Az alábbiakban közzétett dokumentum nem valamiféle radikális bal­oldali szervezettől származik. A Charta 88 nevű brit szervezet tagjai és támogatói – ma már több tízezren, – politikai orientációjukat te­kintve igen sokfélék. Megegyeznek azonban abban, hogy az Egye­sült Királyság politikai rendszerét távolról sem tartják olyan demok­ratikusnak, mint az lehetne, illetve a polgári szabadságjogok garan­ciáját nem látják elégségesnek az ország íratlan alkotmányában. A Charta – neves jogi és társadalomtudományi szakértők bevonásával – széleskörű kampányt folytat a demokratikus reformokért. Tevé­kenységéhez elnyerte a két legnagyobb ellenzéki párt: a Munkáspárt és a Liberális Demokrata Párt támogatását (ez utóbbi az arányos képviselet létrehozásában való érdekeltsége folytán számít a Charta természetes támogatójának). Az állami döntéshozatal decentralizá­lását célzó törekvések miatt támogatják a különböző (skót és walesi) nacionalista mozgalmak is. A jelenlegi intézményrendszer eltökélt védelmezői egyértelműen a konzervatívok.

A dokumentum különösen elgondolkodtató abból a szempontból, hogy a hazai politikatudomány főárama – neves nyugati szakértőket követve – a Nagy-Britanniára jellemző „westminsteri modellt" a kon­szenzusra törekvő politikai berendezkedéssel egyenrangú, azzal egyenlő teljesítményű politikai mechanizmusnak tartja. Ezt kihasz­nálva az 1990-es választások után kormányra került konzer­vatív koalíció sokszor hivatkozhatott a westminsteri modellhez kap­csolódó „többségi elvre", amikor antidemokratikus, tekintélyelvű tö­rekvéseinek tudományosan hangzó igazolást akart találni. A Charta szövege arra enged következtetni, hogy a polgári demokrácia kere­tein belül is kijelölhető egy fejlődési vagy haladási irány, és a de­mokratizálás előmozdítása – kellő szervezettséggel és támogatott­sággal – lehetséges is.

***

Úgy neveltek föl minket Nagy-Britanniában, hogy azt higgyük, szabadok vagyunk, hogy Parlamentünk a demokrá­cia szülőanyja; hogy szabadságunkat irigyli a világ; hogy igazságszolgáltatási rendszerünk mindig méltányos; hogy biztonságunk őrei – a rendőrség és a titkosszolgálat – de­mokratikus és törvényes ellenőrzésnek vannak alávetve; hogy közigazgatásunk nem részrehajló; hogy városaink és közösségeink egy büszke identitást ápolnak; hogy sajtónk bátor és tisztességes. Mára ezek a hitek nagyon is valószí­nűtlenekké váltak. A valóság és a brit „íratlan alkotmány" elfogadott eszméi közötti szakadék olyannyira kiszélesedett, hogy azt sokan már nehezen elviselhetőnek tartják. Ebben g az évben mégis meghívtak minket, hogy ünnepeljük meg a 300. évfordulóját annak az 1688-as „Dicsőséges Forrada­lomnak", amely létrehozta az Egyesült Királyság majdani alapokmányát. Mára viszont – a szabadság nevében – poli­tikai, emberi, szociális jogainkat megkurtították, míg a vég­rehajtó hatalom ereje megnövekedett, egyre növekszik, pe­dig csökkennie kellene.

Megindult az a folyamat, amely megszerzett szabadságunk nagy részét fenyegeti. Részben szándékosan, ez 1979 előtt elkezdődött már, és most kezd igazán lendületbe jönni. Skó­ciát úgy kormányozzák a Whitehall-ból, mint egy provinciát. Még általánosabban, a kormányzat számos polgári szabad­ságjogot csorbított meg, például a habeas corpus, a békés gyülekezés, az információszabadság, a véleménynyilvánítási szabadság, a szakszervezeti és helyi önkormányzati tagság, a szabad mozgás egyetemes jogait, sőt még magukat az em­bert születésénél fogva megillető' jogokat is. Azáltal, hogy ezeket a jogokat a kormányzat egyesektől megvonja, min­denki számára kétségessé teszi őket.

A britek országunk intézményeinek jóságos természetébe vetett hagyományos hitük miatt szórványosan észlelik ezeket a komoly ügyeket, mindegyik csak egy „ügy", amelyet a többitől való elszigeteltségében tekintenek. Az, hogy az al­kotmány íratlan, szintén a politika széttöredezett felfogását erősíti; egy olyan felfogást, amely kevés védelmet nyújt a célratörő, autoriter állammal szemben. Hiszen az 1688-as események következtében az uralkodó abszolút hatalma csak a parlamentáris oligarchia kezébe csúszott át.

A jelenlegi adminisztráció nem az angol hagyományoktól idegen törés az ország életében. De míg a kormányzat arra szólít fel, hogy törekedjünk a szabadságra, egyidejűleg a ma­ga javára kihasználja az alkotmányos rendezés demokratikus szempontból mindig is fogyatékos árnyoldalait.

Az 1688-as megegyezésnek volt egy pozitív oldala. Annak idején a Dicsőséges Forradalom történelmi győzelem volt a királyi zsarnokság felett. Nagy-Britannia megmenekült a diktatúra kegyetlenségétől. Az anyaországban létrejöhetett a sok különböző érdek között működő kompromisszum, még akkor is, ha külföldön, Írországtól Indiáig, elég különböző mintákat valósított meg a Brit Birodalom. A mai brit fejle­mények egyetlen bírálata sem tagadhatja a múlt demokrati­kus vívmányainak jelentőségét, amely a legdrámaibban 1940 májusában mutatkozott meg, amikor Nagy-Britannia szem­beszegült az Európában uralomra jutott fasizmussal.

