Gaál Gábor lapja az erdélyi (és nem csupán a transzilván) baloldal reprezentatív, magas színvonalú orgánumaként került be szűkebb és tágabb hazánk sajtó- és művelődéstörténetébe. Az újbarbarizmussal való szembefordulás tekintetében kimutatható bizonyos folytonosság a Dienes László szerkesztette Korunk és a Gaál Gábor névvel fémjelzett szemle között. Kétségtelen azonban, hogy a fasizmus kritikai taglalásában a harmincas évek második fele visz el a csúcspont felé. Ezt a fejlődést jól meghatározott koncepció táplálta, amelyről egyik Hatvany Lajos írt levelében Gaál Gábor így nyilatkozott: “A Korunk nem rigurózus és a Korunk nem szekta-lap. Csak annyiban szekta-lap, hogy nem enged hasábjaira senkit, aki bármilyen vonatkozásban, akár faji kérdésekben, akár szellempolitikai értelemben fasiszta. Minden antibarbár és demokrata megnyilatkozás a lapba tartozik.”⁹

E nyitás során jött létre az együttműködés a Korunk és a romániai magyar művelődés más, a nép felé tájékozódó, a hitleri terjeszkedéssel szemben bizonyos ellenállást tanúsító fórumaival és alkotóival. Az érintkezési felületek kialakulását nem csupán a Korunk új irányzata, hanem az a változás is lehetővé tette, amely az ún. erdélyi humánum képviselőinek a körében ment végbe. Félreérthetetlenül nyilvánult meg ez a metamorfózis abban, hogy például az Erdélyi Helikon vezércikkben üdvözölte a Vásárhelyi Találkozót, munkatársai közül Tamási Áron volt a Találkozó elnöke, Kacsó Sándort, Gagyi Lászlót és Szemlér Ferencet pedig az előadók között találtuk.

Mindezek a fejlemények igazolják Balogh Edgárt, aki – visszatekintve a Vásárhelyi Találkozóra – leszögezte: “A Vásárhelyi Találkozót fiatal erdélyi magyar írók kezdeményezték, s nem a meglevő politikai irányzatokat képviselte, hanem eredeti célkitűzéseivel ezek egyoldalúságait keresztezte.”¹⁰

Az erdélyi “cselekvő ifjúság” vásárhelyi diétája, ahol – sajnos – az Erdélyi Fiatalok nem voltak jelen, de a baloldal képviselői mellett, munkálataiban mind a Hitel, mind – a Magyar Párthoz közel álló – Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség munkatársai is részt vettek, jövőépítőnek bizonyult. A holnapok felé nyitott, amikor a románsággal való megbékélés s a dunai szövetség eszméje mellett tett hitet. Felvetette egy Magyar Szövetség gondolatát is, amivel mintegy megelőlegezte az 1944 után életre hívott Magyar Népi Szövetséget.

A bécsi döntés kettévágta Erdélyt, s míg Dél-Erdélyben az illegális MADOSZ politikáját alapvetően a román Hitler-ellenes erőkkel való együttműködés megteremtése határozta meg, a Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélyben a Vásárhelyi Hitvalláshoz való ragaszkodás addig ismeretlen körülményekhez történő alkalmazkodást követelt. A visszacsatolás után a Korunk nem jelenhetett meg, ám az ún. Korunk-csoport nem maradt tétlen. Az aktív baloldalnak azonban súlyos csapásokat kellett elszenvednie, hiszen a DEF (a defenzív osztály) 1941-ben többszáz antifasiszta ellenállót tartóztatott le és csukatott börtönbe.

A háború vérzivataros éveiben, tömérdek kockázat és veszély közepette építették ki a MADOSZ Észak-Erdélyben maradt vezetői – a “korunkistákkal” együtt – azokat az új kapcsolatokat, amelyek végül közülük többeket is az 1943-as Szárszói Konferencia felé tereltek. A konferencia 50. évfordulóján egyetértően idéztem Borbándi Gyulát, aki egy Kolozsváron tartott előadásában a Vásárhelyi Találkozó és a Szárszói Konferencia közötti interferenciákat mutatta ki.¹¹

E korszak küzdelmeinek és megpróbáltatásainak első és mindmáig legtöbb tényt feltáró kutatója (még ha adatai ma már természetszerűen kiegészítésre, egyes ítéletei pedig átértékelésre szorulnak is), Csatári Dániel hírt adott Józsa Béláék, az akcióba lendülő Békepárt ama tervéről, hogy egy új Vásárhelyi Találkozót hívjanak össze.¹² Ebbe a folyamatba tartozik még Józsa Béla és Mikó Imre (abban az időben az Erdélyi Párt országgyűlési képviselője) levélváltása; a néhány hónappal később a csendőrnyomozók által meggyilkolt Józsa Béla akkor még “közös dolgaink” rendezésére, az erdélyi és dunavölgyi összefogásra szólította Mikót, aki nyitottnak mutatkozott.¹³

Az erdélyi romániai magyar baloldali írástudók 1944 utáni viszontagságos útját követve emlékeztetnem kell arra, hogy Jalta után ebben a térségben végső fokon a győzelmesen előretörő Szovjetunióé, a Vörös Hadseregé volt a döntő szó. Ne feledkezzünk meg a Churchill–Sztálin egyezségről (1944. október), amely százalékok szerint osztotta fel Kelet-Európát s a Balkánt. Delen és Molotov még korrigálta az arányokat, s így Románia és Magyarország szinte teljesen a szovjet befolyás zónájába került, márpedig a sztálini politika sem átallotta, hogy Erdély kérdésében a divide et impera taktikájával is éljen. Ismeretes, hogy a románokkal kötött fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelye nyitva hagyta a végleges román–magyar határ kérdését, Bennett Kovrig pedig a magyar népi demokráciáról szóló könyvében arról ír, hogy volt idő, amikor a Szovjetunió egy független Erdély létrehozását fontolgatta.¹⁴ E bizonytalan helyzetben, ám a különböző lehetőségekkel számolva, az erdélyi magyar antifasiszták kapcsolatba léptek gróf Teleki Bélával és gróf Bethlen Béla kiürítési kormánybiztossal. Létrehozták a Tízes Bizottságot, majd – az egyházak bevonásával – azt az Erdélyi Magyar Tanácsot, amely Kolozsvár épségben maradásához hatékonyan járult hozzá.

Kolozsvár felszabadulása (1944. október 11.) után néhány nappal (október 16.) a MADOSZ országos értekezlete elhatározta, hogy a romániai magyarság átfogó szervezetévé fejleszti magát, és nevét Magyar Népi Szövetségre változtatja. Az észak-erdélyi baloldali értelmiségiek zömmel az új tömörüléshez csatlakoztak, amely a kommunista párt szövetségeseként kezdte meg sokirányú gazdasági, szociális, parlamenti, művelődési és oktatásügyi tevékenységét. Az égisze alatt szervezkedő magyar tömegek bíztak az új demokrácia ígéretében. Úgy tűnt, a “történelmi” (nemzeti parasztpárt és liberális) pártok nacionalista politikájával szemben, amely – csehszlovák mintára – a kollektív bűnben, a fasiszta–horthysta fertőzöttségben elítélt magyarság kitelepítését szorgalmazta, csak a baloldal szavatolhat létbiztonságot. A Maniu-gárdák vérengzéseitől ez a baloldal kínált oltalmat; a szovjet katonai hatóságok kiutasították a román közigazgatást, s az csak a Groza-kormány kinevezése után térhetett vissza. Néhány hónapig a román és magyar demokratikus erők – valaminő autonómiát működtetve – optimizmusra jogosító állapotokat teremtettek.

Tényleg úgy látszott, hogy nincs más alternatíva, s ezt támasztotta alá a Groza-kormány kezdeti nemzetiségi politikája. Az egyenjogúság a megvalósulás stádiumába lépett, kiépült a magyar kulturális intézmények átfogó hálózata. A miniszterelnök többször is a román–magyar barátság, a két ország közeledése és együttműködése, a vámunió, a határok spiritualizálása mellett kötelezte el magát. A még 1944-ben létrehozott kisebbségi–nemzetiségi minisztérium hatályon kívül helyezte az összes diszkriminatív intézkedést, elfogadták a Nemzetségi Statútumot. Külön törvény rendelte el 1945-ben, hogy a “kisebbség” terminusát a “nemzetiség” fogalmával cseréljék fel. A jogi–politikai fogalmak változása a kollektív tudatban végbement módosulásokat fejezte ki, s ugyanakkor ösztökélte is ezeket a változásokat. “A ‘kisebbség’ szóval – fejtegette Bányai László – annak idején egy elnyomatásban sínylődő nemzettöredék helyzetét igyekeztünk kifejezni. Tehát nemcsak szám szerinti, hanem jog szerinti kisebbséget is. Hogyha pedig más oldalról hallottuk elhangzani, nem egyszer lealázó szándékot éreztünk kicsengeni e szó mögött. Ezzel szemben a ‘nemzetiség’ szóval a demokrata kormány uralomra jutása óta mindinkább a jogegyenlőséget megvalósító népi demokratikus rendszerben élő népcsoportot jelöljük.”¹⁵

Kialakulóban volt a demokratizálódónak mutatkozó Romániában honra találni remélő magyarság új értelmű nemzetiségi tudata, amely – baloldali inspirációra – a mindkét oldali nacionalizmus elleni harcban izmosodott. Ebben a viaskodásban nőtt autentikus vezetővé az MNSZ elnöke, Kurkó Gyárfás. Számára “a nemzetiségi sors állandó küzdelmet” jelentett, az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása pedig “nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése” volt. Az erdélyi szellemre hivatkozva jelentette ki, hogy Erdély kérdését nem lehet kitelepítéssel vagy szétdarabolással megoldani, s ugyanennek a szellemnek a nevében tiltakozott a csehszlovákiai magyarság kiűzése ellen. Kurkót – többek között – fejlett valóságérzék, politikai józanság jellemezte, s e tulajdonságait az állhatatosság egészítette ki. Ez mondatta ki vele: “a történelem adta új keretek között is magyarok vagyunk, és magyarok maradunk”.¹⁶

Nem csoda, ha ilyen fejlemények alapján, ilyen légkörben a baloldali írástudók úgy érezték, hogy jó úton haladnak, s a fejlődés elégtétellel töltötte el őket. A tartósnak tetsző vívmányokban saját erőfeszítések, küszködéseik és áldozataik eredményeit vélték elismerni. “Ez volt hát a romániai magyaroknak, kiváltképpen pedig gondolkodóiknak, írástudóiknak ama kollektív egzisztenciális élménye – írja a “korunkológus” Tóth Sándor –, amely politikai tájékozódásukat olyan sokáig meghatározta. Ennek hatása alatt történt meg az, hogy amikor beleütköztek igényeiket vagy ízlésüket zavaró jelenségekbe (a készülő totális diktatúra kezdeti tüneteibe), hajlamosak voltak azokat rendhagyó atavisztikus jelenségeknek, vagy ügyetlenségeknek, esetleg kényelmetlen, de pillanatnyilag elkerülhetetlen átmeneti korlátozásoknak, netán utólag könnyen kiheverhető ‘gyermekbetegségnek’ tekinteni.”¹⁷

A vakhit buzgalmában, az önámítás késztetéseire sokmindent elfogadtunk és támogattunk, aminek rejtett célzatosságát nem láttuk át (nem akartuk átlátni) és káros, nem egyszer fatális következményei előtt behúnytuk a szemeinket. Hagytuk, hogy – Czeslav Milosz metafórájával élve – értelmünket rabul ejtsék. Pontosabban: a rabul ejtőknek még készséggel segítettünk.

Csak a tudtomon kívül “letartóztatott” tudatom, amelyet ráadásul a bénító pártdrill is kordában tartott, küldethette velem nyomdába, később pedig kommentáltatta Luca László Romániai magyarság útja című cikkét (Igazság, 1947. május 22.), amely – derűlátásunkat, a pártpolitikába vetett bizalmunkat megingatva – baljós fejleményeket indukált és igazolt. Több évtizeddel a cikk megjelenése után Benkő Samu a következőképpen idézi fel az akkori eseményeket: “Osztályharcos lepelben és marxistának feltüntetett tételek hangoztatásával 1947 tavaszán elkezdődött az erdélyi magyarság hagyományos intézményrendszerének és benne a tudományok műhelyeinek a felszámolása, illetőleg a magyarság onnan való kiszorítása. Hosszú következetes – a húzd meg ereszd meg elvét szívósan alkalmazó – politikai folyamat vette kezdetét Vasile Luca a Romániai magyarság útja című cikkének megjelenésével. A Román Kommunista Párt központi bizottságának titkára ebben az újságcikkben harcot hirdetett ‘az elvtelen magyar egység’ ellen.”¹⁸

Az elvtelennek nyilvánított egység felszámolása, a “szüntelenül éleződő osztályharc” nagyobb dicsőségére, nyilvánvalóan véget vetett az 1944 után új életre galvanizált nemzetiségi népfront-törekvéseknek. A szektarianizmus és a dogmatizmus orgiákat ült, s a rajtoló pártállami nacionalizmus, amely új érvényesülési lehetőségeket biztosított a hagyományos, román államnemzet kizárólagosságnak, immár az új rendszer legitimációját kínálta a rövidebb és hosszabb távon kibontakozó üzelmek számára. Nekünk, akik értetlenséggel, némi fenntartásokkal – de a Tóth Sándor felidézte beállítódottsággal – viszonyultunk az “új vonalhoz”, sokáig fogalmunk sem volt arról, hogy a több tekintetben alapvetően megváltozott kurzusba kerültünk. Ez nem valaminő romániai nóvum volt, hanem az egész szovjet tömböt jellemezte. “Elméleti” megalapozását az a sztálini tétel nyújtotta, hogy a népi demokráciák már a proletárdiktatúra funkcióit töltik be. A legfőbb kinyilatkoztatás a közép–kelet-európai kommunista vezetőket azonnali fordulatra, alkalmazkodásra késztette. Az új szakaszban túlhaladottnak nyilvánítottak minden – népfrontra csak emlékeztető – együttműködést, minden olyan szellemi–kulturális képződményt, orientációt, amely még magán viselte a minimális világnézeti türelmesség, a sokféleség jegyeit. A népi demokrácia útján mutatkozó távlatok immár nem egy hosszú fejlődés utáni, hanem azonnali feladatként jelezték a “szocializmus építését”. Nyilvánvaló, hogy az uniformizálás megnyílt korszakában nem sok hely maradt a nemzeti–nemzetiségi sajátosságok, az autentikus hagyományok számára. A “nemzeti forma és a szocialista tartalom” kapcsolatában az előbbi valaminő díszítő elemmé fokozódott le. A pártállam a beolvasztás – történelmileg ismeretlen hatékonyságú – társadalompolitikai berendezkedésnek bizonyult.

