Kísértet járja be Oroszországot: a polgárháború kísértete. Az országban kialakult kettős hatalom, pontosabban interreg­num – a pártszervek már nem, a szovjetek még nem irányí­tanak – arra ösztönzi a radikálisokat, hogy hatalmi pozícióikat megőrizzék, illetve befolyáshoz jussanak.

Noha egymást érik a felhívások, hogy az erőszakot min­den áron el kell kerülni, napról napra nő az országban a fe­szültség, amit csak súlyosbít a gazdasági, szociális és nem­zeti problémák kiéleződése. Egyre láthatóbban körvonalazó­dik a két tábor: a rendszer ellenfeleinek és védelmezőinek (helyesebben: modernizálására törekvő híveinek) egymással szemben álló tömbje. A világon mindenütt figyelemmel kísérik ezt a szembenállást, és latolgatják, ki lesz a győztes. És ho­gyan végződik: békésen megegyeznek, vagy egymásnak es­nek? Mert az nyilvánvaló, hogy sem ezek, sem azok nem ad­ják fel egykönnyen pozícióikat. Túlságosan sok energiát ru­háztak már be azok is, akik – hogy közelebb jussanak a húsos tálhoz – a rendszert erősítették, és azok is, akik szemben áll­tak vele.

Minden józan ítéletű ember előtt világos, hogy a helyzet kiéleződéséért nem a maszekok [kooperatori] és a sztrájko­lok, nem a tömegtájékoztató eszközök és a szabadkőműve­sek okolhatók, nem is az „informálisok” és valamiféle „sötét, destruktív erők” – akkor sem, ha folyton rájuk hivatkoznak azok, akik valójában csődbe juttatták országunkat. Nem ők, hanem az állami-bürokratikus apparátus és a párt­nomenkla­túra, szinte összenőve az „árnyékgazdasággal és a ke­reskedelmi-közellátási „maffiával”, alkotják azokat a destruktív erőket, amelyek bármikor készek saját népük ellen háborúba kezdeni, pontosabban folytatni ezt a há­borút.

A fennálló rend védelmezői erősek. Hatalmas társadalmi bázisuk a többmilliós bürokrácia, amely a peresztrojkával szemben tanúsított ellenállásában a lumpenek, marginali­záltak népes rétegeire támaszkodik – azokra a tömegekre tehát, amelyek rendkívül fogékonyak a demagógiára, és amelyek készek akár egy életen át szolgálni „szigorú, de igazságos” gazdájukat – valamint a társadalomnak arra a felére, amely gondosan ápolta és nevelte azt, amit a hetvenes évek végén „fejlett szocializmus” névvel illettek…

Tudjuk, a peresztrojka lényege, hogy a hatalom a tőle megválni nem akaró struktúráktól átkerüljön a szovjetekhez – kérve kérjük hát az Istent, hogy ez a váltás gyors és vértelen legyen. De nem elég csak imádkozni és reménykedni, konkrét tettekre is szükség van. A cselekvéshez pedig ismerni kell a helyzetet, látni kell fejlődésének tendenciáit és megérteni a társadalomban végbemenő folyamatok lényegét. Hiszen, hogy válaszolhassunk a kérdésre: hogyan lehet békés úton átruházni a hatalmat a szovjetekre (avagy, a közmondást né­mileg átfogalmazva: úgy elvenni a csontot a kutyától, hogy ne tudjon belénk marni) – nos, ehhez tisztázni kell: mi az oka an­nak, hogy a társadalom két egymással szemben álló táborra szakadt, mely társadalmi rétegek és milyen érdekek állnak azok mögött, akiket – immár elcsépelt és semmitmondó kifeje­zéssel – „demokratáknak”, illetve „konzervatívoknak” neve­zünk? …

Nyilvánvaló, hogy a politikai demokrácia létrejötte éppoly bonyolult, mint amennyire hosszadalmas folyamat, és a társa­dalomnak az egypártrendszertől¹ a többpártrendszerig jó né­hány szakaszon kell átmennie, amelyeket a politikai életben résztvevő társadalmi csoportok érettsége és aktivitása, érde­keik sajátszerűsége különböztet meg egymástól. Ebben az összefüggésben tartjuk fontosnak, hogy nyomon kövessük a jelenlegi politikai mozgalmak fejlődését, új politikai struktúrák létrejöttének és formálódásának folyamatát, a valóságos többpártrendszer kiépülését, amely a demokratikus állam és a jogállamiság egyik lényeges attribútuma.

I. Demokraták és konzervatívok

(A politikai demokrácia kialakulásának első szakaszáról)²

Hogy megértsük az országban mostanra kialakult politikai helyzetet és különösen a politikai demokrácia létrejöttének első szakaszát, emlékeztetnünk kell arra, mi az, ami „örök­ség” gyanánt maradt ránk a peresztrojka előtti időkből.

A ma élő nemzedékek derékhada az 1985-ig terjedő kor­szakban csak az „olvadás” éveiben szerezhetett némi ta­pasztalatot a politikai demokrácia terén, amikor a különböző demokratikus mozgalmak hullámain, a hivatalos ideológia tobzódása közepette megjelent – még teljesen kezdetleges alakban – három fő politikai áramlat: az „igazi” (nem ortodox) marxizmus-leninizmus, a „keresztény” (orosz) szocializmus, valamint a liberalizmus és a szorosan hozzákötődő polgárjogi mozgalom. A hatvanas évek demokratikus mozgalmainak ezek az áramlatai nem fejlődtek valamennyire is hatékony, szervezetileg megformált politikai struktúrákká; nem annyira az uralkodó osztállyal szembeni politikai ellenzék következe­tes és tudatos megszerveződésének egy állomása volt ez, mint inkább a társadalomban meglevő tájékozódási irányok artikulációja – ahogyan ezeket a politizált (marxizmus-leni­nizmus), az alkotó (keresztény értékek) és a tudományos (li­beralizmus) értelmiség egy része kifejezésre juttatta. A három áramlat mindvégig megőrizte – a társadalomban fellelhető eszmei orientációk koncentrált kifejeződéseként – eredeti jel­legét, egészen 1985-ig, bár az olvadást követő három évtized alatt mutatott némi fejlődést. A rezsim soron következő liberali­zációja (értsd: peresztrojka) és a „felülről” adagolt glasz­noszty kezdetén azután az életben maradt és a szovjet ál­lampolgárságuktól meg nem fosztott „hatvanasok” neki­láttak, hogy behozzák a lemaradást. Eszmei törekvéseik az „informális” mozgalom hullámain kiáradtak az utcára, sőt, még a hivatalos ideológiában is helyet kaptak. Idézzük fel a peresztrojka pártapparátus meghirdette főbb jelszavait: az egyetemes értékek elsőbbsége (a „keresztény” ideológia ha­tása) , a párt és a társadalom megtisztítása a sztálinizmus ma­radványaitól (igazi marxizmus-leninizmus), no meg a „de­mokratizálás” és a „glasznoszty”, amely-abban a formában, ahogyan ezt a pártapparátus és M. Sz. Gorbacsov hangoz­tatja – jóval közelebb áll a liberalizmushoz (akár autoritariánus változatához is), mint a valóságos demokráciához.

Nem kétséges, a pártapparátus elkésett – legalább har­minc évvel. Az, ami időszerű volt a hatvanas évek elején, ne­vetségesen kevés a nyolcvanas évek végén: a józanul gon­dolkodó emberekből már csak elkeseredést és ingerültséget vált ki.

A „hatvanasok” csakúgy, mint a „peresztrojkás” fiatalság – érthetően – elutasították a peresztrojka hatalmi szervek által ajánlott változatát, amellyel a sajátjukat állították szembe: nem a társadalom megújítása, hanem a rendszer leváltása. A peresztrojka első éveinek demokratikus mozgalma ilyenkép­pen szélsőségesen radikális és antitotalitariánus volt³ – mert más nem lehetett. A politikai porondon megjelent mozgalmak és áramlatok spektruma rendkívül széles volt, az alaptónust azonban egyre inkább a liberális demokrata és a polgárjogi csoportok határozták meg – ezek egy része túlélte a hatvanas éveket, más részük a hetvenes években jött létre, amolyan „árnyék”mozgalomként a hivatalos ideológia ellenében -, azért is juthattak a nyolcvanas évek demokratikus mozgalmát képviselő áramlatok körében domináns szerephez, mivel a pártapparátus is, a hivatalos sajtó is a liberálisokat támadta.

Tény, hogy a hivatalos ideológia elutasítása kiterjedt a lakosság valamennyi rétegére, mindegyik társadalmi csoportra. Ismeretes, hogy az „árnyék”autonómia („szabad­idős” és alkotó egyesületek, dialógus-[obscsenyije]-csoportok, érdek-klubok, „hippi” jellegű mozgalmak stb. formáját öltő öntevékenység) a peresztrojka kezdetének idejére sok-sok szovjet ember számára jelentett életformát…

1985 után az „informálisok” tevékenysége legális lett. A korábbi formák-a valóságtól való menekülés, a „hivatalos­sággal” szembeni passzív ellenállás – helyébe az aktív ellen­állás lépett, tehát az „informális” csoportosulások jelentős ré­sze politizálódott, beleértve a szabadidősöket is. Amikor az „informálisok” – köztük elég sokan általános műveltség dol­gában képzetlen emberek, akik azonban mindig készek elhá­rítani és visszautasítani mindazt, amit „fölülről” ajánlanak – bekapcsolódtak az aktív politikai tevékenységbe, igencsak megnőtt a demokratikus mozgalom formájuk szerint radi­kális, tartalmukat tekintve liberális jelszavainak mennyi­sége.

Az ellenállás veteránjai és az „informálisok” fiatalabb nemzedékének legtudatosabb része többször is megpróbál­ták a demokratikus mozgalmat civilizálni, szervezetileg meg­formálni (gondoljunk a Szocialista Egyesülések és Klubok Szövetsége, az Össz-szövetségi Társadalmi-Politikai Klub, a Moszkvai Népi Front, az Oroszországi Népi Front⁴ megalaku­lására és észrevétlen eltűnésére) és pozitív irányba fordítani, de semmire sem jutottak. Egyedül a Demokrata Szövetség vált a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt harcképes po­litizált struktúrává: ez a hatalommal nyíltan szembeszegülő szervezet nem annyira pozitív program kidolgozásával, mint inkább a maga – olykor túlzó – radikalizmusával fogta össze az embereket.

Így azután 1988-89 fordulójára a populista radikaliz­mus és a liberalizmus vált, mintegy eredőként, a demokra­tikus mozgalmak meghatározó irányzatává. A peresztrojka első három-négy évében a jelszavak uralmában, a deklaratív jellegben mutatkozik meg a demokratikus mozgalom alapmi­nősége, ami, mellesleg, szinte törvényszerű. Egy politikailag elmaradott, tétlen közegben nemigen lehet kiérlelt, civilizált formákban megszervezni a tömegmozgalom politikai tevé­kenységét. A radikális-populista jelszavak – úgy, ahogy – egy­befogták Oroszország jó néhány nagyvárosában a hatalom­mal elégedetlen emberek sokarcú tömegét, és elvezették elő­ször a Szovjetunió népi küldötteinek megválasztásához, majd az 1990. évi választásokhoz…

A politikai demokrácia kialakulása első szakaszának leg­főbb eredménye tehát az, hogy a demokratikus mozgalom a politikai reform szubjektumává, tevőleges formálójává lett. Kétségtelen, a peresztrojka sorsát továbbra is túlnyomórészt azok határozzák meg, akik meghirdették. A demokratikus mozgalmat például a pártapparátus gyakran eszközül hasz­nálja fel saját pozícióinak megerősítésére.⁵ Ennek ellenére ta­gadhatatlan tény, hogy a demokratikus változások már nem férnek meg a „fölülről” szorgalmazott reformok keretei között. A politikai kezdeményezést fokozatosan átveszik azok az em­berek, akik a hatalmat egyre-másra engedményekre kény­szerítő, úgynevezett demokratikus erők tömbjét képviselik.

A politikai rendszer átalakításának első szakasza a de­mokratikus mozgalom extenzív és intenzív növekedését, a demokratikus és féldemokratikus erők kezdeti egyesülését je­lentette. Ez a szakasz 1989 telén zárult, amikor a helyi és köz­társasági szovjetválasztásokon elfogadták a „Demokratikus Oroszország” Platformot, összeállították a platform híveiből a népi küldöttek jelöltlistáját, s a jelöltek egy részét beválasztot­ták az államhatalmi szervekbe, és amikor létrejött a „Polgári Akció” mozgalom, amely kinyilvánította, hogy zászlaja alatt kívánja egyesíteni a fennálló rendszer minden ellenfelét. A demokraták tömbjének legradikálisabb képviselőiből „interregionális küldöttcsoportok” alakultak az oroszországi föderá­ció legfelsőbb tanácsában, a különböző szintű szovjetekben. A demokraták hatalmi pozíciókhoz jutottak – ez volt az alapja a peresztrojka visszafordíthatatlanságáról a sajtóban és a parlamentben elhangzott állításnak.

Nem aludtak természetesen a „konzervatívok” sem, hi­szen a hatalom birtokosai jószántukból sohasem mondtak le pozícióikról. Miután magukhoz tértek a Szovjetunió népi kül­dötteinek választásakor támadt zavarodottságból – amikor „csak” a társadalmi szervezetek számára előírt kvóták, a vá­lasztási bizottságok manipulálása révén, no meg a dolgozók letargikus fásultsága miatt vált lehetővé, hogy a „konzervatí­vok” többségre juthassanak a kongresszuson – a csinovnyikok támadásba lendültek. A helyi és köztársasági szovjetvá­lasztásokon nem a munkásokat állították előtérbe – minek rej­tőznének immár a hátuk mögé, amikor a játék nyílttá vált? A nomenklatúra megérezte a leépítés, a bukás, a kényszerű visszavonulás veszélyét, és a szovjetekbe tódult, arra számítva, hogy itt új minőségben juthat majd hivatalhoz és különleges ellátáshoz. A csinovnyikok 1990 januárjában – nem úgy mint 1989 januárjában – már tudták, mit kell mon­dani választóiknak. Hallhattuk is lépten-nyomon: – szavak­ban – mindegyik hamisítatlan peresztrojkás és demokrata. Szinte káprázott az ember szeme a sok demokratától. A válla­latoknál és intézményeknél hemzsegtek az „altiszti özve­gyek”: a csinovnyikok meakulpáztak, égre-földre esküdtek, hogy csak azt teszik, amire választóik utasítják őket. 1989 de­cemberében, a pártapparátcsikok szerencséjére, megjelent a színen a „Népi Egyetértés és Oroszország Újjászületése” platform. Remek ötlet: a Haza újjászületéséért harcolni, anél­kül, hogy támadni kellene magát a rendszert, azt a rendszert, amely a Föld egyhatodából hatalmas romhalmazt csinált, az „új történelmi közösségből” pedig koldusok társadalmát. Soha nem jöhetett volna jobbkor a hazafias erők platformja. Mint valami varázsvessző, új életre keltette a pártboncokat: született egy eszme, amelyért érdemes harcolni. Nagyszerű: ha a „tömegek” Oroszország nemzeti újjászületéséért harcolnak, akkor nem a demokráciáért fognak harcolni – és láthatóan éppen ez az, amire szükség van.

S hogy mit szóltak ehhez a választók? Ilyen a jámbor és szertelen „orosz lélek”! Mit számít az, hogy meggyötörték a munkásokat és a parasztokat, hogy kifosztották az ország fal­vait és városait? – a csinovnyiknak csak annyit kellett monda­nia: „szánom-bánom”, „megígérem”, és az orosz, a kazah, a belorusz meg a többi együgyű módjára újra rászavazott.

A pártfunkcionáriusok beözönlése a szovjetekbe koránt­sem az egyetlen mód hatalmuk átmentésére. A pártapparátus támogatásával rendre alakulnak olyan új politizált szerveze­tek, mint a Dolgozók Egyesített Frontjai (DEF)⁶ , amelyeket tárt kapukkal várnak a politikai művelődési házak és a pártla­pok szerkesztőségei. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy hasonló struktúrákat (amelyek azt tekintik céljuknak, hogy megvédjék a leninizmust vagy a kommunista eszméket a „szélsőségesek” támadásaitól) nemcsak „fölülről” hoznak létre, hanem hellyel-közzel „alulról” is. így például 1988-ban és 1989-ben „informális” csoportok gyakran tettek kísérletet neokommunista, marxista-leninista, ill. munkásszövetségek, szervezetek alapítására, sőt ilyen pártok szervezésére is.

Vajon mi köti össze a Dolgozók Egyesített Frontjait a neo-sztálinistákkal és azokkal a „hazafiakkal”, akik nem kíván­nak a demokratákkal egy úton haladni? Az, hogy valamennyien a fennálló rendszert akarják korszerűsíteni, azt a rendszert, amely a szocializmus nevet viseli, de a való­ságban semmi köze nincs a szocializmushoz. Ezzel mind­annyian, akarva-akaratlan, a totalitarizmust védelmezik.

Megtörtént tehát a politikailag aktív erők elsődleges elhatárolódása – két táborra, a szokásos megjelölést al­kalmazva: demokratákra és konzervatívokra tagolódtak, egyfajta protopártokká szerveződtek, és ezzel lezárult a politikai rendszer átalakításának első szakasza. A politikai irányelvek fogyasztóinak amorf, egynemű tömegében, amely eddig egyetlen autoritást fogadott el, egyetlen kiindulópontot ismert, kialakult egy új vonzásközpont. A monolitnak látszó tö­meg mozgásba jött és részekre esett szét, amelyek két pólus körül csoportosultak: az ortodox-kommunista és a liberális-demokrata tábor most két hadsereg ütközet előtti feszültségé­vel várja a jelt a rohamra .. .

II. Szocialisták és szociáldemokraták

(A politikai demokrácia kialakulásának második szakaszáról)

„Demokraták” és „konzervatívok” – fölöttébb viszonylagos fogalmak⁷ , és a politikai erők két táborra tagolódása csak el­sődleges elhatárolódást jelent, ami nem sok jót ígérne, ha for­mális ismérvek alapján történt volna – mondjuk, a pártonkívü­lieket demokratáknak minősítik, az SZKP tagjait pedig kon­zervatívoknak, vagy akár fordítva. A demokratikus tömb szín­relépése azonban világnézeti, vagy, még inkább, erkölcsi el­határolódás folyománya volt, ami végbement a társadalmi struktúrák mindegyikében, így a hivatalos struktúrákban is: demokraták adtak hírt létezésükről az SZKP-ban, a Komszomolban, a szakszervezetekben és az alkotó szövetségekben, az államhatalmi szervekben, a dolgozói közösségekben és így tovább.

Kommunisták zendülése a kommunisták ellen! Abszur­dum? Persze hogy az, ha komolyan vesszük, hogy az SZKP párt, és tagjai kommunisták.

Ha összetételének minőségét tekintjük, az SZKP, mint már említettük, nem párt – nem hasonló mentalitású embere­ket tömörítő politikai szervezet -, hanem állami struktúra, amely káderek, ideológia és tömegtájékoztatási eszközök fö­lött diszponál, és a hatalom sok egyéb összetevőjét tartja ke­zében. Tagjai legalább egy tucat pártot alakíthatnának – a szélső „jobboldaliaktól” a szélső „balosokig”. Ennyiben a demokratikus platform (voltaképpen frakció) megjelenése az SZKP-ban azt fejezte ki, hogy a párttagság aktív, politizált ré­sze különvált az amorf tömegtől, a depolitizált többségtől, vagyis kezdetét vette a valóságos politikai szervezetek kiala­kulása, megkezdődött az átmenet a pártnélküli politikai rend­szerről a többpártrendszerre.

A politikai rendszer átalakításának második szaka­szát a politikai erők másodfokú elhatárolódása jellemzi, amikor a különállás alapja már nem ilyen vagy olyan jelszavak mögötti felzárkózás és nem is a rokon- vagy ellenszenv egyik vagy másik politikai vezéralak (például J. Ligacsov, illetve B. Jelcin) iránt.⁸ Ezúttal már tudatos elhatárolódásról van szó, többé-kevésbé kidolgozott koncepciók és politikai programok alapján. Ez a másodfokú elhatárolódás egyszersmind azt is jelenti, hogy az alapvető politikai erők eljutottak az önmegha­tározáshoz, struktúrákba szerveződnek, amelyek kifejezik az értelmiségnek, a műszaki-technikai dolgozóknak, a magasan kvalifikált munkásoknak, vagyis dinamizmus, politikai aktivi­tás és érettség dolgában a legnépesebb társadalmi rétegek­nek az érdekeit.

Ebben a szakaszban kezdeti formát öltve megjelennek a főbb politikai pártok, az „első vonal” pártjai, amelyek elfog­lalják a legfontosabb hadállásokat.

