Magyarországon a futball mellett a mezőgazdaság az a téma, ami­hez mindenki ért – amíg a partvonalon kívül van. De ha egy egye­nesét bele kellene rúgni a labdába…

Nos, az utóbbi években a nemzeti-sőt, nép-nemzeti-váloga­tottban nemigen sikerült egyenesét rúgni ebbe a labdába. Igaz, hogy a válogatottba válogatott amatőrök kerültek, jobb esetben erős „küldetéstudattal". A profik a kispadokra, vagy inkább az öl­tözőkbe ültek be, ahonnan keserűen nézik a csapat vergődését, az öngólok szűnni nem akaró sorozatát.

Csakhogy ezen a mérkőzésen senki sem egyszerűen csak néző, itt mindannyiunk bőrére, zsebére megy a játék. És az is ki­derült, nem is olyan egyszerű ez, hogy bárki ránéz a földre, és már dől is a pénz. Még két évig futotta a lendületből… mára azonban ez a lendület kifulladt, és most jogos az aggodalom.

Néhány évvel ezelőtt a jelenlegi (nép-) nemzeti válogatott jóné-hány tagja fennen hirdette, hogy az ipari munkanélküliek tömegét a mezőgazdaság fel fogja szívni. 1991 végéig, tehát két év alatt egyötödével csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak létszáma… ez több, mint 130 ezer embert jelent. A maradók pe­dig már 1991-ben havi 4.500 Ft-tal kerestek kevesebbet, mint a másutt dolgozó honfitársaik átlaga, összegében pedig min­tegy 11 milliárd Ft-tal volt alacsonyabb a bérköltség 1991-ben, mint 1990-ben.

Bevezetésként vegyünk még szemügyre néhány további jel­lemző adatot.

A mezőgazdaság beruházásai változatlan áron a 70-es évek át­lagához képest több mint 80%-kai estek vissza. Ezen belül az 1991. évi beruházások az előző évinek a felét sem érték el. Mond­hatnánk, hogy ez bizony általános tendencia, a gazdaság egészé­ben is csökkentek a beruházások.

Az ún. anyagi ágak beruházásainak 1985-ben 16,2%-a, 1990-ben 12,4%-a jutott a mezőgazdaságra, 1991-ben azon­ban már csak 7%-a. Eközben az ipar részesedése 48,6%-ról 56%-ra nőtt. Ez érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy a mezőgazdaság ágazati szintű vesztesége 1991-ben meghaladta a 20 milliárd Ft-ot, a gazdaságok kétharmada veszteséggel zárta az évet.

Visszaesett a termelés, mondhatnánk: de nem, hiszen az ága­zat nagyjából ugyanannyit termelt, mint 1990-ben. Elvesztette az ágazat a hagyományos külpiacait. Igen, de közben növelte má­sutt, és végeredményben 1991-ben az előző évi rekordexportot is túlszárnyalta. A piacvesztés azonban tény, de nem az exportban, mint azt a felületes híresztelés mondja, hanem belföldön. Az utóbbi három évben a hazai élelmiszertermelés itthoni értékesítése 30%-kal esett vissza, ezen belül 1991-ben a belföldi kereslet csökke­nése az élelmiszerek iránt megközelíti a 20%-ot. Az ember azt hin­né, hogy ha csökken a lakosság vásárlóereje és összes fogyasz­tása, akkor növekszik az élelmiszerek és élvezeti cikkek fogyasz­tásának aránya. A valóság az, hogy az élelmiszerekre és élvezeti cikkekre fordított kiadások aránya 1991-ben az összes fogyasz­tásnak csak 36%-át tette ki, míg ez az arány egy évvel korábban 38,4% és 1985-ben még 42,3% volt.

Ez az arányváltozás több tényezőből adódik. Egyrészt abszolút mértékben is csökkent az élelmiszerfogyasztás, másrészt az élel­miszerfogyasztás szerkezetében kényszerű minőségi romlás kö­vetkezett be, harmadrészt pedig az élelmiszerek árának növeke­dése elmaradt az átlagos inflációtól.

Míg 1991-ben a fogyasztói árak átlagos szintje 35%-kal, az élel­miszerek ára csak 21,9%-kal nőtt. (A ruházati cikkek ára 32,1%-kal, a fűtés és háztartási energia ára 81%-kal, az iparcikkeké 43,4%-kal, a szolgáltatásoké 41%-kal volt magasabb, mint 1990-ben.) Ez azt is jelenti, hogy az élelmiszerek nélkül számított fo­gyasztói árszínvonal növekedése tavaly meghaladta a 40%-ot.

Az élelmiszerek árának 21,9%-os drágulása mellett a mező­gazdasági termékek termelői ára 1990-hez képest 1%-kal csök­kent. Ez azt is jelenti, hogy 1991-ben a lakosság a mezőgazdaság igen súlyos áldozata árán menekült meg a nagyobb mértékű in­flációtól.

A piacvesztés tehát belföldön következett be, nem az export­ban, hiszen a nettó élelmiszerexport 1991-ben 41%-kal megha­ladta az előző évi rekordszintet is, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az ország teljesíteni tudta kötelezettségeit. Az összes exporton belül az élelmiszerek aránya az utolsó három évben 20%-ról 25% fölé emelkedett.

Az élelmiszergazdaság egyedül kitermelte az ország külső adósságainak teljes kamatterhet, „átvállalta" az infláció csök­kenésének terheit. Mit kapott cserébe? Több, mint 130 ezer fős létszámcsökkenést (a mezőgazdaságban volt a legna­gyobb a létszámcsökkenés), 11 milliárd ft-tal kevesebb mun­kabért, a beruházásokból való részesedésének drasztikus csökkenését, azt, hogy a csökkenő felvásárlási árak mellett több mint 40%-kal drágultak a termeléshez felhasznált anya­gok árai. Emellett az állami költségvetésbe sokkal többet fizetett be, mint amennyit onnan kapott

Mindezek tetejébe még teljes bizonytalanságit a politikától, ki­kiáltották bűnbaknak, és vállalhatja a kárpótlás csaknem teljes ter­hét is.

Meddig bírja még a terheket ez az ágazat? A vészjósló jelek már 1991-ben is mutatkoztak. Olyan mértékű volt a ráfordítások csökkentése (kényszertakarékosság), hogy – ha az árak nem nőttek volna, akkor-ez közel 100 milliárd Ft költségcsökkentést jelentett volna!

1991 folyamán az 1981-85-ös átlagához viszonyítva csupán 15,6% volt a műtrágya felhasználás. A lassú csökkenés 1984 óta tart, de 1990-ben és különösen 1991-ben drasztikus a visszaesés. Az utolsó két évi visszaesés több mint 80%-os. Összehasonlításul: 1991-ben a műtrágya felhasználás az 1975-ös mongóliai szinttel azonos.

A mezőgazdasági gépek forgalma az 1985-ös szinthez képest a negyedére esett vissza – darabszámban! Traktorból például ta­valy 70%-kal kevesebb kelt el, mint 85-ben, kombájnból 85%-kal csökkent a forgalom.

Az állatállománya számottevően csökkent. 1991-ben két mil­lióval csökkent a sertésállomány, és ami ennél is súlyosabb, közel 150 ezerrel a kocalétszám. A csökkenés mértéke 25%-os. De 10%-nál nagyobb mértékű a tehénlétszám csökkenése is.

1992 elejére a vetetlen területaránya hihetetlenül megugrott, a tavaszi vetések befejezése után mintegy 500 ezer, ha maradt par­lagon, ez azt jelenti, hogy a szántóterületeknek több, mint 10%-át már nem művelték meg. Ez az arány 1992 végére sajnos tovább növekszik.

1991 végére a mezőgazdasági foglalkoztatottak 57%-a dolgo­zott veszteséges gazdaságban, de ez az arány Békés megyében 75%, Baranyában 72%, és további három megyében is elérte a

70%-ot. Veszteséges gazdaságban működött az eszközállomány 55%-a, de Békés és Szolnok megyékben közel háromnegyede.

A mezőgazdaságban az agrárolló hihetetlenül erős nyilasa mel­lett drasztikusan nőttek a bankköltségek is, 1991-ben az 1988-as szinthez képest megháromszorozódtak. A hitelállomány növeke­dési üteme ennek csupán a fele, hiszen a gazdaságoknak egyre nagyobb hányada válik hitelképtelenné. Ezen belül a beruházási hitelek állománya drasztikusan csökkent, míg a likviditási hitelek aránya és összege nőtt. A hitelképtelenségre jellemző, hogy a mezőgazdasági vállalkozások esetében a pénzeszköz fedezeti mutató 1991-ben csupán 10,3% a rövidlejáratú kötelezettségek­hez viszonyítva.

A válság elmélyülését látványosan jelzi, hogy az 1991. évi ada­tokalapján a mezőgazdaság változatlan eredmény mellett a gaz­daságokban maradó összes szabad pénzeszközökből 65 év alatt tudná visszafizetni, a tartozásokat, ha ezalatt egyáltalán nem fej­lesztene és nem venne fel újabb hiteleket! Ez a mutató 1989-ben még 5 év volt!

Ez azt jelenti, hogy az ágazat már képtelen az adósságállo­mányt rendezni, és hathatós beavatkozás nélkül szétesik. A hat­hatós beavatkozás azonban még várat magára. Közben a mezőgazdasági vállalkozások fele már csődbe jutott.

Ezzel szemben tanulságos képet mutat az élelmiszergazdaság költségvetési kapcsolatainak alakulása. 1991-ben az egész élel­miszervertikum 103,7 milliárd forinttal többet fizetett be a költség­vetésbe, mint amennyit onnan kapott támogatásként. A befizetési többlet 1990-hez viszonyítva 10 milliárd Ft-tal nőtt, annak ellenére, hogy az eredmény 50 milliárd Ft-tal romlott. Ez azt is mutatja, hogy az elvonáspolitika független a gazdálkodás teljesítményétől, és már az elvonások is a vagyon terhére történnek.

Intő jel azonban, hogy – bár a befizetési többlet nőtt – össze­gükben a befizetések elmaradtak az egy évvel korábbitól. 1992-ben a befizetések tovább csökkennek, és várhatóan csökken a nettó elvonás is, hiszen a támogatások már aligha csökkenthetők.

Az élelmiszervertikum tíz éven keresztül volt képes arra, hogy egyre nagyobb mértékben finanszírozza a költségve­tést. Eközben folyamatosan tudta növelni nettó exportját, még net­tó befizetőként is állta a versenyt a valóban erősen támogatott eu­rópai élelmiszerpiacon. Nem túlzás azt állítani, hogy az élelmiszer­gazdaság finanszírozta a külső és belső adósságot is. Közben azonban – különösen az utolsó két évben – felélte tartalékait, és már a vagyon felélése is megkezdődött.

Az élelmiszertermelés ilyen mértékű túlterhelése mára azt eredményezte, hogy az ágazat kritikus helyzetbe került, és ez ma a gazdaság egyik legsúlyosabb rizikófaktora lett.

Eközben folyik az ágazat tulajdoni és üzemszerkezeti átalakí­tása.

Kegyetlen tréfája az életnek, ez a folyamat is ebben az ágazat­ban veti a legnagyobb hullámokat. Az „ezeréves pörben" perújra­felvételre került sor. A földkérdés már a választások előtt az indo­koltnál jóval nagyobb teret kapott és a politika fő ütközőterületévé vált. Pedig a valóság az, hogy – minden tényleges probléma elle­nére – éppen a föld esetében maradt meg legnagyobb arányban a magántulajdon, hiszen a rendszercsere idején a termőföldeknek még közel 40%-a magántulajdonban volt. Emellett a mezőgazda­sági termelésben bírt legkisebb súllyal az állami gazdálkodás, és legnagyobb arányban volt jelen a valóságos magángazdálkodás. De hát ez csupán tény, és mint tudjuk, a politikát ez legfeljebb za­varja, de alig befolyásolja…

Az elvitathatatlan, hogy a magyar mezőgazdasági szövetkeze­tek megszervezése idején sok esetben csorbát szenvedett az ön­kéntesség, emellett azonban mégis tény, hogy ezek a szövetke­zetek nagyon messze estek a kolhoztípustól. A földtulajdont il­letően is messze estek, hiszen nálunk a kollektivizálás előtt nem került sor a földek államosítására.

