I.

A tanulmány I. része 2010. december 28. – 2011. január 8. közt íródott. Az akkori szövegen nem változtattunk. (A szerk.)

1. A politikai rendszerváltás folyamata

A napjainkban zajló politikai rendszerváltás, az 1989-1990-es megha­tározó jelentőségű történelmi fordulathoz hasonlóan, olyan folyamat, amelyet nem köthetünk egyetlen időponthoz. A két évtizeddel korábban végbement változás előkészületi szakaszát a modellváltási kísérlet alkot­ta, mely az 1988. májusi pártértekezlettől a nemzeti kerekasztal-tárgyalá­sok befejezéséig, illetőleg az MSZMP átalakulásáig tartott. A következő periódus az 1989. október 23-án hatályba lépett alkotmányrevízióval kezdődött, s az új, többpárti választásokon nyugvó parlament 1990. május 2-i alakuló ülésével zárult. Ez utóbbi dátumot a rendszerváltás csúcspontjának tekinthetjük, ám a politikai szocializmusból a globalizált liberálkapitalizmusba való átmenet folyamata az MDF-SZDSZ paktum nyomán végrehajtott újabb alkotmánymódosításokkal, majd az őszi ön­kormányzati választásokkal fejeződött be.

Napjaink többlépcsős politikai rendszerváltásának előtörténete a 2006. őszi utcai zavargásokkal kezdődött, melyek résztvevői nemcsak az őszödi beszéd és a költségvetési megszorítások ellen tiltakoztak, hanem radikális nemzeti követeléseket is megfogalmaztak. A Kossuth tériek egyik jelszava, mely szerint „62 éve nincs alkotmányunk”, jelezte először a gyökeres változás iránti tömeges igényt, melyet korábban nyíltan csak az „Alkotmányossági Műhely” erősen jobboldali beállítottságú jogászai hirdettek. Az előtörténet további állomásait az egymást követő fideszes nagygyűlések és a három igenes népszavazás alkották, melyek az új többség létrehozását és megszilárdítását szolgálták. A politikai rendszer­váltás folyamata aztán a 2009. júniusi európai parlamenti választáson kezdődött, melyen a Fidesz-KDNP szövetség fölényes győzelmet ara­tott, s a Jobbik, néhány hónappal korábbi szavazótáborát hétszeresére növelve, megközelítette az MSZP támogatottságát. Fontos mozzanata volt e voksolásnak a kormányból 2008. május 1-jén távozott SZDSZ összeomlása is, melyet a pártok rangsorában a 2009 februárjában szer­veződött LMP is megelőzött.

A politikai rendszerváltás folyamata tehát a pártstruktúra átalakulá­sával, s ezzel összefüggésben a szavazótáborok átrendeződésével indult meg. E változások során a liberális bázis három részre szakadt; a centrum híveinek voksai az ideológiát váltó MDF, az LMP és az SZDSZ között oszlottak meg, ami egyben a konzervatív- és a szociálliberális beállítottságú választók szétválását is jelentette. A másik meghatáro­zó súlyú mozzanat az MSZP szavazótáborának megrendülése volt; a szocialisták nem csupán az ezredforduló után megnyert új támogatóikat vesztették el, hanem részben azokat is, akik 1994-es fölényes sikerüket biztosították.

Az európai parlamenti választások eredményei összességükben a „felelős pártok” kudarcát jelentették, azokét a politikai szervezetekét, amelyek felsorakoztak a kilenc munkáltatói érdekképviselet által létre­hozott Reformszövetség radikális gazdaságpolitikai koncepciója mögött. A társadalom meghatározó többsége ily módon is érzékeltette, hogy elutasítja a fiskális szigort és a jóléti rendszereket megbontó strukturális reformokat, amelyeket nemcsak a hazai nagytőkések és a mértékadónak tartott közgazdászok, hanem az Európai Unió, a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a külföldi befektetők is követeltek. A szavazótáborok átrendeződése egyben azt is jelezte, hogy a közvélemény elsődlegesen a kormány gazdaságpolitikáját, s nem a világméretű recessziót teszi felelőssé a kialakult helyzetért.

A politikai rendszerváltás programját a Fidesz elnöke a hívei számára 2009. szeptemberi kötcsei beszédében hirdette meg. Ennek lényegét egy olyan centrális politikai erőtér megteremtésében látta, mely akár 15-20 éven keresztül kormányon maradhat, lezárva az elmúlt két évtized meddő ideológiai és értékvitáit. A hegemón hatalomgyakorlás igényének bejelentése azonban ekkor még nem foglalta magába az alkotmányos berendezkedés megváltoztatását, amely a nyilvánosság előtt november­ben sem fogalmazódott meg, amikor Orbán Viktor a hatályos alaptörvényt technokrata szabálygyűjteménynek nevezte. A választási kampányban sem történt konkrét utalás a Fidesz-KDNP szövetség alkotmányozási szándékára; csupán az hangzott el, hogy kis győzelem kis változást, nagy győzelem nagy változást jelent.

A korábbi parlamenti voksolásoktól eltérően a 2010. áprilisi szava­zást egyébként sem előzte meg éles politikai harc. A küzdelmet szinte mindenki előre lefutottként értékelte, csupán az volt kérdéses, hogy a Fidesz-KDNP szövetség megszerzi-e a kétharmados többséget avagy sem. Ilyen körülmények között a legnagyobb ellenzéki párt az egymillió új munkahely 10 év alatt történő megteremtésén, s az egyszeri, nagy arányú adócsökkentésen kívül nem fogalmazott meg konkrét ígéreteket, s a többi politikai formációval folytatott programvitáktól is határozottan elzárkózott. Érdemi, bár rejtett választási küzdelem egyfelől az MSZP és a Jobbik, másfelől az LMP és az MDF-SZDSZ koalíció között zajlott, a második hely megszerzéséért, illetőleg a liberális szavazók megnyeré­séért. A kampány utolsó heteiben azonban a nemzeti radikálisok meg­erősödése már a Fidesz felső vezetését is nyugtalanította, mely lejárató kampányainak szokásos eszköztárát most a Jobbik ellen vetette be.

A 2010. áprilisi országgyűlési választáson, a voksok 52,73%-ával a Fidesz-KDNP szövetség kétharmadosnál nagyobb többséget szerzett, ami egyben az újabb politikai rendszerváltás csúcspontját is jelentette. A győztesek most már egyértelműen kinyilvánították, hogy törvényhozási túlsúlyukat és kormányzati hatalmukat egy új berendezkedés megterem­tésére kívánják felhasználni. Választási sikerüket szavazófülkés forrada­lomnak nevezték, mely lezárta az elmúlt két évtized zavaros átmenetének időszakát, s megalapozta a nemzeti együttműködés rendszerét. Kéthar­mados győzelmüket egyben úgy értékelték, hogy felhatalmazást kaptak egy új alaptörvény megalkotására, mely preambulumában és általános rendelkezéseiben a nemzet alapvető értékeit foglalja össze. Eleinte az új alkotmány elfogadásának dátumát 2012-re tervezték, Orbán Viktor azonban rövidesen bejelentette, hogy 2011 első felében, a magyar uniós elnökség ideje alatt megalkotják az ország új, hosszú távra szóló alaptör­vényét. A Fidesz-KDNP pártszövetség e jogi aktussal kívánja a politikai rendszerváltást lezárni, megteremtve az új berendezkedés legális alapját. E történelmi sorsfordulónak tekintett esemény súlyának növelését szol­gálta Orbán Viktor 2010. december 24-ei interjújának azon bejelentése is, hogy 2011. március 15-én a parlament alkotmányozó nemzetgyűléssé alakul át, s e minőségében ad új alaptörvényt a nemzetnek.

Az Országgyűlés alakuló ülését követően azonnal megkezdődött a hatályos alkotmány delegitimálása. A hét hónap alatt végrehajtott tíz mó­dosítás nemcsak a pillanatnyi hatalmi érdekek érvényesítését szolgálta, hanem azt is jelezte, hogy a fülkeforradalom győztesei értéktelennek tartják a polgári demokratikus alaptörvényt. Közben megkezdődött a hatalommegosztás két évtized alatt kialakított rendszerének átalakítása, illetőleg lebontása, mely első közelítésben a parlament ellensúlyok nélkü­li, kamarai modelljét kívánja létrehozni. Ez azonban csak látszat; miként 2006-2008 között a Fidesz-KDNP szövetség nem a közvetlen demokrá­cia megerősítéséért harcolt, most sem az országgyűlés korlátlan hatalmát akarja megalapozni, hanem e lépéseket csak közbenső állomásoknak tekinti a tradicionális államiság helyreállítása felé vezető úton.

2. Az új politikai rendszer alapvető sajátosságai

A politikai rendszerváltás legfontosabb elemét, mint erre már utaltunk, a Fidesz elnöke a centrális hatalmi erőtér kialakításában jelölte meg.

Felületes megközelítésben e struktúra egypártrendszert jelent, amely formájában és céljaiban is hasonlít az államszocialista berendezkedésre. Valójában azonban Orbán Viktor nem az 1949-1989 közötti időszakot kívánja feléleszteni, hanem az 1945 előtti hegemón pártszerkezet hely­reállítását tartja kívánatosnak. Sem a dualizmus, sem a két világháború közötti időszak – az 1906-1910-es koalíciós kormányzás kivételével – nem ismerte a politikai váltógazdálkodást. Előbb egy fokozatosan konzervatívvá váló liberális, majd egy különféle áramlatokat összefogó keresztény nemzeti párt gyakorolta a végrehajtó hatalmat, melynek tevé­kenységét a parlamentbe bekerült, esetenként jelentős számú ellenzéki erők csak minimális mértékben vagy egyáltalán nem befolyásolhatták. A Fidesz elnöke közismerten e két korszak kormányzati technikáját és hivatalos ideológiáját látja mintaértékűnek; politikai elődeinek Tisza Istvánt, Bethlen Istvánt és Teleki Pált tekinti, akik nem engedtek az ellenzék nyomásának, ám elismerték létének jogosultságát. Emellett a Fidesz-KDNP szövetségnek, már csak külpolitikai okok miatt is, fenn kell tartania a formális többpártrendszert, mely egyébként az uniós tagság egyik előfeltételét képezi. E kettős feladat, a hegemónia biztosítása és a pluralizmus megőrzése érdekében a fiatal demokraták a háttérben az LMP-vel illetőleg a Jobbikkal egyaránt együttműködhetnek, hiszen jelenleg e politikai erők nem veszélyeztetik hatalmukat, s minden látszat ellenére a létrejövő új berendezkedést is elfogadják, vagy legalábbis a változás ellen nem tesznek hatékony lépéseket. Néha a színfalak mögötti kapcsolat a nyilvánosság számára is láthatóvá válik. Ez történt a költségvetési módosító javaslatokról való szavazás során is, amikor a kormányzati többség LMP-s, illetőleg jobbikos indítványokat fogadott be. Ilyen körülmények között tényleges ellenzéki pártnak csak az MSZP-t tekinthetjük, mely rendszerellenes formáció is, hiszen egyértelműen védi a névlegesen még létező polgári demokratikus berendezkedést.

Bár a Fidesz-KDNP szövetség a szocialisták meggyengítésére és elszigetelésére törekszik, a baloldal létjogosultságát kénytelen elismerni. Egy ilyen jellegű formációnak a hegemón pártszerkezetben alárendelt szerepet szán, mely a nemzeti célok érdekében együttműködik a kor­mányzó jobboldallal, ám részkérdésekben saját értékeit is megfogal­mazhatja. E pozíciót álláspontjuk szerint akár az MSZP is betöltheti, ha lemond váltópárti igényéről, s elfogadja a politikai rendszerváltást, kívánatosabbnak látják azonban egy újabb szociáldemokrata párt létreho­zását, melyről egyébként nemrég a Fideszhez közel álló nagyvállalkozó, Demján Sándor beszélt. A baloldallal való együttműködés történelmi min­tájának feltehetően a Bethlen-Peyer paktumot tekintik, amely elismerte ugyan az MSZDP létjogosultságát, ám tevékenységét az ipari munkásság politikai képviseletére korlátozta.

Az új politikai rendszer másik meghatározó elemét a készülő alaptör­vény képezi, mely némiképp modernizált formában a tradicionális magyar államiságot kívánja helyreállítani. Ez egyértelműen kitűnik abból, hogy az alkotmány-előkészítő eseti bizottság koncepciójának preambuluma az új berendezkedés alapvető értékeinek az ezeréves múltat, a ke­reszténységet és a történeti alkotmányt tekinti. Ennek megfelelően úgy fogalmaz, hogy a magyar államiságot a Szent Korona fejezi ki, ami aztán az általános rendelkezések között, tehát a majdani normaszövegben oly módon konkretizálódik, hogy e szimbólum Magyarország alkotmányos állami folytonosságát testesíti meg. Ugyanakkor e dokumentumot is a Fidesz sajátos kettős beszéde jellemzi, mivel az – a misztikus tárgy mellett – nem hivatkozik a Szent Korona-tanra, mely a tradicionális közfelfogás szerint a történeti alkotmány alapját képezi. Ez az elmélet, mint közismert, a rendi társadalom duális tagoltságát tükrözi, melyben a Szent Korona teljes testét a király és a nemesség organikus egysége alkotja. Werbőczy híres megfogalmazása szerint a királyi hatalom a nemességtől származik, míg a nemességet az uralkodó adományozza. A Szent Korona-tan fontos eleme a misztikus tárgyhoz tartozó terület, s annak integritása is, ezért a doktrínára való hivatkozás szükségszerűen magában foglalja a Trianon előtti Nagy-Magyarország helyreállítására irányuló politikai szándékot. Elválaszthatatlanul kötődik e közjogi elmé­lethez a Szent Korona-birtoktan, mely alapján földtulajdont csak azok szerezhetnek, akik a Szent Korona teljes testéhez tartoznak. Bár 1848-tól formálisan, Kossuth kifejezését használva a népet beemelték a nemzet sáncaiba, s így a Szent Korona már a király és valamennyi magyar állam­polgár organikus egységét fejezi ki, a nemesség kitüntetett alkotmányos szerepe egészen 1944 decemberéig, a tradicionális államiság akkori felszámolásáig fennmaradt.

E sajátos kettősség természetesen nem véletlen; ha a Fidesz-KDNP pártszövetség számára a későbbi körülmények kedvezően alakulnak, s ennek nyomán az új politikai rendszer megszilárdul, az alkotmány­értelmezés során a misztikus tárgyhoz kötődő tan is feléledhet, meg­alapozva a tradicionális államiság szinte teljes körű restaurálását. Ellenkező esetben viszont arra is lehetőség nyílik, hogy a Szent Koronát csupán történeti tárgyként, ereklyeként, a hagyomány szimbólumaként értékeljék, mely ténylegesen nem befolyásolja az alkotmányos beren­dezkedést.

Hasonló megközelítés jellemzi a hatalom forrásának deklarálását is. Az alapvető rendelkezések szerint Magyarországon minden hatalom forrása a politikai nemzet, azaz a nép, melynek egymásért felelősséggel rendel­kező tagjai egyenlő és elidegeníthetetlen méltósággal rendelkeznek. E megfogalmazás egyszerre tartalmazza a nemzet- és a népszuverenitás elvét, elmosva a határt e két, egymástól jelentősen különböző alkot­mányjogi és politikai felfogás között. A nemzetszuverenitás klasszikus kategóriája kizárja a közvetlen demokrácia intézményeit, s eredeti formá­jában a politikai jogokat egy szűkebb csoportra, a „törvényes országra” korlátozza, míg a népszuverenitás elve az általános választójogot, a népszavazást és népi kezdeményezést, valamint az alkotmányos be­rendezkedés megváltoztatásának jogát is magában foglalja. E tan tehát a változást tekinti normalitásnak, ami egyben a történelmi alkotmányos­sággal, s ezzel összefüggésben a hagyományos tekintélyekkel való gyökeres szakítást is jelent.

A sajátos kettősség abban is megnyilvánul, hogy a koncepció nem de­finiálja a politikai nemzet fogalmát. Klasszikus értelmezésben e kategória egy adott állam területén élő állampolgárok összességét jelenti, szemben a kulturális nemzettel, mely egy azonos etnikum különböző országokban lévő tagjait foglalja magába. Mivel a Fidesz-KDNP szövetség egyik alap­vető célja az ún. kettős állampolgárság tömeges megadása, a politikai nemzet kategóriájának bizonytalan körvonalazása valószínűleg a külhoni magyarok választójogának alkotmányos megalapozását szolgálja.

Nem foglal állást a dokumentum abban a kérdésben sem, hogy az állam folytonosságát töretlennek tekinti-e. Az 1944-2010 közötti alkotmá­nyos berendezkedések ugyanis egyértelműen szakítottak a tradicionális államisággal, s az azt szimbolizáló Szent Korona-tannal. A preambulum, illetőleg az általános rendelkezések előbb idézett megfogalmazásaiból úgy tűnik, hogy a kormánypártok elvi alapot kívánnak teremteni a folyto­nosság megszakadásának deklarálásához, amit azonban jelenleg még nem akarnak egyértelműen kinyilvánítani.

Az újabb rendszerváltás jegyében az alaptörvény koncepciója bizo­nyos fokig a kormányformát is módosítja, amikor úgy fogalmaz, hogy a köztársasági elnök súlyos bizalomvesztés miatt kialakuló alkotmányos, illetőleg politikai válság esetén is feloszlathatja az országgyűlést. Ilyen jogosítvánnyal az államfőt az Unió egyetlen parlamentáris monarchiá­jában vagy köztársaságában sem ruházzák fel, ami arra utal, hogy a dokumentum a kormányzati rendszert a félprezidenciális berendezkedés felé mozdítja el. Az elnöki hatalom megerősítésének célja feltehetően az, hogy a zökkenőmentes kormányváltást megakadályozza. A Fideszhez kötődő államfő ugyanis utcai megmozdulásokra vagy a szavazatok új­raszámlálásának követelésére hivatkozva deklarálhatja a bizalomvesz­tésből fakadó alkotmányos, illetőleg politikai válságot, s így önkényesen, akár összeülését követően azonnal feloszlathatja a törvényhozást. Ily módon a mostani többség – esetleges későbbi választási veresége esetén – megakadályozhatja politikai ellenfeleinek kormányra kerülését, ami az alkotmányozási eljárás erőteljes szigorításával együtt azt sugallja, hogy baloldali vagy liberális párt csak újabb politikai rendszerváltás után szerezheti meg a hatalmat.

Az új berendezkedés harmadik elemét a hagyományos, elsősorban a két világháború közötti időszakra jellemző nacionalizmus hivatalos felélesztése alkotja. A Fidesz-KDNP pártszövetség ezt az ideológiát nemcsak a határon túli magyarok esetében képviseli, hanem kül- és gaz­daságpolitikájának egészében érvényesíti. Bár az első Orbán-kormány periódusától eltérően nem fogalmazzák meg a regionális középhatalmi státus koncepcióját, a szomszédos országokhoz fűződő viszonyt egyol­dalúan a nemzetpolitikai céloknak rendelik alá, ami egyébként speciális okok miatt eddig sikeresnek bizonyult. Ezt elsősorban a kettős állampol­gárság romániai és szerbiai fogadtatása jelzi. Románia nem tiltakozhat e megoldás ellen, hiszen hasonló irányvonalat követ Moldávia esetében, Szerbia pedig uniós csatlakozási szándéka miatt egyetlen tagállammal sem kíván konfliktusos kapcsolatokat. Ilyen külpolitikai körülmények kö­zött Semjén Zsolt kereszténydemokrata miniszterelnök-helyettes 2010 végén még azt a kijelentést is megkockáztathatta, hogy a határon túli magyarok kettős állampolgársága közjogi értelemben felfogott nemzet­egyesítést is jelent.

Jóval nagyobb nehézséget okoz a nacionalista színezetű kül- és gazdaságpolitika az euro-atlanti integrációs rendszer keretein belül, ám a negatív értékítéletek eddig egyáltalán nem, vagy alig befolyásolták a kormány tevékenységét. Ennek oka feltehetően az, hogy Orbán Viktor álláspontja szerint a globalizált liberálkapitalizmus világméretekben megbukott, s így az uniós tagállamok is fokozatosan visszatérnek a hagyományos nemzetcentrikus irányvonalhoz. Az elmúlt két év európai jobboldali választási sikereiből is feltehetően azt a következtetést vonta le, hogy mind a szocialisták, mind a klasszikus liberálisok egyértelműen meggyengültek, s így a kontinensen ismét uralkodóvá válnak a tradicio­nális értékek. E vélekedés azonban figyelmen kívül hagyja, hogy az uniós tagállamokban elsősorban nem keresztény nemzeti, hanem konzervatív liberális erők győztek a parlamenti voksolásokon, melyek éppen arra törekednek, hogy Európát a jelenleginél erőteljesebben integrálják a globálissá vált világgazdaságba.

Az általános tendenciákkal való szembefordulás, a gazdasági szabad­ságharc természetesen nem azt jelenti, hogy a Fidesz-KDNP szövetség a magyar állam jelenlegi potenciálját megfelelőnek tekinti e politikai küz­delmek megvívásához. Miként évszázadok tapasztalatait összegezve Immanuel Wallerstein, a világrendszer-elmélet legjelentősebb képviselője is hangsúlyozza, „a nacionalista motívumok nyilvános népszerűsítését az állami vezetők részéről úgy kell felfognunk, mint törekvést az állam meg­erősítésére, nem pedig annak jeleként, hogy az adott állam már eleve erős” (Wallerstein 2010, 115). A Fidesz felső vezetése, mint ezt rendsze­resen hangsúlyozza is, egyik eszményképének az erős, a nemzetközi kapcsolatokban is meghatározó súlyú nemzetállamot tekinti, s úgy véli, a kormányzat jelenlegi politikája akár már középtávon visszaállíthatja az ország egykori (a dualizmus időszakában valóban betöltött) európai középhatalmi státusát.

A politikai rendszerváltás három eleme – a hegemón pártszerkezet, a történelmi jogfolytonosságra építő alkotmányos rend és a nacionalista jellegű politika – szerves egységet alkot. Mindezen mozzanatok azt jelzik, hogy a második Orbán-kormány a 20 évvel ezelőtt bevezetett polgári demokratikus rendszert egy autoritárius, neo-horthysta berendezkedéssel kívánja felváltatni, annyit változtatva csupán a korabeli struktúrán, amennyit a tradicionális államiság akkori képviselői napjainkban megtennének. Ezt legpontosabban talán Boross Péter egykori miniszterelnök, a jelenlegi kormányfő héttagú alkotmányos tanácsadó testületének tagja fogalmazta meg, aki szerint úgy kell visszatérni a hagyományos intézményekhez, hogy azok ne tűnjenek korszerűtlennek.

3. Legitimációs bizonytalanság és politikai rendszerváltás

A 2009-2011-es politikai rendszerváltás – mint erre korábban már utal­tunk – többlépcsős jellege folytán hasonlít az 1989-1990-ben végbement fordulathoz. E két történelmi esemény ugyanakkor más szempontok alap­ján jelentősen különbözik is egymástól. Két évtizeddel ezelőtt társadalmi formaváltás, a politikai szocializmusból a globalizált liberálkapitalizmus világába való átmenet zajlott le, s a pártszerkezet, illetőleg az alkotmá­nyos berendezkedés e folyamat keretében alakult át. Napjainkban viszont csak a politikai rendszer változik meg, s a társadalmi-gazdasági alakulat csupán annyiban módosul, hogy a végrehajtó hatalom, mint ezt majd részletesebben tárgyaljuk, a polgári viszonyok között kitüntetett szerepet szán a nemzeti burzsoáziának. Meghatározó jelentőségű különbség az is, hogy 1989-1991 között a térség valamennyi államában rendszerváltás ment végbe, most viszont e folyamat Magyarországra korlátozódik, bár korábban Lengyelországban és Szlovákiában is találkozhattunk hasonló jelenségekkel. E második eltérés döntő oka az, hogy két évtizeddel ko­rábban a világrendszer egészét érintő változásokat egy szovjet-amerikai megállapodás alapozta meg, míg a mostani hazai eseményeket jórészt a helyi tényezők és a 2008 őszén kezdődött világgazdasági recesszió kölcsönhatásai idézték elő.

Mivel a most zajló politikai rendszerváltás lényegét a tradicionális ál­lamiság némiképp modernizált formában történő helyreállítása alkotja, e folyamatot nem magyarázhatjuk pusztán az elmúlt nyolc év kormányzati hibáival, illetőleg rövid távon ható más fejleményekkel. Az átfogó jellegű múltba fordulást, s ennek nem jelentéktelen támogatottságát alapvetően mélyebb strukturális összefüggések idézik elő, amelyek a hosszú időtar­tam keretében érvényesülnek. Bár eredetileg e társadalmi időlépték egy adott történelmi rendszer, mint például az immár ötszáz éves kapitalista világgazdaság vizsgálatát szolgálta, e kategóriát az egyes szisztémákon belüli szakaszok, illetőleg részterületek hosszabb távon ható jellegzetes­ségeinek feltárására is felhasználhatjuk.

E megközelítés esetén úgy látjuk, hogy a 2009-2011-es rendszerváltás hátterében elsődlegesen egy csaknem száz éve fennálló legitimációs bizonytalanság húzódik meg. Ez azt jelenti, hogy nincs olyan államberen­dezkedés, melyet a túlnyomó többség egyértelműen támogat, hanem a társadalom különféle csoportjai más-más politikai és kormányzati szisz­témát tartanak kívánatosnak. Ilyen megosztottság mellett egy politikai rendszer csak addig maradhat fenn, ameddig hatékony működésével legalább hívei számára igazolja létjogosultságát. E képességének meg­szűnése, sőt csupán gyengülése esetén a bizonytalanság legitimációs válsággá alakul át, mely utat nyithat egy újabb rendszerváltáshoz.

Széleskörűen elterjedt vélekedésekkel ellentétben e megosztottság nemcsak hazánkat, illetőleg a kelet-közép-európai nagyrégiót jellemzi, hanem korábban a kontinens más térségeiben is megjelent. A legitimáci­ós bizonytalanság kiindulópontját mindenhol a tradicionális államisággal történő hirtelen szakítás képezte, amit politikai forradalom vagy katonai megszállás idézett elő. Az előbbire Franciaország, az utóbbira Spanyol­ország a legismertebb példa, ám az angol polgári forradalom is több mint száz évig tartó legitimációs bizonytalanságot teremtett.

Az 1789-től az V. Köztársaság megszilárdulásáig terjedő időszak francia politikatörténetét rendszerváltások sorozata jellemzi, melyeket forradalmak, államcsínyek és háborús események idéztek elő. E periódus alatt három királyság, két császárság és öt köztársaság váltotta egymást, s tizenöt alkotmány született. Az 1958-ban létrehozott félprezidenciális berendezkedés is csak De Gaulle távozását követően, 1970 körül szilár­dult meg, s így a legitimációs bizonytalanság kora több mint száznyolcvan évig tartott.

Hasonlóan hosszú időszakot vett igénybe Spanyolország stabil, a túlnyomó többség által támogatott politikai rendszerének kialakulása is. Ebben az államban a rendszerváltások sorozata az 1808-as francia meg­szállással kezdődött, s a Franco utáni demokratikus alkotmány elfoga­dásával, illetőleg az 1981. februári katonai- és csendőrpuccs kudarcával zárult. Közben három polgárháború zajlott le, abszolút, alkotmányos és demokratikus monarchiák váltották egymást, kétszer kikiáltották a köz­társaságot, s 1923-1930, majd 1939-1975 között jobboldali autoriter (prefasiszta, illetőleg falangista) kormányzat működött.

E két állammal ellentétben hazánkban a tradicionális államisággal való első szakítás csak jóval később, 1918 novemberében következett be. Az 1848-as áprilisi, illetőleg az azokat módosító 1867-es kiegye­zési törvények ugyanis a történeti alkotmány rendszerébe épültek be, melynek érvényességét a dualizmus időszakában egyetlen mértékadó politikai irányzat sem kérdőjelezte meg. Az éles közjogi viták csupán a monarchia két tagállamának kapcsolatáról folytak, arról, hogy a közös és a közös érdekű ügyek is, vagy pusztán az uralkodó személye fűzze-e a két országot egymáshoz.

A hirtelen változást – mint közismert – az I. világháborús vereség nyo­mán kitört őszirózsás forradalom idézte elő, mely csaknem egy évszázad távlatából nézve a hazai társadalom- és politikatörténet igazi fordulópont­jának tűnik. Nem véletlen, hogy az akkori események megítélése ma is politikai viták tárgyát képezi, jelezve, hogy a nemzeti hagyományok, illetőleg a modernizáció híveit e tematika is élesen elválasztja egymástól. Mind a Népköztársaság, mind az azt felváltó Tanácsköztársaság ugyanis hatalmi berendezkedését a Max Weber-i értelemben felfogott forradalmi jogbitorlásra alapozta, mely teljesen idegen volt az uralkodó és a nemzet dualitására épülő történeti alkotmányosságtól.

1918 őszének meghatározó szerepe abban is megnyilvánul, hogy a később felülkerekedő ellenforradalmi erők, jórészt az Antant nyomására, nem az „ősi alaptörvénynek” megfelelő módon állították helyre a jogfoly­tonosságot, amit a korszak keresztény nemzeti politikusai is elismertek. Ennek következtében nemcsak a polgári demokratikus, illetőleg a szo­cialista átalakulás hívei álltak szemben az államhatalommal, hanem a restaurációs többség is megosztottá vált. A legitimizmus a két világháború közötti korszak egészét végigkísérte, s valamelyest hozzájárult ahhoz, hogy a közjogi provizórium nem válhatott egy új dinasztia létrejöttének kiindulópontjává.

Az újabb világháborús vereség aztán véglegesnek tűnő szakítást eredményezett a tradicionális államisággal. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés a hatalom szétesésére hivatkozva, ám a forradalmi jogbitorlás eszközével élve önmagát a szuverenitás kizárólagos képviselőjének nyilvánította, az 1946. február 1-én kikiáltott köztársaság pedig formálisan is intézmé­nyesítette a történeti alkotmány eltörlését. (Ugyanakkor, egyes korabeli közjogászok szerint, a folytonosság nem szakadt meg, mivel az államfor­ma-váltást nem charta, hanem egyszerű törvény alapozta meg.) E nagy horderejű változás azonban, más európai köztársaságok létrejöttének időszakához hasonlóan, feltehetően nem élvezte a társadalom többsé­gének támogatását. Ezt a korabeli politikusok is felismerték, elutasítva Mindszenty József hercegprímás követelését, hogy népszavazás dönt­sön az államformáról. Még határozottabban elhatárolódott a történeti al­kotmánytól a fordulat évében bevezetett államszocialista berendezkedés (proletárdiktatúra szovjet forma nélkül), amelyet az ipari munkásság és az agrárproletariátus egy részén, valamint a kommunista értelmiségieken kívül a társadalom szinte valamennyi csoportja elutasított. Az 1960-as évek elejétől kezdve a kádári konszolidáció időszakában ugyan a rend­szer bázisa érzékelhetően kiszélesedett, a „csendes többség” azonban csak elfogadta, ám nem támogatta az államszocialista berendezkedést. E változásban közrejátszott a hatékonynak tűnő működés, a gyors ütemű gazdasági növekedés, a folyamatos életszínvonal emelkedés és egyfajta jogbiztonság megteremtése is. Mindez azonban nem helyettesíthette az egyértelmű legitimációt, melynek folytán a kádári konszolidáció, a bethlenihez hasonlóan, látszólagosnak bizonyult. A hatékony működés megszűnése után ugyanis a legitimációs bizonytalanság általános po­litikai válsággá változott át, melynek következtében a rendszer, addigi híveinek többsége szerint is, elvesztette létjogosultságát. Ily módon a radikális változások követelése, szorosan összefonódva a nemzetközi erőviszonyok átrendeződésével, felgyorsította az államszocialista beren­dezkedés bukásának folyamatát.

Az átalakulás, mint közismert, modellváltásként kezdődött, mely a szocialista piacgazdaság és a demokratikus szocializmus megterem­tésére irányult. Hamarosan azonban a rendszerváltó erők kerekedtek felül, amelyek az állampárt reformpolitikusaitól is támogatást kaptak. Ugyanakkor nem alakult ki egyértelmű konszenzus abban a kérdésben, hogy a változás eredményeként a hagyományos magyar vagy a legfej­lettebb tőkés berendezkedést – s ezen belül a német vagy az angolszász modellt – tekintsék-e alapvető mintának. Az ekkor még harmadik utat hirdető keresztény nemzeti és a polgári liberális erők küzdelmét a rend­szerváltás nemzetközi háttere az utóbbiak javára döntötte el, amihez a történelmi alkotmányosság híveinek az 1956-os tapasztalatokon nyugvó óvatossága is hozzájárult. E konfliktus egyben azt is jelentette, hogy az újjászerveződő hazai jobboldal túlnyomó része nem a modern nyugati konzervatív vagy kereszténydemokrata irányvonalat kívánja követni, hanem a két világháború közötti időszak keresztény nemzeti kurzusát.

Ily módon a rendszerváltás, a várakozásokkal ellentétben, nem szün­tette meg a legitimációs bizonytalanságot, s így nem teremthette meg a többség republikánus ethoszát. Az elmúlt húsz év egész időszakát végig­kísérte a két irányzat (rejtett) küzdelme, melynek keretében a különféle nemzeti radikális szerveződések második forradalmat követeltek, míg a mérsékeltebb keresztény nemzeti erők a legalitás, a procedurális jogálla­miság talaján törekedtek céljaik elérésére. A polgári demokratikus beren­dezkedés mögött elsősorban az SZDSZ és a mérsékelt szociáldemokrata párttá váló MSZP sorakozott fel, miközben ez utóbbi formációból – eltérő időpontokban – távoztak a nemzeti baloldalnak nevezett áramlat képvi­selői. A szociálliberális koalíciók létrejötte aztán tovább erősítette a poli­tikai polarizációt. Az 1990-es évek második felében a jobbközép mezőt újjászervező Fidesz széles társadalmi koalíciót hozott létre az MSZP-vel szemben, mely a tradicionalitás és a modernitás sajátos ötvözeteként a két világháború közötti keresztény középosztály leszármazottait, a birto­kos parasztságot, a másodgazdaságból kinőtt hazai vállalkozók jelentős részét és a fiatal menedzsereket fogta össze. Orbán Viktor pártja foko­zatosan kiterjesztette befolyását a háztartásbeli nők, a munkanélküliek, a romák és az egyetemi-főiskolai hallgatók többségére is.

E széles bázisra támaszkodva jött létre az első Fidesz-kormány, amely a korábbi jobbközép kabinetnél sokkal nyíltabban törekedett a történel­mi alkotmányosság egyes elemeinek helyreállítására. Az 1999 végén beterjesztett alkotmánymódosítás preambuluma már úgy fogalmazott, hogy a magyar államiságot napjainkban is a Szent Korona fejezi ki, s e deklaráció a Szent Koronáról szóló törvényjavaslatban is megjelent. A kétharmados többség hiánya és Göncz Árpád akkori köztársasági elnök határozott fellépése azonban e szándék érvényesítését megakadályozta, mely így csak az országzászló-adományozásokban, a Szent Korona parlamentbe történő bevitelében és másolatának dunai úsztatásában fejeződhetett ki. Kudarca után egyébként a Fidesz elzárkózott az alkot­mányozás folytatásától, amit az 1994-1998 közötti előkészítő munkála­tokra hivatkozva az MSZP indítványozott.

A fennálló alkotmányos renddel való egyértelmű szakítás gondolata a Fidesz felső vezetésében a 2002-es választási vereség után erősödhe­tett fel. Nagyobb nyilvánosság előtt egy új alaptörvény megalkotásának szükségességét először – 2004 októberében – Stumpf István vetette fel, aki a félprezidenciális kormányforma bevezetését is elképzelhető megol­dásnak tekintette. Ezt követően alkalmanként kiszivárogtak információk a Fidesz alkotmányozási elképzeléseiről, melyek a harmadik köztársaság felszámolásáról, s egy új berendezkedés megteremtéséről szóltak. A szocialista, illetőleg a liberális politikusokat és politikai elemzőket tehát nem érhette váratlanul a jobboldal vezető erejének rendszerváltási szán­déka, melyet aztán Orbán Viktor, korábban említett kötcsei beszédében, hallgatósága számára egyértelművé tett.

4. A félperifériás státusz szerepe a rendszerváltásban

A hosszútávon fennálló legitimációs bizonytalanság és a stabil politikai berendezkedés ebből fakadó hiánya azonban önmagában most sem vezetett rendszerváltáshoz. A lehetőség realizálása, akárcsak az állam­szocializmus utolsó időszakában, a hatékony működés megszűnését, vagy legalábbis az abba vetett hit megrendülését is feltételezte. Az 1989-1990-ben bevezetett polgári demokratikus rendszertől a társa­dalom túlnyomó többsége azt várta, hogy viszonylag rövid időn belül biztosítja a nyugat-európai gazdasági fejlettségi szinthez és az ottani életszínvonalhoz való felzárkózást. E teljesítmény elmaradását eleinte csak a hatalmon levők rossz kormányzásával magyarázták; mostanra viszont a keresztény nemzeti beállítottságú választók mellett a politikailag közömbösek is mindinkább elfogadják azt a vélekedést, hogy a jelenlegi alkotmányos rend is akadályozhatja a két évtizeddel korábbi rendszer­váltás alapvető ígéreteinek megvalósulását. Ismét helytállónak bizonyult az az állítás, hogy amennyiben „egy új társadalmi struktúra létrejötte után az új rendszer nem képes kellően hosszú időn át igazolni (»hatékonysága« alapján) a főbb csoportok várakozását ahhoz, hogy időközben a legitimáció új alapokon bontakozhasson ki, akkor új válsághelyzet állhat elő” (Lipset 1995, 81). A polgári demokráciából való kiábrándulás nyil­vánvalóan meghatározó szerepet játszik abban, hogy a Fidesz-KDNP szövetség antidemokratikus, jogállamot leépítő döntései eddig viszonylag csekély ellenállásba ütköztek.

Az elmúlt húsz év félperifériás hazai kapitalizmusának teljesítménye felemás képet mutat. A fejlettségi szintet mérő GDP a rendszerváltást követő három esztendőben csaknem 20%-kal esett vissza, jóval na­gyobb mértékben, mint az 1929-1933-as világgazdasági válság alatt, s az 1989-es szintet csak 1999-ben érte el. E mutató leggyorsabb ütemben 2000-ben, az akkori nyugat-európai konjunktúra csúcspontján növekedett, ezután 2003-ig lassulás következett be, majd az ezt követő három éves időszakot 4% feletti emelkedés jellemezte. A 2006 nyarától kezdődő költségvetési kiigazító politika lényegében stagnáláshoz veze­tett, 2009-ben pedig, a világgazdasági recesszió és a három megszorító csomag hatására a GDP 6,3%-kal csökkent. Ennél nagyobb visszaesés csak 1991-ben következett be, amikor a keleti piacok elvesztése és a Kupa-program nyomán a gazdaság teljesítménye 11,9%-kal zuhant. 2009 tehát a fejlődés ütemét tekintve a rendszerváltás utáni időszak második legrosszabb évének bizonyult, s e tény jelentős mértékben hozzájárult a demokratikus berendezkedés leértékelődéséhez, a Fidesz-KDNP szövetség elsöprő győzelméhez.

2009 gazdasági szempontból a térség többi országa számára is ked­vezőtlenül alakult. Litvániában 14,7, Észtországban 13,9, Szlovéniában pedig 8,1%-kal csökkent a GDP, és a hazainál nagyobb volt a visszaesés Lettországban, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában is. Az Európai Unió egészében viszont a gazdaság fejlettségi szintje csupán 4,2%-kal mérséklődött, míg a nemzetközi pénzügyi válságért és a recesszióért elsősorban felelősnek tartott USA-ban – jórészt az élénkítő intézkedé­sek hatására – e mutató értéke mindössze 2,3%-kal maradt el az előző évitől. A vártnál kisebb mértékű nyugat-európai és amerikai hanyatlás is közrejátszott abban, hogy a hazai közvélemény a kialakult súlyos hely­zetért elsősorban a szocialistákat, és nem a világméretű dekonjunktúrát tette felelőssé.

Az egyik legfontosabb életszínvonal-mutató, az egy főre jutó reálkere­set, az elmúlt húsz éves időszakban a GDP-nél kedvezőtlenebbül alakult. Csökkenése egyébként már az 1970-es évek végén elkezdődött és e folyamat a rendszerváltást követően felgyorsult. E mutató mélypontját 1996-ban, a Bokros-csomag hatására érte el, amikor az 1966. évi szintre esett vissza. Ezt követően a reálkeresetek emelkedni kezdtek, ám a rend­szerváltás előtti legmagasabb értéket csupán 2003-ban, a Medgyessy-kormány 100 napos programjának hatására haladták meg. A növekedés 2006 végéig folytatódott, majd a költségvetési egyensúlyteremtés és a világgazdasági recesszió hatására 2009-ben a 2004-2005 közötti „virtuális” szintre mérséklődött. Mivel ez alig haladta meg az 1978-as mértéket, a reálkereset-emelkedés szempontjából három évtized kiesett a hazai gazdaság- és társadalomtörténetből. E tény már önmagában magyarázza a fennálló berendezkedésből való tömeges kiábrándulást; a polgári demokrácia és a piacgazdaság rendszere nem indította el a várt felzárkózást, sőt viszonylag hosszú időn keresztül az államszocializmus nyomottnak tartott bérszínvonalát sem biztosította.

Ráadásul a Medgyessy-kormány előbb említett 100 napos programja, majd az első Gyurcsány-kormány intézkedései azt üzenték a társadalom­nak, hogy az ország túljutott a restrikciós politika periódusán s az uniós tagság elnyerésével már valóban megkezdődött a felemelkedés idősza­ka. Többek között ezért is okozott hatalmas csalódást a 2006 júniusában bejelentett költségvetési kiigazítás, majd a nemzetközi pénzügyi válság nyomán bevezetett három megszorító csomag, hiszen ezek azt jelezték, hogy átmeneti javulás után az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikája vég nélkül folytatódhat.

A felzárkózás elmaradását azonban nemcsak a hibás kormányzati döntések idézték elő. A háttérben e téren is egy hosszú távú folyamat húzódik meg, melynek alapját az a már többször említett tény alkotja, hogy az ország félperifériaként tagozódott be a kapitalista világgazdaság hierarchikus és aszimmetrikus rendszerébe. E pozíció kialakulása óta a magyar állam is „hatalmát meglehetősen tudatosan használja arra, hogy javítsa az ország státuszát a termelésszerkezet szempontjából, a felhalmozás dinamikája szempontjából és [korábban – W. Gy.] a katonai erő szempontjából” (Wallerstein 2010, 199). A hosszú távú gazdasági adatok azonban azt mutatják, hogy e pozíción eddig a társadalmi és politikai rendszerváltások sorozata sem tudott változtatni.

1860-ban, hét évvel a polgári fejlődést felgyorsító kiegyezés előtt, hazánkban az egy főre jutó GNP a nyugat-európai átlag 60%-át tet­te ki, s ezzel a középmezőnyben foglalt helyet. Félévszázad múlva, 1913-ban a dualizmus időszakának jelentős mértékű modernizációja ellenére Magyarország csak ezen átlag 55%-át érte el, vagyis valamivel lassabban fejlődött a centrum államainál. (Ez utóbbi adat már a Trianon utáni országterületre vonatkozik.) 1938-ban, a II. világháború előest­éjén Nyugat-Európához viszonyítva ez az arány 54% volt, ami azt jelzi, hogy a felzárkózás a Horthy-korszakban sem bizonyult sikeresnek. Az államszocialista rendszer kádári konszolidációs szakaszában viszont az utolérési stratégia átmenetileg jelentős eredményt ért el; 1973-ban, még az eladósodás előtt, Magyarország a nyugat-európai átlag 82%-ára emelkedett fel. Hosszabb távon azonban ez a fellendülés is látszatnak bizonyult, mivel a rendszerváltásig terjedő periódusban a fejlődési pálya visszatért a szekuláris trendhez. E téren, miként ezt a korábban ismer­tetett adatok is mutatják, az 1989-1990-es fordulat sem hozott változást. 2009-ben hazánk az egy főre jutó GDP-t tekintve az Unió átlagos szintjé­nek 63%-án állt, s az újonnan csatlakozott államok közül Ciprus, Málta, Szlovénia, Csehország és Szlovákia is megelőzte. Mindezen adatok azt bizonyítják, hogy a különféle színezetű pártok és kormányok felzárkózási kísérletei megalapozatlanoknak tűnnek; a modernizáció reálisan csupán azt jelentheti, hogy az ország lépést tart a centrum államok fejlődésével. (Bairoch 1976, 279, 299, 301 és 307; A KSH jelenti 2010/9, 91)

E másfél évszázados folyamatot természetesen nem értékelhetjük egyértelműen kudarcként, hiszen a kapitalista világgazdaság hierarchi­ájában a fel- és lefelé történő mozgás kivételnek számít. Mindazonáltal a félperifériás státusz fennmaradása is jelentős mértékben hozzájárul ahhoz, hogy húsz év után újabb rendszerváltás megy végbe. Tartós pol­gári demokratikus berendezkedések ugyanis az eddigi történelmi tapasz­talatok szerint főként a centrum államokat jellemzik, míg a félperiférián a parlamentáris kormányforma hosszú időn keresztül csak kivételesen marad fenn. Bár az 1970-es évek közepétől az autoriter rezsimek fokozatosan eltűntek, az új intézmények csak azokban az országokban szilárdultak meg, melyekben a gazdasági fejlődés érzékelhető életszín­vonal-emelkedéssel járt együtt s így általánosan elfogadottá váltak a „demokratikus osztályharc” játékszabályai.

A politikai rendszerváltás hátterében, paradox módon, a globalizáció is meghúzódik. A korabeli vélekedésekkel ellentétben a kelet-közép­-európai régió nem a jóléti államok rendszerébe, hanem a globalizált liberálkapitalizmus világába tagozódott be, melyet a transznacionális vállalatok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek uralma s ezzel összefüggésben a nemzeti kormányok gazdaság- és társadalompolitikai funkcióinak szűkülése jellemez. Ellenhatásként nemcsak a periférián és a félperiférián, hanem a centrumban is erősödik a nacionalista és a vallási fundamentalizmus, mely a hagyományos értékekre hivatkozva próbálja útját állni az újabb radikális változásoknak. Fejletlenebb tér­ségekben bázisát elsősorban a nemzeti burzsoázia alkotja, mely egyre kevésbé képes versenyezni a rendkívül tőkeerős és csúcstechnológiát alkalmazó transznacionális vállalatokkal. E társadalmi osztály, gyengébb pozíciója folytán, szemben áll a szabad verseny ideológiájával s pro­tekcionista gazdaságpolitikát, rendkívül alacsony adókat és rendszeres állami megrendeléseket igényel. Emellett a külföldi tőkével s azok hazai képviselőivel szemben olyan nemzeti összefogást követel, mely áthidalja a fennálló konfliktusokat, hangsúlyozva, hogy a hazai vállalkozók sikere a közérdek érvényesülését jelenti.

A második Orbán-kormány is lényegében ezt az irányvonalat követi. E kabinet tevékenységét nem egyszerűen a „felső-középosztály”, a tehetős rétegek támogatása jellemzi, hanem az is, hogy a számukra juttatott kedvezményeket, legalábbis rövid távon, a multinacionális vállalatokra kívánja terhelni. A társasági adóból és a személyi jövedelemadóból származó bevétel 2011-re tervezett 40, illetőleg 28%-os csökkentését a bankadó, valamint az energia- és távközlési szektor, továbbá az áruház­láncok különadója ellentételezi. Emellett a kormány a hazai vállalkozások 3000 milliárd forintos támogatását is kilátásba helyezte, jórészt európai uniós forrásokból.

A nemzeti burzsoázia preferálása két területen, a kiskereskedelem és az agrárium szférájában az átlagosnál is erőteljesebben érvényesülhet. Bár a KDNP elsősorban a családok érdekeire és a templomba járás szükségletére hivatkozva követeli a vasárnapi nyitva tartás tilalmát, a 280 négyzetméternél kisebb alapterületű üzleteket e korlátozás alól mentesítené. A kivétel egyértelműen jelzi, hogy javaslata valójában a multinacionális cégek áruházláncai ellen irányul, a hét legalább egy nap­ján kikapcsolva a tőkeerősebb vállalkozások konkurenciáját. Gazdasági megfontolások húzódnak meg a Fidesz ettől részben eltérő álláspontja mögött is; a vezető kormánypárt e szféra hazai nagytőkései nyomására ellenzi a vasárnapi nyitva tartás általános tilalmát.

Az agrárium területén a kabinet elsődlegesen a gazdakörök által kép­viselt családi gazdaságok pozícióját kívánja erősíteni. Ennek érdekében az elmúlt években kötött földbérleti szerződések felülvizsgálatára készül s az osztatlan, még mindig közös tulajdonban lévő földek kimérését is tervezi. E lépései az egykori kisgazda törekvésekhez hasonlóan a társas vállalkozások ellen irányulnak, feltételezve, hogy azokat napjainkban is főként a pártállami eredetű, ún. nomenklatúra-burzsoázia tagjai irányítják. A vállalkozók e frakciója ellen a Fidesz-KDNP pártszövetség egyébként más területeken is radikálisnak tűnő intézkedéseket tervez, amelyek akár a privatizációs szerződések átfogó felülvizsgálatát is magukba foglalhatják.

A második Orbán-kormány tehát nem egyszerűen klientúrát épít, hanem a nemzeti burzsoáziát képviseli a multinacionális cégekkel és a baloldali hátterűnek vélt vállalkozói körökkel szemben. Hatalmának hosszú távú megszilárdítása érdekében emellett arra törekszik, hogy (hallgatólagos) szövetséget hozzon létre a hazai tőke és a társadalom többi csoportja között, s ezért eddig tartózkodott a megszorításoktól és a strukturális reformok meghirdetésétől. E politikai stratégia a harmadik világ számos országának egykori nemzeti forradalmaira és néhány kormány jelenlegi globalizáció-ellenes fellépésére emlékeztet, melyek a centrum államokkal és a külföldi nagyvállalatokkal szemben vívták gaz­dasági szabadságharcukat, többnyire a hazai és a nemzetközi baloldal támogatásával. (Példaként említhetjük a Szuezi csatorna államosítását és az 1952-es bolíviai forradalmat az ónbárókkal szemben.) Egy ilyen irányvonal ugyanakkor annak elismerését is jelenti, hogy hazánk napja­inkban is a fejletlenebb országok körébe tartozik.

A mostani politikai rendszerváltás és ennek keretében a tradicionális államiság némiképp modernizált formában történő helyreállítása tehát – a liberális gondolkodók vélekedésével ellentétben – nem a rendiség visszatérését, vagy fennmaradását jelenti. A Fidesz-KDNP szövetség által támogatott csoportok ugyanis, akárcsak az egykori keresztény középosz­tály az 1930-as évek végén, a piaci szféra teljes körű birtokbavételére törekszik; alapvetően már nem járadékosként, hanem profitszerzőként kívánja monopolizálni gazdasági uralmát. A második Orbán-kormány ezért nem oly módon cselekszik, mint egykor a két világháború közötti korszak vezető politikusai, hanem úgy, ahogy azok napjainkban, a globalizált liberálkapitalizmus világában tevékenykednének.

II.

A tanulmány II. része 2012. január 31. – február 6. közt készült. (A szerk.)

Az új politikai rendszer megszilárdulása

Már az új politikai rendszer kialakulásának folyamatában felmerült az a kérdés, hogy egy ilyen anakronisztikus, a tradicionális államiságot némiképp modernizált formában helyreállító, és a nemzeti burzsoázia, illetőleg más társadalmi csoportok szövetségére épülő berendezkedés a XXI. század elején tartósan fennmaradhat-e. Az egyoldalúan a hazai tőkét preferáló kormányzat ugyanis rövid időn belül szembekerülhet a multi- és transznacionális vállalatokkal, valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, melyek érdekeit közvetlenül sérti a nacionalista jellegű gazdaságpolitika. Emellett az ország, uniós tagsága következtében, a brüsszeli intézményekkel is rendszeresen konfliktusba kerülhet, hiszen azok egyik alapvető jelentőségű feladatuknak tekintik a polgári demokra­tikus értékek megőrzését. Végezetül, az új berendezkedés megszilárdu­lásával szemben azt az ellenérvet is felvethetjük, hogy 2010 áprilisában a Fidesz szavazóinak egy része kormány-, s nem rendszerváltásra voksolt, és így hosszabb távon nyilvánvalóan elutasítja az autoriter, neo-horthysta jellegű politikai szisztémát.