Ez a folyamat voltaképpen már megindult. A párttípusú politikai struktúrák kialakításában – teljesen érthetően – a demokratikus mozgalom liberális szárnyának radikálisai bizonyultak a legmozgékonyabbnak, legsikeresebbnek. A Demokraták Szövetsége szervezete (DSZ) már 1988 máju­sában bejelentette politikai párttá alakulását. Ennek ellenére a politikai rendszer átalakításának második szakasza csak 1990 januárjával kezdődik. A Demokraták Szövetsége pártjá­nak megalakulása ugyanis egyedülálló, precedens értékű esemény volt⁹ , tetejébe – legalábbis én így látom – nem is annyira azért jött létre, mert egy bizonyos társadalmi csoport szükségét érezte volna a szervezeti egyesítésnek és érdekei védelmének, inkább amolyan mesterséges képződmény volt: különböző nézetű és beállítottságú helyi csoportosulásokat egyesített azon az alapon, hogy valamennyi elutasította a to­talitarizmust.

Más a helyzet 1989-1990 fordulóján. A Szovjetunió népi küldötteinek II. kongresszusa, amely ezúttal is az állami és pártapparátus engedelmes eszközének bizonyult, nem ha­gyott kétséget afelől, hogy továbbra is képtelen a választók többségének érdekei szerint cselekedni, és ezzel szinte kikényszerítette a demokratikus erők párt jellegű politikai szer­vezetté való átalakulását. 1989 végén, 1990 elején számos esemény jelezte már: a politikai rendszer átalakításában új szakasz kezdődött.

1989. december 24-én és 25-én Moszkvában megren­dezték az országban működő szocialista csoportok (szo­cialista beállítottságú „informális” szervezetek, a Szovjetunió Szocialista Szakszervezeteihez tartozó független szakszer­vezetek, sztrájkbizottságok stb.) képviselőinek tanácskozá­sát, amelynek eredményeképpen létrejött az Oroszországi Bizottság a Szocialista Pártért (OBSZP). Március 24-én és 25-én az újszocialisták irkutszki bizottságának kezdeménye­zésére került sor Angarszkban az OBSZP munkaértekezleté­re, amelyen megvitatták az új párt szervezeti kérdéseit, alap­szabály-tervezetét és egyéb kérdéseket.

1990. január 5. és 7. között Tallinnban tartották a Demok­raták Szövetsége III. kongresszusát, amelyen a szervezetben bekövetkezett szakadás nyomán megalakították a Demok­rata Pártot, és még szintén januárban Moszkvában bejelen­tették egy újabb antikommunista és szocialista-ellenes jellegű párt, az Alkotmányos Demokraták Szövetsége megalapí­tását.

1990. január 13-án és 14-én, ugyancsak Tallinnban, meg­tartotta alakuló kongresszusát A Szovjetunió Szociáldemok­rata Társulása, amely a létrehozandó Szociáldemokrata Párt alapja. Február 13-án megalakul Moszkva városának Szoci­áldemokrata Társulása. Folynak az Oroszországi Szociálde­mokrata Párt alakuló kongresszusának előkészületei.

Január 20-án és 21-én rendezték meg Moszkvában az országban működő pártklubok képviselőinek össz-szövetségi konferenciáját, amelyen az immár parlamenti pártként, a de­mokratikus szocializmus pártjaként megújuló SZKP jövőjéről folytattak eszmecserét. A konferencia elfogadta az SZKP De­mokratikus Platformját, és megválasztotta a párton belüli „De­mokratikus Reformokért” Mozgalom Koordinációs Tanácsát.

Március 31-én tartotta alakuló kongresszusát A Szovjet­unió Liberális Demokrata Pártja, és ugyanebben a hónapban tudósított a „Komszomolszkaja Pravda” a Zöldek párttá szer­veződéséről, miután Leningrádban megtartották alakuló kong­resszusukat.

Hasonló folyamatok zajlanak jelenleg az ország ifjúsági mozgalmaiban: egyre-másra alakulnak politikai szervezetek a demokratikus erők megannyi vonzási központjaként. (…)

Teljes ütemben folyik tehát a politikai szervezetek, pár­tok, struktúrák építése. Az újonnan létesült szervezetek pers­pektívája – fejlődésük, társadalmi elismertségük és, követke­zésképpen, befolyásuk a hatalmi struktúrára – a legközvetle­nebbül függ attól, hogy mennyire adekvátan fejezik ki az alap­vető társadalmi csoportok érdekeit, és hogy mennyire ponto­san jelölik ki a maguk helyét az új politikai rendszerben.

A pártok alapítása és a megfelelő politikai pályára állítá­suk idején a demokratikus jelszavaknak már nincs különö­sebb szerepük. Azt mondhatnánk, a pártok kinőtték ezeket, mint valami rövidnadrágot a gyerekek, akik a peresztrojka ter­hei alatt felnőtté érlelődtek. Az alakuló szervezetek politikai irányvonalának minősítésére immár más ismérvek és kategó­riák szolgálnak – ilyen például a „baloldali” és a „jobboldali” megjelölés. Amint ezek az új fogalmak – a „demokrata” ellen­zéket tagolandó – bekerülnek a politikai szóhasználatba, egy­szeriben kitűnik, hogy jónéhányan azok közül, akiket demok­ratának tartottunk és a Demokratikus Oroszország platform hívei közé soroltunk, akikre a mellükön viselt „demokrata” jelvény láttán jó szívvel adtuk szavazatunkat a szovjetválasz­tásokon, hamisítatlan „jobboldaliak”. És ezen nincs mit cso­dálkozni. Idővel a helyükre kerülnek a dolgok. Ha az első szakaszban jobbára hangulati elemek szolgáltak az új politikai struktúrák szerveződésének alapjául, ma sokkal inkább az emberek reális érdekei.

A politikai demokrácia kialakulásának első szakaszában minden összekeveredett. Nem lehetett tudni, ki a konzervatív, ki a demokrata, ki a „baloldali” és ki a „jobboldali”, vagy ki a hazafi és ki a kozmopolita. (Az volt a fontos, hogy sikerüljön el­hitetni valakiről, hogy demokrata.) A második szakaszban ezek a fogalmak már reális jelentésre tettek szert, minthogy megjelentek a valóságos politikai szubjektumok, és elkezdő­dött közöttük a harc. Márpedig ha így van, akkor minden okunk megvan arra, hogy a jelenlegi politikai helyzet elemzé­sekor igénybe vegyük a klasszikus (nyugati) politológia segít­ségét: értékeit, analógiáit, kritériumait és fogalmait.

A klasszikus politológia álláspontja szerint a pluralista rendszereket alkotó pártok négy típusba sorolhatók, és ezek a típusok rendszerint ki is merítik a lehetséges politikai erők spektrumát: „élcsapat” pártok (kommunisták, forradalmi de­mokraták stb.), „baloldali” pártok (szocialisták, szociálde­mokraták, munkáspártok), „jobboldali” pártok (konzervatí­vok, hazafias-nemzeti érzelműek, polgári demokraták) és vé­gül liberális demokrata pártok.

Ami az egyes típusok általános jellemzőit illeti, néhány elemi összefüggés jól felismerhető. így például az, hogy a szocialisták mindig „baloldaliak” voltak,¹⁰ és mindig a le­hető legnagyobb többség számára elérhető demokráciát szorgalmazták, ezzel szemben a liberálisok mindig más­ként, a szocialistáktól eltérően értelmezték a demokráci­át; főbb jelszavaik pedig – a gazdaság privatizálása, átté­rés a szabad piacra stb. – megegyeznek a „jobboldal” ha­gyományos jelszavaival. Azt is érdemes megemlíteni – mert lényeges összefüggés -, hogy a totalitárius rendszerek vol­taképpen sohasem voltak sem „jobboldaliak”, sem „bal­oldaliak”. Minthogy az „egész nép érdekeinek” kifejezésére tartottak igényi, állandóan elhajlásokat produkáltak – hol „jobbra”, hol „balra” – a „fő” irányvonaltól. Ennek megfele­lően egyaránt használtak „jobboldali” és „baloldali” fra­zeológiát, attól függően, melyik ideológia bizonyult alkal­mas eszköznek demagógiájuk számára. Így a sztálinizmus, amely a lényeget tekintve kevéssé különbözött a hitlerizmus­tól, „baloldali” frazeológiával élt, mivel alapvetően a lumpe­nekre épített, illetve általánosságban a dolgozókra apellált. A hitlerizmus túlnyomórészt a kistulajdonosokra, szatócsokra, a kis- és középvállalkozókra, a „középrétegekre” támaszko­dott. Innen a „jobboldali” frazeológia túlsúlya a fasiszta ideoló­giában és propagandában…

Oroszországban a sokirányú politikai mozgás megnehe­zíti az esélyek latolgatását, a várható vagy kívánatos tenden­ciák realitásának megítélését. Elvben lehetséges lenne pél­dául, hogy a politikai rendszer detotalizálása és a gazdaság demonopolizálása valamint a társadalmi, területi és termelői önigazgatás kifejlesztése stb. útján a hatalmi struktúrák, a hi­vatalos ideológiával egyetemben „balra” mozdulnak el. Erre azonban, sajnos, sem az SZKP vezetői, sem a velük ellenzék­ként szembenálló liberálisok nem sok hajlandóságot mutat­nak. Ugyanakkor a pozíciók megmerevedése felidézi azt a ve­szélyt, hogy az SZKP funkcionáriusai, akarva-akaratlan, el­tolódnak a totalitarianizmus újabb formája irányában. (…)

Az igazi harc a demokráciáért még előttünk van. A fő és döntő ütközet – erre rövidesen sor kerül – nem a liberális (a Legfelsőbb Szovjetet, a kormányt és az SZKP-t napjainkban irányító) apparatcsikok és a másik oldalon álló – csak éppen demokrata – liberálisok között zajlik majd. Oroszország végte­len térségein más erők érlelődnek, amelyek viszolyogva for­dulnak el a nyálkás liberálisoktól; az egykori „Oroszhon új életre kelt keménykötésű harcosai”, a pravoszláv-birodalmi múltat idézők, a kispolgári Oroszország ébredő erői, amelyek hadseregért kiáltanak, és „vaskézzel” akarnak rendet terem­teni. Ki tarthatja vissza ezeket az erőket a dúlástól? Talán a pártapparátcsikok, akik az SZKP-t „a társadalom egyetlen konszolidáló erejének” nevezik, de amint megszólal egy igazi népfelkelés harci kürtje, az első hangra szétszaladnak? Per­sze hogy nem ők, de nem is a liberálisok, akik mihelyt hozzá­jutottak ahhoz, amit akartak, kiadják a jelszót: „Emberek, él­jünk együtt békességben!”

Az egyetlen erő, amely a fenyegető kataklizmát elhárít­hatja, a dolgozók tömegmozgalma. Igen, a dolgozók mozgal­ma, azoké, akiket nem méltatnak figyelemre sem az ország régi, sem mai urai, mondván: „elegünk van belőlük”.¹¹ Egye­dül a jogaiért harcoló új ipari osztály, az értelmiség, a diákság mozgalma, egy szóval a „baloldaliak” mozgalma tudja útját állni a reakciónak, bármilyen – akár álszocialista, akár álhazafias – öltözetben parádézzon is. (…)

Ha egy pillantást vetünk az országban működő jelentő­sebb politikai mozgalmakra, azt látjuk, hogy az SZKP-nak nincs helye az új politikai rendszerben. Az eddig uralkodó párt most szó szerint felszívódik a többi struktúrában: nincs egyetlen politikai mozgalom, amelyben jelen ne lenné­nek az SZKP tagjai. (Ez újfent megerősíti azt az állításunkat, hogy az SZKP nem párt.) Az is látnivaló, hogy a formálódó Szocialista Párt igényt tart a „baloldali” erők tömörülésében a centrum szerepére, a Szovjetunió Szociáldemokrata Társu­lása pedig nem annyira a klasszikus értelemben vett szociál­demokráciát jeleníti meg, inkább amolyan keverék; szocialis­tákból és liberálisokból álló vegyes képződmény – ezért aztán óhatatlan, hogy fejlődése folyamán vagy „balra” tolódjon, a szocialisták irányába (esetleg kiszorítva a Szocialista Pártot már elfoglalt politikai állásaiból), vagy pedig „jobbra”, és akkor a Liberális Demokrata Pártot szorítja vissza.

A szocialistákkal és a többi „baloldali” demokratával a jobboldali-konzervatív erők állnak szemben, amelyek minde­nütt és mindenkor a nemzeti-állami eszmére alapozták a kon­szolidációt. (…)

A helyzet tehát többé-kevésbé áttekinthető. De egyva­lami nem egészen világos: vajon merre, milyen irányban moz­dul el az a gépezet, amelynek a neve SZKP? „Balra”, avagy „jobbra”? Egyébként abban, hogy az SZKP részeinek ellenté­tes irányú elmozdulásával elkerülhetetlenné válik a pártsza­kadás, senki nem kételkedik. Az is nyilvánvaló, hogy a pártokrácia képviselőinek, tehát a főfoglalkozású pártmun­kásoknak, a kerületi és ennél magasabb szintű pártbizott­ságok munkatársainak jelentős része beözönlik a jobbol­dali radikálisok táborába (egyébként az átáramlás már rég megkezdődött), az SZKP egyszerű tagjai pedig szétszóród­nak a többi politikai struktúrákba. E feltételezés mellett több mint elégséges érv szól, ez azonban már egy másik, önálló fejtegetés témája lehetne. (…)

A különböző politikai erők között természetesen nincse­nek éles határvonalak, ezek összemosódnak. Több politikai mozgalom, mint valami rétegezett tömb, egymásra épül, mi­közben a politikai mezők egy része egyelőre üres maradt. Így, mivel hiányzik a nagytőke (pontosabban legális változata), érthetően még nem adott jelt magáról a konzervatív párt szo­ciális bázisa sem, márpedig ennek a pártnak kell betöltenie a liberálisok és az etatisták között szabadon hagyott helyet. ..

Eszerint feltételezhető, hogy az „első vonalat” (elméleti­leg) azok a pártok alkotják majd, amelyek a tágabb politikai mezőt jellemző irányzatokon belül a középső terepet, a köz­ponti helyet foglalják el: egy szocialista vagy szociáldemok­rata párt („baloldaliak”), egy liberális-demokrata párt, egy nemzeti-állami (konzervatív) párt és egy élcsapat-típusú párt.

A mi országunkban, sajnos, semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene. Élcsapat-párt nincs (minthogy az SZKP nem párt), és ezért adjunk hálát az istennek. Konzervatív párt egyelőre nincs, és, mint mondják, ne is adja az isten, hogy legyen. Ami a liberálisokat illeti, nem kevesebb, mint öt (!) párt (mindenesetre azok közül, amelyek mégiscsak pártnak tekin­tendők) törekszik arra, hogy a liberális-demokrata erők „magja” legyen. Jelenleg a „baloldaliakat” legkövetkezete­sebben az egyelőre még alakuló Szocialista Párt Összoroszországi Bizottsága képviseli.

Egyszóval ha nem az elmélet felől, hanem az életből kiin­dulva tekintjük a dolgokat, az alábbi eredményre jutunk, amely egyszersmind prognózis gyanánt is szolgálhat:

Az „első vonal” pártja lesz

a)      a Szovjetunió Szociáldemokrata Pártja (a liberális-de­mokrata értelmiség érdekeit kifejező politikai szervezetek kö­zött ez a legnagyobb létszámú és legdinamikusabb),

b)      a Szocialista Párt (a „baloldali” erők formálódó tömb­jének pártja, amely a szakképzett munkások, a műszaki-tech­nikai dolgozók és a nem-elit értelmiség érdekeinek szószólója).

Feltételezésünk szerint leginkább a szocialisták és a szociáldemokraták számára adottak a szükséges feltételek ahhoz, hogy valóban tekintélyes tömegpártokat hozzanak lét­re, magukhoz vonzzák a lakosság legkülönbözőbb rétegeit, amelyek egyaránt elutasítják a totalitarianizmust és a reakci­ót, minden megnyilvánulási formájában. E két párt megalaku­lásával azután a politikai rendszer átalakításának második szakasza is lezárul.

A szociáldemokrata párt várhatóan a tudományos és az alkotó értelmiség pártjává formálódik. Kezdetben támogatják majd a tisztviselők, a szövetkezetiek, a diákság és a közigaz­gatási hivatalnokok. Az újságíró-társadalom, amely okkal te­kintheti az SZDP-t sajátjának, az SZKP-val szemben alterna­tív pártként fogja népszerűsíteni, megteremtve ezzel, akarva-akaratlanul, a szociáldemokrácia kultuszát. (…) Ide, a szoci­áldemokrata pártba, a totális uralom híveinek talán újabb gyűjtőhelyére igyekeznek majd – ahogyan ez a történelemben lenni szokott – a karrieristák, a konjunktúralovagok és a zug­politikusok. Frakciók szervezése és „árnyékkabinetek” felállí­tása a szovjetekben és a végrehajtó bizottságokban, a fontosabb állami döntések meghozatalára alkalmas parlamentfe­letti és parlamenten kívüli formák kialakítása, a közvélemény manipulálása „kerekasztal-tárgyalások” látványával és „Pol­gári Akció” típusú szervezetekkel (a Csehszlovákiában életre hívott Polgári Fórum, a romániai Nemzeti Egyetértés Bizott­sága stb. mintájára) – mindez alkalmasint megtalálható lesz a szociáldemokraták eszköztárában, és felhasználásuk egyet­len célt szolgál majd: biztosítani az SZDP vezetőinek helyét a megalakítandó új kormányban…

Ami a formálódóban lévő Szocialista Pártot illeti, ma ez az egyetlen olyan politikai struktúra, amely következetesen, jóllehet korántsem elég hatékonyan, képviseli a „baloldali” erők érdekeit. A szocialisták a „hatalom tortájának” elosztása körüli általános marakodás idején árnyékba húzódtak, és a Bi­zottság a Szocialista Pártért csak az 1989 nyarán és őszén szervezett bányász-sztrájkok után alakult meg. Nem az „infor­málisok”, hanem a sztrájkbizottságok és a független szak­szervezetek vezetői adtak hangot elsőként a követelésnek: „Szocialista Pártot!” Ezért, ha a szocialisták mégis rászánják magukat az önszerveződésre, és nagypolitikai játékokba kez­denek, nehéz sors vár rájuk. Nemkívánatosnak tekintik őket az ortodoxok (mivel a szocialisták a fennálló rend legelszán­tabb kritikusai), csakúgy, mint a liberálisok.¹² A szocialistákat igyekszik majd lejáratni – mint ahogy már teszi is – a liberális sajtó, azzal, hogy a Dolgozók Egyesített Frontjainak eszméit és jelszavait tulajdonítja nekik. A hatalom szervei sztrájkok szervezésével fogják vádolni a szocialistákat, és az sem ki­zárt, hogy őket tekintik majd az első számú ellenségüknek. Már csak azért is, mert a sztrájk az egyetlen dolog, amitől a kormány fél, és nem ok nélkül, hiszen ő a ludas benne. A maxi­mális „segítség”, amit a kormány a gazdasági reform folya­matában az úgynevezett szocialista vállalatok dolgozóinak nyújthat, további lezüllesztésük, tudniillik azzal, hogy lehetővé teszi a munkabér növelését változatlan – ha nem rosszabb – teljesítmény mellett…

Egyszóval, akarjuk vagy sem, előbb-utóbb Oroszország­ban is megjelenik egy a lengyel „Szolidaritáshoz” hasonló mozgalom, és a szocialisták e mozgalom szervező erejévé válhatnak. Kérdés persze, hogy a szocialista párt tömeges szervezetté válik-e, amely hatékonyan tudja képviselni a „bal­oldali” mozgalom eszméit, „baloldali” reformokra még sok te­kintetben felkészületlen országunkban. Lehet, hogy ugyanazt az utat járja be, mint a „Szolidaritás”, és a két alternatíva – ha­talom vagy szocializmus – közül az elsőt választja? A választ ezekre a kérdésekre csak az idő adhatja meg…

III. A „második vonal” pártjai

(A politikai demokrácia kialakulásának harmadik szakaszáról)

(…) Mire jutottunk a peresztrojka öt évének elteltével? Új ar­cok a szovjetekben és új pártok, független szakszervezetek és szólásszabadság, amely útszéli gyalázkodássá és a bul­vársajtót megszégyenítő pocskondiázássá fajul, sztrájkbizott­ságok és pártszakadás az SZKP-ban – változtatott-e mindez bármit is az életünkön? Esetleg csak arról van szó, hogy az, ami ma végbemegy, nem egyéb, mint az esedékessé vált eny­hülés, és az újsütetű elnöki tanács valójában már azt fontol­gatja, hogy ideje elővenni a kulcsot és meghúzni a meglazult csavarokat? Lehet, hogy csak látszat, csak mi hisszük úgy, hogy a politikai szférában nagy és visszafordíthatatlan válto­zások mennek végbe?