Ilyen körülmények között számos megpróbáltatás, nem kevés veszély várt az 1945-ben létesített Bolyai Egyetemre is. Az intézmény Petru Grozának és kormányának köszönhetően, ám csak az erdélyi magyar társadalom hatékony segítésével kezdhette meg tevékenységét. A nagy közösségi szolidarizálást ama körülmény váltotta ki, hogy a magyarság az egyetemben egyenjogúságának, bizonyos mértékig autonóm fejlődésének és jövőjének biztosítékát látta. Az egyetem az ismét kisebbségi sorsba jutott erdélyi magyarság fennmaradásának jelképévé vált.

Működését és szimbolikus szerepét a Luca-cikkel kezdetét vett folyamatban sok károsodás érte. A falai között zajló oktatás és tudományos kutatás színvonala csökkent, s voltak pillanatok, amikor Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök (aki nagy támasza volt az egyetemnek) szkepszise látszott igazolódni. ő ugyanis még az egyetemszevezés idején a következő szavakat intézte Csőgör Lajos rektorhoz: “Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”¹⁹

Azt hiszem, nem is annyira az észak-erdélyi élmények, mint a Raymond Aron-féle “értelmiségi ópium” zavarta meg látásunkat. Nem tanultunk a harmincas évek Szovjetuniójában megrendezett koncepciós perekből sem. Ezért bénító csapásként ért minket, hogy – a Rajk-ügy továbbgyűrűzéseként – letartóztatták az egyetem több szervezőjét és tanárát (Csőgör Lajost, Balogh Edgárt, Demeter Jánost, Jordáky Lajos, Venczel Józsefet, Nagy Gézát). Ugyan ez a sors várt az MNSZ elnökére, Kurkó Gyárfásra, Méliusz Józsefre, Márton Áronra és számos magyar közéleti személyiségre. A sztálinizmus és a román nacionalizmus szörnyszövetsége akadálytalanul garázdálkodott, s még magyar segítői is akadtak. Ezek – az ideológiai hamis tudat, a félelem áldozataiként is – működtették az eszmetársaikat felörlő malmot, hogy később gyakran maguk is az örlőkövek közé kerüljenek. Gaál Gábor, az erdélyi magyar baloldal legtekintélyesebb képviselője, a Korunk legendás szerkesztője, az 1946-ban indult Utunk alapítója ellen féktelen hajszát indítottak, majd kizárták a pártból. Ebbe belepusztult. Titkosított eljárással fosztották meg tagkönyvétől a proletárok sorából reprezentatív íróvá emelkedett Nagy Istvánt is. A megosztott, de főként megfélemlített magyar írástudók bénultan, magatehetetlenül élték meg – a nacionalizmussal elegyes – terror tobzódását, ami végül is, 1953-ban, a szélsőbalos mamelukok kezére jutott Magyar Népi Szövetség megszüntetéséhez is elvezetett.²⁰ Ezeket a veszteségeket, vereségeket – nyilván – nem kompenzálhatta a Magyar Autonóm Tartomány létesítése (1952–1968), hisz autonóm jellege pusztán formai volt.

Ami a Bolyai Egyetem további sorsát illeti, az 1959-es kényszeregyesítés után, 1960-ban a legfelsőbb pártvezetés “ügyeletes” magyar tagja, Mogyorós Sándor kijelentette, hogy “az 1945-ben alapított önálló magyar egyetem létesítése politikai hiba, a magyar reakciónak tett engedmény volt”.

A “hiba” következtében létrejött intézmény 15 évig működött, másfél évtizedes léte folyamán több szakaszon ment át; megismerte a hullámvölgyek és emelkedések egymásutániságát. Vezetői (1952–1957 között én is) sokféle, jó és rossz kompromisszumot kötöttek, számos hibát követtek el. Közben szakemberek nemzedékeit bocsátották útjukra. Tanárai, kutatói – a humboldti modell szerint is – reménykeltően kezdték összekapcsolni az oktatást a tudományos búvárkodással. Az intézmény – fogyatékosságaival és érdemeivel – a baloldali szellemiség otthona volt. A zárómérleg megvonásánál alapvető szempontként azt kellene – véleményem szerint – figyelembe venni, hogy végzettei a közelmúltig a romániai magyar művelődés, s így az önazonosság megőrzését számottevően segítették elő.

A XX. kongresszus katartikus hatása, majd a Petőfi Kör, s általában a magyarországi írók – hozzánk is átsugárzó – kritikai tevékenysége az erdélyi magyar értelmiségi baloldal berkeiben is erjedést váltottak ki. A sztálinizmus s a Rákosi-rendszer bűneinek leleplezése a román irodalmi közéletben is fokozódó elégedetlenségre bátorította, ösztökélte azokat, akik – a dogmatizmussal szembefordulva – a nemzetiségi kérdés “végleges és tökéletes megoldását”, az akkori hivatalos álláspontot megkérdőjelezték. Erősödtek a hangok, amelyek Gaál Gábor rehabilitálását s a Korunk újraindítását sürgették. A Bolyai Egyetem diákjai és tanárai (köztük a börtönből szabadult s az egyetemre visszakerült írástudók) az egyetem demokratizálását, a magyar művelődés hagyományainak tárgyilagos újraértékelését szorgalmazták. Ilyetténképp mifelénk a reformszocializmus s a “marxista reneszánsz” eszmei–erkölcsi következményei együtt érvényesültek a több éves Csipkerózsika-álmukból ébredező nemzetiségi törekvésekkel. Az anyanyelvű művelődés s az önazonosság védelmére létrejött a – gramsci-i értelemben vett – szerves és tradicionális értelmiség szövetsége. Ez a közös front a romániai sztálinizmus, illetve neosztálinizmus és a nemzetiségek beolvasztását célzó pártállami nacionalizmus ellen irányult. Az 1957-ben újra megjelent Korunk – bizonytalan tapogatózások, nekibuzdulások, visszaesések, engedmények során és váltakozó hullámokban elszenvedett támadások, retorziók közepette – e front műhelyévé, szócsövévé fejlődött. A baloldal eszmei megújhodását “a sajátosság méltóságának” a képviseletével ötvöző funkciója a hetvenes években teljesedett ki.

Ebben a szakaszban – Ceauºescu-féle “mini-kultúrforradalommal” dacolva – kialakult az állami kisebbségi kultúrintézményeknek az az arcvonala, amelynek ideig-óráig sikerült a homogenizálás gőzhengerét feltartóztatnia. A Hét című hetilappal s a Kriterion Könyvkiadóval véd- és dacszövetségben, az Utunk című irodalmi hetilap s az Igaz Szó című irodalmi haviszemle gyakran érezhető támogatásával, a Korunk az önismeret ösztönzője lett. Ez a törekvés nem csupán a valóság kendőzetlen feltárását, hanem a régi hittételek, a beidegződött hivatalos sémák lebontását is igényelte. Nagy segítséget jelentett számunkra a két világháború közötti “kisebbségi ideológia”, a transzilvanizmus, a népi elkötelezettségű falukutatás, a kisebbségi etika elfogulatlan elemzése, e tradíció újraértékelése. Ezeknek az erőfeszítéseknek a menetében – a magam önrevízióját is követve – a több irányú párbeszédet kezdeményeztem.

A romániai magyar kulturális intézmények (lapok, folyóiratok, színházak, kultúrotthonok stb.) a totalitárius pártállami gépezet részei voltak. A végletes központosítás jegyében működő rendszer keretei között azonban rendszerint maradt még tér és lehetőség arra, hogy a magunk céljait is kövessük. Mindennek természetesen ára volt. A császár megkövetelte a magáét, mi pedig – legtöbbször fogcsikorgatva – fizettünk. Nem egyszer ráfizettünk.

“Egy-egy (kisebbségi) intézmény – írja Tóth Sándor – a diktatúrában mindig egyenlőtlen partnerek ‘együttműködésének’ terepe. Az intézményt a munkatársak közössége működteti: tartalommal ők töltik fel, a teljesítmény az ő teljesítményük. Ám a gazda a hatalom. (…) E függelmi viszonyból következik, hogy még ha a munkatársi közösséget az ellenzékiség konszenzusa köti is össze a hatalommal szemben, az intézmény akkor sem válhat – legalábbis a diktatúra konszolidált viszonyai között – ellenzék és hatalom látványos konfrontációjának színhelyévé.”²¹

Ilyen körülmények között nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Konrád György és Szelényi Iván – Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvükben (1978) kifejtett – tétele, amely szerint az apparatcsikok kezdik fokozatosan megosztani hatalmukat az értelmiséggel, s a nómenklatúra diktatúrája lassan átadja helyét az “értelmiség osztályhatalmának”, Erdélyben nem érvényes.²² (Később Szelényi felülvizsgálta a közös következtetéseket, és kénytelen volt megállapítani, hogy a könyv prognózisai nem igazolódtak. A nómenklatúrák hatalmi gépezete a legtöbb országban konokul ellenállt. A reformkísérletek elbuktak, s velük együtt azok az értelmiségiek is kudarcot vallottak, akiknek hatalmát a könyv részben megállapította, részben pedig megvalósulni látta.)

Romániában nem csupán a reformtörekvések voltak igen gyengék, valójában nem is “léptek fel”, hanem a pártbürokrácia sem mutatott semmilyen kompromisszumkészéget. A Ceauºescu-féle vezetés – egy átmenti, taktikai jellegű enyhülés után, amely a magyarságnak tett engedményekkel is járt – zsarnokuralommá fajult. A dühödt értelmiségellenesség a jellegzetes vonásai közé tartozott. Ami viszont a romániai magyar értelmiséget illeti, noha több tagja egy ideig a hatalmi elithez tartozott, a párt- és állampolitikában eluralkodó nacionalizmus folytán, onnan többnyire kiszorult. (Persze, mindig maradtak az apparátusban ún. “ügyeletes” magyarok.) Azok a magyar intellektuelek, akik – egy ideig magukat is áltatva – engedtek a hatalom csábításának és kisebb-nagyobb megalkuvásokba mentek bele, ráébredhettek, hogy illúziók foglyává, túszokká váltak.

A kiábrándultak s azok, akiknek tudata már korábban kiszabadult a fogságból, illetve nem is esett rabul, keresték a kapcsolatot a gyenge, de mégiscsak létező román disszidenciával. Keresték és kialakították a párbeszédet a fiatal, kritikus és másként-gondolkozó nemzedékekkel. Később, többen közülük, a romániai magyar szamizdat-kiadványok szerkesztőit támogatták. ők ama kategóriába sorolhatók be, amelyet Mihai Botez, román disszidens “kritikai értelmiségnek” nevezett.²³

Ezt a réteget, függetlenül arról, hogy román vagy magyar, a szekuritate állandóan megfigyelés alatt tartotta, üldözte. Az 1989-es fordulat után napvilágra került titkosszolgálati jelentésekből kiderült: tagjainak telefonbeszélgetéseit lehallgatták, lépéseikről, találkozásaikról, megnyilvánulásaikról besúgók serege tudósított. A magyar kritikai értelmiség berkeiből belbiztonsági górcső alá került: Bodor Pál, Bálint Tibor, Domokos Géza, Fodor Sándor, Kántor Lajos, Balogh Edgár, Kányádi Sándor, Király László, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Veress Zoltán, Gálfalvi Zsolt. Egy rólam 1977 novemberében készült jellemzésből megtudhattam, hogy – többek között – rágalmazom a párt s az állam politikáját, és azt állítom, hogy a magyarság kényszer-románosítás áldozatává vált. A Korunk szerkesztése során több “nem megfelelő” írást próbáltam közölni, de ebben az illetékes szervek megakadályoztak.²⁴

A romániai magyar kritikai értelmiség tudatvilágának és magatartásának alakulását a Kádár-rendszerrel való kapcsolatai is meghatározták. Ezek a kapcsolatok sokáig nem léteztek. Kádárék tartották magukat a “testvéri szocialista országok belügyeibe való be nem avatkozás” politikájához, s a kisebbségi magyarság sorsának jórafordulását a proletár nemzetköziség kiteljesedésétől várták. Ezt a “semleges” viszonyulást törte át a Magyar Írószövetség 1968-as állásfoglalása, amely – a felelősség jegyében – a határon túli magyar irodalmakkal való törődést szorgalmazta. Megfogalmazást nyert a “kettős kötődés” elve/igénye, s e principium szerint a kisebbségi magyar irodalmak, művelődések részben annak az országnak a kultúrájához kötődnek, amelyben élnek és fejlődnek, részben azonban az anyanemzet irodalmához kapcsolódnak.

A román pártvezetés, személyesen Ceauºescu ádáz kampányt indított a “belügyeibe történt beavatkozás” ellen, s arra kényszerített több magyar írástudót, hogy utasítsák vissza a Magyar Írószövetség kezdeményezését. A romániai magyar irodalom 1970–1990 közötti állapotát megvitató debreceni tanácskozáson Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, aki maga is kénytelen volt egy ilyen nyilatkozatot aláírni, a következőképpen idézte fel ezt a múltbeli fejleményt: “Tudtam már akkor, 1968 nyarán, hogy a nyomásra, politikai és erkölcsi elveim ellenére írott cikk nem válik dicsőségemre. Méliusz József, Szász János, Bodor Pál a tanúm: tudatosan vettem vállamra a szégyen keresztjét. (…) Tisztában voltam vele, hogy ezt az ódiumot, ezt a rettenetet vállalnom kell. A morgó, vicsorgó vadat meg kellett nyugtatni. Sosem szűnt meg bennem a gyanú, hogy egy év múlva, 1969 decemberében azért neveztek ki a Kriterium igazgatójává, mert azt a cikket megírtam. Azon még gondolkodnunk kell sokunknak, elsősorban nekem: megérte-e? Erkölcsileg bizonyára nem érte meg. Politikailag tévedés volt, hallottuk ma. Ami két évtizedes kiadói munkámat illeti, az az önzetlen erőfeszítés – a tisztító, szabadító kockázatvállalás lehetőségét és nem egyszer örömét idézem fel – számomra megérte.”²⁵

E “szabadító kockázatvállalásban” – a későbbiek során – nagy segítséget nyújtott az MSZMP politikájában bekövetkezett fordulat. Az Illyés Gyula, Csoóri Sándor és barátaik köréből kiinduló következetes ösztönzések, bírálatok hatására is, a nyolcvanas évek közepétől kezdődően fokozódott a határokon kívül rekedt magyarok támogatása. Fontos szerepet játszott ebben Pozsgai Imre, a Magyar Nemzet 1988. február 13-i számában megjelent nagy cikk²⁶ pedig határkövet jelentett a folyamatban. A cikk szerzői, az MSZMP KB akkori külügyi osztályának helyettes vezetői, abból a tételből kiindulva fejtették ki nézeteiket, hogy az utódállamokban élő magyar kisebbségek a magyar nemzet szerves részét alkotják. Egy 1988. április 29-én Szűrös Mátyáshoz intézett levélben “történelmi horderejű deklarációnak” minősítettem ezt a kijelentést, és – többek között – egy átfogó távlati koncepció, valamint az időszerű gyakorlati feladatokat kijelölő terv kidolgozását sürgettem.

