Emberek összetartozásának, együttélésének egyik törté­nelmileg kifejlődött formája. A „nemzet" kategória külön­böző jelentései honosodtak meg.

Az emberek életfolyamatát a gazdasági értelemben vett nemzethez való tartozás (illetve ennek a hiánya) befo­lyásolja a legközvetlenebbül. Gazdasági nemzetről vala­mely állam egységes belső piacának, integrált nemzetgaz­daságának létrejöttétől kezdve indokolt beszélni. A nyu­gat-európai államok többségében a két világháború közöt­ti időszakig, a kelet-európai államok többségében a XX. század hatvanas éveiben bekövetkezett egy ilyen értelem­ben vett nemzet kialakulása. A soknemzetiségű országok közül például Nagy-Britanniában és Svájcban már régeb­ben végbement ez a folyamat, Jugoszláviában vagy a Szovjetunióban viszont mind ez ideig nem jött létre egysé­ges nemzetgazdaság.

A gazdaságilag offenzív helyzetben levő, prosperáló nemzetbe – mint más országokkal szemben gazdasági vé­delmet nyújtó pozitív közösségbe – való integrálódás tár­sadalmi biztonságot jelent, közvetlen előnyöket biztosít a társadalom tagjai számára. Ugyanakkor a gazdasági prob­lémák megjelenésével, illetve a nemzetközi integrációs fo­lyamat megélénkülésével gyengül a nemzet gazdasági tá­maszt nyújtó szerepe, csökken a vele való azonosulás te­hetősége, és bekövetkezik a nemzettudat válsága. Az em­berek jelentős részénél felerősödik a kisközösségek iránti vonzalom, illetve a gazdasági nemzet hitetlenné vált kö­zösségével szemben uralkodóvá válik a kultúrnemzettel való azonosulás, a nemzetiségi tudat.

Ideológiai megfontolások, a társadalmi érzékenységre vetett szigorú tekintet, de méginkáb az elmúlt hetven év társadalmi és gazdasági gyakorlatának figyelmen kívül nem hagyható következményei befolyásolják azokat az elképzeléseket, amelyek a „gyökeres gazdasági reform" keretében a Szovjet­unióban megvalósuló tulajdonreformot meghatározzák. A szovjet tulajdonreform körvonalai már jól kivehetők a kü­lönféle kormányprogramok, népképviselői koncepciók, regionális javaslatok, továbbá a kérdés társadalmi és par­lamenti vitájában elhangzott vélemények alapján. Megál­lapítható, hogy amint a politikai intézményrendszer re­formjában átmeneti szakaszról, itt is egy átmeneti tulaj­donstruktúra létrehozásáról van szó. Ennek lényege a mai szovjet fogalmak szerint szocialistának minősíthető kollektív tulajdonformák preferálása azzal a céllal, hogy a gazdaság minden szeletében gazdát találjanak a működő termelőesz­közökhöz; még ha ez nem jár is minden esetben együtt tulaj­donosváltozással, ám az esetek többségében a tulajdonosi funkciók megosztását jelenti.

Eddigi tulajdonformák

A változások, az újdonságérték megfelelő értékeléséhez szükséges, hogy áttekintsük a szovjet gazdaság eddigi, meg­lehetősen leegyszerűsített tulajdonstruktúráját. Ezenközben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez a leegyszerűsí­tés nem természetes folyamatok, hanem kemény politikai be­avatkozás eredménye.

Lényegében három tulajdonforma létezett, az állami, a szövetkezeti és a szövetkezetinek már elméletben sem nyil­vánított kolhoztulajdon. A csaknem fehér holló ritkaságá­val előforduló egyéni kézművesek szerszámait, később az engedélyezett magántaxizáshoz szükséges gépkocsit, a ma­gán-munkatevékenységet folytatók termelőeszközeit szemé­lyi tulajdonnak – tehát gazdaságon kívüli tulajdonkategóriá­nak minősítették, abból a gyakran hangoztatott megfontolás­ból kiindulva, hogy nem alkalmas mások kizsákmányolására.

Az utóbbi időben az állami tulajdont már elméletben sem próbálta társadalmiként, össznépiként minősíteni a tudomány. Semmilyen ideológiai csavarással nem lehetett takar­gatni a tényt: az adott felépítményi rendszerben a társadalom­nak nem álltak rendelkezésére a tulajdonosi jogok tényleges gyakorlásához szükséges mechanizmusok. Ezek a jogok – mint az a Legfelsőbb Tanácsnak a tulajdonról folytatott vitájá­ban elhangzott – a tulajdon birtoklásának, haszonélvezeté­nek és a vele való rendelkezésnek a jogai, egészen az elide­genítéshez való jogig. A társadalom ezeket a jogokat az adott intézményrendszer keretein belül nem tudta gyakorolni.

Volt idő, amikor a konzervatív társadalomtudomány meg­próbálta elméletileg feloldani ezt az ellentmondást, de nem ju­tott túl a gyakorlat által többszörösen kompromittált fejtegeté­sen, miszerint az állam össznépi állam, a társadalom egészé­nek érdekében cselekszik. Mielőtt szétpattant volna a tudo­mányos szappanbuborék, erősen feszített felszíni erőiből még levezették, hogy éppen ezért az állami tulajdon sokkal szocialistább, mint a többi kollektív tulajdonforma, például a szövetkezeti. Megjósolták az utóbbi fokozatos, de szüntelen közeledését az előbbihez, s ha ez nem akart spontánul bekö­vetkezni, a politika, a gazdaságirányítás „segítette és ösztö­nözte" ezt a folyamatot, konkrét károkat okozva így a gyakor­lat síkján a gazdaságnak.

A sokasodó válságjelek nyomán mind egyértelműbbé vált, hogy az állami tulajdon monopolizált apparátusi tulajdon­ként, elsősorban ágazati, tehát minisztériumi tulajdonként működik. Ebben a rendszerben legjobban a gazda – a tulaj­don hasznát közvetlenül élvező, ezért azt hatékonyan működ­tető gazda – hiányzott. Ez a hiány annak a felismerésnek a nyomán vált egyértelművé, hogy az állam (és ha az demokra­tikusan ellenőrzött állam, akkor rajta keresztül a társadalom) közvetve szintén nyer ezen az ésszerűbb működtetésen, mi­közben – állami tulajdonról lévén szó – megőrzi a tulajdon fe­letti rendelkezés jogát. A gazdasági reform mostani szakaszá­ban a tulajdon oldaláról nézve ez a gazdakeresés a legfonto­sabb momentum.

(Inprecor)

Tulajdonreform

Ahogy a politikai intézményrendszerben még csak szocialista véleménypluralizmusról és nem intézménypluralizmusról van jelenleg szó a Szovjetunióban, úgy a tulajdonreform kereté­ben a szocialista tulajdonformák sokfélesége, tehát nem a „vegyes gazdaság" az elfogadott formula. Szovjet értelmezés szerint a „szocialista" tulajdonformák mindenképpen csoport­tulajdont vagy a tulajdonos, esetleg családtagjai által közvet­lenül működtetett egyéni tulajdont jelentenek. A legfelsőbb ta­nács szónoki emelvényéről elhangzott ugyan a figyelmezte­tés, hogy az ülésteremben valaki által Vlagyimir Iljics Lenin úr­ként megnevezett nem ostoba kommunista véleménye sze­rint nem feltétlenül a tulajdonnak kell szocialistának lennie, hanem az államnak, amely a maga eszközeivel befolyásolja annak működtetését, ellenőrzése alatt tartja az abból befolyó jövedelmeket, s az így szerzett bevételeket szocialista mó­don használja fel, de a honatyák többsége nem ment el idáig, és nem ezt a szemléletet tükrözik az eddig kiadott dokumentu­mok sem.

A kormánynak az össznépi vitára bocsátott, majd a tör­vényhozás elé terjesztett gazdasági programját alapul véve a következő tulajdonformák sorolhatók fel:

Láthatjuk, hogy ebben az elképzelésben a tulajdonformát a működtetés formája határozza meg. így lehet például „bér­leti tulajdonról" beszélni, amely tulajdonképpen állami tulaj­don, de a tulajdonos a bérleti díj fejében lemond jogainak egy részéről, a működtető bérlő javára. Ez a lemondás azonban nem csupán a bérbeadás hasznára épülő önkéntességen ala­pul, hanem a bérlők törvényi garanciákat is kapnak, hogy be­ruházásokra, korszerűsítésekre ösztönözzék őket, sőt, a bér­let útján idővel megválthatják a tulajdonjogot, a bérlemény ki­zárólagos tulajdonosaivá válhatnak.

Földtulajdon nélkül

A kép még összetettebb a mezőgazdaságban. A Szovjet­unióban nem létezik földmagántulajdon. Az októberi forrada­lomnak a földről szóló dekrétuma össznépi tulajdonná nyilvá­nított minden földet. Ez az azonnali és teljes nacionalizálás ál­lami tulajdont hozott létre többféle használati formával. A gaz­dasági reform mindeddig nem vállalta ennek megváltoztatá­sát. Itt most számos okot felsorolhatnánk, de a legnagyobb – ma vállalhatatlannak tűnő – feszültségek abból származná­nak, ha a jelenlegi földhasználót jegyeznék be tulajdonosként, vagy a földet elvennék a jelenlegi használótól és más tulajdo­nosnak adnák. Figyelembe kell venni egyfelől a kolhozok, szovhozok megalakításának körülményeit, másfelől a szemé­lyi művelésre, használatra átadott kiskertek, házhelyek, üdü­lőtelkek elosztásának korábbi, gazdaságon kívüli szemponto­kat is érvényesítő elvét, s megállapítható, hogy egy ilyen rendelkezés nagyon sok vonatkozásban igazságtalannak, el­fogadhatatlannak minősülne. Így most az a fő kérdés, hogy az államigazgatás melyik szintje, intézménye gyakorolja a tulaj­donosi jogokat. Ennek eldöntésekor olyan szempontokat kell figyelembe venni, amelyek a nemzetiségi érdekek és törekvé­sek, továbbá a helyi és központi szervek közötti új funkciófe­losztás síkjában is megtörnek. Eddig állami vállalat (szovhoz és az állami rendszerbe integrált kolhoz, illetve ezek felsőbb szervei), helyi tanács (formálisan általában területi szintig, az üdülőtelkek, kertek, építési telkek esetében), köztársasági minisztérium (az irányítási körébe tartozó iparvállalatok földje esetében), szövetségi minisztérium (ha központi irányítású iparvállalatok, bányák, erdők, védelmi objektumok, infrastruk­turális létesítmények területéről volt szó), de akár a miniszter­tanács is gyakorolhatta ezeket a jogokat.

Most az iparban az új tulajdonstruktúrának megfelelően rendeznék a tartós földhasználati jogokkal kapcsolatos kérdé­seket, a mezőgazdaságban a területileg illetékes tanácsok – többnyire a közvetlen helyi szint – lennének a joggyakorlók. A törvényalkotók így jobban biztosíthatónak látják a nagyüzem szempontjából nemkívánatos versenytársaknak minősülő bérlők, egyéni gazdálkodók érdekeinek védelmét a nagyüze­mekkel szemben. Megjelennek a nem a földre vonatkozó új tulajdonformák, a családi tulajdon (falusi család háza, gazda­sági épületei, eszközei), a farmertulajdon (lényegében ugyanaz több termelőeszközzel) és a bérlői tulajdon (a föld­bérlő által a bérelt területen létrehozott új, vagy megvásárolt, már ott lévő értékek). Ezek mindegyikéhez törvényileg szabá­lyozott, tartós földhasználati jog is társul – ami akár örökíthető – azzal, hogy a földet nem művelő, nem megfelelően használó személytől ez a jog meghatározott eljárás keretében meg­vonható.

Az átmenet módjai

Az elmondottak alapján a Szovjetunióban ma az a legfonto­sabb, széles körben és különböző szándékokkal hevesen vi­tatott kérdés, hogy hogyan lesz az eddigi monolitikus ál­lami tulajdonból sokféle tulajdon, hogyan és milyen dön­tések által változhat meg a tulajdonforma? A számos le­hetséges válasz mindegyikét nem sorolhatjuk fel, már csak azért sem, mert sok esetben még az elméleti viták szintjén vál­toznak az elképzelések. Legfeljebb a minisztertanácsi vagy törvényhozási dokumentumokba már belekerült legfontosabb módokat vagy a gazdasági gyakorlatban már működő, álta­lunk ismert formákat mutathatjuk be.

A gyökeres gazdasági reform vitára bocsátott keretdoku­mentuma értelmében az elsősorban adminisztratív intézke­désekkel irányított állami vállalatok közé tartoznának az egyesített országos energiarendszer szövetségi jelentőségű vállalatai, a vasúti, légi és tengeri közlekedés, a posta és táv­közlés, a védelmi ipar vállalatai és a többi olyanok, amelyeket a törvényhozás felvesz erre a listára. Az ilyen vállalatok dolgo­zóit állami szolgálatban állóknak minősítenék (a számukra megszabott feladatok teljesítése esetén), magas szintű bére­zést és szociális ellátottságot szavatolnának nekik. Nyilván­való, hogy az ilyen vállalatok némelyike tervezett veszteség­gel működne, tehát elkerülhetetlenül költségvetési pénzekkel kell őket támogatni.

A többi vállalat esetében az állam szerződéses alapon bérletbe adná tulajdonát az ott dolgozók közösségének. A dokumentum ezt a szerződéses-bérleti formát tartja az állami tulajdon megőrzése mellett bevezetendő teljes gazdasági önelszámolás megvalósításával leginkább adekvát formá­nak. A denacionalizálás mélyebb fokát a vállalatok – elsősor­ban a bérleti rendszerben üzemelők – részvénytársaságokká alakítása jelentené. Ebben az esetben az állam nemcsak adókból, hanem az általa birtokolt részvénycsomag osztalé­kából is bevételhez jutna. Meglenne a lehetőség arra is, hogy idővel a dolgozói kollektíva megvásárolja a bérelt vállalatot, amely így kollektív tulajdonná alakulna.

Ezek a körvonalazódó jogi lehetőségek, amelyeket a gazdasági gyakorlatnak is alá kell majd támasztania.