Az ellenérvek egyértelmű igazságtartalma dacára a választások óta eltelt egy- és háromnegyed évet inkább az új politikai rendszer megszi­lárdulása jellemezte. Ebben meghatározó szerepet játszott a 2011. április 18-án elfogadott alaptörvény, mely gyökeresen átalakította az alkotmá­nyos jogrendet. E dokumentum preambuluma, a Nemzeti hitvallás, az alkotmány-előkészítő bizottság koncepciójához hasonlóan úgy fogalmaz, hogy Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét a Szent Korona testesíti meg. Bár ezzel összefüggésben nem hivatkozik a misztikus tárgyhoz fűződő tanra, egyértelműen deklarálja, hogy nem ismeri el a történeti alkotmány idegen megszállások miatti felfüggesztését, s érvénytelennek nyilvánítja az 1949-ben elfogadott pártállami (tévesen kommunistának nevezett) alkotmányt. Burkoltan a jogfolytonosság megszakadását is kimondja, hangsúlyozva, hogy 1944. március 19-én az ország elvesztette állami önrendelkezését, mely csak 1990. május 2-án, az első szabadon választott országgyűlés megalakulá­sakor állt helyre. Ily módon ezt az időszakot lényegében kizárja a nemzet történelméből, s a politikai szocializmus alkotmányának érvényteleníté­sével e korszak jogrendjének létezését is megkérdőjelezi.

E felfogás következtében a kétharmados többséggel rendelkező Fidesz-KDNP szövetség nem új alkotmányt, hanem első egységes alaptörvényt fogadott el, hierarchizálva e két kategória egymáshoz való viszonyát. Míg az előbbi a szerves fejlődés során jött létre, s az állami­ság időtlen bázisává vált, az utóbbi az alapelveket konkrét történelmi időszakokra alkalmazza. Ennek megfelelően az alaptörvény deklarálja, hogy „rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni” (Magyarország Alaptörvénye [2011. április 25.] Alapvetés R) cikk (3) bekezdés). Elvileg tehát a nem nevesített vívmányok az előző, polgári demokratikus periódus „láthatatlan” alkotmányának funkcióját veszik át, esetenként biztosítva a tradicionális államiság elsődlegességét a norma­szöveg modern elemeivel szemben.

Múlt és jelen sajátos ütközése leginkább a republikanizmus értékelésé­ben fejeződik ki. Egyfelől az állam elnevezésének megváltoztatása jelzi, hogy az új politikai többség elhatárolódik a demokratikus köztársaság eszmeiségétől, s a történeti alkotmánnyal szembenálló korábbi köztár­saságoktól, másfelől az államforma változatlan marad, s a kormányzati szisztéma is alig módosul. Noha a jogfolytonosság megteremtése elvileg a monarchia restaurálását feltételezi, e lehetőség az alkotmányozás során fel sem merült, hasonlóan az 1934-es osztrák és az 1940-es fran­cia rendszerváltáshoz, melyek során az állam nevéből a „köztársaság” megjelölést eltávolították, a császárságot, illetőleg a királyságot azonban nem állították vissza. Ezt csak részben magyarázza, hogy a legitimisták és a szabad királyválasztók szembenállása a Horthy-korszakban is meg­akadályozta a trón betöltését. Ennél jóval jelentősebb az, hogy a jelenlegi politikai realitások éppúgy kizárják a hazai monarchia restaurálását, mint a balkáni posztszocialista országok dinasztiáinak visszatérését. Ráadásul a modern nyugat-európai parlamentáris királyságokban az uralkodók többnyire csak protokolláris funkciókkal rendelkeznek; a tényleges hatalom a kormányfők kezében összpontosul, ami az Európai Tanács összetételében is kifejeződik.

A realitások kényszere a hatalom forrásának megjelölésében is megnyilvánul. Míg az alkotmány-előkészítő eseti bizottság koncepciója egyszerre deklarálta a nemzet- és népszuverenitás elvét, az alaptörvény egyértelműen az utóbbi mellett foglal állást, mellőzve a politikai nemzet kategóriáját. A történeti alkotmányosság azonban kizárja, hogy a hatalom forrásának a népet jelöljék meg, mint ahogy a királyság köztársasággal való felváltását sem teszi lehetővé. Ugyanakkor az alaptörvény egyér­telműen megteremti a jogi alapokat az ún. kettős állampolgárság meg­adásához, illetőleg a külhoni magyarság választójogának biztosításához; e téren a politikai nemzet kategóriájának mellőzése a Fidesz-KDNP szövetség alapvető érdekeinek érvényesítésével társul.

A restaurációs szándék a közjogi nemzetegyesítésen kívül leginkább a szocialista kísérlet politikusainak felelősségre vonására irányuló tö­rekvésben jelenik meg. A Nemzeti hitvallás elévülhetetlennek nyilvánítja a „kommunista” diktatúrák uralma alatt elkövetett bűnöket, s ezen elv alapján a normaszöveg „nem zárja ki valamely személy büntetőeljárás alá vonását és elítélését olyan cselekményért, amely elkövetése idején a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai szerint bűncselekmény volt” (Magyarország Alaptörvénye [2011. április 25.] Szabadság és felelősség XXVIII. cikk (6) bekezdés). E rendelkezés tehát lehetővé teszi a visszamenőleges hatályú felelősségre vonást, megkerülve azt az alapvető jelentőségű jogállami követelményt, amely szerint „nincs bűncselekmény törvény nélkül”. A 2011. december 30-án elfogadott át­meneti törvény aztán az MSZMP-t és jogelődeit bűnöző szervezeteknek nyilvánítja, hangsúlyozva azt is, hogy e pártok tevékenységéért az MSZP is felelősséggel tartozik. Ily módon az új alkotmányos rend a kollektív bűnösség elvét is magába foglalja, követve a Horthy-kori jogfelfogást, amely a Tanácsköztársaság szervezésében és felépítésében részt vevő egyének cselekedeteit eleve bűnténynek tekintette.

A politikai realitások jegyében egyébként az alaptörvény nemcsak az államformát, hanem lényegében a kormányzati rendszert is érintetlenül hagyja. Míg az előkészítő bizottság koncepciója szerint a köztársasági elnök súlyos bizalomvesztés miatt kialakuló alkotmányos, illetőleg po­litikai válság esetén feloszlathatja az országgyűlést, az alaptörvény az államfőt ilyen hatáskörrel nem ruházza fel. Az új szabályozás azonban mégis lehetőséget biztosít arra, hogy egy Fideszhez kötődő elnök eltá­volítson a hatalomból egy más színezetű kormányt. Az államfő ugyanis feloszlathatja az országgyűlést, ha az az adott év központi költségvetését március 31-ig nem fogadja el, miközben a pénzügyi terv megszavazása a Költségvetési Tanács előzetes hozzájárulását feltételezi. Első közelí­tésben e szabályozás új elemmel bővíti a hatalommegosztás rendszerét, erőteljesen korlátozva a törvényhozás budget-jogát, tényleges funkciója azonban az, hogy akadályozza, netán ellehetetlenítse egy későbbi kormány tevékenységét. A Fidesz ugyanis 2011 elején átalakította a Költségvetési Tanács szervezeti felépítését és összetételét, amiként más független intézmények élére is pártpolitikust, illetőleg hozzá közel álló szakembert állított. Ily módon a jelenlegi időszakban a hatalmi ágak elválasztása csupán az alaptörvényi deklaráció szintjén, formálisan áll fenn, ám a fékek és ellensúlyok rendszere azonnal működésbe lép, mi­helyt a jelenlegi kormányt más színezetű kabinet váltja fel.

Az alaptörvény tehát, a történelmi restaurációk szokásos logikáját követve, felemás módon állítja helyre a hagyományos államiságot, miközben a normaszöveg átértelmezési lehetősége a két világháború közötti időszak további elemeinek visszatérését is biztosíthatja. Múlt és jelen, tradíció és modernitás ellentmondása leginkább az alkotmányozó hatalom legalitásának indoklásában fejeződik ki. Egyfelől a Nemzeti hitvallás érvényteleníti az 1949-es alkotmányt, másfelől viszont a záró rendelkezések szerint „Ezt az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el” (Magyarország Alaptörvénye [2011. április 25.] Záró rendel­kezések 2. pont). E jogszabályhelyek a kétharmados többségen nyugvó alkotmányozó hatalmat deklarálják, amit a történeti alkotmányosság nem ismer, sőt egyik jellegzetessége éppen az, hogy továbbépítése egyszerű törvényekkel ment végbe. Az új jogrend megalapozása tehát érvényte­lennek nyilvánított rendelkezéseken nyugszik, vagyis a folytonosság helyreállításának deklarálása a megszakítottságra épül.

Az alkotmányjogi rendszerváltás 2012. január 1-jén az alap- és az átmeneti törvény, valamint az addig elfogadott sarkalatos törvények ha­tálybalépésével lényegében befejeződött, formálisan is lezárva a III. Köz­társaság történetét. Ez utóbbiak közül a választási törvény – egyfordulós és a győztest is kompenzáló szisztémájával – jelentős mértékben erősíti a Fidesz pozícióját a következő voksolásokon, a pénzügyi stabilitási törvény bebetonozza a magas keresetűeknek kedvező személyi jövede­lemadó-rendszert, az egyházügyi törvény pedig az új kurzus ideológiai igényeinek megfelelően különbséget tesz elismert felekezetek és vallási egyesületek között. Állam és egyház viszonyának rendezésekor egyéb­ként nyíltan is megjelenik a tradicionalitás, hiszen a szabályozás alapelve a kormány szerint is az 1894-es egyházpolitikai reform koncepciójából származik. E sarkalatos törvény egyben azt is jelzi, miként értelmezhetik a modern normaszöveget a történeti alkotmány vívmányaival összhang­ban. Az alaptörvény ugyanis állam és egyház különválasztását deklarálva nem tesz különbséget a vallásfelekezetek között, a sarkalatos törvény viszont – a kategória leszűkítő felfogásával – a modern jogállamisággal szembenálló hierarchiát állít fel.

Az elmúlt egy- és háromnegyed évben az új berendezkedés legfonto­sabb alkotóeleme, a centrális hatalmi erőtér is bizonyos fokig megszilár­dult. Bár 2011 februárjától, a Széll Kálmánt-terv egyes intézkedéseinek kiszivárogtatásától megkezdődött a Fidesz szavazótáborának lassú, ám folyamatos eróziója, a politikai erőviszonyok alig módosultak. A Szonda Ipsos felvételei szerint ugyan az összes megkérdezett között a párt híveinek aránya egy év alatt 34%-ról 16%-ra esett vissza, a többi formáció bázisának terjedelme lényegében változatlan maradt, s így a fiatal demokraták megőrizték előnyüket az ellenzékkel szemben. Az MSZP nem tudott kitörni a 10-14, a Jobbik pedig a 6-10%-os sávból, s az LMP támogatottsága sem lépte át az 5%-ot. A politikai rendszer­váltás tehát nemcsak a pártstruktúra átalakulását, majd az új szerkezet érzékelhető stabilizálódását jelenti, hanem a preferenciák rögzülését, a választói magatartás változékonyságának csaknem teljes megszűnését is. Jelentősebb mérvű átáramlást csak a Fidesz és a Jobbik tábora között figyelhetünk meg, miközben a kormánypárt bázisából távozók túlnyomórészt a bizonytalanok és a passzívak egyre szélesedő körét gyarapítják. Ezért a pártot választó biztos szavazók között a jobboldali pólus támogatottsága jóval kisebb mértékben csökken, mint az összes megkérdezett esetében. Az európai parlamenti, az országgyűlési és az önkormányzati választáson a résztvevők 69-71%-a voksolt a Fidesz-KDNP szövetségre, illetőleg a Jobbikra, és ez az arány 2012 januárjában is csak 61%-ra esett vissza. Emellett, az új szabályozás következtében, a kormánypárt jelenlegi 39%-os támogatottságával is elnyerné a képviselői helyek kétharmadát, amit csupán a demokratikus ellenzéki formációk széles körű összefogása akadályozhatna meg.

Az elmúlt félévben ugyanakkor a pártszerkezet valamelyest módosult, jelezve, hogy az új berendezkedés nem zárja ki a politikai erőtér bizonyos fokú változását. Október 22-én a Gyurcsány Ferenc vezette Demok­ratikus Koalíció platform kivált az MSZP-ből és önálló formációként a mérsékelt szociáldemokraták, a liberálisok és a konzervatív demokra­ták összefogására törekszik. Nyáron bejelentette párttá alakulásának szándékát a 4K! mozgalom, mely új köztársaságot kíván létrehozni, és határozott szociáldemokrata programot hirdet. 2012. január közepén a médiában megjelent az a hír, hogy Bajnai Gordon, a korábbi szakértői kormány miniszterelnöke a Haza és Haladás Alapítvány bázisán pártot alapít, amit azonban az érintett azonnal cáfolt. Január végén Kónya Péter, a Szolidaritás mozgalom egyik társelnöke is felvetette egy új for­máció megalakításának lehetőségét, február 6-án azonban e lépéstől már egyértelműen elzárkózott.

E kezdeményezések azonban eddig nem változtattak azon, hogy az újabb rendszerváltás során létrejött politikai szerkezet jelentősen külön­bözik a nyugat-európai modelltől. Az SZDSZ széthullása, illetőleg Dávid Ibolya kísérletének kudarca óta mind a liberalizmus, mind a modern konzervativizmus hiányzik a hazai politikai spektrumból, míg a szociálde­mokráciától balra álló alakzatok már az 1989-90-es fordulat óta teljesen elszigetelődtek. Ennek hátterében az húzódik meg, hogy a modern kon­zervatív liberalizmus elvei szemben állnak az állam támogatását igénylő nemzeti burzsoázia érdekeivel, a radikális baloldaliság pedig a politikai szocializmus bukása miatt nem jelent perspektívát a munkásság és a rendszerkritikai értelmiség számára. Ilyen strukturális feltételek mellett a Demokratikus Koalíció csak gyenge polgári bázisra támaszkodhat, és a 4K! sem számíthat jelentős nagyságú szavazótáborra.

Érdemi változások az ellenzéki erők összefogása terén sem történtek. 2011 decemberében ugyan az LMP parlamenti frakciójában felerősödött a Fidesz-ellenes szárny, amit jórészt a gyorsított törvényalkotást lehetővé tevő házszabály-módosítás és az egykulcsos személyi jövedelemadó bebetonozása idézett elő, a 2012. január 28-29-ei kongresszus azon­ban nem módosította a párt korábbi irányvonalát. Ily módon a december 23-ai polgári engedetlenségi akció és az aznap meghirdetett „Új ellen­állás” csupán politikai epizódnak bizonyult, s egyedüli következménye a frakcióvezető-váltás volt. E kudarcot jórészt az magyarázza, hogy az LMP tagjai és szavazói között továbbra is többséggel rendelkeznek azok, akik elutasítják az MSZP-vel és a Demokratikus Koalícióval történő együttműködést, feltételezve, hogy hosszabb távon önálló pólusképző erőként léphetnek fel. Az LMP kongresszusi határozata megnehezítheti, sőt ellehetetlenítheti a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal létrejöttét, amit egyébként a Szolidaritás mozgalom éppen a párt december 23-ai tüntetésén hirdetett meg.

Az elmúlt egy évben ugyanakkor a civil szféra gyökeresen átalakult. Még 2011 januárjában létrejött az Egymillióan a Sajtószabadságért (ké­sőbb Egymillióan a Demokráciáért) elnevezésű mozgalom, amit ősszel a szakszervezeti hátterű, többször említett Szolidaritás, decemberben pedig a Tiszta Kezek megszerveződése követett. Ily módon a civil szfé­rában megszűnt a Fidesz-közeli hálózatok túlsúlya, s az intézményesü­lés jellege is módosult; a formális szervezetek mellett a tagság nélküli, ám folyamatosan működő mozgalmak is megjelentek. 2011. március 15-től az új alakzatok jelentős tömegtüntetéseket szerveztek, elhódítva az utcát az azt korábban uraló jobb- és szélsőjobboldaltól. A sorozatos megmozdulások, s különösen a 2012. január 2-ai, az alaptörvény ün­neplése ellen az Operaháznál tartott rendezvény azt a látszatot keltet­ték, hogy a kormánnyal és az új politikai rendszerrel szemben tömeges elégedetlenség alakult ki. Az egymást követő tüntetések résztvevőinek többsége azonban minden alkalommal egy sajátos szubkultúrához, a fővárosi (bal)liberális értelmiséghez tartozott, melynek megmozdulásai a társadalom túlnyomó hányadát nem, vagy alig érintették meg. Mindazo­náltal a Fidesz szükségét érezte annak, hogy visszahódítsa az utcát, a szimbolikus politizálás egyik meghatározó terepét. A 2012. január 21-i, névleg civilek által szervezett legalább 100.000-es (a belügyminisztérium szerint 400.000-es) Békemenet azt sugallta, hogy a többség változatlanul a kormány és az új berendezkedés mögött áll, üzenve a külföldnek is a keresztény nemzeti kurzus szilárdságát. Az esemény fontosságát az is mutatta, hogy a felvonulók a Hősök teréről indultak s a Kossuth térre érkeztek, jelezve a főváros két legfontosabb szimbolikus helyszínének megőrzését, illetőleg visszahódítását.

Az új rendszer harmadik meghatározó eleme, a nacionalista jellegű gazdaság- és külpolitika az elmúlt évben sajátos hullámzáson ment keresztül. A 2011. március 1-én meghirdetett Széll Kálmán-terv tőke- és piacbarát intézkedési javaslatai nemcsak a nemzeti burzsoázia, hanem a multi-és transznacionális vállalatok érdekeit is szolgálták, miközben a csomag a tradíciókra utalva az 1877-78. évi költségvetési kiigazítást előkészítő pénzügyminiszter nevét viselte. A kiadáscsökkentő lépé­sek strukturális reformokat is tartalmaztak, melyeket az országgyűlés 2011 késő őszén fogadott el. Ezek közül legjelentősebbnek a köz- és felsőoktatás rendszerének szerkezeti átalakítását tekinthetjük, melyek egyszerre irányultak a költségvetési egyensúly megteremtésére és egy új keresztény nemzeti középosztály megteremtésére. Az előbbi szfé­rában 16 éves korra szállították le a tankötelezettséget, elhatározták a gimnáziumba járók számának 40%-os csökkentését, s a szakképzésben a kora kapitalista tanoncrendszerhez hasonló szisztémát vezettek be. A felsőoktatás terén 53.000-ről 34.000-re mérsékelték az államilag finan­szírozott helyekre felvehető (új elnevezéssel a teljes állami ösztöndíjban részesülő) hallgatók számát, 15.500 főben jelölték meg a részösztöndí­jasok körét, míg a többiek csak önköltséges képzés keretében végezhetik tanulmányaikat. Ennek összegét radikálisan növelték, aminek negatív hatásait a Diákhitel II. intézményének megteremtésével kívánják ellen­súlyozni. Ily módon valójában széleskörű tandíjrendszert vezettek be, ám e kifejezést, a „megszorításhoz” hasonlóan, nem használják. Emellett a Fidesz kormányzat az oktatásban kiemelt szerepet szán a keresztény nemzeti szellemiségű hazafias, illetőleg családi életre nevelésnek, a tradicionális értékrendre történő szocializációnak, amit az is szimbolizál, hogy nem közoktatási, hanem köznevelési törvényt fogadtak el. E célok megvalósítását is szolgálja az iskolarendszer államosítása, valamint a tanszabadság törvényi korlátok közé szorítása.

Strukturális reformnak tekinthetjük az önkormányzati rendszer gyöke­res átalakítását, az integrált megyei kormányhivatalok létrehozását és az azoknak alárendelt járási hivatalok hálózatának kiépítését is. E téren a tradicionális államiságtól teljesen eltérő intézményrendszert alakítanak ki, mivel a települési önkormányzatoktól teljes mértékben elvonják az államigazgatási feladatokat, a megyék funkciókörét pedig a területfej­lesztésre korlátozzák. Ily módon a hagyományos államberendezkedés egyik legfontosabb elemét, a megyét éppen a múltba forduló Fidesz kormányzat üresíti ki, feltehetően azért, mert a néhai megyék bázisát képező középbirtokos nemesség restaurálását megvalósíthatatlan és vállalhatatlan lépésnek tekinti. Ezt Orbán Viktor szimbolikusan is jelezte, amikor elzárkózott a vármegye megjelölés visszaállításától, hangsú­lyozva, hogy e kategória a társadalom jelentős része számára negatív értéktartalmat hordozhat. Az új önkormányzati és területi államigazgatási struktúra egyébként a magyar történelem egyik legcentralizáltabb szisz­témája, mely a hatósági igazgatás szférájában szinte teljesen kizárja a helyi befolyásolás lehetőségét.

A Széll Kálmán-terv végrehajtása keretében megkezdődött a nyugdíj­rendszer reformja is. 2011 őszén megszüntették a korkedvezményes és korengedményes nyugdíjazást, a már folyósított járadékokat szociális ellátásokká alakították át, elrendelték a rokkantnyugdíjasok jogosultsá­gának felülvizsgálatát, s e lépésekkel összhangban egységes korhatárt vezettek be. A háttérben elindultak az öregségi nyugdíjrendszer megvál­toztatására irányuló munkálatok is, melyek az ún. svéd modell átvételével zárulhatnak. Emellett strukturális reformjellegű lépésként értékelhetjük az egykulcsos személyi jövedelemadó már többször említett bebetonozását, valamint az áfa és a jövedéki adók növelését is, melyek egyaránt azt célozzák, hogy a terheket minél nagyobb mértékben a jövedelmekről a fogyasztásra helyezzék át.

A tőke- és piacbarát intézkedések sorozata átmenetileg megnyugtatta a külföldi befektetőket, akik ezek hatására már kevésbé negatívan ítél­ték meg a kabinet unortodox lépéseit. Növelte a Fidesz-kormány iránti bizalmat az államadósság ellen meghirdetett küzdelem, valamint az az ígéret is, hogy a GDP-arányos költségvetési hiányt tartósan 3% alatt tartják, miközben 2013-ban a különadókat kivezetik, a bankadót pedig megfelezik. E hangulatváltás jelentős mértékben hozzájárult a forint erő­södéséhez és az állampapír-piaci hozam csökkenéséhez, miközben az alaptörvény és a médiaszabályozás miatti külföldi kritikák is mérsékeltebb hangvételűvé váltak. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter 2011. június végi budapesti látogatásán ugyan a demokratikus intézményrendszer védelmére hívta fel a kormány figyelmét, bírálva a média-, és az egyház­ügyi törvényt, illetőleg az igazságszolgáltatás átalakításának módját, éles kritikát azonban a nyilvánosság előtt nem fogalmazott meg.

Ebben az időszakban tehát átmenetileg visszaszorult a nemzeti bur­zsoázia kiemelt támogatása, mely csak 2011 őszén az ún. pláza-törvény elfogadásával folytatódott. E jogszabály öt évig a nemzetgazdasági mi­niszter engedélyéhez köti új szuper- vagy hipermarket építését, kísérletet téve a hazai kereskedők versenyhelyzetének adminisztratív úton történő javítására. Ugyanakkor e törvény az építőipari vállalkozásokat is hátrá­nyosan érinti, melyek termelési értéke már amúgy is radikálisan csökkent az állami és önkormányzati megrendelések tartós visszaesése miatt.

2011 ősze egyébként fordulópontot jelentett az új berendezkedés megszilárdulásának folyamatában. Ez év november elejétől 2012. január közepéig az autoritárius, neo-horthysta politikai rendszer első jelentősebb válságát élte át, amit elsősorban a devizahitelesek helyze­tén könnyítő, ám a bankoknak súlyos veszteséget okozó végtörlesztés intézményének szeptember végén történt bevezetése idézett elő. Míg a bankadó és a különadók kivetését, majd a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítását az Európai Unió még tudomásul vette, a deviza­hitelek rögzített árfolyamon, egy összegben való törlesztését már nem fogadta el. Az Unió vezetői, a hitelminősítők és a külföldi befektetők nemcsak a közvetlen (2012. január végéig 210 milliárd Ft-nyi) veszte­ség miatt reagáltak élesen, hanem azért is, mert ezt az intézkedést a kormány kiszámíthatatlanságának jeleként értékelték. A bizalomvesztés következtében zuhant a forint árfolyama, emelkedtek az állampapír­-piaci hozamok, s radikálisan nőtt az államcsőd elleni biztosítási díj összegét jelző CDS-mutató. Ilyen körülmények között 2011. november 17-én Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter, Orbán Viktor előző napi döntésének megfelelően, bejelentette, hogy a kormány elővigyá­zatossági hitelért az IMF-hez fordul. Ezt követően azonban a hivatalos tárgyalások megkezdése kétségessé vált; a december 13-án hazánkba érkezett valutaalapi delegáció ugyanis a megbeszélések befejezése előtt elutazott az országból, jórészt Olli Rehn uniós pénzügyi biztos fellépésének hatására. Brüsszel elsősorban azért kezdeményezte az előzetes tárgyalások félbeszakítását, mert december 14-én kiderült, hogy a kormány az MNB és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügye­letének összevonására készül, annak érdekében, hogy Simor Andrást, a jegybank elnökét az új szuperszervezet vezetőjének rendelje alá. Az Unió határozott álláspontját feltehetően az is motiválta, hogy a december 8-9-ei csúcstalálkozón Orbán Viktor először elutasította a közös európai fiskális szerződés tervét, majd valószínűleg Angela Merkel német kan­cellár nyomására „talán”-ra módosította álláspontját, hangsúlyozva, hogy e szuverenitáskorlátozó kérdésben csak az országgyűlés dönthet.

December utolsó napjaiban a válságot jelző politikai események fel­gyorsultak. Először Jose Manuel Durao Barroso EB-elnök intézett ma­gánlevelet Orbán Viktorhoz, melyben az átmeneti törvényjavaslat MNB-re vonatkozó rendelkezéseinek visszavonását kérte. Ezt a kormányfő akkor még határozottan elutasította, akárcsak Hillary Clinton üzenetét, mely a média-, az egyházügyi és a bírósági szervezeti törvény felülvizsgálatát kezdeményezte. Közben a mértékadó nyugati sajtó, beleértve a kon­zervatív irányultságú újságokat is, élesen bírálta a kormány politikáját, hangsúlyozva, hogy az a demokrácia és a jogállamiság gyengítésére, netán felszámolására irányul.

Az új berendezkedés gazdasági és politikai válsága 2012 első napjai­ban érte el mélypontját. Január 4-én a bankközi devizapiacon egy euróért már 324 forintot kértek, jóval többet, mint 2009 márciusában, Gyurcsány Ferenc lemondása előtt. Közben Brüsszelben, az Európai Parlament liberális és zöld frakcióinak kezdeményezései alapján, Magyarország uniós szavazati jogának felfüggesztését fontolgatták, amit azonban a néppárti képviselőcsoport elutasított, és rövid habozás után a szocialista és demokrata frakció is elvetett. Bár a csoport helyettes vezetője, Hannes Swoboda január 4-én úgy fogalmazott, hogy „Komolyan meg kell fontol­nunk az EU-ról szóló szerződés 7. cikkelyének [az Európai Tanácsban való szavazati jog felfüggesztésének – W. Gy.] alkalmazását, amennyiben az Orbán-kormány továbbra is semmibe veszi az európai jogszabályokat és alapértékeket”. Egy héttel később a szocialista képviselők „nem tar­tották időszerűnek az Európai Unió alapszerződésének 7. cikke szerinti eljárás megindítását” (S&D 2012, 11-12) Ez utóbbi álláspont felül­kerekedésében meghatározó szerepet játszott az MSZP felső vezetése, mely az LMP-hez hasonlóan elutasította az ország szankcionálását. A széleskörűen elterjedt jobboldali vélekedésekkel ellentétben tehát a hazai ellenzék nem szervezte, hanem inkább tompította a kormányra nehezedő uniós nyomást.

Az árfolyam zuhanását látva a Fidesz azonnal módosította magatar­tását. Fellegi Tamás tárca nélküli miniszter bejelentette, hogy a kormány az IMF-fel és az EU-val gyors megállapodásra törekszik, Orbán Viktor pedig Simor Andrással egyeztetett arról, hogy a jegybank és a kabinet szorosan együttműködik a forint védelme érdekében. E lépések hatására az árfolyam a néhány nappal korábbi szintre erősödött, s a sorozatos le-minősítések ellenére az ország állampapír-piaci pozíciója is javult. Követ­kező állomásként, a várható kötelezettségszegési eljárásokra reagálva, január 17-én Orbán Viktor levelet küldött Barrosonak, melyben jelezte, hogy a kormány kész módosítani a vitatott jogszabályokat. Az EB elnöke egyébként még aznap közölte, hogy a testület három kötelezettség­szegési eljárást indít a jegybank és az adatvédelmi hatóság függetlenségének megsértése, valamint a bírák 62 éves korban történő nyugdíjaztatása miatt. Január 18-án, az Európai Parlament Magyarországgal foglalkozó ülésén Orbán Viktor is felszólalt, s miközben készségesnek mutatkozott a brüsszeli követelések teljesítésére, visszafogott hangvétele ellenére határozottan megvédte az alaptörvényt, s az azon alapuló új berendez­kedést. Bár e tanácskozáson a kormányfő nemcsak a vitatott törvények, hanem az azok mögött meghúzódó szellemiség miatt is éles bírálatokat kapott, bizonyos fokig mégis győztesen került ki a politikai összecsapás­ból. Viszonylagos sikeréhez jelentős mértékben hozzájárultak a néppárti képviselők felszólalásai, s különösen Joseph Daul frakcióvezető beszéde, aki szerint a Fidesz kormány elsöprő sikereket ért el.

Csaknem egy héttel később, január 24-én Barroso és Orbán Viktor brüsszeli tárgyalásán a vitás kérdések egy részében megegyezés szüle­tett. A miniszterelnök elállt az MNB és a PSZÁF összevonásának szándé­kától, s lemondott arról, hogy a kormány tagja a monetáris tanács ülésén részt vehessen, ragaszkodott azonban a jegybanki vezetők eskütételéhez és fizetésük kétmillió forintban történő maximálásához. Ugyanakkor a bírák kötelező nyugdíjba vonulását nem igazságszolgáltatási, hanem a nyugdíjrendszerhez kötődő kérdésnek minősítette, hangsúlyozva, hogy ebben az ügyben a brüsszeli bizottságnak kell kimutatnia a diszkriminatív elemet, s ha ezt megteszi, korrigálják a szabályozást. Hasonló álláspontot foglalt el az adatvédelmi hivatal vezetője esetében is, jelezve, hogy e téren is elfogadják majd Brüsszel javaslatát. Mindezek alapján úgy látta, hogy elhárultak az akadályok az IMF-fel és az EU-val való hiteltárgyalá­sok megkezdése előtt, Barrosoval folytatott megbeszélését pedig nem politikai, hanem jogi eszmecserének ítélte.

Lényegében hasonlóan értékelték az Unió és a kormány kapcsolatfel­vételét, majd álláspontjaik közeledését a külföldi befektetők is. Január 16-án még 312 forintot kértek egy euróért, Orbán Viktor brüsszeli felszó­lalásának napján viszont az árfolyam már 304 forintra javult, a Barrosoval folytatott tárgyalásokat követően pedig lefelé áttörte a 300 forintos határt. A bizalom részleges visszatérését az magyarázza, hogy a befektetők reálisnak, sőt közelinek ítélik a hitel-megállapodást, s ennek alapján ki­zárják az államcsőd lehetőségét. Ezzel egyidejűleg a mértékadó nyugati politikusok és sajtóorgánumok nyomása is enyhült, amihez a sikeres Békemenet is hozzájárult.

Az új berendezkedés első válságából a (bal)liberális média egy része, sőt néhány szocialista politikus is azt a következtetést vonta le, hogy 2012. március végére, április elejére államcsőd következhet be, figyel­men kívül hagyva a csaknem 36 milliárd eurós valutatartalékot. E nézetek képviselői azt sem zárták ki, hogy előrehozott választásokat írnak ki (ennek feltételezett időpontjaként 2012. március 18-át jelölték meg) és/ vagy Orbán Viktort a miniszterelnöki tisztségben Varga Mihály vagy más fiatal demokrata politikus váltja fel, netán szakértői kormány alakul. E vé­lekedések azon alapultak, hogy az Unió kétségtelenül szerepet játszott a Papandreu, illetőleg a Berlusconi kabinet megbuktatásában, feltételezve, hogy e megoldást Magyarország esetében is alkalmazhatják. Az Unió azonban nem kívánja a jelenleg is erős támogatottsággal rendelkező Orbán-kormányt eltávolítani, hanem csupán arra törekszik, hogy az tartsa be az uniós jogszabályokat, illetőleg politikai tevékenysége során az európai értékeket kövesse. E magatartást egyrészt az magyarázza, hogy az Európai Parlamentben relatív többséggel rendelkező Néppárt kritikai megjegyzései ellenére szolidáris tagszervezetével, másrészt Görögországgal és Olaszországgal ellentétben hazánkban a különböző politikai oldalak közötti minimális konszenzus is hiányzik, s emellett kifelé a Fidesz-KDNP pártszövetség teljesen egységesnek mutatkozik. Óvakodnak a határozottabb fellépéstől a brüsszeli intézmények azért is, mert tartanak attól, hogy folyamatos nyomásgyakorlásukkal tovább erősítik a nacionalizmust és az euro-szkepticizmust, elősegítve a Jobbik hatalomra kerülését.

A történelmi tapasztalatok szerint az új politikai rendszer által túlélt első válság jelentős mértékben hozzájárul annak megszilárdulásához. A ki­egyezést követően a dualizmus akkor stabilizálódott, amikor 1871-ben az osztrák Hohenwart-kormány cseh orientációjú trialista kísérlete kudarcot vallott. Horthy Miklós keresztény nemzeti berendezkedésének életképes­ségét az 1921-ben lezajlott két királypuccs meghiúsulása bizonyította, ami aztán utat nyitott a bethleni konszolidáció számára. Ugyanakkor az új berendezkedések politikai ellenfelei e válságokat szükségszerűen a közeli bukás előjeleként értékelik, csak a krízis elmúltát követően ismerik fel a szisztéma stabilizálódását.

Az alkotmányjogi rendszerváltás lezárulása, a politikai spektrum vi­szonylagos mozdulatlansága és az első válság túlélése egyaránt azt jelzi, hogy a neo-horthysta jellegű politikai berendezkedés megszilárdul, s 2014-ig, esetleg 2018-ig nagy valószínűséggel fennmarad. Ez nem jelenti azt, hogy nem kerül sor korrekciókra, vagy miként Lázár János fideszes frakcióvezető február 6.-án a berlini nagykövetségen tartott előadásában fogalmazott, a hibák kijavítására, amely hibák, véleménye szerint, fő­ként a nemzetközi erőtér jelentőségének alábecsülésében nyilvánultak meg. Az elmúlt hónapok eseményei egyben azt is megmutatták, hogy e politikai rendszert csak a magyar társadalom többségének akarata vált­hatja le. Az államszocializmusból, majd a polgári demokráciából történő tömeges kiábrándulás után azonban ez csak akkor következhet be, ha az új berendezkedés a társadalmi lét valamennyi szférájában tartósan kudarcot vall.

Hivatkozott irodalom

A KSH jelenti, 2010/9

Bairoch, Paul 1976: Europe's Gross National Product. Journal of European Economic History, No 2.

Lipset, Seymour Martin 1995: Homo politicus. A politika társadalmi alapjai. Bu­dapest, Osiris Kiadó

Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.)

S&D 2012: S&D Magyar Szocialista Párt Európai Parlamenti Delegáció, Hírlevél 2012. január 9. – január 22.

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány

Az, hogy az elmúlt két esztendőben mi történt Magyarországon és milyen rendszer jött létre, nézetem szerint az Orbán-kormány két évének keretei között nem elemezhető. Vissza kell térnünk a rendszerváltáshoz, hiszen már akkor nagyon naivnak kellett lenniük azoknak a szerzőknek, akik az új rendszer kialakulásának alapjait '89-ben legalább nagy vonalakban nem látták előre. Ezt maga Orbán Viktor is érzékelte, amit egy személyes momentummal tudnék illusztrálni. 1993-ban írtam Orbán Viktorról egy cikket a Népszabadság vidéki lapjaiba – más politikusokról is, de többek közt róla -, s egyedül ő jelentett föl, és két pert indított ellenem az ügy kapcsán. A cikk több pontját is följelentette, de az első mondat volt igazán kriminális számára, amelyben idéztem Bill Lomaxet, aki azt mondta, hogy Magyarországon egyetlen olyan politikus van – ezt Bill valamikor 1990-ben vagy 91-ben mondta-, aki alkatilag is hajlik a diktatórikus politizálás meghonosítására. Nos, mindegy, hogy a per miképpen dőlt el, világos volt, hogy a tekintélyuralmi struktúrák kialakulása mint problematika benne volt már akkor is a levegőben.

Első tézisem ezért az, hogy a napjainkra megszilárdulni látszó tekin­télyelvű rendszer gyökerei már az 1989-es rendszerváltásban benne rejlettek. Tehát főképpen azok a ma is naivnak tetsző vagy magukat an­nak mutató liberális vagy szocial(ista)-liberális szerzők, akik mindenféle demokratikus álmokat kergettek, és azzal szédítették Magyarországon a lakosságot, hogy itt egy nyugat-európai típusú polgári demokrácia ho­nosulhat meg, tulajdonképpen szellemi kártyavárat építettek föl, amely napjainkban már csak a vakok számára nem omlott össze. Mélységes történelmi okok folytán ugyanis lehetetlen a polgári demokrácia nyugati típusának megteremtése Magyarországon. Nincs az az exportja ennek az intézményrendszernek, ami oda vezet el, ahova a nyugat-európai fejlődés sok évszázad alapján eljutott.

A második tézis, hogy ha a történeti összefüggésből nem ragadható ki az Orbán-rendszer, akkor nem lehet kiragadni a kelet-európai régióból sem. Ugyanis mindaz, ami Magyarországon lejátszódik, nemcsak Ma­gyarországon játszódik le, hanem így vagy úgy csaknem egész Kelet­-Európában. Tehát Magyarország nem valami különleges pályát fut be, még akkor sem, ha politikai értelemben jelenleg Magyarország Európa talán legreakciósabb sarka, noha nem hiszem, hogy a balti államok vagy Lengyelország sokkal kedvezőbb helyzetben lennének. Magyarországon sem csak 2/3-a van a jobboldalnak, hanem jóval több, nyolcvan-valahány a Jobbikkal együtt. Ha mindezt beillesztjük ebbe a kelet-európai össze­függésbe és a válságba, akkor sok minden érthetővé válik.

Harmadszor, egyfelől a gazdasági világválság körülményei között, másfelől pedig a Mészáros István által leírt kapitalizmus, tőkerendszer strukturális válságának feltételrendszerében nem is nagyon lehetséges Kelet-Európában kikerülni a tekintélyuralom kibontakozását: Putyin, Lukasenko, Orbán, Fico… és tovább mehetnénk Románia irányába. A félperifériás kelet-európai kapitalizmus liberális menedzselése tehát nem lehet tartós és sikeres. Lehet utalni arra, hogy Csehország és Szlovénia másféle utat reprezentálhat, de ez Kelet-Európának az a nyugati része, amelyik már nagyon közel van – itt nem tudok történeti okokba belemenni – a nyugat-európai fejlődéshez. A magyar rendszer alapja, hogy a jobbol­dali nacionalista politikai hatalmi centrum a maga „hűbéres” támogatóival gyakorlatilag leválthatatlanná válik demokratikus választások útján. Én egyelőre sehol sem látom azokat a politikai erőket Kelet-Európában, amelyek képesek lennének Moszkvától Budapestig széles társadalmi mozgalmak útján, egy újfajta demokrácia megteremtése útján elzavarni a mostani uralkodó kasztot. Elvben, persze, ezt nem lehet kizárni. Mégis látni kell, hogy van egy központi nagy párt, amelyik ellenőriz mindent, a sajtót, az igazságszolgáltatást, a legkülönbözőbb állami vállalatokon keresztül óriási gazdasági és médiahatalommal rendelkezik, ellenőrzi a civil társadalom szinte egészét, a létező összes pártot a kis pártok pozíci­ójába tudja szorítani, úgy, ahogy az tulajdonképpen a Horthy-rendszerben is volt. Még a választási kerületek határait is átszabta. Magyarországon természetesen a Horthy-rendszernek a kulturális-ideológiai feltételei azok, amelyek nagyon meghatározóak, még szociálisan is jelen van a Horthy-rendszer számos eleme. Az „új” keresztény nemzeti hatalmi elit mélyen beágyazott a magyar történelembe: a leszármazottak szintjén is követhető ez, a kultúra szintjén is követhető ez az egész kisnemesi, agyalágyult, befelé forduló nacionalizmus, az etnonacionalista uram­bátyám világ, a korrupció stb. Ezzel függ össze ez az új rasszizmus, ami az egész magyar társadalmat tényleg elborította, hiszen a sokféle ellentmondás bűnbak állítására készteti a lesüllyedéstől rettegő alsó rétegeket és a középrétegek bizonyos csoportjait is. Ennek egyik ideo­lógiai vetülete a régi, tradicionális magyar nacionalizmus restaurálása, egészen a II. világháború folyamán fasizálódott magyar hadseregek mai heroizálásáig. Rokon jelenség ez a balti országokban végbemenő hasonló folyamatokkal.

Utolsó gondolat, negyedszer: a gazdasági szisztéma. Orbán és egész rendszere lényegében – minden látszat ellenére – megfelel a multinacio­nális pénzügyi intézményeknek és a nemzetközi tőkés szervezeteknek, hiszen teljesíti azok alapvető elvárásait. A Nyugat-ellenes populista kuruckodás befelé, a társadalmi bázisnak szól. Miközben jól eljátszik belső politikai okokból ezzel a kuruckodó, nemzeti felszabadító zagyválással, jól felfogott hatalmi törekvéseinek megfelelően mindenben kiszolgálja az EU és az IMF pénzügyi érdekeit. A nyugati elvárásokkal kapcsolatos feladatot tulajdonképpen jobban ellátja, mint korábban az MSZP és az SZDSZ, hiszen képes féken tartani a lakossági elégedetlenséget, miközben sikeresen lerombolja a megmaradt kis számú szociális vív­mányt. Tehát nemhogy rendszeridegen, nagyon is rendszer-immanens a mai Kelet-Európában ez a jobboldali és szélsőjobboldali rezsim, nem véletlen, hogy egész Kelet-Európában rokonszenvet keltett Orbán a helyi hatalmi elitek körében. Az Orbán-rendszer történelmi gyökerei sokkal mélyebbek, mint amit a liberalizmus Magyarországon produkált, társa­dalmi hátterét tekintve mindenképpen. Csak hát mi hagytuk magunkat félrevezetni nagyon sokáig azáltal, hogy nem vettünk tudomást a lényeg­ről: Magyarországon az Orbán-rendszert a megelőző nyolc év és az azt megelőző tizenkét év hívta életre. Tehát mind gazdasági, mind szociális és ideológiai-kulturális téren a szociálliberális politika jelentős mértékben hozzájárult az Orbán-rendszer létrejöttéhez. Anélkül történt ez, hogy a neoliberális gazdaságpolitikával szemben akár csak egyetlen épkézláb ötletet meg tudtak volna fogalmazni. Ennyiben a Gyurcsány-féle MSZP vezetésnek, az SZDSZ-nek, a koalíciós kormánynak a tekintélyuralmi szisztéma kialakulásában történelmi felelőssége van.

Bartha Eszter:

Én a munkásság kutatásával foglalkoztam az államszocializmus idején és a rendszerváltás után; két egykori szocialista mintavállalat, a jénai Carl Zeiss és a győri Rába példáját vizsgáltam. Az alábbiakban három tézist szeretnék aláhúzni, amelyek segíthetnek bennünket abban, hogy kijelöljük a munkásság helyét a két ország újkapitalista társadalmaiban, és rámutassunk a helyi jellegzetességekre.

Az első az, hogy míg Jénában létezett egy komoly munkáskultúra és „törzsökös” munkásság, amelynek kinevelését a gyár nagylelkű szociálpolitikája is segítette, addig a Rábában a munkásság harmada volt bejáró, és jórészt paraszti származású. A magyar szakirodalomban Andorka Rudolf és Kemény István kutatásai is megmutatták, hogy a második világháború után a magyar munkásság jelentős részben a pa­rasztságból nyert utánpótlást, és ennél a csoportnál a döntően paraszti kultúra és lakóhely a gyári munka mellett is fennmaradt, sőt, a háztájinak köszönhetően elterjedt volt a munkás-paraszt életforma.

Az életforma, kultúra, gondolkodás különbségeihez hozzáteszem a régió gazdasági-kulturális elmaradottságát, amelyet az államszocialista időszak egyenlősítő politikája sem tudott felszámolni. Ennek érzékel­tetésére egy jellegzetes adat: 1974-ben a Zeiss férfi munkásainak 6 százaléka volt szakképzetlen; a Rába-gyár kimutatásai szerint 1975-ben a teljes munkaerő egynegyede nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. Ugyanilyen eltéréseket találunk akkor, ha a nők egyenjogúsí­tásának eredményeit vizsgáljuk az oktatásban és a politikában. Ha arra gondolunk, hogy a posztindusztriális társadalmakban a szakképzetlen segédmunkát egyre inkább a gépek helyettesítik, és a tudásjavak kerül­nek előtérbe a munkaerőpiacon, akkor ezek az adatok már 1989 előtt figyelmeztethettek volna a posztindusztriális átmenet nehézségeire, amelyet a rendszerváltás eufórikus hangulatában csak kevesen akartak tudomásul venni.

A második tézis, hogy miközben az állampárt mind az NDK-ban, mind pedig Magyarországon az ún. életszínvonal-politikával igyekezett „koop­tálni” a munkásosztályt a rendszerbe, Magyarországon az így kialakított materialista gondolkodásmód döntően fennmaradt, míg Kelet-Németor­szágban megfigyelhetünk egyfajta elmozdulást a posztmateriális értékek felé. Ezt a különbséget az életszínvonal szubjektív megítélésében is lemérhetjük: az anyagi világban a németek döntő többsége javulásról számolt be: a dolgozók anyagilag gyarapodtak, a munkanélküliek a szolgáltatások terén vették észre elsősorban a fejlődést. Nem így a ma­gyarok, akik döntően stagnáló vagy romló életszínvonalról számoltak be az interjúkban. A Kádár-korszak fő pozitívumai között szerepelt a kiszá­míthatóság és az életszínvonal: a rendszerben ugyan nem voltak nagy perspektívák, de abban mindenki egyetértett, hogy akkor a „kisember” is boldogulhatott. Az interjúalanyok egyöntetűen úgy gondolták, hogy a munkásság volt a rendszerváltás nagy vesztese: szemben a németekkel, a többség nem a társadalmi hierarchiák szigorodását, hanem az anyagi lesüllyedést fájlalta a legjobban. Miközben a németek szemében utólag sem növelte meg a honeckeri állam vonzerejét a kormány által garantált életszínvonal, addig Magyarországon a munkások többsége továbbra is aszerint mérte le a kormányok teljesítményét, hogy mennyire tudják növelni az életszínvonalat. Ezért nem véletlen, hogy sokan – főleg a falvakban élő családanyák – a diktatúra ellenére is inkább választották volna a Kádár-rendszert, mint az újkapitalizmust.

A harmadik tézis, hogy a keletnémetek általában pozitívabban ítélték meg az új demokráciát, mint a magyarok. A rendszerváltást illetően egy­értelmű a kép: senki sem bánta meg, hogy jött a Wende (rendszerváltás), sem az egykori párttagok, sem pedig azok a mérnökök, műszaki rajzolók és könyvelők, akik ideiglenesen vagy akár tartósan is munkanélkülivé váltak az új rendszerben. A magyarok többsége nem vállalt közösséget a rendszerváltással (igaz, a kommunistákkal sem!), és általában megfigyel­hető volt egy igen erős ressentiment (ellenérzés) azokkal a csoportokkal szemben, akik a munkások véleménye szerint a rendszerváltás óta nemcsak elkülönültek a dolgozó emberektől, hanem aránytalanul nagy mértékben profitáltak a nép tulajdonának kiárusításából és az új rend­szerből. Ide sorolták a volt pártkádereket, az értelmiséget és a kialakuló új magántulajdonosi osztályt. A privatizációt kivétel nélkül mind nagyon negatívan ítélték meg a megszólalók: a Rába privatizációját a munkások úgy írták le, hogy a vezetők „szétlopták” a gyárat, de ugyanezt gondolták a többi állami vállalat magánosításáról is. A külföldi tulajdonosokkal szem­beni bizalmatlanságot fokozta, hogy a munkások szerint a külföldi cégek csak a magyar piacokat akarták megszerezni, és leépítették a magyar termelést, vagy pedig bezárták a gyárakat. De a multinacionális vállala­tokról is megvolt a munkások véleménye: kivitték a profitot az országból és kizsákmányolták a magyar munkaerőt. Ezek után nem meglepő, hogy a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, amelynek ők csak a hátrányait érzékelték: a vállalat leépült, a munkáslétszám az ötödére zsugorodott, elveszett a gyár régi presztízse, amit a betelepülő Audi még jobban kihangsúlyozott, és visszaesett a munkások életszínvo­nala. Tovább fokozta a ressentiment-t az új elit „hivalkodó fogyasztása”: nagyon sokan elmondták, hogy régen, a szocializmus idején a vezetők és a munkások között nem voltak akkora anyagi különbségek, mint az új rendszerben.

A magyar munkások körében tehát erős kételyek fogalmazódtak meg mind a rendszerváltással, mind pedig az új demokráciával kapcsolatban. Ezek a kételyek azonban nem egy általános rendszerkritika irányába mutattak, hanem inkább egy sajátos magyar út preferálásába, ahol az állam valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszik egyfelől a multinacio­nális vállalatok és a hazai termelők, másfelől pedig a munkásság és a tőkések érdekei között. Több oka is lehet annak, hogy a magyar politikai baloldal miért nem tudott profitálni ezekből a kételyekből. A német és a magyar mentalitás különbségei mellett érdemes rámutatni a baloldali nyil­vánosság hiányára; elgondolkoztató, hogy még az elkötelezett baloldali szavazók is azt mondták, hogy egyetlen párt sem tekinti feladatának, hogy felvállalja a munkások érdekképviseletét. A munkásosztály látvá­nyos kirekesztődése a politikából, és az érdekvédelem gyengesége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a többség csak az államban reménykedett, amely hitük (vagy reményeik) szerint osztályok felett áll, és mint ilyen, tesz valamit a „kisemberekért”.

Az eredmények segítenek megmagyarázni a Kádár-korszak ambiva­lens megítélését. Az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kormányzás utáni vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával, ahogyan azt sok interjúban is megfigyelhettük. Míg a németek azonosultak a Wendével, és még a tartós munkanélküliek sem kívánkoztak vissza a honeckeri „munkásállamba”, addig a magyarok között csak kevesen voltak olyanok, akik úgy érezték, hogy profitáltak a rendszerváltásból és az új demokráciából. A negatív tapasztalatok hatására Magyarországon a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, és a nagyobb és erősebb államban, illetve egy sajátos magyar út preferálásában vélték megtalálni a perifériás fejlődés ellenszerét. A keletnémetek sikeresebb integrációját a kapitalista világgazdaságba tehát egy mentalitásváltozás is kísérte, amit a magyar esetben kevésbé lehet kimutatni.