Mindezekre már nem igen jutott idő, s miközben a Magyarországra való menekülés (főként értelmiségi miliőből) tömegméreteket öltött, bekövetkezett az 1989-es romániai fordulat, a Ceauºescu-rendszer összeomlása. A gyűlöletes s egyben nevetséges “dinasztikus szocializmus” bukása – az egész államszocialista kísérlet kudarcának részeként – igazán nem kedvezett a baloldali értékekhez való ragaszkodásnak. Azok az erdélyi magyar értelmiségiek, akik úgy érezték, hogy továbbra is “baloldalt dobog a szívük”, nehéz helyzetbe kerültek. Ellehetetlenültek, marginalizálódtak. A folyamatot a – nyilván – Magyarországról érkező és 1990 után nálunk is tért hódító jobboldali kurzus mélyítette el. Domokos Géza, az RMDSZ első elnöke, memoárjában ír arról, hogy még Antall József fejtette ki neki a jobbközép politizálás előnyeit, s “az MDF erdélyi hívei követtek el mindent, hogy az Antall-koncepció dominánssá váljon az RMDSZ-ben”.²⁷ Az erőviszonyok ilyeténvaló alakulásába az a körülmény is belejátszott, hogy az RMDSZ-en belül jelentkező szociáldemokrata platformnak – más tényezők folytán is – nem sikerült vonzóvá válnia. Sajnálatos s egyben sokat mondó, hogy Domokos elismeri: a platform befogadásának elhúzódásában ő is ludasnak érzi magát.

Mindez nem segített. Az RMDSZ első kongresszusán (1990. április 21.) már fellépett s egyre inkább hangadóvá vált az az irányzat, amelynek legfőbb gondja az volt, hogy a szövetség ne váljék “újkommunista stílusú szervezetté”, a “reformkommunistának” tituláltak pedig gyorsan persona non graták lettek. Ugyanez a tendencia a szellemi életben is érvényesült. Hitelesen fejezi ki ezt a menetet Gaál Gábor életművének elutasítása. Születésének századik évfordulóján (1991) – Gaál Gábor utóéleteit értelmezve – meg kellett állapítanom, hogy a nyolcvanas években már jogosan nyilvánosságot kapott kritikai vélemények az 1989-es fordulat után valaminő nihilista tagadásba csaptak át. Hiába írtam le, hogy a tabula rasák egy kisebbségi művelődés szempontjából megengedhetetlen fényűzésnek tekintendők,²⁸ a Gaál Gábor elleni támadások azóta is folytatódnak. Igényesebb intellektuális szinten és alpári inszinuálások kíséretében továbbra is nyomdafestékhez jutnak. Gaál Gábort bűnbakként kezelik, s ez jellemző.

A negatív tényezők számbavételénél azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a (közép)baloldalinak titulált Iliescu-féle kormányzás, amely azonban szélsőjobboldali pártokkal való koalícióba kényszerült, rendkívül taszítóan hatott. Ez a fajta “baloldaliság” ugyanis magyarellenességgel érintkezett. Ilyen körülmények között, az átmeneti “dicsőség” szakaszából a “nyomorúság” új bugyraiba kerülve, az erdélyi magyar baloldali írástudókra mindenekelőtt az önrevízió várt. A felelősségvállalás vált sürgetővé. Ha a hatvanas–hetvenes években megjelent önéletírások szerzői (Balog Edgár, Bányai László, Demeter János, Nagy István, Kovács István, Veress Pál, Zimán József) csak ritkán éltek a mozgalom mélyrétegeit, elvi tévedéseit, sőt bűneit is feltáró önreflexió kínálta lehetőségekkel (amit a cenzúra egyébként megakadályozott volna), a rendszerváltás szabadabb légkörében a kategorikus imperatívuszként is felfogható önvizsgálat már néhány könyvben kifejezést nyert.

Tompa István arra – a könyve címében is jelzett – kínzó kérdésre kereste a választ, hogy miként térítették/torzították el ifjú kora óta vallott eszményeit, s mi volt az ő személyes része ebben a folyamatban.²⁹ Confessiója – többek között – meggyőző bizonyítéka annak, hogy a konformizmus, mégha “elkötelezettségből,” “fegyelemből” fakad is, hosszabb távon személyiségsorvasztóvá válik. Domokos Géza – már említett – visszaemlékezése a közelmúlt eseményeit, az RMDSZ berkeiben és körülötte zajló fejleményeket, konfliktusokat idézi fel, mégpedig az önvizsgálat szellemében. Könyve dokumentumértékű a baloldali írástudók újabb metamorfózisainak és megpróbáltatásainak szempontjából. Az én számvetésem³⁰ a Korunk szerkesztésében eltöltött 27 évet öleli fel. Az önbírálat kényszerét követve, nem annyira személyes mozzanatokat elevenítek fel, mint inkább a magam és munkatársaim eszmei emancipációját próbálom nyomon követni. Ezek az önelemzések, s amelyek még remélhetően napvilágot fognak látni, talán alátámasztják Pomogáts Bélának – már idézett cikkében kifejtett – véleményét. Pomogáts azokról szólt, akik kedvezőtlen körülmények között vállalták is “a tevékenységet és a felelősséget, mondjuk ki most már egyértelműen: magára maradt népük szolgálatát. (…) Úgy gondolom, stratégiájukat, ennek a stratégiának a fő vonalát ma sem kérdőjelezhetjük meg, ez a stratégia ugyanis az erdélyi magyarság túlélésére és megmaradására irányult, s az erdélyi magyar értelmiség vezető képviselői ennek a túlélésnek az érdekében vállalták az önkorlátozást, az engedményeket, a kompromisszumokat, s természetesen nem mérték fel, talán nem is mérhették fel mindig teljes biztonsággal azt, hogy milyen engedmények adhatók, milyen kompromisszumok köthetők. Nyilvánvalóan továbbra is mérlegelni kell ennek az értelmiségi vezető rétegnek a tevékenységét, sőt egyes képviselőinek magatartását, sőt az egyes döntések következtében létrejött felelősséget.”

A felelősség megállapítása s annak vállalása termékenyítően kiegészítheti egymást. Akiknek az utóbbi vált elodázhatatlan feladatává, minden szépítés és mentegetőzés nélkül kell a múlttal szembesülniük. A visszatekintő bírálat jegyében elemezzék választásaikat és a következményeket. Minden lehetséges alternatívát számba véve (az elszalasztottakat is) vonják le tanulságokat. Az ilyen fajta mély önrevízió nem csupán a múltért, hanem a jövőért való felelősség vállalását is jelenti.

Jegyzetek

¹ Pomogáts Béla: Írástudók hűsége. Kelet-Nyugat, 1990. február 1.

² Dr Jancsó Elemér: Az erdélyi magyarság életsorsa nevelésügyének tükrében. Budapest, 1935. 82–83.

³ Demeter János: Századunk sodrában. Bukarest, 1975. 160–163.

⁴ Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Cluj–Kolozsvár, 1932. 134.

⁵ Mikó Imre: Huszonkét év. Budapest, 1941. 68.

⁶ Demeter János: i. m. 207.

⁷ Bámyai László: Harminc év. Jegyzetek a romániai magyarság útjáról. Bukarest. 1949. 46.

⁸ Demeter János: i. m. 213.

⁹ Gaál Gábor: Levelek, 1921–1945. Bukarest, 1975. 397.

¹⁰ Balogh Edgár: Vásárhelyi örökség. Látó, 1993. 10.

¹¹ Gáll Ernő: A Vásárhelyi Találkozótól a Szárszói Konferenciáig. Forrás, 1993. 12.

¹² Csatári Dániel: Forgószélben. Budapest, 1969. 288., 312–313., 306–307.

¹³ Mikó Imre: Levélváltás Józsa Bélával. In: Akik előttem jártak. Bukarest, 1963. 138–155.

¹⁴ Idézve Yehuda Lahav: A szovjet Erdély-politika (1944–1946) Múltunk, 1989. 5–10.; Tofik Iszlamov: Erdély a szovjet külpolitikában a II. világháború alatt. Múltunk, 1944. 1–2.

¹⁵ Bányai László: Hosszú mezsgye. Bukarest, 1974. 178.

¹⁶ Kurkó Gyárfás emlékére. Budapest, 1987. 64., 75., 81–82., 145.

¹⁷ Tóth Sándor: Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából. Budapest 1997. 37.

¹⁸ Benkő Samu: Az utolsó 70 év erdélyi magyar tudományossága. In Újrakezdések. Csíkszereda, 1996. 206.

¹⁹ Csőgör Lajos előszava a Kolozsvári magyar egyetem 1945-ben c. kötethez. Budapest, 1990. 13.

²⁰ Csákány Béla: A két Magyar Népi Szövetség. Korunk, 1995. 7.

²¹ Tóth Sándor: i. m. 78.

²² Gáll Ernő: Értelmiség, nemzetiség, erkölcs. Tiszatáj, 1991. 11.

²³ Mihai Botoz: Intelectualii din Europa de est. Bucarest, 1993. 78.

²⁴ Cartea Albá a Securitátii. Bucarest, 1996. 122.

²⁵ Látó, 1991. 3.

²⁶ Szokai Imre–Tabajdi Csaba: Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés. Magyar Nemzet, 1988. február 13.

²⁷ Domokos Géza: Esély. I. k. Csíkszereda, 1996. 115.

²⁸ Gáll Ernő: Gaál Gábor utóéletei. Népszabadság, 1991. március 8.

²⁹ Tompa István: Hogyan történhetett? Kolozsvár, 1995.

³⁰ Gáll Ernő: Számvetés. Kolozsvár, 1995.

Az írás a hazai cigányságot kíséri végig történelmi útján, annak magyarországi megjelenésétől kezdve egészen napjainkig. Röviden bemutatja a cigányság életmódját, kultúráját, belső rétegzettségét, illetve a többségi társadalom, az állami társadalompolitika és a cigányság kapcsolatának alakulását.

Amikor a cigányok megjelentek Magyarország területén, akkorra – az állami és egyházi hatalom összefogásával, a “szent” királyok törvényei révén – az országban megszilárdult a feudális társadalmi rend. Messze volt már a kalandozások kora, rejtve élt csak az ősi hitvilág. A lázadókat kivégezték, a tolvajoknak rendre levágták a kezét, ekként szentséggé vált a magántulajdon. A kiváltságosok őrizték jogaikat, a kiszolgáltatottak lerótták kötelezettségeiket: robotot, dézsmát, tizedet. Megtanulták, hogy “aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített”. Magyarország csatlakozott Európához.

A cigányok sohasem voltak fegyveres hódítók, nem raboltak ki más népeket, miként a kalandozó magyarok. Családok szövetségéből álló törzsi közösségekben vándoroltak, és csak egyféle tulajdont ismertek: a köztulajdont. Az őshaza, India századokkal volt már mögöttük, nyelvük a vándorlás során iráni, perzsa, örmény, görög jövevényszavakkal bővült. (Ahogyan később szerb, román, orosz, magyar stb. jövevényszavakkal. Ennek ellenére nyelvük alapszókincse tette világossá indiai származásukat a múlt században.) Életüket szigorú belső törvények szabályozták – a maradványaiban még most is élő romanni krisz. Kézműves mesterségeiket szabad vállalkozókként folytatták. Céhek tagjaivá sehol sem válhattak, s ahol kezdetleges iparűzésük konkurrenciát jelentett, onnan elűzték őket. Vándorlásuk üldöztetésük története is volt egyben.

Magyarországi jelenlétük első írásos dokumentuma, Zsigmond király oltalomlevele, majd a későbbi uralkodók – Izabella királyné, I. és II. Rákóczi Ferenc – pátensei azt jelzik, hogy iparűzésük az iparilag fejletlen térségben hasznos lehetett. Társadalmon kívüliségük tehát inkább előnyös, mint hátrányos lehetett számukra ebben az időben. De talán innen erednek első konfliktusaik is a magyar néppel. Hiszen őket még Werbőczy törvényei sem kötötték röghöz, s a végvári harcok idején fegyverkovácsokként szegődhettek a nemzet szolgálatába.

Életmódjuk, szokásaik, nyelvük – vagyis kultúrájuk – élesen megkülönböztette őket a magyar néptől, jellegzetes rasszjegyeik szintén. De életszínvonaluk, századokon keresztül, valószínűleg egyáltalán nem. Habár az is valószínű, hogy a cigányság sohasem volt egységes: a mesterségbeli tagozódás anyagi különbségeket is jelenthetett, és számon tartottak az indiai kasztrendszerre emlékeztető származásbeli megkülönböztetéseket is. (Ennek nyomai ma is élnek. Ha cigányok ismerkednek, az az első, hogy a származást tudakolják: kinek a fia vagy, mi a nemzetséged?)