Az IME (Észtország önálló gazdálkodása) koncepciójának ki­dolgozói, tekintettel arra, hogy minél előbb a gyakorlatban is meg akarják valósítani a köztársasági önelszámolási, tizen­két gazdasági törvény tervezetét dolgozták ki, s ezek kereté­ben konkrét javaslatokat tettek a tulajdonstruktúra átalakítá­sára. Mint azt Riivo Sinijarv, a szakértői bizottság tagja, az Észt Kisvállalatok Szövetségének elnöke, a KEMOTEX Kí­sérleti és Fejlesztési Kisvállalat igazgatója elmondta, Észtor­szágban a következő tulajdonformákat javasolják: Az erőmű­vek, vasút, a posta stb. állami vállalatokként működnének. Utánuk következnének a népi vállalatok, amelyek a delegált tulajdont testesítenék meg. Formálisan az ott dolgozók tulaj­donaként működnének, csak elidegeníteni nem volna joga a vállalatot a dolgozói kollektívának. Lenne részvénytársasági tulajdon, de elsősorban az eleve így létrehozott vállalatok mű­ködnének ebben a formában, és nem a már meglévőket „részvénytársaságosítanák". Fontos és elterjedt forma lenne a szövetkezeti tulajdon. Működnének állami kisvállalatok. A központi elképzelések bérleti formáját helyettesítő delegált tulajdon mellett ez a másik figyelemre méltó elképzelés. Ezek száz főnél nem többet foglalkoztató kisvállalatok, amelyek te­vékenységében magas hányada van a szellemi munkának, irányítási szerkezetük könnyen áttekinthető, működésük ru­galmas, erősen nyereségorientált. Létrehozásukhoz viszony­lag kevés tőke kell. Személyek, csoportok vagy intézmények életképesnek látszó, szakértői testületek által elfogadott ötle­teit lehet így gyorsan, viszonylag kevés állami tőkével, kölcsö­nös kockázattal megvalósítani. Az állam a befektetett pénz gyors megtérülésének, a tudományos-műszaki haladás hú­zóágazatai fejlesztésének, a foglalkoztatottak létszámához mérve stabilan nagyösszegű nyereségadó bevételének re­ményében vállalja a kockázatot. Ez a forma lehetővé teszi, hogy a csak szellemi tőkével rendelkezők is vállalkozhassa­nak. Az észt elképzelések egyébként tartalmazzák a tisztán magánvállalkozásokat, tehát magántulajdonnal is számolnak a gazdaságban.

A magántulajdon törvényesítésétől való ódzkodás a Szovjetunióban nem csupán a (Nyikolaj Smeljov szavaival) „már régen elvesztett ideológiai szüzesség" látszatmegőrzé­sének szándékát takarja. Ez egyben annak a ténynek is a tu­domásulvétele, hogy az eddigi gazdasági gyakorlatban ma­gánszemély törvényesen nem juthatott jelentős tőkésíthető többletbevételhez, tehát a magántulajdon elismerése, a tőke­befektetési szabadság egyben a korrupció, harácsolás, hata­lommal való visszaélés révén szerzett illegális pénzek tisztára mosásának lehetőségeit bővítené. Ugyanakkor Gavriil Po­pov, a másik radikális reformközgazdász minden alkalmat megragad annak bizonygatására, hogy egyszerűen csak fél­nek kimondani az „ördög" nevét, de lényegében magántulaj­don a részvényesi tulajdon, a farmer-, a családi meg az egyéni tulajdon, és szövetkezetinek álcázott formában is le­het megbízható és megbízhatóan megvásárolt emberekkel magántulajdont működtetni. Egyszerűbb és tisztességesebb már akkor tiszta helyzetet teremteni. Igaz, ő sem tud mit kez­deni az érdemdús akadémikust messze a kisstílű ügyeskedő „kooperátor" mögé helyező elmélyült értékrendi válsággal, amelytől méltán tart a politika, s amelyet demagóg módon lo­vagol meg „az ember ember általi kizsákmányolásától mentes szocializmust" és „az egyént a társadalom javára történő ma­ximális erőfeszítésekre kényszerítő rendszert" hirdető Nyina Andrejeva.

A központi elképzelés szerint – mint láttuk – a tisztán ál­lami szektornak el kell bírnia az akár tervezetten veszteséges működést, míg – az iparban 1991 kezdetéig, a mezőgazda­ságban pedig 1992 kezdetéig – bérleti vagy más tulajdonfor­mába kell átadni a veszteségesen működő, de nem az állami monopóliumok meghatározott körébe tartozó állami tulajdont.

A szövetkezetek mindeddig kevéssé tőkeigényes, nagy haszonnal kecsegtető, leplezetlenül a hiány szülte lehetősé­geket kiaknázó vállalkozásokra jöttek létre a leggyakrabban. Vlagyimir Tyihonov akadémikus, a szövetkezeti törvény egyik megfogalmazója, a szövetkezetek országos tanácsának el­nöke mondta beszélgetésünk során, hogy a szövetkezetek kimagasló (és irigyelt) eredményei a legtöbb esetben csak az állami gazdaság minősíthetetlenül pazarló és kis hatékony­ságú működésének talaján születhetnek meg. A jövő iránti bi­zalmatlanság is közrejátszik abban, hogy többnyire felvá­sárló-kereskedő, szolgáltató, élelmezési tevékenységet foly­tatnak a működő szövetkezetek, de alig van közöttük kisipari termelő vagy javító. Hat itt az anyag- és eszközhiány, továbbá az, hogy ilyen tevékenységgel csak viszonylag kis nyereség termelhető.

(Inprecor)

Artyom Taraszov a szovjet milliomos. Nem az egyetlen, de a legismertebb. Azzal vált híressé, hogy a „Tyehnyik" szövetke­zet közgyűlése (amely szövetkezetnek ő az elnöke) neki, to­vábbá a kereskedelmi igazgatónak hárommillió rubeles fize­tést szavazott meg az egyik hónapra, mint kiderült, azért, hogy legyen miből fedezni a rugalmas üzleti tevékenység során fel­merülő különféle kiadásokat. Beszélgetésünk során a követ­kezőket mondta el szövetkezetéről:

Tagjai tudósok, mérnökök, programozók, technológusok. Maga az elnök 18 évig dolgozott egy kutatóintézetben, az első három alatt 29 szabadalmazott megoldást dolgozott ki, a kö­vetkező 15 évben ezekből egyet tudott a termelésben alkal­mazni. Hasonló sorsú embereket gyűjtött össze, a tagsághoz nem a pénz, hanem az volt a feltétel, hogy legyenek kiváló szakemberek, ha lehet, a világpiacon is értékesíthető talál­mánnyal. Ilyen a birtokukban lévő ionplazmás vágási techno­lógia, a habfém, egy olyan új anyag, amelynek alkalmazásá­val bármely fémszerkezet súlya a töredékére csökkenthető, egy a folyadékok reakcióját 10-12-szeresére gyorsító vegy­ipari technológiai berendezés, vagy a legújabb nyugati típu­soknál is többet tudó és olcsóbb háztartási mosógép. Ezeket akarják a jövőben nagy tömegben gyártani, saját maguk által létrehozott és felszerelt korszerű üzemeikben.

A szükséges tőkét „melléktevékenységgel" kezdték gyűjteni. Máshol felesleges (vagy annak tartott), tönkremenni hagyott hulladékokat, melléktermékeket, eladhatatlan készle­teket vásároltak fel a hivatalos állami ár 2-3-szorosáért; jól megfizetett külkereskedelmi vállalatokon keresztül nyugatra exportálták ezeket, majd a pénzen számítógépeket vásárol­tak, amelyeket saját programcsomagokkal ellátva az állami ár feléért adtak el többnyire állami vállalatoknak, és minden ilyen körben sokmilliós haszonra tettek szert.

Ügyesen kihasználták a hiányt, az abszurd árrendszert, mozgékonyak, szemfülesek voltak. Tevékenységük azonban semmit sem árul el arról, milyen hatékonysággal működhet a szövetkezeti tulajdon a mai Szovjetunióban. Ha egyszer mégis megépülnek, tervezett saját üzemeik tevékenysége adja majd meg erre a választ.

Nem kevésbé képtelen, de témánk szempontjából hasz­nosabb referenciaalap a „Szigma" Szövetkezeti Termelési Egyesülés története. Első kézből, vagyis Alekszej Zaharov el­nök és Jurij Kurnoszov általános elnökhelyettes elmondása alapján:

1988 őszén egy ötletdús és a szovjet gazdaságirányítás útvesztőiben bizonyára jól tájékozódó ember maga mellé vesz két kitűnő fiatal szakembert, egy mérnököt és egy vörös diplomával frissen végzett jogászt, majd hárman – képletesen szólva – összeadnak három tollat és három füzetet, és meg­alakítják a Szigmát. A háromtagú, vagyonnal gyakorlatilag nem rendelkező, „szövetkezet" odamegy a nagy munkásmoz­galmi hagyományokkal rendelkező, félig hadiüzem moszkvai „Dinamó" termelési egyesülés vezérkarához és szerződést köt, amelynek alapján a Szigma bérbe veszi az egyesülés egyik üzemének emelődaruk kezelő szerveit, vezérlőpultjait gyártó műhelyét és még néhány présgépet. A bérleti szerző­dés értelmében a bérbe vett műhelyben gyártott minden ter­méket a bérbeadó egyesülés vásárol meg szabott állami áron.

A szövetkezet létszáma hamarosan öt főre nő, de az emelődaruk elektromos motorjait gyártó műhelyt is bérbe ve­szi. Azóta a Dinamó egyesülés több más egysége is bérletbe került, más szövetkezetek is jelentkeztek vagy alakultak a gyáron belül, s az első fecske, a Szigma létszáma is megsza­porodott, ma már 28-an vannak. Nincs már közöttük a leváltott alapító első elnök, akinek átgondolatlan döntései sok kárt okoztak, hajthatatlansága pedig elmérgesítette a szövetkezet és a nagyvállalat vezetésének viszonyát. 11 tag a Dinamó dol­gozói közül került ki. Ők olyan mérnökök, termelésirányítók, művezetők, akiknek kulcsszerepük van a bérelt műhelyek üzemeltetésében. Ez kompromisszumot tükröz, a Szigma tu­lajdonképpen ezen az áron tudta magába integrálni a műhe­lyeket, vagy tudott beépülni az ottani struktúrákba. A szövet­kezet megjelenésével a bérbe vett műhelyek dolgozóinak bére átlagosan a duplájára nőtt, így mindenki elégedett.

Az első szerződésben még úgy szerepelt, hogy a bérleti díjat „a felek megegyezése alapján" határozzák meg. Ez a ki­tétel volt a trójai faló, amelynek segítségével a szövetkezet egyáltalán az üzemen belülre juthatott. A vállalatvezetés a bérlemények korábbi bruttó árbevétele alapján szabta meg a bérleti díjat, ennek a mutatónak a pontos nyereséghányadát senki sem tudja kimutatni. Nincs pontos formula, amelynek alapján a bérleti díj megállapítható lenne. A vállalat természe­tesen ragaszkodott ahhoz, hogy saját rezsiköltségeinek levonása után több maradjon neki a bérleti díjból tisztán, mint ko­rábban a bérbe adott műhelyekből származó könyv szerinti nyeresége volt, vagyis gazdálkodása javuljon. Ezért a szövet­kezet beleegyezett például abba, hogy az amortizációt a bé­relt berendezések eredeti új ára alapján számolják, jóllehet 10-20 éves gépekről van szó. (A két műhely bérleti díját végül is 5,5 millió rubelben állapították meg, majd újabb alkudozá­sokat követően az 1989. harmadik negyedév kezdetétől 1,5 millió rubellel csökkentették az éves bérleti díjat. A szövetke­zet gazdasági szakemberei más bérszámítási módszerekkel évi 2 milliós bérleti díjat számítottak, ami csak a fele a ma ér­vényesnek, az igazság bizonyára valahol a két számítás kö­zött van.)

A bérleti d íj fejében az üzem adja a helyiséget és a beren­dezéseket, az elektromos energiát, a kommunális szolgáltatá­sokat (de például a vidéki telefonbeszélgetések díját már kü­lön fizeti a szövetkezet, csakúgy mint a telexekét). A bérelt műhelyek dolgozói továbbra is élvezik ugyanazokat a szo­ciális szolgáltatásokat, amelyeket korábban, vagyis nem ke­rültek hátrányba a lakáshoz jutás terén, gyermekeik jogosul­tak az üzemi óvodára, ők az étkeztetésre, kaphatnak üdülői beutalókat stb.

A termelés ellátásáért, a nyersanyagért, az alkatrésze­kért stb. formálisan fizet a szövetkezet, vagyis azokat az érvé­nyes állami áron megvásárolja, majd az ezekből létrehozott készterméket ugyancsak az érvényes állami áron visszavásá­rolja az üzem. A két összeg közötti különbségből jut a szövet­kezetnek tagjai és alkalmazottai (a bérelt műhelyekben dolgo­zók) bérezésére és önmaga fenntartására. A bérelt berende­zések karbantartása, felújítása, a szükséges nagyjavítások költsége a bérleti díj fejében az egyesülést terheli.

Annak garanciái, hogy a műhely évente x számú termék előállításához elegendő nyersanyagot, alkatrészt, egyebet kap, nem voltak meg a korábbi rendszerben sem, hiszen ez más részlegek és külső beszállítók teljesítményétől függ. A szövetkezetnek viszont módja van tevékenyen részt venni az egyesülésen belüli kooperációban (én neked több fogaskere­ket gyártok, ha te nekem több tengelyt adsz), kenheti, ösztö­nözheti a szállítókat, és saját munkásait átirányíthatja azokba a műhelyekbe, ahol a neki szükséges alkatrészeket gyártják. Ezen kívül keményebb takarékosságot, pontosabb anyag­nyilvántartást vezettek be, éberen őrködnek azon, hogy ami jár, azt meg is kapják, felkutattak pótlólagos forrásokat (a szi­gorú szabályok miatt az eddigi rendszeren belül és nem azon kívül).

A Szigma menedzsereinek ideje nagyrészt azzal telik, hogy „kiverjék" a nekik szükséges anyagot, alkatrészeket. Az üzem szolgálatai egyre kevésbé érzik kötelességüknek, hogy a „szövetkezetnek" elvégezzék azt a munkát, ami korábban is munkaköri kötelességük volt, jóllehet a bérleti díj fejében ezt nem a szövetkezetnek, hanem a díjat beszedő bérbeadónak végzik, hiszen utóbbi szerződésben vállalta mindezt. Ebből a szempontból a Dinamó nem, vagy csak vonakodva teljesíti a szerződést. A Szigma kénytelen néha a tető javítására, az ab­lak üvegezésére és más hasonlókra is költeni.

Az állami árak szabta keretekbe így is beleférnek. Ez megint csak arra bizonyíték, hogy a korábbi pazarlás, hozzá nem értés és érdektelenség talaján tud eredményes lenni a bérlő, akire más szabályozók vonatkoznak. Más rendszerben, más szemlélettel, lehetőségeik jobb kihasználásával, a vég­eredménytől való közvetlen függőségükkel tudnak hatéko­nyak lenni. Végeredményben tehát megállapítható: normális körülmények között az üzemnek az eredeti struktúrában is hoznia kellett volna a mostani eredményeket, tehát vagy a vállalatvezetés, vagy a szövetkezet fölösleges ebben a rendszerben.

Azért foglalkoztunk ennyire részletesen a Tyehnyik és a Szigma szövetkezetek példájával, mert ebben két olyan – bár a gazdaság működése szempontjából vitatható – a gyakorlat­ban működő modellt fedezhetünk fel, amelynek révén az ál­lami tulajdon – és nem adminisztratív, „kiosztásos", „oda-ajándékozásos" módon – hatékonyabban működő szövetke­zeti tulajdonná alakulhat, ráadásul ez nem a szövetkezet ere­deti tőkeerején, csupán hozzáértésén és eredményességén múlik.

(Ogonyok)

Olyan üzembérletre is számos példa van már, amikor az ott dolgozók veszik bérbe az üzemet. Az első példát egy Moszkva környéki tanácsi üzemként bejegyzett téglagyár szolgáltatta. Veszteséges működése miatt a tanács be akarta zárni a gyárat, a dolgozók azonban másként döntöttek, szer­ződéses üzemeltetésbe vették azt. Azóta a gyár nyeresége­sen működik, a tanácsnak az épületek és az eszközök, a föld­terület használatáért bérleti díjat, nyeresége után az államnak nyereségadót fizet.

