Új Exodus címmel jelent meg 1993-ban a tanulmánykötet Ta­más Pál és Inotai András szerkesztésében. Az alcím: A nem­zetközi munkaerőáramlás új irányai. A kötet 12 tanulmányt tartalmaz, amelyek az MTA Világgazdasági Kutató Intézeté­nek és a Társadalmi Konfliktusok Kutató Központjának vizs­gálódásai alapján készültek. Hiányt pótol a kötet, hiszen a szerzők nemcsak történelmi áttekintést adnak, hanem megha­tározzák a trendeket, a lehetséges válságos területeket, góco­kat és javaslatokat is adnak a kérdések kezelésére, megoldá­sára. Rendkívül érdekes maga a téma is, hiszen századunk végének egyik legfontosabb problémája a várható demográfiai robbanás Afrika és Ázsia gazdaságilag elmaradott országai­ban, és a várható tömeges méretű kivándorlás, munkahely vagy jobb életkörülmények keresése. Mivel az elsődleges cél­országok a nyugat-európai centrum országai, melyek már most igyekeznek korlátozni, esetleg teljesen visszaszorítani a bevándorlást, komoly feszültségek léphetnek fel a bevándor­lók tömegei és az azokat visszaszorítani igyekvő államok kö­zött. A befogadó országok közvéleményét pedig már így is sokkolja a beáramló olcsóbb munkaerő, egzisztenciális félel­meket keltve és felidézve a még nagyobb munkanélküliség rémét.

A kötet szerkesztői előszava a kelet-európai migráció trend­jeinek, adatainak feldolgozatlanságára utal. Elsőként globális kérdésekkel, illetve elméleti megközelítésekkel foglalkozik Lé­vai Imre majd Kiss Judit tanulmánya. Lévai a különböző mig­rációs elméleteket ismerteti és bírálja, illetve fogalmakat vezet be és határol körül. Mindezt nagy elméleti tudással és rendszerezőkészséggel teszi. A kelet-európai migrációs folyamato­kat beilleszti a munkaerőpiac világrendszerbeli átalakulásába, abba az általános periferizálódásba, melynek hullámai már a 80-as évek végén elérték az államszocializmus országait. Kiss Judit az egész világra kiterjedő vándorlást vizsgálja, majd meghatározza a nemzetközi migráció főbb típusait, trendjeit és a regionális trendeket. Befogadó és kibocsátó országok szempontjából egyaránt feltérképezi a lehetséges migrációs út­vonalakat, majd rátér a kelet-európai régió migrációs kérdé­seinek felvázolására. Szól a kelet-európai vándorlás múltbeli irányairól és jelenkori fényeiről, illetve részletesen elemzi a ki- és bevándorlás várható alakulását (népességi és munkaerő növekedési tendenciák, a gazdasági helyzet alakulásának hatása, az egyes szektorok, szakmák várható migrációs alaku­lása). Végezetül minden egyes kelet-európai ország várható migrációs tendenciáiról ír.

Kiss Judit a vázolt folyamatokat magából a világrendszer működési szerkezetéből vezeti le, olyan „strukturalista" meg­közelítést reprezentál, amely napjainkban igazán hiányzik a magyar szellemi életből.