De a győzelem, mely végül is felszabadította Nyugat-Eu­rópát, megőrizte a paternalista attitűdöket és intézményeket az Egyesült Királyságban. A munka és a jólét utáni széles körű vágyódást ezek az intézmények egy háború utáni, nemzeti konszenzusban egyesítették. Most ez a konszenzus omlott össze. Ugyanígy összeomlottak a kompromisszum és a tolerancia konvenciói is, amelyek pedig egy szabad társa­dalom alapvető összetevői. Az 1688-as rendezésbe beépített hatalmi eszközök ezzel szemben lehetőséget nyújtottak a kormányzatnak arra, hogy céljai szerint megfegyelmezze a brit társadalmat, hogy rákényszerítse értékeit a közigazga­tásra; hogy veszélyeztesse az elektronikus média független­ségét; hogy fenyegesse a tudományos szabadságot az egye­temeken és az iskolákban; hogy eltűrje azokat a visszaélé­seket, amelyeket a nemzet biztonságának nevében követtek el. A közvetlen múlttal történő szakítás azt mutatja, hogy micsoda fenyegetést jelentett mindig is Nagy-Britannia szá­mára a választásos diktatúra. Mindennek a következménye az, hogy ma az angolok kevesebb törvényes jogot és keve­sebb demokráciát élveznek, mint sok más nyugat-európai.

Az autoriter uralom erősödése az Egyesült Királyságban csak az utóbbi időben kezdődött. Itt az ideje, hogy vissza­fordítsuk e folyamatot, de ezt nem tehetjük a múltba való fordulással. Háromszáz év fölülről jövő, íratlan uralma elég volt. Nagy-Britanniának egy demokratikus programra van szüksége, amely megszünteti a jelenlegi végrehajtó hatalom által gyakorolt korlátozatlan ellenőrzést. Meg kell reformálni azt a Parlamentet, ahol lehetőség van arra, hogy az alsóház többségét a szavazásra jogosult népesség kevesebb mint 40 százaléka válassza meg; azt a Parlamentet, ahol a felsőház képviselői helyeinek többségét még mindig az öröklés hatá­rozza meg.

Kevesebb szabadsággal rendelkeztünk, mint ahogy azt hit­tük. Amit élveztünk, túlságosan is uraink jóindulatától füg­gött. Szabadságaink az ő tulajdonukban maradtak, amelyeket úgy porcióztak ki nekünk, mint alattvalóknak, ahelyett, hogy azok polgárokat megillető, saját, elidegeníthetetlen tulajdo­nunkká váltak volna. Az, hogy valóságossá tegyük a szabad­ságjogokat, azt kívánja, hogy először a magunk számára megszerezzük azokat.

Elérkezett az idő, hogy politikai, polgári és emberi jogokat követeljünk az Egyesült Királyságban. Az első lépés, hogy alkotmányos formában rögzítsük ezeket, így többé nem le­szünk a Westminster és a Whitehall önkényes diktátuma által irányított alattvalók.

Ezért egy új, alkotmányos rendezést követelünk, amely:

• gondosan őrzi az olyan, a Jognyilatkozatban (Bill of Rights) biztosított polgári szabadságjogokat, mint a békés gyülekezéshez, az egyesülési szabadsághoz, a diszkrimi­nációmentességhez, az ítélet nélküli fogvatartás alóli mentességhez, a bíróság által meghozott ítélethez, a magánélethez és a véleménynyilvánítás szabadságához való jogok;
• aláveti a végrehajtó hatalmat és a kiváltságokat, bárki is gyakorolja azokat, a törvény uralmának;
• megteremti az információ szabadságát és a nyílt kormány­zást;
• létrehoz egy igazságos választási rendszert, amely ará­nyos képviseletet eredményez;
• megreformálja a felsőházat, hogy megteremtse a demok­ratikus második kamarát, amelynek működésében az öröklésnek nincs szerepe;
• a végrehajtó hatalmat a demokratikusan megújított parla­ment, az összes állami hivatalt a törvények uralma alá helyezi;
• biztosítja a megreformált igazságszolgáltatás függetlensé­gét;
• törvényes jogorvoslatot nyújtana az állam, a központi hi­vatalok és a helyi önkormányzatok által gyakorolt hata­lom minden visszaélésével szemben;
• garantálja a hatalom igazságos elosztását a helyi, a regi­onális és az országos kormányzat között;
• kidolgoz az egyetemes polgárság eszméjének szellemében egy írott alkotmányt, amely megtestesíti mindezeket a re­formokat.

Számunkra a legfontosabb a törvény. Egyetlen olyan orszá­got sem lehet szabadnak tekinteni, amelyben a kormányzat a törvény fölött áll. Egyetlen demokráciát sem lehet bizto­sítottnak tekinteni, amelynek szabadságjogait nem rögzítet­ték egy alaptörvényben.

Mi, az aláírók, Charta 88-nak neveztük el ezt a dokumen­tumot. Először azért, hogy jelezzük az elutasításunkat azzal az önelégültséggel szemben, amely az 1688-as Forradalom tricentenáriumának ünneplésekor jelentkezett. Másodszor, hogy újra megerősítsük a brit alkotmányos jogok követelé­sének tradícióját, amely a Magna Chartát János királytól ki­kényszerítő báróktól az 1838-ban a Nép Chartáját megszö­vegező munkásokig, a századunk elején az általános válasz­tójogot követelő nőkig húzódik. Harmadszor, hogy tiszteleg­jünk azoknak a kelet-európaiaknak a bátorsága előtt, akik még alapvető szabadságjogaikért küzdenek.