Ugyanakkor fontos hasonlóságnak tartom, hogy a szakszervezeti és munkásmozgalom helyzetéről egyformán pesszimistán nyilatkoz­tak az interjúalanyok. A magyarok a nagyüzemek megszűnésével és a szakszervezeti mozgalom szándékos szétverésével magyarázták a munkástiltakozás hiányát. A németek úgy vélekedtek, hogy a munkahe­lyen az emberek atomizáltak, magányos harcosok, és mindenkit csak az foglalkoztat, hogyan tartsa meg a munkahelyét. Abban megegyez­tek a vélemények, hogy általában meggyengült az érdekképviselet. A munkások egyik mintában sem vártak az elkövetkező években jelentős társadalmi változásokat; a mindennapok mikrovilágával kapcsolatban azonban sokan kifejezték, hogy nagyobb közösségi életre lenne igényük, mint ami a magányos harcosoknak megadatik.

Esettanulmányaim megerősítik Szalai Erzsébetnek azt a tézisét, hogy a hazai munkások eltérő módon integrálódnak a gazdaságba. Szalai megkülönbözteti a hazai szektorban, jobbára lemaradt infrastruktúrá­ban dolgozó, „buheráló” munkásokat a multinacionális vállalatok jobban fizetett alkalmazottaitól. Ugyanakkor hangsúlyozza a munkásság erősen differenciált jellegét és a hazai szakszervezetek gyengeségét, mint két olyan faktort, ami jelentősen megnehezíti a munkásság „tudatos” osz­tályformálódását. Ferge Zsuzsa beemeli a munkásosztályt a mai magyar társadalmi struktúrába, azzal a megjegyzéssel, hogy a munkásokat „kakukktojásnak” tekinti a hierarchiában. Az alsó, felső, illetve a közép­osztályba való tartozás ugyanis egyértelműen kijelöl egy társadalmi hely­zetet, míg a „munkás” besorolás sokak számára egyaránt jelentheti mind az alsó-, mind pedig a középosztályba való tartozást. Ferge – Szalaihoz hasonlóan – a munkástudat fragmentáló­dásáról beszél.

Mi következik mindebből a mai munkásságra nézve? Egyrészt az, hogy kiszolgáltatott helyzetben van, gyakran feketén alkalmazzák, és a nagy ipari tartaléksereg megléte miatt nem áll módjában tiltakozni. Érdemes itt hangsúlyozni, hogy Magyarországon kirívóan alacsony a foglalkoz­tatottság: míg Németországban 2009-ben a 15-64 éves népesség 71%-át foglalkoztatták, addig Magyarországon a foglalkoztatottak aránya 55%. Ferge Zsuzsa több mint egymillió munkahely el­vesztéséről beszél, Mark Pittaway becslése szerint pedig 2008-ban 23%-kal kevesebb munkahely volt az országban, mint 1989-ben. Az általam meginterjúvolt magyar munkások számára az anyagi biztonság elvesztése, illetve a relatív (vagy nem is annyira relatív) elszegényedés volt a rendszerváltás legfájdalmasabb tapasztalata, míg a németeknél a munkanélküliség. A magyar esethez idézném Ferge Zsuzsa hangsúlyo­zottan bizonytalan becsléseit, aki 45-50%-ra teszi a rendszerváltás veszteseinek arányát, 30-35% helyzete nem javult, de nem is romlott az elmúlt húsz év folyamán, és végül a nyertesek aránya 20-25% lehet. Ami nagyon elgondolkoztató, az a szegénység „tartóssá­ga”: Ferge egy 3.000 fős panelvizsgálata alapján azok, akik 1992-ben sze­gények voltak, többségükben (60 százalék) azok is maradtak tizenöt év után, és csak 7%-nak sikerült jobb módba kerülnie. Ezek nagyon elszomorító adatok, és megerősítik azokat a feltételezéseket, amelyek szerint Magyarország társadalmi értelemben egyre jobban bezáródik.

Másrészt, és ezt is érdemes aláhúzni, a rendszerváltás keletnémet és magyar munkástapasztalatának volt egy közös mozzanata: az emberi kapcsolatok dimenziója. Az új rendszerben az emberi kapcsolatok vál­tozására egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok. A német életút-történetekből az derül ki, hogy náluk az individualizáció is erősebben érvényesült, mint a magyaroknál. A kiindulási helyzet is különbözött, hiszen az NDK egy jóval kollektivistább szocializmust próbált megvalósítani, mint a piac kiszélesítésével kísérletező Magyarország. Az, hogy a technikai fejlődés feleslegessé teszi az emberek egy részét, mélyen benne volt a német köztudatban, mint ahogyan az is, hogy az új rendszerben jóval kiélezettebb verseny folyik a munkahelyekért, mint a régiben. Ennek következménye a társadalomban lezajlott nagyfokú individualizáció, a régi közösségi szellem eltűnése a munkahelyekről, a „riválisok” kiszorítása a jó munkahelyi pozíciókból, a magánjellegű kapcsolatok háttérbe szorulása a munkatársak között, a kíméletlen versengés, az információk eltitkolása a másik elől (nehogy ő húzzon hasznot belőle) és a bezárkózás. A német interjúalanyok többsége egyenesen „magányos harcosokról” beszélt. Mind a keletnémetek, mind pedig a magyarok hiányolták a régi munkahelyi kollektívákat és azt a közösségi szellemet, amelyik megvolt a szocializmus idején. Az interjú­alanyok mindkét mintában elmondták, hogy a régi rendszerben máshogy viszonyultak egymáshoz az emberek: közösségibb volt a gondolkodás, kevésbé a haszon, a társadalmi hierarchia és az érdek irányította a tár­sas érintkezést, és egyértelműen jobbak voltak az emberi kapcsolatok. A régi munkahelyi közösségek megszűnésére tehát egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok – nem véletlen, hogy ezen a közösségi talajon fogalmazódott meg a magyar és a német munkások körében a leginkább azonos antikapitalista kritika.

Ebből a kritikából sok minden következik. Az osztályfogalom – ennek igen hosszú a története, itt csak érinthetem – mára kiszorult a magyar közbeszédből és az emberek többségének tudatából. Ezért, amikor védelmet keresnek a globális kapitalizmussal szemben, amely tönkre­tette vagy megvásárolta gyáraikat, a „nép tulajdonát”, és fájdalmasan szembesítette őket az új, és a Kádár-korszakhoz képest sokkal nagyobb mértékű anyagi, társadalmi és kulturális egyenlőtlenségekkel, csak egy elképzelt közösségre hagyatkozhatnak. Egy József Attila idézettel szeretném lezárni ezt a gondolatot: „Retteg a szegénytől a gazdag/ s a gazdagtól fél a szegény./ Fortélyos félelem igazgat/ minket s nem csaló­ka remény.” A magyar interjúk tükrében e sorok fájdalmasan aktuálisak; noha a költőnek nem adatott meg, hogy megismerje a posztindusztriális (posztfordista) kapitalizmust, amit Boltanski és Chiapello a kapitalizmus harmadik szellemének nevez.

Földes György:

Én úgy értelmeztem a feladatot, hogy próbáljunk meg eltérni a szokásos politikai értékeléstől, és megnézni a társadalmi-gazdasági hátterét annak, ami most történik. Nem pusztán a gazdasági konjunktúrára gondolok, tehát nem arra, hogy éppen hol áll a GDP-termelés Magyarországon. Nem ezt értem gazdaságon.

Próbáljunk föltenni néhány olyan kérdést ebben a történelmi helyzet­ben, amely segíti az újragondolást a baloldal számára. Ne azt ismétel­gessük, hogy a jobboldaliak, illetve a liberálisok miként rontották el a rendszerváltást, és vitték rossz útra az országot, hanem az újragondo­lásba önkritikai elemeket is bele kellene vinni, illetőleg másfajta megkö­zelítéseket is érdemes lenne fölvetni. Meghívásomat így értelmezem, s köszönöm szépen az Eszmélet szerkesztőségének.

Az első kérdésem az lenne, hogy mi a társadalmi háttere ennek a mos­tani jobboldali kurzusnak. Első tételem az, hogy a magyar középosztály megosztottsága az egyik ok, amit a rendszerváltás élezett ki és vitt vég­letekig. Van a magyar középosztálynak egy városias, a modernizációra, a demokráciára, a liberális értékekre, a baloldali értékekre nyitott része, amely valamennyire a polgári egzisztenciának is birtokában van. Polgári egzisztencián azt értem, hogy a saját életfeltételeit, fogyasztási szük­ségleteit a saját forrásaiból képes fedezni. E középosztály másik része egy vidékies, döntően az önkormányzati és állami kapcsolati rendszerre támaszkodó, vállalkozói és értelmiségi, kispolgári csoport. A köztük lévő nyilvánvaló kulturális választóvonal gazdaságilag is újraértelmeződött az elmúlt 20 évben. A közöttük meglévő ellentétek a globalizációba felülről bekapcsolódott gazdaság, a külföldi tőke beáramlása, illetőleg az Európai Unióba integrált Magyarország kapcsán nemhogy nem eny­hültek, hanem még tovább élesedtek. Úgy is mondhatnám, hogy a késő Kádár-kori elit, amelyik megtalálta az MSZP-ben és az SZDSZ-ben a politikai érdekvédelmét a rendszerváltás után, nagyjából két évtizeden keresztül uralni tudta a magyarországi történéseket, de a gazdasági válság, illetőleg – amire majd kitérek – a rendszerkorrekció elmaradása okán ezt a képességét elveszítette. Ezt tartom az első nagyon-nagyon fontos elemnek.

Meg kell mondani, hogy közben a kádári nép is elfogyott ez alatt a 20 év alatt. Népen azt a társadalmi csoportot értem, amely alapvetően rá van utalva az állam védelmére, az állami juttatásokra, a szolgáltatásokra, ugyanakkor azonban nem vesz részt a közhatalom gyakorlásában. Ez a csoport az elmúlt 20 évben, alapvetően 2010-ig, kis megszakításokkal mindig arra a politikai erőre szavazott, amely a nagyobb biztonságot ígérte. Ha ezt a folyamatot végigkísérjük, ebből a társadalmi csoportból szép számmal kerültek ki vesztesek, de a középosztálynak is megvannak a maga vesztesei. Azok a harcok, amelyek a tulajdonért, a hatalomért, a média fölötti ellenőrzésért folytak e között a két társadalmi csoport között, 2010-ig jobbára a baloldali-liberális beállítottságú csoportok javára dőltek el. De ahogy a kádári középosztály elfogyott, átalakult, úgy a kádári nép is elfogyóban van, átalakul. Nem azt gondolom, hogy demográfiai és tör­téneti-kulturális okok miatt, hanem azért, mert a baloldal elveszítette azt a képességét, hogy ezt a tömeget meg tudja szólítani, és ez áll annak a folyamatnak a hátterében, ami a mai jobboldali tekintélyuralmi rendszer­hez elvezetett. Ez a társadalmi csoport, látva a nép jelentős, politikailag érzékeny része, a baloldali-liberális stb. kötődésű középosztály elgyengü­lését, újraalkotta a szövetségét, és 2010-ben a jobboldali középosztállyal kötött szövetséget. Ez lenne a társadalmi háttér egyik vetülete.

A másik társadalmi vetület, amit – úgy tűnik – a baloldalon nagyon nehéz tudomásul vennünk, az, hogy miután a „népet” megfosztották a kulturális tőkétől, megfosztották az önálló érdekképviseleti lehetőségek jó részétől, ez a „nép” most a saját emancipációs lehetőségeit – vagy egyszerűbben fogalmazva, a védelmi lehetőségeit – alapvetően csak a nemzeti közösségben véli fölfedezni. Mégpedig nem azért, mert horthysta múltja van – ezzel gyökeresen nem értek egyet -, hanem azért, mert bebocsátását az állami védelembe, abba a vélt vagy valóságos politikai közösségbe, amely az ő egzisztenciáját védené, biztosítaná, a nemzeti ideológia segítségével próbálja megoldani. Miután a baloldalnak és a liberális csoportnak a nép ezen része számára évek óta nincs lényeges mondanivalója, e szegmens a nemzetben találta meg magának azt az ideológiát, azt a kötődési rendszert, amivel beemelheti magát a közös­ségbe, vagy legalábbis ellensúlyozhatja a kiszorítására és a társadalom­ból való kizárására törekvő tendenciát.

A második tétel, amit kifejtenék a társadalmi háttér mellett, az a lélek­tani háttere ennek a mai uralomnak, ami persze szorosan összefügg az előző ponttal. Az alapvető lélektani háttér, hogy a politika szellemileg és kulturálisan teljesen kiüresedett az elmúlt 10 évben, miután sem a bal-, sem a jobboldal nem képes perspektívát nyújtani a társadalomnak. A felzárkózási stratégia csődöt mondott, ez igaz, de az már nem, hogy gya­korlatilag eleve kudarcra volt ítélve ez a modernizációs-­demokratizációs kísérlet. Mindenesetre ma nincs jövőképe a magyar társadalomnak.

Mi a közvetlen gazdasági háttere ennek mai jobboldali uralomnak? Azt gondolom, alapvetően az, hogy 20 év alatt sikerült fölélni azokat a komparatív előnyöket, amelyekkel a magyar gazdaság '89/90 tájékán még rendelkezett. Úgy is leírhatjuk e 20 év gazdasági történetét, mint a relatív komparatív előnyök felélésének a történetét. Másodsorban, a magyar gazdaság kitettsége a világgazdaságnak ma sokkal nagyobb, mint a '89/90-es években, és ennek vannak bizonyos előnyös vonat­kozásai, de vannak alapvető hátrányai is. Fontos körülmény az, hogy Magyarországon gyakorlatilag a '70-es évek közepe óta nincs nemzeti felhalmozás. Vagyis a magyar gazdaság fejlesztése nem saját erőforrás­okból történik immáron több mint három évtizede, és ezt egy nemzet nem engedheti meg magának, még a globalizáció körülményei között sem. Végül beszélnék arról a megosztottságról, ami azon a baloldali térfélen van, amit nagyon egyszerűen szellemi és politikai baloldalnak szoktak nevezni. Ez egy metszet, hogy vannak a rendszerkritikus, következetes baloldaliak, akiknek lényegében az elemzésben igazuk van, és vannak a praktikus baloldaliak, akik ezzel szemben részt vettek a hatalomgya­korlásban, nekik azonban nincs elég szellemi muníciójuk. Azt mondom, hogy mind a két fél felelős azért, hogy a baloldali politikát alkotó három elemet, a szakpolitikai elemet, az értelmiségi elemet és a gyakorlati mozgalom-csináló elemet nem tudta és nem tudja egy térbe helyezni, és beszélő viszonyba, kölcsönhatásba hozni egymással. Ez a három elem az elmúlt 20 évben – és főleg az elmúlt 10 évben – nemhogy közeledett volna egymáshoz, hanem távolodott egymástól, aminek kegyetlenül megfizeti az árát a baloldal.

Wiener György:

Elemzésem abból indul ki, hogy a hazai rendszerváltást nem érthetjük meg a kapitalista világrendszerben zajló folyamatok vizsgálata nélkül. Nemcsak Magyarország tért vissza egy jóval korábbi politikai beren­dezkedéshez, hanem ilyen törekvésekkel találkozhatunk Kelet-Közép­-Európa más államaiban is – erre Krausz Tamás már utalt -, sőt olyan térségekben is, melyek régiónktól távol esnek. A török politikában és az „arab tavasz” keretében végbement változások is azt mutatják, hogy a félperiféria számos országában mind a kapitalista, mind a harmadik utas, illetőleg a szocialisztikus jellegű modernizációs kísérletek megbuktak, s az új, vagy megújult berendezkedések a nemzeti és/vagy vallási funda­mentalizmusra épülnek. Amit tehát Egyiptomban, Tunéziában, Líbiában vagy Törökországban látunk, azt nem választhatjuk el teljes mértékben a kelet-közép-európai térség eseményeitől. E folyamatok hátterében többek között a különféle baloldali mozgalmakban való tömeges csaló­dás húzódik meg, amire egyébként számos írásában Wallerstein is utalt; kiábrándulás a nyugat-európai szociáldemokráciából, a kommunista pártokból, valamint a nemzeti felszabadító mozgalmak modernista szár­nyaiból. Mindez azonban, a világrendszer-elmélet vezető képviselőjének feltételezésével ellentétben, nem az újbaloldal fellendüléséhez, hanem a múltba, netán a régmúltba történő visszatérés követeléséhez vezet, melyben a nemzeti burzsoáziának a globális nagytőkével való konfliktusa is kifejeződik.

E változások nagyon lényeges eleme az, ami jelenleg Magyarorszá­gon történik. Ezzel összefüggésben egyébként vitatom Krausz Tamás állítását, hogy más kelet-közép-európai államokban a magyarországival azonos jelenségekkel találkozhatunk. Kétségtelen, hogy a múltba for­dulás Lengyelországban, Szlovákiában és a balti térségben egyaránt megjelenik, elemei azonban egységes politikai rendszerré eddig csupán Magyarországon álltak össze, a 2009-2011 közötti időszakban. Ugyan­akkor az 1989-90-es rendszerváltás bizonyos értelemben a mostani helyzetet már valóban anticipálta, hiszen akkor három koncepció állt szemben egymással: a modellváltó demokratikus szocialista elképzelés, a nyugati mintára épülő polgári demokratikus, polgári liberális alternatíva, valamint a keresztény nemzeti kurzus, amely azonban akkortájt még harmadikutas, népi formában fogalmazódott meg. Több mint két évti­zeddel ezelőtt nem egyszerűen a hazai viszonyok eredményezték azt, hogy a rendszerváltás körüli küzdelmekben a második variáns kerekedett felül, hanem e végkifejletben a külföld is jelentős szerepet játszott. A keresztény nemzeti irányzat akkor egyfelől azért szenvedett vereséget, mert koncepciója nem illeszkedett a szovjet-amerikai megegyezésen alapuló rendszerváltás forgatókönyvéhez, másfelől pedig képviselőinek többsége sem bízott igazán e kurzus visszaállításának lehetőségében. 2009-re viszont egyértelműen felülkerekedett ez a korábban is erős tá­mogatottsággal rendelkező áramlat, melynek gyökerei – és ebben Krausz Tamással teljes mértékben egyetértek – rendkívül mélyek.

Az újabb politikai rendszerváltás hátterében véleményem szerint három alapvető, hosszú távú folyamat húzódik meg. Az egyik az, hogy Magyar­országon 1918 óta tartós legitimációs bizonytalanság áll fenn, ami nem egy sajátos kelet-közép-európai jelenség, hanem mindazon országokat jellemzi, melyekben egy gyors, hirtelen szakítás történt a tradicionális társadalmi berendezkedéssel és államisággal. Magyarországon e törés az 1918-19-es forradalmak során zajlott le, s ezt követően a mai napig nem sikerült konszenzust teremteni abban a kérdésben, hogy milyen politikai berendezkedés lenne igazán kívánatos. Sem a Horthy-korszak­ban, illetőleg az államszocializmus időszakában, sem az 1989-90-es rendszerváltás során egy ilyen jellegű megegyezés nem született meg. Hasonló legitimációs bizonytalanság jellemezte egyébként Spanyolorszá­got, Franciaországot, Portugáliát és Olaszországot másfél évszázadon vagy akár 180 éven keresztül is. Sőt, még a szerves fejlődésűnek tűnő Angliában is az volt a helyzet, hogy az 1640-es polgári forradalom és az 1745-ös jakobita restaurációs kísérlet közötti időszakban a meghatározó jelentőségű társadalmi csoportok a kívánatos állami berendezkedésről alapvetően eltérő nézeteket vallottak. A legitimációs bizonytalanságot tehát nem értékelhetjük kelet-közép-európai „abszurdisztán”-ként, ahogy ezt a liberálisok gondolják.

A második hosszú távú folyamat, a felzárkózási kísérletek sorozatos meghiúsulása a magyar gazdaság félperiferikus jellegéből fakad, s ezért az újabb rendszerváltás gazdasági háttere sokkal mélyebb és problema­tikusabb, mint ezt Földes György felvázolta. Álláspontjával tökéletesen egyetértek abban, hogy a gazdasági növekedés forrásai az 1970-es évek közepétől kimerültek, s ennek következtében az ország – miként ez egyébként a dualizmus időszakában is történt – elsődlegesen külföldi hitelekből, illetőleg működőtőke-importból próbálja fejlődését biztosítani. Az 1989-2011 közötti időszak egyébként a gazdasági növekedés, vagyis a GDP alakulása szempontjából a legnegatívabb periódus. Számításaim, amelyek KSH kiadványokon alapulnak, azt mutatják, hogy a dualizmus utolsó másfél évtizedében az átlagos évi növekedési ütem 2,8% volt, ez a Horthy-korszakban, az 1924/25 és 1938/39 közötti időszakban az előző periódushoz képest nem változott, 1950-89 között 4,6%-ra emel­kedett (ezen belül a Kádár-rendszer első másfél évtizedében 6,8%-ot tett ki), a rendszerváltástól mostanáig viszont 1,1%-ra esett vissza. A váltás nyomán tehát Magyarország a várakozásokkal ellentétben nem zárkózott fel, sőt, világgazdasági pozíciója radikálisan gyengült. Az ország 1989-ben a világ teljes GDP-jének 0,4%-át állította elő, ám 2009-re ez az arány 0,2%-ra csökkent. A gazdaság fejlődése szempont­jából tehát az elmúlt húsz évet kudarcok sorozataként értékelhetjük, s ez lényegében független volt az egyes kormányok teljesítményétől. Ennek ellenére elkülöníthetünk három időszakot, az 1990-96 közötti ún. transzformációs válságot, az 1997-től 2006-ig tartó, Jánossy Ferenc elméletének értelmében vett helyreállítási periódust, és a 2007-tel kez­dődő stagnálást, illetőleg hanyatlást. Ezért megalapozatlannak látszik az a vélekedés, hogy Magyarországot az államszocializmus akadályozta az európai átlagszint elérésében, viszont a rendszerváltás megadta ennek lehetőségét, ám az egymást követő kabinetek ezzel nem tudtak élni. Magyarország ugyanis, mint erre előbb már utaltam, eleve csak egy félperifériás kapitalista országként kerülhetett be a tőkés világgazdaság aszimmetrikus-hierarchikus viszonyrendszerébe, s ez a félperifériás lét a történelmi tapasztalatok szerint többnyire tekintélyuralmi berendezke­désekkel társul. Ugyanakkor látnunk kell, hogy e megjelölés nem mutatja be pontosan az új politikai berendezkedés sajátosságait. Pontosabban úgy fogalmazhatunk, hogy a Fidesz kormányzat egy keresztény ala­pokon álló, részben hivatásrendi államot kíván létrehozni – erre utal a közigazgatási és a rendészeti kamara létrehozása, valamint az Országos Érdekegyeztető Tanács megszüntetése -, amely erőteljesen különbözik az autoriter rendszerek más formáitól, így például a fasiszta sziszté­máktól is. E kísérlet bázisát, mint erre már utaltam, a nemzeti burzsoázia alkotja s ezért inkább e társadalmi csoport helyzetét kellene elemeznünk a késő-kádári középosztály dualitásának vizsgálata helyett. A nemzeti burzsoázia egyébként a multinacionális tőkével vívott konkurenciahar­cában alacsony adókat, alacsony munkabéreket, olcsó hiteleket, állami megrendeléseket és protekcionista gazdaságpolitikát követel. Ezeket az igényeket nem értékelhetjük magyar sajátosságként; akár a XIX. századi német és spanyol, akár más országok gazdaságtörténetéből számos ha­sonló példát hozhatunk fel. A nemzeti burzsoázia egyben arra törekszik, hogy céljai eléréséhez más társadalmi csoportokkal viszonylag tartós és erős szövetséget kössön, lényegében ezt nevezi a kormány a nemzeti együttműködés rendszerének.

Bartha Esztertől eltérően a munkásság politikai beállítottságát most nem elemzem, csak arra utalok, hogy az 1945 előtti törzsökös és az 1945 után létrejött, valóban döntően paraszti eredetű, ám emellett más kispolgári csoportokból is származó munkásság politikai magatartá­sa jelentősen különbözik egymástól. Ez utóbbi a proletarizálódást az államszocialista rendszerben élte meg így szükségszerűen eltérően viszonyult ahhoz, mint az osztály hagyományos csoportja, s így egy részük (illetőleg leszármazottaik) esetenként a jobboldalra is szavazhat. Megalapozatlan állításnak találom ugyanakkor azt a feltételezést, hogy a Jobbik bázisát elsődlegesen kiábrándult egykori szocialista munkássza­vazók képezik, hiszen e formáció híveinek relatív többsége, körülbelül 40%-a a Fidesz táborából áramlott át, csaknem egyharmaduk pedig első szavazó volt vagy korábban sohasem voksolt.

Az új politikai rendszerváltás hátterében meghúzódó harmadik hosszú távú folyamat a globalizáció, mellyel szemben, mint erre korábban szintén utaltam, a világ számos térségében nemzeti, illetőleg vallási fundamentalista mozgalmak lépnek fel. Ezért Krausz Tamással abban a kérdésben is vitatkozom, hogy a multinacionális tőkének a jelenlegi hazai, antiglobalista vonásokat is hordozó szisztéma megfelel. A nemzetközi nagytőke érdekeit a félperiférián természetesen leginkább az autoriter rendszerek szolgálják, ám csak akkor, ha gazdaságpolitikájuk nem a pro­tekcionizmuson, hanem a szabad kereskedelem elvén, a liberalizáción, a dereguláción és a privatizáción alapul. E szisztéma ideáltípusát leginkább Pinochet chilei diktátor alakította ki, ám Franco Spanyolországa is ehhez hasonlított az 1950-es évek végétől. Orbán Viktor új berendezkedése azonban sokkal inkább a harmadik világ nemzeti forradalmainak sajátos­ságaival rendelkezik. Ilyen volt például az 1952-es bolíviai felkelés, mely a nemzeti burzsoázia és az ónbányászok osztályszövetségén alapult, és szervező erejét a korábban fasiszta ideológiai elemeket is befogadó Forradalmi Nemzeti Mozgalom (MIR) képezte. E politikai erő, mely elő­ször Gualberto Villaroelt, majd a forradalom győzelme után Victor Paz Estenssorot juttatta hatalomra, legfontosabb céljának a nemzeti szuvere­nitás megvédését tekintette. Ha Krausz Tamás feltételezéséből indulunk ki, nem érthetjük meg, miért alakulnak ki éles konfliktusok a mostani kormányzat és az Európai Unió, illetőleg az IMF között. Az más kérdés, hogy bizonyos területeken – ilyen például a Nemzeti Bank függetlensége – az Orbán kabinet kénytelen lesz meghátrálni, ám ez a lényegen, az új berendezkedés természetén érdemben semmit sem változtat.

Kállai R. Gábor:

Az előttem szóló érdemes és tanultabb kollégák annyi mindent elmond­tak, hogy nekem viszonylag kevés újdonság maradt, viszont több ponton vitatkozni szeretnék velük.

Az elemzés szempontjából kérdéses, hogy miként ítéljük meg a jelen­legi válságot, azaz a jelenlegi világgazdasági válság a nagy válság-e, vagy egy súlyos válság, de végeredményben a szokásos tízéves válság, ami egybe szokott csúszni több rövid ciklusú válságperiódussal – sze­rintem ez utóbbi történik éppen. Tehát nem a világforradalom vagy a barbárság az aktuális alternatíva, hanem az, hogy belátható időn belül – amennyire rajtunk múlik – létrehozható-e, kitalálható-e, végiggondol­ható-e egy olyan alternatíva, ami élhetőbb lesz, mint a jelenleg fennálló szituáció; a kapitalizmusban is vannak ugyanis élhetőbb meg kevésbé élhető korszakok. Ez az egyik vitapont. A másik vitapont: a mostani, orbáni politikai szisztéma rendszerváltás-e. Szerintem alapvetően nem történt rendszerváltás, a mostani változások, a hatalomgyakorlás módja és tartalma a '89-es rendszerváltás folytatása, ha úgy tetszik, annak ki­teljesedése. Hogy korábban miért nem alakult ki ilyen szituáció, az más kérdés, mindenesetre emlékszem arra, hogy a kilencvenes évek elején a Baloldali Alternatíva Egyesülés közgyűlésein már lefolytattunk hasonló vitákat, tudniillik hogy mikor lesz diktatúra, többségünk talán jelen is volt e vitákon. A viták aztán később is megismétlődtek, úgyszólván minden jobboldali kormányváltás idején.

Más: a most kialakult politikai-igazgatási rendszer is a rendszerváltás­ból fakad. Önmagában az új alaptörvény, a hozzá kapcsolódó sarkalatos törvények olyanok, amilyenek, végső soron a gyakorlat dönti el a minő­ségüket. Ezzel nem azt állítom, hogy jók. Az alaptörvényben van három olyan pont, ami súlyosan sérti a jogállami alapelveket, van hozzá egy visszataszítóan történelemhamisító preambulum, a többi viszont majd­nem szó szerint megegyezik a régi alkotmány tartalmával és szövegével. (Megjegyezném, hogy a többség, a lakosság 99,9 százaléka sem a régi, sem az új alkotmányt nem olvasta el.) Az alkotmánnyal, az 1949. évi XX. törvénnyel kapcsolatban azt kell látni, hogy '90-es verziója hiába volt kiegyensúlyozott polgári alkotmány, mégis annak keretei között lehetett eljutni a mai állapotokig. Tehetünk ugyan bombasztikus kijelentéseket új rendszerváltásról, a neo-horthyzmusról meg egyebekről, de azért lássuk jól: '89-90-től tartó folyamatról van szó, annak egy pontján járunk most. A kiindulópont a baloldal akkori történelmi veresége.

Ha már a jelenlegi politikai rendszerről beszélünk, figyelmetekbe aján­lanék egy válságfilozófust, Franz Kafkát, pontosabban híres regényét, A kastélyt. Tessék csak egyszer újraolvasni és végiggondolni: a regény nem a nyomasztó, végtelen hatalomról szól, hanem egy tökéletesen alkalmatlan hivatalról, úgy is kezdődik, hogy ami a kastélyban történik, annak nincs köze az élethez. A faluban mindenki teszi a maga dolgát, a kastély pedig tökéletesen alkalmatlan rendelkezéseket ad ki, de csak ak­kor, hogyha zaklatják. Egyéb esetben nem történik semmi. Az egyik eddig nem említett tényező, a hatalom dilettantizmusa az, amit figyelembe kell venni a jelen elemzésénél. A másik: vegyük figyelembe a mindennapi életet, a köznapi életet is. Lukács György már 1918-tól próbálja felhívni a figyelmet, hogy annak a strukturális elemzése milyen fontos lenne. Aztán ő sem csinálta meg, de minden művében benne van egy-két ol­dal erről, Az esztétikum sajátosságában egy kicsit több. Mennyi minden változott meg az elmúlt húsz évben? Min jegyzetelünk, min vesszük fel ezt a konferenciát, min kommunikálunk, mi az az utolsó fogyasztási cikk, amit leadunk? Az internet és a sokcsatornás tévé. Csak figyeljünk erre oda. Ez egy másfajta fogyasztási struktúra. Most persze megtanulja a proli, hogy a söre is elmegy, meg az internete is elmegy vagy elmehet a kölcsönnel, bár ezeket még valahogy meg tudja tartani, addig, amíg. Amíg ezek léteznek, meg tud valahogy kapaszkodni. Ezek szimbolikus javak? Igen, de a szimbólum itt a lényegre mutat. Ha egyszer meg tudok nézni valamit, bár oda nem tudok elmenni, de mégiscsak jelen vagyok a világban. Az elnyomás és az elnyomorodás elemzésénél erre is figyelni kell. A nyomor abszolút és hagyományos formája, hogy nincs mit enni, nincs miből fizetni, mind jelen van, csak egy picit másként. Nem tudom, hogy ez a „picit másként” milyen súlyú változás, lehet, hogy lényegtelen, lehet, hogy éppen ellenkezőleg, nem tudom még. Azt hiszem, ezzel nem állok egyedül. Van, aki szívesen ír könyveket a tudásalapú társadalomról, vagy nem tudom, miről, majdnem azt mondtam, hogy szólamgyűjtemé­nyekről. Nem erről van itt szó, hanem másfajta életmódról, a mindennapi élet másfajta struktúrájáról.

Megint más: mostanában fel szoktam vetni Marx alapján a relatív túlnépesség kérdését, amit ő a munkásosztály azon részére használ, amely hol kiesik a termelésből, hol visszatalál oda. Nyilvánvalóan ezt a folyamatot látjuk és tapasztaljuk, amikor arról van szó, hogy általánosan csökken a foglalkoztatottak száma, aminek közvetlen oka részben a technológiai váltás, részben a piacvesztés, részben a gazdaságpolitikai ostobaságok sora stb. De ez egy komplex folyamat. Ami érdekes benne -és ezt tenném még itt hozzá -, hogy ezt a lecsúszást, azt, hogy nem tud kikerülni ebből az állapotból, az értelmiség igazán csak most érzi meg. Az értelmiség nagy tömegű, milliós nagyságrendű, eddig a lecsúszást ki tudták kerülni, aránylag kevesen szóródtak ki a perifériára. Az értelmiség leváltása megtörtént már más történelmi összefüggésben korábban is, de jóval kevesebb embert és szakmát érintett. Az értelmiség lecsúszása ma már igen-igen nagy tömeget érint, nemcsak Magyarországon, ez világjelenség. Az „arab tavaszt” – legalábbis egyes helyeken – részben pont ez a lecsúszó, a termelési folyamatból kikerülő értelmiség is csinálta, az a diákság, amely úgy nagyjából sejti, hogy értelmes munkára vagy lesz lehetősége vagy nem, inkább nem.

Mit is csinál az Orbán-kormány – ha utánagondolunk – úgy igazán az értelmiséggel meg a gazdasággal? Hagyja tönkremenni, mi több rá is segít erre, ha mással nem, az említett dilettantizmussal és a belső kö­rök felsegélyezésével. Nem a Horthy-korszak itt a jó példa, hanem egy jóval korábbi, az a klasszikus kapitalista, kőkemény korszak, amit ma a megszépítő messzeség okán idillinek látunk, azaz a Monarchia első korszaka, a nagy gründolási láz időszaka. Akkor esett meg, hogy az állam mindent és mindenkit lerúgott magáról, az oktatást, a kultúrát, maradt az irgalmatlan verseny, a farkastörvények világa. Ez az a kor, amikor kiépült a vasúthálózat, a nagyipar, de sem társadalombiztosítás, sem szociális háló nem létezett, még abban a kezdetleges formában sem, ami akkoriban már itt-ott szokásos volt. A miniszterelnök úrnak nyilván leszakadna a nyelve, ha kimondaná: amit csinál az bizony a klasszikus liberális gazdaság- és társadalompolitika. Se biztosítás, se háttér, se semmi, küzdj meg a létért, azt szabad, mondták akkoriban. Most talán tilos? Nem, szabad. Sikerül? Nem. De ugyanott vagyunk. Wiener György sokkal jobban és szabadabban kezeli a történeti analógiákat, mint én, és persze mindig nagyon jól, de ha már keresünk, akkor ott keressünk, ahol valóban van analógia. A szimbolika, amit Krausz Tamás meg más is kiemelt, valóban neo-horthyánus – mi más is lenne? Annak idején nagyon jót szórakoztunk, hogy aki konzervatív, mit tudna éppen konzerválni, legfeljebb a Kádár-kort, mert az volt, amit átéltünk.

Itt jutunk vissza tulajdonképpen ahhoz, amivel én felütöttem a válságfi­lozófus aktát; a polgári demokráciához, ami formális, meg tulajdonképpen mindig diktatúra, hiszen a választások arról szólnak, hogy az elnyomók között válogatunk, ahogy Engels írta. A polgári demokrácia folytonosságot is jelent, a jelenlegi kormányért mindig az előző kormány a felelős, azért az azt megelőző, és így tovább. Ha tehát a mostani kormányzat létéért és ténykedéséért az előzőt tesszük felelőssé, mint Krausz Tamás tette, akkor még az ég egy világon semmit sem mondtunk. A demokráciában előbb-utóbb minden miniszterelnök megbukik, merthogy nem ő marad örökké a poszton. Azért mondom, hogy ez még önmagában nem komoly kritika. Ha már áttértünk a politikai kérdésekre, meg kell állapítani, hogy minden kétely és borúlátás teljesen reális. Az erőviszonyok ismeretében ma úgy látszik, hogy a jelenlegi kormány leváltására csak egy széles koa­líció lehet alkalmas; a magyar viszonyoknak megfelelően ne nevezzük se olajfának, se tölgynek, sokkal találóbb a szomorúfűz-koalíció elnevezés. Érvényes politikai cselekvés, ha az az öt-hat potenciális szervezet össze­ül, amit olykor látunk a demonstrációkon, s a választásokon összeszedi a megfelelő mennyiségű szavazatot, azaz az alkotmányozó többséghez szükséges kétharmadot. Ha így folytatódik a kormányzás, ennek meg is van az elvi esélye. Hogy milyen lesz ez a koalíció, ma még nem tudható, lehet, hogy mindenki a saját szemétdobján kukorékol, de ez valahogy összeáll egy szimfóniába – hogy Konfuciusra utaljak.

Szigeti Péter:

Én a magam elemzését a neomarxista állam- és politikaelmélet kate­góriái felől közelíteném meg: az általános meghatározottságokat adó államtípus, a különös államforma, és annak egyedi, nemzeti intézmé­nyesítése, az államrend felől. A rendszer osztályjellegét és a politikai hatalom jellegét kell tisztáznunk. Ez az állandóságnak és a változásnak azokat a problémáit veti fel, amelyeket itt többen érintettek. Azonban nem polemizálni akarok, hanem pusztán megállapítani azt, hogy itt a 91-re meggyökeresedett társadalmi-gazdasági alakulat állandó, mert az egymástól elszigetelten tevékenykedő magántulajdonosok piaci integ­rációja alapján elégítik ki a szükségletek zömét. Ezért lényegében pol­gári társadalmi berendezkedésről, alakulatról beszélhetünk és az ennek megfelelő államtípusról. A polgárság értékrendje, világnézete, jogrend­szere dominál, és a társadalmi cselekvések strukturálisan meghatározott érdekpályái vagy a jövedelemmegoszlás szabályszerűségei nagyon is ezekből a körülményekből vezethetők le. Ez pedig több mint 20 éve így van. Ennek csak egy részletkérdése lehet az a dolog, hogy az említett nemzeti burzsoázia és a transznacionális tőkével meg a globalizációval szervesebb kapcsolatban lévő komprádor burzsoázia között állandó és permanens a kötélhúzás, néhol harc – természetesen a gazdaság- és társadalompolitika szintjén. Ha most a rendszernek a jellegét akarom meghatározni, akkor ez a kötélhúzás nem olyan „vészes”, némiképp természetes. Politikai rezsim- vagy kurzusváltás volt Magyarországon 2010 után. Húsz évig polgári demokrácia volt, csak éppen kiderült, nem tud meggyökeresedni a félperiferikus kapitalizmus viszonyai között, és ezért jött a politikai rezsimváltás, a nemzeti-konzervatív elit és erők győ­zelme a balliberális tábor felett. A polgári demokrácia azért nem tudott meggyökeresedni, mert a rendszer alulteljesített. Alulteljesít a rendszer (nem hozok GDP adatokat, Wiener ezt már megtette; kevesen tudják: 1860 óta az elmúlt 21 év a magyar gazdaságtörténet leggyengébb át­lagos növekedési teljesítménye), csak emlékeztetek arra a társadalmi tényre, hogy a két nagy választási győzelem a rendszer alulteljesítésével kapcsolatos csalódásokból nyerte magyarázatát. Tehát inkább a reményt vagy a biztonság reményét hordozó erők győztek 1994-ben is. „Lehet jobban, lehet másként csinálni a kapitalizmust” – mondotta Horn Gyula, aztán kiderült, hogy nem sokáig. És ugyanígy 2010-ben is, a válság és a neoliberális-restrikciós gazdaságpolitika hatására megroggyant a magyar társadalom. Már csak egy megváltóban bízhatott, ha sem a rendszerváltás, sem az EU integráció nem teljesítette elvárásait. Olyan karizmatikus vezérben, aki sokat tudott ígérni és a reményt hordozta, továbbá reális problémákról (is) beszélt – nem megoldotta ezeket, de beszélt róluk -, és ezért tudott egy domináns többséget maga mögé szervezni, és domináns pártrendszerre áttérni. Tehát a rendszer az ál­lamtípus szintjén polgári berendezkedés, a különös államforma szintjén pedig a parlamentáris köztársaság a kiindulópont. Azonban a különösből úgy tolódik el az egyedi államrend változtatásaival, az elmúlt majd két év újraszabályozásai következtében, hogy a hatalommegosztó jogállamból: (1) felszámolta a hatalommegosztást, (2) felszámolta a jogállamisá­got. Hatalmi állammá vált a hatalommegosztó jogállam. Rechstaatból Machtstaattá. A hatalommegosztást a négy legfontosabb elemében számolta fel: (1) Az alkotmányvédelem szervének a hatásköre bővült is, szűkült is, döntően azonban az egyéb változtatások összetétele követ­keztében rendkívüli módon letompult (noha a joggyakorlata – ugye – az még most fog kialakulni). (2) A bírói függetlenség nagy veszélyeknek van kitéve. Az igazságszolgáltatáson belül az ügyészség az, ahol az ügyészséget mint szervezetet illetné meg a függetlenség, viszont oly mértékben centralizált és pártkatonák kezében lévő szervezetté vált, ami az igazságszolgáltatás függetlenségébe rendkívül negatív módon játszik bele. Szerencsére elképzelhető, hogy vannak olyan bírók, akik kevésbé hagyják afficiálni magukat, de mindenesetre az intézményes változások rossz irányba mutatnak. Továbbá, (3) az alapjog korlátozás­nak a módszerei is rendkívüli módon felvizenyősödtek, kitágultak. Nem akarom ezt most jogdogmatikailag, alkotmányjogilag bemutatni, de ez a helyzet. (4) A hatalommegosztás rendszerében a semleges államfőt még nem említettem, pedig új elem, hogy a semleges államfő fel is oszlathatja a parlamentet (a Költségvetési Tanács javaslata után bizonyos közjogi személyekkel való konzultáció eredményeként), ez legközelebb 2015 elejére életszerű, márciusra lehet jelentősége. Az említettek miatt az elfajulás, tehát a hatalommegosztásnak ezen tényezői lettek visszavéve és redukálva. És akkor még nem szóltam a semleges ellenőrző szervek­ről (ÁSZ, PSZÁF, OVB,), melyeket nem számoltak fel – pontosan kell fogalmazni -, hanem birtokba vettek, megszálltak. Tehát degradálódott a hatalommegosztás, egyébként a konzervatív államépítés és az ún. jó kormányzás jegyében. A jogállamiság kérdésénél nem mondom most el a jogállamiság kritériumait, de az a törvényhozási gyár (403 törvény vagy törvénymódosítás másfél év alatt) és az a jogbizonytalanság, amivel ez járt, lehangoló. Jellemző az az egyszerű körülmény, hogy a visszaható hatály tilalmán – ami a kötelezettséget megállapító normák esetében egyértelműen jogállamisági kritérium – milyen könnyen átlépett a teljha­talom birtokába jutott új politikai rezsim. A teljhatalom, a plena potestas mit jelent? Nemcsak a kormányzati többséget, nemcsak a törvényhozás többségét birtokolják, hanem az alkotmányozó hatalmat is. Tehát olyan szabályokat és azon a jogforrási szinten tudnak írni maguknak, amilyet csak akarnak, és jelentem, ez meg is történt.

Végül a rendszer jellegéről mondom a definíciómat: keresztény, nem­zeti, neokonzervatív, tekintélyuralmi rendszer. A neokonzervatívnak óriási jelentősége van, nem csak a kereszténynek, a nemzetinek és a tekin­télyuralminak. Tehát, ha valaki ezeket a folyamatokat erről a jobboldali politikai térfélről nézi – amihez persze empátia is szükséges -, akkor megértheti, hogy új korszak nyitására vállalkoztak. Húsz év válsága, a tehetetlen liberálisok meg a szocik nem tudtak semmit csinálni, kezdjünk egy új életet, és töröljük el a múltat – mi, a nemzet. Kevesebb jogállamot és több rendet, kormányozhatóságot. Na most, hadd tegyem hozzá Kállai Gábornak, hogy hiába nem olvassák és nem ismerik az állampolgárok az Alaptörvényt, a rendszert azért nem úgy fogják működtetni, ahogy az állampolgárok nem olvassák, hanem ahogy azt a hatóságok alkalmazzák.

Olvasd el például azt, hogy mi van az Alaptörvény átmeneti rendelke­zéseiben, és akkor bizony eléggé rosszkedvre fogsz hangolódni. Tehát azt állítom, hogy a különös és egyedi intézményesülés átszabásával aláásták a parlamentáris köztársaság államformáját, hatalmi állam alakult ki a jogállam helyén, és a hatalommegosztás doktrínáját a teljhatalom jegyében jórészt sikerült közömbösíteni, kikapcsolni.

Ezek után nézzük a politikai tagoltságnak az erőviszony-rendszerét, tudniillik azt, hogy a rendszer balra zár, szélsőjobb felé ellenben nyitott. Ebben nem csak konzervatív tradíciók munkálkodnak, hanem itt a libe­rális értelmiségiek és a nemzeti értelmiségiek is hatalmi tényezők. Húsz évig úgy nevelték a „párt- és ideológiai államapparátusok” (Althusser) az állampolgárokat, az ifjúságot, a magyar társadalom többségét – Bartha Eszternek, Szalai Erzsébetnek kiváló írásai vannak, amelyek a magyar ifjúságnak ezt a szocializációját, attitűdjeit bemutatják -, hogy a rendszer balra zárjon. A szocialista elveket lejáratták, azokból paródiát csináltak. A társadalmi elégedetlenségek ezért csak jobbra tudnak kitörni. Tehát a politikai tagoltság ezért rendeződött át így, és nem véletlen az, hogy 2010-re már nem csak a rendszerváltásban csalódtak, mint 1994-ben, hanem az európai uniós integrációban is, és ebből következik az, hogy a Jobbik új szavazókhoz jutott, és ebből következik az, hogy aki ennek az uniós dolognak a nemzeti függetlenség jegyében való felülbírálásával kecsegtetett, az népszerű ígérgető tudott lenni a magyar társadalom szé­les tömegeinek a szemében. Úgyhogy én ezeket döntőnek tekintem, és nem becsülném le a szimbolikus térnek a jelentőségét, hiszen ha valaki az Alaptörvényt, a jogrendet és a szimbolikus tér mozgásait együtt nézi, akkor láthatja, hogy nagyon szerves kapcsolat van közöttük. Nem arról van szó, hogy buta emberek rossz előhangot írtak, hanem arról, hogy egy egész sereg intézményi változást, felelősségrevonási mechaniz­musokat megalapoztak, lényegében mindenki felelősségre vonható. A hatalmon lévő magyar jobboldal szerint ugyanis volt egy bűnös rendszer (államszocializmus), a bűnös rendszernek voltak bűnös szervezetei, a bűnös szervezeteknek pedig aki tagja volt, szintén felelősségre vonható. Ez az úttörőkre éppúgy vonatkozhat, akár a bélyeggyűjtőkre. Teszem azt, ha a Gagarin-bélyeget eltették és mutogatták, akkor közreműköd­tek a sötétnek vélt rendszer fenntartásában. Kriminalizálják a múltat. A neokonzervatív manicheizmus világképe szerint – á la Reagan és Theacher asszony – az alkotmányos keret ezt megengedi, és ilyen irányban is léphet. Hogy aztán ezt milyen mélységben, hogy fogja ki­használni, nem tudom, de azt nem gondolnám, hogy itt ártatlan dolgokról van szó. A vezérdemokráciának, az antipluralisztikus tendenciáknak a véleményszabadság terén és a médiakorlátozásban óriási jelentősége van. Az állam és az egyház Magyarországon egyre jobban összefonódik, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kap csak támogatást az ELTE-n kívül, további hét jogi kar nem – ez csak egy apró aktuális példa. Nyil­ván ennél fontosabb a normatív finanszírozás egész rendszere, vagy a

Nemzeti hitvallásban a kereszténységnek a nemzetfenntartó szerepe, és amikor így szabályoznak, az nem két külön dolog, hanem ugyan­azon dolognak az ideológiai legitimációja és a konkrét érdekpályákhoz kapcsolódó szabályozási módja. Megalapozta az orbáni politika egyik döntő elemét: a teljes elitcserét. Tehát én ezt gondolom a szimbolikus­-kulturális szféráról.

Továbbá, döntő elem, túlsúlyos mozzanat a politikai tagoltságban az, hogy a szociális kérdés átkerült a jobboldalra. Azért került át, mert nem volt igazi baloldal, legalábbis a parlamentben csak álbaloldal volt. Az MSZP '98 után minden plebejus demokratikus jellegét elvesztette. A Horn-időszakban még volt ilyen neki, de valamikor ez aztán elpárolgott. Nem feltétlenül a dátumot akarnám kiemelni, de mondjuk az elmúlt 8-10 évre a plebejus kötődés aligha jellemző. Az más kérdés, hogy ellenzék­ben megint felfedezi baloldaliságát, ezt azonban már nem nagyon hiszik el neki. Egy ilyen fordulat lehetősége a hagyományos magyar tradícióban is benne volt, hiszen a jobboldali népiesek valójában jobboldali antikapita­listák, sajátlagos magyar úton járni kívánók („a rendszer jó, csak ne lenne az az átkozott pénztőke, meg kamat, meg a külföldi monopóliumok”). Ezeket a globalizáció és az EU-integráció világában kissé anakronisz­tikus álláspontokat próbálgatják fenntartani. Mindenesetre a tömegek mozgósítása és az ideológiai legitimációs harcok szintjén eredményesen. A Kárpát-medencei szupremácia eszméjét nagyon is jól lehet használni és a szomszéd népekkel való kapcsolatban érvényesíteni, ez sajnos ma is így van. Tehát azt gondolom, hogy itt a különnemű dolgok összefügge­nek, a változásokat döntően nem az államtípus és a társadalmi-gazda­sági forma síkján, hanem a különös és az egyedi síkokon kell keresni. A parlamentáris köztársaság hatalommegosztó jogállamából hogy tűnik el a hatalommegosztás meg a jogállamiság, és ez kapcsolódik az ideológiai legitimációhoz meg a szimbolikus térnek az átformálásához. Gondoljunk az utcanevek megváltoztatására, de száz másik példát lehetne mondani. Tehát ezek sajnos egyáltalán nem esetleges dolgok, hanem egy nagyon is átgondolt, hosszú távon berendezkedni óhajtó rezsim politikájának a megnyilvánulásai.

Krausz Tamás:

Van itt egy reális vita, aminek Földes Gyuri igyekezett is hangot adni, bár ő is lényegében a hatalmi elit terminológiájában gondolja végig a dolgokat. Én osztályszempontot részesítek előnyben, ez igaz, bár nem kizárólagosan. Én nem becsülöm alá a középosztály két nagy csoportjának a küzdelmét sem Magyarországon, sem a balti államok­ban, sehol. Az is kétségtelen, hogy a liberalizmus és a nacionalizmus küzdelme nyilatkozik meg ebben. A régióban a nacionalizmus számos történeti ok miatt erősebb a liberalizmusnál, de mindenekelőtt a társa­dalmi háttér következtében. Ugyanis a globális kapitalizmushoz kötődő liberalizmus alábecsülte a gazdaságilag gyenge nemzeti burzsoázia társadalmi befolyását, nacionalista propagandájának erejét, amivel a dolgozó osztályoknak sikeresen elcsavarta a fejét egy korlátozatlan antikommunista propaganda jegyében. S azzal, hogy a liberalizmus is megvetéssel viszonyult a szociális problémákhoz, feltétlenül a naciona­lizmus kezére játszott.

