Korábbi számok kategória bejegyzései

Új Exodus – A nemzetközi munkaerőáramlás új irányai

Tamás Pál és Inotai András szerkesztésében jelent meg az Új Exo­dus című tanulmánykötet, melynek témája a migráció. Hazai szerzők foglalják össze a migrációval kapcsolatos elméleti kérdéseket, vala­mint elemzik a témát mint a harmadik világ olyan jellegzetes prob­lémáját, mellyel az új Kelet-Európának is szembe kell néznie.

Új Exodus címmel jelent meg 1993-ban a tanulmánykötet Ta­más Pál és Inotai András szerkesztésében. Az alcím: A nem­zetközi munkaerőáramlás új irányai. A kötet 12 tanulmányt tartalmaz, amelyek az MTA Világgazdasági Kutató Intézeté­nek és a Társadalmi Konfliktusok Kutató Központjának vizs­gálódásai alapján készültek. Hiányt pótol a kötet, hiszen a szerzők nemcsak történelmi áttekintést adnak, hanem megha­tározzák a trendeket, a lehetséges válságos területeket, góco­kat és javaslatokat is adnak a kérdések kezelésére, megoldá­sára. Rendkívül érdekes maga a téma is, hiszen századunk végének egyik legfontosabb problémája a várható demográfiai robbanás Afrika és Ázsia gazdaságilag elmaradott országai­ban, és a várható tömeges méretű kivándorlás, munkahely vagy jobb életkörülmények keresése. Mivel az elsődleges cél­országok a nyugat-európai centrum országai, melyek már most igyekeznek korlátozni, esetleg teljesen visszaszorítani a bevándorlást, komoly feszültségek léphetnek fel a bevándor­lók tömegei és az azokat visszaszorítani igyekvő államok kö­zött. A befogadó országok közvéleményét pedig már így is sokkolja a beáramló olcsóbb munkaerő, egzisztenciális félel­meket keltve és felidézve a még nagyobb munkanélküliség rémét.

A kötet szerkesztői előszava a kelet-európai migráció trend­jeinek, adatainak feldolgozatlanságára utal. Elsőként globális kérdésekkel, illetve elméleti megközelítésekkel foglalkozik Lé­vai Imre majd Kiss Judit tanulmánya. Lévai a különböző mig­rációs elméleteket ismerteti és bírálja, illetve fogalmakat vezet be és határol körül. Mindezt nagy elméleti tudással és rendszerezőkészséggel teszi. A kelet-európai migrációs folyamato­kat beilleszti a munkaerőpiac világrendszerbeli átalakulásába, abba az általános periferizálódásba, melynek hullámai már a 80-as évek végén elérték az államszocializmus országait. Kiss Judit az egész világra kiterjedő vándorlást vizsgálja, majd meghatározza a nemzetközi migráció főbb típusait, trendjeit és a regionális trendeket. Befogadó és kibocsátó országok szempontjából egyaránt feltérképezi a lehetséges migrációs út­vonalakat, majd rátér a kelet-európai régió migrációs kérdé­seinek felvázolására. Szól a kelet-európai vándorlás múltbeli irányairól és jelenkori fényeiről, illetve részletesen elemzi a ki- és bevándorlás várható alakulását (népességi és munkaerő növekedési tendenciák, a gazdasági helyzet alakulásának hatása, az egyes szektorok, szakmák várható migrációs alaku­lása). Végezetül minden egyes kelet-európai ország várható migrációs tendenciáiról ír.

Kiss Judit a vázolt folyamatokat magából a világrendszer működési szerkezetéből vezeti le, olyan „strukturalista" meg­közelítést reprezentál, amely napjainkban igazán hiányzik a magyar szellemi életből.