Valóban, a politikai folyamatok mozgalmassága, az ala­kuló szervezetek tarka sokasága és az általános megillető­döttség attól, hogy a „mieink” végre bejutottak a Kremlbe-va­lahogy feledtette velünk, hogy a felszín, a látszat még nem a lényeg. (…)

A mostani helyzetnek továbbá az is jellemző vonása, hogy eltérően a köztársaságoktól, ahol a tömegmozgalmak jelentik a meghatározó politikai erőt (Népi Front, Mozgalom a Peresztrojkáért stb.), Oroszországban ma nincsenek meg egy valóban tömegméretű demokratikus mozgalom felté­telei (és ennélfogva nincsenek meg a valóban forradalmi re­formok, a hatalomváltás feltételei). A köztársaságokban a kü­lönböző politikai erők által kitűzött célok vektorai sok tekintet­ben egybeesnek: azok, akik a nemzeti függetlenséget köve­telik, Moszkvát, a központot tartják ellenségüknek; akik a rendszer ellen harcolnak, ugyancsak a központtal társítják a rosszat. Persze semmi sem képes úgy összeforrasztani az embereket, mint egy közös ellenség. Egyébként Kelet-Európa országaira is jellemző volt, hogy a totalitárius-autoritariánus rezsimek széthullásának időszakában egybeestek a különböző politikai erők céljainak vektorai, ami csaknem szavatolta a népi tömegmozgalmak sikerét…

Oroszországban minden sokkal bonyolultabb. A nemzeti eszme előtérbe állítása most, vagyis az általános demok­ratikus jellegű feladatok megoldása előtt, nem annyira összekovácsolja, sokkal inkább megosztja a nemzetet. Kinek előnyös az, ha a társadalom demokratizálásának fel­adatát háttérbe szorítják? Persze hogy a hatalom birtokosai­nak. (…)

Nem tudtak tömegméretű, általános népmozgalommá válni az 1988-ban alakult népi frontok. Az oroszországi, a moszkvai, a leningrádi Népi Front egyaránt foglya maradt a helyi érdekeknek. Röviddel a szovjetek népi küldötteinek vá­lasztása előtt Oroszország demokratái még egy kísérletet tet­tek arra, hogy megszervezzék a népmozgalmat – ezúttal a vá­lasztási klubok és társaságok mozgalmát. De ez a mozgalom sem vált – mindenekelőtt szűkre szabott funkciója miatt – tö­megméretűvé.

Ezért azután a politikai csoportosulások 1989-1990 for­dulóján megegyeztek abban, hogy a politikai tevékenység szervezésében vissza kell térni a régi, bevált formákhoz, a pártszerű struktúrákhoz. Új pártok alapítása, amelyek a kü­lönböző mozgalmak szervező erejévé válhatnak: ennél jobbat – mit lehet tenni – még nem sikerült kitalálni.

Igen, de mikor látják ezt be azok, akiknek az érdekében alakulnak az új politikai pártok? Mikor jutnak el oda a munká­sok, az értelmiségiek, a parasztok és a többiek, hogy a gyűlésezések, a kormányhoz intézett beadványok helyett rászán­ják magukat a cselekvésre: a minisztériumok és a hatóságok leépítésére, és arra, hogy saját kezükbe vegyék a termelés eszközeit? Láthatóan majd csak a kormány reformjainak bu­kása után…

Egyelőre az ígéretek, hogy az ezredfordulóra átalakul az életünk, megtették hatásukat: a tömegek immár sokadszor (és talán nem is utoljára?) beérték a reménnyel, bíztak a cso­dában. Közben valódi reformokat nem hajtottak végre. Ennek az a következménye, hogy a régi hivatalos struktúrák összeomlása és tekintélyük hanyatlása sokkal gyorsab­ban megy végbe, mint az újak kialakulása. Hogy mivel fenyeget a politikai szférában keletkező űr, a hatalmi vákuum, az autoritás hiánya, már tudjuk: az önmagukat diszkreditált ósdi hatalmi struktúrák csődje nyomán és új, hatékony és konstruktív szervek hiányában az irányító posztokat a legfürgébb, és, mint lenni szokott, a legelvtelenebb politi­kai vezetők foglalják el.

A politikai változások ingája balról jobbra mozdult el (vagy jobbról balra?): a rendszer totalitarizmusától totális tagadásá­ig. Ha a társadalomban végbemenő folyamatok megítélésé­ben hiányzik a józan, a „liberális-demokrata skizofréniától” mentes helyzetfelmérés, ha figyelmen kívül hagyják a külön­böző társadalmi helyzetű csoportok valóságos érdekeit – köz­tük annak a munkásosztálynak az érdekeit, amely 1988 nya­rán kellően tanúsította képességét arra, hogy a politika önálló szubjektuma legyen -, akkor csaknem hiábavaló az erőfeszí­tés: legfeljebb a totalitarizmus formaváltozását, nem pedig teljes felszámolását eredményezi. De mi lehetne az „arany közép” e két pólus között, pontosabban az, ami mindkettővel szemben alternatívát jelent?

Csak a demokrácia fejlett, hatékony intézményei jelent­hetik a totális uralom meghaladásának garanciáit. A demok­ratikus mechanizmusoknak, a jogi, szociális és politikai biztosítékok kifejlett rendszerének megléte hagyomá­nyosan feltételezi a „baloldali”, szocialista erők tömbjé­nek jelenlétét a társadalomban. Vannak-e nálunk „baloldali­ak”? Sajnos, a „baloldali” erők blokkja, mint már megjegyez­tük, egyelőre csak alakulóban van. Ide tartoznak ma az „Össz-oroszországi Bizottság a Szocialista Pártért” és az újszocialisták bizottságai – ezek a jövendő Szocialista Párt szekciói – a Szovjetunió Szociáldemokráciájának egy része, A Szovjet Szocialista Szakszervezetek Egyesülésében tömörülő füg­getlen szakszervezetek közül jónéhány, a munkásmozgalom (sztrájkbizottságok és munkásbizottságok), a társadalmi, te­rületi és termelési önkormányzat fejlesztésére szerveződött mozgalom, az Oroszországi Demokratikus Szocialista Társu­lás, a Szocialista Ifjúsági Föderáció, potenciálisan ide tartozik az SZKP-ban alakult Demokratikus Platform támogatóinak egy része és sok más szocialista irányultságú klub, egyesülés és szervezet.¹³ Ahogy mondani szokás, nem sok …

Ha ma a „baloldali” erők szervezettségi szintje ala­csony – kis számú és szétszórt csoportok együttesét al­kotják, és nem szerveződtek hatalmas, a politikai refor­mok menetét komolyan befolyásolni képes tömegmozga­lommá -, akkor ez ugyancsak a totalitarizmus következ­ménye.

A totalitariánus rezsimek a hatalom megtartása érde­kében – és számukra ez a legfőbb – esetenként „átalakul­nak” totalitariánus-liberális rendszerekké. Válságok ide­jén az uralkodó osztály hajlandó előjogainak – sőt, akár hatalmának is – egy részét megosztani az őt kiszolgáló tu­dományos, alkotó értelmiségi és technokrata elittel (volta­képpen ez történik most is), amely közismerten a liberaliz­mus társadalmi bázisát alkotja; de soha nem osztja meg azokkal, akik egyedül munkájukból élnek és nem jövede­lemből. Jószántából persze még soha egyetlen totalitariánus rezsim sem tért át a kormányzás demokratikus formájára.

Mindig elfojtotta a valódi néphatalom megteremtésére tett kí­sérleteket és elsősorban a munkásmozgalmat, a független szakszervezeteket, a belőlük kifejlődő pártokat, egyszóval mindazt, amit a klasszikus politológia a „baloldali” erők között tart számon.

Oroszországban ma életbevágóan nagy szükség van olyan politikai struktúrákra, amelyek képesek megteremteni a „baloldali” erők tömbjét, mivel csak egy ilyen tömb megléte, a „baloldali” mozgalom széleskörű támogatottsága, a népes­ség legkülönbözőbb rétegeiben kivívott tekintélyének növe­kedése lehet a garancia a társadalom valóságos demokrati­zálására, forradalmi átalakításának visszafordíthatatlansá­gára.

A politikai rendszer demokratizálásának harmadik szakasza a meglevő pártok közötti viszonyok tisztázásá­nak, kapcsolataik meghatározásának és a politikai erők blokkokba tömörülésének szakasza lesz. Az „első vonal” pártjai között üresen hagyott politikai mezőt a „kis” pártok töl­tik majd be, amelyek azután blokkokba tömörülnek. Ebben a szakaszban számítani kell gyakorlatilag a legkülönbözőbb pártok alakulására, amelyek a társadalom jelenlegi struktú­rája mellett egyáltalán lehetségesek: ilyen lehet egy paraszt­párt, amely a szövetkezetieket és a kisebb parasztgazdasá­gok tulajdonosait fogja képviselni, valamiféle Szabad Munka Pártja (a közép- és nagyvállalkozók érdekeinek védelmére), egy munkáspárt (ez mintegy kiegészíti a Szocialista Pártot, amely természetszerűleg nem tudja és nem is akarja majd az egész munkásosztály érdekeit képviselni). Nem marad párt nélkül persze az egyház sem, és teljes hangerővel meg fog­nak szólalni a Zöldek, a kommunista párt átalakul a „demok­ratikus szocializmus” pártjává, az SZKP „balratolódására” pedig válaszképpen létrejön egyfajta oroszországi nemzeti, illetve néppárt. Az ötletekben oly gazdag oroszországi értel­miség bizonyára nem éri be a meglevő másfél tucatnyi párttal, és újabbakat fog kitalálni…

A már létező és ezután alakuló pártok nagy része igényt támaszt majd arra, hogy a különböző – „baloldali”, „jobboldali”, demokrata vagy hazafias – tömbök valame­lyikének a „magja” legyen. Ami a „baloldaliakat” illeti, kívá­natos lenne, hogy ebben a tömbben találják meg helyüket a szocialisták mellett a parasztpárt, a „Zöldek”, a „demokra­tikus kommunisták” – ha lesznek ilyenek -, az anarchisták, a „szövetkezeti szocialisták”, a neomarxisták, a neotrockisták és mindazok az egyéb szervezetek, amelyek kedvező irányú politikai fejlődésük révén valóban „baloldaliakká” válhatnak.

A „baloldali” pártok nem létezhetnek a munkások, a mű­szaki-technikai dolgozók, a diákság, az értelmiség stb. tö­megmozgalmának támogatása nélkül. (Gondoljunk az „új baloldal” mozgalmára, a lengyel „Szolidaritásra”…) A „balol­daliak” a szó szoros értelmében csak akkor válhatnak ütőké­pes erővé, amikor a tömegek már kezdik felismerni érdekei­ket, követelik kielég ítésüket a hatalomtól: kimennek az utcára, sztrájkokat szerveznek (ha más eszközük már nincs), bojkot­tálják a kormányzat döntéseit és így tovább. Kérdés, hogy az 1989 nyarán tapasztalt helyi fellobbanások kiterebélyesednek-e szervezett mozgalommá, s ha igen, mikor. Hiszen az egész oroszországi munkásosztály – az a mindössze 1-2 százalék -, amelynek nevében az 1917-es szocialisták fellép­tek, a húszas években eltűnt. A lumpenek – paraszti jövevé­nyek-akik az iparosítást végrehajtották, tulajdonképpen nem tekinthetők munkásosztálynak. Az államilag adományozott fi­zetés, a gyötrelmek, amelyeket a rendőrhatóságok módjára működő szakszervezetek és hivatalok okoztak, megtették ha­tásukat: ezek az emberek a valódi munkássá, a „magáért való osztállyá” váláshoz vezető útnak egyelőre csak a kezdetén vannak.

Hasonló metamorfózison ment és megy át az orosz értel­miség is, amely annak idején a nomenklatúrát alkotó osztály kiszolgálója lett. Megértjük-e valaha is, hogy a tanítók, az or­vosok, az egyetemi tanárok sztrájkba lépnek? Nincs kizár­va…

Összegezve tehát, a politikai demokrácia kialakulásának harmadik szakaszában, miután megjelentek a „második vo­nal” pártjai és elfoglalták a „nagy” pártok közötti politikai teret, a politikai erők blokkokba tömörülnek. Feltehetőleg négy ilyen tömb szerveződik majd, vagyis nem több és nem kevesebb, mint amennyinek lennie kell. Fölösleges lenne itt újra ismétel­getni, hogy miféle blokkok ezek, és milyen pártok és politikai struktúrák alkotják majd. Csupán annyit jegyzek meg, hogy a politikai helyzet további alakulását nem az „élcsapat” és a liberálisok szembenállása fogja meghatározni, ahogyan ez a politikai demokrácia kialakulásának első és második szakaszában történt, hanem egyre inkább a „baloldali” de­mokraták és a „jobboldali” autoriterek szembenállása.

„Kétpártrendszer” – a két legerősebb és egymással ver­sengő párt dominanciája, a „köréjük települt”, hozzájuk csat­lakozó kisebb politikai struktúrákkal – jellemzi ma a legtöbb fejlett országot, amelyek bejárták a polgári társadalom és a politikai demokrácia hosszú útját: az Egyesült Államokban a demokraták és a republikánusok, Angliában a konzervatívok és labouristák, az NSZK-ban az SPD és a CDU-CSU stb. Oroszországban a polgári társadalom kiépülésének a job­bágyfelszabadítástól 1917-ig terjedő története ugyancsak két politikai erőcsoport szembenállását mutatja. „Nyugatosok­nak” és „szlavofileknek” hívták őket. Hét évtized múltával Oroszország visszatér egykori önmagához. Új „nyugato­sok” és új „szlavofilek” – azt hiszem, nemsokára e szerint az elv szerint fogják osztályozni az Oroszországban lé­tező politikai mozgalmakat és struktúrákat; annak ellené­re, hogy a politikai lexikonokban bizonyára más – nem nem­zeti-állami, hanem politikai alapon megalkotott – fogalmak kapnak elsőbbséget, amilyen pl. a „baloldali” és a „jobbol­dali”. Várható-e, hogy országunkban a „baloldaliak” vala­ha is fölébe kerekedjenek a „jobboldaliaknak”, vagy pedig Oroszországnak az a sorsa, hogy mozgása felfelé haladó spi­rál helyett zárt körpályán mozogjon: a totalitarizmus rendsze­rétől a rendszer tagadásának totalitásáig, a totális önkénytől a totális liberalizmusig, amelyet azután rövidesen felvált a totá­lis uralomnak egy újabb formája? Az embert akaratlanul is le­nyűgözi A. I. Herzen jóslata, aki 150 évvel ezelőtt megmondta: „A szocializmus valamennyi fázisában ki fogja fejleszteni ön­nön végleteit, a badarságokat. És akkor a forradalmi ki­sebbség titáni kebléből újra feltör majd a tagadás kiáltása, és újra elkezdődik a halálos küzdelem, amelyben a szocializmus a mai konzervativizmus helyét foglalja el, és győzelmet arat felette az eljövendő, előttünk ma még ismeretlen forradalom.” (Epilógus, 1849.)

(Ford.: Tomori Lajos)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. A szerk.

Jegyzetek

1 Helyesebb volna párt nélküli rendszerről beszélni, mivel az SZKP nem tekinthető a szó klasszikus értelmében pártnak, még csak politi­kai szervezetnek sem. Az SZKP az állami, pontosabban az államfe­letti struktúra része.

2 Nem vizsgáljuk itt a szövetséges köztársaságokban működő politi­kai mozgalmakat. Az elemzés az oroszországi föderációra, illetve az egész Szovjetunió területén működő politikai szervezetekre, moz­galmakra és áramlatokra szorítkozik.

3 Itt a totális hatalom adott intézményéről, az SZKP-ról van szó, nem valamilyen általános értelemben vett totalitarizmusról.

4 Federacija szocialisztyicseszkih objegyinyenyij i klubov (FSZOK) – 1987 januárjában alakult; Vszeszojuznij szocialno-polityicseszkij klub (VSZPK) – 1987-ben alakult; Moszkovszkij Narodnij Front (MNF): Rosszijszkij Narodnij Front (RNF).

5 Persze két lábon állni könnyebb, mint egy lábon… Igaz, az ilyen két lábon állást (a „jobboldaliak” és a „baloldaliak” érdekeinek manipu­lálását) némelyek centrizmusnak nevezik, mások szerint ez „két széken ülés”, ismét mások azt mondják: elvtelenség …

6 Mihail Maljutyin a Marxizmus-Leninizmus-Oktatók Egyesített Frontjaként aposztrofálta a szervezetet, ami nézetem szerint igen­csak közel jár az igazsághoz.

7 Például a „Demokratikus Oroszország” platform híveinek listáin szép számban találhatók a nomenklatúra tagjai, akik egyelőre (a vá­lasztási kampány idejére) színt váltottak. Moszkvában a Komszomol Kirov-kerületi bizottságának derekas erőfeszítései nyomán felkerült a „Demokratikus Oroszország” platform híveinek listájára Sz. Szmirnov – az a Komszomol kb-titkár, aki annyi mindent megtett az ifjúsági szervezetben a demokrácia elfojtására, hogy felkerülése erre a listára nem egyéb, mint a Demokratikus Platform lejáratása.

8 Gondoljunk arra, hogy például a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsá­ban milyen alapon sorolnak valakit a demokraták közé: aki az alkot­mány 6. cikkelyének eltörlése mellett szavaz, demokrata, aki ellene, konzervatív; aki a piacra és a magántulajdonra voksol, az demokra­ta, aki ellene, az konzervatív – és így tovább.

9 Azok a 10-15 (maximum 50) főből álló csoportosulások, amelyek 1988-ban és 1989-ben pártnak nevezték magukat, valójában nem­igen tekinthetők annak. Véleményük szerint az olyan szervezetek minősíthetők pártnak, amelyek meghatározott társadalmi csopor­toknak abból a szükségletéből alakulnak, hogy szervezetileg egy­ségbe tömörüljenek érdekeik érvényesítésére. Azokat a csoporto­sulásokat, amelyek jószerével semmit és senkit sem képviselnek önmagukon kívül, indokolatlan lenne a pártok közé sorolni.

10 Kivéve azokat az eseteket, amikor a „szocializmus” kifejezést a tö­megmozgalmak hullámain hatalomra jutott diktatórikus rezsimek éppen e tömegek félrevezetésére használták fel. így volt ez a nem­zeti-szocialista Németországban, így történt nálunk is.

11 „ A „dolgozók” kifejezést annyira lejáratták a sztálinizmus ideológu­sai – most még tetejébe a „Dolgozók Egyesített Frontjai” szervezet is a cégtáblájára írta – hogy sokakban émelygést kelt. Dehátmitte-gyünk, ha azoknak a megnevezésére, akik munkából, nem pedig jövedelemből élnek, egyszerűen nincs más szó.

12 „Önöknek hatalmas megrázkódtatások kellenek, nekünk hatalmas Oroszország” – ismétlik némelyek P. Sztolipin szavait; „elegünk van a kisajátításokból” – mondják mások. De végtére is mindaz, ami országunkkal 50-70 évvel ezelőtt történt (hatalmas megráz­kódtatások, kisajátítások stb.), nem a munkásmozgalom miatt történt, hanem éppenséggel a hiánya miatt, Oroszország mun­kásosztályának számbeli gyengesége, megfélemlítettsége és el­szigeteltsége miatt.

13 Itt csak azokat a struktúrákat soroljuk fel, amelyek nemcsak frazeo­lógiájukban, hanem lényegük vagy legalábbis tendenciájuk szerint „baloldaliak”.

Szénási: Egyvalamit nem értek: a bolsevikok azért győztek, mert békét és földet ígértek. Ez inkább reálpolitika, mint líra, inkább józan számítás, mint a paradicsom utópiájának a földre való lehozása.

