Vázlat

Miközben a világkapitalizmus gyors ütemben halad egy globális infor­mációs társadalom történelmi korszaka felé, a különböző országok más-más módon viszonyulnak ehhez az átmenethez (lásd B pont).¹

A sikeres kapitalista gazdaságok, Nyugat-Európában és Ázsiában egyaránt, alkalmazkodnak a folyamathoz, az értéktöbblet-termelés új funkcióinak kifejlesztése révén (lásd C, D). Az Egyesült Államok ragaszkodik egy anakronisztikus, ideológiai megfontolásokon alapuló piaci liberaliz­mushoz, amely fokozatosan lerombolja az országnak a világ iparában betöltött vezető szerepét, miközben az USA hadserege továbbra is az élen jár (lásd E). A közép- és közép-kelet-európai országok, a közel­múltlukra való politikai visszahatásként rohamos privatizációt foly­tatva vagy azt előkészítve, Jóllehet különböző mértékben, de az USA Ideológiai Irányvonalának kritikátlan követése felé sodródnak – és e folyamat során egy süllyedő hajóra kapaszkodnak fel (lásd E, F).

A kelet-európai és közép-kelet-európai országok számára valós az az alternatíva, hogy az USA irányvonalának kritikátlan követése helyett olyan, a francia és a japán tervezés modelljét követő, részlegesen pri­vatizált gazdasági rendszerre térjenek át, amely sokkal inkább megfe­lelne a globális információs gazdaság követelményeinek (lásd F, H).

Ezt az alternatívát viszonylag könnyű megvalósítani, mivel a kelet­közép- és kelet-európai országok most elutasított múltjuktól mégiscsak örököltek bizonyos előnyöket, melyek segítségükre lehetnek ennek az átmenetnek a végrehajtásában. Ez az alternatíva a jelenleg privatizá­ciós hajszával szembesülő szocialistáknak politikailag reális visszavo­nulási pozíciót kínál; egyszersmind sokkal megfelelőbb kiindulópont le­hetne egy, a globális információs társadalommal összeegyeztethető szocializmus felépítéséhez, mint egy ideológiai megfontolásokon alapu­ló, hanyatló, laissez-faire típusú piacgazdaság (lásd H, K).

A történelmileg progresszív, a globális információs gazdasághoz alkalmazkodó kapitalista rendszerek felé való előrelépés annál is fontosabb, mert könnyen lehetséges, hogy maguk e rendszerek a kapita­lizmus történelmi lehetőségeinek határát jelentik (lásd I).

A kialakuló kapitalista globális információs gazdaság termelőerői lényegüket tekintve ellentmondásban vannak a kapitalizmus központi termelési viszonyával, az értékkel, és le kell rázniuk annak béklyóit (lásd I, J). Így az útnak egy újjáépített szocializmushoz a közép-kelet- és kelet­-európai országok számára éppúgy, mint a világ többi része számára a globális információs gazdaságon keresztül kell vezetnie, azt is figye­lembe véve, hogy milyen politikailag reális taktikai szövetségek alakít­hatók ki a nem szocialista jellegű erőkkel (lásd K).

*

A) Bevezetés

A Közép-Kelet- és Kelet-Európában jelenleg folyó privatizációs hajsza közepette a szocialisták közvetlen feladatainak egyike, hogy meghatá­rozzanak egy olyan visszavonulási pozíciót, amelyből kiindulva később megindítható az előrehaladás egy teljesen rekonstruált szocialista tár­sadalom felé. Szembesülve a mai, az Egyesült Államok által inspirált, ideológiai megfontolásokon alapuló piaci liberalizmussal, kívánatos és megvalósítható feltartóztató hadműveletnek tűnik a rendezett visszavo­nulás egy francia vagy japán típusú tervezés felé.

Nem elsősorban azért van szükségünk egy ilyen visszavonulási támaszpontra, hogy kivárjuk, amíg a jelenlegi kapitalista diadalmámor beleütközik a mindennapok realitásaiba. Inkább azért van rá égetően szükségünk, mert még nem szembesültünk teljesen azokkal a problé­mákkal, amelyeket a kapitalizmus világtörténelmi helyzete vet fel egy valóban az egyén szuverenitásán alapuló szocializmus újragondolása szempontjából. Egy ilyen rekonstrukciónak, Lukács György koncepció­jának megfelelően, el kell vetnie a szabadságnak a társadalom részéről történő mindenfajta tagadását – származzék ez a tagadás akár egy titkosrendőrségi megfélemlítéssel működő sztálinista államtól, akár egy, a média manipulálásával dolgozó multinacionális cégtől.

A szocializmus újragondolásának stratégiai problémája abban rejlik, hogy egy mozgó célpontnak kell elébe lőnünk. Úgy tűnik, nem arra kell koncentrálnunk erőfeszítéseinket, hogy kiokoskodjuk, hogyan juttathatnánk el a kelet-európai és harmadik világhoz tartozó or­szágokat oda, ahol a modern ipari kapitalizmus van ma, hanem inkább arra, hogyan juttassuk el oda őket, ahol a kapitalizmus lesz holnap – nevezetesen a fejlett, globális információs társadalom történelmi szintjére.

B) A globális információs társadalom felé²

Az információ gazdasági jelentőségének felismerése visszanyúlik a ti­zenkilencedik századba. Marxnak világos, és az információnak és az energiának az ipari fejlődésben betöltött megfelelő szerepéről lényegót tekintve teljesen modern felfogása volt.³ Az információ gazdaságtanáról folyó jelenlegi állandó diszkusszió mindazonáltal Machlup (1962, 1980) és Arrow (1979) munkásságával veszi kezdetét.⁴

Ahogyan egy mind fejlettebb globális információs társadalom felé haladunk, egyre növekszik az információk termelésére és cse­réjére fordított emberi erőfeszítés aránya. Így ma az Egyesült Ál­lamokban már a munkakörök jóval több mint fele kapcsolódik az információhoz. A közvetlenül a termelésben foglalkoztatott mun­kások száma az automatizáció és a komputerizáció térhódításával még a hagyományos gyáriparban is folyamatosan csökken, és így az információval kapcsolatos technikai, tervezési, szolgáltatási és irányítási munkakörökben foglalkoztatott alkalmazottak aránya sza­kadatlanul nő.

Ezen információáramlás egészén belül a gazdasági és társadalmi változásokat elősegítő „új” információ szerepe központi jelentőségű, messze nagyobb, mint a vele foglalkozó alkalmazottak számaránya. A foglalkoztatási kategóriákon alapuló hozzávetőleges becslések egyike szerint az Egyesült Államokban az összes, információval foglalkozó dol­gozó közül körülbelül 18 százalék tevékenykedett az „új” információkhoz kapcsolódó munkahelyen: 4% a kutatás és fejlesztés, 10% az oktatás és képzés, és 4% az alkotó és tervező foglalkozások területén (Jonscher, 1983). Ugyanezek a foglalkozásokkal kapcsolatos történeti adatsorok azonban értelmezhetők úgy is, mint amelyek megmutatják, hogy ez az arány az USA-ban 1972-ben lehetett a legnagyobb, míg Japánban nyil­vánvalóan ma is folyamatosan növekszik (Morris-Suzuki, 1986).

A „folyó” (avagy „kurrens”) információkkal foglalkozó dolgozók al­kotják Jonscher becslései szerint az összes, információval foglalkozó munkaerő fennmaradó 82%-át: menedzsment és felügyelet (25%), pénzügyek és könyvelés (14%), marketing és eladás (14%), közvetítés és vásárlás (4%), irodai és titkári munka (25%).⁵

„Folyó” versus „új” információ. Ezek a kategóriák az információval kapcsolatos tevékenységek néhány olyan, a mai közgazdasági iroda­lomban megjelenő speciális osztályozásának az összehasonlításából alakultak ki, amelyeket az iparágak vagy foglalkozások szerint csopor­tosított statisztikai háttéradatokból vezettek le. Jóllehet ezek az osztá­lyozások jelentős részletekben különböznek egymástól, konceptuális alapjaik összevethetők. Közvetve vagy közvetlenül mindanyian egy olyan lényeges dichotómiát mutatnak ki az információval kapcsolatos tevékenységek területén, mint amilyenről a legvilágosabban Dunn mun­kájában (1970) van szó. Dunn ugyanis az általa megkülön­böztetett két­féle információnak az elemzés céljaira az „új” illetve „régi” információ elnevezést adta. Az alábbi idézet tömören összefoglalja e szerzőnek a kérdés kutatásában elért eredményeit:

„Edgar S. Dunn úgy vélte, hogy az emberiség rendezett tevékeny­ségei két átfogó kategóriába tartoznak. Egyrészt van a szervezés, amely a folyamatos tevékenységek irányítására irányul: azon tevékeny­ségekére, amelyek biztosítják az egyén, a család vagy a társadalmi szervezet életének rutinszerű fenntartását. Másrészt vannak olyan te­vékenységek, amelyek természetüknél fogva fejlesztő jellegűek. A te­vékenységeknek ez a második csoportja a problémák megoldására, az egyének vagy szervezetek viselkedésének megváltoztatására irányul, és az emberi társas viselkedést meghatározó célok és szabályozó me­chanizmusok megváltoztatásával való kísérletezéshez vezet. Dunn azt állítja, hogy a tevékenységek eme két csoportja kétféle, teljesen külön­böző típusú információt igényel. Az irányító tevékenység többnyire is­métlődő információkat igényel, amelyek általában mennyiségi termé­szetűek, és kevés, az értékekre és célokra vonatkozó minőségi jellegű információra van szüksége. A fejlesztési tevékenység viszont kevésbé érdekelt a rutinban, és erősebben érintik a tudással kapcsolatos vonat­kozások, továbbá arra is hajlamosabb, hogy információkat igényeljen a célokra és értékekre vonatkozóan. Dunn azt is hangsúlyozta, hogy az irányítás rutinszükségleteit szolgáló információs rendszerek megterve­zése sokkal egyszerűbb feladat, mint azoké, amelyek a fejlesztési te­vékenységek kreatív jellegű szükségleteit szolgálják. Társadalmunk szá­mára az alapvető megoldandó kérdés: milyen mértékben kívánjuk a gazdasági erőforrásokat a társadalmi kreativitást fokozó tudatosan meg­tervezett információs létesítményekre fordítani?”⁶

Érdekes megfigyelnünk, hogy Dunn megkülönböztetése – az infor­mációáramlás terminusaiban megfogalmazva – explicitté teszi a minő­ségi kibontakozásnak azt a koncepcióját, amely kifejtetlenül jelen van már Marx „bővített újratermelés” fogalmában; ez utóbbi ugyanis nem­csak a termelés mennyiségi növekedésére vonatkozik, hanem a növek­vő minőségi különbségekre is az összes főbb termelési ágazaton belül. Dunn információáramlás-fogalma ezenkívül képessé tesz bennünket ar­ra, hogy expliciten foglalkozzunk a társadalmi egyén valamint a társa­dalmi közösségek kultúrája újratermelésének kérdéseivel, hiszen mind­kettő magában foglalja a minőségileg új lehetőségek evolutív kibonta­kozását, így az információáramlás e Dunn-féle fogalmai megnyitják az utat a társadalmi újratermelési folyamat olyan aspektusainak vizsgála­tához, amelyeknek elemzését Marx is belefoglalta életműtervébe, de nem ólt elég soká ahhoz, hogy végre is hajtsa. (Dunn természetesen nincs tudatában az ő koncepciói és Marx elemzése közötti figyelemre­méltó megfeleléseknek.)

A kurrens és az új információ közötti megkülönböztetés alapvető fontosságú az információs társadalom logikájának megértéséhez, mivel egy ilyen típusú társadalomra nem pusztán az információáramlás in­tenzitásának foka jellemző, hanem még sokkal inkább a gazdasági és társadalmi változás felgyorsult üteme.

Konkrétabb terminusokban megfogalmazva, az új információ főbb kategóriái a következő területekhez kapcsolódnak: a) kutatás és fej­lesztés (K + F), ideértve az új komputer-software kifejlesztésére irányuló egyre jelentősebb erőfeszítéseket, amelyek a beruházások növekvő összetevőjét alkotják bizonyos kulcsiparágakban (pl. a távközlésben); b) oktatás: a társadalmi egyénnek egy fejlettebb kulturális szinten való újratermelése mind a nemzedékváltás, mind az egész életen át tartó folyamatos továbbképzés során; c) kreatív és tervezési tevékenységek; d) innovatív tervezés, valamint új projektek és eljárási koncepciók ki­fejlesztése; és e) kulturális változás és új társadalmi viszonyok (bele­értve új termelési viszonyokat is) létrejötte.

Új információ és technológiai változás. Az új információ gyors bővítése életbevágó a technológiai haladás és a nemzetközi versenyképesség szempontjából:

1. A tudományos kutatás által tartalmazott új információ (a technikai K + F mellett) képezi a csúcstechnológiai ipar fejlesztésének kiinduló­pontját, amely viszont a modern ipari növekedés döntő területe. Egy, az NSF által támogatott kutatás szerint – amely áttekintette az USA-ban kiadott szabadalmakban⁷ meghivatkozott tudományos cikkeket – az összes szabadalmazott találmány, amint ezt a tudományos irodalomra történő hivatkozások növekvő átlagszáma mutatja, egyre inkább az alapkutatásra támaszkodik.

2. Az új információ még újabbá válik: a tudományos felfedezés és annak technológiai alkalmazása közötti időintervallum az utolsó évtize­dek folyamán összezsugorodott. A fentebb idézett kutatás megállapí­totta, hogy a tudományos cikk és a szabadalom közötti átlagos időin­tervallum 8-ról 7 évre csökkent. Következésképpen az új tudományos és technikai ismeretek gyors terjedését és alapos feldolgozását/asszimilálását biztosító kommunikációs csatornák megteremtése kiemelke­dően fontos feladat.

3. Az új információ életbevágóan jelentős a minőségi előrelépést megtestesítő társadalmi és kulturális változások szempontjából. Ezen a téren a fejlett ipari társadalmak lényeges különbségeket mutatnak fel. Az Egyesült Államok például lemaradt az innovációnak a mindennapi termelésbe való beépítéséhez szükséges szervezeti változtatások te­rén. Egy mostanában készült tanulmány szerint: „Az amerikai nehéz­ségek a gyártási innováció előmozdítása terén nem gépeinkből és tech­nológiánkból, hanem a szervezetekből és az embereknek a termelés­ben való felhasználásából fakadnak, az automatizációs stratégiákból, és azokból a célokból, amelyeket a termelésben az innovációval el akarnak érni. A probléma nem robotjainkkal vagy helyi területi hálóza­tainkkal, hanem a bennük rejlő produktív lehetőségek kiaknázásának mikéntjéről vallott felfogásunkkal kapcsolatos.”⁸

Az új információ Dunn-féle felfogása különösen lényeges ezzel a problémával kapcsolatban, mivel kifejezetten arra az eszközfunkcióra összpontosít, amelyet az új információ a problémák megoldásában, az egyének vagy szervezetek viselkedésének megváltoztatásában, továb­bá az emberi társas viselkedést meghatározó célok és szabályozó té­nyezők megváltoztatásával való kísérletezés lehetővé tételében tölt be.

Dunn dichotómiája a más szerzők által javasolt hasonló kategóri­áktól nem annyira abban tér el, hogy meghatározásai alapján lehetővé válnak a különböző típusú információkkal kapcsolatos mennyiségi becs­lések, hanem az új és a folyó információ közötti minőségi különbség hangsúlyozása a figyelemre méltó benne. Éppen ez a minőségi különb­ség az, ami az új információt a gazdasági növekedés és a nemzetközi verseny stratégiai eszközévé teszi – és ugyanakkor feltárja az ebben a minőségi kibontakozásban mutatkozó nehézségeket, amelyek egy modern gazdaság Achilles-sarkát jelentik.

Új információ és oktatás. Az új információ áll azoknak az oktatási erő­feszítéseknek a centrumában, amelyek a jövőbeni termelékenységet meghatározzák. A növekvő nemzetközi gazdasági verseny feltételei kö­zött a magas életstandardok nem tarthatók fenn másképpen, mint a magas termelékenység bázisán. Egy információs gazdaságban azon­ban a tömegtermelés önmagában már nem garantálja a termelékeny­séget, ez inkább a változáshoz, mini életformához való alkalmazkodás­tól függ – még akkor is, ha a csúcstechnológiai tömegtermelési folya­matok természetesen megőrzik figyelemre méltó jelentőségüket az új információs technológiák hátterének biztosításában, például a félvezető chipek gyártásában.

A fejlett információs technológiák megkövetelik a termelési folyamat tudatos és állandó forradalmasítását: számos különböző résztermék előállítását, új termékek állandó bevezetését, a folyamat működésének javítását, amikor csak lehetséges. A termelés stabilizálására tett kísér­letek csökkentik a versenyképességet, ahelyett, hogy – mint a hagyo­mányos tömegtermelés korábbi időszakában – fokoznák azt. Általános­ságban fogalmazva: ,A gazdaság „tudásszektorának” vagy »negyedik szektorának« robbanásszerű növekedése magával hozta a munka és tanulás egy új, intenzív szintézisét. Ennek eredményeként a tanulást többé nem úgy tekintjük, mint a munkára való felkészülést, hanem mint a legtöbb munka szerves alkotórészét. Különösen a legtöbb operatív rendszerben – a repülőgéptől az erőművekig – folyó „beépített képzés” az, ami megszüntette a munkavégzés és a képzés közötti határvonalat.”⁹ Ez a helyzet azt hozta magával mindenekelőtt, hogy a nemzedék­váltások során, ahol hagyományosan az oktatás adja át a kulturális eredmények nagy részét a dolgozók új és új tömegeinek,¹⁰ az oktatás jelentősége nagyobb, mint valaha, mivel a termelékenység és ver­senyképesség alapvetően az előképzés és a munkateljesítmény egyre magasabb és magasabb szintjeitől függ. A nemzedékváltások során átadott tudás mennyiségének növekedése azonban nem tud töb­bé lépést tartani a globális információs gazdaságban zajló változások ütemével, és így a szakmai-technikai képzés élethossziglan tartó fel­adattá válik. Ennek két sorsdöntő következménye van az új informáci­óra mint az oktatás hordozójára nézve:

1. Az oktatási célokra szánt új információt egyre inkább interaktív módon kell átadni, ahogyan a hangsúly a tartalomról a folyamatra he­lyeződik át, azaz a specifikus tárgyi anyagról olyan készségek meg­szerzésére, amelyek lehetővé teszik a megszerzett tudás különféle mó­dokon történő asszimilálását. Ez rendkívüli fontossá teszi a hatékony kommunikációs csatornák megtalálását.
2. Az oktatási célokat szolgáló új információ szervezése és terje­dése az egész gazdaság területén hatással van a termelékenységre: „A posztindusztriális, tudásra alapozott gazdaságban a tanulás straté­giai fontosságú iparággá válik. Az oktatási ipar termelékenységének alacsony foka az USA gazdasága egészének versenyképességét és termelékenységét érintő korlátozó tényezővé vált.”¹¹

Az új információ és a telekommunikáció. A gyorsan működő telekom­munikációs hálózatok az információ korának nélkülözhetetlen infrastruk­túráját alkotják, döntő jelentőségűek a folyó, de különösen az új infor­máció olyan egyének és szervezetek közötti cseréjében, amelyek ilyen információt hoznak létre és/vagy használnak. A telekommunikációs há­lózatok tehát életbevágóan fontosak a gazdasági növekedés és a nem­zetközi versenyképesség szempontjából.

Az új információ kategóriáján belül mind a K+F, mind az oktatás hatékonysága egyre inkább a modern távközléstől függ, különösen az információcsomagokat nagy sebességgel továbbító hálózatoktól, ame­lyeknek fővonalai ma rendszeresen 45 megabit információt közvetítenek („T-2” szint). Ezeket a hálózatokat hatalmas adatkészletek hatékony továbbítására fejlesztették ki; olyan módon tervezték meg őket, hogy képesek legyenek hangot, adatokat és képeket továbbítani. Az infor­mációcsomagok továbbításának technológiája folyamatosan fejlődik, je­lenleg lépi át a másodperc/gigabit információtovábbítási sebesség szint­jét. A fejlődés élvonalában a kutatásra, fejlesztésre és oktatásra szánt közhasználatban lévő komputerhálózatok állnak.¹² A kereskedelmi há­lózatok területén a világméretű pénzügyi tranzakciókat szolgáló kom­puterhálózatok bonyolítják le a legnagyobb forgalmat.

Három fő trend figyelhető meg a közcélokat szolgáló K+F és az oktatási komputerhálózatok vonatkozásában:

1. Az Egyesült Államokban, Európában és Japánban számos – a kutatásban vezető szerepet játszó – egyetemen és más, ezen a téren magas szintű lehetőségekkel rendelkező intézményben folyó kutatási tevékenység egyre inkább támaszkodik a nagy sebességgel működő komputerhálózatok révén elérhető fejlett számítógépes szolgáltatások­ra. Ezek vagy lokális területi hálózatok (LAN) egyes egyetemi vagy kutatóintézeti kampuszokon, vagy nagyobb területeken működő háló­zatok (WAN), amelyek a korábbi csomópontok csoportjait kapcsolják össze, vagy egyenesen részei a kialakuló országos méretű és nemzet­közi távolsági összekapcsoló rendszereknek.

A kutatásra orientált hálózatfelhasználók komoly igényeket támasz­tanak a hálózat működésével szemben. Olyan funkcionális képessége­ket várnak el a hálózattól, mint például hatalmas adatkészletek továb­bítása, a szuperkomputerek sebességével elvégzett számítási szolgál­tatások, hozzáférési lehetőség a hatalmas adatbankokhoz stb. A használók egyszersmind azt kívánják, hogy a hálózat biztosítsa a lehető legszélesebb kapcsolatok lehetőségét az olyan szolgáltatási egységek­kel, amelyek ilyen funkciók elvégzését kínálják. És égetően szükségük van az áttekinthetőségre, azaz arra, hogy az ismerős operatív rendszer eljárásait ugyanolyan könnyedséggel használhassák a hálózat másik végén található funkcionális szolgáltatásokhoz való hozzájutásra, aho­gyan hozzászoktak ahhoz, hogy kényelmesen hozzáférhetnek az író­asztalukon fekvő lemezhez vagy nyomtatóhoz.

Ezek a használók kétségtelenül bekapcsolódnak valamiféle egy­mással való együttműködésbe a hálózaton keresztül, de ez ritkán megy túl az elektronikus továbbításon vagy legjobb esetben a közös cikkek vázlatainak kicserélésén, így ezen a szinten a hálózatok az új informá­ciónak mindenekelőtt inkább egyéni, mintsem kollektív termelését se­gítik elő, meg persze a már elérhető új információhoz való gyors hoz­zájutás lehetőségét.

2. Az oktatás mint az új információ termelésének és terjedésének egyik kulcsterülete, még alig kezdett el jelentősebb mértékben támasz­kodni a komputerhálózatokra, de az ebben rejlő hatalmas jövőbeli le­hetőségek máris nyilvánvalóak. Sokatmondó tény, hogy, úgy tűnik, az oktatással foglalkozó hálózatfelhasználók inkább élnek a hálózatok együttműködésre – elképzelések és források egymással való megosz­tására – való felhasználásának lehetőségével, mint a kutatással foglal­kozók. Az alábbi szemléltető esetekkel pusztán jelezni akarjuk a háló­zatokban az oktatás számára rejlő lehetőségeket.

Egyetemi szinten a tanítási anyag kooperatív fejlesztése és teszte­lése gyorsan halad előre az olyan egyetemi központokban, mint amilyen a Dartmouth College, felhasználva az új multimediális és hiper-média jellegű, a helyi területi hálózatokon alapuló módszereket. Jó okunk van azt hinni, hogy az ilyen anyagok elérhetősége gyorsan fog nőni, és az oktatási technikák jelentős javulásához fog vezetni.

A középiskolai oktatás szintjén számos kísérleti mikrokomputer-hálózat létezése már jelzi ezeknek a hálózatoknak a lehetőségeit mind az általános, mind a speciális oktatási célokat szolgáló új információk termelésében és terjesztésében. A Kendallnet hálózat például, amely a nyilvános telefonvonalakat használja, összeköti egymással a süketek számára Washingtonban, Columbia járásban, Kaliforniában, Floridában és az ország más részein létesített iskolákat. A hálózat a Gallaudet Egyetem kutatásain alapuló új információknak (ideértve a tananyagok tanterveit és az oktatási szoftver-forrásanyagot is) az iskolák közötti elosztására szolgál.

Perlman áttekintése (Technology and Transformation of the Schools; 1987) rámutat arra a távolról sem nyilvánvaló viszonyra, amely egyrészt az oktatás átalakításának céljaira hozzáférhető új távközlési és kompu­tertechnológiák, másrészt pedig a magasan fejlett információs társada­lom alapvető oktatási szükségletei között fennáll. Hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok iskolarendszerében és az oktatás folyamatának egészében radikális szervezeti változásokra lesz szükség, különben az új komputer- és távközlési technológiák nem fogják meghozni a várt eredményeket. A szervezeti változás hajtóereje – a megerősített had­állásokból védekező oktatási bürokrácia ellenállásával szemben – va­lószínűleg a hagyományosan működő iskolarendszerek ugrásszerűen megnövekedett költségeinek ellenőrzésére irányuló társadalmi igény lesz.

Az új információ termelését és terjedését szolgáló hálózatok léte­zését tehát úgy foghatjuk fel, mint az oktatás és a csúcstechnológiai termelés közötti viszony megváltoztatásának infrastrukturális alapkö­vetelményét. Mint ilyenek, ezek a hálózatok a magasan fejlett informá­ciós társadalom felé való előrelépés egy szükséges, de persze nem elégséges feltételét jelentik.

3. Talán a legérdekesebb trend, amely összeköti egymással az új információ bővülésének és a komputerhálózatok fejlődésének tenden­ciáját, egy, a hálózatfelhasználókat összekapcsoló új közösségnek mint intellektuális, társadalmi és politikai entitásnak a kialakulása. A hálózat együttműködést hoz létre egyének egy széles skálája között (a Usenet például világszinten működik), akik semmilyen más módon sem kap­csolhatnák össze tevékenységüket. Ezek az együttműködések ugyan­úgy lehetnek kapcsolatosak technikai problémákkal, mint azokkal a tár­sadalmi szervezetre és értékekre vonatkozó minőségi kérdésekkel, amelyeknek a kulturális és társadalmi változásban betöltött szerepét Dunn hangsúlyozta.

Így a hálózatok – és különösen a világméretekben működő nem-­kereskedelmi jellegű hálózatok, mint amilyen a Usenet – egy olyan új típusú közösség létrejöttének katalizátoraiként működnek, amelynek nagy lehetőségei vannak a legfontosabb, nemcsak a gazdasági növe­kedés és a világgazdasági versenyképesség, de a társadalmi változás céljait is szolgáló új információk termelésében.

Az első, amit a szakértők általánosan felismertek, az ebben rejlő lehetőségek tisztán technikai oldala volt. Egy, még 1981-ben írott ta­nulmány szerint: „A hálózat legfigyelemreméltóbb teljesítménye és leg­többre becsült eredményeinek egyike egy »felhasználói közösség« ki­alakulása volt. Ennek a közösségnek a realitása – az adatok, az algo­ritmusok és az elképzelések kooperatív megosztása a tagok között, a szoftvertervezés, a számítógépes nyelvek megválasztása, a protokollok kérdéseinek közös megvitatása és megoldása – meggyőző bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy a számítógépes eszközök egymással való összekapcsolása az ember és ember közötti kommunikáció javulását eredményezheti és eredményezte is.”¹³

A Usenet hálózat körül kialakult hálózatfelhasználó közösség egy napjainkban született elemzése (Durlak és mások, 1987) megerősíti, hogy a résztvevők közötti első jelentősebb interakciók pontosan a fen­tiekhez hasonló feladatorientált technikai kérdések körül forogtak; azon­ban: „Dunn kérdésfeltevése, hogy milyen mértékben akarjuk a gazda­sági erőforrásokat a társadalmi kreativitást növelő létesítményekre for­dítani, még ma is a legalapvetőbb kérdés. A Usenetet eredetileg egy feladatokra orientált hálózatnak szánták, de 1983 óta a társadalmi kre­ativitás iránti érdeklődés a hálózat felhasználói között sokkal gyorsab­ban növekszik, mint a feladatorientált. A rendszeren belüli jelenlegi fe­szültségek legnagyobb része a régebbi, feladatokra orientált felhasz­nálók, és az új, társadalmi vonatkozású információk tömegét termelő, társadalmi érdeklődésű felhasználók közötti ellentéttel van kapcsolatban.”

Az új információk továbbítására orientált adatszolgáltató szá­mítógépes hálózatok tehát többet is tesznek annál, hogy biztosítják a kutatás és oktatás infrastrukturális bázisának egy nélkülözhetet­len elemét. Egyszersmind katalizátorként működnek olyan hálózat-­felhasználó közösségek létrejövetelében, amelyeknek egyedülálló lehetőségeik vannak mind a technikai jellegű, mind a társadalmi szervezetre, értékekre és szabályozó mechanizmusokra vonatkozó új információ termelésére és terjesztésére. Ezáltal megteremtik az emberi együttműködés egy új dimenzióját és egy olyan kollektív tudatosság kialakulásának a lehetőségét, amely szelektíven, és (a tömegkommunikációtól eltérően) az aktív részvéteit biztosítva, egy-szermind eddig elképzelhetetlen méretekben működik, az egész vi­lágot átfogó módon, áthatolva a politikai és kulturális határokon.

Mindennek következményei egyenesen döbbenetesek, különösen, ha megfontoljuk, hogy a termelési módok történelmi fejlődésének egyik alapvető hajtóereje a kis embercsoportok elszigetelt létezésének foko­zatos felszámolódása, és egyre nagyobb méretű termelő közösségek funkcionális integrációja.

A globális információs társadalmat tehát, amely felé tartunk, az eb­ben a részben leírt különböző aspektusok határozzák meg. Mégis, a globális információs társadalom több mint ezeknek a különböző ténye­zőknek a puszta egymás mellett létezése; már ebben a fejlődési sza­kaszban világosan látható kialakulóban lévő egységük. Az új informá­ció gyors és szisztematikus termelése fokozatosan egy, a törté­nelmi haladást előmozdító termelőerő jellegét ölti.

A most következő alfejezetekben azt fogjuk megtárgyalni, hogy ho­gyan alkalmazkodik a termelési rendszer ehhez az új előrehajtó erőhöz a különböző országokban, valamint megvizsgáljuk azokat a korlátokat, amelyek behatárolják ennek az alkalmazkodásnak a lehetőségeit.

C) A termelési viszonyok alkalmazkodása az információ korához a sikeres kapitalista gazdaságok esetében

Az eredményes kapitalista termelés követelményei és jellemzői, aho­gyan belépünk a globális információs társadalom korszakába, alapvető változásokon mennek át:

1. A méretgazdaságosságra vonatkozó megfontolások elvesztették döntő szerepüket a termelési költségek meghatározásában. Jóllehet a méret szempontja a termelés számos területén továbbra is jelentős, előtérbe kerültek a gyártott termékek megválasztásával kapcsolatos megtakarítások, mivel a komputervezérelt gyártás lehetővé teszi, hogy a piac speciális területein fellépő igényeket ésszerű áron, széles határok között módosítható termékekkel elégítsék ki. A jól alkalmazkodó válla­latok ezeket a vállalat mozgásterével összefüggő megtakarítási lehető­ségeket a végsőkig kiaknázzák.

2. Ehhez hasonlóan a szállítási lehetőségek is elvesztik korábbi meghatározó szerepüket, a termelés előnyös helyének megválasztásá­ban, mivel a távközlési hálózatokhoz és lehetőségekhez való hozzáju­tás szempontjai egyre inkább versenyre kelnek velük. Számos terve­zési, szolgáltatási és menedzsment jellegű tevékenység területén, ahol a személyes kapcsolatok lényeges szerepet játszanak, a távközlés és a személyes kapcsolat egymás kiegészítőjévé válik.¹⁴ Az ezekhez a feltételekhez való adaptálódás megköveteli, hogy az alkalmazottak at­titűdje számottevően megváltozzék, hogy leküzdjék az elektronikus adatszolgáltató hálózatok használatával szembeni ellenállásukat. Figye­lemre méltó, hogy az Egyesült Államokban, ahol a nagy komputergyártó cégek rendelkeznek a legfejlettebb és legintenzívebben kihasznált – például az IBM esetében több mint 50 országot és mintegy 400 000 alkalmazottat összekapcsoló – belső adatszolgáltató kommunikációs hálózatokkal, a más területeken működő társaságok, még azok is, ame­lyeknek megvannak a maguk igencsak fejlett szintű technológiái, ész­revehetően elmaradtak a fejlett adatszolgáltató hálózatok felhasználása terén.¹⁵

3. A pénzügyi beruházások jelentősége megnőtt a közvetlenül ter­melési célokra irányuló beruházásokhoz képest.¹⁶ Ez részben annak következménye, hogy pillanatok alatt hozzá lehet jutni a szükséges ada­tokhoz a világ minden részéből, ami lehetővé teszi az egymástól távol eső piacok közötti pénz- és hitelügyleteket.

4. A nemzetközi versenyben nélkülözhetetlenné váltak a sikerhez a cégek vezetési kultúrájában mutatkozó jelentős változások, különösen a vezetési szintek közötti viszonyok átalakulása, és egy kevésbé direktív jellegű vezetési stílus.

5. Mindezek a változások végül is egy, az alapvető termelési vi­szonyokban bekövetkezett jelentős elmozdulást jeleznek. Az elmúlt év­tized azt mutatja, hogy a kapitalizmus alkalmazkodóban van az infor­máció korához, és ezáltal talán kiterjesztheti létezésének történelmi ha­tárait. A japán kapitalizmusban, de éppúgy, bár kevésbé nyilvánvaló módon, az európai és amerikai kapitalizmusban is, kezd láthatóvá válni – az abszolút és relatív értéktöbblet termelésére irányuló dinamika ko­rábbi szintjei után – az értéktöbblet termelésének egy történelmileg új formája. Az új forma a minőségileg magasabb értékű munkaerő kiképzésén alapszik: magas termelékenységgel dolgozó, az olyan ko­rábbi menedzseri tevékenységekben, mint az ütemtervek kidolgozása vagy a minőségellenőrzés, szívesen részt vevő, a termelési folyamat állandó forradalmasítására kész dolgozókon. Mint árut, ezt a munkaerőt lényegesen kevesebbért vásárolják meg, mint amennyivel – a közös munka egységeiben mérve – a termeléshez hozzájárul.

Az értéktöbblet termelése ezen új formájának kialakulása átalakítja a munka és a tőke közötti alapvető viszonyokat, látszólag együttműkö­déssel váltja fel az osztályok közötti konfliktust; a munkások jelentős szerephez jutnak a közvetlen munkafolyamat megszervezésében. Még­is, az együttműködés díszletei mögött a munka elidegenült marad, mivel a munkások cselekvési lehetőségei sohasem terjednek ki a termelés társadalmi céljainak meghatározására, és így a termelési viszonyokat továbbra is az értéktöbblet termelésének szempontja határozza meg. Az értéktöbblet termelésének ezen új formája előnyt ad a versenyben azoknak a kapitalistáknak, akik alkalmazzák, de az osztályok közötti küzdelem folytatódik, és a tudomány és technika teljes társadalmi po­tenciáljának kiaknázása meghiúsul.

D) A kormányzat gazdasági szerepének alkalmazkodása az információ korához a sikeres kapitalista gazdaságokban

A kormányzatnak az egyes kapitalista termelési rendszerek sikeressé­gének biztosításában betöltött szerepe szintén alapvető változásokon megy át. A magasan fejlett gazdaságok közül Japán¹⁷ és Franciaország¹⁸ szolgáltat kiemelkedő példát a kormányzati tervezés és irányítás raci­onális működésére a globális információ korában.

Az egységesülő világgazdaság összefüggéseiben az innovációval járó kockázatok viselése meghaladja még a legnagyobb transznacio­nális cégek lehetőségeit és erőforrásait is. Az ezekkel a kockázatokkal való megbirkózás érdekében a társadalom egészének erőforrásait kell az ilyen célok felé irányítani.

A magánszektor megvédése a túl nagy kockázattól – ez Japán világgazdasági sikerének kulcsa. A kormányzat a) alacsonyan tartotta  a kamatlábakat, és így biztosította az alacsony kamatterheket – ami arányosan kisebb kockázatot jelentett – az innovatív beruházásokra vállalkozó cégek számára; b) az ipari K+F erőfeszítéseket gondosan kiválasztott innovációs célokra összpontosította, különösen a Nemzeti Kereskedelmi és Ipari Minisztérium működése révén; c) lehetővé tette a magáncégek számára, hogy valóban hatalmas beruházási kötelezett­ségeket vállaljanak, azzal, hogy a cégek innovációs erőfeszítéseiből származó termékek számára biztosította a kormány által garantált kezdeti piaccá, és d) elkötelezte magát azokra az emberi és anyagi inf­rastruktúrával kapcsolatos beruházásokra, amelyekre a magánszektor támogatása érdekében szükség volt (legutóbb például egy 200 milliárd dollár költségű országos távközlési hálózat létesítése formájában).

A francia tervezés ehhez hasonlóan: a) az ipar fejlesztését szolgáló hatalmas tőkét igénylő beruházásokban való állami részvétellel csök­kentette a magánvállalkozás kiadásait és kockázatát; b) egyes ipará­gakat, régiókat és technológiákat kormányzatilag ösztönzött fejlesztési tevékenység felé terelt; c) maga is aktív szerepet vállalt a globális in­formáció korának megfelelő infrastruktúra felépítésében. Kiemelkedő példa erre a Minitel hálózat, amely messze előtte jár a hasonló, bárhol a világon működő információs létesítményeknek, mivel komputeres adatszolgáltatást biztosit körülbelül négymillió telefon-előfizetőnek. Ez a gazdaságpolitika nemcsak hogy létrehozott több mint háromezer, a rendszerhez kapcsolódó információszerzéssel és terjesztéssel foglalko­zó vállakózást, hanem egyszersmind biztosította az elektronikus adat­közlés ábécéjének megtanulását egy egész nemzedék számára, első ízben nyitva meg a lehetőséget a tömeges, az elektronikus eszközök segítségével történő társadalmi kommunikáció számára.

E) Az Egyesült Államok helyzete a globális információs gazdaságban

Az Egyesült Államok, miközben a globális információs gazdaságot jel­lemző számos technológia és szervezeti forma úttörője volt, komolyan elmaradt az információ korának megfelelő gazdaságra való áttérés vég­rehajtásában.¹⁹

Három lényeges tényező okozta ezt a lemaradást: 1. Az Egyesült Államoknak a világ iparában betöltött vezető szerepe a hagyományos tömegtermelés korszakában. Ez a vezető szerep ki­alakított és megerősített egy sor intézményes formát és kulturális atti­tűdöt, amelyeket annál nehezebb megváltoztatni, minthogy a múltban rendkívül sikeresnek bizonyultak. A múlt sikereitől ugyanis nehezebb elszakadni, mint a múlt kudarcaitól. Így az USA vállalataira a tömeg­termelés korából származó vezetési magatartásformák a jellemezők, a japán cégekkel összehasonlítva inadekvát jellegű alkalmazkodással a rugalmas gyártási rendszerekhez. ,Az elsődleges kérdés: hogyan hasz­nálják fel a technológiákat. Egy most megjelent tanulmány összeha­sonlítja az ugyanazon termékek gyártására szolgáló rugalmas gyártási rendszerek (FMS-k) felhasználását Japánban és az Egyesült Államok­ban. A japán FMS-létesítményekben felhasznált gépek átlagos száma hat, az amerikai rendszerekben hét. Azonban az Egyesült Államokban az egy FMS által elkészített munkadarabok száma 10 volt, Japánban átlag 93, tehát csaknem tízszer annyi. A darabonkénti évi ráfordítás ér­téke az USA-ban 1727, Japánban csak 258 volt. Az amerikaiak az új berendezéseket a gyártás egy régi stílusú koncepciójának eszközeiként használják fel. Arra is képtelennek bizonyultak, hogy a bennük rejlő lehetőségeket az új termékek bevezetése terén kiaknázzák. Az évente bevezetett új termékek száma Japánban huszonkétszer olyan magas volt, mint az Egyesült Államokban. Kevés kivétellel az USA-ban létesí­tett rugalmas gyártási rendszerek a gyakorlati felhasználás során meg­döbbentően rugalmatlannak bizonyultak, sok esetben rosszabbul mű­ködtek az általuk felváltott hagyományos technológiáknál is. Maga a technológia ebben nem hibás, a különbség a vezetési módszerekben van.”²⁰

2. A hagyományos, laissez-faire típusú piaci liberalizmus melletti ideológiai elkötelezettség. Ez az ideológia elveti a kormányzatnak a globális információs gazdaság által megkövetelt új típusú gazdasági szerepvállalását, és így aláássa az Egyesült Államoknak a világgazda­sági versenyben elfoglalt előnyös pozícióját. Az Egyesült Államok fo­lyamatosan elutasította a technológiai fejlődésnek és a technológiai in­novációnak a kormányzat általi előretervezését, nem vette tudomásul a nagyarányú technológiai beruházásokból származó termékek állami­lag garantált piacára irányuló igényt, és elhanyagolta a világgazdasági versenyképesség nélkülözhetetlen hátterét jelentő emberi és anyagi inf­rastruktúrába való beruházást. A kapitalizmus igazi központja többé nem a Wall Streeten, hanem Tokióban van: a tíz legnagyobb nemzet­közi hitelintézet közül nyolcnak Japánban van a központja, és a nem­zetközi és egyesült államokbeli piacokra való japán behatolás ahhoz vezetett, hogy a japánok egyik vezető amerikai iparágat a másik után kezdték uralni.²¹

A japán és amerikai gazdaság közötti versengésben a legutóbbi küzdőterepet a HDTV (nagy felbontóképességű televízió) technológiák jelentették, ahol a standardok kifejlesztésének a Szövetségi Tömeg­kommunikációs Bizottság által irányított folyamata egy „gyors, csaknem forradalmi” technológiai fejlődés katalizátora volt az Egyesült Államok­ban. Azonban, ennek az áttörésnek ellenére is, az iparág jövője két­séges, mivel az új technológiai standardok alacsony költségű ipari ter­melésre való felhasználásának eredményeit valószínűleg már Japán fogja learatni. „Japán stratégiája koherens, integrált, és hatalmas infor­mációs áramlatok elemzésén alapszik. Célja, hogy Japánt tegye az uralkodó gazdasági hatalommá a világ információs technológiákkal való ellátása terén. A találékony minisztériumok versengenek egymással az ipar új ösztönzőkkel és támogatásokkal való ellátásában és a kocká­zatok csökkentésében, nagyban elősegítve a japán magáncégek HRS (nagy felbontóképességű rendszerek) beruházásait és termékfejlesztő tevékenységét. Ezzel szemben az Egyesült Államok kormányának nincs saját gazdaságfejlesztési stratégiája. Kevés vagy semmilyen jelentősé­get sem tulajdonit a HRS-technológiának, és különösen erőteljesen uta­sította el, hogy határozott szerepet vállaljon az HDTV-technológiák ki­fejlesztésében. A gazdaságfejlesztésbe való beavatkozásai mindennek nevezhetők, csak konzisztensnek nem. Általában ezek a lépések inkább egyes vezetők szeszélyének az eredményei, mintsem bármilyen, az egyes technológiáknak legalább a nemzetbiztonsági jellegű költségeit és hasznát felmérő tudatos becsléséi.”²²

3. A technológiai erőforrásoknak a katonai szférára való koncent­rálása. A jelenlegi katonai konfliktus Irakkal demonstrálta mind az in­formáció korának megfelelő módon felszerelt katonai erő hatalmas fö­lényét egy hagyományos fegyverekkel harcoló hadsereg fölött, mind pedig az Egyesült Államok katonai vezetésének magas fokú technikai és szervezési hatékonyságát. Mindazonáltal azok a nagy remények, amelyeket évekkel ezelőtt a katonai csúcstechnológiai kapacitásnak a civil termelésbe való könnyű átirányíthatóságához fűztek, csaknem tel­jesen szertefoszlottak. A katonai-ipari komplexum a katonai beavatko­zásokra orientált költséghatékonysági kritériumokkal dolgozik, ahol a végrehajtott katonai vállalkozás eredményei nem fejezhetők ki közvet­lenül pénzben, míg a civil termelést a nyereségesség kritériuma hatá­rozza meg, ahol is a költségeket a realizált, nagyon is monetáris jellegű eredményekkel kell összevetni. A társadalom gazdasági erőforrásainak nagyarányú igénybevétele a katonai technológia céljaira, ami sok éve jellemzi az Egyesült Államokat, a legfontosabb erőforrásokat vonja el a nem katonai jellegű céloktól, és olyan, speciális célokat szolgáló ipari kapacitás megteremtéséhez vezet, amelynek kevés vagy semmi köze sincs a nagy piacokon elérhető gazdasági sikerhez.²³

Nemzetközi szinten az Egyesült Államok ideológiai vonalának kö­vetői egyre nagyobb bajban vannak. Németországban Helmut Kohlt, az Egyesült Államoknak ezt az elkötelezett ideológiai szövetségesét, úgy tűnik, az a veszély fenyegeti, hogy maga alá temeti az ország keleti felének gazdasági összeomlása, amelyet a piacromboló erőinek sza­badjára engedése idézett elő egy olyan gazdaságban, amely addig – a tervgazdaság révén – tűrhetően, ha nem is nagyon jól működött. A Német Központi Bank elnöke, Karl Ottó Pöhl teljes gazdasági csődként jellemezte a kelet-németországi helyzetet; Otto Lambsdorff, a szabad­demokratáknak, Kohl koalíciós kormányzó partnereinek elnöke kijelen­tette, hogy Keleten a munkanélküliek aránya – amelyet most 32 szá­zalékra becsülnek – hamarosan elérheti az 50-60 százalékos szintet; és március 18-án illetve 21-én hetvenezer, majd százezer résztvevővel tömeges demonstrációkra került sor Lipcsében, amelyekkel a kelet-né­metek a választásokkal való becsapásuk ellen tiltakoztak. Figyelembe véve másfelől a nyugat-németek körében kialakult ellenérzéseket, a keleti országrész gazdasági problémái kezelésének magas költségei miatt már úgy idézte fel ez a tömeges példányszámban megjelenő he­tilap, a Der Spiegel, a „Kelet és Nyugat közötti valódi összeütközés-rémét, mint amely többé nincs teljesen kizárva.²⁴

A lengyel gazdaság a Harvard Egyetem professzora, Jeffrey Sachs által javasolt drasztikus piaci sokkterápia közepette mély válsággal küzd, miközben megkísérli az ipar radikális privatizálását, egy olyan gazdaság laissez-faire elvek alapján folyó racionalizálásának részeként, amelyet egy hatalmas hagyományos mezőgazdasági szektor ural – olyan típusú mezőgazdaság, amelynek átalakítása Németországban és Franciaországban két nemzedéket és hatalmas erőforrásokat vett igénybe, s ez az erőfeszítés a mai napig sem tekinthető befejezettnek.