Gyurival ott van egy alapvető vita, hogy nem veszi figyelembe, hogy mégiscsak az a fejlődésnek az alapdimenziója, hogy a létrejött politikai rendszer és annak ún. baloldala '89-ben – most ebből a szempontból mindegy, hogy MSZP-nek vagy SZDSZ-nek hívják – a tőkelogika, a kapitalizmus visszaállításának kizárólagos logikájába helyezkedett bele. Ezt nem tudja Gyuri megkerülni. Tehát ezt nem lehet úgy felfogni, hogy szükségszerűség, elkerülhetetlen, mert akkor mitől baloldali? Csak nem attól, hogy a baloldalnak a jó kapitalizmust kell megteremtenie és a gonosz nacionalisták meg a rossz kapitalizmust akarják ránk kénysze­ríteni? Horn Gyulára emlékszem, milyen viták voltak '89-90-ben, meg a többiekre, beleértve a politikai elemzőket is. Mi, az akkori „radikális ba­losok”, akik mind a régi rendszerrel, mind az újkapitalizmussal szembeni alternatíva felállításával kísérleteztünk (lehet szépen is elbukni!), tudtuk, hogy a „jó kapitalizmus” (értsd itt, centrumkapitalizmus) nem politikai választás kérdése. Hát ez valami őrület, hogy még mindig ennél a vitánál tartunk. Már olyan rossz a helyzet, hogy rettenetesebb alig lehet, őrüle­tes mértékű új szegénység van, fölszámolták a jóléti államot, s nekünk még mindig azon kellene vitatkozni, hogy a kapitalizmusnak van-e jó verziója? Nincs jó verziója. 22 év sem bizonyította, meg a világháborút megelőző évtizedek és évszázadok sem bizonyították, hogy a centrum­-országoknak való alárendelődés „felemeli” Kelet-Európát, legyen szó (etno)nacionalista (és rasszista) vagy liberális hatalommenedzselésről. Naivitás, ideológiai és politikai zsákutca, és tudományos szempontból sem illeszkedik semmilyen általam ismert komoly analízisbe a „nyugat­hoz felzárkózás és utolérés” legújabb gondolati és politikai-ideológiai felemelkedése. Ezt nagyon fontos leszögezni. Ez egy vízválasztó. Nincs utolérés. Nem ez zajlik.

Kállai R. Gáborral is van egy vitapont. Azt mondja, hogy a megelőző kormánynak nincs komoly szerepe a tekintélyuralmi fordulatban. Én értem, hogy egy kicsit mentegeted, Gábor, az előzőt, meg kicsit jobb is volt az előző, mint ez, elismerjük. De mégiscsak a liberalizmus-na­cionalizmus szembenállásából ered mindez, aminek tanúi vagyunk. Ez ugyanannak az éremnek a két oldala, amelyről érzületi okok miatt néha elfeledkezel. Rövid az idő, nem lehet részletesen és differenciál­tan érvelni, de legalább tézisként ez maradjon velünk, mint probléma, mert ezt nem lehet megkerülni. Mi volnánk a harmadik erő állítólag, ez volna a baloldal, amelynek önállóságáról már régen leszoktak azok, akik valamikor ezt értették. Itt Gyuri mondhatja, hogy „gyakorlati” bal­oldal meg „elméleti” baloldal, aztán jön pártalakban a legkíméletlenebb tőkelogika. Én mindig ezt mondtam '89 óta, hiába mondod, hogy nem fejlődtem, ha az a fejlődés mércéje, hogy áttérek a tőkelogika képvi­seletére a munka képviselete helyett. Valóban nem fejlődtem ezen a téren semmit, én nem vagyok hajlandó a tőkelogika alapján szemlélni és értékelni a világot, mert azt védik éppen eleget. Most akkor ne várd el, hogy én kompromisszumot fogok tenni. Tegyél te, mert te „gyakorlati” ember vagy, én nem teszek. Van egy másik ellentmondás, azt mondod, talán nem pontosan idézem fel, hogy itt a nemzetállam a probléma, merthogy az elveszett. No de a kis államok, a kis nemzetek gazdasági értelemben már 15 éve nem léteznek mint nemzet. Az a kérdés, hogy Magyarországon hogyan értelmezzük a nemzeti burzsoázia és a mul­tinacionális tőke konkurenciáját egy olyan feltételrendszerben, amikor az előbbi ezer szállal kötődik az utóbbihoz, vagyis a multinacionális tőkéhez. Csányi kezdi már érteni, a Széles úr még nem, de ez nem számít, ők kompromisszumot fognak kötni, Orbán ezt nagyon jól kife­jezi. Védi az új tekintélyuralmi politikai berendezkedést belül és kívül e kompromisszum érdekében.

Egy mondat a szélsőjobboldalról. Péter mondta, hogy ez az egész rendszer fokozatosan jött létre. Ennek 1992-ben szimbolikus megje­lenése volt, hogy az MDF már akkor betiltotta a vörös csillagot – amit Orbán s a Fidesz többsége támogatott -, és kezdték szűkíteni a valódi antikapitalista, rendszerkritikai erők szerveződési lehetőségeit. Ez ment, és nem változtatott rajta a liberális jogrendszer sem. Sőt, a liberálisok maguk álltak az antikommunista hisztéria élére – még emlékszünk. Még egyszer mondom, Gábor, előkészítették mindezt szellemileg is, politi­kailag is, gazdaságilag is; ebből nem lehet kijönni. Az MSZP-nek 1994-ben 57%-a volt, mégsem tudott ebből a logikából kilépni. Végső soron a kis liberális párt vette szárnyai alá az MSZP-t. A szélsőjobb '89 utáni felemelkedése a szociálliberális kormányok idején még tovább szárnyalt. De a szélsőjobboldal mögött – ezt tényleg már többen elmondták – a neo-horthysta restauráció egyre kontúrosabb folyamatai húzódtak meg. A szélsőjobboldal bázisa két leszakadt réteg. Az egyik az underclasstól retteg, tehát a társadalom alsó rétegéből nem akar még lejjebb zuhanni, azért cigányozik olyan rettenetesen – ezek alkotják a szélsőjobboldal egyik részét. A másik meg a felső rétegekből verbuválódik, a közép­osztály ama rettegő csoportjai, amelyek lezüllhetnek, leszakadhatnak a középosztályról. Ezek meg zsidóznak, ami aztán összefolyik az általános rasszizmussal és idegengyűlölettel. Magyar nácik, hungaristák. Ez a két, látszólag nagyon eltérő erő képezi a szélsőjobboldal társadalmi bázisát. Ez sem tisztán magyar sajátosság, szerte Európában megmutatkozik. Tehát a szélsőjobboldal ennek a 22 éves kapitalizmusnak a történelmi terméke és szerves része, és nincs az a fogalmi bűvészkedés, amivel ezt bármelyik magyar liberális vagy nacionalista ideológus ki tudná magyarázni. Hiába mondják, hogy ez a rendszer a Kádár-rendszerre megy vissza. A fenét! Ez nem a Kádár-rendszer, csak a hagyománya élt a réginek a Kádár-rendszerben is.

Földes György:

Azt gondolom, hogy a Tamás levezetése a baloldal totális eszmei és erkölcsi lefegyverzését jelenti. Nem gondolom, hogy '89-ben már minden eldőlt. Nem gondolom, hogy a globalizáció mindent eldöntött. Azt sem hiszem, hogy a Horthy-korszak itt lebeg közöttünk. Ez az alapállás totális önlefegyverzéshez vezeti a baloldalt, és egyidejűleg a totális önfelmentés útjára. Ebben a gondolati sémában 1989, mint eredendő bűn jelenik meg. Kállai Gábor azt mondta – amivel én egyetértek -, hogy '89 egy történel­mi vereség volt a baloldal számára, és ott sok minden eldőlt. A tőkelogika legyőzött minden más verziót, ezzel egyetértek. Visszatért a világ arra az útra, amiről az államszocializmusok megpróbálták eltéríteni.

Itt azonban mégiscsak fölmerül a kérdés (és ez lehet a baloldalon belüli szakadás magyarázata is), hogy miként definiáljuk a baloldalt. Igaz lenne, hogy a baloldalt csak azon az alapon lehet egyértelműen definiálni, hogy mennyire rendszerkritikus, mennyire lép túl a tőkelo­gikán, mennyire lép túl az éppen fennálló kapitalizmuson? Vagy az is számít, hogy itt és most, a mindenkori többségért – ha tetszik, a kizsákmányoltakért, ha tetszik, az elnyomottakért – mit tud valójában tenni? A következőt teheti: valamifajta politikai cselekvési programot dolgoz ki, bármifajta közpolitikailag is értelmezhető programot, a saját gondolatait kiteszi a gyakorlat próbájának. De ha ilyet nem tud produkálni, viszont szellemileg mindig nagyon nyíltan, következetesen és keményen bírál­ja a fennállót, annak megvan a meghatározó konzekvenciája: a teljes elszigetelődés a való világtól.

A '90-es években alapvetően, sajnos, nem osztályok között zajlott Magyarországon a társadalmi küzdelem, noha rengeteg társadalmi küzdelem volt, hanem alapvetően az osztályokon, a rétegeken belül az új pozíciók megszerzéséért, illetőleg a régi pozíciók megtartásáért. Ezért nem tudjuk beleerőszakolni a saját sémáinkat a klasszikus osztály­harci modellbe. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Magyarországon lezajlott egy eredeti felhalmozás, azonban azóta sincs valódi tőkefelhalmozás, mármint nemzeti értelemben. Amennyiben lemondunk a nemzetről, államformájában, kulturális közösség formájában, szociális közösség for­májában, tehát bármilyen formában, akkor kizárjuk magunkat a politikai mozgástérből, a kulturális mezőből, mert így a magyar baloldal megint csak valami hatalmas világtörténelmi fordulat eredményeképpen, valami külső hatalom baloldalivá válásának körülményeképpen fogja tudni újra megszerezni a hatalmat, illetőleg a közpolitikát a saját igényei szerint formálni. Ezért tehát visszatérnék a magam eredeti álláspontjához, hogy önkritika nélkül, a szellemi és a politikai baloldal egymáshoz való közelítése nélkül egy tapodtat sem fogunk előremenni.

Wiener György:

Földes Györggyel az osztályfelfogás és a világrendszer-elmélet tárgy­körébe tartozó tematikákról nem vitatkozom, mert az alapkérdésekben teljesen eltérő álláspontot foglalunk el, ami ilyen behatárolt terjedelem esetén rendkívül megnehezíti az érdemi eszmecserét. Természetesen az ő véleménye sokkal közelebb áll a hazai baloldal túlnyomó többségének gondolkodásához, mint Szigeti Péter, Krausz Tamás vagy az én nézet­rendszerem. Ugyanakkor megjegyzem, hogy elemzéseim elsősorban nem a rendszerkritika oldaláról közelítik meg a jelenlegi berendezkedést, hanem – megfordítva ezáltal Marx híres Feuerbach-tézisét – inkább az értelmezés oldaláról. Közismert, hogy Marx a 11. tézisben úgy fogalma­zott, hogy a filozófusok a világot eddig csak magyarázták, a feladat pedig az, hogy megváltoztassuk – nem szó szerint idézek, de ez a tézis értel­me. Most viszont azt hangsúlyozom: ahhoz, hogy egyszer majd a világot meg lehessen változtatni, először meg kell értenünk, hogy mi és miért történik. Ha egy félperifériás tőkés berendezkedésről azt feltételezzük, hogy az felzárkózáshoz és jóléthez vezet, majd csökkenti a jövedelmi különbségeket és növeli a foglalkoztatottságot, akkor gondolkodásunk az illúziók foglya marad.

Abban a kérdésben azonban már vitatkozom Földes Györggyel, hogy az MSZP nem igazán munkált ki közpolitikai programokat. Ezek valójá­ban rendelkezésre állnak, nem kidolgozásuk nehéz, hanem megvalósí­tásuk. A szocialisták politikájában nyilvánvalóan nem az volt az alapvető gond, hogy nem rendelkeztek ilyen koncepcióikkal, mondjuk 2001-2002-ben, hanem az, hogy a globalizált liberálkapitalizmus rendszerében, a hazai burzsoázia igényeit is figyelembe véve, illetőleg a liberális köz­gazdász értelmiség elvárásait is teljesítve, ezek csak nagyon rövidtávon érvényesülhettek. Napjainkban is sokan a Medgyessy-kormány kétszer 100 napos programját tartják az eredendő bűnnek, hangsúlyozva, hogy az tette tönkre az országot, s e kérdéskörben a konzervatív és a liberális, valamint a magukat baloldalinak valló közgazdászok között szinte teljes az összhang. Ugyanakkor csaknem mindenki figyelmen kívül hagyja, hogy a sikeresnek mondott '90-es években, amikor Magyarország „éltanuló” volt, a pozitívan értékelt teljesítményt úgy érte el, hogy a Bokros-csomag hatására a reálbérszint az 1966. évire esett vissza. Ez egyébként azt mutatja, hogy a polgári racionális gazdálkodás értelmé­ben az ország csak akkor versenyképes, ha az adókat és a béreket, ha nem is folyamatosan, de időről időre szisztematikusan mérséklik. Más lehetőség a félperiférián a polgári értelemben vett versenyképesség garantálására, azaz a profitráta maximalizálására nem áll fenn, s ebben az ellentmondásrendszerben működnek a baloldali erők, nemcsak az MSZP, hanem a Demokratikus Koalíció, a 4K s a tőlük balra álló szer­vezetek is. E téren tehát nem a tudás hiánya okoz problémát, hiszen semmilyen elméleti modellel nem háríthatjuk el azt a világméretekben megjelenő gazdaságpolitikai igényt, hogy a profitráta tendenciális esé­sét a bérek kordában tartásával, az adók radikális csökkentésével és a környezetvédelmi kiadások minimalizálásával ellensúlyozzák. Más kérdés, hogy e három eszköz alkalmazása elméleti tévedésen alapul, hiszen hosszabb távon a profitráta süllyedését, mint marxisták számá­ra közismert, a tőke megállíthatatlanul növekvő szerves összetétele magyarázza.

Korábbi állításomat részletezve kitérek arra is, miért értékelem neo-horthystaként a jelenlegi rendszert. E kérdésben nemcsak Földes Györggyel vitatkozom, hanem a (bal)liberális sajtó és politikai élet képviselőinek túlnyomó többségével is, akik az új berendezkedés ezen alapvető ismérvét későn vagy egyáltalán nem ismerték fel. Közülük sokan úgy vélik, hogy napjainkban valamilyen neo-kádárista rendszer szerveződik meg, párhuzamot látva az akkori pártállam és a mostani centrális hatalmi erőtér között. E tévedés természetesen nem új keletű; amikor Louis Bonaparte 1851 decemberében államcsínnyel megszerez­te az abszolút hatalmat, Guizot ezt úgy értelmezte, hogy a szocializmus teljes győzelme következett be. E gondolkodásmód azon a feltevésen alapul, hogy minden, ami eltér a liberális berendezkedéstől, az szoci­alista, így aztán napjainkban is a jobb- és szélsőjobboldali autoriter rendszereket szocialistáknak minősíti. Ezt egyébként az érintettek a történelemben többnyire jól kiaknázták, így szerezve számos mun­kásszavazót a fasiszták Olaszországban és a nácik Németországban. Az új berendezkedés neo-horthysta jellegét egyébként lényegében az alaptörvény preambuluma, a Nemzeti hitvallás is elismeri, amikor a jog­folytonosság 1944. március 19-én történt megszakítását deklarálja, és ezáltal vállalja a Horthy-rendszer addigi intézkedéseit. A két világháború közötti időszakhoz kötődik az alaptörvény elnevezés is; a Fidesz-KDNP szövetség kétharmados többségével azért alaptörvényt, s nem alkot­mányt fogadott el, mert ez utóbbi maga a Szent Korona-tan, melyet az alaptörvény egy konkrét történelmi korszakra alkalmaz. Horthysta jellegű az is, hogy az átmeneti törvény, miként erre Szigeti Péter már utalt, az MSZMP jogelődeit, és az MSZMP-t bűnöző szervezeteknek minősíti, melyek tetteiért az MSZP is teljes felelősséggel tartozik. Ily módon ugyanazt a jogi megoldást alkalmazzák, mint 1920-ban a keresztény nemzeti kurzus, amely a Tanácsköztársaságot nem tekintette államnak, hanem úgy érvelt, hogy a hatalmat ideiglenesen egy bűnöző szervezet kaparintotta meg.

Ha már Louis Bonaparte 1851. decemberi államcsínyére hivatkoztam, Marx híres művének, a Brumaire-nek néhány fontos állítását is röviden összegzem. E mű gondolatai rendkívül jelentős mértékben megkönnyítik a mostani helyzet megértését, hiszen Marx ebben az írásában úgy fogal­maz, hogy a bonapartista hatalomátvétellel visszatérnek a régi dátumok, a régi időszámítás, a régi nevek, a régi rendeletek és a régi poroszlók. Feltámadnak a régi dátumok, hiszen a Nemzeti hitvallás kiemelten hi­vatkozik az 1944. március 19. előtti időszakra. Újra megjelennek a régi nevek is, hiszen visszaállítják a járásbíróság, a törvényszék és a kúria el­nevezést. Feltámadnak a régi rendeletek is, mivel az egyházügyi törvényt kimondottan az 1894-es egyházpolitikai reformok alapján alkották meg.

Ami pedig a poroszlókat illeti, visszaállítják a háznagy intézményét, ismét létrejön a házőrség, a köztársasági elnöki palotát pedig a palotaőrség védi, s lehetséges az is, hogy a háznagy utasítására a házőrség tagjai a renitens ellenzéki képviselőket kivezettetik az ülésteremből, miként ez Tisza István alatt történt.

Végezetül az is világosan mutatja az új rendszer jellegét, hogy az állam elnevezését Magyar Köztársaságról Magyarországra változtatták. Ezt sem tekinthetjük véletlen névcserének; hasonlóan járt el Dollfuss, amikor 1934-ben az Osztrák Köztársaságot Osztrák Államnak keresztelte át, majd magát az 1920-as évek Horthyjához hasonlító Pétain marsall, aki 1940-ben az addigi Francia Köztársaságot Francia Államnak nevezte el. Ez utóbbi berendezkedésekben a monarchikus és a republikánus állam közötti átmenet jött létre, amely egyébként a modern jobb- és szélsőjobboldalnak sokkal inkább megfelel, mint az uralkodói hatalmat korlátozó alkotmányos vagy parlamentáris monarchia. Az átkeresztelés egyébként most is azt jelzi, hogy a Fidesztől távol áll a demokratikus köztársaság eszmeisége, ám reálpolitikai okokból az államformát vál­tozatlanul hagyja.

Szigeti Péter:

Úgy látom, hogy Földes Gyuri – szemben Krausz beállításával – nem apologétája ennek a rendszernek. Krausz Tamás pedig az antikapitaliz­mus zászlaját valóban akkor lengeti, amikor ellenforradalmi korszakot élünk. A magam részéről kapitalizmus-kritikus pozíciót öltök fel, amiből következhet a mai fennálló rendszernek nemcsak a bírálata, hanem néminemű javíthatósága is – illúziók nélkül. A múlt elmúlt. Tudniillik azt sem mondanám – és itt Tamás a világrendszer-elméletet eléggé leegyszerűsíti -, hogy soha senki nem tud felzárkózni. Az teljesen igaz, amit Wiener a profitráta süllyedő tendenciájával kapcsolatban mondott, de a legnagyobb kihívás a marxi elméletet a Schumpeter-féle innovációs elmélet felől érte. Az a rossz hírem azonban, hogy ehhez az innovációhoz olyan gazdagnak kell lenni, mint a centrumkapitaliz­mus élenjáró országai, ezért a közepes fejlettség talaján ezt a csodát nehéz előállítani. Kivéve, ha olyan szerencsés történelmi szituáció van, hogy különleges erőforrásokhoz juthat valaki, például a Marshall-terv idején Olaszország, vagy felfedezi az olaját, mint néhány állam, vagy nem tudom, lehet, hogy az édesvíz-készlet is ilyen lesz egyszer. Tehát ilyen szempontból, Tamás, néhány kategorikus kijelentésed, ami – hogy is mondjam csak – lehet, hogy szónoklatnak jó fogás, de ismeretelméletileg és a marxista elmélet szempontjából nem egészen így van. Nem helytálló, hogy soha semmit nem lehet csinálni a világ­kapitalizmusban.

Krausz Tamás:

Én ezt nem is állítottam!

Szigeti Péter:

Dehogyisnem! Feketén-fehéren állítottad, hogy – idézlek – „Nincs utol­érés. Nem ez zajlik.” Hogy nincs felzárkózás. Ellenben Csehország vagy Szlovénia közelített a centrumhoz.

Krausz Tamás:

Nem ezt állítottam. Én Kelet-Európáról beszéltem. Szigeti Péter:

Tamás, vannak, akik jobban csinálták. Az eredendő bűn Kelet-Európán belül Magyarországon a privatizációnak az a módja, amelyben szétvertek komplett termelési apparátusokat és vertikumokat. Nem volt mindenki ilyen bolond. A csehek vagy a szlovének nem voltak ilyen bolondok. Ez a magyar liberális közgazdaságtan hatása! Tragikus, hogy egy liberálissá vált népi értelmiségitől hangzott el a parlamentben az a programadás 1990-ben, hogy „Privatizálni, akár egy forintért is!” Na, ennek a követ­kezménye sok-sok kudarcunk. A kezdet kis hibái súlyosan esnek latba a végelszámolásnál! Persze, ipari tartaléksereg enélkül is lenne, ez termé­szetesen a kapitalizmus velejárója. Én csak azt akarom kicsit tompítani, hogy azért ti egymásnak nézeteitek alapján nem ellenfelei vagytok! Bár az eltérő gondolati alapokból következnek bizonyos ellentétek, de azért azt mégsem gondolnám, hogy egyikőtök a másiknak úgy essen neki, mint ha valamelyikőtök baloldalisága kétségbe vonható volna.

Na, már most, még valamire kitérnék. A „neo”-dolgot én fontosnak érzem, tudniillik hogy mi a neokonzervatív. Egy: ne felejtsük el, hogy az orbáni magyar rendszerben, magántulajdonosi szisztémában – az egykulcsos adóval, a nyereségek privatizálása mellett a veszteségek tár­sadalmasításával – nem ugyanaz az ingatlanra eladósodott népességet közpénzekből támogatni, mint a köztulajdoni szisztémában. A köztulajdon azért volt köztulajdon, mert állampolgári minőségében az is tulajdonosa volt az állami tulajdonnak, aki megkapta a kedvezményt 1988-1989-ben a Németh-kormánytól, hogy a lakását olcsó végtörlesztéssel – talán az összhitel 40%-a volt – megvehesse. Az a közös elosztása volt, a jelenlegi viszont a veszteség társadalmasítása. Kettő: a rendszer magáról jelenti ki, hogy nem működőképes. Hol? Működésképtelen az egészségügyben, az oktatásban, a tudományban. Nem én mondom róla; magáról mondja, hogy fenntarthatatlan. Minden fenntarthatatlan. Mi lesz a fenntartha­tóság a számára? Az, ha piacosítja ezeket a dolgokat. Tehát tipikus neokonzervatív megoldás. Akár a kényszermunka felfedezése vagy a szegénység kriminalizálása. A reagani Amerika a minta, Berlusconi Olaszországa a minta. Nem arról van szó, hogy nincs új a nap alatt; van. Ilyen értelemben tehát nem neo-horthysta, hanem keresztény, nemzeti, neokonzervatív rendszerről van szó. Tradíciókban, szimbolikus erőtér­ben a két háború közötti mintákat veszi át, bizonyos szinten szeretne is visszatérni a történelmi magyar államhoz, csak a globális kapitalizmus erőterében és az Unióban ezt már nem lehet megtennie. Vagy legalábbis csak nagyon korlátozottan. Orbán azt gondolja magáról, hogy meg fogja csinálni, és ő lesz a példaadó. Én úgy gondolom, hogy nem fogja tudni megcsinálni, kivéve, ha szétesik az Európai Unió.

Kállai R. Gábor:

Wiener Gyuri, nagyon nehéz veled vitatkozni, mert istenien kevered az absztrakciós szinteket. Egy bekezdés társadalomelméleti szint, és mindjárt utána jön, hogy a Bokros mit mondott a kávéházban tegnapelőtt. Tehát emiatt nagyon nehéz megfogni az érvelésed. Neked is, korábban Krausz Tamásnak is felhívtam arra a figyelmét, hogy itt és most nem a kapitalizmus megdöntése van napirenden. Meg is kaptam, hogy nem vagyok antikapitalista. Holott akkor is csak körülbelül azt mondtam, hogy annak idején az amúgy eléggé antikapitalista Lenin is sokat írt valami olyasmiről, hogy van egy minimális program, meg van egy maximális program. Azért emlegettem itt még Kafkát, a mindennapi életet is azért hivatkoztam, hogy nagyon szép dolog társadalmi perspektívákban gondolkodni – szereti is az ember, meg ez is a szakmája -, mondjuk arról, hogy mi lesz száz év múlva. De Szász Gábor találó kérdése sze­rint: addig mi lesz? Némelyikünknek van még öt, másnak húsz, megint másnak negyven éve, ezt próbáljuk valahogy rendesen leélni. Tehát azért mondom, hogy maximálisan érvényesek a minimál-programok. Azzal nem megyünk túl sokra, hogy annyira lefegyverzően realista vagy pesszimista elemzéseket állítunk össze, hogy az olvasó azt választja majd, hogy vagy kiugrik az ablakon, vagy a gázt nyitja ki. Most éppen látunk ilyet akár Mészárostól, akár Debreczenitől. így nem lehet politikai cselekvést elvárni, pláne nem mozgalmat szervezni. Lehet, hogy ez a realitás, és legközelebb majd a vagon ajtajában a marharépaadag elosztásán fogunk vitatkozni, de ha ebből indulunk ki, mint ahogy teszi mondjuk a Facebookon – állandóan találkozunk – az amerikai magyar Népszavás kolléga, vagy mások, akkor kár is bármibe belefogni. Valóban, akár realitás, akár nem, mindenképpen kell a minimál- meg maximál-program egyaránt. Tehát ezért nem igazán jó állandóan arra hivatkozni – ami amúgy teljesen igaz -, hogy úgy alkalmatlan az összes szocialista vezető, ahogy van. De csak ez a választék.

Krausz Tamás:

Tudtam, hogy mindenki azt produkálja majd, amit szokott. Tudtam, hogy Földes Gyuri össze fogja keverni a politikai és elméleti síkot, mert számára egyúttal minden rögtön politika is. Számomra viszont nem, én vele ellentétben nem taktikázom, elmondok egy elemzési konstrukciót, amiből önmagában még nem következik közvetlenül semmilyen politikai megfontolás. Hát ezt miért nem lehet akceptálni? Most arról beszéltünk, hogy milyen ez a nyomorult rendszer. Egy szó a baloldal lefejezéséről… Nem én idéztem elő a kétharmadot, azt hiszem, hanem a Gyurcsányék.

Nem én voltam az, aki idevezettem az MSZP-t, hanem ők. Én voltam, aki bíráltam ezt az egészet sok éven át. Ha emlékszel, 2009-ben azért léptem ki, mert felismertem, hogy nincsen mód Gyurcsányékkal a változ­tatásra, elkerülhetetlenül a kétharmad fog bekövetkezni. Hát nehogy már ez legyen a lefejezés, meg egy elméleti koncepció legyen a lefejezés. Vicces. Gyurcsányék szétzavarták saját természetes társadalmi bázi­sukat. Kállai Gábornak mondom: ebből még nem következik az, hogy nem kell minimális program, de ennek tisztázása egy másik gyűlés, egy másik vita feladata. Itt csak annyit – és Szigeti Péternek is mondom -, hogy törekedni kell arra, hogy a „minimális” és „maximális” feladatokat összekapcsoljuk egy baloldali, rendszerkritikai civil organizációban vagy organizációkban. Bármily gyenge mozgalmi csírában is a példa szintjén legalább felszámolható a régi betegség, az elmerülés a partikularitásban, a részlegességben. Nem lehet örökösen bírálni a polgári baloldalt és semmit nem tenni a gyakorlati politizálás szintjén. Innen az én mozgalmi elkötelezettségem egy ellenforradalmi időszakban is. Én is pontosan tudom, hogy új szocialista tömegmozgalmak körvonalai sem látszanak a mi térségünkben. Neked, Péter, abban igazad van, hogy mindig lehet politikai okokból egy régióban valamely országot felhozni, és „utol tud érni”, idézőjelben. Na de mégiscsak az az alapstruktúra Kelet-Európában – és ezt hangsúlyoztam a legelején -, hogy Szlovénia és Csehország külön alrégió. Tehát őnekik van talán egyedül esélyük ebben a régióban, hogy tényleg betagozódjanak és felzárkózzanak Nyugat-Európához, a többi esélytelen. És ebből mi következik? Hogy most támogassuk, amit az elemzés síkján korábban elvetettünk? De ez a felzárkózó stratégia abban az értelemben is esélytelen, ahogy te mondod: semmilyen speci­fikus ok nincs, hogy a régió bármelyik országát felhozzák a centrumba, ilyen tőkeérdeklődés sincs, ilyen világpolitikai érdeklődés sincs. Úgyhogy ezt az „utolérés”-dolgot inkább Wiener Gyuri látja most pontosan. Amikor Wiener szóvá teszi, hogy a tekintélyuralmi rendszer csak Magyaror­szágon szilárdult meg, elfelejti hozzátenni, a tendencia szinte az egész régióban megvan.

Földes György:

Nem az közöttünk a különbség, Tamás, hogy te elméleti elemzést adsz, én meg belefulladok a gyakorlat mocsárba. Az a baj, hogy te nem érted, hogy mi az elmélet fogalma. A tudományos elemzés, az tudományos elemzés. Az még nem elmélet. Elméletnek azt nevezzük, amiből követke­zik valami a politika számára. Az elmélet olyan elemzés, ami ki tud jelölni politikai stratégiákat, amelyre épülhet a politikánk, irányt ad a politikának. Ami ezzel a kritériummal nem rendelkezik, az bármilyen igaz is, tehát tu­dományosan bármennyire is tartható, ha nem következik belőle egy olyan alapállás, amire egy politikai stratégiát föl lehet építeni, akkor az ebben az értelemben nem elmélet, nem segít a baloldalnak, mert nem segít a népnek. Ez a probléma. A társadalmi formák elmélete, vagy a világrend­szer-elmélet rendkívül fontos ma is a baloldal számára. Természetesen ezeknek nem az a szerepük, hogy iránytűként szolgáljanak a rövid- és középtávú társadalompolitikai cselekvéshez. Ezek a „nagy elméletek” részei a baloldali progresszió kincsestárának, arculatának. Igazságaik a világ mélyebb megismeréséhez vezetnek, de az újragondolás követelmé­nye rájuk is érvényes, hiszen segíteniük kell egy új, érvényes és vonzó társadalmi, gazdasági, és politikai praxis kialakításában.

Ezért el kell különíteni egymástól a síkokat, és az elmélet az, amely majd ezeket összekapcsolja. Az elvont társadalomkritikai igazság, a politikai cselekvéssé formálódás útján jut érvényre, a gyakorlat révén igazolódik. Ezt nevezik elméletnek.

Krausz Tamás:

Természetesen az elméletből következik valamiféle politikai gyakorlat, de nem azzal a közvetlenséggel, ahogyan azt te elképzeled, Gyuri. Nem szabad keverni az elmélet és az ideológia fogalmát, mint fentebb már hangsúlyoztam. Más politikai és elméleti keretekben mozgunk, én a rend­szerkritikai szempontokat éppenséggel egyszerre elméleti és gyakorlati összefüggésként fogom fel. A polgári baloldal keretei között képviselni valamiféle antikapitalista rendszerkritikát, ráadásul mindenféle szervezeti elkülönülés nélkül (a Baloldali Tömörülés, amely gyakorlatilag már nem létezik a maga eredeti célkitűzéseivel, legalább sokáig egy szervezeti hátteret adott az ilyen kritikának) – számomra teljességgel lehetetlen.

Mészáros István a tőke strukturális válságával, egyáltalán a válsággal foglalkozó tanulmányában zseniálisan megírja, hogy mitől más az utolsó pár évtizedben a tőkerendszer válsága, és miért nem lehet helyreállíta­ni, hogy úgy működjön a világrendszer, mint a korábbi periódusokban működött. Vége a „jó kapitalizmus” mítoszának, noha még baloldali emberek sokasága sem érti meg ezt a fejleményt. Ami egyik helyen picit jobb helyzetet idéz elő, az más helyen rosszabb fejleményeket ösztönöz, ráadásul a modern világrendszerben a nemzeti és Európa-centrizmus sem adekvát szemlélet már. De mindezt nem szabad persze úgy fölfogni – én sem úgy fogom fel -, hogy ebből holnap következik bárhol egy olyan világforradalom, ami egy lépéssel, egy politikai aktussal elvezet valahová. Egész másról van szó. A Földes Gyuri és köztem lévő különbség nem az a különbség, hogy az én elméletem el van vágva a valóságtól vagy a praxistól, és az ő elmélete meg a praxisnak és az elméletnek egy totális és ellentmondás nélküli kibontakozása, hanem az az igazság, hogy az én „elméletem” szerint az MSZP megbukott, mint baloldali párt. Az ő elméletében nem, ő még variál vele. Az én elméleti álláspontomból az következik, hogy a megfelelő időben elmaradt az MSZP újjászervezése baloldali alapokon és az idő túllépett rajta. Már régebb óta érvelek és cselekszem amellett, hogy egy másik típusú baloldali organizációt, poli­tikai tevékenységre is alkalmas civil organizációt kell felépíteni, egy olyan szerveződést, amelyik nem a tőkelogika mentén gondolja végig a maga történelmi pályafutását és célkitűzéseit. Én nem gondolom, különösen a neo-horthysta fordulat után, hogy az Orbán-rendszer demokratikus választásokon legyőzhető, mert a rendszer lényegéből fakad, hogy ilyen úton nem leváltható. Ez a dolognak a lényege. Ennek következtében felértékelődnek majd – hogy mikor, azt megjósolni aligha lehet – a ma még nem létező rendszerellenes tömegmozgalmak és persze a külföldi befolyások is.

Ám ha a világgazdaság stagnál, és észrevehetően nő a tényleges munkanélküliség, akkor ezek hatására a nagy, közös torta is zsugorodni kezd. Ekkor az válik a fő kérdéssé, hogy ki viselje e zsugorodás terheit – az egyes országokon belül, illetve az országok között. Az osztályharc fokozódik, és előbb-utóbb utcai, nyílt konfliktusokban robban ki. Ez törté­nik a világrendszerben az 1970-es évektől, és még drámaibb mértékben 2007 óta. Ez idáig a legfelső 1% tovább tudta növelni a részesedését. Ez persze szükségszerűen azt is jelenti, hogy a fennmaradó 99% része­sedése tovább csökkent.

Az elosztás körüli viták a globális büdzsé két tétele körül kavarognak: az adók (mennyit és kik fizessenek), illetve a népesség tömegeit védő háló (az oktatásra, egészségügyre, az életfogytig tartó jövedelmek garanciáira fordított költségek) körül. Nincs olyan ország, ahol ne foly­nának efféle küzdelmek. Ám a világgazdaságban elfoglalt helyük, belső demográfiai mutatóik, politikai történetük miatt a harc egyes országokban hevesebb, mint másutt.

A heves osztályharc mindenki számára azt a kérdést veti fel, hogy miként lehet rá politikai megoldást találni. A hatalmon lévő csoportok erőszakkal is elnyomhatják a népi elégedetlenséget, és sokszor ezt teszik. Vagy, ha az elégedetlenség már túl nagy falatot jelentene az el­nyomó mechanizmusok számára, megpróbálhatják kooptálni, befogni a tiltakozókat, színleg hozzájuk csatlakozva korlátozni a valódi változások lehetőségét. Vagy megtehetik akár mindkettőt, először az elnyomással próbálkozva, majd – amennyiben az sikertelennek bizonyult – a beol­vasztással próbálkozva.

A tiltakozók maguk is egy dilemmával szembesülnek. A tiltakozók min­dig egy relatíve kicsi, de elszánt csoportként kezdik. Egy jóval szélesebb (és politikusan természetesen sokkal kevésbé bátor) csoportot kell meg­győzniük a csatlakozásról, ha valóban hatást akarnak gyakorolni a hatal­mon lévő csoportokra. Ez nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ez történt 2011-ben az egyiptomi Tahrir-téren. Ez történt az Occupy-mozgalommal az USA-ban és Kanadában. Ez történt Görögországban a legutóbbi vá­lasztások idején. Ez történt Chilében, a hosszú ideje tartó diáksztrájkok esetében. És pillanatnyilag úgy tűnik, hogy ez történik – meglehetősen szembeötlően – Québecben is.

De mi legyen, ha egyszer ez megtörtént? Egyes tiltakozók a kezdeti szűkebb követeléseket átfogóbb, alapvető követelésekké akarják kitá­gítani, hogy így újraszervezzék a társadalmi rendet. Mások – és ezek a mások mindig ott vannak – készek tárgyalóasztalhoz ülni a hatalmon lévőkkel, hogy valamiféle kompromisszumra jussanak.

Ha a hatalmon lévő csoportok az elnyomáshoz fordulnak, gyakran csak felszítják a tiltakozás lángjait. De az elnyomás ugyanakkor sokszor működik is. Ha mégsem, és a hatalmon lévők kompromisszumra és kooptálásra kényszerülnek, akkor sokszor sikerül diszkreditálniuk a til­takozókat. Úgy tűnik, ez történt Egyiptomban is. A legutóbbi választások második fordulójában két olyan jelölt csapott össze, akik egyike sem támogatta a Tahrir-tér forradalmát – egyikük a leváltott Hoszni Mubarak elnök utolsó miniszterelnöke, míg a másik a Muzulmán Testvériség egyik vezetője, akinek legfőbb célja a sária bevezetése az egyiptomi igazságszolgáltatásban, és nem a Tahrir-tériek követeléseinek teljesí­tése. Ez igen nehéz dilemmát jelent a választók azon mintegy 50%-a számára, akik nem erre a két jelöltre adták szavazatukat az első forduló során. Ez a szomorú helyzet abból adódott, hogy a Tahrir-téri forrada­lom támogatóinak szavazatai két, némileg eltérő hátterű jelölt között oszlottak meg.

Mit jelent akkor most számunkra mindez? Úgy tűnik, hogy a tiltakozás geográfiájában igen gyorsak és egyben folyamatosak is az elmozdulá­sok. Egyik helyen hirtelen kirobbannak a lázongások, elnyomják vagy befogják őket, vagy éppen kifulladnak. És amint ez megtörténik, már valahol máshol üti fel fejét az elégedetlenség, ahol azután szintén leverik, beolvasztják vagy elhal – hogy egy harmadik helyen újra megjelenjen, mintha világméretekben egyszerűen nem lehetne elfojtani.

Zűrzavaros helyzetben élünk. A kilengések mindenütt nagyok és hirte­lenek. Ez vonatkozik a társadalmi tiltakozásokra is. Ezt látjuk úgy, mint a tiltakozások geográfiájának folyamatos változását. Tegnap a kairói Tahrir-tér, ma lábasokkal csörömpölő, be nem jelentett tüntetők tömegei

Montrealban, holnap pedig másutt (valószínűleg valami meglepő helyen) kirobbanó tiltakozás.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: The World Class Struggle: The Geography of Protest , Commentary No 243. 2012. június 1. Copyright: Immanuel Wallerstein, distributed by Agence Global

Az 1989-et követő két évtizedben a kelet-közép európai országok (KKE)¹ piacgazdasággá és liberális demokráciává alakultak át, valamint tagjai lettek a Nyugat két nagy védőernyőjének, a NATO-nak és az Európai Uniónak. Radikális volt mind a gazdasági, mind pedig a politikai átala­kulás, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a szocializmusból a ka­pitalizmusba történő átalakulás precedens nélküli a világtörténelemben. A kapitalizmus (endogén) kialakulásáról és fejlődéséről Európában igen tekintélyes mennyiségű történeti munka született (lásd például Hilton 1978; Thompson 1968; Landes 1966; Holton 1985), és a függőségi elmélet (dependencia-­elmélet) bukását, valamint az „imperializmus” marginalizálódását és a „globalizáció” felemelkedését megelőzően a politikai közgazdászok is nagy figyelmet fordítottak az „alulfejlett” területek kívülről vezérelt integrációjára, valamint az egykori gyarmati területek beolvadására a globális gazdasági rendszerekbe.² De kapita­lizmust építeni olyan fejlett régiókban, amelyek megszilárdult társadalmi-­gazdasági struktúrákkal rendelkeztek, elvetették a magántulajdont és magát a piaci logikát, és politikai berendezkedésük évtizedekig állított alternatívát a kapitalista Nyugat elé – nos, ez nem volt más, mint ugrás az ismeretlenbe. Az alábbi elemzésben megkísérlem nyomon követni ennek a poszt­szocialista kapitalizmusnak az eredetét és rámutatni megkülönböztető sajátosságaira. Megközelítésem empirikus, de felfogá­sában nem empirista. Elméletileg az alábbi, aligha vitatható axiómákból indulok ki: ami kialakult a poszt­szocialista Kelet-Európában, az a kapita­lizmus egy formája; ez a kapitalizmus történetileg egyedi formája, mert akárhogyan is hívjuk az 1945 és 1989 közötti időszakot (szocializmus, államszocializmus, államkapitalizmus, eltorzult munkásállam), ebből a társadalmi-gazdasági formációból (amelynek jellemzői a központosított gazdaságirányítás valamint a gazdaság 90 százalékos állami tulajdona, amely magába foglalja a termelőeszközök, az elosztás és a csere állami tulajdonát) nem történt még hasonló átmenet a kapitalizmusba; és ezért elméletileg hasznos rámutatni speciális vonásaira.

A kelet-európai poszt­szocialista kapitalista demokráciának négy tűzpró­bát kellett kiállnia, vagy úgy is mondhatjuk, hogy négy komoly ellenerő hatott e demokráciák sikere ellen. Az első tényező a szocialista örökség, amely rányomta bélyegét a társadalmi, kulturális és gazdasági szférákra. A második hasonlóképpen a szocialista múlt része volt, de nagyrészt az örökség ellen dolgozott: ezek azok az új politikai elitek, amelyek a késő-szocialista időszakban sokat tettek azért, hogy lebontsák a régi rendszert, és felépítsék az új, poszt­szocialista politikai struktúrákat. A harmadik tényező a nagy nemzetközi politikai szereplők stratégiai irányvonala, kisebb mértékben a NATO-é, különösen pedig az Európai Unióé (EU); míg a negyedik szintén nemzetközileg operált, de tisztán gazdasági síkon: a többnyire, de nem kizárólagosan Nyugat-Európában székelő multinacionális vállalatok (MNV). Ez a négy erő együttesen, bár különböző módon alakította a posztszocialista gazdaságot (első rész) és társadalmat (második rész), amelyet tanulmányomban tárgyalok.

Első rész: Piacgazdaságok (posztszocialista jellemzőkkel)³

A szocializmus gazdasági örökségének három jellemzője határozta meg, hogyan zajlott le a privatizáció sokat vitatott folyamata, ami nélkül pedig nincs kapitalista gazdaság. Az első mindjárt az, hogy nem volt olyan piac, ami egyetemes értékmérőül szolgálhatott volna; a negyvenéves kísérlet egy olyan gazdaság létrehozására, amely a társadalmilag szükséges munka és idő bonyolult kalkulációján alapul, elkerülhetetlenné és megold­hatatlanná tette a vállalatok felül-vagy alulértékeléséről folytatott vitákat. A második gondot az jelentette, hogy a hazai megtakarítások igen alacso­nyak voltak a vásárlásokhoz, végül a harmadikat az, hogy a szocialista gazdaság „ha áraiban nem is, de minőségében versenyképtelen volt a nemzetközi piacokon” (Martin 1999, 86). A szocialista gazdaságokat a ru­galmatlan, egyedi igényekhez alkalmazkodni nem tudó, tömegtermelésre alapozott, állami tulajdonú nagyvállalatok túlsúlya jellemezte, amelyek nemzetközi szemmel nézve nem is voltak olyan nagyok, és semmikép­pen nem voltak multinacionálisak. Miután negyven évig működtek olyan gazdasági környezetben, ahol az árak nem tükrözték a lehetőség-költsé­geket (Boltho 1971, 65), nem alakult ki totális faktor-produktivitás (Swain 1988, 202-204), a vezetők pedig inkább arra kaptak ösztönzést, hogy a régi technológiát vigyék tovább, ahelyett, hogy akár kockázatot vállalva is újítsanak és kísérletezzenek, ezek a vállalatok bizony meglehetősen kétes értéket képviseltek a XX. század utolsó évtizedének nemzetközi piacán. (Lásd például Hughes – Hare 1991, 80.)

A fenti három tényező együtt eleve meglehetősen bizonytalan és zavaros hátteret adott a privatizációnak. Mandelstam (1993, 6) úgy jellemezte ezt a helyzetet, hogy „érték nélküli javakat adnak el tőke nélküli vásárlóknak”. De volt egy negyedik meghatározó tényező is a szocializmus gazdasági örökségében: az iparra fektetett, aránytalanul nagy hangsúly. Gyengék voltak vagy pedig teljes egészében hiányoztak azok a szektorok, amelyek a posztindusztriális nyugati gazdaságok húzó ágazatait alkották. Ezért tehát a posztszocialista hiánygazdasá­gok (gondolok itt elsősorban a szolgáltató és a kereskedelmi szektorok gyengeségére) különösen alkalmas vadászterületnek ígérkeztek a fejlett kapitalista országok számára, kínáljanak egyébként akármilyen rossz befektetési lehetőséget a leépítésre váró szocialista nagyvállalatok, különösen a nehéziparban és a bányászatban, aminek a fejlesztésére a szocializmus egykor annyit áldozott. Meg kell említenünk az erőlte­tett iparosítás másik sajátosságát: az alulurbanizáltságot, amelynek eredményeképpen kialakult egy Nyugat-Európában szokatlanul nagy, döntően falusi proletariátus (Konrád – Szelényi 1974; Kideckel 1993, 63-64; Swain 1994, 30-32).

Az 1990-es évek elején heves viták folytak a politikusok és tudósok között arról, hogy melyik a privatizáció legjobb mechanizmusa, valamint mi a jobb, a „sokkterápia” relatív előnyei, amelyeket sokan hangsúlyoz­tak, vagy inkább a „fokozatosság”. A radikális reformerek az előbbit pártolták, a menedzserek és államhivatalnokok inkább az utóbbit. De az elmúlt két évtized perspektívájából azt mondhatjuk, hogy a szocialista örökség meghatározóbbnak bizonyult, mint a korai poszt­szocialista hatalmi elitek politikája.⁴ Gyorsan felhagytak a „sokkterápiával”, miután a „sokk” következményei társadalmilag elfogadhatatlannak bizonyultak az egyes országokban.⁵ Ráadásul az egyes privatizációs technikák nem befolyásolták komolyan a hosszú távú kimenetelt. A hazai megta­karítások hiánya és az eladásra kínált vállalatok alacsony nemzetközi vonzereje együttesen azt eredményezték, hogy a legtöbb cég olcsón kelt el (akárhogyan számoljuk is az értékét), és általában az alkalma­zottak valamint a menedzserek tulajdonába került (mert csak nekik volt érdekük, hogy a vállalat fennmaradjon).⁶ A nemzetközi befektetők kicsemegézték a legértékesebb „koronaékszereket”, amelyeknek volt nemzetközi reputációjuk, mint például a Skodát, a Tungsramot, vagy pedig azokat a cégeket, amelyek a piac monopóliumát kínálták a sze­rencséseknek, mint a dohány- és élelmiszeripar (Radice 1995, 296); később pedig továbbléptek a biztos hozamot ígérő közművek, valamint a bank- és pénzügyi szektorok felé, amelyek gyakorlatilag „szűz terüle­tet” jelentettek a KKE-országokban.

A privatizációt követte a szocialista gyáripar gyors leépítése, a dezindusztrializáció és a tömeges munkanélküliség. Egy kelet-ázsiai típusú megoldást, amely megőrizhette volna a KGST egységes piacát, és megvédhette volna – legalábbis ideiglenesen – az egykori tagországok iparát,⁷ gyakorlatilag kizárt a KKE-országok állandó politikai torzsalko­dása és rivalizálása. Mindezen tényezők szerencsétlen együttese súlyos gazdasági recesszióhoz vezetett az egész régióban, amely csaknem egy évtizedig tartott még a fejlettebb területeken is, és jóval tovább mint egy évtizedig a történetileg kevésbé fejlett KKE-államokban.

Mindazonáltal, ahogyan az 1. táblázatból kiolvashatjuk, a magán­szektor jelentősen nőtt az első posztszocialista évtizedben; különösen az új vállalkozások számában tapasztalunk gyors növekedést. Estrin leszögezi (1994b, 13): „A vállalkozások döntő többségét és az új munka­lehetőségeket – az utóbbit tekintve talán Csehszlovákia és Magyarország kivételével – az újonnan alakult cégek adták, elsősorban a szolgáltató­ipari szektor kisvállalkozásaiban, az építőiparban, a közlekedésben és a kiskereskedelemben.” Az ENSZ szintén megállapította, hogy az 1990-es évek közepén igen nagy lendülettel folyt a magáncégek alapítása (UN/ ECE 1995, 72). Johnson és Loveman (1995, 8-9, 134-135) az újonnan kialakuló magánszektornak tulajdonítja Lengyelország kezdeti gazdasági sikereit, Kostova pedig (2000, 199) Bulgáriában dokumentálja az „alulról” kezdeményezett magáncégek elszaporodását. Megjegyezzük, hogy Estrin kezdeti fenntartásait Magyarországgal kapcsolatban nem igazolták a későbbi számok. Laki (2008, 124-125) adatai szerint 1989 és 1993 között az egyéni vállalkozások száma megduplázódott, míg a korlátolt felelősségű társaságoké megnégyszereződött. Az utóbbi 2005-re ismét háromszorosára nőtt, miközben az előbbi inkább stagnált.

Az EU volt a harmadik döntő tényező a poszt­szocialista kapitalizmus formációjának kialakításában. A politikai szférában játszotta a legnagyobb szerepet, de a szűken értelmezett gazdasági életre is volt befolyása. Érdemes itt idézni az EU-szkeptikusok véleményét, akik szerint az EU-csatlakozási tárgyalások olyan fórumot biztosítottak, ahol a tagországok kormányai garantálták saját nemzeti gazdasági védenceik érdekeit (Baun 2000, 213). A társulási egyezségek, amelyeket úgy reklámoztak, mint az EU segélycsomagját a régió számára, valójában a nyugati vállalatokat juttatták előnyökhöz: míg a tarifamódosítások az új tagországoknak ked­veztek, addig a régi tagországok tarifán kívüli terhei érvényben maradtak. Ennek hatására 1989 és 1994 között megháromszorozódott az EU-export a régióba (Gowan 1995, 25-28; Pollert 1999, 86; Martin 1999, 134). A vállalatok többsége (legyen akár állami tulajdonú, akár privatizált) úgy reagált a KGST-piac összeomlására és a kereskedelem liberalizálására, hogy megpróbált új piacokat keresni a már létező termékeik számára. Az új termékek kifejlesztését kezdetben az is meggátolta, hogy nem volt elegendő tőkeerejük. A liberalizált piacokon azonban hasztalan próbál­tak meg olyan termékeket eladni, amelyek nemzetközileg nem voltak versenyképesek. Mivel az ajánlott neoliberális recept az volt, hogy az államnak ki kell vonulnia a gazdaságból, nem volt mód a bajba jutott vállalatok megmentésére, amelyek menthetetlenül belecsúsztak az adósságcsapdába és a fizetésképtelenségbe. És valóban, a vállalatközi eladósodás 1991-ben a GDP 50 százalékát tette ki (Martin 1999, 84-95). Az EU bátorításával a „nyugati cégek akkor rohamozták meg a KKE-piacokat, amikor a helyi vállalatok a legkevésbé sem voltak képesek a hatékony védekezésre” (Martin 1999, 134).