A következő egységben Tamás Pál, Fóti Klára, Farkas Péter, Körösi István, Szabó János tanulmányai dolgoznak fel egy-egy szeletet az európai vándorlási folyamatokból. Tamás Pál a „brain drain" kelet-európai jelenségeit vizsgálva, a történeti áttekintés után – melynek kezdetei i. sz. 150-ig nyúlnak vissza – a hatásmechanizmusok elemzésével, illetve annak a kérdés­nek a boncolgatásával folytatja írását, vajon a szívó vagy a nyomó hatások felelősek-e a régióból történő magasan képzett munkaerő kivándorlásáért. Végezetül felvázolja a kivándorló értelmiség lehetséges sorsát, illetve a legnagyobb veszélyfor­rást: a doktorandusok elvándorlását. Fóti Klára munkája az 50-es évek végétől a 80-as évek második feléig vizsgálja a be­vándorlást az Európai Közösség tagországaiba. Feltárja a kez­deti munkaerőszívó hatás okait, az összefüggéseket a migráció és az európai befogadó országok gazdaságában zajló folyama­tok között, valamint a munkaerőpiacot alakító tényezőket. Be­mutatja az EK tagjainak kísérletét a bevándorlás visszaszorí­tására, szabályozására és szól a kelet-európai változások ha­tására a 80-as évek végén meginduló emigrálási hullámról. A schengeni egyezmény (a végrehajtás megkezdésének határi­deje 1993) közös migrációs politikát fogalmaz meg, de ez bi­zonyos elvi, humanitárius szempontokból vitatható – új meg­oldások keresése tehát még mindig szükséges. Farkas Péter a Maghreb országokból való kivándorlás vizsgálatakor a folya­mat mindkét végpontját figyelembe veszi – a kivándorlás gaz­dasági következményeit a Maghreb országokban, illetve a maghrebiek helyzetét a legnagyobb befogadó országban, Franciaországban (szerepüket, társadalmi és szociális helyze­tüket). Körösi István a németországi migráció elemzésekor ugyan megemlíti a külföldiek bevándorlását, de főképpen a volt NDK és NSZK közötti (valójában belső) migrációval fog­lalkozik. Ez a folyamat az egyesítéssel nem szakadt meg, ha­nem felerősödött, és nagy terheket ró az immár egységes Né­metország vezetésére. Körösi nem vizsgálta azokat a jelensé­geket, amelyek a rasszizmus szélsőségeit idézték fel az utóbbi időkben a német hivatalos migrációs politikában. De magából a kötetből is hiányzik annak a problémának világos leírása, amely a bevándoroltak általános osztályrésze az ún. befogadó országokban. Érdemes lett volna a szerkesztőknek legalább hangsúlyozni, hogy az idegengyűlölet, amely a migrációs fo­lyamatok részeként magasra csapott, az ún. centrum-orszá­gokban keletkezett, s onnan terjed át kelet felé. Az idegengyű­lölet eme formája persze „kedvező" történelmi talajra talál mindenütt a „rendszerváltó" Kelet-Európában. Szabó János a két volt nagy katonai blokk országának védelmi szektorbeli változásairól szól, ami rendkívül fontos probléma, hiszen a volt Szovjetunió utódállamaiban feleslegessé váló katonatö­megek a potenciális elvándorlók egyik legnagyobb csoportját alkotják. Ez a tanulmány átvezet hazánk a migrációs problé­máit tárgyaló blokk felé.