Szilágyi: Igen, de 1918 nyarától megkísérlik a kommuniz­musra való közvetlen áttérést, amiből a polgárháború miatt hadikommunizmus lesz. Eredetileg azonban nem a hadvise­lés kényszerhelyzete szüli a közvetlen termékcserén-alapuló kommunizált társadalmi lét tervét, hanem a forradalom való­ban „nagy ugrása”. Ez egy sajátos lelkiállapottal jár együtt, amely ideológiát, intézményeket, ethoszt teremtett magának. Azt is mondhatnám, hogy ez volt a bolsevizmus „romantikus” lelke. Mert volt egy „realista” lelke is. Ezt elsősorban Lenin, később Buharin képviselte, de nekik is volt egy „hadi­kommunista” időszakuk. Lenint is magával ragadta a forradalom lí­rája vagy romantikája, jóllehet sohasem veszítette el józan ítélőképességét. A kis dolgokban realista maradt, de a globá­lis kommunista vízió tekintetében ekkor nemigen volt különb­ség Lenin és Trockij vagy Buharin között. Buharin, aki a NEP legfőbb ideológusaként, a mérsékelt és realista bolsevizmus képviselőjeként maradt meg a köztudatban, 1919-ben a „bal­oldali kommunisták” csoportjához tartozott, akik Lenin radika­lizmusát is kevesellték, és éppen ő volt a „hadikommunizmus” időszakának elméleti megalapozója. Egyáltalán nem igaz te­hát, hogy ez a romantikus lelkület és az ebből származó, ro­mantikusan feldíszített erőszak, az adminisztratív módszerek és a „vörös terror” csak Trockijra volt jellemző és később „Sztálin” címszó alatt folytatódott a forradalom enciklopédiá­jának lapjain. A „romantikus” lelkület, az akarat romantikus egzaltációja, az ugrás erőltetése a forradalom idősza­kában teljesen normális állapot, bizonyos fokig ez teremti meg a forradalom táborának kohézióját – az érzületnek, a vágyaknak, az akarásnak a közösségét, amely átfogja az egész társadalmat. Még egy olyan régivágású értelmiségi is, mint Blok, jól érzi magát a „hadikommunizmus” időszakában, és szenved, amikor a NEP első éveiben visszatérni látja a múltat. Bergyajev azt írja, hogy jobban érezte magát a bolse­vik hatalomátvétel után, mint az Ideiglenes Kormány uralma alatt, és a példákat még sorolhatnám. Ez a „romantika” tehát, bár a forradalom után jórészt illúzióként foszlik szét, segít a forradalom győzelmében – ez egyben történelmi funkciója – és főképpen: nem valamilyen felülről kialakított, manipu­lált romantikus tudat, amelyet a prózai valóságra ráeről­tetnek, hanem közös lelkiállapot, közös akarat és közös – sokszor ködös – célképzetek, melyek a néptömegeket és a forradalmat irányító pártot egyesítik. Ezt azért emelem ki, mert a sztálini társadalom „romantikus lelkülete” vi­szont az állam lelkülete, felülről telepedik rá a valóságra és meghamisítását szolgálja. Ez már nem egy létrehozandó valóságra irányuló akarat közös romantikája, hanem egy lé­tező valóságot fenntartó és ugyanakkor e romantikával elfedő állami, sőt egyeduralkodói akarat igazolása. Természetes, hogy mikor a forradalomnak vége, akkor ez a romantikus érzület is szétfoszlik, és megerősödik a „realista” vagy „reformista” bolsevik tradíció, amely korábban is megvolt. Ennek lényege címszavakban: a reformizmus, az evolucio­nista, fokozatos fejlődés melletti kiállás, a türelem, a társa­dalmi béke, a vegyes gazdaság elfogadása, a múlt és a jelen közötti folytonosság elismerése. A realista érzület éppen az ugrás kudarcából fakad: kiderül, hogy a valóságot nem lehet átugrani, hogy a forradalom ugrás volt, amely lehetővé te­szi Oroszország modernizációját és talán az utat a szocia­lizmus felé, de nem hozza létre az új társadalmat. Ez a „re­alista” érzület megint általános: nemcsak Leninben kerekedik felül, de Trockijban, Buharinban, sőt Sztálinban is, aki sokáig a NEP pártján áll. Az „ébredés”, a „kijózanodás” azonban nem kellemes, a valóság „prózája” és „bonyolultsága” a forradalom „poézisével” és „vagy-vagy”-ával szemben kiábrándító, ijesztő, csüggesztő sok bolsevik és széles népi rétegek számára. Valahol itt kell keresni, azt hiszem, azt az ellentmondást, amely végül is a sztálinizmus „ál­lami romantikájában” nyert hamis feloldást. Minthogy a politikai szférát egyetlen párt uralja, amelyen belül a X. kong­resszust követően még a platformszabadság, a frakciózás szabadsága is tilos, nyilvánvaló, hogy a realista szárny, Buharinék nem sorakoztathatják fel maguk mögött azokat a társa­dalmi rétegeket, amelyek a NEP társadalmának fennmaradá­sában érdekeltek: egy munkáspárt nem képviselheti nyíltan a parasztság érdekeit, egy kommunista párt nem artikulálhatja nyíltan a középrétegek érdekét, nem állhat ki a kulákok, nep-manok, középparasztok, vagy az úgynevezett „útitárs”-értelmiség mellett. Erre, persze, azt lehetne mondani, hogy ezek­nek az érdekeknek az elismerése és működésbe hozása hosszabb távon éppen a szocializmus előfeltételeinek megterem­tését célozta volna. Csakhogy az itt és most felmerülő politikai konfliktusok itt és most érvényes érdekviszonyok és erőviszo­nyok alapján dőlnek el. Nem mindegy, hogy Buharinék csak a párton belüli „realista” elemekre támaszkodhatnak, Sztálin pedig nyíltan támaszkodhat az apparátus mellett a társada­lom széles rétegeire, a szegényebb rétegek „irigységére” és társadalmi egyenlőségvágyára, a lumpenproletariátusra, a szegényparasztokra, a munkanélküliekre és a kommunista értelmiség „balos” rétegére. Sztálin tehát a „szocializmus felépítésének” jelszavával mozgósíthatja a párton belül és a párton kívül azokat a tömegeket, amelyeknek nincsen vesztenivalójuk, amelyek a lapok újraosztásában érde­keltek, s amelyek kulturális elmaradottságuk miatt nem a szegénységet, hanem a gazdagságot akarják megszün­tetni. Valamilyen nyerskommunista utópia lebeg a szemük előtt, olyasmi, mint amit Andrej Platonov Csevengur című re­gényében a csevenguriak valósítanak meg. Ezzel szemben Buharinék nem mozgósíthatják az éppen csak alakulóban lévő középrétegeket – a középparasztságot, a kisszámú szakmunkásréteget, a technikai értelmiséget – hiszen mind­ezt mint a múlt maradványát, mint elkerülhetetlen „rosszat”, mint visszavonulást értelmezi az egyetlen párt kommunista ideológiája. A kommunizmus itt olyan eszmény, olyan utópia, amelyhez képest minden jelen bűnös, rossz és csak „időhúzás” lehet. A Végcél-felfogás a folyamatot nem útként, hanem esz­közként értelmezi: ami nem lehet eszköze, az akadályozója, vi­szont bármi eszköze lehet, ami segíti „megvalósulását”. Poli­tikailag nem lehet a „rosszra” támaszkodni, csak úgy, ha az ideológiát is megváltoztatják. S akkor még nem beszéltünk ar­ról, hogy a politikai demokrácia hiánya azt sem teszi lehetővé, hogy ezek a középrétegek felsorakozzanak egy realista bol­sevik politika mellett, hogy érvényesítsék érdekeiket, amelyek egy kiegyensúlyozott modernizáció és egy fokozatosan, alul­ról építkező szocializmus felé mutattak, legalábbis lehetőség szerint.

Szénási: A realista, racionalista NEP-et azonban nemcsak Sztálin támadja, hanem sokkal előbb Trockij, Kamenyev, Zinovjev is. Mondtad, hogy Sztálin sok mindent át is vesz a trockiji programból. Miért nem veszi át Trockijt is?

Szilágyi: Könnyű lenne erre azt felelni, hogy két dudás egy csárdában nemigen fér meg. Sztálin egyeduralomra tör, és Trockij akkor már – 1929-ben – nem tényező a hatalmi játék­ban. Nem véletlen, hogy amikor Buharin 1929-ben megírja A közgazdász megjegyzései című cikkét a NEP felszámolása ellen, a cikkben mindvégig Trockijt és a trockizmust támadja, mert akkor már ez egyértelműen Sztálint jelenti. Mégis nagy különbség van a trockiji és sztálini romantizmus között. Trockij a forradalom romantizmusát folytatja, ahogyan a művészeti avantgárd is, Sztálin pedig az államszocializmus romantikáját teremti meg. Trockij és a többi ellenzéki szeme előtt nem egy „csevenguri” nyerskommunizmus vagy kaszárnyaszocializ­mus lebegett. Alkatilag voltak képtelenek a társadalom legel­maradottabb, fél-ázsiai, civilizálatlan rétegeinek vágyait, illúzi­óit kihasználni, erre építeni a modernizációt. Ugyanakkor az új középrétegekkel mint a múlt undorító maradványával, szeme­tével és a fejlődés kerékkötőivel álltak szemben. Mire építhet­tek akkor a társadalomban? A munkásosztály legcivilizáltabb rétegére. Ez persze diktatúrát jelentett volna, ha megvalósul, de ebben volt racionalizmus, és itt a romantika – mint akarat, lelkesedés, amely nem ismer lehetetlent és a végső cél felé hajtja a társadalmat – a pártnak és a munkásosztálynak volt fenntartva. Nem a civilizálatlanságot, barbárságot, primitívsé­get romantizálta, hanem ezt akarta – nagy és meredek ugrás­sal – leküzdeni, megszüntetni. Annyiban volt romantikus, hogy nem látta a piaci viszonyok civilizáló erejét és a milita­rista társadalomszervezés civilizációs szempontból konzerváló hatását. Csakhogy a munkásosztály számszerűleg sem volt jelentős társadalmi csoport, ráadásul a polgárháború éveiben deklasszálódott, kicserélődött és ki is bővült a faluról a vá­rosba tóduló parasztokkal, s így a trockista elgondolás még szociológiailag is illúzió volt. Politikailag pedig képtelen­ség, hiszen a munkásosztály rétegei és a párt között 1921-re lényegében megszűnt minden politikai közlekedés, a politikai döntések befolyásolása. A hatalmat az tartotta a kezében, aki az apparátust a kezében tartotta. Végezetül Trockij nem volt igazán népszerű a régi bolsevikok körében. A tömegek rokon­szenvére nemcsak értelmiségi „stílusa” miatt nem támasz­kodhatott, hanem főleg azért, mert, marxista lévén, soha nem jutott el odáig – Zinovjev, Kamenyev sem -, hogy a kényszer­ről, erőszakról, pártdiktatúráról elhitesse: az a megvalósult szocializmus szabadságával, szolidaritásával és a néphata­lommal egyenlő. Vagyis nyíltan mondták azt, amit Sztálin bur­koltan tett és tehetett, mert ő nem a „legcivilizáltabb, legöntudatosabb” munkásrétegekre, hanem a „legcivilizálatlanabb”, „legkevésbé öntudatos” társadalmi rétegre támaszkodott. Arra támaszkodott, ami tényleg létezett, s ebben a szűk érte­lemben „reálpolitikus” volt. Preobrazsenszkijnak, Trockijnak soha nem jutott eszébe, hogy a parasztság „katonai-feudális kizsákmányolásának” diktatúráját – Buharin jelzőjét idézem – szocializmusnak nevezzék. Ez szörnyű, ám kényszerű út – mondták – egy elmaradott országban, más út azonban nincs. Csakhogy egy ilyen érveléssel kiket lehet megnyerni? A kö­zéprétegeket éppúgy nem, mint a lumpenrétegeket: a jelent elveszik ezektől, a jövőt viszont nem ígérik meg azonnal ama­zoknak. Sztálin ehhez képest csak annyit tesz, hogy azt mondja: „igenis van más út”, a „szocializmus útja”, és közben a trockista programot ad absurdum hajtva, össze­kapcsolja a társadalom államosítását, a vér és kín útját a lumpenrétegek, a legelmaradottabb tömegek nyerskom­munista vágyaival, szociális irigységével és utópisztikus elképzeléseivel. Ezért sikerül neki széles rétegekkel való­ban elhitetni, hogy az irracionális modernizáció útja ­gondolok az első ötéves terv és a kollektivizálás kudarcára – maga a szocializmus. S még valami játszik itt nagy sze­repet a sztálinizmus térnyerésében: kihasználja, hogy az iparosítás hatalmas társadalmi mobilizációt jelent, tehát a sztálini fordulatot tízmilliók élik meg úgy, mint a társa­dalmi felemelkedés korszakát, még ha ez csupán azt jelenti is számukra, hogy falusi parasztból városi proletárok vagy pártkáderek, hivatásos katonák, hivatalnokok lesznek. Hiszen a bürokratikus apparátus – a piac kikapcsolása miatt is – sok­szorosára duzzad, a régi bürokráciát, a szakigazgatási appa­rátus régi kádereit pedig lecserélik, majd meg is semmisítik. Pontosan ezek a társadalmi rétegek azok, amelyek mindmáig a legerősebben kötődnek a sztálini struktúrához és akik szá­mára Sztálin emléke kedves. Hiszen itt valóban a régi orosz modell állt helyre: az állam egyre dagadt, a nép pedig egyre jobban sorvadt. Aki pedig az államtest közelébe került, az – bármilyen szerény javulást jelentett is ez életkörülményeiben – maga is „dagadni kezdett”.

Szénási: Nagyjából értem, milyen rétegekre és milyen menta­litásra gondolsz, mikor a lumpenrétegekről beszélsz, de Euró­pában ez egy kicsit mást jelent…

Szilágyi: Igen, tényleg nem igazán jó szó. Én ezen elsősorban azokat a tízmilliós nagyságrendű rétegeket értem, amelyek a polgárháború éveiben osztályukból kiszakadtak, a NEP társa­dalmába viszont nem tudtak és részben nem is akartak beil­leszkedni, a rendszeresen végzett munka kultúrája idegen volt számukra, a felhalmozás aszketikus erkölcséről, a fo­gyasztás kultúrájáról nem is beszélve. Oroszország félázsiai civilizálatlansága, amelyről Lenin is beszélt, bennük testesült meg, helyesebben bennük mintegy szociális igazolást és pá­toszt is kapott. Hiszen a társadalmi lét perifériájára szorult, szegény rétegek ezek, amelyeket most, a 20-as években is bármikor rohamba lehetne vinni a 17-es jelszóval: „grab nagrablennoje”, azaz: rabold az összeraboltat, értve ezen mások tulajdonát, egyáltalán a tulajdont, amely ennek a rétegnek a tudatában azonos a lopással. Aki szegény, akinek nincsenek javai, az a tisztességes, aki nem egyszerűen munkanélküli vagy elnyomott, hanem semmittevő, az csak azért szegény, mert nem lop. A hadikommunizmus idején, a rekvirálások ide­jén, amikor például megalakulnak a kombedek, a szegény­paraszti bizottságok falun, akkor – mint ahogy a forradalom egészében is – ezek a rétegek nagyon fontos szerepet játsza­nak és ez nem is lehet másként. Az első és igazi „kuláktalanítás” a hadikommunizmus idején volt. De már ekkor is az az il­lúzió kíséri a gazdagparasztok felhalmozott javainak elkobzá­sát, kisajátítását, hogy ha ez megvan, akkor nem kell dolgoz­ni. A bolsevikok 1921-ben ezt a természeti erőként tomboló népi pusztítást és utópizmust megfékezik – a Csevengur is azzal ér véget, hogy a parasztutópia lakosait körülveszik a központból küldött kormánycsapatok, miközben ők azt hiszik, hogy a fehérek ellen harcolnak. A forradalmi erények helyére a hétköznapi munka, az iparkodás prózai erényei lépnek – szorgalom, munkabírás, ügyesség, felhalmozó aszketizmus, kereskedelmi érzék. Csupa olyasmi, ami ezekből a népi réte­gekből hiányzik, mint ahogy megvan a saját és mások életét nem kímélő fanatizmus (az egyszeri cselekedet szilajsága, a vakmerőség vagy az ünnep szeretete, s főként a szociális irigység és bosszúszomj mindenki ellen, aki jobban él, aki másképpen él és boldogul az életben). Sztálin az, aki ezt a ci­vilizálatlanságot, ezt a szociális dühöt saját szekerébe tudja fogni, és bizonyos értelemben az állami modernizá­ció szolgálatába is állítja, mint a rendkívüli munka, az ün­nepi munka, a rohammunka kollektív heroizmusát. Trockij téved, amikor a „középszerű” Sztálinban a „bürokrácia”, az „új osztály” választottját és reprezentánsát látja. Sztálin az orosz lumpenrétegek választottja és – részben – felemelő­je: ebből csinál magának bürokráciát, sőt munkásosztályt is, amely éppen ezért olyan, amilyen: atomizált, szervezetlen, fa­natizálható. Sztálin tulajdonképpen az európai civilizáció minden társadalmi szerveződését, minden társadalmi ci­vilizációt hordozó réteget megsemmisít, felold a tömeg­társadalomban vagy száműz belőle: az „öreg bolseviko­kat”, a régi, többgenerációs, szervezett munkásságot, a kul­turáltabb középparasztot, a racionális, szakképzett bürokráci­át, a szakmailag képzett értelmiséget – a „szpec”-eket – és a tradicionális orosz humánértelmiséget, de még a tradicionális és szakmailag magasan kvalifikált katonatiszti réteget is. Sztálinban magában is a lumpen – és nem a bürokrata – testesült meg, mint politikai típusban. Innen a hasonlóság közte és Mussolini között, aki szintén a forradalmi mozgalomból jött. A különbség az, hogy Sztálin nem tudatosan jut el az ellenfor­radalomig, és minden erőfeszítése ellenére nem tudja megsemmisíteni a forradalmat. A modernizáció különben is megköveteli az értelmiség bővített újratermelését, civi­lizációs szokások elterjesztését – az írástudatlanság eltű­nésére, a kötelező általános iskolára, tömeges művelődésre gondolok – amelyek hosszabb távon, több generációs metszetben újraélesztik és kiterjesztik a civilizáltságot. Mindenesetre Sztálin sohasem képes felvenni a versenyt munkaszorgalomban, értelmiségi kulturáltságban a többi bol­sevik vezetővel, és ő is pontosan azt a kivezető utat találja meg ebből a frusztrációs helyzetből, amit a lumpenrétegek: az agresszív irigység útját, a másét, az idegen szellemi vagyont, tekintélyt, szellemi gazdagságot egyszerűen elemeli, a „szel­lemileg gazdagokat” kuláktalanítja. Nagyon szerette átvinni a „kuláktalanítás” hasonlatot a szellemi életre, a tudományos életre. Mindenki kulák lett, aki más volt, tehetségesebb, kultu­ráltabb, mint Sztálin. Én itt keresem a legfőbb okát annak az agresszivitásnak, amellyel a szellemi élet, a szellemi emberek ellen fordult, amellyel kisajátítja gondolataikat, a saját életraj­zába írja át történelmi cselekedeteiket. Innen Sztálin gyűlölete az értelmiség iránt, innen a „nyugatos” bolsevik tradíció min­den áramlatának kiirtása, innen antiszemitizmusa, amellyel már 1927-ben „rájátszik.” a lumpenrétegek hangulatára, akik a NEP-ben a zsidóság térnyerését látták, vagyis a kapitaliz­must „zsidó” – az orosztól idegen és az oroszhoz méltatlan – dologként fogták fel. Trockij egyik akkori levelében Buharinnak panaszkodik, hogy az üzemekben az „ellenzék” ellen an­tiszemita alapon folyik az agitáció, ami a nyugati szociálde­mokrácia kultúráján felnőtt, európai Buharinnak olyan fan­tasztikus, hogy el sem akarja hinni. És a példákat még sorol­hatnám. A lényeg az, amit Lenin még 1923-ban megfogalmaz: a hatalom megvan, de civilizációnk nincs hozzá. A szocia­lizmus akkor lehetséges, ha megteremtjük a hatalomhoz a civilizációt. Ennek a bolsevik képletnek két politikai megol­dása alakul ki a 20-as évek közepén: az egyik a realista bolse­vik tradíció szellemében fogant, ezt a NEP és személyileg Buharin képviseli; a másik a romantikus bolsevik tradíció, amely még mindig racionalista, sőt a doktrinerségig az, és amelyet Trockij fejt ki a „szocialista eredeti felhalmozás” programjával. Sztálin megoldása azonban magán a bolsevik tradíción kívül születik, sem az egyik, sem a másik úttal nem azonos. Ö új képletet állít fel, azt a képletet, amelyet Bulgakov már 1925-ben profetikusán előrelát, megjósol – a hadikommunista idő­szak tapasztalatai alapján. Az új képlet így hangzik: mi van ak­kor, ha a megszerzett hatalom nem egy majdani civilizáltság feltételeit akarja megteremteni, hanem a már itt és most létező civilizálatlansággal, barbársággal épül össze, ha ezt hasz­nálja építőanyagul? Sztálin tehát 1929-ben szellemileg is, politikailag is szakít a bolsevizmussal, az ő megoldása nem a bolsevizmuson belül jött létre, amitől még lehetne akár jó is, mint ahogy a trockiji megoldás, amely a bolse­vizmuson belül jön létre – rossz. Mindenesetre, Lenin tétele az, hogy a proletariátus politikai hatalma és a civilizáció összekapcsolásából létrejöhet a szocializmus. Sztálin gya­korlata pedig: egyetlen személy hatalma és a civilizálatlanság összekapcsolása, aminek végeredménye nem a szocializ­mus, hanem – mint a politológus Nyikolaj Popov írta nemrég – az „eszményi totalitárius állam”. A látszat ne tévesszen meg: Sztálin nem Trockij útját járja, nem bolond, tudja, hogy Trockij útja járhatatlan, Trockij útja az összeomlásba torkollik, ha megmarad a forradalom útjának, ám ha megváltoztatjuk irá­nyát, akkor egy új állami civilizáció kialakulását eredményezi. Buharin útja járható, de ezt Sztálinnak sem türelme, sem te­hetsége nincsen járni. Ezen az úton hatalma örök bizonytalan­ságban lenne, meg kellene osztania, s főképpen szellemileg állandóan készenlétben kellene lennie, meg kellene dolgozni minden győzelemért, és el kellene tudni viselni az olykori alul-maradást. Hogy mi a különbség a három út között, azt jól mu­tatja a bürokrácia háromféle megítélése, a háromféle antibü­rokratizmus. Buharin, a realista bolsevik, a racionális bürokrá­cia híve, és ennyiben küzd a hadikommunizmusból visszama­radt adminisztratív önkény, a törvénytelenség ellen. Az ő bü­rokráciája szakmailag kompetens és ellenőrzött bürokrácia. Antibürokratizmusa az ideológiai bürokrácia ellen irányul, amelynek nincs szakmai kompetenciája, és az ideológia tisz­taságán őrködve saját érdekeit védi. Trockij antibürokratiz­musa legendás, jóllehet Lenin végrendeletében éppen admi­nisztratív hajlama miatt rótta meg őt. Trockij ugyanis doktriner módon mindenféle bürokrácia ellen van, így a racionális bü­rokrácia ellen is, ami viszont a törvények kiiktatását jelenti, és vagy közvetlen osztályuralmat, vagy – ha ez nem lehetséges, és Trockij is belátja, hogy nem az – a forradalom lelkiismeretét képviselő elit, az új „szamuráj-rend” – ez Trockij kifejezése – közvetlen hatalomgyakorlását, tehát megint csak az admi­nisztrációt – bürokrácia nélkül. A valóság fölött itt a párt vagy a pártvezér mint erkölcsi szellem, mint a „tudós agya” vagy „is­ten szelleme” honol, amely nem testesül meg apparátusok­ban, közvetlenül csap ki, ugrásszerűen megy át a valóságba. Ez tehát utópisztikus bürokráciaellenesség, amely önkény­hez és káoszhoz vezetne, ha Trockij realizálhatná is bürokrácia ellenességét. Az érdekes az, hogy Sztálin is ellensége a bürokráciának, látszólag ugyanolyan bürokráciaellenes tirá­dákkal találkozunk beszédeiben, mint amilyeneket Trockij mond. Sztálin azonban tudja, mit akar: először is lecserélni a régi bürokráciát, és újat tenni a helyére, a saját bürokráciáját (ez, szükség esetén, újra meg újra megismételhető), másod­szor pedig az új bürokráciának nem szabad racionális bü­rokráciának lennie, semmilyen szakmai kompetencia, au­tonómia nem illeti meg. Az új bürokrácia éppen hogy irracio­nális bürokrácia, amely nem holmi forradalmi eszményt, ha­nem az egy és örökkévaló vezért szolgálja, a feltétel nélküli engedelmesség szellemében. Sztálin tehát ebben is maga mögött hagyja a bolsevik tradíciót, amely mind realista, mind romantikus változatában lényegében racionalista, és amely nem egy erős és hatalmas állam, hanem egy új társadalmi for­ma, a szocializmus létrehozására irányul. 1921-ben volt egy győztes forradalmi hatalom és nem volt civilizáció, ezért nem lehetett szocializmus. Mára a képlet úgy módosult, hogy lett egy győztes állami hatalom, és ezért nem lehetséges egye­lőre szocializmus. A civilizációs szint közben jelentősen emel­kedett, bár a lumpenmentalitás ma is erős, és ma ezeknek a rétegeknek van a legtöbb veszítenivalójuk: elveszíthetik azt az államot, amely kevés munka ellenében eltartotta őket, és amely levette róluk minden gond terhét, a szabadság és auto­nómia terhével együtt.

