FÜGGETLEN, DEMOKRATIKUS MAGYARORSZÁGOT!

A magyar társadalom jelenlegi súlyos kríziséért egyaránt felelősség terheli a világgazdasági válság terheit reánk hárító fejlett kapitalista államokat, az anti­demokratikus posztsztálini bürokráciát és azokat az erőket, amelyek az or­szágot a fejlett ipari államok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek gazdasági-politikai és kulturális függvényévé kívánják tenni. Ma már nyilván­való, hogy az utóbbi évek, hónapok során kidolgozott, s részint megvalósított politikai és gazdasági programok, törekvések – származzanak bár a legkülön­bözőbb pártoktól, kormányoktól, pénzügyi szervezetektől – csupán elmélyítet­ték a krízist. A hatalomra került gazdasági és politikai elit hibás döntéseinek terhét a társadalom munkavállalói többsége, a nyugdíjasok, a felnövekvő nem­zedék hordozza.

A Szövetség álláspontja szerint sem az idejétmúlt bürokratikus államszo­cializmus, sem a kapitalizmus liberális vagy nemzeti-konzervatív restaurációja nem jelenthet kiutat a jelenlegi helyzetből.

A fejlődés útja csak a dolgozó és lakóhelyi önszerveződésen, önigazgatá­son alapuló társadalmi demokrácia kialakítása lehet.

A társadalmi demokrácia megvalósítása érdekében az alábbi célok elérésére tö­rekszünk:

NEMZETI FÜGGETLENSÉGET!

A külpolitika feladata a kölcsönös érdekeken alapuló együttműködés kialakítá­sa; elutasítjuk a meggondolatlan konfrontációs politikát, éppen úgy, mint az ismételten egyoldalú, új függőségeket létrehozó szövetséges váltást.

Az ország függetlenségét ma elsősorban a multinacionális tőke korlátoz­za. A mesterségesen felduzzasztott, és mára már többszörösen visszafizetett adósságállományt felhasználva a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap – ki­zárólag saját érdekeit követve – olyan gazdaságpolitikát kényszerít az ország­ra, amelynek következtében profit és kamatok formájában a nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányada áramlik át a fejlett ipari országokba. Elen­gedhetetlennek tartjuk az adósságok teljes vagy részleges leírását, a kamatfel­tételek könnyítését, a külföldi tőke spekulációs nyereségének korlátozását.

Az ország nem válhat az idegen tőke gyarmatává; ez azonban csak a ha­sonló helyzetben lévő országok együttműködésével valósítható meg.

GARANTÁLT EMBERI JOGOKAT!

A létbiztonság alapvető emberi jog. Mindenki számára biztosítani kell a mun­kához való jogot, az állampolgári jogon járó térítésmentes és színvonalas egészségügyi ellátást és oktatást. A kultúra, az autonóm alkotóműhelyek álla­mi támogatása alapvető nemzeti érdek.

Elítéljük az állampolgárokat sújtó politikai, gazdasági, vallási és etnikai diszkrimináció minden formáját, a lelkiismereti szabadság sorozatos megsérté­sét, a magánéletbe való állami és egyházi beavatkozást. A mindenkori kor­mány szerezzen érvényt az ENSZ emberjogi határozatainak!

POLITIKAI DEMOKRÁCIÁT!

Reális veszély az új tekintélyuralmi rendszer kialakulása. Követeljük a politi­kai intézményrendszer korrekcióját, demokratizálását. Meg kell védeni a poli­tikai szabadságjogokat

A legjelentősebb törvényjavaslatokat előzetes társadalmi vitára kell bo­csátani. Tiltakozunk a népszavazás lehetőségének tervezett jelentős szűkítése ellen.

Az Országgyűlés, a helyi önkormányzati, testület a népet képviselje, ne a párteliteket! Helyre kell állítani a képviselők visszahívhatóságának, beszámol­tatásának és ellenőrzésének intézményét.

A Szövetség álláspontja szerint ki kell alakítani a demokrácia népi alter­natíváját. A hiteles állampolgári akaratkifejezés biztosítására támogatjuk a la­kóhelyi és munkahelyi önszerveződéseket, az önigazgató közösségek hálózatának kialakulását.

GAZDASÁGI DEMOKRÁCIÁT!

A jelenlegi állami vagyon – létrejöttétől függetlenül – minden magyar állam­polgár tulajdona, elidegenítése csak a nemzet beleegyezésével mehet végbe. Privatizálás csak a belföldi és nemzetközi államadósság arányos részének át­vállalásával, a lakóhelyi és a dolgozói kollektívák belegyezésével történhet. Az állami, a vállalati és a szövetkezeti vagyon társadalmilag indokolatlan el­idegenítése, fiktív társasággá alakítása esetén az ezt megelőző tulajdoni álla­potokat alapul vevő vizsgálatot kell kezdeményezni.

Veszélyben az ország kenyere, valamint a parasztság és az agrárértel­miség létbiztonsága. A föld nemzeti közkincs; a belőle származó haszon csak azé lehet, aki megműveli. Meg kell akadályozni a nagyüzemi mezőgazdaság szétverését, a téeszeket a tulajdonosok önszerveződő társulásaként kell mű­ködtetni.

A Szövetség álláspontja szerint a termelés gazdaságossá tételében a tulaj­donnal rendelkező közvetlen termelő a legérdekeltebb, ez biztosítja számára jövedelme növekedését, munkahelyének védelmét. A dolgozók maguk döntsék el, milyen tulajdoni formát kívánnak létrehozni. Minden tulajdonformában meg kell teremteni a dolgozói önkormányzatokat, alkalmazni kell az önigazga­tás, a munkásellenőrzés és az alkalmazotti részvétel jogának történelmileg ki­alakult formáit. Ahol lehetséges, a dolgozói kollektíva maga válassza ki és alkalmazza vezetőit a gazdasági, műszaki, igazgatási teendők ellátására.

IGAZSÁGOS KÖZTEHERVISELÉST, ÉS ELOSZTÁST!

A tisztes megélhetés minden állampolgár alapvető joga; meg kell akadályozni az életszínvonal további romlását. A nyugdíjak, a családi pótlék, az ösztöndí­jak stb. mértéke a megélhetési költségek növekedésének megfelelően alakul­jon. A munkajövedelmeket sújtó költséges és igazságtalan személyi jövedelemadót fel kell számolni. A kieső állami jövedelmek pótlására megfon­tolandó a luxusadó és a vagyonadó bevezetése.

A Szövetség elutasítja a régi kiváltságok átmentését és új kiváltságos is csoportok kialakulását. Az ingyenkonyhák, a menhelyek, a szociális háló ígérete helyett mindenki számára állampolgári jogon – átmeneti jelleggel – biztosítani kell a munkanélküli-segélyt, az átképzés lehetőségét. A megélhetés fő formája azonban csak a társadalmilag hasznos munka lehet.

Céljainkat csak a szomszédos országokban és a világ többi részén hason­ló célokért küzdő mozgalmakkal, szervezetekkel együtt érhetjük el. Ki kell alakítani a velük való együttműködés feltételeit.

Nem kívánunk olcsó, bennszülött munkaerő lenni saját hazánkban. Szabad emberek önkéntes társulásán alapuló társadalom felépítésére törekszünk.

*

A Szövetség nyitott minden állampolgár, minden politikai, érdekvédelmi és társadalmi szervezet, azok tagjai, helyi szervezetei számára.

Csatlakozásra hívjuk mindazokat:

• akiket fenyeget a munkanélküliség, vagy már el is veszítették állásukat,
• akik úgy érzik, hogy visszaélnek hazafias és vallásos érzéseikkel,
• akik féltik a demokratikus vívmányokat,
• akik baloldali elkötelezettségűek, és ki akarnak tömi a rájuk kényszerített elszigeteltségből;
• azokat, alak felismerték, hogy a jelenlegi pártelitek nem képviselik érde­keiket, s ezért távol maradtak a választásoktól.

Felhívunk mindenkit, aki egyetért céljainkkal, aláírásával fejezze ki csatlakozá­sát a Szövetség chartájához.

*

A chartát aláíró pártok, érdekvédelmi szervezetek, munkástanácsok, társadalmi szervezetek és mozgalmak, állampolgárok és állampolgári kezdeményezések fenntartják teljes szellemi, politikai és szervezeti önállóságukat, ugyanakkor cselekvési programjuk kialakítása során figyelembe veszik a Chartába foglalt célokat, s készek együttműködni azok megvalósításában. A Szövetséghez való csatlakozás nem érinti az aláírók szervezeti tagsági viszonyát.

Szövetség a Társadalmi Demokráciáért, 1990.

*

A Szövetség a Társadalmi Demokráciáért mozgalom szervezését és adminiszt­rációját a Baloldali Alternatíva Egyesülés végzi.

Rövid ismertetés az 1991. április 10. és 12. között folyóiratunk által szervezett nemzetközi találkozóról.

1991. április 10. és 12. között konferenciát tartottunk Budapesten. A konferenciára meghívtuk a baloldali gondolkodás számos ismert kép­viselőjét, valamint különböző európai és tengerentúli baloldali folyó­iratokat, mégpedig azzal a céllal, hogy az 1989/90-es kelet-európai változások fényében megpróbáljuk az e változásokból is következd elméleti feladatokhoz, a világfolyamatok elemzéséhez, értelmezéséhez (s ezen belül a kapitalizmussal szembeni alternatíva reális lehetősége­inek kereséséhez) összefogni a baloldali gondolkodás erőit. Vélemé­nyünk szerint ugyanis a kelet-európai (orosz) modell összeomlása azt is jelenti, hogy megszűnt egy olyan viszonyítási pont, amely eddig sikerrel tartott össze különböző antikapitalista erőket, részben, mert valamiféle erőközpontjuk volt, részben pedig azáltal, hogy el lehetett határolódni tőle. Márpedig a kapitalizmus kritikusainak ahhoz, hogy hatékonyak lehessenek, valamiféle viszonyítási pontra mindenképpen szükségük van; ezt azonban a baloldalnak ma teljesen újra kell terem­tenie. Szubjektív indítékunk a kezdeményezésre az volt, hogy a ke­let-európai jobboldali hullám és a baloldali elbizonytalanodás, önmar­cangolás és bénultság viszonyai között mi, az Eszmélet szerkesztői is légüres térben találtuk magunkat; s jól tudtuk azt is, hogy számos elméleti folyóirat van hasonló helyzetben szerte a világon, anélkül, hogy akárcsak információkkal rendelkeznének egymás tevékenységé­ről. Úgy gondoltuk, éppen a jelen helyzet teszi elkerülhetetlenné ele­venebb információs kapcsolatok kiépítését a baloldali lapok között, s bár tudtuk, hogy erre már korábban is történtek kísérletek, most ma­gunkat ajánlottuk egy újabb, talán hatékonyabb kezdeményezés ani­mátoraiként.

Összesen 55 folyóiratnak és 89 magányszemélynek küldtünk meghívót a fenti célokat szolgáló konferenciára, s közülük igen sokan jelezték részvételi szándékukat. Ez is megerősített bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy sokakban él valóságos igény az effajta együttműködésre.

A konferenciára végül a magyar résztvevőkön kívül 20 folyóirat (34 személy) érkezett meg. Az első munkanapon, április 11-én kerek­asztal-beszélgetésre került sor, s ennek rövid összefoglalása olvasható az alábbiakban.

Először a házigazdák, az Eszmélet szerkesztői, illetve a folyóirat el­nöke, Tőkei Ferenc köszöntötték a vendégeket. Kapitány Gábor a bal­oldali gondolkodás néhány újragondolandó kérdésének felvetésével igyekezett a konferencia számára vitapontokat kínálni (milyen társa­dalmi csoport ma a fejlődés alanya; a politika-e a baloldal legadek­vátabb cselekvési terepe; milyen termelési mód lehet versenyképes a kapitalizmussal stb.). Kapitány Ágnes a kelet-európai átalakulások ma­gyar irodalmát rendszerezte aszerint, hogy milyen típusai vannak e változások értelmezésének. Krausz Tamás pedig a kelet-európai „kon­zervatív forradalmak” természetét elemezte, megkérdőjelezve a de­mokratikus fordulat iránti illúziókat. Ezután került sor a kerekasztal résztvevőinek rövid hozzászólásaira. A vitát Simkó János vezette.

Peter Hess (Németország) arról szólt, hogy az NDK létrejöttekor antifasiszta, demokratikus Németország megteremtése volt a cél, de elfogadva egy sztálinista párt irányítását, ez mind nehezebbé vált, s ebben a baloldalnak is van felelőssége. A mai baloldal fő feladatának a kapitalizmushoz való viszony tisztázását látja.

Enrique Dussel (Mexikó) arra hívta fel a figyelmet, hogy hajla­mosak vagyunk csupán a vezető kapitalista államok helyzetét szem­ügyre venni, pedig a Dél és általában a perifériák is a kapitalizmushoz tartoznak. Európa igen kis, mindössze tíz százaléka a világ népessé­gének; ideje volna a hatalmas többséget is figyelembe venni a világ­méretű programok kidolgozásánál.

Szentes Tamás (Magyarország) lényegében Dussel álláspontját tá­masztotta alá rövid hozzászólásában.

Radu Florian (Románia) emlékeztetett arra, hogy a baloldal né­zetkülönbségeit a jobboldal mindig kihasználta. Mindazonáltal a bal­oldal-jobboldal fogalma egyre zavarosabb, hiszen az ún. szocialista országokban a kommunista pártok sok esetben jobboldali jellegűek voltak, konzervatív erőt képviseltek. Ezekben az országokban nem a szocializmus omlott össze, hanem egy nem kapitalista, periferikus for­ma. Fontosnak minősítette annak az elemzését, hogy mi vitte egyfajta katasztrófa-forgatókönyv felé még azokat a kelet-európai országokat is, ahol pedig átfogó reformfolyamatoknak is volt realitásuk. Általában is sürgette az elemző elméleti munka felélesztését, közös kialakítását.

Vietorisz Tamás (USA) szerint az USA-ban ma általános a meg­győződés, hogy egy globális információs társadalom felé halad a világ, amelyben van egy sor kapitalizmusból átörökített tényező is. Az in­formáció ma áru, de lényege sok tekintetben már ellentétes az áru-ter­mészettel. Az elemzések elhanyagolják a termelési mód kérdését. A jövő szocialista társadalmában nem a „szocialista” elnevezés és az ideologikus szempontok a döntőek, hanem az, hogy ennek fejlett in­formációs technikán kell alapulnia, és fel kell oldania azt az ellent­mondást, amely a jelen kapitalizmusában a termelőerők és a termelési mód között fennáll.

Ivo De Sanctis (Olaszország) szerint a kelet-európai ún. kommu­nista modell összeomlásában a tömegmozgalmak játszották a fő sze­repet. Ez talaja lehet egy demokratikus szocializmus későbbi lehető­ségének. Hangsúlyozta, hogy a legjobb szellemi erők együttes moz­gósításával az ide vezető okoknak, a jelen helyzet elemzésével az ebből következő cselekvésformáknak a megfogalmazásáig kell eljutni.

Julian Bartosz (Lengyelország) vitatkozott azokkal, akik a „posztkommunizmus” kifejezést használják. Az egypárti, központosí­tott rendszerek sem kommunisták, sem szocialisták nem voltak.

Henri Wilno (Franciaország) leszögezte: abban bizonyára vala­mennyien egyetértünk, hogy a Kelet-Európában történtek nem a szo­cializmus bukását jelenük, ám, mivel a világon sokan így látják, el­méleti érvek is szükségesek ezen álláspont alátámasztására. Látni kell például azt is, hogy számos vívmányt – így a társadalombiztosítás rendszerét – a kapitalizmus és a harmadik világ is éppen Kelet-Euró­pától vette át. Másrészt figyelni kell azok megnyerésére is, akik a kapitalizmus alternatíváját keresik, de úgy vélik, hogy a szocializmus egy speciális, ma már lezártnak tekinthető korszak szocializációs for­mája volt. Leszögezte azt is, hogy a kapitalizmus képtelen az embe­riség alapvető problémáinak megoldására. Aki marxistának tartja ma­gát, annak a gyakorlatban is ki kell állnia a kizsákmányoltak mellett. A baloldal egyik fontos teendője, hogy kiterjessze a demokrácia fo­galmát a gazdaságra is, melynek kapui előtt a liberális demokrácia megáll; illetve hogy a kollektivitás és egyéni aspirációk viszonyában az előbbi eddigi túlhangsúlyozásával szemben az egyének szabad ön-kibontakoztatására kell építeni.

David Ruccio (USA) megjegyezte, hogy az elmúlt 3 évben az USA-beli, marxizmussal foglalkozó konferenciákra a vártnál többen (több ezren) jöttek el. Az emberek érzik a kapitalizmus visszataszító voltát, s nem utasítják el eleve a marxizmust sem. Ó is fontosnak tartja a marxista hagyományok újragondolását, visszaszorulásuk oka­inak elemzését, az elméleti humanizmus problémáival való foglalko­zást, szorgalmazza a tudományban uralkodó pozitivista jelenségek kri­tikáját, az osztályfogalom új használatának megalapozását, a marxi elemzésmód alkalmazását a jelen kérdéseire. A posztindusztriális be­rendezkedéssel kapcsolatban is felmerül: mi ennek a viszonya a ka­pitalizmushoz, s mi a viszonya a marxizmusnak a posztmodernizmushoz?

Gus Fagan (Nagy-Britannia) a kelet-európai szocialista államok összeomlásának gazdasági okai közül az alacsony fokú termelékeny­séget emelte ki, amelyen a munkások az önigazgatás, a munkástulaj­don révén próbáltak volna segíteni – eredménytelenül (l. pl. az ukraj­nai bányászsztrájkokat). Kelet-Európában jelenleg – a privatizáció el­lenére is – az ipar nagy részének állami irányítás alatt kell maradnia; ilyen körülmények között kell kialakítani a gazdaság demokratikus irányításának intézményrendszerét.

Ezután Kemény Csaba vezetésével folytatódott a vita.

A következő felszólaló, Gajo Petrović (Jugoszlávia-Horvátor­szág) is azt állította, hogy Kelet-Európában nem szocializmus volt, s ami volt, nem felelt meg Marx elveinek. Már a jugoszláv kommunisták és Sztálin konfliktusa is módot adott az apológia elutasítására, bizo­nyos fokú elméleti tisztázásra. A marxizmus címén, tudjuk, anti­marxista elméleteket (is) tanítottak. A kritikát árulásnak ítélték. A szo­cializmus – valódi formájában – humanista társadalom, melyben az individuum megvalósíthatja történelmileg kialakult és meghatározott lehetőségeit. S ez nem bukott el.

Frank Cunningham (Kanada) abból indult ki, hogy az Öböl-há­ború felhívta a figyelmet a globális egyenlőtlenségre, az ún. demok­ráciák hatástalanságára. A kapitalizmus politikájának következtében demokratikus döntések is nem demokratikusként jelenhetnek meg, és viszont. Nem szabad összekeverni a népek igényeit és a nemzetközi gazdasági versenyt, mely utóbbi olyan tömbök létrehozásához vezet­het, melyek sértik a bennük részt vevő országok belső gazdásági in­tegritását. Idézte azt a véleményt, mely szerint a fogyasztói társadalom egzigenciái csaknem kizárják a globális egyenlőtlenség megszüntethe­tőségét. Mindez a demokrácia fogalmának árnyékában történik, ezért nagyon fontos a demokrácia és a szocializmus kategóriáinak és egy­máshoz való viszonyuknak vizsgálata.

Nicolas Tertullian (Franciaország): A restauráció és az antimar­xizmus korát éljük. Az ún. létező (= létezett) szocializmusban üldözték vagy háttérbe szorították az autentikus marxista gondolkodókat. (Ilyen például Lukács, ha volt tanítványai ma megtagadják is. Egyébként kialakulóban van valamiféle általános sznobizmus, melyben ma már pl. Sartre is áldozatául esik olyanoknak, akik sem az ő, sem Lukács szellemi nívóját meg sem közelítik.) Végezetül a restaurációs törek­vésekkel szembeni szellemi offenzíva szükségességét hangsúlyozta, abban a meggyőződésben, hogy ehhez elegendő érv van a baloldal birtokában.

Pierre Soulier (Franciaország) egy korábbi hozzászólásra is rea­gálva úgy vélte, hogy a legújabb változások révén kikerülünk ugyan a bürokratikus központosítás világából, a tömegek azonban most sem jutnak szóhoz. Meg kellene vizsgálni a különböző társadalmi rétegek részvételét (arányuk és céljaik tekintetében) az általános folyamatban, ő is egyetért azzal, hogy a periferikus országok tapasztalatait is fel kell használni. Látni kell, hogy jelenleg – 1976 óta – a liberális ka­pitalizmus nagy gazdasági offenzívája határozza meg a folyamatokat: erre kell reagálni az alternatívák keresőinek.

Hannes Hofbauer (Ausztria) azzal kezdte, hogy a 70-es évektől a nyugati baloldal sem tekintette szocializmusnak, ami Kelet-Európá­ban létrejött: akik ma restaurációt emlegetnek, a letűnt rendszer híve­inek utólagos önigazolását teremthetik meg. Arra a kérdésre, hogy Kelet-Európa az „első” vagy a „harmadik” világ felé tart-e, azt vála­szolta, hogy Kelet-Európa nem egységes: ma párhuzamosan folyik benne egy integrációs és egy dezintegrációs folyamat. A leendő Eu­rópai Unió sok kérdés eldöntésében fontos szerepet játszhat, így ebben is. A Nyugat számára a dezintegrációnak vannak előnyei és hátrányai (előny: befolyásának potenciális kiterjesztése; hátrány: a nyugtalanság fészkeinek fennmaradása). Az sem zárható ki, hogy e két ellentétes folyamat Kelet-Európa kettéoszlásában fog kifejeződni.

Andrea Komlosy (Ausztria) cáfolta azt a véleményt, hogy a letűnt kelet-európai rendszerekről egyáltalán nem lehet szocializmusként be­szélni, hiszen ez a kísérlet, ha politikailag a baloldali embereket el­lenzékbe kényszerítette is, része annak a több mint százéves folya­matnak, amelynek lényege, hogy a lakosság nagyobb része méltányos részesedést kíván magának az anyagi javakból. A változások fő tanul­ságát abban látja, hogy egy ország vagy országcsoport nem vonhatja és nem is vonta ki magát a kapitalizmus világrendszeréből. Ma első­sorban a létlehetőségek megjavításáért vívott harcnak látja realitását.

Ezután került sor Havas Ferenc vitavezetésével a folyóiratok bemu­tatkozására (ennek rövid kivonatát lásd e számunk Lapvárta rovatá­ban), valamint annak eldöntésére, hogy az együttműködés milyen for­máját lehet közös nevezőként elfogadni. A beterjesztett 3 változat (laza együttműködés – szoros együttműködés: szerződés – nemzetközi szer­vezet) közül az elsőt, a laza együttműködési formát ajánló változatot fogadta el mindenki; bár néhányan a szorosabb együttműködést is ak­tuálisnak tartották volna. A javaslatok alapján egy ad hoc szerkesztő­bizottság az alábbi nyilatkozatot szövegezte, amelyhez azután vala­mennyi jelenlévő folyóirat (és néhány magánszemély is) csatlakozott.

SZÁNDÉKNYILATKOZAT

baloldali folyóiratok együttműködéséről

1991. április 11-12-én Budapesten különböző baloldali folyóiratok képviselői megvitatták együttműködésük lehetőségének változata­it, és a következőkben egyeztek meg:

1. Fel kell deríteni a világ minden táján megjelenő baloldali folyóiratok együttműködésének konkrét módjait.
2. Az együttműködő folyóiratok rendszeresen kicserélik egy­mással közzétett cikkeik kivonatait. (A kivonatokat lehetőleg angol nyelven Kell megfogalmazni.)
3. Az együttműködő folyóiratok minden eszközzel megkönnyítik az eszmék áramlását a folyóiratok között, Ideértve cikkek újraközlését Is.
4. Az együttműködő folyóiratok rendszeresen tájékoztatják egymást a kölcsönös érdeklődésre számot tartó publikációkról (fo­lyóiratok, könyvek, tanulmányok) és konferenciákról.
5. Az együttműködő folyóiratok megvizsgálják a baloldali fo­lyóiratok között már működő hálózatok és más típusú kapcsolatok, egyebek mellett az információs bulletinek, számítógépes hálózatok stb. lehetőségeit.
6. Az együttműködő folyóiratok igyekeznek minden lehetőséget megragadni képviselőik rendszeres (félévenkénti, évenkénti vagy kétévenkénti) találkozóinak megtartására.
7. Az alapítók felhívnak minden független baloldali folyóiratot (mindenekelőtt az elméleti jellegűeket), hogy a fenti pontokban való egyetértés esetén a magyar Eszmélet folyóiratnál való jelentkezés útján csatlakozzanak e kezdeményezéshez.