Mint a Charta 77 cseh és szlovák aláírói, mi is különböző gondolkodású, hitű és foglalkozású emberek informális és nyílt közössége vagyunk, akiket az az akarat egyesít, hogy egyénileg és kollektíven, saját országunkban és szerte a vi­lágon a polgári és emberi jogok tiszteletére törekedjünk. A Charta 77 üdvözölte, hogy Csehszlovákia ratifikálta az ENSZ által kidolgozott Polgári és politikai jogok nemzetközi egységokmányát, de megjegyezte, hogy ez „azt jelzi, hogy az alapvető emberi jogok hazánkban sajnálatos módon csak korlátozottan, illetve papíron érvényesülnek".

A feltételek itt összehasonlíthatatlanul jobbak, mint Ke­let-Európában. De az Egyesült Királyságban jogaink meg-formálatlanok, a kormányzat jóakaratától és a bürokraták kö­nyörületétől függőek maradnak. A huszadik század végén azonban egy demokratikus alkotmány létrehozása kiterjeszt­heti a szabadság fogalmát, különös tekintettel a nők jogaira és a kisebbségek helyzetére. Ez nem lesz egyszerű dolog: a brit szuverenitás egy része Európával közös, és a szociális jogok kiterjesztése a modern gazdaságban mindenhol a vita tárgya. Nem tudjuk előre megmondani, hogy szabad embe­rek hogyan döntenének. Mi csak abban a véleményben osz­tozunk, hogy a brit társadalomnak a személyiségi jogokat védő alkotmányra, és a modern, pluralista demokrácia intéz­ményeire van szüksége.

A törvények írásba foglalása nem garantálja a megvaló­sulásukat. Csak maguk az emberek biztosíthatják a szabad­ságot, a demokráciát és a törvény előtti egyenlőséget. Mind­azonáltal ilyen célok sokkal könnyebben követelhetők, ha­tékonyabban szerezhetők és védhetők meg, ha egyszer azok mindenkihez elidegeníthetetlen jogként tartoznak.

(Fordította: Huszár Gábor)

Az itt olvasható visszaemlékezés szerzője 1956-os élményei hatá­sára részt vett a Kádár-korszak ellenzéki mozgalmaiban. A 80-as években együttműködött a Demokratikus Ellenzékkel, s a Hírmon­dó szerkesztője volt. Amikor azonban – már jóval a rendszer összeomlása előtt – e mozgalom fejlődésében neki nem tetsző ten­denciákat tapasztalt, felhagyott a politizálással, és azóta sem vesz részt semmilyen szervezetben. Írása, melyből számos, eddig isme­retlen és nem dokumentált tényre derül fény, hasznos adalékokkal szolgálhat a rendszerváltás előtörténetét kutatók számára.

*

A demokratikus ellenzék gondolkodásában már 1982 után megkezdődött egy mai szemmel „liberálisnak" nevezhető elem felerősödése. A korábban marxistaként ismert szemé­lyiségek még a másként gondolkodás határvonalaként nyil­vántartott 77-es évben, és utána is, sokáig „baloldali" (való­jában csak doktriner) előítéletekkel terhelve közeledtek 1956-hoz. A kezdet kezdetén még a lengyel Szolidaritással kap­csolatban is lenini ízű fenntartásaik voltak, jelesül annak „ideológiátlanságát" sokallták. Most váratlanul olyan értékek felől kezdték megkérdőjelezni saját korábbi nézeteiket, s ev­vel együtt az eljövendő változást involváló marxista szellemi örökséget is, amelyek a személyi szabadság és az emberi jog általánosságának magasából az osztályharcot és annak minden mozzanatát tagadták, és a dolgok lényegének legfel­jebb egyfajta pragmatikus szintjén ismerték el az emberek ilyesfajta törekvésének jelentőségét. Mindez akkor annyit je­lentett, hogy a korábban „revizionizmusuk" miatt túlzónak tar­tott ötvenhatosok most a nagyobb, elvont viták alkalmával „populárisnak, ultraradikálisnak", netán „nyugat-berlini stílu­súnak" minősültek. Ugyanilyen érdekes változáson ment át a Lomax-könyv értékelése. Míg korábban doktrinersége miatt nem szerették, most váratlanul trockistának kezdett számíta­ni. Mindez persze a felszínre nem vergődött ellentét volt, mert a közös ellenség, a pártállam és a BM felé nem lehetett meg­bontani az arculatot. A nagyobb elvi vita tehát ez ügyben elmaradt. Mindössze a Deutscher-könyv szamizdat kiadásá­val tettek némi engedményt, de ezt is csak azért, mert Krassó György keresztülverekedte, és Demszky nem engedhette meg magának, hogy ne árusítsa a butikjában.

Mindenesetre 82 után, de még inkább 85, a deklarált belső válság lezajlása után a munkáskérdés az ellenzék hátsó ud­varába került. Krassó Londonba távozása, ottani kapcsolatai és meglévő, bár itthonról szívósan rombolt tekintélye miatt azonban a téma nem kerülhetett végképp a süllyesztőbe. Ma már látható, hogy ha a többieken múlik, ez történt volna. Csak hosszabb idő után, pontosabban 89-90-ben vált vég­képp érthetővé számomra – és szerintem mások számára is – ennek a változásnak valódi oka és némely mozgatórugója. Ennek egyszerű magyarázata volt: túlságosan szembeszökő­en történt, ugyanakkor jó ideig túlságosan tapintatosan is. És még egy: oly mértékben emlékeztetett bizonyos kémregé­nyek romantikájára, hogy józan ésszel és jó ízléssel nem lehetett hinni, hogy magukra büszke és okos emberek ily mó­don befolyásolhatók lennének. Utólag a dolog értelme két szóval fejthető meg. Hatalomról volt szó, és politikáról. Mind­azok, akik a hatalomtól valóban távoli helyzetben még a saját ízlésük és eszmei neveltetésük szerint politizáltak, amikor szerepük váratlanul felértékelődött, és a történelem elkezdett érdeklődni a térség iránt, engedtek a hivatásos hatalom-technikusoknak, akik előbb „megnevelték", majd szárnyra bocsá­tották őket. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a hang­váltást többnyire amerikai tanulmányút előzte meg. Már akkor is volt, aki beszélt erről, de ezt egyszerű irigységnek hittük részéről.