Szénási: Korábban beszéltünk arról, hogy legalábbis az első években, a forradalom időszakában a futuristák és a bolsevi­kok természetes szövetségesek voltak, közös volt bennük a forradalom társadalmának lelkiállapota, a „nagy ugrás”, a tabula rasa vágya. Ha jól értem, akkor az avantgárdnak a ro­mantikus bolsevik tradíció felelt meg inkább…

Szilágyi: Igen, nagyjából így van. Ezzel magyarázható a „realista” bolsevikok idegenkedése az avantgárdtól. Nem­csak Leniné, de Buhariné is, aki kezdetben a proletárirodalom felé hajlik, legalábbis elvileg, később pedig Paszternákot he­lyezi Majakovszkij fölé…

Szénási: Az 1934-es I. írószövetségi Kongresszuson mondott beszédében…

Szilágyi: Igen, amit nem sokkal később Sztálin ismeretes vég­zése követ: Majakovszkij volt és marad a szovjet korszak leg­jobb, legtehetségesebb költője…

Szénási: Az ember azt hinné, hogy Sztálinhoz inkább a kon­zervatív művészet, a klasszikus minták, a realista stílus állt közel…

Szilágyi: Természetesen Majakovszkijnak, a már halott Maja­kovszkijnak szovjet mintaköltővé való előléptetése nem az avantgardizmus rehabilitálását jelentette. Majakovszkij – s ez egyben az avantgárd önfelszámolásának logikáját követte – tragikus élete vége felé megindult az „állami költővé” válás út­ján. Ez a Majakovszkij a sután versbe szedett jelszavak, köz­helyek, elcsépelt igazságok Majakovszkija volt, a „semmilyen Majakovszkij”, aki önmaga szobrává vált és akit – Paszternak szavaival – „erőnek erejével akartak 'meghonosítani', mint a krumplit Katalin alatt”. De az avantgardista Majakovszkijtól, ahogy az avantgárdtól is, a sztálini kultúra valósággal irtózott. A sztálinizmus a „formalizmust”, az „élettelen” „balos fantaz­magóriákat” valóban a romantikus bolsevik hagyománnyal kötötte össze, és ez ellen a formalizmus ellen mint valami­féle szellemi trockizmus ellen harcolt. Mert a sztálinizmus számára mind a trockizmusban, mind az avantgárdban túl sok volt a racionalizmus és a „néptől” idegen, a „nemzetileg gyö­kértelen”. Így nagyon nagy különbség van a 20-as évek bolse­vikjajnak avantgárdellenessége és a sztálinizmus avantgárd-ellenessége között. Sztálinok avantgárdellenessége a hitleri totalitarizmus avantgárdellenességével rokon, nem véletlenül egyezik meg a 30-as évek második felében még a szóhaszná­lat is: „elfajzott művészet”. Sinkó Ervin írja, milyen kínban vol­tak a német kommunisták, amikor a Komintern lapjában né­metre kellett fordítani a megfelelő orosz terminust és kényte­lenek voltak Goebbels kedvenc kifejezését használni: „entartete Kunst”. A bolsevikok avantgárdellenessége a NEP-időszakban erősödik fel, és jellemző módon az avantgárd, főleg a futurizmus irracionális mozzanata, bohém, sőt lumpen világ­nézete, nihilizmusa ellen irányul, ami a forradalom alatt ugyanúgy egybecsengett a múltat végképp elsöpörni induló bolsevizmussal, mint a néptömegek ösztönös lázadása, vak indulata. A korai futurizmusban bőven van ebből az irracioná­lis romantikából, gondoljunk a „zaum”-ra” az észentúli nyelv­re, mindennek lerombolására, megkérdőjelezésére, az örö­kös botrányokra, a költészetet, a természetet, a művészetet tagadó, az individualitást tagadó programra: „a mi szó szirtfo­kán állanak / a fütty és harag tengerének közepette” – írta büsz­kén Majakovszkij. Később azt írta, hogy „akinek nem volt vesztenivalója, csatlakozott a futuristákhoz”. De hogyhogy nem volt vesztenivalójuk? Úgy, hogy a múlt egész kultúráját feleslegesnek tartották, ki akarták dobni a kor hajójából. Maja­kovszkij hírhedt sorai – „Rassztrelivaj Rastrelli”, azaz „Lődd agyon Rastrellit!” vagy Vlagyimir Kirillov proletkultos költő so­rai: „Holnapunk nevében tűzbe vetjük Rafaelt, / A múze­umokra halál, pusztuljanak a művészet-virágok!” – első hal­lásra, még ha ezek csak lírai indulatkitörések, dühödt metafo­rák voltak is, egybecsengtek a parasztok és matrózok viselke­désével, amikor a Téli Palotát elfoglalva, a gobelineken nyom­ták el csikkjeiket vagy Rembrandt-képekből sodortak maguk­nak kényelmetlen kapcát. Ez azonban csak látszat volt, ugyanis a futuristák már a 10-es években is „urbanisták” vol­tak, a régi kultúra és művészet megtisztított terepén ők egy modern gépcivilizációt, egy tökéletesen működő technikai ci­vilizációt képzeltek el, tehát ekkor sem az orosz társadalom civilizálatlan rétegeinek vágyait szólaltatták meg. Más kér­dés, hogy ez a technikai civilizáció mennyiben volt utópiszti­kus képzeletjáték Oroszországban, hogy szükségképp ide­gen maradt a népesség nagy részétől, nemcsak a civilizálat­lan, lumpenizálódott rétegeket, de a középrétegeket is taszí­totta, és ha zöld utat kapott volna, vajon programjának nem csak negatív részét valósította volna-e meg.

Szénási: De hát az első években „zöld utat” kapott.. .

Szilágyi: Éppen ez az! Ugyanis az orosz avantgardisták min­den ellenszenvük és rombolókedvük ellenére egyáltalán nem döntöttek romba palotákat és templomokat, nem égettek ké­peket és könyveket. Ezt nem ők, hanem az „avantgardista” Sztálin tette meg. Az avantgardisták legfeljebb letakarták a régi szobrokat, drapériák mögé rejtették a múltat, és ennyiben rombolásuk a gyakorlatban is inkább jelképes volt. Főképpen pedig az, amit létrehoztak – Tatlin nevezetes „tornyától” Majakovszkij-Mejerhold Buffo-misztériumán át, Hlebnyikov-Tatlin Zangezi-előadásáig vagy Malevics teáskészletéig – nem egy álklasszicista giccskultúra volt, nem az állami szintre emelt, gigantikussá fejlesztett lumpenízlés, hanem valóban egy új racionalitás művészi vagy kulturális tárgyiasulása. En­nek ellenére nagyon is érthető, hogy a NEP kezdeti szaka­szán éppen nihilista-anarchista, bohém-botrányos múltjukra, életformájukra, irracionális lázadásukra utalva „lumpen-értel­miségieknek” nevezik őket. G. Gorbacsov korabeli kritikus például azt írja, hogy „Hlebnyikov életmódját tekintve tipikus lumpen: örökösen pénztelen, nincs személyi igazolványa, ha­tározott foglalkozás és lakóhely nélkül csavarog”. Lunacsarszkij pedig egyenesen azt írja a 750.000.000 című poémával kapcsolatban, hogy „nagyon érdekes irodalom ez. A kommunizmus sajátos válfaja. Huligán kommunizmus.” ,A „huligán” nagyjából a magáncsőcselék pszichológiájának felel meg, elsősorban a romboló, nihilisztikus, egoista, anar­chista pszichológiát jelenti. Később Jeszenyin is megkapja ezt a jelzőt, hiszen életformájával és költészetével olyan (és Orosz­országban nagyon hatásos) mintát teremt, amely teljesen el­lentétes a racionális modernizációval.

Szénási: Nem válaszoltál még arra a kérdésre, hogy a balos művészet milyen viszonyban volt a balos – a romantikus – bol­sevik tradícióval, Trockijjal például?

Szilágyi: Egészen biztos, hogy a bolsevik vezetők közül Trockijhoz állt legközelebb a futurizmus. Nem annyira a művészi ízlés, mint inkább az észjárás szempontjából, amelyet a nem­zetköziség, a „nyugatosság”, az urbanizmus értékeinek, a technikai civilizációnak a romantizálása jellemzett. 1917 után ez a racionalista „elem” magában a futurizmusban is felerősö­dött. Nemcsak abban, ahogyan az államhoz közeledtek, az ál­lamot tették meg a forradalmi civilizáció értékei letéteménye­sének, amely a racionalista – a társadalmat megelőző – avantgárd kisebbség eszköze az új civilizáció megteremtésé­hez. Nemcsak ebben, hanem abban a szellemi fordulatban is kifejezésre jutott ez a racionalizmus, amit ők maguk így fogal­maztak meg: a bohóc csörgősipkáját mostantól a tervező építész tustollára cseréljük fel. A clown, mint a bohém-mű­vész, a társadalom normális működéséből kiszorult, „margi­nális” értelmiség metaforája itt a tervező, a mérnök metaforá­jának adja át helyét, aki egy új civilizáció megtervezésének tu­dományos munkájával van elfoglalva. 1921-től ez még for­mailag is kifejezésre jut, a futurizmusnak ez már a konstrukti­vista szakasza, amikor a politika színes és anarchikus világa felől a termelés és a mindennapi élet sokkal egyhangúbb, szürkébb világa felé fordul. „Termelési művészetté”, később „tény-művészetté” akar válni.

Szénási: Ha ez igaz, akkor nem értem, mi az, amit romantikus­nak nevezel?

Szilágyi: Trockij sem úgy romantikus, hogy valamilyen wag­neri utópia, nép és értelmiség, termelés és művészet vagy po­litika dionüszoszi összeolvadása lebeg a szemei előtt. Vagyis a romantika itt nem a célképzetben jelenik meg, amely a doktrinerségig racionális, tagolt, konstruktív, jövőbe mu­tató, hanem abban, hogy ezt a célt változatlanul akarati úton akarják elérni, így vagy úgy ráerőltetve az egész tár­sadalomra. A futuristáknál még a tényirodalom jelszavának meghirdetése sem jelenti a valóság „tükrözését”, „másolá­sát”, mindig aktivizmust jelent, az élet kreálását, az életben való közvetlen részvételt, életalkotást, „életépítést”, mint az egyik futurista ideológus, Nyikolaj Csuzsak korán megfogal­mazza. Ebben az értelemben romantikusak, mindenféle raci­onalista program ellenére, s ebben állnak nagyon közel Troc-kijhoz. Ebből adódik voltaképp az a forradalmi doktrinerség, amelyről Lunacsarszkij beszél 1919-es Trockij-portréjában, hogy Trockijt sokkal inkább vezeti a forradalmi marxizmus betűjének szelleme, mint Lenint, aki sokkal inkább opportunis­ta, a szó mélyebb értelmében, mint Trockij. S valóban, a rea­lista – legszívesebben azt mondanám „konzervatív” – bolse­vik tradíció mindig az életből alakítja ki cselekvési programját, nem pedig valamilyen kész racionális programból, tervből akarja kialakítani az élet rendjét. Lenin szinte állandóan meg­sérti a „marxista forgatókönyvet”. Lenin és Trockij gyakorlata csak a forradalom időszakában esik egybe, de még emögött is egészen eltérő mentalitás húzódik meg. Lenin azért van a forradalom mellett, mert az akkor egy történelmi pillana­tig magában a valóságban vált lehetségessé, Trockij vi­szont azt hiszi, hogy a forradalmat közvetlenül, akaratilag ők – a bolsevikok – valósították meg. A „Legyen”-nek itt két ellentétes felfogása, egy realista és egy romantikus olvad össze egymással.

Szénási: Ez a rokonság a művészeti „balosok” és Trockij kö­zött utólagos magyarázat vagy már akkor létezett?

Szilágyi: Igen, már akkor létezett. Kezdjük azzal, hogy Trockij 1923-ban megjelent terjedelmes könyvében az Irodalom és forradalomban egész fejezetet szentelt a futuristáknak, rész­letesen és Leninnél – de akkortájt Lunacsarszkijnál, Buharinnál is – mindenesetre elismerőbben írt Majakovszkijról. Gramscival áll levelezésben, a futurizmusról faggatva őt, aki úgy vélekedik, hogy a futuristák a kultúra területén forradal­márok voltak. Ha Lunacsarszkij azt írja 1921-ben-két év futu­rista uralom vagy túlsúly után -, hogy a „Párt mint olyan, a kommunista párt… hidegen, sőt ellenségesen tekint Maja­kovszkijnak nemcsak azokra a műveire, amelyek régebben születtek, de azokra is, amelyekben a kommunizmus harsonásaként lép fel”, akkor Trockij mindenesetre elismerte, hogy a forradalomnak Blok Tizenkettenjén kívül csak Majakovszkij néhány műve állított addig méltó emléket. A LEF-ben, a futu­risták 1923-ban indult lapjában egyébként elég gyakran hivat­koznak Trockijra. Kétségkívül azért is, mert személyiségé­nek varázsa sok művészre volt hatással, és mert élénken érdeklődött a művészet kérdései iránt, de azért is, mert állás­pontja közel állt az övékéhez. Nyikolaj Gorlov, aki a LEF köré­hez tartozott, és az első könyvek egyikét szentelte az orosz futurizmusnak, később mint trockista, lágerben halt meg. Ugyancsak trockista volt a LEF egy másik kevéssé ismert munkatársa, Vlagyimir Szillov, akit 1930-ban Sztálin kivégez­tetett. Paszternakot megdöbbentette ez az akkor még szo­katlan lezárása a politikai vitáknak, egyik levelében a leg­tisztább embernek nevezte Szillovot a LEF körén belül. Egyébként annak idején Paszternak is találkozott Trockijjal, aki – ugyancsak leveléből tudjuk – elbűvölte őt, jóllehet arról faggatta, miért nem ír társadalmi témájú verseket. Ez a fagga­tózás persze nem számonkérés volt, Trockij egyszerűen meg akarta érteni Paszternak költészetét. Egyébként gyakran ta­lálkozott írókkal, művészekkel, számos portrét készítettek ró­la. Az egyik leghíresebb tálán Jurij Annyenkov portréja, amely akkoriban meg is jelent egy albumban, s amelyről Luna­csarszkij feddőleg azt írta, hogy Trockijnak ebben a portréjában „nincs egy csepp jóság, egy csepp humor, sőt mintha még az emberi is kevés lenne. Egy élesen tagolt gránittömb­szerű, fémesen szögletes arcot látunk, amelyet belülről való­sággal összeprésel a görcsbe rándult akarat… Trockij elv­társ félelmetes ezen a képen. Annyenkov luciferi vonásokkal ruházta fel.” Valójában ez a görcsbe rándult akarat, ez a lu­ciferi jelleg a romantikus bolsevizmust mindig is jelle­mezte. Akkoriban egyesek ennek a szellemiségnek a jelölé­sére új szót is alkottak: az intelligencia – az értelem értelmi­sége – helyett a volenciáról – az akarat értelmiségéről – be­széltek.

Szénási: Ezek szerint, amikor a sztálini állam harcot hirdet a formalizmus ellen és a trockizmus szellemét látja benne, ak­kor nem is áll olyan messze az igazságtól?

Szilágyi: Nem, a sztálinizmusnak a „trockizmussal” nem ro­mantikus-akarati aktivizmusa miatt van baja, hanem éppen racionalizmusa miatt, azzal van baja, ami a bolsevik romanti­kát a felvilágosodás korához, az észhez, az emberiséghez, a nemzetköziséghez, az emberi méltóság eszmeköréhez kap­csolja. A sztálinizmus ugyanis végigvitt irracionalizmus volt, nem a bolsevizmus betetőzése, hanem – ha tetszik – követke­zetes antibolsevizmus, legalábbis a politikai szisztémában és a kultúrában. A bolsevizmusban, akármelyik mintát, a ro­mantikusát vagy a realistát nézzük is, nagyon sok olyan vonás, főként pedig olyan eszköz, megoldás, elgondolás van, ami mai szemmel, még szocialista szemmel nézve is kevéssé rokonszenves, elfogadhatatlan, végzetes, s ami különösen a rákövetkező sztálinizmus fényében nem „bocsátható meg” azon az alapon, hogy ez volt az ár vala­milyen magasabb rendű célért. Túl azon, hogy ki és milyen alapon határozza meg ezt a célt, mert az biztos, hogy nem a társadalom demokratikusan megképződött akaratnyilvánítá­sa; túl azon, hogy ki és milyen alapon fizettet meg bármilyen árat másokkal, még ha – tegyük fel – személy szerint ő is nagy áldozatot hoz; túl mindezen, az eredeti bolsevik gyakorlatban sok minden visszatetsző. De egyetlen dolog bizonyos, akár a vörös terrort, a kivégzéseket, a korai koncentrációs táborokat – ezeket a gyűjtőtáborokat -, akár a primitív ateizmust, az egy­pártrendszert nézzük, ezek mindig funkcionálisak, megma­radnak a – mondjuk így – alkalmazott erőszak eszközeinek, épp ezért, amikor nincs szükség rájuk, akkor mellőzhetők. A sztálini erőszak egy minden racionalitást nélkülöző erő­szak, amelynek saját logikája van, és ez a logika diktálja sok tekintetben Sztálin lépéseit is. Ezért mondom, hogy itt nem valamilyen doktriner, romantikus racionalizmusról van szó, sőt Sztálin a maga módján nem doktriner, bármit fel­használ – az antiszemitizmustól a pravoszláv egyházig és az orosz birodalmi szellemig – ha egyeduralmának biztosításá­hoz szüksége van rá. Itt azzal az irracionális romantikával ta­lálkozunk, amellyel a fasizmusokban, ugyanazzal az állammí­tosszal, a szellemnek ugyanazzal a megvetésével, tömegfa­natizmussal, individuum-ellenességgel. Épp ezért olyan so­katmondó, hogy Buharin élete utolsó periódusában, az Iz­vesztyijában egyre többet ír a német fasizmusról, a szellemet fenyegető barbárságról, a szocialista kultúra humanizmusá­ról, mert ez – mint azóta a szovjet történészek is hangoztatják – rejtett polémia volt a sztálinizmussal, és utolsó kísérlet, ak­kor már persze kudarcra ítélt kísérlet, arra, hogy a bolseviz­mus totalitárius elfajulását megállítsa vagy legalább figyel­meztessen rá.