Van arra is példa, hogy ügyes mesteremberek egy régi szertárt vagy raktárt bérelnek a tanácstól, ahol autószerelő műhelyt üzemeltetnek. Hivatalosan az állami szervizek árait használják, mégis megtalálják a számításukat, mert a bérleti díj megfizetéséhez elengedhetetlen „terv" teljesítése után lé­nyegében mindenki saját zsebre dolgozik. Gépeik, drága be­rendezéseik nincsenek. Az alkatrészbeszerzés külön ügyes­kedéseket követel meg tőlük.

A már meglévő tapasztalatok alapján sem lehet egyértelműen válaszolni arra a kérdésre, hogy az árrendszer megváltozása, egy valódi piac kialakulása, az ehhez kapcsolódó adórend­szer bevezetése, az új bankrendszer és pénzügyi szabályo­zórendszer hogyan fogja alakítani az egyes tulajdonformák sorsát. Ma kétségkívül az olyan formák vonzása látszik a leg­erősebbnek, amelyek tulajdonképpen a klasszikus értelem­ben vett vállalkozásnak az irracionális működésű állami tulaj­don által korlátozott, de a korlátoktól megszabadulni igyekvő változatai. Kedvező körülmények esetén e formák feltehető­leg mindinkább közelítenének a „szabályos" tőkés vállalkozá­sokhoz. Hogy az ezektől különböző formák – pl. a dolgozók önigazgatása – mennyiben bizonyul életképesnek, ezért jóval kevésbé megválaszolható, de példátlansága miatt az elfogu­latlan szemlélő számára egyúttal jóval izgalmasabb kérdés is.

Az Olasz Kommunista Pártban jelenleg folyó önmarcangoló vita nem elméleti kérdések körül folyik, hanem politikai útválasztásról. A vita hátterében azonban súlyos elméleti kérdések is meghúzódnak, s a tét a vitában e hatalmas párt önazonossága. A márciusi kongresszus az út végét jelentheti. Egy közel hetvenéves út lezárását a nyugati világ legnagyobb, és végig „rendhagyó" úton járó, ugyanakkor a demok­ratikus választásokon szinte egyedül sikeres kommunista pártja szá­mára.

Milyen távlatok felé haladjanak, haladhatnak? – Ez a kérdés az egyik fő alkotóeleme a vitának, amely azonban tágabb körben is fo­lyik, s tulajdonképpen (az SPD kongresszusa mutatta a közelmúltban) az egész nyugat-európai baloldalra kiterjed. Helytelen lenne tehát úgy leegyszerűsíteni: az OKP-ban ma a szociáldemokrata útra térni kívá­nók vitáznak azokkal, akik ettől az úttól és a sztálini modelltől egyaránt eltérő „reformkommunista" modell keresésének hívei. Helytelen, mert egyrészt a szociáldemokrácia is keresi ma útját és távlatait, más­részt a távlatok, a kapitalista társadalom meghaladása szorosan összefügg a napi politikai válaszokkal és választásokkal.

*

Hogy jobban megértsük az olasz baloldalon ma forrongó indulatokat és nézeteket, vissza kell nyúlni az előzményekhez, és valamelyest vé­gigkísérni azt a rendhagyó utat, amelyet az OKP ideológiai téren is bejárt.

Togliatti idején az olasz kommunisták – merészen eltérve a moz­galomban akkor uralkodó felfogástól – a fennálló viszonyok meghala­dását strukturális reformokkal vélték elérhetőnek. Elfogadták a de­mokratikus pluralista intézményrendszert, a köztársasági alkotmányt (amelynek kidolgozásában részt vettek), és demokratikus úton, mélyreható szerkezeti reformokat tűztek ki célul; olyan reformo­kat, amelyek társadalmasítják a döntéseket, korlátozzák a mono­póliumok hatalmát, fokozatosan átalakítják a gazdaságot és az ál­lamszervezetet. Az államnak a keynesizmus előretörésével amúgy is növekvő gazdaságirányító szerepét a közérdeknek alá­rendelt módon kívánták felhasználni, azt hívén, hogy ezzel majd fokról fokra átalakítják a termelési viszonyokat. Nem pusztán parla­menti versengésre törekedtek tehát, hanem a többség megszerzé­sével a társadalom fokozatos átalakítására, a szerkezetek meg­változtatására (vagy legalábbis nehezen visszavehető vívmányokra, változásokra).

Ezzel az OKP már akkor, az ötvenes és hatvanas évek forduló­ján, amikor ez a felfogás megfogalmazódott, megfordította a lenini formulát: Nem a politikai hatalom megszerzését látta kulcskér­désnek a gyökeres társadalom-átalakítás végrehajtásában, ha­nem fordítva, fokozatos közelítéssel, a társadalom lassú átalakí­tásával kívánta megvalósítani a dolgozó osztályok uralkodó osz­tállyá emelését. Meghaladták és átértékelték e koncepcióval a szoci­alizmusnak azt a felfogását, amely a kommunista mozgalomban ak­kor megdönthetetlen alapigazságként rögződött, hogy ti. az a polgári demokráciával szemben megvalósuló, azt felváltó formáció. Ugyan­akkor annak is szükségét érezte ekkor még az OKP, hogy rögzítse, miben különbözik ez a felfogása a reformizmustól. Abban – mondta ki -, hogy a szociáldemokrata reformizmus mindig csak pillanatnyi, részleges célokat tűzött ki, szem elől tévesztve a mélyreható szerkezeti váltást (amely a szociáldemokrata felfogás szerint az apró reformokból spontán módon következik majd). Ugyanis az OKP nem hitt a spontaneitásban. A fennálló gazdasági és politikai szervezetet radikális módon támadó strukturális reformok koncepciójával – úgy vélték – túlléptek ezen, feloldva a munkásmoz­galom két szárnya között a századelő óta feszülő ellentétet és ste­ril vitát.

Ám a szerves és mélyreható strukturális reformokkal az OKP adós maradt. Nemcsak a reformokkal (miután soha sem engedték kormányra kerülni), de terveikkel is. A napi politikai csaták közben az OKP fenntartotta azt az elvi célkitűzést, hogy az éppen megvalósulók­nál határozottabb reformokkal új társadalmat valósítana meg, de az, hogy ezek a reformok tulajdonképpen mit tartalmazzanak, homályban maradt.

A hetvenes években, Berlinguer idején azután háttérbe is szorult a strukturális reform koncepció, és előtérbe került az, amit az olasz baloldal, elsősorban a szakszervezetek, „demokratikus tervezés­nek" neveztek. Az állam növekvő gazdaságirányító-szabályozó sze­repére épült ez is. Milyen prioritások érvényesüljenek, milyen irányba hasson ez a szabályozó szerep? Ez a kulcskérdés – mondták. Nem államosítani kell (Olaszországban amúgy is igen magas az állami szektor aránya), hanem korszerűbb és a közösségi érdekeket jobban szem előtt tartó módon működtetni a szabályozókat. Ez­zel párhuzamosan növelni kell a vállalatok belső demokráciáját, a vállalaton belüli részvételt, beleszólást és ellenőrzést a szakszer­vezetek révén. Mindezt végső soron a parlament hivatott integrál­ni, a termelők és fogyasztók össztársadalmi érdekeinek megfelelően, irányítva és ellenőrizve a gazdasági folyamatokat. A vállalati és állami demokratikus részvétel és ellenőrzés e koncepció szerint együtt je­lenti a termelés valódi társadalmasítását, szemben a bürokratikus államigazgatási tulajdonnal, amely nem a marxi értelemben vett tár­sadalmasítást valósította meg, hanem egy torz, igazságtalan és rosszul működő rendszert eredményezett.

E koncepció (túl vagyunk már 1968-on) világosan és egyértel­műen úgy születik, mint a létező szocializmus kritikája, az alacsony hatékonyságú államosított gazdaság negatív tapasztalatának levo­nása, egyben azonban a kialakult új pluralista szocializmus-koncep­ció egyik eleme is. A demokratikus tervezéssel – Berlinguer több­ször utalt erre – a társadalom fokozatosan kiléphet a kapitalista rendszer profitlogikájából. „Ma a vállalatok irányításában nagyobb a dolgozók részvétele, s ha a jövedelemelosztásban is fokozottabban érvényesülnek közösségi szempontok, ha a tervezés szélesebb tár­sadalmi részvétellel folyik, mint jelenleg, vagyis kiterjesztjük a de­mokráciát a gazdaság és termelés területére, lényegében a szo­cializmus elemeit visszük be a társadalom működésébe." (Előadói beszéd az OKP KB ülésén, 1974. december 10.) A „szocializmus ele­mei" máris léteznek – fedezték fel ekkor, a hetvenes évek közepén – a szövetkezetekben, a szakszervezetek beleszólási lehetőségeiben, a baloldal parlamenti fellépésével, a társadalmi szervezetek, mozgal­mak politikát alakító tevékenysége nyomán. Ez alapvető módosulás a korábbi felfogáshoz képest. A Togliatti-féle felfogásban a reformok nyomán fokozatosan módosulnak az erőviszonyok. A reformok átala­kító, szocialista jellege a folyamat egészéből és folyamatos előreha­ladásából fakad, mintegy „utólagos", a Berlinguer-féle már a „szo­cializmus elemeinek" minősít olyan részeredményeket, új intézmé­nyeket, vagy részleges átalakulásokat is, amelyek a még lényegében kapitalista logika szerint működő és szervezett társadalomban való­sulnak meg vívmányként. Hogy ebből mennyi az utópia, most mellé­kes, a koncepcióváltásra kívántuk irányítani a figyelmet. Ugyanakkor a hetvenes évek végéig az OKP ezt a felfogást még mindig alapve­tően különbözőnek tartja a szociáldemokráciáétól. „Harmadik utat ke­resünk – hangoztatta gyakran Berlinguer – a sztálini szovjet modell és a szociáldemokrácia között. Az előbbi zsákutcába torkollott, míg az utóbbi sehol sem haladta meg a tőkés viszonyokat, ám nekünk éppen ez a célunk."

*

A nyolcvanas évek elejére azután nyílt és teljes a szakítás az úgyne­vezett „létező szocializmussal" („… – kimerült az októberi forrada­lom hajtóereje"). Berlinguer lezártnak tekintette az eddigi kísérlete­ket, és harmadik út helyett egyre inkább „harmadik szakasz" megnyi­tásáról beszólt. (A II. Internacionálé és az egypártrendszeres kommu­nista modellek korszaka után.) Ezt a harmadik szakaszt a nyugati munkásmozgalom nyithatja meg – fejtette ki -, pluralista, demokra­tikus, új társadalom kialakításával, feloldva egyben az „eddig elért (és torz) szocializmus" ellentmondásait. A nyugat-európai kommunista és szociáldemokrata pártok közös fellépése, az eurobaloldal koncep­ciója került ezzel előtérbe, a korábbi eurokommunizmus helyett (mi­közben Nyugat-Európában az újkonzervatív hullám kerekedett felül, és a szociáldemokrácia is megkérdőjelezve látta addigi elképzeléseit).

1986-ban, firenzei rendkívüli kongresszusán az OKP-nak be kel­lett ismernie, hogy nem talált megfelelő választ az újkonzervativizmus előretörésére. Az önvizsgálat, aminek ma utolsó felvonása zajlik, tu­lajdonképpen ezen a Berlinguer utáni kongresszuson indult el. Beis­merték: elhibázták a politikai stratégiát, amikor a „nemzeti szolidari­tás" jegyében kormányzati együttműködésre léptek a keresztényde­mokráciával anélkül, hogy lehetőséget kaptak volna igazi reformpoliti­kára, de a napi politikában elszenvedett vereségek mögött tulajdon­képpen elméleti kudarc is rejlett, s ezt sem rejtették véka alá. Színre lépett egy új, fiatal nemzedék a pártvezetésben, 30-40 éves „ifjú törö­kök" gárdája, akik egyre türelmetlenebbül követelték, hogy „… a párt végleg számoljon le az utópiával". Napi, megvalósítható reformokban kell gondolkodni – mondták. Ekkor merült fel először az igény, hogy csatlakozzanak a Szocialista Internacionáléhoz, olvadjanak be a nyu­gat-európai baloldal alapvetően szociáldemokrata, reformista irány­zatába.

A kongresszusi vita egyik nyomatékos mozzanata az volt: Han­goztassa-e a párt, hogy a kapitalizmus meghaladására törek­szik? Az, aki a pártban ezt kiemelten hangsúlyozandónak tartotta. Armando Cossutta, kisebbségben maradt. Ezzel a vitával tulajdonkép­pen identitás-probléma merült fel: Mi különböztetheti, mi különböz­tesse meg az OKPA a szociáldemokráciától az új realitások köze­pette?

Ez az identitásprobléma már Berlinguer életében is jelentkezett, ő határozottan fellépett az ellen, hogy a párt feladja, vagy akár csak elhomályosulni hagyja távlati céljait, s így belekényszerül­jön ebbe a hamis alternatívába: vagy a szociáldemokráciát vá­lasztja, vagy a szovjet modellt. „Azt szeretnék, hogy mondjuk ki: té­vedés volt megszületnünk. Tehát éljen a szociáldemokrácia, mint a politika és társadalmi haladás egyetlen lehetséges formája. Mi pedig oszlassuk föl a pártot, és menjünk szépen haza. Negyven év késéssel ugyanoda érkeztünk; ahová ők már eljutottak" – fakadt ki egy ízben. (Interjú a La Repubblicában. 1978. aug. 2.)

Ezzel együtt, már az ő életében az OKP felülvizsgálta a szociál­demokrata jóléti államról korábban alkotott negatív véleményét. Érté­kelni kezdte a szociáldemokrácia eredményeit, tapasztalatait. Azt kezdte hangoztatni: Sem a szocialista, sem a kommunista út nem bi­zonyult egyedül helyesnek, és az új helyzetben az újkonzervatív hullám nyomásával szemben közösen kell keresniök a baloldali alternatívát, a választ a legnagyobb kihívásokra, amelyre a szociál­demokrácia sem tudott kellően reagálni: a keynesi gazdaságpolitikák (részleges) kudarcára, a harmadik műszaki-tudományos/ipari forra­dalom következményeire, végül a hagyományos pártok szerepét ta­gadó mozgalmak (zöldek stb.) színrelépésére.

Natta, az új pártvezető így fogalmazta meg ezt a közösnek látott feladatot: „A régi vita reform és forradalom között már a múlté. Ma új vita folyik már a nyugat-európai baloldalon, és a mi sorainkban is. Meg kell találnunk, melyek rövidebb és hosszabb távon azok a konkrét esz­közök, politikai és gazdasági megoldások, amelyek a reformpolitika mai szintjét megadhatják. Mi helyesnek tartjuk a jóléti államért ví­vott küzdelmeket, de látjuk azok korlátait is. Ezek abból fakad­nak, hogy ez a politika csak a társadalmi újraelosztás folyama­taiba szólt bele, de a felhalmozási folyamatokba nem … Meg kell haladnunk az eddigi gyakorlatot, a baloldal eddigi kormányzati gya­korlatát." (Később:) „A valóság keményen megcáfolja azokat a ku­darcra ítélt próbálkozásokat, hogy a baloldalt és minket, kommunistá­kat is, úgy osszanak meg: Az egyik csoport célja pusztán a fennálló vi­szonyok megjavítása, míg a másik merészen azok megváltoztatá­sára törekszik. Egyfelől lennének tehát azok, akik elég bátrak a prag­matizmust választani, másfelől azok, akik szilárdan kitartanak az utó­piák mellett. Csakhogy a pragmatizmushoz értékek, szilárd eszmei támpontok is kellenek. A merész elképzelések pedig nem szakadhat­nak el a gyakorlattól, különben üressé és céltalanná válnak."