Marginális helyzetük az erőszakos letelepítési, asszimilálási kísérletek nyomán vált egyértelműen hátrányossá. Elsőként Mária Terézia bocsátott ki erre irányuló rendeleteket, s ezeket más törekvések is követték az évszázadok során, mindig azonos követelményeket testesítve meg. Ilyenek voltak: a lótartás betiltása (mivel a ló nélkülözhetetlen volt a vándor kézművességhez, a törvényhozók úgy vélték, hogy a lótól való megfosztás a vándorlás megszűnését fogja eredményezni; ez az intézkedés ilyenképpen a hagyományos mesterségeket s az azokban élvezett viszonylagos szabadságot is célba vette), valamely robotmunkára való kényszerítés (földesúr szolgálatában, Duna-csatorna építésénél stb.), az anyanyelv használatának betiltása és a gyermekek elszakítása a szülőktől, állami “javító” nevelésük, illetve elhelyezésük magyar nevelőcsaládoknál. Mária Terézia azt is elrendelte, hogy a “cigány” helyett az “újmagyar” elnevezés legyen használatos. Ezzel világossá vált a cél: a cigányok szűnjenek meg cigányok lenni, és akkor jogfosztott jobbágyokként, kényszermunkásokként befogadást nyernek a társadalomba. A cigányok nem találták túl vonzónak ezt az alternatívát. Egy részük továbbvándorolt, más részük igyekezett megtalálni a beilleszkedésnek valamely testre szabott módját. Mária Terézia rendeletei a magyarok körében sem voltak népszerűek, nem siettek a végrehajtásukkal. S a cigányok zenei tehetsége lehetővé tette szórakoztató iparosokként való integrálódásukat. Sajátos, népzenéjükben gyökerező előadóművészetükkel zseniálisan szolgálták a ki a megrendelők, a muzsikáltató urak és parasztok igényeit, kialakítva azt a műfajt, amely egyedül a magyar cigányokra jellemző. Ettől kezdve a kovácsmesterség helyett a zenélés lett a legelőkelőbb cigány foglalkozás. Újabb kasztosodás, egymás kölcsönös lenézése lett a következmény. Bartos Tibor századunk ötvenes éveiben gyűjtött olyan szövegeket Nógrád megyei szegkovácsok körében, amelyek arra utalnak, hogy a szegkovácsok mindig is mélyen megvetették az uraknak muzsikáló–gazsuláló cigányokat, akiknek bankót lehetett ragasztani a homlokára. Saját munkájuk hivalkodás nélküli méltóságát meg így jellemezte az öreg adatközlő: “Ki csinálja nekik a sínszeget? A rabicszeget? Az iszkábát? A roma. És ki tudja, hogy mindezt a roma csinálja nekik? A roma.” A muzsikusok meg nyilván nem helyzetük megalázó motívumait, hanem sikereit, dicsőségét élték át jogos büszkeséggel, és lesajnálták a gödörben gürcölő szegkovácsokat. Az állandó kontaktus a magyarokkal nyelvi asszimilációt eredményezett: a muzsikusok lassan felhagytak az anyanyelvvel, és magyarul kezdtek beszélni. Napjainkra magyar anyanyelvűek lettek. A szegkovácsok körében ma is él a cigány nyelv, a gyerekek azonban inkább magyar vagy kettős anyanyelvűek. A szegkovácsok nyelvjárását beszélik azok a muzsikusok is, akik még őriznek valamit az egykori anyanyelvből. A nyelvi asszimiláció folytán ezt a nyelvjárást és a cigányoknak ezt a csoportját is romungrónak nevezik, és ők is annak tartják magukat.

Természetesen a muzsikustársadalom sem egységes. Az előkelő helyeken muzsikáló, külföldre járó, akadémiát végzett zenészek és a kis falusi muzsikusok között, akik a kottát sem ismerik, óriási a különbség. A muzsikusok mindig arra törekedtek, hogy megéljenek a zenélésből, de ez nem mindegyiknek sikerült. Gyakran a vályogvetés, a napszámos munka volt a főfoglalkozás, és a hétvégi kocsmai vagy lakodalmi zenélés, ünnepköszöntés a kiegészítő jövedelem. Az idők folyamán számos esetben a muzsikálás el is sorvadt, s a romungró cigányság legnyomorultabb rétege képződött az egykori szegény falusi, zenélésből megélni nem tudó cigányok utódaiból.

A múlt század végén és századunk elején újabb vándorló csoportok érkeztek Szerbia felől. A cigány anyanyelvű, de foglalkozás szerint rétegződő, s ennek függvényében más-más dialektust beszélő, ám a magyar társadalom szemében egységes “kóbor” cigányok megjelenése óriási riadalmat keltett. Újra megfogalmazódtak a Mária Terézia rendeleteire emlékeztető, ha lehet, még azoknál is keményebb, egyes javaslatokban kiirtásukat kezdeményező rendszabályok. Senkinek sem jutott azonban eszébe, hogy az újonnan érkezetteket egy kalap alá vegye a muzsikusokkal, akik közel férkőztek a magyar nemzet szívéhez, s akikről Blaha Lujza is elragadtatással nyilatkozott. Ám ez a réteg, az 1893-as népszámlálás adatai szerint, az akkor 220 ezer fővel számon tartott cigány népességnek a tizedét sem tette ki, s a többiek ki voltak téve a jogtipró törvénykezésnek, a helyi hatalmasságok önkényének. Még a XVIII. században is a kemencei bűnperben “emberevő” cigányokat ítéltek kínhalálra. 1905-ben Dánoson egy rablás miatt ezerszám tereltek cigányokat – asszonyokat, gyerekeket is – egy pusztára, ahol hónapokig vallatták őket. Az 1944-ben bekövetkezett genocídiumnak tehát – ahogyan a zsidók, úgy a cigányok vonatkozásában is – megvoltak a történelmi előzményei.

Ezek mellett és ellenére, a cigány anyanyelvű, oláhcigányként számontartott csoportok kiügyeskedték a maguk helyét a társadalom peremén. Legmódosabbak a lovakkal kereskedő lovárok lettek; elnevezésük nem a lóra, hanem a pénzre (love) utal. Jól megéltek a szőnyegkészítő és -kereskedő colárok is. Letelepedtek a falvak szélén a fémműves (fúró-, gereben- stb. készítő) khelderások. A colári (sátoros) nyelvjárást beszélő, Rézműves vezetéknevű hodásziak még emlékeznek az ősökre, akik a falu szélén sátrakban laktak és csengőket, harangokat készítettek. A gurvári nyírvasváriak tudják, hogy felmenőik “fódozóvok” voltak; a drótostótokhoz hasonlóan vándorolva gyakorolták edényfoltozó mesterségüket. Megvoltak az alantas munkákat végző csoportok is, s a végzett munka jövedelme, tekintélye alakította ki a hierarchiát. Romániából is érkeztek olyan csoportok, amelyek az ottani rabszolgaság idején a román nyelvet vették fel, ma is ez az archaikus román az anyanyelvük. ők a teknősök (beások). Erdőkben vándoroltak, évenként más-más földbirtokossal kötöttek szerződést, hogy elkészítsék a mezőgazdasági munkákhoz, háztartáshoz szükséges faedényeket, kanalakat. ősi törvényeik szerint éltek józan, mértéktartó életet, hogy az állami törvénykezés kezére ne jussanak. Sajátos technikáik voltak a katonaság “megúszására”, s messze elkerültek mindent – például az iskolát –, ami közösségük rendjét, szokásait megbonthatta volna. Orsós Jakab – író, fafaragó népművész – mesélte, mekkora kétségbeesést keltett a közösségben, amikor 1937-ben egy Zala megyei községben beiskolázták a gyerekeket. Megfigyelhető volt ezekben a közösségekben még a nyolcvanas években is, hogy az asszonyok “koldulásnak” nevezték azt is, amikor termékeikkel házalva azokat némi élelmiszerre cserélték.

A kifejezés jól jellemzi a cigány munka ellenértékét a magyar paraszti társadalomban: az valóban csak alamizsna volt. Félreérthetetlenül kijelölte a cigányok helyét a falu hierarchiájában. Asszonyok naphosszat végezték a legnehezebb háztartási munkákat, és egybehangzóan állították bárhol, hogy ezért mit kaptak: “egy marék paszulyt, egy pár szem krumplit, egy darab avas szalonnát”. Nagy szó volt, ha egy darab kenyeret is. Persze kiszolgáltatottak voltak a szegényparasztok, a zsellérek is. Számukra vigaszul szolgált, hogy vannak náluk lejjebblévők is.

Nem csoda, ha tényleges koldulással, lopással és sajátos szolgáltatásokkal voltak kénytelenek jövedelmeiket kiegészíteni. Mindezeknek kialakult a módszere, technikája, szövegkönyve. A kuruzslás tudományát falusi javasasszonyoktól tanulták; a jóslást saját találékonyságukkal, pszichológiai érzékükkel fejlesztették művészetté. Felismerték, hogy ezekre a hazugságokra, csalásokra van fizetőképes kereslet. Arany János a tanúnk, hogy a bajusztalan ember elhiszi: bizonyos eljárások alkalmazásával ki fog nőni a bajusza. Ki a hibás, ha ellopják a sonkáját, kolbászát, míg ő a dézsában csücsül?

Saját törvényeik helybenhagyták, sőt értékelték ezeket a cselekményeket. Minél sikeresebben túljártak a birtokon belül levők eszén, annál inkább. Ne feledjük: az ő kezüket nem vágatta le István király, őket nem kötötte röghöz Werbőczy. Tudatukat nem törte be a feudális osztálytársadalom és a “keresztény értékrend”. Hiszen a kereszténység sem fogadta be őket! Hiába kereszteltették meg gyermekeiket (hogy távozzék tőlük a rossz szellem), templomba a lábukat se tehették be. Csak a búcsújáró helyeket látogatták és Szűz Máriához fohászkodtak árvaságukban.

Nem fogadták tehát be őket, de nem is akartak beilleszkedni. Hiszen tudták: azzal csak veszítenének. Azért a kiszolgáltatottságért, amit elvállalnának, fel kéne áldozniuk minden értéküket: nyelvüket, kultúrájukat, törvényeiket, összetartozásukat. Amikor az asszimilálódott zsidóság törvényen kívülre került, a cigányokat nem érte meglepetés, hisz ők addig is ott voltak. Nem is tudtak igazán különbséget tenni az ellenséges hatalmak között, hiszen velük mindig is megtörténhetett bármikor bármi. Értük soha senki sem tartozott felelősséggel.

A magyar hatóságok nemzetmentő feladatként vállalták a partnerséget deportálásukban. Ha kevésbé voltak benne érdekeltek, mint a zsidók összegyűjtésében, csak azért, mert tőlük nem volt mit elvenni. S a túlélőknek nem volt elég tudásuk, gyakorlatuk ahhoz, hogy veszteségeiket – halottaik számát – híven dokumentálják.

***

Az új társadalmi rend spontán módon hagyta helyben társadalmonkívüliségüket. Miközben fennen hirdették, hogy “nálunk minden hatalom a dolgozó népé”, őket senki sem sorolta a dolgozó nép soraiba. Így maradtak ki a földosztásból, a korábban elnyomott osztályok tanulását, értelmiséggé válását, politikai karrierjét felkaroló mozgalmakból – a tagadhatatlan társadalmi mobilitásból. 1957-ig még személyi igazolványuk is megkülönböztette őket a többi magyar állampolgártól. A régóta fennálló távolság így egyre nőtt. Kirekesztettségükre, a cigánytelepek emberalatti állapotára először 1961-ben figyelt fel a “Párt”, és hozott határozatot a helyzet javítására. Az új törekvés félelmetesen hasonlított a régebbiekhez, Mária Teréziáig visszamenőleg. A lótartás betiltásáról ekkor már nem esett ugyan szó, de arról igen, hogy a beilleszkedés egyetlen biztos eszköze az állandó munkaviszony. Ezen, a kor politikájának megfelelően, kizárólag állami szektorban végzett munka volt értendő, amely a tanulatlan, szakképzetlen cigány tömegek számára a legalacsonyabb presztízsű, egészségtelen, nehéz fizikai munkákat jelentette az üzemekben, főleg az építőiparban. Ezekre a segédmunkákra az extenzív iparosítás korában még volt igény, vállalkozó viszont rajtuk kívül kevés akadt. Nekik nem volt más választásuk. Másik funkciója az olcsó munkaerő alkalmazásának a bérgazdálkodásban mutatkozott: ez tette lehetővé mások magasabb bérezését. Az amúgy is sorvadó hagyományos cigány mesterségek végképp ellehetetlenültek. Megjelentek a munkástoborzók a cigánytelepeken, és megteltek a rosszul táplált, gyenge egészségű emberekkel a “fekete vonatok” és a nagyipar kaszárnyái: a munkásszállók. A legkiválóbbakat kivéve, a rendszer a muzsikusokat sem kímélte: egykori munkáltatóikkal együtt építették ők is a szocializmust. A vállalatok régi gárdája nem ismerte el őket egyenrangú munkatársaknak, kihasználta tájékozatlanságukat. Számos kedvezményben, amit a szociálpolitika, a szakszervezet biztosított a dolgozóknak, ők nem részesültek. Hozzájuk nem jutottak el azok a dotációk sem, amelyekkel az állami költségvetés például a kultúrát támogatta (mivel nem jártak színházba, nem vásároltak könyvet stb.). Előnyt jelentett viszont, hogy hozzátartozókból álló brigádokként helyezkedhettek el, s a csoport legügyesebb tagja mint brigádvezető képviselte érdekeiket, amennyire tudta, és közvetítette a követelményeket.

A cigányok tömeges munkába állításának gyakorlata egyértelműen jelezte azt a ki nem mondott közmegegyezést, amely a cigányságot a társadalmi munkamegosztás hierarchájának legalsó fokán kívánta asszimilálni, minél messzebb a “dolgozó nép” elfogadott életszínvonalától.

Kitért a párthatározat a nyelvhasználatra, a cigány kultúra kérdésére is. A korábbi törekvésekkel egybevágóan ezeket károsaknak ítélte. Megszüntette az 1957-ben alakult, a cigányság nemzetiséggé válásának gondolatát hordozó Cigányok Kulturális Szövetségét. A cigánysággal kapcsolatos problémák megoldását állami feladattá tette, a tanácsok hatáskörébe utalta. Ennek nyomán jöttek létre a megyei, városi, kerületi tanácsoknál a koordinációs bizottságok, amelyek az állami akarat kifejezői lettek.

Háromféle cigányt különböztetett meg a határozat: aki már beilleszkedett, aki útban van a beilleszkedés felé, és aki még mindig “cigány módon él”. Feladatul jelölte meg, hogy “rá kell őket szoktatni a rendszeres munkavézésre”, noha elismerte, hogy az előítéletek ezt a folyamatot megnehezítik.

A párthatározat nyomán vált kötelezővé a tankötelezettségi törvény kiterjesztése a cigány gyerekekre is. Végrehajtása sokáig húzódott. Előfordult még a hetvenes években is, hogy cigánytelepről nem jártak a gyerekek iskolába; ahol pedig megjelentek, általános riadalmat keltettek. Gyakori volt, hogy az iskola javasolta állami gondozásba vételüket, s el is vitték őket az iskolából, a szülők tudta és megkérdezése nélkül. Vagy kórházban nyalábolta fel őket a hatóság úgy, hogy a szülők csak utólag értesültek. Az sem volt ritka eset, hogy karhatalmi erőszakkal otthonról vitték el őket a “cigány módon élő” családokból. Emiatt azután a monstre állami nevelőotthonokban felülreprezentáltak lettek a cigány gyerekek.