A szövetkezetekbe belépett vagy bekényszerített emberek föld­tulajdonjoga megmaradt. Ez akkor is tény, ha az érintettek úgy érezték, hogy a közös használatba kényszerített földjüket elvették. A szövetkezet a földnek „csupán" a használati jogát szerezte meg, tulajdonjogot nem. A szövetkezeti földtulajdon lényegében 1968 végéig nem is létezett.

Az is tény, hogy a szövetkezetek egyéb vagyona úgy jött létre, hogy az mindig a tagság közös tulajdona volt, nem az államé.

Az is tény, hogy a belépést követően a tagok a tagsági viszo­nyukat már önként tartották meg, és a később belépők maronként léptek be. Számolni kellett volna azzal, hogy a szövetkezetek mai tagságának döntő hányada már önként vállalta a szövetkezeti tag­ságot.

Mielőtt azonban a mai mezőgazdasági tulajdonreformot alaposab­ban megvizsgálnánk, érdemes egy kicsit visszatekinteni, mi is tör­tént ezzel a szerencsétlen sorsú magyar földdel. Induljunk ki on­nan, hogy az 1848. évi IX. törvénycikk felszámolta a jobbágyoknak a földesúrtól való feudális függését és törölte a földesuraknak járó szolgáltatásokat. A jobbágyfelszabadítás azonban a birtokszerke­zetben nem hozott alapvető átrendezést, a földterületnek mintegy fele földesúri birtokban maradt.

A kiegyezés hosszú időre stabilizálta a kialakult viszonyokat. Megerősödött a hitbizomány, területe tovább nőtt.

A századforduló táján a földbirtoknak alig 1%-a volt nagyobb 60 ha-nál, ezen belül is a legnagyobb 4000 birtok uralta az összes föld harmadát.

Az agrárnépesség 2/3-a lényegében agrárproletár volt. Az ak­kori piaci viszonyok az olcsó tömegtermelésnek kedveztek, ami konzerválta a nagybirtokrendszert. A fölösleges munkaerőt a ki­vándorlás „csapolta le", nem az ipar szívta fel.

A XX. században előbb az „őszirózsás forradalom" aztán a Rubinek-Nagyatádi-féle földreformocska tett kísérletet a földkérdés megoldására, de alapvető változás nem történt.

Európában továbbra is Magyarországon volt legerősebb a nagybirtok és leggyengébb a rengeteg törpebirtok. 1930-ban a nagybirtok átlagos mérete 2300 ha, a törpebirtokoké viszont nem érte el az 1 ha-t. Ezer alatt volt a 600 ha-nál nagyobb birtokok szá­ma, viszont több mint félmillió birtok volt kisebb 3 ha-nál. Ugyan­akkor az agrárnépesség 40%-a semmilyen földtulajdonnal sem rendelkezett.

AII. világégés végére általános követeléssé vált az átfogó föld­reform. Szinte napok alatt megszületett a megoldás, a 600/1945. ME szám alatt ismertté vált rendelet, amely mértékeiben a Nem­zeti Parasztpárt, a végrehajtás módjában pedig a Kommunista Párt javaslataira épült.

Az úri és az egyházi birtokok 60 ha-ig, a parasztbirtokok 120 ha-ig maradhattak meg, az efölötti részt kisajátították. (A legna­gyobb birtokok teljesen kisajátításra kerültek.)

A rendelet a kisajátításért kártalanítást helyezett kilátásba, ki­véve a nyilas és fasiszta vezetőket. Az összes kisajátított terü­letnek 10%-át tette ki az elkobzás, az eseteknek azonban közel 80% -a elkobzás volt. A kártalanítást aztán „elírta szent Dávid"…

Kiosztottak, 1,9 millió ha földet, kb. 640 ezer jogosult között. A földhöz jutottaknak 60%-a volt korábban földnélküli, ők átlagosan 3,5 ha földet kaptak.

A juttatott földért megváltási árat kellett fizetni, ami akkor kb. 5 évi bérleti díjnak felelt volna meg. A megfizetésre a földnélküliek 20 évi, a törpebirtokosok 10 évi részletfizetési lehetőséget kaptak. A megváltási ár szolgált volna a kártalanítás fedezetéül. Valójában azonban a megváltási árakból befolyt összegek a földmérésre és a földosztás költségeire mentek el, a kártalanítás pedig elmaradt. 1947-ben a megváltási ár törlesztését felfüggesztették. A juttatott földekre 10 éves forgalmi tilalom lépett életbe.

Így zajlott le a magyar történelem eddigi legnagyobb méretű földreformja. A folyamat jogszerűségét, igazságosságát figyelmen kívül hagyva is semmit sem oldott meg, inkább rontott a helyzeten. Eltűnt ugyan a nagybirtok, de nagyon megnőtt a 3 ha körüli törpe­birtokok száma és aránya.

A reform teljesen felszámolta a gépesített nagyüzemeket, a túl­ságosan elaprózott birtokok pedig gazdaságilag életképtelennek bizonyultak.

Ezt a földreformot nem gazdasági, hanem politikai-és részben szociális – szempontok szerint dolgozták ki és hajtották végre. A reformot nem előzte meg – és nem is követte – az agrárpolitika reformja.

A földosztás korlátozott magántulajdont hozott létre. A tulajdo­nost kötelezték a föld művelésére, és korlátozták a föld forgalmát.

A reform úgy valósult meg, hogy nem volt mivel megművelni a földet. Nagy számban kaptak földet olyan uradalmi cselédek, akik nem szoktak a gazdálkodáshoz.

A földreform után mintegy 2 millió család rendelkezett földdel. A12 ha-nál nagyobb birtokok száma alig 83 ezer volt, ezek átlagos területe 25 ha körül alakult. A birtokok 70%-a nem érte el a 3 ha-t, 40%-a pedig az 1 ha-t sem.

Ez az elkapkodott politikai földreform nem teremtette meg a működőképes mezőgazdaság alapjait. Ezt akkor is be kell látni, ha a földhöz juttatottak emberfeletti munkával szinte csodát művel­tek. Ez a „csoda" azonban kevés volt, Magyarország élelmisze­rimportra szorult és nettó importőr maradt egészen a hatvanas évek közepéig.

Logikus és szükségszerű következménye volt ennek a földre­formnak, hogy követnie kellett valamilyen módon a birtokok újra-koncentrálásának. Követte is – de ismét nem gazdasági, hanem politikai megfontolások szerint.

Az első időszakot (1948-tól) a kuláklisták, a kötelező beszolgál­tatás, a paraszti rétegek egymás ellen hangolása, az erőszakos szövetkezetszervezés, a tagosítás jellemezte. Ezekhez párosul­tak az ismétlődő természeti csapások (aszály, fagy), és meg­kezdődött a földek „felajánlása", magyarul a földek elhagyása. Bi­zonyos értelemben megkönnyítette ezt a folyamatot, hogy a föld­tulajdonosok jelentős része a földért nem fizetett, nem volt hagyo­mányosan tulajdonos.

Emellett iszonyú adóterheket vetettek ki, szélesre nyílt az ag­rárolló. Gazdasági eszközökkel és politikai nyomással meg­kezdődött az alig megteremtett magángazdálkodás felszámolása. (Lám, a módszerek tekintetében nincsen új a Nap alatt…)

A „felajánlott" földek állami tulajdonba kerültek, akkor is, ha azo­kat tsz vágy tszcs használatába adták. 1949 és 53 között mintegy 1 millió ha föld került így állami tulajdonba.

Nagy Imre első kormányzása idején lényeges változások tör­téntek. Törölték a beszolgáltatási hátralékokat, csökkentették a beszolgáltatást, önkéntessé tették a földcseréket, megengedték a szövetkezetek felszámolását és a kilépést. Azok, akik „felajánlot­ták" a földjüket, de ismét gazdálkodni akartak, visszakapták azt. Ekkor 350 ezer ha került ismét magántulajdonba.

Ez a folyamat 1955 elejéig tartott, Nagy Imre eltávolításával is­mét „fokozták a tempót", folytatták a szövetkezetesítési kampányt, növelték a beszolgáltatást.

1956 tavaszán azonban felerősödött az ellenállás. A paraszt­ság már 56 nyarán megkezdte a maga „csendes forradalmát". Az őszi forradalmi eseményekben azonban a parasztság igen visszafogottan vett részt, az őszi munkák ideje volt, vetni kellett.

A forradalom végleg eltörölte a beszolgáltatási rendszert, legá­lissá tették a szövetkezetek feloszlását és a kilépést, korlátozottan engedélyezték a föld forgalmát.

1957-ben 1,3 millió egyéni gazdaság volt, ezek azonban igen kicsik voltak, általában nem tudtak eltartani egy családot. Az egyé­ni gazdaságoknak csupán negyede érte el a 6 ha-t. Felszereltsé­gük rendkívül alacsony színvonalú volt.

1958-59 telén 300 ezerrel nőtt a szövetkezeti tagok száma és 1,2 millió ha-ral a bevitt föld területe.

1959-60 telén újabb 380 ezer ember és 2 millió ha föld „lépett" szövetkezeti útra.

1960-61 telén további 340 ezer ember és 1,2 millió ha föld lé­pett szövetkezetbe… ezzel lényegében befejeződött a mezőgaz­daság kollektivizálása. A szövetkezeti szektor részesedése elérte a 70%-ot, a szántóterületben a 75%-ot, ennek 85%-át közösen művelték. Kezdettől jelen volt, de folyamatosan nőtt a munkaigé­nyes kultúrák részesművelése.

Ekkor a szövetkezeti érdekeltségbe tartozó földeknek 78%-a tulajdonjogi szempontból tagi magántulajdonban, 22%-a pedig használatra átengedett állami tulajdonban volt. Szövetkezeti föld­tulajdon nem létezett. Tehát eddig a szövetkezetesítés közvetlen tulajdoni sérelmet még nem okozott, legalábbis föld nem került szövetkezeti tulajdonba.

Paradoxnak tűnik, de igaz: a „legkeményebb" időszakban még nem voltjellemző a tulajdontól való megfosztás. Amit ma kárpóto­lunk, az minden propaganda ellenére nagyrészt nem ebben az időszakban történt. Mint láttuk, a „felajánlott" 1 millió ha-ból is 650 ezer ha visszakerült tulajdonosához.

Következett 1968, a reform éve. Már a 65-66-os gazdasági évtől nem kaptak a szövetkezetek termelési és felvásárlási irány­számokat. Megszűnt az előzetes hatósági tervegyeztetés. 66-ban 9%-kal emelték a felvásárlási árakat, 67-ben pedig elengedték a tsz-ek hiteleit.

Hozott azonban valami mást is ez a reform, valamit, ami a tu­lajdon legnagyobb sérelmét jelentette akkor, és utána még 20 éven át: a kötelező földmegváltást.

A nagy átszervezés után igen sokan kiléptek a szövetkezetből. Sok családban az idősek voltak a földtulajdonosok, ők léptek a szövetkezetbe. A fiatalok már nem a mezőgazdaságban találtak megélhetést, a szülők halála esetén azonban örökölték a föld tu­lajdonjogát, így egyre növekedett az olyan földek aránya, amelye­ket ugyan a szövetkezet használt, de tulajdonosa nem volt tagja a szövetkezetnek.

Ez a törvény a földtulajdon és a földhasználat egységének meg­teremtésére hivatkozva megteremtette az addig nem létező szövetkezeti földtulajdont. Ennek forrását a törvény az alábbiakban je­lölte meg:

• a polgári jog szerinti vásárlás;
• az állami tulajdon átengedése; földfelajánlások elfogadása;
• szövetkezeti tagságban nem álló személyek tulajdonában, de szövetkezeti használatban lévő földek kötelező megváltása.

A törvény egy év türelmi idővel, 1969 elején lépett hatályba.

A törést nem önmagában a szövetkezeti földtulajdonnak a meg­teremtése jelentette, hanem a kötelező megváltás. Törvény köte­lezte a tulajdonost tulajdona eladására, de törvény kötelezte a szö­vetkezetet is ennek elfogadására és a törvényben előírt vételár megfizetésére (ami 5 évi földjáradéknak felelt meg). Nem érintette ez a törvény a szövetkezeti tagokat, csak azokat, akik kiléptek a szövetkezetből, és azokat, akik szüleik halála esetén úgy örököl­ték volna a föld tulajdonjogát, hogy nem tagjai szövetkezetnek és három hónapon belül nem is léptek be. Mindez egyedülálló „ma­gyar módszer" volt, amivel nincs okunk büszkélkedni.