Mindez úgy hat: Még mindig szintézist kerestek a reformista pragmatizmus és a megvalósítható forradalmi társadalom-átalakítás között, a reform vagy forradalom elavult ellentétének feloldását. A tü­relmetlenebbek (Lama, Napolitano, a fiatalok) azonban egyre erőseb­ben sürgették, hogy a párt hagyjon fel „messianisztikus" elképzelése­ivel. Számoljon le végleg az utópiákkal, és keresse a konkrét napi cse­lekvés lehetőségét.

A gyengéje ennek a „szociáldemokratizálódó" új megközelítés­nek az volt, hogy akkorra érlelődött meg, amikorra – számos nézet szerint – Nyugaton általában is kimerült a hagyományos baloldal re­formlehetősége. A szociális elégedetlenségre támaszkodó baloldali mozgalmak alkonya köszöntött be azzal, hogy a demokratikus jóléti állam Nyugat-Európában tulajdonképpen megvalósult. Sőt, kiütköz­tek korlátai is. „Eltűnt a jobb- és baloldal közötti különbség" – hirdették az újliberális teoretikusok (pl. Dahrendorf), akiket egyébként szintén aggaszt, hogy az alternatíva az „idejétmúlt" hagyományos ideológiák és a cinikus napi pragmatizmus közötti választásra szűkült le.

Az újliberális teóriák szerint a „szociálreformizmus" időszaka le­járt, és a követendő út az állampolgárok egyéni jogainak, választási lehetőségeinek bővítése. Az OKP Occhettóval hangadóvá váló új ve­zető gárdája magáévá teszi ezt, s kialakítja a maga új „totális demok­rácia" koncepcióját. Az a kérdés, hogy ezek a demokratikus reformkö­vetelések strukturálisnak minősülnek-e abban az értelemben, aho­gyan Togliatti használta a kifejezést, tulajdonképpen háttérbe szorult. Occhetto elkezdte használni az „erős reformizmus" kifejezést, olyan politikát értve rajta, amely „nemcsak akkor változtat a dolgokon, ha a körülmények ezt lehetővé teszik, hanem igyekszik megváltoztatni a körülményeket." Szó sincs azonban már arról, hogy ezek a változá­sok valamiféle új társadalmi modell elérését céloznák.

A Togliatti-féle strukturális reformoktól a Berlinguer-féle „szo­cializmus elemein" keresztül egyenes út vezet az Occhetto-féle „erős reformizmusig", s ezen az úton fokozatosan kerül át a hangsúly egy elérendő, minőségileg új társadalomról a jelenlegi intézmények között megvalósítandó (s jobbára a jelenlegi rendszer működését javító) konkrét változtatásokra. Az OKP 1945-46-ban, mint a kommunista mozgalom egésze, a sztálini rendszert tekintette szocializmusnak. 1956 után felismerte a torzulásokat, de hitt azok kijavíthatóságában, s szemében a szocializmus a szocialista demokrácia kiteljesítésével azonosult; lényegében marxi önigazgató társadalomként. 1968 után fokról fokra kialakította a maga pluralistaszocializmus-felfogását, amely már nem önigazgató, hanem a meglévő demokratikus intézmé­nyek és a piac felhasználása útján valósul meg.

Döntő fordulat egyértelműen akkor következik be, amikor Berlin­guer leszögezi: A demokrácia nem polgári, hanem egyetemes érték. „Tapasztalataink arra a következtetésre juttattak bennünket, hogy a demokrácia ma nemcsak olyan kedvező terep, amelyen az osztályel­lenség meghátrálásra kényszeríthető, hanem egyetemes történelmi érték, amelyre alapítanunk kell az általunk elgondolt szocialista társa­dalmat." (Beszéd Moszkvában 1977. november 4-én.)

Ezzel a szociáldemokráciától elválasztó korábbi eszmei-elvi kü­lönbség átváltozott egyfajta „politikai és gazdasági hatékonysági kü­lönbséggé", elkerülhetetlenné téve ugyanakkor a párt egyre súlyo­sabb önazonossági válságát. Abban különbözhetünk – hangoztatja ma nyíltan az OKP egyik szárnya (Miglioristi) -, hogy a közös eszmei értékeket (társadalmi igazságosság, szolidaritás, demokrácia, béke) jobban képviseljük, mint a szocialista-szociáldemokrata pártok.

*

Azt, hogy mit jelent számukra ma a szocializmus – melyek ismérvei és értékei -, a XVII. Kongresszuson újrafogalmazták. Eszmei öröksé­gük, amelyet magukénak vallanak, „a Kommunista Kiáltvánnyal meg­nyitott távlatokra támaszkodik" – hangoztatták. A munkásosztály felemelkedése a társadalom általános felemelkedése és felsza­badulása keretében valósulhat meg. A mozgalom története pedig a demokráciáért vívott harc. Ez a liberális és demokratikus (polgári) for­radalmak örökségét folytatja „átemelve azt történelmi osztálykorlátain". (E megállapításon alapult Occhetto nagy vihari kavart kijelentése: „Inkább vagyunk a nagy francia forradalom, mint az októberi forrada­lom örökösei. .'.")

Az egyén felszabadulása „a szükség és elnyomás kénysze­rei alól" az állampolgári és politikai garanciák, a demokrácia út­ján valósulhat meg „egyenlőségen és önkormányzaton alapuló társadalmi formában", és ez lehetőség (s nem szükségszerűség) a társadalom jelenlegi helyzetében. A műszaki-tudományos haladás hallatlan távlatokat nyitott az emberiség előtt, de önmagában nem jelent még társadalmi haladást az előbbi értelemben. A szo­cializmus értékeit (egyenlőség, igazságosság, szolidaritás, közös­ségi értékek) a baloldali erők hivatottak érvényre juttatni. Ebben már nem a munkásosztályé a vezető szerep; a műszakiak, termelés­irányítók, szellemi dolgozók a meghatározói a termelőerőknek.

„Nem merev szocializmusképre (értsd: modellre) van szükség, hanem olyanra, amelyben a tényleges cselekvés és a történelmi távlat áthatja egymást." A szocializmus semmiképpen sem államosítás és tervutasításos gazdálkodás – hangoztatták már jóval előbb, mintsem ez a rendszer összeomlott és megbukott. „Számunkra első­sorban a termelés társadalmasodása és a gazdasági demokrácia kiterjesztése a döntő" – mondták.

Ennek kifejtésekor szükségesnek ítélik a közhatalom beavatko­zását a gazdasági folyamatokba, mégpedig a felhalmozási folyama­tokba is, de csakis piaci viszonyok között. Lényeges megállapításuk: a piac nem azonos a kapitalizmussal. Olyan piacot szorgalmaznak, ahol egyaránt helye van a magánkezdeményezésnek, az állami válla­latoknak vagy az állami részvételnek a vállalatokban, és az erős szö­vetkezeti-társulási formáknak. Az állami beavatkozás túlhalmozása bürokráciához és korrupcióhoz vezet. „Az állam mindenhatósága és a piac mindenhatósága között egyensúlyt kell találni" – formulázták meg az igényt.

A szocializmus elválaszthatatlan a demokrácia és szabadság ér­tékeitől. Arra kell irányulnia, hogy érvényre juttassa és kiterjessze az összes egyéni és kollektív jogokat, az állampolgárok legszélesebb körű részvételét az alapvetően politikai, gazdasági és társadalmi dön­tésekben. Mindez „nem válságok és törések útján juthat érvény­re, ahogy a múltban történtek a formációváltások, hanem gazda­sági formák bonyolult szövevénye révén, úgy, hogy egyfajta ter­melési és életmód fokozatosan felülkerekedik a másikon."

A Marx által leírt tőkés rendszer máig mélyreható változásokon ment át a társadalmasodás irányába, s bizonyára nem jelenti mai álla­potában sem a civilizáció elérhető legmagasabb fokát, de az bizonyos – szögezték le (Gorbacsovval teljes összhangban) hogy sem nyíl­tan, sem burkoltan nem gondolható el többé, hogy valamilyen nagy nemzetközi konfliktus kiválthatná vagy gyorsíthatná a szocializmusba való átmenetet.

„A demokrácia nem az egyik lehetséges út, hanem az egyet­len út a szocializmushoz" – szögezik le a XVIII. Kongresszus doku­mentumaiban. Bővebben kifejtve: „A szocialista jellegű vívmányok csakis a demokrácia eszközeivel célozhatok meg, érhetők el, illetve szilárdíthatok meg. Lényegében azonosak a demokrácia kiterjeszté­sével a társadalmi élet minden területére. Vagyis a demokrácia kitelje­sedése sem képzelhető el a szocialista gondolat hozzájárulása, … tehát az egész emberiséget és távlatait érintő közérdekű funkciók társadalmasítása nélkül… A szocializmusért küzdő reális mozga­lom ma úgy fogható fel, mint folyamat igazságosabb társadalom kiala­kítására, ahol mindenki szabadsága feltétele a többiek szabadsá­gának." A baloldal feladata, hogy a demokrácia eszközeivel szabá­lyozza, korlátozza azokat a politikai és gazdasági hatalmakat, ame­lyek ma még kivonják magukat ez alól, hogy új jogokat és garanciákat vívjon ki. „A demokrácia új és teljesebb formáit kívánjuk megvalósí­tani mindenütt, ahol ma ez még hiányzik, így a vállalatokon belül, a közügyek igazgatásában és másutt. Nyomatékosan vetjük fel a gaz­dasági és szociális demokrácia kérdését."

A politikai demokráciára építve, azt továbbfejleszteni gazda­sági és szociális, egyfajta totális demokráciává – íme ez ma az OKP elképzelése a szocialista célkitűzések megvalósítására. Úgy lát­ja: a társadalom annál inkább szocialista jellegű, minél nagyobb a de­mokratikus ellenőrzés az állami intézményekben és a vállalatokon be­lül, a részvétel a gazdasági és szociális döntéshozatalban. Ez a szocia­lista értékek fokozatos térnyerését jelenti (többszektorú és szabályo­zott piacgazdaságban, pluralista demokratikus intézményrendszer mellett).

*

Bobbio és mások is rámutattak: Occhetto és az OKP tulajdonképpen az újliberális államkritikát tette magáévá, amikor azt hirdeti, hogy az állam bürokratikus-igazgató szerepét csökkenteni kell a „szabályozó állam" és a társadalmi öntevékenység javára. Ugyanígy tulajdonkép­pen az is újliberális teória, hogy a cél az állampolgárok egyéni jogai­nak és választási lehetőségeinek a növelése. Ezzel azonban az olasz baloldal túllépett a munkásmozgalom hagyományos és mélyen gyökerező államközpontú szemléletén. Ez a szemlélet nemcsak a sztálini bürokratikus-centralizált állami intézményrend­szerben tükröződött, hanem abban a reformista szociáldemokrata fel­fogásban is, hogy a „szociális állam", a jóléti állam hivatott a szociális problémák megoldására.

Kérdés azonban, hogy ez a felfogás azonosítható-e egyszerűen a marxi önigazgatás eszméjével? Az ugyanis a marxi gondolatrend­szerben úgy nyer értelmet, hogy a kiteljesedett szocialista társadalom már nem osztályszerkezetű, nincs piac, és a társadalom éppen azért önigazgató, mert már nincs állam. Ezzel szemben az olasz baloldal fent vázolt nézetrendszerében a piac hangsúlyos szereppel bír (és az a pluralista intézményrendszer is, amelynek csakis állami keretben van funkciója). Kényszerítő jellegének csökkenésével párhuzamosan nézetük szerint növekszik az állam szervező-igazgató szerepe, illet­ve fokozatosan nemzetek fölötti (integrációs) intézményekben oldó­dik fel, miközben erőteljes decentralizáció is végbemegy, illetve kívá­natos.

Az „államközpontú" szemléletet inkább e kettős folyamat miatt szükséges elvetni – állítják. Ez egyben azt is magyarázza, hogy az OKP miért tulajdonít akkora jelentőséget a nyugat-európai integrációs intézményekben (így a strasbourgi Európa-Parlamentben) való rész­vételnek, s általában a nyugat-európai egyesülési folyamatnak.

Nem kétséges, hogy a mai Occhetto-féle „új kurzus" igen távol került nemcsak a Togliatti-féle kommunista felfogástól (és éppen ezért érezte szükségét, hogy 25 évvel Togliatti halála után elhatáro­lódjék a mai tömegpárt létrehozójától és egyik szellemi atyjától), ha­nem a Berlinguer-féle „harmadik út" keresésétől is. Nem kevesen (Ingrao, Natta, Cossutta) változatlanul úgy érzik, hogy azon a „refor­mista" úton kell haladniok, amit Berlinguer idején jelöltek ki maguk­nak. Ez húzódik meg a névváltozásról elindult vitában megfogalma­zott elutasító platformjuk mélyén. Attól félnek, hogy az átalakult, új for­máció esetleg megrekedne a fennálló rendszer javítgatásánál. A többség azonban a jelek szerint végleg ki akar lépni a kelet-európai összeomlás nyomán igen kényelmetlenné vált ideológiai burokból, szűknek érezvén azt. „Rég nem vagyunk már kommunisták a szó ha­gyományos értelmében, itt az ideje, hogy ezt világossá tegyük az áta­lakulással" – mondja Napolitano.

*

Hogy milyen társadalomkép él az „új kurzus" hirdetőiben, arra némi utalást adott egy közelmúltban megjelent könyv; James E. Meade, Nobel-díjas cambridge-i közgazdász „Agathotopia" című munkája (Aberdeen University Press, 1989). Meade, aki John Maynard Keynes egyik közeli munkatársa volt, majd hosszú ideig a brit munkáspárti kormányok gazdasági tanácsadója – és ma az egyik legkeményebb ellenzője a thatcheri gazdaságpolitikának-, ebben a munkában félig utópikus társadalom képét rajzolja meg. Azt, hogyan haladható meg a kapitalizmus az állampolgárok és dolgozók részvényessé tételével. Occhetto úgy nyilatkozott a műről: az abban vázolt elképzelés nagyon közel áll ahhoz, amit ő és támogatói ma az OKP-ban akarnak.

Meade piacgazdaságot vázol fel, ahol a szociális igazságtalan­ságokat intézményesen korrigálják állami részvények szétosztásával a dolgozók között, egyfajta „társulásos (partnership) gazdaságban". Ez egyesítené a piaci gazdaság hatékonyságát a szociális egyenlő­ségi ideákkal. A gazdálkodó egységek olyan részvénytársaságok, ahol a dolgozók munkájuk révén részvényesek, és a tőketulajdono­sokkal közösen dönthetnek. Az állam is részvénytulajdonos, sőt, a legnagyobb tulajdonos (az értékállomány 50%-áig), de az igazgatást magánosokra bízza egyfajta árverésen, költségvetési többletét pedig szétosztja az állampolgárok között mint „társadalmi osztalékot". (Az egész sok ponton erősen emlékeztet a Liska-féle elgondolásokra.)