Ennek az ellenzéket nevelgető nyugati hatalmi elitnek a „munkásosztály" fogalma más értelemben ugyan, de éppúgy veszélyes és nemkívánatos kategória volt, mint a mindenkori BM-nek. Annak emberei egyszerűen arra törekedtek, hogy távol tartsák az ellenzéket a tömegtől. Tudhatták ugyan, hogy az különféle okokból egyáltalán nem önmagára ismerő har­cos osztály, s így az ellenzék akkori eszközeivel aligha ne­velhető, nemhogy radikalizálható lenne, de a beléjük "nevelt (s Magyarországon nem is egyszerűen elméleti) tilalom szel­lemében – amelynek láthatatlan parancsolatai között a leg-első: az utca nem a tömegé, s utána rögtön a második: ideológiát csak a párttól kaphatnak az emberek – az ellenzék számára a legtiltottabb gyümölcs volt ,,populárisnak" lenni. Nyugati barátaink evvel egyetértettek. Ok biztonsági elvekre hivatkoztak elsősorban, vagy azt mondták, a demonstratív eszközök használata nagyon meggondolandó. Ezzel az el­lenzékből sokan, kényelmi és – valljuk be – önféltési okból, egyetértettek. Belőlem 1986-ig olykor megütközést váltott ki mindez, de mivel akkor még a külső körben mozogtam, fel­tételeztem mögötte valami konspiratív célt, amelyet akceptál­ni kell, már csak fegyelmi okból is. A fent említett mélyebb összefüggés megismerése csak akkor vált lehetővé – de a szabályé még akkor sem, csak később -, amikor magam is lapszerkesztővé léptem elő a Demokrata hármasfogatában.

A lap története egészen a pártállam végéig sokkal látvá­nyosabb vesszőfutás, mint a Beszélőé, vagy az AB Hírmon­dóé. Nála jobban kizárólag az Égtájak között című kiadványt pécézte ki a Belügy. Tanulságos különben, hogy a Horváth-emlékirat a Beszélőről elismeréssel, míg a Demokratáról csak undorodva ír, az Égtájakat pedig szóra sem méltatja. Nem véletlenül: ez az utóbbi bevallottan baloldali volt. Ha ez nem egyszerűen a győztesnek tett gesztus, hanem az akkori vé­leményét tükrözi, akkor egyszerűen arról van szó, amit ma­gunk is gondoltunk, hogy minket martalékul vetnek oda mint disszonáns hangot, másfelől pedig, túl a felfelé jelenthető si­keren, a mindenkori illetékes kihallja írásainkból a törekvést, hogy szeretnénk eljutni minél több fülbe. Igazi ideologikus munka igen kevés látott napvilágot a lapban, és a demokrá­cia halálosan komolyan vett szabályai miatt számos tőlünk idegen véleménynek is helyt adtunk. Viszont ha nem zaklat­nak, és hagynak dolgozni, akkor az ott létrejövő műhely és meglehetősen szabadszájú lapunk a ránk köszöntő „szabad­ság" pillanatától szokásának megfelelően a valódi ellenfél­nek, akkor már tehát a reakciós pártoknak támad neki, rá­adásul 56-ot kérve számon. Hogy végül a Nagy Jenő kezé­ben örök félszamizdattá csökevényesült lap miért és hogyan lett azzá, ami, másik történet. Tény: 86-ban a BM-től üldöz­tetést, a Beszélő-körrel nevesíthető ellenzéki agytröszttől ha­talmas fejmosásokat kaptunk.

És még valami történt. Igaz, nagyon vékonyan, de elkez­dett velünk foglalkozni a Szabad Európa és az egyik amerikai követségi ember, aki szigorúan magánemberként jött el, illetve hívta vendégségbe egyenként a szereplőket. A beszélge­tések általánosságban mozogtak: ha bárki titkokat akart meg­tudni, legfeljebb bosszankodhatott. Lehallgatóink valószínű­leg halálra unták magukat. Nem tartom valószínűnek, hogy a BM-ben bárkit érdekelt volna, hogyan vélekedik Baltimore úr vagy jómagam az 56-os munkástanácsokról vagy a Lomax-könyvről. Pedig elég hosszan beszéltünk erről a Demok­rata jubileumi emlékszáma kapcsán, amelyet a rotációs elv szerint én írtam és szerkesztettem. Mindez persze jóval e­lőbb, még nyáron történt, és a konkrét apropó – épp a kí­váncsiskodó fülek miatt – szóba sem került. Annál inkább az elviek. Baltimore igen árnyaltan fogalmazott, látszólag a ma­ga véleményét fejtette ki (akkor így is hittem), és minden, evvel a hagyománnyal kapcsolatos aktualizálást irreális non­szensznek minősített. Mikor ellene vetettem, hogy akkor is spontán módon és pillanatok alatt jött létre ez a forradalmi intézmény, azt felelte: persze, egy adott és soha meg nem ismétlődő történelmi helyzetben. Hozzátette, hogy ma anak­ronisztikus lenne, s hogy a hasonló jugoszláv kísérlet is zá­tonyra futott, ami nem is lehet másképp: a kollektív tulajdon illúzió, erre ma csak az hivatkozik, aki „ezeket" át akarja men­teni. (A szóhasználat a fennálló rendet jelentette.) „Tudja jól: a marxizmus álma véget ért. Olvasson el néhány jó modern közgazdasági munkát! Rövidesen rájönnek erre a Kremlben is. A rendszerrel együtt fog véget érni a kollektivizmus, meg­látja." „És Lomax?" – kérdeztem. „Lomax fantaszta törté­nész."