Szénási: Azt mondod „elfajulás”. Trockij annak idején „bonapartista elfajulásról” beszélt. Nem tudom, mennyiben volt ez „elfajulás” és logikus „végkifejlet”, de az a gyanúm, hogy ha az irányzatok harcában Trockij kerekedik felül, a romantikus bolsevizmus is valahol ugyanitt lyukadt volna ki.

Szilágyi: Nézd, én nem értek egyet azzal, amikor a 17-es szocialista forradalmakat meg a fasiszta ellenforradalma­kat a totalitarizmus közös nevezőjére hozzák. Sőt, még a Sztálin által létrehozott rendszer szintjén sem volt azonosság, ami nem azt jelenti, hogy jobb, hanem más volt. Igen, más a „keleti” és más a „nyugati” totalitarizmus, és engem ma már éppen a különbségek izgatnak. Szociálpszichológiai szem­pontból persze nevezhetjük – mint Jurij Karjakin is – a sztáli­nizmust vörös fasizmusnak, vagy József Attila szavával „fa­siszta kommunizmusnak”. Pontosabb Nyikolaj Popov polito­lógus megfogalmazása: Sztálin hozta létre az „eszményi tota­litárius államot”. Mármost úgy gondolom, Trockij erre képtelen lett volna. Nem azért, mert Trockijban nem volt diktátori haj­landóság, vagy sokkal türelmesebb volt, mint Sztálin, hanem azért, mert doktriner módon ragaszkodott a forradalom esz­ményeihez.

Gramsci annak idején nagyon szellemesen ragadta meg ennek a doktrinerségnek a lényegét: „ez olyan – mondta ő -, mintha valaki egy négyéves kislánynak megjósolja, hogy anya lesz, és amikor húszéves korában az lesz, így szól: „nem megmondtam előre?”, de arra már nem emlékszik, hogy négyesztendős korában meg akarta fosztani a szüzességétől, bizonyos lévén afelől, hogy a kislány anya lesz”. Eleinte nem Sztálint, hanem Trockijt vádolták „bonapartizmussal”, Sztálin felülkerekedésében, tudjuk, nagy szerepet játszott, hogy Zinovjev, Kamenyev, Buharin is tartottak Trockij katonai diktatú­rájától. Természetesen nincsenek illúzióim, Trockij bizonyára megpróbálta volna keresztülvinni a maga doktriner racionaliz­musát, ami Antonio Gramsci korabeli szavait idézve abban állt, hogy túl határozottan, túl racionálisan – tehát végső soron mégsem racionalizált módon – „kívánta túlsúlyra juttatni a nemzet életében az ipart és az ipari módszereket, meggyorsí­tani a külső kényszer eszközeivel a termelés fegyelmét és rendjét, hozzáidomítani a szokásokat a munka szükségletei­hez”, ami Gramsci szerint „szükségképpen a bonapartizmus egy fajtájába torkollott volna”. Ez talán így van, de ehhez hoz­zátenném, hogy a bonapartizmus életképtelen fajtájába. Ugyanúgy meg kellett volna buknia, mint 1920-ban Trockij „munkahadseregeinek”, a termelés katonai modelljének. Ugyanis ezt a bonapartizmust alulról nem táplálta semmi, vagy inkább nagyon vékony rétegek, akiknek tudatában az erőszak összekapcsolódhatott valamilyen doktriner, raciona­lista hittel. Sztálin azonban széles népi rétegekre építette bonapartista fordulatát, azokra a kulturálatlan – a régi kultúrát már elvesztett, újat viszont nem szerzett – milliókra, amelyek az iparosítás során kiszakadtak saját közegükből, és éppen a „vezérkultuszon”, egyfajta kvázi-vallásos hiten, mágikus vi­szonyon keresztül kapcsolódhattak az államhoz.

Szénási: Ottó Lacisz szovjet közgazdász hasonlítja össze nemrég megjelent elemző tanulmányában Napóleont és Sztálint. Ő azt mondja, hogy egy döntő dologban, a pálfor­dulásban megegyeznek: fiatal korában Napóleon is forra­dalmár volt, az ifjabb Robespierre barátja, aztán monarcha lett belőle, a megmaradt jakobinusok hóhéra. Van azonban egy lényeges különbség Lacisz szerint, mégpedig az, hogy a néptömegek aktivitására a polgárságnak csak addig van szüksége, amíg nem győzte le az arisztokráciát, utána viszont meg kell fékezni a tömegeket, le kell állítani a forradalmat. Ilyen ellentmondás a szocialista forradalomban nincs, a sztá­lini fordulat nem következik az októberi forradalomból, inkább valamilyen visszaesés, polgári atavizmus…

Szilágyi: Lacisz egyáltalán nem használja ki az analógiában rejlő termékeny gondolatot…

Szénási: Talán nem akarja…

Szilágyi: Nem tudom, mindenesetre az alapkérdés nem az, hogy a „sztálinizmus” visszaesés, burzsoá „atavizmus” volt-e, hanem az az alapkérdés, hogy maga a szocialista forra­dalom nem változott-e át szükségképpen politikai forra­dalommá, tehát polgári forradalommá, amikor magára maradt egy izolált és rendkívül elmaradott országban, amelyben a polgári fejlődés elemi követelményeit is en­nek a forradalomnak kellett teljesítenie. És itt jön a leglé­nyegesebb dolog: az eredeti szocialista célkitűzések és az úgynevezett „néptömegek” civilizációs szintje között tátongó szakadék következtében igenis le kellett fékezni, vissza kellett fogni a tömegek spontán lendületét, amely egyálta­lán nem a szocializmus, hanem sokkal inkább valamilyen „nyerskommunizmus” irányába mutatott, és így végső soron a forradalom értelmét kérdőjelezte meg. Mellékes, hogy nem a polgári rétegek önös érdeke, hanem az állam érdeke képvi­selte itt a modernizáció szükségességét, a lényeg mégiscsak az, hogy az önkényuralom béklyóitól, az arisztokráciától megszabadult tömegeket „rá kellett bírni” egyfajta rendre és fegyelemre, ami igencsak távol esett elképzeléseiktől és közvetlen érdekeiktől is. Csakhogy ennek a kényszerí­tésnek lehetséges volt egy normális útja, amely a társa­dalmat nem katonai erőszakkal és terrorral fegyelmezi meg, hanem azzal, hogy biztosítja a társadalmi békét, a piaci versengés formáit, a kooperációt, és főképpen egy új középosztály és egy új munkáselit kiválasztódását, és lehetséges volt egy „bonapartista” útja, amely éppen ezeknek a formáknak, a párton és a társadalmon belül leg­civilizáltabb, legeurópaibb „elemeknek” a megsemmisí­tését jelentette, egy olyan kényszert, amely a keleti politikai zsarnokság formáját ölti, és szellemileg éppen a „nyerskom­munista” illúziókból, az ezt hordozó rétegek érdekéből táplál­kozik. E két út között a trockizmus egy eleve halálra ítélt „bonapartizmus” volt, ugyanis éppen a legcivilizáltabb, leg­európaibb „elemek” racionalista diktatúráját akarta megvaló­sítani, ami sem a középrétegek, sem a sokkal szélesebb alsó rétegek támogatását nem élvezhette, s így a levegőben lógott volna.

Szénási: De ebben az esetben itt talán nem is helyes bonapar­tista diktatúráról beszélni, ez inkább valamilyen jakobinus dik­tatúra, a felvilágosult elit diktatúrája lett volna …

Szilágyi: Azzal a különbséggel, hogy nem élvezi a néptöme­gek támogatását, sőt – még ha hite szerint csak átmenetileg is – éppen felettük gyakorolt diktatúra. Tőle mélyen idegen volt, hogy az elmaradottságra, az előítéletekre, vagy egyszerűen a tradícióra építsen. Nem véletlen, hogy vele kapcsolatban soha nem merült fel az orosz monarchisták körében a biro­dalmi folytonosság, az „új cár” gondolata, ami Sztálinnal kap­csolatban nagyon korán felmerült.

Szénási: Satrov új darabjában Martov szájába adja ezt a gon­dolatot…

Szilágyi: De Martov is Miljukovot idézi, a kadet-párt egykori vezető politikusát…

Szénási: . . . aki Nagy Péterhez hasonlította Sztálint, azzal, hogy ha nem volt is nagy forradalmár, az orosz cárok sorában valóban jelentős uralkodó…

Szilágyi: Ennél azonban korábbi és sokkal fantasztikusabb nyilatkozatokat is ismerünk. Mindenekelőtt Vaszilij Sulginét, aki monarchista és nacionalista volt, s ennek megfelelően an­tiszemita is. A húszas évek elején, még emigrációja idején – később ugyanis hazatért – jelent meg Az 1920-as év című könyve, melyet aztán 1927-ben Leningrádban is kiadtak. Nem azért, mert eszméit propagálni akarták, inkább tanulságkép­pen, elrettentésül, ahogy kiadták a 20-as években Vrangel emlékiratait is. Ebben a könyvben Sulgin megjósolja az orosz egyeduralkodó eljövetelét. Jellemző, hogy erre a szerepre mind Lenint, mind Trockijt alkalmatlannak találja, mivel – idé­zem – „nem fordulhatnak el a szocializmustól, végtére is a szocializmus segítségével forgatták fel a múltat, és ragadták meg a hatalmat. Nem dobhatják le vállukról ezt a zsákot mind­addig… amíg össze nem roskadnak alatta… Akkor aztán majd jönni fog Valaki, aki átveszi tőlük a „stafétabotot”.. . de nem veszi át tőlük a zsákot. Akaraterejét tekintve teljesen vö­rös lesz, célkitűzéseiben azonban teljesen fehér. Energiáját tekintve bolsevik lesz, meggyőződését tekintve – nacionalis­ta. Tudom, hogy ez nem könnyű kombináció… de ez így lesz.” Sulgin a forradalom szörnyűségeit szülési kínokhoz ha­sonlítja. Ő akkor még nem tudja, hogy ez Sztálin lesz, a 30-as évek monarchistáinak egy része viszont – az emigrációban – már Sztálinban ünnepli az új monarchát.

[A beszélgetést 1988 őszén rögzítettük. Sz. S. – Sz. A.]

Marx és elképzelései inkább élnek és virágoznak ma, mint bármely más XIX. századi elemzőéi. És ez azt ígéri, hogy központiak maradnak a XXI. század világrendszerének társadalmi életében is. A marxizmus-leninizmus mint stratégia és ideológia viszont eljátszotta történelmi sze­repét, és marginálissá vált a világrendszer politikai-gaz­dasági fejleményeinek sodrában. A modern világrendszer­ben a szocialista tapasztalatok – ha egyáltalán így hívhatjuk őket – nagyon összezavarodtak, és vagy tovább élnek vala­mely formában, amelyet szocialistának fognak elismerni, vagy nem élnek tovább.

A marxizmus-leninizmusnak mint a modern világrend­szer történelmi jelenségének, kezdeteitől napjainkig tartó elemzését javaslom, hat kérdésre keresve a választ: (1) Miért „leninizmus”? (2) Miért Oroszországban volt először leninista forradalom? (3) Miért sztálinizmus? (4) Miért szovjet biroda­lom? (5) Miért desztalinizáció? (6) Miért peresztrojka és glasznoszty?

1

A leninizmust vagy bolsevizmust hagyományosan úgy tekin­tik, hogy az szervezetileg 1902-ben jött létre, Lenin vitaterve­zetével, amelyet Plehanovnak az Összoroszországi Szociál­demokrata Munkás Párt 1903 nyarán tartott II. kongresszu­sára (az ún. egyesülési kongresszusra) készített szövegéhez írt. Mint tudjuk, a kongresszus pártszakadáshoz vezetett. Le­nin kitűnő belharcosnak bizonyult a politikában, és egy olyan párt befolyása által emelkedett fel, amely (némiképpen kétes módon) a „bolsevik” elnevezést társította magához.

Ma közkeletű leegyszerűsíteni a világ szocialista mozgal­mainak történetét két tendencia történelmi szétválására, ame­lyek közül az egyiket Eduárd Bernstein, a másikat Lenin szim­bolizálja, s amelyek 1921 után két Internacionálé, a II. és a III. Internacionálé egymástól elkülönült létében nyertek szervezeti formát. Ez a képlet ugyanolyan leegyszerűsítés, mint a reform és a forradalom különválasztása. De hát az ember per­sze folyton bírálhatja a leegyszerűsítések együgyűséget [the simplism of simplifications], a XX. század első felére ez a klasszikus formula számomra lényegében mégis korrektnek tűnik.

A „revizionisták” fő érve a világrendszer fejlődésének egyenes vonalú és meglehetősen gazdasági jellegű felfogá­sából fakad. Ők egy olyan megállíthatatlan technológiai fejlő­dési folyamatot láttak, amely az ipari munkásosztály mind szélesebbé válásához vezet. Feltételezték, hogy a politikai jo­gok (legfőképpen a választójog) elkerülhetetlen kiszélesedé­sének-feltehetőleg a kapitalista racionalizációnak és a mun­kásosztály harcának együttes, egymást erősítő nyomására – meglesznek a politikai következményei. Úgy gondolták, hogy az idők folyamán az ipari munkásosztály számszerűleg is uralni fogja a politikai arénát, és eképpen meglehetősen egy­szerűen hatalomba „szavazza” önmagát. Egyszer majd be­következik az, hogy a munkásosztály törvényesen kinyilvá­nítja a kapitalizmus végét és a szocialista társadalom mega­lapítását. Ebből a gondolatmenetből az következett, hogy az optimális politikai taktika a munkásosztály minél nagyobb ré­szének (és szimpatizánsaiknak) politikai és társadalmi meg­szervezése egy tömegpártba.

Az érvelés világos volt, és sokak számára vonzó. Tényle­gesen azonban e scenarióról a valóságban kiderült, hogy csak részben igaz. A technikai fejlődés folytatódott és az ipari munkásság mérete növekedett. Az általános választójog va­lósággá vált. Mindamellett az nem igazolódott, hogy az ipari munkásosztály a szavazó népesség nagy többségét fogja reprezentálni. Az sem igazolódott, hogy valamennyi munkás a szocialista pártra fog szavazni. A II. Internacionálé pártjai az országok egész sorában hatalomra jutottak, mégsem iktatták törvénybe a kapitalizmus végét. Inkább az ún. jóléti államot törvényesítették.

Miért szegült szembe Lenin ezzel az érveléssel? Ez azért történt, mert Lenin más változatokat csempészett be a scenarióba. Az első és legfontosabb változtatás, amelyhez ragasz­kodott, annak feltételezése volt, hogy a kapitalista rétegek erővel állnának ellen megszüntetésüknek. Feltételezte, hogy a tőkések az államapparátus fölött meglévő ellenőrzésüket felhasználnák arra, hogy bármilyen eszközzel (tisztességes vagy tisztességtelen eszközökkel), de harcoljanak pozícióik megőrzéséért. így hát azt gondolta, hogy az a koncepció, mely szerint a kapitalistákat ki lehet szavazni a hatalomból, teljességgel alaptalan. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy az egyedüli út, ahogy a munkásosztály hatalomra juthat: a forra­dalom, a felkelés. Ezt politikai-katonai jellegűnek tekintette, és ezért, teljesen érthetően, kitartott amellett, hogy a siker lé­nyeges alkotóeleme egy nagyon fegyelmezett szervezet lét­rejötte. A párt szerkezetéről vallott elképzelései ebből már lo­gikusan következtek. Minthogy a burzsoázia bármely eszközt felhasználna arra, hogy hatalomban maradjon, és minthogy a politikai-katonai harc fegyelmezett szervezetet kíván, a párt­nak kinevezett és (többé-kevésbé) főállású káderekből kell áll­nia, és, legalábbis részben, illegálisan kell működnie. Lenin úgy gondolkodott, hogy amikor elérkezik a megfelelő pillanat, a párt így meg tudja ragadni a hatalmat, és bevezetheti az ún. proletárdiktatúrát. Az ő víziója arról, hogy mi történik majd a hatalom megragadása után, nem nagyon különbözött a revizionistákétól. Az új kormány (amint megragadja a hatalmat) törvénybe iktatja a kapitalizmus végét és a szocialista társa­dalom megalakítását.

Ez az érvelés is világos volt és szintén sokak számára vonzó. Ténylegesen azonban ez a scenario is csak részben bizonyult igaznak a valóságban. A felkelések csak néhány or­szágban jártak sikerrel. Valójában az orosz eset maga is csak részben írható le ezen a módon. Igazából Kína lett volna az, amely a lenini scenariót a leginkább megközelítette, ahol való­ban egy fegyelmezett káderpárt szervezett hosszú politikai-katonai harcot, s ragadta meg ténylegesen a hatalmat, beve­zetve a proletariátus diktatúráját. Az mindenesetre tény, hogy ahol a III. Internacionálé pártjai hatalomra kerültek (bármilyen módon), ott többé-kevésbé törvénybe iktatták a kapitalizmus végét (abban a szűk értelemben, hogy a legtermelékenyebb ágazatokban felszámolták a magántulajdont). Hogy vajon szocialista társadalmat alapoztak-e meg, az immár hetven éve vita tárgya. És soha inkább, mint éppen az utóbbi néhány évben.

Lenin gondolatmenetében volt egy meghatározatlan elő­feltevés. Ő Oroszországban harcolt, és Oroszország nem Né­metország volt, s végképp nem Anglia. Ez annyit jelent, hogy Oroszország olyan ország volt, ahol a technológia fejlődése elmaradt Nyugat-Európához és Észak-Amerikához képest. Mi több, Oroszország olyan ország volt, amely (nagyon rövid szakaszokat leszámítva) még parlamentáris rendszerrel sem rendelkezett, legkevésbé azzal a reménnyel, hogy belátható időn belül az általános választójog felé fog haladni. De még ha lett volna is általános választójog, ipari munkás akkor is na­gyon kevés volt. A népesség nagy többsége mezőgazdasági munkásokból és parasztokból állt. Így a revizionista scenario teljesen irrelevánsnak tűnt az orosz helyzetben, azt viszont el kell ismerni, hogy Lenin lényegében helyesen ítélte meg a helyzetet. Ezért úgy tűnt a számára, hogy az egyetlen életké­pes alternatíva az ő programja. Hogy ez vajon helyes volt-e vagy sem, azt nehéz utólagos bölcsességgel felbecsülni. De tény, hogy a szocialista mozgalom mindenütt egyik vagy má­sik irányban haladt, vagy a revizionizmus, vagy a leninizmus (gyakran, de nem mindig, a marxizmus-leninizmus) irányá­ban.

2

Közismert, hogy az 1917-es orosz forradalom meglepetés volt, abban az értelemben, hogy a világ szocialista mozgalmá­ban jóformán mindenki azt várta: az első szocialista állam Né­metország lesz. Maguk a bolsevikok is ezt várták. Még Lenin is. Hogy 1900-tól kezdve miért nem Nagy-Britanniától, Marx je­löltjétől várták azt, hogy az első szocialista állam legyen, en­nek a kérdésnek érdemes lenne utánajárni, de erre most itt nincs mód. Viszont ez a tény mindenképpen azt mutatja, hogy mind a revizionisták, mind a bolsevikok okfejtésében más rejtett premisszák működtek, mint Marxéban.

Amint tudjuk, Leninnek 1917 októberében nagy erőfeszí­tésébe került rábeszélnie társait, hogy próbálják megragadni a hatalmat. Végül is mindenki azt érezte, hogy ez az aberrá­ció ti., hogy Oroszország megelőzte Németországot, hamaro­san korrigálódik. Sokan természetesen úgy érveltek, hogy az új szovjet állam nem tud életben maradni, hacsak gyorsan nem történik valami Németországban. Tudjuk, hogy ez a vára­kozás soha nem teljesült be, és körülbelül öt évvel később véglegesen feladták.

Mégis, miért fordult a visszájára ez a várakozás? E. H. Carr – miközben megpróbálja történelmi perspektívába he­lyezni az orosz forradalmat – így érvel: „Ugyanaz az ambiva­lencia, amely Oroszország XIX. századi történelmén végig húzódott, jellemezte a bolsevik forradalmat is. Ez egyrészt csúcspontja volt a nyugatosodási folyamatnak, másrészt lá­zadás az európai behatás ellen.”¹

1914-ben Oroszország európai ország volt, katonai nagyhatalom és jelentős ipari szektorral rendelkező or­szág. Ám mint ipari ország kétségtelenül a leggyengébb volt az európai államok között. 1914-ben Oroszország ugyanakkor nem-európai vagy nem-nyugati ország is volt, egyszersmind elsőlegesen mezőgazdasági ország. Ám mint mezőgazdasági ország egyértelműen a legerő­sebb nem-nyugati állam volt. Ennélfogva – a mi használa­tos terminológiánkkal élve – ez az ország a centrum országok közül a leggyengébb, a periférián pedig a legerősebb volt. Természetesen egyszerre volt mindkettő, és így ténylegesen annak példája, amit ma úgy hívunk hogy félperifériális ország.