Az irodalomban felvetik, hogy a nyugat-európai MNV-k megjelenése a régióban egybeesett egy olyan időszakkal, amikor az észak-amerikai vállalatok a termelést kihelyezték az olcsó munkabérű és rugalmasabb munkaerőpiaccal rendelkező latin-amerikai országokba, a japánok pedig Kelet-Ázsiába (Berend 2009, 117; Kurz – Wittke 1998, 63-64). A munkabérek az átalakulás kezdetén valóban mindössze az EU-s bérek 7 százalékára rúgtak, és 2001-re is csak 15 százalékra nőttek,⁸ és az is igaz, hogy a szocialista gazdaságokban figyelemreméltóan lazák a munkavédelmi, a biztonsági és a környezetvédelmi előírások. De a nyugat-európai vállalatokat legalább ennyire vonzották a piacok. Dyker (2004, 358) arra a következtetésre jut, hogy „a külföldi befektetőket jobban érdekelték a piacok, mint a termelési tényezők”, és Martin is úgy látja (1999, 142), hogy a régió elsősorban mint piac keltette fel a nyugati vállalatok figyelmét. (Lásd még Pollert 1999, 112-116; Radice 1995, 294.) Az elmúlt két évtizedben Kína lett nemcsak Japán, hanem „az egész világ olcsó műhelye”, de a KKE gyengén fejlett fogyasztói ipara, fejletlen infrastruktúrája és hiányzó pénzügyi szektora kitűnő piaci lehetőséget kínált a nyugat-európai vagy egyéb székhelyű MNV-k számára, különösen az élelmiszeriparban, a kiskereskedelemben, a médiában, a telekommunikációban és a bankszektorban (Berend 2009, 118-120).⁹

Az 1990-es évek közepén a Világbank megállapítása szerint „csak szerény mennyiségű tőke áramlott” a régióba (Martin 1999, 138). De ahogy nőttek az EU-tagság esélyei, úgy nőtt az esély arra, hogy meg­szűnnek a tulajdonjog és az átláthatóság még fennálló bizonytalanságai, és egységes lesz az adószabályozás. Ezek a hiányosságok, valamint a késlekedés, hogy végrehajtsák a Svejnar (2002, 5) által „második típusúnak” nevezett reformokat („olyan törvénykezés, szabályozás és intézményrendszer kialakítása, amely biztosítja egy sikeres piacorientált gazdaság környezeti feltételeit”), sokáig távol tartották a befektetőket a régiótól. Az EU-tagság és a hozzá kapcsolt feltételek hatására az „alacsony elkötelezettségű stratégiákból” (egyszerű marketing) olyan „magas elkötelezettségű stratégiák” lettek, mint a közös vállalkozások és saját tulajdonú leányvállalatok (Martin 1999, 132-152). Az ezredfor­dulóra Lengyelországban és Csehországban külföldi vállalatok foglalkoztatták a népesség legalább 27 százalékát, emellett ők adták a befektetés 53 százalékát, az eladások 42 százalékát és az ipari export 59 százalékát. Legalább ezen arányok fele érvényes Magyarországra (Berend 2009, 115). 2008-ra a hat KKE-országban a teljes banki szektor külföldi részesedése 76,5 (Lengyelország) és 99,2 (Szlovákia) százalék között váltakozott. (EBRD Strukturális Változások…)

Noha a külföldi befektetések némelyike a kelet-európai cégek számá­ra is lehetőséget adott a „kiegészítő specializálódásra” és a technikai fejlődésre (Berend 2009, 124; Kurz – Wittke 1998, 65), utóbbiak szerint (1998, 77-78) a fejlődés fő hajtóereje a nyugat-európai vállalatokhoz való strukturális alkalmazkodás; egy, a közép-európai autóiparról készült tanulmány pedig megállapítja, hogy a régió „egyre inkább függ a külső erőktől” (Sadler 2003, 116). Dyker (2004, 12) megkérdőjelezi az ilyen befektetések hasznát a régió számára, megjegyezve, hogy „a legfej­lettebb átmeneti gazdaságok is küszködnek azzal, hogyan hozzanak létre saját tulajdonú ellátó szektort”. Mind a függőséget, mind pedig a felajánlott lehetőségeket jól tükrözi az IBM magyarországi befektetési profiljának átalakulása. 1994-ben az IBM alapított egy 4000 fős merevle­mez-gyártó vállalatot Nyugat-Magyarországon, amit 2002-ben bezárt, és a számítógépes szolgáltatásokat vette célba. 2008-ban 800 szolgáltatói állást kínált fel a régi telephelyen, és csaknem kétszer annyit a cég új, budapesti irodáiban.¹⁰

A közgazdasági mainstream irodalom szerint a kis-és középvállalkozá­sok (KKV) központi jelentőségűek az átmenet sikere szempontjából, mert elősegítik a foglalkoztatást, és erősítik a gazdaságban az újítást és a ru­galmasságot. A KKE-országokban elsősorban olyan szektorokban találjuk meg őket, ahol a szocialista gazdaság gyenge volt. Fejlődésüket azonban a kutatók, Dallago és McIntyre, és az EBRD sem találja kielégítőnek. Egyes országokban a szektor kicsi maradt; máshol, mint Lengyelország­ban és Magyarországon, kiterjedtebb volt, de piaci résekben működött, és nem volt versenyképes. A KKV-k a személyes szolgáltatásokban és az építőiparban koncentrálódtak, ahol gyorsan megtérültek a befekteté­sek, az indulás pedig nem igényelt nagy tőkét (Dallago – McIntyre 2003, 206, 210). Dallago és McIntyre így jellemzi a KKV-ket: „koncentráció a kereskedelemben (különösen a kiskereskedelemben), idegenkedés a befektetéstől és a növekedéstől, a befektetések gyors megtérülésének hajszolása, munkaigényes és hagyományos technológiák alkalmazása, és nemritkán a fekete gazdaságban folytatott tevékenység vagy kapcso­lat a fekete gazdasággal” (2003, 214). (Lásd még Glinkina 2003, 62.) Richard Scase (2003) megkülönbözteti a vállalkozói és a tulajdonosi „szellemet”; nézete szerint az utóbbi jellemző a poszt­szocialista KKV-kre: nyereséghajhászás hosszú távú felhalmozás nélkül, a javak személyes fogyasztásra vagy kereskedelemre való felhasználása. Ráadásul a vál­lalkozások maguk is nagyon kicsik. Az átmeneti gazdaságok KKV-inek 90-96 százaléka volt „mikrovállalkozás” (0-9 fő alkalmazott), és az egy­személyes vállalkozások aránya (20 százalék) is kétszerese az OECD átlagnak, bár alacsonyabb, mint Latin-Amerikában és Ázsiában (Glinkina 2003, 59). Ezek a KKV-k a gazdaság relatíve kis szektorát teszik ki. Dyker megállapítja (2004, 309), hogy a 100 főig terjedő vállalkozások a régió legtöbb országában csak a foglalkoztatottak 10 százalékát alkalmazzák (ez 20 százalék Lengyelországban és Magyarországon), míg az EU-ban ez az arány 50 százalék.

Talán a mezőgazdasági szektor az, ahol a leginkább megmutatkozik a poszt­szocialista kapitalizmus poszt­szocialista jellege; ámbár éppen a mezőgazdaság volt az a szektor, amelyre az EU alapvető és szerencsét­len módon torzító hatást gyakorolt. A szocialista mezőgazdaság kettős szerkezete (nagy kiterjedésű termelőszövetkezeti földek és a háztáji kis földek) a poszt­szocialista magántulajdonosi korszakban is fennmaradt, ahogyan ezt számos tanulmány igazolja. (Lásd például Swain 1999; Sarris et al. 1999; Pouliquen 2001; Ciaian – Swinnen 2006, 813; Gorton et al. 2009.) A nem-földjavak olyan gazdaságokba koncentrálódtak, amelyeket az egyes országokban eltérő arányokban birtokoltak egyé­nek, cégek vagy szövetkezetek; ezek többsége nyugat-európai szinten működött. A földtulajdon azonban apró (nemegyszer névleges) kis par­cellákra oszlott, számtalan kis törpebirtokossal, akik 1992-ben de facto és de jure tulajdonjogot kaptak. A falvakban élők közül többen műveltek földet kizárólag önellátásra. A városi munkanélküliek és a régió alulurba-nizáltsága folytán létrejött nagy bevándorló munkásréteg hasonlóképpen rákényszerült arra, hogy az önellátó gazdálkodással próbáljon szeren­csét; sok új „földbirtokost” Lengyelországban és Romániában pedig egyenesen rákényszerítettek a körülmények, mert nem voltak jogosultak munkanélküli segélyre, amennyiben volt földtulajdonuk (Swain – Vincze 2001, 176; Borowicz 1996, 20). De a legtöbb földet azok a kis létszá­mú nagygazdaságok bérlik, amelyek az élelmiszer legnagyobb részét megtermelik (Swain 2004, 212-219), és úgy tűnt, hogy a termelők nem panaszkodnak az ilyen földpiaci „szabálytalanságokra”, amiket általában a magas tranzakciós költségeknek (közös tulajdon, a szakértelem és a jogok aszimmetrikus megoszlása a tulajdonosok és a bérlők között) és a tökéletlen versenynek tulajdonítanak (Ciaian – Swinnen 2006, 799-802). (Lásd még Lerman 2001, 100; 2004, 181.) Vannak, akik úgy gondolják, hogy akkor lendül majd fel a földpiac, ha a nem-rezidens külföldiek is vásárolhatnak földet (néhány év múlva megszűnnek majd a korlátozások). (A kérdés biztonsági oldaláról lásd Tesser 2004.) De ez nem magyarázza meg, hogy miért nem alakultak ki hazai földpiacok az elmúlt húsz évben; és a földvásárlás korlátozása nem tartotta távol a külföldi befektetőket a kelet-európai mezőgazdaságtól, legalábbis Magyarországon semmiképpen sem, ahol magasabb tőkeintenzitással voltak jelen, mint hazai szomszédjaik. (Lásd Biró adatait 2010, 29, 37.) A gazdálkodás ezen szokatlan struktúrája kiemeli az EU Közös Agrárpoli­tikájának (KAP) torzító hatásait. A KAP kritikusai szerint az aranyszabály az, hogy a segélyek 80 százaléka a gazdák 20 százalékához vándorol (Grant 1977, 77). Egy friss magyar kutatás szerint a segélyek 70 szá­zaléka gazdagította a gazdák mindössze 7 százalékát (Biró 2010, 77), a romániai adatok pedig ennél is erősebb aránytalanságokat tükröznek, a gazdaságok 0,5 százaléka jogosult a segélyek 21 százalékára (Gorton et al. 2009, 1313). A farmsubsidy.org szervezet jelentése szerint 2008-ban a segélyezettek felső tíz százaléka kapta a segélyek 75 százalékát a Csehországban. Ez az arány 87 százalék volt Szlovákiában, miközben csak 42 százalék Lengyelországban (hasonlóan Dániához és középúton Franciaország és Németország között). (http://farmsubsidy.org, letöltve: 2010. június.) Ugyanakkor nem alkalmaztak olyan vidék­fejlesztő stratégiákat, amelyek a falusi szegénységet részesítették volna előnyben (Gorton et al. 2009, 1310; Swain 2004, 211).

Második rész: Kapitalista társadalom (posztszocialista jellemzőkkel)

Az EU és az MNV-k közvetlen hatása kevésbé feltűnő, ha szemügyre vesszük a poszt­szocialista kapitalizmus által létrehozott társadalmi struktúrákat, amelyek kialakulásában fontos szerepet játszott a szoci­alizmus társadalmi és kulturális öröksége. Ebben a részben először is számba veszem a kapitalista gazdaság motorjának – a tőkének és a munkának – társadalmi jellemzőit, majd pedig rátérek a jövedelem, az etnikum és a társadalmi nem által strukturált társadalmi egyenlőtlenségek tárgyalására.

Ami a tőkét és a munkát illeti, a szocialista örökség két olyan eleme bizonyult nagyon meghatározónak, ami tulajdonképpen nem más, mint a piaci nyomás hiányának két oldala. Az érem egyik oldala az a sajátosság volt, hogy a szocializmus a burzsoázia helyett kialakított egy „szolgáló osztályt” (Goldthorpe 1980, 40), vagyis egy magasan képzett szakembe­rekből álló, ugyanakkor vállalkozók nélküli középosztályt. Ezt a szolgáló osztályt összetartotta egy közös, meglehetősen konvencionális polgári kultúra, emellett tagjai szoros személyes kapcsolatokat alakítottak ki, részben az általános társadalmi hálózatokon keresztül, részben pedig a párttagság révén. (A párt által kialakított hálózatokról lásd: Róna-Tas – Böröcz 2000, 218.) Miközben nem volt gazdasági tőkéjük, elegendő emberi és társadalmi tőkével rendelkeztek. Az érem másik oldala az a közeg volt, ahol (a termelés és a fogyasztás minden szintjén) egymásba fonódott az „első” és a „második gazdaság”: igaz, ez jókora improvizációt és leleményességet igényelt, de nagyon kevés személyi kockázatot. A szocializmus óriási, kevéssé hatékony, iparra és tömegtermelésre ala­pozott vállalatainál sem a vezetést, sem pedig a munkásokat nem ösztö­nözte innovációra formális munkaköri leírásuk. Ehelyett a vezetést inkább arra biztatták, hogy „védje a saját hátországát”, a munkásokat pedig arra, hogy teljesítsék a terveket. Azok voltak a sikeres vezetők, akik informális csatornákon keresztül meg tudták oldani az anyagellátást, és általában ki tudták küszöbölni a vállalat ellátásának krónikus hiányait, miközben a munkásokat szintén nagy kihívások elé állította az anyag-és eszközhi­ány, ami állandó innovációt igényelt az egyes munkafázisoknál, amivel a nyugat-európai „gépesített” munkaerőnek nem kellett megbirkóznia. A munkahelyen kívül az emberek inkább visszahúzódtak a háztartásba, és a fogyasztásra koncentráltak, ami nem is volt olyan könnyű feladat a Nyugaton jól ismert óriási és jól ellátott áruházak hiányában; ezért nevezték egyes NDK-kutatók az országot „réstársadalomnak” (Gaus 1986). Az ellátás megoldása, ezt nem kell hangsúlyoznunk, sok impro­vizációt, innovációt és kapcsolati tőkét igényelt. (Magyar példát mutat be Kenedi 1981.) De a szocialista állami állások biztonságosak voltak még Magyarországon is, ahol pedig kialakult egy jelentős második gazdaság; a munkások abban a biztos tudatban próbálhatták ki leleményességüket és szakértelmüket a második gazdaságban, hogy állami állásukat kudarc esetén sem veszíthetik el.¹¹

Ma már általánosan elfogadott az az állítás, hogy a későszocializmus régi politikai elitje gazdasági tőkévé konvertálta át politikai tőkéjét, és ők alkotják a poszt­szocialista kapitalizmus új gazdasági elitrétegét, és ez általában igaz is. Az állításból azonban hiányzik a pontosítás, ahogyan erre Eyal et al. (1998) rámutatnak, legalábbis a Csehország, Magyarország és Lengyelország esetében.¹² Érvelésük és bizonyításuk világos. A „nómenklatúra” (vagyis a politikai elit) valójában lefelé volt mobil; az igazi nyertesek a második vonalbeliek, vagyis a technokrácia, a szocialista „szolgáló osztály” kevésbé politikus rétegének tagjai. Közü­lük sokan természetesen párttagok is voltak, és hasznot húztak abból a társadalmi tőkéből, amelyet a párttagság jelentett, de nem voltak tagjai a politikai apparátusnak (1998, 117, 120). Hasonló eredményekre jutott Slomczynski és Mach (1996, 175-177): nem a csúcsvezetők, hanem a középvezetők váltak vállalkozóvá, és a párttagság önmagában nem jelentett különösebb előnyöket. Róna-Tas és Böröcz bulgáriai kutatásai (2000, 223) megerősítették Eyal et al. következtetéseit, vagyis azt, hogy az új poszt­szocialista gazdasági elit a szocializmusban is gazdasági ve­zető volt, és közülük aránytalanul sokan voltak párttagok, de a párttagság önmagában nem garantálta az elitben való megmaradást.

Eyal et al. végső megállapítása, hogy a poszt­szocialista Közép-Euró­pában „kapitalisták nélküli kapitalizmus” alakul ki, mivel az új gazdasági elitek nem birtokolják az általuk igazgatott javakat. A kutatók 1993-ban összegyűjtött adatai igazolják ezt az állítást, de az 1996 tavaszán és őszén, csak Magyarországon gyűjtött adatok már módosítják a képet. Két fontos trend látszik kirajzolódni. Először, az 1993-ban vizsgált cégekről gyűjtött új adatok azt mutatják, hogy a közösségi tulajdon jelentősen csökken a külföldi tulajdon javára. Másodszor, egy másik adatfelvétel egy kisebb vállalati mintán azt igazolja, hogy 1993 és 96 között végbe­ment egy „óriási bankrablás”, megnőtt a magántulajdonú középvállalatok száma, és kialakult egy viszonylag számottevő új tulajdonos osztály. Eyal et al. nem kívánták elfogadni (1998, 116, 153-156), hogy ezek a fejlemények aláásták a posztkommunista menedzserizmus elméletét, de az adatok akkor is azt mutatják, hogy miközben 1989 és 1993 között még igaz volt a „vegyes” tulajdonlás tézise, addig az első poszt­szocialista évtized közepére egyre meghatározóbbá vált a külföldi és hazai magán­tulajdonlás, ami az 1. táblázatból is kiderül. Ezzel párhuzamosan az is megfigyelhető, hogy az egykori állami és szövetkezeti mezőgazdasági szektorban is megpróbálják a vezetők megszerezni a föld tulajdonjogát, vagy legalábbis hosszú távú bérleti jogot (Kovács 1998). A lengyelországi adatok azt mutatják, hogy tíz év leforgása alatt a „szövetkezeti társulá­sok” és a „dolgozói tulajdon” (ami Lengyelországban jóval számottevőbb volt, mint bárhol másutt) a vezetők vagy kívülálló tulajdonosok vagy pedig mindkettő kezébe került (Tittenbrun 2005),¹³ noha Hanley véleménye szerint (1999, 175) 1993-ban a munkástanácsok sikeresen meggátolták, hogy a tulajdonjog átkerüljön a kommunista elit tagjaihoz.

Eyal et al. adatait és következtetéseit az új gazdasági elit hátteréről megerősítette egy Magyarországon egy évtizeddel később publikált ku­tatás, noha kevésbé nagy és kevésbé reprezentatív mintán (Laki – Szalai 2006); és ez időre már világossá vált, hogy az elit egyben tulajdonosa is a vállalkozásoknak. A Laki és Szalai által megkérdezett tulajdonos-igaz­gatók közül mindegyik a „szolgáló osztályból” jött, és eltöltött valamennyi időt a szocialista gazdaság állami vagy szövetkezeti szektorában, sőt a legtöbben munkanapjuk több mint a felét ott töltötték (2006, 325). Azt is megállapították, hogy a párttagság megléte vagy hiánya különböző karrier-utakra ösztönözte a vezetőket. „Az egykori párttagok elsősorban munkahelyük privatizációja során jutottak tulajdonhoz”, miközben a „nem­párttagok többsége nem vett részt a privatizációban, hanem új cégeket alapított” (2006, 325).¹⁴ Azok, akik részt vettek a privatizációban, nagyobb valószínűséggel dolgoztak a szocialista szektorban egészen 1989-ig, míg az új vállalkozókra inkább volt jellemző, hogy már korábban otthagyták ezt a szektort (2006, 326). Hasonló következtetésekre jut Johnson és Loveman az új lengyel vállalkozókról. 85 százalékuk dolgozott korábban az állami szektorban. Viszonylag kevesen távoztak innen 1980 előtt; jóval többen az 1980-as években, illetve később. Sokan közülük, kiábrándulva a szocializmusból, csatlakoztak a Szolidaritáshoz (1995, 108-109, 112). Stoica tanulmánya Romániáról mind „káder”, mind pedig „alulról jött” vezetői-tulajdonosi karriereket is bemutat.¹⁵

Szelényi és munkatársai már az államszocializmus összeomlása előtt vizsgálták (1988) a nagyszülői státusz hatását a polgárosodásra. A poszt­szocialista korszakban Róna-Tas és Böröcz állapították meg (2000, 221), hogy Bulgáriában, a Csehországban, Magyarországon és Lengyelországban nagyobb valószínűséggel került be a rendszerváltás utáni gazdasági elitbe az, akinek a nagyszülei 1948-ban maguk is cég­tulajdonosok voltak. Johnson és Loveman kutatásai alapján átlagosan a gazdasági elit 23,6 százaléka mondta azt, hogy a családjának vállal­kozása volt 1948 előtt, ez az arány 45 százalék volt azok között, akik 1980 előtt voltak vállalkozók, 15 százalék azok között, akik 1988-89-ben alapították meg üzletüket és 22 százalék azok között, akik az 1990-es években vállalkoztak (1995, 111). Laki és Szalai is vizsgálták a nagy­szülői hátteret. Ők azt írják (2006, 334-342), hogy a poszt­szocialista vállalkozók nagy előnyét az iskolázottság jelentette (különösen, ha az ambiciózus szülők jó gimnáziumot választottak gyermeküknek) és a szocialista korszakban elsajátított szaktudás. A gyerekek jó pályaindítása számos megfontolásból történhetett, de úgy tűnik, hogy a szocializmus előtti családi státusz szerepet játszott a motivációban. Négy életút-típust különböztettek meg a szerzők¹⁶ : „felfelé mobil”, „státuszkonvergens”, „stá­tusz-helyreállító” és a „self-made” típus (az utóbbiak nagyrészt férfiak). A „státuszkonvergens” típus szülei a szocializmus idején elvesztették polgári státuszukat és visszahúzódtak a közélettől (Szelényi ezt hívta „parkoló­pályának”) (1988, 61-76), de gyermekeikbe plántálták a polgári kultúrát, a nyelvismeretet, a tudás tiszteletét és a párt iránti gyűlöletet; e csoport egyike sem volt párttag. Úgy tűnik tehát, hogy a polgári kulturális tőke olyan tényező, amely az egyedekbe (vagy legalábbis egyesekbe) beleplántál egy olyan pszichológiai ösztönző erőt, amelynek segítségével maximalizálhatják a szocializmusban elsajátított tudástőkét és a „szolgáló osztály” társadalmi és emberi erőforrásait, hogy sikeres poszt­szocialista kapitalistákká váljanak.¹⁷

Ha mármost a tőkéről a munkára fordítjuk tekintetünket, akkor a követ­kezőket láthatjuk. Lengyelországban, Magyarországon és Bulgáriában az 1989-es forradalom programjának szerves része volt az önálló szak­szervezetek megalakulása. Lengyelországban külön politikai programja volt a Szolidaritásnak (Ost 2001, 81), és Bulgáriában sok szempontból hasonló szerepet játszott a Podkrepa (Gradev 2001, 126). Még azokban az országokban is, ahol a szakszervezetek nem voltak önálló politikai szereplők, gyorsan elfogadták a nemzetközi munkajognak megfelelő törvényeket, amelyek garantálták a szervezkedési és sztrájkjogot, vala­mint a kollektív szerződéshez való jogot (Pollert 1999, 136-139), és az egykori pártirányítás alatt álló szakszervezetek hamar demokratizálódtak. Romániában azonban szokatlan módon a poszt­szocialista pártokhoz kötődő szakszervezetek kialakulását lehetett megfigyelni (Kideckel 2001, 105). A korai poszt­szocialista években a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) kezdeményezésére kialakult a munkaügyi kapcsolatok tripartizmusa (Pollert 1999, 141; Myant et al. 2000, 723; Martin 1999, 109-113). De az 1990-es évek közepére már világossá vált – legalábbis Magyarországon, Lengyelországban és Csehszlovákiában (később pedig a Csehországban) -, hogy a szakszervezetek gyenge, egyenlőtlen tárgyalófelek (Pollert 1999, 144), és a tripartizmus csak a társadalmi konzultáció eszközeként szolgál (Myant et al. 2000, 736),¹⁸ amiről Ost azt írja (2000, 504), hogy „illuzórikus korporativizmus […] neokorporatív struktúrákat hoztak létre, amelyek megfelelnek a neoliberális céloknak és kimeneteleknek”.

Helyi szinten a munkaügyi kapcsolatokat fragmentáltság, szervezetlen­ség, az ipari szintű egyeztetések hiánya jellemezte, amit a munkavállalói szervezetek erőtlenségével, valamint az MNV-k tárgyalókészségének hi­ányával és érdektelenségével magyarázhatunk. A szakszervezetek súlya csökkent az állami szektorban, a magánszektorban pedig a munkaadók gyakran megnehezítették a szervezkedést (Pollert 1999, 146-147). Az átalakulás első öt évében csak két sztrájkot hirdetett a szakszervezet egy-egy MNV ellen, de egyik sem volt sikeres (1999, 124-128). A szak­szervezetek általában együttműködtek a vállalatok átstrukturálásában, és a leépítések ellen sem tiltakoztak, noha általában igaz, hogy a lengyel és szlovák szakszervezetek sikeresebben védték meg a dolgozói jogokat, mint magyar és cseh társaik. Az előbbiek a rendszeres kommunikációra és az éves kollektív szerződésekre koncentráltak, nem pedig a munka­szervezés mindennapi ügyes-bajos dolgaira és a nagyobb rugalmas­ságra, mint az utóbbiak (1999, 149-152), aminek köszönhetően a cseh munkások például szívesebben fordultak gondjaikkal a menedzserekhez, mint a szakszervezetekhez (Martin 1999, 116). Miközben Lengyelor­szágban a munkástanácsoknak vétójoguk volt a privatizációban, ez Magyarországon gyakorlatilag megszűnt, amikor „korporativizálták” az állami vállalatokat, a szakszervezetek irányítása alatt álló csehszlovák megfelelőiket pedig 1990 áprilisában feloszlatták (Frydman et al. 1993, 109, 141, 203-206; Pollert 1999, 135). Ráadásul a nagyobb rugalmasság nevében egyre több lett az egyéni munkaszerződés, elterjedtek a mun­kaközvetítő irodák, és megjelentek a „töredék szerződések”, amelyekről Hardy számol be (2009, 123-124, 179) a lengyel szupermarketekben dolgozó női munkaerőnél. A szakszervezeti befolyás visszaszorulása – „a kutya, amelyik nem ugat” (Martin 1999, 105) – elválaszthatatlan a munka­nélküliség drasztikus növekedésétől, amely a posztszocialista recesszió és az utána következő időszak velejárója. (A ráták persze eltérőek az egyes országokban, ahogyan azt a 2. táblázat mutatja.)

Ahogyan a piaci erők uralkodóvá váltak a poszt­szocialista gazdasá­gokban, és megszűnt az általános foglalkoztatottság, a lehetőségek is „keményedtek”: foglalkoztatottság, vállalkozás, időszakos munka vagy pedig segélyből élés, illetve inkább túlélés.¹⁹ De a vállalkozások túlnyo­mórészt egyszemélyes vagy még inkább kényszervállalkozások voltak, a vállalkozók pedig a szocializmus egymást kölcsönösen támogató, első és második gazdaságának közegében szocializálódtak, akik számára Scase „tulajdonosi” szelleme jelentette a normát. A poszt­szocialista túlélési stratégiák központi része maradt a formális és informális szektorokból származó különféle jövedelmek „vegyítése” (beleértve a feketemunkát, a társadalmi szektort és a háztartás egyéb, kiegészítő jövedelmeit) (Wallace – Latcheva 2006). Wallace és Haerpfer az „új demokráciák barométerével” mérte a formális és informális gazdaság szerepét a családi jövedelmekben az 1990-es években. Noha a formális gazdaság fontosabb volt Közép-Európában, mint a Balkánon, ahol a háztartások 90 százalékának az informális szektorból származott az elsődleges vagy másodlagos jövedelme, még Közép-Európában is a háztartások egyhar­mada élt elsősorban az informális szektorból (háztáji, társadalmi juttatás, alkalmi vagy feketemunkából származó készpénzjövedelem) (Wallace – Haerpfer 2002, 35-38). Romániában az informális szektor az 1995-ös GDP 33,6 százalékáról a 2000-es GDP 38,3 százalékára nőtt (Ciupagea 2002, 191), míg Magyarországon az 1993-as GDP 33,1 százalékán „te­tőzött” ez az érték, ami 1989-ben a GDP 25,2 százalékán állt, 1998-ban pedig a GDP 20,8 százalékára csökkent (Tóth – Sik 2002, 221).²⁰

A piaci erők bevezetése a piacgazdaságba nem meglepő módon a piaci viszonyoknak megfelelő társadalmi egyenlőtlenségeket generált. A szocializmusban jóval kisebbek voltak a társadalmi egyenlőtlenségek, nem utolsósorban azért, mert a munkajövedelem volt a vagyon elsőd­leges forrása, amely fölött az állam szigorú ellenőrzést gyakorolt (Ferge 1979, 168-170; Lane 1971, 72-79; Lovenduski – Woodall 1987, 164). Ezt az örökséget az első két poszt­szocialista évtized alaposan felszámolta.

Ahogyan a 3. táblázat mutatja, a Gini együtthatóval mért egyenlőtlensé­gek az államszocializmus bukása és legalábbis 2002 között mindenhol nőttek.²¹ Sőt, az ezredfordulós Eurostat adatok azt mutatják, hogy a jövedelem-egyenlőtlenségek továbbra is nőttek, és 2005-re elérték az EU-25 átlagát, Lengyelországban pedig meg is haladták ezt az értéket (Hardy 2009, 132).

A társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével párhuzamosan nőtt a szegénység is. A 3. táblázatból kiderül, hogy az 1990-es adatok tükrében az abszolút szegénység sehol nem volt elhanyagolható, kivéve a Csehországot, a relatív szegénység pedig mindenhol jelentősnek volt mondható. Még 2002-ben is a kelet-európai lakosság a háztartási jöve­delmek jóval nagyobb részét költötte élelmiszerre, mint a régi tagállamok lakossága (ez a szegénység hagyományos megközelítő mércéje). A Csehországban regisztrált 23,2 százalékról a Romániában mért 51,9 százalékig szóródnak az adatok, miközben az EU-15 átlaga 20­30 százalék (Heynes 2005, 179). Az is igaz azonban, hogy a lakhatás költségei jóval kisebbek keleten (a Romániában mért 13 százaléktól a Magyarországról jelentett 20 százalékig, miközben az EU-15 átlaga 20­30 százalék) (Heynes 2005, 179). Hardy Eurostat adatokat idéz annak becslésére, hogy a lakosság hány százalékát fenyegette szegénység 2000 és 2006 között. Miközben az EU átlag tartósan 16 százalék, Közép-és Kelet-Európában ez mindenfelé nőtt (legalábbis azokban az országokban, ahonnan vannak adatok). Noha az egykori Csehszlová­kia két új köztársaságában ez az érték még mindig az EU-átlag alatt van, Magyarország 2006-ban elérte az EU-átlagot, Lengyelország és Románia pedig meg is haladta azt (Hardy 2009, 131). Hogy szomorúan szemléletesebbé tegye a statisztikát, Hardy ír a lengyel „nurekekről”, akik kukázásból tartják fenn magukat (2009, 129-300), Smith et al. (2008) pedig Pozsonyban és Krakkóban is dokumentálják, hogy azok között is sok a szegény, akiknek van munkájuk.

Annak is igen nagy a dokumentációja, hogy a poszt­szocialista kapi­talizmus vesztesei között igen nagy számban találunk nőket (Einhorn 1993). Noha a „létező” szocializmus korán elvesztette a kapcsolatot a szocializmus „nőkérdésének” emancipációs törekvéseivel, szüksége volt a női munkaerőre, és megnyitotta előttük a munkaerőpiacot, úgy is, hogy nagylelkűen átvállalta a gyermekgondozás-és felügyelet számos terhét.²² A poszt­szocialista recesszió időszakában, amikor a „tőke-kapcsolat” do­minálta a politikai diskurzust, az elszegényedett helyi közösségek sorra zárták be ezeket az intézményeket, vagy szűkítették a férőhelyeket,²³ a vállalatok pedig leépítették a „felesleges” (mert többnyire a periférián dolgozó) női munkaerőt. Következésképpen a nők tömegesen szorultak ki a munkaerőpiacról, és tértek vissza a háziasszony és édesanya ha­gyományos szerepéhez. Ez a folyamat különösen látható volt Lengyel­országban, ahol a katolikus egyház visszanyerte domináns szerepét, és erőteljes ideológiai nyomást gyakorolt a nőkre, hogy előmozdítsa a háztartási szerepekhez való visszatérést. (Lásd például Hardy 2009, 163, 170-173; Fodor 1997, 471, 479-480; Glass 2008, 778 és Heinen – Portet 2009.) Domanski megállapította (2002), hogy a lengyel nők közül aránytalanul sokan süllyedtek le az „underclassba” annak következtében, hogy kiszorultak a munkaerőpiacról, miközben a lengyel állam körülbelül fele annyit költött a családi juttatásokra, mint szomszédjai (Fodor 2005, 18-19). Glass (2008, 776) régió-szerte megfigyelte, hogy az anyaság igen sok esetben megnehezíti a nők számára állásuk megtartását.

A nők munkanélküliségi rátája általában magasabb, mint a férfiaké (Fodor 2005, 7; Pollert 2003, 338-339; Pollert 2005, 215-216; Hardy 2009, 121), noha ez nem igaz Magyarországra (és Szlovéniára), amit a magyar GYES és GYED nagylelkűségével szokás magyarázni (mivel így a nők nagy százaléka évekig nem jelenik meg a munkaerőpiacon). A női foglalkoztatottság visszaesése jóval nagyobb volt, mint a férfiaké, különösen Magyarországon (Asztalos Morell 1999, 203-205; Pollert 2003, 338-339; Pollert 2005, 215-216; Fodor 2005, 6). Pollert azt is megjegyzi (2003, 336), hogy az ENSZ Társadalmi Nem (Gender) Fejlő­dési Indexe következetesen csökkent az itt számba vett közép-európai országokban 1990/1992 és 1999 között, noha a romániai adatok a szocialista „gender-­egyenlőség” masszívabb meglétéről árulkodnak a Balkánon (Pollert 2005, 215). Több mint egy évtized posztszocializmus után a nők 2001-ben átlagosan a férfi munkabérek 80 százalékát kapták, amely különbség meghaladta a tagsághoz előírt EU-normát, ráadásul a nők aránytalanul nagy számban dolgoztak az alulfizetett közszférában (Pollert 2005, 222-227).

Az 1990-es évek adatai alapján azonban Fodor azt is megállapítja (1997, 472, 496), hogy mindezen negatív jellemzők mellett a nők egy bizonyos csoportja profitálni tudott a pénzügyi szektor és a szolgáltatások átstrukturálásából és felülértékeléséből az átmenet idején. A szocialista vállalatok közös jellemzője volt, hogy a pénzügyi szektort alulfizették, és ezért elnőiesedett (Swain 1992, 158; Fodor 2005, 10; Martin 1999, 90). A szolgáltató szektor általában alacsony presztízsűnek számított, szem­ben a tömegtermelésre alapozott ipari termelőmunkával (Asztalos Morell 1999, 205). Miután „megfordult a világ”, a szolgáltató és pénzügyi szektor képviselte a jövőt,²⁴ és aránytalanul sok nő rendelkezett idevágó szakmai képzettséggel.²⁵ Ám azt is meg kell jegyeznünk, hogy rövid volt az az időszak, amikor a nők élni tudtak ezzel a relatív előnnyel. Fodor megál­lapítja (2005, 10), hogy 2001-re „a nők kevésbé dominálták a szolgáltató szektort, mint korábban”, noha azok a nők, akik munkába tudtak állni, egyre inkább ebben a szektorban koncentrálódtak. Fodor szerint „egyre több férfi keresett jövedelmező állást a bank- és pénzügyi szakmákban, és az 1990-es évek közepétől megfigyelhető az is, hogy szétnyílik a jövedelmi olló a férfiak és nők között”.²⁶ Levonja a következtetést: „nem csak arról van szó, hogy elsősorban nők veszítik el az állásukat; azok, akik maradni tudnak, a szektor alulfizetett gettójába kerülnek” (2005, 11). Következtetését Glass is megerősíti (2008, 775).

A roma lakosság számára az átmenet még ilyen szektor-specifikus, át­meneti előnyöket sem biztosított. A szocializmus idején a roma lakosság jelentős része továbbra is szegénységben élt, sújtotta őket a lakóhelyi, foglalkoztatási és oktatási szegregáció, és igen kevés lehetőségük volt arra, hogy kifejezzék kulturális identitásukat. (Lásd például Stewart 1990; 1997, 97-111; Guy 1998; Bárány 2002, 112-153; McCagg 1991; Ladányi – Szelényi 2006, 77, 85-87; Crowe 1994, 20-28, 54-64, 91-102, 135-43.) Ugyanakkor azonban a szocializmus hiánygazdaságában, ahol a munkaerőben is hiány mutatkozott, el tudtak helyezkedni az „első gaz­daságban”, miközben hagyományos iparuk és szakértelmük a „második gazdaságban” is kínált számukra lehetőséget (Stewart 1997, 123-124, 264). Az „első gazdaság” biztonsága eltűnt, amikor az iparban sorra szűntek meg a szakképzettséget nem igénylő munkák, vagy nagyon lecsökkent az erre való kereslet; az informális szektor mint a jövedelem egyetlen forrása pedig csak igen ínséges megélhetést biztosított. Az így megjelenő tömeges elszegényedést, sőt gyakori elnyomorodást sok ku­tató dokumentálta (Bárány 2002, 157-201; Stewart 2002, 136; Ladányi -Szelényi 2006), és nem szabad elfeledkeznünk a szomorú folyamat terü­leti dimenziójáról sem, ugyanis igen sokan kényszerültek vissza a váro­sokból a hátrányos helyzetű kistelepülésekre, ahol a lakók többszörösen deprivált helyzetűek (hiszen ezek a települések sem foglalkoztatást, sem megfelelő színvonalú oktatást nem tudtak nyújtani a leszakadó roma és nem roma szegényeknek). Miközben az 1990-es években a viszonylag kicsi lengyel és cseh roma népesség 75-80 százaléka volt városlakó, az egyik legnagyobb roma populációval rendelkező Bulgáriában csak 52 százalék városlakó, Magyarországon és Szlovákiában pedig (ahol szintén jelentős számban élnek romák) ez az arány mindössze 40 százalék (Bárány 2002, 160, 63). A roma szegénység elsősorban a falun élőket érinti. Ladányi és Szelényi azt is megállapítják (2006, 19), hogy miközben Magyarországon a romák gazdasági helyzetének javulása összefügg az asszimilációval, Romániában és Bulgáriában (részint a kirekesztésük okán) a módosabb romák sem hagyják el a szegregáltan élő közösséget, legyenek azok akár az elhagyott szász falvak Erdély­ben, akár a bolgár gettók. A szocializmus meggátolta a romaellenes előítéletek politikai kiaknázását; a posztszocialista időszakban azonban teret nyert a nemritkán erőszakosan is megnyilvánuló, nyílt romael-lenesség (lásd az Európai Roma Jogi Központ honlapját: http://wwwerrc.org/index.php, letöltve: 2010. június.), amit mainstream politikusok is kihasználnak.

Következtetések

Tanulmányomban négy olyan tényező kölcsönhatásával foglalkoztam, amelyek az elmúlt húsz évben sajátos rendszert alakítottak ki Kelet­-Közép-Európában: ezt neveztem poszt­szocialista kapitalizmusnak és liberális demokráciának. A szocialista örökség rányomta bélyegét a gazdasági, társadalmi és kulturális szférákra. Maga mögött hagyott egy gyenge gazdaságot, amely nem tudott megfelelni a szerkezetátalakítás és a kapitalista verseny kihívásainak, valamint igen alulfejlett volt a szol­gáltató és pénzügyi szektora, ami nagy lehetőséget jelentett a nyugati országok számára. Ez nagyon behatárolta a munkás érdekvédelem le­hetőségeit, annak ellenére, hogy egyes országokban az átmenet elején jelentős politikai erőt képviseltek a szakszervezetek. A szocializmusban ráadásul létrejött egy olyan mezőgazdasági szektor, ahonnan hiányoztak a közepes nagyságú gazdaságok, amelyeken az EU mezőgazdasági politikája alapult.

A szocializmus társadalmi öröksége olvasatomban azt jelentette, hogy a szocialista szolgáló osztály „termelte ki” az új kapitalistákat (akik közül soknak volt régi polgári háttere). Ez a szolgáló osztály nehezen alkalmazkodott a piacgazdasághoz, a munkásoknak és a szocialista fogyasztóknak pedig nagy gyakorlatuk volt az improvizációban, de hozzászoktak az állami szektorban élvezett állásbiztonsághoz. Követke­zésképpen létrejött egy gyenge KKV szektor, és továbbra is fennmaradt egy igen jelentős informális szektor, amelytől sokak megélhetése függ ma is. A piaci átalakulást kísérő növekvő társadalmi egyenlőtlenségek és tömeges elszegényedés közepette is volt egy rövid időszak, amikor a nők kihasználhatták a pénzügyi és szolgáltató szektorban korábban élvezett előnyös helyzetüket, egészen addig, amíg az anyaság nem vált gátjává a foglalkoztatásnak és az állás megtartásának, valamint a férfiakkal való kiélezettebb versenynek. A romák esetében nem számolhatunk be még ilyen rövid, kedvező időszakról sem: az alulurbanizáltság, az első és második gazdaság szimbiózisának vége felgyorsította a vidéki romák elnyomorodását.

Az EU-tagság vagy annak ígérete korai és fontos befolyást gyakorolt a tanulmányomban vizsgált országokra, mert megnyitotta piacaikat a nyugati vállalatok előtt, később pedig annak jogrendjét tette mintává a piacgazdaságra átálló államok törvényei, szabályozásai és intézményei számára. Ez a minta állandósággal, biztonsággal és átláthatósággal kecsegtetett, ami vonzotta az MNV-ket, különösen az olyan konzervatív ágazatokban, mint a bankszektor. Miközben az MNV-k nagyon korán felismerték és kihasználták a régióban rejlő piaci lehetőségeket, és azonnal „lecsaptak” a legértékesebb gyáripari vállalatokra, csak jóval később kísérleteztek „magas elkötelezettségű” stratégiákkal, amikor az EU-tagság látható közelsége biztonságossá tette a befektetést. Az 1989-et követő két évtizedben az MNV-k beépítették a kelet-közép-európai országok gyáriparát a saját szélesebb európai operációs rendszerükbe, és uralják azokat az ágazatokat – mint a bank- és pénzügyi szektor vagy a telekommunikáció -, amelyek alig léteztek vagy igen alulfejlettek voltak a szocializmus idején.

Fordította: Bartha Eszter

Eredeti megjelenés: Europe Studies, Vol. 63, No. 9, November 2011, 1671-1695.)

Jegyzetek

¹ Tanulmányomban elsősorban azzal a hat országgal foglalkozom, amelyek nem voltak sem szovjet, sem pedig jugoszláv tagköztársaságok, és beléptek az EU-ba. Ezek: Lengyelország, a Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária.

² Lásd például Amin (1977), Frank (1972), Alavi (1972), valamint az afrikai kapi­talizmusról a Review of African Political Economy különszámát: 4, 8 (1977).

³ A gazdasági átmenet első tizenkét évének kritikai értékelését lásd: Dyker (2004, 291-321). A régió gazdaság-és társadalomtörténetét Berend (2009) 1973-tól tekinti át.

⁴ Dyker szerint (2004, 349) nincs egyértelmű megfelelés a makrogazdasági sokk­terápia valamint az átmenetnek a GDP és a termelékenység növekedésében mért általános sikere között.

⁵ A leglényegesebb kérdésben azonban nem történt változás: a keleti gazdasá­gok továbbra is nyitottak maradtak a nyugati vállalatok előtt, és nem lehetett védeni a hazai cégeket (Gowan, 1995). Gowan szerint (1996, 130) pontosan ez volt a „sokkterápia” lényege. A sokkterápiával való szakítás lengyelországi tapasztalatairól lásd Myant (1993, 85).

⁶ Earle és Estrin (1996, 29) adnak adatokat az egyes vállalatoknál dolgozók összlétszámáról (beleértve a menedzsereket). A privatizációs technikák ösz-szehasonlításáról lásd Frydman et al. (1993).

⁷ Amsden et al. meggyőzően érvel, de egyetlen mainstream nemzetközi szervezet sem támogatott egy ilyen típusú megoldást.

⁸ Ha az átváltási paritást figyelembe vesszük, akkor Lengyelországban, a Csehországban, Szlovákiában, Magyarországon és Szlovéniában az EU átlag negyedével számolhatunk, Romániában és Bulgáriában azonban csak a tizedével. Ha a vásárlóerő-paritással számolunk, akkor a kelet-európai bérek az EU-átlag 30-35 százalékára rúgnak (Berend 2009, 121-122).

⁹ Hasonló képet fest Berend egy korábbi művében (1999, 112-116) és Martin (1999, 143). Az 1990-es évek közepére a nyugat-európai MNV-k adták a külföldi befektetések háromnegyedét Magyarországon és Bulgáriában, és kétharmadát a Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban (Pollert 1999, 115).

¹⁰ Lásd még Pollert (1999, 116-121) és Hardy (2009, 87-90). Az IBM-hez lásd (2009, 129), valamint a következő honlapokat: http://www-05.ibm.com/employment/hu/idc/history.html , http://www-05.ibm.com/employment/hu/ibmissc/history.html , http://www.hartford-hwp.com/archives/63/143.html , (Letöltés: 2010. június.)

¹¹ Hasonlóképpen működött a „második gazdaság” is a késő-szocializmusban, hiszen biztos volt a piac, mert kihasználta az első gazdaság „réseit” és hiányait. Az elsődleges szakértelmet az jelentette, ha valaki ügyes volt a beszerzésben; a marketing sokkal kevesebbet számított. Köszönöm Bruno Dallagónak ezt az észrevételt.

¹² A kutatásban benne volt Oroszország, Bulgária és Szlovákia, a könyvből azon­ban kimaradt az elemzésük.

¹³ Nem ismerek hasonló munkát Romániáról, ahol még jelentősebb volt a dolgozói tulajdon. Lásd: Earle – Estrin (1996, 29).

¹⁴ Ez egybevág Böröcz és Róna-Tas korábbi kutatásaival (1995, 772-774), akik szerint Magyarországon jellemzőbb volt a szocializmusban elkezdett karrier posztszocialista vállalkozóként való folytatása, mint máshol.

¹⁵ Mivel Stoica (2004) káder-definíciója meglehetősen tág, következtetései nem mondanak ellent Eyal et al megállapításainak.

¹⁶ A negyedik egy lábjegyzetben szerepel.

¹⁷ Világos, hogy kevesebb „státuskonvergens” vállalkozóra számíthatunk olyan országokban, ahol a burzsoázia kevésbé volt fejlett a szocializmus előtt.

¹⁸ A szerzők sokkal differenciáltabb elemzést adnak a cseh és szlovák tripartizmusról, mint amire itt most lehetőség nyílik.

¹⁹ Lásd Bodnár cikkét (1998) a budapesti Moszkva tér informális munkaerőpiacá­ról, amit Sik is idéz (2002, 12). Sik elemzése elméletibb.

²⁰ Bridger és Pine (1998) kvalitatívabb elemzést adnak az informális gazdasági tevékenységről, illetve lásd még: Neef – Stánculescu (2002).

²¹ Korábbi adatokért lásd: Milanovic (1999, 340-341) és Bunce (1999, 765). Az UN/ECE (2004, 167) 2001-ig adja meg a Gini együtthatóval mért jövedelmi adatokat.

²² Jó összefoglalást ad Pollert (2003, 332-335), Fodor (2005, 2-5) és Hardy (2009, 166). Az ellátás rosszabb volt Lengyelországban.

²³ Fodor (2005, 15-16) kevésbé kedvezőtlen képet fest, részben azért, mert a csökkenő születési rátákkal csökkent az igény a gyermekfelügyeleti intézmé­nyek iránt.

²⁴ Martin (1999, 89) leírja a menedzsment átstrukturálását, hogy erre reflektáljon.

²⁵ Lásd még Pollert (2005, 220). Hasonló eredményeket közöl Heynes (2005, 180). Asztalos Morell (1999, 205-209) hasonló adatokat közöl a vidéki nőkről Magyarországon, amelyek azt mutatják, hogy azok a nők, akik a téeszek szétverése után elvesztették állásukat, magasabb fizetéseket kaptak, mint a férfiak, és a posztszocialista időszakban megnőtt a női menedzserek száma. Lengyel és Barta (2000, 168) is úgy találták, hogy jelentősen megnőtt a nők létszáma a banki elitben, pontosabban aránytalanul sokan vannak köztük vezetők ebben a szektorban – 25 százalék, miközben az „átlag” női elit csak 15 százalék volt.

²⁶ A szektorban alkalmazott nők aránya 10 százalékot esett az 1990-es évek közepétől 2001-ig a Csehországban és Lengyelországban, bár csak 2 százalékot Magyarországon. A férfiak fizetéséhez viszonyítva bérezésük is csökkent mind a három országban, bár nagyon eltérő mértékben: 14 szá­zalékponttal a Csehországban, 8-cal Magyarországon, és csak 1-gyel Lengyelországban (Fodor 2005, 11).

Irodalomjegyzék

Alavi, H. 1972: The State in Post-Colonial Societies: Pakistan and Bangladesh. New Left Review, 74, July-August

Amin, S. 1977: Accumulation and Unequal Development. Brighton, Harvester

Amsden, A. H. – Kochanowicz, J. – Taylor, L. 1994: The Market Meets its Match: Restructuring the Economies of Eastern Europe. Cambridge Mass – London, Harvard University Press

Appel, H. 2001: Corruption and the Collapse of the Czech Transition Miracle. East European Politics and Societies, 15, 3, September

Asztalos Morell, I. 1999: Rural Women and the Gender Division of Labour in the Post-communist Transition. In: Starosta, P. – Kovách I. – Gorlach, K. (eds.) 1999

Bárány Z. 2002: The East European Gypsies: Regime Change, Marginality, and Ethnopolitics. Cambridge, Cambridge University Press

Baun, M. J. 2000: A Wider Europe: the Process and Politics of European Enlargement. Lantham Maryland – Oxford, Rowman & Littlefield

Berend T. I. 2009: From the Soviet Bloc to the European Union: The Economic and Social Transformation of Central and Eastern Europe since 1973. Cambridge, Cambridge University Press

Biró Sz. 2010: A hazai birtokpolitika a közvetlen támogatási rendszer keretei között. Budapest, Agrárgazdasági Kutató Intézet

Blokker, P. – Dallago, B. 2008: Youth Entrepreneurship and Local Development in Central and Eastern Europe.

Aldershot, Ashgate Bodnár J. 1998: Assembling the Square: Social Transformation in Public Space and the Broken Mirage of the Second Economy in Postsocialist Budapest. Slavic Review, 57, 3, Autumn

Boltho, A. 1971: Foreign Trade Criteria in Socialist Economies. Cambridge, Camb­ridge University Press

Böröcz J. – Róna-Tas Á. 1995: Small Leap Forward: Emergence of New Economic Elites. Theory and Society, 24, 5, October

Borowicz, R. 1996: Rural Unemployment: Specific Traits. Eastern European Countryside, 2.

Bridger, S. – Pine, F. 1998: Surviving Post-Socialism: Local Strategies and Regional Responses in Eastern Europe and the Former Soviet Union. London – New York, Routledge

Brown, A. – Licari, J. A. – Neuberger, E. 1974: Urban and Social Economics in Market and Planned Economies. Vol. 1. New York, Praeger

Bunce, V. 1999: The Political Economy of Postsocialism. Slavic Review, 58, 4, Winter

Chang, H-J. – Noland, P. (eds.) 1995: The Transformation of Communist Economies: Against the Mainstream. Basingstoke, Macmillan

Ciaian P. – Swinnen, J. F. M. 2006: Land Market Imperfections and Agricultural Policy Impacts in the New EU Member States: a Partial Equilibrium Analysis. American Journal of Agricultural Economics, 88, 4, November

Ciupagea, C. 2002: Economic Fluctuations of Informal Activities in Romania. In: Neef, R. – Stánculescu, M. (eds.) 2002

Crowe, D. M. 1994: A History of the Gypsies of Eastern Europe. New York, St. Martin's Griffin

Crowley, S. – Ost, D. (eds.) 2001: Workers after Workers' States. Lanham Mary­land – Oxford, Rowman & Littlefield

Dallago, B. – McIntyre, R. J. 2003: Conclusions: the Role of Public Policy in SME Development. In: McIntyre, R. J. – Dallago, B. (eds.) 2003

Domansky, H. 2002: Is the East European „Underclass” Feminized? Communist and Post-Communist Studies, 35, 4, December

Dyker, D. A. 2004: Catching Up and Falling Behind: Post-Communist Transformation in Historical Perspective. London, Imperial College Press

EBRD Strukturális Változások Mutatója: http://www.ebrd.com/pages/research/analysis/forecasts.shtml, (Letöltés: 2010. június.)