Occhetto szerint ez az elgondolás – éppúgy, mint a svéd Meidner-terv a dolgozók vállalkozói alapjainak fokozatos kialakítására a szakszervezetek útján – azért érdemel figyelmet, mert a fennálló meg­változtatását célozza, ám nem a már kudarcnak bizonyult állami bü­rokratizmus révén. „Sem a »több államot – kevesebb piacot« jelszó, sem pedig ennek az ellenkezője: »több piacot és kevesebb államot« nem elfogadható. Jól működő piac, jól működő állammal – valahogy ez lehetne a jó formula. Meade valami ilyesmit próbál felrajzolni, s ezért áll terve közel hozzánk" – nyilatkozta az OKP főtitkára.

A Meade-terv az állami osztalék útján növeli az állampolgárok jo­gait és tulajdonosi beleszólását. Elválasztja a tulajdont a működtetés­től. Az állam nem gazdálkodó, hanem csak a szabályokat rögzítő és betartására ügyelő szereplő. A gazdálkodás privát kézben van, és az egyéni érdekeltség mozgatja. „Az OKP is olyan társadalmi-gazda­sági rendszert céloz meg – mondja Occhetto -, amelyben biztosítva van a gazdasági hatékonyság, a piac nyilvánossága, az állam szabá­lyozó szerepet tölt be (pl. ösztönöz a környezetkímélő megoldások­ra), s maga nem gazdálkodó. A tulajdonformák lehetnek igen változa­tosak. Szerintünk a piacgazdaság nem azonos a kapitalizmussal. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a piac alapvető és nélkülöz­hetetlen gazdasági szabályozó eszköz, noha automatizmusai korrek­cióra szorulnak." Ez a korrekció alapvetően három ponton szükséges: a foglalkoztatottság, a szociális védőháló és a környezet megóvása terén.

A gazdálkodók maximális profitra törekszenek, de a nyereséget az állam újra elosztja – osztalékok formájában -, s az állampolgárok így szinte számszerűen lemérhetik a kormány működésének eredmé­nyességét: nőtt-e, és mennyivel annak nyomán a kollektív vagyon.

Ez a terv is félig-meddig utópia. Korántsem világos, hogyan korlá­tozhatók az országhatárokon átnyúló monopóliumok, vagy hogyan ér­het el az állam tartósan költségvetési többletet. Mindenesetre jelzi az olasz baloldal mai gondolkodási irányát: egyformán ellenzik az állami központosítást és a gazdasági hatalmi lobbyk túltengését. Számot ve­tettek azzal, hogy a baloldal nem egyedül hivatott az „új társadalom" felépítésére, hanem csak közreműködő ebben, másokkal együtt és versengve, különböző javaslatokkal, s ez a gyökeresen új alapállás jórészt feladja a marxi „determinista-evolutív" történelemfelfogást is.

Ha szabad így mondani, ma az olasz (de valószínűleg nemcsak az olasz) baloldal sokkal borúlátóbb, mint volt 30-40 évvel ezelőtt. A kommunisták (vagy legalábbis jelentős részük) elveszítették azt az önbizalmat, amit a „marxista tudományos világszemlélet" adott nekik akkoriban, de a szocialisták is kevésbé magabiztosak a hosszú kor­mányzati szerep terhével vállukon: rájöttek, hogy a gazdasági növe­kedés önmagában nem oldja meg a szociális problémákat, és sok mindenbe nincs beleszólásuk a kormányban sem. Egyfajta kiábrán­dulás az állam lehetőségeiből, szerepéből tehát náluk is bekövetke­zett, noha ők kezdettől a legkeményebben elítélték a sztálinista állam­párti gyakorlatot.

Sokan, akik végig szemben álltak a kommunistákkal elvekben és politikában (mint Norberto Bobbio), ma keserűen nyugtázzák a „lé­tező szocializmus" bukását, mert úgy érzik: űrt hagy maga után. „Az emberekben továbbra is él a társadalmi igazságosság utáni szomjú­ság, és most már szinte nincs semmi, ami ezt kielégíteni ígéri… Valójában nem tudjuk, milyen utat is kellene járni" – ismerte be az idős filozófus.

Mindenesetre a gazdasági növekedés és fejlődés „minőségi összetevői" kerültek előtérbe. Mindenekelőtt a környezeti gond (ami önálló mozgalmat hívott életre Itáliában is, a hagyományos pártoktól független és azokkal vitában álló mozgalmat), de olyan kérdések is, mint a szabadidő-felhasználás, a kreatív, értelmes életvitel kialakítá­sa, a morális-kulturális értékek megóvása, a férfi-nő viszony új ala­pokra helyezése mindez gondja és témája ma az olasz (és nyugat­-európai) baloldalnak. Lényegében egy gazdag társadalom új gondja­iként, amelyekre a válaszokat már nyomokban sem a korábbi sémák keretei között lehet megtalálni. (S hozzátehetnénk: a hagyományos pártforma is egyre inkább vitatott.)

Giuseppe Vacca szerint, amíg a reformpolitika keretét és távla­tait a nemzetállam és az ipari társadalom adta, a hagyományos párt­forma volt a megfelelő politikai eszköz az állami kormányzati politika fő célnak tekintett befolyásolására. Mára új távlatok nyíltak. Jórészt nemzetek fölötti szintű megoldások szükségesek. A problémák (mint a környezeti probléma) nemzetközivé válnak, s ez is megkérdőjelezi a hagyományos pártforma jogosultságát. Vagyis az újjáalakulásnak nemcsak a „kommunista" jelzőre kell irányulnia, hanem az „Olasz Kommunista Párt" fogalom mindhárom összetevőjére.

*

Még nem világos, hogyan dől el a jelenlegi mély belső meghasonlással járó vita. Újjáalakul-e az OKP más néven, vagy elvetik Occhetto indítványát (és akkor vele együtt az egész jelenlegi vezetőséget). S ha újjáalakul, vajon ez második szocialista pártot eredményező átala­kulás lesz-e, felsorakozás Craxi mögé, csatlakozva a Szocialista In­ternacionáléhoz, vagy pedig éppen Craxi-ellenes éllel történő szerve­ződés, egyfajta „radikális tömegpártként", amely a tiltakozó mozgal­makra épít, ezeknek mintegy gyűjtőhelyeként, meglovagolva minden társadalmi elégedetlenséget. Mindkét, sőt mindhárom lehetőség nyitva áll még. Ügy véljük azonban, hogy a mélyben meghúzódó esz­mei-ideológiai alapok nem különböznek annyira, mint az ütköző né­zetek sejtetik. Ingrao „reformkommunizmusa" és Occhetto „totális demokráciája" között valójában nincs akkora távolság, mint ezt a je­lenlegi szembenállás mutatja.

Szénási: Egyvalamit nem értek: a bolsevikok azért győztek, mert békét és földet ígértek. Ez inkább reálpolitika, mint líra, inkább józan számítás, mint a paradicsom utópiájának a földre való lehozása.

Szilágyi: Igen, de 1918 nyarától megkísérlik a kommuniz­musra való közvetlen áttérést, amiből a polgárháború miatt hadikommunizmus lesz. Eredetileg azonban nem a hadvise­lés kényszerhelyzete szüli a közvetlen termékcserén-alapuló kommunizált társadalmi lét tervét, hanem a forradalom való­ban „nagy ugrása”. Ez egy sajátos lelkiállapottal jár együtt, amely ideológiát, intézményeket, ethoszt teremtett magának. Azt is mondhatnám, hogy ez volt a bolsevizmus „romantikus” lelke. Mert volt egy „realista” lelke is. Ezt elsősorban Lenin, később Buharin képviselte, de nekik is volt egy „hadi­kommunista” időszakuk. Lenint is magával ragadta a forradalom lí­rája vagy romantikája, jóllehet sohasem veszítette el józan ítélőképességét. A kis dolgokban realista maradt, de a globá­lis kommunista vízió tekintetében ekkor nemigen volt különb­ség Lenin és Trockij vagy Buharin között. Buharin, aki a NEP legfőbb ideológusaként, a mérsékelt és realista bolsevizmus képviselőjeként maradt meg a köztudatban, 1919-ben a „bal­oldali kommunisták” csoportjához tartozott, akik Lenin radika­lizmusát is kevesellték, és éppen ő volt a „hadikommunizmus” időszakának elméleti megalapozója. Egyáltalán nem igaz te­hát, hogy ez a romantikus lelkület és az ebből származó, ro­mantikusan feldíszített erőszak, az adminisztratív módszerek és a „vörös terror” csak Trockijra volt jellemző és később „Sztálin” címszó alatt folytatódott a forradalom enciklopédiá­jának lapjain. A „romantikus” lelkület, az akarat romantikus egzaltációja, az ugrás erőltetése a forradalom idősza­kában teljesen normális állapot, bizonyos fokig ez teremti meg a forradalom táborának kohézióját – az érzületnek, a vágyaknak, az akarásnak a közösségét, amely átfogja az egész társadalmat. Még egy olyan régivágású értelmiségi is, mint Blok, jól érzi magát a „hadikommunizmus” időszakában, és szenved, amikor a NEP első éveiben visszatérni látja a múltat. Bergyajev azt írja, hogy jobban érezte magát a bolse­vik hatalomátvétel után, mint az Ideiglenes Kormány uralma alatt, és a példákat még sorolhatnám. Ez a „romantika” tehát, bár a forradalom után jórészt illúzióként foszlik szét, segít a forradalom győzelmében – ez egyben történelmi funkciója – és főképpen: nem valamilyen felülről kialakított, manipu­lált romantikus tudat, amelyet a prózai valóságra ráeről­tetnek, hanem közös lelkiállapot, közös akarat és közös – sokszor ködös – célképzetek, melyek a néptömegeket és a forradalmat irányító pártot egyesítik. Ezt azért emelem ki, mert a sztálini társadalom „romantikus lelkülete” vi­szont az állam lelkülete, felülről telepedik rá a valóságra és meghamisítását szolgálja. Ez már nem egy létrehozandó valóságra irányuló akarat közös romantikája, hanem egy lé­tező valóságot fenntartó és ugyanakkor e romantikával elfedő állami, sőt egyeduralkodói akarat igazolása. Természetes, hogy mikor a forradalomnak vége, akkor ez a romantikus érzület is szétfoszlik, és megerősödik a „realista” vagy „reformista” bolsevik tradíció, amely korábban is megvolt. Ennek lényege címszavakban: a reformizmus, az evolucio­nista, fokozatos fejlődés melletti kiállás, a türelem, a társa­dalmi béke, a vegyes gazdaság elfogadása, a múlt és a jelen közötti folytonosság elismerése. A realista érzület éppen az ugrás kudarcából fakad: kiderül, hogy a valóságot nem lehet átugrani, hogy a forradalom ugrás volt, amely lehetővé te­szi Oroszország modernizációját és talán az utat a szocia­lizmus felé, de nem hozza létre az új társadalmat. Ez a „re­alista” érzület megint általános: nemcsak Leninben kerekedik felül, de Trockijban, Buharinban, sőt Sztálinban is, aki sokáig a NEP pártján áll. Az „ébredés”, a „kijózanodás” azonban nem kellemes, a valóság „prózája” és „bonyolultsága” a forradalom „poézisével” és „vagy-vagy”-ával szemben kiábrándító, ijesztő, csüggesztő sok bolsevik és széles népi rétegek számára. Valahol itt kell keresni, azt hiszem, azt az ellentmondást, amely végül is a sztálinizmus „ál­lami romantikájában” nyert hamis feloldást. Minthogy a politikai szférát egyetlen párt uralja, amelyen belül a X. kong­resszust követően még a platformszabadság, a frakciózás szabadsága is tilos, nyilvánvaló, hogy a realista szárny, Buharinék nem sorakoztathatják fel maguk mögött azokat a társa­dalmi rétegeket, amelyek a NEP társadalmának fennmaradá­sában érdekeltek: egy munkáspárt nem képviselheti nyíltan a parasztság érdekeit, egy kommunista párt nem artikulálhatja nyíltan a középrétegek érdekét, nem állhat ki a kulákok, nep-manok, középparasztok, vagy az úgynevezett „útitárs”-értelmiség mellett. Erre, persze, azt lehetne mondani, hogy ezek­nek az érdekeknek az elismerése és működésbe hozása hosszabb távon éppen a szocializmus előfeltételeinek megterem­tését célozta volna. Csakhogy az itt és most felmerülő politikai konfliktusok itt és most érvényes érdekviszonyok és erőviszo­nyok alapján dőlnek el. Nem mindegy, hogy Buharinék csak a párton belüli „realista” elemekre támaszkodhatnak, Sztálin pedig nyíltan támaszkodhat az apparátus mellett a társada­lom széles rétegeire, a szegényebb rétegek „irigységére” és társadalmi egyenlőségvágyára, a lumpenproletariátusra, a szegényparasztokra, a munkanélküliekre és a kommunista értelmiség „balos” rétegére. Sztálin tehát a „szocializmus felépítésének” jelszavával mozgósíthatja a párton belül és a párton kívül azokat a tömegeket, amelyeknek nincsen vesztenivalójuk, amelyek a lapok újraosztásában érde­keltek, s amelyek kulturális elmaradottságuk miatt nem a szegénységet, hanem a gazdagságot akarják megszün­tetni. Valamilyen nyerskommunista utópia lebeg a szemük előtt, olyasmi, mint amit Andrej Platonov Csevengur című re­gényében a csevenguriak valósítanak meg. Ezzel szemben Buharinék nem mozgósíthatják az éppen csak alakulóban lévő középrétegeket – a középparasztságot, a kisszámú szakmunkásréteget, a technikai értelmiséget – hiszen mind­ezt mint a múlt maradványát, mint elkerülhetetlen „rosszat”, mint visszavonulást értelmezi az egyetlen párt kommunista ideológiája. A kommunizmus itt olyan eszmény, olyan utópia, amelyhez képest minden jelen bűnös, rossz és csak „időhúzás” lehet. A Végcél-felfogás a folyamatot nem útként, hanem esz­közként értelmezi: ami nem lehet eszköze, az akadályozója, vi­szont bármi eszköze lehet, ami segíti „megvalósulását”. Poli­tikailag nem lehet a „rosszra” támaszkodni, csak úgy, ha az ideológiát is megváltoztatják. S akkor még nem beszéltünk ar­ról, hogy a politikai demokrácia hiánya azt sem teszi lehetővé, hogy ezek a középrétegek felsorakozzanak egy realista bol­sevik politika mellett, hogy érvényesítsék érdekeiket, amelyek egy kiegyensúlyozott modernizáció és egy fokozatosan, alul­ról építkező szocializmus felé mutattak, legalábbis lehetőség szerint.

Szénási: A realista, racionalista NEP-et azonban nemcsak Sztálin támadja, hanem sokkal előbb Trockij, Kamenyev, Zinovjev is. Mondtad, hogy Sztálin sok mindent át is vesz a trockiji programból. Miért nem veszi át Trockijt is?