Amellett szeretnék érvelni, hogy a lenini stratégia csak egy félperifériális országban járhat sikerrel. Így visszate­kintve egyáltalán nem meglepő, hogy az első szocialista „for­radalom” Oroszországban következett be. Valószínűleg ez volt az egyetlen hely, ahol erre tényleges lehetőség volt ebben az időszakban. Ez három fő okból is világos. Először is egy ilyen felkelés nem volt lehetséges a kapitalista világgaz­daság centrumövezetében, mivel a munkásosztálynak ott túl sok választása volt, amelyek rövid távon vonzóbbnak tűntek számukra, anélkül, hogy egy felkelésben való részvé­tel roppant nagy kockázatával jártak volna. Ez kétségkívül vi­lágossá vált az 1917 utáni esztendőkben. De a forradalom idején nem tűnhetett ilyen egyértelműnek.

Másodszor, meg kell értenünk, hogy egy forradalom tö­megtámogatásának mozgósítása nem kizárólag az osz­tály bázisán gyakorol vonzerőt. Az osztálymotívumokhoz hozzá kell adni egy jó adag nemzeti érzületet is, amelyet később antiimperializmusnak hívtak. De a centrumövezet­ben az országok többsége már túl volt a nemzeti teljesít­mény érzésén, csak Németországban és Olaszországban válhatott ez uralkodó tényezővé, és persze következéskép­pen éppen ezek az országok lettek a két háború közötti idő­szak fasiszta mozgalmainak fő színtereivé.

S végül egy sikeres felkeléshez a városi humán infra­struktúra jelentős szektorainak, megfelelő méretű és ön-tudatú munkásosztálynak és értelmiségnek jelenlétére van szükség. A legtöbb perifériaövezet 1917-ben még nem rendelkezett ezekkel a feltételekkel, de Oroszország igen. Így a marxizmus-leninizmus – ahogy azt későbbi törté­nete is bizonyította – a rendszerellenes aktivitás hatásos ideo­lógiájaként került előtérbe a XX. század elején, a félperiféria számára.

3

Miért sztálinizmus? Utólag ez is egyértelműnek tűnik. A forra­dalom egy káderpárt műve volt. Ami meghatározásából kö­vetkezően egy kis csoportot jelent. Azzal a perspektívával indult, hogy feladata politikailag nagyon nehéz, mivel tö­rekvéseivel szemben a helyi és világburzsoázia könyörte­len ellenállását feltételezte. És valóban, ezt a feltételezést megerősítette a Szovjetunió tapasztalata, mégpedig nem­csak az 1917 utáni néhány évben, hanem a későbbiekben is.

A polgárháború és a külföldi intervenció mellett Oroszor­szág olyan háború pusztította ország is volt, amelynek gazda­sági ereje egyáltalán nem állt az első helyen. Csak az államot egyben tartani is hatalmas feladat volt, különösen hogy Orosz­ország birodalom volt, és nem nemzeti állam. Az a gyors fo­lyamat, amely az egypárti államhoz, a „szocializmus egy or­szágban” merkantilista politikájához és a III. Internacionálénak a körülzárt „első szocialista államot” támogató világné­zeti) rendszerré való átalakulásához vezetett, bizonyára nem meglepő eredményei az akkori helyzetnek.

A nagy kérdőjel, ha valaki ma átgondolja a szovjet törté­nelmet, az, vajon a bolsevikok számára nem lett volna-e célra­vezetőbb, ha más attitűddel közelítenek a parasztsághoz? Vi­lágos, hogy az erőltetett kollektivizálás döntő elhatározás és fordulópont volt, és olyan helyzetet teremtett, amelynek még ma is megvannak a visszahatásai. De elkerülhetetlen és még inkább bölcs dolog volt-e ez? A marxista kultúra bizonyára rosszul készítette fel a szocialistákat arra, hogy bárhol is politi­kailag intelligens alapállást alakítsanak ki a parasztsághoz való viszonyban. Marx híres és infámis megfogalmazása sze­rint „krumpliszsáknak” tekintették őket. Lenin, azt gondolhat­nánk, jobban csinálhatta volna. Lenin végül is szerzője volt egy remek elemzésnek a kései cári Oroszország falusi társa­dalmi viszonyainak fejlődéséről. Ő, Marxszal ellentétben, leg­alább tanulmányozta a parasztságot. De túlságosan foglya volt a hivatásos forradalmár manipulatív politikájának ahhoz, hogy kamatoztatni tudja kissé akadémikus elméleti tanulmá­nyát a politikai taktika leckéjének megoldásában. Vajon Lenin valóban hitt a NEP-ben?

Tény az, hogy Oroszország félperifériális ország volt, és az ország vezetése (és itt kontinuitás van von Wittetől Sztáli­nig) az ország gyors iparosításában határozta meg világgaz­dasági prioritását. Lenin jelszava, miszerint „a kommuniz­mus = szovjethatalom + villamosítás”, állandóan nagy transzparenseken függött Moszkvában, még néhány évvel ezelőtt is. Az egész vezetés hitt a szocialista tőkefelhalmo­zásban, és büszke volt az 1980-as évekig ennek a célnak kö­vetésében elért nagy sikerekre. Ha az acélgyárak jelentik min­dennek kezdetét és végét a szocialista tervezésben, akkor tényleg nem számíthat sok együttérzésre a parasztság, akit kifosztottak és proletarizáltak. A helyzetből következő taktikai visszavonulás – igen, de alapvető hozzájuk igazodás – soha!

Ma könnyű buharinistának lenni. Kevésbé világos, hogy Buharin mérsékelt politikája politikailag megvalósítható volt-e? Bárhogy volt is, nem kerekedett fölül. Azt hiszem, annak, hogy ez a politika nem érvényesülhetett, az volt az alapvető oka, hogy az 1920-as években a politikailag aktív elemek többsége nem volt meggyőződve arról, hogy a szovjet ál­lam igazán képes lenne fennmaradni, ha a buharini politi­kát folytatja. De az erőltetett kollektivizálás természetesen olyan feltételeket teremtett, amelyek közvetlenül (ha ugyan nem elkerülhetetlenül) terrorhoz és tisztogatásokhoz ve­zettek.

A sztálinizmust elősegítették geopolitikai tényezők is. Az 1933-tól 41-ig tartó időszakban világos volt, hogy mind Németország, mind a nyugati triász (USA, Egyesült Királyság, Franciaország) úgy manővereztek, hogy valamiféle módját ejthessék a szovjet állam lerombolásának. Sztálin azon érve, hogy az ő politikája védekezés volt a külső és hatalmas el­lenség ellen, és az egyetlen lehetséges mód a szovjet ál­lam védelmére, lehet, hogy nem volt korrekt, de sokakat meggyőzött, és fontos vonatkozásban bizonyos népi legi­timációt teremtett a sztálinizmus számára. A Nagy Hon­védő Háború időszakában ez a legitimáció természetesen óri­ási mértékben megerősödött.

Azonkívül volt még egy külső tényező, amiről nem sza­bad megfeledkeznünk. Túl könnyedén feltételezzük, hogy az USA Szovjetunió iránti politikájában fordulat történt a roose­velti alkalmazkodástól Truman és követői hidegháborús ellen­ségességéig. Ezzel én nem értek egyet. Számomra úgy tűnik, hogy a retorikai változások mögött az USA politikája lé­nyegében folytonos volt. Az USA egy sztálinista Szovjet­uniót akart, egy kis országok gyűrűjéből álló birodalommal körülvéve. (Feltéve ha ez lényegében megmarad az 1945/48-as határok között.) A sztálinizmus ideológiai igazolást jelen­tett az USA-nak, és megerősítette az USA világrendszer­beli hegemóniáját. A sztálinizmus inkább mérséklő, mint radikalizáló hatással bírt a világnak a fennálló rendszerrel szemben álló erőire. A sztálinizmus garantálta a rendet a vi­lág harmadán, és ebben az értelemben a Szovjetunió egy, az USA melletti szubdomináns imperialista hatalom sze­repét játszotta el. Amerikai szempontból Sztálin halála óta a Szovjetunió körül minden romlásnak indult. A mélyben meg­húzódó általános összefonódottság bizonyítéka az is, ahogy a Gorbacsov-jelenség hat ma az USA-ban.

4

Miért hozott létre a Szovjetunió egy birodalmat 1945 után? Legyünk óvatosak annak megállapításában, hogy mi is tör­tént. Az nem is kérdéses, hogy a Szovjetunió és a bevonuló Vörös Hadsereg hat olyan államban segítette hatalomra a kommunista pártokat, ahol máskülönben sem választások, sem felkelés által nem kerülhettek volna ilyen helyzetbe. (A hat ország természetesen Lengyelország, Bulgária, Romá­nia, Magyarország, Csehszlovákia és az NDK.)

Úgy gondolom, hogy ennek az akciósorozatnak a magya­rázata nagyon is egyszerű, sőt, földhözragadt. Először is a Szovjetunió félt az USA egy esetleges ellene irányuló katonai akciójától és egy német felkeléstől, s meg kívánta erősíteni katonai pozícióit. (Valójában ez az USA stratégiájának teljes félreértésén alapult, de mindazonáltal így hitték.) Másodszor, a Szovjetunió háborús jóvátételeket kívánt – gazdaságilag szüksége is volt ezekre -, és úgy érezte, hogy az egyetlen mód, ahogyan ezeket biztosan megkaphatja, ha maga veszi el. És harmadszor, a Szovjetunió valójában félt az egyes országok hazai kommunista mozgalmainak potenciális erejétől (és ezáltali függetlenségüktől), ezért biztosítani akarta, hogy a kelet-európai pártok szatellitpártok legye­nek.

Természetesen a kommunista pártok ilyen módon való hatalomra juttatása szükségszerűen kiirtotta bármiféle 45 előtt megvolt legitimitásukat. Az egyetlen lehetséges és átme­neti kivétel Csehszlovákiában volt, ahol a kommunista párt­nak volt valamiféle természetes helyi ereje. Az 1948-49-es tisztogatások valójában antinacionalista jellegűek voltak, de nem burzsoánacionalista-ellenesek, hanem kommunistana­cionalista-ellenesek. A tisztogatásokkal felkerült a fügefale­vél. És csak idő kérdése volt, hogy a nacionalista (és ezért szovjetellenes) érzelmek politikailag hatásos formában törhessenek felszínre.

Mindezzel ellentétben a Szovjetunió és a Vörös Hadse­reg semmit sem tudott tenni a Jugoszláviában, Albániában, Kínában hatalomra került kommunista gerilla-mozgalmakkal. És ezért nem véletlen, hogy a háború utáni időszakban mind e három kommunista kormány elég látványos, nyílt törésre vitte a dolgot a Szovjetunióval. Közülük egyik sem volt soha „sza-tellit”-jellegű. És nem lehetett rájuk azt mondani, hogy a szov­jet „birodalom” részei. Rövid időre szövetségesek voltak, de semmi több. Sztálin ezt a kezdetektől fogva megértette. Ezért javasolta a kínai kommunista pártnak – a tanácsot nem vették figyelembe -, hogy egyezzenek ki a Kuomintanggal. Ezért ál­lította le már kezdeteinél a jugoszláv-bolgár föderációt, amit Dimitrov igyekezett előmozdítani. És természetesen ez az az ok, amiért a szovjet csapatok visszavonultak Észak-Iránból 1946-ban, és amiért a Szovjetunió cserbenhagyta a görög kommunista felkelést 1947-ben. Sztálin nem csupán hogy nem támogatta, de kifejezetten ellene volt annak, hogy tőle független hazai, nemzetileg legitim kommunista pár­tok hatalomra kerüljenek.

Biztosak lehetünk abban, hogy a birodalom legalább akkora tehernek bizonyult, mint amennyire előnyt jelen­tett. De nem olyan tehernek, melytől a Szovjetunió könnye­dén megvált volna. 1968 és Csehszlovákia elözönlése után

Brezsnyev-doktrínáról kezdtünk beszélni, értve ezen a szatel­lit-státus változtathatatlanságát. Nem kellett volna ezt inkább Brezsnyev–Johnson-doktrínának neveznünk? Nem adta-e meg Lyndon Johnson Brezsnyevnek a szükséges garanciá­kat? És ha igen, akkor miért? A válasz világosnak tűnik a számomra. Az USA azt akarta, hogy a Szovjetunió továbbra is vállalja (jó és rossz értelemben egyaránt) a birodalom terhe­it, ő maga viszont természetesen nem akarta vállalni sem a káosz kockázatát, sem az eredményes leválasztás elősegíté­sének gazdasági költségeit.

Johnson két évtizeddel késleltette az elkerülhetetlent. George Bush ma azokkal a nehézségekkel gyötrődik, ame­lyeket a bolygórendszer szétbomlásának végülis megindult folyamata okozott.

5

Miért de-sztalinizáció? Ma ez ostoba kérdésnek tűnik. Ki sze­reti a sztálinizmust? Természetesen mindenki meg akarja szüntetni. Emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy nem ré­gebben, mint az 1980-as évek közepén, sok, a szocialista or­szágokon kívüli és azokon belüli elemző úgy gondolta, hogy a desztalinizálás lehetetlen elképzelés. Még olyanok is voltak, akik amellett érveltek, hogy Hruscsov beszéde, és a kínai-szovjet szakadás egyszerűen trükk vagy ámítás volt csupán. 1953-ban, a Sztálin halála utáni hetekben Isaac Deutscher egy könyvet kezdett írni, a „sztálini érával való szakítást” jósol­va. Ahogy az előszóban mondja: „Barátaim, köztük a szovjet ügyek legjobb tanulmányozói, szkeptikusan ingatták a fejü­ket.”² Deutscher prognózisának lényege egy mondatban összefoglalva: „az a gazdasági fejlődés, amely a sztálini idő­szakban végbement, közel hozta az embereket a jólét egy bi­zonyos fokához, amely lehetővé tenné a sztálinizmus szabá­lyos felszámolását, és egy fokozatos demokratikus fejlő­dést”.³

Deutscher alapvíziójának óriási hitele lehetne, de kide­rült, hogy csak részben van igaza. Amit Deutscher megjósolt, az mint hruscsovizmus lépett életbe, és a hruscsovizmus ku­darc volt. Hruscsov nem azért bukott el, mert ingerlékeny ter­mészete volt, hanem azért, mert még ö is mélységesen hitt, és makacsul ragaszkodott ahhoz a fejlődés–fejlesztés-elvűséghez, amely mindig is a szovjet gazdaságpolitika alapja volt. „2000-re eltemetünk benneteket” – mondta az ameri­kaiaknak. Ez ma abszurdnak tűnik. De akkor egyáltalán nem tűnt abszurdnak. És elemeznünk kellene, hogy miért nem. A megjegyzés a kapitalista világgazdaság körülbelül 1948 és 1967 között tartó, hihetetlen mértékű expanziója idején tör­tént. Akkor mindenki „fejlődő” volt. De voltak néhányan, akik jobban csinálták ezt, mint mások. A KGST-országok növeke­dési aránya figyelemreméltó volt. És előre vetítette, hogy a Szovjetunió, ha nem is 2000-re, de egy vagy két évtizeddel később „befoghatja” az USA-t.

Ezek a növekedési arányok ráadásul nemcsak a cent­rum országokhoz viszonyítva voltak magasak, de különösen jónak tűntek a harmadik világ országaival összevetve. Persze Japán is jelentős növekedési arányt ért el, de erre az 50-es években csak kevesen figyeltek. A szovjet fejlődéselvűség így nemcsak az uralmon lévő kommunista pártok számára volt büszkeség forrása, de bizonyító érveket szolgáltatott a harmadik világ nemzeti felszabadító mozgalmai számára is. Az 1950-es években a Szovjetunióba mint a gazdasági fej­lődés modelljébe vetett hit széleskörűen elterjedt. Jóllehet persze sohasem vált univerzálissá. És – különösen a harma­dik világban, de nem kizárólag ott – a leninizmus hatékony­sága volt a magyarázat erre a sikerre. Inkább leninizmust mondok, mint marxizmus-leninizmust, mivel részben célsze­rűségből, részben kulturális ellenállás miatt sok harmadik vi­lágbeli mozgalom szívesebben importálta a leninizmust (különösen a pártszerkezetet és az állami tervezést) a marxizmus (különösen a belső osztályharc koncepciója és az Európa-centrizmus) importálása nélkül.

Hruscsov nem újult meg: fejlődéselvű maradt. Gyakorla­tilag továbbvitte Lenin és Sztálin örökségét. Az ő újítása a szovjet rendszer azon kádereinek az érdekképviseleté­ben állt, akik két dolgot akartak: a hatalom terrorja elleni biztosítékokat és a fogyasztói jelleg növekedését. Hrus­csov naivitása végül is az volt, hogy úgy vélte, kontrollálni lehet a gyeplő lazításának folyamatát a politikai alapstruktúra re­formja nélkül. A hruscsovizmus épp annyira a Szovjetunió szociológiai átalakulásának lényegi alábecsülését jelentette, mint amennyire a modern világrendszer működésének a félre­értelmezését.

A hruscsovizmus egyfajta, a szovjet retorikába vetette hi­tet testesít meg, egy olyan hibát, amit Sztálin igazán sohasem követettel.

A rangidős káderek, akik akarták azt, amit Hruscsov megkísérelt, megrémültek, mihelyt látták, hogy milyen szelle­met ereszthetnek ki a palackból. A brezsnyevizmus kísérletet – jóllehet tudjuk, hogy hiábavaló kísérletet – tett arra, hogy e szellemet visszatessékelje a palackba. Két tényező volt, amit Hruscsov nem vett figyelembe: az urbanizációnak, a szovjet munkaerő átalakulásának mértéke, illetve a kapi­talista világgazdaság ciklikus természete.

Amikor Hruscsov lehetőségeket nyitott a Szovjetunióban (s hasonlóképpen a KGST-országokban is) némi politikai libe­ralizációra és a fogyasztói jelleg erősítésére, mérhetetlenül alábecsülte az igényeket. Régóta közhely a szociológiai elem­zésben, hogy könnyebb egy államhatalom számára a totális elnyomás megvalósítása, mint kicsiny, de inadekvát mozgás­teret nyitni a politikai és kulturális pluralizmus számára. A meg­nyitott kicsi rés megnöveli az étvágyat, anélkül, hogy kie­légítené azt, és ezzel még jobban felbátorítja az igénye­ket. Hogy mennyi tér szükséges a politikai nyugalom visszaté­réséhez, ezt nehéz felbecsülni, de az biztos, hogy Hruscsov túl keveset ajánlott fel. A brezsnyevi megoldás egyértelműen az ellenkező irányban mozdult el, anélkül, hogy közvetlenül az életet fenyegető terrort vezetett volna be (ami visszavetette volna a vezető kádereket a félelem légkörébe). Egy ilyen visszaforduló politika működni tud egy ideig (mint ahogy műkö­dött is Brezsnyev alatt, mind a Szovjetunióban, mind Kelet-Európában).

De Hruscsov még nagyobb hibája volt, hogy nem volt tisztában azzal, hogyan is működik valójában a kapitalista vi­lággazdaság. A kedvező benyomást keltő növekedési ráták a Szovjetunióban elsősorban egy magas munkaintenzitású, ex­tenzív növekedés elégtelen bázisára voltak alapozva. Egy da­rabig, amíg a világgazdaság terjeszkedőben volt, ez a GNP, sőt az egy főre jutó GNP növekedését eredményezhette. De a módszer elégtelensége következtében elértek egy csúcshoz, amelyen a fejlődés nem lendült túl, az életszínvonal növeke­dése pedig rendre elmaradt a centrum-övezeteknek ugyanab­ban az időszakban elért fejlődésétől. Sőt, talán a legperiférikusabb övezetekétől is. Előbb vagy utóbb a szocialista gaz­daságok eljutottak oda, hogy nem tudták többé kielégí­teni az emberek egyre szélesebb rétegeinek előbbre jutási elvárásait, akik pedig eléggé jól voltak informálva ahhoz, hogy tisztában legyenek minden elmaradásukkal. Termé­szetesen mindez kevésbé volt súlyos olyan hatékonyabb gaz­daságokban, mint az NDK-é, Csehszlovákiáé, de még ott is csak idő kérdése volt, hogy a többletek elégtelenségének érzékelése politikailag reális követelményekkel találkozzék.

Amikor a világgazdaságban recesszió következett be, a szocialista országok gazdasági folyamatai nem is különböz­tek annyira a harmadik világéitól. Az 1970-es években néhány ország hasznot húzott az olajbevételekből, és köztük volt a Szovjetunió is. A nyugati pénzügyi intézmények kölcsönö­ket kényszerítettek mindezekre az országokra, hogy fenntartsák a tényleges kereslet világát, és nem kevés szocialista ország került az egy főre jutó adósságállo­mány szerint leginkább eladósodott országok közé. Hogy aztán a 80-as években az adósságszolgálat teljesítésének teljes képtelenségétől szenvedjenek, és még kevésbé gon­dolhassanak arra, hogy vissza is fizetik a kölcsönöket. (Vagy ha visszafizeti valaki, akkor ez csak olyan hihetetlen emberi és társadalmi áron lehetséges, mint amilyennek Románia tette ki magát.) És a szocialista országok – nem kevésbé, mint a har­madik világ országai – hatalmas nehézségekkel találták szemben magukat, hogy el tudják adni termékeiket a világpia­con, hogy – divatos zsargonnal élve – kompetitívek legyenek, így a szocialista országok – nem kevésbé, mint a harmadik vi­lág országai – inflációs nyomástól és az életszínvonal romlásá­tól szenvedtek. A harmadik világ országainak többségéhez hasonlóan a szocialista országok is menedéket kezdtek keresni (és kényszerítve voltak arra, hogy ebben keresse­nek menedéket) piacuk liberalizálásában. És a harmadik világ országainak többségéhez hasonlóan a szocialista or­szágok fokozódó nyitása a piac felé legjobb esetben is csak egy parányit enyhítette gazdasági nehézségeiket.