Az oktatási rendszer nem volt felkészülve a cigány gyerekek fogadására – a diktatúrákra nem jellemző a sajátosságok figyelembevétele. A pedagógusok nem részesültek ilyen irányú felkészítésben, következésképpen csak az előítéletek és indulatok szintjén vélték tudni, hogy milyenek a cigányok. Ahol nem értettek magyarul, ott azt sem tudták, ezek a gyerekek milyen nyelven beszélnek. Egyedül a tantárgyi követelményekkel minősítették őket, így véletlenül sem derülhettek ki a cigány gyerekek sajátos értékei; az iskola csupán elképesztő hátrányaikat demonstrálta. A többséggel való együtt-taníthatóságuknak nem voltak kialakult módszerei, hiányzott a szükséges szemlélet is. A közhangulat is az elkülönítésükre ösztönzött mindenütt. Cigány osztályok alakultak: leminősített tárgyi feltételekkel és követelményekkel, büntetésből odahelyezett pedagógusokkal; a “felzárkóztatás” jelszavával, miközben a társadalmi konszenzus félreérthetetlenül arról szólt, hogy ez ne sikerülhessen, a cigány gyerekek csak szüleik kijelölt státusát reprodukálhassák. Ilyenképp az a néhány megszállott pedagógus, aki eredményesen tanított cigány gyerekeket, magára maradt a tantestületben és a társadalomban. Bevett formája lett az elkülönítésnek az értelmi fogyatékossá nyilvánítás és kisegítő iskolába helyezés. Szegregáció valósult meg azokban az esetekben is, amikor a cigány gyerekek, bár a többiekkel együtt, de utolsó padban, külön padsorban tanultak: már a gyerektársadalom is kijelölte a helyüket. S ha megkülönböztetésük netán agresszív magatartást váltott ki belőlük, azzal csak igazolták az előítéleteket és az ellenük irányuló indulatokat.

Foglalkozott a párthatározat a cigánytelepek felszámolásával. Kamatmentes kölcsönből “CS”-házak építéséről szóló kormányrendelet jelent meg a határozat nyomán. Egyéves folyamatos munkaviszony volt a kölcsön feltétele, amit viszont a helyi hatóság sehol sem adott a cigány emberek kezébe. Az újonnan felépült telepek némileg magasabb szinten, a többséghez képest azonban “csökkentett” színvonalon reprodukálták a régieket.

1971-ben valósult meg az első, a hatalom szempontjaitól független, tudományosan megalapozott szociológiai kutatás, amely feltárta azokat a visszaéléseket is, amelyek a cigányok beilleszkedését meggátolták. A kutatás vezetőjét és munkatársait ezután hosszú évekre szóló súlyos szankciók sújtották.

Ez a kutatás szolgált első ízben megbízható számadatokkal a cigányság létszámát, nyelvi megoszlásának arányait illetően. Vitatható persze a munkahipotézis, amely szerint cigány az, akit a környezete annak tart, de pontosabb adatokra más munkahipotézis sem vezetett volna. Eszerint a cigányság lélekszáma Magyarországon 320 000 fő, ebből 71% magyar anyanyelvű, 21% cigány anyanyelvű és mintegy 8% beszéli a beás cigányok archaikus román nyelvét.

A korszak hivatalos “cigánypolitikája” egybecsengett a hallgatólagos társadalmi konszenzussal; a párt nem vállalta azt a népszerűtlen feladatot, hogy szembehelyezkedjék a népakarattal. Az egyik szemlélet, amely ezzel szembehelyezkedett, a Kemény István által vezetett vizsgálatra támaszkodó szociológiai szemlélet volt, a másik pedig az etnikai szemlélet, amelyet a Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József, Péli Tamás, Daróczi Ágnes, Kovács József szellemi irányításával fémjelzett cigány értelmiségi csoport képviselt.

A kettő között nem volt összhang. A cigány értelmiség azért marasztalta el a szociológusokat, mert a cigányság szegénységét, hátrányos helyzetét helyezik a figyelem homlokterébe, és figyelmen kívül hagyják a cigányság etnikai értékeit. A szociológusok azt nehezményezték, hogy a cigány értelmiséget túlfűtött érzelmi szempontok vezérlik, és elvadítják maguktól azokat az embereket, akiket partnereiknek kéne tekinteniük.

Ahogyan a szociológusokat szankcionálta, a cigány értelmiséget soviniszta, szeparatista törekvésekkel vádolta a hatalom. Mindkét csoport fölvette a kesztyűt.

Kemény István emigrációba kényszerült, de nem szakította meg a kapcsolatot munkatársaival. A kutatás résztvevői – Csalog Zsolt, Solt Ottilia, Havas Gábor, Lengyel Gabriella és mások – a demokratikus ellenzék soraiban vállalták a további konfrontációt a hatalommal.

Choli Daróczi József magyar költők verseit és a Kommunista kiáltványt fordította cigány nyelvre, bizonyítva, hogy ez a nyelv is alkalmas kultúra közvetítésére. Daróczi Ágnes a televízió nyilvánossága előtt szavalta József Attila Ars poeticáját cigányul. Népművelői, klubvezetői munkaköröket vállaltak a cigány értelmiségiek a munkásszállókon: együtteseket szerveztek, nyilvánosság elé vitték a cigányság dalait, táncait. Az azóta világhírű Kalyi Jag együttes a Csavargyár utcai munkásszállón alakult meg.

Ám mialatt a progresszív értelmiség küzdött a cigány kultúra elismertetéséért, a cigányság vállalhatóságáért, a cigány tömegek szerte az országban öntudatuktól, méltóságukól megfosztva elhitték, hogy a “cigány módon” való élet csak a lehető legrosszabbat jelentheti. Az elesetteken a tehetetlenség lett úrrá, a feltörekvőkön pedig ádáz bizonyítási kényszer: ők is el tudják érni azt, amit a magyarok.

Differenciálódott a cigány munkásosztály. Akik megőrizték készségeiket a hagyományos foglalkozások idejéből, azok esetleg szakmát szereztek a vállalatoknál, illetve megtalálták lehetőségeiket a második gazdaságban. Megfigyelhető volt, hogy a hagyomány megerősíti az embereket. Azok bizonyultak a leggyengébbeknek a nagyipar szorításában, akik már semmilyen hagyományt nem őriztek. Az “állandó munkaviszony” éppúgy jelenthetett egzisztenciateremtést, előrejutást egyeseknek, mint teljes fizikai és lelki leépülést mások esetében. Tény: talpon maradtak annyian, hogy az 1979-es párthatározat már nem hátrányos helyzetű társadalmi rétegnek, hanem etnikai csoportnak minősítette a cigányságot.

A kisvállalkozások konjunktúrájában, ügyes profilváltásokkal, újjáéledtek a hagyományos cigány foglalkozások. Lókereskedők utódaiból régiségkereskedők, szőnyegesekből pulóverekkel piacozók váltak, és ipart váltott mindenki, akinek egy csepp érzéke volt a kereskedelemhez. Visszanyerték presztízsüket a muzsikusok, illetve – vendéglátóipari kapcsolataik révén – vendéglátó munkakörökben helyezkedtek el.

A hatalom, nem akarván kiengedni kezéből a gyeplőt, felülről vezényelt cigány szervezeteket kezdeményezett. Újra megalakult a Cigányok Kulturális Szövetsége a Kulturális Minisztérium, a Cigány Tanács pedig a Hazafias Népfront “védőszárnyai” alatt. A Népfrontba “cigányfelelőst” épített be a párt. A helyzet nemcsak a cigány értelmiséget osztotta meg, hanem az egyes emberekben is skizofrén állapotot idézett elő. Fel kellett tenniük maguknak a kérdést: hogyan használnak többet? Ha nyíltan ellenzékbe vonulnak, vagy ha megkötik kompromisszumaikat a hatalommal? Ha igazolják, hogy ez a társadalom mindent megtesz a cigányokért, vagy ha azt bizonyítják, hogy ami a felszínen zajlik, csak blöff, mialatt a mélyben időzített bombaként súlyosodik az az össztársadalmi kérdés, amit a cigányság helyzete fölvet?

A gazdasági válság első kárvallottjai a szakképzetlen cigányok lettek.

Megalakult, majd néhány hónap után meg is szűnt az első Cigány Családsegítő Központ. A XV. kerületi tanácsot megbotránkoztatta a potyautasok és egyéb szabálysértők – utcai árusok, illegális módon élni akarók – támogatása. A munkanélkülivé váló és elhelyezkedni nem tudó cigányok hatósági minősítése úgy hangzott, hogy ezek nem is akarnak dolgozni, ingyen élősködnek a társadalom nyakán. Hosszas vita indult a XV. kerületi hatóság és a Fővárosi Tanács között. Eredményeként egy hosszú nevű fővárosi cigány intézmény jött létre; első pillanatra úgy tetszett, porhintésre lesz csak jó. Nem így lett. Az intézmény élére egy “szociológiailag” és “etnikailag” egyaránt jól fölkészült cigány értelmiségi, Zsigó Jenő került. Erénye volt az is, hogy maga mellé tudott állítani a feladat iránt elkötelezett nem cigány értelmiségieket – közülük egy nevet okvetlen kőbe kell vésni: Mester Zsuzsáét. A szakembergárda megcsinálta az intézményt. Megszervezte a gyerekek táboroztatását, a továbbtanulókkal való hatékony törődést, a cigányokkal foglalkozók képzését; felkarolta a cigány képzőművészeket, néprajzi gyűjtéseket finanszírozott, s teszi mindezt a mai napig. Kezdeményezésére és Zsigó Jenő vezetésével alakult meg és lett világhírű az Ando Drom együttes. Szellemisége hozta létre az első alulról kezdeményezett cigány szervezetet. A Phralipe – a szó testvériséget jelent – nevéhez híven egyesítette azokat a cigány és nem cigány progresszív gondolkodókat és cselekedni akarókat, akik átlátták a mélyreható változás szükségességét.

A cigányság korábbi, majdnem teljes körűnek mondható foglalkoztatottsága rohamos gyorsasággal apadt. Megszűntek a nagy vállalatok, a munkásszállók. Minden addiginál nagyobb mértékű felvándorlás indult meg vidékről a fővárosba – most már családostól – valamiféle munkalehetőség reményében. Szaporodtak az önkényes lakásfoglalások, benépesült a belvárosi slum. Megromlott a közbiztonság, növekedtek az indulatok és szaporodtak a szankciók. A középrétegek romló életszínvonaláért, a létbiztonság megingásáért is a cigányság lett a bűnbak. A fővárosi iskolákban egyre nagyobb problémát okozott a tizenévesen is alsó tagozatos, felső tagozatosként is félanalfabéta cigány gyerekek növekvő száma. Miközben fújt már a fordulat szele, világosan látszott, hogy a cigányság ellen elkövetett bűnök és mulasztások következményei visszafordíthatatlanok.

A miskolci városi tanács telep felépítését tervezte a városból kitelepítendő cigányok számára a városon kívül, közművesítetlen területen. Horváth Aladár miskolci cigány tanító vezetésével gettóellenes bizottság alakult, amely visszalépésre kényszerítette a hatóságot.

***

A rendszerváltás során a hatalomért egymással viaskodó pártok között ismét magára maradt a cigányság. Ahogy azelőtt az egy párt, ezúttal a több párt közül egyik sem vállalta a közhangulattal való szembehelyezkedés népszerűtlenségét. Egyik sem kockáztatta, hogy szavazókat veszítsen a cigányság tényleges érdekképviseletének felvállalásáért. Szomorú jellemzője a helyzetnek, hogy még a demokratikus ellenzék által alapított SzDSz is elhárította magától a feladatot; így azok az emberek, akik párttagként is folytatni kívánták, amit ellenzékiként elkezdtek, hamarosan elszigetelődtek.

A munkanélküliség, különösen a válságövezetekben, katasztrofális méreteket öltött. A megszűnő munkásszállók, a korábban börtönnel (tehát szállással, ellátással) büntethető “közveszélyes munkakerülés” anakronisztikussá válása látványosan megnövelte a hajléktalanok számát. Megoldhatatlan problémákkal küszködtek az állami gondozásból kikerülő fiatalok. Születő gyermekeik ellátására személyiségükben és körülményeik folytán egyaránt alkalmatlanok lévén, gyermekeik is intézetbe kerültek. A családi pótlékból tengődő, az állami juttatást lopással kiegészítő családok ellen az önbíráskodásig fajultak az indulatok a községekben. Indulatok feszültek az állammal szemben is, amely “ingyenélőket” támogat; ekképp a megalakuló önkormányzatok még szűkmarkúbban bántak a cigányoknak nyújtható segélyekkel, mint a korábbi tanácsok.

Az az éles polarizálódás, amely a magyar társadalomban megindult, a cigány népesség körében is fölerősítette a szociális rétegződés tendenciáit; ahogyan a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lettek. S a romló gazdasági helyzetben is keményen tartotta magát egy polgárosodó – az egykori kemény “állami” munkából egzisztenciát teremtett, jelenleg is dolgozó, vállalkozó, üzletelő – réteg. Megállapítható, hogy a romló gazdasági helyzetben a kereskedelemben otthonos cigányság sokkal sikeresebben küzd meg a nehézségekkel, mint a bérmunkára szocializált magyar munkás- és alkalmazotti réteg. A máról holnapra élésben szerzett talpraesettség napjainkban hasznosabb a fix fizetést beosztani tudók gyakorlatánál.

A háromjegyű számok tartományában növekszenek az alulról kezdeményezett cigány szerveződések. Néhol csak azért jegyeztetnek be valamit, hogy legyen pályázóképes “jogi személy” különböző pénzekért, különböző alapítványokhoz. Legismertebb forrás az Autonómia Alapítvány mezőgazdasági kezdeményezéseket támogató projektje. A politikai küzdőtéren is számos cigány szervezet és vezető acsarkodik egymással, hasonlóan a pártokhoz, parlamenti frakciókhoz, kormánykoalícióhoz, ellenzékhez, pártokon belüli viszályokhoz. Az egységesítő szándékkal létrejött Roma Parlament is hatalmi harcok színtere.

1993 júliusában fogadta el az Országgyűlés a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól rendelkező törvényt. Ennek értelmében alakultak meg 1994-ben a kisebbségi önkormányzatok; a hazánkban élő “nemzeti” kisebbségek mellett az egyetlen “etnikai” kisebbség, a cigányság önkormányzatai is mindenütt a települési önkormányzatokon belül és ezektől függő helyzetben. S mivel az önkormányzatoknak sehol sem érdekük a cigányság “túltámogatása”, a cigányok kisebbségi önkormányzatai semmi másra nem jók, csak arra, hogy a Magyar Köztársaság ezzel is bizonyítsa európaiságát a nyugati hatalmak előtt. Pozitívumként mégis elkönyvelhető, hogy a visszás körülmények közepette és ellenére, a cigány emberek megtanulják kifejezni magukat, artikulálni érdekeiket a politika porondján.

1993-ban Kemény István, Havas Gábor és Kertesi Gábor megismételték az 1971-es kutatást, hogy regisztrálni lehessen az azóta eltelt idő változásait. Az alábbiak derültek ki. Először is: a környezet által cigánynak tartott személyek 97,7 százaléka önmagát cigánynak tartja. Az 1971-es 320 000-hez képest 1993-ban a cigány népesség létszáma 457 000 fő. A növekedés 43%. Az ország teljes népessége viszont 10 277 000-ről 10 155 000-re csökkent.