A következő egységben Tamás Pál, Fóti Klára, Farkas Péter, Körösi István, Szabó János tanulmányai dolgoznak fel egy-egy szeletet az európai vándorlási folyamatokból. Tamás Pál a „brain drain" kelet-európai jelenségeit vizsgálva, a történeti áttekintés után – melynek kezdetei i. sz. 150-ig nyúlnak vissza – a hatásmechanizmusok elemzésével, illetve annak a kérdés­nek a boncolgatásával folytatja írását, vajon a szívó vagy a nyomó hatások felelősek-e a régióból történő magasan képzett munkaerő kivándorlásáért. Végezetül felvázolja a kivándorló értelmiség lehetséges sorsát, illetve a legnagyobb veszélyfor­rást: a doktorandusok elvándorlását. Fóti Klára munkája az 50-es évek végétől a 80-as évek második feléig vizsgálja a be­vándorlást az Európai Közösség tagországaiba. Feltárja a kez­deti munkaerőszívó hatás okait, az összefüggéseket a migráció és az európai befogadó országok gazdaságában zajló folyama­tok között, valamint a munkaerőpiacot alakító tényezőket. Be­mutatja az EK tagjainak kísérletét a bevándorlás visszaszorí­tására, szabályozására és szól a kelet-európai változások ha­tására a 80-as évek végén meginduló emigrálási hullámról. A schengeni egyezmény (a végrehajtás megkezdésének határi­deje 1993) közös migrációs politikát fogalmaz meg, de ez bi­zonyos elvi, humanitárius szempontokból vitatható – új meg­oldások keresése tehát még mindig szükséges. Farkas Péter a Maghreb országokból való kivándorlás vizsgálatakor a folya­mat mindkét végpontját figyelembe veszi – a kivándorlás gaz­dasági következményeit a Maghreb országokban, illetve a maghrebiek helyzetét a legnagyobb befogadó országban, Franciaországban (szerepüket, társadalmi és szociális helyze­tüket). Körösi István a németországi migráció elemzésekor ugyan megemlíti a külföldiek bevándorlását, de főképpen a volt NDK és NSZK közötti (valójában belső) migrációval fog­lalkozik. Ez a folyamat az egyesítéssel nem szakadt meg, ha­nem felerősödött, és nagy terheket ró az immár egységes Né­metország vezetésére. Körösi nem vizsgálta azokat a jelensé­geket, amelyek a rasszizmus szélsőségeit idézték fel az utóbbi időkben a német hivatalos migrációs politikában. De magából a kötetből is hiányzik annak a problémának világos leírása, amely a bevándoroltak általános osztályrésze az ún. befogadó országokban. Érdemes lett volna a szerkesztőknek legalább hangsúlyozni, hogy az idegengyűlölet, amely a migrációs fo­lyamatok részeként magasra csapott, az ún. centrum-orszá­gokban keletkezett, s onnan terjed át kelet felé. Az idegengyű­lölet eme formája persze „kedvező" történelmi talajra talál mindenütt a „rendszerváltó" Kelet-Európában. Szabó János a két volt nagy katonai blokk országának védelmi szektorbeli változásairól szól, ami rendkívül fontos probléma, hiszen a volt Szovjetunió utódállamaiban feleslegessé váló katonatö­megek a potenciális elvándorlók egyik legnagyobb csoportját alkotják. Ez a tanulmány átvezet hazánk a migrációs problé­máit tárgyaló blokk felé.

Kőszegvári Tibor bemutatja az országot elárasztó menekül­tinvázió lehetséges okait minden hazánkat környező ország­ban, illetve a kérdés nemzetbiztonsági aspektusait. Zsilipország vagyunk: a tényen nem tudunk változtatni, de ellenőrzés alatt kell tartanunk a menekültáradatot – ezt a jelenlegi hely­zetben a szerző nem látja biztosítottnak, szervezetlenség mu­tatkozik a menekültügy koordinálásában, melyet ráadásul há­rom minisztérium végez egyszerre. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a mostani kormányhatalom a rasszista menekültügyi po­litika német válfaját tekinti modelljének.) Závecz Tibor a ro­mániai menekültekkel kapcsolatos előítéletek mérésének összehasonlító eredményeit közli az 1989-es, 1990-es, és 1992-es évekből. Megítélése szerint a látens előítéletek növekedésé­vel kell számolnunk a közeljövőben. Böhm Antal egy nemzet­közi vizsgálat eredményeibe illeszkedve standard kérdőívek­kel, 30-30 város 15-15 vezetőjét véve mintának, azt vizsgálja, létezik-e Magyarországon xenophóbia a helyi vezetők érték­rendjében. A konkrét válaszokat a nemzetközi vizsgálatból ki­emelt svéd válaszokkal hasonlítja össze. (így egy jól működő demokrácia eredményeit veti össze a hazaiakkal.) A felmérés­ből kiderül, hogy nálunk általában elfogadják a külföldiekkel való kapcsolatokat, de sok az elutasító válasz (különösen a svéd eredményekkel összehasonlítva), kevésbé vagyunk toleránsak és általában a másságot viseljük el nehezen. Igen erő­sek az ellenérzések a cigánysággal szemben, és számunkra a kisebbségi jogokba nem tartozik bele a kisebbség nyelvének hivatalos elismerése. A „mely népeket szeret", illetve a „mely országokat nem szeret" kérdésre a hagyományos szimpátia (német, osztrák, lengyel), illetve ellenszenv (Románia) mellett megjelentek az elutasító képben az arab országok, szimpati­kusnak pedig európai országokat jelöltek meg a válaszadók (hol van az USA?). Természetesen az ellenszenv nem népekre, hanem országokra vonatkozik (a kérdőív is szándékosan or­szágra kérdezett rá), és ebben benne van az illető ország gaz­dasági, társadalmi berendezkedése, magyarsághoz való viszo­nya stb. is. Egészében véve megállapítható, hogy a válaszok mögött nem xenophobia, hanem inkább józan pragmatizmus és némi félelem húzódik meg. L. Rédei Mária a nemzetközi népességmozgás 40 évéről ír Magyarországon, elemzi az 56-os, az 56 és 88 közötti korszak nagy népességmozgásait, illetve a 88 utáni új migrációs tendenciákat és azok várható demográfiai és regionális hatásait. A kötet záró tanulmányában Kárpáti Zol­tán regionális szempontú értékelésével Kecskemét és Szeged társadalmának várható migrációs viselkedésére világít rá.