6

A peresztrojkát és a glásznosztyot úgy tekinthetjük, mint konjunkturális választ egy általános dilemmára, és valóban én is pontosan ezen a módon írtam le. Pedig több annál. A leniniz­mushoz való visszatérés leple alatt valójában az elitek kísér­lete ez az átcsoportosításra, a (marxizmus-)leninizmusnak mint ideológiának és stratégiának világméretű összeomlása nyomán. Ennek folyamán a Szovjetunió végre dekolonializál (és nem csak a szocialista táboron, hanem saját határain be­lül is).

Mindenki Gorbacsov dilemmájáról beszél: a peresztrojka dilemmájáról, mivel az még mindig nem működik; a glasz­noszty dilemmájáról, mivel az még nem haladt annyira előre, hogy az emberek többségét kielégítse, de eléggé előrehaladt ahhoz, hogy jelentős belső zavart és nyugtalanságot eredmé­nyezzen. Es végül itt van a De Gaulle módjára kikényszerített dekolonializáció dilemmája, egy olyan kedvező világgazda­sági légkör nélkül, amilyenből De Gaulle annak idején hasznot húzott. Mindez igaz, de nézetem szerint másodla­gos. Gorbacsov fő dilemmája az, hogy nincs alternatív ideológiája és stratégiája, amely helyettesíthetné a ki­ürült marxizmus-leninizmust. Biztos, hogy Gorbacsov ki­váló taktikus. Valóban felszámolta – méghozzá sajátkezűén számolta fel – a hidegháborút, és ezáltal többet tett a világfej­lődésnek (és a Szovjetunió pozitív irányú fejlődésének) bizto­sításáért, mint bármely más kortárs vezető. De végül is mi tör­tént a szocialista kísérlettel?

Én azt hiszem, hogy végre fel kell becsülnünk a marxiz­mus-leninizmus égisze alatt történt szocialista kísérleteket, és úgy kell tekinteni őket, mint történelmileg érthető, de átme­neti jelenségeket a modern világrendszer történeti fejlődésé­ben. Nem arról van szó, hogy kudarcot vallottak. A kudarc ter­mészetesen feltételezi, hogy léteztek elfogadható történelmi alternatívák. Én azt hiszem, hogy a szociáldemokráciának (amely felemelkedett a nyugati világban), a marxizmus-leni­nizmusnak (legalább is a Szovjetunióban és Kínában) és a nemzeti felszabadítási mozgalmaknak (amelyek a harma­dik világban jutottak hatalomra) nem voltak ilyen plauzibilis alternatívái. Ez az egész folyamat körülbelül egy évszázadot fog át, 1870-től, amikor ezek a mozgalmak valójában megszü­lettek, 1968-ig, amit én szimbolikus fordulópontnak tekintek ezeknek a mozgalmaknak a történetében.⁴

A háromféle mozgalom ténylegesen inkább egyetlen stratégia három variációját képviselte: az államhatalom megragadását egy párt által, amely a népakarat megteste­sítőjének szerepében lép fel, és amely az államhatalmat az ország „fejlesztésére” használja. Ez a stratégia végül is működésképtelennek bizonyult, ám ezt nem lehetett érzékelni 1870-ben, de még 1945-ben sem. Nem lehet hibáztatni eze­ket a mozgalmakat azért, hogy koruk történelmi korlátainak termékei. De mi most egy más légkörben élünk. René Dumont azt mondta: „finis les lendemains qui chantent” [vége az éneklő holnapoknak].⁵ Én magam nem hiszem, hogy az utópi­ának vége. Éppen ellenkezőleg. Talán éppen most van mó­dunk „utópikus utópiákat” kigondolni.⁶

A szocializmus létrejötte a világon, ha be kell követ­keznie, akkor még előttünk van. Mint szabad választás, de aligha mint kényszerű bizonyosság. Az úgynevezett reálisan létező szocialista kísérletek nagyobbrészt a negatív példák­kal okíthatnak bennünket, s kisebb részben pozitív példáikkal. Jó lesz megjegyezni, hogy a marxizmus-leninizmus a való­ságban végül inkább a nemzeti fejlődés ideológiájaként működött, mintsem a szocialista rendszer ideológiája­ként. A nemzeti fejlődés mindazonáltal lényegében illuzórikus koncepció a kapitalista világgazdaság keretei között.⁷ Egy soha el nem érhető – s még részlegesen sem elérhető – cél a legtöbb ország számára. Annak, hogy mára a marxizmus-le­ninizmus mint ideológia kihunyóban van, az az oka, hogy va­lamennyi fejlődéselvű ideológia a végét járja.

A marxizmus azonban nem a „nemzeti” fejlődés ideológiá­jaként indult, és nincs arra ítélve, hogy csak ebben a leszűkí­tett formájában értelmezzük. Marxnak más lehetséges olva­satai is vannak. És az elkövetkezendő évtizedekben lehet, sőt, valószínűleg lesz is olyan újabb gondolkodás és gyakor­lat, amely lehetővé teszi számunkra, hogy új ideológiai kon­szenzushoz érkezzünk el, egy új tudományos episztemológiához, új történelemfelfogáshoz, amely magába fogja foglalni Marx alapvető intuícióit és értékeit, és marxista módon túllép azokon egy új felemelkedéshez [Aufhebung], és amely lehe­tővé teszi egy demokratikusabb, egyenlőségelvűbb világ lét­rehozását.

(Ford.: Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor)

A szerző e tanulmányát első közlésre az Eszmélet számára ajánlotta fel. (A szerk.)

Jegyzetek

1 Edward Hallett Carr: The Soviet Impact on the Western World. New York, Mac Millan, 1947 p. 105.

2 Isaac Deutscher: Russia, What Next? New York, Oxford University Press, 1953 p. v.

3 Uo. p. 221.

4 Lásd 1968, Revolution in the World-System: Theses and Queries című előszómat a Theory and Society című könyvben.

5 Paris, Seeir, 1983.

6 Korábban tárgyaltam a marxizmus és az utópiák viszonyát Marxism as Utopia: Evolving Ideologies című munkámban, in: American Jour­nal of Sociology XCI, 6, May 1986, 1295-1308. Ebben a cikkben a következőképpen érveltem; Az utópiák mindig ideologikusak. Itt Engelsnek (és Marxnak) igaza volt, feltéve, ha valaki emlékszik arra is, hogy nem volt igazuk az implicit utópiában, amely azt a következte­tést rejti magában, hogy valaha vége lehet a történelemnek, és létre­jön egy világ, amelyben többé nincsenek ideológiák. Ha mi fejlődést csinálunk, úgy tűnik, nemcsak hogy az ellentmondást kell elfogad­nunk a társadalmi valóság megoldásának kulcsaként, hanem el kell fogadnunk az ellentmondás tartós elkerülhetetlenségét is, s ez olyan lehetőség, amely ellentétes az ortodox marxizmussal. Az el­lentmondás az emberi állapot. A mi utópiánknak nem minden ellentmondás megszüntetésére kell törekednie, hanem a mate­riális egyenlőtlenség vulgáris, brutális, szükségtelen következ­ményeinek kiirtására. Újabban ez tűnik számomra egy lényege szerint egészében teljesíthető célnak. (p. 1307)

7 Ezt a Development: Lodestar or Illusion? című írás néhány részleté­ben fejtem ki. Economic and Politican Weekly, XXIII, 39, szept. 24, 1988, pp. 2017-2023.

Mint sok más baloldali értelmiségit, engem is gyakran megkérdeznek manapság, hogyan élem meg a marxizmus trónfosztását és a kommu­nizmus kimúlását Kelet-Európában. Másokhoz hasonlóan azt szoktam válaszolni: ez nem egy álom vége, hanem egy rémálomé.

Véleményem szerint a jelenlegi kelet-európai események aligha fordíthatják vissza azt a folyamatot, hogy egyetemeinken a hatvanas évek végétől szembetűnően növekszik a baloldali érzelmű oktatók száma, és az értelmiségi pályakezdők egyre nagyobb hányada viszonyul kritikusan az amerikai kapitalizmushoz.

Mi tagadás, Kelet-Európa ma divatos jelszavainak forrása nem a Kommunista Kiáltvány, de hát nem is A nemzetek gazdasága; inkább az Emberi jogok nyilatkozata meg a Tom Paine-féle Józan ész szavaira em­lékeztetnek. A prágai és moszkvai tömegmegmozdulások képei nem 1917 Szentpétervárát idézik fel; nekem sokkal inkább az 1964-es Berkeleyt vagy 1968 Párizsát juttatják eszembe.

Paradox módon, miközben a jobboldal „a gonosz birodalmának” bukását ünnepli, a baloldal is többé-kevésbé ugyanezt teszi, hozzátéve, hogy a hidegháború vége csak megerősíti a pártosodás szükségességét. A jobboldal viszont komoly másnapos fejfájással lesz kénytelen ráéb­redni, hogy ezek után nélkülöznie kell az „istentelen marxizmus” és a sztálinizmus rémképeit, amelyek hosszú ideig arra voltak hivatva, hogy megkérdőjelezzék az Egyesült Államok szocialistáinak erkölcsiségét, lojalitását, sőt, egyáltalán a demokrácia iránti elkötelezettségüket. Per­sze a baloldalnak is újra kell gondolnia egyet, s mást ám ez a kihívás még meg is szilárdíthatja a helyzetét az amerikai egyetemeken.

Tévedés lenne túlértékelni a kommunista világeseményeinek kiha­tását az USA baloldali tudományos értelmiségének pozícióira. Képvise­lőinek többsége nálunk nem a szocializmusra, hanem elsősorban a ka­pitalizmusra gondolt, amikor Marx követőjének vallotta magát. Márpe­dig az USA kapitalizmusa nagyon is tartotta magát Marx prognózisá­hoz: az utóbbi évtizedben egyre mélyült a szakadék a gazdagok és a szegények között, a bérek képtelenek voltak felvenni a versenyt az inflá­cióval, a fenyegető ökológiai válság meg a fokozódó pénzügyi spekulá­ció pedig világossá tette, hogy mennyire ésszerűtlen ez a gazdaság, amely kizárólag a dollár csáberejére támaszkodik. Mi több, a gazdasági hatékonyság növekedése csigalassúságúra csökkent, a pénzeszsákok pedig egyre nyíltabb politikai befolyásra tettek szert.

Van egy másik oka is, hogy a kelet-európai felfordulás miért okoz a vártnál kisebb problémát az amerikai marxisták számára. Kelet-Európa egyáltalán nem olyan útra lépett, amely valamiféle USA-típusú szabad-vállalkozásos kapitalizmushoz vezethetne. Persze tagadhatatlan, hogy hátat fordítván a bürokratikus tervezésnek, újabban nyitottabbá váltak a külföldi beruházások előtt, és egyre nagyobb mértékben hagyatkoznak a piaci mechanizmusokra – ez azonban önmagában még aligha vezet kapitalizmushoz. (A lenini Szovjetunió a húszas években ugyancsak je­lentős mértékű külföldi beruházást vonzott, és piaci jellegű reformokat vezetett be.)

Kelet-Európa ugyanakkor egy reagani gazdaságra sem vágyik. Egy, a New York Times-ban tavaly megjelent közvélemény-kutatás adatai szerint Csehszlovákiában a megkérdezettek 47%-a meghagyná a gaz­daság állami irányítását, 44%-uk vegyes gazdaságot szeretne, és csak 3% választaná modellül a kapitalizmust. Ugyanilyen meglepő ered­ményt hozott egy Szovjetunióbeli felmérés, ahol az derült ki, hogy bár a meglévő gazdálkodással való elégedetlenség a tetőfokára hágott, az em­berek többsége a központi irányításra való visszatérést preferálta, nem pedig a „szabad piacot”.

Az emberek Kelet-Európában azért vonulnak ki az utcára, mert demokráciát kívánnak, és véget akarnak vetni a gazdasági pangásnak. Az Egyesült Államok a maga elidegenedett választási rendszerével és lanyhuló gazdasági teljesítményével aligha szolgálhat mintául egy ilyen vállalkozáshoz; akkor már elfogadhatóbb modellnek látszanak Európa szociáldemokráciái: Svédország, Norvégia, Ausztria.

A kommunista világ eseményei végül azért sem ássák alá az ameri­kai baloldal programját, mert nem mondhatni, hogy ami elképzelése­inkben ez a világ a minta szerepét játszotta volna. Az Egyesült Államok baloldali értelmiségének gyökerei a hatvanas évek emberi jogi, háború­ellenes és feminista mozgalmaiban találhatók. A címkéknek sohasem tulajdonítottunk túlzott jelentőséget. Kutatásban és oktatásban sokan használtunk Marx műveiből származó eszméket, mint például hogy a társadalom osztályokra tagozódik, és hogy az ismeretek és nézetek mé­lyen összefüggnek a társadalmi körülményekkel és a gazdasági érdekekkel. Néhányunk marxistának nevezte magát, mások szocialistának, is­mét mások tartózkodtak mindkét megjelöléstől. Mindazonáltal többé-kevésbé mindannyian egyetértünk a tőkés társadalom bírálatában, és abban, hogy egy olyan valóban demokratikus hatalomgyakorlásra lenne szükség, amely nem a felhalmozott vagyon igényeire, hanem az egyszerű emberek szükségleteire van tekintettel. A gazdaságban, ha­sonlóképpen, egy demokratikusabb rend hívei vagyunk, amely bizto­sítja a nyereség igazságosabb elosztását, a munkahelyek demokratikus igazgatását, a beruházások demokratikus ellenőrzését, és amely felszá­molja a faji és nemi diszkriminációból eredő egyenlőtlenséget.

Sem a köztulajdon^* megteremtése, sem a piac felszámolása soha nem volt cél az amerikai szocialisták számára. Számba jöhető eszközök voltak egy korrekt berendezkedés és a demokrácia elérésére. Többek között azért neveztük magunkat új baloldalnak, hogy világossá tegyük: számunkra sem a tőke köztulajdona, sem a központi tervezés nem je­lenti a bölcsek kövét.

Amikor bírálóink a központosított bürokrácia híveinek minősítettek bennünket, egyszerűen nem fogták fel, amit hallottak vagy olvastak tőlünk. A baloldali értelmiség történelmileg azt a mélyen gyökerező, de­mokratikus amerikai hagyományt nyilvánította meg, amely Tom Paine-től az agrárpopulizmusig ível; a gazdálkodásban általában decentrali­zált gazdasági demokráciát szorgalmazott; a politikatudományban pe­dig támadta a tőkés rendszerű államot, mert az szemben áll a népi rész­vétélés a demokratikus elszámoltatás eszméjével.

Ám bármennyire igazságtalan volt is a vád, hogy a bürokratikus centralizmust képviseljük, időnként mégis sikerült ránk ragasztani ezt a címkét. Ennek két oka is van, és mindkettő megérdemelné, hogy a balol­dal komoly megfontolás tárgyává tegye.

Először is, a baloldal ritkán fejtette ki világosan, hogy pontosan ho­gyan is képzeli el a demokratikus társadalmat. Természetesen bárhogy képzeltük is, aligha voltunk olyan helyzetben, hogy megvalósítsuk; de mégis: az, hogy nem nyilatkoztunk ebben a kérdésben, hozzájárult, hogy a szocializmus fogalmát – alaptalanul – a köztulajdonnal és a köz­ponti tervezéssel asszociálják. Másodszor: Kelet-Európát és a Szovjet­uniót ritkán bíráltuk akárcsak megközelítőleg is azzal az energiával, amellyel a kapitalizmust támadtuk – részben azért, mert abban a fagyos ideológiai légkörben, amely a mcchartizmustól a reaganizmusig körül­vett bennünket, nem volt kedvünk részt venni a vörösök csépelésében, egy független kritika kifejtésének pedig nemigen láttuk lehetőségét. Össze sem tudom számolni, hányszor küldtek „vissza Oroszországba”, gyakran olyan gazdasági javaslataimért, amelyek Svédországban vagy. akár csak Kanadában is konzervatívnak számítottak volna.

A kelet-európai események ugyanakkor köteleznek is bennünket. Hiszen a népi mozgalmak ott azzal a gyakorlati problémával fogják szembetalálni magukat, hogy mi módon lehet megvalósítani éppen ezt az általunk mindeddig csak körvonalazott demokratikus szocialista tár­sadalmat. Kétség nem fér hozzá, hogy nemzetenként különböző pályá­kat járnak majd be, és ezek mindegyike potenciális aranybánya a balol­dali kutatások számára. Részben ezért is vizsgálják most nálunk a balol­dali elkötelezettségű kutatók a demokratikus szocialista társadalom szerkezetének alkotóelemeit, ezért igyekeznek ismét tisztázni az érdek­érvényesítés és a célul kitűzött gazdasági igazságosság viszonyát, ele­mezni a piacok, a munkahelyi demokrácia és a tervezés összefüggéseit. Eltérően a nagy gazdasági világválság [Great Depression] idején lefolyt hasonló jellegű szenvedélyes vitától, e mostaniban már képesek leszünk átfogóan felmérni nemcsak a kapitalizmus, hanem a központi tervezés negatívumait is.

A hivatalos marxizmus kimúlása nem kevésbé örvendetes, mintáz, hogy búcsút veszünk a bürokratikus szocializmustól. Az a Marx, akit ma Kelet-Európában temetnek, egy szimplifikált gazdasági determinizmus prófétája, nem pedig az a gondolkodó, aki arra tanít, hogy az egyszerű emberek küzdelmei alkotják a történelem lényegét, hogy a kapitalista társadalomban a munka egyre inkább nemcsak alulfizetett, de töredé­kes és értelmetlen is, hogy a kapitalizmus áruként kezeli az embert, ez­zel emberségében megalázza, összemberi kibontakozásában megbék­lyózza. S van Marxnak egy további tanítása is, mely ma Kelet-Európá­ban köszön vissza: az elnyomás maga hozza létre saját ellenzékét, hi­szen szolidáris közösséggé kovácsolja az elnyomottakat; ezért aztán a történelem útjának korszaknyitó felkelések a határkövei.

Ámde megtehetjük-e, hogy egyszerűen elhatárolódunk a marxiz­mus általunk oly kifogásolhatónak ítélt elemeitől? E kérdésre válaszo­landó, újra kell gondolnunk a marxi hagyomány lényegét. Mindeddig az a légkör, amely a marxizmust a terrorizmus szinonimájaként tüntette föl, visszariasztotta a baloldalt attól, hogy elfogulatlan bírálat tárgyává tegye a marxi teljesítményt és követőinek hagyományát. Állandóan ta­pasztaljuk, mennyi időnkbe és energiánkba kerül bebizonyítani, hogy Marx jelentős gondolkodó volt, akivel tanítványainknak feltétlenül meg kell ismerkedniük. Tekintettel azonban arra, hogy Marxnál vannak rész­ben vagy egészben félrevezető megfogalmazások is, például olyan té­mákban, mint a nemek, a környezet, az individuális választás stb., tág tere nyílik az újrafogalmazásoknak és kiegészítéseknek. Ez a régen ese­dékes újraértékelés már megkezdődött, tanúsítja két fontos új folyóirat is, az egyik a Rethinking Marxism [Újragondolt marxizmus], a másik a Capitalism, Socialism, Nature [Kapitalizmus, szocializmus, természet] címet viseli.

A kelet-európai bürokratikus centralizmus és a hivatalos marxiz­mus hosszú ideje kínos tehertétel volt az amerikai egyetemek baloldali értelmisége számára, nagy könnyebbség megszabadulni tőle. Nekünk is szembe kell néznünk a kelet-európai átalakulások kihívásával, de ma már szerencsére egy olyan intellektuális légkörben, amely nyitottabb, mint amilyet valaha is megértem.

(Ford.: Havas Ferenc)

The Chronicle of Higher Education, 1990. április

Samuel Bowles a közgazdaságtan professzora a massachusettsi egyetemen Amherstben. egy­idejűleg a Közgazdasági ismeretterjesztő központ [Center for Popular Economics] állandó gaz­dasági tanácsadója. Herbert Cintiss-szel együtt ő a szerzője a Democracy and Capitalism című könyvnek. (Basic Books, 1986.)

* Meg kell jegyeznünk, hogy a szerző itt és a továbbiakban a köztulajdon fogal­mát az absztrakt állami tulajdonnal ekvivalens kategóriaként kezeli. (A szerk.)