Az ezer lakosra jutó élveszületések száma 1971-ben a cigányoknál 32 volt, a teljes lakosságnál 15. Jelenleg az ezer lakosra jutó élveszületések száma a cigányoknál 28,7 s a következő években hasonló mértékű csökkenés várható. A teljes lakosságnál az ezer lakosra jutó élveszületések száma 1993-ban 11,3 volt, csökkenő tendenciát mutat. A halálozások száma viszont növekszik, ezért a népesség további csökkenése várható. Számítások szerint húsz év múlva az ország lakóinak száma 9 millió 600–700 ezer lesz. A cigányok száma akkor valószínűleg 650 ezer körül jár majd, ami 6,5 százalékos arányt jelent a teljes népességen belül. A probléma természetesen nem az, hogy milyen mértékben “cigányosodik el” az ország, hanem hogy milyen mértékű lesz az elesettek, a támogatásra szorulók, a marginális helyzetűek aránya. A gyerekszám magasabb a cigányoknál, de a halálozások száma is. A 15 éven aluli gyerekek aránya kétszer akkora náluk, mint a teljes népességben, az 59 éven felülieké viszont négyszer kisebb. Mindez rossz élet- és munkakörülményekre, nagyon rossz egészségügyi és mentális helyzetre, halmozottan hátrányos, társadalmon kívüli állapotokra utal. Hogy a cigányság mekkora hányada érintett ebben, azt a kutatás többi része világítja meg.

Ami a településviszonyokat illeti: a cigányok 61 százaléka lakik községekben és 40 százalékuk ezer fő alatti kisközségekben, míg a teljes népességnek 30%-a lakik községekben és 17%-a ezer fő alatti kisközségekben. Másik mutató: az ország északi és keleti részén, a válságövezetekben lakik a cigányok 56 százaléka, míg a nem cigányok 73 százaléka a Budapest környéki és nyugati országrészen él.

Lakásviszonyaik javultak. 1971-ben 65, ma 13,7 százalékuk él elkülönült telepeken. A földes padlójú lakások aránya 1971-ben 61% volt, ma 10%. Száz méternél messzebbről kellett a vizet hozni a lakások 39 százalékában, míg ma 5 százalékában.

A hetvenes évek foglalkoztatottságához képest – amely a teljes munkaképes korú népességben 87, a cigányok körében 85 százalékos volt – óriási a zuhanás. A nem cigányoknál regisztrált munkanélküliségi ráta 1993 végén 12,84% volt, ugyanez a cigányok körében 49,68%. Budapesten kedvezőbb a helyzet, a községekben viszont rosszabb: 16,9% és 51,8%. A budapesti iparvidéken 9,9% és 36,5%, a Dunántúlon 11,6% és 42,6%, a keleti régióban 17,1% és 58,9%, az északiban 16,6% és 59%.

A cigányság jóval magasabb munkanélküliségi rátájának egyik oka az iskolázottságban való elmaradás. Másik ok a lakóhely. A fentiekből kiderült, hogy a cigányok nagyobb része a munkanélküliséggel leginkább sújtott településeken lakik. A harmadik ok: a cigányok leginkább azokban az iparágakban találtak munkát azelőtt, amelyek a rendszerváltás során hamar tönkrementek. Például: 1993-ban az építőiparban a munkanélküliségi ráta az országos átlagnak csaknem a kétszerese volt, s 1971-ben a foglalkoztatott cigányoknak 26 százaléka az építőiparban, illetve útépítésnél dolgozott. Negyedik ok a – nem mérhető, de létező – diszkrimináció.

Jellemző jelenség a cigányok körében a munkanélküliből inaktívvá válás. Ha ugyanis egy negyven év körüli cigány ember munkanélkülivé válik, annak elég egészségügyi oka van arra, hogy leszázalékoltassa magát. A rokkantnyugdíj biztosabb jövedelem a munkanélküli segélynél, és a rokkantnyugdíjasok bekapcsolódása a láthatatlan gazdaságba regisztrálhatatlan. Nem tudjuk tehát, hogy ez mennyivel enyhíti a helyzet súlyosságát, de hogy enyhíti, az tapasztalható.

Ami hathatósan kivezetné a cigányságot a gazdasági ellehetetlenülés, a társadalmon kívüliség kátyújából, az az oktatás. 1945 előtt a cigány gyerekek fele járt néhány évig iskolába. Az 1930 és 1958 között születettek körében a nyolc osztályt végzettek aránya korcsoportról korcsoportra haladva 9 százalékról fokozatosan 55 százalékra nőtt. Ez az arány az 1959 és 1963 között születetteknél elérte a 70, az 1964 és 1968 között születetteknél a 75 és az 1968 után születetteknél a 77 százalékot.

Más kérdés, hogy ez az iskolai végzettség milyen tényleges tudást jelent, milyen perspektívákat nyit a cigány fiatalok számára. A nehezen tetten érhető, ám nagyon is működő diszkrimináció a jó tanulók esetében is kemény akadályokat gördít a továbbtanulás elé. A korábbiakhoz képest mégsem rossz arány, hogy 1993–94-ben a nyolcadik osztályos teljes népesség 97,7 százalékához képest 51,2% volt a továbbtanuló cigány gyerekek aránya. Hogy milyen arányban fejezik be a szakiskolát, a szakmunkásképzőt, a szakközépiskolát, esetleg a gimnáziumot, arról nincs adat. Egyéb nehézségek mellett a szülők anyagi helyzete is komoly akadálya lehet a továbbtanulásnak. Ha rendelkezésre állanának részletes adatok, bizonyára kimutatható lenne a munkanélküliség és az iskolaelhagyás közötti összefüggés. Fokozottan érvényesülnek a nehézségek a felsőfokú oktatásnál. Vagyis: nagyon nehéz kitörni abból az ördögi körből, amit a szülők iskolázatlansága, alacsony presztízsű munkája, majd munkanélkülisége képez. Heroikus erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy az utódok ne az elődök sorsát reprodukálják.

Mindezekből következően, ha kiszámítani nem is lehet, biztosra vehető, hogy tekintélyes a cigányság leszakadó hányada, a társadalmon – kulturális és civilizációs fejlődésen – kívül rekedtek tábora. Az is biztos, noha erre végképp nincs semmiféle adat, hogy akik keservesen megszereztek valamilyen diplomát vagy egyéb belépési jogosítványt, erősen hajlanak az asszimilációra, ami teljes beolvadást, etnikai identitásuk feladását jelenti. (Ne firtassuk, hogy sikerülhet-e ez egyáltalán, és megéri-e az árát – legyen ez az érintettek személyes problémája.) Integrációnak nevezhető annak a polgárosodó rétegnek a beilleszkedése, amely nem adja fel identitását, cigányságában értéket ismer fel.

Létezik a társadalommal való együttélésnek olyan koegzisztens formája, amely a “cigány módon” élő családokra jellemző. Azt jelenti, hogy a hagyományos mesterség valamilyen sikeres profilváltása révén jó anyagi körülémények között, nem normasértően, zárt közösségben, a cigány nyelv, kultúra, szokások, hagyományok közegében élnek, és biztosak abban, hogy boldogulásukat a társadalomban csak ez az életforma biztosítja. Az iskoláztatást annyiban preferálják, amennyiben az lehetővé teszi a “cigány módon” való élet magasabb szintű folytatását.

Ez utóbbi két réteget célozza meg az a program, amely hivatásos nevelőszülőket képez a leszakadó réteg állami gondozott gyerekeinek fölnevelésére. Legyen az övék a jövő!

Megjegyzés: Napjainkban a “cigány” helyett inkább a “roma” kifejezés használatos, az érintettek kívánságára, akik úgy érzik, hogy a “cigány” szóhoz lekicsinylő képzetek társulnak. Mivel én sosem használtam ezt a szót sértő, lekicsinylő szándékkal, pejoratív értelemben, nem látok okot arra, hogy ezen változtassak.

Irodalom

Bartos Tibor: Sosemvolt Cigányország. Móra Könyvkiadó, 1958.

Diósi Ágnes: Hetedíziglen. Móra Könyvkiadó, 1984.

Diósi Ágnes: Cigányút. Szépirodalmi Kiadó, 1988.

Diósi Ágnes: Szűz Mária zsebkendője. Móra Könyvkiadó, 1990.

Diósi Ágnes: Cigány hivatásos nevelőszülők. Család, Gyermek, Ifjúság, 1994–95.

Kemény István: A magyarországi roma (cigány) népességről két felmérés tükrében. Magyar Tudomány, 1997/6. sz.

Noszkai Gábor: Cigányok/romák: a kollektív jogok küszöbén kétszáz évre az emberi jogoktól. Magyar Tudomány, 1997/6. sz.

„Milyen munkát tartasz megalázónak?" – tette fel a kérdést nemrég a belépni szándékozóknak egy diákközösség. A leg­szellemesebb válasz így hangzott: „Amit egy nő vagy egy né­ger is el tud végezni." Ennél frappánsabban talán nem is le­hetne rávilágítani arra, hogy a társadalom privilegizált cso­portjai a világ legtermészetesebb dolgának tartják a nemek és fajok szerinti munkamegosztást, az alacsonyabb státuszú csoportok marginalizálódását, a mindennapos diszkrimináci­ót. A jelenség nem újkeletű, a társadalomtudományi kutatá­sokban azonban a közelmúltban következett be egyfajta for­dulat, amely a társadalmi és politikai erőtér sokdimenzióssá válásával foglalkozó tanulmányok robbanásszerű bővülését hozta, és új utakra tereli a progresszív társadalomelméletet is.

Tartalomjegyzék

1. rosa : Osztály, nem, etnikum
2. Adamik Mária, Baráth Erzsébet, Lugosi Győző, Ferge Zsuzsa, Joó Mária : A nők 1996 Magyarországán
3. Haug Frigga : Feminizmus és marxizmus – Egy kapcsolat viharos története
4. Helga Heiden-Sommer : Háziasszonyok a makroökonómiában
5. Susan Zimmermann : Hogyan lettek feministák?
6. Robin Blackburn, Tariq Ali : A munkásosztály hőse – interjú John Lennonnal és Yoko Onoval
7. Carter Bob : Osztályokról a 90-es években
8. Makai Mária : Ambivalens identitások
9. Bánki Erika : Szemben a démonnal
10. Magi István : Egy igaz rémregény – Jelentés a magyarországi romákról
11. Martin Kovats : A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca Magyarországon
12. Chris Tilly, Randy Albelda : Etnikumok és nemek szerinti tagozódás a munkaerőpiacon – Az Amerikai Egyesült Államok példája 1945 után
13. Politikai korrektség
14. Polgári ellenőrzés
15. Csapody Tamás : Jogszabálysártő harckocsibeszerzés
16. Andor László : Az euroatlanti csomag – Adalékok a fejlődés és a biztonság politikai gazdaságtanához

Egy évtizede a világ Walt Rostowjai még mindig magabiztosan prédikálták az amerikai mintájú „magas szintű tömegfogyasztás" egyetemes elterjedését egyetlen évszázadon belül. Nem zavar­tatták magukat az olyan alapvető, de elengedhetetlen számítá­sok elvégzésével, melyek megmutatták volna, hogy ennek a modellnek az egyetemessé válása esetén – nem is szólva az elképzelés gazdasági, társadalmi és politikai abszurditásáról -bolygónk ökológiai erőforrásai jóval annak az évszázadnak a vége előtt kimerülnének. Végül is azokban az időkben a vezető politikusok és agytrösztjeik nem az ökológia szekerén ültek, ha­nem a világűr meghódításával és határtalan katonai lehetősé­gekkel teli képzelet steril űrkapszuláiban. Akkoriban semmi sem tűnt túl nagynak, túl messzinek és túl nehéznek azok számára, akik hittek – vagy azt akarták, hogy mi higgyünk – a technológi­ai mindenhatóság vallásában és egy Űrodüsszeiában, amely a következő sarkon vár bennünket.

Nagyon sok dolog megváltozott ez alatt a rövid évtized alatt. A katonai hatalom arroganciája elszenvedett néhány súlyos vere­séget nemcsak Vietnamban, de Kubában és az „amerikai félteke" más részein is. A nemzetközi hatalmi viszonyok több jelentős vál­tozáson mentek át, elsősorban Kína és Japán óriási mértékű fej­lődésével, nevetségessé téve az eszkaláció-szakértők szépen ki­dolgozott számításait. Emiatt most nekik nemcsak egy teljesen új többszereplős sakkjátékot kell kitalálniuk, hanem az azt játszó sze­replőtípusokat is, a valós helyzetnek megfelelően. „AjDőség tár­sadalma" mára a fullasztó tobzódás társadalma lett, és az állító­lag mindenható technika még a patkányok inváziójával is képte­len megbirkózni a lerobbant külvárosok fekete gettóiban. Az Űrodüsszeia vallása sem vezetett semmi jobbra, a beleölt csilla­gászati összegek ellenére sem: mostanában még maga a tanult Dr. Werner von Braun is kénytelen volt összekapcsolni a „csilla­gok utáni vágyakozásának" legutóbbi változatát a levegőszennye­zés közönséges kérdésével (bár eddig még nem túl sok sikerrel).

A technikai mindenhatóság képzetében elbukott Isten most újjáéledt, és megint felbukkant az egyetemes „ökológiai ügy" esernyője alatt. Tíz évvel ezelőtt az ökológiáról könnyű volt tu­domást sem venni, vagy elutasítani mint teljesen irreleváns té­nyezőt. Ma groteszk módon túlreprezentált és egyoldalúan fel­nagyított kérdés, úgyhogy segítségével az emberek figyelmét – az apokaliptikus hangú prédikációk által megfelelően befo­lyásolva – sikeresen lehet elvonni az égető társadalmi és po­litikai problémákról. Afrikaiak, ázsiaiak, latin-amerikaiak (külö­nösen a latin-amerikaiak) nem szaporodhatnak kedvük szerint – még Isten kedve szerint sem, ha római katolikusok -, mert ez korlátozások hiányában „elviselhetetlen ökológiai terhelés­hez" vezethet. Ami magyarul azt jelenti, hogy ez még az ural­kodó társadalmi erőviszonyokat, a tőke uralmát is veszélyez­tetheti. Hasonlóképpen az emberek felejtsék csak el a csilla­gászati hadikiadásokat, és fogadják el életszínvonaluk jelen­tős csökkenését, hogy fedezzék a „környezeti rehabilitáció" költségeit, ami valójában a növekvő hulladéktermelés rendsze­rének olajozott működéséhez szükséges költségeket jelenti. Nem is szólva arról a jótékony mellékhatásról, hogy az embe­rekkel – az „emberiség túlélése" ürügyén – megfizettetik a tár­sadalmi-gazdasági rendszer túlélését, mely rendszernek most meg kell birkóznia az erősödő nemzetközi verseny és a saját termelési struktúráján belül az élősködő szektorok javára tör­ténő eltolódás miatti hátrányokkal.