1991. április 12-én pénteken Székely Gábor volt a levezető elnök. Ekkor került sor a hosszabb előadásokra.

Az első előadó, Vietorisz Tamás (USA) azzal kezdte előadását, hogy annak két célja van. Az egyik az információs társadalom lénye­gének bemutatása, a másik egy olyan visszavonulási pozíció megfo­galmazása, ahonnan kiindulva könnyebb az orientáció egy humánus szocializmus létrehozása felé, mint egy amerikai típusú liberalizmusra épített gazdasági rendszer talajáról.

Az előadó abból indult ki, hogy kétféle információ van: kurrens és ténylegesen új információ. Kurrens információ pl. a kereskedelmi ügyletek rögzítésének technikája vagy a tőzsdei ármozgások, tehát minden olyan információ, ami a gazdaság és a társadalom mindennapi életfolyamatainak fenntartását szolgálja. Az új információ a változá­sok, a fejlődés előmozdítója, a kutatási-fejlesztési ismereteket gyara­pítja; ilyen minden új művészeti termék, az oktatás egy jó része és minden olyan szellemi teljesítmény, amely a társadalmi mozgást ve­zérli, amely új társadalom felé mutat. A kétfajta információ tisztán információelméleti szempontból abban különbözik, hogy az első típus sokkal inkább mennyiségi jellegű, és így könnyebben csatolható in­formációs hálózatokba – az új információ viszont nagyon nagy mér­tékben minőségi jellegű és sokkal nehezebben cserélhető hálózatok útján. Amerikában a munkavállalók kb. 60%-a ma már az informáci­óval kapcsolatos munkát végez, de ezen belül csak 15-20% körül lehet az új információ.

A tőkés világ vezető országai között nagy különbség mutatkozik a tekintetben, hogy hogyan alkalmazkodnak az információ-átstruktu­rálódáshoz. Az alkalmazkodás egyik momentuma: mennyire tud egy társadalom áttérni a termelés és az értéktöbblet-elvonás új típusára, ahol a munkás maga kontrollálja és fejleszti a munkatevékenységet, részt vesz a vezetésben és a tevékenység napról napra való változta­tásában. Az alkalmazkodás másik momentuma az állam szerepének megváltozása.

Amikor rövid és középtávon a szocialista társadalom nem látszik konstituálhatónak, e tekintetben legalább a japán, illetve francia típusú tervezés rendszerét kellene követnie Kelet-Európának is. Könnyen le­het, hogy az információs gazdaság, bár kapitalista alapon jön létre, az utolsó olyan termelési forma, mely még egyáltalán összefér a kapita­lizmussal, lévén, hogy ellentmondás van az információ lényege és áru­volta között. Egy már megtermelt software-t például ingyen lehetne elosztani a társadalom tagjai között, hiszen semmilyen marginális költ­séget nem tartalmaz; ha pénzért adják, ezzel csak akadályozzák a ter­jedését. Tehát ha az információ a társadalmi érték termelésének je­lenlegi 10-20%-áról esetleg 70-80%-ára emelkedik, akkor az áruvi­szonyokkal fennálló ellentmondás már igen súlyosan fogja érintem a társadalmi termelékenységet és a rendszer történelmi fennmaradásának esélyeit.

Luigi Pestalozza arról az utóbbi évtizedben kibontakozott folya­matról beszélt, amely a kultúra privatizációjaként jellemezhető. 1978 végén nyíltan meghirdették, hogy a kultúrának az ipar, a tőke tulaj­donává kell válnia. Ez annyit tesz, hogy a társadalom azonosítsa magát a tőke igazságával és értékrendszerével. A 60-as és 70-es években a munkásmozgalom, a kommunista párt politikája kedvező feltételeket teremtett az értelmiség és a társadalom közötti kontaktusok gyarapí­tására, a tudás társadalmasítására. A privatizáció során azonban az egyszerű embereket ismét degradálták, az értelmiséget pedig – persze körülhatárolt funkciókkal – mintegy elemelték a társadalomtól. A pri­vatizáció egyik legsúlyosabb következménye, hogy atomizálja az egyéneket, megnehezíti kontaktusaikat, a kollektív kultúra megterem­tését. Ezért a baloldalnak új társadalomelméletre és kulturális straté­giára lenne szüksége. Ma a privatizáció a felsőoktatás és általában a szellemi munka egészére rányomja a bélyegét, és diszpreferálja az önálló gondolkodást. A tömegtájékoztatás is meghatározott részérde­kek propagandaeszközévé vált, az információ a dezinformáció eszkö­zévé lett (lásd pl. az öböl-háború tálalását). Ugyanez látszik például abban az elkeseredett harcban is, amelyet jelenleg Olaszországban kü­lönböző pénzügyi csoportok a Montadori kiadó megszerzéséért vív­nak, méghozzá olyanok, pl. a Benedetti-féle Fiat-üzem, amelyek ko­rábban soha nem foglalkoztak kiadói ügyekkel, kultúrával. Világos, hogy itt a kiadó megszerzése kizárólag a hatalom, a propagandaesz­köz, a befolyásolás megkaparintására irányul, a tudás privatizálásáról van szó. Végül egy szemléletes példát hozott a saját szakterülete, a muzikológia szférájából arra, hogy milyen részletekre is kiterjed a nép­butítás. A háborús filmeket, miközben vizuálisan a tragédia legször­nyűbb részleteit mutatják, csendes, mintegy megnyugtató aláfestő ze­nével tálalják, hogy a nézőnek az a benyomása legyen: a háború végül is nem olyan dolog, amitől nekik, akiket közvetlenül nem érint, ne lehetne nyugodtan és tiszta lelkiismerettel aludniuk… Ez csak egy kis példája annak, ami ma a tudás privatizálásaként, a gondolkozás meg­vásárlásaként, az egyének atomizálásaként, a közösségi kultúra lerom­bolásaként foglalható össze.

Giuseppe Prestipino abból a (parsonsi) modellből indult ki, hogy az emberi társadalomban mindig a materiális termelés, a kultúra, a társadalom és az intézmények kölcsönhatása megy végbe. A külön­böző korszakokban mindig más dominál ezek közül: a primitív for­mációban a termelés, az antik-középkori formában a társadalmi vi­szonylatok (kaszt, osztály), a modernitásban a kultúra, a ráció hatja át a világot (ezt a korszakot a gépi manufaktúra, a politikai hatalom gépezetté tétele, a piac automatizálása, az egyének, osztályok rivali­zációja jellemzi), a posztmodem kort pedig az intézmények dominan­ciájához lehet kötni.

Az előadó egy olyan – kommunista – modell mellett szállt síkra, amely a termelési potenciák igazságos újraelosztását helyezi előtérbe, ezek jobb kihasználása végett: a tudományos információknak, az ener­giaforrásoknak az összes ember érdekében való felhasználását, a ter­melés társadalmi ellenőrzését biztosítja. Hangsúlyozta, hogy a figyel­met az etnikai-helyi konfliktusok felszámolására, a gazdasági károk helyrehozására, a felelősségtudat erősítésére, a kommunizmus felté­teleként a relatív autonómia és a közösségi értékek hegemóniájának kivívására kell összpontosítani.

Gajo Petrović a demokrácia fejlődését vázolta Jugoszlávia törté­netében. Megállapította, hogy Jugoszláviában a demokrácia a háború után szélesebb volt, mint a Szovjetunióban, később azonban konfliktus támadt a politikai vezetés és a filozófusok között. A politikai vezetők elzárták a filozófusok elől a csatornákat, jóllehet ezek is, azok is sza­badságról beszéltek. A politikusok csak kis lépéseket véltek helyesnek a demokrácia közelítésében, de közben persze a hatalmat is meg akar­ták tartani, s ez lett a döntő szempont, ami mindinkább a korlátozások „szükségességéhez” vezette őket. Eközben körvonalazódni kezdett egy demokratikus ellenzék. A 60-as évektől a nemzeti tudat reneszánsza ment végbe, az ellenzéket is nemzeti alapon kezdték besorolni. Foko­zatosan megjelent a köztársasági autonómia is, de ez csak annyit je­lentett, hogy mindenkinek az adott hely bürokratikus vezetéséhez kel­lett alkalmazkodnia. Amikor megjelentek a pluralizmus feltételei, és a nép azokat választotta, akik valóban demokratizálni akartak, a ma­nipuláció is növekedett Bebizonyosodott, hogy aki elnyomást gyako­rol, az előbb-utóbb elveszti hatalmát. Az individualizmus és a nacio­nalizmus előretörése ma ismét felértékeli a demokratikus ellenzék sze­repét és új feladatokat ad a számára.

Luciana Castellina előadása is a konkrét politikai analízis példá­ját nyújtotta: az OKP (a kelet-európai rendszerek összeomlásával pár­huzamos) szétesésének okait elemezte. Megállapította, hogy a kom­munizmusfogalmának legalább két értelme van: 1, az októberi forra­dalommal hatalomra jutott rendszer, illetve 2. a jövőre vonatkozó, de nem utópisztikus idea, amely a kapitalizmus alapvető tulajdonságait (piac, nyereségelv, a szellemi és a fizikai munka szétválasztása) ne­gálja. Véleménye szerint, noha rettenetes dolgok történtek a kommu­nizmus nevében, a kommunizmus újra vonzóerő lesz. A kelet-európai rendszerek a marxizmus elveivel ellentétben fejlődtek, ma új fejlődési pálya indulhat, amelyet neokommunizmusnak lehet nevezni. A ma te­endői közül kiemelte a munka kreativitásának védelmét az elidegene­déssel szemben, a kultúra kommercializálódásának kritikáját, a piac­kritikát, az olyan józan valóságelemzést, amely a kapitalizmus irraci­onalitásának (felesleg-felhalmozás, a kreatív munka, a víz, a levegő jelentőségének csökkenése stb.) empirikus észlelésén alapszik. Figyel­meztetett az új mozgalmak, pl. a diákmozgalom megértésének szük­ségességére; arra, hogy figyelni kell mindenre, ami mozog a társada­lomban. Bízik abban, hogy a jelenlegi sokk után a nemzetközi baloldal eljut az általa is képviselt neokommunista koncepcióig.

David Ruccio abból indult ki, hogy a terv-piac ellentét helyett új viszonyrendszerben kell gondolkodni. A kelet-európai szocializmus összeomlása csak egy forma bukása volt, nem jelenti a marxizmus bukását, mindazonáltal le kell számolni a gazdasági determinizmussal. Nem kerülhetjük meg a szubjektum újraértékelését sem. Az általa hangsúlyozott kollektív szubjektivitás az individuális identitással szem­ben nem a különbségeket erősíti a közösségi lét rovására, hanem azo­kat a közös érdekeket, amelyek el voltak fojtva (a kollektivista rezsi­mek által is).

Rudolf J. Siebert Habermasra hivatkozott, a kriticizmus legkivá-lóbbjának, de hatékony politikusnak is nevezve őt, aki a gyakorlati filozófia hagyományait is védte a posztmodem filozófia antiraciona­lizmusával szemben. Korunk fő kérdéseként azt emelte ki, hogy az ember szolgaviszonyait a szolidaritáselvvel kell végre helyettesíteni. Üdvözölte Kelet-Európa „utolérő” forradalmait (Habermas), amelye­ket az októberi forradalom hibáit kiigazító társadalmi fejlődés meg­nyilvánulásának tekint. A konzervatív nemzeti populizmus és a nyu­gatorientált polgárjogi neoliberalizmus kelet-európai előretörésével kapcsolatban problémának tekinti, hogy jelenleg nincs olyan alterna­tíva, mint 68-ban a „humanista szocializmus” volt.

Az igazi szocialista emancipáció feltétele a burzsoá jog érvénye­sítése: a despotizmus talaján nem lehetséges szocializmus. Habermas, akivel Siebert egyetért, a kommunikatív tevékenység szférájában, a kommunikatív racionalitás érvényesítésében látja a kulcsot, kiemelve, hogy a parlamentáris demokrácia önmagában nem biztosít elég ellen­állást a társadalom ellentmondásaival szemben.

Nicolas Tertullian szerint ma apokaliptikus képet festenek Kelet-Európáról, és megfeledkeznek az ott jelen volt önálló marxista gon­dolatról, s (kegyetlenül elnyomott) bírálatáról a létező viszonyok fö­lött. A sztálini szocializmus nem tartalmazza a marxizmust. Általában nem ismerik a marxisták itt folytatott ellenállását a sztálinizmussal szemben. Pedig éppen ennek alapján is állítható, hogy a rendszerek (= a kommunizmus) összeomlása nem azonos a marxizmus összeom­lásával. A jelentős marxista gondolkodók (Lukács, Bloch, de pl. Sartre is) egyaránt antisztálinisták voltak. Erre kell ma is támaszkodni, nem pedig a szocializmus végéről beszélni, amikor a sztálinizmus marad­ványai omlottak össze.

Henri Wilno azzal kezdte, hogy Kelet-Európa, jóllehet mindig a piacgazdaságba való átmenetről beszélnek, valójában a kapitalizmus­ba való átmenetet valósítja meg. Ennek ideológiája a neoliberális gaz­dasági paradigma, amely azt állítja, hogy működése konfliktusmentes; hogy a piac szereplői egyenjogúak: hogy az emberek szabadon lépnek ki a piacra; hogy a piac lényegében egyensúlyban van; hogy mindez az optimumot képezi. A létező kapitalizmus azonban nem ilyen. Tele van konfliktusokkal; nem spontaneitásra épül, hanem intézményekre, erőviszonyokra. A kelet-európaiak jelentős része a jelen változásokban a polgárosodás szükségletét éli át. De a Harmadik Világ tapasztalata is az, hogy a privilegizáltakból nem lesz szükségképpen valóságos polgárság. Még ha kialakul is egyfajta polgárság (s nemcsak parazita rétegek), akkor is kérdés, mi lesz a munkásosztállyal? Mi lesz, ha a munkásságra rákényszerítik a munkanélküliséget? Kié lesz a dominan­cia a társadalomban? Mi lesz a szerepe az idegen tőkének? Milyen politikai és társadalmi konfliktusok várhatók? Hogyan fognak, hogyan tudhatnak belépni a világpiacra a kelet-európai országok? A világpiac ugyanis nem egyenlők piaca. Lássuk, miért is invesztálna ebbe a tér­ségbe az idegen töke? Nyilván vagy olcsó nyersanyag és olcsó mun­kaerő fejében, vagy piaca biztosítására – de ezek egyike sem előnyös Kelet-Európa számára. Az előadó Dél-Koreát idézte, ahol sikeres a kapitalizmus, de szakszervezeti demokrácia nélkül, romló életkörül­ményekkel. (Franciaországban 1.580 munkaóra esik egy évre, Dél-Ko­reában 2.800.) Nem szabad elfelejteni, hogy míg a „létező szocializ­mus” elpazarolta a munkaerőt, a kapitalizmusban minden a munka alá van rendelve, általa kiszipolyozva. Van-e új alternatíva? A feltehetőleg igen gyorsan bekövetkező illúzióvesztés talaján ilyen alternatíva ke­resése irányában mozdítja el Kelet-Európát, s ez a Nyugatot is új pá­lyára lendítheti.

Ezzel a délelőtti előadások véget értek, s lehetőség nyílt a hozzászó­lásokra.

Tőkei Ferenc is azokhoz csatlakozott, akik azt állítják, hogy nem a marxizmus dőlt össze, hanem a sztálinizmus. A sztálinizmus lénye­gét abban határozta meg, hogy utópikus módon „egy országban”, te­rületileg körülhatároltan próbálkozott egy új társadalom felépítésével (ez ugyanis strukturálisan akkor is így van, ha az „egy ország” idővel tucatnyi állam területére terjedt ki). Az utópiamegvalósítási kísérletek mindig csődbe mennek. Természetükből következik a terror is, mert utópiát csak erőszakosan lehet „bevezetni”. A marxizmus mindig az utópiák ellen, az elmélet megtisztításáért is folytatott küzdelmet jelen­tett. Világos, hogy ha a kapitalizmus világrendszer, a szocializmust sem lehet tőle független területen megvalósítani.

Peter Annear hozzászólása szerint 1985-től vált egyértelművé az a felismerés, hogy a „létező szocializmus” mint a kapitalizmusból a kommunizmusba vezető út járhatatlan. 1989 után új polarizációk oszt­ják meg a társadalmakat, nem a jobb- és baloldal között húzódik a fő határvonal, hanem, például a cseheknél, az IMF-barát keresz­ténydemokraták és a liberálisok között. Magyarországon hasonló a felállás. A fő veszély a klasszikus kapitalizmus felé fordulás, de az állam és piac összefonódásának is van realitása.

Nikosz Kociasz azzal kezdte hozzászólását, hogy egy provokatív tézist szeretne felvetni: ő húsz évvel ezelőtt antisztálinistaként hatá­rozta volna meg magát, de ma túlhaladottnak tekinti az e kategóriák­ban való elemzést. A baloldalon az antisztálinizmus ma új dogmatiz­mus forrásává válhat, hiszen a dogmatizmus azt jelenti, hogy az em­berek bizonyos jelenségektől félnek, ahelyett, hogy új kérdéseket vetnének fel. Az, hogy Sztálin az ok, túl egyszerű. Vajon Marxnak minden válasza megvolt, csak Sztálin akadályozta meg ezek érvény­re jutását? Sürgősen fel kell tárni elméletileg a marxizmus és a baloldal válságának okait, s nem csak beszélni a válság tényéről.

Mi, marxisták, sokat ostoroztuk a hibás válaszokat, de sok kér­désről lemaradtunk, amit a nem-marxista értelmiség vetett fel, s ké­sőbb sem tudtuk megelőzni őket. Ez komoly felelősségünk.

Enrique Dussel – immár a délutáni ülésszakon – ismét arról be­szélt, hogy a kapitalizmus iránti illúziók Kelet-Európájában annak tu­datosítása válik szükségessé, hogy a nemzetközi természetű tőke cent­rális és perifériális kapitalizmusból áll, nem lehet pusztán csak a cent­rálissal azonosítani. A Marxhoz való visszafordulás sokat segíthet a mai ellentmondások megértéséhez is. Ám a marxi életmű 75%-a va­lójában még ismeretlen. Kevéssé ismertek Marx fejtegetései az érték és a csereérték különbségéről, vagy azok az elemzések, amelyek azt bizonyítják, hogy a szegények léte miként integráns része a tőkének. Ha visszatérünk Marxhoz, látjuk, hogy Kína és India is kapitalista. No és Kuba és Santo Domingo? Az is a kapitalizmus része, csak rosszabb: a „fejlődő” országokban nem tud úgy fejlődni a kapitaliz­mus, mint Európában. Valószínűleg új elképzelésre van szükség. Nem feledhetjük el, hogy a világ 80%-a az éhezés zónájában van, és csak 10%-a fejlett. De remélhetőleg a következő konferenciánkon jön majd valaki Ázsiából illetve Afrikából, és ő majd optimista lesz.

Marija Hevesi (a Marxról a Szovjetunióban folytatott viták kap­csán) először megállapította, hogy mivel a civilizáció a kapitalizmus­ban az elidegenedéssel fonódik össze, az antikapitalista alternatíva keresése még sokáig aktuális lesz. Marx néhány alapgondolatát sorra véve: van, aki szerint Marx formációelmélete csupán egy chiliasztikus utópia. Mások szerint érvényes ugyan, de csak a közép-európai civi­lizációra. Hasonló kétellyel illetik azt a tételt, hogy a proletariátus a „megváltó” osztály (amit főleg Lukács Történelem és osztálytudat c. műve alapján értelmeznek). De ha ez nem fogadható el, felmerül az a kérdés is, miképpen viszonyuljunk Marx tulajdonfelfogásához? Az ő válasza: a társadalmi tulajdon fogalma nem csak gazdasági, hanem szociokulturális kategória.

Gáli Ernő a romániai magyar baloldalról beszélt. Ő is azt hang­súlyozta, hogy ami történt, az nem a szocializmus, hanem az állam­szocializmus csődje. De attól ez még trauma, személyes sorsok tragé­diáit jelenti. Ha Magyarországon perifériára szorult a baloldal, még-inkább így van ez Romániában, ahol diszkreditálása még végletesebb volt, s ma jobboldali kurzus fenyeget. A romániai magyar baloldal sokáig hamis illúziók rabja volt. Energiáit csupán a magyar kultúra védelmére fordította, bár ez sem volt hasztalan: néhány értéket (a hű­ség, a nacionalizmusellenesség, az antifasizmus, a románság érzékeny­sége iránti empátia stb.) sikerült kifejlesztenie magában: ezekre kell építeni a jövőben is.

Radu Florian úgy látja, hogy a kelet-európai országok többségé­ben tőkés restauráció zajlik, de a fejlett kapitalizmus előfeltételei nin­csenek meg. Nincsenek jelen a fogyasztásösztönzés feltételei. Perifé­rikus gazdaság, latin-amerikai jellegű szegénység kialakulásának van leginkább valószínűsége. S reális az a veszély, hogy a gazdasági-tár­sadalmi fejletlenség konzerválódik. A társadalmi fejlődésnek nemcsak gazdasági vonatkozásai vannak (amelyekben a fejlett kapitalizmus viszonylag a legsikeresebb). A szocializmus csak akkor lehel uralkodó irányzat, ha be tudja bizonyítani, hogy képes a globális haladás elöbbrevitelére.

Jelenleg a tőkés Európa javában szerveződik, a baloldal Európája viszont még nem nagyon nyilvánul meg. Bizonytalanná teszi a világ­fejlődést az USA és Japán szerepe is. A fejlemények kiszámíthatatla­nok, a baloldal dezorientált, megosztott, nem tud szocialista mozgal­makat szervezni. Halaszthatatlan a baloldal megújulása, elkövetett hi­báinak elemzése, egy új szocialista társadalmi elképzelés és pragmatikus gazdaságpolitikai alternatíva kidolgozása.

Frank Cunnigham közölte: az előző napi kerekasztal-beszélgeté­sen feltett körkérdésére, hogy tudniillik miként is lehetne meghatározni a szocializmus fogalmát, 15 választ kapott. A kapott definíciókat ilyen hangsúlyok jellemzik: kölcsönös segítség, antikapitalista gyakorlat, a termelés kollektív megszervezése, az egyének önszerveződése, 2 de­finíció pedig azonos a demokráciáéval. A demokrácia: önszerveződő társadalom, mindenkinek egyenlő jogok biztosítása, egyenlő esélyek, materiális és kulturális egyenlőség, egyenlő részvétel, egyéni érdekek érvényesítése a közérdek megvalósítása érdekében; s jött olyan meg­határozás is, mely szerint a demokrácia azok társadalma, akiknek nem ültetnek jobb kormányt a nyakukra, mint amilyet megérdemelnek. A két kategória összefüggését háromféleképpen lehet értelmezni: 1. a szocializmus és a demokrácia kölcsönösen összefüggenek; 2. az igazi szocializmus automatikusan magával hozza a demokráciát; 3. eltérő dolgokról van szó, és a szocializmus hozza vagy hozhatja magával a demokráciát. Szerinte a demokrácia folyamat. Mindenütt jelen van va­lamilyen foka, de többnyire jelen van az antidemokrácia valamilyen eleme is. Egy társadalom akkor nem-demokratikus, ha ez utóbbiak vannak túlsúlyban. Semmiféle interakció sem elképzelhető valamelyes demokrácia megléte nélkül. A kérdés az, hogy miképpen lehet növel­ni? A demokrácia nem öncélú: a gazdaság, a politika jobb funkcio­nálását biztosítja. Ha önmagáért tekintjük célnak, akkor a ráépüld „de­mokratikus” intézményrendszer is öncélúvá válik. Nem véletlen, hogy a válaszolók közül senki sem utalt szervezett politikai mozgalomra, hiszen nyilvánvaló, hogy az ezzel járó szektás jelleg szükségképpen nem-demokratikus tendenciákhoz vezet – állapította meg az előadó. A demokrácia feloldandó ellentmondásának nevezte viszont, hogy ha az embereket kívánságaik szerint irányítják, és adott esetben a kapi­talizmust óhajtják, akkor ezt egy demokráciában el kell fogadni. A szocialistáknak tehát valamiképpen el kellene érniük, hogy az emberek ne a kapitalizmust akarják.