Itt látszólag óriási ellentmondás van. Bevezettek egy reformot, amely kimondva is a „tervszerű piacgazdaság" megteremtésére irányult – közben pedig a mezőgazdaságban megteremtették a földmagántulajdon felszámolásának útját. Vajon mi indíthatta az akkori hatalmat ilyen, a civilizált világban szokatlan, a történelem­ben példátlanul arcátlan lépés megtételére, ami 921 ezer embert fosztott meg tulajdonától?

A magyarázat a gazdaságpolitika területén található. A törvény indoklása tartalmaz is homályos célzást erre: „Az idegen tulajdon­ban lévő földek használata nagy terheket ró a termelőszövetkeze­tekre. A kívülállók egyre nagyobb számmal lépnek fel a szövetke­zeti földhasználat biztonságát zavaró földkiadásra és a haszonbér növelésére irányuló igényekkel…" (Addig törvényerejű rendelet garantálta a földek kiadását.)

A gazdaságpolitika egyik alappillére volt akkor – és azóta is – az élelmiszerárak alacsony szinten tartása. Ennek biztosítását szolgálta a földjáradék vagy haszonbérleti díj, a földtőke költségé­nek eltüntetése. Ennek a megvalósítását szolgálta ez a törvény, ami a most kárpótlandó sérelmek közül a legtöbbet okozta.

A tsz-ek azonban törvényes úton jutottak a földhöz… Törvény volt rá, és nem ők vették el a földtulajdont. A megváltást az állam hivatala mondta ki. Nem dönthetett a szövetkezet arról, hogy elfo­gadja-e a földet, és nem dönthetett a fizetendő vételárról sem. Mégis, az övék lett a föld.

A vételár igen alacsony volt, 5 évi földjáradéknak felelt meg. De vajon övék maradt-e a vételár? Valójában nem, mert – mint már kifejtettük – az egész éppen a földjáradék likvidálását célozta, és azt meg is valósította. Az élelmiszerárak nem nyújtottak fedezetet erre. Az árszabályozással, a mezőgazdaság jövedelmeinek szo­ros szabályozásával gondoskodót; arról az állam, hogy a ter­melőnél ne keletkezzék abszolút földjáradék, így lényegében az állami döntéssel megváltott földek ki nem fizetett vételárát a szövetkezetektől elvonták, és azt felélte a társadalom. Rész­ben ez a forrása annak, hogy ezidőtájt a magyar polgár relatíve olcsón jut élelemhez – persze, jövedelmeinek alakításába ez be van kalkulálva -, és részben ez az egyik oka a magyar mezőgaz­daság nemzetközi versenyképességének is.

Így aztán a tsz-ek, és tagjaik, akik látszólag haszonélvezői vol­tak ennek a törvénynek, egyben kárvallottjai is. De igazán kárval­lottjai most lettek, amikor a kárpótlásnál nekik kell helytállni. Pedig a kárpótlási törvény címe is mást mond:…..az állam által igazság­talanul okozott károk…" kárpótlásáról szól.

Ezt a néhány oldalnyi történelmi áttekintést kellett volna csupán elvégezni ahhoz, hogy a dolgok másképpen alakuljanak. Úgy lát­szik azonban, nálunk a történészek még mindig csak a régmúltat kutatják – vagy valami egészen másról van szó?

Amikor a kárpótlás rendszerébe a földárverés belekerült, azzal indokolták, hogy az alapul szolgáló időszakban – 1938-tól – több rendben érte sérelem a földtulajdont, így egyazon földdarabra több jogos igény is felmerült. Mert – és itt jön a svédcsavar – aki igaz­ságtalanul elvett földet megszerzett, az jóhiszemű tulajdonosnak tekintendő, hiszen az állam vette el és adta oda. Ez vonatkozik a zsidóktól, a németajkúaktól, a nagybirtokosoktól elvett és másnak adott földekre is. Csak egyre nem: a szövetkezeteknek ugyanígy, – tehát az állam által törvénnyel elvett és odaadott földekre… Mi több, a szövetkezeteknek kell helyt állni a zsidótörvényekért, a nagybirtok kisajátításáért, a svábok jogfosztásáért, az államnak történt földfelajánlásokért, a tagosításokért és a kötelező megvál­tásért is. Mi több, még á bebörtönözésekért, kivégzésekért, malenykij robotért, hadifogságért is. Itt valami nagyon nem stimmel.

Az elvitathatatlan, hogy a tulajdont ért sérelmek valamiféle le­zárása mellett nem lehetett elmenni. Az ilyen ügyek valamiféle ren­dezésének igénye nem egyszerűen csak az igazságtétel része­ként vetődik fel, hanem azért is, mert ha egy társadalom a polgári értékrendnek, a tulajdon biztonságának, piaci forgalmának hely­reállítására törekszik, nem mellőzheti az e téren okozott sérelmek valamiféle orvoslását. Nem kerülhető meg a tulajdont ért sérelmek rendezése azért sem, mert enélkül nem építhető megnyugtató ala­pokra egy új tulajdonreform, enélkül a privatizálás bármikor ismét megkérdőjelezhető lenne.

De vajon megnyugtató lezárását jelentheti-e a tulajdon kál­váriájának egy olyan kárpótlás, amely a saját logikája szerint is újabb, ugyanilyen természetű sérelmeket okoz?

Hogy miért így történt, azt csak a döntést ténylegesen előké­szítők és meghozók tudnák megmondani. Ez a színvallás még nem történt meg. A kárpótlásban jogosultként és kárvallottként is érintett kívülálló csak annyit tehet, hogy megkísérli megtalálni a dolgok logikáját. Tegyünk erre egy kísérletet most, próbáljuk meg kikövetkeztetni a történésekből azt, ami mögöttük lehet. Kiindul­hatunk abból, hogy a kárpótlás a privatizálás részét képezi.

Azzal, hogy a privatizálás alapelveiben a választások előtt nem alakult ki konszenzus, és utána az MDF-SZDSZ paktummal ez az ügy nem került az ún. kétharmados törvények közé, példátlan le­hetőséget kapott a hatalom gyakorlója. Felelőtlenül példátlan nagy lehetőséget… Egyedül eldöntheti, milyen módon és milyen körben alakul ki a jövő tulajdonosi rétege. Ráadásul úgy, hogy ez a réteg látszólag ettől a hatalomtól kapja a tulajdont, tehát hálával tartozik neki.

Mivel országon belül közismerten aligha van meg a piaci priva­tizáció alapja, a fizetőképes kereslet, kapott a parlamenti többség egy nagy lehetőséget: juttatással megteremtheti a saját kliens-ka­pitalizmusát, hatalmának jövőbeli alapját. És ehhez rendelkezésé­re áll a teljes állami vagyon!

Csakhogy ez a hatalom is kényelmesen puhának találta az elődei által a hatalmas arányú állami tulajdonnal kipárnázott bár­sonyszéket. A jelek szerint erről csak annyiban akar lemondani, amennyiben feltétlenül muszáj, és amennyire a költségvetéshez elengedhetetlenül szükséges. Kapórajött, hogy perújrafelvételt le­hetett kezdeményezni az „ezeréves pörben". Hiszen a mezőgaz­daság nagy része nincs az állam tulajdonában, támadt tehát a gon­dolat: osszuk szét azt! És lőn…

Módszerként kínálkozott a kárpótlás: sérelem volt elég, s ezzel a módszerrel nagyon sok embert lehet tulajdonhoz juttatni. Ebbe a logikába illik az is, ahogyan a szövetkezeti átmenetből is kárpót­lást csináltak, amennyiben a szövetkezeti vagyon nevesítésének jogosultjai közé bekerültek az egykor volt tagok és örököseik. Eh­hez ugyanis sánta az az indoklás, hogy egykor ők is benne dol­goztak. Ezen az alapon az állami vállalatokat is szét kellett volna osztani a benne dolgozók között. (Megjegyzem, eléggé csodál­kozni is lehet azon, hogy ezen a jogon – amit törvény mond ki – nem kezdték el követelni a dolgozók a gyáraknak, a tanárok az iskoláknak, a katonák a hadsereg vagyonának ingyenes szétosz­tását.)

Párosulhatott ez a gondolatmenet egy másikkal is. Nevezete­sen azzal, hogy a hatalomnak erőforrásokra is szüksége van, amit valahonnan el kell vonni. Csak onnan lehet, ahol van, ahol vél­hetően gyengébb az ellenállás, no és persze, ami amúgy nem az államé. Ez megint csak a mezőgazdaság. Megkezdjük tehát a mezőgazdaságban működő tőke elvonását (erről a fentiekben már szó esett). Elvonni azonban csak a mobilizálható tőkét, a for­gótőkét érdemes. Ezért aztán sorban születtek a mezőgazda­sági szövetkezetek föld-, ingatlan- és állóeszköz-forgalmát befa­gyasztó moratórium-törvények 1991-ben. így a kényszerhelyzet­ben lévő szövetkezetekből valóban ki lehetett vonni a forgótőkét, és ott maradt a föld, az ingatlan és az állóvagyon nagy része. így azonban ezek nem működtethetők, ismét forgótőkét kell tehát va­lamiképp ezekhez rendelni. Ezt a forrást a mezőgazdaságból ez­után is megélni szándékozó és kényszerülő embereknél találták meg. Ahhoz azonban, hogy a már említett lépéseket a társadalom­mal el lehessen fogadtatni és végre lehessen hajtani, szükséges volt a szövetkezetek megfelelő befeketítése, velük szemben a bi­zalmatlanság felkeltése. Ez is megtörtént. Emiatt azonban aligha várható, hogy az emberek most ezekbe a szervezetekbe beviszik megtakarított vagyonukat. Ha tehát a hegy nem megy Mohamed­hez, menjen Mohamed a hegyhez. Azaz, zúzzuk szét a szövetke­zeteket, hogy az eszközök kerüljenek oda, ahol talán működtetni is fogják azokat.

Ördögi logika. A hatalom felszíni amatőrizmusa cáfolni látszik azt, hogy ilyen következetes lépéssorozatot kitaláljon. A történé­sek azonban igazolni látszanak e logika létezését. Az amatőriz­mus pedig azután a végrehajtás mikéntjében itt is fellelhető… No meg aztán, ha én képes voltam ilyet kitalálni, más miért ne lehetett volna képes?

Végül is, ilyen vagy más alapon, de végbe megy történelmünk legnagyobb földreformja, ami az 1945-47-est legalább kétszere­sen felülmúlja. Az igazságosságot, a társadalom tagjai közötti esé­lyegyenlőséget pedig „forradalmi időkben" nem szokás vizsgálni.

Az eddigieket meghaladóan tekintsünk is el ettől. Csupán egyetlen kérdést vizsgáljunk még meg. Azt, hogy ettől vagy ennek ellenére lesz-e még működőképes mezőgazdaságunk. Nem lé­nyegtelen kérdés ez, mert végül is az erre adható válasz dönti el, hogy az utókor igazságosnak minősíti-e azt, ami most történik. (Rossz nyelvek szerint a háborúk igazságos vagy igazságtalan voltát is az dönti el, hogy győztünk vagy vesztettünk.) Nem lényeg­telen ez a kérdés azért sem, mert tudvalevőleg hazánk történel­mében nem hogy kormányok, de rendszerek is megbuktak azon, ha a földkérdést rosszul oldották meg.

Abból kiindulva, hogy az orvosolandó tulajdoni sérelmek döntő hányadát az 1967. évi IV. törvény által megteremtett kötelező megváltás okozta, könnyen belátható, hogy a föld visszaadása az egykorvolt tulajdonosoknak azt eredményezi, hogy a föld tulajdonosai nem azok lesznek, akik ma és várhatóan a jövőben is művelik azt. Hiszen a megváltás lényege az volt, hogy annak a földjét váltották meg, aki elment a mezőgazdaságból. Ez már sejteti, hogy ez a reform nem előre, hanem hátrafelé tekint. A szövetkezeti átalakulás szabályai tovább erősítik ezt a sejtést.