Hogy a kapitalizmus ilyen módon – mégpedig a maga módján – kapcsolódik az ökológiához, annak a legkevésbé sem kellene meglepnie bennünket: az lenne csoda, ha nem így történne. Mégis, a témának az „új ipari állam" – hogy Galbraith professzor egy szép kifejezésével éljek – által történő kihasználása nem jelenti azt, hogy megengedhetnénk az elhanyagolását. Mint prob­léma önmagában valós, bármire használják is fel manapság.

Valóban, már jó ideje létező probléma ez, bár természetesen a kapitalista növekedés szükségességének inherens okai miatt kevesen ejtettek róla szót. Marx azonban – és ez hihetetlenül hangozhat azok számára, akik ismételten úgy temetik, mint „jó­vátehetetlenül irreleváns tizenkilencedik századi ideológust" – taglalta ezt a kérdést, mégpedig igazi társadalmi-gazdasági je­lentőségében, több mint százhuszonöt évvel ezelőtt.

Bírálva az absztrakt és idealista retorikát, mellyel Feuerbach leírta az ember és természet közötti kapcsolatot, Marx azt írta:

„Feuerbach… minden alkalommal a külső természetbe mene­kül, mégpedig abba a természetbe, amely még nincs az embe­rek uralma alá vetve. De minden új találmánnyal, az ipar min­den haladásával újabb rész szakad le erről a területről, s az a talaj, melyben az efféle feuerbachi tételek számára a példák nő­nek, így egyre kisebb. Hogy az egyik tételnél maradjunk, a hal 'lényege' a léte', a víz. A folyami hal 'lényege' egy folyónak a vize. De ez a víz megszűnik a hal 'lényege' lenni, számára töb­bé meg nem felelő létezési közeggé válik, mihelyt ezt a folyót alávetik az iparnak, mihelyt festőanyagokkal és egyéb hulladé­kokkal beszennyezik, mihelyt gőzhajók járják, mihelyt vizét csa­tornákba vezetik, amelyekben egyszerű leeresztéssel el lehet vonni a haltól létezési közegét."¹

Így jelent meg Marxnál a téma az 1840-es évek elején. Szük­ségtelen megjegyezni, hogy ő kategorikusan elutasította azt a gondolatot, hogy az ilyen fejlődés elkerülhetetlenül következik az „emberi természetből", és következésképpen az lenne a fő probléma, hogy miként alkalmazkodjunk hozzá a mindennapi életben. Marx már akkor jól látta, hogy az emberi érintkezés és hatalom uralkodó módjának radikális megváltoztatása a szük­séges feltétele a természet erői feletti hatékony uralomnak, mert ezeket vak és végső soron önpusztító módon működtetik az ural­kodó, elidegenített és tárgyiasított érintkezési és uralmi formák. Nem csoda ezek után, hogy az ő profetikus diagnózisai a létező uralmi rendszerek védelmezői számára nem egyebek, mint „pro­vinciális anakronizmusok".

Azt mondani, hogy „környezetünk megtisztításának költségeit végül is a közösségnek kell viselnie", egyaránt nyilvánvaló köz­hely és tipikus kibúvó, bár úgy látszik, hogy az erről prédikáló politikusok tényleg azt hiszik, hogy megtalálták a bölcsek kövét. Természetesen mindig a termelők közössége az, amely szem­besül mindennek a költségeivel. De az a tény, hogy mindig szá­molni kell a költségekkel, nem jelenti azt, hogy ezt meg is tud­ják csinálni. Valójában az elidegenített társadalmi ellenőrzés adott (és uralkodó) módja mellett biztosak lehetünk abbarr, hogy nem lesznek képesek rá.

Ezen túlmenően, annak sugalmazása, hogy a már megfizet­hetetlen költségeket bizonyosan fedezni lehet majd á többletnö­vekedésből származó források egy bizonyos részének félrerakásából – olyankor, amikor a gazdaság nulla százalékos növekedése növekvő munkanélküliséggel és növekvő inflációval pá­rosul -, még Feuerbach üres retorikájánál is rosszabb. Nem is szólva a gyorsuló kapitalista növekedésből szükségszerűen következő további problémákról.

Aki ehhez hozzáteszi azt, hogy „de ekkor már a növekedés ellenőrzött növekedés lesz", teljesen félreérti a helyzetet. Nem az a fontos, hogy termelünk-e vagy sem valamiféle szabályozás mellett, hanem hogy milyen szabályozás mellett tesszük ezt; hiszen a fennálló helyzet a tőke „vasöklű szabályozása" alatt ala­kult ki, és ez – politikusaink szerint – előreláthatóan életünk alap­vető szabályozó ereje marad a jövőben is.

Végül pedig azt mondani, hogy „a tudomány és a technika hosszú távon képes megoldani minden problémánkat", sokkal rosszabb, mint a boszorkányságban hinni; mivel ez a szemlélet tendenciózusan nem vesz tudomást a mai tudomány és techni­ka pusztuló társadalmi beágyazottságáról. Ebből a szempont­ból sem az a kérdés, hogy használjuk-e vagy sem a tudományt és a technikát problémáink megoldására – nyilvánvalóan hasz­nálnunk kell -, hanem hogy sikerül-e radikálisan megváltoztatni az irányukat, mely jelenleg a profitmaximalizáció önfenntartó szükségleteire szűkül le.

Ezek a főbb okai annak, hogy miért vagyunk kénytelenek két­ségeket táplálni a dolgok a mai intézményesülése iránt. Vajúd­nak a hegyek, és egér születik; az ökológiai távollátás szuperin­tézményeinek eredményei sokkal szerényebbek, mint önigazo­ló retorikájuk: inkább a Középosztály Kényelmét Védő Miniszté­riumoknak kellene hívni őket.

(Fordította; Heltai László)

Jegyzet

¹ Karl Marx és Friedrich Engels művei. Budapest, 1976. 3. k. 47.

Írásomban nem kívánom a jelenleg létező nagyon komoly öko­lógiai krízist taglalni, inkább megkísérlem felvázolni egy, a tő­kés gazdaság és az ökológia viszonyáról szóló marxista elmé­let alapjait.

Néhány alapvető szempont Marx műveiben

Mivel a hatvanas évek közepe óta marxista vagyok, eléggé meg­lepett, amikor pár évvel ezelőtt az ökológia mélyebb tanulmá­nyozásába fogtam, és tudatosult, hogy Marx milyen súlyos kije­lentéseket tett a tőke és a természet viszonyáról. Tekintettel arra, hogy már sokszor olvastam ezeket a szövegeket, kétségkívül korábban fel kellett volna figyelnem erre, de talán nem olvastam figyelmesen, vagy talán valamely más aspektusra koncentráltam. Akárhogyan is, Marx világos állásfoglalásai ott voltak; méghoz­zá nem valamiféle Engelshez írott ismeretlen levelében, vagy egy megbúvó lábjegyzetben, hanem magában A tőkében. És nem is csupán futó megjegyzésként, hiszen konzisztensek más, A tőkében vagy egyebütt fellelhető szövegrészekkel: „A tőkés ter­melés tehát csak azáltal fejleszti a társadalmi termelési folya­mat technikáját és kombinációját, hogy egyúttal aláássa minden gazdagság kútforrásait: a földet és a munkást." (A tőke. I. kötet, 4. szakasz) Úgy tűnik számomra, hogy Marx műveiben ez egy alapvető tézis. Egészen az 1840-es évekig visszamenően nyo­mon követhető munkáiban, de talán sehol ennyire pregnánsan és kategorikusan megformulázva, mint itt. A szöveg rövid, de nem hagy mozgásteret az értelmezések számára; Marx itt a ter­mészeti erőforrások kizsákmányolását (vagy kifosztását) az em­ber kizsákmányolásával állítja párhuzamba. Mi, marxisták, fő­leg a bérmunka kizsákmányolásának problémájával voltunk el­foglalva. Természetesen Marx főleg az utóbbival kapcsolatos el­méletéről ismert, és ezt fejlesztette leginkább teljessé élete fo­lyamán. De ebben A tőkéből való bekezdésben azt állítja, hogy a gazdagságnak két forrása van, a természet és a munka, és a tőke szükségszerűen megrabolja ezeket a erőforrásokat. Az öko­lógiai krízis globális méreteiről való jelenlegi tudásunk alapján könnyen elgondolhatjuk A tőkének egy negyedik kötetét, amely a fenti tézisre alapozódna, és amelynek megírására Marxnak a maga korában sem lehetősége, sem elegendő ismerete nem le­hetett.

Néhány kutató szerint egyéb szövegekben Marx nem volt ilyen egyértelmű a természet tőkés kizsákmányolásának bírálatát il­letően. Ez igaz lehet: még a legnagyobb elmék is tévedhetnek. Nem azt szeretném sugallni, hogy A tőkében a marxista ökoló­giának egy teljesen kibontott elméletét találjuk, de igenis talá­lunk kezdeményeket és építőelemeket egy ilyen elmélethez. To­vábbá a szóban forgó kezdemények nem periférikusak, és nem is mondanak ellent gazdaságelmélete fő áramának. Ezt láthat­juk például a gothai programmal kapcsolatos polémiájában is. Ebben a programban a lasalleánus német szocialisták felállítot­ták azt a járatlanabbak számára nagyon is marxistának tűnő té­zist, mely szerint a „munka minden gazdagság forrása". Mint azt legtöbb olvasónk jól tudja, Marx erélyesen tiltakozott a kijelen­tés ellen, és nem radikális, hanem burzsoá tannak tekintette: „A munka nem a forrása minden gazdagságnak. A természet épp­annyira forrása a használati értékeknek (márpedig ilyenekből áll a dologi gazdagság!), mint a munka, amely maga is csak meg­nyilvánulása egy természeti erőnek, az emberi munkaerőnek."

És haspnlóképpen A tőkében: „A munka tehát nem az egyet­len forrása az általa termelt használati értékeknek, az anyagi gazdagságnak. A munka az atyja… a föld pedig az anyja."

Láthatjuk tehát, mennyire hangsúlyozza Marx, hogy a termé­szet a használati érték forrása, és a modern ökológia belátásá­val teljes összhangban állítja, hogy az ember a természet ré­sze, és az ember nem léphet túl a természeten. A munkaerő végső soron maga is egy természeti erő. Engels pedig hozzá­tette, hogy ha az ember a természettel szemben hódítóként vi­selkedik, a természet úgy vág vissza, hogy lerombolja az em­beri erőfeszítés eredményeit. És előre látta az időt, amikor az ember súlyos tapasztalatok és megpróbáltatások révén lesz kénytelen felismerni termelőtevékenységünk természetre gyako­rolt közvetett hatásait. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az ilyen belátás és a hozzáállás megváltoztatása nem csupán tudás kér­dése, de előfeltételezi a termelési módban bekövetkező forra­dalmat is (Engels: A munka része a majom emberré válásában).

Marx különbséget tett használati érték és csereérték között, és a továbbiakban a csereérték képződésének vizsgálatában mélyedt el. A tőke az áru és a nap mint nap szokásos árutranz­akciók vizsgálatával indul. Marx azt kutatta, hogy milyen módon alakul ki az áru értéke, és milyen megjelenési formát ölt a pia­con. Itt természetesen a csereértékről beszélünk, és mivel Marx életének teljes hátralévő részét e probléma valamennyi aspek­tusa mélyreható tanulmányozásának szentelte, aligha kárhoz­tathatjuk, amiért nem ment mélyebben bele a kapitalizmus és a természetpusztítás problémájába.

És miután a marxizmus szükségképpen a gyakorlat talaján fejlődött, azt is tudatosítani kell, hogy a kapitalizmus és a termé­szet viszonyára vonatkozólag rendelkezésre álló tényanyag ezer­szer bőségesebb ma, mint Marx korában. Míg ő csak durva kör­vonalait vázolhatta fel az elméletnek, addig egy mai marxistát tények garmadája segíti egy teljes marxista elmélet kifejleszté­sében. Az utolsó évszázad folyamán az ökológiai krízis helyi szin­tű potenciális fenyegetéséből világméretű, szörnyűséges követ­kezményeket magában rejtő válsággá fejlődött.

Bár sok marxista vizsgálta már komolyan ezeket a kérdése­ket, a marxista gondolkodás történetében még kevés eredmény született e téren. Egy marxista politikai ökológiai elméletnek kon­zisztensnek és szilárdan megalapozottnak kell lennie, nem pe­dig valamiféle populista zagyvaságnak, mint ahogyan azt oly sokszor láttuk a baloldalon. Javaslatom szerint Marx elméleté­nek három fő aspektusát alapul véve és abból kiindulva tehet­jük teljesebbé a marxista megközelítést. A három aspektus: a tőkefelhalmozás elmélete, a földjáradék-elmélet, az elidegene­dés-elmélet.

1. A tőkefelhalmozás elmélete

A tőke-körforgás alapsémája a „pénz-áru-pénz" formula. A tő­kés számára az általa birtokolt tőke a kiindulópont. A tőke áruk termelésébe történő befektetésének célja a tőke uj, több tőke formájában történő visszatérülése. Ha a teljes körforgás lebo­nyolítása után az új tőke nem nagyobb, mint a kiinduló tőke, ak­kor az egész erőfeszítés értelmetlen volt. Ha a tőke nem nő, ak­kor a tőketulajdonos nem tőkés, csak fogyasztója a tőkének. Mi, bérmunkások, egy másfajta áru-körforgásban vagyunk érintet­tek. Mi az egyetlen rendelkezésünkre álló árut, a munkaerőnket adjuk el, hogy a kapott pénzen más árukat vásároljunk. Ebben a folyamatban a pénz csupán a munkaerőnk más munkások munkaerejével való cseréjének a közvetítő eszköze. Ennek a folyamatnak a végén nem termelődik semmiféle többlet. A mi célunk, hogy munkaerőnk eladása révén más használati érté­kekhez jussunk. Ez a körforgás a használati érték körforgása. A tőke számára viszont a használati érték csak eszköz a valódi célhoz: a csereértékhez. Ez a két folyamat elvileg és gyökere­sen különbözik egymástól. Két teljesen eltérő társadalom irányá­ba mutatnak. A kapitalizmus ellentmondásos valóságában mégis dialektikus módon összekapcsolódnak. Mint fentebb láttuk, a tőke-körforgás formulája: pénz-áru-pénz, vagy standard formá­ban:

P → Á → P'; ahol P' > P.