Napjainkban Kelet-Közép-Európa viszonylag jól működő gazdasá­gai Magyarországon és Csehszlovákiában találhatók, ahol vannak még olyan tűrhetően működő tervezési struktúrák, amelyek a gazdasági te­endőkkel kapcsolatos kiterjedt országos vita közepette mindeddig meg­menekültek attól, hogy a piaci liberalizmus nevében szétrombolják őket.

F) Alternatív modell Közép-Kelet- és Kelet-Európa számára

A kelet-közép-európai és kelet-európai gazdaságokban a gazdasági rekonstrukció legjobb stratégiája a létező, még működő tervezési inf­rastruktúrák felhasználása egy olyan megfontolt átmenet megvalósítá­sára, amely – az Egyesült Államok által nyújtott modell helyett – egy, a francia és japán modell elemeit magába foglaló rendszerhez vezetne el.

E régió országai, elutasítva politikai múltjukat, hajlamosak arra, hogy az Egyesült Államok ideológiai irányítását kövessék; ezt az irány­vonalat erősítik a gazdasági segítségre és kölcsönökre vonatkozó ame­rikai ígéretek éppúgy, mint az Egyesült Államok erős katonai pozíciója. Mindazonáltal a piaci liberalizmus ideológiai okokból elfogadott irány­vonala önpusztító magára az Egyesült Államokra nézve is; ez az egyik fő oka annak, hogy az USA eddigi ipari és pénzügyi vezető szerepe a világgazdaságban fokozatosan átcsúszik Japán kezébe. Az Egyesült Államok ideológiai irányítását követni Kelet-Közép- és Kelet-Európában annyi, mint felkapaszkodni egy süllyedő hajóra.

Egy francia vagy japán típusú tervezési rendszerre való áttérés ugyan jelentős mértékű privatizálást foglal magában, de megőrzi a tár­sadalmi racionalitás érvényesülésének ígéretét egy sor olyan területen, amelyeknek döntő jelentősége van egy globális információs gazdasá­gon belüli versenyképesség szempontjából: magas szintű állami támo­gatás a K+F tevékenységnek; megfelelően finanszírozott, egyre uni­verzálisabb jellegű technikai és szakmai oktatás; olyan, új információkra orientált adathálózatok kifejlesztése, amelyek nem lehetnek sem ön­erőből működőek, sem önfinanszírozóak; szisztematikus ipari/technoló­giai előretervezés; és a decentralizált gazdasági egységek megóvása az elviselhetetlenül nagy innovációs kockázattól.

G) A kelet-közép-európai és kelet-európai országok múltjukból örökölt előnyei

A kelet-európai országoknak van egy fontos örökölt előnyük a francia és japán modellekhez hasonlóan működő, részletesen privatizált gaz­dasághoz való átmenet során – feltéve, hogy ezt a múltjukra való ér­zelmi reakció részeként nem vetik el maguktól. Ez az előny nem más, mint a szociális kiadások magas szintje, és az ennek megfelelő, új információk létrehozására szánt intézményes infrastruktúra.

Ennek fő elemei a következők:

1. A mindenki számára elérhető, gyakran kiváló szintű, állami szak­mai és felsőoktatás súlya, még ha ezen sokat rontott is annak a száraz ideológiai katekizmusnak az oktatása, amely a kritikai társadalomtu­domány művelését csaknem lehetetlenné tette, és időnként még a ter­mészettudományokban is a liszenkóizmushoz hasonló esztelenségekhez vezetett.

Az oktatás általános hozzáférhetőségének ezt a jelentós szerepét erősíteni kell, nem pedig feláldozni egy rövidlátó gazdasági racionali­zálás oltárán. A jövő információs társadalmának kulcsa a széles körű technikai és szakmai oktatásban részesülő munkaerő. Ma már a köz­vetlenül a termelésben foglalkoztatott dolgozókkal szembeni oktatási követelmények is olyan szintre emelkedtek, hogy a világpiaci verseny­képesség fenntartása ezen a területen is komoly kiadásokat követel a vállalatoktól.²⁵ Közeleg az a nem is túl távoli nap, amikor például egy autó előállításához szükséges társadalmi ráfordítás mintegy háromne­gyed részét a közvetve vagy közvetlenül felhasznált új információk, kü­lönösen az oktatási, fejlesztési és tervezési jellegűek fogják kitenni.

2. A nemzeti jövedelem nagy százalékának kutatási és fejlesztési célokra fordítása. Néhány kelet-európai ország még viszonylag elma­radott gazdaság mellett is többet tudott profitálni a K+F tevékenységek állami támogatásából, mint a hasonló fejlettségi szinten lévő, magán­vállalkozásra alapozott gazdasággal rendelkező harmadik világbeli or­szágok. Szükséges, hogy a kutatásnak és a fejlesztésnek ez a jelentős szerepe fennmaradjon, és amennyire lehetséges, még erősödjék.

3. Tervezési struktúrák, amelyek, ha saját feltételeik között csődöt mondtak is, kiváló kiindulópontot jelentenek egy francia/japán típusú tervezési szerkezetre való áttéréshez. Ezeket a tervezési mechanizmu­sokat meg kell szabadítani a bürokratikus hibáktól és az autoritárius hatalmi vonásoktól, és a francia illetve japán modellnek megfelelő ter­vezési, célkitűző és támogató jellegű feladatokra kell őket átállítani. Eb­ben a vonatkozásban szignifikánsnak tekinthető, hogy a japán MITI (Nemzetközi Kereskedelmi és Ipari Minisztérium) abból a háború alatti hadianyagellátási minisztériumból nőtt ki, amely a háború idején dikta­tórikus eszközökkel működött, meglehetősen kevés sikerrel, és éppen azután vált az ipari és technológiai fejlődés motorjává, hogy ezt a ha­talmat elvették tőle, és rákényszerült, hogy tárgyalások és meggyőzés segítségével kezdjen irányítani.²⁶

H) Egy Kelet-Közép- és Kelet-Európa számára lehetséges francia/japán típusú tervezési modell alapvető vonásai

Melyek lennének tehát az alapvető vonásai egy francia/japán típusú tervezési rendszernek, amely közvetlen alternatívát kínálna az esztelen piaci liberalizmussal szemben?

1. Magas társadalmi ráfordítás a K + F tevékenységek területén.

2. Magas társadalmi ráfordítás a mind univerzálisabbá váló techni­kai oktatás és a felsőoktatás területén.

3. Decentralizáció két dimenzióban: világosság a kívánt eredmé­nyek kijelölésében (egyértelműen meghatározott elképzelések) és az ilyen elképzelések kommunikálására szolgáló eszközök gazdaságossá­ga (a McLuhan-i értelemben vett „hideg” kommunikáció). A társadalmi célok kommunikálásának áttekinthetősége, plusz nagyfokú takarékos­ság a beruházást szolgáló központi eszközök terén – mindez nemcsak a tervezés hatékony decentralizálásának egyik kritériuma, hanem fontos politikai alapelv is.

4. Az országos szintű tervezéstől és technológiai előretervezéstől, illetve a kormányszervek és a decentralizált vállalatok közötti alkuban túlságosan erősnek mutatkozó központi tekintélytől való távolodás fo­lyamata során egy indikatív jellegű, részletes projektumokban megfo­galmazott tervezés fenntartása.

A megvalósítást megelőző tanulmányok szintjón elkészített projek­tumok széles skálája, megfelelően meghatározott paraméterekkel, el­helyezéssel és időzítéssel megfelelő eszköz arra, hogy egy terv céljait és irányát konkrétumokban megfogalmazva lehessen közzétenni. Ezzel körülhatárolt terepet kínálunk fel, ahol az egymással szemben álló tár­sadalmi igények megmérkőzhetnek, miáltal lehetővé válik, hogy meg­határozzuk azoknak a kezdeményezéseknek a körét, amelyeket elsőbb­ségnek kell illetnie egyfelől az iparágak, másfelől a régiók konkuren­ciájában.²⁷

5. Egy, a japán MITI-hez hasonló iparfejlesztő szerv létrehozása, amely a technológiai fejlődés számára indikatív célokat határoz meg, és előmozdítja, megvalósításukat.

6. A kulcsfontosságú fejlesztési tervek megvalósításának részleges állami finanszírozása (mint a francia gazdasági fejlesztés és a japán MITI gyakorlatában).

7. A decentralizált gazdasági egységek megóvása a túlságosan nagy innovációs kockázatoktól termékeik kezdeti piacának állami esz­közökkel való biztosítása révén, lehetőleg egy több ország közötti összehangolt regionális szintű együttműködés alapján.

I) Túl a globális információs társadalom kapitalista formáján

A kibontakozóban lévő globális információs gazdaság a kapitalizmus fejlődésének legújabb történelmi szakaszát jelenti. De az érték, a kapitalizmus alapvető termelési viszonya, nem felel meg szervezőelv­ként a jövő teljesen kifejlődött információs gazdasága számára.

Az információnak piacon vett és eladott áruként való kezelése társadalmilag nem hatékony, mivel az információ felhasználását azokra korlátozza, akik képesek megfizetni annak piaci árát, jólle­het a már létező információ használata a társadalomnak semmibe sem kerül. Az érték köré szerveződő termelési viszonyok között a társadalom megfosztja magát annak az esélyétől, hogy a már megtermelt információt teljesen kihasználja. Egy olyan korszak­ban, amikor az információk termelése és felhasználása az összes társadalmi ráfordításoknak egyre nagyobb részét képezi, ez folya­matosan súlyosbodó ellentmondást jelent.

A piac immanens bírálata egy információs társadalom szempontjá­ból. A standard közgazdaságtan terminusaiban megfogalmazva egy ilyen kritika azt állítja, hogy a neoklasszikus értelemben vett maximális társadalmi jólét eléréséhez a társadalmilag hasznos információt, például a számítógépes szoftver formájában tároltat, nem kellene a felhasznált egységek szerint számított árakon eladni, hanem közköltségen kellene finanszírozni, és ingyen elosztani. Két, egymástól független gondolat­menet támasztja alá ezt a tézist:

1. Dupuit érvelése a fix költségekkel kapcsolatban. Az első meg­fontolás a jóléti társadalom gazdaságtanának egy Dupuit által kidolgo­zott híres bizonyítása, amelyet minden végzett közgazdásznak ismernie kell. Dupuit egy felépítendő híd példájának segítségével fogalmazta meg érvelését, feltéve a kérdést: vajon ezt a hidat átkelésenként fizetett díjakból finanszírozzuk, vagy pedig adókból, ezzel lehetővé téve az em­bereknek, hogy ahányszor csak akarnak, ingyen átkeljenek rajta. A probléma indifferenciagörbék segítségével történő elemzése azt mutat­ta, hogy csak a változó jellegű költségeket kellene díjakból finanszírozni, a fix költségek piaci árazás (tehát példánkban az átkelésenként fize­tendő díj) általi megtéríttetése szükségszerűen nem hatékony. Ez ugyanis egy alacsonyabb indifferenciagörbén vezet egyensúlyi helyzet­hez, mint ha a rögzített költségeket az egy összegben kivetett adóból finanszíroznák, lehetővé téve korlátlan számú átkelést, olyan díjszabás mellett, mely csak a változó költségeket fedezné. Amennyiben a változó költségek összege gyakorlatilag nulla, mint a híd esetében, amelynek bőséges kapacitása van, egyáltalán semmilyen díjat sem kell kiszabni.

Dupuit problémája tökéletes példa minden általánosan használt in­formáció, például a számítógépes szoftver esetére. A szoftver kifejlesz­tésének a költsége egy meghatározott költség; ha egyszer ez az infor­máció létrejött, akkor ennek az információnak a további felhasználók számára való hozzáférhetővé tótele zéró összegű marginális költséggel jár. (A program tárolásának a költsége egy fix költség, amely független a használók számától, a másolás költsége, beleértve a floppylemezt és a komputer működési idejét, inkább a szállítási költségeknek felel meg, mint a marginális termelési költségnek; mindenesetre ezek az összegek egy új szoftver kifejlesztésének költségeihez mérve elhanya­golhatók.)

Valójában a szoftver esete jobban illusztrálja Dupuit alapelvét, mint a híd, mivel az átkelésre irányuló növekvő „kereslet” közlekedési du­gókat okozhat egy hídon, a létező információ felhasználásának viszont nincsenek kapacitási határai. Éppen ezért az információnak közvetlenül közköltségekből való finanszírozása és ingyenes elosztása hatéko­nyabb, mint piaci árak kiszabása az információ egységenkénti felhasz­nálásáért.

Ez az érvelés feltételezi, hogy a szóban forgó információ, akárcsak Dupuit hídja, széles körben felhasználható. Tehát a folyó információkra vonatkozik, amelyeknek közköltségen való finanszírozása a befogadók egy szűk körénél jóval több embernek lesz hasznára, valamint mind­azokra az új információkra is, amelyek természetüknél fogva a társa­dalom valamilyen vonatkozásban való előrehaladását segítik elő, és így fontos, széles körre kiterjedő hasznos hatásokat hordoznak. Az érvelés gyakorlati jelentősége nyilvánvalóvá válik, ha észrevesszük, hogy egyre többféle rögzített beruházási projektnél a szoftver kezd dominálni a hardver fölött, vagyis, pontosabban megfogalmazva, a kutatási, fejlesz­tési, oktatási és szoftverköltségek, tehát az új információ költségei je­lentik az összkiadás túlnyomó részét. Ez a helyzet például a nagyon nagy sebességgel, magas kapacitással működő távközlési infrastruktu­rális létesítmények létrehozása esetében, amelyektől döntően függ elő­relépésünk a kifejlett információs társadalom felé vezető út közvetlenül előttünk álló szakaszán.²⁸

2. A közhasznú javakra hivatkozó „külső gazdaságossági” érvelés. Ez a második megfontolás független az elsőtől, és azokkal az akár rögzített, akár változó költségekkel járó ráfordításokkal kapcsolatos, amelyek jelentős és széles körű társadalmi haszonnal járnak, és ame­lyeknek költségeit lehetetlen azzal kompenzálni, hogy az áldásaikban részesülőktől használati egységenként felszámított piaci árat követe­lünk. Jó példát szolgáltatnak erre a közegészségügyi kiadások: nem lehet az emberekkel díjat fizettetni, valahányszor nem kapnak meg egy betegséget. Másik példa erre a szállítási főútvonalak fenntartására for­dított kiadások esete, amelyeknek hasznos hatásait ugyan részben a magánvállalkozások használják ki, de amelyek ugyanakkor komoly tár­sadalmi haszonnal járnak, mivel hozzájárulnak az általános gazdasági fejlődéshez. A tankönyvekben általánosan idézett ilyen jellegű példák magukban foglalják a katonaságra, rendőrségre és más közszolgálta­tásokra fordított kiadásokat éppúgy, mint az összes szállítási és táv­közlési létesítmény költségeit.

Specifikusan az információ vonatkozásában ide tartoznak először is ugyanazok a kategóriák, amelyekre Dupuit fixköltségi érvelése is vo­natkozott; ezenkívül a nagy sebességű telekommunikációs adathálóza­tok, különösen az új információval foglalkozók érdemelnek különös fi­gyelmet.

Az ilyen közhasznú vagy részben közhasznú javak döntő jellemvo­nása az, hogy tisztán laissez-faire jellegű piaci viszonyok között az őket előállító cégeknek költségvetési aszimmetriát okozhatnak. Az ilyen cé­gek viselik e javak termelésének összes társadalmi költségét, de az eladásból származó bevételek formájában nem, vagy csak részben tud­ják kihasználni a belőlük származó társadalmi hasznot. Amennyiben e társadalmilag hasznos hatást mégis el kívánjuk érni, az ennek követ­keztében az ilyen javakból mutatkozó hiányt állami erőforrások igény­bevételével kell pótolni, különben a magáncégek ezeket egyáltalán nem, vagy csak egy, a társadalmi optimumnak messze alatta maradó mennyiségben fogják előállítani. Így például a szoftver esetében a cé­gek, amelyek a programokat kifejlesztik, viselik a költségeket, de egy állandóan bővülő és differenciálódó információfeldolgozó kapacitás tár­sadalmi hasznossága messze meghaladja a szoftverek vételárának ér­tékét, és meghaladná még akkor is, ha nem volnának ingyenes átmásolási lehetőségek, Utóbbiak egyébként gyorsítják a már létező infor­máció terjedését, de azon az áron, hogy csökkentik a motivációt a társadalmilag hasznos szoftver előállítására.

A szabadalmi törvényhozás egyfajta elismerését jelenti annak az inherens aszimmetriának, amely az új információ egyik, részben a köz­javak jellegzetességeivel rendelkező fajtájában megnyilvánul. Abból a célból, hogy bátorítsák a feltalálói tevékenységet, amelynek jelentős társadalmi haszna van, a korlátozott időszakra kiterjedő monopólium formájában utólagos támogatást adnak a feltalálónak. De ez az eszköz, amely valóban segíti a találmányok születését, nem képes a keletkező információt zéró áron eljuttatni az összes potenciális felhasználóhoz, ahogyan ez a társadalmi jóléti optimum szempontjából kívánatos lenne. A másolási jog védelmének az a célja, hogy hasonló módon működjék. Számos más közhasznú tevékenység esetében – honvédelem, rendőr­ség, oktatás, közegészségügy stb. – az állami támogatás vagy teljes mértékű állami finanszírozás vált az elfogadott gyakorlattá, itt viszont az a probléma, hogy a közhasznú javak termelésére vonatkozó dön­téshozatal nincs decentralizálva, mint a szabadalmaztatható találmá­nyok esetében, hanem centralizált, és bürokratikusán vagy politikai mó­don működik.

Így az információk áruként való kezelésének mindhárom útjával problémák vannak. Tisztán piaci alapon hozott döntések esetén túl ke­veset termelnek belőlük, a szabadalmi vagy másolási monopóliumok korlátozzák a társadalomban való terjedésüket, az állami támogatás pedig akadályozza a termelésükre irányuló decentralizált egyéni kez­deményezést. Hasonló megfontolások vonatkoznak arra az informáci­óra, amelyet Dupuit fixköltségekkel kapcsolatos érvelése szerint köz­költségekből kellene finanszírozni.

Ezekben a problémákban fel kell ismernünk az információ áruként való kezelésének lényegéhez tartozó belső ellentmondásokat. Ezek az ellentmondások elviselhetők mindaddig, amíg az információáru szerepe a gazdaságon belül korlátozott – mint a hagyományos tömegtermelés korszakában, és azt megelőzően. De ahogyan belépünk a globális in­formációs gazdaság korába, és a széles körben felhasználható infor­mációk kifejlesztése a társadalmi munkaráfordítás mind nagyobb részét teszi ki, ennek az ellentmondásnak a súlya elkerülhetetlenül növekedni fog, és feloldása szükségessé válik.

Marx beható kritikája az értékről – egy információs társadalomban. Amit ma tudunk a természettudományról és a technológiáról, az kitű­nően beleillik a marxi elmélet kereteibe. Különösen az új információs korszakos a termelés globalizálódása az, ami teljesen egybeesik azzal, amit Marx megjósolt a Grundrissének egy szakaszában, ahol is ő már saját korában észreveszi azt, ami napjaink kibontakozó információs kor­szakának alapvető jellemvonása: a valódi társadalmi gazdagság terme­lése eljut addig a pontig, ahol már egyáltalán nincs arányban a (köz­vetlenül, vagy a termelési eszközök esetében közvetve) belefektetett munkával, és elsődlegesen a tudománytól és technológiától válik füg­gővé. „A valóságos gazdagság megteremtése kevésbé függ a mun­kaidőtől és az alkalmazott munka mennyiségétől, mint azoknak a ha­tóerőknek a hatalmától, melyeket a munkaidő alatt mozgásba hoznak, és amely maga – ezeknek erőteljes hatékonysága – megint nem áll semmilyen arányban a közvetlen munkaidővel, amelybe termelésük ke­rül, hanem éppenséggel a tudomány általános állásától és a technoló­gia haladásától, vagyis e tudománynak a termelésre való alkalmazásá­tól függ.”²⁹ Ezzel a világtörténelmi változással az érték mint a munkaidő mértéke és a termelési viszonyok központjában álló tényező elégtelen­né és, ahogyan Marx látja, diszfunkcionálissá válik. Tanúi vagyunk egy nagy jelentőségű történelmi drámának: miközben a kapitalizmus vi­lágrendszerré válik és a piaci érték rohamosan meghódítja az egész harmadik világot (és talán még előtte a második világ nagy részét is), ugyanez a piaci érték mint a termelés központi relációja és szervezőeszköze eléri fejlődésének határait, és kimeríti saját lehetőségeit.

Ezt a képet még ki kell egészítenünk egy fontos szemponttal, amely­nek vonatkozásában olyan új információkkal rendelkezünk, amelyek Marx számára még nem voltak elérhetők. Az elmúlt évtized megmutatta, hogy a kapitalizmus az információ korához való alkalmazkodás folyamatán megy keresztül, és ezáltal talán kiterjesztheti történelmi létezésének határait, az értéktöbblet termelésének olyan új formáját vezetve be, amelyre „minőségi értéktöbbletként” (lásd a C részt) utaltunk. Az új forma előnyt jelent a versenyben azoknak a kapitalistáknak, akik alkal­mazzák, de az osztályharc folytatódik, és a tudomány és technológia társadalmi potenciáljának teljes kihasználása ezt megsínyli.

Így Marxnak teljesen igaza volt, amikor rámutatott a tudományban és technikában, a modern világ központi termelőerőiben megtestesülő emberi erőfeszítés és az érték, a kapitalizmus központi termelési viszo­nya közötti ellentmondásra.

A francia forradalom óta nem hozott létre a történelem ezzel összehasonlítható jelentőségű ellentmondást. A XIX. és XX. század for­radalmi mozgalmainak óriási erőfeszítéssel kellett az emberi poli­tikai akaratot érvényesíteniük az anyagi élet kényszerelvei szem­ben; ma tanúi vagyunk olyan anyagi erők kialakulásának, amelyek egyre Inkább szétfeszítik a kapitalista értékviszonyok béklyóit, ké­szen arra, hogy végleg lerázzák őket.

J) Új termelési viszonyok felé

Hogyan kellene erőfeszítéseinket arra felhasználnunk, hogy a történelmi fejlődést a megfelelőbb új termelési viszonyok irányába segítsük elő – olyan viszonyok felé, amelyek a termelési folyamatok és nem az áruk közvetlen összekapcsolásán alapulnak?

Egy dolog belátni, hogy az érték mint a termelés központi szabá­lyozó relációja a globális információs társadalom kialakulásának előre­haladásával kimeríti lehetőségeit, és egészen más anticipálni: mi veheti át a helyét? Marx, legáltalánosabban megfogalmazva, azt sugallja, hogy az egyének közötti áruk által közvetített kapcsolatok, amelyek a kapi­talizmust jellemzik, átadják helyüket az egyének termelő tevékenységei közötti közvetlen viszonynak. De hogyan?

A kelet-európai és közép-európai tapasztalatból – amely inkább diszkreditálta, mintsem igazolta a szocializmust, és amelyet semmi esetre sem fogadhatunk el iránymutatónak, de amelyet mindazonáltal el sem vethetünk teljesen – azt a következtetést kell levonnunk, hogy egy centralizált bürokratikus állam a szocialista eszme halálát je­lenti. Egy újragondolt szocializmus alapja nem lehet más, mint a szu­verén társadalmi egyének anyagi termelési tevékenységeinek totalitása.

Egy globális információs társadalomban ezeknek a termelési tevé­kenységeknek döntően a zömében minőségileg új információ termelése és hasznosítása körül kell forogniuk. E tevékenységeknek egyfelől ál­talában decentralizáltaknak kell lenniük, hogy teret adhassanak az e­gyéni kezdeményezésnek. Használható mintát kínál itt a tudomány tör­ténete, amelynek előrehaladása (márpedig ez mindig par excellence új információt jelent) szakadatlanul az egyének hozzájárulásaitól függött. Mégis, másfelől, a tudományos vállalkozások egészének sikere mindig legalább ugyanennyire függött az egyéni eredmények számos külön­böző módon történő társadalmi integrációjától is, mint például tudósok hálózatának együttműködése, technológiai-instrumentális támogatás a mesterségek és az ipar részéről, a kritikai vizsgálódás (egy bizonyos pontig való) legitimációja, a tudományos tevékenységgel foglalkozó egyének anyagi támogatása. Nem meglepő módon a kiindulópont a társadalomban termelő egyén marad – még akkor is (vagy különösen akkor?), amikor információt termel.

Egy fontos kérdés, amely a kapitalista termelési viszonyok megha­ladásának perspektívája szempontjából perdöntő lehet: hogyan decent­ralizáljuk az információ termelését piac nélkül? Ebből a perspektívából szemlélve, annak, hogy az információt, mint például a számítógépes szoftvert, továbbra is áruként kezeljük, az egyik lényeges oka az, hogy Igy látjuk biztosítva a termelésére irányuló erőfeszítés önfinanszírozó jellegét. Ha ugyanis ezt a tevékenységet közköltségen finanszírozzuk, felmerül a kérdés: ki döntse el, hogy ki kaphat fejlesztési támogatást új szoftverek előállítására? Itt újra felüti rút fejét a központosított bürok­ratikus döntéshozatal réme. Más szavakkal: amennyiben egyelőre kép­telenek vagyunk meggyőző megoldást- kínálni arra a problémára, ho­gyan termeljük az információkat társadalmi szempontokra érzékeny új termelési viszonyok között, annyiban beleragadunk a mind kevésbé és kevésbé megfelelő kapitalista termelési viszonyokba.

Két modellt vethetünk fel kiindulópontként (de ennél nem többnek szánva) ennek a problémának az átgondolásához:

1. A történelmi folyamatként felfogott tudományos tevékenység mint lehetséges konceptuális modell. A tudomány decentralizált, amennyiben mindig is életeivé volt az egyéni kezdeményezés, és (a kutatási támo­gatással kapcsolatos politikai csatározások ellenére) még ma is az, de ez a decentralizáció mégsem az áruforma igénybevételével működött.

A tudományos tevékenység paradigmáját követve például a szoftver egy információs társadalomban előállítható lenne „szoftveregyete­mek”³⁰ hálózatának működése révén. Mint a kutatásban vezető szere­pet játszó amerikai egyetemek, egy „szoftveregyetem” is decentralizált formában egyesítené azokat az embereket, akik adott programozási feladatokra vállalkoznak, és akiknek az erőfeszítései új információk lét­rehozására irányulnak, melyeket azután elkezdenek oly széles körben terjeszteni, amennyire csak lehetséges, ahogyan ezt jelenleg is teszik a tudósok, részben a közjó, részben saját reputációjuk és társadalmi állásuk előmozdítása érdekében.

2. A decentralizált szövetkezetek gazdasága mint paradigma. Szá­mos lehetséges technikai formája van decentralizált kooperatív jellegű termelőegységek nem-piaci formában való koordinálásának programo­zás, tervezés és más hasonló módszerek igénybevételével. Ezek mind­egyike feltételezi azonban az anyagi megélhetésért folytatott keserves küzdelem kiküszöbölését, azaz egy olyan információs társadalmat, amely elég magas anyagi szinten ól ahhoz, hogy legtöbb tagja számára nemcsak a megélhetés gondjai, de a magasabb szintű fogyasztási elő­nyökhöz való hozzájutás kérdései is másodlagossá váljanak azon alap­vető törekvésük mellett, hogy valóban kielégítő, társadalmilag megbe­csült élettevékenységet találjanak maguknak. Az egyéniség képességei kiemelkedő szinten és kedvező társadalmi környezetben való kibonta­koztatásának görög eszménye éppoly érvényes célkitűzés marad a jövő szocialista információs társadalma számára, amennyire megvalósítha­tatlan az emberek nagy többsége számára a mi mai társadalmunkban.

A fenti két elképzelést abban a reményben vázoltam, hogy ezzel alkotó vita megindításához járulok hozzá. Ami a lehetséges jövőbeli termelési viszonyokkal kapcsolatosan leginkább aggodalomra ad okot, az nem az, hogy egyelőre nem tudjuk megmondani, milyenek lehetnének, hanem az, hogy a szocializmus jövőjével kapcsolatos gondolkodást a politikai és taktikai kérdések szintjére korlátozzuk – pontosan ez volt az, amitől Lukács György a leghatározottabban óvott³¹ -, ahelyett, hogy feladatunknak tekintenénk részleteiben és világtörténelmi kontextusában feltárni azt a konkrét anyagi alapot, amelyen egy újragondolt szocializmus, a neki megfelelő termelési viszonyokkal, felépülhet.

K) Konklúzió: elfogadható visszavonulási pozíció és kiindulópont a jövőre nézve

Ha visszavonulási pozíciónkat úgy határozzuk meg, mint egy részlege­sen privatizált francia/japán típusú rendszerre való átmenet álláspontját, azok, akik közülünk a szocializmus elkötelezettjei, közös politikai frontot alkothatnak mindazokkal, akik egy, a francia és japán tervezés elemeit tartalmazó, értelmes mértékben privatizált gazdaságot – nem pedig egy amerikai típusú, ideológiai indokokkal alátámasztott laissez-faire libera­lizmust – tekintenek kívánatos célnak.

Közép-Kelet-Európa és a világ számos más része számára Párizs még mindig rendelkezik a világ kulturális és szellemi központjának va­rázserejével; ez reményt ad arra, hogy a francia modell politikailag hi­telesnek bizonyul..

Hogy Japán a gazdasági fronton legyőzi az Egyesült Államokat, az egyre nyilvánvalóbb, az amerikai hadsereg mostani váratlan technikai és szervezeti sikerének ellenére is. Egyszersmind szögezzük le, hogy az amerikai hadsereg a leghatározottabban nem laissez-faire alapelvek szerint működik, hanem egyike a világ legnagyobb értékű tervezésnek alávetett aggregátumainak.

Így, figyelembe véve Franciaország és Japán presztízsét, számí­tásba véve azokat a kritikus nehézségeket, amelyekkel az ideológiai megfontolásokon alapuló laissez-faire gazdaságpolitika szembesül az Egyesült Államokban, Lengyelországban és legutóbb Németországban is, tekintetbe véve végül az Egyesült Államok gazdasága egyetlen ter­vezett és az információ korának fogalmai szerint magasan fejlett szek­torának, nevezetesen a hadigazdasági szektornak sikerességét, a fran­cia és japán tervezés vonásaival rendelkező gazdasági rendszerre való átmenet vonzóerejének objektíve nagyon jelentősnek kell lennie Közép-Kelet- és Kelet-Európában.

Pontosabban inkább az lehetne, ha Európának ez a része nem csömörlött volna meg mindenfajta tervezéstől, és ha nem úgy tekintene az Egyesült Államokra, mint a Szovjetunióval való ideológiai konfrontá­ció győztesére. Az USA-nak eme győztesként való felfogását persze újból megerősítették az iraki események. Ebből a távolságból nehéz látni, hogy az Egyesült Államoknak az információ korával összhangban lévő katonai technológiája nem egykönnyen vihető át a civil termelés területére, s innen az sem könnyen látható be, milyen gyorsan vezet majd el az Egyesült Államok laissez-faire politikája a totális gazdasági vereséghez a Japán tudatosan megtervezett pénzügyi és ipari fejlődé­sével való konfrontációban.³²

Ahhoz, hogy ezekre a konklúziókra jussunk, nem szükséges szo­cialista nézőpontból szemlélni a világot. E konklúziók nem kis részét osztják a világgazdasági helyzet legkülönbözőbb USA-beli megfigyelői, akik közül egyesek a vezető amerikai egyetemeken működő „business school”-okhoz tartoznak, s így a legmerészebb fantáziával sem tekint­hetők baloldaliaknak, de akiket komolyan foglalkoztat az Egyesült Álla­mok helyzete a világgazdaságban. A világhelyzet egyre több jól infor­mált, elmélyült és megfontoltan objektív megfigyelője – aki maga egyéb­ként nem osztja a szocialista felfogást – a kelet-közép- és kelet-európai régió gazdasági problémáira minden valószínűség szerint a francia, il­letve japán típusú, irányított, a kormányzat által erőteljesen támogatott és koordinált, de nem bürokratikusán megtervezett ipari és technológiai fejlődés kategóriáiban fogja keresni a megoldást. Az ilyen politikai erők számára maga ez a gazdasági modell lesz a végcél. Ezzel szemben mindazok számára, akik a szocializmus – eszmei és gyakorlati – re­konstrukciójára törekednek, ugyanez megfelelő visszavonulási támasz­pont, s egyben egy jövőbeni újrakezdés lehetséges kiindulópontja lesz.

E felfogásbeli eltérés ellenére megvan a remény egy olyan sikeres po­litikai szövetségre ezek között az erők között, amely a közvetlen priva­tizálást és a kormányzat újjászervezését célzó döntésekre, valamint minden valószínűség szerint a középtávú jövőre nézve is áthidalja ezt a különbséget.

Ezen túlmenően mindaddig nem számíthatunk arra, hogy újra fel­építhetünk egy szocialista társadalmat, amíg nem jutunk el az ehhez szükséges intellektuális újrakezdéshez – ennek a vállalkozásnak során pedig szembesülnünk kell a globális információs társadalom korának megfelelő, teljesen új termelési viszonyok kérdésével, meg kell vitat­nunk, és legalább ideiglenes megoldást kell találnunk rá.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

1 A zárójelben szereplő nagybetűk a szöveg alfejezeteire utalnak.

2 Ebben a részben nagymértékben felhasználjuk a McAdams, Vietorisz és mások munkájából vett anyagot (1988c).

3 A tőke I. köt. New York, Vintage Books, Random House, (1977), 13. fejezet: Gépi berendezés és nagyipar (pp. 494-449.) (MEM 23. 346 skk.)

4 Úgyszintén jelentősen hozzájárultak a kérdés kutatásához: Dunn (1970) Engelbrecht (1985, 1986a. 1987b); Jonscher (1981, 1983, 1984), Karunaratne (1984. 1986); Komacuizaki és Tanimicu (1983) Morris-Suzuki (1984, 1986); az OECD (1981); Porat (1977); és Rubin és Huber (1986).

5 Jonscher (1983) p. 19. 2. ábra; az 1978-as átlag és következtetés az 1990-es valószínű adatokra. A jelen cikkben Jonscher összes adatait kerekítettük.

6 Durlac és mások (1987).

7 William J. Broad „Science and Technology: The Gap is Shrinking Fast” New York Times, 1988. április 5. pp. CI, 6.

8 Cohen és Zysman 1988. p. 1111.

9 Perlman (1987) p. 23.

10 A szakmai képzés hosszú távú fejlődését bőségesen tárgyalja Jánossy (1963).

11 Perlman (1987) p. ES-1.

12 Az oktatási és kutatási komputerhálózatokkal összekapcsolódó tevékenységek széles körét nemrégiben dokumentálták McAdams. Vietorisz és mások (1987, 1988a. 1988b, 1988c). Az új technológiák és szervezeti formák gyorsan növekvő hatását az egyetem előtti oktatásra Perlman tekintette át (1987). Végezetül a hálózatfelhasználó közösségek kialakulását – különös tekintettel a Usenet hálózatra – Durlak és mások elemezték (1987).

13 DenicoH, 1981, p. 374.

14 Ez a következtetés világosan kiderül agy, a moziipar vertikális dezintegrálódásának térbeli következményeivel foglakozó elemzésből, lásd: Christopherson és Slorper (1986), pp. 316-318.

15 McAdams, Vietorisz és mások (1986b), IV. köt.

16 Porus Olpadwala folyamatban lévő kutatásai a Cornell Egyetemen (szóbeli közlés).

17 A japán tervezésről és gazdaságpolitikáról lásd: Johnson (1982), Mohan (1984), Pempel (197B), Pretowitz (1988).

18 A francia tervezésről és gazdaságpolitikáról lásd Hayward (1986), Czerny és Schain (1985), Zysman (1978), Cohen (1986), a Minitel rendszerről lásd: Marchan (1987), Bazin és Doré (1986) és a Listel címtárat.

19 Lásd: Cohen és Zysman (1988), az Egyesült Államok Kongresszusának Technológiafelmérő Hivatala; az Egyesült Államok elnöke által kijelölt bizottság az ipari versenyképességről (1985), Reich (1983).

20 Cohen és Zysman (1988), p. 1113. Idézet Jaikumartól (1986). (pp. 10. és 69.)

21 Prestowitz (1988), Reich (1983).

22 McAdams (1991), vázlat.

23 J. Gould (1966).

24 A Pöhl-idézet és a bizonyító anyag forrása: Der Spiegel 1991. március 25., 18-20. Az április közepén érvényes munkanélküliség-előrejelzést lásd ugyanott. A Lambsdorff-hivatkozás forrása: Deutschland Nachrichten, 1991. március 22.

25 Ezt részletesen bemutatja egy, a Harward Business Reviewban megjelent, „Hogyan vált a Motorola 7 millió dolláros képzési költségvetése évi 120 millió dolláros oktatási beruházássá” című cikk. Lásd: Wiggenhorn (1990. július-augusztus) pp. 71-83.

26 Johnson (1982).

27 Vietorisz (1983).

28 McAdams és Vietorisz (1988c).

29 Marx, Grundrisse, Baltimore, Penguin Books, 1973. pp. 704-705. (MEM 467II. p. 168.)

30 Ezt az elképzelést Alan K. McAdams javasolta (Cornell Egyetem).

31 Lukács, Demokratisierung heute und morgen (1985).

32 Az USA gazdasági erejének teljes körű értékeléséről vő. Krugman (1990).

Hivatkozott irodalom

Arrow, K., The Economics of Information. In The Computer Age: A Twenty-Year View, edited by M. Dertouzoa and J. Moses, MIT Press, 1st ed., 1979; 3rd ed., 1980.

Bazin, Dorothea, and Doré, Dominique, L 'informatex: Guide du Minitel dans l'entreprise, Paris, Hommes et Techniques, 1986.

Broad, William J., „Science and Technology: The Gap is Shrinking Fast”. New York Times, April 5. 1988. pp. C1.6.

Businnes Week, “The Hollow Corporation: The Decline of Manufacturing Threatens the Entire U.S. Economy”, March 3,1986.

Caissey, G. A., “Skills for the Information Age”, Education Digest (condensed from Educational Horizons), Feb. 90. p. 51.

Cerny, P. G.,and Schain, M. A., eds., Socialism, the State, and Public Policy in France, New York, Methuen, 1985.

Christopherson, S., and Storper, M., “The city as studio, the world as back lot: The impact of vertical disintegration on the location of the motion picture industry”, Environment and Planning D: Society and Space, 1986, Vol. 4, 305-320.

Cohen, S. S., Modem Capitalist Planning: The French Model, London, Weidenfeld and Nicolson, 1969.

Cohen, S. and Zysman, J., “Manufacturing Innovation and American Industrial Competitiveness”, Science, 4 March 1988, pp. 1110-1115.

Denicoff, M., “Sophisticated Software: The Road to Science and Utopia”, in The Computer Age: A Twenty Year View”, edited by M. Dertozuos and J. Moses, MIT Press, 1st ed.,1979:3rd., 1980. pp. 367-391.

Dunn. Edgar S., The Information Utility and the Idea of the Public Data Bank, in The Information Utility and 'Social' Choice, AFIPS Press, 1970. pp. 103-122.

Durlak, Jerome, O'Brian, Rory, and Yigit, Ozan, .USENET: an Examination of the Social and Political Process of a Cooperative Computer Communications Network under the Stress of Rapid Growth”, Usenet, “news.misc” article 1104 (1987), dokumentumtár.

Engelbrecht, Hans-Jurgen, „An Exposition of the Information Sector Approach with Special Refe­rence to Australia, Prometheus, 3,1985, 370-386.

Engelbrecht, Hans-Jurgen, “From Newly Industrialising to Newly normalising Country: The Primary Information Sector of the Republic of Korea 1975-1980”. Information Economics and Policy, 2, 1986.169-194. North-Holland.

Engelbrecht, Hans-Jurgen, .The Japanese Information Economy: Its Quantification and Analysis In a Macroeconomic Framework, with Comparisons to the U.S.”. Information Economics and Policy, 2. 1986, 277-306. North-Holland.

Gould, Jay, The Technical Elite, New York, A. M. Kelly, 1986.

Hayward.J.E.S., The Stale and the Market Economy: Industrial Patriotism and Economic Planning in France, New York, New York University Press, 1986.

Jaikumar, „Postindustrial manufacturing”, Harvard Business Review, 64. (1986).

Johnson, Chalmers, MITI and the Japanese Miracle: The Growth of Industrial Policy, 1925-1975, Stanford, CA, Stanford University Press, 1982.

Jánossy Ferenc, A gazdasági fejlődés trendvonala ás a helyreállítási periódusok, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1963.

Joncher, Charles, „The Economic Role of Telecommunications”, in Telecommunications and Productivity. M. Moss, ed., Addison-Wesley Publishing Company, Boston, Mass., 1981. Joncher, Charles, „Information Resources and Economic Productivity”, Information Economics and Policy, 1.1983. North-Holland.

Joncher, Charles, “Productive and Growth of the Information Economy”, Communication and Information Economics, M. Jussawalla and H. Ebenfield, ed., North-Holland. Karunaratne, N., “Planning for the Australian Information Economy”, Information Economics and Policy, A. 1984, 345-367, North-Holland.

Karunaratne, N., „ Analytics of Information and Empirics of the Information Economy”, The Informa­tion Society, Vol. 4., Number 4,1986.

Komatsuzaki, S., Tanimitsu, T., “Japan's Information Industry: A structural Analysis”, Economic Eve, March 1983.

Krugman, Paul, The Age of Diminished Expectations: U.S. Economic Policy in the 1990s, Cambridge, M. I. T. Press, 1990.

Lindsay, Q. W., „Organizing Research in an Information Society”, Society, Sep-Oct. 1990.p. 63.

Listel. Repertoire des services Teletel Paris, triennial edition.

Lukács, Georg, Demokratisierung heute und morgen, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1985.

Machlup, Fritz, The Production and Distribution of Knowledge in the United States, Princeton University Press, 1962.

Machlup, Fritz, Knowledge: its Creation, Distribution, and Economic Significance, Princeton Uni­versity Press, 1980.

Marchand, Marie, Lesparadis informationels du Minitelau services de communication du futur, Paris, Massond, 1987.

McAdams, A. K., HDTV in the Information Age: The Role of Government in the U.S. and Japan, Conference paper, Third International Conference on Japanese Information in Science, Techno­logy, and Commerce, Institut de reformation Scientifique et Technique, Nancy, 14-18 May, 1991 (sajtó alatt).

McAdams, A. K., Vietorisz. Thomas, et al” NYSERNET–Final Report: Market and Economic Impact Study, New York State Educational and Research Network, October, 1987. McAdams, A. K., Vietorisz Thomas, et al. NYSERNET – Second Report: Lessons from Four Networks, New York State Educational and Research Network, 1988a.

McAdams, A. K., Vietorisz, Thomas et al., NYSERNET – Report III. Vol. I: The supercomputing Community; Vol. II: The Biomedical Community; Vol. lll:Education:K-12; Vol. IV. Industrial Clienls. New York State Educational and Research Network, 1988b.

McAdams, A. K., Vietorisz, Thomas, et al, .Educational Benefits and Public Support of a National Education and Research Network”, Educom Bulletin, Vol. 23. No. 2/3. Summer/Fall 1988c, 63-71.

Marx, Karl. Grundrisse, Baltimore, Penguin Books, 1973. (MEM. 46.)

Mohan, Krishna, Japanese Steel and Iowa Beef: An Inquiry into Competitiveness, Conference on International Competitiveness, Fairfield University, June 8,1984.

Morris-Suzuki, Tessa, “Robots and Capitalism”, New Left Review, 147,1984.

Morris-Suzuki, Tessa, „The Challenge of Computers”, New Left Review, 160, 1986.

Moss, M., ed., Telecommunications and Productivity, Addison-Wesley, Boston, Mass, 1981.

OECD, Information Activities, Electronics and Telecommunications Technologies, Vol. I: Impact on Employment, Growth and Trade, Paris, 1981.

Pempel, T. J., .Japanese Foreign Economic Policy: The Domestic Bases for International Behavior”, 2 Ch. 5 in Katzenslein, P. J., ed., Between Power and Plenty: Foreign Economic Policies of Advanced Industrial States, Madison, Wisconsin, University of Wisconsin Press, 1978.

Porat, M. U., The Information Economy: Definition and Measurement. OT Special Publication 2 77-12(1); U.S. Department of Commerce, Office of Telecommunications, May 1977.

Prestowitz, Clyde, Trading Places: How we Allowed Japan to Take the Lead, New York, Basic Books, 1988.

Reich, Robert, The Next American Frontier, New York, Penguin, 1984.

Rubin, M., Huber, M. The Knowledge Industry in the United States 1960-1980 Princeton University Press, 19B6.

Salvaggio, J. L., The Information Society: Economic, Social, and Structural Issues, rev. Lara Overtrup, Journal of Communication. Spring 1990. p. 173.

Shumate P. W. jr., and Winstein, S. B., .On the Cutting Edge of Tomorrow's Technology”, USA Today, Sep. 89, p. 30.

Spiegel, .Von Kohl hintergangen, March 25,1991,18-20.