Létrejön tehát egy olyan földtulajdonosi réteg, amely nagyrészt városban élőkből és idős emberekből áll, akik maguk aligha fogják a földet művelni. Ezzel nagyon nagy arányban elválik egymástól a földtulajdon és a használat. így ismét felmerül a földjáradék, bér­leti dlj, egyszóval a földtőke költségének térítésére irányuló igény. Ez egyébként – a földreformtól függetlenül is – kívánatos lenne. Csakhogy a jelenlegi élelmiszerárak ilyen költségre (sem) nyújta­nak fedezetet. A hazai fizetőképes kereslet alakulása és a szub­vencionált világpiac ezt az igényt aligha fogja respektálni, leg­alábbis rövid időn belül, lökésszerűen biztosan nem. Ebből követ­kezően vagy az történik, hogy az így tulajdonossá tett emberek számára a tulajdon nem hoz jövedelmet, vagy a mezőgazdasági termelés forrásai, a termelők jövedelme fog csökkenni. Való­színűleg mindkettő be fog következni. Ezt a problémát tovább sú­lyosbítja, ha ezzel egyidejűleg bevezetik az élelmiszerekre is az általános forgalmi adót, ami úgy növeli az élelmiszerek árát 8­10%-kal, hogy a növekmény nem a termelésbe, hanem a költség­vetésbe kerül.

Ennek súlyos következményei lehetnek. Tovább szegényedik a mezőgazdaság, nem lesz képes fejleszteni, ezzel a fejlett világ­tól való lemaradása tovább fokozódik, elveszti versenyképessé­gét, ezzel jövedelmei tovább csökkennek… és így tovább. Elve­szíthetjük exportképességünket úgy, hogy nincs mivel pótolni azt, olyan időszakban, amikor az exporttöbblet létkérdés a külső adós­ság finanszírozásában.

A mezőgazdaság leépülése nagymértékben rontja a vidéken élők megélhetési esélyeit. Ezzel a vidéken élők életnívója draszti­kusan romlik, csökken a fizetőképes kereslet, emiatt tönkremen­nek az ott működő más vállalkozások is. Az ország szociális ket­tészakadása súlyos társadalmi feszültségeket indukál, ami az ál­lam egyre fokozottabb anyagi tehervállalásának igényét veti fel. Erre azonban az állam egyre kevésbé lesz képes, nem kis mér­tékben azért is, mert elveszíti egyik nagyon fontos bevételi forrá­sát, az élelmiszertermelés befizetéseit.

A működő üzemi szerkezet gyors szétvetése ilyen jövedelmi helyzetben aligha valósítható meg jelentős pótlólagos külső forrá­sok nélkül. Azok a technológiai rendszerek, amelyek ma a mezőgazdaságban működnek, nagyrészt alkalmatlanok a kisüze­mi gazdálkodásra.

A földtulajdon és a használat nagyarányú elválása súlyos finan­szírozási gondokat is felvet. A mezőgazdaság jövőbeli finanszíro­zása-főleg a fejlesztése-aligha oldható meg a jelzáloghitelezés nélkül. A jelzáloghitelezés viszont egyszerűen nem működtethető, ha a föld használója nem tulajdonos is egyben. Ezt a problémát az sem oldja fel, ha földbérlő szövetkezetek jönnek létre, sőt, ez tovább növeli a gondot, még akkor is, ha a szövetkezetek által bé­relt földek tulajdonosai egyben a tagjai a szövetkezetnek. A szö­vetkezet ugyanis jogi személy és korlátozott felelősségű társulási forma. Ha a mezőgazdaságban a jelzáloghitelezés mással nem váltható ki, akkor csak olyan üzemszerkezet lehet működőképes, amelyben a vállalkozó személy vagy társaság legalább nagyrészt tulajdonosa a földnek. Ez azt követelné, hogy a szövetkezeti tagok apportként adják a szövetkezet tulajdonába a földet, a kívülálló tu­lajdonosok pedig adják el a földet a szövetkezetnek. Kérdéses, hogy ez hogyan történhet meg, és felvetődik, hogy akkor nem le­helt volna-e olcsóbb és célravezetőbb egészen más módszerét választani a kárpótlásnak és a privatizációnak?

A modern mezőgazdaságban nagy és egyre nagyobb szerepet játszik a tudás, a szellemi tőke. Ez pedig ma nagyrészt az ún. ag­rárértelmiség birtokában van. Az agrárértelmiséget el lehet ítélni, félre lehet (?) állítani – a tudást azonban nem lehet elvenni és szét­osztani. Ha a mezőgazdaság atomizálódik, ha kíméletlen életha­lálharc kezdődik a mezőgazdaságban, nem kétséges, hogy az ag­rárértelmiség nagy része talpon marad. Kérdés azonban, hogy a társadalom szempontjából mi a kifizetődőbb: ha ez a néhány tíze­zer ember magának dolgozik, vagy ha olyan szervezetben tény­kedik, amely ennél sokkal szélesebb kör számára hoz megélhe­tést?

A megindult folyamatok az ágazat leépüléséhez vezethetnek. Ha nem tudjuk nélkülözni a verseny- és exportképes, közös költ­ségekből terheket is vallani képes élelmiszertermelést, akkor mi­nél előbb meg kell állítani ezt a folyamatot, mert a visszafordítás költségei napról napra növekednek.

Most azonban úgy látszik, ismét elköveti az ország azt a hibát, amit 45-47-ben elkövetett: ismét politikai, és nem gazdasági meg­fontolásokra épülő földreform zajlik az országban, ismét átgondolt agrárpolitikai koncepció nélkül. De ebben a reformban a szociális szempontok nem játszanak szerepet.

A problémát tovább súlyosbítja, hogy a folyamatokkal egyidőben az élelmiszervertikum – ha ilyen egyáltalán létezett – szétesik. Az atomjaira hulló mezőgazdaság mellé főképp multina­cionális tulajdonba került, monopolhelyzetben lévő élelmiszerter­melés- és kereskedelem társul. Ez a problémakör azonban már egy másik dolgozat témája lehetne. Másik, manapság divatos po­litikai dolgozat témája lehetne az is, hogy egy magát „népnem­zetinek" hirdető hatalom miért ad el hihetetlen sietséggel kül­földre nagy magyar tradíciókat megtestesítő egész ágazato­kat? Talán egyszer ezek a dolgozatok is megíródnak…

Minőség, ihletettség, gazdagság – ezek jellemzik Henri Lefebvre marxizmusát, s ez különbözteti meg őt ezen eszmeáramlat fran­ciaországi képviselőinek többségétől. E különbözőség megnyil­vánul humanizmusában, dialektikájában, a dogmatizmus elutasí­tásában, de Lefebvre különleges helyzete a kezdetektől fogva a pozitivizmussal karöltve jelentkező francia marxizmus történeté­ben a forradalmi romanticizmussal való kapcsolatának köszön­hető: éppen ez e gondolkodó eredetiségének – s egyben furcsa­ságának – egyik legfőbb forrása.

Lefebvre szellemi fejlődésének első szakaszát végigkíséri a romantikus tradíció; kezdve a húszas években Schellingről, majd a harmincas években Nietzschéről írott műveivel, egészen a vi­lágháború utáni időszakban született Musset- és Stendhal-elemzésekig.

Érdemes e tárgyban képviselt nézeteit összevetni Lukács György gondolataival, akit általában magához közel állónak ér­zett. Míg Lukács ifjúkori marxista írásaiban nagymértékben tá­maszkodott a romantikus kultúrára (a német irodalomra éppen úgy, mint a filozófiára és a szociológiára), későbbi műveiben, s különösen Az ész trónfosztása című könyvében már egészen más, egyoldalúan elítélő álláspontot képviselt: reakciós ideológi­ának bélyegezte a romanticizmust, melynek semmi köze nem le­het a marxizmushoz, s amely irracionalizmusából következően a fasiszta doktrínáknak készítette elő a talajt.

Lefebvre azonban a magyar marxista filozófus iránt érzett csodálata ellenére sem volt hajlandó követni őt ezen az úton, ezért az 1955-ös Lukács-konferencián egy alternatív értelme­zéssel állt elő: „A romanticizmus az egyéni és a társadalmi lét közötti ellentmondást, illetve az egyén saját, belső meghasonlottságát, torzulását fejezi ki, s rámutat az elmélet és gyakorlat, a lét és tudat, az alap és felépítmény közötti feszültségekre is. Benne foglaltatik – legalábbis virtuálisan – a lázadás lehetősége. Nálunk, franciáknál a romanticizmusnak van valamiféle antiburzsoá színezete is… És így a romanticizmus éppen ebből az antiburzsoá avagy felforgató jellegből következően nyújt védőernyőt fölénk a klasszicizmus ellen. Mindent összevetve én nem tekin­tek oly mélységes gyanakvással a romanticizmusra, mint Lu­kács, és nem tudnám mindenestől elvetni."¹

Másfelől Lefebvre, Lukáccsal ellentétben, nem pusztán a fel­tételezett előképre, a romanticizmusra utaló irracionalizmusban látja a fasizmus lényegét. Hangsúlyozza annak modernitását és instrumentális racionalitását is: „Legalább annyi – de inkább több – okunk van azt mondani, hogy a német fasizmus egy raci­onális államérdek kifejeződése, mint azt állítani, hogy az egy – a fajra és a vérre alapozott – primitív ontológia. Mi mást tesz a hit­leri politika, mint hogy egy állami szinten megszervezett appará­tussal az imperialisták érdekeinek szolgálatában könyörtelenül lesújt a gyenge vagy a politikai harcokban meggyengült csopor­tokra?"²

Egy romboló erő

A romanticizmus romboló erejébe vetett hit nagyon fontos szere­pet játszik Lefebvre intellektuális és filozófiai fejlődésében. Még Marxot is ebből a perspektívából vizsgálja: a fiatal Marx írásairól megállapítja, hogy azokat radikális forradalmi romanticizmus hat­ja át, és hogy a későbbi gyakorlatiasabb, nem-spekulatív művek­kel ezek alapjait is megerősíti.³ Ebből következően utasítja el a marxizmus strukturalista értelmezését, mely a marxi életművet megfosztaná humanista és romantikus dimenzióitól, továbbá mereven elválasztaná egymástól Marx ifjúkori és későbbi írásait, valamiféle „episztemológiai törésre" hivatkozva.

A kortárs marxista gondolkodás megújításához Lefebvre nagyban hozzájárult – ennek egyik legfőbb forrása a hétköznapi élet kritikája volt. A fiatal Lukács írásait Heideggernek a húszas években írott műveivel összehasonlítva Lefebvre megállapítja: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a témák – a hétköznapi valóság trivialitásként való felfogása, a gondokkal terhes, értel­métől megfosztott lét, tehát mindaz, ami a filozófiát a valódi vagy igaz élet és az autentikus lét problémái felé terelte – a romanticizmusban gyökereznek, egészen pontosan a német romanticizmusban, Hölderlin, Novalis, Hoffmann és a többiek romanticizmusában."⁴

Mindeközben Lefebvre távol tartja magát a hagyományos (német, illetve francia) romanticizmus problémakörétől, különö­sen annak restaurációs irányzataitól, melyeket a modernitás tel­jes elvetése és a múltba forduló illúziókergetés jellemzett. Célja e régi romanticizmus korlátainak meghaladása volt, egy új, forra­dalmi, a jövő felé forduló romanticizmus alapjainak kidolgozása érdekében.