Leopold Spira abból indult ki, hogy a baloldalon belül is túl sok a bürokratikus elem, s így a baloldal nem tudja hasznosítani a benne rejlő lehetőségeket. Újra jelentős probléma a nacionalizmus. Ausztri­ában az utóbbi időben kialakult munkásság jelentős része nem osztrák, s komoly feladat az, hogy az osztrákokkal elfogadtassák: egyenlőként tekintsenek a bevándorlókra, vendégmunkásokra. Egyébként a beván­dorlók első asszimilálódási reflexe is egyfajta sovinizmus (antiszemi­tizmus, rasszizmus stb.) belsővé tétele volt.

Nikosz Kociasz megállapította, hogy a jelen válság elméleti elem­zéséhez tudományos kritériumok kellenek, nem lehet közgazdasági szintre redukálni a válság elemzését. Castellinához hasonlóan ő is megkülönböztette a „marxizmus” fogalmának azt a két változatát, mely szerint 1. ha a marxizmus a kommunista mozgalom elmélete és gyakorlata – ami bürokratizáltságához vezetett, s ami Foucault kife­jezésével, az „agy rendőre” funkciójába juttatta -, akkor ez a valami ma olyan krízishez jutott, amely – üdvözlendő módon – összeomlásba torkollik. 2. Ha azonban fordulat következik be a marxizmusban, és képes egy új fejlődési pályához kapcsolódni, akkor igenis van jövője. Az elmélet válságának forrásai közül az előadó az alábbiakat sorolta fel: a marxizmus – az ún. szocialista országokban – túlságosan leíró jellegű volt, képviselői rendre elbeszéltek egymás mellett, a termékeny viták elsorvadtak (ez a „párhuzamos beszélés” szerinte ezt a konfe­renciát is jellemzi); a marxizmust nem kezelték tudományként, hanem tudománytalan apológiáját emelték gyakorlattá; legitimációs teóriává próbálták alacsonyítani; a társadalomtudományokon kívüli tudo­mányok eredményeit nem integrálták a társadalomtudományokba, s ezzel elsekélyesítették őket; a marxizmuson kívüli iskolák gondolatait elvetették; a másként gondolkodókkal szemben hangsúlyozták azok egyoldalúságait, s elfelejtették, hogy ha nem egyoldalúságaikra he­lyezték volna a hangsúlyt, számos termékeny szemponthoz jutottak volna általuk – így viszont maguk is egyoldalúságokba estek. Vége­zetül hangsúlyozta, arra is fontos felfigyelni, hogy a modern kapita­lizmushoz más szervezeti struktúrák is tartoznak: a Kommün, majd (a huszadik század terrorisztikus periódusában előtérbe került) szocialis­ta, kommunista pártok korszakai után megint új formát kell találni a baloldali mozgalmak számára.

Julian Bartosz érvelése szerint a szocialista mozgalmak a tizen­kilencedik században is célnak tekintették, hogy a polgári szabad­ságjogokat kiharcolják a negyedik rend számára is. Az államszocia­lizmus diktatúrájával, rendkívüli állapotaival, cenzúrájával, politikai rendőrségével szemben pozitívan kell értékelni a mostani kelet-európai változásokat. Látni kell, hogy a rendszerrel szembeni ellenállást nem­csak a gazdasági jogok követelése, hanem éppen a politikai szabad­ságtörekvések is motiválták. De nyomban felmerül az is, hogy az óri­ásivá növekvő munkanélküliség stb. viszonyai között mennyire képesek az emberek egyáltalán igénybe venni a politikai szabadságjogokat? Bűn volt a munkásmozgalomtól – amely állampárttá dicsőítette magát -, hogy azt mondta a kisembernek: „mi helyetted is döntünk”, „neked nem kell önállóság”. És az emberek a relatív biztonság érdekében hajlandóak voltak lenyelni a politikai szabadságjogok hiányát. Ma azonban nem volna szabad a politikai szabadságjogok ellentételeként lenyelni a létbiztonság feladását. A kettő együttes megvalósítása a fő feladat ezekben az országokban.

Peter Hess szerint ma a globális humanizációs problémák állnak a közgondolkodás előterében. De mivel mindezt különválasztják a ka­pitalista politikától, ezeket sem lehet megoldani. A tőke ugyan elren­dez néhány kérdést, ám világméretekben fel is halmoz problémákat (a munka bizonytalansága, ökológiai válság, szolidaritáshiány, egyen­lőségképtelenség, a háborúhoz, erőszakhoz való viszony stb.).

Pierre Soulier megállapította, hogy a berlini fal ledőlése jelkép; annak jelképe, hogy legyőztetett az ellenség: a sztálinizmus, amely az októberi forradalom óta szocializmus címén egy totalitárius rendszer kiépítésével vezette félre a népeket, s kisajátítva a „szocializmus” fo­galmát, létével befagyasztotta a forradalmi mozgásokat. A vonzerejét vesztett „népi demokráciával” szemben ma az önkormányzaton ala­puló köztársaságnak kell a szocialisták célját képeznie: nagyon fontos, hogy a szocialisták ne egyfajta elitet alkossanak a tömeg fölött, hanem egy pluralista alapon szerveződő antikapitalista front részeként hatá­rozzák meg magukat. Nem a hatalom mindenáron való megközelíté­sére kell törekedniük, hanem segítséget kell nyújtaniuk a tömegeknek az átalakulásokhoz.

Andrea Komlosy, az utolsó felszólaló, történeti áttekintésre vál­lalkozott. Rámutatott, hogy az ún. „szocialista” országok mindig is a Nyugathoz igazodtak, a nyugati fejlődési minta utánzására törekedtek. Túlsúlyos ipari preferencia alakult ki: az extenzív fejlődés elérte a maga határait; a fejlődés mennyiségi volt, nem minőségi. Mindezek okai közé sorolhatjuk azt a tényt, hogy az ipari fejlődés túl későn következett be; utalhatunk a kelet-európai országok sorsát meghatáro­zó történelmi függőségre, az elszigeteltségre és a modernizációs tech­nika alkalmazásának korlátaira. A növekedés idején ezekben az orszá­gokban konszenzus volt a politikai irányítás és a nép között. De el­kerülhetetlen változások következtek be. A fejlődéshez a nyugati technika importjához folyamodtak, ennek finanszírozásához hitelek kellettek. Az egyes országok mindinkább külön próbálkoztak, mind fontosabbá vált a konkurrenciaképesség. Mindent egybevetve fokozó­dó mértékben alkalmazkodtak a Nyugat gazdaságpolitikájához.

Nyugaton viszont a hatvanas évektől makacs válság alakult ki. A profitok csökkentek, a tőke a spekuláció felé fordult, illetve szen­vedélyesen kutatott új piacok és olcsó termelőerő után. Kelet-Európa megérett erre a szerepre. Az integráció mint eszköz kifulladt, megbu­kott. A fejlesztések túl drágának, konkurrenciaképtelennek bizonyul­tak. Az importéhség azt is eredményezte, hogy a válság következmé­nyeit is „importálták”. Bezúdultak az olajárrobbanás hatásai, a kama­tok növekedése: az adósságcsapda bezárult. Az állami bürokrácia el akarta odázni a válságot: újabb hiteleket vettek fel. Hogy a hatalmat mentsék, reformokba kezdtek, ám ezek eleve sikertelenségre voltak kárhoztatva, hiszen a külgazdasági nyitás aláásta az egyetlen előnyt, amellyel ezek az országok a Nyugattal szemben rendelkeztek: a hata­lomösszpontosítással kézben tartott gazdaságirányítás lehetőségét. A folyamat végső lépéseként a felhalmozott hatalmat átadták az IMF-nek.

Mivel ezután hozzászólások már nem érkeztek, a konferencia házi­gazdájának szerepét ellátó Eszmélet főszerkesztője. Kapitány Gábor berekesztette a tanácskozást. Zárszavában a szerkesztőség munkatársai nevében köszönetet mondott mindazoknak, akik eljöttek, hogy részt vegyenek ezen az eszmecserén, illetve azoknak, akik a konferencia működtetéséhez járultak hozzá fáradhatatlan munkájukkal. Megkö­szönte a Lukács György Alapítvány, a Villányi Úti Konferenciaköz­pont és Szabadegyetem Alapítvány, a Csillebérci Ifjúsági és Gyermek Központ, a Népszabadság, az Express Ifjúsági Utazási Iroda, az Ag-roinvest, az Optimist International Filozófus Optimista Klub, a Mu­zsikás Együttes, az Eszmélet Baráti Kör (név szerint is Csanády And­rás, Durucskó Mihály, Forgács Iván, Gál József, Gálné Kaposy Márta, Kemény Csaba, Kósa Judit, Kovács Katalin, Lugosi Győző, Marton Imre, M. Tóth László, Rytkó Emília, Sarlós Júlia, Siklósi Attila, Simkó János, Slemmer László, Szász Katalin, Sz. Bíró Zoltán, Székely Gábor, Zalai K. László), valamint a Petőfi Sándor Gimnázium diákjainak tá­mogatását, illetve közreműködését.

Ha némely más kelet-európai országgal, különösen ha, mond­juk, az NDK-val, Csehszlovákiával vagy Romániával hasonlítjuk össze, a magyarországi átmenet a kommunista egyeduralomból a többpárti demokráciába szinte már természetes fejlődésként tűnik fel. A politikai élet demokratizálódását és a piacgazdaságra való áttérést, a Varsói Szerződés országaiban végbement át­alakulások e két lényegi momentumát, Magyarországon egy hosszú előkészítő folyamat előzte meg. A kádárista rezsim kor­látozott, mindazonáltal kézzelfogható liberalizmusa már jóval korábban lehetővé tette egy alternatív gondolkodású elit szín­relépését és eszméik megfogalmazódását. Ezzel egy időben a rezsim által 1968-ban megkezdett piaci reformok egyre radiká­lisabb, bár egyenetlen megvalósítása (mind a gyakorlat, mind az elmélet szintjén; a kommunista párton belül és kívül) azt mutatta, hogy a szükséges változtatások alapvető iránya te­kintetében a hivatalos, a félhivatalos és az ellenzéki elit tu­lajdonképpen már a 80-as években megegyezésre jutott. Ebből adódott, hogy Magyarországon az átmenet végül nem jelentett mást, mint a társadalom egy igen szűk rétegén, a po­litikai és kulturális eliten belüli hatalomváltást, mely ugyan a tömegek részvétele nélkül, de ugyanakkor, persze, mégis ob­jektív szocio-ökonómiai és politikai tényezők hazai és külső nyo­mására ment végbe.

A gazdasági reform kudarca

A közgazdászok és a hivatalos irányítás képviselői – beleértve a vezető pártfunkcionáriusokat is – egyaránt arra a megállapí­tásra jutottak, hogy a reform nem hozta meg azt a minőségi áttörést, amit szorgalmazói reméltek tőle. E megállapítás két, a reformfolyamat céljával, illetve eszközével összefüggő kritérium­ra alapozódott. A reform célja a gazdaság hatékonyságának megteremtése volt, mindazzal együtt, amit ez az előállított javak minősége, az export stb. területen maga után von. Az eszköz a nagyobb piacfüggőség kialakítása lett volna, szemben a bü­rokratikus koordinációval. (E kísérletig a legátfogóbb koncepció, ami a szocialista gazdaság megújítására született, a jugoszlá­viai önigazgatási reformok korai szakaszának koncepciója volt.) A 80-as évek második felében a magyar gazdaság teljesítmé­nye – a növekedés, produktivitás, reáljövedelem, külkereskede­lem és eladósodás standard kritériumai alapján – már semmivel sem volt jobb, mint a többi KGST-ország gazdaságaié, ahol ilyen reformok nem történtek. Az életszínvonal egyértelműen hanyatlott (lényegében az 1973-as szintre esett vissza); az or­szág egy főre eső adósságállománya magasabb volt, mint bár­mely más KGST- államé (az összvolumen elérte a 20 milliárd dollárt); a 10 milliós népesség 20 százaléka a hivatalosan meg­állapított létminimum alatt élt; a nyugati országokkal folytatott kereskedelem intenzitása csökkenő tendenciát mutatott.¹

De a reform nemcsak céljának, a gazdasági hatékonyság­nak megvalósításában vallott kudarcot, hanem – ahogyan szé­les körű felismerés mutatta – az eszköz tekintetében is, amennyiben a remélt áttérés a bürokratikus koordinációról a piacra alapjában véve nem törtónt meg. Kornai János, Magyar­ország egyik legelismertebb közgazdásza, 1986-ban ezt írta: „a vezetők előmenetele, a cég fennmaradása vagy megszűnte, az adók, az állami támogatások és hitelek, az árak és a bérek és egyáltalán a cég prosperitását érintő valamennyi pénzügyi »sza­bályozó« sokkal inkább a felsőbb hatóságok, mint a piaci viszo­nyok függvénye”.² Ugyanezt a nézetet fogalmazta meg még erőteljesebben Bauer Tamás: „a nagyobb törvényi vagy formális függetlenség ellenére, a magyar állami vállalatok az 1980-as évek közepére kiszolgáltatottabbak voltak az állami hatóságok­kal folytatott alkufolyamatok eredményének, mint 10-15 évvel korábban”.³

Minthogy sem a hivatalos gazdaságirányítás, sem az állami vezetők többsége és a külföldön élő értelmiségiek sem tekintették soha lehetséges alternatívának a döntésho­zatal demokratikus kontrollját a piac kényszerítő fegyelmé­vel szemben, a magyar gazdaság kudarcalt általánosan, gyakorlatilag a kritikusan szembenálló értelmiség egésze – és egyre növekvő mértékben maguk a pártvezetők is – a piaci politika következetes végigvitele elégtelenségének tudták be. Az 1980-as évek vége felé a párt vezetői nyíltan felvállalták a piacgazdaságot (ahol a piac immár nemcsak a javak, hanem a tőke és munka piacát is jelentette) mint a gaz­dasági válságból való kilábalás egyetlen útját. 1989 elején az MSZMP által uralt parlament megszavazta a Társasági Tör­vényt, amely tulajdonképpen nem volt más, mint a termelőesz­közök magántulajdonba kerülése törvényes kereteinek biztosí­tása. Ebben az időszakban születtek meg azok a törvények is, amelyek a külföldiek tulajdonszerzése, az állami vállalatok ki­árusítása és a tőzsde újbóli megnyitása számára előkészítették az utat.

Hogy ez a gyökeres váltás, az akkor még hatalmon lévő kommunisták irányításával a hivatalos társadalmi értékek és cé­lok területén, bár nem minden belső pártharc nélkül, de végbe­mehetett, ahhoz nem kis mértékben hozzájárult a Szovjet­unióban megkezdődött peresztrojka is, amely a magyar kom­munista vezetést végleg megszabadította minden ideologikus kényszerétől. Azt mondhatjuk tehát, hogy az eredeti (kapitalista) piacgazdaság irányába való előrehaladást, mely a jelenlegi poszt-kommunista rezsim célja, egy meglehetősen hosszú pe­riódus során – amit a magyar stagnálás korszakaként emleget­nek – maguk a magyar kommunisták készítették elő.

A magyar „pangás”

A nem kommunista uralomra való átmenet magyar variánsában számos paradox jelenséget figyelhetünk meg. Az aktív ellenzé­kiek száma csekély volt, a néptömegek politikai apátiába süllyedtek. Míg Csehszlovákiában, Kelet-Németországban és Romániában a népi tömegmozgalmak a szó szoros értelmében kiragadták a hatalmat a kommunista pártok kezéből, addig Ma­gyarországon az MSZMP olyan kis értelmiségi csoportoknak adta át – gyakorlatilag önként – a hatalmat, amelyek az 1990-es áprilisi választások döntő fordulójában a szavazásra jogosultak­nak még a felét sem voltak képesek mozgósítani. A kádárizmus végleges politikai kimúlása pedig – azé a kádárizmusé, amelyet hosszú időn át a piaci stílusú reformok politikájával és a (kor­látozott) politikai liberalizációval azonosítottak – éppen akkor vált egyértelművé, amikor a hasonló politikai törekvésekkel fém­jelzett gorbacsovizmus színrelépése a brezsnyevi stagnálás kor­szakának végét jelezve új lendületet adott a szovjet politikai életnek.

A magyarországi átmenet sajátos formáját – az adott nemzetközi helyzet kontextusán belül – tulajdonképpen há­rom belső tényező kombinációja határozta meg: magának a kádárizmusnak mint politikai formációnak a természete; a gazdasági, politikai és társadalmi-kulturális stagnálás, amelyet a kádárista vezetés, bár az 1980-as évek közepére a dolog egyértelművé vált, képtelen volt visszafordítani; egy olyan alternatív vezetés vagy stratégia hiánya magán az MSZMP-n belül, mely képes lett volna a magyar mun­kásosztály Jelentős hányadának támogatását megnyerni.

Miután az 1956-os ébredésben mind a kommunista refor­merek, mind a régi rákosista keményvonalasok, akárcsak a nem kommunista pártok, vereséget szenvedtek, a kádárista pártnak az 1960-as évek folyamán egy olyan politikával sikerült konszo­lidálnia hatalmát, amely egyfajta kétoldalú kompromisszumnak vagy kölcsönös engedménynek tűnt a párt és a magyar társa­dalom között. Egyfelől a rezsim egy olyan gazdaságpolitikát kö­vetett, mely az átlagemberek életszínvonalában kézzelfogható javulást eredményezett. Másfelől az intellektuális és kulturális élet addigi, az egész szovjet blokkban általános megkötöttségei is jelentős mértékben enyhültek. A gondolatok és információk cseréjének viszonylagos szabadsága az intellektuális és tudo­mányos közösségen belül, a szabadabb életpálya választás és utazás egy bizonyos modus vivendit teremtett az értelmiség és a rezsim között, miközben a fogyasztói igények kielégítésé­vel és a mindennapi élet színvonalának érzékelhető javulásával az olyannyira áhított célt, a tömegek depolitizálását is sikerült elérni. A kádárista rezsim, mely 1956-ban szovjet katonai se­gítséggel jutott hatalomra, nem táplált illúziókat a naptömegek­hez fűződő valós viszonyáról. Az „aki nincs ellenünk, az ve­lünk van” hivatalos szlogenje a passzivitás bátorítására ki­talált formula volt.

Ez az értelmiséggel kötött „történelmi kompromisszum”, a kádárizmus jellegzetes vonása, az 1970-es évek alatt sokat vi­tatott téma volt. Az egykori Lukács-tanítvány Vajda Mihály, akit 1973-ban kizártak a pártból (ós filozófusi állásából is elbocsá­tottak), így írt erről: „az értelmiség nem kérdőjelezte meg az alapstruktúrát, a pártvezetés pedig a maga részéről mindent megtett, hogy az élet az adott határokon belül a lehető legel-viselhetőbb legyen. Így vált lehetővé, hogy a magyar hatóságok 'liberálisak' legyenek”.⁴ Bár a kisszámú, hangos „másként gon­dolkodót” zaklatták, és a fogyasztás fellendülése is korlátozott volt, a konszolidáció e két eleme mégis hozzásegítette a kádá­rista rezsimet hatalmának egyfajta torz legitimációjához. Ettől lett más a magyarországi kommunista rendszer, mint az összes többi kelet-európai. Az értelmiséggel kötött kompromisszum és a fogyasztóbarát gazdaságpolitika fontos politikai tartalékot biz­tosított a kádárizmus számára. Az 1980-as évek közepére vi­lágossá vált, hogy ez a politikai tartalék kimerült, a stagnálás jelei egyre nyilvánvalóbban mutatkoztak. Az évtized második felében a rezsimnek egy olyan gazdasági és társadalmi/politikai válsággal kellett szembenéznie, mely hatalmának mindkét pil­lérét aláásta.

A gazdasági élet válságának egyik szimptómája volt, hogy a megszokott életszínvonal a lakosság szóles rétegei számára csak a „második gazdasághoz” való visszatéréssel lett fenntart­hatóvá. A növekvő önkizsákmányolásnak azonban megvoltak a maga fizikai határai, és egyúttal azzal a nemkívánatos követ­kezménnyel is járt, hogy – mivel a második gazdaságban való tevékenykedés lehetősége a társadalom különböző csoportjai számára eltérő mértékben volt adott (a nagyiparban foglalkoz­tatott munkásság esetében például kevéssé) – a társadalmi egyenlőtlenség nőtt. A fogyasztói igények kielégítése a nemzeti jövedelem emelkedésétől függött, ez pedig egy olyan szovjet típusú expanzív gazdaságban, mint amilyen a magyar volt, a túlmunkához szükséges munkaerőkapacitáson és a nyersanya­gokhoz illetve az energiához való olcsó hozzájutáson múlott. Az 1970-es évek folyamán ezek az előfeltételek eltűntek, és az egyetlen út, mely a rezsim számára a pénzügyi stabilitás (a fogyasztói igények kielégítése, a depolitizálás) megőrzésére még nyitva állt, a nemzeti adósságállomány növekedésén ke­resztül vezetett. Ám ennek szintén megvoltak a maga korlátai, és a válságot valójában csak fokozta. 1975-ben az ország kemény­valuta-exportjának 20 százaléka fordítódott a nemzeti adósság törlesztésére, 1986-ra ez az adósságszolgálati arány 60 százalékra emelkedett. 1982-ben Magyarország csatlakozott a Nemzetközi Valuta Alaphoz, s ennek nyomán az 1980-as években számos olyan szigorú intézkedés meghozatalára kény­szerült, amely a rezsim és a lakosság között az elidegenedést még inkább elmélyítette. Mindez a fokozódó gazdasági és tár­sadalmi válságban semmiféle megoldással nem kecsegtetett. Gáspár Sándor, a szakszervezetek akkori vezetője, aki a poli­tikai bizottságnak is tagja volt, 1986-ban annak a véleményének adott hangot, hogy Magyarország az 1956 óta legsúlyosabb po­litikai válságát éli.

A növekvő gazdasági és társadalmi Válság elkezdte aláásni a rezsim és az értelmiség (a művelt középosztályok) viszonyát, és a kormányzathoz addig hű, fontos értelmiségi csoportok sem voltak már hajlandók ellenkezés nélkül elfogadni a kommunista párt politikáját. (Ezt jelezte többek között a „Fordulat és reform” című dokumentum, amelyet – bár olyan szakemberek állították össze, akiknek jó része a rendszer mértéktartó eleme volt – a Központi Bizottság végül elvetett, valamint az írószövetség kö­rüli bonyodalom 1986 novemberében.) Általában véve attól kezdve, hogy a Kremlben Gorbacsov hatalomra jutott és a vele jövő új szovjet vezetés nemcsak a magyar stílusú piaci politikát tette magáévá, de ami még fontosabb volt, egy olyan gyöke­resen új nemzetközi és biztonsági politikát is, ami a háború után kialakult helyzet békés megoldását lehetségessé, sőt el­kerülhetetlenné tette, a magyarországi rendszerhű értelmiség egyre inkább hajlott a jövőt a radikális liberalizmus talaján el­képzelni. Szemük egy olyan kapitalista piacgazdaságra szege­ződött, amely a parlamentáris demokrácia politikai keretei kö­zött, az országot gazdaságilag és kulturálisan a Nyugathoz kap­csolná. A kádárizmus társadalmi bázisa, mely e rendszert a kelet-európai bürokratikus kormányzás sajátos, egyedülálló for­májává tette, megszűnt létezni.

A reformkommunisták

A fent említett 1986-os dokumentum annak a Hazafias Nép­frontnak a támogatásával jött létre, amelyet Nagy Imre szerve­zett meg még 1954-ben, a pártonkívülieknek a kormányzati ügyekbe való bevonására. 1982-től a Hazafias Népfrontot Pozsgay Imre vezette. Pozsgay 1976-ban kulturális miniszter lett, de e posztról 1982-ben eltávolították gyanús nemzetieskedő és li­berális tendenciái miatt. Pozsgay, aki a párt reformszárnyának prominens egyénisége volt, ekkor a Hazafias Népfrontot hasz­nálta fel arra, hogy bázist teremtsen magának, és kapcsolatait az ellenzéki értelmiséggel szorosabbra fűzze. Bár az 1956-os reformerekkel való kontinuitásukat hangsúlyozták, a párt Pozsgay-féle csoportosulása egy annál valójában jóval modernebb jelenség volt, ideológiailag és politikailag is sokkal inkább össz­hangban volt azzal a populista értelmiséggel, amelynél. Nyu­gat-barát, kapitalista orientációja az 1987 szeptemberében meg­alapított Magyar Demokrata Fórumban nyert szervezeti kifeje­ződési formát. A pozsgaysta csoport lényegében nem tett mást, mint hogy opportunista módon reagált a Moszkvából fújó új sze­lekre és saját értelmiségének a „szocialista” tervezés minden formájából való teljes kiábrándulására.