Earle, J. S. – Estrin, S. 1996: Employee Ownership in Transition. In: Frydman, R. – Gray, C. W. – Rapaczynski, A. (eds.) 1996

Einhorn, B. 1993: Cinderella Goes to Market: Citizenship, Gender and Women's Movements in East Central Europe. London – New York, Verso

Estrin, S. (ed.) 1994a: Privatization in Central and Eastern Europe. London – New York, Longman

Estrin, S. 1994b: Economic Transition and Privatization: the Issues. In: Estrin, S. (ed.) 1994a

Eyal, G. – Szelényi I. – Townsley, E. 1998: Making Capitalism without Capitalists: Class Formation and Elite Struggles in Post-Communist Central Europe. Lon­don, Verso

Featherstone, K. – Radaelli, C. (eds.) 2003: The Politics of Europeanisation. Oxford, Oxford University Press

Ferge Zs. 1979: A Society in the Making: Hungarian Social and Societal Policy 1945-75. Harmondsworth, Penguin

Fodor É. 1997: Gender in Transition: Unemployment in Hungary, Poland, and Slovakia. East European Politics and Societies, 11, 3, September

Fodor É. 2005: Women at Work: The Status of Women in the Labour Markets of the Czech Republic, Hungary and Poland. Geneva, United Nations Research Institute for Social Development, Occasional Paper 3

Foley, B. J. (ed.) 1998: European Economies since the Second World War. Basingstoke, Macmillan

Frank, A. G. 1972: Lumpenbourgeoisie: Lumpendevelopment. New York – London, Monthly Review Press

Frydman, R. – Rapaczynski, A. – Earle, J. S. 1993: The Privatization Process in Central Europe. Budapest, Central European University Press

Frydman, R. – Gray, C. W. – Rapaczynski, A. (eds.) 1996: Corporate Governance in Central Europe and Russia. Vol. 2: Insiders and the State. Budapest, Central European University Press

Gaus, G. 1986: Wo Deutschland liegt: Eine Ortsbestimmung. Munich, Deutscher Taschenbuch-Verlag

Glass, C. M. 2008: Gender and Work during Transition: Job Loss in Bulgaria, Hungary, Poland, and Russia. East European Politics and Societies, 22, 4, November

Glinkina, S. 2003: Small Business, Survival Strategies and the Shadow Economy. In: McIntyre, R. J. – Dallago, B. (eds.) 2003

Goldthorpe, J. H. 1980: Social Mobility and Class Structure in Modern Britain. Oxford, Clarendon Press

Gorton, M. – Hubbard, C. – Hubbard, L. 2009: The Folly of European Union Policy Transfer: Why the Common Agricultural Policy (CAP) Does Not Fit Central and Eastern Europe. Regional Studies, 43, 10, January

Gowan, P. 1995: Analysing Shock Therapy. New Left Review, 213, September/October

Gowan, P. 1996: Eastern Europe, Western Power and Neo-Liberalism. New Left Review, 216, March/April

Gradev, G. 2001: Bulgarian Trade Unions in Transition: the Taming of the Hedge­hog. In: Crowley, S. – Ost, D. 2001

Grant, W. 1997: The Common Agricultural Policy. Basingstoke, Macmillan

Guy, W. 1998: Ways of Looking at Roma: the Case of Czechoslovakia. In: Tong, D. (ed.) 1998

Hanley, E. 1999: Cadre capitalism in Hungary and Poland: Property accumulation among Communist-era Elites. East European Politics and Societies, 14, 1, December

Hann, C. M. (ed.) 1990: Market Economy and Civil Society in Hungary. London, Frank Cass

Hann, C. M. (ed.) 2002: Postsocialism: Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. London – New York, Routledge

Hardy, J. 2009: Poland's New Capitalism. London, Pluto Press

Heinen, J. – Portet, S. 2009: Religion, Politics and Gender Equality in Poland. Geneva, UN Research Institute for Social Development

Heynes, B. 2005: Emerging Inequalities in Central and Eastern Europe. Annual Review of Sociology, 31, August

Heywood, A. 2002: Politics: Second Edition. Basingstoke, Palgrave Macmillan

Higley, J. – Lengyel Gy. (eds.) 2000: Elites after State Socialism: Theories and Analysis. Lanham Maryland – Oxford, Rowman & Littlefield

Hilton, R. (ed.) 1978: The Transition from Feudalism to Capitalism. London, Verso

Holton, R. J. 1985: The Transition from Feudalism to Capitalism. Basingstoke, Macmillan Education

Hughes, G. – Hare, P. 1991: Competitiveness and Industrial Restructuring in Czechoslovakia, Hungary and Poland. European Economy, Special Edition 2.

Inglot, T. 2008: Welfare States in East Central Europe, 1919-2004. Cambridge, Cambridge University Press

Islam, S. – Mandelbaum, M. (eds.) 1993: Making Markets: Economic Trans­formation in Eastern Europe and the Post-Soviet States. New York, Council on Foreign Relations

Johnson, S. – Loveman, G. 1995: Starting Over in Eastern Europe: Entrepreneur-ship and Economic Renewal. Boston Mass, Harvard Business School Press

Keating, M. – Hughes, J. (eds.) 2003: The Regional Challenge in Central and Eastern Europe: Territorial Restructuring and European Integration. Brussels -Berlin – Frankfurt/M – Vienna, Peter Lang

Kenedi J. 1981: Do it Yourself: Hungary's Hidden Economy. London, Pluto Press

Kideckel, D. A. 1993: The Solitude of Collectivism: Romanian Villagers to the Revolution and Beyond. Ithaca – London, Cornell University Press

Kideckel, D. A. 2001: Winning the Battles, Losing the War: Contradictions of Romanian Labor in the Postcommunist Transformation. In: Crowley, S. – Ost, D. (eds.) 2001

Konrád Gy. – Szelényi I. 1974: Social Conflicts of Under-Urbanisation. In: Brown, A. – Licari, J. A. – Neuberger, E. 1974

Kostova, D. 2000: Bulgaria: Economic Elite Change During the 1990s. In: Higley, J. – Lengyel Gy. (eds.) 2000

Kovács K. 1998: Elfújja a szél? Esettanulmány a „Homokvár” Mgtsz átalakulásáról. Replika, 33/34, December

Kunicki, M. 2005: The Red and the Brown, Bolestaw Piasecki, the Polish

Communists and the anti-Zionist Campaign in Poland, 1967-1968. Eastern European Politics and Societies, 19, 2.

May Kurz, C. – Wittke, V 1998: Using Industrial Capacities as a Way of Integrating the Central and East European Economies. In: Zysman, J. – Schwartz, A. (eds.): Enlarging Europe: the Industrial Foundations of a New Political Reality. Berkeley, University of California, International and Area Studies

Ladányi J. – Szelényi I. 2006: Patterns of Exclusion: Constructing Gypsy Ethnicity and the Making of an Underclass in Transitional Societies of Europe. Boulder – New York, Columbia University Press

Laki M. – Szalai J. 2006: The Puzzle of Success: Hungarian Entrepreneurs at the Turn of the Millennium. Europe-Asia Studies, 58, 3, May

Laki M. 2008: The Strata of Young Entrepreneurs in Post-socialist Hungary: Chance or Illusion. In: Blokker, P. – Dallago, B. 2008

Landes, D. S. 1966: The Rise of Capitalism. New York, Macmillan

Lane, D. 1971: The End of Inequality? Harmondsworth, Penguin

Lengyel Gy. – Barta A. 2000: Hungary: Bankers and Managers after State Socialism. In: Higley, J. – Lengyel Gy. (eds.) 2000

Lerman, Z. 2001: Agriculture in transition economies: from common heritage to divergence. Agricultural Economics, 26, 2, November

Lerman, Z. – Csáki Cs. – Feder, G. 2004: Agriculture in Transition: Land Policies and Evolving Farm Structures in Post-Soviet Countries. Lanham Maryland – Oxford, Lexington Books

Light, D. – Phinnemore, D. (eds.) 2001: Post-Communist Romania: Coming to Terms with Transition. Basingstoke, Palgrave

Lovenduski, J. – Woodall, J. 1987: Politics and Society in Eastern Europe. Basingstoke, Macmillan Education

Mandelbaum, M. 1993: Introduction. In: Islam, S. – Mandelbaum, M. (eds.) 1993

Martin, R 1999: Transforming management in Central and Eastern Europe. Oxford, Oxford University Press

McCagg, W. O. 1991: Gypsy policy in socialist Hungary and Czechoslovakia, 1945-1989. Nationalities Papers 19, 3, Winter

McIntyre, R. J. – Dallago, B. (eds.) 2003: Small and Medium Enterprises in Transitional Economies. Basingstoke, Palgrave Macmillan

Milanovic, B. 1999: Explaining the Increase in Inequality during Transition. Economics of Transition, 7, 2, July

Miller, W. L. – Grodeland, A. B. – Koshechkina, T. Y. 2001: A Culture of Corrup­tion?: Coping with Government in Post-Communist Europe. Budapest, Central European University Press

Myant, M. 1993: Transforming Socialist Economies: The Cases of Poland and Czechoslovakia. Aldershot, Edward Elgar

Myant, M. – Slocock, B. – Smith, S. 2000: Tripartism in the Czech and Slovak Republics. Europe-Asia Studies, 52, 4, June

Myant, M. 2005: Klaus, Havel and the Debate over Civil Society in the Czech Republic. Journal of Communist Studies and Transition Politics, 21, 2, June

Neef, R, – Stănculescu, M. (eds.) 2002: The Social Impact of Informal Economies in Eastern Europe. Aldershot, Ashgate

Ost, D. 2000: Illusory Corporatism in Eastern Europe: Neoliberal Tripartism and Postcommunist Class Identities. Politics and Society, 28, 4, December

Ost, D. 2001: The Weakness of Symbolic Strength: Labor and Union Identity in Poland, 1989-2000. In: Crowley, S. – Ost, D. (eds.) 2001

Pollert, A. 1999: Transformation at Work in the New Market Economies of Central and Eastern Europe. London, Sage

Pollert, A. 2003: Women, Work and Equal Opportunities in Post-Communist Transition. Work, Employment and Society, 17, 2, June

Pollert, A. 2005: Gender, Transformation and Employment in Central Eastern Europe. European Journal of Industrial Relations, 11, 2, July

Pouliquen, A. 2001: Competitiveness and Farm Incomes in the CEEC Agri-Food Sectors. Brussels, European Commission

Poznanski, K. Z. 2001: Building capitalism with communist tools: Eastern Europe's defective transition. East European Politics and Societies, 15, 2, March

Radice, H. 1995: The Role of Foreign Direct Investment in the Transformation of Eastern Europe. In: Chang, H-J. – Noland, P. (eds.) 1995 Review of African Political Economy, 1977. (különszám) 4, 8.

Róna-Tas Á. – Böröcz J. 2000: Bulgaria, the Czech Republic, Hungary, and Poland: Presocialist and Socialist Legacies among Business Elites. In: Higley, J. – Lengyel Gy. (eds.) 2000

Sadler, D. 2003: Production Systems and Uneven Development in East Central Europe: The Limits to Regional Economic Management. In: Keating, M. – Hughes, J. (eds.) 2003

Sajó A. 1998: Corruption, Clientalism, and the Future of the Constitutional State in Eastern Europe. East European Constitutional Review, 7, 2, Spring

Sarris, A. H. – Doucha, T. – Mathijs, E. 1999: Agricultural Restructuring in Central and Eastern Europe: Implications for Competitiveness and Rural Development. European Review of Agricultural Economics, 26, 3, September

Scase, R. 2003: Entrepreneurship and Proprietorship in Transition: Policy Implications for the SME Sector. In: McIntyre, R. J. – Dallago, B. (eds.) 2003

Sik E. 1992: From the Second to the Informal Economy. Journal of Public Policy, 12, 2, April

Sik E. 2002: Informal Labour Market-Place on the Moscow Square. In: Neef, R, – Stănculescu, M. (eds.) 2002

Sloat, A. 2005: The Rebirth of Civil Society: The Growth of Women's NGOs in Central and Eastern Europe. European Journal of Women's Studies, 12, 4, November

Slomczynski, K. M. – Shabad, G. 1996: Systemic Transformation and the Salience of Class Structure in East Central Europe. East European Politics and Societies, 11, 1, December

Smith, A. – Stenning, A. – Rochovská, A. – Swiatek, D. 2008: The Emergence of a Working Poor: Labour Markets, Neoliberalisation and Diverse Economies in Post-Socialist Cities. Antipode, 40, 2, March

Stark, D. 1996: Recombitant Property in East European Capitalism. American Journal of Sociology, 101, 4, January

Starosta, P. – Kovách I. – Gorlach, K. (eds.) 1999: Rural Societies under Communism and Beyond: Hungarian and Polish Pespectives. Łódz, Łódz University Press

Stewart, M. 1990: Gypsies, Work and Civil Society. In: Hann, C. M. (ed.) 1990

Stewart, M. 1997: The Time of the Gypsies. Boulder, Westview Press

Stewart, M. 2002: Deprivation, the Roma and „the Underclass”. In: Hann, C. M. (ed.) 2002

Stoica, C. A. 2004: From Good Communists to Even Better Capitalists? Entrepreneurial Pathways in Post-Socialist Romania. East European Politics and Societies, 18, 2, May

Svejnar, J. 2002: Transition economies: performance and challenges. Journal of Economic Perspectives, 16, 1, Winter

Swain, N. 1992: Hungary: the Rise and Fall of Feasible Socialism. London, Verso

Swain, N. 1994: Collective Farms as Sources of Stability and Decay in Centrally Planned Economies of East Central Europe. Working Paper 30, University of Liverpool, Centre for Central and Eastern European Studies Rural Transition Series, 30-32.

Swain, N. 1998: The Visegrad Countries of Eastern Europe. In: Foley, B. J. (ed.) 1998

Swain, N. 1999: Agricultural restitution and co-operative transformation in the Czech Republic, Hungary and Slovakia. Europe-Asia Studies, 51, 7, November

Swain, N. – Vincze M. 2001: Agricultural Restructuring in Transylvania in the Post-Communist Period. In: Light, D. – Phinnemore, D. (eds.) 2001

Swain, N. 2004: Saddling a Cow: the Acceding Countries and the Common Agricultural Policy. In: Tabata S. – Iwashita A. (eds.) 2004

Swain, G. – Swain, N. 2009: Eastern Europe Since 1945. Fourth Edition, Basingstoke, Palgrave Macmillan

Sykes, R. – Palier, B. – Prior, P. M. (eds.) 2001: Globalization and European Welfare States: Challenges and Chang. Basingstoke, Palgrave

Szelényi I. 1988: Socialist Entrepreneurs: Embourgeoisement in Rural Hungary. Cambridge, Polity Press

Tabata S. – Iwashita A. (eds.) 2004: Slavic Eurasia's Integration into the World Economy and Community. Hokkaido, Slavic Research Center Hokkaido Uni­versity

Tesser, L. M. 2004: East-Central Europe's new security concern: foreign land ownership. Communist and Post-Communist Studies 37, 2, June

Thompson, E. P. 1968: The Making of the English Working Class. Harmondsworth, Penguin

Tittenbrun, J. 2005: Divide and Rule: Privatisation in Poland and the Working Class Economic Ownership. Paper presented at 37^th World Congress of the Interna­tional Institute of Sociology Stockholm, Sweden, July 2005, http://www.scasss.uu.se/IIS2005/total_webb/tot_html/sessions-s4.htm , (Letöltés: 2010. június)

Tong, D. (ed.) 1998: Gypsies: an Interdisciplinary Reader. New York – London, Garland Publishing Inc.

Tóth J. I. – Sik E. 2002: Hidden Economy in Hungary 1992-1999. In: Neef, R. – Stănculescu, M. (eds.) 2002

UN/ECE (1995): Economic Survey of Europe in 1994-1995. Geneva, United Nations

UN/ECE (2004): Economic Survey of Europe 2004, No. 1 Geneva, United Nations

Wallace, C. – Haerpfer, C. 2002: Patterns of Participation in the Informal Economy in East-Central Europe, 1991-1998. In: Neef, R. – Stănculescu, M. (eds.) 2002

Wallace, C. – Latcheva, R. 2006: Economic Transformation Outside the Law: Corruption, Trust in Public Institutions and the Informal Economy in Transition Countries of Central and Eastern Europe. Europe-Asia Studies, 58, 1, January

Valójában az, ami az egykori Keleti Blokk területén történt, korántsem volt restauráció. Helyesebb volna „a kapitalizmus második eljövetelének”, vagy még inkább „a kapitalizmus második kiadásának” nevezni, Engels híres kifejezésének analógiájára („második jobbágyság”). Éppen úgy, ahogy a második jobbágyság, azaz a jobbágyrendszer „második kiadása” sem volt az első restaurációja, a hozzá való visszatérés, hanem radiká­lisan különbözött tőle, „a kapitalizmus második kiadása” sem az elsőhöz való visszatérés, nem annak restaurációja.

A továbbiakban ezt a megközelítést szeretném érvekkel alátámasztani.

Első lépésként tegyük fel magunknak a kérdést: mennyiben elfogadha­tó egyáltalán a „restauráció” terminus használata? Ha a politikatudomány területén maradunk, (s ahogyan jómagam annak idején rámutattam „A forradalmi folyamat szakaszai” (Taraszov 1995a, 58-67) és „A nemzeti forradalmi folyamat: belső törvényszerűségek és szakaszok” (Taraszov 1995b) című műveimben, a restauráció olyan politikai rezsim, amely a szokásos forradalmi ciklus utolsó szakaszát követi – vagyis a nyílt el­lenforradalom szakaszát, a brumaire-t, a bonapartizmust. A restauráció rendszere újragyártja a forradalom előtti díszleteket, de a forradalom alapvető gazdasági vívmányait megőrzi. (Amennyiben eltörli azokat, az ismét forradalomhoz vezet, mint az 1830-as forradalom Franciaország­ban, vagy a „dicsőséges forradalom” Angliában, amelyek a restaurációs rezsim szélsőségeinek korrekcióját célozták.) A körbeért forradalmi ciklus után, egy másik forgatókönyv szerint, a nyílt ellenforradalmi diktatúra (a bonapartista rezsim) átalakulhat az ellenforradalmi demokrácia rend­szerévé (ahogyan az Franciaországban a Thiers-MacMahon rezsimmel történt, amely – amikor az ismert definíció szerint a „köztársaságpártiak nélküli köztársaság” „polgári republikánusok köztársaságává” fejlődött-­átnőtt a „szokásos” Harmadik Köztársaságba.

Oroszország esetében csak akkor lesz indokolt restaurációról beszél­nünk, ha a monarchia helyreállításával szembesülünk (természetesen alkotmányos monarchiáról lenne szó, mely inkább tartalmatlan külsőség) a kapitalista termelési viszonyok mellett. A másik elengedhetetlen körül­mény a restitúció lenne – vagy, mint ennek egy változata, az elveszett vagyonokért járó legalább részleges kárpótlás. Amíg e két jelenség hiányzik, nem beszélhetünk restaurációról.

Igen, természetesen Oroszországban vannak olyan erők, amelyek a monarchia helyreállítására törekszenek, de ezek vagy marginális szere­pet játszanak a politikában, vagy legalábbis nyilvánvaló kisebbségben vannak még az uralkodó osztályon belül is. Igen, a politika befolyásos szereplőjének számító pravoszláv egyház 2007-ben csaknem keresz­tülvitte a törvényhozási folyamaton az egyházi vagyon visszaszolgálta­tásáról szóló törvényt – de végül is nem járt sikerrel. (S egyáltalán nem azon bukott meg a dolog, hogy a törvénytervezet azt a szélhámosság­nak beillő tételt tartalmazta, hogy az „istentelen forradalmárok” által elkobzott vagyont az egyháznak kell visszaszolgáltatni, miközben a cári Oroszországban az egyház állami intézmény volt, vagyona pedig az állam tulajdona, hanem azon, hogy az elnöki vezetés ráébredt: egy ilyen törvény elfogadása törvényszerűen maga után vonná a teljes restitúciót, különben a forradalom előtti vagyonok összes többi örököse törvénytelen diszkriminációt szenvedne el.)

Tehát, ha a putyini-medvegyevi „puha bonapartizmus” rendszere mellett (melyben a törvényhozás, mint hatalmi ág szerepe szimbolikus, a parlamenti ellenzék elhanyagolható, a „nagy médiumokat” kontroll alatt tartják, a parlamenten kívüli ellenzéket rövid pórázon, a munkajogi törvények elnyomóak, az állami bürokrácia pedig teljes egészében össze­nőtt az üzleti elittel) figyelemmel kísérhetnénk azt is, hogy a cári család örökösei őseik rehabilitációját és kanonizációját követően azok vagyonát is visszakapnák, ezután pedig szélesebb körű restitúció következne, valamiféle kompromisszumos megállapodással a régi (forradalom előtti) és új (posztszovjet) tulajdonosok között, teljességgel helytálló volna a „restauráció” kifejezés.

Ugyanakkor persze nagy a kísértés, hogy a forradalom előtti és a mai orosz kapitalizmus között hasonlóságokat keressünk. Ilyenek minden bizonnyal szép számmal kínálkoznak. A köznapi tudat pedig természete szerint nem dialektikus, s az ismétlődő jelenségeket és folyamatokat haj­lamos egy típusba sorolni, ami tudománytalan. De ha nem a hétköznapi ember, hanem a tudós szemével tekintünk e nevezetes hasonlóságokra, észrevesszük, hogy valójában különbségekről van szó.

Először is: nyilvánvalónak tűnik, hogy Oroszország a „szovjet kitérő” után ismét visszatért a kapitalista világrendszerbe, kapitalista elvi alapon.² Mi több, Oroszország a kapitalista világrendszerben jelenleg a periférián foglal helyet, de a félperifériás ország szerepére pályázik.

Ugyanakkor a cári időkben ez az igény megalapozottabb volt. A mai értelemben vett kapitalista világrendszer éppen akkoriban alakult ki, és semmiképpen nem volt globális. Hasonlóképpen formálódófélben voltak a „centrum-periféria” viszonyok. Oroszország számára az, hogy a kapitalista államok élcsapatából kimaradt, nem jelentette, hogy nem igényelhet egy szeletet a tortából, hogy nem lehet az övé az egyik szólam a nagyhatalmak koncertjén (nem beszélve arról, hogy a „nagyhatalom” meghatározásának kritériumai is mások voltak akkoriban). Az oroszor­szági imperializmus sajátosságai (egyrészt a Nyugattól való függősége, másrészt a Keleten kialakult, Oroszországtól függő államok megléte) sokkal inkább megfelelt a „félperiféria”, mint a „periféria” fogalmának. Ráadásul akkoriban még szó sem volt „egypólusú világról”, vagyis egy­séges imperialista világrendszerről, világimperializmusról az USA-val az élen. A világban a különböző – erősebb és gyengébb – imperializmusok versenye folyt, s az oroszországi csak egy volt közülük, nem a legerő­sebb, de nem is a leggyengébb.

Mára azonban az egységes kapitalista világrendszer már kialakult (mi­után a keleti blokk széthullott, és Kína is a pályára lépett, persze sajátos feltételek mellet; a lehetséges kivételek – ha ugyan valóban azok -, mint Észak-Korea és Kuba, nem számítanak), ezért teljesen indokolt globa­lizációról beszélni. Természetesen az „első oroszországi kapitalizmus” idején még semmiféle „globalizációról” nem lehetett szó. Amikor Orosz­ország az 1990-es években, vagyis az orosz gazdaság irányított csődje idején csatlakozott a kapitalista világrendszerhez, ezzel azt alapozta meg önmaga számára, hogy a harmadik világ tipikus „óriásállamává” váljon, mint amilyen India, Brazília, Indonézia vagy a Dél-Afrikai Köztársaság. A forradalomig maga a „harmadik világ” kifejezés sem létezett, éppen azért, mivel nem lett volna kire használni. Egy harmadik világbeli országnak – még akkor is, ha „óriásállamról” van szó – kevés az esélye arra, hogy felkapaszkodjon a kapitalista félperifériára, illetve, ami még fontosabb, hogy ott tartósan meg is tudjon maradni.

Mi több, Oroszország határozottan rosszabb feltételek mellett tért vissza a kapitalista világrendszerbe, mint ahogyan kilépett belőle (s ter­mészetesen összehasonlíthatatlanul rosszabbak mellett, mint amikor a „második világ” része volt): a megváltozott viszonyok által diktált mérték szerint sokkal gyengébb gazdasággal, kevesebb nyersanyagforrással, ki­sebb területtel és lakossággal, rosszabb geopolitikai helyzetben (amelyet nem tudott kompenzálni nukleáris fegyverek birtoklásával, hiszen semmi­lyen rakéta nem pótolhatja sem a balti és a fekete-tengeri kikötőket, sem az ukrajnai termőtalajt, sem a közép-ázsiai gyapotot stb.).

A helyzet általános jellemzői közül, melyek többsége, bár nem mind­egyike, a gazdaságot érinti, csak arra a tényre szeretnék rámutatni, hogy a kapitalista cári Oroszország fejlődő ország volt. Igaz, ezt a fejlődést visszafogta az uralkodó rezsim és az uralkodó osztályok, igaz, a kapita­lizmus az akkori Oroszországban félfeudális volt, s Lenin ismert mondása szerint az ország nem is annyira a túl sok, mint inkább a túl kevés kapita­lizmustól szenvedett. De a reformok előtti Oroszországhoz képest mégis megfigyelhető volt az állandó és egyértelmű fejlődés (még akkor is, ha ennek gyümölcseit csak a kisebbség élvezhette, s ha maga ez a fejlődés – mint minden polgári fejlődés – szörnyű társadalmi aránytalanságokhoz vezetett). A modernizációs elméletek bizonytalan terminológiájával élve azt mondhatjuk, hogy a cári Oroszország – bár túl lassan ahhoz, hogy a kor világában helytálljon, túl bátortalanul és nehézkesen, megállókkal és kitérőkkel – a modernizáció útján haladt. „A kapitalizmus második kiadása” Oroszországban Steven Cohen közismert meghatározása szerint (2001, 173)³ demodernizációval kezdődött. A Szovjetunóban jelen lévő fejlett technológiák jelentős része (a robottechnika, a számítástechnika, stb.) a modern kapitalista Oroszországban egyszerűen megsemmisült. Ez történt a tudományos bázis nagy részével is (Horev 2001, 11-12),⁴ más fejlett technológiai ágazatokat (például az űrkutatást) a minimumra redukálták. Még az ipar nem különösebben jelentős, progresszív és fejlett ágazatai is jelentős károkat szenvedtek. A kiemelt helyzetben lévő haditechnika és -ipar is „összezsugorodott”, arra kényszerült, hogy elsősorban exportra gyártson, s ma alapvetően a késő-szovjet időszak hagyatékát igyekszik ki­aknázni. Ismeretes, milyen katasztrofális helyzetbe kerültek a könnyűipari termékek gyártói, például a textilipar. Ezzel ellentétben, a cári Oroszor­szágban a reformokat követő 20 évben megduplázódott a vászon egy főre jutó felhasználása (Isztorija Rosszii 1998, 400). A nagyipari textilgyártás akkor az egyik legjelentősebb, legprogresszívabb, a legfejlettebb tech­nológiákat használó termelési ágazat volt. Általában véve, ha eltekintünk az uráli bányászattól, mely elavult felszereléssel dolgozott és elsősorban jobbágymunkán alapult (mivel itt a technológiai megújhodás húsz évet vett igénybe), a forradalom előtti Oroszországban a nagyipar a korabeli „high tech”-felhasználás valódi példája volt. A nagyipar termelékenysége pedig 1893 és 1900 között majdnem megkétszereződött (Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija 1965, 6. kötet, 995).

Másképpen fogalmazva, a forradalom előtti kapitalista Oroszország elmaradott, de fejlődésben lévő ország volt. A mai kapitalista Oroszor­szág pedig ezzel ellentétben visszaesésben lévő ország, ahol a fejlett technológiát és tudományos bázist igénylő ágazatok helyére az össze­szerelő üzemek világa lép, ahol a 30-40 évvel ezelőtt progresszívnek számító gazdasági szektorok „konzerválódnak”, ahol a XXI. század első éveitől beáramló olajdollár-tömegek ellenére a valódi technikai­technológiai fejlődést és átalakítást felváltották a hangzatos szólamok, a „nanotechnológiáról” és a „nemzeti projektek” költségvetéséről szóló párbeszédek.

A másodikként említhető általános körülmény: a cári Oroszország a feudalizmusból lépett át a kapitalizmusba, a mezőgazdasági társadalom­ból a mezőgazdasági-ipariba, az abszolutizmusból a polgári képviseleti demokráciába. A „második kiadás” viszont a szuperetatizmusból lépett a kapitalizmusba, a szovjet típusú politikai rendszerből a polgári (bur­zsoá) rendszerbe egy ipari társadalmon belül. S bár az ilyen átmenetek törvényszerűségeit még nem mutatták ki és nem tanulmányozták (s úgy tűnik, a burzsoá akadémiai tudományt ez nem is érdekli, s teljességgel megelégszik a „tranzitológia” nyilvánvalóan tudománytalan ideológiai-propagandisztikus koncepcióival), nem kétséges, hogy ez egészen más eset, mint a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet. Már csak azért is, mert a kapitalizmus olyan feladatait, mint az ipari forradalom, az indusztrializáció, a kulturális forradalom, az urbanizáció, a Szovjetunió már régen megoldotta. Ugyanakkor a kapitalizmus a maga klasszikus formáiban csak azért tudott megmaradni és fejlődni, mert a falvak lakos­ságából verbuválódó szabad és képzetlen munkaerő légiójára támaszko­dott, amely gazdasági kényszer hatására állt be a kapitalista termelésbe, számára végtelenül előnytelen feltételek mellett.

Egy dolog a cári Oroszország, ahol a városi lakosság aránya 13 száza­lék, és parasztok tömegei áramlanak a városokba, akik engedelmesek, igénytelenek, s marxista szóhasználattal élve készek a kétkezi munká­ra, s egészen más a mai urbanizált Oroszország, melynek lakossága hozzászokott a kényelem egy bizonyos szintjéhez, és szakmailag már specializált.

Természetesen elképzelhető, hogy országunk vezetőinek folyamatos sopánkodása, miszerint az országban túl sok a felsőfokú végzettségű szakember, míg a gazdaságnak kétkezi munkásokra volna szüksége, és a soron következő „közoktatási reform” ezen a tarthatatlan helyzeten talán valamelyest változtatna; de ez csak egy újabb bizonyíték arra, hogy a „kapitalizmus első kiadása” radikálisan különbözött a „másodiktól”: az első esetben a kapitalizmus progresszív, fejlődéspárti szerepben lépett fel, a másodikban regresszív, degradáló erőként.

Van még egy tényező, amely összefügg az előbbivel: a demográfiai helyzet. A háború előtti kapitalista Oroszországban a népesség száma folyamatosan növekedett. Ez egyrészt a hagyományos sokgyermekes családmodellel függött össze, másrész a lassan, de mégiscsak javuló egészségügyi és higiéniai feltételekkel, amely természetesen csökken­tette a halálozási arányt, elsősorban a gyermekek körében. Még falun is, ahol a halandóság jóval magasabb volt, mint a városban, a népesség száma a reformok utáni években, a XX. század elejére csak az európai országrészben 48,9 millióról 80 millióra növekedett (Isztorija Rosszii 1998, 435), az ország egész területén pedig (nem számítva Finnországot és Oroszországot) 1858 és 1913 között 63 millióról 140 millióra (Brook 1980). Ha tekintetbe vesszük az akkori alacsony átlagéletkort, mindez azt jelenti, hogy Oroszország fiatal lakossággal rendelkező ország volt. Az európai országrészre jellemző mezőgazdasági túlnépesedés tényét is figyelembe véve, mindez garantálta az erős munkáskezek beáramlását a kapitalista (s konkrétan az ipari) fejlődésbe. S valóban, az 1897-es adatok szerint még a fővárosokban is (Moszkvában és Pétervárott) 67 és 69 százalék volt a parasztok aránya (Rasin 1956, 324-327). Persze, ők már csak formálisan, származásuk szerint „parasztok”, valójában legin­kább munkások voltak (kivéve egy elenyésző részüket, akik cselédként, fuvarosként, kereskedőként stb. dolgoztak).

A mai Oroszországra azonban a népesség fogyása jellemző (amelyet a neoliberális szerzők, elkerülve a „kihalás” kifejezést, a jobban hangzó „depopuláció” szóval jelölnek), s ennek oka elsősorban a valószínűtle­nül emelkedő halálozás. Amikor Gajdart és Csubajszt a különlegesen magas halálozási arányról kérdezték, ők megpróbálták az alacsony születési arány felé terelni a beszélgetés menetét. De ez a taktika nem vált be: a társadalom nem hitt nekik, különösen hogy idővel a születések száma nőni kezdett, ám a depopulácó mégsem állt meg (Powell 2002, 344-348).⁵ A halálozási arány erőteljes növekedése pedig, ahogyan már ezt többször is kimutatták, egyenes következménye azoknak a társadal­mi-gazdasági viszonyoknak, melyeket „a kapitalizmus második kiadása” teremtett Oroszországban.

Ám a népességfogyással egyidejűleg a népesség rohamos öregedése is megfigyelhető a mai Oroszországban. Nyilvánvaló, hogy a nyugdíjas korú lakosság döntő többségére mint munkaerőre nem lehet számítani, s az sem várható tőlük, hogy új szakképesítéseket szerezzenek. Ezen­kívül objektív okok (így pl. egészségi állapotuk) miatt sem egyezhetnek ki, és nem is akarnak kiegyezni azokkal az „ideiglenes” nehézségekkel és nélkülözéssel, melyeket a fiatalok (a fiatal, képzetlen munkaerő) elviselnek. Mivel semmiféle kapitalizmus nemhogy nem fejlődhet, de nem is létezhet munkaerő híján, ez azt jelenti, hogy egy nagyon fontos tényező, a termelőerők tekintetében „a kapitalizmus második kiadása” Oroszországban alapvetően másképpen működik.

Most tekintsünk át néhány tisztán gazdasági körülményt.

Először is nézzük a tulajdonviszonyokat. A kapitalizmus definíciója szerint a termelőeszközök magántulajdonán alapul. „Első kiadásának” megjelenése idejére a magántulajdonon alapuló viszonyok Oroszor­szágban már hosszú ideje széles körben elterjedtek, ezek domináltak a gazdaságban. Oroszország gazdasága a kapitalizmus előtt a mező­gazdasági termelésen alapult, amely a nemesi földbirtok rendszerére (vagyis magántulajdoni viszonyokra) támaszkodott. A kapitalizmus fejlő­désével a falvakban a magántulajdoni viszonyok gyakorlatilag mindenre kiterjedtek (a sztolipini agrárreform már az utolsó lépést jelentette). Az iparban hasonlóképpen fejlett volt a magánszektor, nem is beszélve a kereskedelemről. Kétségtelenül létezett (bár nem mindenhol) az obscsina és az (egy bizonyos időszaktól kezdve hátrányba szoruló) állami ipar, de az adott árupiaci viszonyok közepette kénytelenek voltak ezek is a magántulajdoni termelés játékszabályai szerint működni. Az állam, mint ipari szereplő ugyanúgy viselkedett, és ugyanazokhoz a szabályokhoz tartotta magát, mint a többi tulajdonos. Az állami és az állami manufak­túrákba rendelt jobbágyokhoz való viszonyában az állam tulajdonosként lépett fel (bár persze leginkább földbirtokosként).

Egészen más volt a kiinduló helyzet a tulajdonviszonyok tekintetében „a kapitalizmus második kiadásánál”. A kapitalizmus ez esetben egy olyan országban vált uralkodóvá, ahol korábban a termelőeszközök gyakorlati­lag teljes egészében állami tulajdonban voltak, ahol jóformán hiányoztak a magántulajdoni viszonyok, és nem működtek a piaci keretek. Ez már önmagában olyan alapvető eltérés a kapitalista viszonyok bevezetésének kísérletében, melynek alapján kijelenthető, hogy „a kapitalizmus második kiadása” nem lehet az első „restaurációja”.

Másodszor, nem helyes a gyakori hivatkozás az államkapitalizmus akkori és mai jelentős (mi több, „különleges”) szerepére. A formális egyezés és bizonyos közös jelenségek (mint például az óriási korrupció) ellenére az államkapitalizmus két különböző modelljével állunk szemben. A cári Oroszországban az államkapitalizmus csak a reform előtti kincs­tári tulajdon örököse volt (melyet gyakran nehéz volt elkülöníteni a cári tulajdontól). Az oroszországi kapitalizmus további fejlődését elsősorban a cárizmus háborús stratégiai tervei határozták meg (ez indokolja a vas­útépítés, a hadiipar és az ezzel összefüggő fémipar kiemelt szerepét). Hiába a szektorra jellemző kolosszális sikkasztások, az államkapitalizmus a cári Oroszországban mégiscsak az államkasszát és az állami érdekeket szolgálta (már ahogyan ezt akkor értelmezték, ebben a sorrendben: a cári családot, a bürokratikus elitet, az uralkodó osztályt). Végül is a kapitalista cári Oroszország költségvetési bevételeinek jelentős tétele származott a kincstári tulajdonból (a másik hasonlóan nagy összeg a bormonopólium volt, melyhez hozzáadódtak más, kisebb „kormányzati regálék”).

Ezzel szemben a mai Oroszországban az államkapitalizmus neolibe­rális modellre épül. Ennek megfelelően az állami vállalatok részvénytár­saságok, melyek ugyanúgy adót fizetnek az államkincstárnak, mint bár­melyik más részvénytársaság. A proflton azonban a csúcsmenedzserek szűk köre osztozik ügyesen, akiknek többsége magas rangú állami hiva­talnok. Ők azonban nem mint hivatalnokok, hanem mint magánemberek részesülnek ebből a haszonból (vagyis nem a tisztség viselője, hanem a személy kapja a profltot). Ennek a sémának a különös cinizmusa abban rejlik, hogy nem foglalja magában a veszteségek fedezését a csúcsmenedzserek zsebéből; vagyis amikor a cég nem profitot, hanem veszteséget termel, e veszteségeket az államkincstár fedezi, tehát az adófizetők pénze megy rá!

Más szóval, a kapitalista cári Oroszországban az államkapitalizmus valóban államkapitalizmus volt, míg a mai Oroszországban ez nem más, mint szélhámosok üzleteit eltakaró paraván, mely mögött a bürokratikus elit formálisan törvényesen, valójában azonban bűnös módon (épp ezért csendben) gazdagodhat.

Harmadszor, helytelen az a hozzáállás is, mely a forradalom előtti és a modern kapitalista Oroszországot mint „nyersanyag-birodalmakat” hasonlítja egymáshoz. Valóban, mindkét Oroszország „nyersanyag-­birodalom”. De a mai „nyersanyag-birodalom” korántsem a forradalom előttinek „restaurációja”. Kezdjük azzal, hogy különböznek az exportra kerülő nyersanyagok. A forradalom előtti Oroszországban ez elsősorban gabona volt, ezenkívül fa, len, kender, bőr, prém stb. A mai Oroszország­ban kőolaj, földgáz, alumínium, fa. Vagyis a mai „nyersanyag-birodalom” a már iparosodott Szovjetunió örököse, hiszen, bár nyersanyagokat exportál (vagy elsődleges feldolgozottságú termékeket), ezek olyan anyagok, amelyek ipari kitermelést, feldolgozást, szállítást igényelnek, és eltérnek a preindusztriális időszak nyersanyagaitól.

A cári Oroszországot, amelynek nem sikerült felugrania a kapita­lizmus első kocsijára, eközben azért több olyan elmaradott, feudális, tőle részben vagy egészében függő ország határolta, amelyeknek úgy adhatta el ipari termékeit, hogy nem kellett a fejlettebb nyugati országok konkurenciájától tartania, cserébe felvásárolta nyersanyagaikat. Végered­ményben ez vezetett a „nyersanyag-birodalom” konfliktusához Japánnal Mandzsúriában és Koreában, s ez volt az egyik oka annak, hogy az első világháborúban Oroszország és az Oszmán Birodalom szembekerültek egymással. Ezért a forradalom előtti Oroszország fokozatosan növelte az ipari termékek exportját.

Lényegében a kapitalista cári Oroszország, a feudális cári Oroszország örököse, nem is lehetett más, mint „nyersanyag-birodalom”: ahhoz, hogy ettől a státusztól megszabaduljon, először el kellett volna érnie az ipari fej­lettség olyan fokát, hogy az ipari termelés kielégítse a belső piaci igényeket.

„A kapitalizmus második kiadása” azonban a szovjet szuperetatizmus örököse volt, amely az ipari termelés (legalábbis a haditechnika) tekinte­tében a kapitalista világ legnagyobb országával, az USA-val is fel tudta venni a versenyt. A posztsztálinista Szovjetunió nem volt „nyersanyag-­birodalom”, és Jegor Gajdar véleményével ellentétben nem „az olajra volt kihegyezve”. A peresztrojka hajnalán az energiahordozók és az elektro­mos energia aránya a szovjet exportban 52% volt (Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 1991, 659), s meg kell jegyeznünk, hogy az elektromos energia nem nyersanyag.⁶

A fennmaradó szovjet exporttermékek kétharmada késztermék volt (igaz, anyagi értékét tekintve a legjelentősebb tételt ezek között a fegy­verek képviselték – ám a fegyver sem nyersanyag).

A mai kapitalista Oroszország visszatérése a „nyersanyag-birodalom” státuszához szorosan összefügg „a kapitalizmus második kiadásával”.

Ez a „kiadás” egy olyan gazdasági krízis formájában jelent meg, amely, ahogyan már említettük, az ipari termelés 50%-át a lehető legbarbárabb módom megsemmisítette, az üzemeket egyszerűen bezárták, felszere­lésüket lebontották és fémhulladékként külföldre értékesítették. Mellé­kesen, csak az 1994-es évben 6201 ipari vállalatot szüntettek meg és hordtak szét! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 277)

Igen, totális háború nélkül természetesen lehetetlen maradéktalanul visszatérni a preindusztriális korszakba. S a Szovjetunió azon vívmányai, melyek lehetővé tették a „nyersanyag-birodalom” állapotából való kilé­pést, valamelyest még ma is hatnak. Az orosz exportra szánt termékek jelentős része még mindig fegyver, elektromos energia (melyet főképpen a FÁK-országokba szállítunk), és elsődleges feldolgozású termék (fémek, nem pedig ércek). De világosan kirajzolódik egy folyamat, mely ellentétes „a kapitalizmus első kiadásában” megfigyelhetővel. A cári Oroszország, bár soha nem törekedett nyíltan a „nyersanyag-birodalom” átalakítására és a fejlett technológiák exportjának bevezetésére (hiszen akkor még ezek a terminusok sem léteztek), mégis, lassan, de folyamatosan ebben az irányban haladt. A mai Oroszország pedig, ellentétben a hivatalosan hangoztatott céllal (a nyersanyagexportot a fejlett technológiák export­jával váltani ki), az ellenkező irányba tart.

Ami a kapitalizmus két „kiadásában” ebben a vonatkozásban közös, az az ország értékeinek barbár kifosztása, és a népének szükségleteihez való cinikus hozzáállás. A cári Oroszország növelte a gabonaexportot, eközben nem vette figyelembe sem a lakossági szükségleteket (az is­mert mondás szerint „koplalunk, de eladjuk!”), sem a gabona világpiaci árának változásait (Pokrovszkij 1902, 105).⁷ Mindannyian megfigyelhet­jük, hogy most ugyanez történik az olajjal. De ez nem a „restauráció” jellegzetessége, hanem minden kapitalista szokásos piaci viselkedése: haszonszerzés itt és most.

Negyedszer, teljesen indokolatlan párhuzamot vonni az akkori és a mai privatizáció között. Mindenki tisztában van azzal, hogy „a kapitaliz­mus első kiadása” idején a privatizáció mértéke meglehetősen alacsony volt, és III. Sándor uralkodása idején gyakorlatilag meg is szűnt. Az is ismeretes, miért szűnt meg – először is a kincstári cégek privatizációja nem hozta meg a várt nyereséget, emellett a privatizált cégek jó része veszteségessé vált. Ráadásul a stratégiailag fontosak, mint a vasúti társaságok, komoly terheket róttak az állami hitelrendszerre, s mindez, mint tudjuk, azzal végződött, hogy a kincstár kénytelen volt visszavásá­rolni a tulajdonosok által csődbe vitt vasúti cégeket. Anekdotaszámba bent, milyen vadorzó módon zsákmányolták ki a magántulajdonosok a vasutakat.⁸ Gyakran ugyanez történt a magánkézbe került bankokkal is, melyeket szintén a kincstárnak kellett megmentenie (igen jellemző az Orosz Ipari-­Kereskedelmi Bank története). Ez ismét azt a jól ismert tételt támasztja alá, hogy a rentabilitás nem a tulajdoni formától, hanem a hozzáértő vezetéstől függ.

Egészen más képet mutat a posztszovjet Oroszországban végbement privatizáció. A privatizáció a neoliberalizmus szent tehene, és Pjotr Filippov egykor nagy port felvert nyilatkozatából tudjuk, hogy Csubajsz és a többi kormányzati privatizátor meg voltak győződve arról, hogy mindent privatizálni kell, kivéve talán – még ebben sem voltak biztosak – a parlamentet és a bíróságokat (Kuranti, 1992). Ezért a mai Oroszor­szágban a privatizáció hullámokban folyik, s elsősorban a legsikeresebb és legnyereségesebb cégeket privatizálják.⁹ A neoliberálisok újra és újra felhangzó sopánkodásának a „putyini államosításról” nem sok köze van a valósághoz, mivel ténylegesen vagy nyilvánvaló reprivatizációról van szó (ami azt jelenti: elvenni a bizniszt az „idegenektől” és odaadni a „mi­einknek”), vagy olyan pszeudo-állami részvénytársaságok alapításáról, melyekről már szó esett.

Az egyetlen hasonlóság, amely a kétféle privatizáció között megfigyel­hető, nem más, mint hogy mind a posztszovjet, mind a cári Oroszország­ban az állam sokkal kisebb nyereséget zsebelt be a privatizációból, mint amilyenre számított. Az iparvállalatok privatizációjából 1993 és 1999 között csupán a beütemezett nyereség 17,2% százaléka folyt be a költ­ségvetésbe! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 292) S tegyük hozzá, hogy ezek a cégek nevetséges áron, gyakran a szovjet periódusban felbecsült értékükön keltek el, „megfeledkezve” a száguldó inflációról. Emlékszem, hogy e grandiózus ügylet egyik résztvevője – aki egykor a VCSZPSZ (Szakmai Szakszervezetek Össz-­szovjet Központi Tanácsa) köreihez tartozott – egy magánbeszélgetésben elmondta, gyakran milyen „tudományos” módszerrel számították ki a vállalatok vételárát: a havi béralap háromszorosát kerekítették valamelyik irányba (s nem is mindig fölfelé).

Ötödször, abszurditás arra hivatkozni, hogy a cári és a mai kapitalista Oroszországot egyaránt a külföldi tőkétől való függőség jellemzi. Két­ségtelen, hogy a kapitalizmus perifériájának minden országa elkerülhe­tetlenül függésbe kerül a centrum tőkéjétől, nem lehet független. De az adott esetben felmerül egy lényegi különbség. A XIX. század végén, XX. század elején a globális neoliberális diktátumnak nem voltak olyan eszkö­zei, mint az IMF és a Világbank, melyek a hitelek folyósításáért cserébe az adott országokra kényszerítették volna politikai és gazdasági elveiket. A cári Oroszország lehet, hogy függött a német vagy a francia tőkétől, s ez értelemszerűen hatott a külföld irányában tanúsított viselkedésére, de mindez igen komolytalan dolog volt az IMF kényszerítő erejéhez képest.

Ezenkívül „a kapitalizmus első kiadásának” idején Oroszországban megfigyelhető az átállás a termékbehozatalról a tőkebehozatalra (mi több, a protekcionista politika, amelynek Visnyegradszkij pénzügyminisz­ter mintegy a szimbólumává vált, egyenesen arra ösztönözte a külföldi tőkét, hogy elsődlegesen az orosz tulajdonú vállalatokban szerezzen részesedést, melynek eredményeképpen az orosz iparvállalatokba fektetett tőke összege lassacskán, észrevétlenül meghaladta a külföldi tulajdonú cégek vagyonát (Taburno, 1903) ). Persze, M. N. Pokrovszkij nyomán megjegyezhetjük, hogy ez a protekcionizmus az orosz átlagfo­gyasztó zsebére ment, de mi mást várhatnánk az osztályhatalomtól egy osztálytársadalomban?

Ma viszont a termékbehozatal és a tőkebehozatal egyaránt megfigyel­hető. Ráadásul annak ellenére, hogy a kormányhivatalnokok bőszen emlegetik „a termelés védettségét” stb., a rezsim nem folyamodik valós protekcionista intézkedésekhez. Ezeket inkább az aktuális propaganda­kampányokkal próbálja helyettesíteni (harc a grúz bor és a borzsomi víz, a lengyel tőkehús és a „Bush-lábacská”-nak becézett amerikai fagyasztott csirkecomb ellen – nem úgy általában, hanem mindig konkrét cégekre kihegyezve, és mindig csak időlegesen!), mivel az ilyen intézkedések szemben állnak a neoliberalizmus dogmáival.

Az egyetlen szféra, amelyben a posztszovjet Oroszországban még sokáig megmaradt a protekcionizmus, a bankok világa volt: az újdonsült bankárok féltek, hogy a) a nyugati „óriások” úgy zabálják fel őket, hogy azoknak fel sem tűnik, b) nyilvánvalóvá válik az oroszországi bankbiznisz kriminális jellege (mindenesetre a nyugati bankok vezetői biztosan nem látják szívesen soraikban az alvilágban nagy tekintélyt szerzett figurákat).

Tehát, ha egyáltalán küzdöttek valami ellen „a kapitalizmus második kiadásában”, az a szabad tőkebehozatal volt. Ugyanakkor Oroszország­ból legálisan és illegálisan ki is vittek tőkét. S még azt sem tudja senki, mennyi került ki pontosan (az elemzések 800 milliárd és 1200 milliárd dollár között ingadoznak).¹⁰

Természetesen kijelenthetjük, hogy ha Visnyegradszkij „nem adta volna el Oroszországot a nyugati tőkének”, a cári Oroszország gazdasági rend­szere összeomlott volna. De „a kapitalizmus második kiadása” Oroszor­szágban már egy ilyen összeomlással kezdődött. Gondolom, egyetérte­nek velem abban, hogy így már egészen más a leányzó fekvése.

Végezetül, a forradalom előtti kapitalizmusban a külföldi tőke csaknem teljes egészében a gazdaság legfejlettebb, legprogresszívebb ágazataiba áramlott – a banki szférába, a fémfeldolgozásba, az olajkitermelésbe, a vegyiparba, az autógyártásba stb. Új technológiákhoz és új termelési lehetőségekhez juttatta Oroszországot, progresszív erőként lépett fel. Ma a külföldi tőke a nyersanyag-ágazatok, az élelmiszeripar, a kozmetikumok és higiéniai cikkek gyártása felé irányul, s ha be is telepíti a gyártási folyamatokat, legfeljebb az összeszerelő üzemek szintjén. Vagyis úgy viselkedik, mint az első világ képviselője a harmadik világban, amely ily módon konzerválja a kapitalista periféria országaiban a technológiai elmaradottságot, sőt, a rivális cégek likvidálásának érdekében egyene­sen lerombolja a fejlett gyártási technológiákat (sok esetben ez történt a repüléstechnika és az elektronika területén, vagy például a permi finommechanikai művekben).