Ez a törekvése konkrét formában is megfogalmazódik egy 1957-ben, a Nouvelle Revue Française-ben megjelent program jellegű cikkében, melyet éppen akkor publikált, amikor megindí­totta anti-sztálinista kampányát, mely azután a Francia Kommu­nista Pártból való kizárásához („felfüggesztéséhez") vezetett. Ez a rendkívül érdekes szöveg a marxizmus új interpretációjának vázlata, melyben már megjelennek világszemléletének azon vo­násai, melyekre később egész filozófiai életművét felépíti. Ebben a Forradalmi romanticizmus [Le romantisme révolutionnaire] című cikkben fogalmazza meg, hogy mi különbözteti meg a régi (a Novalistól, Hoffmanntól Baudelaire-ig tartó) romanticizmust az újtól. Bírálja a régit, mondván, hogy a hagyományos romantikus irónia „egy idealizált – történeti vagy pszichológiai – múlt nevé­ben ítéli el az újat, s nem tud megszabadulni a Nagyság és a Múlt tisztaságának bűvöletéből". Nem így az új, a forradalminak szánt romanticizmus, mely ezt a nosztalgikus múltat elutasítja. Egy fontos összekötő kapocs azonban mégiscsak biztosítja e két irányzat kontinuitását: „Minden romanticizmus a meghasonlottságon, a megosztottságon alapul. E tekintetben a forradalmi romanticizmus folytatója, sőt elmélyítője a régi romantikus meg-hasonlottságnak, csakhogy ez a megosztottság immár új dimen­zióban jelenik meg. A távolságtartást (a megfelelő mérvű távol­ságtartást), az aktuálishoz, a jelenhez, a valósághoz, a lé­tezőhöz való kritikus távolságtartást már nem a múlt tisztelete vagy a menekülés igénye indokolja, hanem a pozitív változás le­hetősége."⁵

Mindenesetre a pre-kapitalista, illetve pre­indusztriális múltra való hivatkozás alapvető sajátossága a romanticizmus minden formájának – nem csupán a konzervatív vagy restaurációs romanticizmusnak, de a forradalminak is, még ha jelentős különb­ségek mutatkoznak is közöttük. Még Lefebvre életművében is ki­mutatható némi múltba forduló nosztalgia, például abban a fi­gyelemreméltó fejezetben, mely a Hétköznapi élet kritikája [Critique de la vie quotidienne] (1947) első verziójában Jegyzetek egy vidéken töltött vasárnaphoz [Notes écrites un dimanche dans la campagne française] címmel szerepelt, s amelyben a régi falusi közösség életéről írva „egy bizonyos emberi teljesség" eltűnése miatt sajnálkozik. A „régi szép idők" maradi híveit kemény kritiká­val illeti, de azt is hangsúlyozza, hogy „a folyamatos és végtelen fejlődés naiv hirdetőinek észre kellene venniük a hétköznapi élet minőségének hanyatlását, mely az emberek elidegenedésének fokozódásával párhuzamosan ment végbe az antik közösségek felbomlása óta." A pireneusi Campan-völgyről írott doktori dolgo­zatában – melynek legelső verziója az Egy pásztor-köztársaság [Une République pastorale] (1941), címet kapta – a vidéki közös­ségeknek a kapitalizmus csapásai nyomán bekövetkező felbom­lását mutatta be, azt a folyamatot, ahogy „a lakosság, az erőfor­rások és a terület kényes egyensúlya" fokozatosan megbomlik.⁶

Természetesen az új, a jövő és a lehetőségek felé forduló romanticizmusban ennek a múltba fordulásnak egészen más a szerepe, mint a romantikus kultúra hagyományos formáiban, de továbbra is lényeges eleme marad az indusztriális-kapitalista modernitás ellen irányuló mindenféle romantikus kritikának.

Henri Lefebvre visszatér ezekre a kérdésekre a Bevezetés a modernitás fogalmához [Introduction á la modernité] (1962) utol­só, Az új romanticizmus [Le nouveau romantisme] című fejeze­tében. De a forradalmi romanticizmus hatását valamilyen módon minden társadalomkritikai és filozófiai megnyilvánulásában felfe­dezhetjük. Ez készteti őt a sztálinizmussal való szakításra, a strukturalizmus és a pozitivizmus elleni filozófiai vitákra, a tech­nokrácia és az etatizmus elleni harcra. Nem véletlen tehát, hogy éppen ő az, aki oly jelentős szellemi hatással lesz az 1968. má­jusi diáklázadásra – arra a lázadásra, melynek tagadhatatlanul volt egy romantikus forradalmi dimenziója.

A technokratikus mitológia

1967-ben, alig valamivel az „események" előtt, Henri Lefebvre kiadja A technokraták ellen [Contre les technocrates] című köny­vét, melynek valószínűleg közvetlen hatása volt a diákmozgalom néhány későbbi vezetőjére. Ebben Fourier-re és Marxra hivat­kozva elutasítja a technokrata mitológiát – annak mind reakciós, mind „balos" formáját (például az autoritárius szovjet tervgazda­ságot) -, és a technika terén jelentkező ellentmondásokat dia­lektikus nézőpontból vizsgálja: „A technika

a)     igyekszik bezárni a társadalmat, beszűkíteni a horizontot (nevezetesen a kibernetika, amely képes felölelni és megmérni a világmindenséget). A technicizáltság immár kellemetlenné és egyben meghatározóvá vált. Uralja a gondolkodást és a cselek­vést, kijelöli ezek útját;

b)     pusztulással fenyegeti ezt a zárt világot, ezt a behatárolt kozmoszt, amelyben csak az automatizált működésnek van lét­jogosultsága, s amely csak a tökéletes egyensúly állapotában létezhet; tönkreteszi a világot, s ebben egészen a végsőkig, va­gyis a föld nukleáris elpusztításáig elmehet;

c)     lehetőségeket is kínál, de csak akkor, ha nem halad meg egy bizonyos hétköznapi szintet."⁷

A 68-as diákmozgalom szövegei között ezzel csaknem telje­sen azonos megfogalmazásokkal találkozhatunk. Például a Már­cius 22. mozgalom alapításakor elfogadott határozatban ez áll: „Ezek a jelenségek… a társadalom modernizációjával, racionali­zálásával, automatizációjával és kibernatizálásával bajlódó kapi­talizmus offenzívájának megnyilvánulásai."⁸ Kétségtelen, hogy Nanterre-ben – és máshol is – Henri Lefebvre szellemisége is inspirálta a társadalom „romantikus" tiltakozását kifejező lázadó ifjúságot.

A májusi eseményekről írott esszéjében Lefebvre visszatér ezekre a kérdésekre. Élesen támadja azokat, akiket ő „moder­nistáknak" nevez, akiknek egyedüli ambícióját az képezi, hogy megfeleljenek az „amerikai kihívásnak" (ez elég nyilvánvaló uta­lás J. J. Servan-Schreiberre és követőire), továbbá hogy „Fran­ciaországot számítógépek uralma alá hajtsák, hogy megakadá­lyozhassák a további lemaradást"; ezeket az embereket úgy jel­lemzi, mint akiknek fejében „kevés képzelőerő és túl sok ideoló­gia" van, s akik a „mozgalom újjáélesztői" lesznek, ha így folytat­ják. Velük szemben állnak – írja – a „lehetőségkeresők", vagyis azok, akik készek „kihirdetni a képzelet primátusát a rációval szemben", akik az adott helyzet maximális kihasználására és a lehetőségek valóra váltására törekednek. Ezek közé sorolja a kultúra és a tudás elüzletiesedése ellen lázadó diákokat és a munkásfiatalságot, mely „elméleti alapok nélkül lép a cselekvés útjára a forradalmi romanticizmus jegyében."⁹

Ennek a „cselekvő" de „elmélet nélküli" romanticizmusnak ti­pikus példája volt 1968 májusában a gépkocsik, a fogyasztói tár­sadalom és az agresszív indusztriális modernitás gyűlölt szimbó­lumainak felgyújtása. Lefebvre már a technokrácia ellen írott 1967-es könyvében így fogalmazott:

„Ebben a társadalomban, ahol a tárgyak már fontosabbak, mint az ember, létezik egy uralkodó, meghatározó tárgy: a gép­kocsi. A mi – indusztriálisnak vagy technicizáltnak nevezett – társadalmunkban a presztízs és a hatalom szimbóluma ez a tárgy. … A gépkocsi, ez a semmihez sem fogható és való­színűleg jóvátehetetlen csapás, a civilizált világ középpontjából kiindulva lett a pusztulás, a kultúra lerombolásának eszköze a neo-kapitalista államokban."¹⁰ Nyilvánvaló, hogy az autókat fel­gyújtó fiatalok nem olvasták a nanterre-i filozófus írásait, de könyvében ő éppen arról a lázadásra késztető hangulatról be­szélt, mely „benne volt a kor levegőjében".

1968 májusa után, a hetvenes és nyolcvanas években Lefebvre egyike lesz azon ritka marxistáknak, akik nem hajlandók megtagadni nézeteiket, akik nem kívánnak csatlakozni a „mod­ernizációval" egyetértők táborához, és akik az „állami termelési mód" (legyen az a kapitalista avagy a „létező szocializmusnak" nevezett forma) radikális kritikájával próbálják megújítani a szo­cialista eszmerendszert. Műveiben egy tipikusan romantikus té­tel jelenik meg: a felforgató művészet és az állam tudományos konformizmusának szembeállítása:

„A tudományosság, az ismeret és ideológia, a reprezentáció és tudás e keverékének előfeltétele az állandó hivatkozási alap­ját jelentő ismétlődés megléte és primátusa. … Ezzel szemben a lét intenzív felfogását elősegíteni kívánó művészet a meglepeté­sen, az aránytalanságon, a teremtő konfliktusokon alapul – még akkor is, ha nem mindig éri el a megfelelő szintet. Ha az etikák a tettek, cselekvések „norma szerinti" besorolására használják is, az esztétika nem hozható közös nevezőre az etikai-politikai normákkal. … Úgy tűnik, hogy az államok az ismétlődést, az előre látható dolgokat kedvelik, előnyben részesítik az önszabá­lyozó mechanizmusokat. Világjelenség, hogy az állami bürokrá­cia a technika és a tudomány által kívánja biztosítani az is­métlődést, a tettek és a helyszínek állandóságát: ezt szolgálják az olyan, egyébként vitathatatlanul hasznos, önállóan működő intézmények, mint a repülőterek, autópályák, irodák, szállodák, kérdőívek, formalitások és formalizmusok stb."¹¹

Perry Anderson a kritikai gondolkodás jelen helyzetéről írott esszéjének első fejezetét – melyben sajnálkozva állapította meg, hogy Európában a forradalmi eszmék hanyatlásának, felhígulá­sának vagyunk tanúi – a következőkkel zárta:

„Egyetlen intellektuális változás sem egyetemes. Legalább egy kivétel akad, aki tiszteletre méltó kitartással szembeszáll az utóbbi évek általános szellemi átrendeződésével. A nyugati mar­xizmus legidősebb túlélője, Henri Lefebvre életének nyolcadik évtizedében sem hajlik meg, nem tér le útjáról, s zavartalanul írja tovább páratlan életművét; s most is olyan témákkal foglalkozik, melyeket a baloldali gondolkodók nagy része általában elhanya­gol."¹²

Egy szerencsés kaland

Véleményünk szerint a forradalmi romanticizmus egész – Fourier-től napjainkig tartó – történetének egyik legfontosabb gondo­lata az, hogy a prekapitalista közösségek néhány társadalmi vagy kulturális jellegzetességének, némely emberi vagy szellemi jellemzőjének helyet kell találni az eljövendő poszt-kapitalista társadalomban, hogy ezek gazdagíthatják a szocialista lehe­tőségre vonatkozó koncepciót.

De ez egyúttal – szemben az általános hiedelemmel – magá­nak a marxi gondolatkörnek is hangsúlyos eleme: talán elég csak Marxnak és Engelsnek a hajdani faluközösségekről – a gö­rög démoszról, a germán markról, az orosz obscsináról – írott cikkeit említeni, hogy bizonyítsuk ennek a romantika által inspi­rált, a múltat a jövővel összekapcsoló forradalmi dialektikának a fontosságát.

Nem a társadalmi modernitás kritikája-e valójában a modern kultúra, tehát a modern, indusztriális-kapitalista civilizáció jó ré­sze a XVIIl. századtól napjainkig, Rousseau-tól az expresszio­nistákig, Novalistól a szürrealistákig, Hoffmanntól Kafkáig? Kriti­ka, melyet legalább annyira a múlt, mint amennyire a lehetséges jövő nevében gyakoroltak, de amelynek mindkét esetben meg­volt a maga nosztalgikus dimenziója, ami az autentikus közössé­gek és a premodern, preindusztriális, prekapitalista társadalmak kulturális értékeinek magasztalásában nyilvánult meg. Ha nem vesszük észre, hogy a modern művészet legnagyobb alkotásai az indusztriális modernitás elleni lázadás kiáltványai, úgy nem is érthetjük meg ezeket; lázadásukat az élet beszűkítése, a lélek elüzletiesedése ellen, mindaz ellen, amit Michel Leiris egyik utol­só cikkében egész egyszerűen modern szarságnak nevezett.¹³

Úgy véljük, hogy a XX. századi marxista filozófia legúj­szerűbb, legaktuálisabb, leginkább kreatív gondolkodói éppen azok, akik a szocialista humanizmust a polgári-indusztrális mo­dernitás romantikus kritikájával tudták kombinálni: a fiatal Lu­kács, Ernst Bloch, Walter Benjámin, Herbert Marcuse –

Henri Lefebvre egyike ama néhány filozófusnak, akik Fran­ciaországban felvállalták ezt az örökséget. Kritikai gondolkodá­sának lenyűgöző ereje és a jövőről megfogalmazott elképzelé­seinek gazdagsága elválaszthatatlanul összefonódik a forradal­mi romanticizmussal.