Szilágyi: Könnyű lenne erre azt felelni, hogy két dudás egy csárdában nemigen fér meg. Sztálin egyeduralomra tör, és Trockij akkor már – 1929-ben – nem tényező a hatalmi játék­ban. Nem véletlen, hogy amikor Buharin 1929-ben megírja A közgazdász megjegyzései című cikkét a NEP felszámolása ellen, a cikkben mindvégig Trockijt és a trockizmust támadja, mert akkor már ez egyértelműen Sztálint jelenti. Mégis nagy különbség van a trockiji és sztálini romantizmus között. Trockij a forradalom romantizmusát folytatja, ahogyan a művészeti avantgárd is, Sztálin pedig az államszocializmus romantikáját teremti meg. Trockij és a többi ellenzéki szeme előtt nem egy „csevenguri” nyerskommunizmus vagy kaszárnyaszocializ­mus lebegett. Alkatilag voltak képtelenek a társadalom legel­maradottabb, fél-ázsiai, civilizálatlan rétegeinek vágyait, illúzi­óit kihasználni, erre építeni a modernizációt. Ugyanakkor az új középrétegekkel mint a múlt undorító maradványával, szeme­tével és a fejlődés kerékkötőivel álltak szemben. Mire építhet­tek akkor a társadalomban? A munkásosztály legcivilizáltabb rétegére. Ez persze diktatúrát jelentett volna, ha megvalósul, de ebben volt racionalizmus, és itt a romantika – mint akarat, lelkesedés, amely nem ismer lehetetlent és a végső cél felé hajtja a társadalmat – a pártnak és a munkásosztálynak volt fenntartva. Nem a civilizálatlanságot, barbárságot, primitívsé­get romantizálta, hanem ezt akarta – nagy és meredek ugrás­sal – leküzdeni, megszüntetni. Annyiban volt romantikus, hogy nem látta a piaci viszonyok civilizáló erejét és a milita­rista társadalomszervezés civilizációs szempontból konzerváló hatását. Csakhogy a munkásosztály számszerűleg sem volt jelentős társadalmi csoport, ráadásul a polgárháború éveiben deklasszálódott, kicserélődött és ki is bővült a faluról a vá­rosba tóduló parasztokkal, s így a trockista elgondolás még szociológiailag is illúzió volt. Politikailag pedig képtelen­ség, hiszen a munkásosztály rétegei és a párt között 1921-re lényegében megszűnt minden politikai közlekedés, a politikai döntések befolyásolása. A hatalmat az tartotta a kezében, aki az apparátust a kezében tartotta. Végezetül Trockij nem volt igazán népszerű a régi bolsevikok körében. A tömegek rokon­szenvére nemcsak értelmiségi „stílusa” miatt nem támasz­kodhatott, hanem főleg azért, mert, marxista lévén, soha nem jutott el odáig – Zinovjev, Kamenyev sem -, hogy a kényszer­ről, erőszakról, pártdiktatúráról elhitesse: az a megvalósult szocializmus szabadságával, szolidaritásával és a néphata­lommal egyenlő. Vagyis nyíltan mondták azt, amit Sztálin bur­koltan tett és tehetett, mert ő nem a „legcivilizáltabb, legöntudatosabb” munkásrétegekre, hanem a „legcivilizálatlanabb”, „legkevésbé öntudatos” társadalmi rétegre támaszkodott. Arra támaszkodott, ami tényleg létezett, s ebben a szűk érte­lemben „reálpolitikus” volt. Preobrazsenszkijnak, Trockijnak soha nem jutott eszébe, hogy a parasztság „katonai-feudális kizsákmányolásának” diktatúráját – Buharin jelzőjét idézem – szocializmusnak nevezzék. Ez szörnyű, ám kényszerű út – mondták – egy elmaradott országban, más út azonban nincs. Csakhogy egy ilyen érveléssel kiket lehet megnyerni? A kö­zéprétegeket éppúgy nem, mint a lumpenrétegeket: a jelent elveszik ezektől, a jövőt viszont nem ígérik meg azonnal ama­zoknak. Sztálin ehhez képest csak annyit tesz, hogy azt mondja: „igenis van más út”, a „szocializmus útja”, és közben a trockista programot ad absurdum hajtva, össze­kapcsolja a társadalom államosítását, a vér és kín útját a lumpenrétegek, a legelmaradottabb tömegek nyerskom­munista vágyaival, szociális irigységével és utópisztikus elképzeléseivel. Ezért sikerül neki széles rétegekkel való­ban elhitetni, hogy az irracionális modernizáció útja ­gondolok az első ötéves terv és a kollektivizálás kudarcára – maga a szocializmus. S még valami játszik itt nagy sze­repet a sztálinizmus térnyerésében: kihasználja, hogy az iparosítás hatalmas társadalmi mobilizációt jelent, tehát a sztálini fordulatot tízmilliók élik meg úgy, mint a társa­dalmi felemelkedés korszakát, még ha ez csupán azt jelenti is számukra, hogy falusi parasztból városi proletárok vagy pártkáderek, hivatásos katonák, hivatalnokok lesznek. Hiszen a bürokratikus apparátus – a piac kikapcsolása miatt is – sok­szorosára duzzad, a régi bürokráciát, a szakigazgatási appa­rátus régi kádereit pedig lecserélik, majd meg is semmisítik. Pontosan ezek a társadalmi rétegek azok, amelyek mindmáig a legerősebben kötődnek a sztálini struktúrához és akik szá­mára Sztálin emléke kedves. Hiszen itt valóban a régi orosz modell állt helyre: az állam egyre dagadt, a nép pedig egyre jobban sorvadt. Aki pedig az államtest közelébe került, az – bármilyen szerény javulást jelentett is ez életkörülményeiben – maga is „dagadni kezdett”.

Szénási: Nagyjából értem, milyen rétegekre és milyen menta­litásra gondolsz, mikor a lumpenrétegekről beszélsz, de Euró­pában ez egy kicsit mást jelent…

Szilágyi: Igen, tényleg nem igazán jó szó. Én ezen elsősorban azokat a tízmilliós nagyságrendű rétegeket értem, amelyek a polgárháború éveiben osztályukból kiszakadtak, a NEP társa­dalmába viszont nem tudtak és részben nem is akartak beil­leszkedni, a rendszeresen végzett munka kultúrája idegen volt számukra, a felhalmozás aszketikus erkölcséről, a fo­gyasztás kultúrájáról nem is beszélve. Oroszország félázsiai civilizálatlansága, amelyről Lenin is beszélt, bennük testesült meg, helyesebben bennük mintegy szociális igazolást és pá­toszt is kapott. Hiszen a társadalmi lét perifériájára szorult, szegény rétegek ezek, amelyeket most, a 20-as években is bármikor rohamba lehetne vinni a 17-es jelszóval: „grab nagrablennoje”, azaz: rabold az összeraboltat, értve ezen mások tulajdonát, egyáltalán a tulajdont, amely ennek a rétegnek a tudatában azonos a lopással. Aki szegény, akinek nincsenek javai, az a tisztességes, aki nem egyszerűen munkanélküli vagy elnyomott, hanem semmittevő, az csak azért szegény, mert nem lop. A hadikommunizmus idején, a rekvirálások ide­jén, amikor például megalakulnak a kombedek, a szegény­paraszti bizottságok falun, akkor – mint ahogy a forradalom egészében is – ezek a rétegek nagyon fontos szerepet játsza­nak és ez nem is lehet másként. Az első és igazi „kuláktalanítás” a hadikommunizmus idején volt. De már ekkor is az az il­lúzió kíséri a gazdagparasztok felhalmozott javainak elkobzá­sát, kisajátítását, hogy ha ez megvan, akkor nem kell dolgoz­ni. A bolsevikok 1921-ben ezt a természeti erőként tomboló népi pusztítást és utópizmust megfékezik – a Csevengur is azzal ér véget, hogy a parasztutópia lakosait körülveszik a központból küldött kormánycsapatok, miközben ők azt hiszik, hogy a fehérek ellen harcolnak. A forradalmi erények helyére a hétköznapi munka, az iparkodás prózai erényei lépnek – szorgalom, munkabírás, ügyesség, felhalmozó aszketizmus, kereskedelmi érzék. Csupa olyasmi, ami ezekből a népi réte­gekből hiányzik, mint ahogy megvan a saját és mások életét nem kímélő fanatizmus (az egyszeri cselekedet szilajsága, a vakmerőség vagy az ünnep szeretete, s főként a szociális irigység és bosszúszomj mindenki ellen, aki jobban él, aki másképpen él és boldogul az életben). Sztálin az, aki ezt a ci­vilizálatlanságot, ezt a szociális dühöt saját szekerébe tudja fogni, és bizonyos értelemben az állami modernizá­ció szolgálatába is állítja, mint a rendkívüli munka, az ün­nepi munka, a rohammunka kollektív heroizmusát. Trockij téved, amikor a „középszerű” Sztálinban a „bürokrácia”, az „új osztály” választottját és reprezentánsát látja. Sztálin az orosz lumpenrétegek választottja és – részben – felemelő­je: ebből csinál magának bürokráciát, sőt munkásosztályt is, amely éppen ezért olyan, amilyen: atomizált, szervezetlen, fa­natizálható. Sztálin tulajdonképpen az európai civilizáció minden társadalmi szerveződését, minden társadalmi ci­vilizációt hordozó réteget megsemmisít, felold a tömeg­társadalomban vagy száműz belőle: az „öreg bolseviko­kat”, a régi, többgenerációs, szervezett munkásságot, a kul­turáltabb középparasztot, a racionális, szakképzett bürokráci­át, a szakmailag képzett értelmiséget – a „szpec”-eket – és a tradicionális orosz humánértelmiséget, de még a tradicionális és szakmailag magasan kvalifikált katonatiszti réteget is. Sztálinban magában is a lumpen – és nem a bürokrata – testesült meg, mint politikai típusban. Innen a hasonlóság közte és Mussolini között, aki szintén a forradalmi mozgalomból jött. A különbség az, hogy Sztálin nem tudatosan jut el az ellenfor­radalomig, és minden erőfeszítése ellenére nem tudja megsemmisíteni a forradalmat. A modernizáció különben is megköveteli az értelmiség bővített újratermelését, civi­lizációs szokások elterjesztését – az írástudatlanság eltű­nésére, a kötelező általános iskolára, tömeges művelődésre gondolok – amelyek hosszabb távon, több generációs metszetben újraélesztik és kiterjesztik a civilizáltságot. Mindenesetre Sztálin sohasem képes felvenni a versenyt munkaszorgalomban, értelmiségi kulturáltságban a többi bol­sevik vezetővel, és ő is pontosan azt a kivezető utat találja meg ebből a frusztrációs helyzetből, amit a lumpenrétegek: az agresszív irigység útját, a másét, az idegen szellemi vagyont, tekintélyt, szellemi gazdagságot egyszerűen elemeli, a „szel­lemileg gazdagokat” kuláktalanítja. Nagyon szerette átvinni a „kuláktalanítás” hasonlatot a szellemi életre, a tudományos életre. Mindenki kulák lett, aki más volt, tehetségesebb, kultu­ráltabb, mint Sztálin. Én itt keresem a legfőbb okát annak az agresszivitásnak, amellyel a szellemi élet, a szellemi emberek ellen fordult, amellyel kisajátítja gondolataikat, a saját életraj­zába írja át történelmi cselekedeteiket. Innen Sztálin gyűlölete az értelmiség iránt, innen a „nyugatos” bolsevik tradíció min­den áramlatának kiirtása, innen antiszemitizmusa, amellyel már 1927-ben „rájátszik.” a lumpenrétegek hangulatára, akik a NEP-ben a zsidóság térnyerését látták, vagyis a kapitaliz­must „zsidó” – az orosztól idegen és az oroszhoz méltatlan – dologként fogták fel. Trockij egyik akkori levelében Buharinnak panaszkodik, hogy az üzemekben az „ellenzék” ellen an­tiszemita alapon folyik az agitáció, ami a nyugati szociálde­mokrácia kultúráján felnőtt, európai Buharinnak olyan fan­tasztikus, hogy el sem akarja hinni. És a példákat még sorol­hatnám. A lényeg az, amit Lenin még 1923-ban megfogalmaz: a hatalom megvan, de civilizációnk nincs hozzá. A szocia­lizmus akkor lehetséges, ha megteremtjük a hatalomhoz a civilizációt. Ennek a bolsevik képletnek két politikai megol­dása alakul ki a 20-as évek közepén: az egyik a realista bolse­vik tradíció szellemében fogant, ezt a NEP és személyileg Buharin képviseli; a másik a romantikus bolsevik tradíció, amely még mindig racionalista, sőt a doktrinerségig az, és amelyet Trockij fejt ki a „szocialista eredeti felhalmozás” programjával. Sztálin megoldása azonban magán a bolsevik tradíción kívül születik, sem az egyik, sem a másik úttal nem azonos. Ö új képletet állít fel, azt a képletet, amelyet Bulgakov már 1925-ben profetikusán előrelát, megjósol – a hadikommunista idő­szak tapasztalatai alapján. Az új képlet így hangzik: mi van ak­kor, ha a megszerzett hatalom nem egy majdani civilizáltság feltételeit akarja megteremteni, hanem a már itt és most létező civilizálatlansággal, barbársággal épül össze, ha ezt hasz­nálja építőanyagul? Sztálin tehát 1929-ben szellemileg is, politikailag is szakít a bolsevizmussal, az ő megoldása nem a bolsevizmuson belül jött létre, amitől még lehetne akár jó is, mint ahogy a trockiji megoldás, amely a bolse­vizmuson belül jön létre – rossz. Mindenesetre, Lenin tétele az, hogy a proletariátus politikai hatalma és a civilizáció összekapcsolásából létrejöhet a szocializmus. Sztálin gya­korlata pedig: egyetlen személy hatalma és a civilizálatlanság összekapcsolása, aminek végeredménye nem a szocializ­mus, hanem – mint a politológus Nyikolaj Popov írta nemrég – az „eszményi totalitárius állam”. A látszat ne tévesszen meg: Sztálin nem Trockij útját járja, nem bolond, tudja, hogy Trockij útja járhatatlan, Trockij útja az összeomlásba torkollik, ha megmarad a forradalom útjának, ám ha megváltoztatjuk irá­nyát, akkor egy új állami civilizáció kialakulását eredményezi. Buharin útja járható, de ezt Sztálinnak sem türelme, sem te­hetsége nincsen járni. Ezen az úton hatalma örök bizonytalan­ságban lenne, meg kellene osztania, s főképpen szellemileg állandóan készenlétben kellene lennie, meg kellene dolgozni minden győzelemért, és el kellene tudni viselni az olykori alul-maradást. Hogy mi a különbség a három út között, azt jól mu­tatja a bürokrácia háromféle megítélése, a háromféle antibü­rokratizmus. Buharin, a realista bolsevik, a racionális bürokrá­cia híve, és ennyiben küzd a hadikommunizmusból visszama­radt adminisztratív önkény, a törvénytelenség ellen. Az ő bü­rokráciája szakmailag kompetens és ellenőrzött bürokrácia. Antibürokratizmusa az ideológiai bürokrácia ellen irányul, amelynek nincs szakmai kompetenciája, és az ideológia tisz­taságán őrködve saját érdekeit védi. Trockij antibürokratiz­musa legendás, jóllehet Lenin végrendeletében éppen admi­nisztratív hajlama miatt rótta meg őt. Trockij ugyanis doktriner módon mindenféle bürokrácia ellen van, így a racionális bü­rokrácia ellen is, ami viszont a törvények kiiktatását jelenti, és vagy közvetlen osztályuralmat, vagy – ha ez nem lehetséges, és Trockij is belátja, hogy nem az – a forradalom lelkiismeretét képviselő elit, az új „szamuráj-rend” – ez Trockij kifejezése – közvetlen hatalomgyakorlását, tehát megint csak az admi­nisztrációt – bürokrácia nélkül. A valóság fölött itt a párt vagy a pártvezér mint erkölcsi szellem, mint a „tudós agya” vagy „is­ten szelleme” honol, amely nem testesül meg apparátusok­ban, közvetlenül csap ki, ugrásszerűen megy át a valóságba. Ez tehát utópisztikus bürokráciaellenesség, amely önkény­hez és káoszhoz vezetne, ha Trockij realizálhatná is bürokrácia ellenességét. Az érdekes az, hogy Sztálin is ellensége a bürokráciának, látszólag ugyanolyan bürokráciaellenes tirá­dákkal találkozunk beszédeiben, mint amilyeneket Trockij mond. Sztálin azonban tudja, mit akar: először is lecserélni a régi bürokráciát, és újat tenni a helyére, a saját bürokráciáját (ez, szükség esetén, újra meg újra megismételhető), másod­szor pedig az új bürokráciának nem szabad racionális bü­rokráciának lennie, semmilyen szakmai kompetencia, au­tonómia nem illeti meg. Az új bürokrácia éppen hogy irracio­nális bürokrácia, amely nem holmi forradalmi eszményt, ha­nem az egy és örökkévaló vezért szolgálja, a feltétel nélküli engedelmesség szellemében. Sztálin tehát ebben is maga mögött hagyja a bolsevik tradíciót, amely mind realista, mind romantikus változatában lényegében racionalista, és amely nem egy erős és hatalmas állam, hanem egy új társadalmi for­ma, a szocializmus létrehozására irányul. 1921-ben volt egy győztes forradalmi hatalom és nem volt civilizáció, ezért nem lehetett szocializmus. Mára a képlet úgy módosult, hogy lett egy győztes állami hatalom, és ezért nem lehetséges egye­lőre szocializmus. A civilizációs szint közben jelentősen emel­kedett, bár a lumpenmentalitás ma is erős, és ma ezeknek a rétegeknek van a legtöbb veszítenivalójuk: elveszíthetik azt az államot, amely kevés munka ellenében eltartotta őket, és amely levette róluk minden gond terhét, a szabadság és auto­nómia terhével együtt.