A kötet tanulmányai táblákkal, statisztikai grafikonokkal se­gítik az olvasót és támasztják alá az állításokat, következteté­seket. A különböző diszciplínákhoz kapcsolódó, sokféle néző­pontú írások jól érzékeltetik a probléma súlyát és jelenlegi helyzetét.

Tartalomjegyzék

1. Perecz László, Szigeti Péter, Z. Karvalics László, Hack Péter, Krausz Tamás, Susan Zimmermann : A képviseleti demokrácián innen és túl
2. Andor László : Társadalom, történelem, politika – interjú Wiener Györggyel
3. Samir Amin : Tézisek az európai baloldalról
4. Andor László : Demokráciáink rövid története
5. Chantal Mouffe : A politikum visszatérése
6. Yar Mohamed, Katona Magda : A modern iszlám és az agrárkérdés
7. Balogh András : Integráció és felzárkózás
8. Francois Burgat : Iszlám és pluralizmus
9. Volker Perthes : A fundamentalizmus fikciója – Az iszlám mozgalmak normalizálódásáról
10. Otto Kreye : A fejlődő országok külső eladósodása 10 évvel az adósságválság kitörése után
11. Folker Fröbel, Susan Zimmermann : Társadalmi konfliktusok a periferikus kapitalista fejlődés zsákutcájában – A Dominikai Köztársaság és Jamaica példája
12. Csáki György : Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap (1982-1993)
13. Charta 88 : Nyilatkozat
14. Mikes Tamás : Ellenzékiség a 80-as években
15. Polyák Andrea : Új Exodus – A nemzetközi munkaerőáramlás új irányai
16. Eszmélet : New Internationalist
17. NAFTA
18. Maquiladora
19. Zapata
20. n. n. : Egy világ, sok világ – Néhány gondolat a „harmadik világ” fogalmáról
21. Hogyan lehet visszatérni Németországból a „harmadik világba”?

Nevében új folyóirat, valójában azonban már több mint 250 száma jelent meg. Központja, szerkesztősége az angliai Ox­fordban van, de terjesztési köre behálózza a világ öt földré­szét.

„A New Internationalist azért létezik, hogy jelentéseket küldjön a világszegénységről és egyenlőtlenségről; hogy a figyelmet a hatalmasok és a hatalom nélküliek igazságtalan viszonyára terelje mind a gazdag, mind a szegény országok­ban; hogy fórumot nyújtson a nemzetek közötti rendszerben és az egyes országokon belül szükségesnek tartott radikális változásokért folyó vitáknak és kampányoknak, melyek az alapvető anyagi és lelki szükségletek kielégíthetőségét cé­lozzák; és hogy életközeibe hozza a világfejlődésért folyó küzdelemben résztvevő embereket, gondolatokat és akció­kat."

A lap havonta jelentkezik tematikus számokkal, melyek a világtársadalom valamely fontos problémáját tárgyalják. El­sősorban nem elméleti írások ezek: céljuk, hogy az átlagos műveltségű olvasóknak is el tudják magyarázni a nemzetközi társadalom feszültségeinek eredetét, és az alternatívák fel­vázolásával útmutatást tudjanak nyújtani a cselekvéshez. A lap ezért igen gazdagon illusztrált, számos ábra és kiegészítő rovat segíti elő az éppen feldolgozott témákban kevésbé jár­tas olvasók bevezetését az egyes részletkérdésekbe vagy ter­minológiába.