Hatodszor, a kapitalizmus két „kiadásában” az egyik legfontosabb gazdasági ágazat, a mezőgazdaság helyzete nem csupán gyökeresen eltérő, hanem határozottan ellentétes tendenciákat mutat. A cári Orosz­országban a XX. század első évtizedének közepére (vagyis a sztolipini felülről szervezett gazdasági forradalom kísérlete előtt) a mezőgazda­ság helyzetét a kortársak alaposan kielemezték. Bármennyit is vitáztak egymással a bolsevikok (Lenin), a mensevikek (Maszlov), a kadetek (Kaufmann), az eszerek (Csernov) és a jobboldaliak, ezek a viták főkép­pen részletekről, értelmezésekről és prognózisokról folytak. (Lenin 1971; Maszlov 1905; 1908; Kaufmann 1908; Csernov 1906; Jermolov 1906) A kirajzolódó képet mindenki világosan láthatta. Bár a falvakban a jobbágy­felszabadítás óta komoly lépések történtek a kapitalizmus bevezetésére, az oroszországi mezőgazdaság még mindig különösen elmaradott, fejletlen és nyíltan félfeudális volt. Ezt mutatja az a fontos tény is, hogy a falusi gazdaságok döntő többsége semmit sem termelt a piacra, ami a kapitalizmus szempontjából abszurd. Nyemcsinov akadémikus mára már klasszikussá vált számításai szerint még a sztolipini reformok után, az 1909-1913-as években az eladásra szánt kenyér 21,6 százalékát a földesurak, 50 százalékát a kulákok termelték, s a többi paraszt – a falusi lakosság döntő többsége – csak a 28,4 százalékát (Nyemcsinov 1945, 34). Ez azt jelenti, hogy a forradalom előtti Oroszországban a parasztok többsége csak saját családja élelmiszerszükségletét termelte meg. Ez pedig nem más, mint naturális gazdálkodás, feudalizmus, de semmiképpen sem kapitalizmus. Ugyanezt, konkrét számokra lebont­va, megtalálhatjuk Leninnek „A szociáldemokrácia agrárprogramja az 1905-1907-es első orosz forradalom idején” című munkájában. Lenin kiszámolta (1973, 203), hogy Oroszország európai részében 10,5 millió szegényparaszti, 1 millió középbirtokosi, 1,5 millió kulák- és tőkésbirtok volt, és 30 ezer nagybirtok.

A nagybirtok, mint egyértelműen feudális jelenség fennállása garan­táltan ahhoz vezetett, hogy a parasztok birtoka Oroszország európai részében minimális volt (vagy, ha úgy tetszik, a parasztság volt túl nagy­számú a birtokolt földhöz képest). 1905-ben a 28 ezer leggazdagabb földbirtokos 62 millió gyeszjatyina földdel rendelkezett (amely a magán­tulajdonban lévő földterület háromnegyede), eközben a 619 ezer közép-és kisbirtokos 6,2 millió gyeszjatyinával. (Szovjetszkaja isztoricseszkaja enciklopegyija 1961, 176) Lenin azt is kiszámolta (1973, 64, 67), ahhoz, hogy egy parasztcsalád ne haljon éhen és ne is adósodjon el a következő aratásig, s még adót is tudjon fizetni, legalább – persze átlagosan – 15 gyeszjatyina földön kell gazdálkodnia. 1905-ben a paraszti gazdaságok 82,3 százaléka kisebb volt, mint 15 gyeszjatyina.

Ezek a számítások értelemszerűen az akkori, különösen alacsony termőképességen alapulnak: az európai országrészben egy gyeszjatyina földön 41,4 pud gabona termett (Lenin 1973, 79-80 alapján), de a ter­mőképesség, ha lassan is, növekedett. Az első világháború kezdetéig a gabonafajták átlagos termőképessége elérte a 45 pudot, a búzáé külön 55 pud volt egy gyeszjatyinán (amit ugyanakkor össze sem lehet hasonlí­tani az európai adatokkal: pl. Franciaországban 90 pud, Németországban 152 pud, ezen belül búzából 157 pud, az Osztrák-Magyar Monarchiában 89 pud, Belgiumban 168 pud termett). (Szovjetszkaja isztoricseszkaja enciklopegyija 1961, 178; Isztorija SZSZSZR 1968, 303)¹¹ Épp ez a meg­növekedett termőképesség tette lehetővé a bolsevikok számára, hogy 1921-ben ne 15 gyeszjatyinánál, hanem a feketeföldes területeken 8,5, a többin pedig 9,5 gyeszjatyinánál húzzák meg a középparaszti birtok alsó határát. (Hrjascseva 1921, 60)

Ahogyan azt L. V. Milov akadémikus A nagyorosz szántóvető című (2001), már megjelenésekor korszakosnak számító munkájában kétséget kizáróan bizonyította, értelmetlen lett volna a nyugati mezőgazdasági tapasztalatokat orosz talajra átültetni. Az orosz mezőgazdasági termelés ingadozó hozamú volt, az ország környezeti és időjárási viszonyai – Dél-Oroszországot és Dél-Szibériát kivéve – olyan különösen kedvezőtlenek voltak, hogy az orosz parasztnak lehetősége sem volt arra, hogy maga is jóllakjon, és a földesúr igényeit is kiszolgálja (illetve az államét, mint legfőbb földesúrét).

Az egyetlen kiút ebből a zsákutcából a nagyipari mezőgazdasági ter­melésre való átállás lehetett volna. Ez azonban lehetetlen a nagybirtok­rendszer s egyben a paraszti kistermelés felszámolása nélkül. Épp ez a körülmény ítélte kudarcra a sztolipini agrárreformot és korántsem az, amit az ideológiai megrendelésre dolgozó szovjet szerzők később felhoztak, vagyis hogy csak a parasztok 26 százaléka lépett ki az obscsinából, és még közülük is később sokan visszaléptek, valamint az áttelepítési kampány nem érte el célját, az agrár-túlnépesedés megszüntetését, vagy hogy az 1911-es éhínség azt bizonyította, hogy a mezőgazda­ság fejlődése egyenetlen, stb. Még ennél is szánalmasabb, amikor a sztolipini reformok mai apologétái arra hivatkoznak, hogy az átkozott szabadkőművesek miatt Pjotr Arkagyijevicsnek nem adatott meg az a húsz nyugodt év, amit a reformok kibontakoztatásához kért: először őt magát lőtték le, aztán kirobbantották az első világháborút, azután pedig a forradalmat. A sztolipini reform nem tudta megteremteni a kapitaliz­mus sikeres fejlődéséhez szükséges feltételeket, mivel ahelyett, hogy elköteleződött volna vagy a porosz, vagy az amerikai modell mellett, (Lenin szerint) egyszerre próbálta mindkettőt megvalósítani: fejleszteni próbálta a falvakban a paraszti (kulák-) kapitalizmust, egyszersmind megőrizte a feudalizmusból maradt nagybirtokrendszert. Érthető módon az utóbbi az uralkodó osztály nyomására alakult így (a kormányzósági nemesi testületek meghatalmazottainak első kongresszusa a nemesi nagybirtokrendszer elleni támadást „a szocialista rendszer felé vezető lépésnek” titulálta). (Hresztomatyija po isztorii Rosszii 2001, 364). Mind­eközben az az elhúzódó polgárháború, a parasztok földesuraik elleni harca, mely 1902-ben kezdődött az orosz falvakban, s csúcspontját az 1905-ös forradalomban érte el, amikor a földesúri kastélyok egyhatodát felégették, világossá tette, hogy a nagybirtokosoknak és a parasztoknak (illetve a falusi burzsoázia alsó, középső, sőt felső rétegének) az érdekei kibékíthetetlenül szemben állnak egymással. A parasztok nem is akartak mást, mint egymás között felosztani a nagybirtokosok földjeit. Ez nem a szegények harca volt a gazdagok ellen, itt osztályok álltak szemben egymással. Helyesen értelmezte ezt Teodor Sanyin (1997, 277-278), aki az 1905-ös évről úgy ír, mint a falusi obscsina harcáról a sok évszázados elnyomás ellen, melyben az obscsina élén nem a szegényparasztok, hanem a középparasztok álltak.

Ezt az elhúzódó polgárháborút a sztolipini reform kibővítette egy má­sikkal: hozzáadta a parasztság többségének, az obscsinának harcát a „világfalóval”, vagyis a kulákkal, aki „bekebelezte” az obscsinát (vagyis, miután az obscsina által nyújtott minden lehetséges előnyt kihasznált, kivásárlás nélkül kilépett az obscsinából, s magával vitte a legjobb föl­deket). 1917-re ez már különösen élesen kirajzolódott. (Sanyin 1997, 278-279) De hisz a társadalmi reformok nem azért születnek, hogy társadalmi forradalmat provokáljanak ki (ebben az esetben elhúzó­dó polgárháborút a kulákok ellen), hanem azért, hogy a forradalmat megakadályozzák! Sztolipin reformja sem volt ebben kivétel, s ezt a kortársak is világosan látták. De ez a reform már a kezdet kezdetén megbukott, mivel „húsz év békét” követelt a sikerhez – ehelyett polgár­háborút gerjesztett.

Igazat adhatunk tehát a Richard Pipes (1993: 19) által idézett Slicher van Bath-nak abban, hogy az orosz mezőgazdaság az általános fejlődési törvényszerűségekből kiindulva sem a sztolipini reform előtt, sem pedig utána nem tudott lehetőséget teremteni „a fejlett ipar, kereskedelem és közlekedés” létrejöttére. S mivel a sztolipini reform csak generalizálta a nemesség és a burzsoázia közötti konfliktust (amelyet az 1905-ös események tisztán láthatóvá tettek, rávilágítva az orosz burzsoázia gyengeségére és gyávaságára), ráadásul kiderült, hogy a falusi kis-és középtulajdonosok nem polgári, hanem kispolgári beállítottságúak (egyenlőségpárti szocialisták), ezzel a forradalom előtti Oroszországban a kapitalizmus elvesztette perspektíváját. Hogy pontosak legyünk, a bolsevikoknak illett volna szobrot állítani Sztolipinnek, mivel az 1917-es forradalom előfeltételeit a falvakban az ő reformja teremtette meg.

Ma egészen más kép tárul elénk. Először is azért, mert a kérdést még nem elemezték tudományosan. A statisztikák zavarosak, és nyíltan hami­sítják őket, főképp az állami hitelek elnyerésének (és zsebre vágásának) érdekében, no meg a földtulajdon tömeges illegális kisajátítása miatt.

A falvakban „a kapitalizmus második kiadása” abból a helyzetből indult, hogy a termelőeszközök, köztük a föld is, teljesen állami tulaj­donban voltak (melyet a kolhozokban „kollektív” tulajdonnak álcáztak). S bár a „magánszektor” és a „farmergazdálkodás” vezérszónokai (pl. Csernyicsenko), akik később a hozzáértés teljes hiányáról tettek tanú­bizonyságot, az egekig magasztalták a magángazdaságok létrejöttét, hamar kiderült, hogy az alapvető termékek döntő többsége – mint a kenyér, tej, hús, tojás, baromfi, és még inkább a hal – nem a magángaz­daságokból származik, hanem a nagyipari mezőgazdasági termelésből, amely a Szovjetunió végnapjaiból maradt ránk.

Ennek a rendszernek az alapjait az erőszakos kollektivizálás idején fektették le, s bár az akkor választott út teljességgel ellenforradalminak bizonyult (nem olyan volt, mint az amerikai vagy a porosz, hanem még reakciósabb – mint az angol, csak a landlord szerepét az állam játszotta el), a stratégia Oroszország természeti és klimatikus viszonyai között az egyetlen helyes megoldásra irányult, mely nem volt más, mint a nagyipari gazdálkodás.

„A kapitalizmus második kiadásában” ezt a rendszert lerombolták, formálisan azért, mert nem felelt meg a lakosság megnövekedett fo­gyasztási igényeinek. Mára a fogyasztás radikálisan csökkent, a ma létező mezőgazdaság azonban még ezt sem képes kielégíteni, mivel az agrártermelés jelentős része egyszerűen megszűnt. S míg a Szovjetunió mezőgazdaságilag önálló volt (emlékezzünk: a pangás idején nem volt gabonaimport, kivéve a takarmánygabonát, ami elkerülhetetlen volt olyan patologikus körülmények között, amikor a parasztok igen találékonyan kész pékáruval etették a jószágot!), a mai Oroszország képtelen ellátni magát élelmiszerrel, és importra szorul. A farmergazdaságok, akárcsak „a kapitalizmus első kiadásában”, megint csak Délen bizonyultak rentá­bilisnak, a többi térségben lassan haldokolnak.

S épp ilyen lassan, de biztosan erősödnek Oroszország mezőgaz­daságában az új latifundiumok, csak épp a tulajdonosaik most a pénz­ügyi-ipari csoportok, amelyek felvásárolják a szántóföldeket és más mezőgazdasági területeket (melyeket néha meg sem művelnek, csak „tartaléknak” szánják).

Mindazonáltal ezek az új típusú nagybirtokosok olyan helyzettel találják szembe magukat, amely még a XIX. század végéhez vagy a XX. század elejéhez képest is kedvezőtlen a kapitalizmus fejlődése szempontjából. A legtöbb térségben (elsősorban a nem feketeföldes területeken) ugyanaz a látvány fogadna minket: elhagyott, gazos szántóföldek, romos, kifosz­tott tanyák, mezőgazdasági gépek rozsdatemetője, kihaló falvak. Vagyis, míg „a kapitalizmus első kiadásának” feladata a mezőgazdaság meg­reformálása volt, a „másodiké” a mezőgazdaság újrateremtése. Régen agrár-túlnépesedés volt, túl sok volt a munkaerő, ma elnéptelenednek a falvak, komoly hiány van munkaerőből. Azelőtt Oroszország európai részére a sokat emlegetett földhiány volt jellemző, most pedig túl sok a föld. Azelőtt a termelőeszközök tulajdonosának tanulatlan, igénytelen, az alacsony jövedelembe belenyugvó, a nélkülözést is tűrő dolgozók álltak a rendelkezésére, most pedig a „pangáshoz” szokott „elzüllött” vidékiekkel kénytelen beérni, akik nem rohannak „fillérekért görnyedezni”.

Tehát „a kapitalizmus első kiadása” a fejlődő, de hihetetlenül lassan fejlődő vidékkel találta szembe magát. A mai orosz kapitalizmus azonban a részben stagnáló, részben pedig degradálódó és kihalófélben lévő vidékkel kénytelen szembenézni, amely nem képes élelmiszerrel ellátni az ország lakosságát.

Két szempontból mégis kedvezőbb ma a helyzet a kapitalizmus fejlő­déséhez a falvakban. Nem olyan hosszú a kapitalista nagyipari terme­léshez vezető út, hiszen a nagybani gazdálkodás már a szuperetatizmus idején kialakult. Persze, felmerül a kérdés, lesz-e elég dolgozó, képzett szakszemélyzet és infrastruktúra. Eddig még senki nem számolta ki, lesz-e elég belföldi vásárlóerő a mezőgazdaság ilyen totális átalakításá­nak finanszírozásához, s ha nem lesz, lehet-e külföldi piacot és külföldi befektetőket találni.

A mai kapitalizmus második előnye, hogy jelenleg nem folynak a vidé­ken társadalmi harcok. A kapitalista, vagy akár a földesúr ellen csak a tömegbázissal rendelkező, saját igazába vetett hitében biztos obscsina volt képes küzdeni. A szétzilált, individualista és csökkenő számú falusi lakosság érthető módon nem alkalmas tömeges ellenállásra. Annál gyakoribb manapság az individuális és passzív ellenállás (vagyis az alkoholizmusba menekülés). Még nem lehet tudni, melyik a rosszabb.

Most pedig tekintsünk át néhány társadalompolitikai és kulturális szempontot.

Először is, a forradalom előtti Oroszország nem egyszerűen osztálytár­sadalom volt, hanem rendi osztálytársadalom, s ez lényegében határozta meg a társadalmi életet (például nem vitatható, hogy az 1861-es reform után a – rendi – orosz állam kizárólag azzal foglalatoskodott, hogy meg­mentse a nemesi földtulajdont, s ott és akkor, amikor ez lehetetlennek bizonyult, különböző privilégiumok osztogatásával könnyített a nemesek helyzetén). A társadalom rendi felosztása kitartott egészen az 1917-es esztendőig, annak ellenére, hogy 1861 után ez egyre inkább ellentétbe került a kapitalizmus alapelveivel. (A nemzetközi tapasztalatokból le­szűrhető, hogy a rendi felosztás normális esetben a kapitalizmus előtti állapotot jellemzi, s a polgári forradalom általában megszünteti.)

Ugyanakkor a rendi felosztás természetesen erőteljesen korlátozta a társadalmi szabadság mértékét, csökkentette a társadalmi aktivitást, gátat vetett a fejlődésnek, és lezárta a függőleges társadalmi mobilitás sok csatornáját. Oroszországban az, hogy léteztek adófizető és nem adófizető rétegek (ami önmagában egyenlőtlen gazdasági helyzetet ered­ményezett), elkényelmesítette az első csoportba tartozókat, a másodikba tartozókat pedig frusztrálta. De a mindennapi élet tekintetében annak a puszta ténynek volt még nagyobb jelentősége, hogy léteztek kiváltságos és nem kiváltságos rétegek (s még félig-meddig kiváltságosak is, mint az első és második gildébe tartozó kereskedők – ez a félig privilegizált helyzet mindazonáltal törvényesen lehetővé tette számukra, hogy men­tességet szerezzenek a sorkötelesség, a természetbeni kötelezettségek és a fejadó alól). A kiváltságos és nem kiváltságos rétegek élete élesen különbözött. Amikor kihallgatták őket, a nem kiváltságosokat verhették és kínozhatták, míg egy kiváltságost soha (ezért rettentette el a közvé­leményt olyannyira a nemesi származású Dmitrij Karakozov kínvallatá­sáról terjengő szóbeszéd, s ezért titkolta annyira a kormányzat az ezzel kapcsolatos információkat). A nem kiváltságosokat alávethették testi fenyítésnek (s a parasztokat még akkor is deresre húzták, amikor hivata­losan már nem létezett testi fenyítés), a kiváltságos rétegek fiai – 1906-ig – előnyöket élveztek, ha állami szolgálatba léptek, s gyorsabban haladtak előre a ranglétrán, s a legnagyobb nem kiváltságos réteg, a parasztság (amelyhez a lakosság döntő többsége tartozott!) még az 1860-as évek reformjait követően sem jutott hozzá a polgári igazságszolgáltatáshoz.

Ráadásul a hatalom minden módon igyekezett megakadályozni, hogy az „alsóbb” rendekhez tartozók bebocsáttatást nyerjenek a nemesség soraiba (bár nyilvánvaló volt, hogy ilyen előrelépést csupán a rendszer iránt leginkább elkötelezettek, vagy a legtehetségesebbek tehetnek). Az az egy-másfél ezer ember, aki elért rangja vagy kitüntetése miatt nemesi címet kapott, egy száznegyven-százötvenmilliós országban csak csepp volt a tengerben. Annál is inkább, mivel nemességhez jutni egyre nehezebb volt. I. Miklós és II. Sándor felemelték a szerzett nemesség rangbéli követelményeit mind a polgári, mind a katonai szolgálatban, III. Sándor szigorította a kitüntetéssel szerezhető nemességről szóló ren­delkezéseket, II. Miklós pedig – még közvetlenül az 1905-ös forradalom előtt is – élesen ellenezte, hogy a nemesség sorait az „alsóbb” rétegekből származó nagybirtokosokkal töltsék fel, bár ennek az ellenállásnak az osztálypolitikai ostobasága teljesen nyilvánvaló volt. (Korelin 1979, 98, 100, 152)

Az osztályok kialakulása a forradalom előtti Oroszországban már be­fejeződött – a XX. században már nem jöttek létre új osztályok -, de a rendek és az osztályok keretei egész egyszerűen nem estek egybe, sőt, egyre jobban elkülönültek. A XIX. század végén a parasztsághoz sorolt munkás számított átlagosnak, aki nem vesztette el teljesen kapcsolatát a faluval (hiszen ott élhetett a családja, oda térhetett vissza, ha elveszítette a munkáját, s a korai kapitalizmusban az is elterjedt volt, hogy a gyári munkások visszajártak a faluba aratás idején). A XX. században már a született proletár számított tömegjelenségnek, s nem csak a Lengyel Királyságban és az Ural mentén, hanem mindenhol – de őt még szintén parasztként tartották nyilván.

A parasztság mint rend rohamos széthullása nem változtatott az ország lakosságának osztályösszetételén. A többség osztálya szerint paraszt, vagyis falusi kistulajdonos maradt, jelentős hányaduk pauperizálódott, és így proletár (egy részük lumpenproletár) lett, egy jelentéktelen kisebbség meggazdagodott, és a burzsoázia soraiba lépett (ők általában a falusi burzsoáziához csatlakoztak, de nem mindegyikük; volt, akinek még az is sikerült, hogy kereskedővé váljon).

Ezzel párhuzamosan a polgárság, sőt, a nemesség átalakulása is végbement. Ugyanakkor épp a rendi felosztás biztosított a nemeseknek különösen kedvező feltételeket ahhoz, hogy társadalmi státuszukat és perspektíváikat megőrizzék – tehát például tisztséget kapjanak az állam­apparátusban – még akkor is, ha elszegényedtek vagy tönkrementek.

Másképpen fogalmazva, mivel a rendi felosztást a jogrend sérthetet­lenné tette, a kapitalizmus a függőleges társadalmi mobilitás egyetlen lehetséges csatornáját nyitotta meg, s ez nem volt más, mint az egyéni meggazdagodás. (Az 1905-ös forradalom, ahogyan az egy polgári de­mokratikus forradalomtól el is várható, megnyitott egy másik csatornát is, de ez korántsem vált tömegjelenséggé: ez a politikai – társadalmi -karrier révén való felemelkedés, mivel az Állami Duma már nem rendi intézmény volt.)

A mai Oroszország e tekintetben egészen más képet mutat. Először is, a kapitalista osztálytársadalomba vezető átmenet kiindulópontja nem egy kapitalizmus előtti osztálytársadalom volt, hanem egy olyan, a szuperetatizmus idején megszilárdult társadalomszerkezet, melyben a társadalom formálisan osztálytársadalom maradt, de az osztálykü­lönbségeket a felépítmény szintjére szorították, mivel gazdaságilag az összes szovjet osztály képviselői azonos helyzetben voltak: mindenki az állam bérmunkásának számított. (Erről részletesebben: Taraszov 1996; Taraszov 1994.) Másodsorban, éppen annak köszönhetően, hogy e fel­építménybeli (nem gazdasági) osztályoktól kellett a „normális” gazdasági-­társadalmi osztályokig eljutni, ez az átalakulási folyamat Oroszországban különösen elhúzódott, s még ma, több mint tizenöt év elmúltával sem fejeződött be. Ott, ahol az osztályalakulás már végbement, az osztályok határai tartósak és viszonylag stabilak, s az átmenet az egyik osztály­ból a másikba nem tömeges és lavinaszerű, s még kevésbé jellemző a tömeges „ingázás”. A posztszovjet Oroszországban 1992 és 1994 között munkások és közszolgálati dolgozók tömegei váltak kisvállalko­zóvá (vagyis kispolgárrá), elsősorban ügynökké, vagy elszegényedett lumpen-proletárrá, 1998-ban pedig, épp ellenkezőleg, a kisvállalkozók tömegei mentek tönkre és váltak bérmunkássá a szolgáltatási szférá­ban. (Sokszor az említett ügynökök elvesztették a saját üzletüket, és elkezdtek a sikeresebb ügynököknek dolgozni.) A kétezres években a legtöbb ügynökhálózatot elsöpörték a nagy kereskedelmi hálózatok vagy lehetetlenné tette a helyi hatalom, s e cégek alkalmazottai kénytelenek voltak ismét tevékenységet váltani.

Tény, hogy az itt leírt jelenségnek semmi köze sincs ahhoz, amit Marx a munka jellegének megváltozásáról ír (hiszen nem függ a nagyipari ter­melés technológiai változásaitól), sem pedig ennek speciális változatáról, amelyről oly sokat írtak az 1960-as, 70-es években Nyugaton, amikor a technológiai fejlődés olyan mértéket öltött, hogy egy dolgozó kénytelen volt életében többször is átképezni magát, vagy minimum új képesítése­ket szerezni. A munkaerő fent leírt átcsoportosulása (és az osztályváltás) általában nem teszi szükségessé jelentős új ismeretek elsajátítását (mi több, a régi ismeretek is feleslegessé válnak), és nem jár a társadalmi státusz emelkedésével sem. Továbbá, nem érinti az uralkodó osztályokat és jellegében leginkább a bedolgozói foglalkoztatás vagy alkalmi munka elterjedéséhez áll közel.

A kilencvenes évek folyamán Oroszország lakosságának nem ke­vesebb, mint 60 százaléka többször is megváltoztatta foglalkozását, s formálisan társadalmi osztályt is váltott. Én például ismerek olyan embert, aki a tudomány területén dolgozott, hegesztő lett, ezután biztonsági őr, majd kereskedő, ezután vezető állásba került, de később ismét bizton­sági őr lett (ez 1994 és 2001 között történt). Ismerek egy építészt is, aki munkás lett, azután biztonsági őr, munkanélküli, és végül ügynök (1994 és 1998 között). S egy tanárnőt is, aki ügynök lett, később piaci kofa, színházi menedzser, később prostituált, ezután ékszerész, végül hajlék­talan munkanélküli (1994-1999).

Az osztályok kialakulása Oroszországban még nem zárult le, hiszen az osztályváltás tartós trendjei helyett ma azt figyelhetjük meg, hogy a munkahelyek betöltése kaotikusan, meglehetősen véletlenszerűen zajlik, s a munkaerőpiacot a kereslet és a kínálat aránytalansága jellemzi.

A stabil osztályszerkezet azt feltételezi, hogy az osztálystátusz szár­mazás útján öröklődik (vagy legalábbis elvben fennáll ilyen öröklődés lehetősége). Az ilyen öröklött státusszal rendelkezők még épphogy megjelentek Oroszországban, s kizárólag a társadalmi elit körében (nem tekintve az olyan gazdálkodási enklávékat, mint az iparművészek stb., ahol a foglalkozás és a munkahely nemzedékről nemzedékre száll), a la­kosság többsége azonban a periodikus deklasszálódás állapotában van.

A tegnapi kolhozok és szovhozok dolgozói ki tudja, mivé váltak mára: lehetnek falusi proletárok, félproletárok, farmerek, szakemberek, mun­kanélküliek, betanított vagy szakmunkások a városban, biztonsági őrök, eladók stb.

Ellentétben a forradalom előtti kapitalista Oroszországgal, ahol a feudalizmusból a polgári társadalomba való tipikus átmenet zajlott, a mai Oroszországban az osztályok kialakulása torz jelleget öltött, mivel különböző történelmi periódusokhoz tartozó osztályok és társadalmi csoportok jönnek létre egyidőben. Ez a folyamat speciális megközelítést igényel – tisztán tudományos alapon, részrehajlás és propagandacélok nélkül kell tanulmányozni. Hová sorolhatjuk például az úgynevezett „irodaplanktonok” rétegét: az „új típusú proletariátushoz”, ahogyan egyesek állítják, vagy „kollektív vezetőknek” tartsuk őket, ahogyan má­sok mondják, esetleg „ideiglenesen fennálló rétegnek, mely a virtuális gazdaságon élősködik”, egy harmadik vélemény alapján?

Eközben nemcsak hogy nem történnek lépések a mai orosz társada­lom osztályszerkezetének tisztázására, hanem éppen azon igyekeznek az akadémikus és az alkalmazott tudománynak az állam és a nagytőke irányában kiszolgáltatott képviselői, hogy a képet lehetőség szerint minél jobban elhomályosítsák. (Részben tudatosan, a társadalmi elvárásoknak megfelelve, részben akaratlanul, módszertani bizonytalanságuk eredmé­nyeképpen – a tudományosság kritériumai komoly támadásnak voltak kitéve a posztmodernizmus ideológiája részéről.) Ugyanakkor ezekben a folyamatokban is az osztályszerkezet kialakulatlansága nyilvánul meg.

Felidéznék egy példát: a Szociális és Nemzeti Kérdések Független Oroszországi Kutatóintézete (SZNKFOK) 1997-ben közvélemény-kuta­tást végzett, mely az orosz társadalom osztályszerkezetének vizsgálatára irányult (önmeghatározás alapján). A válaszadók csupán három választá­si lehetőséget kaptak: „felsőbb osztály”, „középosztály”, „alsóbb osztály”. Több osztály nincs is Oroszországban! A kutatók konstatálták, hogy az „alsóbb osztályhoz” alapvetően „az idősebb nemzedék képviselői”, a munkanélküliek, a nyugdíjasok (ők vajon miben különböznek az „idősebb nemzedék képviselőitől”?), a munkások és a falusiak sorolják magukat. A „felsőbbhöz” sorolják magukat „az ifjúság képviselői”, a vállalkozók, az egyetemisták (akik, mint látható, nem az „ifjúsághoz” tartoznak), és a humán értelmiség (nocsak!). A kérdőíves vizsgálat leírását a következő pontosítás követi: „Természetesen nem a társadalom klasszikus osztá­lyokra tagolódásáról van itt szó” (Gorskov 2000, 234-235). Valójában miért is nem?

Mellesleg, mi mást várhatnánk attól az orosz szociológiától, amely a társadalmi realitásnak a hatalom számára mindenkor kedvező képét megteremtő szovjet kutatásokon iskolázódott.

Ez nem cáfolja azt a tényt, hogy a mai Oroszország társadalomszer­kezetét még nem kutatták és elemezték eleget, bár nyilvánvaló, hogy élesen eltér a forradalom előtti kapitalista Oroszország társadalomszer­kezetétől.

Itt van például az a tény, hogy a munkavállalók nagyon nagy száma, senki sem tudja, pontosan mennyi, alkalmi munkából él. Az ő alkalmi foglalkoztatásuk eltér a forradalom előtti Oroszországban jellemző alkalmi munkavállalástól, mivel akkor a parasztok váltak alkalmi (szezonális) munkássá, akik ezáltal plusz jövedelemhez jutottak. Ma Oroszországban alkalmi munkavállalóként bárki dolgozhat, függetlenül a foglalkozásától, a mezőgazdasági dolgozóktól kezdve a művészi alkotómunkát végzőkig. Az előbbiek olyan helyzetben vannak, mint Kubában a forradalom előtt a szezonális mezőgazdasági munkások (vagyis sajátos társadalmi réteget képeznek, melynek tagjai tömegesen, összehangoltan és rendszeresen váltogatják a proletár és a lumpenproletár osztályhelyzetét), míg az utóbbiak helyzete az Henri Murger könyvében ábrázolt bohémekére emlékeztet. Ám ezek pusztán analógiák, s nem világítanak rá a jelenség lényegére.

A bérmunkások alkalmi munkában történő foglalkoztatása világten­dencia, egyúttal része a neoliberalizmus gazdasági stratégiájának, mely a szolidaritás és a kollektivizmus hagyományos mechanizmusainak le­rombolását célozza az elnyomott és kizsákmányolt osztályokban és réte­gekben, egy olyannyira atomizált társadalom megteremtését, amely már nem tud ellenállást kifejteni a neoliberális rablógazdálkodással szemben.

Ám az oroszországi alkalmi munka rendszerének specifikuma még nincs kimutatva, szociális jelentése nem megállapított, nem tisztázott.

A mai Oroszországban hihetetlenül elterjedt a rabszolgamunka, s nem csupán az építőiparban. Ráadásul, a köztudattól eltérően, nem csak a vendégmunkások válhatnak ilyen új rabszolgává. Ezen új jelen­ség elterjedésének mértéke pontosan nem ismert – nem utolsósorban azért, mert illegális, ebből kifolyólag a vizsgálódók saját életüket teszik kockára. A hivatalos adatok nyilvánvalóan nem tükrözik a valóságot, mivel azoktól az igazságügyi szervektől származnak, akik fedezik ezt az illegális üzletágat. Értelemszerűen a rabszolgamunka nagymértékű felhasználása is világjelenség, egy újabb eleme a neoliberalizmus gazdasági stratégiájának. (Bales 2006) De mindemellett tény, hogy az új rabszolgaság témáját Oroszországban még nem kutatták, s az új rabszolgák helye a társadalom szerkezetében még nem tisztázott. Kik is ők? Nincstelenségük, a termelőeszközökhöz való viszonyuk és a társadalmi munkaszervezésben elfoglalt helyük alapján proletárok. De hát a proletár munkáját megfizetik – a piac által szabályozott áron. S a proletár gazdasági kényszer hatása alatt dolgozik, az új rabszolgák többsége pedig gazdasági és nem gazdasági kényszer bonyolult kom­binációjának van alávetve. Az új rabszolgák kategóriájába mellesleg az utcán vagy bordélyban dolgozó prostituáltak jelentős – nem tudhatjuk, valójában mekkora – része is beletartozik.

Az, hogy a hivatalos társadalomtudomány nem teljesíti közvetlen kö­telességét, és nem tanulmányozza a társadalmi realitást, ahhoz vezet, hogy a baloldali ellenzék körében is irreális elképzelések születnek a mai orosz társadalom szerkezetéről. Többek között ismét elterjedtté vált a „proletariátus” mint terminus. A mi baloldalijaink egyszerűen gondolkod­nak: ha egyszer újra kapitalizmus van, van proletariátus is.

Azonban, ahogyan a szó elsődleges jelentése is mutatja, proletár az, akinek nincs semmilyen tulajdona, kivéve a gyermekeit. Éppen ezért kénytelen áruba bocsátani a munkaerejét, ha nem akar éhen halni. Va­jon hány olyan „proletár” van ma Oroszországban, akire az előbbi leírás ráillik? Korántsem véletlen, hogy a szovjet propaganda nem nevezte proletariátusnak a szovjet munkásosztályt. Nem is volt az. A mai orosz munkásosztály, amely közvetlenül a szovjet korszakból eredeztethető, en masse szintén nem tekinthető proletariátusnak. Talán barakkokban élnek, vagy sötét vackokban húzzák meg magukat? Talán nincs sem­milyen szakképzettségük? Egy bizonyos részüknek – még akkor is, ha ez kisebb, mint a peresztrojka idején elhíresült 27 százalék – felsőfokú végzettsége van, ami a piacgazdasági viszonyok között már önmagá­ban tőkének számít. Talán a mai orosz munkások jelentős hányadának nincs kiegészítő jövedelemforrása (mint például a csempészet vagy az ingatlankiadás)? Marcuse ismert kijelentését (1969, 16) parafrazálva, nem mondhatjuk-e el róluk: „Az olyan munkáscsaládot, amelynek nem­csak hogy van autója, de két autója van, s nemcsak hogy van lakása, de két lakása van, talán nevezhetjük proletárnak, de nemigen lesz belőle forradalmi proletariátus”?

Épp ez az utóbbi körülmény különösen fel kellene, hogy keltse az orosz baloldaliak figyelmét, hiszen az orosz történelem során már talál­kozhattunk hasonló jelenséggel. A híres izsevszki-votkinszki antibolse-vista felkelésre gondolok, melyet az izsevszki-votkinszki munkásezredek megalakulása követett (eredetileg a Népi Felkelősereg égisze alatt, akik később vörös zászlóval harcoltak Kolcsak hadseregében). Az iszevszki-votkinszki munkások többségének már az apja is képzett szakmunkás volt, iskolázottak voltak, jómódúak, akiknek – a nőtlen fiatalokat kivéve – saját háza és háztáji gazdasága volt, gyakran kiadó szobája is, mint kiegészítő jövedelemforrás, emellett apolitikusak voltak. Éppen elég műveltek voltak ahhoz, hogy helyesen határozzák meg saját közös érdekeiket, mint olyan emberek érdekeit, akik egyszerre bérmunkások és kispolgárok, vagyis támogatni a februári forradalmat, de elutasítani a bolsevikokat. A februári polgári forradalom (s még az alkotmányos monarchia is) számukra tökéletesen megfelelt, annál is inkább, mivel az nem csupán politikai egyenlőségüket garantálta, hanem az ő sajátos érdekeik képviseletét is a szovjeteken keresztül. Éppen ez volt az, ami az iszevszkiek és votkinszkiak ellenforradalmi szocialista (eszer-mensevik) pozícióját meghatározta.

S éppen ez az életforma az, ami tökéletesen emlékeztet a mai orosz munkások életmódjára.

Mindezek után, vajon tekinthető-e a mai orosz munkásosztály haladó osztálynak? Kiemelkedik-e iskolázottságával a szinte teljesen tanulatlan lakosság köréből? Ők dolgoznak-e a gazdaság technológiailag és tudo­mányosan legösszetettebb területein?

Végül pedig, rendelkezik-e ez az osztály (legalább spontán, nem verbalizált) osztályszellemiséggel? Hiszen éppenséggel ez a spontán osztályszellemiség volt az oka annak, hogy a szociáldemokrata eszmék ilyen sikeresen beépültek a munkások tudatába.

Hazánkban, ahogyan a FOM (Közvélemény Alapítvány) közvéle­mény-kutató intézet 2001-es felmérései mutatják, csak a válaszolók 6 százaléka – s nem feltétlenül a dolgozók – határozta meg magát osztálykategóriákkal (Gyeszjaty let... 2003, 45). S csak a megkérdezett bérmunkások 3 százaléka tett tanúságot osztálytudatról, azáltal, hogy önmagát és a munkaadót a „mi-ők” oppozícióban helyezte el (Gyeszjaty let... 2003, 51). Ráadásul a „bérmunkás” fogalma még semmiképpen nem azonos a „munkással”.

Ebből is látszik, hogy a forradalom előtti kapitalista Oroszország tár­sadalmi struktúráját jól ismerjük, a jelenlegiét azonban nem. De nem kétséges, hogy az eltérés igen nagy.

Másodszor, a forradalom előtti kapitalista Oroszország uralkodó osz­tályai lényegesen különböznek a mai Oroszország uralkodó osztályaitól.

A forradalom előtti Oroszország uralkodó osztálya a nemesség volt, vagyis alapjában véve a földesurak, a feudális osztály, s az is maradt még az 1860-as évek reformjai, sőt, az 1905-ös forradalom után is, amikor az orosz monarchia gyorsan kezdett el haladni egy tipikus polgári monarchia kialakulása felé.

Természetesen létezik egy régi, még a nemesi-polgári historiográ­fia által megalkotott elmélet az államhatalom (s következésképpen a bürokrácia) osztályok feletti jellegéről; ezt az elméletet még Plehanov is sokra tartotta. De ezt az elméletet elegendően cáfolják a cárizmus nyilvánvalóan osztálypolitikus (nemespárti) viselkedéséről birtokunkban lévő konkrét ismereteink, s az a tény, hogy a nemesség volt a termelő­eszközök legfőbb birtokosa, és kiváltságos helyzetben volt a bürokratikus apparátusban is. Ebből kifolyólag a bürokrácia felső és középső rétege nemesekből állt, s ahogyan ez ismeretes, ezek osztályösszetételét biztosította az is, hogy a Rangtábla bizonyos szintjei automatikusan nemességhez juttatták a hivatalnokokat. Ezenkívül a cári Oroszország tisztikarának nagy többségét is a nemesek tették ki, annak ellenére, hogy az alacsony rangúaknak – főleg háború idején – azért megvolt a lehető­ségük emelkedni a katonai ranglétrán. P. A. Zajoncskovszkij számításai szerint a hét fegyvernem közül egyetlen egyben nem voltak túlsúlyban a tisztek között a nemesek, s ez a reguláris gyalogság volt. De mivel azoknak a tiszteknek a 46 százaléka, akik nem voltak született nemesek, szerzett nemességgel rendelkező apa gyermeke volt, a nemesek szám szerinti túlsúlya az egész tisztikarban megingathatatlan maradt (Isztorija SZSZSZR 1973, 149). Peter Kenez adatai szerint az első világháború előtt a tisztek körében a született nemesek aránya kifejezetten emelke­dett. (California Slavic Studies 1973)

Az új uralkodó osztály szerepére természetesen egyedül a burzsoázia pályázott, amely vegyes rendűekből állott – de még a burzsoázia köré­ben is nagy százalékban voltak jelen a született nemesek. Ám az orosz burzsoázia, még a nagypolgárság is, amint azt 1905-ben is bizonyította, rendkívül gyáva volt, és többségében hajlamos arra, hogy alkalmaz­kodjon a nemesség érdekeihez (és uralmához). Az a kisebbség pedig, amely nyílt ellenállást tanúsított, pusztán csak azt próbálta elérni, hogy a nemesség másodrendű partnereként részt vehessen a kormányzás­ban (s ez az ellenzékiségnek éppen eléggé mérsékelt formája). Persze a burzsoázia, mint afféle kollektív pénzeszsák, képes volt befolyásolni, és befolyásolta is a bürokrácia egészét, vesztegetésekkel rá tudta venni érdekei érvényesítésére, de ez nem állt közvetlenül szemben az uralkodó osztály (vagyis a nemesség) érdekeivel, s nem is öltött olyan méreteket, hogy a bürokrácia a kereskedőtőke ügynökévé váljon, ahogyan ezt Pokrovszkij (1967, 570-579) állította.

A mai Oroszországban egészen más a helyzet. A mai uralkodó osztály – a bürokrata-burzsoázia – valószínűtlenül gyorsan alakult ki, ráadásul olyan körülmények között, amikor az uralkodó osztály szerepének el­éréséhez nem támaszkodhatott a termelőeszközök birtoklására, hiszen a termelőeszközök a Szovjetunióban állami tulajdonban voltak. A tulaj­donviszonyok helyett kizárólag hatalmat és erőt tudtak felmutatni. Ezért az új uralkodó osztály magját a szovjet pártállami-gazdasági bürokrácia (a nómenklatúra) képezte, amely a hatalmat ki tudta egészíteni a tulaj­donnal (vagyis a számára előnyös módon privatizálta az állami tulajdont, hiszen ő maga szabta meg a privatizáció szabályait, és ezek betartását is ő felügyelte). Ebben különbözik a bürokrata-burzsoázia a szokásos burzsoáziától, amely először hosszú időn – gyakran évszázadokon -keresztül csak felhalmozza a tulajdont, a kereskedőtőkével kezdve, s csak azután nyilvánítja ki igényeit a hatalomra. (Erről bővebben: Taraszov 2007; Taraszov 1994, 86-88)

A bürokrata-burzsoázia nem kizárólag posztszovjet jelenség. Ez jellem­ző a posztkoloniális országokra, melyekben az uralkodó osztály a helyi (gyarmati) bürokráciából nőt ki, akik a gyarmatosítók távozása után meg­kaparintották az állami tulajdont (néha a gyarmatosítók magántulajdonát képező vagyont is).¹² Különösen jól példázza a bürokrata-burzsoázia kialakulását és viselkedését a gyarmati országokban Indonézia esete, ahol még használatban is volt a „kabir” (azaz kapitalista bürokrata) kife­jezés. Magam már többször is írtam erről a témáról.

Az új uralkodó osztály különböző társadalmi csoportokból alakult ki. A legjelentősebb persze a nómenklatúra, de kezdetben a második legna­gyobb számú csoport (majdnem 40 százalék) a köztörvényes bűnözőké volt, elsősorban azoké, akik a fekete gazdaságban működtek (Taraszov 1994, 87). Ebből arra következtethetünk, hogy a peresztrojka idején csak ők készültek tudatosan a kapitalizmusra való átállásra, csak ők remél­ték, hogy az új rendszer új elitjévé válhatnak, s csak ők tettek gyakorlati lépéseket ennek érdekében. Amikor aztán ezek a csoportok egymásra találtak, és szerteágazó üzleti kapcsolatokat építettek ki, pontosan ugyan­azokat a sémákat hívták újra életre, amelyeket az alvilág és a bürokrácia egy része a NEP alatt már bejáratott (Larin 1927).

Ugyanakkor az egykori nómenklatúra történelmi távlatban rövid idő – tíz év – alatt kiszorította a köztörvényes bűnözőket (az úgynevezett banditákat) az uralkodó osztály perifériájára, gyakran oly módon, hogy elkobozta a vagyonukat, őket magukat pedig az ország elhagyására kényszerítette. A nómenklatúra e győzelme nemcsak a bűnözők jogi támadhatóságának köszönhető, hanem annak is, hogy a bürokraták társadalmi súlya sokkal nagyobb volt, annak, hogy ők minden más társadalmi csoportnál hamarabb kezdték magukat „önmagáért való osz­tálynak” tekinteni, és annak, hogy éppen a nómenklatúra rendelkezett a legnagyobb gazdálkodási gyakorlattal, ők tudták irányítani a tényleges gazdasági folyamatokat, függetlenül attól, hogy a szovjet időszakban formálisan milyen tisztséget láttak el.¹³

Más társadalmi csoportok, akik igyekeztek beférkőzni az új uralkodó osztály soraiba, szervezetlenségük és kis létszámuk miatt semmiféle konkurenciát nem jelentettek a bürokrácia számára, és vagy feloldódtak benne, vagy pedig az „új burzsoázia” létszámát gyarapították, amely bár anyagilag privilegizált réteget képvisel, de a bürokrata-burzsoáziától függ, s állandóan ki van téve az előbbi nyomásának; leginkább a folya­matosan kreált újabb adók, díjak és bírságok formájában kivetett állami sarc révén.¹⁴

Volt még egy olyan csoport, amely részt vett az új uralkodó osztály ki­alakulásában, s a kezdetekkor a figyelem középpontjában állt – ez pedig a tudományos dolgozók csoportja (elsősorban a közgazdászoké, de nem kizárólag). E csoport legismertebb képviselői Burbulisz, Berezovszkij, Gajdar, Csubajsz és Aven. A nómenklatúrát képviselő Csernomirgyinnek a „laborvezetők kormányáról” tett indulatos megjegyzése azt eredmé­nyezte, hogy a köztudat túlértékelte e csoport jelentőségét az új eliten belül. Ez annál is inkább így volt, mivel ez az elképzelés még hízelgett is az orosz „demokratikus értelmiség” hiúságának. Korai cikkeiben még Olga Kristanovszkaja, az új orosz elit legismertebb kutatója is engedett ennek az illúziónak.

Természetes, hogy így alakult. A tudomány köreihez tartozó emberek, akiknek sikerült beférkőznie a hatalmi és üzleti elitbe, a „kapitalizmus első kiadásának” idején is szemet szúrtak a kortársaknak. Erről Nyekraszov is említést tesz „Kortársak” című poémájában:

Plutokraták – honfitársak,
Zsidók, avagy németek –
Köreiben renegátok –
Néhány professzorgyerek.
Történetük nem újdonság:
Szorgosan dolgozgatott,
Művelte a tudományt, és
Szidott minden gazdagot.
Professzor volt, tudós, míg csak
Harminc évet meg nem ért,
S úgy látszott, a hivatását
Fel nem adná semmiért.
Elmúlt harminc éves –
S a távcsövek mögül
Kiugrott hát hősünk,
És most részvényeken ül.

Mellesleg, a már emlegetett I. A. Visnyegradszkij a mechanika professzora volt – egészen addig, míg nem lett tag számos részvénytársaság igazgatóságában, majd pénzügyminiszter.

Azonban a „kapitalizmus első kiadásában” hamar kiderült, hogy a „professzorok” inkább kivételt képeznek, mint szabályt. A mai Orosz­országban ugyancsak gyorsan megbizonyosodhattunk arról, hogy a „tudományos dolgozók” nem képeznek sajátos érdekekkel rendelkező különálló csoportot a bürokrata-burzsoázián belül, s egyáltalán, az új elitben játszott szerepüket alaposan túlértékelik. Nem véletlen, hogy Olga Kristanovszkaja új könyvében semmit sem ír erről a csoportról. Ugyanakkor a szerző ismét hangsúlyozza a nómenklatúra túlsúlyát az „új elit” összetételében, különös tekintettel arra a tényre, hogy az üzleti elit azon képviselőinek körében is, akiknek nincsen a nómenklatúrával összefüggő előélete, 39 százalék azok aránya, akik származásuk révén mégis az elithez kötődtek: 36,8 százalékuknak az apja, 18 százalékuknak pedig az anyja dolgozott a nómenklatúrában (Kristanovszkaja 2004, 342).

Ez éppenséggel többek között azt bizonyítja, hogy Oroszországban már kialakult az uralkodó osztály, és a sikeres függőleges társadalmi mobilitás csatornái, melyeket igénybe véve be lehet jutni ebbe az osz­tályba, a szemünk előtt zárulnak be, ha már be nem zárultak. Ezt állapítja meg L. B. Koszova is, a „Vertikális mobilitás – egyenlőtlen lehetőségek” című tanulmány szerzője (2003, 432-448): a „társadalmi lift” most már leginkább csak a társadalmi elitet szállítja.

Az a tény, hogy az új uralkodó osztály a bürokráciából származik, többek között magának a bürokráciának a megállíthatatlan növekedését vonja maga után Oroszországban: a hivatalnokok száma (ha össze­adjuk a bürokrácia felső és középső szintjén elhelyezkedők számát, amit valamiért nem szoktak megtenni, mintha az apparátus középső szintje nem is létezne) 2000-re elérte a 6 millió 203 ezret! (Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2000, 116) Ezért aztán az új uralkodó osztály, amely szorosan kötődik a tényleges bürokráciához, mintegy elegyet képez vele, még veszélyesebb parazita lesz, mint a feudális osztály volt (amazok legalább profi fegyverforgatók voltak, vagyis annak illett lenniük).¹⁵

Nem vitás, hogy a forradalom előtti Oroszország ugyancsak a bürokrá­cia birodalmaként híresült el. Széles körben ismert, hogy I. Miklós miként fortyant fel a negyvenezer főírnok miatt, akik az országot valójában kor­mányozzák. De a bürokrácia akkori és mostani uralkodása két különböző dolog. A forradalom előtti Oroszországban az uralkodó osztály azon az elven konstruálódott, hogy a későbbi bürokraták először földesurak voltak (vagyis a termelőeszközök birtokosai), s csak azután váltak bürokratává. A mai Oroszországban ez fordítva van: először bürokrata valaki, azután válik a termelőeszközök tulajdonosává (kapitalistává). Ez két szükségsze­rű, ellentétes kiindulási pont mind az uralkodó osztály, mind a bürokrácia kialakulása szempontjából. Ezen felül minden egyes nemes személyesen öröklés útján jutott a vagyonához, a bürokrata-kapitalista viszont valaki mástól (általában az államtól) orozta el azt, ami ma az övé. Ez a két körül­mény merőben más gazdasági, politikai és társadalmi viselkedést indukál a forradalom előtti és a mai orosz uralkodó osztály számára. (Példa erre többek között a Stabilizációs Alap nyugati részvényekbe fektetése, vagy az, hogy A. Uszmanov éppen az izlandi bankban helyezte el a pénzét, vagy ahogyan R. Abramovics megvásárolta a Chelsea-t.)

Harmadszor, teljesen eltérő a két kapitalista Oroszországban a közok­tatás, a tudomány és a kultúra állapota és tendenciái.

A forradalom előtti Oroszországban a közoktatás – igaz, megbo­csáthatatlanul lassan – éppen elkezdett kiterjedni a társadalom egé­szére, újabb és újabb sikereket ért el. Mi több, a valódi előrelépést ezen a területen a kapitalizmus hozta el. A feudális Oroszországban analfabetizmus és civilizálatlanság uralkodott. A kultúra „oszlopai” túl­ságosan gyengék voltak, s vagy rendi, vagy éppen – mint az óhitűek esetében – rendiségellenes jellegük volt. A cári Oroszország tizenkét állami („imperátori”) egyeteme közül, amelyek a forradalom küszöbén fennálltak – beleértve a helsingforsit is, ahol svéd nyelven folyt az oktatás -, négy már a reform utáni időszakban nyitotta meg kapuit. Az 1905-ös forradalom után nyílt meg mind a három népi egyetem. A női főiskolák, a politechnikai és technológiai főiskolák ugyancsak a kapitalista Oroszországban jöttek létre. II. Sándor uralkodásának végén Oroszországban még 84 százalék volt az analfabéták aránya, de II. Miklós uralkodásának végére már csak a kilenc éven felüliek 73 százaléka nem tudott írni-olvasni. Nem valami látványos, de határozott fejlődés, hiszen emberek millióiról van szó.¹⁶

A közoktatás elterjedése és fejlődése Oroszországban közvetlenül nyilvánvalóan azzal függött össze, hogy a kapitalizmus (technikailag is) egyre bonyolultabbá és szerteágazóvá váló gazdasági gépezete folyamatosan egyre több írástudó és iskolázott munkaerőt igényelt. Per­sze, a kulturális forradalmat Oroszországban csak a bolsevikok tudták megvalósítani, s Oroszország elmaradottsága érthető módon egyenesen összefüggött a hatalmon lévők reakciós, konzervatív hozzáállásával, mégis, a fejlődés tendenciája vitathatatlan.