Kőszegvári Tibor bemutatja az országot elárasztó menekül­tinvázió lehetséges okait minden hazánkat környező ország­ban, illetve a kérdés nemzetbiztonsági aspektusait. Zsilipország vagyunk: a tényen nem tudunk változtatni, de ellenőrzés alatt kell tartanunk a menekültáradatot – ezt a jelenlegi hely­zetben a szerző nem látja biztosítottnak, szervezetlenség mu­tatkozik a menekültügy koordinálásában, melyet ráadásul há­rom minisztérium végez egyszerre. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a mostani kormányhatalom a rasszista menekültügyi po­litika német válfaját tekinti modelljének.) Závecz Tibor a ro­mániai menekültekkel kapcsolatos előítéletek mérésének összehasonlító eredményeit közli az 1989-es, 1990-es, és 1992-es évekből. Megítélése szerint a látens előítéletek növekedésé­vel kell számolnunk a közeljövőben. Böhm Antal egy nemzet­közi vizsgálat eredményeibe illeszkedve standard kérdőívek­kel, 30-30 város 15-15 vezetőjét véve mintának, azt vizsgálja, létezik-e Magyarországon xenophóbia a helyi vezetők érték­rendjében. A konkrét válaszokat a nemzetközi vizsgálatból ki­emelt svéd válaszokkal hasonlítja össze. (így egy jól működő demokrácia eredményeit veti össze a hazaiakkal.) A felmérés­ből kiderül, hogy nálunk általában elfogadják a külföldiekkel való kapcsolatokat, de sok az elutasító válasz (különösen a svéd eredményekkel összehasonlítva), kevésbé vagyunk toleránsak és általában a másságot viseljük el nehezen. Igen erő­sek az ellenérzések a cigánysággal szemben, és számunkra a kisebbségi jogokba nem tartozik bele a kisebbség nyelvének hivatalos elismerése. A „mely népeket szeret", illetve a „mely országokat nem szeret" kérdésre a hagyományos szimpátia (német, osztrák, lengyel), illetve ellenszenv (Románia) mellett megjelentek az elutasító képben az arab országok, szimpati­kusnak pedig európai országokat jelöltek meg a válaszadók (hol van az USA?). Természetesen az ellenszenv nem népekre, hanem országokra vonatkozik (a kérdőív is szándékosan or­szágra kérdezett rá), és ebben benne van az illető ország gaz­dasági, társadalmi berendezkedése, magyarsághoz való viszo­nya stb. is. Egészében véve megállapítható, hogy a válaszok mögött nem xenophobia, hanem inkább józan pragmatizmus és némi félelem húzódik meg. L. Rédei Mária a nemzetközi népességmozgás 40 évéről ír Magyarországon, elemzi az 56-os, az 56 és 88 közötti korszak nagy népességmozgásait, illetve a 88 utáni új migrációs tendenciákat és azok várható demográfiai és regionális hatásait. A kötet záró tanulmányában Kárpáti Zol­tán regionális szempontú értékelésével Kecskemét és Szeged társadalmának várható migrációs viselkedésére világít rá.

A kötet tanulmányai táblákkal, statisztikai grafikonokkal se­gítik az olvasót és támasztják alá az állításokat, következteté­seket. A különböző diszciplínákhoz kapcsolódó, sokféle néző­pontú írások jól érzékeltetik a probléma súlyát és jelenlegi helyzetét.

23. szám | (1994 Ősz)

A parlamenti választások időszakában megjelenő számunkban indokolt feltenni a kérdést: vajon meddig is terjed választási szabadságunk? Vajon hogyan viszonyulnak egymáshoz a lehetőségek és a korlátok a létező „demokrácia" rendszerében? A polgári demokrácia elméleti és gyakorlati kérdéseit körüljáró blokkunk sok olyan kérdést tesz fel és próbál megválaszolni, amelyek a napi politikai és politológusi vitákban háttérbe szorulnak. Az írások egy külön csokra foglalkozik a harmadik világ politikai jelenségeivel, mint például az iszlám vagy a populizmus, melyek elemzéséből igen sokan elhagyják a gazdasági viszonyok tárgyalását. Ez utóbbi problémának tulajdonítható, hogy következő számunkban részletesen foglalkozunk majd néhány alapvető gazdaságelméleti és politikai kérdés vizsgálatával.
Tartalomjegyzék
  1. Perecz László, Szigeti Péter, Z. Karvalics László, Hack Péter, Krausz Tamás, Susan Zimmermann : A képviseleti demokrácián innen és túl
  2. Andor László : Társadalom, történelem, politika – interjú Wiener Györggyel
  3. Samir Amin : Tézisek az európai baloldalról
  4. Andor László : Demokráciáink rövid története
  5. Chantal Mouffe : A politikum visszatérése
  6. Yar Mohamed, Katona Magda : A modern iszlám és az agrárkérdés
  7. Balogh András : Integráció és felzárkózás
  8. Francois Burgat : Iszlám és pluralizmus
  9. Volker Perthes : A fundamentalizmus fikciója – Az iszlám mozgalmak normalizálódásáról
  10. Otto Kreye : A fejlődő országok külső eladósodása 10 évvel az adósságválság kitörése után
  11. Folker Fröbel, Susan Zimmermann : Társadalmi konfliktusok a periferikus kapitalista fejlődés zsákutcájában – A Dominikai Köztársaság és Jamaica példája
  12. Csáki György : Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap (1982-1993)
  13. Charta 88 : Nyilatkozat
  14. Mikes Tamás : Ellenzékiség a 80-as években
  15. Polyák Andrea : Új Exodus – A nemzetközi munkaerőáramlás új irányai
  16. Eszmélet : New Internationalist
  17. NAFTA
  18. Maquiladora
  19. Zapata
  20. n. n. : Egy világ, sok világ – Néhány gondolat a „harmadik világ” fogalmáról
  21. Hogyan lehet visszatérni Németországból a „harmadik világba”?