Néhány téma és cím, mellyel az elmúlt év számai beha­tóan foglalkoztak: Az új imperializmus, Utazás Pinochet Chiléjében, A házimunka politikuma, A túlélés-joga, Funda­mentalizmus, Katasztrófák a Harmadik Világban, A tengerek megmentése, A Világbank belsejében, A zöld fogyasztó, Mo­dern építészet (a design rabjai), Az új globalizmus (multi­nacionális vállalatok).

Az 1993-as évben betekintést nyújtott a lap az ENSZ-nek Kambodzsában, és többek közt a Vörös Khmerek visszahozatalában játszott szerepébe, a fejlődő országok idegenfor­galmi szektorának árnyoldalaiba, a centrumországok érdeke­it szolgáló történelemhamisítás különböző módozataiba. 1994-es januári száma – még a dél-mexikói fegyveres láza­dás kitörése előtt – Mexikó helyzetét, jelenkori átalakulását mutatta be, a szám szerkesztőinek Mexikóban tett utazása alapján, valamint különböző' tanulmányok felhasználásával.

E példa igen jól mutatja, hogy számunkra sem közömbös a Harmadik Világ tanulmányozása, és elsősorban nem vala­miféle meddő sajnálkozás, vagy részvétnyilvánítás jelleggel kell foglalkoznunk e kérdéskörrel. Mexikóé ugyanis a mi­énkhez hasonlóan egy köztes helyzet: Észak- és Dél-Ameri­ka között, mint ahogy a miénk Nyugat- és Kelet-Európa kö­zött. Természetesen az alapvető történelmi különbségek fi­gyelembevételével, de mindenképpen tanulmányozandó szá­munkra is Mexikó csatlakozási kísérlete a nála fejlettebb Egyesült Államokhoz, ami – a mi kompország-jellegünkhöz hasonlóan – komoly múltra tekint már vissza. A New Internationalist nyomozása is e probléma körül forog, kellően realista megállapítással zárva az összeállítást. „Legutóbb, amikor egy mexikói elnök, Porfirio Díaz megpróbálta Uncle Sam (az USA) karjai közé vezetni az országot, ezzel csak a forradalom kitörését alapozta meg. Mexikó megtanult repül­ni az amerikai álom és a közép-amerikai rémálom között. A mexikói álom annyi, mint felhagyni az álmodozásokkal, és elkezdeni a földön járni."

A New Internationalist cikkeit, illusztrációit e számunkban és később is felhasználjuk.

A „harmadik világ" vagy a „fejlődő országok" kifejezések, amelyek egykor maguktól értetődő fogalmak voltak, már rég­óta az idézőjeles, a dupla idézőjeles vagy a kérdőjeles ka­tegóriák tipikus eseteivé váltak. A „harmadik világbeli" orszá­gok és régiók fejlődésének áttekinthetetlen sokfélesége, az egyik oldalon egy egész kontinens (Afrika) lesüllyedése, ez­zel szemben a másikon Kína óriási növekedési rátái, vagy egyfelől Brazília mint a világ tízedik legnagyobb ipari terme­lője, egyúttal azonban az éhséglista hatodik helyezettje, más­felől viszont Dél-Korea, a működő fejlődési csoda, ahol egy­koron talán még a demokrácia is csírázásba kezd – mindezek a tények immár alkalmat adnak mind a polgári, mind a (va­laha) baloldali teoretikusoknak arra, hogy egyáltalában véve a „harmadik világ végéről" beszéljenek.

Mindennek ellenére az OECD tovább vezeti a „developing countries" listáját. Ezen országok száma ez idő tájt 137, és közöttük található Lengyelország, Magyarország, Portugália és Törökország is. Az 1980-as években a fejlődő országok részesedése a világtermelésből 23%-ról 15%-ra esett. Ugyanebben az időben még Dél-Ázsia és Afrika 43 legsze­gényebb országában is (vagy éppen ott) tovább süllyedt az életszínvonal. A világ lakosságának több mint egyötöde ma is abszolút szegénységben él. A pénzügyi világ csak a maga számára „oldotta meg" az „adósságválságot", miközben a „developing countries" továbbra is kénytelenek cipelni annak minden terhét (lásd ezzel kapcsolatban Ottó Kreye írását ugyanebben a számban).