„A kapitalizmus második kiadása” nem pusztán egy olyan országot örökölt a szovjethatalomtól, amelyben mindenki írástudó, hanem egy olyan országot, ahol mindenkire kiterjed a középszintű oktatás, s ahol rengeteg oktatási intézmény van, köztük számos főiskola és egyetem, melyek jelentős része világszínvonalú oktatást biztosított.

Ez az új, kapitalista hatalom azonnal hozzálátott a közoktatás rendsze­rének tönkretételéhez, természetesen „reformoknak” titulálva a pusztítást. Ennek oka egyszerű: az új uralkodó osztály nem látta át, hogyan segíti elő a létező közoktatási rendszer a bürokrata-burzsoázia meggazdago­dását, más szempontjai pedig akkoriban nem voltak. Ám a „reformoknak” (több is volt, köztük olyanok is, amelyeket nem sikerült megvalósítani) volt stratégiai célja is: egy kétcsatornás közoktatási rendszert akartak létrehozni – drága és minőségi oktatást az elit, gyengét (de lehetőleg szintén drágát) a többiek számára. Ezeknek az intézkedéseknek a lé­nyege, hogy megerősítsék a társadalmi differenciálódást azáltal, hogy az „alsóbb rétegeket” – vagyis a lakosság döntő többségét – kizárják a minőségi oktatásból, tehát megfosszák azoktól az ismeretektől, melyek révén azok (mind szakmai, mind társadalmi téren, így a politikában is) versenyre kelhetnének az elittel (vagyis a bürokrata-burzsoáziával s az azt kiszolgáló értelmiségi érdekcsoportokkal). (Erről bővebben: Taraszov 1999, ill. http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html)

A szovjet közoktatási rendszer persze nem volt ideális. Az 1980-as évekre már nyilvánvalóan nem felelt meg a Szovjetunió társadalmi és gazdasági fejlődése által támasztott követelményeknek, és radikális átalakításra szorult. Ezt még a gerontokratikus szovjet kormányzat is felfogta, ezért került bevezetésre az 1984-es „alijevi” reform. De a mai kapitalista Oroszországban a közoktatási rendszer nem pusztán a ren­deltetésének nem felel meg (bármilyen alacsony színvonalon), hanem az elnevezésének sem.¹⁷

Tehát, míg a forradalom előtti Oroszországban a közoktatás fejlődött (egy nagyon rossz kiindulópontból startolva az akkoriban progresszívnek számító külföldi minták irányában haladt), a mai Oroszországban visszafejlődik (egy viszonylag előnyös kezdeti helyzetből kezd a harmadik világ legrosszabb rendszereinek szintjére süllyedni).

Hasonló helyzetben van a tudomány is. Oroszország éppen a forra­dalom előtti kapitalista időszakban foglalta el méltó helyét a tudomány világában. Ez annak köszönhető, hogy ekkor lépett színre (elsősorban a természettudomány területén) a materialista és demokratikus beállított­ságú közrendűek már említett nemzedéke, amelynek politikailag radikális tagjai azokban az években a forradalmi mozgalom magját képezték. A kapitalista fejlődés objektív követelményei lehetővé tették az oroszországi tudomány, így az elméleti alapkutatások anyagi feltételeinek javítását is, bár nem túl nagy mértékben.

Természetesen igaz, hogy a Nyugathoz viszonyítva az oroszországi tudomány provinciális szinten maradt, de azért igen nagy és megbecsült provinciának számított. Éppen ebben az időszakban alakultak ki Orosz­országban az a jelenség, amit tudományos iskolának nevezünk, és a szovjet korszakban ezek végig fenn is maradtak. Ebben a korszakban folytatták tanulmányaikat és/vagy kezdték el tudományos pályájukat azok a későbbi szovjet tudósok, akik aztán elérték, hogy a tudomány az akadémiai és egyetemi világ rezervátumából a XX. század húszas-­harmincas, majd ötvenes-hatvanas éveinek tudományos komplexumává fejlődjön (az utóbbi időszakban értelemszerűen csak azok vehettek részt, akiket elkerült a sztálini terror thermidori kaszája).

Nem kérdés, hogy a forradalom előtti Oroszországban a tudomány nem a politikai rezsimnek köszönhetően, hanem annak ellenére fejlődött. A haladó tudósok zaklatása, „politikai megbízhatatlanság” miatti üldözte­tése akkoriban megszokott jelenség volt.

Ma azonban mindez másképp van. Az elvileg ellenzékinek számító orosz kommunista párt prominensét, Zs. I. Alfjorovot nem üldözte senki, akkor sem, amikor még nem volt Nobel-díjas. A tudósok a nyilvánvaló sületlenségtől kezdve a nyílt rendszerkritikáig bármit publikálhatnak (a folyóiratok kis példányszáma miatt ez a kritika amúgy is erőtlen). Ám a humántudományok művelőinek nagy részét könnyen megvásárolhatóvá tette az államnak, a nagytőkének, vagy éppen a külföldi ösztöndíjakat osztogató intézményeknek való kiszolgáltatottság. Az, hogy az Orosz Tudományos Akadémia akadémikusnak választotta A. N. Jakovlevet, akinek tudományos teljesítménye valóban a nullával egyenlő, és A. I. Szolzsenyicint, aki – filológus-akadémikus létére – nem tudja megkülön­böztetni az igét a melléknévtől,¹⁸ ékes bizonyítéka a patologikus helyzet­nek. A disszertáció tudományos kritériumai megszűntek, a hivatalnokok számára presztízs lett ledoktorálni, disszertációikat „négerekkel” íratják nyakra-főre.¹⁹ D. J. Ajackov disszertációjának botrányos ügye csaknem a vesztét okozta a nemzetközi hírű szaratovi történésznek, N. A. Troickijnak. A Vlagyimir Putyin plagizált disszertációja körül kialakult botrányt a VAK (a tudományos fokozatok odaítélését szabályozó minisztériumi szakbizottság – a ford.) és a hasonló fórumok egyszerűen igyekeztek nem észrevenni.

Az ország tudományos életének siralmas helyzetéről szó szerint sok ezer cikk született. Ezek jól vázolják és megfelelően elemzik a helyzetet – szerzőik általában maguk is tudósok, akiket még megtanítottak gon­dolkodni és elemezni. Először is, az elmúlt időszakban a tudományos iskolák többsége elhalt, mert a tudósok jó része külföldre távozott, a tudományos szféra nagyon elöregedett, „demográfiai szakadék” alakult ki – a szovjet tudományos iskolák utolsó képviselőinek már nem volt kinek továbbadniuk tudásukat és tapasztalataikat (mivel a fiatalok ma nem választanak tudományos pályát a szélsőségesen alacsony fizetések miatt, vagy ha igen, villámgyorsan emigrálnak). Másodszor, az állandó forráshiány miatt a leginkább perspektivikus irányzatok fejlődése meg­szűnt. Harmadszor, az alapkutatások nagy részét vagy befagyasztották, vagy megszüntették, vagy külföldre telepítették, hiszen a hivatalnokok és a tőke csak a gyorsan megtérülő befektetéseket tudják értékelni, és egyszerűen nem értik, mi hasznuk lehet az elméleti és alapkutatásokból. Negyedszer, a tudományt elkezdte aktívan kiszorítani az áltudomány, az afféle sarlatán vállalkozások, mint a „torziós mezők akadémiája”, „az érzékek feletti érzékelés akadémiája” stb., ami részben a tudományos, materialista megközelítésre zúduló (többek között egyházi) támadások­nak köszönhető. Ezek a támadások egyrészt a „kommunizmus elleni harc” jegyében folytak, másrészt a posztszovjet hivatalnokréteg agresszív műveletlenségére támaszkodtak, s a divatba jött posztmodernizmus is ebbe az irányba hatott. Az utóbbi hatását jól illusztrálja az a botrány, amely egy, a VAK folyóiratában megjelent cikk körül tört ki, melyet szerző­je az áltudományos szövegeket generáló SCIgen program segítségével alkotott (Troickij variant 2008)

Tehát a forradalom előtti kapitalista Oroszországban az egyházi és a politikai cenzúra igájában sínylődő, mégis fejlődő tudományunk volt, most azonban stagnáló és visszafejlődő van, s fennáll a lehetőség, hogy a „kapitalizmus első kiadásának” kulturális szintje alá fogunk süllyedni.

Ugyanez elmondható a kultúráról is. Itt nem is fontos belemennünk a részletekbe. Elég, ha az irodalomra tekintünk, s feltesszük a kérdést: hol van a mai Lev Tolsztoj? A mai Dosztojevszkij? Szaltikov-Scsedrin? Turgenyev? Csernisevszkij? Nyekraszov? A. N. Osztrovszkij? Leszkov? Tyutcsev? Kuprin? Csehov? Gleb Uszpenszkij? Korolenko? Garsin? Gorkij? Vereszajev? Stb., stb., stb.

Szándékosan nem soroltam fel az imént az „ezüstkor” alkotóit (mint ismeretes, legtöbbjük költő volt), mivel azok, akik látták műveik eredeti kiadását, tudják, hogy ezek a könyvek mikroszkopikusan kicsi példány­számban jelentek meg (200-500 példányban), s ahogyan az utolsó oldalakon és a borítókon elhelyezett reklámokból megtudhatjuk, öt-tíz évig a kiadók polcain vesztegeltek, mielőtt elkeltek volna. Pedig ezek az „ezüstkor” későbbi büszkeségeinek könyvei voltak – Andrej Belijé, Marina Cvetajeváé, Borisz Paszternáké, Oszip Mandelstamé… Csak a szimbolisták első nemzedéke – Brjuszov, Blok, Balmont és Szologub -kerülte el ezt a sanyarú sorsot. Vagyis a híres „ezüstkori” költészet nagy részére nem volt kereslet és igény még „művelt társasági körökben” sem. Erre a fajta költészetre csak a bolsevikok által végrehajtott kulturális forradalom tette fogékonnyá a társadalmat, mivel akkor szoktatták rá az embereket a komolyabb olvasmányokra, és szorították rá őket arra, hogy az irodalmat, többek között a költészetet komolyan vegyék (melynek jó táptalajt adott a forradalom és a polgárháború alatt felgyülemlett hatalmas emocionális feszültség).²⁰

A vastag irodalmi folyóiratok akkori helyzetét össze sem lehet hason­lítani a maival. Mint ismeretes, akkoriban az irodalmi folyóiratok voltak „az eszmék urai”. S szerepüket nemcsak a szépirodalom minőségének köszönhették. Az irodalmi folyóiratok befolyása akkortájt, mint tudjuk, az irodalom- és művészetkritika és publicisztika színvonalától és minőségé­től függött. Bármennyit is beszélünk arról, hogy a cári Oroszországban a cenzúra által meghatározott speciális feltételek olyan filozófiai, szoci­ológiai és politikai funkciókat róttak az irodalomkritikára és az irodalmi publicisztikára, melyeket normális esetben nem kellett volna ellátnia, tény, hogy a vastag irodalmi folyóiratok 1905 után sem veszítették el szerepü­ket, amikor a filozófiai, szociológiai és politikai irodalom nem kényszerült a cenzúra miatt irodalomkritikának vagy publicisztikának álcáznia magát. Emellett valljuk be őszintén: a mai irodalmi folyóiratok nem szépíró szerzői között nem találunk olyan személyiségeket, akik tehetségben, bátorságban, virtuozitásban és a közvéleményre tett hatásában felvennék a versenyt Belinszkijjel, Dobroljubovval, Csernisevszkijjel, Nyekraszovval, Herzennel, vagy legalább Mihajlovszkijjal, Sztrahovval, Varfolomejevvel, Zajcevvel vagy Ivanov-Razumnyikkal.

A vastag irodalmi folyóiratok a mai Oroszországban csak vegetálnak, belterjessé váltak, s leggyakrabban csak a szerzők, a szerzők barátai és ellenségei, rokonai és a szakmabeli bölcsészek kísérik őket figye­lemmel. Erőltetettek, végtelenül unalmasak és riasztó tehetségtelen-ségről árulkodnak. Tegyük hozzá, hogy a forradalom előtti kapitalista Oroszországban az irodalmi folyóiratokat üldözte és gyakran betiltotta a hatalom, miközben anyagilag csak magukra támaszkodtak, ma pedig semmilyen cenzúrának és zaklatásnak nincsenek kitéve, s jelentős részüket vagy az állam, vagy a nagytőke támogatja (mint például a Znamja folyóiratot). S nem is ejtettünk szót a szatirikus irodalmi folyó­iratok teljes hiányáról.

Ugyanígy áll a dolog a színházzal. Mindazon problémák ellenére, ame­lyekkel a forradalom előtti Oroszországban a színház küzdött, nyugodtan mondhatjuk, hogy akkoriban a színházművészet demokratizálódott, egyre kifinomultabbá vált, szociális érzékenysége és ennek függvényében társadalmi szerepe is növekedett. Ismeretes és kétségbevonhatatlan, milyen sokat adott az orosz és a nemzetközi színházművészetnek a 60-as évek „új színháza”, Osztrovszkij, Csehov, Szadovszkij, Sztrepetova, a Moszkvai Művész Színház, Jermolova, Komisszarzsevszkaja, Tairov, Meyerhold vagy Jevreinov. A mai Oroszországban a legtöbb színház olyan intézménnyé vált, amely az újgazdagok kulturális igényeit igyekszik kielégíteni, és a színházművészet olyan tempóban hanyatlik, hogy nem­sokára művészetről már nem is beszélhetünk. Tudjuk, hogy a színészek általában buták (az okos színész akadályozza a rendezői koncepció megvalósítását), de amióta nincsen „szovjet cenzúra”, az is kiderült, hogy a színházi rendezők is szinte kivétel nélkül mind ostobák. Mindenesetre az a makacs igyekezetük, hogy az élet teljes gazdagságát alantassággá, trágársággá és primitív szexualitássá redukálják, eléggé árulkodik mind az orosz színházi rendezők szellemi színvonaláról, mind azokéról, akiket ez a „művészet” el tud kápráztatni.²¹ Mindemellett az előadóművészet is hanyatlik: míg azelőtt a valóban zseniális Szoktunovszkij volt a sztár a színészek között, napjaink sztárja Bezrukov, aki minden egyes darabban (és persze filmben) ugyanazt játssza.

Ha pedig a zene felé fordulunk, akárcsak az irodalom esetében, itt is rákérdezhetünk: hol van a mai Csajkovszkij? Rimszkij-Korszakov? Muszorgszkij? Balakirev? Borogyin? Anton Rubinstein? Glazunov? Szkrjabin? Rahmanyinov? A zenészekről már ne is beszéljünk. Az orosz zeneművészeti előadói iskolák a XX. század elején jöttek létre, és az egész szovjet időszakban megőrizték működésüket. Szándékos tönk­retételük már az új, kapitalista időszakra esik. A legjobb előadók, akik még a szovjet iskolákban szerezték tudásukat, ezután külföldre távoztak.

A képzőművészet áttekintése még ennél is tréfásabb képet mutat. A forradalom előtti Oroszország megmutatta a világnak, hogyan lehet meghaladni a megalkuvó akadémizmust, és tehetségek egész garma­dáját vonultatta fel, a vándorkiállítóktól a „Mir iszkussztva” és a „Bubnovij valet” csoportig és a szuprematizmusig. A mai Oroszország „aktuális” képzőművészete szánalmas (bár hivalkodó), a társadalom szempontjából felesleges és érdektelen (s ezért nem is hat a társadalom életére).

Úgy tűnik, a kultúrának egyetlen olyan területe van, amely manapság hasonló helyzetben van, mint a forradalom előtti kapitalista Oroszország­ban, ez pedig a balett. „A kapitalizmus első kiadása” idején az orosz balett szinte végig válságos állapotban vegetált, az volt a dolga, hogy szóra­koztassa az udvart, és ágyasokat biztosítson a cári család tagjai és a „nagyvilági” társaság számára. A művészet azon fellobbanásai, amelyek a szimfonikus balett megszületéséhez, Gorszkij és Fokin tevékenységé­hez köthetők (mely utóbbihoz a Gyagilev nevével fémjelzett párizsi orosz évadok zajos sikere szolgáltatott alapot), ritka és szerencsés kivételnek számítottak.

Persze, hivatkozhatnánk arra, hogy a régi, forradalom előtti idők óta sok új művészeti ág is kifejlődött, ilyenek a filmművészet, a televíziózás vagy a rockzene, ám ez demagógia lenne. Az „orosz rock” a szemünk előtt vált a késő-szovjet időszak „lázadó zenéjéből” közönséges poppá, az pedig per definitionem nem művészet. (Az igazi rockzene csak a gettók ellenkulturális-szubkulturális világában maradt meg.) Az orosz televíziózás pedig az 1960-as, 1970-es évekre épphogy felemelkedett a művészet szintjére, de az ilyen irányú kísérletezésnek Szergej Lapin véget is vetett, a kapitalista Oroszországban pedig, ahol a televízió rögtön a tömegszórakoztatás és tömegbutítás eszközévé vált, végleg búcsút mondhattunk nekik.

A mozival már bonyolultabb a helyzet. Az a kezdetleges stádium, amelyben a filmművészet a forradalom előtti Oroszországban volt, nem is tette másra alkalmassá, mint hogy a tömegkultúrát szolgálja. Ezt Neja Zorkaja (1976) a maga idejében világosan kimutatta. De azóta hosszú idő telt el, és a mozi mind a Szovjetunióban, mind a többi filmes nagy­hatalomban valódi művészetté fejlődött, amely esztétikai nyelvének (nyelveinek) segítségével alkalmas bonyolult filozófiai, társadalmi és politikai, sőt, ismeretelméleti kérdések feldolgozására. A posztszovjet Oroszországban a filmművészet totálisan visszahanyatlott a tömegkul­túra szintjére, s ez a hanyatlás hamarosan különösen rossz irányt vett, mivel az orosz mozinak a tömegkultúra szokásos funkciója – a tömegek szórakoztatása, figyelmük elterelése a társadalmi-politikai problémákról – mellett még egy másik feladatot is szántak (akárcsak Sztálin idejében), ez pedig az agymosás, az uralkodó osztály és rendszer által üdvösnek ítélt ideológia terjesztése.²²

Az orosz kultúra ilyen totális hanyatlása szorosan összefügg az új orosz uralkodó osztály kulturális primitivizmusával. A nemesekkel el­lentétben, akik általában klasszikus műveltséget szereztek, s akikbe belenevelték a feudális mintákon nyugvó jó ízlést, az új elit még nem tanulta meg, hogyan illik az elitnek viselkednie, és hogyan nem, s fesz­telenül demonstrálja fejletlen ízlését vagy az ízlés teljes hiányát. Ezt a társadalmi elvárást mind nyíltan, mint burkoltan közvetítik a „kultúra mestereinek”, akik, mint afféle profi prostituáltak, jó érzékkel pontosan azt valósítják meg, amit várnak tőlük. A hatalom csúcsán állók sem ki­vételek. II. Miklós, aki Sz. Ljubos találó megjegyzése szerint maga volt a „koronás gyarlóság”,²³ nyilván kicsit sem konyított sem az operához, sem a baletthez. (A balett számára elsősorban az a terep volt, ahol „hivatalos” szeretője, Matilda Kseszinszkaja aratta sikereit. Azt, hogy Kseszinszkaja korának egyik legremekebb táncosnője volt, Miklós való­színűleg fel sem fogta. A lánnyal családja kívánságára folytatott viszonyt, akik azt remélték, a fiatal trónörökös így majd leszokik az onanizálásról /Ljubos 1924, 189/.) De, mint jól nevelt ember (s hogy az volt, azt minden életrajzírója megerősítette), II. Miklós tudta, hogy operába és balettre járni illendő dolog, zenés kávéházba viszont nem illendő. S mivel tud­ta, hogy nincs kifinomult esztétikai érzéke, ebben (általában, bár nem mindig) a szakértők tanácsaira hagyatkozott. Ezzel szemben a mai Oroszországban minden Luzskov-féle szakértőnek tartja magát, legyen szó festészetről, építészetről vagy akár színházról. Ennek köszönhetjük az olyan szégyenletes eseményeket, mint a május 9-i Győzelem Napján a Kremlben tartott hivatalos ünnepi koncertet, ahol – olyan díszlet előtt, amit mintha egy isten háta mögötti laktanya kiskatonái dobtak volna seb­tében össze – teljesen fahangú és botfülű „énekesek” adták elő a Nagy Honvédő Háború dalait „orosz chanson” stílusban, az Orosz Föderáció elnöke és családja, az egész kormány és az Orosz Pravoszláv Egyház pátriárkája pedig az első sorból nézték – és csodálták – ezt a produkciót!

Ma az uralkodó osztály képviselői, hiába vásárolnak grófi címet valamelyik „nemesi társaság” önjelölt vezetőitől, s hiába tudják, hogy helyzetükből kifolyólag nekik támogatniuk kell a művészetet, rá nem jönnének, hogy azokban a kérdésekben, amelyekhez nem értenek, nem ártana szakértőkkel konzultálni. Tipikus példaként álljon itt a Moszkvai Konzervatórium nagytermében 2005. október 6-án rendezett koncert, melyen Ivan Numerov alt lépett fel. A koncertet az „Egyesült Cukrászok” nevű holding szponzorálta, s ezek az „egyesült cukrászok” nem kevés pénzt költöttek még arra is, hogy a jeles Numerov koncertjét a Rosszijszkaja gazetában, a Trudban, a Vremja novosztyejben s további orgánumokban reklámozzák. És egyik cukrásznak sem jutott eszébe, hogy szakértőkhöz forduljon, akiktől megtudhatta volna, hogy bizony nem minden zeneiskola növendékei tudnának olyan sikeresen csúfot űzni az alt hangból, ahogyan ezt Numerov tette. Érthető módon minden normális ember szörnyülködve hagyta ott a koncertet (elsőként a konzervatórium növendékei távoztak). Ám a cukrászok elégedettnek látszottak. Csupa-csupa Jourdain úr.

Ez a kultúrpolitika (a neoliberális gazdaságpolitikával egyetemben) ahhoz vezetett, hogy ma a lakosság nagy többségének részvétele a kulturális életben éppen ellenkező irányban változik, mint a forradalom előtt. A forradalom előtt magánszemélyek, illegális (hivatalosan inkább féllegális) diákszervezetek, 1905 után pedig már szakszervezetek és társadalmi szervezetek is könyvtárakat és olvasótermeket, népszín­házakat, dalárdákat stb. hoztak létre. A nagyvárosokban „népházakat” építettek (persze, azzal a céllal, hogy a munkások „hőzöngés” helyett mással legyenek elfoglalva, de mégis!). Mindez annyira kinőtte magát, hogy a legnagyobb üzemekben színházakat létesítettek, ahol a mun­kások, a kortársak megfigyelései szerint meglepően magas művészi színvonalon, drámákat, sőt, operákat adtak elő, melyekben a Bolsoj, a Malij és a Művész Színház színészei vendégszerepeltek – ilyen volt például a Nyikolszkij gyár színháza Orehovban (Orehovo-Zuevszkaja pravda 2002).

Ma, ahogyan ezt a RAGSZ (Oroszországi Közszolgálati Akadémia) Szociológiai Központja által 2004 decemberében 25 régióban végzett „A mai Oroszország szellemi kultúrája – a jelenlegi állapot és a tendenciák” című speciális kutatási projekt következtetéseiben leírták (Szvobodnaja miszl 2005, 130-145), Oroszországban azt figyelhetjük meg, hogy a szovjet időszakban hagyományosnak tekintett (kollektív) kulturális tevé­kenység eltűnik, azt a szabadidőnek az atomizált társadalmakra jellemző passzív, individuális, otthoni szabadidős tevékenysége váltja fel: televízió és videónézés, alvás, magányos italozás és az egyszerű semmittevés, „a szabadidő elütése”.

Ugyanakkor az olvasási kultúra szerkezete is változik: a komolyabb olvasmányokat kiszorítja a ponyva, a primitív, szenzációhajhász, botrány-és szórakoztató irodalom, szélsőséges esetben pedig az olvasás csak a keresztrejtvényekre és a tévéműsorra korlátozódik. Érdekes, hogy mind a lakosság, mind a szakértők jelentős része úgy véli, hogy a kulturális élet elszegényedése szorosan összefügg egyrészt a lakosság életszín­vonalának csökkenésével, másrészt azzal, hogy a hatalom rákényszeríti a lakosságot bizonyos kulturális termékek fogyasztására és bizonyos kulturális minták követésére.

Jól látható, hogy a lakosság nem elhanyagolható része alternatíva híján állt át az olcsó termékek és „alacsony műfajok” „élvezetére”. Nem csak azért, mert nincs másra pénze, de legalább ennyire a „felülről” (részben reklámok útján) jövő propaganda hatására. A kutatás többek között megállapította, hogy a fitnesz-centerek és bowling-termek töb­bé-kevésbé rendszeres látogatása a megkérdezettek között az első helyen állt, messze megelőzve ezzel a színházat, a koncerteket, a kiál­lítótermeket és még a diszkót is (körülbelül olyan gyakori, mint a mozi látogatás). Ugyanakkor az olvasás a hetedik helyre szorult a szabadidős tevékenységek, kikapcsolódási lehetőségek között. A szerzők így vonták le a következtetést: „A szellemi és tömegkommunikációs szférában az új feltételekhez való alkalmazkodás általában negatív irányba mutat. Ez megnyilvánul a kulturális minták minőségcsökkenésében, az írott és elektronikus sajtóban megjelenő elemző műfajt képviselő cikkek, írások és műsorok színvonalának csökkenésében, a tömegkommunikációs eszközök többségének deintellektualizációjában, bulvárosodásában, az emberek kulturális sokszínűség iránti igényeinek csökkenésében, kulturális látóterük általános beszűkülésében. A szellemi javak piacának nézettségi adatok, népszerűségi ráták, brandek kategóriáiban gondol­kodó szereplői a saját maguk által gerjesztett kereslet kielégítésére törekednek, amelyben nincs helye sem a magasabb követelményeknek, sem az önálló, aktív és igényes személyiségnek, a piac ma afféle kvázi-civilizációs folyamatként működik. Nem a művészet, a kulturális alkotás igénye működteti, hanem a már megszokott, bevált, és mellesleg jól jövedelmező termékek eladása.” (Szvobodnaja miszl 2005, 139-140)

Negyedszer, a ma divatos összehasonlítások ellenére lényegi különb­ségek vannak a forradalom előtti és a jelenlegi orosz imperializmus kö­zött. A forradalom előtti kapitalista Oroszország elsővonalbeli imperialista nagyhatalom volt. Imperialista befolyása az uralmi blokkokon át kiterjedt egész Európára, amely akkoriban az imperialista harcok legfőbb színtere volt, közvetlen érdekeltségi szférája pedig magába foglalta Közép- és Ke­let-Európát, és a mediterrán térséget. Az európai határokon túl az orosz imperializmus aktív volt az egész Közel-, Közép- és Távol-Keleten, s még Burmában is igyekezett megvetni a lábát. A mai Oroszország uralkodó osztálya az egykori Oroszország határain túl nem pályázik befolyási övezetekre, vagyis szigorúan véve kisebb területben gondolkozik, mint az egykori Orosz Birodalom. A sok jelképes gesztus, repülőgépek és hajók szállítása Venezuelának egy-két „baráti látogatással” összekötve, való­ban csak szimbolikus lépés és reklámfogás – ahogyan Osztap Bender mondaná, az orosz hatalom képviselői „a tekintélyes külső érdekében felfújt pofával” fontoskodnak. Ily módon Oroszország mint imperialista hatalom Ausztrália, India, a maoista Kína, a rasszista Dél-Afrikai Köz­társaság vagy a katonai diktatúrák korát élő Brazília szintjére „süllyedt”, vagyis átkerült a „másodvonalbeli” imperialista hatalmak táborába. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy Moszkva és Washington között, a köl­csönös harcias retorika ellenére, ebben a kérdésben létezik valamilyen hallgatólagos megállapodás (bár lehet, hogy ezt mindkét érintett fél a maga módján értelmezi).

A példák számát még lehetne szaporítani, de ezt már nem tartom szükségesnek. Ahogyan azt Lenin mondotta volna hasonló esetben, qui prouve trop, ne prouve rien. Most már levonhatunk néhány következtetést.

1. A mai orosz kapitalizmusnak semmi köze sincsen a XIX. század végi, XX. század eleji orosz kapitalizmushoz, nem lehet az utóbbihoz való visszatérésként (annak „restaurációjaként”) értelmezni. A mai kapitaliz­mus a szovjet rendszer (a szuperetatizmus) fejlődésének (vagy, ha úgy tetszik, visszafejlődésének) eredményeképpen jött létre. Ezért aztán a forradalom előtti kapitalizmusra vonatkozó ismereteink csak közvetetten nyújthatnak e témában segítséget, és semmiképpen sem pótolhatják a mai orosz kapitalizmus tanulmányozását, elemzését és elméleti fel­dolgozását. Mi több, számos esetben inkább negatív hatással vannak munkánkra, félrevezetően hatnak, mivel hamis analógiákat kínálnak. Annál inkább segítségünkre lehet a „harmadik világhoz”, a kapitalizmus perifériájához tartozó országok tanulmányozása, tapasztalatainak érté­kelése, akárcsak a globalizációs folyamat általános vizsgálata.

2. Egyáltalán nem állják meg a helyüket azok az ideológiai konjunktú­rához kötődő, jelenleg divatos értékelések, melyekkel az orosz értelmiség jelentős része azonosul, amelyek szerint a mai Oroszország visszatérni készül forradalom előtti állapotához (vagyis elvben a patriarchális pravo­szláv imperialista monarchiához). Ez elsősorban azért lehetetlen, mert a mai oroszországi kapitalizmus a szuperetatizmusban gyökerezik (amely már megoldotta a kapitalizmus minden alapvető feladatát – az iparosí­tást, az urbanizációt és a kulturális forradalmat), vagyis Oroszországban már véglegesen rögzült az ipari termelési mód, és kialakult az ipari társadalmakra jellemző társadalomszerkezet. Ez az objektív körülmény. Másodsorban, ebben az uralkodó osztály döntő többsége sem érdekelt, mivel egy ilyen fordulat anyagi státuszukat (a tulajdonhoz való jogukat) elkerülhetetlenül kérdésessé tenné. A mai Oroszország többi társadalmi osztálya és rétege még kevésbé érdekelt egy ilyen visszatérésben. Ez a szubjektív körülmény.

3. Még ennél is alaptalanabbak a hagyományos baloldali ellenzék azon reményei, hogy a „kapitalizmus második kiadása” elkerülhetetlenül olyan társadalmi-politikai változásokat idéz elő az országban, amelyek végül egy új „1917. októberhez” vezetnek, melynek eredményeképpen a

társadalomnak hirtelen nagy szüksége lesz erre a bizonyos ellenzékre, amely a spontán politikai folyamatok hullámát meglovagolva ekkor a csúcsra törhet. Még akkor sem, ha hagyományos baloldali ellenzékünk mai vezérei számára oly kecsegtetőnek tűnik a lehetőség, hogy egy harckocsi lövegtornyában találja magát a Finn pályaudvar előtt, vagy a Kseszinszkaja-palota erkélyén, azután pedig a Szmolnijban és/vagy a Kremlben. A lényegi különbség a mai kapitalista és a forradalom előtti Oroszország között (mint objektív körülmény), valamint a való élettől száz évre lemaradó hagyományos baloldali ellenzék teljes korszerűtlensége (mint szubjektív körülmény) gondoskodnak arról, hogy ez a feltételezés ne legyen más, mint színtiszta illúzió.

4. A mai orosz kapitalizmus, mint olyan egyedi jelenség, melynek nincs analógiája a történelemben, kitartó és szigorú tudományos tanul­mányozás után kiált. Ezt a tanulmányozást nem helyettesíthetjük sem (szocialista, liberális vagy konzervatív) kész sémák bemagolásával és felmondásával, sem valamilyen külföldi történelmi és gazdasági-társa­dalmi példa elemzéséből levont tanulság Oroszországra vetítésével, még kevésbé a múlt politikai jelszavainak értelmetlen ismételgetésével (függetlenül attól, honnan származnak ezek a jelszavak – ma a sztolipini „Nekünk nagy Oroszország kell!”, a feketeszázas „Üsd a zsidót!” és a bolsevik „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” egyformán inadekvát).

A „kapitalizmus második kiadása” Oroszországban éppen annyira sajátos, mint amennyire érdekes és tanulmányozásra váró társadalmi­gazdasági jelenség, amely nem pusztán lelkiismeretes, abszolút komoly és abszolút tudományos hozzáállást igényel, hanem, úgy sejtem, több­nyire egészen más kutatókat is, nem azokat, akikkel ma rendelkezünk.

Fordította: Iván Ildikó

2008. május 16 – 2008. december 4. Megjelent a Levaja Polityika [Baloldali politika] c. folyóirat 7-8. számában. A cikk a „Két kapitalizmus Oroszországban” című nemzetközi konferencián elhangzott előadás alapján készült, Moszkva, 2008. május 17-18.

Jegyzetek

¹ Érdekes, hogy Kagarlickij Periferijnaja imperija… című könyvében (2003, 489, 519-521) újfent megerősítette az oroszországi „restaurációs időszakról” vallott tézisét.

² Azt, hogy Oroszország – számára előnytelen módon – már a sztálinizmus idején bevonódott ebbe a rendszerbe, Kagarlickij tények alapján bizonyítja (2003, 429­450, 459-471). Ebben az esetben Kagarlickij Wallerstein nézeteihez csatlakozik (többször is az ő követőjének nevezve magát), aki, bár különböző korszakaiban a Szovjetuniót hol a kapitalista világrendszer részének, hol pedig „kivételnek” tekintette, de soha nem tartotta önálló világrendszernek, s ez igen sokatmondó.

³ Cohen nem indulatból használja a „valódi demodernizáció” kifejezést, hanem be is bizonyítja azt, hogy a „kapitalizmus második kiadásának” eredményei egyenesen ellentmondanak a „modernizációs elmélet” által ígérteknek: a GDP csökkent (50, de az is lehet, hogy 83 százalékkal), a tőkebefektetés aránya 80 százalékkal, az egy főre jutó hús és tejtermék 75 százalékkal kevesebb, a termelés, az infrastruktúra, a közellátás hanyatlik, tönkremegy, a lakosság a szegénységi küszöb környékén, vagy az alatt tengődik, a felsőfokú végzettsé­gűek nagy része képesítést nem igénylő munkából tarja fenn magát stb. (Cohen 2001, 172-173) Cohen ugyanott a „katasztrófa” kifejezést is használja, amely igen találóan jellemzi a jelenlegi helyzetet, főleg, ha tekintetbe vesszük a német kutató, V. Falin által közölt adatokat, miszerint a „kapitalizmus második kiadása” által okozott gazdasági károk már 1998-ra két és félszer felülmúlták a második világháborúban elszenvedetteket. (NG 1998)

⁴ B. Sz. Horev ismert adatai szerint 2001-re a tudományos és tudományos ku­tatói szervezetek egyharmadát teljesen megszüntették, a tudomány területén foglalkoztatottak száma a felére csökkent, 150 tudományos folyóirat szűnt meg, és az orosz tudósok 15 százaléka emigrált.

⁵ Mindez azzal végződött, hogy már a nyugati tudomány ruszistái sem hisznek nekik, akik pedig általában kritika nélkül ismételgetik az orosz neoliberálisok minden sületlenségét. Lásd például Powell (2002).

⁶ Valójában a helyzet ennél érdekesebb volt. A szovjet elektromos energia fő fogyasztói a KGST országai voltak, akik a világpiaci áraknál jóval olcsóbban jutottak ehhez hozzá. Ha világpiaci áron vásárolták volna, a nyersanyag és a késztermény aránya a szovjet exporton belül egészen másképp festett volna (ám az elektromos energia esetében ez technikai korlátoktól, konkrétan a háló­zatok kiépítettségétől függött). Mindazonáltal 1980 és 1985 között a Szovjetunió 19,9-ről 29,3 milliárd kW/órára növelte az elektromos áram exportját, amely másfélszeres emelkedést jelent!

⁷ 1880 és 1894 között Oroszország gabonaexportja több mint háromszorosára nőtt – 201 millió pudról 639,5 millió pudra, eközben a gabona ára látványosan csökkent (1880: 231,8 millió rubel, 1894: 381,4 millió rubel).

⁸ Ma hasonló módon viselkednek az olajágazat privatizálói: a privatizált lelőhelyek elkerülhetetlenül kiapadnak, az új lelőhelyek utáni kutatási hajlandóság azonban a magántulajdonban lévő cégeknél évről évre csökken.

⁹ Épp ezért a privatizáció legnagyobb része rövid idő alatt, fantasztikus tempóban lezajlott, hogy a konkurensek számát minimalizálják, s a vagyon oda kerüljön, ahová kell; 1995 végére a fő állami alapok 91 százaléka már magánkézbe került (Rosszijszkij Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik 2001, 305).

¹⁰ Ez semmiképpen nem volt sem véletlenszerű, még kevésbé irracionális folya­mat. Ellenkezőleg, a tőke kivitelét egyenesen az állam pénzügyi-gazdasági politikája provokálta. (Lásd például: Polityicseszkij zsurnal 2004, 36-38.)

¹¹ Ugyanez derül ki a tengerentúli országokkal való összehasonlításból, akik ebben az időben a gabonapiacon Oroszország fő riválisai voltak: a termőképesség az USA-ban kétszer, Argentínában két és félszer, Kanadában háromszor ilyen magas volt. (Ljasenko 1950, 280)

¹² Egyébként a bürokrata-burzsoázia egyes helyeken – ott, ahol volt erős riválisa: a földesúri osztály – kénytelen volt megőrizni az állami érdekeltség jelentős részét a gazdasági szektorban, amellyel, mint kollektív tulajdonnal de facto – de nem de jure – ő maga rendelkezett. (Lásd: Bardham 1984, 102.)

¹³ A peresztrojka időszakában érdekes adatok jelentek meg a városi és kerületi pártbizottságok első- és másodtitkárainak (a párt, illetve az ideológia irányí­tóinak) backgroundjáról Belorussziában. Kiderült, hogy az első titkárok 95,6 százaléka, és a másodtitkárok 75,2 százaléka, mielőtt tisztségét elfoglalta volna, gazdasági vezető volt. (Szovjetszkaja kultúra, 1989) Feltételezem, hogy a helyzet az ország más régióiban hasonló lehetett.

¹⁴ Ezt jól megvilágítja Radajev könyve (1998) első fejezetében.

¹⁵ A bürokrácia létszámának ilyen exponenciális növekedése a bürokrata-burzso­ázia uralma alatt szintén analóg a posztkoloniális országokban megfigyelhető jelenséggel. A maga idején Cserkov a következő adatokat közölte: Zairében 1966 és 1980 között 24,8 ezerről 400 ezerre (vagyis tizenhatszorosára) növe­kedett a hivatalnokok száma, Tanzániában 1963 és 1980 között 34 ezerről 160 ezerre (majdnem ötszörösére), Kamerunban 1960 és 1979 között 7 ezerről 79 ezerre (tizenegyszeresére), Nigériában 1960 és 1980 között 90 ezerről 520 ezerre (majdnem hatszorosára). (Narodi Azii i Afriki 1984, 52)

¹⁶ Ma – antibolsevista túlbuzgóságból – divatnak számít a forradalom előtti Orosz­országot minden tekintetben idealizálni, többek között túlértékelni kulturális fejlettségét és műveltségét. Például azt állítani, hogy az 1917-es forradalom előtt az írástudók aránya 45 százalék volt. Ez a mítosz olyan megbízhatatlan forrástól származik, mint Nyikolaj Rjazanovszkij (Riasanovsky 1963, 486). Rjazanovszkij úgy kapta meg ezt az számot, hogy egészen egyszerűen írástudónak számí­tott minden olyan gyereket, akik az 1908-ban elfogadott kötelező négyéves elemi iskoláról szóló törvény hatálya alá estek, „megfeledkezve” arról, hogy e törvénynek a tervek szerint 1909-től 1922-ig (!) kellett volna a gyakorlatban megvalósulnia, és az oktatásban részt vevő gyerekek száma 1917-ig 4,5 millió­ról csupán 6,5 millióra emelkedett (25 millió gyerekből ennyien jártak iskolába). Ismerjük II. Miklós rendeletét is, amelyben azt közli, a nép oktatásának ügyében „egyáltalán nem ajánlatos a túlzott sietség”. (Ljubos 1924, 201) Magam is írtam már arról néhányszor, milyen volt a helyzet a valóságban. (Alternatyivi 2001, 158-159; vagy http://www.scepsis.ru/library/id_96.html)

¹⁷ A http://www.scepsis.ru/tags/id_53.html oldalon hatásos összeállítást olvasha­tunk az oroszországi „közoktatási reformról” és annak következményeiről.

¹⁸ A. V. Florja még Szolzsenyicin életében igen bátran leamortizálta utóbbi filológiai munkásságát cikkeiben: (Florja 2001a; Florja 2001b).

¹⁹ A helyzet találó leírását olvashatjuk E. V. Balackij cikkeiben (2005a; 2005b).

²⁰ Érdemes beleolvasni a kortársak feljegyzéseibe, akik megörökítették a költészet iránti különösen megnövekedett érdeklődést a forradalom utáni első évtizedben: a felfokozott érzelmi feszültségben, teltház előtt zajló felolvasásokat, a néha konkrét tömeghisztériába torkolló hangulatot, s ez nem csak az olyan „nyilvános” költők szerepléseire vonatkozott, mint Majakovszkij, Jeszenyin vagy a „proletár költők”, hanem a „szalonköltőkre” is, mint Cvetajeva, vagy a Schmidt hadnagyot felolvasó Paszternak.

²¹ Érdekes, hogy a színikritikusok többsége normálisnak tekinti a kialakult helyze­tet. Csak egy abszolút kisebbség harcol az orosz színház méltóságáért. Lásd például Marina Tyimaseva és Ilja Szmirnov írásait a „Szkepszisz c. folyóiratban.

²² Ezt a témát egy munkámban (Taraszov: Anti-matrica…) bővebben elemeztem.

²³ „Miklós mindenekelőtt kispolgár volt, kicsinyes és aprólékos, kisszerű lélek. Maga volt a megtestesült kispolgári romlottság […] Magánlakrészének beren­dezése egy gazdag bankár lakására emlékeztetett, aki nem különösen művelt, és híján van a művészi ízlésnek [.] II. Miklós szobáiban drága kispolgári bú­torok voltak, jelentéktelen vagy rossz képek a falon, vulgáris ikonok, ízléstelen nyomatok.” (Ljubos 1924, 188-189, 247)

Irodalomjegyzék

Alternatyivi 2001. № 1.

Balackij, E. V. 2005a: Formirovanyije gyisszertacionnoj lovuski. Szvobodnaja miszl XXI, 2005. 11.

Balackij, E. V. 2005b: Gyisszertacionna lovuska. Szvobodnaja miszl XXI, 2005. 2.

Bales, K. 2006: Odnorazovie ljugyi. Novoje Rabsztvo v globalnoj ekonomike. Moszkva

Bardham, P. 1984: The Political Economy of Development in India. Oxford

Beljajev, L. Sz. 2007: Poszledsztvija resztavracii kapitalizma v Rosszii. Irkutszk

Brook, Sz. I. 1980: Dinamika i etnicseszkij szosztav naszelenyija Rosszii v epohu imperializma. In: Isztorija SZSZSZR. 1980. 3.

California Slavic Studies. (1973) Vol. 7.

Cliff, T. 1991: Goszudarsztvennij kapitalizm v Rosszii. B. m

Cohen, S. F. 2001: Proval kresztovogo pohoda. SZSA i tragegyija poszt-kommuniszticseszkoj Rosszii. Moszkva

Csernov, V. M. 1906: Marxizm i agrarnij voprosz. Szentpétervár

Dickout, V. 2004: Resztavracija kapitalizma v SZSZSZR. Moszkva

Dolenko, A. N. 1996: Klasszovaja borba i SZSZSZR v 1970-80 godiiresztavracija kapitalizma. Moszkva

Florja, A. V. 2001a: Nyeobhogyimoli russzkomu jaziku „raszsirenyije” po A. I. Szolzsenyicinu. In: II. Izmajlovszkie Cstyenyija. Matyeriali Vszerosszijszkoj naucsnoj konferencii 25-26 oktjabrja 2001. Orenburg

Florja, A. V. 2001b: Vlagyimir Dal i szovremennaja filologija. Matyeriali Vszerosszijszkoj naucsnoj konferencii 22-23 nojabrja 2001. Nyizsnyij Novgorod

Gorskov, M. K. 2000: Rosszijszkoje obscsesztvo v uszlovijah transzformacii. Moszkva

Gyeszjaty let szociologicseszkih nabljugyenyij. 2003. Moszkva

Horev, B. Sz. 2001: Progressz SZSZSZR i regressz burzsuaznoj Rosszii. Moszkva

Hresztomatyija po isztorii Rosszii. 2001. Moszkva

Hrjascseva, A. I. 1921: Gruppi i klasszi vkresztyjansztve. Moszkva

Isztorija Rosszii. Sz nacsala XVIII do konca XIX veka. 1998. Moszkva

Isztorija SZSZSZR. 1973. 1.

Isztorija SZSZSZR. Sz drevnyejsih vremjon do nasih dnyej. 1968. 6. kötet. Moszkva

Jermolov, A. Sz. 1906: Nas zemelnij voprosz. Szentpétervár

Kagarlickij, B. J. 2000: Resztavracija v Rosszii. Moszkva

Kagarlickij, B. J. 2003: Periferijnaja imperija. Rosszija i miroszisztema. Moszkva

Kaufmann, A. A. 1908: Agrarnij Voprosz v Rosszii. 1-2. kötet. Moszkva

Kirszanov, V. N. 1993: „Resztavracija” kapitalizma v Rosszii. Isztoki i pricsini. Moszkva

Korelin, A. P. 1979: Dvorjansztvo v poreformennoj Rosszii. Moszva

Koszova, L. B. 2003: Vertyikalnaja mobilnoszty: nyeravensztvo vozmizsnosztyej. In: Szpravedlivie i nyeszpravedlivie szocialnije nyeravensztva v szovremennoj Rosszii, 432-448.

Kristanovszkaja, O. 2004: Anatomija rosszijszkoj eliti. Moszkva

Kuranti, 1992. 10. 1.

Larin, J. 1927: Csasztnij kapital v SZSZSZR. Moszkva

Lenin, V. I. 1961: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 1. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1971: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 3. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1973a: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 16. kötet. Moszkva

Lenin, V. I. 1973b: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. 17. kötet. Moszkva

Ljascsenko, L. L. 1950: Isztorija narodnogo hozjajsztva SZSZSZR. 2. kötet. Moszkva

Ljubos, S. 1924: Poszlednyije Romanovi. Leningrád – Moszkva

Marcuse, H. 1969: An Essay on Liberation. Boston

Martinov, J. M. – Csinguzov, O. M. 2005: Otyecsesztvennaja isztorija. Moszkva

Maszlov, P. P. 1905: Agrarnij voprosz v Rosszii. 1. kötet. Szentpétervár

Maszlov, P. P. 1908: Agrarnij voprosz v Rosszii. 2. kötet. Szentpétervár

Milov, L. V. 2001: Velikorusszkij pahar i oszobennosztyi rosszijszkogo isztoricseszkogo processza. Moszkva

Narodi Azii i Afriki. 1984. № 2.

Narodnoje hozjajsztvo SZSZSZR v 1990 g. Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. 1991. Moszkva

NG – figure i lica, 1998. № 16.

Nyemcsinov, V. Sz. 1945: Szelszkohozjajsztvennaja sztatyisztyika c osznovami tyeorii. Moszkva

Orehovo-Zujevszkaja pravda, 2002. 08. 27.

Pipes, R. 1993: Rosszija pri sztarom rezsime. Moszkva

Pokrovszkij, M. N. 1967: Izbrannije proizvegyenyija. V csetüreh knyigah. 3. könyv. Moszkva

Pokrovszkij, V. I. 1902: Szbornyikszvegyenyijpo isztoriiisztatyisztyike vnyesnyej torgovli Rosszii. T. 1. Szentpétervár

Polityicseszkij zsurnal, 2004. № 34.

Powell, D. E. 2002: Death as a Way of Life. Russia's Demographic Decline. Cur­rent History, Oct. 2002. Vol. 101. № 657. 344-348.

Radajev, V. V. 1998: Formirovanyije novih rosszijszkih rinkov: transzakcionnije izgyerzski, formi kontrolja i gyelovaja etika. 1. rész. Moszkva

Rasin, A. G. 1956: Naszelenyije Rosszii za 100 let (1811-1911). Moszkva

Riasanovsky, N. 1963: A History of Russia. N.Y.

Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. Sztatyisztyicseszkij Szbornyik. 2000. Moszkva

Rosszijszkij sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. Sztatyisztyicseszkij Szbornyik. 2001. Moszkva

Sanyin, T. 1997: Revoljucija kakmomentisztyini. 1905-1907, 1917-1922. Moszkva Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija. 1965. 1. kötet. Szovjetszkaja Isztoricseszkaja Enciklopegyija. 1965. 6. kötet. Szovjetszkaja kultúra, 1989. 10. 17.

Szpravedlivije i nyeszpravedlivije szocialnije nyeravensztva v szovremennoj Rosszii. 2003. Moszkva

Sztatyisztyicseszkij ezsegodnyik. 1991

Szvobodnaja miszl XXI, 2005. № 10.

Taburno, I. P. 1903: Prilozsenyije k eszkiznomu obzoru finanszovo-ekonomicsesz-kogo szosztojanyija Rosszii za poszlednyije 20 let. Grafiki i sztatyisztyicseszkije tablici. Tabl. 6. Szentpétervár

Taraszov, A. N. 1994: Provokacija. – Postcriptum iz 1994-go.

Taraszov, A. N. 1995a: Rosszija XXI. 1995. № 11. 58-67.

Taraszov, A. N. 1995b: http://www.scepsis.ru/library/id_101.html

Taraszov, A. N. 1996: Szuperetetizm i szocializm. Szvobodnaja miszl, 1996. 12.

Taraszov, A. N. 1999: Mologyozs kak objekt klasszovogo experimenta. 1. cikk. Klasszovij podhod k obrazovanyiju: znanyija – tolko bogatim. Szvobodnaja miszl XXI, 1999. 10.

Taraszov, A. N. 1999-2000: Mologyozs kak objekt klasszovogo experimenta. 2. cikk. Obnovlenyije gumanyitarnogo obrazovanyija. Szvobodnaja miszl XXI, 1999. 11. és 2000. 2. (http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html)

Taraszov, A. N. 2007: Bjurokratyija kak szocialnij parazit. Szvobodnaja miszl XXI, 2007. 2.

Taraszov, A. N.: Anti-matrica ili borba babla sz oszlom. http://www.scepsis.ru/library/id_1895.html.

Troickij variant, 2008. 13. Troick (http://www.grani.ru/Society/Science/rn.142082.html)

Truskov, V. V. 2003: Resztavracija kapitalizma v Rosszii. Moszkva

Zorkaja, N. M. 1976: Na rubezse sztoletyij. Uisztokovmasszovogo iszkussztva v Rosszii 1900-1910 godov. Moszkva

http://www.hrono.ru/text/2002/tarasnegram.html

http://www.polit.ru/science/2008/09/30/erunda.html

http://www.scepsis.ru/authors/id_209.html;

http://www.scepsis.ru/authors/id_6.html

http://www.scepsis.ru/library/id_96.html

http://www.scepsis.ru/tags/id_53.html