Végül a tervezett számban valóban csak történelmi mélta­tás jelent meg. Manipulált volna? Akkor úgy véltem, ez ud­variassági gesztus, lesz alkalmam írni a témáról. Érdekes – bár akkor fel nem fedezett – összefüggésként meghívást kap­tam a decemberi 56-os emlékkonferenciára. De ott a témá­nak már volt gazdája, előre jelezték, hogy csak kis hozzá­szólásra lesz idő, így egy másik kérdéshez szóltam hozzá, ahol a rövid időben is mondhattam nóvumot.

Baltimore elment, „ápolásunkat" egy kedves hölgy vette át, Rebecca Joy. A vezetéknevében nem vagyok biztos. Egyéb dolgokkal együtt egy alkalommal noteszestől elégettem. (Utóbb fölös óvatosságnak bizonyult.) Ő elméleti dolgokról nem nagyon társalgott, de mivel mindez már 87-ben volt, a munkásság lehetséges magatartása és a velük való törődés napi téma lehetett. Én majd mindig szóba is hoztam. Ő túl­zónak találta aggályaimat – részben igaza volt -, és később ki is fejtette, hogy ebben a formában a dolog voltaképpen érdektelen. A tömeg mint politikai massza az érdekes, és itt nincs olyan, hogy „munkásosztály". Amikor a lengyel Szoli­daritásra és egy lehetséges hasonló módszerre hivatkoztam, mint valami gyereknek, magyarázta el: azon kívül, hogy itt semmiféle hasonló nem történt, és nem is fog, mert a cél egy konszolidált politikai változás iniciálása, a Szolidaritás nem is tartozik a legrokonszenvesebb törekvések közé náluk, mert „kulturálatlan, romantikus és nem is politikai ügy volt". Mikor ellene vetettem az egész fejlődésre gyakorolt hátasát, ezt elfogadta, de hozzátette, hogy a meccset mégsem ott és úgy kell megnyerni.

Nem akarom nyújtani a dolgot. Nyilván nevelhetetlennek találtak, és a Krassó-félékhez soroltak, akiket ki kell szorítani a perifériára, ha lehet, jó előre. Valószínűleg személyemben megúszhattam volna, ha követem Dénes János vagy mások útját, és keresem a lehetőséget az MDF-ben, ahol akkor még szerették a mi disszidenseinket. Én azonban nem kedveltem az ő frazeológiájukat (még csak ezt lehetett érzékelni). így az aktív politikában sikeresen semlegesítettek, amikor a Sza­bad Kezdeményezések Hálózata SZDSZ-szé alakult. Előző­leg mint SZKH-tanácstaggal megbeszélték velem ezt a lé­pést, de a módszert a magam részéről puccsszerűnek, a programot elégtelennek és elnagyoltnak tartottam, a megje­lölt szellemi örökséget pedig általam csak részben vállalha­tónak. Mikor kijelentettem, hogy ellene szavazok, és fel is szólalok, Kőszeg Ferenc azt mondta, ha megakadályozzuk a szervezet létrejöttét, az katasztrófa lesz. Nem sikerült: a gyűlés vezetőinek ügyessége folytán el is szigeteltek. Napok múlva valaki – nem tudván, hogy már nem vagyok illetékes, sőt kifejezetten illetlenség tudnom róla – elkottyantotta: „ma­gasabb helyen" határidőt adtak a párt létrejöttére…..A hely­tartó?" – kérdeztem. Informátorom bólintott. Az akkori belső tolvajnyelven az amerikai nagykövetet hívták így. Az adott helyzetben még nagyban folyt a hatalmi játszma. Lett volna ugyan módom közhírré tenni ezt, de nem akartam hátba lőni az ellenzéki volt társakat, hiszen a fő ellenséget másutt vél­tem lenni. A következő évben el is nyertem érte méltó jutal­mamat, nagyon ügyes módon. Megszabadítottak akkori la­pomtól, a Hiánytól, és majdnem APO-módszerrel, Kőszeg Fe­renc személyes intervenciójával megakadályozták a szamizdat tíz évéről írt könyvem kiadását. Akkor láttam, hogy a renitencia ott is büntetendő, nemcsak az MSZMP-ben, amely­nek sosem voltam tagja. Addigra azt is tudtam: a kézi vezér­lés odáig terjed, hogy Krassó Györgyöt az amerikai követ tanácsolta el a Nagy Imre-temetésről, sőt – akárcsak koráb­ban a magyar rendőrség némely ellenzékit – aznap a követ­ség biztonsági emberei látták vendégül, nehogy mégis ott legyen. Mindezek alapján, amiben nem a saját személyes sorsom a lényeges, hanem a leszűrhető tapasztalat, jó előre nyilvánvalóvá vált: a hatalomátvétel pártjai áthághatatlan sza­bályként kapták útravalóul – már ha ezt korábbi neveltetésük indokolttá tette -, hogy minden politikai kombinációban tabu a munkáshatalommal vagy a forradalmi néppel való akár csak kacérkodás is. Az MDF tehát merő intranzigenciából és szokásos ideológiai zűrzavarában mert a témához nyúlni. Vagy pedig, ami valószínűbb, eleve avval a manipulatív szán­dékkal, hogy egyfajta sárga szakszervezetté zülleszti a mun­kástanácsot.