Nem a „harmadik világ" puszta fogalma, hanem az ahhoz kötődő történelmi és elméleti tartalmak azok, amelyek képe­sek megmagyarázni az alulfejlettség alakulását csakúgy, mint Kelet-Európa széles régióinak újkori periferizálódását vagy a periféria új „differenciálódását", valamint a meggazdagodás és elnyomorodás további világméretű összefüggéseit.

A „harmadik világ" kifejezést Frantz Fanon vezette be „A Föld rabjai" című írásával a 60-as években a nemzetközi szóhasz­nálatba. A kifejezés eredetileg csak a gyarmati elnyomás alól nagyrészt éppen felszabaduló afro-ázsiai országokra vonat­kozott, de hamarosan egyre inkább kiterjesztették a gazda­sági szakadékok ós konfliktusok problematikájára általában, és ezzel a latin-amerikai országokra is.

A fogalomnak már e puszta fejlődéstörténete is utal az alul-fejlettség alakulásának központi kérdéseire. Először is a mai „developing countries", beleértve a „developing" Kelet-Euró­pát, nem alkotnak és soha nem is alkottak saját világot, ha­nem részei voltak az egyetlen, az egész földgolyót átfogó világnak. (Ezt mutatja ki Samir Amin e számunkban közre­adott tanulmánya az „első" és a harmadik világbeli baloldali politika kölcsönhatásának pozitív és negatív elemein – méghozzá tudatosan és határozottan a harmadik világ szem­szögéből.) A gyarmati uralom alóli felszabadulás folyamata, amely az Első és a harmadik világ kapcsolatát évtizedeken át meghatározta, éppenséggel nem a népek önrendelkezé­séhez vezetett, hanem új uralmi viszonyokat hozott létre az egyetlen világban. így például nem utolsósorban a harmadik világból származó nyerstermékexportnak a 30-as évek világ­gazdasági válsága nyomán kialakuló drasztikus leértékelődé­se tette lehetővé – kiegészítve az élelmiszerellátás relatív olcsóbbodásával – az Első Világ „fogyasztói tömegtársadal­mát", rádióval, porszívóval és autóval (majdnem) mindenki számára. Egyúttal pedig kezdetét vette a keletkezőben levő harmadik világbeli országok elárasztása azokkal az ipari or­szágokban gyártott fogyasztási cikkekkel, amelyek tönkretet­ték a helyi, falusi és városi kézművességet, és így hozzájá­rultak a városokba irányuló tömeges elvándorláshoz és a vá­rosi nyomor növekedéséhez.

Másodszor: a harmadik világ keletkezésének – itt persze csak egy jellemző összefüggésben ábrázolt – folyamatával és folyamatában megnyilvánult, hogy a Föld alulfejlett fele semmi esetre sem időtlenül változatlan része a glóbusznak. Különösen plasztikus vagy drasztikus példa erre a feketék XVII. és korai XVIII. századi elhurcolása a (későbbi) harma­dik világból, ti. Nyugat-Afrikából a (későbbi) harmadik világ­ba, vagyis a Karib-térségbe. Nagy-Britannia világhatalommá emelkedésének szolgálatában döntően megváltoztatták a nyugat-afrikai társadalmakat, a zöld „nyugat-indiai" szigete­ken pedig egy új, önálló társadalom jött létre a világ ún. tör­ténelem nélküli felében, nemcsak az alávetettség, de az af­rikai hagyomány és az ellenállás saját kultúrájával is. Az 1960-as és 1970-es évek harmadik világában a gyarmati fel­szabadítás és az államalakítás, a tarkadíszes katonai dikta­túrák, a „demokratikus szocializmus" és a „Black Power", a „zöld forradalom", az „importhelyettesítés" és az „utolérő fej­lődés" „szocialista" és kapitalista stratégiái valamennyien az adott helyszínen ható külső és belső erők termékei voltak: a legkülönfélébb erőké, a kisparaszti háztartástól kezdve a he­lyi kliensi rendszereken és agrároligarchiákon keresztül egé­szen a multinacionális konszernekig, a Világbankig és más nemzetközi fejlesztési intézményekig. És éppen ebben az ér­telemben képezik mindezek az erők a harmadik világ legsa­játabb történetét, amely – nem inkább és nem kevésbé, mint az iparosodott Nyugat vagy Kelet-Európa történelme – csak kölcsönös összefüggéseiben érthető meg.