U. S. Congress, Office of Technology Assessment, U.S. Industrial Competitiveness: A Comparison of Steel, Electronics, and Automobiles.

U.S. President's Commission on Industrial Competitiveness, Global Competition: The New Reality, January, 1985.

Vietorisz, Thomas, Planning Methodology, Athens, Center (or Economic Planning and Research (KEPE), April. 1983.

Wiggenhorn, William, “Motorola U: When Training Becomes an Education”, Harvard Business Review, July-August 1990. 71-83.

Zyeman, John, “The French State in the International Economy”, Ch. 8. In Katzenstein. P. J., ed., Between Power and Plenty: Foreign Economic Policies of Advanced Industrial States, Madison, Wisconsin, University of Wisconsin Press, 197B.

Az alábbiakban a modernitás egy elméletének alapvonalait sze­retném itt kifejteni, amely legutóbbi könyvem témája.¹

Tézisem az, hogy a marxizmust egy szélesebb elméleti keretbe, a modernitás általános elméletébe kell integrálni,² egy „metamarxizmusba” (szemben a „posztmarxizmussal”).

Ez az általános elmélet az eklekticizmust elkerülve kapcsol­ná össze a marxizmus és a politikai liberalizmus elemeit, meg­mutatva a kettő közötti rokonságot. Meg kívánja őrizni a mar­xizmus elemzési és kritikai lehetőségeit valamint programjának radikalizmusát, de a marxizmustól eltérően magába foglalna egy politikai filozófiát is.

Ennek az elméletnek lehetővé kellene tennie annak megér­tését, hogy mi módon alkotnak a kapitalista és az etatista tár­sadalmak egyetlen, egységes modern világot, és hogy jóllehet modernek, mégis miért nem mondhatóak az etatista társadal­mak „kapitalistának”. Másrészt ez az elmélet egyidejűleg lehe­tővé tenné azt is, hogy felvessük a leglényegibb normatív kér­dést, a szocializmus kérdését (ezt a modern világot egy egy­séges egésznek véve).

Marxból kiindulva

Marx megsejtette ezt a problémát. A tőke első fejezetében leírja a tőkés viszonyok legáltalánosabb keretét: a piaci viszonyok rendszerét. Először nagyon tökéletlen módon fejti ki ezt „áru és pénzelmélet” formájában, mint a csere elméletét. Egymást kö­vető írásaiban, a Grundrissétől A tőkéig az általában vett piaci rendszerek elméletének (mint a csere és a termelés a kapitalista gazdasági társadalom „legabsztraktabb” szintjét alkotó rend­szerei elméletének) egy megfelelőbb kifejtése felé halad. Ha Marx megvalósította volna ezt a feladatot, általános elméletébe bele­foglalta volna az általában vett verseny összes kategóriáit is.

De a piac általános „marxi” elméletét ki kell egészíteni a következőkkel. Nincs piaci viszonyrendszer, ha nincs olyan köz­ponti akarat és hatalom, amely biztosítja ennek a viszonyrend­szernek a működését, kezdve azzal, hogy gondoskodik róla, hogy mindenki visszafizesse az adósságát. Ám ez a központi hatalom akarhat egyúttal valami mást is e funkciók ellátásán kívül – például megszervezni a társadalmat, privilegizálni egye­seket, vagy tervezni a gazdasági életet. A marxi írásokból egy ezen az absztrakciós szinten megfogalmazott államelmélet nyil­vánvalóan hiányzik.

Milyen típusú központi hatalmat követel meg a piac? Ha feltételezzük, hogy egy piaci kapcsolat szerződéses viszonyt jelent az egyének között, és hogy ennek a viszonynak a logikája egyben az egész társadalom működési logikája, ebből az kö­vetkezik, hogy a központi akaratnak szintén szerződésen kell alapulnia. Erre a pontra még visszatérek. De, ha én szerződöm, B-vel, akkor szerződhetem C-vel, és E-vel is. Így az individuu­mok között és a központi hatalmat konstituáló (társadalmi) szer­ződések között van egy harmadik szerződés jellegű terminus is: a társulás. Bizonyos emberek szerződnek más emberekkel, általában azért, hogy közös erőre tegyenek szert, és különösen azért, hogy ellenőrizzók a központi hatalmat.

Ez az első lépés abba az irányba, hogy megalkossuk a modernitás egy általános, vagy „meta”-struktúrájának fogalmát.

A modernitás antinómiája

A modern világnak ez az általános strukturális formája antinómikus abban az értelemben, hogy a központi szerződés korlá­tozza az individuumok közötti szerződéseket, és megfordítva. Például a közakarat eldöntheti, hogy a föld mélyét stb. kollektív módon kell kiaknázni, vagy hogy a béreknek legyen egy mini­mális szintje stb. De dönthet a közakarat az ellentétes irányban is, vagy korlátok kényszeríthetők reá.

Ennek az antinómiának két radikális elméleti megoldása született. A liberalizmus formálisan elfogadta a politikai társa­dalmi szerződést, megőrizve a gazdaságot mint olyan szférát, ahol a „természetes” egyének közötti piaci viszony uralkodik; ez a piaci viszonyok „természeti viszonyok” rangjára emelése. A másik oldalon az etatizmus (a történelmileg létező kommu­nizmus) természetivé tette a tervezést, azaz egy szerződésen alapuló közös rendet, az ideális társadalom természeteként. A probléma a liberalizmussal az, hogy egy igazi liberális értelem­ben vett közakarat valami mást is akarhat, mint piaci viszonyo­kat. A probléma a kommunizmussal az, hogy a kollektív akarat akarhatja a piaci viszonyok kialakítását is.

Ez az antinómia nem csak egy specifikusan modern általá­nos társadalmi ellentmondást eredményez, hanem egyben a modern osztálytársadalmi rendszert is. Hogy ezt az összefüg­gést meg tudjuk ragadni, először látnunk kell, milyen értelemben egyszersmind uralmi viszony is a szerződésnek ez a modern viszonya.

Szerződéses/uralmi viszonyok

Két tézist kívánok összekapcsolni.

Az első: a modernitást azzal is definiálhatjuk, hogy a szer­ződéses viszonyra utalunk. A „modernitás” az emberiség tör­ténelmének egy olyan korszaka, amelyben bármilyen nem szerződéses jellegű, azaz bármilyen, nem a kölcsönös egyetértés végső alapelvére épülő viszony elveszti legitimi­tását. Más szavakkal, amelyben nem veszünk tudomást töb­bé semmiféle feltételezett természeti állapotkülönbségről az emberek között (és ez lassan alakul ki az európai középkor­ban, ahogyan a feudalizmus homlokzata mögött a piaci viszo­nyok teret hódítanak). Ennek a szerződéseken alapuló viszony­nak a fent említett hármas struktúrája van: egyének közötti, köz­ponti és társulásos jellegű szerződés.

Másodszor, ez a szerződéses viszony kombinálódik az uralommal. Az egyének közötti szerződéses viszony egyen­lőtlen. Szerződéses jellegű, amennyiben közvetlenül nem ve­szi igénybe az erőszakot, és amennyiben nem hivatkozik sem­miféle természettől adott különböző jogállásra a két személy között. De olyan egyének (vagy társulások) között kerül rá sor, akiknek a hatalma – különösen aszerint, hogy a természet mi­lyen részét sajátították el – különböző. Ez a körülmény nem szerződéses jellegű szituációkat szül: valaki nem választja a piacon betöltött helyének az elvesztését, hanem kiszorítják, de találnia kell egy másik „szerződéses” jellegű helyet a piacon. Továbbmenve, a szerződéses viselkedés magába foglalja a szerződés visszavonásának fenyegetését. Mindegyik fél azzal fenyegetőzik, hogy visszavonja a szerződést, ha a másik fél nem teljesíti az ő feltételeit. És az a partner, akinek nincs tulajdona, vagy minden tulajdonától megfosztották, úgy éli meg ezt az úgynevezett szerződéses viszonyt, mint a leg­tisztább erőszakot.

A társulásos viszony azokat kapcsolja össze, akik hajlanak rá, hogy szövetségre lépjenek saját érdekeik másokéival szem­beni érvényesítése céljából, különösen a központi hatalom el­lenőrzése révén. A központi hatalmi viszony (az államot létre­hozó szerződés) tehát egyszerre az a viszony, amelyben a leg­erősebb társulás képes lesz akaratát másokra rákényszeríteni, és egyben az, amelyben a népesség, mint egész, akaratát egy szerződéssel legitimált hatalomra bízhatja, amelyben a szerző­désre irányuló igény alapot és garanciát keres.

A modernitás tehát e három aspektusában egy szerző­déses-uralmi viszony. Ahogyan Marx megfogalmazza, olyan viszony, amelyben az uralom és a kizsákmányolás a sza­badságon és az egyenlőségen alapszik.

Hátravan, hogy megmutassuk, hogyan lesz ez a szerződé­ses-uralmi metastruktúra a modern osztálystruktúra alapelve.

A két modern osztály-alapelv

Térjünk át a metastruktúráról a struktúrára (ahogyan A tőkében Marx is a piaci viszonyok elemzésétől továbblép a specifikusan kapitalista viszonyok elemzéséhez [A tőke első könyve első fejezetétől a harmadikhoz]). Vagy – analogikusabb módon ki­fejezve – érkezzünk meg az úgynevezett „termelési módok” szintjére.

Itt már látható, hogy a modernitás az osztálytársadalom ket­tős alapelvét foglalja magába. A kapitalizmus a termelőeszkö­zök tulajdonosainak társulásához az egyének közötti szerződé­ses viszony továbbfejlődéseként kapcsolódik, amely lehetővé teszi számukra, hogy megvásárolják a munkaerőt, így a sza­badság bázisán létrehozva a kizsákmányolás és az uralom vi­szonyait. Az etatizmus a központi hatalom (mint politikai, gaz­dasági, ideológiai centrum) irányítóinak társulásához kapcsoló­dik, amellyel ezek az irányítók folyamatos kiváltságos, uralkodó helyzetet biztosíthatnak maguknak.

Az első típusú (liberális) társadalomban a központi szer­ződéses viszony hatáskörét elvileg a minimumra korlátoz­zák, mivel kitiltják a gazdasági szférából. A második típusú (etatista) társadalomban hivatalosan maximális szerephez juttatják, mivel az egyének közötti szerződés helyettesítő­jének tételezik fel. Ezek az osztálytársadalmi rendszer szélső típusai a modern világban. Közöttük számos közbülső réteget találunk.

A kapitalista társadalom természetesen maga is egy „állami” társadalom, még ha van is egy arra irányuló tendencia, hogy elleplezzék ezt a tényt. Az uralkodó osztály, érdekeinek meg­felelően, megszervezi a piac uralmát s ugyanakkor ennek az uralomnak a manipulálását. De ez sohasem válik teljessé, mert jelen van a modernitásnak egy dinamizmusa, az instabilitás, a dialektikus körforgás elve.

A modernitás dialektikája

Kísérletet teszek arra, hogy megszabaduljak attól a lineáris idő­szemlélettől, amelyet a haladás filozófiájától és annak a szo­cialista mozgalmon belüli újjáélesztésétől örököltünk. Különösen szeretném elkerülni az olyan fogalomsorok használatát, mint „feudalizmus­-kapitalizmus­-szocializmus” vagy „piac előtti­-piaci­-piac utáni társadalom”.

Rehabilitálni szeretném a ciklikus gondolkodást, mint a tör­ténelemben való cselekvéshez szükséges gondolkodás propedeutikáját. (Megemlíteném itt azt a tényt, hogy a „piac utáni” ugyanakkor alakul ki, amikor a piac: a korporációk, mint a piaci viszonyok „megszervezői” jó példák erre. De most itt meta-, illetve strukturális, nem pedig történelmi kérdésekkel kívánok foglalkozni.)

Induljunk ki a klasszikus kapitalista szituációból. A bérmun­kások nemcsak a bérekért harcolnak, hanem egyben a központi hatalom feletti ellenőrzésért is, hogy elérhessék először azt, hogy viszonyuk a kapitalistához kevésbé kereskedelmi jellegű, inkább egy társadalmi szerződés által közvetített legyen; majd fokozatosan azt is, hogy maga a termelés is egy központilag, megállapodások által közvetített folyamattá váljék. Eredmény­ként a tőke kisajátítását és egy feltehetően demokratikus etatizmus bevezetését várhatjuk.

A szerződéses jellegű központosítás a központi hatalom irá­nyítói által gyakorolt hatalomhoz vezet, akik uralkodó pozíció­jukban fokozatosan társulnak egymással, egy új uralkodó osz­tályt képezve. De ez a folyamat is megteremti saját sírásóit. Az ellentmondás addig a pontig fejlődik, ahol a bérből élők tömege fellázad, és követeli az egyéni kezdeményezéshez való jogát. És így tovább. Forradalmi fordulat. Az egyéni kezdeményezés megjelenik a külföldi tőke formájában. Gyorsan kialakul egy új kapitalista osztály. Új szakszervezetek sora, új baloldal jön létre, igényt tartva a központi hatalom feletti ellenőrzésre.

Amint láthatjuk, a modernitásnak ezt a dialektikus terét az általam a szerződés és az uralom terminusaiban leirt három­elemű metastrukturális mátrix és a benne kialakuló poláris struk­túrák (osztálystruktúrák) közötti viszony határozza meg.

Kapitalizmus

Egy metastrukturális megközelítés nem pótolhatja a strukturális megközelítést. Ehhez ragaszkodnom kell: én nem azt javaslom, hogy a kapitalizmus egy szerződésközpontú megközelítése vált­sa fel a kizsákmányolás fogalmát középpontba állító megköze­lítést. A modernitás elmélete nem töltheti be a kapitalizmus el­méletének helyét. Csak azt az általános keretet adhatja meg, amelyen belül az utóbbit megérthetjük és értékelhetjük.

Marx azt mondja, hogy a kapitalizmusban a munkaerő áru. Ez az állítás igaz egy nagyon fontos értelemben: a munkaerő értékének fogalma teszi lehetővé, hogy meghatározzuk a ki­zsákmányolás fogalmát (a munkaérték­-elmélettől az értéktöbb­let-elméletig vezető logikai összefüggés, jóllehet nem könnyű alkalmazni a tulajdonképpeni magva a kapitalizmus marxi el­méletének – lásd a könyvemben kifejtett újraértelmezését).

De egy másik értelemben a munkaerő mint áru fogalma csak metaforikus. Mert ez az úgynevezett „áru” nem teljesen a tőke eszköze. A munkaerő csak egy potenciális szolidaritás, egy potenciális „társulás” formájában létezik. És ez a tény kor­látozza a kapitalizmus hatalmát, nemcsak a béreket, de a mun­kaerő felhasználását, magának a termelésnek az irányítását illetően is. Korlátozza a termelőeszközök magántulajdonát. Ve­gyük észre, hogy ezt az összefüggést megemlítve csak tovább­fejlesztettem a marxi axiómát, amely szerint a bérmunkás „sza­badon”, egyénileg szerződik egy kapitalistával, de mindig az (informális vagy szervezett) társulások formájában, amelyek (expliciten vagy sem, de) arra törekszenek, hogy befolyást gya­koroljanak a központi hatalomra. Ez az oka annak, hogy a bér­munkási viszony dinamikus, forradalmi, globális társadalmi vi­szonyként jellemezhető.

Két konkrét ponton szeretném, ha nem értenének félre.

Először is, amikor a szerződés fogalmának elemzéséből in­dulok ki, akkor nem kívánom tagadni azt a tényt, hogy a kapi­talista társadalmak egyszersmind a lehető legnagyobb mértékű erőszak színhelyei is. Most nem tudom kifejteni ezt a kérdést, csak egyszerűen aláhúznám, hogy a különbség ezek között a társadalmak és a korábbiak között az, hogy e társadalmakban az erőszak és a hatalom egy szerződésre való hivatkozás alap­ján, egy expliciten állított demokratikus alapon jön létre. Ezen az alapon a hatalomnak (ós gyakran az erőszaknak) egy addig példátlan méretű koncentrációja válik lehetségessé. De ugyan­ennek az alapnak a természetében benne rejlik ennek az óriási hatalomnak a törékenysége is.

Másodszor: az általam alkalmazott megközelítés rokonság­ba hozható a „világkapitalizmus” iskolájának (l. Wallerstein) az álláspontjával. A nemzetállam területe az, ahol ez az uralmi-szerződéses viszony valamiképpen uralkodik. De a szerződés klasszikus elmélete már megmutatta a maga határait: az álla­mokról mint olyanokról egymáshoz való kölcsönös viszonyukat tekintve azt mondja, hogy megmaradnak a „természetes” álla­potban. Így a modernitás elmélete, a szerződés ezen fogalmá­nak vonatkozásában, elvezet azoknak a viszonyoknak a tanul­mányozásához, amelyek sokkal inkább uralmi, mint szerződé­ses jellegűek; különösen vonatkozik ez a centrum és a periféria közötti viszonyra. Ebben az értelemben mindez felveti egy vi­lágállam kérdését is. És nem pusztán úgy, mint normatív kér­désfeltevést. Mert a kapitalizmus csak úgy létezhet, mint egy gazdasági világ, „économie-monde” (Braudel), mint államok so­kaságának a rendszere és a világpiac kifejlődése, amely hosszú távon lerombolja ezt a pluralitást, éppen ezért megteremti az emberiség valamiképpen egyesített akaratának, a legitim erő­szak monopóliumának, egy bolygóméretű szerződésességnek a feltételeit.

Az etatizmus (a történelmi kommunizmus)

A kommunista államok kérdését hasonló metastrukturális termi­nusokban kell megközelítenünk. Három pontot fogok említeni.

Meghatározhatjuk őket úgy, mint kapitalista államokat, mint „a kapitalizmus egy másik formáját”, mivel nem a piaci racio­nalitáson (és az egyének közötti szerződéses-uralmi viszony kialakulásán) alapulnak, hanem a modem társadalomszervezés másik fő alapelvén, a központi tervezésen. Ennek eredménye­ként a termelékenység és a termelékenység-hiány a klasszikus kapitalizmustól igen különböző formáit, a „civilizáció” (iskolázta­tás, urbanizáció, egészségügy, egyéni életpályák stb.) egy na­gyon eltérő típusát figyelhetjük meg bennük. De ez a társadalom „modern” abban az értelemben, ahogyan én értem ezt a fogal­mat (lásd alább).

Az etatista társadalom a másik modern osztálytársadalmi alapelven nyugszik. Mert, ha teljesen megszüntetjük a piacot, akkor az, ami a modernitás antinómiájának alapelveként meg­marad, szükségszerűen a „totális”³ tervezés, amely piramis­szerű hierarchiaként szerveződik. Ez a szervezet, jóllehet elvi­leg nem elképzelhetetlen, hogy a társadalom valamiféle demok­ratikus kontrollt gyakoroljon fölötte, mindazonáltal hajlik rá, hogy . szakadást hozzon létre azok között, akik gyakorolják a hatalmat és akik nem, azok között, akik inkább vezetők és akik inkább ve­zetettek. Általában egyfajta társulás alakul ki a vezetők között. Az egyetlen Párt távolról sem történelmileg véletlen képződ­mény, hanem a totális tervezésnek funkcionálisan megfelelő tár­sulás. Ez biztosítja a szükséges ideológiai egységet, az egyéni előrejutást és az osztályközi konszenzus feletti kontrollt. Ez a társulás – egyetlen lóvén – hajlamos rá, hogy „átfedésbe” ke­rüljön az állam (elvileg) szerződéses jellegű rendszerével,⁴ le­rombolva így a jogállamot”, azaz a szerződésen alapuló államot.

De sohasem képes teljesen lerombolni. Mert ez az állam egy modern állam, amely a társadalmi szerződésre való hivat­kozáson alapul, azaz egy formailag demokratikus alkotmányon. Ez a hivatkozás egy erősen koncentrált hatalom kiépülésé­nek alapja, egy olyan hatalomé, amely kész arra, hogy erő­szakba (tömeges elnyomásba) forduljon át. Ugyanakkor azonban egyszersmind az ennek ellentmondó elv is ebben a társadalomban, amely strukturálisan magába foglalja a bérmunkát, mégpedig nem egyszerűen mint „munkaerőpi­acot” (mint az egyik piacot a többi között), hanem mint egy szabad egyének közötti viszonyulást, amely nélkül a köz­ponti hatalomra vonatkozó szerződés nem lenne elképzel­hető, és amely szükségszerűen az önigazgatásra „hívja fel” a munkásokat, mivel a közéletről és különösen a gazdasági tevékenységről a rendszer feltételezi, hogy mindenkinek az ügye. A szabad participáció eme szükségszerűen felmerülő elve nem formálisabb, mint a „polgári szabadság” elve a kapitalista vállalatoknál: ugyanaz a fajta dinamizáló hatása van azáltal, hogy felkelti a valódi szabadságra való törek­vést. Azok a társadalmak, amelyeknek Ilyen a belső struk­túrájuk, éppen ezért nem gondolhatok el mozdulatlanként; és amikor bizonyos anyagi és környezeti feltételek hatására megváltoznak, az okok nem kizárólag rajtuk kívül, más rendszerek felismerni vélt magasabbrendűségében találha­tók meg.

A modernitástól a szocializmusig

Hátravan még, hogy megmutassuk, ezen az elméleti alapon hogyan fejthető ki a szocializmus eszméje? A szocializmusé, tehát azé a valamié, aminek lennie kellene, az igazságosság világáé, a jobb világé, amelyet akarunk.

Egy Marx és a liberálisok számára közös pontból indultam ki, úgy határozva meg a modern viszonyokat, mint amelyek vég­ső soron szabadnak, szerződésesnek tételezik magukat. Meg­mutattam – Marxot követve -, hogyan fejlődnek a szerződéses viszonyok kapitalista viszonyokká, majd – túlmenve Marxon – azt is, hogyan fejlődnek etatizmussá. Az elméletnek ez a kiter­jesztése evidens, ha – ahogyan ón tettem az előbbiekben – a szerződés fogalmát a maga három dimenziójában (egyének kö­zötti, társulásos jellegű és központi-társadalmi) fejtjük ki, és ki­mutatjuk lényegi kapcsolatát az uralommal.

Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy ugyanezen a para­digmán, e paradigma egységén belül maradva, de az (állítólag „hegeliánus”) zűrzavart elkerülve fogjuk fel a társadalmi „van” és „legyen”, az analitikus és a normatív szféra, a magyarázat és a megértés kérdéseit.

Ebből a szempontból tekintve az (igazi) szocializmus programja szükségképpen egy, az uralomtól mentes szer­ződéses viszony, egy szabad és egyenlő emberi lények kö­zötti, valóban szabad és egyenlő viszony programja. Ez nem lehet egy másik általános társadalmi forma, egy másik vi­lág, ahogy Marx kifejezte: egy piac utáni világ felfedezésének programja. De ugyanakkor úgy sem határozható meg, mint egy igazságos demokratikus piaci társadalom, „piaci szocializmus”. Ha a modernitásnak az a sémája, amelyet javasoltam, helyes, akkor a szocialista forradalmat ebben a világban kell megva­lósítani, amelynek két általános dimenziója a piac és a tervezés, amelyek a poláris (egyének közötti és központi hatalmi jellegű) szerződéses és szervezési lehetőségekhez kapcsolódnak, ezek ugyanis egyszerre alapelvei az (osztály)uralomnak és az eman­cipációnak.

Mint a modern metastruktúrában antinomikusan összekap­csolódó és kereszteződő elveket, a tervezést és a piacot nem tekinthetjük (természetes vagy ideális) társadalmi törvények­nek, a gazdaság illetve a politika törvényeinek, azaz nem fog­hatjuk fel őket „közvetítésnek”, ahogyan Habermas teszi, hanem csak szabályoknak, amelyeket az emberi lények megválaszt­hatnak, kombinálhatnak és uralhatnak. De demokratikus keze­lésük kérdése nem redukálható technikai kombinálásuk problé­májára. A szocializmus eme szerződéses definíció szerint nem fogható fel egyszerűen úgy, mint piaci szocializmus, amelyet valamiképpen egy központi szabályozás tart egyensúlyban.

A szocializmus politikai filozófiája

A szocializmus politikai filozófiájának három fő feladatot kell megvalósítania.

Először is, meg kell határoznia az igazságosság „modern” elveit (szemben állva azzal az állásponttal, amely a posztmodern társadalom egy új általános formáját igyekszik meghatározni).

Az igazságosság alapelveinek elmélete eddig egy liberális ál­láspont kontextusában fejlődött (Rawls). De az igazságosság követelése nem a liberalizmus sajátja. Az igazságosság igénye – radikálisabb formában, mint valaha – a modern emberiség sajátja, amennyiben nem fogad el semmilyen természettől adott egyenlőtlenséget vagy tekintélyt. A rawlsi megközelítés hasznos lehet úgy is, mint elméleti ösztönzés és úgy is, mint kihívás. De a kérdést radikálisan újra kell értelmezni, mégpedig a modernitással és a modernitáson belüli osztálystruktúrával (illetve a modern társadalom centrum-periféria jellegű viszonyaival) foglalkozó elmélet gyökeresen új bázisán. Az igazságosság szocialista elmélete – egyéb átfogalmazások mellett – a fentebb adott elemzés fényében elvetné a politikában uralkodó első és a gazdaságban uralkodó második alapelv közötti különbségté­telt, és az emberek közötti különbségek problémáját nem az egyszerű elosztásnak, hanem a hatalomnak és a valódi eman­cipációnak (az elosztásnál alapvetőbb) terminusaiban fogalmaz­ná meg.

Az alapelvek elméletéhez szükségszerűen kapcsolódik a kommunikáció és az érvelés elmélete. Fontos cél meghatározni azt a pontot, ahol a kommunikáció egyszerűen az uralom álar­cává válik, és feltárni azt, hogy a modern szerződési elvből milyen feltételek között következik a forradalmi harc (a törvény­es renddel kapcsolatos feltételezett konszenzus megtörésének és egy valóban szerződéses jellegű konszenzus megteremtésének értelmében). Ezeket a kérdéseket itt nem fejthetem ki.

Egy második feladat a terv és a piac közötti területre, a társulás (azaz a sem nem piaci, sem nem piramisszerű-hier­archikus viszonyok) szférájára való reflektálás. Erről a terület­ről kiindulva, ahol a szabad és egyenlő emberek közötti együttműködésnek a legközvetlenebb lehetőségei vannak, lehetne humanizálni a másik két dimenziót, átalakítani őket igazi „civil” társadalommá. Nem fejthetem itt ki ezt a kérdést, de rámutatnék arra – mint a fentebbi elemzés következményére -, hogy a társulásnak ez a szférája, nem lehet (ahogyan Marx vélte, amikor a szocializmust „a munkások társulásaként” írta le) a modern világnak, a piacnak vagy a piac és a terv összekapcsolásának alternatívája, hanem csak egy harma­dik, dialektikus terminus (a piac és a terv, mint a társada­lom meghatározó alkotóelemei mellett). A társulás mint olyan – és ez a fogalom különböző neveket kaphat: önigazgatás, köz­vetlen demokrácia – önmagában nem alternatívája a kapitaliz­musnak.

Az elmélet harmadik feladata bolygónkkal mint egésszel kapcsolatos. A neoliberalizmus jelenlegi előrenyomulása alkal­mas azt az illúziót kelteni, hogy a szocializmus kollektív célki­tűzései idejüket múlták. Ezek az elvek itt és a jelen pillanatban ténylegesen megrázkódtatáson mennek át, nemcsak a szovjet kommunizmus összeomlása, de ama nemzeti keretek általá­nos (a piacok nemzetközivé válása következtében végbemenő) felbomlása miatt is, amelyek között megszülettek. Különösen ez a helyzet Nyugat-Európában. De az éppen ezekkel a prog­ramokkal adekvát és végérvényes dimenzió, az egyetlen világ­tér mindennap közelebb és közelebb kerül hozzánk, mint az emberiség egészének tere, a maga potenciális szerződéskötő (kollektív döntések végrehajtására irányuló) képességével, és a maga tragikus végzetével, azzal, hogy rákényszerül a végső döntések meghozatalára.

Mert amiről ezentúl döntenünk kell, és amit kezelnünk kell, az nemcsak az, amit Marx szem előtt tartott – a termelés és a termelési eszközök kérdése -, hanem egyáltalában az emberi­ség és a bolygó kapcsolata. Vörös és zöld együtt halad.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

1 Théorie de la modernité, suivi de Marx et la marché. 1990. Paris, PUF, p. 320. Jelen előadás (amely a Torontói Egyetem Filozófia Tan­széke számára készült) túl rövid ahhoz, hogy megfelelő elemzéseket és bizonyításokat foglaljon magába; kevés ahhoz is, hogy bemutassa ezt a könyvet: mindössze bevezetésfélének tekinthető ahhoz.

2 A modernitás ideológiájának kritikáját l. az Eszmélet 9-10. számában, Márkus Péter írásában. (A szerk.)

3 Ezen nem egyszerűen központi vagy átfogó, hanem integrális terve­zést értek.

4 Átvegye annak saját funkcióit.

Ez a tanulmány amellett kíván érvelni, hogy a világrendszer fejlődése nem annyira 500, mint inkább 5.000 éve kezdődött.

A világrendszer fejlődésének kezdettől fogva a tőkefelhalmo­zás volt a motorja/hajtóereje. A világrendszert úgy definiáljuk, mint a gazdasági többlettermók politikai régiók közötti átcsopor­tosításának olyan rendszerszintű hálózatát, amely e régiók „he­lyi” kizsákmányolási és felhalmozási rendszereit a kölcsönösen mindegyiküket átható és kompetitív jellegű szuperfelhalmozás átfogó rendszeróvó kapcsolja össze. A világrendszer e kritériu­mok szerint mezopotámiai egyiptomi és Indus-völgyi kezdeteitől az „afroeurázsiai világig” fejlődött, és i. u. 1500 körűire beke­belezte a nyugati féltekét. Történelmi fejlődése során a régiók közötti kölcsönös anyagi-technikai ellátási kapcsolatok rendkí­vül jelentősek voltak a világrendszer kiterjedésének, illetve a hatalomgyakorlási és felhalmozási minták változásának szem­pontjából. Meg fogjuk vizsgálni annak a három, a Közel-Keleten áthúzódó kereskedelmi útnak különösen jelentős szerepét, amelyek a Meditteráneum körüli világot összekapcsolták Ázsiá­val. Egyszersmind kimutatjuk Közép-Ázsia központi szerepét a világrendszer fejlődésében.

A tanulmány az egész világrendszer fejlődésének jellegét meghatározó ciklusokat és trendeket vizsgálja. Ezek közé tar­toznak a világrendszernek az infrastrukturális beruházások és a technológiai innováció terén kimutatható ciklusai. Ezek a cik­lusok kapcsolódnak a kompetitív gazdaság és a katonai konf­liktusok rendszereihez. Azt állítjuk, hogy a centrum-periféria-hátország komplexum alkotja a világrendszer alapvető hierar­chikus rendezőelvét. Jelentős figyelmet szentelünk a „civilizált” és a „barbár” népek közötti rendszeres kapcsolatnak, amely sok mindent megmagyaráz a rendszer átfogó változásai tekinteté­ben. Bevezetjük a „felhalmozási módok” fogalmát azon ug­rásszerű változások értelmezésére, amelyek a történelem során a világrendszer egészén belül a felhalmozás módszerében kö­vetkeztek be. Alapvető gazdasági/politikai ellentmondás mutat­ható ki a világrendszer egész fejlődése során, amennyiben a gazdaság szerveződése a világrendszer egészének szintjén kiterjedtebb és integráltabb, mint a világrendszer politikai szerveződése, amely lokálisabb és regionálisabb jellegű. Mi a felhalmozás és a hegemónia ciklusainak a világrendszer egé­szére kiterjedő azon szabályszerűségeit fogjuk vizsgálni, ame­lyek a világrendszer egészének szintjén a felhalmozás centra­lizálásához vezetnek, és hozzájárulhatnak egyfajta szuper-he­gemónia kialakulásához.

Ily módon tehát a rendszer egészére vonatkozó szabály­szerűségek megfigyelése mellett érvelünk a pusztán összeha­sonlító elemzéssel szemben. A világrendszer történetében fo­lyamatos és kumulatív felhalmozási folyamatot figyelhetünk meg, amely több mint az egész részeinek puszta összeadódása. Ezért egy olyan, a világrendszer egészét átfogó történelmi materialista politikai gazdaságtanra van szükségünk, amelynek számításba kell vennie az egész világra kiterjedő felhalmozási minta gazdasági, politikai és kulturális aspektusait. Célunk a világrendszer történetének emberközpontú tanulmányozása, amely a rendszert átalakító társadalmi-politikai gyakorlat szá­mára az eddiginél megfelelőbb alapokat tud nyújtani.

I. A világrendszer eredete

1. Az eredet problémája

A világrendszer eredetének az időfolyamban való elhelyezése sok tekintetben attól függ, hogy a rendszernek milyen fogalmát alkalmazzuk. Ezt a problémát egy nagy folyórendszer eredeté­nek problémájával illusztrálhatjuk. Nézzük meg például a Mis­souri-Mississippi folyamrendszert. Bizonyos értelemben mind­egyik fő ágának megvan a maga eredete. Mégis, azt mondhat­juk, hogy a Mississippi folyónak van egy későbbi, ezekből származó eredete is, nevezetesen ott, ahol a két ág összeta­lálkozik: a Missouri állambeli St. Louis közelében. Konvencio­nálisan a folyót Mississippinek nevezik, és azt mondják rá, hogy Minnesotában ered. A nagyobb és hosszabb ágat, amely a Sziklás-hegységben, Montanában ered, mégis „a Missouriénak hívják. Természetesen mindezeknek megvannak a maguk ki­sebb mellékfolyói, és ezeknek is megvan a maguk eredete. A probléma mármost az, hogyan jelöljünk ki egy fix pontot, ahon­nét a folyam ered, amikor valójában, a folyamrendszer egészét tekintve, nem létezik egyetlen ilyen pont. A világrendszer ese­tében lehetséges lenne a folyam eredetét valahol messze fent, a neolit korban kijelölni. Azonban talán megfelelőbb, ha a sokkal lejjebb lévő eredetet tárgyaljuk, azt, ahol a folyam ágai egymás felé tartanak.

A folyamrendszer analógiájánál maradva, felismerhetjük a sumér, az egyiptomi és az Indus-völgyi ág egymástól független kialakulását, valamikor az időszámításunk előtti harmadik-ne­gyedik évezredben. A világrendszer e három ág későbbi talál­kozásával kezdődik. David Wilkinson¹ a „központi civilizáció” születését (Mezopotámia és Egyiptom civilizációjának politikai-konfliktusos jellegű, egyetlen átfogó államrendszerbe torkolló ta­lálkozása révén) i. e. 1500 körűire datálja. Wilkinson munkája nagyon értékes hozzájárulás a világrendszer történetének elem­zéséhez. Lényegében „Mezopotámia” és „Egyiptom” találkozása hozta létre a világrendszert. Azonban a rendszerszerű kapcso­latok fentebb megvilágított kritériuma szerint a két civilizáció összeolvadása i. e. 1500-nál jóval korábbra tehető. Az „össze­fonódó felhalmozás” gazdasági kritériumát alkalmazva azt lát­juk, hogy az „ágak” összefolyása magában foglalta az Indus völgyét, valamint Szíria és a Levante térségét. Így az „össze­folyás” valamikor az i. e. harmadik évezred első felében vagy közepe táján, i. e. 2400-2700 körül történt.

2. Az ökológiai bázis

A történelmi materializmus politikai gazdaságtana azzal a felis­meréssel kezdődik, hogy az emberi társadalom szervezetének a végső alapja az emberek megélhetésének, a „kenyérnek” a biztosítása. A megélhetés biztosításának végső alapja viszont ökológiai jellegű. Az újításoknak a mezőgazdaságban való be­vezetése számottevő fölösleg megtermelését tette lehetővé. Gordon Childe² tette híressé a „neolitikus forradalom” kifejezést, mégpedig azoknak a mély hatásoknak a leírására, amelyeket az emberi társadalom szervezetében a mezőgazdasági többlet­termék létrejötte okozott. Az erre következő „városok forradal­ma” és az ennek bázisán létrejött államok járultak hozzá a legdöntőbben világrendszerünk kialakulásához.

Ennek a társadalmi szervezetnek a kiindulástól kezdve volt egy – a környezethez való új típusú viszonyon alapuló – gaz­dasági imperatívusza. Egyiptom, Mezopotámia és az Indus gya­kori áradásnak kitett síkságai hasonlítanak egymáshoz abban, hogy bőséges vízkészletük és termékeny talajuk, ha a termelési tényezőket megfelelően megszervezik, hatalmas mezőgazdasá­gi többlettermók megtermelését teszi lehetővé. Ugyanakkor mindhárom területről hiányzik számos természeti erőforrás (az olyanok, mint a fa, a kő és bizonyos fémek). Ezért az az ökológiai alapokon nyugvó gazdasági kényszer állt e kultúrák előtt, hogy bizonyos természeti erőforrásokat a saját ökológiai térsé­gükön kívülről szerezzenek meg, saját termelési ciklusaik „ki­egészítése” céljából. A városi civilizáció és az állam létrejötte megkövetelte a komplex munkamegosztást, meghatározott po­litikai apparátus és a közvetlenül az állam irányítása alatt állónál sokkal szélesebb körű kereskedelem vagy gazdasági kapcso­latrendszer fenntartását. így a világrendszer ökológiai forrásai egyben a világrendszert létrehozó városi civilizációknak és ál­lamoknak belső lényegükhöz tartozó stabilitáshiányára is utal­nak. Ez az instabilitás egyszerre volt ökológiai-gazdasági és stratégiai jellegű, ráadásul a kétféle instabilitás kezdettől fogva összefonódott.

A gazdasági és stratégiai stabilitáshiány és bizonytalanság az összes szükséges természeti erőforrás folyamatos beszer­zését biztosító erőfeszítésekhez vezetett, még abban az eset­ben is, ha a beszerzéshez szükséges távolsági kereskedelmi utak az állam közvetlen politikai ellenőrzése alatt álló területen kívül helyezkedtek el. Ez csak a kereskedelem manipulálása, illetve az ellátást biztosító térségek fölötti közvetlen politikai ura­lom megszerzése révén volt lehetséges. Az első városi közpon­tok demográfiai stabilitása és/vagy demográfiai terjeszkedése ily módon a természeti erőforrások beszerzésének biztonságá­tól függött.

Ám egy olyan cselekvési terepen, ahol számos központ egy­idejűleg terjeszkedett, el kellett érniük egy ponthoz, ahol befo­lyási övezeteik érintik, majd átfedik egymást. Ahogyan az első városi civilizációk és államok gazdasági kapcsolatai kiterjedtek és elmélyültek, egyre inkább kiéleződött a stratégiai fontosságú anyagok lelőhelyei és a megszerzésükre szolgáló kereskedelmi utak feletti ellenőrzésért folyó versengés és konfliktus is. így például a bizonyos fémekkel való rendelkezés alapvető jelen­tőségű volt a korabeli riválisokkal szembeni technológiai és ka­tonai fölény eléréséhez. Ha egy kultúrának nem sikerült lépést tartania a legfejlettebb technológiával, ez akkor is – éppúgy, mint ma – stratégiai hátrányt jelentett.

A világrendszer eredetének végső magyarázata tehát a vá­rosbázisú államokra ható gazdasági imperatívuszokban rejlett. Egyre szélesebb és szélesebb körű gazdasági kapcsolatrend­szer épült ki. A komplex munkamegosztáson belül fokozódott a specializáció; miközben az egész kapcsolatrendszer területi­leg „kifelé” bővült; egyre több és több ökológiai térség olvadt bele egyetlen összefüggő gazdasági rendszerbe. Ezáltal a vi­lágrendszer, ahogyan terjeszkedett, sorra lerombolta és magá­ba olvasztotta az önálló kultúrákat.

Az időszámításunk előtti harmadik évezredre az afroeurázsiai kapcsolatrendszer, amelyen a világrendszer alapult, már megfelelően kiépült. A világrendszer egyes központjai között le­zajlott folyamatos pozícióváltások ezután már nem érthetők meg igazán azoknak az ökológiai és technológiai tényezőknek az elemzése nélkül, amelyek a cselekvés bizonyos irányvonalait „kikényszerítették”. A városi központok és államok felemelkedé­se és hanyatlása is azzal tehető érthetőbbé, ha a világrendszer kontextusában helyezzük el őket. Ez magában foglalja, hogy figyelmet fordítsunk a gazdasági kapcsolatokban betöltött sze­repükre, különös tekintette1 a kulcsfontosságú áruk forrásaira és kínálatára, valamint a természeti erőforrásokra. A világrend­szer politikai struktúrájának logikája olyan, hogy az őt alkotó államok biztonsága és többlet-felhalmozási képessége állandóan a lerombolás veszélyének van kitéve. Ez a helyzet hozta létre a folyamatos rivalizálás dinamikáját: állandó kísérletek történnek arra, hogy a politikai ellenőrzést kiterjesszék az átfogó gazda­sági kapcsolatrendszer ellátása szempontjából stratégiai jelen­tőségű térségekre.

3. Gazdasági kapcsolatok

Újabb történelmi bizonyítékok azt sugallják, hogy mind a keres­kedelmen és a migráción, mind a fosztogatáson és a hódításon keresztül létesülő gazdasági kapcsolatok sokkal elterjedtebbek voltak és sokkal szélesebb területet érintettek, egyszersmind sokkal távolabbra nyúlnak vissza a világtörténelemben, mint azt korábban feltételezték. Ugyanígy a gyártás, a szállítás, a keres­kedelmi és más szolgáltató tevékenységek is régebbiek és el­terjedtebbek, mint gyakran állítják. Ezeknek a gazdasági kap­csolatoknak a hosszú története és rendszeres jellege közel sem részesült annyi figyelemben a kutatók részéről, amennyire meg­érdemelték volna.³ Még inkább elhanyagolták e kereskedelmi kapcsolatok messzire ható jelentőségét a „társadalmak” társadal­mi, politikai és kulturális életében és a világrendszeren belüli kölcsönviszonyaikban. Még azok is, akik tanulmányozták a ke­reskedelmi kapcsolatokat, mint például Philip Curtin,⁴ akinek munkássága elsősorban a kultúrák közötti kereskedelmi érint­kezések feldolgozására irányult, gyakran elhanyagolják e ke­reskedelmi kapcsolatok világrendszer-méretű komplexumának következetes tanulmányozását.

Adatolható történelmi bizonyítékok jelzik, hogy a Közel-Ke­leten a gazdasági kapcsolatok nagyon nagy területre terjedtek ki már néhány évezreddel az első városállamok megjelenése előtt is. Az anatóliai települést, Catal Hüyüköt gyakran említik, mint a nagy távolságokra kiterjedő kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező, hét-nyolcezer évvel ezelőtti település jellegzetes példáját. Egy másik gyakran felhozott példa Jerikó. A Mezopo­támia és Egyiptom közötti kereskedelmi vagy gazdasági kap­csolatok i. e. 3000 előtt nyilvánvalóan némileg időszaki jellegűek voltak, és ezért feltehetően nem is rendszeresek. Azonban mind Egyiptom, mind Mezopotámia már nagyon korán gazdasági kapcsolatot fejlesztett ki Szíriával és a Levantéval, amelyek összekötő folyosót alkottak a két fő civilizációs zóna között. Az egyesített Egyiptom feltehetően első fáraójának, Narmernek va­lószínűleg gazdasági kapcsolatai lehettek a Levantéval. Bizo­nyos, hogy i. e. 2700-ra Egyiptom hivatalos gazdasági és poli­tikai kapcsolatokat épített ki a levantei parton Büblosz városá­val. Büblosz valószínűleg a legkorábbi olyan kapuja a gazdasági kapcsolatoknak, amelyet az egyiptomi és a mezopotámiai tör­ténelmi források egyaránt megemlítenek.

Ugyanis mind Egyiptom, mind Mezopotámia számára a Szí­riával és a Levantéval való háború és kereskedelem magában foglalta azt a törekvést is, hogy hozzájussanak olyan stratégiai fontosságú és egyéb anyagokhoz, mint a fa, fémek, olaj és egyes luxusfogyasztási cikkek. Az akkád birodalmi terjeszkedés nyilvánvaló célja az volt, hogy megszerezze azokat az előnyö­ket, amelyeket a Földközi-tengertől a Perzsa-öbölig nyúló ha­talmas területsávon lévő összes stratégiailag jelentős útvonal­nak a maga kizárólagos ellenőrzése alá vonása nyújthatott. Bi­zonyítékok vannak rá, hogy Akkád, a Perzsa-öbölbeli kikötők révén, tengeri gazdasági kapcsolatokat tartott fenn a lakosai által „Meluhha” néven ismert Indus-völggyel, így Akkád megszi­lárdította kiváltságos helyzetét az átfogó gazdasági kapcsolat­rendszeren belül. Szíria és a Levante városállamai az Egyiptom és Mezopotámia közötti intenzív rivalizálás tárgyává váltak. Tör­ténelmi ingamozgás mutatkozott az e területek fölötti ellenőr­zésben: ez az ellenőrzés az első és a második egyiptomi dinasztiától átkerült Akkádhoz, azután a harmadik Ur-beli di­nasztiához. Az i. e. tizenkilencedik századra Egyiptom újból be­folyást gyakorolt a Levante nagy része mint saját vazallusálla­mai fölött. Nyilvánvaló, hogy egy jelentős történelmi korszakon át, egészen az asszír, majd a perzsa birodalom koráig, Szíria és a Levante mint anyagi-technikai összekötő zónák alapvető szerepet játszottak a világrendszeren belül. Ők kapcsolták össze a mezopotámiai, egyiptomi és Indus-völgyi zónákat egyetlen egységes világrendszerré.