Miért hiszek a szájbarágósdiban? Akkori nyugati újságíró ismerőseim közül a „balosok" olykor vicces komolysággal szidták az amerikai Külügyet. Szavaikból úgy tűnt, hogy az ott működő kőfejűek nem kevésbé rugalmatlanok, mint moszkvai kollégáik. S mivel ez a győzelem ideje volt, el me­rem képzelni, hogy a legkeményebben érvényesítették mind­azt, amiben hittek. Abban az épületben pedig a forradalmakat nem szeretik, mint ahogy a másikban sem szerették már jó ideje, legfeljebb szájjal… Hazai pártjaink politikai gesztusai­nak egyik lehetséges magyarázata ez lehet, túl azon, hogy valóban nem sokat kezdhetnének egy forradalommal vagy a munkásság valódi hatalmi szerveivel, netán egy, a közös tu­lajdonra irányuló önvédelmi akcióval. Ennek bizonyítéka az a pánik, amellyel a taxissztrájkot fogadták. Ugyanebből az aspektusból nyilvánvaló, hogy – miután a hazai ügyek végső fóruma, legkésőbb 1933 óta, valahol külföldön található – mi­re számíthatott a mostani végső fórumon a spontán munkástanács akció. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a velünk foglal­kozók, de még a „helytartó" maga is túl baloldali volt a Bush-adminisztráció számára, s hogy evés közben megjött az ét­vágy is – hiszen a nyolcvanas évek szándékai és a kilenc­venes években már győztes Amerika elhatározásai között a különbség pontosan egy katonai potenciálnyi -, akkor jogos a kérdés: a kapitalizmus diadalmas reneszánsza, amelynek természetesen nemhogy 56-hoz, de semmiféle munkásérdek­hez nem lehet és nincs is köze, miféle sorsot szán azoknak, akiknek munkaerejét megvásárolja?

Új Exodus címmel jelent meg 1993-ban a tanulmánykötet Ta­más Pál és Inotai András szerkesztésében. Az alcím: A nem­zetközi munkaerőáramlás új irányai. A kötet 12 tanulmányt tartalmaz, amelyek az MTA Világgazdasági Kutató Intézeté­nek és a Társadalmi Konfliktusok Kutató Központjának vizs­gálódásai alapján készültek. Hiányt pótol a kötet, hiszen a szerzők nemcsak történelmi áttekintést adnak, hanem megha­tározzák a trendeket, a lehetséges válságos területeket, góco­kat és javaslatokat is adnak a kérdések kezelésére, megoldá­sára. Rendkívül érdekes maga a téma is, hiszen századunk végének egyik legfontosabb problémája a várható demográfiai robbanás Afrika és Ázsia gazdaságilag elmaradott országai­ban, és a várható tömeges méretű kivándorlás, munkahely vagy jobb életkörülmények keresése. Mivel az elsődleges cél­országok a nyugat-európai centrum országai, melyek már most igyekeznek korlátozni, esetleg teljesen visszaszorítani a bevándorlást, komoly feszültségek léphetnek fel a bevándor­lók tömegei és az azokat visszaszorítani igyekvő államok kö­zött. A befogadó országok közvéleményét pedig már így is sokkolja a beáramló olcsóbb munkaerő, egzisztenciális félel­meket keltve és felidézve a még nagyobb munkanélküliség rémét.

A kötet szerkesztői előszava a kelet-európai migráció trend­jeinek, adatainak feldolgozatlanságára utal. Elsőként globális kérdésekkel, illetve elméleti megközelítésekkel foglalkozik Lé­vai Imre majd Kiss Judit tanulmánya. Lévai a különböző mig­rációs elméleteket ismerteti és bírálja, illetve fogalmakat vezet be és határol körül. Mindezt nagy elméleti tudással és rendszerezőkészséggel teszi. A kelet-európai migrációs folyamato­kat beilleszti a munkaerőpiac világrendszerbeli átalakulásába, abba az általános periferizálódásba, melynek hullámai már a 80-as évek végén elérték az államszocializmus országait. Kiss Judit az egész világra kiterjedő vándorlást vizsgálja, majd meghatározza a nemzetközi migráció főbb típusait, trendjeit és a regionális trendeket. Befogadó és kibocsátó országok szempontjából egyaránt feltérképezi a lehetséges migrációs út­vonalakat, majd rátér a kelet-európai régió migrációs kérdé­seinek felvázolására. Szól a kelet-európai vándorlás múltbeli irányairól és jelenkori fényeiről, illetve részletesen elemzi a ki- és bevándorlás várható alakulását (népességi és munkaerő növekedési tendenciák, a gazdasági helyzet alakulásának hatása, az egyes szektorok, szakmák várható migrációs alaku­lása). Végezetül minden egyes kelet-európai ország várható migrációs tendenciáiról ír.

Kiss Judit a vázolt folyamatokat magából a világrendszer működési szerkezetéből vezeti le, olyan „strukturalista" meg­közelítést reprezentál, amely napjainkban igazán hiányzik a magyar szellemi életből.