(Ford.: Takács József)

Eredeti megjelenés: „M" – 1991. dec. 50. sz.

Jegyzetek

1 Henri Lefebvre: Lukács, 1955, Paris, Aubier, pp. 72-73. Lásd még: Henri Lefebvre: La somme et le reste, Paris, La Nef, 1958, 2. kötél, p. 422.

2 Henri Lefebvre: La somme et le reste, 2. kötet, p. 423.

3 Henri Lefebvre: i.m. 2. kötet, p. 596.

4 Henri Lefebvre: Critique de la vie quotidienne. Paris, L'Arche. 1981. 2. kötet, pp.23-24.

5 Henri Lefebvre: Au-delá du structuralisme. Paris, Anthropos, 1971. pp. 37, 46.

6 Henri Lefebvre: Critique de la vie quotidienne. Paris, Grasset, 1947. pp. 178, 211; és La vallée de Campan. Etude de Sociologie rurale. Paris PUF, 1963. pp. 19-20. Lásd még az eredeti dolgozatot: Une Republique pastorale: la vallée de Campan. Organisation, vie et histoire d'une com-munauté pyrénéenne. Textes et documents aceompagnés d'une étude de sociologie historique. Paris, dátum nélkül.

7 Henri Lefebvre: Vers le cybernanthrope. (A „Contre les technocrates"-kötet új kiadása.) Paris, Denoel-Gonthier, 1967-71. pp. 22-23.

8 J. Baynac: Le petit „grand soir" de Nanterre. In: Le Monde, 1988, március 27-28. p. 2.

9 Henri Lefebvre: L'irruption de Nanterre au sommet. In: L'Homme et la société, 8., 1968. június, pp. 65. 79.

10 Henri Lefebvre: Vers le cybernanthrope, p. 14.

11 Henri Lefebvre: De l'Etat. 3. Le mode de production étatique. Pa­ris, UGE „10/18" sorozat 1977.

12 Perry Anderson: In the tracks of historical materialism. London, Verso, 1983. p. 30.

13 Michel Leiris: Modernité, merdonité. In: Nouvelle Revue Française, 1981. október. Lásd még: Jean Chesnaux: Au chevet de la modernité. In: La Quinzaine littéraire, 1983. január.

1)    Henri Lefebvre művei

1937

A nacionalizmus a nemzetek ellen. [Le nationalisme conltre les nations] Paul Nizan előszavával. Paris, Editions sociales internationales, 244 p. Ezt a kötetet 1988-ban Michel Trebitsch gondozásában a Méridiens Klincksieck újra kiadta. Lefebvre e művét a nácizmus diadalmenetének idején írta. A „nemzeti érzés pszichoszociológiájáról" adott elemzése rendkívül találó. A naciona­lizmus különböző keretek között megnyilvánuló mostani fellendülése új aktualitást ad e kötetnek.

1938

Hitler uralma, a németországi fasizmus öt évének mérlege. [Hitler au pouvoir, bilan de cinq années de fascisme en Allemagne] Paris, Bureau d'éditions, 88 p.

1939

Nietzsche. Paris, Editions sociales internationales, 311 p.

A dialektikus materializmus. [Le matérialisme dialectique] Paris, Alcan kiadását betiltották, de számos újabb kiadásban vált utóbb hozzáférhetővé: Presses Univer-sitaires de France, 1947 és 1974 között hét kiadás, az utolsó a „Nouvelle Encyclo-pédie philosophique" sorozatban: 1990-ban a „Quadridge" kis sorozatában is meg­jelent. Több generáció szellemi fejlődésének volt alapja e kötet. Ma is ezt tekintik Le­fébvre egyik legfontosabb művének.

1946

Az egzisztencializmus. [L'Existentialisme] Paris. Editions du Sagittaire.

1947

Formális logika, dialektikus logika. [Logique lormelle, logique dialectique] – A dialektikus materializmus fényében [A la lumiére du matérialisme dialectique] című művének első kötete. Paris. Editions sociales; 2. kiadása (előszóval) 1969-ben. Anthropos: 3. kiadása 1982-ben, Messidor. Editions sociales.

A hétköznapi élet kritikája, I. kötet, Bevezetés. [Critique de la vie quotidienne, I. Inlroduction] Paris, Grasset; 2. kiadásához terjedelmes előszót írt, Paris. LArche, 1958.

Marx és a szabadság. [Marx et la liberté] Genl. Editions des Trois Collines.

Descartes. Paris. Editions d'Hier et Aujourd'hui, 321 p.

1948

Ismerkedés Karl Marx gondolatvilágával. [Pour connaître la pensée de Karl Marx] Paris, Bordás; 2. kiadása 1956-ban, egy 1955 áprilisában írott előszóval; 3. kiadása 1985-ben, egy 1985 februárjában írott előszóval, 284 p.

A marxizmus. [Le marxisme] Paris, Presses Universitaires de France, "Que sais-je?" sorozat, No. 300, 128 p. Huszonegyedik kiadása 1990-ban (összes példányszám: 314.000). A filozófus legnagyobb példányszámban eladott műve. Legalább tizenöt nyelv­re lefordították, s a „Que sais-je?" sorozat eladási statisztikáiban is az első helyen áll.

1949

Diderot. Paris, Les Editeurs Français Réunis, „Hier et aujourd'hui" sorozat; újabb kiadása 1983-ban Diderot avagy a materializmus alaptételei [Diderot, ou les affirmations fondamentales du maiérialisme] címmel. Paris, L'Arche, „Le sens de la marche" sorozat, 252 p.

Pascal. Paris, Edrtion Nagel, 1. kötet, 240 p.

1953

Adalékok az esztétikához. [Contribution á l'eslhétique] Paris, Editions sociales. 1954

Pascal. Paris, Edition Nagel, 2. kötet, 255 p.

1955

Musset. Paris, L'Arche, „Les grands dramaturges" sorozat; 2. javított kiadás 1970-ben, a „Travaux" sorozatban. 160 p.

Rabelais. Paris, Les Editeurs Français Réunis.

1956

Pignon. Edition Falaise, 63 p. 2. bővített kiadás, „Le Musée de Poche" sor, J. Goldschmidt, Paris, 118 p. sok illusztrációval, 1970.

1957

Ismerkedés Lenin gondolatvilágával. [Pour connaître la pensée de Lénine] Pa­ris, Bordás, 358 p. 1958

A marxizmus aktuális kérdései. [Problémes actuels du marxisme] Paris, Pres­ses Universitaires de France; 4. kiadása 1970-ben az „Initiation philosophique" so­rozatban.

Németország. [Allemagne] Paris-Zürich, ed. Braun & Cie. Atlantis Verlag (Mar­tin Hurlimann fotóival és jegyzeteivel). 222 p.

1959

Az egész és a maradék. [La somme et le resté] Paris, La Nef de Paris, 2 kö­tetben; 2.. rövidített kiadása Paris. Bélibaste. 1973. egy kötet. 440 p. 3. kiadása azonos az elsővel, de egy kötetben (780 p.) jeleni meg, René Lourau előszavával és egy – a fordításokat is tartalmazó – Lefebvre-bibliográfiával bővítve, Paris, Méridiens Klincksieck, 1989. Ezt a könyvet tartják ma Lefebvre legeredetibb és legfontosabb művének. Nem te­kinthető hagyományos értelemben vett filozófiai műnek. Személyes emlékek éppen úgy szerepelnek benne, mint portrék, versek, illetve történeti és politikai elemzések, irodalmi és filozófiai esszék. Vagyis a szerző mindent beletett, amiről a felhalmozás hosszú évei során mondani akart valamit. Megjelenése után a „hivatalos" marxiz­mus képviselői élesen támadták, az „anti-kommunizmus summájának" bélyegezték – vö. Lucien Séve: A különbség: Lenintől az „Egész és maradék"-ig  [La différence, de Lénine á La somme et le resté d'Henri Lefébvre] -, de ezt leszámítva a kritika egésze elismeréssel fogadta. Ez a könyv modellértékű számomra: az önéletrajznak egy olyan, következtésen megírt formája, melyben a szerző a világegyetemet az egyéni lét partikularitásából kiindulva próbálja meg felfogni. E mű számos új ös­vényt nyitott a gondolkodás számára. Rendkívül érdekes területekre is elkalando­zott, ilyen például a „pillanatok elmélete" és a „szerelemfilozófia".

1962

A hétköznapi élet kritikája II, A hétköznapok szociológiájának alapjai. [Critique de la vie quotidienne II, Fondement d'une sociologie de la quotidienneté] Paris, L'Arche. Lefebvre egyik klasszikus műve, melyben nemcsak egy új kutatási témát, de egy egészen új módszert is bemutat. Ez a mű Lefebvre-t olyan szerzőkkel rokonítja, mini Simmel, Schulz, Berger, Luckmann, Garfinkel, akiknek jelentőségét a francia értelmiség manapság kezdi felfedezni.

Bevezetés a modernitás fogalmához. (Inlrodudion á la modernitó). Paris, Editi-ons de Minuit, „Arguments" sorozat, 374 p.

1963

A Campan-völgy. Faluszociológiai tanulmány. [La vallée de Campan. Etude de sociologie rurale] Paris, Presses Universitaires de France, „Bibiliotheque de sociologie contemporaine" sorozat, 2. kiadása: Presses Universitaires de Francé, „Dito" sor, 1990. A mű legutóbbi kiadásával nagyon szép kiállítású könyvet kapott kézhez az ol­vasó. Lenyűgöző ez a kötet, s jelentősége messze túlmutat a szorosan veti témán. Ebben a művében próbálja meg Lefebvre felvázolni azt a strukturális és történeti „regresszív-progresszív" módszert, melyei majd Sartre is alkalmazni fog.

1964

Marx. Paris, Presses Universitaires de Francé. 1965

A Pireneusok. [Pyrénées] Lausanne, Ed. Ftencontre, „L'Atlas des voyages" so­rozat, sok illusztrációval, 192 p.

Metafilozófia. [Melaphilosophie] Paris, Editions de Minuit, „Arguments" sorozat, 336 p.

A Kommün kikiáltása. [La proclamation de la Commune] Paris, Gallimard, „Trente journée qui ont fait la France" sorozat. Magával ragadó mű, melynek nem kis szerepe volt a 68. májusi mozgalom ki­robbanásában, mivel ebben Lefebvre a Forradalmat ünnepként mutatja be. A könyv nagy vitát váltott ki, és a Guy Debord vezette szituacionisták e vitában eltávolodtak hajdani mesterüktől, Lefebvre-től.

1966

A nyelv és a társadalom. [Le langage et la société] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat. Nyelvészek körében nagy becsben tartott könyv, Jean-René Ladmiral igen gyakran Lefebvre egyik legjobb műveként említi.

A marxi szociológia. (Sociologie de Marx). Paris, Presses Universitaires de France, „Sup" sorozat, 3. kiadása 1974-ben, a „Le sociologue" sorozatban.

1967

A technokraták ellen. [Position: contre les technocrales] Paris, Gonthier. 1968

A városi léthez való jog. [Le droit á la ville] Paris, Anlhropos.

Hétköznapi élet a modern világban. [La vie quolidienne dans le monde moder­né] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat.

Nanterre felemelkedése. [L'irruption de Nanterre au sommet] Paris, Anthropos. Az 1968. májusi események megértéséhez nélkülözhetetlen könyv. Sajnos, úgy tűnik, hogy a mozgalomról mostanában megjelenő cikkek szerzői megfeledkeztek róla, s emiatt gyakran érvelésük is elbizonytalanodik.

1970

A faluból a városba. [Du rural á l'urbain] Paris, Anthropos.

A városi forradalom. [La révolution urbaine] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat.

A történelem vége. [La fin de l'Histoire] Paris, Editions de Minuit, „Argumentes" sorozat, 234 p.