New Internationalist

Nagy-Britanniában készítik a világszerte megjelenő havilapot, mely­nek célja egy egyenlőbb, igazságosabb világrend megteremtése, mely lehetőséget nyújtana a jelenleg is növekvő mértékben kizsákmányolt harmadik világ kiegyensúlyozott fejlődésére.

Nevében új folyóirat, valójában azonban már több mint 250 száma jelent meg. Központja, szerkesztősége az angliai Ox­fordban van, de terjesztési köre behálózza a világ öt földré­szét.

„A New Internationalist azért létezik, hogy jelentéseket küldjön a világszegénységről és egyenlőtlenségről; hogy a figyelmet a hatalmasok és a hatalom nélküliek igazságtalan viszonyára terelje mind a gazdag, mind a szegény országok­ban; hogy fórumot nyújtson a nemzetek közötti rendszerben és az egyes országokon belül szükségesnek tartott radikális változásokért folyó vitáknak és kampányoknak, melyek az alapvető anyagi és lelki szükségletek kielégíthetőségét cé­lozzák; és hogy életközeibe hozza a világfejlődésért folyó küzdelemben résztvevő embereket, gondolatokat és akció­kat."

A lap havonta jelentkezik tematikus számokkal, melyek a világtársadalom valamely fontos problémáját tárgyalják. El­sősorban nem elméleti írások ezek: céljuk, hogy az átlagos műveltségű olvasóknak is el tudják magyarázni a nemzetközi társadalom feszültségeinek eredetét, és az alternatívák fel­vázolásával útmutatást tudjanak nyújtani a cselekvéshez. A lap ezért igen gazdagon illusztrált, számos ábra és kiegészítő rovat segíti elő az éppen feldolgozott témákban kevésbé jár­tas olvasók bevezetését az egyes részletkérdésekbe vagy ter­minológiába.

Néhány téma és cím, mellyel az elmúlt év számai beha­tóan foglalkoztak: Az új imperializmus, Utazás Pinochet Chiléjében, A házimunka politikuma, A túlélés-joga, Funda­mentalizmus, Katasztrófák a Harmadik Világban, A tengerek megmentése, A Világbank belsejében, A zöld fogyasztó, Mo­dern építészet (a design rabjai), Az új globalizmus (multi­nacionális vállalatok).

Az 1993-as évben betekintést nyújtott a lap az ENSZ-nek Kambodzsában, és többek közt a Vörös Khmerek visszahozatalában játszott szerepébe, a fejlődő országok idegenfor­galmi szektorának árnyoldalaiba, a centrumországok érdeke­it szolgáló történelemhamisítás különböző módozataiba. 1994-es januári száma – még a dél-mexikói fegyveres láza­dás kitörése előtt – Mexikó helyzetét, jelenkori átalakulását mutatta be, a szám szerkesztőinek Mexikóban tett utazása alapján, valamint különböző' tanulmányok felhasználásával.