Bár a liberális-reformista csoportot a pártban eleinte keve­sen támogatták, bizonyos tényezők összjátéka mégis egyre elő­rébb juttatta. Az egyik ilyen tényező volt, hogy a kádárista ve­zetés, a hatalomban eltöltött több mint harminc év után, látha­tóan képtelen volt a válság adekvát kezelésére. 1988. március 17-én – ugyanazon a napon, amikor egy másik ellenzéki cso­port, a Szabad Kezdeményezések Hálózata (ebből lett később a Szabad Demokraták Szövetsége, a második legnagyobb par­lamenti párt) is kimondta megalakulását – Kádár egy televíziós nyilatkozatban, melyet a nemzethez intézett, kijelentette, hogy „szó sincs semmiféle válságról… mindenkinek kell tennie a dol­gát, ahogy korábban, csak jobban és még szorgalmasabban”. Egy további tényező volt, hogy a liberális-reformista csoport politikája nemcsak az értelmiség követeléseivel volt összhang­ban, de a Nemzetközi Valuta Alap követelményeivel is, mely a további támogatás előfeltételeként a piaci fegyelem következe­tesebb alkalmazását szabta meg. Végül látható volt az is, hogy irányvonaluk jobban megfelel mind a Moszkvában kialakulóban lévő új rendnek, mind a nagyobb demokratizálódás felé haladó elkerülhetetlen folyamatok követelményeinek.

Ha a magyarországi események menetében egyáltalán meg lehet jelölni fordulópontot, az minden bizonnyal az 1988. májusi pártértekezlet volt, ahol Kádárt legtöbb támogatójával együtt a politikai bizottságból eltávolították, helyét a párt élén Grósz Károly vette át, Pozsgay és Nyers pedig a Politikai Bi­zottság tagja lett. A Grósz-vezetés azonban csak közbülső ál­lomás lehetett. Hogy megértsük azt a valós, a helyzetben gyö­kerező dilemmát, amellyel az új vezetés magát szemben találta, két dologgal kell tisztában lennünk. Az első, hogy a régi párt­vezetés kádáristákból, és nem tradicionális sztálinistákból állt. Kádár nem Honecker volt vagy Ceauşescu. A kádáristák ha­gyományos „reformerek” voltak, akik a tervezést és a piacot kombinálni akarták, és régóta elhatárolták magukat a gazdaság régi parancsuralmi modelljétől. Felhagytak az olyan próbálko­zásokkal is, hogy a nemzet intellektuális és kulturális életét el­lenőrzésük alá vonják. A második, hogy az új vezetésben egyet­len csoport sem mutatott fel valami módon még szocialistának nevezhető stratégiát a vezetők és vezetettek viszonyának radi­kális átalakítására. A „munkásosztály”, de még a „szocializmus” is gyanús, a „kommunizmussal” és a „proletárdiktatúrával” asszociált fogalmakká lettek, a múltat idéző zavaró kísértetekké. „Harmadik út” nem merült fel Magyarországon.

Egy ilyen helyzetben a Grósz-vezetés számára nem maradt más lehetőség, mint hogy engedményeket tegyen, és rálépjen arra az útra, melyet a Pozsgay és Nyers vezetésével kibonta­kozott, most már határozott körvonalakat öltő társadalmi-de­mokratikus áramlat kínált.

A három év alatt, míg a párt súlyos vezetési és stratégiai válságával küszködött, a vidék nagyjában-egészében békés maradt. Amint az általános rossz közérzet messze ható követ­kezményei világossá váltak, számos tanulmány növekvő elége­detlenségről számolt be. Az ország a világ legmagasabb ön­gyilkossági arányát mondhatta magáénak, és egy főre eső tömény­alkohol-fogyasztásával az első helyen állt. A hivatalos sta­tisztikák az alkoholisták számát félmillió fölöttire becsülték. Az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO által publikált adatok szerint Magyarországé volt a harmincöt-negyvennégy év közötti korosztály legmagasabb halandósági rátája, összefüggésben a várható élettartam általános hanyatlásával. Az 1980-as évek elején a bűnesetek száma Budapesten 30 százalékkal emelke­dett. A néptömegek megmaradtak passzivitásukban, az értelmi­ség volt az a réteg, amely mozgolódni kezdett.

Ezzel egy időben, nem egészen két hónappal azután, hogy az októberi pártkongresszuson a liberális reformerek győzelmet arattak és a pártnak új nevet adtak, egy újjáéledt MSZMP is bejelentette létezését. 1990 januárjában közzétett programjuk­ban kifejezték a társadalmi tulajdon melletti elkötelezettségüket, és a „nagy kapitalista monopóliumok” dominanciájával való szembenállásukat. Az újjáélesztett párt a nemsokára esedékes választásokon marginális szerepet játszott (3,7%). Az MSZP ok­tóberi konferenciáján a népi demokratikus platform kínált balol­dali alternatívát a „régi, konzervatív, sztálinista erőkkel” és a párt jobbszárnyát képező pozsgaysta csoportosulással szem­ben. Ennek a platformnak a tagjai voltak azok, akik pártonkívü­liekkel és más pártok baloldali érzelmű tagjaival együtt létre­hozták a Baloldali Alternatíva Egyesülést, mely a vállalati mun­kástanácsok megalakításának előmozdítását is feladatának tekintette (lásd később).

De éppen úgy, ahogyan a Grósz-féle párt belső felállásá­nak logikája sem hagyott semmilyen más konzisztens alterna­tívát a Pozsgay és Nyers vezette csoport szociáldemokrata, pi­acosító törekvéseivel szemben, úgy most az MSZP sem ajánlott semmilyen elfogadható alternatívát azzal szemben, amit az 1987-88-ban létrejött új értelmiségi pártok a magyar választók­nak kínáltak. A párt 1956-tal kapcsolatos politikájának Pozsgay által szorgalmazott felülvizsgálata is csak még jobban aláásta azt, ami még a régi pártrezsim – amelyhez Pozsgay is tartozott – legitimációjából addig még megmaradt. A romániai magyarok védelmében az MDF populistáin nem tehettek túl. A szabadde­mokraták és az MDF nem csak radikálisabb piaci politikát kí­náltak, de a nyugat-európai és észak-amerikai politikai elit tá­mogatását is élvezték. A nyugat-európai szociáldemokrata pár­tok tekintélyük teljes súlyával a kicsiny, 1989 januárjában alakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt mögé álltak. Egy 1989-es március-áprilisi közvélemény-kutatás az – akkor még egységes – MSZMP csupán 26 százalékos budapesti és 20 százalékos országos támogatottságát mutatta.

Az új politikai erők

A Kádár-korszak „liberalizmusa” odáig nem terjedt, hogy füg­getlen politikai társaságok és pártok megalakítását elnézte vol­na. A kommunista párt hatalmi monopóliuma a rendszer létfon­tosságú eleme volt, amit Magyarországon is, akárcsak másutt Kelet-Európában, csak a rendszer pusztulásának végső stádiu­mában lehetett megtörni.

Magyarországnak már az 1970-es évektől kezdve megvol­tak a maga kis „másként gondolkodó” csoportjai. A városi ér­telmiségiek – közülük egyesek marxista múlttal – szamizdatokat adtak ki, kapcsolatokat építettek nyugati baloldali és liberális-demokrata csoportokkal, de komoly politikai veszélyt, jóllehet a rezsim állandóan zaklatta őket, sohasem jelentettek. Számos közgazdász, szociológus és filozófus volt közöttük, és az 1970-es, 80-as évek alatt az ő írásaik jelentették a fő információs és elemzési forrást, amelyre a kelet-európai szocializmus és de­mokrácia kérdése iránt érdeklődő nyugati baloldaliak támasz­kodhattak. Az 1980-as években e független csoportok tevékeny­ségi köre kibővült a béke és az ökológia kérdéseivel is, és ennek nyomán kapcsolatba kerültek nyugat-európai békemozgalmak­kal és környezetvédő csoportokkal. 1988 májusában létrehozták a Szabad Kezdeményezések Hálózatát, egy legális politikai szervezetet, amely még ugyanez óv novemberében politikai párttá, a Szabad Demokraták Szövetségévé (SZDSZ) alakult. Önmagukat mint politikai irányzatot úgy határozták meg, mint amely elveti a gazdasági nacionalizmus vagy szeparatizmus minden formáját, illetve bármiféle „harmadik”, specifikusan ma­gyar utat, hangsúlyozottan a nyugati kulturális és politikai érté­kekkel azonosul, és keményen ragaszkodik ahhoz, hogy a kül­földi tőkének a magyar gazdaságba való behatolását minden korlátozás nélkül lehetővé kell tenni. Szoros szövetségbe tömö­rültek a Fiatal Demokraták Szövetségével, akik hasonló, bár talán némileg radikálisabb módon közelítették meg a piacosítás és a magyar függetlenség kérdését.

Bár az SZDSZ ellenzéki értelmiségiéi jól körülhatárolható csoportot alkottak már 1988 májusa előtt, nem ők voltak az elsők, akik (potenciális) politikai párttá szerveződtek. Az első ilyen pártalakulás 1987 szeptemberében zajlott le, a Magyar Demokrata Fórum létrejöttével. Azoknak az értelmiségieknek a háttere, akik a Fórumot létrehozták, nagyon különbözött az SZDSZ-t létrehozó ellenzéki urbánus értelmiségiekétől. Ezek a népi irányzathoz tartozó kritikus, de nem „ellenzéki” erők hang­súlyozták a nemzet és a család értékeit, a szovjet rendszert a „nemzettől idegennek” látták, és arra törekedtek, hogy a külföldi tőke ne kaphasson túl nagy részesedést a magyar iparban. Vá­lasztási programjukban úgy írták le magukat, mint egy „demok­ratikus nemzeti középpártot”, amelynek ideológiája magába fog­lal „francia vagy német típusú kereszténydemokrata eszméket”, együtt olyan „középosztályi liberális értékekkel”, amelyek a pár­tot „az Egyesült Államok Demokrata Pártjával rokonítják”. Bár a párt egyes támogatóinak részéről kétségkívül sor került anti­szemita megnyilvánulásokra, az MDF visszautasította azt a vá­dat, hogy „népi-nemzeti” felfogása antiszemitizmust takarna. Az alapvető gazdasági és társadalmi kérdésekben a két fő anti­kommunista párt között nagyon kevés lényegi különbség mu­tatkozott, kivéve, hogy a Fórum talán némileg bizalmatlanul szemlélte a Szabad Demokratáknak a korlátlan gazdasági libe­ralizmus melletti nyílt elkötelezettségét.

Rögtön 1987 elejétől és az ezt követő, az 1990-es válasz­tásokhoz vezető időszak folyamán volt egy bizonyos mértékű nyílt ellenségeskedés az MSZMP/MSZP e két fő riválisa között. Az SZDSZ vezetői (Kis János, Rajk László, Magyar Bálint, Demszky Gábor, Haraszti Miklós és sokan mások) sok éve nyíl­tan szemben álltak a rendszerrel, vállalva mindazt, amit ez a karrier, a rendőri bántalmazások, korlátozott utazási lehetősé­gek stb. vonatkozásában magával hozott. A Fórum vezetői (An­tall József, Csurka István, számos jól ismert író és művész), bár nem voltak párttagok, számottevő pozíciókat töltöttek be Magyarország kulturális és szellemi életében. Pozsgayt meg­hívták, hogy beszéljen a Magyar Demokrata Fórum 1987-ben Lakitelek faluban tartott alakuló gyűlésén, de az ellenzékieket nem hívták meg. A Szabad Demokraták azzal vádolták a Fó­rumot, hogy alkut kívánnak kötni a reformkommunistákkal a ha­talom megosztásáról. Elhangzottak olyan utalások is, hogy a Fórum magatartását az a tény határozta meg, hogy a Szabad Demokraták vezetői közül sokan zsidók. Ezek az ellenséges­kedések azonban nem alapvető politikai nézetkülönbségeken alapultak.

Valójában ez az egység, amely az alapvető kérdéseket il­letően az összes számottevő politikai erő között létrejött, egyik jellegzetes vonása volt a magyar átmenet első szakaszának; olyan sajátossága, amelyben osztozott a többi kelet-európai or­szágban zajló folyamatokkal. Az új elitcsoportok, amelyek a pár­tok körül kialakultak, és a magyar választásokon egymással ver­sengtek, nem fejeztek ki már létező (vagy egymással szemben álló) társadalmi érdekeket. A viszony ezek között a pártok és csoportok valamint a társadalom között feszült volt, mivel e pár­tok programjai igen elvont jellegűek voltak. A volt kommunisták, az MSZP döntése a gyárakhoz fűződő szervezeti szálak meg­szakításáról, úgy tűnik, erényt kívánt kovácsolni ebből az el­vontságból. Ebben a helyzetben a nemzeti és történelmi szim­bólumoknak, erkölcsi meggyőződéseknek és utópikus progra­moknak (Európa, a piac, a nyugati értékek) nagyobb jelentő­sége volt, mint a kidolgozott társadalmi alternatíváknak.

Az 1987 utáni időszak folyamán számos politikai csoport és párt jött létre, de különböző okokból egyiküknek sem sikerült jelentősebb bázisra találnia a magyar társadalomban. Néhány jobboldalibb jellegű párt megkísérelt létrehozni bizonyos konti­nuitást az 1947 előtti tradíciókkal. Különösen vonatkozik ez az 1988 novemberében alakult Független Kisgazdapártra, amely a választásokon a szavazatok 11 százalékát kapta, és az új kor­mányban a Demokrata Fórum koalíciós partnere lett. Az FKGP igyekezett magának tömegbázist teremteni falun, és azzal a kö­vetelésével vívott ki magának különálló helyet a magyar politikai élet palettáján, hogy a földet, az 1947-es jogi állapot alapján, adják vissza az eredeti tulajdonosoknak. (Az 1945-ös választá­sokon a Kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékát szerezte meg, míg a kommunista párt ugyanekkor csupán 17 százalékát. Ám 45 év után semmiféle, a múlt által adott legitimációnak nem volt komoly vonzereje az átlag magyar számára, akit elsősorban a jövő érdekelt, a piac, és a Nyugat.) A magyar vidék szerke­zete is gyökeresen megváltozott 1945 óta. Az iparban is meg­kísérelt reformok a mezőgazdaságban már jóval korábban meg­kezdődtek, és sokkal több sikerrel jártak. A mezőgazdasági munkaerő háromnegyed része szövetkezetekben dolgozott. 1984-ben 1279 mezőgazdasági termelőszövetkezet működött (átlag 4.000 hektáros földterülettel). Ez a szövetkezeti struktúra lehetővé tette a mezőgazdaság nagyfokú gépesítését, termelé­kenységének szintje közel állt a nyugati standardokhoz, s ez nyilvánvaló módon megmutatkozott a falusi lakosság életszín­vonalában is. A háztáji földművelést bátorították, és a magyar mezőgazdaság össztermelésének 34 százalékát ez adta. A földművelést főfoglalkozásként űző magán parasztok csupán a mezőgazdasági munkaerő mintegy 6 százalékát alkották. Tény, hogy a magyar mezőgazdaság rendkívül sikeres volt. A legtöbb élelmiszer vonatkozásában Magyarország önellátó, és ugyan­akkor mezőgazdasági termények állandó exportőre. Bár a ma­gyar vidéknek kétségtelenül vannak problémái, és a mezőgaz­dasági szektor bizonyos átszervezése elkerülhetetlen, nincs széles bázis az 1945 előtti típusú tradicionális parasztpártok számára.

Az 1989 áprilisában alakított Kereszténydemokrata Néppárt még a kisgazdákénál is régebbi tradícióhoz nyúlt vissza, és a magyar katolikusok bizonyos mértékű támogatásával a háta mögött, a szavazatok kevéssel több mint 5 százalékát kapta meg a választásokon. Bár a magyarok körülbelül 60 százaléka névleg katolikus, az egyház nem játszik döntő szerepet a ma­gyar politikai életben. Pontos adatok ugyan nem állnak ren­delkezésre, de egy 1980-as közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy a népességnek csupán mintegy 20 százaléka jár rend­szeresen templomba, és a 20-29 éves korcsoportnak csak kb. 25 százaléka vallja magát valamilyen értelemben istenhívőnek. Az egyház 1948-ban elvesztette földtulajdonát és az oktatás fölötti ellenőrzését, ma [e tanulmány megírásának idején – a szerk.] csak nyolc katolikus gimnázium működik az országban, és a gyerekek mindössze kb. 6 százaléka részesül katolikus hitoktatásban. Az 1960-as évektől (és különösen Mindszenty bíboros 1974-ben bekövetkezett halála óta) az egyház és a kommunista kormányzat viszonya javult. Az 1970-es és 1980-as évek folyamán számos „bázisközösség” kezdte meg működését az egyházon belül, amelyek kritikusan szemlélték az egyházi hierarchia és a kormányzat közötti barátságos viszonyt, és részt vettek a katonai szolgálat elleni kampányban. Ezeket a csopor­tokat az egyházi vezetők és a hatóságok egyaránt igyekeztek elnyomni. 1983-ban a Vatikán elítélte őket a kormány és a hívők közötti jó viszony veszélyeztetése miatt. Magyarországon van még kb. 2 millió kálvinista, kevesebb mint félmillió lutheránus, és hozzávetőlegesen nyolcvanezer zsidó. Lengyelországtól eltérően tehát, úgy tűnik, a vallásosság valóban csökkent a la­kosság körében, a vidéken és a városokban egyaránt zajló tár­sadalmi folyamatok eredményeként. A magyar egyház, kelet­német megfelelőjével ellentétben, távol tartotta magát az ellen­zéki tevékenység minden formájától.

Szocialisták és szociáldemokraták

A magyarországi átmenet egyik érdekes vonása volt a szo­ciáldemokraták alacsony támogatottsága a választásokon. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt, mely 1989 elején alakult és még ugyanennek az évnek során a Szocialista Internacio­nálé felvette tagjai sorába, éppen a régi, nem reformkommu­nista MSZMP mögött végzett a választásokon, a szavazatok 3,6 százalékával. A párt meglehetősen későn alakult és sokat szenvedett a belső megosztottságoktól. Működésének első éve alatt nem volt bázisa a gyárakban, a szakszervezetekben, és az MSZP-hez hasonlóan ez a párt sem tett kísérletet arra, hogy a munkásosztály pártjaként tüntesse fel magát. Osztozott a töb­bi párttal a piacgazdaság szükségességére vonatkozó konszen­zusban, a gazdaságtalanul működő vállalatok felszámolására hívott fel, és az ellenőrzött privatizáció mellett foglalt állást, ami­kor is egyes vállalatokat olyan részvénytársaságokká alakítanak át, amelyeknek kibocsátott részvényeit készpénzzel fizető valódi tulajdonosoknak adnák el. 1990 januárjában közzétett válasz­tási programjuk támogatta a föld visszaadását az 1947-48-as tulajdonosoknak vagy leszármazottaiknak, és a párt elnöke egy közvetlenül a választások előtt sugárzott tévéinterjúban az új Magyarország egyik fő feladatát egy új, nemzeti vállalkozói ré­teg megteremtésében jelölte meg. A zavaros, opportunista és inkább jobboldali jellegű politika, amelyet a párt folytatott, a párt eredeti vezetői közül néhányat és velük néhányszáz tagot egy új párt, nevezetesen az 1989 novemberében alakult Független Szociáldemokrata Párt létrehozására indította. Az FSZDP kevés jelöltet állított a választásokon, egy jelöltje azonban – ellentét­ben a hivatalos MSZDP jelöltjeivel – bejutott a választások má­sodik fordulójába is. Parlamenti képviseletre egyik pártnak sem sikerült szert tennie. A volt kommunista Magyar Szocialista Párt szintén kérte a Szocialista Internacionáléba való felvételét.

A munkásosztály és a szakszervezetek

A magyar munkásosztály csupán passzív résztvevője volt a kommunista rendszerből az új rendszerbe való magyarországi átmenetnek. A magyarok nagyon is tudatában voltak a közel­múlthoz és a többi kelet-európai országhoz képest magas élet­színvonaluknak. A háztartások kb. 90 százalékában van televí­zió, mosógép és frizsider. Az élelmiszer-ellátás sokkal jobb, mint 15-20 évvel ezelőtt. Különösen igaz ez a mezőgazdaság­ban foglalkoztatott munkaerőre, amely az aktív népesség 20 százalékát alkotja. A munkaerőhiány, és az hogy viszonylag könnyen lehetett állást változtatni, jó alkupozíciókat biztosított a munkásoknak, elsősorban a szakmunkásoknak a menedzserek­kel szemben, kiváltképp a béreket illetően. A vállalatok autonó­miájának növekedésével és különösen a lengyelországi Szoli­daritással kapcsolatos tapasztalatok után a hivatalos szakszer­vezetek többé nem a párt politikájának egyszerű végrehajtói voltak, hanem egyre komolyabb szerepet játszottak a vállalatok közötti, illetve a vállalatok és a minisztériumok közötti vertikális és horizontális alkufolyamatokban. Az életfeltételek romlásával párhuzamosan a nyolcvanas években a munkások életszínvo­naluk megőrzése érdekében egyre inkább a második gazdaság felé fordultak. A magyar munkások hosszabb munkaidőben dol­goztak, mint társaik bárhol másutt Kelet- vagy Nyugat-Európá­ban. 1982-ben a rendszer bevezette a vállalaton belüli ún. „szer­ződéses munkacsoportok” intézményét, ami lehetővé tette a munkásoknak, hogy kialkudott díjért bérbe vegyék a vállalat fel­szerelését munkaidő utáni munkára, saját maguk vagy egy má­sik vállalat által kötött szerződésekben vállalt munka teljesítése céljából. Ez a jövedelem adóköteles volt, de a bórszabályozók nem vonatkoztak rá. Az ilyen magánjellegű vállalati gazdasági munkaközösségekből sok ezer jött létre az országban, de, jól­lehet a vállalatvezetés és a rezsim számára hasznosak voltak, ez végül is nem volt más, mint a túlmunka egy új formája.

A kormány takarékossági politikája, a növekvő infláció, a romló életszínvonal és egy esetleges jövőbeli javulás csekély kilátásai széles körű elégedetlenséghez vezettek, ez azonban nem torkollott a munkások szervezett tiltakozásába vagy politi­kai akciójába. A régi kádárista vezetés belülről történt össze­omlása és a Pozsgay és Nyers által vezetett szociáldemokra­ta-liberális irányzat hajlandósága, hogy megtegye azokat a po­litikai jellegű és piacosító irányba mutató engedményeket, amelyeket a középosztályi értelmiség követelt, azt jelentette, hogy nem indult olyan kezdeményezés sem, amely a munká­sokat cselekvésre késztette vagy a politikai életbe bevonta vol­na, ahogyan ez például Csehszlovákiában törtónt. A kormány új intézkedései, amelyek részben az IMF-fel és más tőkés szer­vezetekkel való kapcsolatokkal függenek össze, az életszínvo­nal további csökkenését fogják maguk után vonni, munkanél­küliséget és növekvő jövedelmi aránytalanságokat. Hátravan még a feladat, hogy a munkásokat meggyőzzék: az ilyen sokk­terápiás intézkedéseket gazdasági szükségszerűségek igazol­ják, és megérik a velük járó áldozatot. Ezt még bonyolultabbá teszi az a körülmény, hogy a nagyvállalatoknál dolgozó mun­kások tömege – akik közül sokakat a feleslegessé válás és az elbocsátás réme fenyeget – még mindig nem szervezte meg saját önálló szervezeteit, úgy, ahogyan ez Lengyelországban történt és a Szovjetunióban jelenleg folyamatban van.