1971

Differencialista kiáltvány. (Le manifeste différentialiste). Paris, Gallimard, „Idées" sorozat. Lefebvre klasszikus műve. Még ma is a feministák és az ökológiai mozgalmak egyik legfontosabb hivatkozási alapja.

A strukturalizmuson túl. [Au-delá du structuralisme] Paris, Anthropos.

Úton a kibemantrop felé – a technokraták ellen. [Vers la cybernanthrope, conlre les lechnocrates] Paris, Denoel-Gonthier, „Médiations" sorozat.

1972

A marxista eszme és a város. [La pensée marxiste et la ville] Paris-Tournai, Casterman, 158 p. „Mutations-Orientations" sorozat.

Három írás a színházról. [Trois textes pour le théatre] Paris, Anthropos.

1973

Tér és politika. A városi léthez való jog 2. kötete. [Espace el politique. 2° tome du „Droit á la ville"]. Paris, Antropos.

A kapitalizmus túlélése, a termelési viszonyok megújítása. [La survie du capita-lisme, la reprodudion des rapporis de production] Paris, Anthropos.

1974

A tér teremtése. [La production de l'espace] Paris, Anthropos. Lefebvre egyik klasszikus műve.

1975

A tévedések kora. [Le temps des méprises] Paris. Stock.

Hegel, Marx, Nietzsche avagy az árnyak királysága. [Hegel, Marx, Nietzsche ou le royaume des ombres] Paris-Tournai, Casterman, 224 p. „Synthéses contempo-raines" sorozat.

A strukturalista ideológia. [L'ideologie structuraliste] Paris. Le Seuil. „Points" sorozat.

1976-78

Az államról. [De l'Etat] Paris, UGE, „10/18" sorozat. 4 kötetben:

1. Az állam a modern világban. [L'Etat dans le monde moderné] 1976.

2. Az állam marxista elmélete Hegeltől Maóig. [Théorie marxiste de l'Etat de Hegel á Mao] 1976.

3. Az állami termelési mód. [Le mode de production étatique] 1977.

4. A modern állam ellentmondásai. Az állam és a dialektika. [Les contradictions de l'Elat moderné. La dialectique el/de l'Etat] 1978.

1980

A jelenlét és a hiány. [La présence et l'absence] Paris, Casterman.

Egy világteremtő gondolat. [Une pensée devenue monde] Paris. Fayard.

1981

A hétköznapi élet kritikája, III. A modernitástól a modernizmusig. A hétköznapi­ság metafilozófiája. [Critique de la vie quotidienne III, De la modernné au modernis­me. Pour une métaphilosophie du quotidienne] Paris. L'Arche.

1985

Miről gondolkodjunk? [Qu est-ce que penser?] Paris, Publisud.

1986

Vissza a dialektikához. A modern világ tizenkét kulcsszava. [Le retour á la dialectique. Douze mots-clefs pour le monde moderné] Paris, Messidor, Editions soci­ales, „Théorie" sorozat.

Lukács 1955. Paris, Aubier. Ebben a kötetben megtalálható P. Tort Marxistának lenni ma [Être marxiste aujourd'hui] című írása is.

1991

Beszélgetés Henri Lefebvre-vel. [Conversation avec Henri Lefebvre] Paris. Messidor, 116 p.

Patricia Latour és Francis Combes interjúi. Már csak azért is érdekes e kötet, mert ez volt a filozófus utolsó nagyobb lélegzetű nyilatkozata, melyre 1991. január 2. és 5. között került sor. A beszélgetés megle­hetősen kötetlen, de fontos adalékokkal szolgál a „Tévedések kora" című műhöz. Érdemes elolvasni.

Ritmuselemzés. [La rythmanalyse] a párizsi Sylepse-Périscope-nál fog megje­lenni.

2) Társszerzőkkel írott művek

Norbert Gutermannal közösen:

1934

Bevezetés Karl Marx válogatott írásaihoz. [Introduclion aux morceaux choisis de Karl Marx] Paris, NRF.

1936

A misztifikált tudat. [La conscience mystifiée] Paris. Gallimard: újabb kiadása: Paris, LeSycomore, 1979.

1938

Hegel válogatott Írásai. [Morceaux choisis de Hegel] Paris, Gallimard; újra ki­adták az „Idées" sorozatban 2 kötetben, 1969-ben.

Lenin füzetei a hegeli dialektikáról. [Cahiers de Lénine sur la dialectique de He­gel] Paris, Gallimard; újra kiadták az „Idées" sorozatban 1967-ben.

1963

Karl Marx, Válogatott művei. [Karl Marx, Oeuvres choisies] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat, 1. kötet. 1964

Karl Marx, válogatott művei. [Karl Marx, Oeuvres choisies] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat, 2. kötet.

Catherine Regulier-vel közösen:

1978

A forradalom már nem az, ami volt. [La révolulion n'est plus ce quelle était] Paris. Editions Libres-Hallier.

A Navarrenx-csoporttal közösen:

1990-91

A polgárjogi szerződésről. [Du contrat de citoyenneté] Paris. Editions Sylepse et Périscope, 382 p. A kötet Lefebvre-nek egy bő húsz oldalas Írásával kezdődik, melyben a polgári jogok újbóli definiálását javasolja. Lefebvre 1985 és 1990 között volt a Navarrenx-csoport vezetője, melynek tagjai (Armand Ajzenberg. Lucien Bonnafé, Katherine Coit, Yann Couvidat, Alain Guillerm, Fernando lanelti, Guy Lacroix, Lucia Martini-Sclazone, Serge Renaudie és Oresle Scalzone) a francia forradalom bicentenáriuma környékén az állampolgári jogok kérdésével foglalkoztak.

3) Henri Lefebvre-ről írott művek

Carraro, Donatelle (1981): Az emberi kaland a modern világban – Henri Le­febvre és a „homo quotidianus". [L'Avventura umana nel mondo moderno. Henri Lefebvre et l'homo quotidianus] Milano. Unicopli. 167 p.

Delbo, Charlotte (1969): Elmélet és gyakorlat. Henri Lefébvre és Herbert Marcuse képzeletbeli, de nem igazán apokrif beszélgetése. [La Théorie et la pratique, dialogue imaginaire mais non tout à faít apocryphe entre Herbert Marcuse et Henri Lefebvre] Paris. Anthropos. 56 p.

Hess, Remi (1988): Henri Lefebvre és az évszázad kalandja. [Henri Lefebvfre et l'aventure du siècle] Paris, Métailié. 360 p. Ez a Lefebvre életművét bemutató kötet elmélyült kutatómunka eredménye, melyet a René Lourau-nak, Antoine Savoye-nak és Remi Hess-nek adott Lefebvre interjúk egészítenek ki. A lefebvre-i életmű egészét tárgyalja.

Kleinspehn, Thomas (1975): Az elfojtott köznapiság. Henri Lefébvre marxista bírálata a mindennapi létről. [Der verdrangte Alltag: Henri Lefebvres marxistische Kritik des Alltagslebens] Giessen, Focus Verlag, 148 p.

Meyer, Kurt (1973): Henri Lefebvre – egy romantikus forradalmár. [Henri Lefebvre: Ein romantischer Revolutionnär] Bécs, Europa Verlag, 175 p.

Sève, Lucien (1960): A különbség. Lenintől az Egész és a maradék-ig. [La différence, de Lénine á La somme el le resté] Editions sociales, Paris, „Les essais de la Nouvelle critique" sorozat, N 7. 224 p.

[M. 50. 1991. december]

(Ford.: Takács József)

Tartalomjegyzék

1. Robert Daniels : Trockij, Sztálin és a szovjet kommunizmus kialakulása
2. Fekete Gyula : Szabadság és tulajdon – A polittikai jobb és bal kérdéséhez
3. Krausz Tamás : Kapitalizmus-antikapitalizmus-külföldi tőke – Jegyzet egy új-régi politikai amalgámról
4. Szigeti Péter : A baloldal elméleti zsákutcáiról
5. Andrea Komlosy, Susan Zimmermann : Pénzt vagy életet? – Megjegyzések a gyakorlati nőmozgalom körüli vitához
6. Susan Zimmermann : A nyugat-európai típusú jóléti állam születése és kimúlása
7. Giovanni Arrighi : Marxista évszázad, amerikai évszázad: a világ munkásmozgalmának kialakulása és átalakulása
8. Johan Galtung : A terrorizmus okairól és megszűntetéséről
9. Lakatos László, Ernest Mandel : Európa változásai – balszemmel
10. Maróthy János : Mindig-új baloldal
11. Colin Ward : Aktív anarchia (részletek)
12. A baloldali egység megteremtéséért – A Balodali Alternatíva Egyesülés politikai nyilatkozata
13. Henri Lefebvre : A civil társadalom és a polgári jogok
14. Michael Löwy : A romantikus marxizmus – Henri Lefebvre
15. Rémi Hess : Henri Lefebvre válogatott bibliográfiája
16. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból – Marx a gazdaságtan fejlődéséről és a szocialista forradalmakról
17. Néhány ötletes módszer a demokrácia ellenőrzésére, avagy mit kezdjünk a tömegtájékoztatás eszközeivel?

Marx a gazdaságtan fejlődéséről

Az „Értéktöbblet-elméletek" című posztumusz kéziratá­ban, amelyet ,,A tőke" IV. könyvének is neveznek, Karl Marx a polgári gazdaságtan fejlődésének rendkívül érde­kes ábrázolását nyújtja. Érdemes a fejtegetést csaknem teljes egészében idézni, mert éles és telibe találó megfo­galmazásai alkalmat adnak rá, hogy elgondolkodjunk a társadalomtudományok, sőt, a tudományok fejlődéséről és válságairól általában, valamint magának a marxiz­musnak a „fejlődéséről" és sorsáról különösen.

Olvassuk tehát: „A klasszikus gazdaságtan – írja Marx – igyekszik a gazdaság különböző megszilárdult és egymással szemben idegen formáit elemzés révén belső egységükre visszavezetni, és lehántani róluk azt az ala­kot, amelyben közömbösen állnak egymás mellett, meg akarja érteni a belső összefüggést, megkülönböztetve a megjelenési formák változatosságától. A járadékot ezért többletprofitra vezeti vissza, amivel a járadék véget ér mint különös, önálló forma, és elválik látszólagos forrá­sától, a földtől. A kamatról úgyszintén lehántja önálló formáját és kimutatja róla, hogy a profit része. Így a jöve­delem mindazon formáit és mindazokat az önálló alako­kat, címeket, amelyek alatt a nem-dolgozó részt kap az áru értékéből, egy formára, a profitra vezette vissza. Ez azonban értéktöbbletre oldódik fel, minthogy az egész áru értéke munkára oldódik fel; a benne foglalt munka megfizetett mennyisége munkabérre, tehát az e feletti többlet meg nem fizetett munkára, különböző címeken ingyenesen elsajátított, de a tőke által létrehívott többlet­munkára. A klasszikus gazdaságtan olykor ellentmond magának ebben az elemzésben; gyakran közvetlenül, a középtagok nélkül kísérli meg hogy elvégezze a visszave­zetést, és kimutassa a különböző formák forrásának azo­nosságát. Ez azonban szükségszerűen fakad elemző módszeréből, amivel a bírálatnak és a megértésnek kezdődnie kell. Nem az érdekli, hogy a különböző for­mákat genetikusan kifejtse, hanem, hogy elemzés révén egységükre visszavezesse őket, mert mint adott előfelté­telekből indul ki belőlük. De az elemzés a szükségszerű előfeltétele a genetikus ábrázolásnak, a valóságos alaku­lási folyamat megértésének ennek különböző fázisaiban. A klasszikus gazdaságtan végül hibás, fogyatékos, ami­kor a tőke alapformáját, az idegen munka elsajátítására irányuló termelést nem mint történeti formát, hanem mint a társadalmi termelés természeti formáját fogja fel, de olyan felfogás ez, melynek kiküszöböléséhez maga tör utat elemzésével." (Karl Marx, Értéktöbblet-elméle­tek, Harmadik rész: Marx-Engels Művei 26/111, Budapest 1976, pp. 455-456. Kiemelések: A Szerk.)