4. A világrendszer kiterjedése

A felhalmozás az egyik ösztönzője és a végső oka a világrend­szer gazdasági, politikai és katonai terjeszkedésének és a ben­ne létrejövő kölcsönös kapcsolatoknak. Ezért a felhalmozás fo­lyamata és annak terjeszkedése jelentős mértékben szintén a világrendszer kereteinek bővülésével kapcsolódik össze. A ter­jeszkedés két alábbi analógiája segítségünkre lehet a folyamat megértésében. Keletkezésének folyamata során a világrendszer egyrészt egy gleccserhez hasonlóan terjeszkedett, részben al­kalmazkodva a már korábban létező topológiai viszonyokhoz, részben úgy, hogy átstrukturálta ezt a topológiát. Tintafolthoz is hasonlíthatnánk a világrendszert, amely saját korai egysége­sülésének területén túl ahhoz képest kifelé is terjeszkedett. En­nek a terjeszkedésnek valószínűleg a leglátványosabb egyedi példája az Újvilág és később Óceánia felfedezése. David Wil­kinson⁵ is úgy ábrázolja a Központi Civilizációt, mint más terü­letek és társadalmak felé terjeszkedő és azokat magába beke­belező rendszert. Bizonyos értelemben a folyamat valóban egy­szerűen a korábban különálló területek bekebelezését jelenti, mint mondtuk, hasonlóan egy tintafolt szétterjedéséhez.

Egyes régióknak a világrendszerbe való bekebelezése azonban olyan folyamatokat is magába foglalt, amelyek jobban hasonlítanak összeolvadáshoz, mint puszta asszimiláláshoz; va­lahogy úgy, ahogy két szétterjedő tintafolt egybeolvad. Például Indiának és különösen Kínának a világcivilizációba való beépü­lése is inkább össze-, mintsem beolvadásnak tűnik. Az Indus­völggyel való mezopotámiai kereskedelem nyilvánvalóan jól ki­épített gazdasági kapcsolat volt az akkád birodalom idején. Többszörösen bizonyított az Indiával való – jóllehet jelentős idő­szaki szünetekkel váltakozó – gazdasági kapcsolat, jóllehet ezek az átmeneti megszakítások nehézzé teszik, hogy egyér­telműen datálhassuk Indiának a világrendszerrel való összeol­vadását. A kínai városi központok és államok, úgy tűnik, az ősi Sang korszakban lényegében önállóan fejlődtek. Azonban a központi világrendszerhez, azaz nyugat fele vezető szárazföldi utak, különösen mint Közép- és Belső-Ázsia népeinek vándor­lási útvonalai, már az i. e. második évezred elején megnyíltak. A kínai civilizációs egységeknek a világrendszerrel való tényle­ges egybeolvadása csak azután következett be, hogy az állam kialakulása Kínában a késői Csou-korszak idején fejlettebb szin­tet ért el. A laza hegemóniák sora Csi Huan fejedelemmel kez­dődött (i. e. 685-643), és a kisebb hűbéri államok nagyobb területű államokká való egyesülésének folyamata ment végbe. Wolfram Eberhard szerint⁶ Csin állam végső győzelmét és az első központosított kínai birodalom létrehozását nagymértékben befolyásolták a Csin és Közép-Ázsia közötti szoros kereskedel­mi kapcsolatok. Ezek a gazdasági kapcsolatok lehetővé tették Csin számára, hogy számottevő, kereskedelemből származó profitot halmozzon fel. Csin állam Wei és Tao völgyei voltak „az egyetlen átjutási lehetőség keletről nyugatra. Minden köz­lekedésnek Közép-Ázsiából és Közép-Ázsiába ezt az utat kellett választania.”⁷

A tengerentúli és szárazföldi kereskedelmi utak állandósá­gának és a fő zónák közötti térségekben elhelyezkedő népek­nek az összekötés és az ellátás biztosítása révén kulcsszerepe volt az egybeolvadás folyamatában. A világrendszer kialakulása során a fejlett civilizációnak a törzsi népekkel való interakciója – különösen Belső- és Közép-Ázsiában, de Arábiában és Afri­kában is – döntő, de a történészek által rendszerint figyelmen kívül hagyott szerepet játszott, amelynek tárgyalására alább még visszatérünk.

II. Kereskedelmi utak és kapcsolatok a világrendszerben

1. Tengeri utak

Paul Johnstone nemrég megjelent The Sea-Craft of Prehistory [A hajózás mestersége a történelemelőtti időkben]⁸ című köny­vének kiadói hirdetése így szól: „A történelemelőtti idők hajózá­sának kérdései nem kaptak akkora figyelmet, amennyit megér­demeltek volna… Az újabb kutatások kimutatták, hogy az ember nagyobb távolságokra és sokkal korábban utazott, mint eddig lehetségesnek tartották. E tények némelyike úgy magyarázható, hogy az ember a legkorábbi időktől fogva értett a vízi úton való szállításhoz.” Általánosságban a tengeri utak a szárazföldi utak­nál olcsóbbak és kedveltebbek voltak. Néhány különösen jelen­tős tengeri utat az alábbiakban fogunk tárgyalni.

2. A selyemutak

A selyemutak a világrendszernek egyfajta gerincoszlopát és bordázatát – vagy inkább talán vérkeringését – alkották az i. sz. 1500 előtti közel 2000 évben. Ezek az utak a szárazföldön Kí­nától Belső- és Közép-Ázsián keresztül a „Közel-Keletig” (Nyu­gat-Ázsiáig) nyúltak, innét a Mediterráneumon keresztül Afriká­ba és Európába vezettek. Ehhez a szárazföldi útkomplexumhoz azonban több tengeri „selyemút” is csatlakozott, amelyek a Mediterráneumon, a Fekete-tengeren, a Vörös-tengeren, a Perzsa­öblön keresztül és számos folyó mentén húzódtak. A túlnyomó­an szárazföldi selyemút-komplexumot kiegészítette az a hatal­mas tengeri selyemúthálózat is, amely az Indiai-óceán köré összpontosult, magába foglalva az Arab-tengert, a Bengáli-öblöt és a Dél-kínai-tengert. Ezeket a tengeri selyemutakat viszont a Maláj-félszigeten a Kra-földszoroson keresztüli szárazföldi szál­lítás kötötte össze, éppen úgy, ahogyan ezt meg a Molukka-szoroson keresztül folyó hajózás kapcsolta Szumátrához és így tovább.

A selyemutak természetesen Kína legfontosabb nyugatra exportált termékéről kapták a nevüket. Azonban az árucikkekkel és emberekkel való kereskedés messze túlterjedt magán a sely­men. A selymet nagyszámú más nyersanyaggal és luxusáruval egészítették ki, illetve fizették meg, pénzzel és szolgáltatások­kal, beleértve az utóbbiakat végrehajtó rabszolgákat és más személyeket is. így a selyemutak egyszersmind úgy működtek, mint a hatalmas és bonyolult nemzetközi munkamegosztásnak és a kultúra terjedésének kereskedelmi útjai, városi és admi­nisztratív központjai és katonai, politikai valamint kulturális haj­tóerői.

3. Közép-Ázsia

Ha ránézünk Eurázsia térképére, világossá válik, hogy Közép-Ázsia (a jelenlegi Afganisztán és Szovjet-Közép-Ázsia) elhe­lyezkedése megfelelő volt ahhoz, hogy a világrendszer legfon­tosabb csomópontjául szolgáljon. Közép-Ázsiában kereszteződ­tek annak a világrendszernek az útjai, amelynek Kína, India, Perzsia, Mezopotámia, a Levante és a Földközi-tenger meden­céje mind részesei voltak. Közép-Ázsia kulcsszerepet játszott például abban, hogy a Han-Kína, a Gupta-India, a párthus Per­zsia és a római birodalom egyaránt bekapcsolódott a világrend­szerbe.

Közép- és Belső-Ázsia ugyanakkor több is volt, mint más kultúrák találkozásának helye. Belső- és Közép-Ázsia létrehozta saját, kifelé, minden irányban végbemenő támadási és népván­dorlási mozgalmainak ciklusait is. Ezek a ciklusok átlagban két­száz évig tartottak, és nagyjából félévezredes időközökben lép­tek fel. Például inváziós hullámok indultak ki a térségből i. e. 1700-1500, 1200-1000, 500, időszámításunk kezdete, i. u. 400-600, és 1000-1200/1300 körül. Mindegyik belső hullám külső hullámokat váltott ki, kivéve az utolsót, a Dzsingisz Kán és Timur Lénkig következő utódai által vezetett hullámot, amely valamennyiükön túltett.

Akár megfeleltek az éghajlatváltozásoknak mindezek a hul­lámok, akár nem, feltehetően egyszerre voltak okai és követ­kezményei a népességnövekedés és csökkenés rátájában bekövetkezett változásoknak, melyeknek viszont esetleg az ég­hajlatváltozások voltak az okai. Ugyanakkor e hullámokat egy­szersmind a civilizált szomszéd térségekkel való ökológiai, szociálökonómiai és politikai kapcsolatok is okozták -, miközben hatással is voltak mindezekre, így Közép-Ázsia és népességé­nek ciklikus mozgása különleges figyelmet igényel a világrend­szer történetének vizsgálata során. Mennyire volt központi Kö­zép-Ázsia jelentősége a világrendszer története szempontjából? Milyen mértékben volt Közép-Ázsia, nem pedig elsődlegesen a többi civilizált térség, valamiféle hajtóereje az egész rendszer változásainak? Hogyan kapcsolódott ezen a területen a külön­böző városok és államok felemelkedése és hanyatlása (vö. pl. Szamarkand) a kereskedelemnek az egész rendszer szélessé­gében végbemenő fejlődéséhez?

Közép-Ázsia helye és szerepe éppen annyira jelentős, mint amennyire elhanyagolják. A világrendszer egész fejlődését mé­lyen érintették az egymást követő, az eurázsiai sztyepékről jövő és az agro-ipari területek pereme felé irányuló inváziós hullá­mok. Ez a „robbanás a rendszerben” döntő fontosságú jelenség, amely rendszeres tanulmányozás és magyarázat után kiált. Ezek a rendszeren belüli robbanások nem deus ex machinát jelentettek, hanem szervesen hozzátartoztak a világrendszer terjeszkedési pályájának fejlődési logikájához. Különösen a Bel­ső- és Közép-Ázsiából jövő inváziók és népvándorlások voltak mindig meghatározó feltételei a velük szomszédos civilizációk gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élete átalakításának és faji-etnikai jellegük kiformálásának. Közép-Ázsiának a világ­rendszerben közvetítő zónaként betöltött rendkívül jelentős sze­repe sem kapott eddig a tudomány részéről olyan rendszeres elemzést, amelyet funkciói miatt megérdemelne. Más nomád és törzsi népek, például az Arab-félszigeten a Mohamed előtti idő­ben vagy Afrika nagy részén, szintén resztvettek a világrend­szer történetében és a világméretű felhalmozásban, olyan mó­dokon, amelyeket a nagyon kevés specialistán kívül senki sem ismer.

4. A három folyosó és az ellátási kapcsolatok

A politikai-gazdasági terjeszkedést főként három dolog vonzza. Az első: azoknak az emberi (munkaerő) és/vagy anyagi valamint technikai inputoknak a forrásai, amelyek beépíthetők a világfelhalmozás folyamatába. A második: a piacok, amelyeken el lehet helyezni egy terület többlettermékét, hogy több inputért cseréljék el, és megszerezzék a felhalmozott értéket. A harmadik és talán a legjelentősebb: a zónaközi kereskedelem kiemelt jelentőségű kapcsolatai avagy ellátási vonalai. A szoros ellenőrzés lehetősége a nyersanyagokkal, különösen fémekkel és más stratégiai alapanyagokkal való ellátást biztosító utak fölött kulcssze­repet játszik abban, hogy a nagyhatalmakat csábítják az ilyen területek. Ez alapot adhat a birodalmi hatalom kiter­jesztésére tett kísérleteknek is. A gazdasági, politikai és ka­tonai konfliktus és vagy a kulturális, „civilizációs”, vallási és ideológiai befolyás mind speciális előnyöket jelent. Kü­lönleges előnyöket abból a szempontból, hogy egy hatalom bekapcsolódhat más zónák felhalmozásába és kizsákmá­nyolási rendszerébe – a saját maga által végrehajtott fel­halmozás érdekében. Éppen ezért nem pusztán történelmi vé­letlen, hogy az a három összekötő térség, amelyről most szó lesz, ismételten a versengés, a kereskedelem, a terjeszkedés vallási és más kulturális formáinak a támaszpontja volt.

Bizonyos stratégiai fontosságú helyen elhelyezkedő ré­giók és folyosók különösen jelentős szerepet játszottak a világrendszer fejlődésében. Mágnesek voltak, amelyek ma­gukhoz vonzották a terjeszkedő hatalmak, egyszersmind a vándorlók és támadók figyelmét is. A gondolat főbb áram­latai szintén rajtuk haladtak át. Ez a nekik jutott figyelem az értéktöbbletnek a világrendszeren belüli átcsoportosításában betöltött szerepükön alapult (amely nélkül a világrendszer nem létezne). Bizonyos metropoliszok önmagukban és önmaguk mi­att válnak vonzási központtá, a kereskedelmi összekötő folyo­sók melletti elhelyezkedésüknek, a városon belüli piac növeke­désének és saját felhalmozott vagyonuknak köszönhetően. A nagy regionális világvárosi központok felemelkedése és bukása, valamint „utódlási” sorrendje azokat a régión kívüli változásokat tükrözi, amelyeknek részeseivé váltak. Például a városi centru­mok sora Egyiptomban Memfisztől Alexandriáig és Kairóig a világrendszer struktúrájában végbement alapvető mögöttes vál­tozásokat tükröz. Éppígy a mezopotámiai sorrend, a központ átkerülése Babilonból Szeleukiába és Bagdadba.

Három összekötő folyosó játszott különösen döntő és köz­ponti ellátási összekötő szerepet a világrendszer fejlődésében:

1. A Nílus-Vörös-tenger korridor (csatornákkal vagy szá­razföldi kapcsolatokkal köztük és a Földközi-tenger között és nyílt kijutási lehetőséggel az Indiai-óceánhoz és azon túlra).
2. A Szíria-Mezopotámia-Perzsa-öböl korridor (szárazföldi utakkal, melyek a Földközi-tenger partját Szírián keresztül, az Orontész, Eufrátesz és Tigris folyók mentén a Perzsa-öbölhöz kapcsolják, amely utóbbi viszont nyílt kijárást biztosít az Indiai-óceánhoz és azon túlra). Ez az összekötőút egyszersmind kap­csolatokat tesz lehetővé a Közép-Ázsiába vezető szárazföldi utakkal is.
3. Az égei-fekete-tengeri–közép-ázsiai összekötő folyosó (amely a Mediterráneumot a Dardanellákon és a Boszporuszon keresztül a Közép-Ázsiába és Közép-Ázsiából vezető selyem-utakhoz kapcsolja, ahonnan a hozzájuk kapcsolódó további utak a szárazföldön Indiáig és Kínáig vezetnek).

A két elsődleges tengeri összekötőút között legtöbbször a Perzsa-öbölre esett a választás. Topográfiai és éghajlati szem­pontok miatt egyaránt jobban kedvelték a Vörös-tengeri útnál. Ráadásul a Perzsa-öböl korridorjához Közép-Ázsiába vezető szárazföldi utak csatlakoztak; ezek váltak a világrendszer fő zó­nái közötti többlet-átvitel centrális csomópontjaivá.

E három összekötőút nem egyszerűen kereskedelmi út volt. Ismétlődően a gazdasági és politikai fejlődés integrált zónái, és új meg új birodalomépítő kísérletek kiindulópontjai voltak. Aho­gyan a világrendszer terjeszkedett és mélyült, egyes hatalmak kísérleteket tettek arra, hogy az összekötő folyosók közül vala­melyik kettőt – esetleg mind a hármat – egyetlen birodalmi struktúra uralma alá vonják. Egy ilyen hatalom így ellenőrizhette azokat az alapvető ellátási összekötő utakat, amelyek a világ­rendszer számára központi jelentőségűek voltak. Az asszír bi­rodalom például megkísérelte ellenőrzése alá vonni mind a szír-mezopotámiai, mind a Nílus-vörös-tengeri korridort, de ez csak rövid időre és szórványosan sikerült. A Perzsa Birodalom ha­sonlóképpen egy ideig mindkét összekötő folyosót uralma alatt tartotta, és ugyanakkor részleges ellenőrzést gyakorolt az égei-fekete-tengeri-közép-ázsiai korridor fölött is. (A Perzsa Biroda­lom ezáltal az első történelmi példája a mindhárom összekötő folyosó fölött gyakorolt hegemóniának.) Nagy Sándor nagy stra­tégiai terve egy világbirodalom vagy „világrendszer fölötti hege­mónia” létrehozására magában foglalta a mindhárom korridor, plusz az Indus-völgyi civilizációs komplexum és a Földközi-ten­ger nyugati medencéje fölötti ellenőrzés megszerzésére irányu­ló szándékot is. Utódai a makedón hódításokat majdnem pon­tosan a három korridorral egybeesőén osztották fel birodalmak­ra. Megengedték, hogy az Indus-völgy kicsússzon a Szeleukida befolyás alól, és átkerüljön a Maurja Birodalomhoz, a Földkö­zi-tenger nyugati medencéjét pedig Karthágó és Róma uralja. A hellenisztikus kor folyamán a visszatérő rivalizálás a Ptole-maiosz és a Szeleukida dinasztiák között jelzi a folytatódó har­cot az egyes korridorok között a világrendszer felhalmozási fo­lyamatában betöltött kiváltságos helyzetért. S még a római bi­rodalom sem egyesítette teljesen a három korridort, mivel a Mezopotámia fölötti uralom, előbb a párthusok, azután pedig a Szasszanida perzsák miatt, nem adatott meg Rómának. Az utóbbiak a terület feletti ellenőrzésüket arra használták fel, hogy számottevő hasznot húzzanak a Róma és India valamint Kína között folyó kereskedelemből.

Természetesen a három fő útvonal mindegyikének voltak egymással versengő és egymást kiegészítő variánsai, és hoz­zájuk csatlakozó saját mellékútjai. Például volt néhány selyemút Kelet és Nyugat között is, és különböző mellékutak Kelet- és Közép-Ázsiába, valamint Dél-Ázsiába és onnan visszavezető utak Voltak Nyugat- és Észak-Európát a Balti-tengeren keresz­tül, a Dnyeper, Don, Volga és más oroszországi és ukrajnai utak révén összekapcsoló útvonalak is. Voltak az Adriai-tenger vidékét a kontinentális Európához és a keleti Mediterráneumot a nyugati Mediterráneumhoz kapcsoló útvonalak. Hasonlókép­pen a topológiai és más faktorok kedveztek bizonyos útvonalak és pontok vonzásközpontként, illetve ellátási vonalként való mű­ködésének Ázsiában és Ázsia körül is. Sokkal több figyelmet érdemelnének, mint amennyit eddig kaptak a világtörténelem­ben. Ahogyan az afroeurázsiai kapcsolatok rendszere terjesz­kedett és elmélyült, ezeknek az utaknak és létfontosságú ellá­tási pontoknak a száma és szerepe növekedett. Ugyanakkor a világrendszer fejlődésének eredményeként relatív jelentőségük egy­máshoz képest megváltozott. Az olyan földrajzi területeknek, mint a Maiakká- és a Ceyloni-szoros, jelentős ellátási szerepük volt a világrendszer fejlődésének nagyon hosszú korszakán keresztül.

A három, szárazföldi és tengeri útvonalakat egyaránt ma­gába foglaló korridor volt a legjelentősebb kapcsolat Európa és Ázsia között két évezreden keresztül, amíg az óceáni utakra való áttérés a tizenötödik és tizenhatodik században végbe nem ment. Ez a történelmi váltás – a három korridor központi sze­repéről az óceánokon át vezető ellátási vonalak felhasználására való áttérés – valószínűleg az ellátási vonalakkal kapcsolatos legjelentősebb váltás volt a világtörténelemben és a világrend­szer fejlődésében. Azonban ahelyett, hogy megteremtette volna azt, ahogyan Wallerstein⁹ véli, a váltás a már létező világrend­szeren belül történt.

III. Infrastrukturális beruházás, technológia és ökológia

1. Infrastrukturális beruházás és felhalmozás

A felhalmozás infrastrukturális beruházást és technológiai fej­lesztést feltételez. Az infrastrukturális beruházás számos formát ölt a sokféle különböző gazdasági szektorban, az olyanokban, mint a mezőgazdaság, a szállítás, hírközlés, a katonai, ipari és gyártási infrastruktúra és a hivatali adminisztráció. Van beruhá­zás még az ideológiai (szimbolikus) infrastruktúrába is, mind az állami, mind a vallási kultuszokba. A felhalmozás állami for­mája esetén az állam arra törekszik, hogy társadalmi gaz­dagságot teremtsen, annak kiaknázása céljából. Azzal, hogy lerakja a termelés növelésének az alapjait és meg­könnyíti a felhalmozást, az állam növeli saját többlethez ju­tási lehetőségeit és ezzel a rivális államokkal szembeni ha­talmi lehetőségeit is. Ez viszont segíti abban, hogy megvé­delmezze „azt, amit megszereztünk”, és hogy még többhöz Jusson. A magántulajdonosi forma esetén a tulajdonnal ren­delkező elitek hasonlóképpen vagyont teremtenek, hogy hasznot húzzanak belőle, és beruháznak az Infrastruktúrá­ba, hogy elősegítsék a termelést, és ezáltal a felhalmozást. Az Ilyen beruházás végső Indoka minden esetben az, hogy megőrizzék, gyarapítsák és kiterjesszék magának a felhal­mozásnak a bázisát. Az infrastruktúra és a benne foglalt tech­nológia fejlesztése visszakapcsolódik az értéktöbblet létrehozá­sához és a felhalmozási folyamathoz. A többletnek ez a növe­kedése viszont kumulatív módon serkenti a további növekedést és az infrastruktúra és technológia fejlesztését. A fejlődés spi­rális mintát követ, amelyen keresztül maga a világrendszer nö­vekszik, és válik szilárdabban „megalapozottá” az infrastruktu­rális beruházás és felhalmozás révén.

2. Technológiai innováció

A technológiai haladás a termelés, a szervezés és a kereske­delem mind katonai, mind polgári célokat szolgáló technikáiban hosszú ideje jelentős és gyakran a történészek által megint csak elhanyagolt szerepet játszott a világrendszer történetében és a részei közötti változó kapcsolatokban. A technológiai előreha­ladás és fölény meghatározó volt a történelem során a fegy­verzet, a hajózás és más szállítóeszközök vonatkozásában épp­úgy, mint az építkezésben, a mezőgazdaságban, a fémmeg­munkálásban és más gyártási módszerek és berendezések terén. A haladás, az előrelépések és lemaradások hatásaikkal mindezeken a területeken jelentősen hozzájárultak, a világrend­szeren belüli regionális és egyéb egyenlőtlen viszonyokhoz, sőt egyenesen okai is lehettek ezeknek (másfelől viszont ezek kö­vetkezményei bizonyos hatásokkal voltak rájuk). Néhány példát erre William Mc. Neill vizsgál meg The Pursuit of Power [Haj­sza a hatalomért]¹⁰ c. könyvében.

Az infrastrukturális beruházás a technológiai változáshoz és a szervezési újításokhoz kapcsolódik. A technológiai változás persze az őskori, az ókori és még a középkori időkben is las­sabban ment végbe, mint a modern ipari társadalom korában. A technológiai innováció, az infrastrukturális beruházási ciklusok és a felhalmozás és hegemónia alább tárgyalandó ciklusai kö­zött kialakult viszonyok lényege azonban valószínűleg szerepet játszott az egész történelem során. Mikor és melyek voltak a legjelentősebb technológiai újítások a világrendszer törté­netében? Milyen innovációk eredményezték a felhalmozás és a hegemónia világrendszeren belüli átstrukturálódását, és me­lyek változtatták meg az alapvető ellátási kapcsolatokat? A technológia terjedése a világrendszerben újabb fontos területe a szisztematikus és rendszerszintű elemzésnek.

Az egy időben létező római/bizánci, párthus/perzsa/szasszanida, indiai maurja/gupta és kínai Han birodalmak korszaká­ban a felhalmozódó infrastrukturális beruházások e birodalmak mindegyikét egyetlen világrendszerbe integrálták. A rend­szerszintű integrációnak ez a magas szintje a megfelelően fej­lett ellátási kapcsolatok és a birodalmi terjeszkedés egyidejű bekövetkezte révén vált elérhetővé. Ennek a korszaknak a vé­gén a világrendszer egésze általános válságot élt át. A civilizá­ciók hátországát jelentő területekről, Belső- és Közép-Ázsiából érkező népek megtámadták Rómát, Perzsiát, Indiát és Kínát. E támadások hanyatlást okoztak (vagy azt követték) az infrastruk­turális beruházások terén, valamint a világrendszer ellátási kap­csolatainak a megelőző korszakhoz viszonyítva igen komoly (időleges) összeomlását eredményezték.

Hogyan kapcsolódott az infrastrukturális beruházás a terme­lékenységhez és a termelékenység növekedése a világrendsze­ren belüli felhalmozási folyamatokhoz? A technológiai innová­ciónak és a technológiai változásnak átható jelentősége volt a világrendszer fejlődésében. Gordon Childe¹¹ úttörő volt a tech­nológia ókori gazdaságra gyakorolt hatásainak materialista elemzése területén. A beszerzési lehetőségek (például a tengeri kereskedelemhez kapcsolódóak) a technológiai lehetőségektől függtek. Éppígy a katonai versengés dinamikája is. Mi több, a világrendszer terjeszkedése kezdettől fogva a technológiai le­hetőségektől függött. A „barbár” perifériáról a civilizált központok felé irányuló támadások a barbárok technológiai és katonai fö­lényén múltak. Az ilyen támadások mindaddig nem szűntek meg, amíg a „civilizáltak” technológiai fejlődése nem tette a ka­tonai fölény kivívását a barbárok számára gyakorlatilag lehetet­lenné. Egy új típusú katonai-technológiai fölény érvényesítésé­vel az orosz és mandzsu birodalmak az i. sz. tizenhetedik és tizennyolcadik században végleg véget vetettek a Belső-Ázsiá­ból fenyegető stratégiai veszélynek.

Az ipari forradalom megadta az európai hatalmaknak a ka­tonai lehetőséget arra, hogy lerombolják vagy maguk alá ren­deljék a világrendszer olyan, velük egy időben létező birodal­mait, mint a Mogul Birodalom Indiában, a Csing Birodalom Kínában és az Oszmán Birodalom a három fő „korridor” régió­jában.

3. Ökológia

A technológia mindig szorosan összefüggött a világrendszer ökológiai határaival és természetes erőforrás-bázisával. A föld­művelés technológiái például létrehoztak egy olyan korszakos trendet, hogy az emberek egyre több és több területet vonjanak mezőgazdasági művelés alá, megnövelve így a mezőgazdasági többlettermók forrásait. Egyes technológiai újítások drámai mó­don érintették az ökológiai határterületeket, különösen az ipari termeléssel összefüggők. Bevezetésük óta érvényesül az a trend, hogy e technológiák a világrendszer egyre nagyobb és nagyobb részén terjedjenek el – gyakran pusztító ökológiai kö­vetkezményekkel.

Voltak esetek, amikor a környezeti feltételek hoztak létre fontos, nagy változásokat a világrendszer fejlődésében. Például a talaj szikesedése és az öntözőművek eliszaposodása komo­lyan érintette bizonyos zónák relatív gazdasági hatalmát. Így Bagdadnak a mongolok általi, 1258-ban bekövetkezett kifosz­tása előtt, és még inkább utána, Mezopotámia relatív gazdasági hanyatlást élt át, ami részben az ilyen környezeti tényezőknek, részben pedig a világrendszeren belüli beszerzési kapcsolatok­ban bekövetkezett váltásoknak a következménye volt.

Bizonyos területeket rendkívül nehéz volt a világrendszerbe bekebelezni, elsődlegesen ökológiai és/vagy topográfiai okok miatt. Ezek a nehézségek jellemzik (még ma is) a Tibeti-felföld, az Amazonas-medence, Kanada és a Szovjetunió arktikus ré­szei ill. az Antarktisz helyzetét. A belső-ázsiai népek társadalmi ökológiája – ellentétben az egy helyben lakó, mezőgazdasági termelést folytató népekével – az egyik fő tényezője volt a vi­lágrendszer fejlődésének a világtörténelem legtöbb korszaká­ban. Az ipari civilizáció jelenlegi ökológiai krízise emlékeztet bennünket arra, hogy az ökológia és a természetes környezet végső soron határokat szab a világrendszer terjeszkedésének, továbbá a termelési és felhalmozási szint fenntartásának. Ha vannak a történelemben valamilyen ökológiai ciklusok, ritmikus mozgások vagy trendek, meg kell vizsgálnunk, milyenek is ezek, és hogyan érintették a világrendszer fejlődését.

IV. A többlet-átvitel és a felhalmozási viszonyok

1. Többlet-átvitel és kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás

Az, hogy egy A elit itt kisajátítja egy másutt működő B elit által elvont többletérték egy részét (akár annak itteni újraelosz­tásával, akár anélkül), annyit jelent, hogy A és B között „köl­csönösen egymásba hatoló felhalmozás” áll fenn. A többletérték ilyen átvitele vagy cseréje nem csupán a két elitet köti össze, hanem „társadalmaik” gazdasági, szociális, politikai és ideoló­giai szervezetét is. Vagyis: a többletérték átvitele, cseréje vagy „megosztása” az itteni A elitet nem csupán az ottani B elithez köti. A többlet-átvitel ugyanis kapcsolatot teremt a „társa­dalmak” megfelelő többletkezelő eljárásai, osztály- és réteg­elnyomó struktúrái, illetve állami és gazdasági intézményei között is. Így a többletérték átvitele vagy cseréje nem va­lamiféle társadalmilag „semleges” viszony, lévén nagyon is rendszerszerű. Azáltal, hogy a többletértéket egymás között megosztják, az itteni A elit, valamint az általa kizsákmányolt osztályok, rendszerszerűén kapcsolódnak a B-beli „terme­lési módhoz”, vagy még inkább: az ottani felhalmozási módhoz. Továbblépve: ha a B elit a maga többlethasznát – egyenlő vagy gyakrabban egyenlőtlen csere révén – egy ismét másutt működő C elit által felhalmozott többletértékre cseréli, akkor nemcsak B és C, hanem A és C is rendszerszerű kap­csolatba kerül egymással, a köztes B révén. Így tehát A, B és C valamennyien kapcsolatban állnak egymással a felhalmozás egyazon általános rendszerén belül.

Mindez annyit jelent, hogy a többletérték elvonása vagy felhalmozódása „megosztódik” illetve „kölcsönösen egy­másba hatoló” jellegű lesz az egyes, máskülönben elkülö­nülő politikai egységek között. Következésképpen ezek elitjei részt vesznek egymás kizsákmányoló rendszereiben, a termelő osztályok rovására. E részvétel történhet gazdasági csereviszo­nyok útján a piacon keresztül, illetve politikai viszonyok révén (pl. sarc), avagy ezek kombinációival. E viszonyok közül vala­mennyi jellemző például Kína és Belső-Ázsia népeinek ezer­éves kapcsolatára. Ez a kölcsönösen egymásba hatoló felhal­mozás tehát kétirányú oksági függőséget teremt a felhalmozási struktúrák és a politikai entitások között. Következésképpen a világrendszer valamennyi alkotóelemére lényeges befolyása van ennek a kölcsönös egymásba hatolásnak. A rendszerszerű kapcsolatok kimutatásának tehát minimális feltétele, hogy tény­szerűen meggyőződjünk az ilyen többlet-átcsoportosítás révén megvalósuló kölcsönös egymásba hatolásról. Ezzel összhang­ban arra is bizonyítékot kell keresnünk, hogy e kölcsönhatás legalább részben oka a megfelelő zónák gazdasági és/vagy politikai átstrukturálódásának. Például, ha egy másik zónával való többletérték csere következtében a világrendszer valamely államában vagy zónájában pénzügyi válság lép fel (mint a har­madik századi Rómáéban), az bizonyítéka a rendszerszerű in­tegráció magas szintjón fennálló kapcsolatnak. Ha az egyik zó­nában a felhalmozási és kizsákmányolási rendszer a többletér­ték egy másik zónába való átvitelének függvényében változik, az ugyancsak a rendszerszerű kapcsolatok meglétét bizonyítja. Hasonló bizonyítéknak tekinthető az olyan politikai szövetségek és/vagy konfliktusok megléte, amelyek a többletérték átvitelé­ben való részvétellel kapcsolatosak. E kritériumok értelmében, azokban az esetekben, amikor különböző „társadalmak”, biro­dalmak és civilizációk vagy más „népek” rendszeres többletérték cserét folytattak, akkor egyúttal egyazon világrendszerben vettek részt. Azaz az egyik (A) „társadalom” nem volt és nem lehetett volna olyan, amilyen, ha nem állt volna kapcsolatban a másik (B) „társadalommal”, és fordítva.

A nagy értékű luxuscikkek, és különösképpen a nemesfé­mek kereskedelme – kontra Wallerstein¹² – talán még fontosabb szerepet játszott a rendszerszerű viszonyok meghatáro­zásában, mint az alacsonyabb értékű alapvető fogyasztási cikkeké. Ennek az az oka, hogy a nagy értékű „luxuskereske­delem” mindenekelőtt elitek közötti cserét jelent. Ezek a cikkek, azon túl, hogy az elitfogyasztást, illetve – felhalmozást szolgálják, egyúttal tipikus értékmegőrzők is. Megtestesítik a termelés tár­sadalmi viszonyainak azokat az aspektusait, amelyek újrater­melik a munkamegosztást, az osztályszerkezetet és a felhal­mozási módot. A nemesfémek példája minden bizonnyal a leg­kézenfekvőbb, azonban egyéb luxuscikkek is játszottak hasonló szerepet.¹³ Így a nagy értékű luxuscikkek és az alapcikkek ke­reskedelme egyaránt a kölcsönösen egymásba hatoló felhalmo­zás meglétének jelzései.

2. Centrum-periféria-hátország (CPH)

Az egyes népek, régiók illetve osztályok közötti centrum-peri­féria-hátország (a továbbiakban CPH) komplexumok és hierar­chiák mindig fontos részét alkották a világrendszer struktúrájá­nak. Az azonban, hogy éppen ki áll a kör közepébe ebben a körtánc-rendszerben, gyakran változott, hozzájárulva ezzel a vi­lágrendszer történelmi fejlődésének dinamikájához. Milyen mér­tékben (és miért) jellemzik a világrendszert, illetve annak egyes részeit az ilyen centrum-periféria, illetve az ehhez hasonló strukturális egyenlőtlenségek? Wallerstein¹⁴ , Frank¹⁵ és mások felvetették ezt a kérdést és válaszaikban a világrendszer 1500 óta fennálló centrum-periféria struktúrájára összpontosítottak. Egyebek között Ekholm és Friedmann¹⁶ , illetve Chase-Dunn¹⁷ megkísérelték hasonló módon elemezni az 1500 előtti világ­rendszereket is. A centrum-periféria felosztás „szükségszerű­sége” valamint a köztes fólperifériák „funkciója” egyre közismer­tebb, nem utolsósorban e gondolatok széles körű kritikáinak kö­szönhetően. Chase-Dunn áttekintést ad a különféle elméletekről és vitákról¹⁸ . Wilkinson¹⁹ az egész világra kiterjedően vizsgálja a centrum-periféria struktúrákat 5000 év folyamatában. Row­lands, Larsen és Kristiansen²⁰ az antik világ centrum-periféria rendszerét elemzi, Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall, másokkal egyetemben²¹ , a prekapitalista centrum-periféria vi­szonyokat vizsgálja.

Christopher Chase-Dunn és Wilkinson már bemutatta, hogy a centrum-periféria hierarchiák sokkal régebben jellemzik a vi­lágtörténelem rendszerszerű fejlődósét, mint az i. sz. 1500 óv. Valójában a centrum-periféria viszonyok az államok illetve az államok rendszereinek kialakulása pillanatától fogva hozzátar­toznak a fejlődéshez. Ugyanakkor átfogóbb centrum-periféria­hátország (CPH)-fogalomra van szükségünk, mint amilyet eddig a legtöbb kutató használt. A hátországba a centrum kizsákmá­nyoló osztályai nem hatolnak be közvetlenül, azonban az mégis rendszerszerű kapcsolatban áll a centrum-periféria zónával és annak felhalmozási folyamataival. Wallerstein szóhasználata, amely szerint a hátország a világrendszerhez képest külsődleges régiót jelent, nem kielégítő, mivel figyelmen kívül hagyja az olyan zónák rendszerszerű és strukturális jelentőségét, amelyek bár „kívül esnek” a centrum-periféria komplexumon, mégis kap­csolatban állnak vele. E CPH-viszonyokat mindeddig nem ele­mezték megfelelő módon.

A CPH komplexum nem pusztán földrajzi elhelyezkedésre vagy egyenlőtlen fejlődési szintekre vonatkozik, hanem az osz­tályok, népek és „társadalmak” mindazon viszonyaira is, ame­lyek a felhalmozás módját alkotják. A CPH az az alapvető szo­ciális komplexum, amelyre, mint alább látni fogjuk, tágabb rend­szerösszefüggésben a hegemónia épül. További kutatásra van szükség, hogy belássuk, milyen módon befolyásolja a hegemonikus struktúrában elfoglalt „földrajzi” helyzet a CPH komplexu­mon belüli osztályhelyzetet. Azt várnánk, hogy egy hegemonikus állam osztálystruktúráját jelentős módon befolyásolja az a többletérték, amelyet az illető állam felhalmoz a CPH komplexumbeli alárendeltjei révén. Például, a római plebejusosztály állami támogatása ilyen rendszerszerű hatásnak tekinthető. S megfordítva: az alárendelt helyzet a termelők fokozott kizsák­mányolását okozhatja a CPH komplexum révén.

A „hátország” olyan természeti erőforrásokat, többek között emberi munkaerőt tartalmaz, amit a centrum-periféria felhasz­nál. Ugyanakkor, a hátország és a periféria közötti különbség abban áll, hogy az előbbi népei nincsenek teljes mértékben és intézményesen alárendelve a centrumnak a többletérték-elvo­nás tekintetében. Azaz: bizonyos fokú társadalmi autonómiát tartanak fenn. Mihelyt egy hátországbeli nép politikai módon rendelődik alá a centrum gyakorolta elvonásnak, elkezdődik a „periferizáció” folyamata. Mindazonáltal, annak ellenére, hogy bizonyos fokú szociális autonómiával rendelkezik a cent­rummal szemben, a hátország mégis rendszerszerű kapcsolat­ban áll a centrummal. Az ilyen rendszerszerű kapcsolatok egyik jele a centrum-hátország konfliktusok gyakorisága. Továbbá a hátország funkcionális szerepet játszhat az ellátási kapcsola­tokban is. Ebben az értelemben a hátország megkönnyítheti a többletérték-átvitelt a világrendszer különböző zónái között.

Amikor a helyzet- és rendszerváltozásokat vizsgáljuk, a hátor­szágok ilyen szerepe legalább annyi tudományos figyelmet ér­demel, mint a félperifériáké.

A centrum-(vagy mag)-periféria-hátország fogalom célja nem az, hogy helyettesítse, hanem hogy kiterjessze Wallerstein²² mag-félperiféria-periféria formuláját. Ezzel együtt, a fél­periféria mindig is gyönge és megtévesztő láncszeme volt az érvelésnek. A hátország „kiterjesztés” pedig, meglehet, csak még zavarosabbá teszi a képet, és felveti az egész fogalom-komplexum újrafogalmazásának szükségességét. Nemrégiben például egy konferencián (ahol, többek között, jelen volt Wallerstein, Arrighi és Frank), Samir Amin fölvetette, hogy gyakor­latilag a félperiféria vált valódi perifériává, mivel a centrum azt zsákmányolja ki, a periféria pedig olyannyira margina­lizálódott, hogy kiesett a rendszerből, mivel már nem ren­delkezik semmivel (és senkivel), amit a centrum saját föl­halmozása számára kihasználhatna. A fentiek értelmében azonban a hátország történelmileg mindig is hozzájárult a köz­ponti felhalmozáshoz a CPH komplexumban.

Így a CPH komplexumok valamennyi korban integráns ré­szét képezik a világrendszer struktúrájának. Nemcsak összeha­sonlító módon szükséges tanulmányozni őket, hanem a világ­rendszerbeli kombinációik és kölcsönhatásaik szempontjából is. Ahhoz, hogy megértsük a felhalmozási folyamatok szerepét, fontos megvizsgálni, miként terjedtek ki a centrum-periféria zó­nák a hátországokra. A hátországbeli terjeszkedés és asszimi­láció racionalizációs mechanizmusai általában az ilyen terjesz­kedés „profitabilitásához” kapcsolódnak, amennyiben új többlet­értéket tesznek lefölözhetővé. Segítenek továbbá feloldani a centrum-periféria komplexum belső ellentmondásait, amelyek a kizsákmányolás és a demográfiai nyomás hatására jönnek létre. Az, hogy a felhalmozás kiterjed a hátországra is, befolyásolja a centrum-periféria komplexumban végbemenő osztálykonflik­tusokat. A demográfiai trendek fontos tényezőt képeznek: a hát­ország új erőforrásokat nyújt a centrum-periféria zóna növekvő népességének ellátására. A hátország centrum által való periferizációjának fizikai-földrajzi határait az ellátási lehetőségek illetve a ráfordítás/haszon számítások szabják meg. Egy terüle­tet akkor foglalnak el, ha az képes fedezni saját megszállását, illetve ha stratégiailag szükség van rá egy másik, profitábilis terület megvédéséhez. Megfordítva: az ilyen területeket elhagy­ják, amikor megszállásuk túl költségesnek bizonyul. Az ilyen rendszerszerű határok megerősítésének kettős funkciója van: kívül tartani a barbárokat és belül tartani a termelőket. Vagyis az ilyen erődítményrendszerek elhárítják a kizsákmányolási zóna rendjének katonai jellegű megzavarását, egyben megakadá­lyozzák, hogy a függő-alárendelt termelők a „szabad” zónába szökjenek.

3. „Barbár”nomád és megállapodott „civilizált” viszonyok

Fontos megvizsgálni, hogyan jönnek létre a rendszerszerű kap­csolatok a centrum és a hátország között. Milyen kölcsönha­tásban áll az idők során a hátország a centrum-periféria komp­lexummal, s e kölcsönhatás révén milyen módon befolyásolja e komplexum struktúrájának változásait, illetve az hogyan hat őrá? Különösen fontos momentuma e kérdésnek az úgyneve­zett törzsi „barbárok” és az úgynevezett „civilizált” „társadalmak” közötti történelmi viszonyok természete.

Arnold Toynbee²³ , Tom Hall²⁴ , Eric Wolf²⁵ , William Mc­Neill²⁶ és Owen Lattimore²⁷ munkássága a centrum-periféria-hátország hierarchiák létrejöttének, elmélyülésének és rend­szerszerű változásának számos aspektusára rávilágít. Különö­sen érdekes Toynbee „rendszerimplózió” fogalma. Robert Gilpin²⁸ Toynbeet követve megmutatja, hogyan veszik körül és kebelezik be a régebbi centrumot a periféria új államai, amelyek berobbannak a központba. Ez törtónt például Kínában az állam­háborúk korában, amikor létrejött a Csin Birodalom. Hasonló a helyzet a Makedón Birodalom létrejöttével a klasszikus görög kor végén. S az ilyen hátország-robbanások korábbi példáinál is, a „törzsi” gutik, az amoriták, a kassziták és az akkádok szo­ros kapcsolatban álltak az ókori Mezopotámia politikai ciklusa­ival. E népek mindegyike hátországbeli szerepéből átlépett a centrum uralkodó osztályának szerepébe. S a centrum ilyen megszállásai a hátország által mindig rendszerszerű okokra ve­zethetők vissza, azaz korántsem véletlenszerűek, Eberhard²⁹ és Gernet³⁰ azt elemzi, hogyan hatoltak be ismételten a közép-ázsiai nomádok Kínába, hogy kisajátítsák annak termelési szer­kezetét és gazdasági többletértékét. Frederick Teggart³¹ tanul­mánya a római és kínai történelem korrelációiról az ázsiai—afrikai-európai gazdasági lánc egészén végighúzódó rendszerszerű oksági viszonyokat elemzi, amelyeknek révén az egyik zónában végbemenő hátország-centrum konfliktusok befolyásolták más zó­nák viszonyrendszereit. A konfliktusok sorozatának logikája meg­felel a lánc ellátási elemeinek, a felhalmozásbeli részvételért folyó küzdelmeknek és a centrum-periféria komplexum hátor­szágra gyakorolt terjeszkedési nyomása révén létrejövő társa­dalmi feszültségeknek.

V. A felhalmozás politikai gazdaságtani módjai

1. A felhalmozás módjai

Ha egyáltalán „módok” vizsgálatára adjuk a fejünket, jobb, ha felhalmozási módokkal foglalkozunk a „termelési mód” helyett. A világrendszerben a termelés csupán eszköz a célhoz. A cél pedig a fogyasztás és a felhalmozás. Hasznos lehet megvizs­gálni a „köztulajdonú” (állami) és „magántulajdonú”; „redisztributív” és „piaci” felhalmozási módok különbségeit, illetve köl­csönhatásait és kombinációit vagy „artikulációit”. Kétséges, hogy e módok közül bármelyik is létezett volna egymagában és tiszta formában. Mindazonáltal, nemcsak azt kell vizsgál­nunk, hogyan térnek el egymástól illetve hogyan kombinálódnak egymással a felhalmozási módok „lokálisan”, hanem azt is, mi­ként függnek össze a világrendszeren mint egészen belül. Így a világrendszer történetírásának egyszerre kell megkülönböztet­nie és kombinálnia az egyes felhalmozási módokat, mind hori­zontálisan (azaz térben), mind pedig vertikálisan (azaz időben). A módok ilyen „artikulációja” lehetővé teszi annak elemzését, hogy miképpen befolyásolják a világrendszer egyik zónájának felhalmozási módja(i)t az illető zóna és az egyéb zónákban fennálló felhalmozási mód(ok) közötti rendszerszerű kapcsola­tok. Lehet-e a világrendszer egészét egyetlen felhalmozási móddal jellemezni? S ha nem, miért nem?