Megjelentek már független szakszervezetek, de ezek igen kis létszámúak és egyelőre majdnem kizárólag az értelmiségiek körében szerveződnek. Az első ezek sorában a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete volt, mely 1988 máju­sában alig több mint ezer taggal alakult meg Budapesten, s legtöbb tagja a különböző tudományos intézetek és egyetemek oktatója vagy adminisztrátora. 1988 decemberében Szabad Szakszervezetek Demokratikus Ligája néven létrejött ezeknek a kis független szakszervezeteknek a szövetsége. Ekkor a Li­gának öt társult tagszervezete volt, mintegy 40.000-es taglét­számmal (az új tagok főleg a médiák dolgozói és a tanárok közül kerültek ki). A választások idejére a társult tagszervezetek száma 17-re emelkedett, de a taglétszám még mindig alig volt több hatvanezernél. Az ipari és kétkezi dolgozók körében tehát továbbra sem került sor a független szakszervezetek áttörésére. Bár szervezeti szabályzata alapján a Liga pártoktól független szervezet, a gyakorlatban szoros kapcsolat fűzi a SZDSZ-hez. Egy, a Ligához csatlakozott kisebb szerveződés, a Munkás­szolidaritás, az SZDSZ próbálkozása volt arra, hogy valamiféle bázist építsenek ki maguknak a munkásosztályban. Egyik ve­zető szóvivője, Kerényi György, a Fiatal Demokraták jelöltje volt a választásokon. Mindazonáltal ezideig a hagyományos szak­szervezetek maradtak a munkástömegek szervezetei. 1988-89-ben a munkástanácsok megalakulásával sok gyárban jelentke­zett egy új munkásszerveződési forma. Ezek a tanácsok sok esetben válaszként jöttek létre a munkanélküliség fenyegetésé­re. E tanácsok közül néhányba az SZDSZ is és a Magyar Demokrata Fórum is bekapcsolódott, mert jó eszközt láttak ben­nük a SZOT kiszorítására. 1989 decemberében megrendezték a munkástanácsok képviselőinek konferenciáját, amelyen létre­hozták a Munkástanácsok Szövetségét. A választások idejére körülbelül 40 munkástanács csatlakozott a Szövetséghez, ame­lyek közül sok eredetileg függetlenül szerveződött. Jóllehet a baloldal a munkástanácsokban az önigazgatás szerveit látja, sem maguk a tanácsok, sem a bennük résztvevő különböző politikai erők között nincs egyetértés a munkástanácsok által betöltendő szerepet illetően. A Magyar Demokrata Fórum hata­lomra kerülése, amely nyíltan ellenezte az önigazgatás minden formáját, nyilvánvalóan érinteni fogja ennek a küzdelemnek a kimenetelét. [Az MDF azóta jelentős pozíciókat szerzett ma­gának a munkástanács-mozgalomban. – a szerk.]

A nemzeti kérdés

A Szovjetunió és a kelet-európai országok közötti kapcsolat jel­lege elkerülhetetlenül maga után vonta, hogy a nemzeti szim­bólumok és a nacionalista érzelmek fontos politikai szerepet játsszanak a kommunista rendszerről az új rendszerre való át­menet folyamatában. Magyarország esetében a romániai ma­gyar közösség sorsa még fokozta ezeknek a tényezőknek a szerepét. Ez a – mérsékelt – nacionalizmus fontos eleme volt a politikai konszenzusnak. Annak, hogy ez a nacionalizmus nem öltött szélsőséges formát, egyik fő oka az volt, hogy egy másik, az új elit számára fontos orientáció, az európai, kiegyensúlyoz­ta. Már az 1980-as évek elejétől egyes kelet-európai értelmisé­giek (Konrád Magyarországon, Kundéra Csehszlovákiában és sokan mások) megkezdték ezt a vitát Közép-Európáról. Az új elit profiljának – beleértve a korábbi ellenzéket is – egyik köz­ponti eleme volt ez az Európa felé irányuló orientáció. Ez nem egyszerűen gyakorlati kérdés (gazdasági racionalitás az Euró­pai Közösségbe való belépés stb.), hanem sokkal inkább álta­lános történelmi önfelfogás kérdése. Ahogyan Jadwiga Staniszkis kimutatta, az új elitnek ezt az europaizmusát egy XIX. századi, majdnem hegeliánus történelemfelfogás kíséri.⁵ E felfogás sze­rint Magyarország egyszerűen visszatér történelme valódi útjá­ra, amely 1945-ben megszakadt. Ez magába foglalja a Nyugat-Európában kifejlődött piacgazdasági mechanizmusok bevezeté­sét (bár ottani kialakulásuknál gyorsabb ütemben) és a politikai struktúra átvételét a nyugati országoktól. Mindkettőt úgy tekintik, mint a történelmi fejlődés természetes szakaszát.

Ebben rejlik Magyarországon (ahogyan Lengyelországban és másutt is) az átmenet dilemmáinak egyike. Az európai rend­szerrel való kapcsolatában és az abba való betagozódását il­letően Magyarország csak nagyon kevés önálló cselekvési tér­rel rendelkezik. A beruházások, technológia és hitel területén az európai orientáció nem egyszerűen kulturális aspiráció, ha­nem kemény gazdasági és társadalmi kényszer. Fennáll a ve­szély, hogy az ország nyugat-európai „kolonizációjának” társa­dalmi és gazdasági következményei súlyos politikai problémák elé fogják állítani az új elitet. A hatalom csúcsain uralkodó po­litikai egység, az első politikai fázis jellegzetes vonása, nem lesz tartós. Ennek a politikai egységnek a megbomlása (amely Lengyelországban és Csehszlovákiában sokkal hamarabb be­következett) Magyarországon is elkerülhetetlen lesz. Ilyen kö­rülmények között a mérsékelt nacionalizmus nagyon gyorsan szélsőségesebb formákat ölthetne.

A jövő

Azok a társadalmi és gazdasági problémák, melyekkel a ma­gyar népnek a következő periódusban szembe kell néznie, ha­talmasak. A gazdasági szakértők „Kék Szalag” Bizottsága, amely tanácsadó szerepet tölt be a kormány mellett, egy igen ambiciózus privatizációs tervvel állt elő. A cél 35 százalékos privatizáció három éven belül, és 75-80 százalékos privatizáció tíz éven belül. Hogy e vállalkozás méreteit fel tudjuk mérni, arra kell gondolnunk, hogy a brit konzervatív kormány tíz év alatt is csupán a közvagyon 5 százalékát adta magánkézbe! A „Kék Szalag” Bizottság arra számít, hogy a 20 milliárd dolláros ma­gyar külföldi adósság egy jelentős részét az állami tulajdonban lévő vállalatok eladásából származó jövedelemből (amit 30 mil­liárd dollárra becsülnek) az ország visszafizetheti. De ez felté­telezi, hogy léteznek a nagy állami vállalatok megvásárlására kész vevők. A Kelet-Európának szánt nyugati gazdasági segít­ség összehangolásáért felelős Európai Bizottság számításai szerint Magyarországnak ezen a segítségen felül még legalább további 20 milliárdos tőkeberuházásra lesz szüksége, és még ilyen kedvező körülmények között sem lesz abban a helyzetben, hogy tíz évnél előbb az Európai Közösségbeli tagságért folya­modhasson. Fel sem merül, hogy a 20 milliárdos adósságot át lehetne ütemezni, még kevésbé leírni. Az Európai Gazdasági Közösség Bizottságának jelentése ugyancsak alábecsülte a helyzet súlyosságát, amikor azt állította, hogy „a megkövetelt intézkedések a munkanélküliség jelentős emelkedését fogják magukkal hozni”. A 24 országból álló csoport által Magyaror­szágnak és Lengyelországnak nyújtott segély, amelyet az Eu­rópai Gazdasági Közösség Bizottsága hangol össze, és 1990-re 600 millió ECU-t irányoz elő, valójában nem a magyar gazdaság egészének van szánva, hanem a demokratikusan választott kor­mány belátására bízzák, hogy úgy ossza el, ahogyan jónak lát­ja. Az Európai Közösség szabályozói abban az irányban hatnak, hogy ez a pénz elsősorban a magánszektorban hasznosítódjék, és ki kelljen egészíteni további megfelelő pénzalapokkal – vagy­is a magyar kormánynak, hogy a segélyt megkapja, saját erő­forrásai jelentős részét kellene a magánszektor támogatására fordítania. Mind a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szö­vetsége, mind a Szakszervezetek Európai Szövetsége nyíltan kritizálta az Európai Közösség segélyprogramját, amiért figyel­men kívül hagyja azokat a társadalmi problémákat, amelyek az ilyen új intézkedések nyomán Magyarországon csak növeked­hetnek. Az IMF már 1990-ben egy, a kormánnyal kötött meg­állapodást attól tett függővé, hogy a kormányzat visszaszorítja a hiteltámogatások folyósítását. Még a segélycsomagok részle­tes elosztása sem lesz teljesen a demokratikusan választott kor­mány kezében. Ahogyan az Európai Közösség dokumentuma mondja: „A Bizottság lépéseket fog tenni azoknak a területeknek a meghatározására, ahol az ilyen segély a leghasznosabb le­het.” A segélynek ez a kényszerítő jellege és a takarékossági intézkedések keresztülvitele érdekében a külföld részéről a kor­mányzatra nehezedő nyomás hatalmas problémákat fog terem­teni egy olyan vezetés számára, amelynek legitimitása demok­ratikus konszenzuson nyugszik. Magyarországon növekszik a bizonytalanság amiatt, hogy a munkásosztály a rendszerváltás során nagyjából passzív maradt, és soraiban a parlamenti pár­tok egyikének sincs szervezett bázisa.

A magyar nemzetet 1918 előtt Bécsből kormányozták, 1945 után pedig Moszkvából. Az 1848-as és 1956-os forradalmak kísérletek voltak ennek a nemzeti szolgaságnak a lerázására. Mindkettő elbukott. 1990 „békés forradalmának” valódi tétje az lesz, hogy vajon valóban lehetővé teszi-e a magyar nép szá­mára, hogy szabadon és demokratikusan határozza meg saját jövőjét, gazdasági és társadalmi téren éppúgy, mint politikai téren.

(Ford.: Szalai Miklós)

Gus Fagan itt közölt írásában számos, Magyarországon természetesen ismert tény szerepel. Érdekesnek találtuk azonban annak bemutatását, hogy miként látszanak e folyamatok kívülről nézve. (a szerk.)

Jegyzetek

1 Bauer Tamás: A tervgazdaság reformja. A magyar tapasztalat. In: Jan. S. Prybyla: Privatizing and Marketizing Socialism (A The Annals of the American Academy of Political and Social Science 1990. januári kiadá­sa), p. 106. V. Brus és K. Laski szerint „a növekedés gyorsulása és lassulása Magyarországon szorosan megfelelt a többi kelet-európai or­szágban zajló folyamatoknak (eltekintve a SZU-tól és Jugoszláviától), amelyeknek gazdaságát lényegében nem reformálták meg; ha egyál­talán volt különbség, ez abban mutatkozott meg, hogy a magyar nö­vekedés lassulása még kifejezettebb volt, 3,2 százalék évi növekedési rátával 1976-80 között, szemben Kelet-Európa egészének 3,9 száza­lékos átlagával, és 1,4 százalékkal Kelet-Európa 2,4 százalékával szemben 1981-65 között. L: V. Brus-K. Laski: From Marx to Market. Socialism in Search of an Economic System. Oxford, 1989. p. 65.

2 Kornai János: „The Hungarian Reform Process. Visions, Hopes, and Reality” Journal of Economic Literature. 1986. december, p. 1700.

3 Bauer Tamás: A tervgazdaság reformja p. 111.

4 Vajda Mihály: The State and Socialism. London, 1981.

5 Jadwiga Staniszkis: „Dilemmata der Demokratie in Osteuropa”. In: Rainer Deppe et al. (eds), Demokratischer Umbruch in Osteuropa. Frank­furt, 1991. p. 343.

A gazdasági reformtól a kapitalizmus restaurációjáig – Kelet-Európa átalakulásának gazdasági háttere

Noha ma a legnagyobb figyelem Kelet-Európa politikai válto­zásaira irányul, mégis a gazdaság volt az, ami a legnagyobb változásokon ment át. Hónapok vagy hetek alatt feladták a gaz­dasági folyamatok feletti – általában parancsgazdaságnak ne­vezett – politikai ellenőrzést, és egy nagyon nyers típusú piac­gazdasággal váltották fel a korábbi rendszert.

A politikai irányításról a gazdaságira való áttérésnek, amely ma az összes kelet-európai KGST-országban végbemegy, bel­ső és világgazdasági okai is voltak.

a) A kelet-európai KGST-országokon belüli okok

Az 1950-60-as évek időszaka az extenzív növekedés korszaka volt. A szocializmus a gazdasági protekcionizmus eszköze­ként funkcionált, amely lehetővé tette a kelet-európai orszá­goknak (melyek közül a legtöbb agrárjellegű periféria volt, ke­vés fejlett iparral, néhányat közülük pedig komolyan érintettek a háborús károk is), hogy kiépítsék nemzeti iparukat. A nem­kapitalista fejlődés általános stratégiájának megfelelően a leg­nagyobb gondot a nehézipar fejlesztésére fordították. Az 1960-as évek végére ez a típusú fellendülés és felzárkózó iparosítás elérte lehetőségeinek határait. A szovjet/kelet-európai típusú gazdasághoz hozzátartozott az innováció hiánya. Ez a pa­rancsgazdasági típusú struktúra következménye volt, amely csak a tervcélok által kitűzött extenzív növekedést tette le­hetővé, de nem bátorította a kompetitív jellegű technológiai haladást. Az állami tulajdonban lévő – a vezetésben való ön­kormányzati részvételre a dolgozóknak jogot nem adó – válla­latokkal való személyes azonosulás hiánya, párosulva az ösz­tönzők hiányával, a munkahelyhez való élethossziglani jogosult­sággal, alacsonyabb minőséghez, a hatékonyság hiányához és pazarláshoz vezetett. Láthatóvá vált, hogy mindaz, amire egy modern versenyképes ipar kifejlődéséhez szükség lenne, nem teremthető meg többé a szocialista gazdaságok keretén belül. A növekedés folytatódása érdekében szükségessé váltak a vál­tozások. Nevezetesen: 1. Az intenzív típusú növekedésnek fel­tételévé vált a technológiai innováció, és különösen a legmo­dernebb, új technológiák felhasználása; 2. A nehézipari jellegű növekedésről át kellett térni azoknak a bonyolultabb eljárásokat igénylő iparágaknak a fejlesztésére, amelyek a beruházási ja­vakra valamint a több és jobb fogyasztási cikkre irányuló ke­resletet elégítik ki.

Az ipari növekedés céljait és annak standardjait, hogy mi tekinthető versenyképesnek, természetesen a Nyugat szabta meg. Azonban ezeket a standardokat olyan szocia­lista kormányzatok vették át, amelyek makacsul állították: a szocializmusban ezeket a célokat olyan módon fogják el­érni, amely nem csak a gazdag rétegek és a középosztá­lyok, hanem az egész dolgozó népesség életszínvonalának emelését szolgálja.

Abból a célból, hogy az 1971-ben elkezdődött gazdasági modernizációt és az életszínvonal emelését folytathassák, min­den kelet-európai ország megpróbált nyugati hitelekhez jutni, hogy technológiákat valamint gépeket és bizonyos fogyasztói javakat importálhassanak. Mivel a COCOM-előírások tiltották a stratégiai fontosságú technológiák Keletre való exportálását, pénzre volt szükségük ahhoz is, hogy ezeket a technológiákat maguk fejlesszék ki. A nyugati cégekkel való együttműködést kezdték úgy tekinteni, mint a nyugati technológiák Keletre való juttatásának egyik eszközét. Számos Harmadik Világbeli or­szághoz hasonlóan a kelet-európai kormányzatok is magas mi­nőségű áruik nyugati exportjának növelésével kívánták vissza­fizetni a hiteleket. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, és he­lyette kénytelenek voltak ismét külföldi kölcsönöket felvenni.

1971-től kezdve az összes kelet-európai ország külföldi adósságai folyamatosan növekedtek. (Lásd az 1. táblázatot a függelékben.)

Ugyanebben az időszakban ezek az országok bővíteni kezdték a Nyugathoz, különösen Nyugat-Európához fűződő ke­reskedelmi kapcsolataikat. Hogy a krónikus külkereskedelmi deficitet (amely a 60-as, 70-es éveket jellemezte) valamint az iparosodott Nyugatra irányuló exportjuk kedvezőtlen áruössze­tételét kompenzálják, Kelet-Európa országai a Dél fejlődő or­szágaival folytatott kereskedelemből igyekeztek többletre szert tenni. (Lásd erről a Függelékben a 2., 3. és 4. táblázatot a kelet-nyugati kereskedelem alakulásáról.)

A Nyugat felé való gazdasági nyitás összekapcsolódott számos belső gazdasági reformmal. A késői 1960-as és az 1970-es évek korszakát ezért joggal nevezhetjük a „reformszo­cializmus” korszakának.

Reformokat minden kelet-európai országban bevezettek. Az ipari kapacitásnak és az illető ország gazdaságpolitikájának megfelelően azonban a reformok arányai és üteme az egyes országokban különböztek. Általánosságban a reformok a követ­kezőket ölelték fel:

• a Nyugattal való gazdasági együttműködés megnöveke­dett lehetőségeinek (a kelet-nyugati kereskedelem növekedése, közös vállalkozások, nyugati hitelek) kiaknázása;
• nagyobb hatékonyság elérése a szocialista tervezésben, az ösztönzők növelése révén;
• kísérletek saját új technológiák kifejlesztésére (tekintettel a nyugati bojkottra);
• kísérlet a növekedés erőforrásainak az új, exportorientált szektorokba való átirányítására;
• az idegenforgalom fejlesztése, az országnak a nyugati turizmus előtti megnyitása;
• a fogyasztási javak kínálatának bővítése a fogyasztói ja­vak termelésének preferálása valamint (hitelekből finanszírozott) import révén;
• a kisméretű magánvállalkozás és/vagy a munkahelyen kívüli másodállás révén szerezhető jövedelem lehetőségeinek bővítése.

Mindezeket a reformokat felülről, a kommunista párt vezető szerepe által meghatározott politikai kereteken belül vezették be. Ezek a reformok gazdasági kényszerűségekre adott vála­szok voltak. De ahhoz, hogy megvalósítsák őket egy olyan rend­szerben, amely a gazdasági folyamatokat politikai irányítás alá helyezte, szükséges volt, hogy politikai döntés eredményeként szülessenek meg. A reformerek feltételezték, hogy a (gazdasá­gi) reformfolyamat feletti politikai ellenőrzés a párt- és állami bürokrácia kezében marad. A politikában való részvétel helyett az embereknek felkínálták a (hitelekből finanszírozott) fogyasz­tás lehetőségét. Úgy tűnt, a „kommunizmus” fogyasztásra ori­entált arcot ölt, hogy kárpótolja alattvalóit a politikai életben való részvétel lehetőségének hiányáért. A nép többsége tudta érté­kelni a „gulyáskommunizmust”. A reform a politikai pluralizmust általában nem foglalta magába.

A reformkommunizmus, vagy „kommunista reform” legjobb és legmesszebbre eljutó példája Magyarország volt, Kádár Já­nos uralma alatt. Az iparosodott Nyugatra irányuló export a hét­szeresére, az import a hatszorosára növekedett 1970 és 1987 között. A turizmust fejlesztették, hogy az országba vonzzák a keményvalutát. A vízum- és utazási szabályokon könnyítettek, lehetővé tették és bátorították a nyugati tőkeberuházásokat az országban, 1972 óta vegyes vállalatok formájában. Nyugati hi­telekkel finanszírozták a hazai alapokon folyó technológiai ku­tatást és fejlesztést, de az életszínvonal növelése érdekében a nyugati fogyasztási javak importját is. Tolerálták és bátorították a kisvállalkozásokat, az állami vállalati lehetőségek magán­termelésre való kihasználását, ami növelte a vásárlóerőt és ezzel új ösztönzést jelentett a munkásoknak.

Ha megnézzük az itt következő vázlatos sémát a kommu­nista reformokról, akkor nyilvánvaló, hogy Magyarország jutott a reformok terén a legmesszebb, teljesítve a reform összes le­hetséges követelményét. A történelem iróniájaként ez az előőrs szerep nem párosult Magyarországnak a KGST-n belüli vezető szerepével. Nem kapcsolódott össze egy erős, piacra orientált, a kormányzatra nyomást gyakorló legális ellenzék létezésével sem. Magyarország reformfolyamatait a párt maga kezdemé­nyezte. Az államszocialista rendszerekre tipikusan jellemző mó­don nem a gazdaság dinamikája, hanem politikai akarat tette lehetővé megvalósulását. A kommunista uralkodó elitek felis­merték, hogy ahhoz, hogy hatalmon maradjanak, sikeres gaz­dasági reformot kell végrehajtaniuk. Úgy tűnik, senki sem sej­tette, hogy ez a reform lesz utolsó politikai tettük.

A többi kelet-európai ország hasonló reformokat hajtott végre, de ezek egyike sem ölelte át az eszközök olyan széles skáláját, mint a magyar reform.

Az NDK, Lengyelország és Románia, jóllehet erőfeszítéseiket különböző területekre koncentrálták, szintén messzemenő re­formokat hajtottak végre. A kelet-nyugati együttműködés leg­messzebb menő, de legkevésbé észrevett formáját az NDK va­lósította meg. Az NDK reformja ugyanis nem a külföldi beruhá­zásokon és nem is a turizmuson alapult. Az 1972-es kétoldalú német államszerződés eredményeként – az NSZK első ízben elismerte a NDK-t, mint korlátozott szuverenitású államot – az NDK speciálisan kedvező feltételekhez jutott az NSZK-val való kereskedelemben, ami a kelet-német állami vállalatoknak kivé­telesen kedvező lehetőségeket kínált az NSZK-ba és rajta ke­resztül az Európai Közösség országaiba irányuló exportot ille­tően. Ezután Kelet-Németország növelte a nyugati ipari orszá­gokkal folytatott kereskedelmét, és hallgatólagosan úgy tekintették, mint az Európai Közösség 13. tagját. Az exportbe­vételek révén finanszírozni tudta a gazdasági modernizálást éppúgy, mint a hazai kutatást és fejlesztést, és ezáltal könnyebben vissza tudta fizetni a magas külföldi hiteleket.

Lengyelország és Románia külföldi kölcsönökre alapozta a maga reformkísérleteit. Románia, lévén az 1960-as években még döntően agrárország, az így nyert pénzt erőltetett iparosí­tásra használta fel. A külföldi társaságokat is bátorította romá­niai vegyesvállalatokban való részvételre, de nem sok sikerrel. Románia annak ellenére tett így, hogy a Szovjetunió inkább azt kívánta, hogy az ország a KGST-n belüli munkamegosztásban mezőgazdasági jellegű szerepet töltsön be. Ceauşescu ellenállt ennek a szovjetek által rákényszeríteni próbált szerepnek. Abból a célból, hogy kiépítse a román ipart, hiteleket vett fel a nem­zetközi pénzpiacokon. Az 1980-as években azáltal, hogy a hi­telek visszafizetését a lehető legkomolyabban vette (teljesen le­állítva a nyugati importot, miközben az ország termelésének je­lentős részét exportálta), és ezzel jó viszonyba került a nyugati bankokkal, Ceauşescu feláldozta alattvalói jobb életfeltételeit egy gyors (és brutális) gazdasági fejlődés oltárán. A történelem iróniája, hogy a forradalom éppen néhány hónappal azután tört ki, hogy Románia visszafizette összes külföldi adósságát és így (elméletileg) megvolt a lehetőség arra, hogy az országban ja­vítani kezdjék az életfeltételeket.

Amikor Lengyelország megpróbálkozott a külföldi adóssá­gok hasonló, takarékossági alapon való menedzselésével – a fogyasztás exportcéloknak való alárendelése révén – ez nem sikerült. Az erős kormányellenes szakszervezetek magasabb béreket és több árut követeltek. A Szolidaritás ellenállásának elnyomása céljából 1981 decemberében katonai kormányzást vezettek be. Az adósságok ennek ellenére tovább halmozódtak, és az IMF nyomására Lengyelországnak le kellett értékelnie a zlotyt, s szabad piaci árakat kellett alkalmaznia – már a kom­munista uralom alatt.

Ezzel szemben Bulgária gazdaságilag annyira elmaradott volt, és politikailag annyira a Szovjetuniótól függött, hogy köz­vetlen gazdasági értelemben nem volt szüksége további mo­dernizálásra. Romániával ellentétben, amely nem fogadta el a pusztán mezőgazdasági cikkeket termelő állam szerepét a KGST-n belül, Bulgária továbbra is a mezőgazdaságra és az élelmiszeriparra alapozta gazdaságát. A falusi népesség élet­módja ezért igen tradicionális jellegű maradt.

Érdemes megjegyeznünk, hogy az agrárjellegű Bulgária ki­vételével Csehszlovákiának voltak a legkisebb külföldi adóssá­gai. A többi országokénál nagyobb gazdasági stabilitása annak a ténynek köszönhető, hogy már a kommunista korszak előtt az iparosodott országok sorába tartozott, míg az összes többi kelet-európai országnak a kommunizmus előtt hosszú perifériá­lis vagy akár gyarmati jellegű múltja volt.

b) A kelet-európai változások világgazdasági okai

A szocialista országok sohasem voltak képesek kiszakadni a kapitalista világrendszerből. Még amikor a nemzetgazda­sági szinten képesek voltak megteremteni a termelés és az el­osztás feletti politikai ellenőrzést, akkor is a kapitalista világ­rendszer centrumában elhelyezkedő országokban végbe­menő gazdasági fejlődéstől függtek. A tőkefelhalmozás volt az uralkodó mérce, még akkor is, amikor ezt politikai beavat­kozással ellensúlyozták. A kapitalista Nyugaton végbemenő gazdasági fellendülés, prosperitás és válság mindig hatás­sal volt a szocialista gazdaságokra.