E példa igen jól mutatja, hogy számunkra sem közömbös a Harmadik Világ tanulmányozása, és elsősorban nem vala­miféle meddő sajnálkozás, vagy részvétnyilvánítás jelleggel kell foglalkoznunk e kérdéskörrel. Mexikóé ugyanis a mi­énkhez hasonlóan egy köztes helyzet: Észak- és Dél-Ameri­ka között, mint ahogy a miénk Nyugat- és Kelet-Európa kö­zött. Természetesen az alapvető történelmi különbségek fi­gyelembevételével, de mindenképpen tanulmányozandó szá­munkra is Mexikó csatlakozási kísérlete a nála fejlettebb Egyesült Államokhoz, ami – a mi kompország-jellegünkhöz hasonlóan – komoly múltra tekint már vissza. A New Internationalist nyomozása is e probléma körül forog, kellően realista megállapítással zárva az összeállítást. „Legutóbb, amikor egy mexikói elnök, Porfirio Díaz megpróbálta Uncle Sam (az USA) karjai közé vezetni az országot, ezzel csak a forradalom kitörését alapozta meg. Mexikó megtanult repül­ni az amerikai álom és a közép-amerikai rémálom között. A mexikói álom annyi, mint felhagyni az álmodozásokkal, és elkezdeni a földön járni."

A New Internationalist cikkeit, illusztrációit e számunkban és később is felhasználjuk.

A képviseleti demokrácián innen és túl

Hack Péter, Perecz László, Szigeti Péter és Susan Zimmermann vitája arról, hogy a ma ismert nyugati demokrácia-modell meghalad­ható-e, illetve hogy melyek azok a tényezők, amelyek egy másfajta politikai mechanizmus keresésére ösztönözhetik a gondolkodó tár­sadalomtudóst ós politikust. A vitázó felek elmondják véleményüket arról is, hogy miért alakult ki nyugaton és minálunk a polgári demokrácia, és hogy válságban van-e.

Egy világ, sok világ – Néhány gondolat a „harmadik világ” fogalmáról

A „harmadik világ" vagy a „fejlődő országok" kifejezések, amelyek egykor maguktól értetődő fogalmak voltak, már rég­óta az idézőjeles, a dupla idézőjeles vagy a kérdőjeles ka­tegóriák tipikus eseteivé váltak. A „harmadik világbeli" orszá­gok és régiók fejlődésének áttekinthetetlen sokfélesége, az egyik oldalon egy egész kontinens (Afrika) lesüllyedése, ez­zel szemben a másikon Kína óriási növekedési rátái, vagy egyfelől Brazília mint a világ tízedik legnagyobb ipari terme­lője, egyúttal azonban az éhséglista hatodik helyezettje, más­felől viszont Dél-Korea, a működő fejlődési csoda, ahol egy­koron talán még a demokrácia is csírázásba kezd – mindezek a tények immár alkalmat adnak mind a polgári, mind a (va­laha) baloldali teoretikusoknak arra, hogy egyáltalában véve a „harmadik világ végéről" beszéljenek.

Mindennek ellenére az OECD tovább vezeti a „developing countries" listáját. Ezen országok száma ez idő tájt 137, és közöttük található Lengyelország, Magyarország, Portugália és Törökország is. Az 1980-as években a fejlődő országok részesedése a világtermelésből 23%-ról 15%-ra esett. Ugyanebben az időben még Dél-Ázsia és Afrika 43 legsze­gényebb országában is (vagy éppen ott) tovább süllyedt az életszínvonal. A világ lakosságának több mint egyötöde ma is abszolút szegénységben él. A pénzügyi világ csak a maga számára „oldotta meg" az „adósságválságot", miközben a „developing countries" továbbra is kénytelenek cipelni annak minden terhét (lásd ezzel kapcsolatban Ottó Kreye írását ugyanebben a számban).

Nem a „harmadik világ" puszta fogalma, hanem az ahhoz kötődő történelmi és elméleti tartalmak azok, amelyek képe­sek megmagyarázni az alulfejlettség alakulását csakúgy, mint Kelet-Európa széles régióinak újkori periferizálódását vagy a periféria új „differenciálódását", valamint a meggazdagodás és elnyomorodás további világméretű összefüggéseit.

A „harmadik világ" kifejezést Frantz Fanon vezette be „A Föld rabjai" című írásával a 60-as években a nemzetközi szóhasz­nálatba. A kifejezés eredetileg csak a gyarmati elnyomás alól nagyrészt éppen felszabaduló afro-ázsiai országokra vonat­kozott, de hamarosan egyre inkább kiterjesztették a gazda­sági szakadékok ós konfliktusok problematikájára általában, és ezzel a latin-amerikai országokra is.