Az, hogy az elemzés a termelés helyett a felhalmozásra összpontosít, nem teszi feleslegessé, hogy az osztályszerkeze­tet vizsgáljuk. Sőt: azzal, hogy a felhalmozási viszonyokra össz­pontosítunk, pontosabbá válik az osztályviszonyok elemzése. Pl. Geoffrey de Ste Croix³² szerint az egyes társadalmi formá­ciók kulcsát abban találhatjuk meg, ahogyan a „tulajdonos osz­tályok” elvonják a többletértéket a dolgozó osztályoktól, s mun­ka nélküli létet biztosítanak a maguk számára. A termelési mó­dot annak alapján határozza meg, hogy miként szerzik a tulajdonosi osztályok a többletérték legnagyobb részét. E meg­közelítés alternatívát ad arra, hogy megpróbáljuk meghatározni: a termelési viszonyok milyen formája dominál a társadalmi for­máció egészében. Ste Croix többféle módot vázol fel a több­letérték elvonására: bérek, kényszermunka (számos formában), bérleti díjak illetve az állam tevékenysége (adók, közmunkák vagy „imperializmus” révén). Érdekes módon, Ste Croix a Ké­ső-római Birodalom hanyatlását a többletérték túlzott elvonásá­val, a vagyon túlkoncentrációjával és a hivatalnoki, illetve kato­nai szervezet túlburjánzásával magyarázza. Ez utóbbi hasonlít Paul Kennedy³³ érveléséhez a katonai gazdasági túlterjeszke­déssel kapcsolatban, amit a Nagyhatalmak felemelkedése és bukása c. művében fejt ki. Ez az elemzés kapcsolatot tételez az akkumulációs ciklusok és a hegemónia ciklusai között, amire később még visszatérünk.

Ugyanilyen vagy talán még nagyobb súlyt kell helyeznünk az elemzésben az olyan horizontális, elitek közötti konfliktusok­ra, amelyek a rendelkezésre álló társadalmi többletérték elosz­tásáért törnek ki. E küzdelem középpontjában az áll, hogy kinek a kezében vannak a végső aduk a felhalmozási mód politikai meghatározásában. Ha azt állítjuk, hogy a világrendszer kü­lönböző zónáinak elitjei osztoznak egymás kizsákmányoló rendszereiben és többletérték-elvonásában a kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás folyamata révén, ez még nem jelenti azt, hogy tagadnunk kellene a felhalmozási módbeli különbségek fennállásának lehetőségét e zónák között. A társadalmi értéktöbblet cseréje vagy átvitele befolyásolja az osztályszerkezetet, és őt magát is befolyásolja az osztályszer­kezet. A kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás egyaránt – bár különböző módon – hat a termelő és az elvonó-felhalmozó rétegekre is.

2. A felhalmozási módok változásai

Meglehet, a történelmi materializmus eddigi legnagyobb gyen­géje, hogy nem sikerült elméletébe illesztenie a felhalmozási módok változásainak világrendszerbeli kontextusát. A világtör­ténelem fejlődésének hagyományos marxista értelmezései nagymértékben támaszkodtak arra a sémára, amelyben a mó­dok közötti átmenetek egy előre meghatározott, unilineáris fej­lődési sorban mennek végbe. E leegyszerűsített keretelméletet a legtöbb történelmi materialista már régen elhagyta vagy revi­deálta. Helyette mi a felhalmozási módok változásainak tanul­mányozását javasoljuk. Ezek azonban nem csupán a világrend­szer egyes „különálló” részeiben mentek végbe, ellenkezőleg: egyaránt meghatározó szereppel bírtak a „részek” és különösen az egész világrendszer változásaiban. Ennek megfelelően, a kutatás feladata nem az, hogy kizárólag vagy akárcsak első­sorban a módok változásainak belső meghatározóit keresse, hanem, sokkal inkább, hogy a világrendszer egyes zónái és a rendszer egészének dinamikája közötti kölcsönhatásokat ele­mezze. Ez éppúgy vonatkozik a felhalmozási módok politikai, mint gazdasági aspektusaira.

Az is hiba lenne, ha túlságosan merev analitikus megkülön­böztetést tennénk a világrendszeren belül az „agrár” és az „ipari” felhalmozási módok között. Már a világrendszer legko­rábbi fázisaiban is részét képezték a gazdasági láncnak olyan termelési és felhalmozási források, amelyek nem mezőgazda­sági jellegűek voltak. Az ipar és kereskedelem szerepe a mo­dern világrendszer „iparosodásának” kezdete előtti idők világá­ban sokkal több kutatást igényel az eddig elvégzetteknél. A felhal­mozáshoz társuló politikai és társadalmi viszonyok nagyon jelentős változásokon mentek keresztül a világtörténelem során, jóllehet nem a felhalmozási módok valamilyen előre meghatá­rozott vagy unilineáris sorozata szerint. Az ilyen átmenetek pon­tos természete és időzítése mindmáig nyitott kérdés az empiri­kus kutatás számára.

3. Köztulajdonosi/magántulajdonosi felhalmozás

Elméletben a magántulajdonosi és köztulajdonosi felhalmozás­nak négy lehetséges permutációja van:

1. Domináns magántulajdonosi felhalmozás (az állam „elő­segíti” a magántulajdonosi felhalmozást).
2. Domináns állami felhalmozás (a magántulajdonosi felhal­mozás az állami felhalmozást „segíti elő”).
3. Tisztán magántulajdonosi felhalmozás.
4. Tisztán állami felhalmozás.

Az 1. típus, a domináns magántulajdonosi felhalmozás, a merkantil államoknak, illetve a modern demokráciáknak felel­tethető meg. A 2. típus, ahol az állami tulajdonú felhalmozás dominál, jellemző néhány bürokratikus államra és birodalomra valamint egyes modern autoritariánus rezsimekre. A 4. típus, a tisztán állami felhalmozásé, olyan államokkal példázható, mint az ókori Spárta, az Inka Birodalom, illetve egyes modern (ál­lam-) „szocialista” államok. A harmadik típussal, vagyis a tisztán magántulajdonosi felhalmozással kapcsolatban viszont felvető­dik a kérdés: lehetséges-e egyáltalán magántulajdonosi felhal­mozás teljességgel az állam nélkül, illetve anélkül, hogy az ál­lam valahol jelen ne lenne a gazdasági láncban? A világrend­szer gazdasági láncának akadhatnak ugyan olyan zugai, ahol a tisztán magántulajdonosi felhalmozás végbemehet, ám erre nehéz példát találni.

Az állami tulajdonosi felhalmozást az jellemzi, hogy a több­letérték elvonása jóval szélesebb körben történik és hatalma­sabb potenciálon alapul, mint amilyet bármely magánfelhalmozó képes lenne megszervezni. Az állami tulajdonosi felhalmozás nagyobb mértékben centralizált, mint a magántulajdonosi. Ép­pen ezért a felhalmozás e két módja, illetve a nekik megfelelő elitek állandó konfliktusban állnak egymással a többletértékben való részesedésük mértéke okán. Mind a magántulajdonos fel­halmozó osztályok, mind az állami elit mint „államosztály” arra törekszik, hogy az osztályfrakciókból koalíciót hozzon létre. Az osztályfrakciók ilyen „hegemonikus blokkja” lehetővé teszi számukra, hogy – az államapparátus felhasználásával – együtt­működve hozzák létre a felhalmozás domináns módját. Egy tár­sadalmi formán belül a magántulajdonos felhalmozók és az ál­lamosztály dominanciája közötti váltakozás alkotja az alább tár­gyalandó felhalmozási ciklusok kulcsdimenzióját.

Gazdasági/politikai ellentmondások

A világrendszer fejlődésében ellentmondás áll fenn a relatíve határtalan gazdasági láncolat, illetve e láncolat relatíve zárt po­litikai keretszervezete között. A világrendszer főbb államainak és központjainak egész gazdasága nem áll ugyan ezek kizáró­lagos politikai ellenőrzése alatt. Ma általánosan elismerik, hogy ez a feszültség hatással van a modern tőkefelhalmozás szer­kezetére. Ugyanakkor ez a jelenség korántsem új. Gazdaság és állam ezen ellentmondása nem csupán a mi korunk úgyne­vezett „kölcsönös függőségére” jellemző, hanem valójában min­dig is szerepelt a világrendszer fejlődésének tényezői között.

Annak ellenére, hogy a világrendszerben kezdettől fog­va olyan ellátási kapcsolatok alakultak ki, amelyek egyetlen, átfogó gazdasági rendszert alkotnak, a világrendszer poli­tikai szerveződése nem mutat ennek megfelelő egységet. Miért? A modern világrendszerrel kapcsolatban Immanuel Wallerstein³⁴ azzal érvel, hogy a kapitalista termelési mód struktu­rálisan meggátolja egy egységes „világbirodalom” létrejöttét. Vagyis, nézete szerint a modern világrendszer gazdaságpolitikai ellentmondásának feloldása egy egységes, mindent átfogó po­litikai entitás létrehozásával azért lehetetlen, mert a termelési mód kapitalista jellegű. Úgy tűnik azonban, hogy a felhalmozási módok más típusai esetében sem volt lehetséges egy olyan egységes politikai struktúrát megteremteni, amely az egész vi­lágra kiterjedt. Az ilyen kísérletek rendre megbuktak, a sikert talán a mongolok XIII. századi erőfeszítései közelítették meg leg­inkább. Komolyan fel kell vetnünk azt a kérdést, miért nem si­került soha egyetlen politikai entitást kovácsolni a világrendszer egészéből. A válasz lehet strukturális jellegű, de lehet, hogy csupán ellátás- és szervezésbeli korlátokról van szó. Bármi le­gyen is azonban a megoldás a világrendszer politikai szerke­zetével kapcsolatban, egyáltalán nem szükségszerű, hogy el­lentmondjon a rendszer lényegi gazdasági egységéről szóló té­telnek, sőt, lehet, hogy éppen megerősíti azt.

VI. Hegemónia és szuperhegemónia

1. Hegemónia

A hegemónia a többletérték felhalmozásának erőszak által köz­vetített hierarchikus rendszere a politikai entitások, illetve az azokat alkotó osztályok között. A felhalmozási centrumok, illetve az államok között létrejön egy hierarchia, amely a többletérték­ben való privilegizált részesedést, illetve az ehhez szükséges politikai-gazdasági hatalmat a hegemonikus centrumnak/állam­nak, illetve a centrum/állam uralkodó/tulajdonos osztályainak juttatja. Sematikusan tehát egy ilyen hegemonikus szerkezet CPH komplexumok hierarchiájából áll, amelyben a felhal­mozás és politikai hatalom elsődleges hegemonikus cent­ruma maga alá rendeli a másodlagos centrumokat, illetve ezek termelési és felhalmozási zónáit.

A hegemonikus hatalmak felemelkedését és bukását, illetve a hegemónia ciklusait és a háborúkat ma növekvő figyelemmel tanulmányozzák, így például Modelski³⁵ , Thompson³⁶ , Wallerstein³⁷ , Wight³⁸ , Goldstein³⁹ és mások, akiknek munkájából még bestsellerek is válhatnak.⁴⁰ E tanulmányok legnagyobb ré­sze az 1500 utáni világrendszer vizsgálatára korlátozódik. Mi azonban amellett érvelünk, hogy a világrendszer ez előtt alakult ki, s centruma kezdetben Európán kívül helyezkedett el, így a hegemóniák felemelkedésével, hanyatlásával, ciklusaival és el­tolódásaival stb. kapcsolatosan ugyanazok, sőt további kérdések vonatkoznak – mégpedig talán még érdekesebb módon – arra a nagyobb és régebbi világrendszerre is, amely azelőtt létezett, hogy Európa szuperhegemonikus gazdasági és politikai hata­lomra tett volna szert benne. Mikor és hol voltak hegemonikus centrumok az 1500 előtti világrendszerben és milyen értelem­ben vagy módon gyakorolták hegemóniájukat? David Wilkin­son⁴¹ olyan részletes tanulmányt készített a világ államairól és hegemóniáiról, amely kiindulópontként szolgálhatna a válaszhoz.

A következőkben felteszünk néhány további fontos kérdést. Ahogy az egyik hegemonikus centrum hanyatlásnak indult, he­lyére lépett-e egy másik, és ha igen, melyik és miért? Voltak-e olyan időszakok, amelyekben több hegemonikus centrum léte­zett egymás mellett? Csupán egymás mellett „koegzisztáltak”, vagy kapcsolat volt közöttük, és ha igen, milyen mértékű? Az utóbbi esetben, vajon kiegészítették-e egymást, vagy gazdasá­gi, katonai esetleg más típusú versenyt folytattak egymással, míg az egyik (vagy egy új?) centrum megszerezte a többiek fölötti hegemóniát? Ahelyett, hogy csupán összehasonlító vizs­gálatokat végeznénk a világrendszer egyes zónáinak kortárs hegemonikus szerkezetei között, vagy külön-külön vizsgálnánk az egyes zónák dinamikáját, a világrendszert alkotó valamennyi politikai szervezet között fennálló rendszerszerű kapcsolatokat kell áttekintenünk. Természetesen ebbe különösen beletartoz­nak az egyidejű hegemonikus struktúrák.

A hegemónia különféle történelmi formákban ölthet testet, a magasan centralizált, integrált bürokratikus birodalmaktól az egészen laza szerkezetű kereskedelmi vagy tengeri hegemóni­ákig. Az utóbbiakban a többletérték nagy részét nem közvetlen politikai erővel szerzik meg, hanem árucsere – értsd: egyenlőt­len csere – révén. Hogyan és miért jelennek meg a hegemónia egyes formái éppen az adott helyeken és időkben? Hogyan tükrözik az őket választó szereplők érdekeit illetve a világrend­szer akkor éppen jellemző feltételeit?

Minthogy a történelemben nem szerepel egyetlen egységes „világrendszer-hegemónia” sem, külön meg kell vizsgálnunk a világrendszer minden fő zónájában a hegemóniák felemelkedé­sét és hanyatlását, hogy átfogó képet alkothassunk a hegemo­nikus ciklusokról, ritmusokról és trendekről az egyes régiókban, illetve ezek lehetséges összefüggéseiről. Például, az egyközpontú hegemóniák és a többtényezős államrendszerek közötti oszcillációról már tudjuk, hogy kulcsfontosságú része a világ­történelmi fejlődésnek.⁴² A világrendszer egyes részeiben a he­gemóniáknak ezt a változását és egymásra következését sem szabad csupán összehasonlító alapon elemeznünk, hanem a világrendszer perspektívájából is vizsgálni kell őket. Csak ilyen módon érthetjük meg teljesebben a világrendszer gazdaság­politika ellentmondásának dinamikáját.

Mindez azt sugallja, hogy a hegemonikus törekvések el­sődleges célja és gazdasági mozgatórugója az, hogy a fel­halmozás átfogó rendszerét úgy strukturálják át, hogy a he­gemóniát gyakorló állam privilégiumokhoz jusson a tő­ke/többletérték-felhalmozásban. Egyszerűen fogalmazva, a hegemónia a gazdagság eszköze, nem csupán a „hatalomé” vagy „rendé”. Azaz, a „hatalom” a világrendszerben mindig egy­idejűleg gazdasági és politikai természetű. Michael Mannt a feje tetejére állítva azt valljuk, hogy a hatalom célja mindenek­előtt a felhalmozási folyamatok feletti ellenőrzés, illetve a domi­náns felhalmozási mód meghatározása. A felhalmozási folya­matok alapvetőbbek a világrendszer történetében, mint Mann önmagában vett társadalmihatalom-formái. A világrendszer gazdasági és politikai folyamatai olyannyira szorosan összetartoznak, hogy voltaképpen egyetlen, nem pedig két különálló folyamatot alkotnak. A felhalmozásban elért siker kulcsszerepet játszik a hegemóniáért folyó küzdelemben. S ez nemcsak a modern államokra áll, hanem így van még az óko­riak esetében is. Az például, hogy a háborús államok korában Kínában Csin állama győzött, nagymértékben az adórendszer­ben bevezetett újításain, infrastrukturális befektetésein, hivatalnokrendszerén és a világrendszerrel való kereskedelmi kapcso­latain múlt. Mindezek nagyon is valóságos előnyöket jelentettek Csin számára a felhalmozásban, és katonai fölényt hagyományosabb, „feudális” szomszédjaival szemben.

2. A felhalmozás és a hegemónia ciklusai

Az állandó „szimbiotikus konfliktus” a magántulajdonosi és az állami felhalmozó osztályok között a felhalmozás ciklu­sainak is jelzője. Az egyközpontú hegemóniák és a többté­nyezős államrendszerek közötti oszcilláció pedig a világ­rendszerbeli hegemónia ciklusalt tükrözi. A felhalmozási és a hegemoniális ciklusok valószínűleg oksági viszonyban állnak egymással. Ez a kölcsönhatás, úgy látszik, a világrendszer történe­tében nagyon is régtől fogva fennáll a rendszer különböző részein.

E ciklusok és kölcsönhatásaik a világrendszer leghosszabb kumulatív folyamatainak középponti jelenségei. A ciklusokat részlegesen elemzi Gills⁴³ a kelet-ázsiai történelem szinkronizációjával, konjunktúráival és centrum-eltolódásaival kapcsolat­ban. Röviden, úgy tűnik, hogy a termelés iparosodását meg­előzően az a fázis, amelyben a magántulajdonos felhalmozó osztályok válnak dominánssá, szorosan összefügg a hege­móniák hanyatlásával és politikai széttöredezésével. Vagyis a felhalmozás decentralizációja kihat a politikai szervezet decentralizációjára. E folyamatokat nevezhetjük „entrópikus­nak”. A felhalmozás azon fázisai pedig, amelyekben a bü­rokratikus államelit dominál, összefüggést mutatnak a he­gemóniák konszolidációjával. Egyszóval a felhalmozás cent­ralizációja kihat a politikai szervezet centralizációjára és fordítva. Ugyanakkor, a felemelkedő, illetve hanyatló hegemó­niák egyúttal életre hívnak olyan ellenálló (vagy időlegesen tá­mogató) szövetségeket is, amelyek célja a létező és fenyegető hegemonikus hatalmak megsemmisítése. A szövetségek változ­tatásai mindig egyfajta „erőegyensúlyt” látszanak elősegíteni. Mindez, meglehet, nyilvánvalónak tűnik, azonban a hegemónia ciklikus dinamikája (amely a politikai konfliktusokban és a szövetségváltozásokban is kifejeződik) mind ez ideig nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelne.

A hátország berobbanása a centrumba, úgy látszik, leg­inkább a rendszer entrópikus fázisaiban történik. A hátor­szág (ós esetleg a periféria is) kihasználja a centrum gyenge­ségét vagy entrópiáját, és átstrukturálja a felhalmozást. Ez vég­bemehet akár a centrumbeli politikai hatalom megragadása, akár a centrumtól való teljes „elszakadás” révén.

Túl sok figyelmet fordítottak a hosszú háborús, illetve veze­tési ciklusok önmagukban vett politikai és stratégiai vonatkozá­saira, s ez egyúttal az ezek mögött meghúzódó felhalmozási dinamika figyelmen kívül hagyásához vezetett. Az általános há­ború – érvel Modelski⁴⁴ – valóban létrehozza a győztesek új csoportját, akik hozzáfognak egy új rend felépítéséhez. Nem szabad azonban figyelmünket csupán e ciklusok gazdasági és politikai aspektusai felé fordítani. Az új győztesek kivétel nél­kül ahhoz is hozzáfognak, hogy átstrukturálják a világ fel­halmozási szerkezetét. Az ilyen általános konfliktusoknak a végső célja éppen ez, nem pedig a puszta politikai újra­rendeződés vagy a „rend” magában. A hegemonikus helyze­tet megelőző intenzív fegyverkezési verseny serkentheti ugyan a termelést, ám a gazdasági nyereség nagy részét felemészti maga a verseny és a háború. Jellemző módon, egy új hege­mónia létrejöttét mindig az infrastrukturális beruházások és gaz­dasági terjeszkedés periódusa követi, ami a felhalmozás „he­gemonikus virágzási fázisát” alkotja. A hegemónia egységesü­lése rendszerint csökkenti vagy egészében elmozdítja az útból a gazdasági lánc nagyobb mértékű integrációjával szemben ha­tó korábbi politikai gátakat. Ez azután óriási hatással van a fel­halmozási folyamatra.

Az államrendszerek dinamikájával, illetve a felhalmozás és a hegemónia ciklusaival kapcsolatos számtalan kérdésre úgy kaphatunk csak választ, hogy egy szélesebb és a világtörténe­lemben jóval korábbról eredeztethető világrendszer fejlődését vizsgáljuk. Különösen fontosak azok a kérdések, amelyek a világrendszer egészére kiterjedő felhalmozási folyamatokkal, il­letve a felhalmozási folyamatok centrumainak eltolódásaival kapcsolatosak. Hogyan befolyásolják az ilyen eltolódások a hegemonikus ciklusokat? Melyek a világrendszer átfogó terjesz­kedésének, átalakulásának és hanyatlásának valóságos mintái és „törvényei”?

3. Szuperhegemónia

A gazdasági többletérték kezelése és a tőkefelhalmozás törté­nelmi folyamata olyannyira interregionális és „társadalomközi”, hogy arra kell következtetnünk, hogy az évezredek során egyet­len, világméretű felhalmozásról van szó a világrendszerben. Az ebben az egyetlen folyamatban elfoglalt privilegizált helyze­tet, amelyben a világrendszer valamely zónája, illetve annak uralkodó-tulajdonos osztálya képes hatékonyabban felhalmozni a többletértéket, illetve más zónák kárára centralizálni a felhal­mozást, nevezhetjük „szuperhegemóniának”. Ennek megfelelő­en, a szuperhegemónia egyúttal meghatározott osztályhelyzetet is jelent a világrendszer átfogó felhalmozási folyamatain be­lül. A kutatás egyik programpontja, hogy megvizsgáljuk a szu­perhegemónia lehetőségének okait, zónák közötti helyzetváltoz­tatásait, valamint azt, hogy milyen mértékben alakul át a szu­per-hegemónia további gazdasági és politikai hatalommá a világrendszerben. Míg a hegemónia CPH komplexumokból épül fel, a szuperhegemónia a lehetséges legtágabb területen, a vi­lágrendszer egészét átfogóan jön létre, s alkotóelemei egytől egyig hegemonikus struktúrák.

A szuperhegemónia egyetlen, átfogó és rendszerszerű egésszé kovácsolja az összes őt alkotó hegemóniát. Termé­szetesen, az egyes különálló hegemóniák közötti intézményes integráció nem olyan mértékű, mint az egyes hegemóniákon belüli integrációs fok. Mindazonáltal, amennyiben kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás áll fenn, az egyidejű ós/vagy érintkező hegemóniák nem tekinthetők autonómnak. A világ­rendszer egész osztályszerkezetében, felhalmozási módtól füg­getlenül, a szuperhegemonikus osztályhelyzet a legkedvezőbb: a világméretű felhalmozási folyamatban ez a végső „centrumok centruma”.

Milyen mértékben alapult ezen átfogó szuperhegemónia egyéb tényezőkön is, mint a politikai hatalom gyakorlásán, illet­ve kulturális közvetítésen? S különösen: milyen mértékben és milyen mechanizmusok révén foglalt magába egy ilyen átfogó szuperhegemónia centralizált (szuperhegemonikus) tőkefelhal­mozást? A felhalmozást a többi hegemonikus a/centrumban ke­letkezett és/vagy azokon átvitt gazdasági többletérték elszívá­sán keresztül táplálták-e? A válasz általánosságban mindkét kérdésre igenlő, s ha utánanézünk, bőven találunk történelmi tényeket, amelyek megerősítik ezt. Így például, William McNeill (egy Frankkal folytatott beszélgetésben) felveti, hogy Kína ma­ga is tőkét halmozott fel azáltal, hogy tőkét és többletértéket vont magához nyugatról az 1500 előtti évszázadokban. Szuper­hegemonikus volt-e tehát Kína? Kína előtt föltehetően India volt szuperhegemonikus helyzetben a világrendszerben. Meglehet, hogy az i. sz. nyolcadik és kilencedik évszázadban hatalmas bagdadi központjával az Abbaszida Kalifátus volt szuperhegemonikus. Ám Európa uralmának létrejöttét a Mogul, Csin és Oszmán birodalmak fölött is csupán az európai expanzió kon­junktúrájának, illetve az utóbbi területek felhalmozási és hege­monikus entrópiájának vonatkozásában érthetjük meg. A tizen­kilencedik században Nagy-Britannia a szuperhegemonikus helyzet jelöltje, őt követi az USA a huszadik század közepén, majd esetleg Japán a huszadik század legvégén, illetve a hu­szonegyedik század elején.

Ennek megfelelően, a szuperhegemónia nem korlátozódik a kapitalista világgazdaságra, hanem lehetséges, hogy a világ­rendszer fejlődésének más, korábbi pontjain is létrejött. A szu­perhegemónia rugalmasabb, mint a birodalmak vagy az impe­rializmus. Nemcsak a diplomácia, szövetség és háború politikai és államközi szintjein működik, hanem – és talán még inkább – a szuperfelhalmozás révén.

Ha elfogadjuk, hogy létezett szuperhegemónia a mi korunk előtt is, mikor és miért tolódott el a világrendszer szuperhegemoniális centruma, vagyis a felhalmozás számára legelőnyö­sebb pont a rendszeren belül? Milyen hatással voltak a szuperhegemoniális centrumok ilyen eltolódásai a világrendszer fej­lődésére, és milyen „funkcionális” szerepet játszottak abban? Például, az Abbaszidák szuperhegemóniáját a nyolcadik szá­zadban az is kifejezi, hogy képesek voltak legyőzni a Tang Kínát Talasznál 751-ben, majd szövetséget kötni velük 798-ban, s fenntartani ellenőrzésüket Közép-Ázsia fölött. Lehetséges, hogy Nagy-Britannia szuperhegemóniája hozzájárult ahhoz, hogy meghatározza a kontinensen fennálló erőegyensúlyt, s megakadályozza az egyközpontú hegemóniára irányuló törek­véseket, például Napóleonét. Az Egyesült Államok szuperhege­móniája 1945 után lehetővé tette számára, hogy átstrukturálja a világrendet, s nagymértékben kiterjessze gazdasági és kato­nai befolyását a világrendszer egészére. Egyelőre még nem dőlt el, képes lesz-e – és hogyan – Japán arra, hogy a világ­méretű felhalmozási folyamatban kivívott szuperhegemonikus státuszát további politikai és gazdasági hatalommá konvertálja a huszonegyedik század világrendszerében.

4. A felhalmozás felhalmozódása

Mióta létezik tehát a tőkefelhalmozás átfogó és átható világ­rendszer-méretű folyamata, amely meghatározza az őt alkotó struktúrák struktúráit? Más szavakkal, mióta folyik a tőkefelhal­mozás világrendszer-méretű felhalmozódása? A szuperhege­móniák (alkalmi és ideiglenes) megléte, mint fentebb láttuk, ezekben az időszakokban szuperfelhalmozást is jelent. A világ­rendszer valamely zónájában folyó felhalmozás azonban még szuperhegemóniák híján sem lett volna az, ami volt, ha nem lettek volna meg azok a kapcsolatok, amelyek az illető zónát a világrendszer egyéb zónáinak felhalmozási folyamataihoz kötöt­ték, így az egymással versengő hegemóniák és a hozzájuk tar­tozó struktúrák és felhalmozási folyamatok is hozzájárulhattak a felhalmozás világrendszer-méretű felhalmozódásához. A fel­halmozás ilyen átfogó szerkezete és az ebből adódó kumulatív felhalmozási folyamat arra utal, hogy a rendszerfejlődés esetleg egységes logikával” bír.

A felhalmozás felhalmozódása a világrendszerben így az ökológiai, gazdasági, technológiai, társadalmi, politikai és kulturális változások történelmi folyamatának nem pusz­tán folytonos, de egyben kumulatív jellegére is enged következtetni. A felhalmozás felhalmozódása semmiféle uniformitást nem kíván meg a rendszerben vagy annak részeiben végbemenő folyamatok között; semmiféle összhang nem szük­ségszerű a részek között, sem a változás egyirányúsága akár a részek, akár az egész rendszer tekintetében, s hangsúlyozot­tan nincsen semmiféle egyöntetűség a változások sebességé­ben sem.

Ellenkezőleg: a történelmi tapasztalatok, éppúgy, mint saját elemzésünk, arra utalnak, hogy (Mihail Gorbacsov ENSZ-be-szódét idézve): az egység a sokféleségen keresztül valósul meg. A világrendszer egysége és az abban végbemenő ku­mulatív felhalmozási folyamat a centrum-periféria-hátor­szág struktúra, a felhalmozási módok és hegemonikus kü­lönbségek alkotta sokféleségen nyugszik. Ezek termé­szetesen maguk is az emberiségre jellemző társadalmi, nemi, faji, etnikai, kulturális, vallási, ideológiai és egyéb különbsége­ken alapulnak. A történelmi változás számtalan „progresszív” vagy „retrográd” irányban végbemehet, mind a rendszer egé­szében, mind részeiben, mindennemű egyirányúság vagy akár csak összhang nélkül.

Többek között ezért van az, hogy a történelmi változás sem egyöntetű módon megy végbe illetve kumulálódik, hanem eltérő sebességgel, néha felgyorsulva, máskor lelassulva vagy akár visszafejlődve. A fizikai változásokhoz, illetve a biológiai fej­lődéshez hasonlóan, a történelmi változás folyamata a kri­tikus pontoknál felgyorsul és/vagy elágazik. Több mint va­lószínű, hogy a kortársaknak ritkán van fogalmuk róla, hogy ilyen „speciális” periódusban élnek és cselekszenek – sokan pedig éppen olyankor hiszik ezt, amikor szó sincs róla. A visszatekintés több fényt vet a történelemre, mint az előrelátás vagy akár a kortárs oldalpillantás, netán önvizsgálat. Azonban a visszatekintésnek is hosszú utat kell még megtennie, különö­sen a történelmi változás dinamikájának és változékonyságának megragadásában. Az alábbiakban még röviden visszatérünk e problémákra a „dinamika” címszó alatt.

VII. Egy történelmi materialista politikai gazdaságtan és kutatási program

1. A történelmi materialista politikai gazdaságtan: összefoglaló következtetések

A jelen tanulmányban három kulcsfontosságú érvet fejtettünk ki. Az első az, hogy a világrendszer kialakulása korábbra tehető, mint a modern kapitalizmus kifejlődése, lehet, hogy akár több ezer évvel is. A második, hogy a világrendszer egész fejlődése során a felhalmozási folyamatok a legfontosabbak és legalap­vetőbbek. A harmadik érv pedig úgy szólt, hogy bár a felhal­mozási mód számos történelmi változáson ment keresztül, a felhalmozás összefüggő és kumulatív folyamatot alkotott a vi­lágrendszeren belül. Következésképpen azt állítjuk, hogy új ku­tatási programra van szükség, amely nagyobb mértékben vizs­gálja a felhalmozás kumulatív folyamatát a világrendszer törté­neti fejlődésének egészén keresztül – ez az „egész” legalább ötezer évet jelent. A modern kapitalista világrendszer korszakos trendjei, ciklusai és ritmusai így érthetőbbé válnak a történelmi világrendszer sokkal hosszabb ciklusai, trendjei és ritmikája kontextusában, különösképpen a felhalmozási folyamatok és ciklusok összefüggésében.

Érvelésünk alapjául új kritériumokat alkalmaztunk arra, hogy meghatározzuk, mi az, ami „rendszerszerű” kölcsönhatásnak minősül. Egy világméretű rendszerszerű kapcsolat alapkritériu­ma a gazdasági többletérték átvitele vagy cseréje. A diplomácia, a szövetségek és háborúk csupán járulékos, és talán az előb­biből levezethető kritériumai a rendszerszerű kölcsönhatásnak. A világrendszer meghatározásához tehát bevezettük a „kölcsö­nösen egymásba hatoló” felhalmozás kritériumát. E kritériumok alkalmazásával azt tapasztaltuk, hogy a világrendszer eredete több ezer évvel hátrább kerül az időben. A világrendszer végső gyökereit egy archaikus ázsiai-afrikai-európai gazdasági lánc kialakulásában találjuk, amely először a ma Nyugat-Ázsia, Kö­zép-Kelet, illetve Keleti Mediterráneum néven ismert területeken fejlődött ki, időszámításunk előtt 2500 körül. Ezt követően a vi­lágrendszer folyamatosan fejlődött, terjeszkedett és mé­lyült. Idővel asszimilálta az összes többi centrum-periféria-hátország rendszert és/vagy elkeveredett velük, kialakítva a jelenlegi modern világrendszert. Relatíve határtalan gaz­dasági lánca állandó ellentmondásban áll a ráépülő, relatíve zártabb politikai szervezettel. A világrendszerre illetve alrend­szereire születésüktől fogva jellemzők a felhalmozási, illetve hegemoniális ciklusok, éppúgy, mint a centrum-periféria-hátor­szág viszonyok.

A világrendszer történelme tényleges kontinuumot alkot, amelynek két legalapvetőbb jelenségét a felhalmozási és a hegemoniális ciklusok alkotják. E két ciklikus jelenség rend­szerszerű kölcsönhatásban áll egymással. Ezen alapul az a meggyőződésünk, hogy a világrendszerben kumulatív felhalmo­zási folyamatok húzódnak végig az így kiterjesztett időinterval­lumon.

Mindebből az következik, hogy értelmes és érdemes kidol­gozni a világrendszer történelmének történelmi materialista po­litikai gazdaságtanát. Az i. sz. 1500 előtti világról szóló csaknem valamennyi történelmi és egyéb társadalomtudományi elemzés figyelmen kívül hagyta a világ történelmi, politikai és gazdasági folyamatainak és viszonyainak e rendszerszerű aspektusait – ahogy egyébként az 1500 utáni időkről szóló elemzések leg­nagyobb része is. Voltak tudósok, pl. Tilly⁴⁵ , akikben felmerült egy ilyen világrendszer-történelem megalkotásának lehetősége, azonban végül lemondtak a feladatról, valószínűtlennek vagy lehetetlennek ítélve azt. Mások, mint Farmer⁴⁶ , Chase-Dunn⁴⁷ , Ekholm⁴⁸ illetve Ekholm és Friedman⁴⁹ elindultak ezen az úton, ám szemmel láthatóan megrettentek és megtorpantak vagy visszafordultak. Egy maroknyi tudós, elsősorban Childe⁵⁰ , McNeill⁵¹ , Stavrianos⁵² és legutóbb Wilkinson⁵³ úttörő előrelé­péseket tett a világrendszer-történet megalkotásában. Frank⁵⁴ áttekintést nyújt a fentiek (és számos más tudós) elméleti meg­fontolásairól, s fenntartásaikat alaptalannak minősíti. Ezután ja­vaslatot tesz arra, miért és hogyan kellene az ilyen és más úttörő munkákat kiterjeszteni és kombinálni egy világtörténet és ehhez kapcsolódó, világrendszer-vonatkozású történelmi mate­rialista politikai gazdaságtan megalkotása érdekében, az itt vá­zolt elvek szerint.

2. Politikai, gazdasági és kulturális háromlábú asztalok

A világrendszer történetén végighúzódó kumulatív felhalmozás történelmi materialista politikai gazdaságtana nem zárja ki, de még csak nem is becsüli alá a társadalmi, politikai, kulturális, ideológiai és egyéb tényezőket. Ellenkezőleg, kapcsolatba hoz­za egymással és integrálja őket. Hasonlóképpen nem szükség­szerű az sem, hogy egy ilyen tanulmány „gazdasági determi­nizmuson” alapuljon. Ellenkezőleg: éppen az ilyen vizsgálat ismerné föl a társadalmi asztal minimum három lábának inter­akcióját, amelyek nélkül ez az asztal még csak meg sem áll­hatna, fejlődésről nem is beszélve. Az asztal három lába: a politikai hatalom szervezete; a felhalmozás kulturális és ideoló­giai legitimációja; és a gazdasági többletérték, illetve tőkefelhal­mozás kezelése komplex munkamegosztás révén. Ezek mind­egyike kapcsolódik a másik kettőhöz, és valamennyien kapcso­latban állnak a rendszerrel mint egésszel, illetve annak átala­kulásaival.

E világrendszer történelmi fejlődésének történelmi materia­lista politikai gazdaságtani elemzése szükségképpen magába foglalna ökológiai, biológiai, kulturális, ideológiai és – termé­szetesen – politikai tényezőket és viszonyokat is. így jogos és ésszerű, ha számos politikai eseményt és intézményt, valamint ezek ideológiai manifesztációit a hozzájuk kapcsolódó, illetve esetleg őket meghatározó ökológiai és gazdasági mozgatóerők és akadályok révén próbálunk magyarázni. Különösen nagy fi­gyelmet érdemelne az, hogy hogyan segíti elő a gazdasági többletérték létrejötte és megszerzése a társadalmi és politikai intézmények, katonai hadjáratok és ideológiai legitimációk ala­kulását. Az olyan gazdasági intézmények, mint Polányi⁵⁵ híres reciprocitás-redisztribúció-piac hármasa rendre egymással el­keveredve s mindig valamilyen politikai szerveződéssel együtt jelennek meg. S számos politikai folyamat vagy intézmény ren­delkezik gazdasági vonatkozással vagy „funkcióval”.

A három alkotórész, vagyis az asztal három lába, beágya­zódik a felhalmozási módba. Egyetlen felhalmozási mód mű­ködése sem nélkülözhet egy megfelelő felhalmozási ideo­lógiát, egy komplex munkamegosztáson alapuló gazdasági láncot, amelyben az osztályviszonyok elősegítik a többlet­érték elvonását, valamint egy politikai apparátust, amely a „legitim” erőszak végső szankciója révén érvényt szerez a felhalmozás meghatározott szabályainak és viszonyainak. Az ideológia és a politikai apparátus Integráns részét képezi a felhalmozási módnak. Nincs szuperstrukturális „autonó­miájuk” sem egymáshoz, sem a gazdasági láncolat tulaj­donságaihoz képest. Ennek ellenére, az ideológia és a po­litikai verseny és küzdelem időnként legalábbis félautonóm jelleget ölt. Ez azonban nem mond ellent annak a másik té­telnek, miszerint általánosan véve nincs autonómiájuk a gazda­sági láncolattal szemben.

Visszautasítunk minden vulgáris egyirányú oksági sémát, amelyben a gazdasági láncolat szükségszerűen determinálja az illető felhalmozási mód ideológiáját és politikai apparátusát, mi­vel ezek valójában nem alkotnak különálló egységeket. Ehelyett azt az alternatív gondolatot javasoljuk, amelyben egy történel­mileg specifikus felhalmozási mód három aspektusa min­denoldalú kölcsönhatásban áll egymással. Tény ugyanis, hogy bizonyos esetekben, különösen az egyik felhalmozási módból a másikba való átmenetek során az ideológiai és politikai erőknek rendkívül fontos szerep jut az átmenetből kifejlődő gazdasági láncolat szerkezetének meghatározásá­ban. Főként ezekre a periódusokra jellemző, hogy széles tömegbázissal rendelkező társadalmi mozgalmak avatkoz­nak be a világ- (és a helyi) történelem menetébe. E társa­dalmi mozgalmakat gyakorta teljesen figyelmen kívül hagyják, vagy figyelembe veszik ugyan, de elmulasztják a világrendszer strukturális és temporális kontextusában megfelelően elemezni őket. Egykönnyen magunk mögött hagyhatjuk a vulgáris ökonomizmust, ám nem szükségszerű, hogy eltávolodjunk az „öko­nómiai” determinizmus valamilyen formájától, feltéve, hogy az „ökonómiai” szó alatt azt értjük, hogy kellő figyelmet fordítunk a politikai gazdaságtani folyamatokra.

3. A világrendszer-történet struktúrájával és dinamikájával kapcsolatos elemzés és kutatás programja

A legfontosabb talán a világrendszer dinamikája, vagyis az, ho­gyan viselkedik/működik, illetve alakul át (alakítja át magát?) a rendszer maga. Vannak-e az átalakulásnak trendjei, ciklusai, belső mechanizmusai az 1500 előtti (és a későbbi) világrend­szerben? Mikor és miért gyorsul fel, illetve lassul le a történelmi változás folyamata? Melyek azok a történelmi gócpontok, ahol a mennyiségi változás minőségibe csap át? Melyek azok az elágazások, amelyeknél a változás folyamata irányt változtat? És miért? Lehetséges, hogy az általános rendszerelmélet adhat néhány választ, vagy legalábbis jobb kérdéseket tehet fel ezzel a (világ-)rendszerrel kapcsolatban is. Prigogine⁵⁶ például azt vizsgálja, hogyan alakul ki a káoszból a rend, és hogyan lehet­séges, hogy bizonyos kritikus pillanatokban és helyeken apró változások óriási átalakulásokat indíthatnak el a fizikai, biológiai, ökológiai és társadalmi rendszerekben.

A közelmúltban Ekholm és Friedman⁵⁷, Chase-Dunn⁵⁸ és mások vizsgálni kezdték az 1500-nál korábbi részleges „világ”-rendszerek strukturális és dinamikai tulajdonságait. Ugyanakkor lehetségesnek látszik hosszabb (ós ezeken belül rövidebb) fel­halmozási, infrastrukturális beruházási, technológiai változásbeli és hegemoniális ciklusokat sokkal messzebbre visszakövetnünk a világrendszer történetében. Nemcsak annak áll fenn a lehe­tősége, hogy ilyenek valóban léteztek, de annak is, hogy meg­lehetősen független autonómiával bírtak a konkrét politikáktól és a politikától egyáltalán. S valóban – ahogy az újabb korok esetében is – a politikák nagy része sokkal inkább az alap­vetően nem tudatosított ciklikus változások terméke, illetve az ilyenekre adott reakció. Továbbá, a politika sokkal inkább hajlamos megerősíteni, semmint akadályozni az ilyen cik­lusokat, illetve trendeket. E ciklikus folyamat, illetve az erre adott politikai reakció tapasztalható a különféle birodalmak ha­nyatlásakor, ideértve a jelenlegi Amerika helyzetét is.

S milyen mértékben volt ciklikus jellegű a tőkefelhalmozás folyamata, illetve az ehhez kapcsolódó egyéb fejlődés? Vagyis: előfordultak-e azonosítható gyorsulás/lassulás, emelkedés/ha­nyatlás jellegű kilengések az alrendszerek, illetve a rendszeregész struktúrájában és dinamikájában? Továbbá: ciklikus jel­legűek voltak-e az ilyen kilengések, vagyis a rendszer szem­pontjából öngerjesztők, amennyiben a felemelkedés hanyatlást, a visszaesés ismét emelkedést generált? E kérdést már felve­tették az 1500 utáni világrendszerrel (vagyis annak különféle gazdasági és politikai értelmezéseivel) kapcsolatban. Így példá­ul Wallerstein⁵⁹ és Frank⁶⁰ hosszú ciklusokat találnak a gazda­sági növekedésben és a technológiában. Modelski⁶¹ és Gold­stein⁶² a politikai hegemóniában és a háborúban fedeznek fel ilyen hosszú ciklusokat. Wallerstein a rendszer expanziós élet­ciklusát és előre jelezhető hanyatlását is tételezi. Toynbee⁶³, Quigley⁶⁴, Eisenstadt⁶⁵ és mások összehasonlító vizsgálatokat végeztek az 1500 előtti civilizációk életciklusai között. Hason­lóan jártak el az olyan archeológusok is, mint Robert M. Adams⁶⁶. De milyen mértékben voltak világrendszer-méretű in­gadozások és ciklusok is, és mi volt a szerepük a világrendszer alakulásában és fejlődésében?

Az infrastrukturális befektetések szemmel láthatóan ciklikus vagy fázisokra oszló mintának megfelelően történnek, s közvet­len összefüggésben állnak a felhalmozási vagy hegemoniális ciklussal/fázissal. Az újonnan létrejött hegemonikus rendsze­rekhez általában az infrastrukturális beruházások intenzív fázisa kapcsolódik, amit általános gazdasági növekedés követ, s en­nek hatására a felhalmozás is növekszik, így gyümölcsözőnek bizonyulhat, ha a szuperhegemónia hosszan tartó folyamatos emelkedő-ereszkedő ciklusát kezdjük keresni.

Az infrastrukturális befektetési ciklusok így a világrendszer felhalmozási és hegemoniális ciklusaihoz kapcsolódnak. Van­nak-e az infrastrukturális befektetésnek olyan kumulatív aspek­tusai is, amelyek befolyásolják a világrendszer későbbi fejlődé­sét? Az igenlő válasz nem jelenti azt, hogy, mint Ekholm és Friedman⁶⁷, az egyetlen „tőke-imperialista” termelési mód állás­pontjára helyezkednénk, amely a világtörténelem egészén ke­resztül a birodalmi politikai erő alkalmazásán mint a felhalmozás politikai eszközén alapulna. Milyen kölcsönhatásban állt egy­mással a világrendszer fejlődésében a magántulajdonú és az állami infrastrukturális befektetés? Például, mi a magántulajdo­nú infrastrukturális befektetés szerepe a világrendszer összetett ellátási kapcsolatrendszerének fenntartásában? Milyen mérték­ben teremti meg, illetve tartja fent az állami infrastrukturális be­fektetés a világrendszer ellátási kapcsolatrendszerét? Az egy­más mellett létező hegemóniák közötti fázisok konjunktúrája és szinkronizációja hogyan befolyásolja az infrastrukturális befek­tetés megfelelő ciklusait?

Ha a világrendszer öt-hat évezredes fejlődését egységes kumulatív kontinuumnak tekintjük, s legfontosabb trendjeit, cik­lusait és ritmusait egy történelmi materialista politikai gazdaság­tan talajáról próbáljuk megvilágítani, akkor ennek egy „világrend­szer-történet” létrejöttéhez kell vezetnie. Az ilyen világrendszer-történet nem lehet csupán összehasonlító világtörténet, de még a világrendszerek összehasonlító története sem. A történelmi materialista világrendszer-történet az osztályok kialakulá­sát, a tőkefelhalmozást, az államok kialakulását és a világ­rendszer egészében érvényesülő hegemonikus szerkezete­ket, úgy tekintené, mint a világtörténelem világrendszer-mé­retű egységes felhalmozási és fejlődési folyamatának integráns aspektusait. Ez a történetírás nem lenne Európa-centrikus, ahogy minden egyéb centrizmust is elkerülne. Az át­fogó világrendszer-történet embercentrikus lenne.