A háború utáni fellendülés időszakában az Egyesült Álla­moknak érdekében állt kereskedelmi partnere, Nyugat-Európa nemzetközi munkamegosztáson belüli szerepének átalakítása, valamint a szovjetek által uralt Kelet-Európa gazdasági és po­litikai izolálása. A Nyugatnak gazdasági szempontból nem volt érdeke a Kelettel való együttműködés. A világgazdaságnak a 60-as évekre bekövetkező összezsugorodásával viszont a Kelet politikai-stratégiai okok miatti dezintegrálódása (amely inkább az Egyesült Államoknak, mint európai partnereinek állott érde­kében) megnyitotta az utat a kelet-nyugati gazdasági együtt­működés felé.

A világgazdasági válság okait már gyakran feldolgozták. Összegezve, az 1960-as évekre:

1. véget ért a háború utáni fellendülés és a vele járó bővülő kereslet;
2. jelentkezett az intenzív növekedésre való áttérés szük­séglete: a technológiai innováció növekvő tőkebefektetésekhez vagy marxista terminológiával: az állótőkének a változó tőke rovására való növekedéséhez, s ezáltal a realizált profitok csök­kenéséhez vezetett;
3. a piacok telítődése és a technológiai innováció növekvő versengést eredményezett a költségcsökkentés és az új bérek kialakítása terén mind az egyes cégek, mind az országok és regionális kereskedelmi szövetségek között;
4. a teljes foglalkoztatás, az emelkedő munkabérek és a munkások gazdasági alkuban birtokolt hatalmi pozíciójának nö­vekedése a centrum országokban lehetetlenné tette a munka­bérek direkt csökkentését.

Mindennek következtében a profitok csökkentek. A tőke a profit realizálásával kapcsolatos problémák miatt nehezen szán­ta rá magát a beruházásokra és inkább stabil kamatot hozó hitelek nyújtására vagy spekulációra törekedett, mint valódi, ter­melő gazdasági tevékenységre. Nem lévén képesek termelő be­ruházások révén profitot realizálni, ebben a helyzetben a tőke­tulajdonosok készségesen adták kölcsön pénzüket nagyon ala­csony kamatra.

A nagyon alacsony, a kelet-európai és a Harmadik Világ-beli országokat hitelek felvételére bátorító kamatlábak időszaka után az 1970-es években a kamatlábak az USA-ban emelkedni kezd­tek, és 1981-re elérték a csúcsot, ami a mély világgazdasági válságot jelezte. Kelet-Európa és a Harmadik Világ adósságter­he ezáltal robbanásszerűen megnövekedett, kamatfizetéseik az USA növekvő deficitjének finanszírozásához járultak hozzá, mi­közben az USA-kamatlábak magasabb szintje biztosította a né­met és japán tőkének az USA bankjaiba való folyamatos át-áramlását.

A Harmadik Világ országai (amelyek, éppúgy, mint a ke­let-európai országok, türelmetlenül iparosítani akarták gazdasá­gaikat vagy modernizálni iparukat) egy olyan pillanatban juthat­tak relatíve olcsó hitelekhez, amikor további ipari fejlődésük egy­re inkább a külföldi segítségtől vált függővé. Úgy tűnt, az olcsó hitelek lehetővé teszik gazdaságaik számára, hogy felzárkóz­zanak a nyugati standardokhoz, sikeresen versenyezzenek a világpiacon, és visszafizessék a hiteleket.

A nyugati társaságok a kemény verseny és a nyugati pia­cok telítődése időszakában felfedezték, milyen érdekeik fűződ­nek a Harmadik Világ-beli és kelet-európai piacokhoz, ellensú­lyozva így a nyugati országok közötti kereskedelem hanyatlását. A Kelet és a Dél bizonyos területei ezenkívül olcsó munkaerőt szolgáltattak a munkaigényes iparágaknak. A költségek csök­kentése érdekében a textilipari, elektronikai, autóipari és más cégek Délen és Keleten lévő telephelyeikre helyezték át a ter­melést, miközben a magas minőségű termelést, a kutatást és a fejlesztést továbbra is a megfelelő centrum országokban foly­tatták. Ennek az „új nemzetközi munkamegosztásnak” a krízis leküzdésében betöltött szerepét azonban a szakértők aligha­nem túlbecsülték. Vajon hosszú távon is valóban megoldás len­ne a tőkefelhalmozás válságára a termelés áthelyezése és az olcsó Harmadik Világ-beli munkaerő felhasználása? Miután a Harmadik Világ legeladósodottabb részein egy dezindusztrializációs folyamat zajlik, inkább úgy tekinthetjük ezt az új nem­zetközi munkamegosztást, mint egy áthidaló stratégiát abból a célból, hogy megvalósítsák a legfontosabbat: a termelési költ­ségek csökkentését magukban a centrum országokban.

Miért bukott meg a hitelekre alapozott kelet-európai reform?

Ahelyett, hogy megoldást jelentett volna a belső növeke­dési határok meghaladásában, az 1970-es évek gazdaságpoli­tikája Kelet-Európában valójában a gazdaság jövője terhére fel­vett kölcsönök politikája volt. Az esetleges siker a kölcsönzött pénzen alapult, amelynek visszafizetése elkerülhetetlenül össze­omláshoz vezetett. Egy olyan rendszerben, ahol a gazdaság nem volt elválasztható a politikától, ez egyben a politikai rend­szer összeomlását is jelentette.

Jó néhány okból nem volt lehetséges az adósságok visszafizetése (illetve Románia esetében csak az alapvető áru­ellátás terhére volt lehetséges).

A termékek alacsony minősége, amely a felelősség és a munkával való azonosulás hiányának volt köszönhető, kedve­zőtlenül érintette a nyugati export lehetőségeit. Ezért az export nagy része más szocialista országokba, különösen a Szovjet­unióba irányult, s így természetesen nem hozhatott az adósság-és kamatfizetéshez szükséges keményvalutát. A bilaterális cse­rét szabályozó szerződések ugyancsak hozzájárultak a KGST-tagok közötti kereskedelem magas arányához a kereskedelem egészén belül.

A nyugati gazdaság válsága miatt a keleti termékek piaca csökkent. Különböző kereskedelmi korlátozások csökkentették a keleti termékek versenyképességét a nyugati piacokon. Az 1970-es éveket a kelet-nyugati kereskedelemben a folyamatos nyugati kereskedelmi többlet jellemezte.

Az új technológiák kutatására és kifejlesztésére tett kísérlet költséges, de többnyire eredménytelen vállalkozás volt a kelet-európai országok számára. Néhány ország (az NDK, Magyar­ország, Csehszlovákia) sikeres volt a komputertechnológia ki­fejlesztésében, legalábbis hazai szinten (különösebb KGST együttműködésre ezen a téren nem került sor), az azonban le­hetetlen volt számukra, hogy az amerikai, német és japán cégek által diktált ütemmel és standardokkal lépést tartsanak; így még a technológiai szempontból legritkább figyelemre méltó sikereik is mindig az elmaradottság bélyegét viselték magukon. Kelet-Európa technológiai téren el volt vágva a Nyugattal való bár­milyen együttműködéstől. A szigorú COCOM-előírások nem en­gedték meg semmilyen fejlett technológia eladását Kelet-Euró­pába. Technikai fejlődését szigorúan bojkottálták egy olyan időszakban, amikor pedig a nyugati hiteleket éppen a techno­lógiai innováció előmozdítása érdekében vették fel. A techno­lógiai felzárkózás elérhetetlen cél volt.

Még a japánok is, akik a komputertechnológia területén végrehajtott újításokról híresek, csak azután voltak képesek er­re, hogy az USA piacának vezető cégeitől átvettek és lemásol­tak technológiákat. A fejlett technológiákhoz való eme hozzáju­tási lehetőség nélkül soha nem lettek volna képesek a csúcs­technológia kutatását és fejlesztését kezében tartó nemzetközi közösséghez csatlakozni. Kelet-Európát ezeknek az orszá­goknak a közössége nem kívánta ilyen pozícióba juttatni. A piacosításra irányuló nyugati követelések nem foglalták ma­gukba azt, hogy ezek az országok képessé váljanak a csúcs­technológiát kézben tartó országok csoportjának önmagukra tá­maszkodó tagjaivá válni. így hát a történelem iróniájaként a ke­let-európai országok ezt a technológiafejlesztést megpróbálták nemzetgazdasági bázison végrehajtani. Akaratuk ellenére el voltak vágva a már elért fejlett technológiai eredményektől, így eleve – ráadásul költséges – kudarcra voltak ítélve. Az ezekbe a bátor újításokba beruházott pénzt elveszettnek kellett tekinteni.

A kelet-európai reformokat egy világgazdasági re­cesszió Időszakában kezdeményezték és hajtották végre. Ezért nem lehet eredményeiket a hitelekkel finanszírozott má­sodik világháború utáni nyugat-európai fellendülési időszakkal összehasonlítani. Az 1970-es évek reformjainak számításba kel­lett vennie a második világháború utáni újjáépítés egyenlőtlen eredményeit: az USA segítsége képessé tette Nyugat-Európát arra, hogy újra megalapozza világgazdasági vezető szerepét, miközben a Szovjetunió által uralt Kelet-Európát kizárták ennek az újjáépítésnek összes előnyeiből, és ezért ez utóbbi arra kényszerült, hogy saját gazdasági erőforrásaira támaszkodjék – lévén (Csehszlovákia és részben az NDK kivételével) hagyo­mányosan alulfejlett és minden vonatkozásban Nyugat-Európá­tól függő.

A szocialista protekcionizmus a második világháború utáni prosperáló növekedés időszakában valamelyest megbirkózott ezzel a bojkottal. Amikor a világgazdasági válság következmé­nyei átterjedtek Kelet-Európára, a kormányzatok úgy döntöttek, hogy nyugati pénzre fognak támaszkodni a növekedés folyta­tása és a modernizálás érdekében. Az ekkor nyújtott hiteleknek más célja volt, mint a háború után Nyugat-Európának nyújtott újjáépítési segélyeknek:

a)      a tőkének érdekében állt, hogy a kelet-európai országo­kat képessé tegye nyugati áruk importálására;

b)      a tőkének érdekében állt, hogy tőkekamatokat kapjon, anélkül, hogy termelési beruházásokat kelljen megkockáztatnia egy válságidőszakban;

c)      nem állt viszont érdekében (és nem is volt erre semmi­lyen esély), hogy a második világháború utáni amerikai segé­lyek célkitűzéseihez hasonlóan a kelet-európai országokat ké­pessé tegye arra, hogy a kapitalista világgazdaság centrumré­giójának részévé váljanak.

A nemzetközi pénzpiacokon felvett hitelek nem egyszerű­en kudarcot jelentettek. A hitelfelvétel csapdának bizonyult. Még akkor, amikor az állam és a párt állami ellenőrzést gyakorolt a kereskedelem és a beruházás fölött, a szocialista országok már átvették az árakat, a szükségletek szerkezetét és a válságje­lenségeket Nyugatról; egyszersmind importálták az inflációt is. A szocialista Kelet-Európát mindig is érintette az, ami a tervezett gazdaság és a politikai kontroll szféráján kívül törtónt. Azzal, hogy felvették a hiteleket és nyugati árukat hoztak be, a kelet-európai országok, amelyek mindeddig legalább bizonyos politi­kai eszközöket fel tudtak használni arra, hogy gazdaságaikat megvédjék a világpiaci viszonyok hatásaitól, még sebezhetőb­bekké váltak. A világpiac diktatúrája felé vezető második lépést a kamatlábak (az amerikai költségvetési és kereskedelmi deficit következményeként törtónt) világméretű megemelkedése jelen­tette. A növekvő kamatlábak a Harmadik Világ kormányait épp­úgy, mint a kelet-európai kormányokat arra kényszerítették, hogy a kemény valuta egyre növekvő részét a kamatfizetésekre fordítsák, ezzel is hozzájárulva a nyugati gazdasági válság fi­nanszírozásához. Az, amiről feltételezték, hogy kifelé vezető út lesz a gazdasági stagnálásból, végül a hitelező országok előnyét szolgáló tőkekivitelnek bizonyult. Ebből a perspek­tívából nézve a hitelek jó beruházást jelentettek a Nyugat számára: a kelet-európai országokat függővé tették a kül­földi adósságtól, és arra kényszerítenek, hogy segítsenek finanszírozni a Nyugatnak a világgazdasági válsággal szem­beni ellenálló képességét. Az adósságok kifizetésére irányuló törekvések kudarca azt eredményezte, hogy a meglévő hitelek visszafizetési határidejét meg kellett hosszabbítani, és új hite­leket kellett felvenni. A hitelezők, mindenekelőtt az IMF feltéte­leit könnyen el lehetett fogadtatni a kelet-európai országokkal, ezáltal gazdasági és politikai rendszerük lényegi megváltozta­tására kényszerítve őket. Szemben a „reformkorszak” változá­saival, amelyek egy párt és állam által ellenőrzött politikai ke­reten belül mentek végbe, most a piacgazdaságra való áttérés vált szükségessé. Ez pedig magában foglalta, hogy a kommunista párt feladja a gazdasági folyamatok fölött gyakorolt politikai ellen­őrzést.

Kétséges, hogy a kelet-európai kormányzatok előtt áll-e vá­lasztás a nyugat-európai gazdasági szükségletekhez való alkal­mazkodásuk módját illetően. Bár pillanatnyilag úgy tűnik, mintha két különböző út lenne a világpiacba való (újra)integrálódásra: a sokkterápia és a lassú, fokozatos alkalmazkodás. A két út eredményei azonban nagyon hasonlóak lehetnek, és csak a periferizálódás ütemét tekintve fognak különbözni. Lengyelor­szág és Magyarország az állami dotációk csökkentésének, a versenyképtelen üzemek bezárásának és a munkaerő egy hasznos, képzett és készséges, valamint egy használhatatlan, kiöregedett és rugalmatlan részre való felosztásának sokkterá­piás módszerét választotta. Románia és Bulgária ezzel szem­ben megpróbálja lelassítani a Nyugat-Európába való gyorsuló „integráció” ütemét. Ezekben az országokban ti. a „használha­tatlan” tömegek aránya sokkal magasabb, mint Kelet-Európa északkeleti részén (Magyarország, Lengyelország, Csehszlová­kia). Az „integráció” dinamikájának és társadalmi árának csök­kentése nemcsak maguknak az érintett országoknak, hanem egész Európa politikai stabilitásának az érdekében is fontos (abban az Európában, ahol ma a munkamegosztás polarizáló­dása és költségeket csökkentő átstrukturálódása megy végbe).

Mi is volt a kelet-európai szocializmus?

A legtöbb szocialista mindig is egyetértett abban, hogy a szovjet típusú szocializmusnak semmi köze sincs ahhoz, amilyen a szo­cializmus lenne, vagy lennie kellene. Mindazonáltal a kelet-eu­rópai KGST-országok politikai és gazdasági rendszere némileg különbözött nyugati megfelelőjétől. Ez az oka annak, hogy mi­után világossá vált, hogy az utópiának megfelelő szocializmus nem létezik sehol, a kelet-európai szovjet típusú rendszerekre úgy utaltak, mint a „reálisan létező szocializmusra”.

A vélemények eltérnek abban, hogy milyen mértékben (mi­lyen elemeit tekintve) valósult meg a szocializmus Kelet-Euró­pában és a Szovjetunióban. Kevésbé vitatott az a tény, hogy a peresztrojka kezdete és az úgynevezett „1989-es forradal­mak” óta a kapitalista rendszerhez való visszatérés megy vég­be. Még azok is, akik azt állítják, hogy Kelet-Európa mindig is a kapitalista világrendszer része volt, most lényegi változásokat figyelnek meg. Úgyhogy akár szocializmusnak nevezhető, akár nem, valami történt ezekben az országokban a második világ­háború utáni kommunista hatalomátvétel és a kommunista pár­tok uralmának 1989-es megdöntése között, ami elemzést igényel.

Kelet-Európa kivételes eset volt. A kapitalizmus állítólagos megdöntése itt nem egy forradalmi folyamatnak, hanem a II. világháború végén kialakult frontvonalaknak volt a következmé­nye. Kelet-Európa ekkor szovjet befolyás alá került, ami meg­nyitotta az utat az államszocialista uralom alatt végrehajtott gaz­dasági átalakításhoz és felzárkózási kísérletekhez. Politikai ér­telemben Kelet-Európának a Szovjetunió általi bekebelezését általában az aktív politikai beavatkozás egy esetének tekintik.

Gazdaságilag azonban a Szovjetuniónak és kelet-európai „elő­őrseinek” valóságos lehetőségei mindenképpen nagyon korlá­tozottak voltak. Történelmileg a folyamatos periferizálódás volt napirenden, és az erős állami tervezés és protekcionista gaz­dasági fellendülés és újjáépítés tűnt az egyetlen stratégiának, amellyel a perifériális elmaradottságon túl lehet lépni. A hiva­talos propaganda és az általa prezentált kép ellenére a szo­cializmus bevezetése nem annyira ideológiai eredetű dön­tés volt, mint inkább kísérlet a gazdasági fennmaradásra.

A gazdasági sikertől függetlenül Kelet-Európa stratégiai üt­közőzónául szolgált a Szovjetunió számára, amely politikai rendszerét ráerőszakolta a kelet-európai országokra. Termé­szetesen fel lehet vázolni egy elképzelést arról, milyen eredmé­nyekre vezetett volna, ha Kelet-Európa a második világháború után amerikai befolyás alá kerül. Semmilyen alapunk sincs azonban feltételezni, hogy a kelet-európai országok többségé­nek gazdasági helyzete ez esetben jobban alakult volna, mint a kommunista uralom alatt. A kelet-európai szocializmusnak nemcsak a régió legtöbb részén uralkodó gazdasági elmara­dottsággal, hanem az USA és a nyugati világ pénzügyi szerve­zetei bojkottjának hatásaival is meg kellett birkóznia. A Nyugat-Európának adott újjáépítési segélyeket az amerikaiak azzal a feltétellel adták, hogy az átalakulási folyamat kedvező lesz az amerikai gazdaság és annak a világgazdaságban betöltött ve­zető szerepe szempontjából. Kelet-Európa, szovjet befolyás alatt lévén, nem számíthatott arra, hogy előnyei származnak az újjáépítési programok bármelyikéből. Természetesen a szovje­tek által megszállt Németország egyes részei és Csehszlovákia gazdaságilag jól beilleszkedhettek volna az iparosodott Nyugat gazdasági rendszerébe. De egyik ország sem ért annyit a Nyu­gat számára, hogy miattuk a háborús szövetségesek között a háború végén az érdekszférákról kötött megállapodásokat ha­tályon kívül próbálja helyezni. Figyelembe véve azt a tényt, hogy az USA erőforrásai is korlátozottak voltak, és hogy már a Nyu­gat-Európa talpra állítását célzó Európai Újjáépítési Programot is sokan erősen ellenezték Amerikában, nyilvánvaló volt, hogy ezeket az erőfeszítéseket Európa könnyen ellenőrizhető felére koncentrálják. Ennek következtében a kommunista Kelet-Euró­pát kizárták a gazdaságilag erős Európa újjáépítéséből, amelyet úgy tekintettek, mint a világgazdaság egy, az USA ellenőrzése alatt működő központi régióját. A fegyverkezés gyors fejlesztése és a COCOM-listák, amelyek tiltották a fejlett technológia Ke­let-Európába és a Szovjetunióba való exportját, arra voltak hi­vatva, hogy biztosítsák Kelet-Európa gazdaságilag hátrányos helyzetét. A szocialista államok kialakulásakor a leszakadást a nyugati bojkott eredményezte, amely kényszerítette és fel is bá­torította a kelet-európai KGST-országokat arra, hogy gazdasági fejlődésükben saját erőforrásaikra támaszkodjanak. A szocialista elszigetelődési politika – bár nyugati hangok mint a nem­zetközi együttműködés és a szabadkereskedelem ellensé­gét bírálták – részben válasz volt tehát a nyugati kereske­delmi korlátozásokra. A szovjet és kelet-európai kormá­nyok, propagandisztikusan eltúlozva saját erejüket, úgy mutatták be elszigetelődésüket, mint aktív, tudatos elsza­kadási folyamatot. Valójában azonban egyszerűen nem volt más választásuk.

A kelet-európai szocializmus számos célkitűzést írt zászla­jára, és néhányat ezek közül meg is valósított. A politikának a gazdaság alá való rendelése átadta helyét a politika elsőbbsé­gének, ami lehetővé tette az államnak és a pártnak, hogy terv­szerűen irányítsa a fellendülés és az iparosítás folyamatát, a társadalom vagyonát a munkásosztály javára redisztribuálja, és finanszírozza a mindenkinek járó minimális szociális ellátást. Ál­talában ezek azok a fő előnyök, amelyeket a „reálisan létező szocializmus” társadalmának jellemzésekor meg szoktak emlí­teni – persze az uralkodó nómenklatúrának járó kiváltságokkal együtt. A kelet-európai rendszerek valóságos eredményei azonban messze az ideologikus propaganda állításai mögött maradtak.

A szocializmus, amelyet a nyugati elszigetelési politika kényszerített ki, felzárkózási stratégia volt azoknak az alulfejlett, Nyugat-Európa peremén elhelyezkedő túlnyomórészt agrárjelle­gű országoknak a számára, amelyek a kelet-európai szocialista országok többségét alkották. Magyarország, Románia, Lengyel­ország és Bulgária gazdasági fejlődése több mint egy évszá­zadon keresztül a nyugat-európai iparosodott centrumrégiótól függött, amely politikailag uralta ezeket az országokat, és gyar­matosító jellegű gazdasági kapcsolatokat alakított ki velük. Le­szakadva Nyugat-Európáról, az erőltetett, a nehéziparra kon­centráló iparosítás a nyugati versennyel való megbirkózás kény­szere nélkül, gyors változásokhoz vezetett az elmaradott Kelet-Európában. Az, amin ezek az országok keresztülmentek, egyfajta sokkterápia volt. Paraszti társadalmak hirtelen városi-proletár társadalmakká alakultak át – elszenvedve mindazt az ökológiai és társadalmi kíméletlenséget, amelyen a Nyugatnak elég ideje volt keresztülmenni az iparosítás 200 éve alatt. Akár­csak Nyugaton, ezeket a terheket itt is a haladás szükséges árának fogták fel. Gazdaságilag a felzárkózó iparosítás straté­giája az első két évtized alatt sikeresnek tűnt. Húsz évvel a második világháború után a Románia, Magyarország, Bulgária, Lengyelország és a Nyugat közötti szakadók sokkal kisebbnek tűnt mint a háború előtt. A szocialista protekcionizmust úgy ün­nepelték, mint sikeres fejlődési stratégiát. Groteszk módon a nyugati bojkott, amelynek azt a szerepet szánták, hogy fenn­tartsa a szocialista gazdaságok elmaradottságát, a saját erőfor­rásokra támaszkodó növekedés ösztönzője lett, kiprovokálva az importok belső pótlásának politikáját.

A 7. táblázat mutatja a kelet- és délkelet-európai országok és a nyugati iparosodott országok közötti nagy különbségeket a kiindulási helyzetben, a II. világháború kitörése előtt. A leggaz­dagabb keleti ország Csehszlovákia.

Az átváltási árfolyamokra alapozott GDP-számítások nem szolgáltatnak kielégítő becsléseket az illető ország „valódi” viszonylagos pozíciójáról. Az összehasonlítás egy másik nehézsége a keleti nettó anyagi termék (NMP) és a nyugati GDP-mutatók egymástól különböző fogalmaiban rejlik, a NMP fogalma korlátozóbb jellegű lóvén, mint a GDP-é. A fizikai mutatók módszere (amely nem esik pontosan egybe a GDP-vel és NMP-vel) pontosabb mérési lehetőségeket ad, mint az átváltási árfolyamok segítségével végrehajtott számítások. Olyan becsléseket tesz le­hetővé, amelyek a társadalmi jólét elemeinek szélesebb körét tükrözik, mint a GDP fogalma.