Szénási: Korábban beszéltünk arról, hogy legalábbis az első években, a forradalom időszakában a futuristák és a bolsevi­kok természetes szövetségesek voltak, közös volt bennük a forradalom társadalmának lelkiállapota, a „nagy ugrás”, a tabula rasa vágya. Ha jól értem, akkor az avantgárdnak a ro­mantikus bolsevik tradíció felelt meg inkább…

Szilágyi: Igen, nagyjából így van. Ezzel magyarázható a „realista” bolsevikok idegenkedése az avantgárdtól. Nem­csak Leniné, de Buhariné is, aki kezdetben a proletárirodalom felé hajlik, legalábbis elvileg, később pedig Paszternákot he­lyezi Majakovszkij fölé…

Szénási: Az 1934-es I. írószövetségi Kongresszuson mondott beszédében…

Szilágyi: Igen, amit nem sokkal később Sztálin ismeretes vég­zése követ: Majakovszkij volt és marad a szovjet korszak leg­jobb, legtehetségesebb költője…

Szénási: Az ember azt hinné, hogy Sztálinhoz inkább a kon­zervatív művészet, a klasszikus minták, a realista stílus állt közel…

Szilágyi: Természetesen Majakovszkijnak, a már halott Maja­kovszkijnak szovjet mintaköltővé való előléptetése nem az avantgardizmus rehabilitálását jelentette. Majakovszkij – s ez egyben az avantgárd önfelszámolásának logikáját követte – tragikus élete vége felé megindult az „állami költővé” válás út­ján. Ez a Majakovszkij a sután versbe szedett jelszavak, köz­helyek, elcsépelt igazságok Majakovszkija volt, a „semmilyen Majakovszkij”, aki önmaga szobrává vált és akit – Paszternak szavaival – „erőnek erejével akartak 'meghonosítani', mint a krumplit Katalin alatt”. De az avantgardista Majakovszkijtól, ahogy az avantgárdtól is, a sztálini kultúra valósággal irtózott. A sztálinizmus a „formalizmust”, az „élettelen” „balos fantaz­magóriákat” valóban a romantikus bolsevik hagyománnyal kötötte össze, és ez ellen a formalizmus ellen mint valami­féle szellemi trockizmus ellen harcolt. Mert a sztálinizmus számára mind a trockizmusban, mind az avantgárdban túl sok volt a racionalizmus és a „néptől” idegen, a „nemzetileg gyö­kértelen”. Így nagyon nagy különbség van a 20-as évek bolse­vikjajnak avantgárdellenessége és a sztálinizmus avantgárd-ellenessége között. Sztálinok avantgárdellenessége a hitleri totalitarizmus avantgárdellenességével rokon, nem véletlenül egyezik meg a 30-as évek második felében még a szóhaszná­lat is: „elfajzott művészet”. Sinkó Ervin írja, milyen kínban vol­tak a német kommunisták, amikor a Komintern lapjában né­metre kellett fordítani a megfelelő orosz terminust és kényte­lenek voltak Goebbels kedvenc kifejezését használni: „entartete Kunst”. A bolsevikok avantgárdellenessége a NEP-időszakban erősödik fel, és jellemző módon az avantgárd, főleg a futurizmus irracionális mozzanata, bohém, sőt lumpen világ­nézete, nihilizmusa ellen irányul, ami a forradalom alatt ugyanúgy egybecsengett a múltat végképp elsöpörni induló bolsevizmussal, mint a néptömegek ösztönös lázadása, vak indulata. A korai futurizmusban bőven van ebből az irracioná­lis romantikából, gondoljunk a „zaum”-ra” az észentúli nyelv­re, mindennek lerombolására, megkérdőjelezésére, az örö­kös botrányokra, a költészetet, a természetet, a művészetet tagadó, az individualitást tagadó programra: „a mi szó szirtfo­kán állanak / a fütty és harag tengerének közepette” – írta büsz­kén Majakovszkij. Később azt írta, hogy „akinek nem volt vesztenivalója, csatlakozott a futuristákhoz”. De hogyhogy nem volt vesztenivalójuk? Úgy, hogy a múlt egész kultúráját feleslegesnek tartották, ki akarták dobni a kor hajójából. Maja­kovszkij hírhedt sorai – „Rassztrelivaj Rastrelli”, azaz „Lődd agyon Rastrellit!” vagy Vlagyimir Kirillov proletkultos költő so­rai: „Holnapunk nevében tűzbe vetjük Rafaelt, / A múze­umokra halál, pusztuljanak a művészet-virágok!” – első hal­lásra, még ha ezek csak lírai indulatkitörések, dühödt metafo­rák voltak is, egybecsengtek a parasztok és matrózok viselke­désével, amikor a Téli Palotát elfoglalva, a gobelineken nyom­ták el csikkjeiket vagy Rembrandt-képekből sodortak maguk­nak kényelmetlen kapcát. Ez azonban csak látszat volt, ugyanis a futuristák már a 10-es években is „urbanisták” vol­tak, a régi kultúra és művészet megtisztított terepén ők egy modern gépcivilizációt, egy tökéletesen működő technikai ci­vilizációt képzeltek el, tehát ekkor sem az orosz társadalom civilizálatlan rétegeinek vágyait szólaltatták meg. Más kér­dés, hogy ez a technikai civilizáció mennyiben volt utópiszti­kus képzeletjáték Oroszországban, hogy szükségképp ide­gen maradt a népesség nagy részétől, nemcsak a civilizálat­lan, lumpenizálódott rétegeket, de a középrétegeket is taszí­totta, és ha zöld utat kapott volna, vajon programjának nem csak negatív részét valósította volna-e meg.

Szénási: De hát az első években „zöld utat” kapott.. .

Szilágyi: Éppen ez az! Ugyanis az orosz avantgardisták min­den ellenszenvük és rombolókedvük ellenére egyáltalán nem döntöttek romba palotákat és templomokat, nem égettek ké­peket és könyveket. Ezt nem ők, hanem az „avantgardista” Sztálin tette meg. Az avantgardisták legfeljebb letakarták a régi szobrokat, drapériák mögé rejtették a múltat, és ennyiben rombolásuk a gyakorlatban is inkább jelképes volt. Főképpen pedig az, amit létrehoztak – Tatlin nevezetes „tornyától” Majakovszkij-Mejerhold Buffo-misztériumán át, Hlebnyikov-Tatlin Zangezi-előadásáig vagy Malevics teáskészletéig – nem egy álklasszicista giccskultúra volt, nem az állami szintre emelt, gigantikussá fejlesztett lumpenízlés, hanem valóban egy új racionalitás művészi vagy kulturális tárgyiasulása. En­nek ellenére nagyon is érthető, hogy a NEP kezdeti szaka­szán éppen nihilista-anarchista, bohém-botrányos múltjukra, életformájukra, irracionális lázadásukra utalva „lumpen-értel­miségieknek” nevezik őket. G. Gorbacsov korabeli kritikus például azt írja, hogy „Hlebnyikov életmódját tekintve tipikus lumpen: örökösen pénztelen, nincs személyi igazolványa, ha­tározott foglalkozás és lakóhely nélkül csavarog”. Lunacsarszkij pedig egyenesen azt írja a 750.000.000 című poémával kapcsolatban, hogy „nagyon érdekes irodalom ez. A kommunizmus sajátos válfaja. Huligán kommunizmus.” ,A „huligán” nagyjából a magáncsőcselék pszichológiájának felel meg, elsősorban a romboló, nihilisztikus, egoista, anar­chista pszichológiát jelenti. Később Jeszenyin is megkapja ezt a jelzőt, hiszen életformájával és költészetével olyan (és Orosz­országban nagyon hatásos) mintát teremt, amely teljesen el­lentétes a racionális modernizációval.

Szénási: Nem válaszoltál még arra a kérdésre, hogy a balos művészet milyen viszonyban volt a balos – a romantikus – bol­sevik tradícióval, Trockijjal például?

Szilágyi: Egészen biztos, hogy a bolsevik vezetők közül Trockijhoz állt legközelebb a futurizmus. Nem annyira a művészi ízlés, mint inkább az észjárás szempontjából, amelyet a nem­zetköziség, a „nyugatosság”, az urbanizmus értékeinek, a technikai civilizációnak a romantizálása jellemzett. 1917 után ez a racionalista „elem” magában a futurizmusban is felerősö­dött. Nemcsak abban, ahogyan az államhoz közeledtek, az ál­lamot tették meg a forradalmi civilizáció értékei letéteménye­sének, amely a racionalista – a társadalmat megelőző – avantgárd kisebbség eszköze az új civilizáció megteremtésé­hez. Nemcsak ebben, hanem abban a szellemi fordulatban is kifejezésre jutott ez a racionalizmus, amit ők maguk így fogal­maztak meg: a bohóc csörgősipkáját mostantól a tervező építész tustollára cseréljük fel. A clown, mint a bohém-mű­vész, a társadalom normális működéséből kiszorult, „margi­nális” értelmiség metaforája itt a tervező, a mérnök metaforá­jának adja át helyét, aki egy új civilizáció megtervezésének tu­dományos munkájával van elfoglalva. 1921-től ez még for­mailag is kifejezésre jut, a futurizmusnak ez már a konstrukti­vista szakasza, amikor a politika színes és anarchikus világa felől a termelés és a mindennapi élet sokkal egyhangúbb, szürkébb világa felé fordul. „Termelési művészetté”, később „tény-művészetté” akar válni.

Szénási: Ha ez igaz, akkor nem értem, mi az, amit romantikus­nak nevezel?

Szilágyi: Trockij sem úgy romantikus, hogy valamilyen wag­neri utópia, nép és értelmiség, termelés és művészet vagy po­litika dionüszoszi összeolvadása lebeg a szemei előtt. Vagyis a romantika itt nem a célképzetben jelenik meg, amely a doktrinerségig racionális, tagolt, konstruktív, jövőbe mu­tató, hanem abban, hogy ezt a célt változatlanul akarati úton akarják elérni, így vagy úgy ráerőltetve az egész tár­sadalomra. A futuristáknál még a tényirodalom jelszavának meghirdetése sem jelenti a valóság „tükrözését”, „másolá­sát”, mindig aktivizmust jelent, az élet kreálását, az életben való közvetlen részvételt, életalkotást, „életépítést”, mint az egyik futurista ideológus, Nyikolaj Csuzsak korán megfogal­mazza. Ebben az értelemben romantikusak, mindenféle raci­onalista program ellenére, s ebben állnak nagyon közel Troc-kijhoz. Ebből adódik voltaképp az a forradalmi doktrinerség, amelyről Lunacsarszkij beszél 1919-es Trockij-portréjában, hogy Trockijt sokkal inkább vezeti a forradalmi marxizmus betűjének szelleme, mint Lenint, aki sokkal inkább opportunis­ta, a szó mélyebb értelmében, mint Trockij. S valóban, a rea­lista – legszívesebben azt mondanám „konzervatív” – bolse­vik tradíció mindig az életből alakítja ki cselekvési programját, nem pedig valamilyen kész racionális programból, tervből akarja kialakítani az élet rendjét. Lenin szinte állandóan meg­sérti a „marxista forgatókönyvet”. Lenin és Trockij gyakorlata csak a forradalom időszakában esik egybe, de még emögött is egészen eltérő mentalitás húzódik meg. Lenin azért van a forradalom mellett, mert az akkor egy történelmi pillana­tig magában a valóságban vált lehetségessé, Trockij vi­szont azt hiszi, hogy a forradalmat közvetlenül, akaratilag ők – a bolsevikok – valósították meg. A „Legyen”-nek itt két ellentétes felfogása, egy realista és egy romantikus olvad össze egymással.

Szénási: Ez a rokonság a művészeti „balosok” és Trockij kö­zött utólagos magyarázat vagy már akkor létezett?