Ennek megfelelően, a Nyugat-Európa-centrikus világtörténet és torzulásai helyett olyannyira áhított megoldásnak nem kell csupán egyéb, egymással versengő centrista történetírások va­lamelyikének lennie, legyenek bár azok Iszlám-, Japán-, Kína- vagy egyéb -centrikusak. S azt sem kell elfogadnunk, illetve arra sem szabad törekednünk, hogy az eurocentrizmust egy világtörténelmi „érdemességi programmal” helyettesítsük, amely az összes (kortárs) kultúrának megadja a múltnak őt megillető, elkülönült, de „ugyanakkora” darabját. Ám ha az ilyen világtör­ténet nem egy efféle mindenkinek „azonos időt” adó történetírás lenne, vajon nem korlátozódna vagy összpontosítana-e csupán arra, hogy egyszerűen felmutassa a reprezentatív „nem nyugati civilizációkat” és kultúrákat a nyugatiak mellett és/vagy össze­hasonlítsa megkülönböztető illetve közös vonásaikat? A válasz: nem; képesek vagyunk rá és egyben kötelességünk is egy em­bercentrikus világrendszer-történet megalkotása, amely kulturá­lis önazonosságunk ideológiai igenlésén túl fel tudja ismerni és szükségszerűen felismerteti a sokféleségben és a sokféleségen keresztül megvalósuló történelmi és kortárs egységünket Mióta létrejött, az UNESCO programja az Emberiség története meg­alkotására, beleértve az 1954-ben indult Journal of World Historyt [Világtörténelmi Szemle], illetve újabban a „selyemutak” feltérképezését célzó tervet, számos tiszteletreméltó erőfeszí­tést tett ebben az irányban, mindeddig azonban kevesebb meg­győző erővel, mint remélhető lett volna. Azt javasoljuk, hogy az embercentrikus világtörténet megírására irányuló új erőfeszítés egyik, ha nem egyetlen sarokköve, a fentieknek megfelelően, az egyetlen világrendszerbeli kölcsönösen egyenlőtlen felhal­mozási folyamat és szerkezet vizsgálatán alapuljon, ahol a vi­lágrendszer magában foglalja legalábbis az afrikai-európai­ázsiai ökumenét az elmúlt néhány évezredre visszamenőleg, valamint az „Új Világ” Amerikáit is i. sz. 1500 óta.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány eredetileg a Dialectical Anthropology 15. számában, 1990-ben jelent meg, pp. 19-42.

Jegyzetek

1 David Wilkinson: The Future of the World State From Civilization Theory to World Politics [A világállam jövője: a civilizáció-elmélettől a világpolitikáig.] Előadás, elhangzott az International Studies Association éves ülésén. London, 1989. március 28—április 1.

2 Gordon Childe: Man Makes Himself [Az ember önmagát teremti]. New York: Mentor, 1951.

3 Brooks Adams: The Law of Civilization and Decay: An Essay on History [A civilizáció és a hanyatlás törvénye: esszé a történelemről]. New York: Alfred A. Knopf, 1943. – David Wilkinson: Central Civilization [Központi civilizáció]. Comparative Civilizations Review 17, Fall 1987. pp. 31-59.

4 Philip Curtin: Cross Cultural Trade in World History (Kultúraközi kereskedelem a világtörténelemben). Cambridge: Cambridge University Press, 1984.

5 David Wilkinson: id. mű.

6 Wolfram Eberhard: A History of China [Kína története]. London: Routledge, Kegan, Paul, 1977.

7 Uo.

8 Paul Johnstone: The Seacraft of Prehistory [A történelem előtti hajózás]. London: Routledge, 1989.

9 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol 1. [A mo­dern világrendszer, 1. köt.] New York: Academic Books, 1974.

10 William H. McNeill: The Pursuit of Power: Technology, Armed Force and Society since AD 1000 [Hajsza a hatalomért: technológia, fegyveres erő és társadalom i.sz. 1000 óta]. Chicago: University of Chicago Press, 1982.

11 Gordon Childe: What Happened in History [Mi történt a történe­lemben]. Harmondsworth, Middlesex: Pelican, 1941.

12 Immanuel Wallerstein: id. mű. I. Wallerstein: The West, Capital­ism and the Modern World System [A Nyugat, a kapitalizmus és a modem világrendszer]. Joseph Needham: Science and Civilization in China, Vol. VII.: The Social Background [Tudomány és civilizáció Kí­nában, VII. köt.: A társadalmi háttér] számára készült fejezet.

13 Jane Schneider: Was there a Pre-Capitalist World System? [Lé­tezett-e prekapitalista világrendszer?] Peasant Studies, 6, 1, 1977. pp. 30-39.

14 Immanuel Wallerstein: The Modern World System. Id. mű. I. kö­tet.

15 Andre Gunder Frank: World Accumulation 1492-1789 [Világmé­retű felhalmozás 1492-1789]. New York: Monthly Review Press és Lon­don: Macmilian Press, 1978. Andre Gunder Frank: Dependent Accu­mulation and Underdevelopment [Függőségi felhalmozás és alulfejlett­ség] New York: Monthly Review Press és London: Macmilian Press, 1988. Andre Gunder Frank: Crisis: In the Third World [Krízis: a harmadik világban]. New York: Holmes and Meier és London: Heinemann, 1981.

16 Kasja Ekholm: On the Limitations of Civilization: The Structure and Dynamics of Global Systems [A civilizáció korlátairól: a világméretű rendszerek szerkezete és dinamikája]. Dialectical Anthropology, 1980. pp. 155-166.

17 Christopher Chase-Dunn: Rise and Demise: World Systems and Modes of Production [Felemelkedés és hanyatlás: a világrendszerek és a termelési módok]. Boulder; Westview Press, publikáció alatt. C. Chase-Dunn: Core/Periphery Hierarchies in the Development of Inter-societal Networks [Centrum/periféria hierarchiák a társadalmak közötti hálózatok kialakulásában]. Kéziratban, 1989.

18 Christopher Chase-Dunn: id. mű

19 David Wilkinson: id. mű

20 Michael Rowlands, Mogens Larsen és Kristian Kristiansen (szerk.): Center and Periphery in the Ancient World [Centrum és periféria az antik világban]. Cambridge: Cambridge University Press, 1987.

21 Christopher Chase-Dunn és Thomas D. Hall (szerk.): Precapita­list Core/Periphery Relations [Prekapitalista centrum/periféria viszo­nyok]. Boulder: Westview, publikáció alatt.

22 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol. 1.

23 Arnold Toynbee: A Study of History [Tanulmány a történelemről]. Oxford: Oxford University Press, 1973.

24 Thomas D. Hall: Incorporation in the World System: Towards a Critique [Beépülés a világrendszerbe: egy kritikához]. American Socio­logical Review, 52, 3, 1986. pp. 390-402.

25 Eric Wolf: Europe and the People Without History [Európa és a történelem nélküli nép]. Berkeley: University of California Press, 1982.

26 William H. McNeill: The Rise of the West. A History of the Human Community [A Nyugat felemelkedése. Az emberi közösség története]. Chicago: University of Chicago Press, 1964.

27 Owen Lattimore: Inner Asian Frontiers of China [Kína belső-ázsiai határai]. Boston: Beacon Press, 1940. O. Lattimore: Studies in Frontier History: Collected Papers 1928-1958 [Határtörténeti tanul­mányok: összegyűjtött írások 1928-1958)] Oxford: Oxford University Press, 1962.

28 Robert Gilpin: War and Change in World Politics (Háború és vál­tozás a világpolitikában). Cambridge: Cambridge University Press, 1981.

29 Wolfram Eberhard: id. mű.

30 Jacques Gernet: A History of Chinese Civilization [A kínai civili­záció története]. Cambridge: Cambridge University Press, 1985.

31 Frederick J. Teggart: Rome and China: A Study of Correlations in Historical Events [Róma és Kína: tanulmány a történelmi események korrelációjáról]. Berkeley: Berkeley University Press, 1939.

32 G. E. M. de Ste Croix: The Class Struggle in the Ancient Greek World [Osztályharc az antik görög világban]. London: Duckworth, 1981.

33 Paul Kennedy: The Rise and Fall of the Great Powers [A nagy­hatalmak felemelkedése és bukása]. New York: Random House, 1987.

34 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol. 1.

35 Georg Modelski: Long Cycles in World Politics [Hosszú ciklusok a világpolitikában]. London: Macmillan Press, 1987.

36 William Thompson: On Global War: Historical-Structural Ap­proaches to World Politics [A világméretű háborúról: a világpolitika tör­téneti és strukturális megközelítései]. Columbia: University of South Ca­rolina Press, 1989.

37 Immanuel Wallerstein: The Modern World System, Vol. 1.

38 Martin Wight: Power Politics [Hatalmi Politika]. New York: Holmes Meier, 1987.

39 Joshua Goldstein: Long Cycles: Prosperity and War in the Modern Age [Hosszú ciklusok: jólét és háború a modern korban]. New Haven: Yale University Press, 1988.

40 Paul Kennedy: id. mű.

41 David Wilkinson: id. mű.

42 Michael Mann: The Sources of Social Power, Volume 1.: A His­tory of Power from the Beginning to AD 1760 [A társadalmi hatalom forrásai, 1. köt.: A hatalom története a kezdetektől 1760-ig]. Cambridge: Cambridge University Press, 1986.

43 Barry K. Gills; Synchronization, Conjuncture and Center-Shift in East Asian International History [Szinkronizáció, konjunktúra és centrum-eltolódás a kelet-ázsiai történelemben]. Előadás az International Stu­dies Association és a British International Studies Association konfe­renciáján, London, 1989. ápr. 1.

44 George Modelski: id. mű.

45 Charles Tilly: Big Structures, Large Processes, Huge Compari­sons [Nagy struktúrák, átfogó folyamatok, tág összehasonlítások]. New York: Russell Sage Foundation, 1984.

46 Edward L. Farmer et al.: Comparative History of Civilization in Asia [Az ázsiai civilizációk összehasonlító története]. Reading, Mass.: Addison-Wesley 1977. E. L. Farmer: Civilization as a Unit of World History: Eurasia and Eurasia's Place in it [A civilizáció, mint világtörté­nelmi egység: Eurázsia és helyzete]. The History Teacher, Vol. 18., No. 3., 1985. május.

47 C. Chase-Dunn: Rise and Demise: World Systems and Modes olProduction [Felemelkedés és hanyatlás: a világrendszerek és a ter­melési módok]. Boulder: Westview Press, publikáció alatt. C. Chase-Dunn: Core/Periphery Hierarchies in the Development of Intersocietal Networks [A Centrum/periféria hierarchiák a társadalmak közötti hálózatok kialakulásában]. Kéziratban, 1989.

48 Kasja Ekholm: id. mű.

49 Kasja Ekholm és Jonathan Friedman: Capital Imperialism and Exploitation in Ancient World Systems [Tőke, imperializmus és kizsák­mányolás az antik világrendszerekben]. Review, IV, 1. 1982, nyár. pp. 87-109.

50 Gordon Childe: What happened in History [Mi történt a történe­lemben]. Harmondsworth, Middlesex: Pelican, 1942.

51 William H, McNeill: id. mű, vö. 26. jegyzet; W. H. McNeill: The Pursuit of Power. Technology, Armed Force and Society since AD 1000 [Hajsza a hatalomért: technológia, fegyveres erő és társadalom i. sz. 1000 óta]. Chicago: University of Chicago Press, 1982. W. H. McNeill: The Rise of the West after Twenty Five Years [A Nyugat felemelkedése huszonöt év múltán]. Journal of World History Vol. 1, no. 1. publ. alatt.

52 L. S. Stavrianos: The World to 1500: A Global History [A világ 1500-ig: világtörténelem]. Englewood Cliffs: Prentice Hall, 1970.

53 David Wilkinson: Central Civilization [Központi civilizáció]. Com­parative Civilizations Review 17, 1987. ősze, pp. 31-59, D. Wilkinson: The Future of the World State: From Civilization Theory to World Politics [A világállam jövője: a civilizáció-elmélettől a világpolitikáig]. Előadás, elhangzott az International Studies Association éves ülésén. London, 1989. március 28—április 1.

54 Andre Gunder Frank: A Theoretical Introduction to Five Hundred Years of World System History [Elméleti bevezető ötezer év világrend­szer-történetéhez). Review, 1990. publ. alatt.

55 Karl Polányi: The Great Transformation – The Political and Eco­nomic Origins of Our Time [A nagy átalakulás – korunk politikai és gazdasági gyökerei]. Boston: The Beacon Press, 1957.

A demokrácia most kezd, a fejlődés pedig most szűnik meg jelszónak számítani a „harmadik világban”. Maga a „fejlődés” mint fogalom és mint kifejezés is láthatóan végső válságban van. Az „új” eszme, amely felváltja, a „demokrácia”. Amikor Gandhit megkérdezték, mit gondol a „nyugati civilizációról”, azt felelte: „nem lenne rossz gondolat”. Ennyit elmondhatunk a fej­lődésről és éppúgy a demokráciáról is. Azonban a harmadik világ számára a jövőben a „demokrácia” valószínűleg semmivel sem lesz valóságosabb, mint a „fejlődés” vagy, ha már erről van szó, a „nyugati civilizáció” volt a múltban. Ehelyett, éppúgy mint az utóbbi, a demokrácia is könnyen válhat olyan lobogóvá – vagy fügefalevéllé -, amely alatt folytatódik a Délnek az Észak általi kizsákmányolása és elnyomása.

Ezért hát, Abraham Lincoln szavaival fogalmazva, kevés va­lóságosan és a szó valódi értelmében vett demokratikus kor­mányzata lehet „a népnek, a nép által és a népért” a harmadik világhoz tartozó Dél bármely részén mindaddig, amíg ezen or­szágok gazdasági lehetőségei korlátozottak, és politikai dönté­seiket meghatározza részvételük az egész világgazdaságban, amelyet viszont az Észak irányit. Természetesen jelenleg nincs sem igény, sem előrelátható remény az egész világ­gazdaságot érintő, demokratikus alapon történő döntésho­zatalra. Amíg a demokrácia hiánya fennmarad a világgaz­daság egészének vonatkozásában, addig a politikai demok­rácia ennek bármely „szuverén” részén a legjobb esetben is csak korlátozott hatáskörű lehet.

Bevezetés a „fejlődés”- mint a „demokrácia” előfutára – fogalmába

A „harmadik világ” számára a második világháború vége óta a fejlődés ideológiája volt a politikai-gazdasági realitás és a po­litika zászlaja és fügefalevele. Mégis, a harmadik világhoz tar­tozó Dél nagy részén, a meghaladását célzó majd minden elképzelhető fajtájú ideológiai megoldás és politikai erőfe­szítés ellenére is, makacsul fennmaradt és részben még súlyosbodott is a gazdasági fejletlenség. Ez a történet nem új, és itt kevéssé kell részleteznem. Azonban van itt néhány későbbi, meglehetősen visszás fordulat, amely a jelen kontex­tusban figyelmet érdemel. Engedtessék meg, hogy ezzel kap­csolatban megismételjem néhány – nemrég publikált, részben önéletrajzi illetve önkritikái jellegű esszémben, a The Underdevelopment of Developmentben is taglalt – korábbi reflexiómat.

A világrendszer valóságos fejlődését sohasem irányította valamiféle globális „fejlesztési” elgondolás vagy politika (helyiek is csak kevéssé), és nem is felelt meg soha ilyeneknek. Ebben a világgazdaságban az egyes szektorok, régiók és népek idő­legesen és ciklikusan változó módon vezető és hegemoniális központi (mag)pozíciókat foglalnak el a társadalmi és technoló­giai „fejlődésben”. Azután át kell engedniük előkelő helyüket az őket felváltó újabbaknak. Ez rendszerint egy, a rendszeren be­lüli hosszú, válságos interregnum után történik. Ebben a krízis ­időszakban intenzív versengés folyik a vezető szerepért és a hegemóniáért. A központi mag a világtörténelem során a föld­golyón elsősorban nyugati irányban tolódott el. Az országok, régiók vagy szektorok alrendszereinek szintjén minden „fejlő­dés” a nemzetközi munka- és hatalommegosztáson belüli ki­váltságos helyzetüknek köszönhetően és e helyzet révén ment végbe. A jelenleg uralkodó nézetek a „nemzeti fejlődésről” egy rövidlátásból fakadó „optikai csalódás”, az önérdek által befo­lyásolt, szelektív, csőlátásszerű felfogás termékeként alakultak ki. A fejlesztési ideológia egy ilyen önmegtévesztő felfogáson alapul, és most ugyanez temeti is el, hiszen a kemény realitá­sokkal szemben egyre kevésbé és kevésbé tartható. Szüksé­gessé vált tehát, hogy ezt a fejlesztési elméletet, éppúgy, mint a mikro-kínálati és makro-keresleti oldallal operáló közgazdasá­gi elméleteket most valamilyen másfajta elmélettel váltsuk fel. Lekerekítettebb, dinamikusabb és mindent átfogó, a keresleti és kínálati oldalt egyaránt számba vevő gazdaságelméletre van szükségünk ahhoz, hogy a világgazdasági és technológiai fej­lődést, ha nem is irányítani, de elemezni tudjuk.

Az utolsó két évtizedben a legelterjedtebb politikai ideo­lógia és „fejlesztési elmélet” azt hirdette, hogy a „nemzeti fejlődés” a legjobban a „piac varázslata” révén biztosítható, mégpedig azáltal, hogy az „exportvezérelt” növekedés elő­mozdítása érdekében szabadjára engedjük a „szabad vál­lalkozást”. Az iránymutató modellek ebben a tekintetben Dél-Korea és Tajvan voltak. Ez a két ország a legutóbbi időszakban valóban igen jól szerepelt a világpiacon. Az ideológiai modell balszerencséjére azonban sikerük nem annyira a szabad vállalkozás, mint inkább az állami beavatkozás érdeme volt. Ezenfelül az, hogy e két országban az állam képes volt az ilyen típusú beavatkozásra, három korábbi tényezőn alapult: a háború előtti japán gyarmatosításon, a háború után Amerika által rájuk erőltetett földreformon és a hidegháború alatt kapott hatalmas összegű külföldi támogatáson. Túl ezeknek az eseteknek a „sa­játosságain”, az a tézis, hogy minden vagy akár számos más ország lemásolhatná „sikerüket”, alapvetően téves. A világpiac nem tudná felvenni egy Kína-méretű Hongkong exportját. Más­felől az, hogy jobb gazdasági elemzésre van szükségünk, nem jelenti azt, hogy van vagy lehetséges a fejlődésről vagy a fej­lődés számára egy olyan „modell”, amely világszerte alkalmaz­ható vagy lemásolható lenne.

Az ezzel a politikai modellel házaló ideológusok, valamint számos latin-amerikai, afrikai és délkelet-ázsiai ország szeren­csétlenségére, amelyek lényegében ugyanezt az exportvezérelt növekedési stratégiát követték, Hongkong és Szingapúr város­államai kivételével ez a modell mindenütt nyomorúságosan megbukott. Ráadásul Korea és Tajvan lehetősége az eddigi si­kersorozat folytatására ma egyre inkább kétségessé válik (lásd pl. Bello és Rosenfeld, 1990), nem is szólva arról, milyen poli­tikai és társadalmi árat kellett fizetni e diktatúrák fennállásának idején. Annak az oka, hogy további sikereik kétségessé váltak, természetesen a változó világpiacon folyó verseny követelmé­nyeiben rejlik, különös tekintettel az 1990 óta tartó új világgaz­dasági recesszióra.

A világpiacon és a világpiacért folyó egyre inkább techno­lógiai jellegű versengésben még nem látható, ki jutott el a túl­éléshez szükséges szintre. Másképpen kifejezve, ebben a világgazdasági székfoglaló társasjátékban még nem világos, ki­nek lesz még ülőhelye a játék legközelebbi szünetében, ame­lyet, könnyen lehetséges, éppen a jelenlegi új recesszió okoz majd. Koreának és Tajvannak talán lesz még esélye, de több mint valószínű, hogy nekik sem; és sikerük, amellyel kihasítanak maguknak egy részt a világpiacból, a legjobb esetben is időle­gesnek bizonyul.

Az azonban nyilvánvaló, hogy (Japántól eltekintve) Ázsia, Afrika és Latin-Amerika többi országa közül igen sok – éppúgy, mint a legtöbb kelet-európai ország és a Szovjetunió – nem érte el ezt a szintet. A forrásokkal takarékoskodó iparfejlesztési politika és egy információs/szolgáltató jellegű társadalom kiala­kulása megfosztja őket nyersanyagaik „hagyományos” piacaitól, és csökkenti viszonylagos előnyüket az alacsony munkaráfor­dítást igénylő termékek exportálásában. Ugyanakkor a techno­lógiai szint emelése a világpiaci versenyképesség megtartása érdekében a „harmadik” és a „második” világ országainak leg­nagyobb részében kudarcot vallott, bár természetesen ugyanez történt az iparilag fejlett „első” világ és különösen az Egyesült Államok számos szektora és népességcsoportja esetében is.

A valós kilátás tehát országok, régiók és népek számára az, hogy növekszik marginalizálódásuk veszélye. Azaz akaratuk ellenére kirekesztődhetnek a fejlődés világfolyamatából, ráadá­sul olyan feltételek között, amelyeket nem maguk választanak meg. A legnyilvánvalóbb eset erre a Szaharától délre fekvő Af­rika jelentős része. A nemzetközi munkamegosztásban a világ­piacon ugyanis láthatólag egyre kevesebb hely jut Afrika termé­szeti és emberi erőforrásainak. Miután a kapitalista „világfejlődés” során Afrikát kifacsarták, mint egy citromot, lehet, hogy jó­részt most sorsára hagyják. De ugyanez a sors fenyeget egyre inkább más régiókat és népeket is. Ráadásul az ilyen területek mindenütt megtalálhatók: a Délen (például Banglades, a brazil északkelet, Közép-Amerika stb.); a hajdani ipari övezetekben, mint amilyen Dél-Bronx és más nyugati régiók és népesség­csoportok; és egész belső régiók és népek esetében a „szo­cialista” Keleten, például a kínai-szovjet határ mindkét oldalán.

Az 1989-90-es év eseményei szükségszerűen felgyorsítják és súlyosbítják milliók marginalizálódását Kelet-Európában és a Szovjetunióban. Szovjet-Közép-Ázsia kifacsart citromjának el­dobása például részét képezi Borisz Jelcin orosz elnök politikai álláspontjának is. A Szovjetunió déli részén élők haragja amiatt, hogy a múltban oly sokáig kizsákmányolták őket, nemkülönben az az igényük, hogy a jövőben véget vessenek ennek, nagyon is kézenfekvő. Éppígy érthető a „hagyományos” etnikai és nemzeti identitás vonzóereje (vagy újrafelfedezése) és az etnikumok kö­zött előálló viszálykodás, amely mintegy válaszként jelentkezik a súlyosbodó gazdasági deprivációra, mint például a Szovjet-Közép-Ázsia egyes részein jelentkező 30 százalékos munka­nélküliségre. Ám a politikai „függetlenség” és az etnikai viszá­lyok Közép-Ázsiában vagy Közép-Afrikában kevés gazdasági előnyt jelenthetnek a jövőre nézve. Éppen ellenkezőleg, az, hogy politikai okokból etnikai és egyéb gátakat emelnek a gaz­dasági kapcsolatok vagy akár a kizsákmányolás elé, ezeket az országokat külön-külön és együttesen visszavetheti a történelmi fejlődés egy holtágába. (Jóllehet, ahogyan egy korábbi cikkem­ben érveltem [Frank, 1991/c], „Közép-Ázsia központi szerepe” egy évezreden keresztül történelmi tény volt, mielőtt a tizenha­todik században kialakult a világ mai, az Észak-Dél pólusok szerinti elrendeződése.) Ahelyett, hogy elérnék a vágyott „nyugat­európaizálódást”, e régiók közül nem kevés valószínűleg „latin­amerikanizálódik” majd, sőt némelyik akár még „afrikanizálódik” és „libanonizálódik” is.

Meglehet, hogy mindezekben az országokban és másutt is most valójában feláldozzák az embereket a „növekedésre irá­nyuló fejlesztési politika” oltárán. Áldozatául esnek annak a cél­nak, hogy országaik számára lehetővé váljék a hatékony be­kapcsolódás a tőkés világpiac meghatározta nemzetközi mun­kamegosztáson belüli versenybe, és áldozatai lesznek általában a jelenlegi társadalmi fejlődésnek. A Nyugat esetleg sokkal több bevándorlót tud majd befogadni annak a néhány országnak a segítségével, amely (többségükkel szemben, ahol csak szeret­nék ezt) valóban el tudja kerülni a marginalizálódást Közép-Amerikában és Afrikában. Sokan fogják ugyanis inkább válasz­tani a munkamegosztás által kizsákmányolt életet Északon, mint a háború, az éhezés vagy az élet szélsőséges marginali­zálódása következtében rájuk váró halált Délen.

Úgy tűnhet, hogy a harmadik és a korábbi „második” világ egyes részelnek amerikai, nyugat-európai és Japán ve­zetés alatt álló gazdasági blokkokba való esetleges beke­belezése ellentmond ennek a marginalizálódási folyamat­nak. Ám az érintett népesség többsége szempontjából az ilyen bekebelezés valójában nem mond ellent a marginali­zálódásnak, sőt éppenséggel felerősíti annak folyamatát. Ugyanis az ő területeiket és erőforrásaikat, éppúgy, mint mun­ka- és vásárlóerejüket, csak azért kebelezik be ezekbe a kiala­kulóban lévő regionális politikai-gazdasági blokkokba, hogy erő­sítsék a tömb élén álló országok gazdasági hatalmát és ver­senyképességét. Éppen ezért az ilyen blokkokba való bekebelezés csak olyan mértékben megy végbe, amennyire a tömb alulfejlett részein („a piramis alján”) van valami, amit a csúcson állók kizsákmányolhatnak. Ahol, és amikor az emberek munka- vagy vásárlóereje ehhez a célhoz nem járul hozzá, ők éppúgy marginalizáltak maradnak, mint egyébként maradnának. Sőt, a mind a gazdasági tömbök között, mind azo­kon belül folyó verseny nyomása csak felerősíti a marginalizá­lódás folyamatát a blokkokon belül, a piramis csúcsától az al­jáig. Ez az oka például annak, hogy a kanadaiak máris töme­gesen panaszkodnak a kanadai-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény miatt, és hogy a munkaerő szóvivői Kanadában, az Egyesült Államokban és Mexikóban egyaránt figyelmeztetnek rá: ha ezt a szabadkereskedelmi zónát kiterjesztik Mexikóra is, ez mindhárom országban fokozhatja a munkaerő kizsákmányo­lását vagy munkanélkülivé válását. Ezenkívül, ha egy ország beépül egy politikai-gazdasági tömbbe, egyre jobban ki van téve annak is, hogy a blokk vezető hatalmának politikai vonalát kell követnie. Ez a függő országot megfoszthatja attól a lehetőségtől, hogy képes legyen – a „Sinatra-doktrinát” követve – a „maga útját járni”, aminek pedig esetleg némi előnyét élvezhetné a világ­méretű gazdasági marginalizálódás szélesebb kontextusában.

Más szavakkal, lehetséges, hogy – a történelem egy újabb gazdasági fortélya révén – a világrendszeren belüli társadalmi fejlődés jelenlegi szintjón napjainkban egy globális méretű ket­tős gazdaság és társadalom van kialakulóban. Azonban ez a dualizmus különbözik attól a régebbi dualizmustól, amelynek hi­potézisét korábbi írásaimban (Frank, 1967 és másutt) elvetet­tem. A hasonlóság a kétféle dualizmus között csak látszólagos. A régi dualizmuselmélet szerint a szektorok vagy régiók elkü­lönültek voltak, azaz állítólag anélkül fejlődtek, hogy közöttük a múltban vagy a jelenben kizsákmányoló viszonyok jöttek volna létre, mielőtt a „modernizcáió” szerencsésen örökre egyesítené őket. Ezt az elkülönült kettős létezést tételezték fel az egyes országokon belül is. Én, s ezt ma is helyesnek tartom, mind­ezeket az állításokat tagadtam. Az új dualizmusban, amelyről most beszélek, másról van szó: az elkülönülés a másik civili­zációval való kapcsolatteremtés és gyakran az általa végrehaj­tott kizsákmányolás után következik be. A citromot azután dob­ják félre, hogy kifacsarták. Így ez az új dualizmus a társadalmi és technológiai evolúció ama folyamatának az eredménye, amelyet mások fejlődésnek hívnak. Továbbá ez az új dualiz­mus azok között alakul ki, akik részt vesznek, illetve akik többé nem tudnak részt venni a világméretű munkamegosztásban. E világméretű munkamegosztás sajátosságai bizonyos mértékig technológiailag meghatározottak. Ezért ez az új dualizmus ré­szesedik a régi technológiai dualizmus hatásaiból. A történelem iróniája az is, hogy azok a Kelet-Európában jelenleg végbeme­nő politikai és ideológiai változások, amelyek révén e terület népei a nyugat-európai „első világhoz” szeretnének csatlakoz­ni, ehelyett most azzal fenyegetnek, hogy Kelet-Európát– újból, mert eredetileg is ez volt a helye – a „harmadik világba” helye­zik. Lengyelország már latin-amerikanizálódott. Romániának ko­rábban par excellence függő jellegű, mezőgazdasági (és csak időlegesen olaj-) exportra alapozott gazdasága szerencsés és hálás lesz, ha sikerül akárcsak ezt a pozíciót is visszaszereznie (amelyért most versenyben áll Bulgáriával, amely a „szocialista” rendszer alatt kifejlesztette az exportra irányuló mezőgazdasági termelést).

Ugyanez a probléma fokozott erővel jelenik meg a Szovjet­unióban. Oroszország és Ukrajna néhány részét Nagy Péter nyugatosította, és ő, Witte és Sztálin iparosította is. De a Szov­jetunió legnagyobb része még mindig legjobb esetben is egy harmadik világbeli gazdaság szintjón áll, mint amilyen például Brazíliáé, Indiáé és Kínáé, amelyeknek szintén van ipari ka­pacitásuk, különösen hadiipari vonatkozásban. A kaukázuson­túli és közép-ázsiai régiók, akár a Szovjetunióban maradnak, akár nem, valószínűleg még csak nem is latin-amerikanizálód­nak, hanem inkább afrikanizálódnak, vagy – amitől Isten őrizzen – politikailag libanonizálódnak. Ugyanez a szomorú végzet sújt­hatja Dél-Jugoszlávia jó részét is, akár egységes marad, akár, ami valószínűbb, több részre szakad.

A keserű tapasztalat megmutatta, hogy a „második világbeli” „szocialista” „nemzeti fejlődés” Kínában, a Szovjetunióban, és Kelet-Európában képtelen volt a világgazdasági verseny kényszerű korlátai közül kitörni vagy azokon túllépni. A „má­sodik” világnak ezeket az országait éppúgy, mint a „har­madik világéit”, megnyomorította a világgazdaság nemzet­közi munkamegosztásában betöltött helyük, teljesen függet­lenül attól, hogy a politikai demokrácia áldásaiban vagy hiányának, illetve bukásának átkában részesültek. Korlátozta őket, hogy nem volt külföldi fizetőeszközük, egyszóval: hogy nem volt dollárjuk. 1989 és 90 eseményei a rendszer minden megmaradt ideológiai legitimációját és hitelét felszámolták ezek­ben a „második világbeli” „szocialista” országokban. Azonban miközben számos értékelő kizárólag ezen ideológia „szocialista” összetevőjének csődjére korlátozza figyelmét, legyen szó Eu­rópáról, Ázsiáról vagy Afrikáról, a valóság úgyannyira vagy még inkább aláásta az ideológia „nacionalista” komponensét is. Mert a többi nemzeti fejlesztési stratégia Afrikában, Latin-Ameriká­ban és Ázsiában lényegében hasonló volt, és gyakran ugyan­úgy vagy még csúfosabban megbukott, mint a szovjet típusú modernizáció. Ezt figyelhettük meg, amikor összehasonlítottuk a kommunista pártok, a katonai diktatúrák és az őket követő demokratikus kormányzatok gazdaságpolitikáját. így a hosszú távú gazdasági perspektívák csele az, hogy semmiféle – bármily eltérő politikai eszközökkel folytatott – alternatív nemzeti fejlő­dés kilátásai nem jók, akár külön-külön, akár együttesen tekint­jük őket. Ellenkezőleg, e kilátások Kelet-Európa és a Szovjet­unió alulfejlett, harmadik világ típusú régiói számára most egé­szen rosszak. De – teljesen függetlenül nemzeti ideológiájuktól vagy államuk politikai vonalvezetésétől – a perspektívák másutt is, a legtöbb fejletlen, harmadik világbeli régió számára ugyan­ilyen rosszak, sőt néhány esetben még rosszabbak is.

A politikai ideológia jelenlegi gazdasági irrelevanciája

Az 1980-as évek mind a Kelet, mind a Dél országainak jelentős részében a „fejlődés” ideológiájáról a „demokrácia” ideológiájára való áttérést mutatták. Mégis, ugyanezek az 1980-as évek egy­szersmind bebizonyíthatták a nemzeti politikai ideológiáknak a nemzetközi világgazdaságban való irrelevanciáját is. A legjelen­tősebb nemzetközi és nemzeti gazdasági és politikai irányvo­nalak, amelyeket az 1980-as évek folyamán világszerte elfo­gadtak és végrehajtottak, gyakran ellentétesek az „uralkodó” ideológiákkal. Ez utóbbiak ugyanis nagyjából-egészéből közöm­bösek azoknak a szükségszerű politikai-gazdasági válaszoknak a szempontjából, melyek olyan világgazdasági feltételek kihívá­saira születtek, amelyeknek befolyásolása senkinek sem áll ha­talmában. Az 1989-es kelet-európai forradalmakról adott átte­kintésemben (Frank, 1990/a) és Francis Fukuyamának adott válaszomban (Frank, 1990/b) arra törekedtem, hogy bebizonyít­sam: Fukuyama ideológiai tézisét, miszerint, az ideológia hosszú távon legyőzi az anyagi viszonyokat”, a való világ meg­hazudtolta. Ugyanis az elmúlt években a tézis ellenkezője bi­zonyosodott be (és félő, hogy ugyanez történik a közeljövőben is). Nevezetesen:

Az 1970-es években ugyanazt az export/import-vezérelt nö­vekedési stratégiát fogadták el a kommunista pártok által veze­tett kormányzatok Keleten (Lengyelország, Románia, Magyar­ország), mint a katonai diktatúrák Délen (Argentína, Brazília, Chile).

Az 1980-as években ugyanazt az IMF modelljén alapuló adósságszolgálati politikát fogadták el és hajtották végre a kom­munista párt által vezetett kormányzatok Keleten (Lengyelor­szág, Magyarország, Románia, Jugoszlávia), mint a katonai dik­tatúrák, a többi tekintélyuralmi kormányzatok és az őket felváltó demokratikus kormányok Délen (Argentína, Brazília, Mexikó, Fülöp-szigetek).

Bizonyos variációk voltak ugyan az adósságszolgálati poli­tika témájára, de ezeket nehéz megfeleltetni (megmagyarázá­sukról nem is beszélve) az illető rezsimek vagy kormányok po­litikai színezetének vagy ideológiájának: az IMF legmintaszerűbb tanítványa Nicolae Ceauşescu volt Romániában, aki tényleg csökkentette az adósságot, egészen addig, amíg a fé­nyek kihunytak, először népe, aztán ő maga számára. A másik oldalon Peruban az újonnan megválasztott elnök, Alan Garcia dacolt az IMF-fel, és kijelentette, hogy az adósságszolgálat összegét korlátozni fogja az exportbevételek maximum 10 száza­lékára. Valójában az ő hivatalba lépése előtt az adósságszolgá­lat évi összege ennél kevesebb volt. Azután elnöksége alatt 10 százalék fölé emelkedett. A lakosság reáljövedelme körülbelül a felére esett vissza, és Garciát az elnöki székben Maria Vargas Llosa, a nagy regényíró akarta követni, miután a politikai kö­zépbalról átállt a szélsőjobboldalra. De mit jelent ez, ha egyál­talán jelent valamit? A peruiak Vargas Llosa ellen szavaztak, megválasztották Fujimorit és megkapták tőle a „Fujisokkot”. Az új elnök gazdaságpolitikája pontosan ugyanaz, amit vetélytársa javasolt, és szavazói elutasítottak. Tetejébe a peruiak most a kolerával küzdenek.

A kommunista Jaruzelski tábornok Lengyelországban és a populista sandinisták Nicaraguában szintén IMF-stílusú „alkal­mazkodást” és „feltételességet” kényszerítettek népeikre. Mind­két helyen az IMF által gyakorolt nyomás segítsége nélkül tör­tént ez, hiszen Lengyelország nem volt tagja az IMF-nek és Nicaragua nem juthatott be a tagjai közé. Nicaraguában „condicionalidad sin fondo” uralkodott, azaz feltételesség az Alap nélkül, és a sziszifuszi politika bármilyen határa vagy túllendül­hető mélypontja nélkül.

Magyarországnak volt a legreformáltabb gazdasága és a legliberálisabb politikai vezetése még a kommunista párt veze­tése alatt, a Varsói Szerződésen belül. Mégis, Magyarország az 1980-as évek első felében háromszorosan visszafizette adósságának alapösszegét (a kamatok nélkül), és eközben a meglévő adósság összege megduplázódott. Ez rosszabb, mint Lengyelország vagy Brazília vagy Mexikó sorsa, amelyek átlag­ban csak egyszer vagy kétszer fizették vissza a meglevő adós­ságot (miközben annak teljes összegét ők is kétszeresére nö­velték). Hogy mennyire nem számít semmi: Lengyelországban a Jaruzelskit és a Kommunista Pártot felváltó Szolidaritás-kor­mány most élvezi az IMF-tagságot – és keményebb gazdasági áldozatokat kényszerít rá az uralma alatt álló népességre, mint elődei.

Mindezek alapján felmerül a kérdés: különbözött-e bármiben is a „szocialista” Kelet gazdaságpolitikája a mostanitól a demok­rácia létrejötte előtt, vagy – ha már itt tartunk – létrejött-e most „végleg”a demokrácia Kelet-Európában? Vegyük például Len­gyelországot. Miért hajtották végre a kommunista Gomułka és Gierek kormányai, a kommunista Jaruzelski tábornok és a Szo­lidaritás miniszterelnöke, Mazowieczki mind ugyanazokat a népszerűtlen intézkedéseket? Mi több, a Szolidaritás és a kom­munisták lényegében ugyanazokat a mérsékelt gazdasági re­formokat javasolták 1981-ben, mielőtt Jaruzelski tábornok de­cember 13-án bevezette a katonai kormányzást. Azután persze nem volt elég politikai hatalma még ahhoz sem, hogy akárcsak a Szolidaritás által támogatott reformokat megvalósítsa, mivel a Szolidaritás által képviselt népakarat helyett a szükségállapot eszközével kormányzott. Ám hol és miféle demokratikus kifeje­ződésben ölt testet a népakarat most, amikor a Szolidaritás ténylegesen hatalmon (vagy inkább kormányon) van, és a la­kosság iránta érzett jóindulatát arra használja fel, hogy még drasztikusabb, népszerűtlen nadrágszíj-meghúzó politikát kény­szeresen a népességre, mint az előző kormányzat? Ugyanaz a kérdés vethető fel a demokratikus választások révén vagy anél­kül hatalomra került kormányzatokkal kapcsolatban Magyaror­szágon, Jugoszláviában és másutt. Magyarország első szabad választásain minden párt egyetértett abban, hogy a választások után az IMF előírásait fogja követni.

Nos tehát, van-e valamilyen ideológiai tanulság, amelyet le­vonhatunk ezeknek a gazdasági intézkedéseknek a jellegéből és egymással való összehasonlításából? Úgy tűnik, van egy-kettő. Latin-Amerika és Délkelet-Ázsia esetében még lehetsé­ges a „nacionalista”„antiimperializmusra”(és néha még a „szo­cializmusra” is) hivatkozva kifejezni és mozgósítani az ezekkel a politikai-gazdasági megszorító intézkedésekkel szembeni né­pi ellenállást. Ez azonban Kelet-Európában jelenleg sehol sem lehetséges, mivel „a szocializmus megbukott”, és a kommunista pártok hitelvesztetté váltak a lakosság szemében. Ők hozták létre ugyanis először a belföldi gazdasági krízist, és hajtották végre azután az adósságszolgálati és takarékossági intézkedé­seket; no és természetesen alárendelt eszközei voltak az orosz imperializmusnak. Úgyhogy senki sem hivatkozhat rájuk vagy politikájukra. Ezzel szemben a Nyugat a jövőt jelenti ezeknek a népeknek a számára. Mi több, a nyugati irányítás alatt álló IMF és Intézkedései voltak az ellenzéki csoportok „titkos fegyverei” és „de facto szövetségessel”. Ezek a csoportok most hatalmon vannak vagy erőfeszítéseket tesznek a ha­talomra jutásért, mégpedig annak az elsősorban gazdasági, másodsorban politikai válságnak köszönhetően, amelyet mindenekelőtt a megszorító, „alkalmazkodó” intézkedések­nek az IMF támogatásával való bevezetése idézett elő. Úgy­hogy jelenleg nemcsak gazdasági, de politikai értelemben sincs alternatívája az IMF és más nyugati tényezők tanácsaihoz és feltételeihez kötött további megszorító intézkedéseknek.

A gazdasági válság Kelet-Európában és a Szovjetunióban kiterjedt és elmélyült. Ez és a vele kapcsolatos gazdasági té­nyezők ténylegesen hozzájárultak ahhoz, hogy társadalmi (és egyszersmind etnikai-nacionalista) mozgalmak ilyen messze­menő célokért oly sok embert akartak és tudtak is mozgósítani. Az 1980-as évek évtizedét – amely valójában az 1970-es évek közepén kezdődött – a Szovjetunióban most „a pangás korsza­kának” nevezik, és tény, hogy Kelet-Európa legnagyobb részé­ben (éppúgy, mint Latin-Amerikában, Afrikában, és a világ jó néhány más területén is, lásd Frank, 1988) az életszínvonal abszolút csökkenését és felgyorsuló gazdasági válságot hozott magával. Különösen jellemző volt erre az időszakra, hogy Ke­let-Európában az itteni országoknak a versenyben elfoglalt he­lyét és életstandardjait illetően Nyugat-Európához, de még a délkelet-ázsiai újonnan iparosodott országokhoz viszonyítva is, jelentős visszaeséssel és csökkenéssel járt együtt. Ezenfelül a gazdasági válság lefolyása és (hibás) kezelése a Szovjet­unióban és Kelet-Európában elmozdulásokat okozott az orszá­gok, szektorok, különböző szociális csoportok (ideértve a ne­meket is) és etnikumok által elfoglalt uralmi vagy kiváltságos, illetve függő és kizsákmányolt pozíciókban is. Mindezek a gaz­dasági változások társadalmi elégedetlenséget, követeléseket és a néptömegek mobilizálódását idézték elő, illetőleg táplálták, és mindez – sokban különböző, sokban hasonló módon – meg­élénkült társadalmi (ós etnikai-nacionalista) mozgalmakban fe­jeződött ki. Jól ismert tény, hogy a gazdasági eredetű elége­detlenséget egyaránt táplálja a „megszokott” életstandardoknak az élet egészét vagy egyes területeit érintő abszolút csökkené­se, és az ezzel összekapcsolódó változások a népesség egyes csoportjainak egymáshoz viszonyított relatív gazdasági jólété­ben. A legtöbb gazdasági válság polarizálja a társadalmat; re­latíve – ha nem éppen abszolút értelemben is – tovább gazda­gítja azokat, akiknek jól megy, és még szegényebbé teszi – abszolút és relatív értelemben – azokat, akik már eleve rosszul élnek, különösen a nőket.

Így a peresztrojka és a glasznoszty nagy jelentőségű vál­tozásai a Szovjetunióban és Kelet-Európában, s ezzel a hideg­háború vége nem egyszerűen Mihail Gorbacsov fejéből pattant ki, mint Pallasz Athéné Zeusz homlokából. Ő maga mondotta róluk, hogy elkerülhetetlenek voltak. Mivel a (gazdasági) szük­ségszerűség a (politikai) felfedezések szülőanyja, ha Gorbacsov maga nem létezett volna, ki kellett volna találni. Pragmatikus gyakorlata túllépte és felforgatta az ideológiai prekoncepciókat, beleértve a sajátjait és a hazai és külföldi ellenfelekéit is. A világgazdaság követelményei voltak azok a kiváltó okok, ame­lyek a legkülönbözőbb fajta politikai gyakorlatokhoz és a politika groteszk fordulataihoz vezettek az 1980-as években.

A politikai helyzet iróniája az, hogy a „reálisan létező szo­cializmus” nem utolsósorban azért bukott meg, mert nem sikerült megvalósítania Keleten az import/export-vezérelt növekedési modellt, és az IMF-stílusú megszorító intézke­déseket. Mindeközben a „valóságosan létező kapitalizmus” ugyanezeket a modelleket és intézkedéseket igyekezett be­vezetni Délen, és úgyszintén kudarcot vallott. Azonban ezt senki nem mondja ki sem Nyugaton, sem Keleten, és a Dé­len többé senkinek sincs semmilyen javasolható plauzibilis „szo­cialista” alternatívája. Miért került sor a kudarccal való szembe­sülés során Keleten (illetve annak egy részén) rendszerváltásra, és ugyanez a kudarc miért nem vezetett a Délen sehol sem rendszerváltáshoz? Jeanne Kirkpatrick tévedett, amikor azt mondotta, hogy a „totalitárius” rendszerek Keleten nem változ­nak, míg a tekintélyuralmi (autoriter) társadalmak Nyugaton igen. Valójában vitatható, hogy vajon bármelyik esetben volt-e bármilyen tényleges „rendszerváltozás”, vagy sor ke­rült-e „a történelem végére”. Az új demokratikus rendszerek még kevésbé lesznek képesek ellenállni a világgazdasági ne­hézségeknek, illetve ellensúlyozni ezeket, mint totalitárius elődeik.