A klasszikus gazdaságlant tehát a polgári társadalom­fejlődés hozta létre, mégpedig elfogulatlan, önmagát is meghaladni képes formában. Elgondolkodhatunk rajta, vajon nem érvényes-e a klasszikus formáról adott jellem­zése más tudományok megalapozó, fölfedező, „elemző" korszakára is, beleértve természetesen a marxi „kritikai gazdaságtan" megalapozását is. Az ún. elemző korszak fogyatékosságairól szólván itt nem érdemes á munkaér­ték-elmélet mai vitatottságára vagy más, például logikai – módszertani polémiákra gondolni, de arra igen, hogy bi­zonyos „középtagokra", nem elsőrendű kérdések artiku­lált kidolgozásira Marx, a nagy fölfedező, szükségkép­pen nem gondolhatott, hagyott tehát problémát maga után nem egyet.

Lássuk azonban, miként vélekedett Marx a klasszikus polgári gazdaságtan további fejlődéséről. „Egészen más­ként álfa dolog – írja – a vulgáris gazdaságtannal, amely csak akkor terpeszkedik el, mihelyt maga a gazdaságtan saját előfeltételeit elemzésével feloldotta, megingatta, fej-hát a gazdaságtannal szembeni ellentét is létezik már többé-kevésbé gazdaságtani, utópikus, kritikai és forra­dalmi formában. Hiszen a politikai gazdaságtan és a belőle magából létrehozott ellentét fejlődése lépést tart a tőkés termelésben foglalt társadalmi ellentétek és osz­tályharcok reális fejlődésével. Csak mihelyt a politikai gazdaságtan a fejlődés bizonyos szélességét elérte – tehát A. Smith után – és szilárd formákat adott magának, válik le róla, mint a gazdaságtan különös ábrázolása, az az ele­me, amely a jelenségnek a róla alkotott elképzelésként való puszta újratermelése, a gazdaságtan vulgáris eleme. Így Say azoknak a vulgáris elképzeléseknek a leválása, amelyek A. Smithben mint külön kikristályosodás mellette megszilárdulva végighúzódnak. Ricardóval és a gazda­ságtan általa tovább-megalapozott kialakulásával a vul­gáris közgazdász is új táplálékhoz jut (mivelhogy sem­mit sem termel maga), és minél inkább eléri a gazdaság­tan a maga lezárását, tehát hatol a mélységbe, és fejlődik ki mint az ellentét egy rendszere, annál önállóbban lép szembe vele saját vulgáris eleme, gazdagodva olyan anyaggal, amelyet ez a maga módján elrendez, míg végül tudós szinkrétista és jellegtelen-eklektikus kompilációként meg nem találja legjobb kifejezését. (A Szerk. kieme­lésé.) Ugyanabban a mértékben, ahogy a gazdaságtan a mélységbe hatol, nemcsak hogy maga ellentéteket ábrá­zol, hanem ellentéte mint olyan szembelép vele, egyi­dejűleg azzal, hogy kifejlődnek a reális ellentétek a tár­sadalom gazdasági életében. Ugyanebben a mértékben a vulgáris gazdaságtan tudatosan apologetikusabbá válik és igyekszik a gondolatokat, s bennük az ellentéteket, erőszakolt módon fecsegessél eltüntetni. Say ennélfogva még kritikusnak és pártatlannak jelenik meg – mert Smithben az ellentmondásokat még relatíve kifejletlenül találja – pl. Bastiat-hoz, a hivatásos harmonikushoz és apologétához képest, aki mindenesetre készen találta az ellentétet egyrészt a ricardói gazdaságtanban magán a gazdaságtanon belül kidolgozva, másrészt a szocializ­musban és a kor harcaiban kidolgozódófélben. Hozzájá­rul ehhez, hogy a vulgáris gazdaságtan a maga korábbi fokain az anyagot még nem találja teljesen feldolgozva, tehát még maga is többé-kevésbé közreműködik a gazda­ságtani problémák megoldásában a gazdaságtan állás­pontjáról, mint pl. Say; míg egy Bastiat-nak csak plagizálnia kell és a klasszikus gazdaságtan kellemetlen oldalát okoskodással eltüntetnie. De Bastiat még nem a végső fokot jelenti. Még kitűnik azzal, hogy hiányzik nála a tudálékosság és égészen felszínes az ismeretsége azzal a tu­dománnyal, amelyet az uralkodó osztály érdekében ki­szépít. Nála az apologetika még szenvedélyes és ez az apologetika az ő tulajdonképpeni munkája, mivelhogy a gazdaságtan tartalmát másoktól veszi, ahogy éppen bele­illik a cókmókjába." (Uo. pp. 456-457.)

Ez a fejtegetés kísértetiesén jól jellemzi egész sereg nagy, tudományteremtő, fölfedező tudós munkatársai­nak, kortársainak és közvetlen utódainak munkásságát, legalábbis a társadalomfejlődéssel való kapcsolatában, de lehet, hogy a tudományok ún. fejlődésének vonatko­zásában áltálában véve is, horribile dictu megint gondol­ván á marxizmusra is, amelynek klasszikus elemzéseiből a dolog természete miatt nem hiányozhatott néhány „vul­gáris elem'' sem.

Még hátborzongatóbb, ahogyan Marx a gazdaságtan tudományának „végső fokát" jellemzi: „A végső forma a professzori forma, amely ,történelmileg' lát munkához, és bölcs mérséklettel mindenünnen összekeresi a ,legjob­bat', mikor is nem néz ellentmondásokra, hanem csak teljességre. Ez minden rendszerek elszellemtelenítése, melyeknek élét mindenütt letöri, és melyek békésen megférnek egymás mellett a kivonat-füzetben. Az apologetika hevét itt mérsékli a tudálékosság, amely jóakaróan néz le a gazdaságtani gondolkodók túlzásaira, és őket csak mint kuriózumokat úszkál tat ja középszerű kásájá­ban." (Uo. p. 457.)

„Bastiat és Carey" című, 1857-ben írott töredékes fej­tegetését Marx ugyanígy kezdi: „A modern politikai gaz­daságtan története Ricardóval és Sismondival végződik: ellentétek, akik közül az egyik angolul, a másik franciául beszél… A későbbi politikai gazdaságtani irodalom vagy eklektikus, szinkretisztikus kompendiumokba torkollik, mint pl. J. S. Mill műve, vagy egyes ágak mélyebb kidol­gozásába, mint. pl. Tooke ,History of Prices'-a és általá­ban az újabb angol írások a forgalomról – az egyetlen ág ez, amelyben valóban új felfedezéseket tettek, mivel a gyarmatosításról, földtulajdonról (annak különböző for­máiban), népesedésről stb. szóló írások tulajdonképpen csak nagyobb anyagbőségükkel tűnnek ki a régebbiek­hez képest – vagy régi gazdasági vitakérdéseknek egy szélesebb közönség számára való reprodukálásaiba és napi kérdések gyakorlati megoldásaiba, mint a szabad­kereskedelemről és protekcionizmusról szóló írások-, vagy végül a klasszikus irányzatok tendenciózus kiélezé­seibe… Teljességgel epigon-irodalom ez, reprodukálás, a forma nagyobb mérvű kimunkálása, az anyag szélesebb elsajátítása, kiélezés, népszerűsítés, összefoglalás, a rész­letek kidolgozása; ugrásos és döntő fejlődési fázisok hiá­nya, leltárfelvétel az egyik oldalon, egyes részletekben való növekedés a másikon." (Karl Marx, A politikai gaz­daságtan bírálatának alapvonalai: Marx-Engels Művei 46/1, Budapest 1972, p. 1.)

O, ti tankönyvek és lexikonok! Tudománytörténetek és összefoglalások! Ó, posztmodern eklekticizmus! Ol­vassunk csak még néhány sort Marxtól: „Minthogy ilyes­fajta munkák csak akkor lépnek fel, mikor a politikai gazdaságtan mint tudomány köre elérkezett a végéhez, ez egyszersmind sírhelye ennek a tudománynak. Hogy éppily fennkölten állnak a szocialisták fantáziái felett, azt nem is kell megjegyezni." (Uo.)

Ma egész sor társadalomtudomány elméleti s mód­szertani válságban van, a gazdaságtantól a szociológiáig, az irodalom- és művészettörténettől kezdve a filozófiáig mindőjük keresi helyét a nap alatt, tapogatózva keresi új feladatalt Nem lehetséges-e vajon, hogy Marxnak igaza volt, amikor gondolatmenete afelé tartott, hogy kimond­ja: a (társadalom)tudományok szükségszerűen túlhaladják klasszikus korszakukat, epigonság és végül „professzor­ság" lesz osztályrészük, amikor is lehetséges még bizo­nyos mértékű hasznos munkálkodás, de nem érdemes ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Az új (társadalom)tudományokat magának a társadalom­nak objektív igényei hozzák létre vagy virágoztatják fel, gyakorta azonban puszta vegetálásra kárhoztatják őket. Ami igazán maradandó, az a klasszikus korszak fölfedező, megalapozó teljesítménye, valamint a később inkább ki­vételes esetekben előforduló kongeniális munka. így van ez bizony a marxi életmű klasszicitásával és későbbi sor­sával is.

*

Marx a szocialista forradalmakról

Marx természetesen – noha jósolni sohasem akart – meg­lehetősen sok megjegyzésével elárulja, milyen elképze­léséi voltak az eljövendő, sőt, az ő századában már bizo­nyos mértékig el is kezdődött szocialista forradalmakról. E helyütt kényszerűen félretolva megnyilatkozásainak temérdek, sokszor a történelmi pillanathoz kötött-problé­máját, egy ismert, de valójában sohasem végiggondolt jellemzését érdemes emlékezetünkbe idézni, amelyet az illúziókkal terhes 1848-as forradalmak bukása után, 1851 végén vagy 1852 elején vetett papírra, s amely mai hely­zetünkben is fokozott figyelmet érdemel.

„A XIX. század szociális forradalma – írja Marx – nem merítheti poézisét a múltból, hanem csakis a jövőből. Nem kezdheti el önmaga megvalósítását, amíg nem ve­tett le minden babonás hiedelmet a múltról. A korábbi forradalmaknak szükségük volta világtörténelmi vissza­emlékezésekre, hogy elkábítsák magukat saját tartalmuk tekintetében, A XIX, század forradalmának a halottakra kell hagynia halottaik eltemetését, hogy saját tartalmá­hoz elérkezzék. Amott a frázis túlhaladta a tartalmat, itt-a tartalom haladja túl a frázist." (Karl Marx, Louis Bona­parte Brumaire tizennyolcadikája: Marx-Engels Művei 8, Budapest 1962, p. 107.)

A Máté-evangéliumból vett (Máté 8, 22) idézettel együtt az egész passzus a múlt illúzióival való szakítás szükséges­ségéről szól. Nevetséges volna fölemlegetni, hogy Marx a XIX. század forradalmait már nem polgári, hanem „szociá­lis" forradalmaknak tartotta; hogy ebben mennyiben volt igaza, mennyiben nem, az meglehetősen bonyolult és sem­miképp sem ide tartozó kérdés. Annál inkább érdekelhet bennünket, mit gondolt Marxa szocialista forradalmak ál­talános jellegéről/megtorpanásairól és bukásairól, a hatal­mas feladathoz mért várható problémáiról. Olvassuk el gondosan ugyanazon mű egy, az előbbit hamarosan követő másik passzusát:

„Polgári forradalmak, mint a XVIII. század forradalmai, gyorsan rohannak sikerről sikerre, drámai hatásaik egymást múlják felül, emberek és dolgok mintha szikrázó ékkövek­be lennének foglalva, minden napnak az eksztázis a szelle­mé; ámde e forradalmak rövidéltűek, csakhamar elérik tetőpontjukat, és hosszú csömör fogja el a társadalmat, mi­előtt megtanulja, hogy forrongási korszakának [Drang- und Sturmperiode] eredményeit józanul elsajátítsa. Proletárforradalmak viszony mint a XIX. század forradalmai, állandó­an bírálják önmagukat folyton megszakítják saját menetü­ket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kí­sérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bi­zonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok magúk kiáltják: Hic Rhodus, hic salta! Itt a rózsa, itt táncolj!" (Uo. p. 108. Kiemelések: a Szerk.)

XIX. század ide, XX. század oda, a világtörténelem fi­lozófiája dolgában, hacsak primitív ötleteknek be nem hódolunk, ezeknél a gondolatoknál értelmesebbet és ak­tuálisabbat csak a részletek tekintetében fogalmazhat­nánk meg. Mutatis mutandis, az idézet hozzánk és ne­künk szól.