Harmadszor: a (mai) harmadik világ sosem volt egy egy­séges, differenciálatlan világ, amelyben az országok tojás­ként hasonlítottak volna egymásra. Ha az imperialista konkurencia szakaszában a mezőgazdasági termékek kivitele határozta is meg ezen országoknak a világgazdasági mun­kamegosztásban elfoglalt helyét, ez a mezőgazdasági ex­porttermelés (a fenti értelemben vett helyi történelemnek megfelelően) itt ültetvényszerűén, ott paraszti kisgazdaság­ban, amott pedig vegyes szervezeti formában zajlott. Az egyik ország gyarmat volt, a másik protektorátus, a harmadik szabadkereskedelmet folytató, exportorientált piacgazdaság, és amíg egyesek arany után kutattak, mások szedték a föl­dimogyorót. Az egyik helyen tehetős fehér telepesek voltak a hangadók, másutt polgári-városi életformák virágoztak, és megint máshol valahogy egyszerűen tovább éltek a tradicio­nális törzsi társadalmak és a nomád kultúrák.

Végül negyedszer: a harmadik világban a térbeli differen­ciáltság mindig velejárója volt a történelmi fejlődésnek, a har­madik világ ennek köszönhető, mindig új differenciálódása pedig a világrendszer mindig új differenciálódásának képezi részét. A 30-as évek világgazdasági válsága közepette be­következő külgazdasági összeomlásnak pl. éppen a különö­sen export/importorientált és politikailag független latin-ame­rikai országokban kellett az importhelyettesítő iparosításra való korábbi és határozottabb átállás hajtóerejévé válnia, mi­alatt néhány, a világpiaci kellemetlenségektől jobban meg­óvott gyarmat megrekedt az egyre kilátástalanabb agrárex­port-orientáció zsákutcájában. Mindazonáltal ezen országok egyike sem került ezzel a differenciálódással az első világba, és semmi esetre sem tűntek el egyetlen világunk ellentmon­dásai sem.

A 70-es évektől az „új nemzetközi munkamegosztás" struk­turális váltása is az egységen belüli differenciálódásnak eb­ben és csak ebben az összefüggésében nyitotta meg a har­madik világ néhány országa számára a felemelkedés pers­pektíváját (és egyúttal pl. az egykori világhatalomnak, Nagy-Britanniának a dezindusztrializálódás, Kelet-Európa országa­inak pedig az újólagos periferizálódás felé vivő utat). A vi­lágpiac elárasztása a délkelet-ázsiai tigrisek exporttermékei­vel ezen az egyetlen tőkés világgazdaságon belül játszódik le. Ha a harmadik világnak csak egyetlen nagy országa (pl. Kína) próbálna is rálépni erre az útra, a világpiaci kereslet semmiképpen se tudna ezzel lépést tartani. A világgazdaság dinamikája néhány kis tigrist talán elvisel, de nagyot már egyet sem, és ha Magyarország ilyen „tigris" volna, nem le­hetne az Lengyelország.

A harmadik világ „differenciálódását" hangsúlyozó nézetek kétségkívül képesek valóban hamisítatlanul reflektorfénybe állítani helyi jelenségeket, mint olyanokat. A „harmadik világ végére" való végső következtetés azonban sűrű homályba rejti az összefüggéseket. Sem azokat az erőket nem akarja megnevezni, amelyek például Venezuelában megakadályoz­zák a polgári agrárreformot, sem azokat, amelyek a betörő „gazdasági csoda" előzményeként egyáltalán lehetővé tették az ilyen elméleteket. Nem akarja megnevezni azokat az erő­ket, amelyeknek az IMF és a Világbank neoliberális kiigazí­tási politikája köszönhető, de nem akarja megérteni azokat sem, amelyek ezzel a politikával szembehelyezkednek. Vi­lágszerte meg akarja fosztani az alulfejlettséggel és a periferizálódással szembeni ellenállást annak értelmétől és irá­nyától.

Ezek az összefüggések teszik tehát szükségessé és értel­messé a harmadik világgal való ismételt foglalkozást az Esz­mélet lapjain. Csak ha képesek vagyunk megérteni a gazda­sági neoliberalizmussal szembeni ellenállást Jamaikában (vö. Susan Zimmermann és Folker Fröbel írását a mostani szám­ban), vagy az iszlám politikai szerepét (az erről szóló írásokat lásd szintén e számunkban), akkor tudunk majd nem parti­kuláris módon állást foglalni itt, Kelet-Európában a saját konf­liktusaink ügyében.