A privatizáció tébolya

Az ideológiai zűrzavar egy másik példája a jelenleg divatos „pri­vatizálás”, amelyet egyidejűleg a „demokráciával” azonosítanak. Sajnálatos módon ez az ideológiailag elősegített privatizálás nem jelent orvosságot Közép-Kelet-Európa bajaira (semmivel sem inkább, mint amennyire a stabilizációs és privatizációs po­litika megoldást jelentett Latin-Amerika és a világ más részei problémáira). Mi több, a jelenlegi világméretű recesszió folya­mán ezek a privatizációs intézkedések csak társadalmilag álta­lánossá tehetik és tovább súlyosbíthatják a szegénységet. A jelenlegi privatizációs láz éppúgy gazdaságilag irracionális és politikailag ideologikus törekvés, mint a korábbi államo­sítási láz volt. Kevés valódi különbséget jelent, hogy egy vállalat állami vagy magántulajdonban van-e, mert vala­mennyiüknek egyenlő feltételek mellett kell versenyezniük egymással a világpiacon. Az egyetlen kivételt ez alól a sza­bály alól az olyan köztulajdonban lévő vállalatok jelentik, ame­lyeket az állami költségvetésből finanszíroznak, és azok a ma­gánvállalatok, amelyeket szintén az állami, költségvetésből tá­mogatnak, és/vagy egyéb módokon is „közérdekből” felmentenek az alól, hogy viselniük kelljen a verseny következményeit. Is­mert példák az Egyesült Államokban a detroiti Chrysler Corpo­ration, a chicagói Continental Bank and Trust Company (jelen­leg a nyolcadik legnagyobb amerikai bank), az „Ohio, Maryland, California and Texas Savings and Loans” vagy akár New York City. Továbbmenve, a piacon a köztulajdonban lévő és a ma­gánvállalatok egyaránt hozhatnak ugyanolyan jó vagy ugyan­olyan rossz beruházási és egyéb gazdasági döntéseket. Az 1970-es években pl. az (állami tulajdonban lévő) British Steel előnytelen módon túl sokat ruházott be, a (magántulajdonban lévő) United States Steel pedig, ugyancsak előnytelenül, túl keveset. Az 1980-as években a nyilvános tiltakozások miatt mind­kettő bezárta az acélhengerműveket. Éppígy cselekedett a ma­gántulajdonban lévő német acélipar kereszténydemokrata, és a köztulajdonban lévő francia acélipar szocialista kormány alatt.

Az állami vállalatok privatizálása Keleten és Délen olyan leértékelt részvényárakon, amelyek a nemzeti részvénytőzsdén a következő héten megduplázódnak, éppoly megtévesztő gya­korlat, mint a veszteséges vállalatok nacionalizálása és a piaci értéküket meghaladó kártérítés fizetése értük, vagy a nyeresé­ges vállalatok csekély kárpótlás melletti vagy anélküli naciona­lizálása. Ez az „itt a piros, hol a piros” játék annál megdöbben­tőbb azoknak a keleti és déli vállalatoknak az esetében, ame­lyeket külföldi fizetőeszközért (vagy adósságtörlesztésként kapott leértékelt hazai valutáért) vásárolnak fel külföldi társasá­gok vagy vegyesvállalatok. Egyszóval a privatizációs vita ko­média; valójában sokkal kevésbé a termelés hatékonyságáról szól, mint inkább az elosztás igazságosságáról (pontosabban igazságtalanságáról).

A piac szabadsága = demokratikus szabadság?

Első látásra különös, ahogyan a ma divatos módon azono­sítják a szabadpiaci „kapitalizmust” és a választási politikai „demokráciát”, mintha elválaszthatatlanok, ha nem éppen egy­mástól megkülönböztethetetlenek lennének. Jobban megvizs­gálva a kérdést azonban azt látjuk, hogy ez az új ideológiai divat alig több mint módszer arra, hogy több, „demokrati­kus” önrendelkezésnek álcázott piaci egyenlőtlenséget és hatalomtól való megfosztást adjanak el a népeknek. Éppúgy, mint – természetesen – a pénz, a választásokon megnyilvánuló demokrácia is nagyon kívánatosnak látszik, különösen akkor, ha nincs meg. Ilyenkor könnyű nagyra értékelni a több párt rész­vételével lefolytatott választásokat és a szabadabb sajtót, amely megvitathatja a politikai és más döntéseket stb. Különösen ez a helyzet a „szocialista” Keleten, ahol az elnyomó kommunista pártbürokrácia és az idegen uralom megbénította a gazdasági fejlődést és a politikai véleménynyilvánítást. A választási de­mokrácia visszatérését úgyszintén szívesen látják a Dél ama részein, Dél- és Közép-Amerikában és Délkelet-Ázsiában, ahol a katonai, vagy más tekintélyuralmi rezsimek a tönk szélére és a katonai, vagy más tekintélyuralmi rezsimek a tönk szélére és az adósságcsapdába vezettek a gazdaságot. Az emberi ténye­zőkben megmutatkozó ára mindennek először többtízezer poli­tikai gyilkosság, eltűnések és kínzások voltak, azután növekvő éhínség, betegség, magas gyermekhalandóság, bűnözés stb. Egy egész nemzedék szenvedte meg a tragikusan lecsökkent életesélyeket. Talán nincs is szükség arra, hogy külön kimutas­suk: mindez mennyiségileg és minőségileg rosszabb volt a (ka­pitalista) Dél számára, mint amit a „szocialista” Kelet élt át. Az új demokráciák kevés reményt kínálnak arra, hogy ez az emberi tragédia még jóra fordulhat.

Szembesülve a világtörténelem e valóságával, bizonyos né­pek most könnyen kívánhatják a demokráciát a szabad piaccal és/vagy a kapitalizmussal párosítani. Keleten a legtöbben a ka­pitalizmus képzetéhez egy ragyogó jövő ígéretét társítják. Délen azonban keserű múlt- és jelenbeli tapasztalatok tapadnak a ka­pitalizmus fogalmához. Bizonyos országokban a gazdaság ször­nyű állapota újból fenyegeti a demokratikus államot. Sajnálatos módon a lengyelek máris tapasztalják a piac és az (adóssággal tetézett) demokrácia ugyanazon keserű következményeit, mint amelyeket az argentinok, brazilok, filippinók a legutóbbi évek­ben.

Másfelől a kelet-ázsiai újonnan iparosodott országok és Ja­pán „sikerei” – mint már szó volt erről – ritkán párosultak túl sok választási demokráciával. Japánban vannak választások, de a Liberális Demokrata Párt majdnem ugyanolyan hosszú ide­je uralkodik változatlanul, mint az Intézményes Forradalmi Párt Mexikóban. Ezenfelül a Liberális Demokrata Párt és az Intéz­ményes Forradalmi Párt frakciói nem annyira politikai alternatí­vákat, mint inkább a vezérséggel kapcsolatos személyi ellenté­teket fejeznek ki. Dói-Korea, Tajvan és Szingapúr teljesen tekintélyuralmi rendszerek uralma alatt „prosperált”, s csak most kezdenek engedni keménységükből, válaszként a gazdasági si­kerre. Hong Kong-ban természetesen nem volt és nem is lehet szó arról, hogy akár a közeli szárazföldi Kína, akár a távoli brit szigetország felvesse vagy megtárgyalja bármiféle politikai de­mokrácia kérdését. Ezzel szemben a hongkongi kínaiak a lá­bukkal (ha nem is nyíltan) és szavazatokkal voksolnak a de­mokratikus önrendelkezés mellett.

Nyugaton, azaz Észak-Amerikában, Nyugat-Európában és újabban Dél-Európa és Óceánia egyes részein a politikai-szo­ciális demokrácia sokkal kevésbé oka, mint inkább követ­kezménye a kapitalista piacon – és éppoly jelentős mértékben a kapitalista világpiacon – aratott gazdasági sikernek. Ezek a nyugati országok csak ott és akkor engedhették meg maguknak a választási – politikai demokrácia luxusát, ahol gazdagságuk alapjai ezt lehetővé tették számukra. Természetesen bonyolult és vitákkal teli munkát igényelne annak kimutatása, hogy az Észak-Dél kapcsolatoknak a múltban az „imperializmusra” és „kolonializmusra”, mind a mai napig pedig az egyenlőtlen cse­rére alapozott rendszere nélkül a Nyugat nem lehetett volna ké­pes megszerezni mai alapvető gazdagságát, jövedelmeit, szo­ciális és ezzel együtt politikai demokráciáját. Számukra balsze­rencsés módon a keleti „szocialista” országok csak nagyon kevéssé voltak képesek profitálni ebből a Délről származó jö­vedelemáramlásból. E kudarc okainak kevesebb köze volt a szocialista tervezés hazai hiányosságaihoz, mint a világpiacba való meg nem felelő beilleszkedésükhöz. Ami a függő Dóit illeti, ezek az országok hosszú ideje szenvednek (gazdasági, társa­dalmi és politikai értelemben egyaránt) attól a támogatástól, amelyet ők adnak a nyugati gazdasági fejlődéshez és politikai demokráciához.

A harmadik világ nyilvánvaló tanúbizonyságát nyújtja a népi választási demokrácia kudarcának a való világ irányításában vagy a saját gazdaságpolitika érvényre juttatásában. Hol volt a népakarat, a nép által és a népért választott demokratikus kor­mányzat a való világ viszonyainak megszervezésében vagy akárcsak a gazdaságpolitika terén Argentínában, Perón asszony választott kormányai, a junta tábornokai (Videlától Galtieriig) és Alfonsín, majd Menem választott elnökök uralma alatt? Valamennyien ilyen vagy olyan népszerűtlen gazdasági meg­szorító intézkedéseket vezettek be. Valamennyien kudarcot val­lottak mind a nép fogyasztási, mind a nemzeti termelés fejlesz­tési igényeinek kielégítésében. Egy már másfél évtizeden át hú­zódó válság után 1989-ben a nemzeti jövedelem újabb 10, az emberek jövedelme pedig 50 százalékkal csökkent. Az utóbbi években a bérek és fizetések összege a nemzeti jövedelem 50 százalékáról annak 20 százalékára süllyedt. Jelenleg a populista-perónista Menem elnök még szigorúbb megszorító intéz­kedéseket vezet be, mint elődje, Alfonsín.

Peruban a demokratikusan választott APRI-sta elnök, Alan García alatt a nemzeti jövedelem 20 százalékkal csökkent, az emberek jövedelme pedig valószínűleg több mint 50 százalék­kal. Ez volt a nép „demokratikus” uralma, a nép által, a népért, a gazdasági ügyek fölött? Említettük már, hogy a peruiak a „biz­tos” jelölt, Mario Vargas Llosa által ajánlott IMF-féle stabilizációs politika ellen szavaztak, és a „sötét lovat”, Alberto Fujimorit vá­lasztották helyette. Hát tényleg „sötét” lónak bizonyult, ugyanis pontosan ugyanazt a gazdaságpolitikát vezette be, amellyel ve­télytársa fenyegetett, és amelyet a választók elvetettek. Közép-Amerikában a gazdasági krízis egyaránt sújtotta az összes or­szág gazdaságát, függetlenül attól, hogy az illető országban de­mokrácia volt-e, mint Costa Ricában, többé vagy kevésbé lep­lezett katonai hatalom a választott elnökök uralma hátterében, mint El Salvadorban és Guatemalában, vagy „marxista” „szo­cializmus”, mint Nicaraguában, amely saját elhatározásából be­vezette a „condicionalidad sin fondo”-t (a Valutaalap nélküli fel­tételességet), ahogyan már fentebb megjegyeztük. Termé­szetesen az USA által támogatott kontra-háború mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy az inflációs ráta évi 30 százalék fölé ugorjon. Mindezek után a nicaraguaiakat választás elé állították a sorozás plusz háború (amellyel Bush fenyegette a sandinis­tákat) és a pénz között (amelyet felajánlott Chamorrónak). A nicaraguai nép a pénzt és a békét választotta. Mégis, a győz­tesek csak a békéből adtak valamennyit, ám semmit a pénzből, amelyet ígértek. A panamai „választott” és az amerikaiak által (!) uralomra segített Endara elnök egyaránt éhségsztrájkot foly­tatva próbálta megszerezni azt a pénzt, amelyet állítása szerint neki népe számára ígértek. Előbb az embargó, majd az ame­rikai invázió következtében a panamaiak most 50 százalékos munkanélküliségtől szenvednek. Nem csoda – vagy talán az? – hogy a kelet-németek is, akárcsak a nicaraguaiak és bármi­lyen normális választóközönség, anyagi megfontolások szerint szavaztak. De mit értek el vele? A Nyugat függő gazdasági gyar­matává váltak, és kaptak kétmillió, lassan hárommillióra szapo­rodó munkanélkülit (amiről az alkuban persze nem volt szó).

Miért szavaztak mindezek a választók rövid távú anyagi ér­dekeik szerint? Mert nem volt ennél jobb választásuk. Ám kény­szerű döntésük és megválasztott kormányaik teljes mértékben kudarcot vallottak, mindezeknek és más országoknak az esetében is. Vajon miért követték és követik mindezek a kormányok ugyan­azokkal a gazdasági körülményekkel szembesülve ugyanazt a gazdaságpolitikát? Mind ezt tették, mert ezt kellett tenniük (a Kohl-kormányzat esetleges kivételével Nyugat-Németországban, amely hozhatott volna néhány kevésbé költséges döntést, mint amilyenekre hajlamosnak látszik). Mindezek a kormányok rá­kényszerültek, hogy ne azt tegyek, amit „a nép” akart, hanem azt, amit a gazdasági körülmények diktáltak. Azonban nem egy­szerűen a „nemzeti” gazdaság – és annak vagyona vagy sze­génysége által a népakarat gyakorlása elé állított korlátok – ha­tározták meg azokat a politikai „döntéseket”, amelyeket a kor­mányok meghoztak és meghoznak. Elsődlegesen és mindenekelőtt a világgazdaságon belüli függés az, ami a „demokratikus” dön­téshozatal és politika szűk határait kijelöli. Így tehát valóban „a történelem (a fejlődés) demokratikus végéről” beszélhetünk? Vagy a választóközösség csak a politikai vezetőket választja meg száz különös „szuverén” nemzeti lakóbárkán, amelyek a változó gazdasági áramlatok és visszatérő válságviharok óce­ánján hányódnak, miközben a kormányoknak egyáltalán nincs hatalma az elemek fölött? Még a Titanic stewardjai és/vagy uta­sai is, akik újrarendezhették a székeket a fedélzeten, a „demok­ratikus”, „a népnek, a nép által és a népért” adott önrendelkezés több esélyével rendelkeztek, mint ezek az országok. Mind­azonáltal a Titanicon is a negyedosztályon utazóknak 80 szá­zaléka esett áldozatul, a harmadosztályon utazóknak 60 szá­zaléka, a másodosztályon utazóknak viszont 40, az első osz­tályon utazóknak pedig csak 20 százaléka halt meg. A gazda­goknak és hatalmasoknak legalább van egy „demokratikus” első választási lehetősége, a Titanicon és másutt is. A pénz szava erősebb, mint az ideáloké.

Így hát, amikor Fukuyama azt mondja: „fel kell ismernünk, hogy nagy jelentőségű forradalom megy végbe a világban, és ebben a forradalomban az eszmék azok, amik igazán számíta­nak”, az övénél egy kicsit több elővigyázatossággal kell felmér­nünk, hogy éppen milyen eszmék lehetnek ezek, és miért szá­mítanak olyan sokat. Ideológiai álcázás azt állítani, hogy ami ma Németországban és másutt végbemegy, az elsődlegesen és mindenekelőtt a demokrácia jóhangzású (vagy akár másod­lagosan a nacionalizmus rosszul csengő) ideológiája nevében történik. Mindkét ideológia arra szolgál, hogy elfedje mind a közönséges anyagi motívumokat, mind a valódi anyagi erőket, amelyek a folyamatban közreműködnek. Ebben a vonatkozás­ban Fukuyama tézise nem állhatja meg a helyét a bizonyíté­kokkal, de akár saját elemzése nagy részével szemben sem. Kevés valós alapja van – ha egyáltalán van alapja – annak, hogy a belátható jövőben jelentős javulást várjunk a világgaz­daság gazdasági-politikai viszonyaiban. Ellenkezőleg, az anya­gi fejlődés a világgazdaságban rövid és középtávon valószínű­leg csak ront a helyzeten. Mindaddig, amíg az adósságteher továbbra is fennmarad – és a közeljövőben ez még növekszik is -, a Dél adósság sújtotta gazdaságai továbbra is megszen­vedik ennek következményeit, és az adósság továbbra is fe­nyegetni fogja demokráciáikat. Sajnos ugyanez igaz az új vagy kialakulóban lévő, de még adósság sújtotta demokráciákra Len­gyelországban, Magyarországon, Jugoszláviában és másutt is Kelet-Európában. Bármilyen, az IMF tanácsai vagy akár a ja­vasolt új Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank kereskedelmi feltételei szerint végrehajtott pénzügyi rendezés elkerülhetetle­nül csak fenntartja és súlyosbítja ezeket a terheket és veszé­lyeket, amelyeket egyébként az ilyen intézkedések kiterjeszt­hetnek Közép- és Kelet-Európa más részeire és talán a balti köztársaságokra is.

A világgazdaságnak az anyag- és munkaerő-megtakarítás fokozódása irányába mutató hosszú távú fejlődése a harmadik világ mind nagyobb részére terjeszti ki az afrikaihoz hasonló marginalizálódást. De az ipari és mezőgazdasági fejlődés és hanyatlás Nyugaton is faji, etnikai és más – kábítószertől és bűnözéstől sújtott – gettókba marginalizálja a népesség növek­vő részét. Most, hogy a tömeges munkanélküliség meg a nö­vekvő regionális differenciálódás és társadalmi polarizálódás Keleten is kibontakozik, ezt a régiót is ugyanez a gazdasági, társadalmi és politikai marginalizálódás fenyegeti. Mi több, Ju­goszlávia és a Szovjetunió déli részeire – hogy Kína nyugati és egyéb területeit már ne is említsük – ez a marginalizáció máris ráüti a bélyegét.

Úgyhogy aligha az a helyzet, hogy a piac és a demokrácia, vagyis a gazdasági és politikai szabadság mindig együtt járnak. Valójában éppígy lehet érvelni az ellenkezője mellett. Egy vá­lasztásokon alapuló demokráciában az „egy ember – egy sza­vazat” elve érvényesül. A piacon viszont az „egy dollár – egy szavazat” az elv. Másképp: sok dollár: sok szavazat, nincs dol­lár: nincs szavazat. Sőt, azok, akik csak kevés vagy semennyi dollárt sem kerestek vagy tudnak keresni a hazájukban, nem­csak gazdaságilag szorulnak ki a döntésekből, de gyakran po­litikailag is kizárják őket a szavazásból. Nem véletlen, hogy a leginkább marginalizált szegények szavaznak a legkevésbé a választásokon. Az Egyesült Államokban ők a lakosság 50 szá­zaléka, a hajléktalanoknak pedig nincs lakóhelyük, és így még szavazati joguk sem.

Ehhez hasonlóan azok, akik semennyi vagy csak kevés dol­lárt keresnek külföldön, de csak pesókat vagy zlotykat otthon, a világrendszerben, politikai és gazdasági értelemben egyaránt, úgyszintén marginalizálódnak, hacsak nincs most márkájuk vagy jenjük. A Hetek csoportjának évi „gazdasági” (valójában politikai) csúcstalálkozói jól szemléltetik ezt az elvet. Annál is inkább, mert az Ötök csoportja a „noblesse oblige” hagyomá­nyos elvének megfelelően csak Kanadát és Olaszországot fo­gadta be körébe. Ezenfelül a valódi döntéshozók szerencsés társasága a Hármak csoportjának kormányaira, vagyis kizárólag az Egyesült Államok, Németország és Japán központi bankjaira korlátozódik, és még Nagy-Britannia és Franciaország központi bankjai is csak kívülről pillanthatnak be ebbe a szentélybe. Van persze egy szélesebb konzultatív kör is, amely a 24 iparilag fejlett OECD-országból áll, némi véleménnyilvánítási, ám nem szavazati lehetőséggel. A világ politikai-gazdasági tanácskozó testületében azonban – az Egyesült Nemzetek közgyűlé­sén kívül – az emberiség többi részének, akik Délen, és Keleten, a „harmadik” és a „második” világban élnek, nincs reális véleménynyilvánítási vagy szavazási lehetőségük.

Ami ennél is rosszabb, a piac nemcsak hogy megfosztja a már dollár nélkül szűkölködőket a politikai befolyástól otthon és külföldön; a piac működése általánosságban (mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásban) polarizáló is: gazdagabbá teszi a gazdagokat, a szegényeket pedig még szegényebbé, és ezáltal még inkább marginalizálttá. A Biblia tanúsága szerint ez koránt­sem új ténye az életnek: „akinek van, annak adatik és megsza­poríttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” – még az a kevés gazdasági és politikai beleszólási lehetőség is, amellyel rendelkeznek. Természetesen a piac, mint a lottó is, felkínálja egyeseknek az esélyt és sokaknak illúziót, hogy jobb pozíciókhoz juthatnak általa; többnyire valamilyen időleges monopólium gyakorlásával, legyen ez legális vagy illegális, mo­rális vagy immorális. Ez az esély az, ami a piacot – és a lottót – annyira vonzóvá teszi oly sokak számára, beleértve a vesz­teseket is. Az utóbbiaknak azonban van egy másik politikai dön­tési lehetőségük is, hogy ügyük meghallgatásra találjon: képe­sek rá, és olykor meg is teszik, hogy társadalmi mozgalmak révén, a demokrácia egy más formájának gyakorlása céljából mozgósítják magukat.

Szuverén demokrácia egy globális gazdaságban: önellentmondó fog a lom pár

Így tehát a világgazdaság működése kizárja a valódi nemzeti szuverenitás gyakorlását és a nép önmaga által és önmagáért hozott valóban demokratikus döntéseinek megvalósítását, külö­nösen a harmadik világ országaiban. A liberális képviseleti de­mokrácia e megvalósíthatatlanságának számos oka van, és itt csak néhányat idézhetünk újból fel közülük, amelyek részben belső, részben külső jellegűek.

Az új, demokratikusan megválasztott parlamentek közül még a legjobbak sem lehetnek többek hatástalan fecsegőgépeknél, ha hatalmukat egy olyan alkotmány ós/vagy igazságszolgálta­tás, valamint a végrehajtó hatalom egyes olyan elemei korlá­tozzák, amelyeket egy korábbi, nem-demokratikus rendszerből vettek át. Ez a helyzet például ma Chilében. Pinochet tábornok szándékosan úgy íratta meg az alkotmányt, hogy az kizárja a demokrácia gyakorlását. Az igazságszolgáltatás szintén az ő diktatúrájából maradt meg, és tovább folytatja azt a gyakorlatot, hogy mindenfajta demokratikus kezdeményezést alkotmányel­lenesnek vagy egyéb módon illegálisnak nyilvánít. Pinochet tá­bornok maga továbbra is a hadsereg főparancsnoka, és nyilvá­nosan kijelentette, hogy a hadsereg független a demokratikusan választott elnöktől, nem is beszélve a parlamentről, és nincs neki alávetve. Ezenkívül közvetlenül az elnöki hivatal elhagyása előtt a tábornok változásokat vezetett be a gazdasági adminiszt­rációban általában, és különösen a Központi Bankban, melyek­kel tudatosan és egyelőre hatékonyan kizárta mind a parlamen­ti, mind az elnöki befolyás lehetőségét egy sor alapvető gaz­dasági döntést illetően. Ám mindez úgyis csak némi változtatás a homlokzaton, mivel az új demokratikus kormány Chilében, éppúgy, mint másutt, mindenképpen kénytelen továbbra is ugyan­azt a gazdaságpolitikát folytatni, amelyet antidemokratikus ka­tonai elődei kezdtek el.

E specifikusan chilei sajátosságok csak partikuláris formái azoknak az általános korlátoknak, amelyek széles körben meg­akadályozzák, hogy a demokráciát a nép – a nép által és a népért – gyakorolja. A legnyilvánvalóbb általános korlátja ennek az, amit maguk a tábornokok kényszerítenek ki. Mindenfelé a harmadik világban, a Fülöp-szigetektől Dél- és Nyugat-Ázsián keresztül, szerte Afrikában és Dél-Amerikában a fegyveres ka­tonai hatalom továbbra is ott áll az új, demokratikus hatalom mögött. A demokratikusan választott kormányokat Pakisztánban és Thaiföldön legújabban ismét megdöntötték saját hadserege­ik. Aquino elnök asszony a Fülöp-szigeteken, valamint Alfonsín, majd Menem elnök Argentínában különböző katonai államcsíny-kísérleteknek volt kitéve. A polgári elnökök, hogy a törvényhozó testületeket ne is említsük, tehetetlenek a fegyveres erők valós hatalmával szemben El Salvadorban és Guatemalában. Brazí­liában és másutt is Latin-Amerikában, éppúgy mint mindenütt Afrikában, bármilyen polgári kormányzás döntési lehetőségeit mindig is meghatározza és korlátozza az állandóan jelen lévő veszély, miszerint egy katonai „Damoklész kardjával” a fejük felett kell kormányozniuk. Ez a kard újra lezuhanhat máshol is, ahogyan lezuhant Pakisztánban és Thaiföldön. Ezeket a katonai erőket és parancsnokló tisztjeiket gyakran a nyugati hatalmak képezték ki és befolyásolják még mindig sokféle módon. De még ha nem ez volna is a helyzet, ezek a fegyveres erők akkor sem lennének egyebek, mint a megfelelő országok (mindennek, csak demokratikusnak nem nevezhető) gazdasági elitjeinek esz­közei. Ezek az elitek olyan gazdaságpolitikát követtek és kö­vetnek továbbra is, amely nekik és külföldi partnereiknek érde­kében áll. Bizonyos, hogy ezeket a gazdasági intézkedéseket nem a népesség többségének az érdekében, vagy az ő de­mokratikus szavazással kinyilvánított vágyaikkal összhangban tervezik meg vagy hajtják végre. Az is kétségtelen, hogy a de­mokratikusan választott parlamentek – de még bármelyik de­mokratikusan választott elnök, vagy miniszterei is – aligha van­nak abban a helyzetben, hogy bármiféle alternatív gazdasági politikát kövessenek.

Azonban a nép a nép által és a népért való demokratikus politikai hatalomgyakorlásának a legkomolyabb strukturális kor­látja mégis az illető ország részvétele és helye a világgazda­ságban, amely felett a népnek egyszerűen nincs és nem is lehet semmiféle hatalma. Másképpen kifejezve, a valódi demokrácia valójában messzemenően korlátozott akkor, ha csak a re­latíve jelentéktelen hazai politikai intézkedésekre terjed ki, és el van zárva annak a lehetőségétől, hogy hatékonyan beavatkozzék a legjelentősebb gazdaságpolitikai döntések­be, amelyeket „a nép nép általi és népért való” demokráci­ája hatáskörén kívül hoznak meg. S ami ennél is rosszabb, mások másutt folytatott gazdaságpolitikája nemcsak hogy meghatározza a kormányzat hazai gazdaságpolitikáját, ha­nem ez a külföldi gazdaságpolitika egyszersmind közvetle­nül beavatkozhat a politikai folyamatba és magának a hazai kormányzatnak a jellegébe is.

Itt csak két idevonatkozó példáját tekinthetjük át röviden az olyan amerikai gazdaságpolitikai döntéseknek amelyeknek messzemenő gazdasági és politikai következményei voltak világ­szerte. Paul Volkernek, az USA szövetségi nemzeti bankja ve­zetőjének 1979. októberi döntése a kamatláb emeléséről és ez­zel a dollár értékének megnöveléséről messze a legjelentősebb oka volt az adósságválságnak, s következésképpen a dep­ressziónak és az 1980-as évek „elveszett évtizedének” a har­madik világ nagy részében. Ugyanez a döntés elősegítette az 1979-ben elkezdődött recessziót, és hozzájárult Ronald Reagan elnökké választásához. Jogilag sem az amerikai választóknak és a kongresszusnak, de még az amerikai elnöknek sem volt, és most sincs joga beleavatkozni a Federal Reserve egy ilyen döntésébe. A jog és a politikai „szuverenitás” éppúgy, mint ter­mészetesen az összes gazdasági realitások, megakadályozzák, hogy a harmadik világ bármely részén a nép – a nép által vagy a népért, demokratikus vagy bármilyen más módon – befolyá­solja mindazokat a döntéseket, amelyek életbevágó jelentőség­gel bírnak a nép gazdasági jólétét és politikai döntési lehetősé­geit illetően.

Az 1979-82-es recesszióra az elnök és a kongresszus által adott reaganista válasz tehát előkészítette a talajt a világban az 1980-as években az 1990-es évekbe is átnyúlóan lejátszódó fő események számára. Ellentétben a „dobjuk le a kormányzat terhét a hátunkról” jelszavával operáló, és az amerikai deficit és adósság felszámolását hirdető ideológiával, a reagani hadi­ipari keynesianizmus növelte az állami költségvetés hiányát, elő­segítette a kereskedelmi deficit növekedését, a külföldi amerikai adósságot 3 billió dollárra tornázta fel, és, még 1986-ban, az Egyesült Államokat a világ legnagyobb adós országává tette. De a megnövelt katonai kiadások, és az ugyanerre a célra az USA által felvett hazai és külföldi kölcsönök révén teremtett kon­junktúraélénkítő kereslet nemcsak az USA saját gazdaságát tar­totta felszínen, hanem ezenfelül az egész Nyugat valamint Dél­kelet-Ázsia újonnan iparosodott országainak gazdaságait is. A költségeket, tudtukon és akaratukon kívül, többek között a Szovjetunió, Kelet-Európa, a Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika viselte. Az 1979 óta tartó világgazdasági recesszió, nemkülönben az amerikai gazdaságpolitika már hozzájárult a Szovjetunió külföldi, olaj- és aranyexportból származó valuta­bevételeinek csökkenéséhez. Azután Ronald Reagan elnök ka­tonai költekezése a „csillagháború'', meg a regionális, az afga­nisztáni, az etiópiai, a mozambiki, az angolai, a nicaraguai és más kormányok elleni fegyveres felkelések támogatása kap­csán a Szovjetuniót csődbe és inflációba kergette. A pere­sztrojka és annak kudarca, éppúgy, mint a hidegháború befe­jeződése, e folyamat gazdasági és politikai eredménye volt.

Ilyen volt „1989 forradalma” Kelet-Európában. „Szocialista” gazdaságait utolérte ugyanaz az adósságválság, mint Latin-Amerikát és Afrikát, ahogyan fentebb már láttuk. Kelet-Európa komoly recessziót, Afrika és Latin-Amerika komoly gazdasági depressziót élt át az 1980-as években, és mindkettő kifejezett hanyatláson ment át világgazdasági versenyképessége tekinte­tében, már csak azért is, mert az új technológiákba való beru­házást és az emberi tőkét éppúgy, mint a szociális szolgálta­tásokat, feláldozták a növekvő külföldi adósságszolgálatnak. Mindhárom régióban az autoriter kormányok és rezsimek, amelyek (hibásan) kezelték ezt a gazdasági és ezért – egyben politikai válságot, teljesen hiteltelenekké váltak. Ezután felvál­tották vagy most váltják fel őket olyan „demokratikus” kormá­nyok, amelyek kénytelenek továbbra is ugyanezt a gazdasági válságot kezelni. Az 1990-es években már súlyos gazdasági depresszió sújtja a Szovjetuniót és a kelet-európai országokat is, anélkül, hogy ugyanez Afrikában és Latin-Amerikában eny­hülne. Kína és India eddig még megmenekült az 1980-as évek válságának számos következményétől, de gazdaságaik azonnal megszenvedték hatásait, mihelyt megnyíltak a világgazdaság felé. Így Kína és India most kritikusabb helyzetben van, és az 1990-es években még komoly recesszió vagy depresszió érheti őket. Ráadásul az 1990-es évek elején kiújult világméretű re­cesszió még depresszióba fordulhat át Nyugaton is.

A „reaganomics” és a thatcherizmus már nem csak feltéte­lezhetően, hanem ténylegesen is keményen sújtotta a szegé­nyeket és a középosztályok jelentős részét. S a „reaganomics”, a thatcherizmus és másutt létrejött másolataik polarizáló, a gaz­dagokat gazdagabbá és a szegényeket szegényebbé tévő ha­tásai persze nem korlátozódtak valamilyen „belföldi” vagy „nem­zeti” gazdaságra. A következmények világméretűek voltak.

Már hangsúlyoztuk, hogy az egységes világgazdaságban ezek a következmények azok a költségek, amelyeket a legszegé­nyebbeknek kell viselniük, hogy ezzel támogassák meg a leg­erősebbek érdekeit és politikáját. Mindeddig semmilyen nemzeti választóközösség (hogy az egész világéról ne is beszéljünk) vagy demokratikusan választott nemzeti, illetve világparlament nem kapott lehetőséget arra, hogy válasszon a világot polarizáló fent jellemzett gazdaság és bármilyen más, ezzel szembeállít­ható alternatíva között. Nem kaphatott esélyt erre a liberális demokrácia sem számos országban, még kevésbé a demokrá­ciának a világ száz országában létrejött különböző formái.

Hogy a nép a nép által és a népért bárhol a világon bár­miféle valóban demokratikus kormányzást gyakorolhasson, eh­hez minimum szavazati joggal kellene rendelkeznie az amerikai kongresszus és az amerikai elnök megválasztásánál, akik ugyanis a világ népeinek érdekeit alapvetően érintő gazdasági és poli­tikai döntések nem csekély részéért felelősek. Ennek ellenére még az amerikai választásokon való „külföldi” szavazati jog sem lenne elég ahhoz, hogy lehetővé tegye a világgazdaság feletti demokratikus ellenőrzést. Mert még az amerikai szavazók sem ellenőrizhetik a Szövetségi Bank (Federal Reserve) gazdaság­politikáját, s ráadásul ennek politikája most még a Japán Nem­zeti Bank és a Német Szövetségi Bank (Bundesbank) által meg­szabott feltételeknek is alá van vetve, amelyeket viszont szintén nem ellenőriz még maguknak ezeknek az országoknak a saját választóközössége sem.

Azonban még a vezető hatalmak héttagú, háromtagú vagy „egytagú” csoportjának a gazdaságpolitikája sem önálló, hogy a demokratikus ellenőrzésről ne is beszéljünk. Mert ha az volna vagy az lehetne, ezek az intézkedések megakadályozhatnák és megakadályoznák a visszatérő recessziókat és inflációkat, ame­lyeket kiküszöbölni vagy legalább enyhíteni „hivatva vannak”. Valójában azonban a világgazdaság fejlődésének menete nincs semmiféle döntéshozónak vagy akár a döntéshozók összessé­gének a hatalmában, akik legtöbbször egyébként is csak ke­véssé és túl későn, és/vagy a dolgokat csak még rosszabbá téve reagálnak az eseményekre. (Ezt demonstrálja Bemard Nossiter, a Washington Post korábbi pénzügyi levelezője, Fat Years and Lean: The American Economy Since Roosevelt [Kö­vér és sovány esztendők: az amerikai gazdaság Roosevelt óta] c. könyvében, amelyről írt ismertetésemet lásd: Frank, 1991/a.) Ha ilyen gyatra a gazdasági döntéshozók teljesítménye a világ­gazdaság centrumaiban, a gazdasági döntéshozók a harmadik világ perifériáján – beleértve a (volt) „második” világba tartozó szocialista országokat – még inkább kívül vannak a játszmán, amikor a gazdasági intézkedések meghozatalára és végrehaj­tására kerül sor.

Így tehát a népeknek vagy akár „demokratikus” kormányaiknak bármelyik harmadik világbeli (és volt második világbeli, jelen­leg a harmadik világhoz hasonuló) országban a legcsekélyebb hatalmuk vagy akár befolyásuk sincs a hazai gazdaságra vagy gazdaságpolitikára, nem is beszélve a külföldről, vagy a világ­gazdaság egészéről. Hát miféle demokrácia az, amely nem te­szi lehetővé az embereknek, hogy irányítsák vagy akár befo­lyásolják a szó szoros értelmében leginkább életbevágó, életü­ket érintő eseményeket és döntéseket? Az ilyenfajta liberális választási demokrácia a „szuverén” országokban természete­sen még mindig jobb, mint a semmilyen; de nem a lincolni ér­telemben vett valódi, tehát a nép által és a népért működő de­mokrácia, és nem is lehet azzá. Az ilyetén demokrácia ugyan­akkor – különösen amikor egy hosszú diktatúra után újonnan vezetik be – képes megadni egyeseknek a hatalom és az ön­rendelkezés rövid ideig tartó illúzióját (legalábbis amíg a valóság ki nem józanítja őket, ahogyan ez már folyamatban van Argen­tínában, Lengyelországban és másutt is).

Részvételen alapuló civil demokrácia

A liberális választási demokrácia tehát nem a csúcsa minden­nek, még a demokráciának sem, hogy a történelemről vagy a történelem eszméjéről ne is beszéljünk. A demokráciának egy másik, egyre jelentősebb részét képezik a nem-pártjellegű tár­sadalmi mozgalmak, különösen a civil társadalomban, vagyis az, amit részvételen alapuló „civil demokráciának” nevezhetnénk (Fuentes és Frank, 1990; Frank és Fuentes 1990).

Politikai demokrácia hiányában az emberek Keleten és ugyanígy, bár sokkal kevesebb sikerrel, Délen is, tömegesen fordultak a civil demokratikus társadalmi mozgalmakhoz, hogy lerakják az alapjait mindenekelőtt a választási, pártokon alapuló demokráciának. Az összes „új”, „polgári” és más Fórum-moz­galom az NDK-ban, Csehszlovákiában és Magyarországon arra törekedett, hogy megőrizze saját identitását és függetlenségét az új politikai pártoktól. Mégis, mindezeket a mozgalmakat le­gyűrték a választási folyamattal és az állam vezetésének pa­rancsoló szükségével kapcsolatos nehézségek.

Talán a többpártrendszer (Magyarországon már 50 párt van!), a választások és parlamentek áldásai tűnnek olyan jelentősek­nek a nélkülük átélt oly sok év után, hogy az emberek hajla­mosak figyelmen kívül hagyni a civil demokrácia ugyanilyen je­lentős más eljárásmódjait és intézményeit. Latin-Amerikában a társadalmi mozgalmak kevésbé befolyásolták a választási de­mokráciára való áttérést. Azonban ezek is nagyobb számban és inkább fennmaradnak a demokratikus kormányok létrejötte óta, mivel a kormányoknál jobban törődnek az emberek gazda­sági értelemben vett önfenntartásával, amelynek veszélyezte­tettsége nem múlt el, vagy még növekszik is.

A jövő fogja eldönteni, vajon a választási és parlamentáris demokrácia, amelyet most Fukuyama és mások rá akarnak tuk­málni a népekre, jobb lehetőségeket kínál-e a népi önrendelke­zésre, mint amit ez a civil részvételi demokrácia kínál. A vitában érvként hozható fel, hogy az új, de jure választásokon létrejött és parlamentáris intézmények de facto hatékonyan szolgálják az emberek jogfosztását Kelet-Európában és a harmadik világ egyes részein (mint amilyen a Fülöp-szigetek és Dói-Korea), mégpedig annak ellenére, hogy az emberek tömegesen gyako­rolták a részvételi, participációs demokráciát is. Fukuyamával szemben meg kell gondolnunk, mennyi demokratikus önrendel­kezést képesek ezek az intézmények biztosítani és lehetővé tenni az embereknek, különösen abban az esetben, ha gazda­ságaik a harmadik világbeliekhez válnak hasonlóvá.

Ezért tragikus döntés lenne most feladni ennek a civil de­mokráciának a megszervezését azoknak az előnyöknek a ked­véért, amelyeket a kizárólag politikai demokráciának a pártok révén történő gyakorlása nyújt, s ahol a pártok a választásokon egy olyan kormányzati hatalomért versengenek, amely legfel­jebb működteti az államot – hiszen mi egyébre is lenne képes a külső és belső kényszerek szorításában.

Ugyanis Nyugaton és Délen a civil demokrácia mindenütt egyre inkább kiegészíti a politikai demokráciát, pontosan a po­litikai pártok elvén szerveződő választási eljárás korlátai miatt. A társadalmi mozgalmak milliónyi olyan gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai okból és népi követelésből keletkeznek, amelyekkel a választási rendszer és a kormányzat nem képes foglalkozni, vagy nem tud rájuk megoldást ajánlani az ezen a civil demokrácián keresztül gyakorolt népi nyomás nélkül. Megint csak a gazdasági válság az, különösen a Délen, ami arra kényszeríti az embereket, hogy igazi társadalmi mozgalmakba szerveződjenek, önmagukat aktivizálják. Ezek a mozgalmak elő­segítik a részvételi demokráciát és az alternatív termelési és elosztási módokat, mégpedig annak érdekében, hogy a gazda­ság csapásaival és a kormányzat nemtörődömségével vagy ural­mi törekvéseivel szemben megvédjék az emberek megélhetési lehetőségeit és identitását. Természetesen, ahogyan fentebb megjegyeztük, elsődlegesen és mindenekelőtt a gazdasági krí­zis volt Kelet-Európában és a Szovjetunióban az a tényező, amely a társadalmi mozgalmakat abba az irányba hajtotta előre, hogy bizonyos mértékű gazdasági peresztrojkát és politikai glásznosztyot követeljenek és érjenek el. Az igény az ugyan­ilyen vagy éppen egészen más társadalmi mozgalmakra, ame­lyek a civil társadalomban és azon keresztül működnek, fenn­marad a politikai pártokon alapuló választott kormányok hata­lomra lépése után is.

Ugyanakkor az ilyen civil társadalmi mozgalmak – nem ke­vésbé, sőt gyakran még inkább, mint a kormányzásban részt­vevő politikai pártok – regionális és etnikai vagy nacionalista érdekeket és követeléseket is képviselni fognak. A legjobb, amit remélhetünk, hogy előbb-utóbb mindegyikük fel fogja ismerni a többiek egyenlő jogát a létezésre az állam politikai intézményein és az államok nemzetközi közösségén belül. A legrosszabb, amitől félhetünk, hogy az etnikai, nacionalista és soviniszta cso­portok megújuló fegyveres harcokba kezdenek egymással, egy újabb, mindannyiunkat fenyegető balkanizálódási és fasisztoid autoritarianizálódási folyamat során. Azonban a nacionalista és etnikai autoritarianizmusnak ez az újjáéledése ugyan­azon – a világgazdaságot és különösen annak déli és keleti részelt sújtó – válság súlyosbodásának az eredménye len­ne, amely miatt jelenleg az ideológiai piacon a gazdasági privatizálást és politikai demokráciát mint végső, csalhatat­lan csodagyógyszert adják el és veszik meg, holott a való­ságban a történelemnek még koránt sincs vége.

Összefoglaló következtetések

Éppúgy tehát, mint a pénz, a demokrácia is nagyon kívánatos, különösen, ha nem rendelkezünk vele. Azonban, a pénzhez ha­sonlóan, az olyan demokratikus döntések, amelyek csak az „ő kezükben” vannak és nem a „mienkben”, felhasználhatók az elnyomás és kizsákmányolás eszközeiként is. Bizonyos, hogy így áll a helyzet, ha a folyamatok feletti valóságos demokratikus ellenőrzést a kevesek monopolizálják a nagy többséggel szem­ben. Ámde pontosan ez az, amit a piac – a világpiac pedig a fortiori – tesz. A (világ)piac mind a pénzt, mind a döntéshozói hatalmat, demokratikusan vagy másképpen, a kevesek kezében koncentrálja, a sokak rovására. A politikai demokrácia elterje­dése Délen és Keleten, bármilyen örvendetes is egyéb szem­pontokból, nem elég erős tényező ahhoz, hogy a világgazda­ságban működő gazdasági erőket akadályozza, hatásukat fel­függessze vagy közömbösítse, megszüntetésükről nem is beszélve.' Ezek a gazdasági erők sokkal meghatározóbbak a népek jólétét illetően, mint saját döntéseik vagy demokratikusan megválasz­tott kormányaikéi. Ezenfelül e világgazdasági erők nagy része fölött senki sem képes kontrollt gyakorolni. Bizonyos esetekben a politikai demokráciához fordulás csak elfedi a saját ügyek ke­zelésében való tehetetlenséget, amelynek az emberek e de­mokráciákban ki vannak téve. A civil részvételi demokrácia a népek válasza és alternatív harci eszköze a civil társadalomban.

(Ford.: Szalai Miklós)

Hivatkozott irodalom

Amin, Samir 19?? La Desconnection. Paris, La Découverte.

Bello, W. és ? Rosenfeld 1990.?

Frank, Andre Gunder 1967. Capitalism and Underdevelopment in Latin America. New York: Monthly Review Press.

— 1988. American Roulette in the Globonomic Casino: Retrospect and Prospect on the World Economic Crisis Today. In: Research in Political Economy, Paul Zarembka, Ed. Greenwich, JAI Press, pp. 3-43.

— 1990/a Revolution in Eastern Europe, Lessons for Democratic Socialist Movements (and Socialists). In: The Future of Social­ism: Perspectives from the Left. William K. Tabb. Ed. New York; Monthly Review Press, 1990. pp. 87-105.

— 1990/b No End to History/ History to No End? Social Justice, San Francisco, Vol. 17, No. 4. 1990. dec. lásd még: ENDpapers 21, Nottingham, No. 21. Autumn 1990.

—1991/a. Ismertetés Bernard Nossiter: Fat Years and Lean: The American Economy Since Roosevelt c. könyvéről (publikálatlan).

—1991/b. The Underdevelopment of Development. Scandinavian Journal of Development Alternatives, jún. Spanyolul megjelent bővített változata: El Subdesarrollo del Desarrollo: Ensayo Autobiografico con una Bibliográfia de sus Publicaciones. Caracas, Editorial Nueva Sociedad, 1991.

—1991/c. The Centrality of Central Asia. Studies in History, New Delhi, előkészületben. Lásd még: Comparative Asian Studies, Free University Press for Center for Asian Studies. Amsterdam, előkészületben.

Frank A. G. és Fuentes, M. 1990: Social Movements in World History. In: S. Amin, G. Arrighi, A. G. Frank és I. Wallerstein: Transform­ing the Revolution. Social Movements and the World System.