A következő egységben Tamás Pál, Fóti Klára, Farkas Péter, Körösi István, Szabó János tanulmányai dolgoznak fel egy-egy szeletet az európai vándorlási folyamatokból. Tamás Pál a „brain drain" kelet-európai jelenségeit vizsgálva, a történeti áttekintés után – melynek kezdetei i. sz. 150-ig nyúlnak vissza – a hatásmechanizmusok elemzésével, illetve annak a kérdés­nek a boncolgatásával folytatja írását, vajon a szívó vagy a nyomó hatások felelősek-e a régióból történő magasan képzett munkaerő kivándorlásáért. Végezetül felvázolja a kivándorló értelmiség lehetséges sorsát, illetve a legnagyobb veszélyfor­rást: a doktorandusok elvándorlását. Fóti Klára munkája az 50-es évek végétől a 80-as évek második feléig vizsgálja a be­vándorlást az Európai Közösség tagországaiba. Feltárja a kez­deti munkaerőszívó hatás okait, az összefüggéseket a migráció és az európai befogadó országok gazdaságában zajló folyama­tok között, valamint a munkaerőpiacot alakító tényezőket. Be­mutatja az EK tagjainak kísérletét a bevándorlás visszaszorí­tására, szabályozására és szól a kelet-európai változások ha­tására a 80-as évek végén meginduló emigrálási hullámról. A schengeni egyezmény (a végrehajtás megkezdésének határi­deje 1993) közös migrációs politikát fogalmaz meg, de ez bi­zonyos elvi, humanitárius szempontokból vitatható – új meg­oldások keresése tehát még mindig szükséges. Farkas Péter a Maghreb országokból való kivándorlás vizsgálatakor a folya­mat mindkét végpontját figyelembe veszi – a kivándorlás gaz­dasági következményeit a Maghreb országokban, illetve a maghrebiek helyzetét a legnagyobb befogadó országban, Franciaországban (szerepüket, társadalmi és szociális helyze­tüket). Körösi István a németországi migráció elemzésekor ugyan megemlíti a külföldiek bevándorlását, de főképpen a volt NDK és NSZK közötti (valójában belső) migrációval fog­lalkozik. Ez a folyamat az egyesítéssel nem szakadt meg, ha­nem felerősödött, és nagy terheket ró az immár egységes Né­metország vezetésére. Körösi nem vizsgálta azokat a jelensé­geket, amelyek a rasszizmus szélsőségeit idézték fel az utóbbi időkben a német hivatalos migrációs politikában. De magából a kötetből is hiányzik annak a problémának világos leírása, amely a bevándoroltak általános osztályrésze az ún. befogadó országokban. Érdemes lett volna a szerkesztőknek legalább hangsúlyozni, hogy az idegengyűlölet, amely a migrációs fo­lyamatok részeként magasra csapott, az ún. centrum-orszá­gokban keletkezett, s onnan terjed át kelet felé. Az idegengyű­lölet eme formája persze „kedvező" történelmi talajra talál mindenütt a „rendszerváltó" Kelet-Európában. Szabó János a két volt nagy katonai blokk országának védelmi szektorbeli változásairól szól, ami rendkívül fontos probléma, hiszen a volt Szovjetunió utódállamaiban feleslegessé váló katonatö­megek a potenciális elvándorlók egyik legnagyobb csoportját alkotják. Ez a tanulmány átvezet hazánk a migrációs problé­máit tárgyaló blokk felé.

Kőszegvári Tibor bemutatja az országot elárasztó menekül­tinvázió lehetséges okait minden hazánkat környező ország­ban, illetve a kérdés nemzetbiztonsági aspektusait. Zsilipország vagyunk: a tényen nem tudunk változtatni, de ellenőrzés alatt kell tartanunk a menekültáradatot – ezt a jelenlegi hely­zetben a szerző nem látja biztosítottnak, szervezetlenség mu­tatkozik a menekültügy koordinálásában, melyet ráadásul há­rom minisztérium végez egyszerre. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a mostani kormányhatalom a rasszista menekültügyi po­litika német válfaját tekinti modelljének.) Závecz Tibor a ro­mániai menekültekkel kapcsolatos előítéletek mérésének összehasonlító eredményeit közli az 1989-es, 1990-es, és 1992-es évekből. Megítélése szerint a látens előítéletek növekedésé­vel kell számolnunk a közeljövőben. Böhm Antal egy nemzet­közi vizsgálat eredményeibe illeszkedve standard kérdőívek­kel, 30-30 város 15-15 vezetőjét véve mintának, azt vizsgálja, létezik-e Magyarországon xenophóbia a helyi vezetők érték­rendjében. A konkrét válaszokat a nemzetközi vizsgálatból ki­emelt svéd válaszokkal hasonlítja össze. (így egy jól működő demokrácia eredményeit veti össze a hazaiakkal.) A felmérés­ből kiderül, hogy nálunk általában elfogadják a külföldiekkel való kapcsolatokat, de sok az elutasító válasz (különösen a svéd eredményekkel összehasonlítva), kevésbé vagyunk toleránsak és általában a másságot viseljük el nehezen. Igen erő­sek az ellenérzések a cigánysággal szemben, és számunkra a kisebbségi jogokba nem tartozik bele a kisebbség nyelvének hivatalos elismerése. A „mely népeket szeret", illetve a „mely országokat nem szeret" kérdésre a hagyományos szimpátia (német, osztrák, lengyel), illetve ellenszenv (Románia) mellett megjelentek az elutasító képben az arab országok, szimpati­kusnak pedig európai országokat jelöltek meg a válaszadók (hol van az USA?). Természetesen az ellenszenv nem népekre, hanem országokra vonatkozik (a kérdőív is szándékosan or­szágra kérdezett rá), és ebben benne van az illető ország gaz­dasági, társadalmi berendezkedése, magyarsághoz való viszo­nya stb. is. Egészében véve megállapítható, hogy a válaszok mögött nem xenophobia, hanem inkább józan pragmatizmus és némi félelem húzódik meg. L. Rédei Mária a nemzetközi népességmozgás 40 évéről ír Magyarországon, elemzi az 56-os, az 56 és 88 közötti korszak nagy népességmozgásait, illetve a 88 utáni új migrációs tendenciákat és azok várható demográfiai és regionális hatásait. A kötet záró tanulmányában Kárpáti Zol­tán regionális szempontú értékelésével Kecskemét és Szeged társadalmának várható migrációs viselkedésére világít rá.