A fogalomnak már e puszta fejlődéstörténete is utal az alul-fejlettség alakulásának központi kérdéseire. Először is a mai „developing countries", beleértve a „developing" Kelet-Euró­pát, nem alkotnak és soha nem is alkottak saját világot, ha­nem részei voltak az egyetlen, az egész földgolyót átfogó világnak. (Ezt mutatja ki Samir Amin e számunkban közre­adott tanulmánya az „első" és a harmadik világbeli baloldali politika kölcsönhatásának pozitív és negatív elemein – méghozzá tudatosan és határozottan a harmadik világ szem­szögéből.) A gyarmati uralom alóli felszabadulás folyamata, amely az Első és a harmadik világ kapcsolatát évtizedeken át meghatározta, éppenséggel nem a népek önrendelkezé­séhez vezetett, hanem új uralmi viszonyokat hozott létre az egyetlen világban. így például nem utolsósorban a harmadik világból származó nyerstermékexportnak a 30-as évek világ­gazdasági válsága nyomán kialakuló drasztikus leértékelődé­se tette lehetővé – kiegészítve az élelmiszerellátás relatív olcsóbbodásával – az Első Világ „fogyasztói tömegtársadal­mát", rádióval, porszívóval és autóval (majdnem) mindenki számára. Egyúttal pedig kezdetét vette a keletkezőben levő harmadik világbeli országok elárasztása azokkal az ipari or­szágokban gyártott fogyasztási cikkekkel, amelyek tönkretet­ték a helyi, falusi és városi kézművességet, és így hozzájá­rultak a városokba irányuló tömeges elvándorláshoz és a vá­rosi nyomor növekedéséhez.

Másodszor: a harmadik világ keletkezésének – itt persze csak egy jellemző összefüggésben ábrázolt – folyamatával és folyamatában megnyilvánult, hogy a Föld alulfejlett fele semmi esetre sem időtlenül változatlan része a glóbusznak. Különösen plasztikus vagy drasztikus példa erre a feketék XVII. és korai XVIII. századi elhurcolása a (későbbi) harma­dik világból, ti. Nyugat-Afrikából a (későbbi) harmadik világ­ba, vagyis a Karib-térségbe. Nagy-Britannia világhatalommá emelkedésének szolgálatában döntően megváltoztatták a nyugat-afrikai társadalmakat, a zöld „nyugat-indiai" szigete­ken pedig egy új, önálló társadalom jött létre a világ ún. tör­ténelem nélküli felében, nemcsak az alávetettség, de az af­rikai hagyomány és az ellenállás saját kultúrájával is. Az 1960-as és 1970-es évek harmadik világában a gyarmati fel­szabadítás és az államalakítás, a tarkadíszes katonai dikta­túrák, a „demokratikus szocializmus" és a „Black Power", a „zöld forradalom", az „importhelyettesítés" és az „utolérő fej­lődés" „szocialista" és kapitalista stratégiái valamennyien az adott helyszínen ható külső és belső erők termékei voltak: a legkülönfélébb erőké, a kisparaszti háztartástól kezdve a he­lyi kliensi rendszereken és agrároligarchiákon keresztül egé­szen a multinacionális konszernekig, a Világbankig és más nemzetközi fejlesztési intézményekig. És éppen ebben az ér­telemben képezik mindezek az erők a harmadik világ legsa­játabb történetét, amely – nem inkább és nem kevésbé, mint az iparosodott Nyugat vagy Kelet-Európa történelme – csak kölcsönös összefüggéseiben érthető meg.