A 8/b táblázat lehetővé teszi a nemzeti GDP-szinteknek az USA szintjével való évenkénti összehasonlítását. Az összehasonlítás lehetővé teszi azt is, hogy nyomon kövessük az egyes országok relatív növekedésének gyorsaságát az évek során. Szembetűnő Kelet-Európa és a Szovjetunió alacsony szintje 1950-ben (csak Csehszlovákia és az NDK áll lényegesen maga­sabb szinten), és jól látható az 1973-ig tartó viszonylagos felzárkózás időszaka is (Bulgária és Csehszlovákia azonban már 1970 után visszaesett).

Ezek az adatok egyedül az ipari növekedés viszonylagos ütemére vonatkoznak, semmit sem mondanak az ipari termelés abszolút mennyiségéről, sem a különböző országok iparosodottságának relatív szintjéről.

Az iparosodott nyugati országok – amelyek már a háború előtt is magas szinten iparosodtak – mutatják a legkisebb növeke­dést. Minél inkább érintettek egy országot a háborús károk, an­nál magasabb a növekedés.

A kelet-európai országok, amelyek a háború előtt az ipari fejlődés alacsony szintjón álltak (vö, 7. táblázat), és legtöbbjük­nek a háború komoly károkat okozott, az ipari termelés gyors növekedését mutatják. Minél agrár-jellegűbb volt háború előtti gazdasági szerkezetük, annál nagyobb a termelési mutatóik emelkedése: ez magyarázza, hogy miért Bulgária és Románia rendelkezik a legmagasabb növekedési rátával. (A mezőgazda­ságnak a nemzeti jövedelmen belüli százalékos részesedése 1937-ben 35,6 volt Bulgáriában, 32,4 Lengyelországban és 32,1 Romániában és Magyarországon; uo.)

Csehszlovákia, és bizonyos mértékig az NDK is – mint azt már említettük – bizonyos mértékben kivétel volt. Mivel gazda­sági struktúrájuk az iparosodott nyugati országokéhoz volt ha­sonló, kevésbé profitáltak a nehéziparra összpontosító felzár­kózási stratégiából. Ellenkezőleg, elvesztették korábbi verseny­képességüket, mivel elszigetelődtek háború előtti gazdasági kapcsolataiktól és partnereiktől. Nyugat-Európához viszonyítva gazdasági helyzetük romlott a kommunista hatalomátvétel után, miközben a KGST-Európán belül vezető gazdasági hatalmakká váltak. A Szovjetunióhoz való viszonyuk kettős jellegű volt: dif­ferenciáltabb gazdasági struktúrával és fejlettebb termékszerke­zettel rendelkeztek, mint a Szovjetunió, mindazonáltal politikai­lag függtek a ,,nagy testvér” nemzetgazdaságukkal kapcsolatos döntéseitől. Ahelyett, hogy exportjukat Nyugatra irányíthatták és így keményvalutához juthattak volna, a KGST-munkamegosztás arra kényszerítette ezt a két, gazdaságilag legfejlettebb tagál­lamot, hogy gyártott termékei egy jelentős százalékát a Szov­jetunióba exportálja. Ez a kereskedelem nem mozdíthatta elő exportra termelő iparukban a termelékenység és a minőség nö­vekedését, másrészt viszont biztosította, hogy viszonylag olcsó áron el legyenek látva szovjet nyersanyagokkal.

Az 1960-as évek végén a kommunizmusról úgy tűnt, hogy járható fejlődési út az elmaradott agrárterületek számára, bár a fejlettebb ipari országok világgazdasági versenyképességét nem képes biztosítani. Az 1980-as évekre ez a kép teljesen megváltozott. Kiderült, hogy a kommunista típusú felzárkózás sikerei csak átmeneti jellegűek, és nem képesek megvédeni a lakosságot a világgazdasági válságok következményeitől. 1985-re a Kelet-Európa és a nyugat-európai centrum közötti különb­ség nagyobb volt, mint valaha. A kommunista kísérlet így egy olyan rövid távú próbálkozásra redukálódott, amely nem volt képes megváltoztatni a világgazdasági verseny dinamikáját. Csehszlovákia és – kisebb mértékben – az NDK korábbi ver­senyképessége most megbízhatóbb jelzésnek tűnt a kísérlet egészének mérlegét tekintve, mint a korábbi agrárországok ne­hézipari fejlesztési hajrája, amely a látszólag legsikeresebb kommunista kísérleteket végül is a Harmadik Világ országaiéval összehasonlítható fejlettségi szinten hagyta.

A kelet-európai KGST-országok felzárkózása a Nyugat tör­ténelmi előnyei miatt nem sikerült (amelyeket megnövelt a há­ború utáni hatalmas újjáépítési segély, mialatt Kelet-Európa el volt vágva minden Nyugatról jövő segítségtől, és minden, a Nyu­gattal való technológiai együttműködéstől). Kelet-Európának tel­jesen saját erejéből kellett felépítenie gazdaságát, a szocializ­mus annak eszköze volt, hogy az egyes országok termelési kapacitását mozgósítsák, és megvédjék a gazdaságokat az ipa­rilag fejlett országok versenyétől. A világgazdaság válsága, va­lamint a technológiai innováció hiánya Kelet-Európában az 1970-es évek elején a Kelet és a Nyugat közötti szélesebb körű gazdasági együttműködéshez vezetett. A stagnáláson való túl-jutás egyetlen esélyének tekintett gazdasági nyitás azonban nem tette lehetővé Kelet-Európának, hogy a csúcstechnológiát kézben tartó nyugati országok csoportjához csatlakozzék. A nyugati hitel és árubehozatal nem vonta maga után a COCOM-rendszabályok enyhítését. Amit végrehajtott, az az volt, hogy kiszolgáltatta a kelet-európai országokat a hitelező szervezetek nyomásának, így a Harmadik Világéihoz hasonló társadalmakká alakítva őket.

A kelet-európai kudarcok természetesen nemcsak a nyu­gati bojkottnak és/vagy beavatkozásnak köszönhetők. A kudarc összekapcsolódik azzal a mélységes csodálattal, amelyet – minden politikai ellentét dacára is -, a marxizmus mindig is mutatott a termelőeszközök kapitalista fejlődése iránt, a Munka és a Tőke közötti szentségtelen indusztrialista szövetséggel. A szovjet típusú szocialisták alapvető céljai és értékei ugyan­azok voltak, mint a kapitalista társadaloméi: gazdasági nö­vekedés, technológiai fejlődés. Bár azt hirdették, hogy a tu­lajdonnal és a társadalmi gazdagság elosztásával kapcsolatos elképzeléseik különbözőek, ugyanazon az úton akartak eljutni ehhez a társadalmi gazdagsághoz, mint a kapitalizmus. Egyetlen lényeges különbséggel: mivel sokkal később, és sok­kal nehezebb helyzetből indultak, keresztül kellett menniük egy sor akadályon, amelyek a fejlett országok előnyét növelték, és így sohasem volt reális esélyük arra, hogy állják velük a ver­senyt. Ebben az értelemben mindig a Harmadik Világ országa­iéhoz hasonló helyzetben voltak. A sikerek csak átmenetiek vol­tak – és a későbbiekben a gazdaság kimerülését idézték elő. A kelet-európai országok ugyanabban a versenyben vettek részt, magukévá téve a játékszabályokat. Magukat a célokat természetesen az Iparosodott Nyugat határozta meg, amely rádió- és tv-állomásokat épített, hogy üzenetét meghallják Ke­leten. A Keletnek nem volt ezzel szembeállítható programja. Anélkül, hogy képesek lettek volna elérni őket, a kormá­nyok nyugati értékeket ígértek népeiknek, és nem mondták meg, hogy helyzetük és eszközeik sohasem fogják lehetővé tenni, hogy a versenyben győzzenek, utolérjék a Nyugatot (túlhaladásáról már nem is beszélve).

Három kérdésfeltevés mutathatja a világgazdasági játszma lehetőségeinek korlátait a kelet-európai országok számára:

1. Sikeresebbek lettek volna-e ezek az országok gazdasá­gilag, ha a nyitási és reformfolyamat korábban indul meg? Egy ilyen út lehetséges modellje lehetne Japán, amely korábban ad­ta fel háború utáni protekcionista elszigetelődési politikáját, és képes volt a vezető gazdasági hatalmak sorába bekerülni.

Japán háború utáni újjáépítése azonban, jóllehet erősen protekcionista alapon folyt, az USA segítségén alapult. Ahelyett, hogy a fegyverkezési versenyben való részvételre kényszerítették volna, megtiltották, hogy az országnak saját fegyve­res ereje legyen. Az USA Japánt előretolt amerikai támaszpont­tá tette a Távol-Keleten, így Japán fejlődését összekapcsolta saját érdekeivel. Semmiféle COCOM-szabályozás nem akadá­lyozta meg az amerikai komputer-technológiát abban, hogy be­szivárogjon Japánba, s ez jelentette a kiinduló alapot Japán saját kutatási és fejlesztési programjához ezen a területen. A kelet-európai KGST-országoknak nyilvánvalóan nem állt mód­jukban Japánéhoz hasonló módon fejleszteni saját gazdaságu­kat. Japántól eltérően, egy korábbi gazdasági nyitás növekvő világgazdasági versenykényszernek tette volna ki őket egy olyan időpontban, amikor nemzeti iparosításuk még nem feje­ződött be, ez pedig még sebezhetőbbé tette volna gazdaságu­kat, anélkül, hogy a nyugati kutatási és fejlesztési eredmények­ből profitálni tudtak volna.

2. Sikeresebbek lettek volna-e ezek az országok, ha fenn­tartják a kommunista protekcionizmust? Más szavakkal, meg­védhették volna-e a „keményvonalas kommunisták” a szegény Kelet-Európát attól, ami a peresztrojka alatt fog történni: a to­vábbi elszegényedéstől?

Nyilvánvalóan nem. Az ortodox párttagok éles kritikusai lehetnek a káros következményeknek, és mindannak, amit a peresztrojka nem tudott elérni. De minden, amit ehelyett fel tud­nának ajánlani, elkerülhetetlenül beleütköznék a további növe­kedés és a szovjet típusú kommunista társadalom továbbfejlő­déséhez szükséges modernizáció korlátaiba, és éppen ezért a jelenlegihez hasonló, a gazdasági nyitásra irányuló szükségletet váltana ki.

3. Sikeresebbek lettek volna-e a kommunisták, ha valódi értékeket, pl. egy saját, új típusú életstílust fejlesztenek ki, ahe­lyett, hogy elfogadják céljukként a kapitalista gazdasági növe­kedést, annak utolérésével próbálkozva?

Számos szocialista kritika született a „reálisan létező szo­cializmusról”, amelyek azt állították, hogy igen, egy másfajta – kevésbé autoritárius, „zöldebb”, humánusabb és demokratiku­sabb – szocializmusnak jobb esélyei lettek volna a túlélésre, mivel vonzó modellt jelenthetett volna a nyugati munkásosztály­nak, meggyengítve így a kapitalizmust saját centrumában, és csökkentve arra való képességét, hogy beavatkozásaival aka­dályozza a szocializmus megvalósítását Keleten. Egyetértünk a kelet-európai „reálisan létező szocializmusról” szóló legtöbb baloldali kritikával, azonban kétségesnek tartjuk, hogy a szocia­lizmus más, szebb, emberibb változatai képesek lettek volna megakadályozni a világkapitalizmus beavatkozását és meg­szüntetni a tőle való függőséget, lehetővé téve ezzel, hogy a szocialista országok saját céljaikat és játékszabályaikat köves­sék. A szocializmus eme változatait a világkapitalizmus sokkal gyorsabban magába olvasztotta volna mint a „létező szocia­lizmusokat”, vagy pedig – feltéve, hogy ellenállást fejtenek ki – a „valóban létezőkhöz” hasonló militarizálódásra kényszerültek volna. Így, miközben támogatjuk a „reálisan létező” szocialista bürokrácia kritikáját, meg vagyunk győződve arról, hogy bár­mely szocialista alternatívát, amely helyi vagy nemzeti szin­ten jön létre, a világrendszer asszimiláló dinamikája magá­ba olvasztott és könnyen eltorzított volna. Emberi lények lé­vén azonban nem adjuk fel a reményt, hogy több helyi szocialista kísérlet egybeesése a kapitalista világrendszert végül is az emberi élet egy szociális és igazságos rendjével válthatja fel.

(Ford.: Szalai Miklós)

FÜGGELÉK

A Kelet-Európának egyedül az OECD-országokkal való kereskedelmét bemutató 2. táblázat mutatja a kereskedelmi mérleghiányról a kereskedelmi mérlegtöbbletre való átmenetet Kelet-Európában, kezdve az NDK-val 1977-ben, amelyet követett Csehszlovákia 1979-ben, a kelet-európai régió egésze pedig 1982-ben. Ha azonban megnézzük az egyes országokat, a táblázat mutatja a köztük fennálló jelentős különbségeket is. A nyugatra irányuló csehszlovák és kelet­német export meghaladta Nyugat-Európából származó – szintén növekvő – importjukat. Nyugati importjuk – technológia, gépek, felszerelések – ténylegesen megnövelte termelésük exportle­hetőségeit, és ez aktív külkereskedelmi mórleget eredményezett. Lengyelország és Románia szintén növelte Nyugatra irányuló exportját, de az a tény, hogy exportjuk értéke sokkal maga­sabb volt az importokénál, a nyugati import csökkentesének köszönhető. Ebben a két országban 1979-ig (Románia) és 1980-ig (Lengyelország) a nyugati import az export növekedésével pár­huzamosan növekedett; 1980/81 óta Románia befagyasztotta Importját, hogy visszafizethesse külföldi adósságait, ugyanezt tette Lengyelország 1981/82-től, 1985-86-tól azonban újra impor­tálni kezdett Nyugatról. így sem Lengyelország, sem Románia nem volt sikeres a maga import által vezérelt növekedési stratégiájával. De még Csehszlovákiában és az NDK-ban sem bizo­nyult az aktív külkereskedelmi mérleg a külföldi adósság állandó növekedése hatékony ellen­szerének. A kereskedelmi többlet nem volt elég arra, hogy ellensúlyozza a magas exportjöve­delmeket szakadatlanul elnyelő, robbanásszerűen növekedő adósság- és kamatterheket. Magyarország és Bulgária voltak azok az országok, amelyeknek külkereskedelmi mórlege a Nyugattal mindmáig negatív maradt; Magyarországon a deficit a gyorsan növekvő importnak köszönhető, amely mindig túlhaladta a – kevésbé növekvő – exportot; Bulgária Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatai igen alacsony szinten folytak, az importok pedig nyilvánvalóan meg­haladták az exportot.

Míg a kelet-európai országok teljes exportja 1960 és 1980 között növekedett, a szocialista országok részaránya csökkent, legfeltűnőbben Magyarországon és Romániában, legkevésbé Bulgáriában, ahol a leg­magasabb volt a kelet-keleti kereskedelem százalékos aránya. Bulgária volt az egyetlen olyan ország, ahol a nyugati iparosodott országok nem tudták növelni részesedésüket, minden más kelet-európai országban a kelet-nyugati kereskedelem kiegyenlítette a kelet-keleti részarány csökkenését. A legtöbb esetben a Har­madik Világ országaiba irányuló exportok is, bár sokkal kisebb részarány mellett, emelkedtek; ez alól kivétel Csehszlovákia, amely csökkentette a fejlődő országokba irányuló exportját, ami valószínűleg a csehszlovák export magasabb minőségéről tanúskodik; a Harmadik Világ irányában leginkább Románia exportja nőtt. Az import-adatok ugyanezt a trendet mutatják.

Az árucsoportok KGST Kereskedelmi Nomenklatúrának nevezett KGST-osztályozása (CTN) ki­lenc árukategóriát különböztetett meg;

CTN 1 – ipari géppark és felszerelés (teljes üzemeket és tartalék alkatrészeket is beleértve);
CTN 2 – üzemanyagok, ásványi nyersanyagok, fémek;
CTN 3 – kemikáliák, műtrágyák, gumiáruk;
CTN 4 – építőanyagok és épületrészek;
CTN 5 – állati és növényi eredetű nyersanyagok;
CTN 6 – élőállatok (nem levágásra);
CTN 7 – élelmiszertermelési nyersanyagok;
CTN 8 – élelmiszerek;
CTN 9 – egyéb ipari fogyasztói javak.

Minden kelet-európai ország (Magyarország kivételével) képes volt növelni exportjában a gépek és felszerelések (a CNT 1 kategória) részesedését 1961 és 1979 között. Csehszlovákia és az NDK adatai mutatják a legmagasabb százalékarányú CNT 1-exportot, messze túlhaladva gép­importjukat (ós magfelelően exportjuk magas minőségű áruösszetételének). Az agrárius Bulgária viszont az az ország, ahol a CTN 1 típusú áruk exportjának növekedési rátája a legmagasabb volt, az ország gyors, felzárkózó jellegű iparosítását tükrözve. Az egyetlen ország, ahol a gépek részesedése az exporton belül csökkent, a nyersanyagoké pedig növekedett, a Szovjetunió. Ez a jellegzetes KGST-s munkamegosztást tükrözi: a Szovjetunió szolgáltatta – viszonylag olcsó áron – a nyersanyagokat, a kelet-európai országok specializálódtak a magasabb minőségű exportra.

A Szovjetunió és Románia kivételével az élelmiszerimport 1961 és 1979 között csökkent, hasonlóképpen az élelmiszerexport is. Csehszlovákia és az NDK, amely magas százalékban CTN 1 kategóriájú javakat exportált, ezzel párhuzamosan növelte importját gépekből és felszerelé­sekből; Magyarország és Lengyelország ezt csak kisebb mértékben tette. A nyugati gépek és technológia importálása volt a belső ipari növekedés és modernizáció alapja. Bulgária és Ro­mánia, kevésbé lóvén képes modernizálni újonnan megszerzett ipari infrastruktúráját, kevesebb gépet importált. Nehéziparuk működtetése érdekében növekvő mértékben importáltak viszont nyersanyagokat.

Az európai baloldalról gondolkodni Olaszországban elsődlege­sen és mindenekelőtt annyi, mint az Olasz Kommunista Pártról gondolkodni, mivel ez a baloldal legnagyobb pártja. A legutóbbi általános választások idején (az Európa Parlament megválasz­tásakor) 1,4 millió tagja volt, és, megkapván a szavazatok 28%-át, a második legerősebb párt volt Olaszországban; 1984-ben pe­dig a legerősebb.

Egy bizonyos ideje az olasz kommunizmus egyfajta anomá­liát jelentett a nyugati politikai életben, ahol a kommunista pár­tok vagy évtizedek óta kis, parlamenten kívüli csoportok voltak, vagy – mint Franciaországban, Spanyolországban és Görögor­szágban – valamikor jelentős szerepet játszottak ugyan, de mostanra bázisuk a választók körülbelül 10 százalékára csök­kent. (Az egyetlen kivétel a Portugál Kommunista Párt, amely­nek, merev sztálinista ortodoxiája ellenére, még jelentős parla­menti képviselete és tömegkapcsolatai vannak.)

Az Olasz Kommunista Párt nem csak méretei, hanem jel­lege és politikai vonala miatt is kivételes helyzetben van. Mély­ségesen populista és nemzeti jellegű, és működését a Szovjet­uniótól való egyre növekvő függetlenség jellemezte. Körülbelül tíz évvel ezelőtt megszakította kapcsolatait a szovjet és a ke­let-európai kommunista pártokkal.

Mégis, az OKP-ről beszélve tulajdonképpen múlt időt kelle­ne használnom: minden valószínűség szerint mire ez az esszé megjelenik, az OKP megszűnt létezni. 1990 márciusában tartott rendkívüli kongresszusán az OKP többségi szavazással elha­tározta, hogy tárgyalásokat kezdeményez egy új politikai fórum létrehozása érdekében, amely azután megalakít egy új politikai szervezetet. Ez az új szervezet magába foglalja majd a baloldal más részeit is, olyan koncepcióra támaszkodva, amely koráb­ban a kommunista tradíciótól idegen volt. Ennek érdekében va­lamikor 1990 vége és 1991 tavasza között az OKP-t feloszlat­ják. Jóllehet a határozat többségi szavazás eredménye volt, a tagok egyharmada expliciten elvetette, és még sokkal többen implicit formában tették ugyanezt – azzal, hogy némán távol maradtak a párttól, hónapokon át. A javaslat a párt főtitkárától származott, és a pártapparátus, amelynek szerepe továbbra is jelentős még a hagyományos kommunista pártoknál sokkal de­mokratikusabb OKP-ben is, nagyrészt támogatta. Más szavak­kal ez a döntés lényegében megváltoztathatatlan.

Nem világos, hogy milyen lesz az új baloldali politikai erő, miután az OKP-t feloszlatják. De az világos, hogy ami ehhez a döntéshez elvezetett, az nem a más baloldali erőkkel való dia­lógus lehetőségének a kommunista tradíciót gazdagító kibonta­koztatására irányuló törekvés volt, vagy akár annak a lehető­ségnek a vonzóereje, hogy így a párt talán összegyűjtheti és megszervezheti mindazokat, akik az új társadalmi mozgalmak­ban (környezetvédelmi, feminista, békemozgalmak) szétszórtan tevékenykednek, és nehezen találnak maguknak helyet vala­melyik politikai pártban. Olaszországban ezeket az embereket a „látens baloldalnak” nevezzük, és bár valóban szét vannak szórva, az utóbbi években közelebb kerültek az OKP-hez, pár­huzamosan azzal, hogy a párt megnyílt az új témák, és új szük­ségletek irányában – különösen az 1989. március 18-i kong­resszuson -, és ezzel egy inkább, nem pedig kevésbé radikális ellenzék centrumává vált, amely képes volt hangot adni a nö­vekvő társadalmi antagonizmusoknak, amelyek formájukban és tartalmukban egyaránt mások, mint a korábbiak. De a most megindult változások egészen más benyomást keltenek, és azokat, akik alternatívát keresnek inkább fogják kiábrándítani, semmint egybegyűjteni. Röviden: a változások, bármi legyen is a bevallott céljuk, ténylegesen azért járnak a párt nevének meg­szüntetésével, hogy lehetővé tehessék e pártnak a létező poli­tikai keretekbe való integrálását. Ez nagymértékben kétes szer­vezeti törekvések megjelenéséhez vezethet, magában hordva a demokratikus struktúra meggyengülésének kockázatát is.

De ennek a cikknek a témája túlmegy az OKP jelenlegi tevékenységén (bár ezt kellett először tárgyalnunk, mivel ez a helyzet része az európai baloldal általános krízisének). Egy olyan párt megszűnése, mint a miénk, nem csak az olasz po­litika színpadát fogja alaposan megváltoztatni (ami nyilvánvaló), hanem az egész kontinensét is. Keleten az OKP megszűnése megfosztja az ottani, a létező szocializmus elnyomása alól fel­szabadult erőket egy vonatkoztatási ponttól, egy olyan balol­daltól, amelyet nem szennyeztek be a szocializmus nevében kormányzó erők tévedései. Az OKP létezése segíthette volna a túljutást azon az elképzelésen, hogy csak a kapitalizmus ma­radt a porondon. Ami a Nyugatot illeti, az utóbbi néhány évben a párt erőteljesen beavatkozott a szociáldemokrata blokkon be­lüli harcokba. Ezernyi nem-egyértelmű vonása ellenére a párt (különösen Berlinguernek köszönhetően) ténylegesen elősegí­tette egy lehetséges „harmadik út” keresését – értve ezen a létező problémák meghaladására tett kísérletet egy olyan kritikai reflexió által, amelynek el kellett volna vezetnie (és amely el is vezethetett volna) mindannak a megújításához, ami a Második és a Harmadik Internacionálé örökségéből a tömeges társa­dalmi mozgások által felvetett új problémák fényében is pozití­vumnak tekinthető. Ez a lehetséges szerep – amelyről a párt inkább csak beszélt, semmint ténylegesen megvalósíthatta vol­na – az OKP feloszlatásával kétségkívül el fog tűnni. A várható szerepváltás része a létrehozandó új baloldali erőre vonatkozó elképzelésnek, és a Második Internacionálé vonalához való kri­tikátlan hűséghez vezet.

Fontos megjegyeznünk, hogy ez a végeredmény nem szük­ségképpen jelenti – és én remélem, hogy nem is fogja jelenteni – egy tradíciónak és (egy másfajta társadalmi-politikai rend­szerbe való átmenetről szóló) elméletnek a halálát, még ha ezentúl másoknak jut is a feladat, hogy ezt a hagyományt to­vább vigyék. Az OKP-nek a többségi döntést ellenző aktivistái el vannak szánva arra, hogy nem szűnnek meg kommunistának maradni, nem fogják feladni történelmileg kialakult különböző­ségüket a szociáldemokráciától. Valamely most még meghatá­rozatlan módon ezek az aktivisták új terepen fognak dolgozni, együtt azokkal, akik – még ha a mi hagyományunktól idegenek is – meg akarnak maradni ellenzéki erőnek. [Azóta ezek a cso­portok, többek között éppen a cikk szerzőjének vezetésével, „Kommunista Újjáalapítás” néven létrehozták pártjukat, amely egyes 1991-es helyhatósági választásokon meglepetést keltő sikereket ért el. – a szerk.]