A kötet tanulmányai táblákkal, statisztikai grafikonokkal se­gítik az olvasót és támasztják alá az állításokat, következteté­seket. A különböző diszciplínákhoz kapcsolódó, sokféle néző­pontú írások jól érzékeltetik a probléma súlyát és jelenlegi helyzetét.

Tartalomjegyzék

1. Perecz László, Szigeti Péter, Z. Karvalics László, Hack Péter, Krausz Tamás, Susan Zimmermann : A képviseleti demokrácián innen és túl
2. Andor László : Társadalom, történelem, politika – interjú Wiener Györggyel
3. Samir Amin : Tézisek az európai baloldalról
4. Andor László : Demokráciáink rövid története
5. Chantal Mouffe : A politikum visszatérése
6. Yar Mohamed, Katona Magda : A modern iszlám és az agrárkérdés
7. Balogh András : Integráció és felzárkózás
8. Francois Burgat : Iszlám és pluralizmus
9. Volker Perthes : A fundamentalizmus fikciója – Az iszlám mozgalmak normalizálódásáról
10. Otto Kreye : A fejlődő országok külső eladósodása 10 évvel az adósságválság kitörése után
11. Folker Fröbel, Susan Zimmermann : Társadalmi konfliktusok a periferikus kapitalista fejlődés zsákutcájában – A Dominikai Köztársaság és Jamaica példája
12. Csáki György : Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap (1982-1993)
13. Charta 88 : Nyilatkozat
14. Mikes Tamás : Ellenzékiség a 80-as években
15. Polyák Andrea : Új Exodus – A nemzetközi munkaerőáramlás új irányai
16. Eszmélet : New Internationalist
17. NAFTA
18. Maquiladora
19. Zapata
20. n. n. : Egy világ, sok világ – Néhány gondolat a „harmadik világ” fogalmáról
21. Hogyan lehet visszatérni Németországból a „harmadik világba”?

Nevében új folyóirat, valójában azonban már több mint 250 száma jelent meg. Központja, szerkesztősége az angliai Ox­fordban van, de terjesztési köre behálózza a világ öt földré­szét.

„A New Internationalist azért létezik, hogy jelentéseket küldjön a világszegénységről és egyenlőtlenségről; hogy a figyelmet a hatalmasok és a hatalom nélküliek igazságtalan viszonyára terelje mind a gazdag, mind a szegény országok­ban; hogy fórumot nyújtson a nemzetek közötti rendszerben és az egyes országokon belül szükségesnek tartott radikális változásokért folyó vitáknak és kampányoknak, melyek az alapvető anyagi és lelki szükségletek kielégíthetőségét cé­lozzák; és hogy életközeibe hozza a világfejlődésért folyó küzdelemben résztvevő embereket, gondolatokat és akció­kat."

A lap havonta jelentkezik tematikus számokkal, melyek a világtársadalom valamely fontos problémáját tárgyalják. El­sősorban nem elméleti írások ezek: céljuk, hogy az átlagos műveltségű olvasóknak is el tudják magyarázni a nemzetközi társadalom feszültségeinek eredetét, és az alternatívák fel­vázolásával útmutatást tudjanak nyújtani a cselekvéshez. A lap ezért igen gazdagon illusztrált, számos ábra és kiegészítő rovat segíti elő az éppen feldolgozott témákban kevésbé jár­tas olvasók bevezetését az egyes részletkérdésekbe vagy ter­minológiába.

Néhány téma és cím, mellyel az elmúlt év számai beha­tóan foglalkoztak: Az új imperializmus, Utazás Pinochet Chiléjében, A házimunka politikuma, A túlélés-joga, Funda­mentalizmus, Katasztrófák a Harmadik Világban, A tengerek megmentése, A Világbank belsejében, A zöld fogyasztó, Mo­dern építészet (a design rabjai), Az új globalizmus (multi­nacionális vállalatok).

Az 1993-as évben betekintést nyújtott a lap az ENSZ-nek Kambodzsában, és többek közt a Vörös Khmerek visszahozatalában játszott szerepébe, a fejlődő országok idegenfor­galmi szektorának árnyoldalaiba, a centrumországok érdeke­it szolgáló történelemhamisítás különböző módozataiba. 1994-es januári száma – még a dél-mexikói fegyveres láza­dás kitörése előtt – Mexikó helyzetét, jelenkori átalakulását mutatta be, a szám szerkesztőinek Mexikóban tett utazása alapján, valamint különböző' tanulmányok felhasználásával.

E példa igen jól mutatja, hogy számunkra sem közömbös a Harmadik Világ tanulmányozása, és elsősorban nem vala­miféle meddő sajnálkozás, vagy részvétnyilvánítás jelleggel kell foglalkoznunk e kérdéskörrel. Mexikóé ugyanis a mi­énkhez hasonlóan egy köztes helyzet: Észak- és Dél-Ameri­ka között, mint ahogy a miénk Nyugat- és Kelet-Európa kö­zött. Természetesen az alapvető történelmi különbségek fi­gyelembevételével, de mindenképpen tanulmányozandó szá­munkra is Mexikó csatlakozási kísérlete a nála fejlettebb Egyesült Államokhoz, ami – a mi kompország-jellegünkhöz hasonlóan – komoly múltra tekint már vissza. A New Internationalist nyomozása is e probléma körül forog, kellően realista megállapítással zárva az összeállítást. „Legutóbb, amikor egy mexikói elnök, Porfirio Díaz megpróbálta Uncle Sam (az USA) karjai közé vezetni az országot, ezzel csak a forradalom kitörését alapozta meg. Mexikó megtanult repül­ni az amerikai álom és a közép-amerikai rémálom között. A mexikói álom annyi, mint felhagyni az álmodozásokkal, és elkezdeni a földön járni."

A New Internationalist cikkeit, illusztrációit e számunkban és később is felhasználjuk.