Szilágyi: Igen, már akkor létezett. Kezdjük azzal, hogy Trockij 1923-ban megjelent terjedelmes könyvében az Irodalom és forradalomban egész fejezetet szentelt a futuristáknak, rész­letesen és Leninnél – de akkortájt Lunacsarszkijnál, Buharinnál is – mindenesetre elismerőbben írt Majakovszkijról. Gramscival áll levelezésben, a futurizmusról faggatva őt, aki úgy vélekedik, hogy a futuristák a kultúra területén forradal­márok voltak. Ha Lunacsarszkij azt írja 1921-ben-két év futu­rista uralom vagy túlsúly után -, hogy a „Párt mint olyan, a kommunista párt… hidegen, sőt ellenségesen tekint Maja­kovszkijnak nemcsak azokra a műveire, amelyek régebben születtek, de azokra is, amelyekben a kommunizmus harsonásaként lép fel”, akkor Trockij mindenesetre elismerte, hogy a forradalomnak Blok Tizenkettenjén kívül csak Majakovszkij néhány műve állított addig méltó emléket. A LEF-ben, a futu­risták 1923-ban indult lapjában egyébként elég gyakran hivat­koznak Trockijra. Kétségkívül azért is, mert személyiségé­nek varázsa sok művészre volt hatással, és mert élénken érdeklődött a művészet kérdései iránt, de azért is, mert állás­pontja közel állt az övékéhez. Nyikolaj Gorlov, aki a LEF köré­hez tartozott, és az első könyvek egyikét szentelte az orosz futurizmusnak, később mint trockista, lágerben halt meg. Ugyancsak trockista volt a LEF egy másik kevéssé ismert munkatársa, Vlagyimir Szillov, akit 1930-ban Sztálin kivégez­tetett. Paszternakot megdöbbentette ez az akkor még szo­katlan lezárása a politikai vitáknak, egyik levelében a leg­tisztább embernek nevezte Szillovot a LEF körén belül. Egyébként annak idején Paszternak is találkozott Trockijjal, aki – ugyancsak leveléből tudjuk – elbűvölte őt, jóllehet arról faggatta, miért nem ír társadalmi témájú verseket. Ez a fagga­tózás persze nem számonkérés volt, Trockij egyszerűen meg akarta érteni Paszternak költészetét. Egyébként gyakran ta­lálkozott írókkal, művészekkel, számos portrét készítettek ró­la. Az egyik leghíresebb tálán Jurij Annyenkov portréja, amely akkoriban meg is jelent egy albumban, s amelyről Luna­csarszkij feddőleg azt írta, hogy Trockijnak ebben a portréjában „nincs egy csepp jóság, egy csepp humor, sőt mintha még az emberi is kevés lenne. Egy élesen tagolt gránittömb­szerű, fémesen szögletes arcot látunk, amelyet belülről való­sággal összeprésel a görcsbe rándult akarat… Trockij elv­társ félelmetes ezen a képen. Annyenkov luciferi vonásokkal ruházta fel.” Valójában ez a görcsbe rándult akarat, ez a lu­ciferi jelleg a romantikus bolsevizmust mindig is jelle­mezte. Akkoriban egyesek ennek a szellemiségnek a jelölé­sére új szót is alkottak: az intelligencia – az értelem értelmi­sége – helyett a volenciáról – az akarat értelmiségéről – be­széltek.

Szénási: Ezek szerint, amikor a sztálini állam harcot hirdet a formalizmus ellen és a trockizmus szellemét látja benne, ak­kor nem is áll olyan messze az igazságtól?

Szilágyi: Nem, a sztálinizmusnak a „trockizmussal” nem ro­mantikus-akarati aktivizmusa miatt van baja, hanem éppen racionalizmusa miatt, azzal van baja, ami a bolsevik romanti­kát a felvilágosodás korához, az észhez, az emberiséghez, a nemzetköziséghez, az emberi méltóság eszmeköréhez kap­csolja. A sztálinizmus ugyanis végigvitt irracionalizmus volt, nem a bolsevizmus betetőzése, hanem – ha tetszik – követke­zetes antibolsevizmus, legalábbis a politikai szisztémában és a kultúrában. A bolsevizmusban, akármelyik mintát, a ro­mantikusát vagy a realistát nézzük is, nagyon sok olyan vonás, főként pedig olyan eszköz, megoldás, elgondolás van, ami mai szemmel, még szocialista szemmel nézve is kevéssé rokonszenves, elfogadhatatlan, végzetes, s ami különösen a rákövetkező sztálinizmus fényében nem „bocsátható meg” azon az alapon, hogy ez volt az ár vala­milyen magasabb rendű célért. Túl azon, hogy ki és milyen alapon határozza meg ezt a célt, mert az biztos, hogy nem a társadalom demokratikusan megképződött akaratnyilvánítá­sa; túl azon, hogy ki és milyen alapon fizettet meg bármilyen árat másokkal, még ha – tegyük fel – személy szerint ő is nagy áldozatot hoz; túl mindezen, az eredeti bolsevik gyakorlatban sok minden visszatetsző. De egyetlen dolog bizonyos, akár a vörös terrort, a kivégzéseket, a korai koncentrációs táborokat – ezeket a gyűjtőtáborokat -, akár a primitív ateizmust, az egy­pártrendszert nézzük, ezek mindig funkcionálisak, megma­radnak a – mondjuk így – alkalmazott erőszak eszközeinek, épp ezért, amikor nincs szükség rájuk, akkor mellőzhetők. A sztálini erőszak egy minden racionalitást nélkülöző erő­szak, amelynek saját logikája van, és ez a logika diktálja sok tekintetben Sztálin lépéseit is. Ezért mondom, hogy itt nem valamilyen doktriner, romantikus racionalizmusról van szó, sőt Sztálin a maga módján nem doktriner, bármit fel­használ – az antiszemitizmustól a pravoszláv egyházig és az orosz birodalmi szellemig – ha egyeduralmának biztosításá­hoz szüksége van rá. Itt azzal az irracionális romantikával ta­lálkozunk, amellyel a fasizmusokban, ugyanazzal az állammí­tosszal, a szellemnek ugyanazzal a megvetésével, tömegfa­natizmussal, individuum-ellenességgel. Épp ezért olyan so­katmondó, hogy Buharin élete utolsó periódusában, az Iz­vesztyijában egyre többet ír a német fasizmusról, a szellemet fenyegető barbárságról, a szocialista kultúra humanizmusá­ról, mert ez – mint azóta a szovjet történészek is hangoztatják – rejtett polémia volt a sztálinizmussal, és utolsó kísérlet, ak­kor már persze kudarcra ítélt kísérlet, arra, hogy a bolseviz­mus totalitárius elfajulását megállítsa vagy legalább figyel­meztessen rá.

Szénási: Azt mondod „elfajulás”. Trockij annak idején „bonapartista elfajulásról” beszélt. Nem tudom, mennyiben volt ez „elfajulás” és logikus „végkifejlet”, de az a gyanúm, hogy ha az irányzatok harcában Trockij kerekedik felül, a romantikus bolsevizmus is valahol ugyanitt lyukadt volna ki.

Szilágyi: Nézd, én nem értek egyet azzal, amikor a 17-es szocialista forradalmakat meg a fasiszta ellenforradalma­kat a totalitarizmus közös nevezőjére hozzák. Sőt, még a Sztálin által létrehozott rendszer szintjén sem volt azonosság, ami nem azt jelenti, hogy jobb, hanem más volt. Igen, más a „keleti” és más a „nyugati” totalitarizmus, és engem ma már éppen a különbségek izgatnak. Szociálpszichológiai szem­pontból persze nevezhetjük – mint Jurij Karjakin is – a sztáli­nizmust vörös fasizmusnak, vagy József Attila szavával „fa­siszta kommunizmusnak”. Pontosabb Nyikolaj Popov polito­lógus megfogalmazása: Sztálin hozta létre az „eszményi tota­litárius államot”. Mármost úgy gondolom, Trockij erre képtelen lett volna. Nem azért, mert Trockijban nem volt diktátori haj­landóság, vagy sokkal türelmesebb volt, mint Sztálin, hanem azért, mert doktriner módon ragaszkodott a forradalom esz­ményeihez.

Gramsci annak idején nagyon szellemesen ragadta meg ennek a doktrinerségnek a lényegét: „ez olyan – mondta ő -, mintha valaki egy négyéves kislánynak megjósolja, hogy anya lesz, és amikor húszéves korában az lesz, így szól: „nem megmondtam előre?”, de arra már nem emlékszik, hogy négyesztendős korában meg akarta fosztani a szüzességétől, bizonyos lévén afelől, hogy a kislány anya lesz”. Eleinte nem Sztálint, hanem Trockijt vádolták „bonapartizmussal”, Sztálin felülkerekedésében, tudjuk, nagy szerepet játszott, hogy Zinovjev, Kamenyev, Buharin is tartottak Trockij katonai diktatú­rájától. Természetesen nincsenek illúzióim, Trockij bizonyára megpróbálta volna keresztülvinni a maga doktriner racionaliz­musát, ami Antonio Gramsci korabeli szavait idézve abban állt, hogy túl határozottan, túl racionálisan – tehát végső soron mégsem racionalizált módon – „kívánta túlsúlyra juttatni a nemzet életében az ipart és az ipari módszereket, meggyorsí­tani a külső kényszer eszközeivel a termelés fegyelmét és rendjét, hozzáidomítani a szokásokat a munka szükségletei­hez”, ami Gramsci szerint „szükségképpen a bonapartizmus egy fajtájába torkollott volna”. Ez talán így van, de ehhez hoz­zátenném, hogy a bonapartizmus életképtelen fajtájába. Ugyanúgy meg kellett volna buknia, mint 1920-ban Trockij „munkahadseregeinek”, a termelés katonai modelljének. Ugyanis ezt a bonapartizmust alulról nem táplálta semmi, vagy inkább nagyon vékony rétegek, akiknek tudatában az erőszak összekapcsolódhatott valamilyen doktriner, raciona­lista hittel. Sztálin azonban széles népi rétegekre építette bonapartista fordulatát, azokra a kulturálatlan – a régi kultúrát már elvesztett, újat viszont nem szerzett – milliókra, amelyek az iparosítás során kiszakadtak saját közegükből, és éppen a „vezérkultuszon”, egyfajta kvázi-vallásos hiten, mágikus vi­szonyon keresztül kapcsolódhattak az államhoz.

Szénási: Ottó Lacisz szovjet közgazdász hasonlítja össze nemrég megjelent elemző tanulmányában Napóleont és Sztálint. Ő azt mondja, hogy egy döntő dologban, a pálfor­dulásban megegyeznek: fiatal korában Napóleon is forra­dalmár volt, az ifjabb Robespierre barátja, aztán monarcha lett belőle, a megmaradt jakobinusok hóhéra. Van azonban egy lényeges különbség Lacisz szerint, mégpedig az, hogy a néptömegek aktivitására a polgárságnak csak addig van szüksége, amíg nem győzte le az arisztokráciát, utána viszont meg kell fékezni a tömegeket, le kell állítani a forradalmat. Ilyen ellentmondás a szocialista forradalomban nincs, a sztá­lini fordulat nem következik az októberi forradalomból, inkább valamilyen visszaesés, polgári atavizmus…

Szilágyi: Lacisz egyáltalán nem használja ki az analógiában rejlő termékeny gondolatot…

Szénási: Talán nem akarja…

Szilágyi: Nem tudom, mindenesetre az alapkérdés nem az, hogy a „sztálinizmus” visszaesés, burzsoá „atavizmus” volt-e, hanem az az alapkérdés, hogy maga a szocialista forra­dalom nem változott-e át szükségképpen politikai forra­dalommá, tehát polgári forradalommá, amikor magára maradt egy izolált és rendkívül elmaradott országban, amelyben a polgári fejlődés elemi követelményeit is en­nek a forradalomnak kellett teljesítenie. És itt jön a leglé­nyegesebb dolog: az eredeti szocialista célkitűzések és az úgynevezett „néptömegek” civilizációs szintje között tátongó szakadék következtében igenis le kellett fékezni, vissza kellett fogni a tömegek spontán lendületét, amely egyálta­lán nem a szocializmus, hanem sokkal inkább valamilyen „nyerskommunizmus” irányába mutatott, és így végső soron a forradalom értelmét kérdőjelezte meg. Mellékes, hogy nem a polgári rétegek önös érdeke, hanem az állam érdeke képvi­selte itt a modernizáció szükségességét, a lényeg mégiscsak az, hogy az önkényuralom béklyóitól, az arisztokráciától megszabadult tömegeket „rá kellett bírni” egyfajta rendre és fegyelemre, ami igencsak távol esett elképzeléseiktől és közvetlen érdekeiktől is. Csakhogy ennek a kényszerí­tésnek lehetséges volt egy normális útja, amely a társa­dalmat nem katonai erőszakkal és terrorral fegyelmezi meg, hanem azzal, hogy biztosítja a társadalmi békét, a piaci versengés formáit, a kooperációt, és főképpen egy új középosztály és egy új munkáselit kiválasztódását, és lehetséges volt egy „bonapartista” útja, amely éppen ezeknek a formáknak, a párton és a társadalmon belül leg­civilizáltabb, legeurópaibb „elemeknek” a megsemmisí­tését jelentette, egy olyan kényszert, amely a keleti politikai zsarnokság formáját ölti, és szellemileg éppen a „nyerskom­munista” illúziókból, az ezt hordozó rétegek érdekéből táplál­kozik. E két út között a trockizmus egy eleve halálra ítélt „bonapartizmus” volt, ugyanis éppen a legcivilizáltabb, leg­európaibb „elemek” racionalista diktatúráját akarta megvaló­sítani, ami sem a középrétegek, sem a sokkal szélesebb alsó rétegek támogatását nem élvezhette, s így a levegőben lógott volna.

Szénási: De ebben az esetben itt talán nem is helyes bonapar­tista diktatúráról beszélni, ez inkább valamilyen jakobinus dik­tatúra, a felvilágosult elit diktatúrája lett volna …

Szilágyi: Azzal a különbséggel, hogy nem élvezi a néptöme­gek támogatását, sőt – még ha hite szerint csak átmenetileg is – éppen felettük gyakorolt diktatúra. Tőle mélyen idegen volt, hogy az elmaradottságra, az előítéletekre, vagy egyszerűen a tradícióra építsen. Nem véletlen, hogy vele kapcsolatban soha nem merült fel az orosz monarchisták körében a biro­dalmi folytonosság, az „új cár” gondolata, ami Sztálinnal kap­csolatban nagyon korán felmerült.

Szénási: Satrov új darabjában Martov szájába adja ezt a gon­dolatot…

Szilágyi: De Martov is Miljukovot idézi, a kadet-párt egykori vezető politikusát…

Szénási: . . . aki Nagy Péterhez hasonlította Sztálint, azzal, hogy ha nem volt is nagy forradalmár, az orosz cárok sorában valóban jelentős uralkodó…

Szilágyi: Ennél azonban korábbi és sokkal fantasztikusabb nyilatkozatokat is ismerünk. Mindenekelőtt Vaszilij Sulginét, aki monarchista és nacionalista volt, s ennek megfelelően an­tiszemita is. A húszas évek elején, még emigrációja idején – később ugyanis hazatért – jelent meg Az 1920-as év című könyve, melyet aztán 1927-ben Leningrádban is kiadtak. Nem azért, mert eszméit propagálni akarták, inkább tanulságkép­pen, elrettentésül, ahogy kiadták a 20-as években Vrangel emlékiratait is. Ebben a könyvben Sulgin megjósolja az orosz egyeduralkodó eljövetelét. Jellemző, hogy erre a szerepre mind Lenint, mind Trockijt alkalmatlannak találja, mivel – idé­zem – „nem fordulhatnak el a szocializmustól, végtére is a szocializmus segítségével forgatták fel a múltat, és ragadták meg a hatalmat. Nem dobhatják le vállukról ezt a zsákot mind­addig… amíg össze nem roskadnak alatta… Akkor aztán majd jönni fog Valaki, aki átveszi tőlük a „stafétabotot”.. . de nem veszi át tőlük a zsákot. Akaraterejét tekintve teljesen vö­rös lesz, célkitűzéseiben azonban teljesen fehér. Energiáját tekintve bolsevik lesz, meggyőződését tekintve – nacionalis­ta. Tudom, hogy ez nem könnyű kombináció… de ez így lesz.” Sulgin a forradalom szörnyűségeit szülési kínokhoz ha­sonlítja. Ő akkor még nem tudja, hogy ez Sztálin lesz, a 30-as évek monarchistáinak egy része viszont – az emigrációban – már Sztálinban ünnepli az új monarchát.

[A beszélgetést 1988 őszén rögzítettük. Sz. S. – Sz. A.]