De azoknak, akik ezt az utat választják Olaszországban, tekintettel a magukat így nevező rendszerek drámai összeom­lására, meg kell indokolniuk, miért definiálják magukat továbbra is kommunistákként. Szükséges, hogy megértsük ennek a név­nek az értékét itt és most, figyelembe véve, hogy oly sokan vetették el, beleértve számos, korábban Keleten kormányzó pártot. Szükséges, hogy megmutassuk, hogy az OKP-nek, a Nyugat legjelentősebb kommunista pártjának a megszűnése nem egy máshol is érvényesülő tendenciának az eredménye – nevezetesen a kommunizmus és vele együtt minden olyan erő hanyatlásának, amely még reményt kínál a kapitalista rend megváltoztatását illetően -, hanem továbbra is része marad egy olyan világméretű átalakulási folyamatnak, amely – tévútjai és korlátai ellenére – az októberi forradalomtól és a gyarmatosítás megszűnésétől kapta a maga döntő indíttatását, elméletileg pe­dig a marxizmusban gyökeredzik. Továbbá ki kell mutatniuk egy ilyen erő és politikai kultúra újjáélesztésének az európai balol­dalon belüli konkrét lehetőségét, ami (Keleten és Nyugaton) ré­sze annak a harcnak, amely egy új ellenzéki politikai erő kifor­málásáért és harcbavetéséért folyik. Még ha az „olasz eset” kivételessége csökkent is, akkor is szükség lehet annak bizo­nyítására, hogy ez a párt nem egy erre az egyetlen országra korlátozódó jelentőségű történelmi képződmény volt, hanem olyan erő, amely képes befolyásolni a demokratikus szocializ­mus további történetének irányát is az európai kontinensen, minthogy éppen az ilyen típusú pártok azok, amelyek továbbra is otthont tudnak adni a társadalom átalakítására képes politikai erőknek.

Az utolsó tíz év és különösen 1989 eseményei egyeseket végletesen pesszimista következtetésekhez vezethetnek el. Va­lójában az 1980-as években egy jó okkal korszakosnak ne­vezhető átstrukturálódási folyamat zajlott le, amely megin­gatta azokat a premisszákat, amelyekre az európai baloldal (beleértve szociáldemokrata részét is) stratégiáját alapozta. Az átalakulás érintette azokat a politikai alapokat – kulturálisa­kat és szervezetieket – amelyekre a baloldal ereje a háború utáni időszakban épült. A folyamat magában foglalta a pia­cok, a bank- és hitelrendszer és a termelésirányító hatalmi központok nemzetközi integrációjának felgyorsulását, a taylorista munkaszervezés kiszorulását, az ipar relatív súlyá­nak, és ebből következően a munkásosztály politikai sze­repének csökkenését, a peremcsoportok, a nem-kötött munka, az individualizmusnak kedvező értelmiségi foglal­kozások számának növekedését, az információs és képzési rendszerek egyre nagyobb szerepét, és a valóságos dön­téshozatali hatalom állandóan fokozódó átirányítását a de­mokratikus képviseleti intézmények kontroliján kívül eső hatalmi központokba (aminek következtében csökkent a po­litika és a kultúra hatásos manipulálása által már eddig is sarokba szorított ellenzék jelentősége).

Ezeken a nagy horderejű változásokon kívül, amelyekre a baloldal, mindent összevéve, nem volt képes megfelelően rea­gálni, most itt van még az úgynevezett szocialista országok vál­sága, amely nem – ahogy mi reméltük – az egyre javuló élet­feltételekkel és a hidegháborús feszültségek csökkenésével együtt járó, a demokratizálódás irányába mutató folyamatként zajlott le, hanem hirtelen összeomlás formájában. Ezt a piac mítoszaihoz való menekülés követte, s mindezidáig nem mutat­kozik semmilyen jele annak, hogy ez mérséklődnék.

Ami Kelet-Európában történt, felborította a hatalmi egyen­súlyt Európának mind keleti felén, mind a Nyugaton, ahol az uralkodó osztályok új erőt merítettek a megkérdőjelezetten ura­lom újonnan nyíló perspektívájából. Ez megnyitotta az utat a „népi demokráciák” gyarmati zónává való átalakításához és egy hatalmas társadalmi „dömpinghez”, amely elkerülhetetlenül meg fogja gyengíteni a munkásosztály szervezeteit Nyugaton. A kelet-európai munkaerő olcsó, és – a harmadik világból szár­mazó munkaerővel ellentétben – magasan képzett, továbbá ezekben az országokban jelenleg anélkül megy végbe egy gyors gazdasági dereguláció, hogy az ezt ellensúlyozó szak­szervezetek jelen lennének. A régi szakszervezeteknek ugyanis nincs hitelük a munkások között, míg az újak még meg sem születtek. Amire tehát kilátás van, az egy Brüsszel központú Nyugat-Európa, amelyet a baloldal által egyre kevésbé kor­látozott finánctőke ural, és amely az egész kontinensen he­gemóniát fog gyakorolni, mégpedig ahogyan az EGK kép­viselője, Jacques Delors szereti ismételgetni: „koncentrikus kö­rökben”, lényegében tehát csatlósok gyűrűjeként az EGK köré gyűjtve az összes európai országot.

Ami a gazdasági, politikai, kulturális és katonai szinteken történt és történik – a Varsói Szerződés de facto feloszlatásával, ami természetszerűleg megerősítette a NATO-nak mint egy új biztonsági rendszer kizárólagos központjának a szerepét -, ah­hoz a következtetéshez vezethet, hogy a kapitalizmus győzött, és hogy legalábbis hosszú ideig semmilyen alternatívának sincs esélye vele szemben. Nemcsak a kommunizmusnak kell elavult elméletnek tűnnie, hanem a reformista szocializmus minden va­riánsának is, figyelembe véve azoknak a tényezőknek a meggyengülését, amelyek lehetővé tették a „keynesi kompro­misszumot” és a világ legfejlettebb jóléti államainak kiépülését Európában.

Akkor hát mi értelme van ilyen körülmények között megint egy kommunista pártot javasolni Olaszországban, sőt, azt állí­tani, hogy ennek szerepe van az ország határain kívül is? Bi­zonyos, hogy Olaszországban a névnek határozott jelentése van: ennek az évszázadnak a folyamán az OKP konkrét példát mutatott az elnyomás alóli felszabadulásért folytatott harcból, szorosan összefonódott a szabadság védelmével és a politikai demokrácia kifejlődésével. És mert egy nagy szellemi örökség jelent valamit, a történelmi emlékezet pedig része a közösségi életnek, ez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy igazolja a „kommunista” név megmentését. De az olasz múlthoz kötődő okokon kívül vannak más okok is ennek a névnek a fenntartá­sára. A modern társadalomban kialakul az igény azon dolgokra, amelyek nem mérhetők pénzzel, nem ítélhetők meg piaci krité­riumok szerint. Igény van a közvetlen emberi kapcsolatokra és a kommunikációra. Vannak igények az önmagunktól elidegenítő munka alóli felszabadulásra, létezik az a szükséglet, hogy a munkának visszaadjuk alkotó jellegét, és hogy autonóm, saját életstílusunk legyen. Ezek az igények nem elégíthetők ki pusz­tán az igazságosságnak és egyenlőségnek a társadalomban való növekedésével, mivel ezek az igények túlmennek azon az egyenlőségen, amely a szocialistaként meghatározott társada­lomban létezhetett.

Nyitva hagyni a kommunizmus lehetőségét annyit jelent, hogy felfedezzük ezeknek a szükségleteknek az értékét, és kí­sérletezünk a közösségi élet olyan formáival, amelyekben ezek kifejezhetők. Azt jelenti, hogy felborítunk bizonyos meggyöke­resedett értékeket – köztük elsőként is azt, amely oly szilárd, oly folyamatosan termelődik újjá, és olyannyira bele van kódolva a mai társadalom alapszerkezetébe: az erős és a gyenge kö­zötti megkülönböztetést. Azt jelenti, hogy életben tartjuk a hitet: a gyengékben olyan rendkívüli erőforrások lehetnek, amelyekkel az erősek nem rendelkeznek. Segít annak a megértésében, ho­gyan élhették túl például a nők nem egyszerűen csak gyengébb, hanem rendszeresen bántalmazott nemük történelmi tapasz­talatát. Segíthet abban, hogy kommunikáljunk azokkal az elhall­gattatott és kiuzsorázott világokkal, amelyek az „éhség konti­nensein” alakultak ki, ahol az emberiség oly nagy része él. Mint a társadalom átalakításának kiindulópontja, a kommunizmus a pusztán a termelésért folyó termelésnek, a felhalmozás – cél­jaira való tekintet nélküli – abszolút elsődlegességének kritikáját is jelenti, és ezáltal annak a társadalmi rendnek a kritikáját is, amely egyedül a dolgok és a szükségletek szaporítását célozza. A kommunizmus kritikája a politikának mint egy professzionális elit üzletének; és a demokráciának olyan folyamatként való fel­fogása, amely minden struktúrát áthat, úgy, hogy végül meg­haladja a kormányzók és a kormányzottak elkülönülését is.

A kommunizmus azt is jelenti – mi több, ez egyike alapvető jelentéseinek -, hogy mindez csak annak a társadalmi rend­szemek a fokozatos felszámolása útján lehetséges, amely a profitnak és a piacoknak ad elsőbbséget minden mással szem­ben, és csak azoknak a tudatos cselekvése és gyakorlata által érhető el, akiket most a rendszer feláldoz saját céljainak. Bizo­nyára igaz, hogy az eszmék és a programok, amelyeknek az emberi szabadságot gúzsba kötő társadalmi korlátok felszámo­lása a céljuk, nem vezethetnek a politika és az élet totalizáló felfogásához. A nők, a maguk feminista elméletével és gyakor­latával, az elsők voltak, akik elfogadták a politika parcialitását, és bizonyítékot szolgáltattak erre. így tehát hangsúlyoznunk kell, hogy a kommunista elképzeléstől a kelet-európai rend­szerek nemcsak hogy messzire eltávolodtak, hanem teljes ellentmondásba kerültek vele, és hogy ez az elképzelés In­kább hit kérdése, mint a társadalomra vonatkozó kész terv. Azt is fel kell ismernünk, hogy számos eleme annak, amit elemzé­seiben Marx megfogalmazott, vagy ami később az idők során a marxista áramlatokban kikristályosodott, nem állta ki az idők próbáját. Reménykedtünk, hogy a szigorú kritikai reflexió lénye­ges változásokhoz, javuláshoz vezet Keleten, és megnyit egy új szakaszt a baloldal történetében Nyugaton. Ez nem történt meg: a kontinuitás megtörése küszöbön áll. Mégis, ha egysze­rűen elfogadnánk, hogy a kommunizmust a sztálinista modell válsága miatt el kell vetni, ezzel mindenfajta, egy új társadalom víziójára vonatkozó keresést lezárnánk, ami képtelenség.

Amikor vízióról beszélünk, nem az a szándékunk, hogy utó­piákat kergessünk, félredobva a jelen küzdelmeibe való bekap­csolódást. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik számunkra, hogy egy ilyen vízió nélkül lehetetlen a jelenben tevékenykedni, értel­mezni az új ellentmondásokat és perspektívákat adni; megérteni és irányítani azokat a valóságos társadalmi mozgalmakat ame­lyek – bármennyire is zavarosan, de – naponta felhívják a fi­gyelmet az uralkodó struktúrák és értékek irracionális és el­nyomó jellegére.

Hasznos lehet itt egy – jóllehet részleges jelentőségű – pél­da. Olaszországban tavaly kialakult az egyetemistáknak egy új­szerű és rendkívüli tömegmozgalma, amely az összes felsőok­tatási intézmény hónapokig tartó megszállásához vezetett. A tiltakozás kiváltó oka egy, az egyetemi kutatás magánjellegű finanszírozását bátorító terv volt a kormány részéről, de azután a mozgalom túlment azon a vitán, hogy alárendelhetők-e az akadémiai kutatások a cégek – aligha semleges – érdekeinek, és felvetette a tudás felhasználásának, a kultúra kommer­cializálódá­sának és az értelmiségiek elidegenedésének kérdéseit. A tiltakozás végül egy nagyon fejlett, a kapitalista hatékonyság és álmodernitás mítoszaival radikálisan szembenálló álláspont­ban nyert kifejezést. Mégis, a mozgalomban megtestesülő rend­kívüli vitalitás és gazdag kultúra ellenére, amely az elemzést egy „ellen-tanév” gyakorlatába ültette át (ezt a hallgatók vezet­ték, az általuk elfoglalt osztálytermekben), tehát mindennek el­lenére az egyetemisták végül elszigetelt helyzetben találták ma­gukat: a baloldal, a maga rövidlátó „realizmusába” bezárkózva, nem értette meg, mit akarnak a diákok.

Valójában, ha közelebbről megvizsgáljuk mindazokat a moz­gásokat, melyek a társadalom mélyében zajlanak, azt látjuk, hogy a társadalom ellenzéki magatartásformákban és potenciálban sokkal gazdagabb, mint általában elismerik; az új ellentmondások kitermelik a kapitalizmus egy íratlan kritikáját, sőt, ténylegesen a kommunizmus szükségességének felisme­rését termelik ki, nem mint ideológiai konstrukciót, de mint a tapasztalat eredményét.

Abból indulhatunk ki, hogy elképzelünk egy olyan mozgal­mat, amelyet a bolygónknak okozott ökológiai károknak a ma­guk minden összetevőjében való felismerése vált ki, amely most mind a felbomló élcsapatokat, mind az ipari társadalom egészét aggasztja. Hogyan lenne képes egy ilyen mozgalom cselekedni anélkül, hogy először is elemezné a kapitalizmus dinamizmusát biztosító mechanizmusokat: a piacot, mint a fejlődés irányításá­nak egyetlen kritériumát; a vállalatot, mint egyedüli döntéshozó alanyt; a profitot, mint az egyetlen ösztönző motívumot és az eredmények egyetlen mércéjét? Hogyan lehetséges a környe­zet pusztulásának problémájával foglalkozni a hosszú távú folyamatok analízise, a társadalmi termelésnek mint egész­nek az értékelése nélkül, vagyis anélkül, hogy követelnénk a termelési folyamatokba való beavatkozáshoz, a kutatás, a beruházások és a fogyasztás tervezéséhez szükséges ha­talmat (röviden, egy olyan gazdasági hatalmat, amely telje­sen különbözik attól, ami a kapitalizmusban létezik)? To­vábbmenve, legalább a munka problémájáról el kell gondolkod­nunk: a mindegyre növekvő elégedetlenségről azok között is, akiknek van munkájuk, s azok soraiban is, akiknek nincs. Ho­gyan lehet nem észrevenni, hogy a munkát illetően, akár a mennyiség (a munkaerő csökkentésére irányuló tendencia) szempontjából tekintjük, akár a minőségéből – arra a polarizá­cióra utalok, amely az egyik oldalon bekövetkező túl­specializálódásból és a másik oldalon vészesen terjedő teljes képzetlen­ségből származik -, a baloldalnak a munkával kapcsolatos klasszikus érvelése még mindig helytálló, és a követelés, hogy a bérmunka és a szabad munka közötti különbséget el kell tö­rölni, még inkább indokolt. Az osztálykonfliktusok tehát még egy posztindusztriális jövőben is folyamatosan meg fognak jelenni. Összegezve: pontosan a kapitalizmus marxi kritikájának legra­dikálisabb aspektusa, a munka felszabadítása árujellege alól, újra relevánssá válik korunkban.

Továbblépve: hogyan lehet nem észrevenni azt, hogy a kapitalizmus alapvető tendenciája – amely ellen a munkás­mozgalmak születésük óta harcolnak -: a szegénység és egyenlőtlenség teremtésére irányuló tendencia egyáltalán nem gyengült meg? Ellenkezőleg, növekedett; nemcsak az Észak és a Dél közötti különbségek miatt, hanem a fejlett or­szágokon belül is, ahol a szegénység és egyenlőtlenség nem egy lassanként javuló elmaradott rendszer terméke, hanem na­gyon is mai eredménye annak a szelektív modernitásnak, amely marginalizációt teremt azzal, hogy megbontja a fejlődés és a jólét közötti lineáris kapcsolatot.

Végül, hogyan lehet nem észrevenni, hogy központivá vált a demokráciának – nem csak mint az egyének szabadságát garantáló rendszernek, hanem mint az általános akaratot és érdeket kifejezni képes politikai formának – a kérdése? Egyre több bizonyságunk van a demokrácia misztifikáló természetéről, és arról, hogy ez a demokrácia nem képes támadást intézni a hatalom mind kizárólagosabb jellegűvé váló valódi központjai ellen, ahonnan a hatalmat egyre inkább mindent – a társadalmi és egyéni élet egyre újabb területeit – átfogó módon gyakorol­ják. Ugyanakkor, amikor egyre nő az emberek közötti különbözőségnek – nem csak a férfiak és nők közötti, hanem az indi­vidualizálódás miatti különbözőségnek is – a jelentősége és ér­téke, megfigyelhető az emberekre nehezedő uniformitás terhének egy ezzel ellentétes növekedése is. A fogyasztói tár­sadalom az embereket zsarnoksága által mind tompultabbá és passzívabbá teszi, és ez a zsarnokság, minél inkább túljutunk az alapvető szükségletek kielégítésének szintjón (amelyek leg­alább valamiféle objektív kritériumot jelentenek), annál önkénye­sebben alakítja értékeinket.

Ezeknek a régi és új elnyomásokat ötvöző nyilvánvaló ellentmondásoknak az európai baloldalt nem a liberális-de­mokratikus Ideológia diadalmámora felé kellene irányítania – amely jelenleg teljesen elkábítja, és amelyet csak elmé­lyített a szovjet totalitarizmus leegyszerűsítő kritikája -, ha­nem az állam marxi és lenini kritikájában rejlő értékek új­rafelfedezésé felé.

Számos más példát adhatnék, beleértve a legjelentősebbet, a harmadik világ problémáját. Ez önmagában mutatja, hogy a jelenlegi rendszer nem számíthat arra, hogy kiterjesztheti magát az egész bolygóra, már csak ökológiai okok miatt sem. Amit mondani szeretnék mindezzel, az az, hogy a kapitalista társa­dalom akkor is meg fog rendülni a modern kapitalizmus műkö­désének csúcspontján bekövetkező anyagi és ideológiai konf­liktusok miatt – ráadásul még inkább mint a múltban – ha te­kintetbe vesszük a posztindusztriális társadalomba való átmenet jegyében történő jelenlegi átalakulásait. Ezért semmi okunk magunkévá tenni azt a tévhitet, hogy a kapitalizmus, pusz­tán azért mert új események váratlan Igazolást nyújtottak számára, új felemelkedési korszakot él át.

Bizonyára igaz, hogy számos jelenleg kialakuló ellent­mondást nem lehet sommásan a tőke és a munka közötti konfliktusra redukálni. Új társadalmi szubjektumok és szük­ségletek alakulnak ki, és autonómiájukat fel kell Ismernünk. Mégis, még ezek az új ellentmondások is mélyen gyökerez­nek a kapitalista termelési mód létező struktúráiban és ér­tékeiben, más szóval ezek az ellentmondások még radikáli­sabb terminusokban vetik fel a rendszer meghaladásának problémáját, miközben összességükben bázist – cselekvő alanyokat és mozgalmakat – is teremtenek ehhez.

Ahhoz, hogy a különböző antikapitalista erőkkel megtaláljuk a kapcsolatokat, az elmélet és a gyakorlat nagyszabású meg­újítása szükséges, mert ha a hagyományos tőke-munka konf­liktus nem leli meg a maga új harci nyelvezetét, a munkásosz­tály elszigetelt marad, az új mozgalmak pedig megrekednek az elégedetlenség puszta kifejezésének szintjón. Szerencsétlen módon ma az a helyzet, hogy az európai baloldal, még amikor látja is ezeknek az ellentmondásoknak és az új szükségleteknek a jelentőségét, nem találja meg a kívánatos kapcsolatot. Úgy­hogy ennek következtében az elmélet és a gyakorlat fokozódó elkülönülésének lehetünk tanúi: egyfelől vita folyik az értékekről és a nagy, korszakos ellentmondásokról (és ez a vita megtölti az összes pártok dokumentumait, ideértve a pragmatikusabb szociáldemokrata pártokat is); eközben a politikai tervek hova­tovább a mindennapi taktikai kérdésekre korlátozódnak, egyre inkább a rendszeren belüli működésre vonatkoznak, mind­inkább a „lehetőségek tudománya” inspirálja őket, és a pártok így hajlamossá válnak a kompromisszumra. Miután pedig a kompromisszumot elérték, az eredmény a baloldalon belüli bel­ső konszenzus felbomlása, mivel a tapasztalat rácáfol a vára­kozásokra, szkepszist és depolitizálódást vált ki – amíg végül az emberek nem tudják többé megkülönböztetni a baloldalt a jobboldaltól.

Ezek azok a megfontolások, amelyek arra késztetnek ben­nünket, hogy továbbra is kommunisták maradjunk. Itt van az alapja azok meggyőződésének, akik Olaszországban elvetik a kommunista párt megsemmisítését, és ragaszkodnak ahhoz, hogy előre kell lépnünk, és alapvetően át kell értékelnünk a pártot. Ebből a nézőpontból tekintve hosszabb távon még a Kelet mozgalmai is megkönnyíthetik vállalkozásunkat. Közvetlen kimenetelükön túl ezeknek a mozgalmaknak volt egy nagy po­zitív értékük: mozgósították a „létező szocializmus” rendszere által hosszú ideje elnyomott néptömegeket; egy olyan világnak, amely, úgy tűnik, azt hiszi, nem lehetségesek a társadalmi vál­tozások, megmutatták az erőszakmentes népi mozgalmak ha­talmas lehetőségeit. Ennek köszönhetően a középtávú jövőben nagy jelentőségű folyamatok alakulhatnak ki. Lehetővé tehetik számunkra, hogy újraszőjük az európai baloldal felbomlott szö­vetét, együttes gondolkodásba kezdjünk tapasztalatainkról, egyesítsük erőinket egy alternatív társadalomról szóló elképze­lés kidolgozásában és ezt támogató alternatív mozgalomban. A baloldal túlléphet a hidegháború által rákényszerített megosztó korlátokon.

Ez a folyamat nem mehet végbe automatikusan. Az ese­mények csak akkor vehetnek más irányt, ha a nyugati baloldal, amely ehhez a legmegfelelőbb helyzetben van, valóban tuda­tára ébred ennek a helyzetnek, és a régi megosztottságokkal1 való szakítás megteremti egy új egység alapjait.

Bizonyos, hogy súlyos különbségek fognak fennmaradni a baloldal különböző osztagai között, de ezek többé nem a bal­oldal régebbi politikai hitvallásainak keretein belül, hanem in­kább ezeket mintegy „keresztbeszelve” fogják hatásukat kifejte­ni. Fel kell ismernünk azokat, akik, miközben támogatják a kon­szenzuson alapuló fokozatos átalakulást, mégis nagy vál­tozásokat képzelnek el, és meg vannak győződve egy harcoló mozgalom, egy kulturális küzdelem, egy, az uralkodó tömbbel szemben álló egységes politikai erő szükségességéről. El kell határolnunk magunkat azoktól, akik magukat reformistáknak ne­vezve ezzel nem a múltbeli reformok nagy tapasztalataira utal­nak, hanem – nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt – a fenn­álló helyzet (egymáshoz egyre hasonlóbb mérsékelt programok megvalósulásának irányába mutató) csekély jelentőségű meg­változtatásáról beszélnek.

Végül, a nyugat-európai baloldalról szólva, szem előtt kell tartanunk, hogy nem egy egységes valóságról beszélünk, még a szociáldemokráciával vagy az új zöld pártokkal kapcsolatban sem. Inkább azt mondhatnánk, hogy az új ellentmondások egy komplex valóságon belül alakulnak ki, amely magában foglalja a keleti eseményeket, és amelyet azok befolyásolnak. Az OKP-n belüli változások ezért részei egy alapvető konfrontációnak, amely nem egyedül Olaszországra terjed ki, hanem egy csak most kezdődő hosszú történelmi korszakot fog meghatározni.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány 1990 nyarán készült. (A szerk.)