Ezt a határtalan növekedés formulájának fogom nevezni. A folyamatnak szükségszerűen ismételnie kell önmagát végtelen sorban. Ez a tőkefelhalmozás végtelen története. Marx hangsú­lyozza az „Alapvonalakéban, hogy a termelőerők növekedése leértékeli a tőkét. Ezért az a tőkés, aki nem vesz részt a növe­kedési spirálban, szükségképpen rá fog ébredni, hogy tőkéjé­nek reálértéke csökkent. Felhalmozás vagy halál: ez minden tő­kés szent jelszava, legyen bármilyen humánus is. Amint a tőkés sikeresen realizálja az értéktöbbletet, biztosítva az oly drága P'-t, tüstént be kell szállnia a játékba megint. Ugyanaz a törvény ér­vényes P'-re, mint ami érvényes volt P-re. Bizonyára levon vala­mennyit az értéktöbbletből saját maga számára, luxusfogyasz­tásra, a szeretőjére vagy akármi másra. De ismét be kell száll­nia a játékba magasabb tétekkel, mint az előző körben. P'-t be kell fektetni, és ekkor a formula ennek megfelelően így fest:

P'  → Á'  → P"; ahol P" > P*.

Az új P"-nek ismét nagyobbnak kell lennie, mint P' volt, mert különben a tőkés hamarosan a piac más ragadozóinak a prédá­jává válik. És ez így megy tovább a végtelenségig. P-t – egy­milliót – be kell fektetni, egymillió plusz egy végeredménnyel. Az egyetlen kivétel a rendszernek mint olyannak a katasztrófá­ja, amikor a tőke-körforgás összeomlik, a termelőerők óriási tö­megét lerombolva, és megteremtve az alacsonyabb szintről való újrakezdés alapjait. De mikor a folyamat beindult, hamarosan eléri és túlszárnyalja a depressziót megelőző legmagasabb szin­tet, így a tőkekörforgás folyamata szükségképpen a határtalan növekedés folyamata. A fenti egyszerű formulából levonhatunk más fontos következtetéseket is. Először: matematikai bizton­sággal megállapíthatjuk, hogy ez a folyamat monopolizációhoz vezet. A nagy tőke felfalja a kis tőkét. Csak azok fogják állni a versenyt, akiknek a tőkéje elegendő ahhoz, hogy a legújabb gé­pekbe fektethessék be. A felhalmozási folyamat mindegyik új szintje nagyobb inputot igényel, és ez gyorsan kimeríti a kis ha­lak lehetőségeit. Másodszor: megjósolhatjuk, hogy a felhalmo­zási spirál gyorsulni fog, mert ha valamelyik tőkés versenytársai előtt éri el az új és magasabb szintet, versenyelőnye lesz velük szemben, és gyorsabban fogja növelni tőkéjét. Láthatjuk tehát, hogy a kis tőkéknek az óriásmonopóliumok által való kisajátítá­si folyamata, aminek ma világméretekben lehetünk tanúi, logi­kus következménye a P → Á → P'-vel jelzett alapvető folyamat­nak.

Levonhatjuk ebből a következtetést, hogy a kapitalizmus a szűz természetnek szükségképpen mind nagyobb és nagyobb részét vonja be a folyamatba és transzformálja árukká. A legutóbbi év­tizedek meggyőzően illusztrálták ezt. Kari Marx idejében a kapi­talizmus a földgolyónak csupán egy kis részét uralta. Nagyapám születésekor, 1869-ben, Norvégia lakosságának csak a kiseb­bik része élt a pénzgazdaság körülményei között. Tehát a bér-, rabszolgaság mint a kizsákmányolás fő formája alig három – igaz, viszonylag hosszú – generáció óta uralkodó Norvégiában. Az emberiség legnagyobb része még a második világháború után is kívül élt a pénzgazdaságon, noha az már jelentős befolyást gyakorolt az életükre. Azóta a kapitalizmus valóban meghódí­totta a földgolyót, behatolva egészen a brazíliai őserdők belse­jébe és az óceánok mélyére. Most kirabolják a távoli őserdőket használati értékekért, amelyeket áruvá konvertálnak. A bánya­társaságok több kilométernyire a tengerfenék felszíne alól bá­nyásszák a mangánércet, az olajat és a földgázt pedig még mé­lyebbről termelik ki. Az északi-sarki régiót és az Antarktiszt szin­tén bevonták az árutermelésbe. A Föld körüli pályát úgyszintén. Még az élet építőköveit, a géneket is szabadalmaztatják és áru­vá konvertálják, beteljesítve Marxnak és EngelsnelTa Kommu­nista kiáltványban szereplő próféciáját, amely leírja, hogyan tesz a tőke mindent, még az emberi méltóságot és becsületet is, áru­vá.

Mikor a kapitalizmus még helyi vagy akár nemzeti szintű je­lenség volt, a következmények, habár az áldozatok számára szörnyűnek tűntek, mégis kevésbé voltak drasztikusak. A mai globális méretű kapitalizmus azonban új dimenziót ad a problé­mának. Minél inkább a végső határig feszíti a húrt a kapitaliz­mus a természetrombolásban, a természet annál kevésbé ké­pes feldolgozni a káros hatásokat. A mélytengerek és az arktikus jégmezők elszennyeződése, az ózonlyukak és a globális fel­melegedés – mind a természeti környezetet egyre nagyobb és nagyobb arányban áruvá változtató kapitalizmus következménye. A kapitalizmus tehát az egész ökológiai rendszert mind jobban sebezhetővé teszi a világpiac révén. Képzeljük csak el, hogy a genetikai laboratóriumokban a maximális profit utáni nagy igye­kezetben egy kis malőr folytán előállítanak egy a HIV-hez, az AIDS vírusához hasonló vírust, azzal az apró különbséggel, hogy az majd az AIDS-vírus nehézkes terjedési módjánál hatékonyabb módszerrel, levegőn vagy vízen keresztül terjed. Akkor aztán meglesz a magunk kis problémája, a piaci erők csodálatos játé­kának köszönhetően.

2. A földjáradék-elmélet

A földjáradék a föld szűkössége miatt keletkezik a társadalom­ban. A szűkösség szükségképpen a földnek a tulajdonosok ál­tali monopolizációjához vezet. Monopólium adta előnyükre tá­maszkodva a földtulajdonosok bevételt, díjat, járadékot – földjá­radékot – követelhetnek a társadalomtól. Ez érvényes a mező­gazdasági földekre, a bányákra és az olajkutakra egyaránt. A városi telkekre szintúgy. Marx a földjáradék két fajtájáról vagy két szintjéről beszél. Az egyik valamennyi föld után jár, a leg­rosszabb megművelt földet alapul véve; a másik azon földek után igényelhető, amelyek valamilyen előnnyel rendelkeznek. Egy föld­terület lehet különösen gazdag vagy termékeny, lehet közel a piachoz, lehet jól megművelt stb., és a viszonylagos előny miatt a birtokos extraprofithoz, extra földjáradékhoz jut.

A nemzetközi imperializmus megkaparintotta azt a jogot, hogy bezsebelje az emberiség közös vagyona utáni földjáradékot. Azt hihetné valaki, hogy a földjáradék-elméletet alapul véve egy olyan országnak, mint Zaire, a világ leggazdagabb országai között kel­lene lennie. Hisz olyan réz-, arany-, gyémánt- és más ásvány­kincs-készlettel rendelkezik, hogy hatalmas földjáradékot kelle­ne kapnia. Ám a gyarmatosítás és az imperializmus miatt Zaire-t teljesen megfosztották ettől a földjáradéktól, már attól az időtől fogva, hogy Leopold király személyes gyarmata volt, egészen mostanáig, amikor a multinacionális társaságok járma alatt ros­kadozik, legyen az az Union Miniére vagy mások.

Ha egy pillantást vetünk az olajiparra, nem állíthatjuk, hogy a teljes profit az olajipari munkások kizsákmányolásából ered. Az ő értéktöbbletük ráadás a földjáradékhoz, a földjáradék realizá­lásából eredő profithoz. Az olajat tartalmazó földterületekre nézve tulajdon-monopólium ál! fenn. Norvégia esetében az Északi-ten­ger alatti tengerfenék az állam tulajdona, és az adja bérbe a tő­kés multinacionális cégeknek. Az állam zsebeli be a monopóli­umból fakadó földjáradékot, de feltételezhetjük, hogy a földjára­dék egy része a multinacionális társaságoké lesz. Privilegizált helyzetük miatt képesek a maguk számára kicsikarni a járadék egy részét.

Ami az elmúlt évszázadban történt, egészen egyedülálló. Az olaj és a földgáz vált uralkodó energiaforrássá a világban. Ha ehhez még hozzávesszük a szenet is, a fosszilis energiaforrás­ok fedezik a világ energiafogyasztásának több mint 90 százalé­kát. Körülbelül 250 millió évbe telt, míg a természet létrehozta ezt a fosszilis energiát. Talán 250 évbe telik, míg teljesen elfo­gyasztják, legalábbis ami az olajat illeti. Az azután jövő generá­cióknak nem lesz többé olajuk.

Az értékelmélet szerint egy áru csereértéke az adott áruba fektetett munka mennyiségével egyenlő. Ez a helyzet az olajjal is. De mivel a kőolajforrások behatároltak, és nincs senki, aki visszatöltené az olajat a kutakba, a végső számvetés másként fest. Mivel a kapitalizmus pénzzé teszi az egész emberiség örök­ségét, nemcsak a jelen generációét, hanem az eljövendőkét is, azt mondhatnánk, hogy elzálogosítja ezt az örökséget, és a fi­zetés terhe az emberiséget sújtja a nem túl távoli jövőben. A számla a teljesen kimunkált alternatívák kifejlesztésének a költ­sége lesz. A mi ükunokáink nemcsakhogy ott fognak állni olaj nélkül, nem lesz olajuk még a biciklijük megolajozásához sem, nem lesz nyersanyaguk a műanyagokhoz sem stb. A társada­lom részéről a kapitalizmusnak benyújtott olaj- és gázszámlá­nak az olaj és a gáz termelési költségén felül tartalmaznia kel­lene az eljövendő generációk számára elkészített teljes értékű alternatívák, valamint az olajünnepből való kimosakodás költsé­gét is. Ha megengedik, kiterjeszteném a földjáradék fogalmát; azt mondanám, hogy jelenleg a kapitalizmus, az előbb említett kettőn felül, egy harmadik fajta földjáradékot is bezsebel, az el­jövendő generációk terhére. A logikát a megújuló erőforrásokra szintén kiterjeszthetjük; a tiszta víz felhasználási árának tartal­maznia kellene a szennyezett víz nem-szennyezett és tiszta for­mában való helyreállításának a költségeit is.

Egy ilyen számbavétel esetén a kapitalizmusnak még a dia­dalai sem tűnnek nagyon fényesnek, nem is beszélve rettene­tes barbarizmusáról, különösen a gyarmatokon. A kapitalizmus látszólagos győzelme ekkor valami egészen másnak tűnik majd. Vegyük azt a kérdést, hogy ki fog fizetni, ha majd az olajfúrás bombaüzletének vége szakad. Az olajtársaságok feltételezik, hogy megúszhatják az olajkutak felrobbantásával, óriási roncs­telepet hagyva maguk után az óceán fenekén. De ez csak a rá­következő generációkra terhelné a számlát. Természetesen meg kellene követelni, hogy a társaságok szedjék szét a felszerelé­seket, és teljes egészében szállítsák el a visszaforgatás (az új­rahasznosítás) számára. A kapitalizmus eljátssza azt a trükköt, hogy a termelési folyamatnak csak a profitábilis részével szá­mol el, a költségeket pedig a jelenlegi, illetve különösen a jövő­beli társadalomra terheli.

Láthatjuk, hogy a tőkés gazdaság kritikájának milyen gazdag forrását jelenti Kari Marx földjáradékra vonatkozó alapgondola­tának a kibontása. Egy ilyen elméleti kidolgozással újabb lépést tennénk a kapitalizmus elméleti apológiájának cáfolására, és hozzájárulhatnánk annak a megértéséhez, hogy honnanjzár-mazik a jelenkori imperializmus kimagasló profitja.

3. Az elidegenedés elmélete

Korai írásaiban Marx elemezte az elidegenedést, amely törté­netileg a kapitalizmus kifejlődésével jelent meg. Gazdasági-fi­lozófiai kézirataiban a tőkés termelést olyan folyamatként jelle­mezte, amelynek során a munka terméke a munkás számára mint idegen dolog, mint tőle független hatalom jelenik meg. A „nemzetgazdasági állapotban" ez „a munkás megvalótlanulásá­nak" formáját ölti, mint a „tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgaság". Az elidegenedési folyamat során a munkás el­veszti saját erőfeszítésének gyümölcse feletti mindenféle kont­rollját, a hozzá fűződő mindenféle konkrét viszonya megszűnik, és egy bizonyos kapacitássá, a munkaerő puszta hordozójává redukálódik. Az elidegenedés folyamata a munkás proletárrá válásának a folyamata.

A munkásnak mint proletárnak el kell adnia munkaerejét, hogy megéljen, méghozzá bárkinek, aki hajlandó fizetni érte. Ő min­denekelőtt nem ács, vízvezeték-szerelő, sofőr vagy ápolónő, hanem bérrabszolga. Bérrabszolgasága nemcsak a gazdasági kizsákmányolást, de a munka termékétől való teljes elidegene­dést is magában foglalja. A tőke számára ez az elidegenedés okvetlenül szükséges, mint az értéktöbblet-termelés alapja. Va­gyis nem egy másodlagos vagy mellékes vonása a kapitalizmus­nak, hanem épp ellenkezőleg, a kapitalizmus legsajátabb ter­mészetének szerves része és alkotóeleme.

Mint minden ökológus tudja, a természeti erőforrásokkal való hosszú távú gazdálkodás megköveteli a társadalom valamennyi tagjának teljes részvételét. A bérrabszolgaságra jellemző elide­genedés ezzel teljesen összeegyeztethetetlen. Merő moralizmus volna a munkásokat felelőssé tenni egy olyan gazdasági aktivi­tás és termelőfolyamat ökológiai következményeiért, amelytől teljes az elidegenedettségük. Ebből a tényből világosan láthat­juk, hogy a bérrabszolgaság felszámolása elengedhetetlen egy ökológiai szempontból egészséges emberi társadalom megala­pozásához. A munkásosztálynak a munkásosztály általi felsza­badítása ily módon nagyon fontos előfeltétele annak, hogy meg-küzdhessünk az ökológiai katasztrófákkal. Az ökológiai össze­omlás elkerüléséért folytatott harc így válik az emberiség teljes politikai, gazdasági és pszichológiai felszabadulásáért vívott min­denoldalú küzdelem fontos részévé.

***

Úgy vélem, a marxizmus fenti három pillérére támaszkodva kifejleszthetünk egy, a XXI. század követelményeinek is megfe­lelő újraélesztett marxizmust, amely elősegítheti a munkásmozgalom és a forradalmi baloldal reneszánszát, ugyanakkor megóvhatja az ökológiai mozgalmat attól, hogy belefulladjon a re­ménytelenségbe, vagy a kapitalizmus asszimilálja és kiherélje.

(Fordította: Matheika Zoltán)