Harmadszor: a (mai) harmadik világ sosem volt egy egy­séges, differenciálatlan világ, amelyben az országok tojás­ként hasonlítottak volna egymásra. Ha az imperialista konkurencia szakaszában a mezőgazdasági termékek kivitele határozta is meg ezen országoknak a világgazdasági mun­kamegosztásban elfoglalt helyét, ez a mezőgazdasági ex­porttermelés (a fenti értelemben vett helyi történelemnek megfelelően) itt ültetvényszerűén, ott paraszti kisgazdaság­ban, amott pedig vegyes szervezeti formában zajlott. Az egyik ország gyarmat volt, a másik protektorátus, a harmadik szabadkereskedelmet folytató, exportorientált piacgazdaság, és amíg egyesek arany után kutattak, mások szedték a föl­dimogyorót. Az egyik helyen tehetős fehér telepesek voltak a hangadók, másutt polgári-városi életformák virágoztak, és megint máshol valahogy egyszerűen tovább éltek a tradicio­nális törzsi társadalmak és a nomád kultúrák.

Végül negyedszer: a harmadik világban a térbeli differen­ciáltság mindig velejárója volt a történelmi fejlődésnek, a har­madik világ ennek köszönhető, mindig új differenciálódása pedig a világrendszer mindig új differenciálódásának képezi részét. A 30-as évek világgazdasági válsága közepette be­következő külgazdasági összeomlásnak pl. éppen a különö­sen export/importorientált és politikailag független latin-ame­rikai országokban kellett az importhelyettesítő iparosításra való korábbi és határozottabb átállás hajtóerejévé válnia, mi­alatt néhány, a világpiaci kellemetlenségektől jobban meg­óvott gyarmat megrekedt az egyre kilátástalanabb agrárex­port-orientáció zsákutcájában. Mindazonáltal ezen országok egyike sem került ezzel a differenciálódással az első világba, és semmi esetre sem tűntek el egyetlen világunk ellentmon­dásai sem.

A 70-es évektől az „új nemzetközi munkamegosztás" struk­turális váltása is az egységen belüli differenciálódásnak eb­ben és csak ebben az összefüggésében nyitotta meg a har­madik világ néhány országa számára a felemelkedés pers­pektíváját (és egyúttal pl. az egykori világhatalomnak, Nagy-Britanniának a dezindusztrializálódás, Kelet-Európa országa­inak pedig az újólagos periferizálódás felé vivő utat). A vi­lágpiac elárasztása a délkelet-ázsiai tigrisek exporttermékei­vel ezen az egyetlen tőkés világgazdaságon belül játszódik le. Ha a harmadik világnak csak egyetlen nagy országa (pl. Kína) próbálna is rálépni erre az útra, a világpiaci kereslet semmiképpen se tudna ezzel lépést tartani. A világgazdaság dinamikája néhány kis tigrist talán elvisel, de nagyot már egyet sem, és ha Magyarország ilyen „tigris" volna, nem le­hetne az Lengyelország.

A harmadik világ „differenciálódását" hangsúlyozó nézetek kétségkívül képesek valóban hamisítatlanul reflektorfénybe állítani helyi jelenségeket, mint olyanokat. A „harmadik világ végére" való végső következtetés azonban sűrű homályba rejti az összefüggéseket. Sem azokat az erőket nem akarja megnevezni, amelyek például Venezuelában megakadályoz­zák a polgári agrárreformot, sem azokat, amelyek a betörő „gazdasági csoda" előzményeként egyáltalán lehetővé tették az ilyen elméleteket. Nem akarja megnevezni azokat az erő­ket, amelyeknek az IMF és a Világbank neoliberális kiigazí­tási politikája köszönhető, de nem akarja megérteni azokat sem, amelyek ezzel a politikával szembehelyezkednek. Vi­lágszerte meg akarja fosztani az alulfejlettséggel és a periferizálódással szembeni ellenállást annak értelmétől és irá­nyától.

Ezek az összefüggések teszik tehát szükségessé és értel­messé a harmadik világgal való ismételt foglalkozást az Esz­mélet lapjain. Csak ha képesek vagyunk megérteni a gazda­sági neoliberalizmussal szembeni ellenállást Jamaikában (vö. Susan Zimmermann és Folker Fröbel írását a mostani szám­ban), vagy az iszlám politikai szerepét (az erről szóló írásokat lásd szintén e számunkban), akkor tudunk majd nem parti­kuláris módon állást foglalni itt, Kelet-Európában a saját konf­liktusaink ügyében.