Fuentes, M. és Frank, A. G. 1989. Ten Theses on Social Movements. World Development, XVII., febr. 2.

1. Bevezetés

A huszadik század utolsó évtizedének elejére a posztkapitalista társa­dalmak fejlődésének előrevivő lendülete megtorpant, és ennek követ­keztében a szocializmusnak a marxista elméleten alapuló alapfogalmai megkérdőjeleződtek. Az így létrejött szellemi forrongás megalapozza a szocialista gazdaságelmélet felülvizsgálásának mind esélyét, mind szükségességét. Ebben a cikkben fel fogom tárni egy újra megerősödő szocialista elmélet néhány szükséges komponensét, azzal a bevallott szándékkal, hogy segítsek a szocializmus erőinek abban, hogy mind az elmélet, mind a gyakorlat síkján újból offenzívába menjenek át.

Vállalkozásom két előfeltevésen nyugszik. Az első az, hogy ha a kapitalizmus – a termelőeszközök magánjellegű kisajátítása a felhalmo­zás céljából az uralkodó- és felsőbb osztálybeli kisebbség által, a tu­lajdon nélküli többség munkaerejének megvásárlása révén – történel­mileg behatárolt és bensőleg ellentmondásos rendszer, akkor megha­ladása a gazdasági és társadalmi szervezet egy tőle minőségileg különböző, magasabb rendű formájához vezet, amelyre a „szocializmus” szót alkalmazzuk. A szocializmus – mint az éppen realizálható vagy „megvalósítható” programoktól különböző végső cél – melletti alapvető érvelés tehát nem nyugodhat pragmatikus kompromisszumokon, mint a piaci szocializmus némely verziója, vagy Mihail Gorbacsov „szabá­lyozott piacgazdasága” esetében; a szocializmusnak a kapitalizmushoz képest tételezett minőségi különbözőségét és felsőbbrendűségét az absztrakció magas szintjón, a kapitalizmus általános kritikájával kon­zisztens egységben kell elméletileg megalapozni.

Másodszor, ennek az érvelésnek a lényegi tartalmi alapja a létező szocialista társadalmak (a Szovjetunió az 1930-as évektől, Kelet-Európa országai az 1940-es évektől, Észak-Korea, Vietnam, Kuba) tapasz­talata. Az 1989-es kelet-európai változások óta a baloldalon folyó vitá­nak egyik szembeszökő, noha nem kellően felismert vonása a mélysé­ges veszteség érzése, amely áthatol a viták résztvevőit egymástól el­választó ideológiai határvonalakon, és különösen erős sok olyan emberben, akik magukat a létező szocialista rendszerek ellenségeinek gondolták. Figyelembe véve a bonyolult és gyakran kedvezőtlen belső és külső feltételeket, amelyek között ezek a rezsimek hatalomra jutot­tak, e kialakult rendszerek mindazonáltal mégis lerakták az alapjait annak az előrehaladásnak, amelyet a későbbiekben a dolgozó és elnyo­mott népek elértek mind az „első” mind a „harmadik” világban. Ezt a tapasztalatot és különösen a tervezési rendszereket, a részvételen ala­puló munkahelyi struktúrákat, nem kevésbé a társadalmi jólétet és egyenlőséget előmozdító intézményeket és társadalmi konszenzust felül kell vizsgálnunk és újra kell értékelnünk úgy, hogy a maradandó jelentőségű elemeket beépíthessük a jövő várható szocializmusának ké­pébe. Más szavakkal, a szocializmus kilátásai szorosan összekapcso­lódnak az eddig folyt szocialista építés tényleges történelmi tapasz­talataival: légüres térben kiáltani a helyreállított kapitalizmus és a hely­reállított bürokratizmus közötti új harmadik út után annyi, mint a szocializmust az utópisztikus zsákutcák világába utalni.

Ebben a cikkben nem kísérlem meg összefoglalni a szocializmusról szóló hatalmas és egyre növekvő irodalmat. Célom az, hogy levezessek bizonyos, a szocialista megújhodáshoz szükséges konceptuális eleme­ket, abban a reményben, hogy mások majd felhasználják ezeket, és tovább gondolkodnak ebben a szellemben.

2. Az átfogó tervezés fejlődése

Marx A gothai program kritikájában posztulált egy, a kapitalizmust meg­haladó és annak belső ellentmondásait a társadalmi fejlődés egy ma­gasabb szintjón feloldó kommunista termelési módot. A kommunista termelési módnak továbbá van egy alsóbb szakasza, amelyet később „szocializmusnak” neveztek, amely átmeneti szakasz szerepét tölti be, a kapitalista múltból eredő korlátok meghaladásának céljával. A Kritika természetesen nem terjeszt elő konkrét, strukturális elképzeléseket a szocialista szakaszra vonatkozóan; mint közismert, Marx úgy gondolta, hogy ezeknek a történelmi tapasztalaton kell alapulniuk, amely ekkor még nem állt rendelkezésre. A szöveg azonban világossá teszi, hogy tudatos, szándékos Irányítás fogja felváltani a kapitalista fejlődés vak, elidegenítő, anarchikus jellegét. A „termelők szabad társulá­sa” tehát maga után vonja valamilyen formáját annak, amit később „tervezésnek” neveztek.

Egy komplex gazdaságban a termékskála folyamatosan változni fog, a terv csak egy vázlatos termékskálát tartalmaz majd, amely, amikor szükséges, kiigazítható. Hasonlóképpen az előre nem látott technikai változások is folyamatos keresletet fognak támasztani a vállalatokkal szemben. Végül az áraktól független megfontolások – például a javak minősége, a szállítás kedvező időpontja és megbízhatósága, a szolgál­tatások és az információellátás minősége is releváns lehet. A vállalatnak foglalkoznia kell a horizontális kapcsolatok keresésével és szerződések kötésével, ez olyan eljárás lesz, amely lehet, hogy magával hozza a terv által megállapított rögzített alapáraktól eltérő árak alkalmazását, lehet, hogy nem. Ezt a horizontális tevékenységet a tervező testületek folyamatosan ellenőrzésnek és minőségi értékelésnek vetik alá; a nagy­vállalatoknak feltehetően nem lesz rá joguk, hogy egyoldalúan megvál­toztassák vevőiket vagy szállítóikat anélkül, hogy a magasabb szintű szervektől valamilyen információinputot kapnának ennek a lépésnek az ökológiai tényezőkre, a közlekedési hálózatra, a lakosság elhelyez­kedésére, a forrásoknak a hosszú távú tervekbe beépített más felhasz­nálási lehetőségeire stb. gyakorolt hatását illetően. De a vállalati szin­ten szükséges rugalmasság és kreativitás megköveteli, hogy a vállalat­nak joga legyen horizontális szerződéseket kötni, anélkül, hogy megvárná, hogy a terveket kialakító vertikális hierarchia alsó és felső szintjein ezeket megerősítsék. Így kialakul a horizontális kapcsolatoknak egy piaci viszonyok formáját öltő működése, amely lényegében a piaci viszonyok egy új típusát jelenti, a tervek kialakításának rendszerén belül.

Ezeknek a vállalatok közötti horizontális kapcsolatoknak – akár a terv kialakításának szakaszában lépnek fel, akár mint egy más létező terv módosításai – van egy alapvető sajátosságuk: a központi tervező­testületek folyamatosan tudomással bírnak a horizontális kapcsolatok fejlődéséről, úgyhogy a makroszintű irányítás feladatai feltérképezhetők és előre megtervezhetők, így, ahol szükséges, sor kerülhet a központ beavatkozására. Ezenkívül általában a rögzített alapárakat és nem a pillanatnyi piaci árakat fogják használni a realizált tiszta nyereség meg­állapítására, és ezért, amikor piaci árak jönnek létre (ahogyan ez pél­dául a fogyasztási javak szektorában szükségessé válhat, hogy elke­rüljék az áruk felhalmozódását és a sorban állást), ezek az árak nem fogják érinteni a vállalat személyzetének járó juttatásokat. Amennyiben itt egy piaci árképzési folyamatról van szó, ez azon fog alapulni, hogy a szerződő vállalatok észlelik ennek a szerződésnek a hatását teljesít­ményüknek a nyereségrészesedésüket befolyásoló általános értékelé­sére. Figyelemreméltó, hogy eddig nem folyt semmilyen elméleti munka az ilyen feltételek között kialakuló árak jellegével kapcsolatosan; egyik előzetes feltételezés az lehet, hogy a pozitív politikai értékelésre és a jutalmakra irányuló elvárások a vállalatok részéről csökkenteni fogják a piaci áraknak a rögzített alapáraktól való eltérését (és ezáltal enyhíteni a gazdasági ciklusokat és más destabilizáló jelenségeket).

Eljutottunk tehát a piaci viszonyok egy magasabb szintű, a szocia­lista tervezés rendszeres-átfogó szintjének megfelelő fogalmához: olyan piaci viszonyokhoz, amelyek az átfogó tervezésen belül és annak alávetve műkődnek, és ténylegesen ennek a tervezésnek egyik formáját jelentik. Világos, hogy semmi sem állhatna ennél messzebb a piaci szocializmus modelljeinek „szabad” piaci áraitól, vagy a jelenleg Kelet-Európában (és bizonyos mértékig a Szovjetunióban is) divatos ködös piacpárti dogmatizmustól. A horizontális, tervezésen belüli piacot is ma­gába foglaló átfogó tervezés modelljének egyik alapvető eleme az, hogy a rögzített alapárak ismertek; ezzel szemben a spontán piacgazdaság­ban (akár egyszerű, kapitalista piacgazdaságról, akár „piaci szocializ­musról” van szó) ilyen árak csak elméletben léteznek (mint a szüntelen és nehezen elemezhető áringadozásokból kiszámított átlagok, amelyek­nél lehetetlen egymástól különválasztani a ciklusok és a trendek hatását). Egy utolsó fontos megjegyzés: bármilyen legyen is a piaci árak eltérése a rögzített alapárak vonatkoztatási pontjaitól, a vállalat jövedelmének és a vállalati alkalmazottak (menedzserek, technikai személyzet, mun­kások) jövedelmének meghatározása között sor kerül egy kollektív ér­tékelésre is. Az anyagi ösztönzők alakításának fokozódó demokratizá­lása biztosíthatja, hogy ez – éppúgy, mint a tervezés általános irányítása – elősegítse a társadalmi konszenzus kialakulását a jövedelemelosztással, a vállalati és egyéni teljesítmény értékelésének kritériumaival, a jutta­tások meghatározásával kapcsolatban; mindez a szocialista gazdaság lényegéhez tartozik, mint amely az egyéni tevékenység és az egyént körülvevő társadalmi viszonyok szoros kapcsolatát valósítja meg. Ez az egyik fő szempontja az átfogó tervezés és gazdasági demokrácia mel­letti érvelésnek, szemben a munkástulajdonban és munkásigazgatással működő cégek közötti spontán piaci viszonyok „automatikus irányítást” feltételező koncepciójával (lásd Sik, 1967; Lange, 1962; Hohmann és mások, 1975; Vanek, 1974, 1977).

Ez utóbbi utalásunk alkalmat ad arra, hogy most már konkrétan megfogalmazzuk a fejlett szocialista gazdasággal kapcsolatos elképze­lésünket. Ez a gazdaság különböző szinten szocializált szektorokból tevődne össze, amelyek mindegyikének megvolna a maga szerepe a tervezésben és a piaci kapcsolatok egy meghatározott formájában. A gazdaság magvát egy átfogóan tervezett szektor alkotná, amely ma­gában foglalná azokat az iparágakat, amelyek eléggé nagyméretűek és az információk és döntések oda- és visszaáramlását lehetővé tévő elég­gé kialakult kapcsolómechanizmusokkal rendelkeznek ahhoz, hogy in­dokolt legyen egy integrált tervezési sémába való bekapcsolásuk. Egy­szóval, ezek olyan iparágak, amelyekben a gazdasági demokrácia nem lehetséges egy – az itt leírthoz hasonló iteratív tervezési folyamat révén megvalósuló – rendszerszintű koordináció nélkül. (Ezen kívül azonban, és különösen a kisipar, a szolgáltatások, és a mezőgazdaság területén létezhet egy piaci szocialista forma, és együtt élhet a gazdaság terve­zett központi szektorával.) A gazdaságnak ez a magva foglalja el tehát a „parancsnoki magaslatokat” a gazdaságban, a többi szektor munkás­tulajdonban lévő vállalatai pedig rögzített alapárak nélkül, a spontán árképzés rendszerével működhetnek – kivéve természetesen annyiban, amennyiben kölcsönhatásban vannak a központi szektorral, és így en­nek a szektornak a tervezett árképzése befolyásolja őket. Az alapvető követelmény az, hogy a gazdaság magvát alkotó (átfogóan tervezett) központi szektor eléggé nagy legyen ahhoz, hogy ellensúlyozza egy spontán piaci mechanizmus hiányosságait. Ez az érvelés egy tervezett szocialista központi szektor mellett, szemben egy, a gazdaság egészét átfogó piaci szocializmussal (akár egy olyannal, amelyben a központnak jelentős szerep jut a beruházások irányításában) a piac és a terv szo­cialista gazdasági kontextuson belüli hatékonyságának kritikai értéke­lésén alapul, amellyel most fogunk foglalkozni.

3. A terv és a piac funkciói: rendszerezés

Itt most gyors áttekintést kívánok nyújtani a piac és a terv mint szocia­lista gazdasági szabályozó mechanizmusok relatív előnyeivel és hátrá­nyaival kapcsolatos érvekről. Az olvasó tehát inkább a röviden leirt ér­vek, szinte katalógus-szerű leírására számítson, mint maguknak az ér­veknek részletes bemutatására. Az áttekintés célja, hogy utat mutasson a további kutatásoknak.

Két bevezető megjegyzést szeretnék tenni. Az első: a tervezés fo­galma, ahogyan itt használjuk, az átfogó tervezés elemeinek teljes rend­szerét jelenti, beleértve a piac-szerű aspektusokkal rendelkező horizon­tális összetevőket is, ahogyan fentebb, a 2. pontban, leírtuk. Úgyszintén nem zárom ki a terven kívüli piacok másodlagos szerepét, amelyre ugyanott utaltam már; a kérdés itt a szocialista gazdaság központi szek­torával kapcsolatos. Másodszor, világossá szeretném tenni, hogy mind­annak, amiről itt szó van, semmi köze sincs a piacnak a kapitalista piacgazdaságban betöltött központi funkciójához: a kizsákmányoló tár­sadalmi viszonyok elidegenítő értékesítéséhez, amely ugyanezen viszo­nyok újratermelődésének és a tőkefelhalmozásnak az alapja, Ezt a sze­repet a kábítószeréhez hasonlíthatjuk: a piac láthatatlanná és ezért (a reprodukció normális időszakaiban) fájdalommentessé teszi a hatalom történelmileg példátlan mértékű koncentrálódását egy uralkodó osztály kezében. A kapitalista társadalmakban a piacnak ezzel a központi funkciójával összehasonlítva a koordináció és a vá­lasztás funkciói esetlegesek, alá vannak rendelve a magánjellegű osz­tályuralom eszközeinek megszerzésére irányuló hajszának, ennek a célnak az eszköze.

A szocializmus piaci jellegű modelljeinek kritikája néhány közismert elméleti megfontoláson nyugszik. Először is, az egymással versengő atomizált egységek tudatos koordináció és előrelátás – szándékolt irá­nyítás – híján az erőforrásokat az optimálisnál kisebb mértékben ki­használó eljárásokat választanak. Ez lényegében azért van így, mert nem tudják figyelembe venni azokat a külső hatásokat, amelyek a tár­sadalom és a technológia közötti egyre fokozódó kölcsönhatás és köl­csönös függőség miatt mind fontosabbá válnak. Másodszor, az egyes egységek vezetői, akikre az erőforrások megtakarításával kapcsolatos döntések, és így a gazdasági növekedés ütemének szabályozása rá van bízva, képtelenek arra, hogy meghatározzák a beruházások meg­térülésének társadalmilag optimális időhorizontét (l. Dobb, 1955, 1969), mert a halandó egyén által számításba venni tudott idő nem megfelelő alap a társadalmi megtakarításokkal és a beruházásokkal kapcsolatos döntések meghozatalához, hiszen ezeknek az eljövendő generációk végtelen időhorizontú és értékű fogyasztását éppúgy figyelembe kell venniük, mint a ma élő nemzedékét. Végül, amennyiben a beruházás­hoz és növekedéshez szükséges gazdasági erőforrások allokációjára a piacokat használják, akkor ezeknek szükségképpen lesz egy pénz­spekulációs összetevőjük is. A spekulációs piacok nagy paradoxona azonban az, hogy „sűrűségük” vagy stabilitásuk nagyszámú olyan egyén létét követeli meg, akik a jövőt illetően egymással ellentétes gaz­dasági lehetőségekre akarnak „fogadni”; e feltétel megvalósításához azonban a gazdaság információs csatornáiban jelentős mértékű bizony­talanságnak és zavaró elemnek kell lennie, ez pedig azt jelenti, hogy az információellátás – a nem-financiális jellegű piacokra nézve is kö­vetkezményekkel járó módon – hiányosan működik. A folyamatos és kiszámíthatatlan ingadozás ezért nemcsak hogy elkerülhetetlen követ­kezménye a spontán piacok működésének (legalábbis akkor, amikor ezek a piacok koordinálják a jövővel kapcsolatos gazdasági döntéseket is), hanem funkcionális jelentőséggel bír, szükségszerű szerepet tölt be a stabilitás biztosításában.

Az átfogó tervezésen alapuló szocializmus álláspontjáról tekintve azon­ban, valamint a modern termelés adottságainak fényében, amely egyre elaprózódóbb munkamegosztással, a termelőegységek közötti elektro­nikus jellegű kölcsönös függőséggel, és térben-időben egyaránt rend­kívül erős összekapcsolódással jár (Galbraith, 1967), mindhárom krité­rium, ha nem is hibásnak, de legalábbis tökéletlennek tűnik. Mindegyik­nek van egy ellenkező előjelű megfelelője, amelynek feltehetően egyre nagyobb lesz a jelentősége, és végül döntővé válhat. Az autonómia és rugalmasság kritériumát illetően például, figyelembe véve a koncepci­ótól a végrehajtásig tartó időnek a modern termelésben megnövekedő hosszúságát, felmerül a kérdés, vajon nem ugyanolyan jelentős-e egy vállalat számára, hogy stabil környezethez kapcsolódjon, amelyen belül a makroökonómia szintjén a fejleményeket a közeli és középtávú jövő­ben ésszerűen előre lehet látni, és ahol a hozzá kapcsolódó és vele versengő vállalatok releváns áraival és technikai terveivel kapcsolatos információ könnyen megszerezhető, mint az, hogy kellő autonómiája legyen a döntések meghozatalában? A vállalati autonómiával szembe­állítva ezt a feltételt „konnektivitásnak” nevezhetnénk. Ezzel nem állít­juk, hogy a jövő tökéletesen előrelátható, de feltételezzük, hogy az alap­vető technikai változásra és a termelékenység növelésére irányuló im­pulzus erősödhet akkor, ha megszűnik a verseny céljait szolgáló üzleti titok, az erőfeszítések pazarló megduplázódása, és a vállalatok meg tudják takarítani az ipari kémkedésre, a rivális termékek ellen irányuló mesterkedésekre stb. fordított erőforrásokat. A szocialista makrogazda­sági környezet stabilitása és a gazdasági fejlődés legfontosabb struk­turális vonásainak előretervezése a hosszú távú tervekben szintén fel­erősítheti az innovációra ösztönző motívumokat.

Mit mondhatunk a kockázatvállalás és az innovatív (vállalkozói) te­vékenység jutalmáról? Az egyértelmű elfogadás majdhogynem rejtélyes dicsfénye veszi körül azt a véleményt, miszerint az egyetlen mód em­bereket arra motiválni, hogy belevágjanak valami általuk nem ismert, új dologba, az, hogy a tőketulajdon formájában rendkívüli vagyonnal kecsegtetjük őket. Berliner (1987) újból megismétli ezt az állítást, megint csak egzakt alátámasztó érvelés nélkül.

Szükségük van-e a tudósoknak és mérnököknek ahhoz, hogy al­kotó munkát végezzenek, arra a perspektívára, hogy kapitalistákká vál­hatnak? A kapitalista társadalmakból származó evidenciát értelmezhet­jük úgy, hogy az invenció csak alkalomszerűen jelent utat a vagyonhoz, és hogy az innovációból származó hosszú távú haszon legnagyobb része a tőketulajdonosoknak jut, akiknek rendelkezésére állnak a ter­melés, a marketing és a terjesztés eszközei. Az alkotó munka önma­gában hordja a maga jutalmát (mégpedig megfelelő jövede­lemkülönbségekkel párosulva) akkor is, ha nem ad esélyt az em­bereknek arra, hogy az osztályjellegű uralom eszközeit szerzik meg vele. Tekintettel az erőfeszítés és a díjazás közötti viszonynak arra a nagyfokú változatosságára, amelyet az egyes kultúrákban megfigyelhe­tünk, a bizonyítás feladata azokra hárul, akik azt állítják, hogy egyedül a vagyon és a jövedelmek szélsőséges polarizációja biztosíthatja a tár­sadalom számára a szükséges mennyiségű alkotó erőfeszítést tagjai részéről.

Ami a kockázatot illeti, két kérdést kell felvetnünk. Az első: milyen is pontosan a kockázat természete? Jelentős erőforrásokat fordítanak egy elképzelés megvalósítására, amely esetleg meghozza a kívánt eredményeket, esetleg nem, mivel az innovatív kutatás eredményét nem tudhatjuk előre, és mivel a keresletet szintén csak részben ismer­jük. Az innováció kockázatából valamennyi benne van abban a bizony­talanságban, amelyik minden technikai változással együtt jár. A kockázat egy jelentős része azonban a társadalmi rendszertől függ: kapitalista vagy piaci-szocialista környezetben más cégek tervei nem ismertek egy adott vállalat újító vezetője számára; a fogyasztók kizárása a terme­lőkkel való közvetlen érintkezésből (a kapcsolatnak az ármechaniz­muson keresztül történő parametrikus interakcióra való korlátozása) megakadályozza, hogy a vállalat a keresletet jelentősebb mérték­ben előrelássa; továbbá a véletlenszerűség, zűrzavar és bizonytalan­ság a pénzpiacokon – és általában a makrogazdasági környezetben – a következmények racionális felmérése ellenében hat. Úgyhogy, bár nagy összegek innovatív beruházása valóban kockázatos, ennek a koc­kázatnak egy jelentős része rendszerspecifikus tényezőknek köszönhető.

Másodszor, amit „kockáztatnak”, az társadalmi erőforrásokból szár­mazik, a kockázatot vállaló újító a társadalomnak mint egésznek kép­viseletében cselekszik. Ha egy kapitalista a maga tulajdonosi pozícióját kockáztatja, ez a társadalom számára nem jelent megterhelést, követ­kezésképpen a társadalmi kockázat sokkal kisebb, mint a magánjellegű kockázat; és ha az újítóknak a „kínálat oldaláról” történő ösztönzését a magánkockázat uralja, ez azt jelenti, hogy a magántulajdon akadályoz­za az innovációt. Szocialista közegben feltételezzük, hogy amennyiben egy kollektíva előkészít egy vállalkozói lépést – amelyet megfelelő ku­tatás és megfontolás előzött meg – a kockázatot, amellyel ez a lépés jár, az egész közösség nevében vállalják. Éppúgy, ahogyan egy tudós, akinek kísérlete negatív eredményre vezet, hozzájárul ahhoz, hogy vé­gül pozitív tudományos eredmények szülessenek, egy olyan cég, amely sikertelen újításokat vezet be (de megfelelő szakértői kompetenciával teszi ezt), hozzájárul a végül sikeres technikai átalakulásokhoz saját iparágában, és jogosult az ezért járó szabályos jutalomra. A szocialista gazdaság tehát potenciálisan szocializálhatja a kockázatot- kiterjeszt­heti azt a társadalom egészére, amely a kockáztatott erőforrások végső tulajdonosa, éppúgy, ahogyan az innováció végső haszonélvezője -, s ezzel csökkentheti az innováció hátrányait. A kockázatvállalás szocia­lizálása tehát szembeállítható a „kockázatért járó jutalom” kritériumával, amikor a különböző gazdasági rendszerek egymáshoz viszonyított in­novatív potenciálját értékeljük.

4. A szovjet és a kelet-európai tapasztalat értékelése

Az alábbiakból ki fog tűnni, hogy a fentebb a 2. pontban felvázolt modell nagymértékben támaszkodik a szocialista építés huszadik századi ta­pasztalataira, és leginkább a szovjet tapasztalatra (lásd Ellman, 1973, 1979; Shaffer, 1984, 1986; Nove, 1969; Feiwel, 1967; Hohmann és mások, 1975; Gregory és Stuart, 1981 stb.). A tervezés általam posz­tulált három fejlődési szintje közül az első, a projektszint, az 1930-as évekbeli Szovjetunió képeit idézi fel, a „tervezési hajrá” időszakát (Davies, 1966a). A rendszerszintű vezérlés szakasza megint csak világosan körvonalazható a háború utáni szovjet modellben (Felker, 1966; Davies, 1966b), a rendszerszintű átfogó tervezés küszöbére pedig az 1960-as években és azután folyó szovjet vitákban és átalakítások során jutottak el (Feiwel, 1967; Gregory és Stuart, 1981; Bornstein, 1977).

Kelet-Európában a projektszintű tervezés szakaszát lerövidítették, és a rendszerszintű vezérlésen alapuló tervezést némileg korán vezet­ték be – talán korábban mint az optimális megfontolások ezt előirá­nyozták volna -, a szovjet tapasztalat túlzott másolásának következ­ményeként. Kínában ezzel szemben, úgy tűnik, a projektszintű tervezés szakasza meghosszabbodott, tekintettel annak a nehézségeire, hogy ennek az országnak a hatalmas gazdaságát egy egységes adminiszt­ráció alá rendeljék, különösen a termelékenység valamint az oktatás és a közlekedés fejlettségének alacsony szintje mellett. Több okból a szovjet eset tűnik a szocialista fejlődés alapvető szakaszjellegű vonásait legvilágosabban megmutató konkrét példának, éppen úgy, ahogyan Nagy-Britannia mutatja a legtisztább formában a kapitalista Iparosítás jellegzetes vonásait, és a Földközi-tenger medencéjében jelentek meg legközvetlenebb formában a kifejlődő prekapitalista termelési módok – megint csak konkrét történelmi körülményeikkel összefüggő okokból. (Laibman, 1984.)

Az átfogó tervezés lényegi elemeit – a vállalatok közötti horizontális szerződéskötés fontos kivételével – a Szovjetunióban bevezették az 1960-as évek híres gazdasági reformjai során, amelyek az 1968-as Vállalati Szabályzat elfogadásában kulmináltak. Az 1970-es évek során ezt a rendszert folyamatos módosításnak és kísérletezésnek vetették alá, különösen az Ipari Társulások – a „lenti” vállalatok és a „fenti” minisztériumok között közvetítő középszintű testületek – kialakításával. Az 1980-as évek elején és a késői Brezsnyev-korszak irányelveiben a legtöbb iparágban a csoporttanácsok egy rendszerét vezették be. A csoport vagy brigád választ – jelen időt használok, mert nem kaptam információt arra vonatkozóan, hogy ez a rendszer megszűnt volna lé­tezni – egy tanácsot és egy csoportvezetőt, aki a tanácsot vezeti. Ez a kollektív és választott vezetőség elkészíti a csoport munkatervét és irányítja annak végrehajtását, majd a csoport a vállalattól kollektív tel­jesítményének értékelése alapján kap nyereségrészesedést. Ez tehát egy kollektív anyagi ösztönzési rendszer; a csoport minden tagját ér­dekeltté teszi az összes többi tag munkájában. Azonban ugyanakkor a csoporttanács felelős a nyereségnek a tagok közötti elosztásáért, és ez „a munkában való részvétel együtthatóinak” az értékelése alapján történik, amelyek nemcsak az egyéni termelést (a darabbér-kompo­nenst) veszik számításba, hanem a munkásnak a csoport munkájában való általános részvételét is minősítik: önképzés (új szakmák megtanu­lása a munkahelyek rotációja és bővítése révén), a kezdő munkások képzése, a munkahely gondozása, részvétel a biztonsági ellenőr­zésben, a vállalatra háruló szociális szolgáltatások szervezésében, ok­tatási tevékenységben stb. Az ösztönző bérezések rendszere tehát aprólékosan kidolgozott vegyítése a kollektív és az egyéni jutalmaknak, amelyeket egy politikai, közösségi eljárás révén állapítanak meg.

Nem fogom megkísérelni itt a szovjet tapasztalatnak, vagy a szovjet elmélet és gyakorlat közötti eltérés mértékének átfogó értékelését.* Amikor a szovjet szocializmus valóságát értékeljük, nyilvánvaló hogy a (glasznoszty előtti) hivatalos szovjet irodalom által festett teljesen idilli­kus képet a későbbi események megcáfolták. De én arról is meg va­gyok győződve, hogy ennek a valóságnak a pozitív aspektusai – a munkahelyi demokrácia struktúrái, a lényegi jövedelemegyenlőség, a folyamatos gazdasági stabilitás, a társadalmi gondoskodás, és a hoz­záférhető szociális szolgáltatások, a közös jövőről való szervezett pár­beszéd megvalósítása – jelentősek (l. Shaffer, 1984; Brown, 1966; Kirsch, 1972), és meghazudtolják azt a széles körben elterjedt tenden­ciát, hogy a kudarcokon és negatívumokon kívül semmi mást ne lás­sanak a Szovjetunióban.

Így tehát két, nyilvánvalóan inkonzisztens állításunk marad: 1. a szovjet tapasztalatnak jelentős pozitív tanulságai vannak a szocialista megújhodás számára; 2. A szocialista építés előrevivő lendületének és társadalmi áldásainak megvalósítására tett erőfeszítés a Szovjetunióban lényegében kudarcot vallott. Összebékíthetek ezek az állítások? Úgy vélem, hogy igen. A kudarc alapvető oka az oka egyben annak is, hogy a szocializmusnak egy előretekintő modellje olyan kevés teret kap a mai politikai klímában, a múlt „parancs- és adminisztratív” rendszere és az úgynevezett radikálisok elfogult szabadpiac-pártisága között: ez az ok pedig nem egyéb, mint az autoriter sztálini évek alatt kialakult represszív magatartásformák fennmaradása. A Vállalati Szabályzat például megadja ugyan a vállalatoknak azt a jogot és a vele járó felelősséget, hogy megalkossák saját terveiket, de a menedzsergárdát éveken át az (adornói értelemben) tekintélyelvű struktúrában való készséges rész­vétel szempontjai szerint válogatták ki. Mivel nem szoktak hozzá más­hoz, mint ahhoz, hogy passzívan és pragmatikusan alkalmazkodjanak a fentről jövő követelményekhez, és represszíven és párbeszéd nélkül direktívákat adjanak ki alárendeltjeiknek, a vállalatigazgatók alkalmaz­kodtak az új eljárások betűjéhez, mialatt aláásták azok szellemét; a vállalatok fölé helyezett minisztériumok valamint a Goszplan alosztá­lyainak hivatalnokai pedig tudatosan vagy öntudatlanul támogatták ezt az eljárást. A vállalat személyzetének értelmes bekapcsolása a tervek kialakításába és végrehajtásába ezért csak papíron létezik, nem a va­lóságban. A negatív magatartásformák mélyen gyökereznek a szovjet és kelet-európai intézményes struktúrákban és politikai kultúrában, és kiirtásuk a társadalom tömeges és demokratikus mozgósítását kívánja meg.

4. Konklúzió: Elmélet és kilátások

Az ebben a cikkben vázolt modell az átfogó tervezés egy szocialista rendszeréről, amelyet alulról jövő másodlagos megerősítés, és horizon­tálisan tervező piacok egészítenek ki, és talán körülveszi egy spontán, de alárendelt jelentőségű piaci-szocialista szektor, úgy tűnik, a Szov­jetunióban és Kelet-Európában az 1990-as évek elején nem sok politikai támogatást kap. A helyzetet elmérgesíti, hogy a sztálini időszak auto­ritarizmusával és törvénytelenségeivel való leszámolást sokáig halogat­ták. Mondhatunk-e még valamit a jelenlegi holtpontról?

A huszadik század, amelyben az első nagyobb szocialista kísérle­teket a technikai és politikai elmaradottság feltételei között hajtották végre, szemben a teljesen kifejlett, a szocializmus szilárd alapjait le­fektető kapitalizmus utáni átmenet közvetítés nélküli koncepciójával, ta­núja volt a két rendszer közötti hosszúra nyúlt állóháborúnak. A szo­cialista társadalmak, abbeli erőfeszítéseik során, hogy áthidalják a fej­lettségbeli szakadékot, átvették a tőkés viszonyok jelentős aspektusait, a kapitalista társadalmakat viszont szintén befolyásolták a szocialista intézményes struktúrák, mint a társadalmi jóléti intézmények és a mun­kahelyi részvétel – különösen Nyugat-Európában, ahol a keleti blokkhoz tartozó társadalmak realitásait jobban ismerték, mint az Egyesült Álla­mokban. A kapitalizmus, belső ellentmondásai ellenére is, tartja magát, paradox módon azért, mert akarata ellenére olyan társadalmi kompro­misszumokra, kényszerül, amelyek enyhítik a vagyon és a hatalom nö­vekvő mértékű polarizálódásának és a rendszer nagyfokú potenciális instabilitásának kihatásait. A szocializmus ugyanakkor szembesül azzal a hatalmas ideológiai akadállyal, amelyet a technikailag fejlettebb ka­pitalista társadalmak jelentenek számára, amelyek ráadásul bizonyos szempontból fejlettebb politikai formákat is kifejlesztettek. Analógia kí­nálkozik itt a feudalizmusból a kapitalizmusba való késleltetett átme­nettel, amikor a feudális nemesség pozíciói megszilárdultak a lecsök­kent területű, de gazdaságilag megerősödött majorsági birtokokon, a születőben lévő burzsoázia pedig – mivel még nem került sor széles társadalmi rétegek proletarizálódására – nem rendelkezett elég erővel ahhoz, hogy a feudális eredetű értéktöbblet igénybevétele nélkül tőkét halmozzon fel.

A keleti blokk országainak középutat kell találniuk egyfelől a helyreállított kapitalizmus (amely természetesen egy nagymérték­ben függő kapitalizmus lenne), másfelől a szocializmus tekintélyelvű-parancsuralmi formájához való visszatérés között. Ezt a közép­utat nyilvánvalóan a fejlett szocializmus új formái jellemeznék, beleértve a munkahelyi demokráciát, a szocialista vállalatok valamint a vállalatok és a fogyasztók közötti piaci viszonyok bizonyos formáit és a demok­ratikustervezést. Ahhoz, hogy a tervezés valóban demokratikus legyen, úgy vélem, jelen kell lennie központi komponensének: az átfogó ter­vezésnek. Ez biztosítja az alsóbb szinteken a koordinációt, a stabilitást, a hatékony döntéshozatalt, és ezáltal a tervezés lehetőségét. A köz­ponti terv prioritásainak meghatározásában való demokratikus részvé­tel szintén lényeges, és még számos más lehetőséget kell kikísérle­tezni, a társadalmi szervezeteken keresztüli részvételtől kezdve a gaz­dasági népszavazásokig. A piaci viszonyok, amelyeknek valódi tartal­mát mindig a mögöttük meghúzódó társadalmi viszonyok adják meg, a fejlett szocializmus társadalmi kontextusában a tervezés folyamatának horizontális összetevőit jelentik, és ezért nem állnak szemben a terve­zéssel, hanem éppen ellenkezőleg, a tervezésnek és a terv végrehaj­tásának az eszközei.

A szocializmus mint a kapitalista magánfelhalmozást meghaladó és gazdasági demokráciával felváltó rendszer melletti döntő érv az emberi élet legalapvetőbb immanens kritikai tendenciáján, a munka növekvő termelékenységén alapszik. Elfogadva – fenntartásokkal – azt, hogy az emberiség elkerüli a termonukleáris vagy ökológiai katasztrófát, a ter­melés növekvő outputjának vagy a tulajdon birtokosainak jutó rész nö­vekedését, vagy a dolgozó többség anyagi életstandardjainak folyama­tos emelkedését kell eredményeznie. Az előbbi lehetőség számos okból társadalmilag destabilizáló hatású, nem utolsó sorban azért, mert foko­zatosan aláássa magának a tulajdon intézményének a legitimációját. (Laibman, 1983.) A második lehetőség ahhoz vezet, hogy folyamatosan csökken a munka kapitalizmusbeli klasszikus és durva ösztönző ereje: a félelem. Világos, hogy új, az általánosan elosztott bőségen alapuló ösztönzőkre van szükség; ezek a munkásnak a munkafolyamathoz való pozitív és alkotó viszonyán fognak alapulni, és ezért előfeltételeznek valamit, amit eddig sohasem értünk el – a demokratikus alapelvek meg­valósítását a termelésben. A gazdasági demokrácia megkérdőjelezi a kapitalista kiváltságokat; más úton, de megkérdőjelezi a bürokratikus kiváltságokat és az autoriter vezetést is, amelyek akadályai mind a központi, mind a decentralizált demokratikus tervezésnek. Mindez el­gondol hatatlan egy kistulajdonosokat és egyszerű árutermelést feltéte­lező reakciós vízió keretein belül: úgy tűnik, a kelet-európai és a szovjet értelmiség „szabadpiaci vizionáriusai” nem vetettek számot a magán­tulajdon és a mai szocializált termelés közötti ellentmondással.

Egyszóval: mind a demokrácia, mind a tervezés az emberi terme­lőerők növekedésének hosszú távú következményei. Amennyiben ezek az erők továbbfejlődnek, a szocializmus, amelyet távolról sem cáfoltak meg a jelenlegi fejlemények, újból úgy jelenhet meg, mint a harmadik évezredbe lépő emberiség társadalmi és gazdasági fejlődésének szilárd alapja.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmányt némileg rövidítve adjuk közre. (A szerk.)

Jegyzet

* Kelet-európai tapasztalataink alapján a tervgazdaságról alkotott képünk természetesen jóval kevésbé derűi, mini Laibmané, akinek érvelését számos ponton naivnak él spekulatívnak érezzük. Úgy gondoljuk, túlságos leegyszerűsítés a negatív jelenségeket pusztán az elvek és a gyakorlat ellentmondásából levezetni, és – mint alább – tudati elmaradottságra hivatkozni; meggyőződésünk, hogy az ún. reálszocializmus számos elve is fejletlen struktúrájából következik. Nemcsak azért döntöttünk azonban Laibman írásának közlése mellett, hogy érzékeltessük: a lehetőségek „baloldali” elemzése igen széles spektrumon képzelhető el (a másik szárnyon lásd pl. a liberalizmushoz közeledő Bidet-féle álláspontot); hanem azért is, mert nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy a tervgazdaság negatívumait felszámoló történelmi szakasz után növekszik azoknak a koncepcióknak a relevanciája, amelyek – mint Laibmané – a tervgazdaság pozitívumaira hívják fel a figyelmet a mindig szintézisekben realizálódó jövő számára. (A szerk.)

Hivatkozott irodalom:

Abouchar, Alan, ed. 1977. The Socialist Price Mechanism. Durham, North Carolina: Duke University Press.

Baumol, William J. 1965. Economic Theory and Operations Analysis. 2nd Edition. Engetwood CliKs, New Jersey: Prentice-Hall.

Benard, Jean. 1989. Socialist Incentive Schemes and the Price Setting Problem. In: Stanislaw Gomuka, Yong-Chool Ha and Cai-One Kim, eds., Economic Reforms in the Socialist World. Armonk, New York: M. E. Sbarpe.

Berliner, Joseph S. 1976. The Innovation Decision in Soviet Industry. Cambridge, Massa­chusetts: MIT Press.

Berliner, Joseph S. 1987. Soviet Economic Reforms and Technological Progress. Paper pre­sented at Fukushima International Symposium, Fukushima University, November 27-28.

Bornstein, Morris. 1977. Economic Reforms in Eastern Europe. In: Eastern European Economies. Post-Helsinki Joint Economic Committee, 95th Congress, 1st Session. Washington, D.C.: U.S. Government Printing Office.

Bródy, András. 1970. Proportions, Prices and Planning: A Mathematical Restatement of the Labor Theory of Value. Budapest: Akadémiai Kiadó; Chicago: American Elsevier.

Bródy, András. 1965. Three Types of Price Systems. Economics of Planning, 5/3.

Brown, Emily Clark. 1966. Soviet Trade Unions and Labor Relations. Cambrigde, Massachu­setts: Harvard University Press.

Davies, R. W. 1966a. The Soviet Planning Process of Rapid Industrialization. Economics of Planning 6/1

Davies, R. W. 1966b. Planning a Mature Economy in the USSR. Economics of Planning, 6/2.

Dempsey, Bernard, S. J. 1965. Just Price in a Functional Economy. In James A. Gherity, ed., Economic Thought: A Historical Anthology. New York: Random House.

Dobb, Maurice. 1955. Economic Theory and Socialism. New York: International Publishers.

Dobb, Maurice. 1969. Welfare Economics and the Economics of Socialism: Toward a Commonsense Critique. New York: Cambridge Universitty Press.

Dorfman, Robert, Paul A. Samuelson, and Robert M. Solow. 1958. Lienar Programming and Economic Analysis. New York: McGraw Hill.

Durgin, Frank A. 1977. The Soviet 1969 Standard Methodology for Investment Allocation Versus „Universally Correct” Methods. ACES Bulletin, XIX/2, Summer.

Ellman, Michael. 1973. Planning Problems in the USSR. New York: Cambridge University Press. Ellman, Michael. 1979. Socialist Planning. London: Cambridge University Press. Feiwel, George. 1967. The Soviet Quest for Economic Efficiency: Issues, Controversies, and Reforms. New York: Praeger, Special Studies Series.

Falker, J. L. 1966. Soviet Economic Controversies: The Emerging Marketing Concept and Chan­ges in Planning, 1960-1965. Cambridge, Mass.: The MIT Press.

Galbrarth, John Kenneth. 1967. The New Industrial State, Boston: Houghton Mifflin.

Gregory, P. R. and R. C. Stuart. 1981. Soviet Economic Structure and Performance. Second edition. New York: Harper and Row.

Hayek, Friedrich A. 1935. Collectivist Economic Planning. London: Routledge.

Hayek, Friedrich A. 1944. The Use of Knowledge in Society. American Economic Review, 35/4, September.

Hejl, L., O. Kyn and B. Sekerka. 1967. A Model for the Planning of Prices. In C. H. Feinstein, ed., Socialism. Capitalism and Economic Growth: Essays Presented to Maurice Dobb. London: Cambridge University Press.

Hohmann, Hangs-Hermann, Michael C. Kaser and Karl C. Thalheim, eds. 1974. The New Economic Systems of Eastern Europe. Berkeley, California: University of California Press.

Khudokormov, G. N. gen. ed. 1967. Political Economy of Socialism. Moscow; Progress Publishers.

Kirsch, Leonard Joel. 1972. Soviet Wages: Changes in Structure and Administration Since 1956. Cambridge, Massachusetts: MIT Press.

Kozlov, G. A. 1977. Political Economy: Socialism. Moscow: Progress Publishers.

Laibman, David. 1978. Price Structures, Social Structures and Labor Values in a Theoretical Socialist Economy. Economics of Planning, 14/1, 3-23.

Laibman, David. 1981. Two-Sector Growth with Endogenous Technical Change: A Marxian Simulation Model. Quarterly Journal of Economics, XCVI.

Laibman, David. 1983. Capitalism and Immanent Crisis: Broad Strokes for a Theoretical Foun­dation. Social Reserarch, 505.

Laibman, David. 1984. Modes of Production and Theories of Transition, Science & Society, 48/3, Fall.

Lange, Oskar. 1956. On the Economic Theory of Socialism. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Lange, Oskar, ed. 1962. Problems in the Political Economy of Socialism. New Delhi: People's Publishing House.

Lange, Oskar. 1963. Political Economy. Vol. I: General Problems. New York: Macmillan.

Marx, Karl. A gothai program kritkája. Marx és Engels válogatott művei, Kossuth, 1975. 3. köt.

Nove, Alec. 1969. The Soviet Economy. New York: Praeger.

Nove, Alec. 1983. The Economics of Feasible Socialism. London: George Allen & Unwin.

Novosti Press Agency, 1972, Labour Legislation in the USSR. Moscow: Novosti Press Agency.

Roberts, Paul Craig. 1971. Alienation and the Soviet Economy. Santa Fe: University of New Mexico Press.

Robinson, Joan, 1967. Socialist Affluence. In C. Feinstein, ed., Socialism, Capitalism and Eco­nomic Growth: Essays Presented to Maurice Dobb. Cambridge: Cambridge University Press.

Sagaidak, E, A. 1977. The Level and Dynamics of Current Purchase Prices on Agricultural Products. Translation in Problems of Economics, XIX:12, April.

Seton, Francis. 1977. The Question of Ideological Obstacles to Rational Price Setting in Com­munist Countries. In Alan Abouchar, ed., The Socialist Price Mechanism. Druham, North Ca­rolina: Duke University Press.

Shaffer, Harry G., ed. 1984. The Soviet System in Theory and Practice: Western and Soviet Views, 2nd edition. New York: Frederick Ungar Publishing Co.

Shaffer, Harry G. 1968. Towards New Economic Reforms in the USSR. Research Papers in Theoretical and Applied Economics, 86-3, Department of Economics, University of Kansas.

Sik, Ota. 1967. Plan and Market Under Socialism. White Plains, New York: International Arts and Sciences Press.

Vanek, Yaroslav, 1974. The Particpatory Economy. Ithaca, New York: Cornell University Press.

Vanek, Yaroslav. 1977. The Labor-Managed Economy. Ithaca, New York: Cornell University Press.

Vyas, A. 1978. Consumption in a Socialist Economy: The Soviet Industrialization Experience, 1929-37. New Delhi: People's Publishing House.

Zauberman, Alfred. 1967. Aspects of Planometrics. New Haven, Connecticut: Yale University Press.